15. FEJEZET

- Crysania...

Semmi válasz, csak valami halk nyögés.

- Pszt! Jól van. Megsebesültél, de az ellenség már elment. Idd meg ezt, enyhít a fájdalmadon.

Raistlin előszedett egy kevés gyógyfüvet az egyik erszényéből, gőzölgő vízbe keverte, felemelte Crysaniát a véráztatta avarágyról, és az ajkához tartotta a bögrét. Miközben ivott, a nő arca kisimult, a szeme kinyílt.

- Igen - suttogta, és Raistlinhoz dőlt. - Most már jobb.

- Most pedig - folytatta Raistlin halkan - imádkoznod kell Paladine-hoz, hogy meggyógyítson, Tiszteletreméltó Leány. Muszáj továbbmennünk.

- Én... nem is tudom, Raistlin. Annyira gyenge vagyok, és... és Paladine nagyon távol lehet innen.

- Imádkozni? Paladine-hoz? kérdezte egy szigorú hang. - Istent káromolsz, Feketeköpenyes?

Raistlin bosszús homlokráncolással nézett fel. A szeme tágra nyílt.

- Sturm! - zihálta.

De az ifjú lovag nem hallotta. Crysaniát bámulta, csodálkozva figyelte, ahogy a nő testén összezárulnak a sebek. Mert ez történt; a sebek összeforrtak, bár nem gyógyultak be teljesen.

- Boszorkányok! - rikoltotta a lovag kardot rántva. - Boszorkányok!

- Boszorkányok! - Crysania felemelte a fejét. - Nem, lovag uram. Nem vagyunk boszorkányok. Én pap vagyok, Paladine papnője! Nézd a medált, amit a nyakamban hordok!

- Hazudsz! - kiáltotta Sturm szenvedélyesen. - Papok nem léteznek! Eltűntek, még az Összeomláskor. És ha az is lennél, mi keresnivalód lehet a gonosz Feketeköpenyes társaságában?

- Sturm! Én vagyok az, Raistlin! - A varázsló felállt. - Nézz rám! Nem ismersz meg?

A fiatal lovag a varázsló felé fordította a kardját. A penge hegye Raistlin torkára mutatott.

- Nem tudom, milyen mágikus módszerrel sikerült megtudnod a nevemet, Feketeköpenyes, de megbánod, ha még egyszer kimondod! Vigaszban rövid úton el szoktunk bánni az efféle boszorkánymesterekkel!

- Ha bátor és szent lovag vagy, akit köt lovagi esküje, igazságot kérek tőled! - mondta Crysania. Lassan, Raistlin támogatásával talpra állt.

A fiatal férfi szigorú arca kisimult. Meghajolt, a hüvelyébe dugta a kardját, de közben gyanakvó pillantást vetett Raistlinre.

- Igaz szókat szóltál, hölgyem. Valóban köt az esküm, és megkapod tőlem az igazságtételt.

Beszéd közben az avarral borított talaj fapadlóvá változott; a fák padokká; az égbolt mennyezetté; az út a padok közötti kis folyosóvá.

Az Ítélethozatal Csarnokában vagyunk, gondolta Raistlin. Egy pillanatra megszédítette a gyors változás. Még mindig átölelve tartotta Crysaniát. Segített neki leülni a helyiség közepén álló alacsony asztal mellé. Előttük egy pódium magaslott. Raistlin hátralesett. A teremben emberek ültek, valamennyien érdeklődve és élvezettel figyeltek.

Raistlin szeme tágra nyílt. Ismerte ezeket az embereket! Ott volt Otik, az Utolsó Otthon fogadó tulajdonosa; egy tányérról fűszeres krumplit eszegetett. Ott volt Tika is; vörös hajtincsei hevesen lengedeztek, ahogy nevetve, Crysaniára mutogatva mondott valamit. És Kitiara! Az ajtóban állt, körülötte fiatal férfiak, egész hódolóhad. A kezét a kardja markolatán nyugtatta, ránézett Raistlinra és... kacsintott!

Raistlin izgatottan körülnézett. Az apja, a szegény favágó a sarokban ült, megereszkedett vállakkal, az arcára szinte rákövesedett az aggodalom és a féltés. Laurana valamivel távolabb ült, hűvös elf szépsége úgy tündökölt, akár a fényes csillag a sötét éjszakában.

Crysania felkiáltott.

- Elistan! - Felállt, kinyújtotta a kezét, ám a pap csak szomorú pillantással és egy fejcsóválással felelt neki.

- Álljatok fel, és adjatok tiszteletet! - harsant fel egy hang.

Lábak csosszantak, padok nyikordultak. Az Ítélethozatal Csarnokában lévők felálltak. Tiszteletteljes csend ereszkedett a tömegre - megérkezett a bíró. Gileannak, a Semlegesség Istenének szürke talárját viselte. Elfoglalta helyét a pódiumon, majd a vádlottak felé fordult.

- Tanis! - kiáltotta Raistlin. Előrébb lépett.

A szakállas félelf csupán a homlokát ráncolta e vakmerő tett láttán, ám egy dohogó vén törpe - ő volt a törvényszolga - előrenyomult, és harci bárdja nyelével megbökte Raistlint.

- Ülj le, boszorkamester, és ne szólj, csak ha kérdeznek!

- Kova? - Raistlin elkapta a törpe karját. - Nem ismersz meg?

- És ne merészeld megérinteni a törvényszolgát! - üvöltötte Kova. Elrántotta a karját. - Humpf! - morogta, ahogy visszavonult a helyére, a bíró mellé. - Sem a koromat nem tiszteli, sem a tisztemet. Mintha egy zsák hús lennék, amit mindenki megtapogathat...

- Elég ebből, Kova! - mondta Tanis szigorúan. Raistlinre nézett, azután Crysaniára. - Halljuk, ki emel vádat kettejük ellen?

- Én teszem! - állt fel egy fénylő páncélba öltözött lovag.

- Jól van, Fényeskardú Sturm - mondta Tanis. - Lehetőséged lesz rá, hogy elmondd a vádjaidat. És ki védi a vádlottakat?

Raistlin fel akart állni, hogy válaszoljon, ám mielőtt megtehette volna, megérkezett a felelet.

- Én! Én, Tanis... Bocsánat. Bíró úr. Én! Várjatok. A... azt hiszem, egy kis gondom támadt...

Nevetés töltötte meg az Ítélethozatal Csarnokát. A nézők hátrafordultak és a surranóra néztek, aki könyvekkel megrakottan próbált keresztüljutni az ajtón. Kitiara vigyorogva kinyújtotta a kezét, elkapta a surranó lófarkát, berántotta az ajtón, és minden teketóriázás nélkül a padlóra taszította. Könyvek röppentek a levegőbe; a tömeg üvöltve röhögött. A surranó összeszedte magát, felállt, leporolta a ruháját, majd a szétszórt könyveken átbukdácsolva előrevergődött a pódiumig.

- Tasslehoff Fúróláb vagyok - mondta a surranó, és kezet nyújtott Raistlinnek.

A varázsló ámuldozva bámult Tasra, és nem mozdult. Tas megrántotta a vállát, a kezére nézett, felsóhajtott, majd megfordult és a bíróra tekintett.

- Jó napot. Tasslehoff Fúróláb vagyok...

- Leülni! - üvöltötte a törpe. - A bíró úrral nem rázhatsz kezet, te... te... ajtókilincs!

- Nos - folytatta Tas zavartalanul -, megtehetném, ha nagyon akarnám. Végül is nem csinálok ezzel semmi rosszat, csupán udvarias vagyok. De az ilyesmiről a hozzád hasonló törpék úgysem tudnak semmit...

- Ülj le és kuss! - bömbölte a törpe, és a padlóhoz koppantotta a bárdja nyelét.

A surranó himbálózó lófarokkal megfordult, és jámborul átment Raistlinhoz, hogy leüljön mellé. Ám mielőtt letelepedett volna, szembefordult a nézőkkel, és pontosan olyan szigorú arcot vágott, mint egy pillanattal korábban a törpe. Olyan jól utánozta a törvényszolgát, hogy a tömeg csúfondárosan felkacagott. A törpe ettől még dühösebb lett, de mielőtt bármit tehetett volna, a bíró közbeszólt.

- Csendet! - kiáltotta Tanis szigorúan.

A tömeg elnémult.

Tas leült Raistlin mellé. A varázsló, amikor valami puhaság súrlódott a testéhez lenézett a surranóra, és kinyújtotta a kezét.

- Add vissza! - követelte.

- Vissza? Mit? Ó, ezt? A tiéd? Azt hiszem, elejtetted - mondta Tas ártatlan képpel, és visszaadta Raistlinnek az egyik varázsszerekkel teli erszényét. - A padlón találtam...

Raistlin kikapta a surranó kezéből az erszényt, és visszaakasztotta a derekán viselt kötélre.

- Megköszönhetnéd - jegyezte meg Tas éles, suttogó hangon, de aztán elhallgatott, mert magán érezte a bíró komor pillantását.

- Milyen vádakat hozol fel ellenük? - kérdezte Tanis.

Fényeskardú Sturm előrevonult a pódiumhoz. Néhányan megtapsolták. A közönségnek a jelek szerint tetszett a szigorú becsületkódex szerint élő, melankolikus, de csinos arcú fiatal lovag.

- A vadonban találtam rájuk, tisztelt bíró úr. A Feketeköpenyes kiejtette Paladine nevét... - A tömegből dühös mordulásokat lehetett hallani. - ... és a szemem láttára elkészített valamilyen bűzhödt kotyvalékot, amit aztán odaadott a nőnek, hogy igya meg. Amikor először láttam őket, a nőnek komoly sérülései voltak. A ruháját vér mocskolta, az arca égett volt és sebhelyes, mintha tűzben járt volna. De amikor megitta a boszorkánymester italát, egyszeriben meggyógyult!

- Nem! - kiáltotta Crysania. Bizonytalanul felállt. - Ez így nem igaz. Az ital, amit Raistlintól kaptam, csupán enyhítette a fájdalmaimat. Az imáimnak köszönhetem a gyógyulásomat! Paladine papnője vagyok, és...

A surranó nagyot kiáltva talpra ugrott.

- Bocsánat, bíró úr! Védencem nem mondta komolyan, hogy Paladine papnőjének tartja magát. Nem is azt mondta, hogy Paladine, hanem azt, hogy pantomim. Igen! Egy pantomimet adtak elő! Ezt akarta mondani. Ez az igazság. - Tas felvihogott. - Egy kis móka, egy kis szórakozás a hosszú úton. Olyan játék ez, amit újra és újra eljátszanak. Ha-ha-ha! - Homlokráncolva Crysaniára nézett, és suttogva, de olyan hangosan, hogy a teremben mindenki tisztán hallhatta, ráförmedt: - Mit művelsz? Ha egyfolytában az igazat mondod, hogy foglak tisztára mosni? Ezzel nem értek egyet! Nem fogadom el!

- Csendet! - üvöltötte a törpe.

A surranó előrefordult.

- És már te is kezdesz fárasztani, Kova! - ordította. - Ne kopácsolj azzal a bárddal a padlón, különben a nyakad köré tekerem a nyelét!

A közönség felröhögött, még a bíró is elvigyorodott.

Crysania visszaomlott Raistlin mellé. Az arca holtsápadt volt.

- Mire megy ki ez a játék? - kérdezte félve.

- Nem tudom, de véget fogok vetni neki! - Raistlin felállt.

- Hallgassatok el! - Kedves, suttogó hangja csendet teremtett a helyiségben. - Ez a hölgy valóban Paladine papnője! Én pedig a Feketeköpenyesek varázslója vagyok, járatos a mágia tudományában...

- Ó, akkor varázsolj valamit! - kiáltotta a surranó újra felpattanva. - Varázsolj át engem egy kacsaúsztatóba, és...

- Leülni! - bömbölte a törpe.

- Lobbantsd lángra a törpe szakállát! - nevetett Tasslehoff.

A javaslatot a tömeg tapssal és helyeslő mormogással támogatta.

- Igen, mutass meg valamit a tudományodból, varázsló! - kiáltotta túl Tanis a hangzavart.

Mindenki elhallgatott, aztán a tömeg mormogni kezdett.

- Igen, varázsló, mutass valamit! Varázsolj!

Kitiara éles, erős hangja kirítt a többi közül.

- Hajts végre valami varázslatot, hitvány nyomoronc! Tedd meg, ha tudod!

Raistlin nyelve a szájpadlásához tapadt. Crysania rábámult, a tekintete egyszerre volt reménykedő és rémült. Raistlin keze remegett. Felemelte mágusbotját, ami mellette állt, de aztán eszébe jutott, hogy korábban mit művelt vele a szerszám. Nem merte újra használni.

Kihúzta magát, rosszallóan végignézett az egybegyűlteken.

- Hah! Nincs szükség arra, hogy megmutassam, mire vagyok képes, és...

- Szerintem pedig nagyon jó ötlet - mondta Tas halkan, és megráncigálta Raistlin ruhája ujját.

- Látjátok? - kiáltotta Sturm. - A boszorkamester nem tud varázsolni! Ítéletet követelek!

- Ítéletet! Ítéletet! - kántálta a tömeg. - Égessük meg a boszorkányokat! Égessük el a testüket! Mentsük meg a lelküket!

- Nos, varázsló? - kérdezte Tanis kemény hangon. - Be tudod bizonyítani szavaid igazságát?

A mágikus szavak elillantak a fejéből. Crysania keze az övét szorongatta. A zaj fülsiketítővé erősödött. Képtelen volt gondolkozni. Egyedül akart lenni, távol a nevető szájaktól, a könyörgő, rémült szemektől.

- Én... - Elcsuklott a hangja. Lehajtotta a fejét.

- Megégetni Őket!

***

Durva kezek ragadták meg Raistlint. A tárgyalóterem eltűnt a szeme elől. Vergődött, szabadulni próbált, de hiába. A férfi, aki lefogta, erős volt és termetes. Az arca máskor talán joviálisnak tűnt volna, most azonban komolynak és elszántnak látszott.

- Caramon! Testvérem! - kiáltotta Raistlin. Hátrafordult a nagydarab ember karjai között, és ikertestvére arcába nézett.

Caramon azonban nem törődött ezzel. Határozottan markolta Raistlint, felvonszolta egy domb tetejére. A varázsló körülnézett. Előtte, a domb tetején két magas, földbe ásott fagerenda állt. A városbéliek - a barátai, a szomszédai, ölszámra hordták a rőzsét a gerendák tövébe.

- Hol van Crysania? - kérdezte Caramontól. Abban reménykedett, hogy a nőnek sikerült megszöknie, és hamarosan visszatér, hogy segítsen rajta. Azután megpillantotta a fehér köntöst. Crysaniát nem más, maga Elistan kötözte hozzá a gerendához. A nő küzdött, megpróbált kiszabadulni a pap kezei közül, de a szenvedések kiszívták belőle az erőt. A félelemtől és a kétségbeeséstől sírva fakadt. Bágyadtan dőlt a gerendához, és tűrte, hogy hátrakössék a kezeit, lekössék a lábait.

Sírás közben sötét haja sima, meztelen vállára hullott. A sebei szétnyíltak, a kiszivárgó vér vörösre festette a ruháját. Raistlin úgy hallotta, Paladine-hoz fohászkodik, de nem volt biztos a dologban, mert a szavakat elsodorta a csőcselék rikácsolása. Crysania hite éppúgy gyengült, ahogy a teste.

Tanis lépett közelebb. A kezében lángoló fáklyát tartott. Megfordult, hogy ránézzen Raistlinre.

- Légy tanúja a sorsának, és lásd, mi vár rád, boszorkamester! - kiáltotta a félelf.

- Ne! - Raistlin szabadulni próbált, ám Caramon erősen tartotta.

Tanis lehajolt, és az olajjal meglocsolt, száraz rőzsébe nyomta a fáklyáját. A máglya lángra kapott. A tűz gyorsan terjedt, hamarosan körbefolyta Crysania fehér ruháját. Raistlin a lángok üvöltésén túlról is hallotta a nő sikoltozását. Crysaniának sikerült felemelnie a fejét, sikerült még egyszer, utoljára Raistlinre néznie. A szemében fájdalom és iszony volt, de ott bujkált a Raistlin iránti szeretet is. Ettől a tekintettől tűz lobbant Raistlin szívében, olyan forró, amilyet más képtelen gyújtani.

- Varázslatot akarnak! Megkaphatják! - Mielőtt a gondolat végére érhetett volna, eltaszította magától a meglepett Caramont, kiszabadult, és az égre emelte a karjait.

És abban a pillanatban behatoltak a lelkébe a mágia szavai. Behatoltak, hogy soha többé ne kerüljenek ki onnan.

Villámok csaptak ki Raistlin ujjaiból; villámok, amelyek széthasogatták a vöröses égen a felhőket. A felhőtömeg lefelé csapó villámokkal válaszolt, a cikázó fénynyilak a varázsló lába előtt vágódtak a talajba.

Raistlin dühödten a tömeg felé fordult, de az emberek eltűntek, nyomuk sem látszott, mintha sosem léteztek volna.

- Ah, Királynőm! - Nevetés bugyborékolt az ajkain. Öröm süvített keresztül a lelkén, ahogy a mágia eksztázisa felforrósította a vérét. És végül... megértette. Felfogta ezt az óriási ostobaságot, és meglátta benne az esélyt.

Becsapták... Ő maga csapta be saját magát! Tastól még Zhamanban megkapta az utalást, a nyomot, de eddig nem bajlódott vele, hogy átgondolja a dolgot. Valamire gondoltam, ami a fejemben volt, mondta a surranó, és valósággá változott! Amikor el akartam jutni valahová, csak annyit kellett tennem, hogy rágondolok, és vagy a hely jött el hozzám, vagy én jutottam el oda. Ezt nem tudom biztosan. Valamennyi városban jártam már, és közben sehol sem voltam. A surranó elmondta a lényeget...

Azt hittem, gondolta Raistlin, hogy Abyss a világ tükörképe. És ezért keresztülutaztam rajta. Ám nem a világ mása. Nem egyéb, mint a saját elmém tükörképe! Csak annyit tettem, hogy a saját elmémben utazgattam!

A Királynő itt van az Istenek Honában, mert úgy gondolom, hogy ez az a hely, ahol lennie kell. És hogy ez távol, vagy éppen közel van - pontosan ott helyezkedik el, ahol akarom, hogy legyen. A mágiám nem azért nem működött, mert a Királynő tett ellene valamit, hanem azért nem, mert kételkedtem benne. Nagyon közel kerültem ahhoz, hogy legyőzzem önmagamat! Ah, de most már tudom, Királynőm! Most már tudom, és most már győzhetek! Mert az Istenek Hona csupán egy lépésnyire van, és onnan egy lépést kell tennem, hogy a Kapunál legyek...

- Raistlin!

A hang halk volt, elkínzott, fáradt. A mágus hátrakapta a fejét. A tömeg eltűnt - mert soha nem is létezett. Ő teremtette. A falu, a föld, a kontinens, minden amit elképzelt... eltűnt. A sima, lapos, változatlan semmin állt. Nem lehetett megállapítani, hol ér véget a föld, hol kezdődik az ég, minden kísértetiesen rózsaszínű volt. A bizonytalan horizont késnyom volt csupán a talajon.

De egyvalami nem tűnt el. A gerenda. A szénné égett rőzsehalom, a fekete, a semmiből kiemelkedő kormos pózna a rózsaszínű égbolt előtt. És... az alak, amely előtte hevert. A test, amely egyszer fehér ruhát viselt. A fehér megfeketedett... A levegőben az égett hús bűze terjengett.

Raistlin közelebb húzódott. Letérdelt a langyos hamukupacra, megfordította a testet.

- Crysania - suttogta.

- Raistlin? - Crysania arca iszonyatosan összeégett, a szeme vakon meredt az ürességbe. Kinyújtotta az egyik kezét, amely megfeketedett karomra hasonlított. - Raistlin? - elhalón felnyögött.

Raistlin megfogta Crysania kezét.

- Nem látok! - nyüszített a nő. - Minden sötét! Te vagy az?

- Igen - mondta Raistlin.

- Raistlin, kudarcot vallottam...

- Nem, Crysania, nem - mondta Raistlin hűvös, nyugodt hangon. - Nem esett bajom. Most már erős a mágiám, erősebb, mint bármikor, mint bármelyik korban, amikor éltem. Most elindulok, és legyőzöm a Sötét Királynőt.

A megrepedezett, felhólyagosodott ajkak mosolyra húzódtak. A karomkéz erőtlenül megszorította Raistlin kezét.

- Akkor az imáim meghallgatásra találtak. - Crysania köhögni kezdett, a testét görcsösen összerántotta a fájdalom. Amikor lélegzethez jutott, elsuttogott néhány szót. Raistlin közelebb hajolt, hogy hallja. - Haldoklom, Raistlin. Minden erőm elhagyott. Paladine nemsokára magához vesz. Maradj velem, Raistlin. Maradj velem, míg meghalok...

Raistlin végignézett azon, ami a nőből maradt. Crysania kezét fogva újra maga előtt látta azt a leányt, akivel abban a Caergoth közelében lévő erdőben találkozott; eszébe jutott az a pillanat, amikor nagyon közel került ahhoz, hogy elveszítse a fejét és magáévá tegye a fehér bőrű, selymes hajú, ragyogó szemű szépséget. Eszébe jutott, mennyi szeretet volt azokban a szemekben; emlékezett rá, hogyan tartotta a karjai között Crysaniát, hogyan csókolta sima bőrét...

Raistlin egyenként szétégette az elméjében ezeket az emlékeket, tüzet gyújtott alattuk a mágiájával, és nézte, hogyan változnak hamuvá, hogyan sodródik tova a füstjük.

Kinyújtotta a másik kezét, és kiszabadította magát a nő szorításából.

- Raistlin! - kiáltotta Crysania. Elborzadva markolászta a levegőt.

- Megtetted, amit értem tehettél, Tiszteletreméltó Leány - mondta Raistlin. A hangja olyan sima, olyan hideg volt, akár a csuklójára erősített tőr ezüstpengéje. - Sürget az idő. Azok, akik meg akarnak fékezni, máris ott gyülekeznek Palanthasnál, a Kapu mellett. Párharcra kell hívnom a Királynőt, meg kell vívnom végső csatámat az alattvalóival. Azután, a győzelmem után visszatérek a Kapuhoz, és átlépek rajta, mielőtt bárkinek lehetősége nyílna arra, hogy megállítson.

- Raistlin, ne hagyj itt! Kérlek, ne hagyj egyedül a sötétben!

Raistlin rátámaszkodott mágusbotjára, amely sugárzó, erős fénnyel világított a kezében. Rátámaszkodott és felállt.

- Ég veled, Tiszteletreméltó Leány - mondta halk, sziszegő suttogással. - Már nincs szükségem rád.

***

Crysania hallotta a távolodó Raistlin ruhájának zizegését. Hallotta mágusbotjának tompa koppanásait. A füst mögül, az égett hús bűze mögül rózsaszirmok illata kúszott az orrába...

Azután... csend. Tudta, Raistlin magára hagyta.

Egyedül volt; ahogy az illúziói lassan kicsorogtak az elméjéből, úgy folyt ki az ereiből az élet.

- Csak akkor fogsz tisztán látni, Crysania, mikor majd megvakít a sötétség... az örök sötétség.

Ezt mondta Loralon, az elf pap, amikor Istár elesett. Crysania a legszívesebben sírva fakadt volna, de a tűz kiszárította a könnyeit, szétégette forrásukat.

- Most már látok - suttogta bele a sötétségbe. - Tisztán látok! Becsaptam magam! Semmit sem jelentettem a számára... Semmi sem voltam neki, csupán egy bábu a táblán. Egy bábu abban a játékban, amire ő maga vállalkozott. De ahogy ő használt engem... én is úgy használtam őt! - Felnyögött. - Felhasználtam őt arra, hogy megnövelje a büszkeségemet, a becsvágyamat! A rám ereszkedő sötétség tovább mélyítette azt, amiben ő létezik. Elveszett, és én vezettem el a bukáshoz... mert ha legyőzi a Sötét Királynőt, nem tehet mást, mint hogy a helyére lép!

Felnézett az égre, amit nem láthatott, és fájdalmasan felsikoltott.

- Ez az én művem, Paladine! Én szabadítottam magamra ezt a veszélyt! Magamra és a világra... De ó, istenem, mennyivel nagyobb az a veszedelem, amit őrá zúdítottam?

Ahogy ott feküdt az örökkévaló sötétségben, Crysania szíve zokogott, kisírta magából a könnyeket, amelyek a szeméből nem törhettek elő.

- Szeretlek, Raistlin - mormolta. - Sohasem tudtam megmondani neked. Magamnak sem bírtam bevallani. - Oldalra rántotta a fejét; ez a fájdalom nagyobb kínt okozott neki, mint a lángok. - De vajon mi lett volna másként, ha megteszem?

A fájdalom enyhült. Crysania úgy érezte, zuhanni kezd az öntudatlanság felé.

Jól van, gondolta elcsigázottan. Haldoklom. Ha már így alakult... legyen gyors a halálom, és érjen véget a szenvedésem!

Mély lélegzetet vett.

- Paladine, bocsáss meg! - suttogta.

Még egy lélegzet.

- Raistlin...

Még egy erőtlen lélegzetvétel.

- ...bocsáss...

(Folytatása következik)