- Tass... Tass! - és egy kéz kíméletesen meglegyintette az arcát. A suttogó hang pattanásig feszült a visszafojtott rémülettől. A surranó hirtelen megértette, hogy úgy sincs más választása. Föl kel ébrednie! Ugyanakkor tudatának ficánkoló része arra is figyelmeztette, hogy utóbb még lemarad valamiről.

- Hála az isteneknek! - lélegzett föl Tika, amint Tasslehoff végre kinyitotta és rámeresztette a szemét. - Hogy érzed magad?

- Pocsékul - nyögte Tass kásásan és megpróbált felülni. Ahogy előre sejtette, a fájdalom előszökkent valamelyik sarokból és rávetette magát. Felhördült és a fejéhez kapott.

- Tudom én... ne haragudj - simította hátra a haját Tika gyengéden.

- Én is tudom, hogy jót akarsz, Tika - nyöszörögte Tass erőtlenül -, de nem baj, ha megkérlek, hogy ezt ne csináld? Úgy érzem, mintha törpék használnák ül őnek a fejemet!

Tika sietve visszahúzta a kezét. A surranó gyorsan körülnézett, amennyire tudott egyetlen látó szemével. A másik teljesen bedagadt. - Hol vagyunk?

- A templom alatti tömlöcben - suttogta Tika csöndesen. A surranó, aki ott ült szorosan mel ette, érezte, mint reszket a hidegtől és a félelemtől. Még egyszer körülpil antott és azt is megértette, miért. A látványtól maga is hideglelősen összerázkódott. Bánatosan gondolt vissza azokra a régi szép napokra, amikor még nem ismerte a félelem fogalmát. Most is inkább zaklatott lelkesedést kel ene éreznie, hiszen olyan helyen van, ahol még sohasem járt és ahol bizonyára rengeteg különleges dolog vár fölfedezésre. De Tass tudta, hogy ez a borzalmak birodalma... a szenvedésé és a halálé. Máris annyi halált és annyi szenvedést látott. Gondolatai elkalandoztak Kova, Sturm, Laurana felé... Valami megváltozott Tass bensőjében. Többé sohasem lesz már olyan, mint a többi surranó. A gyászon keresztül lám, megismerte a félelmet is... nem önmagáért aggódott már, hanem másokért. Szilárdan eltökélte, hogy inkább meghal, semhogy még valakit elveszítsen azok közül, akiket szeret.

"A sötét utat választottad, de van hozzá bátorságod, hogy végig is menj rajta" - jutottak eszébe Fizban szavai.

Vajon tényleg így van-e? - gondolkodott el magában. Fölsóhajtott és a tenyerébe hajtotta az arcát.

- Tass, nee! - szólongatta Tika és meg is rázta. - Ne csináld ezt velünk! Szükségünk van rád!

Tass nehézkesen fölemelte sajgó fejét. - Jól vagyok mormolta tompán. - Hol van Caramon és Berem?

- Amott! - mutatott a lány a cel a túlsó vége felé. - Az őrök egy zárkába csuktak bennünket addig, amíg nem találnak valakit, aki eldönti, mi legyen velünk. Caramon derekasan viselkedett... - tette hozzá Tika büszke mosol yal és rajongó pil antást vetett a nagydarab harcos felé, aki magába roskadva kuporgott a túlsó sarokban, a lehető legtávolabb

"foglyaitól". Tika arca hirtelen elsötétült. Közelebb húzta magához a surranót. - Berem viszont nagyon is aggaszt... úgy érzem, lassacskán megháborodik. Tasslehoff gyorsan Beremre nézett. A férfi némán kuporgott a cel a mocskos kőpadlóján, tekintete üres, a feje félrehajtva, mintha fülelne valamire. Fehér álszakál a, amelyet Tika fabrikált neki kecskeszőrből, félrecsúszott és összeborzolódott. Nem sok hiányzik hozzá, hogy végleg leessen, ál apította meg Tass ijedten és gyorsan kikukucskált a cel a rácsos ajtaján.

A tömlöc valójában a templom alatti tömör sziklába vájt alagutak útvesztője volt. Úgy látszott, mintha a folyosók egy központi őrszobából ágaztak volna el minden irányba. Ez a szoba egy kisebb, kerek helyiség volt, amelynek egyik oldala közvetlenül a templom földszintjéről lefelé kanyargó széles csigalépcső aljára nyílt. A helyiségben egy tagbaszakadt hobgoblin terpeszkedett egy rozoga asztal mel ett és a lobogó fáklya alatt békésen csócsált egy darab kenyeret, csorba köcsögből kortyolgatva hozzá valami gyanús lötyedéket. A feje fölötti szögön lógó hatalmas kulcscsomó elárulta, hogy bizonyára ő a fő börtönőr. Egyáltalán nem törődött a társasággal. Biztosan nem is igen láthatja éket a gyér fáklyafényben, ál apította meg Tass, mivel a cel ájuk jó százlépésnyire volt tőle egy sötét, hosszú folyosó végén.

Tass odalopakodott az ajtórácshoz és a másik irányba is kikémlelt a folyosóra. Megnyálazta a mutatóuj át és feltartotta a levegőbe. Arrafelé lehet észak, gondolta magában. A dohos levegőt bűzös füsttel árasztották el a sercegő fáklyák. Kicsit odébb egy nagyobb cel a dugig volt részegen hortyogó sárkányfattyakkal és goblinokkal. A folyosó túlsó végén, cel ájuktól nem messze, széles vasajtó ál t, résnyire nyitva. Tass a fülét hegyezte és úgy hal otta, mintha valamiféle beszédfoszlányok szűrődnének be az ajtórésen: halk hangok, mély mordulások. A tömlöc további része, vélekedett Tass, korábbi tapasztalatai alapján. Biztosan a porkoláb hagyta nyitva az ajtót, hogy könnyebben szemmel tarthassa birodalmát és felfigyelhessen bármilyen rendbontásra.

- Igazad lehet, Tika - suttogta Tass. - Alighanem valami gyűjtőcel ában vagyunk a további utasításig. - A lány bólintott. Lehet, hogy Caramonnak nem egészen sikerült bolonddá

tenni az őröket, de mindenesetre most már kétszer is meggondolják, mielőtt hozzánk nyúlnának.

- Odamegyek, beszélek Beremmel - dünnyögte Tass.

- Inkább ne, Tass - nézett aggodalmasan a sarokban kuporgó férfira Tika -, nem hiszem, hogy...

De Tass nem hal gatott a szavára. Még egyszer odanézett a főporkolábra és a lány csöndes tiltakozását figyelmen kívül hagyva a surranó Berem felé kúszott, azzal a szándékkal, hogy megpróbálja visszaragasztani az álszakál át. Hamarosan a közelébe ért és már nyújtotta is előre apró mancsát, amikor az Örökember váratlanul fölordított és egyenesen rávetette magát.

Tass döbbent sikkantással szökkent hátra. De Berem nem is látta őt igazán. Összefüggéstelenül üvöltözve átugrott Tasslehoff fölött és teljes súlyával nekivetődött az ajtórácsnak.

- Mit műveltél vele? - mordult föl a nagydarab harcos. -Se ...semmit, Caramon, becsszóra

- nyögte Tasslehoff - e...ez teljesen me...megbolondult.

Úgy látszott, hogy Beremen tényleg elhatalmasodott a téboly. A fájdalommal mit sem törődve, teljes erőbot rohant neki a rácsnak és megpróbálta kiszakítani azt a keretéből. Miután ez, természetesen nem sikerült neki, kézzel ragadta meg a vasrudakat, úgy akarta szétfeszíteni őket.

- Jövök, Jasla! - sikoltotta. - Ne hagyj itt! Bocsáss me... A porkoláb disznószeme kitágult az ijedtségtől, a lépcső aljához futott és vadul óbégatott fölfelé.

- Tessék, most hívja az őrséget - mordult föl Caramon. - Le kel csil apítanunk ezt a bolondot! Tika...

De a lány máris ott volt Berem mel ett. A vál ába kapaszkodva könyörgött neki, hogy hagyja abba az őrjöngést. Az elmeháborodott férfi először nem törődött vele, csak hevesen lerázta magáról. De Tika addig simogatta, cirógatta és nyugtatgatta türelmesen, míg végre úgy látszott, hogy mégis odafigyel talán. Fölhagyott vele, hogy megpróbálja kitépni helyéből a börtönajtót, csak ál t egy

helyben, szorosan markolva a vasrudakat. Álszakál a lepottyant a padlóra, arcát elborította a verejték, a homloka mély sebből vérzett, ahol fej el rohant a vasrácsnak. Csörömpölő zaj hal atszott a tömlöc eleje felél, amint a porkoláb hívására két sárkányfattyú igyekezett lefelé a csigalépcsőn. Görbe kardjukat harcra készen kirántották és óvatos léptekkel közeledtek a folyosón, sarkukban a börtönőrrel. Tass vil ámgyorsan fölkapta az álszakál at és belegyömöszölte egyik tarsolyába, reménykedve benne, hogy nem emlékeznek majd a pribékek Berem szőrzetére.

Tika még mindig simogatta a férfit és mindenféléket motyogott a fülébe, ami csak az eszébe jutott hirtelen. Berem láthatóan nem figyelt a szavaira, de végre ismét lecsil apodott. Súlyosan lihegve, homályos szemmel meredt a cel a sötétjébe. Látták, amint a karján görcsösen rángatóznak az izmok.

- Mit jelentsen ez az egész? - bődült Caramon a rács előtt megjelenő sárkányfattyakra. Összezártatok engem ezzel a dühöngő vadál attal! Most is meg akart ölni!

-Követelem, hogy vigyetek ki innen!

A Caramont bámuló Tasslehoff észrevette, hogy a nagydarab harcos gyors kézmozdulatot tesz a porkoláb felé. A surranó megértette a jelet és tettre készen megfeszítette izmait. Látta, amint Tika teste is megfeszül. Egy hobgoblin és két gárdista... ennél már rosszabb esélyeik is voltak.

A sárkányfattyak a tétovázó porkolábra néztek. Tass kitalálta, mi mehet végbe a teremtmény tompa agyában.

Ha ez a nagydarab tiszt valóban a Sötét Hölgy barátja, akkor a Nagyúr biztosan nem bánik majd kesztyűs kézzel egy olyan porkolábbal, aki hagyta, hogy közeli ismerősével végezzenek egy börtöncel ában.

- Máris hőzőm a kulcsokat - motyogta és elkacsázott, vissza a folyosón. A sárkányfattyak saját nyelvükön locsogtak egymással, de még így is világős volt, hogy becsmérlő megjegyzéseket tesznek a hobgoblinra. Caramon gyors pil antást vetett Tikára és a surranóra, közben alig észrevehetően olyan mozdulatot tett a kezével, mintha két fejet ütne össze. Tasslehoff beletúrt egyik szütyőjébe és vékony uj ait rákulcsolta apró

késének a nyelére. (A tarsolyait persze átkutatták, de Tass olyan készségesen nyújtogatta őket feléjük, hogy föladták a dolgot, miután már negyedszer borították ki ugyanannak a tartalmát.) Caramon pedig ragaszkodott hozzá, hogy a surranó

megtarthassa a holmiját, mert olyasmi is akadt közötte, amit a Sötét Hölgy személyesen óhajt megvizsgálni. Nő persze, ha a pribékek vál alják a felelősséget... Tika tovább simogatta Beremet, andalító hangja nyomán némi nyugalom végül vissza is tért zaklatott tekintetébe.

A porkoláb éppen leakasztotta a falról a kulcscsomót, majd visszafelé indult a folyosón, amikor megál ította a lépcső felől fölhangzó kiáltás.

-Mit akarsz? -fortyant fel a börtönőr, de meg is szeppent a minden előzetes jelzés nélkül betoppanó kámzsás alak láttán.

- Gakhan vagyok! - dörrent rá még egyszer a hang.

Az újonnan érkezettet fölismerő sárkányfattyak meghunyászkodtak és vigyázzba vágták magukat, míg a hobgoblin betegesen elzöldült és reszkető kezében megcsörrentek a kulcsok. További két katona csörtetett le a lépcsőn. A kámzsás alak intésére fölzárkóztak mel ette.

Az alak el épett a makogó hobgoblin mel ett és elindult a cel ájuk felé. Tass most már tisztán láthatta. Ez is sárkányfattyú volt, páncélt viselt, ami fölé fekete csuhát húzott. A surranó beharapta az ajkát izgalmában. Nős, az

esélyek mégígy sem annyira rosszak... legalábbis Caramon számára. A kámzsás hül őember, a mel ette elhízott kutyaként sündörgő porkolábra ügyet sem vetve, továbbcsörtetett, lekapott a falról egy fáklyát és közvetlenül a társaság cel ájának rácsa elé lépett.

- Vigyetek engem el innen! - bömbölte Caramon és könyökével félretaszította Beremet. De a sárkányfattyú, Caramon háborgásával nem törődve, benyúlt a rácson és karmos mancsával megragadta Berem ingének elejét. Tass riadtan pil antott Caramonra, és látta, hogy annak arca halálosan elsápad. Elkeseredetten kapott a sárkányfattyú karja után, de elkésett vele.

A hül őember, karmainak egyetlen mozdulatával cafatokra tépte Berem ingét. Zöld ragyogás töltötte be a cel át, amint a fáklyafény visszatükröződött a férfi mel kasába ágyazódott, hatalmas smaragdkőről.

- Ő az - jelentette ki Gakhan nyugodt hangon -, nyisd ki a rácsot!

A porkoláb remegő kézzel próbálta beleil eszteni a kulcsot a zár nyílásába. Az egyik sárkányfattyú végül kitépte a kulcsot a hobgoblin kezéből, kinyitotta a rácsot, és beözönlöttek a cel ába. Az egyik katona hatalmas csapást mért kardjának markolatával Caramon halántékára, úgy taglózva le a termetes harcőst, mint valami vágóbarmot, mialatt a másik megragadta Tikát.

- Gakhan is belépett a nyomukban.

- Öljétek meg! - mutatott Caramonra. - És a lányt meg a surranót is! - Ezzel karmos mancsát Gakhan Berem vál ára tette. - Ezt az egyet viszont elviszem O Sötét Felségének színe elé. - A sárkányfattyú győzelemittas pil antással mérte végig hül őtársait.

- Ma este miénk a dicsőség - mormolta lágyan.

A sárkánypikkelyes páncél alatt verejtékező Tanis Kitiara mel ett ál t az Audiencia Nagy Csarnokába nyíló egyik előcsarnokban. A fél-elfet körülvették Kitiara fegyveresei, beleértve a halott lovag, Lord Soth vezette csontvázcsapatot is. Bár az előcsarnok zsúfolásig megtelt... a Sötét Hölgy harcosainak lándzsái egymáshoz koccantak... a kísértetsereg körül mégis tágas, üres tér tátongott. Senki sem merészkedett a közelükbe, senki sem szólt hozzájuk és ők sem szóltak senkihez. És bár a helyiségben szorongók kigőzölgéseitől fojtogató hőség uralkodott, az élőholt harcosok felől olyan dermesztő

hideg áradt, amitől a szíve majd megfagyott bárkinek, aki véletlenül közelebb került hozzájuk.

Amikor Tanis megérezte magán Lord Soth perzselő tekintetét, reszketés fogta el. Kitiara ráemelte a szemét és felvil antotta ferde mosolyát, amelyet a fél-elf valaha oly el enál hatatlannak érzett. A lány közelebb lépett hozzá, a testük összeért.

- Majd megszokod őket - suttogta Kit hűvösen, majd tovább figyelte a, csarnokban zajló

eseményeket. Szemöldöke között ismét megjelent a sötét ránc, keze ingerülten kulcsolódott kardja markolatára. - Mozogj már, Ariakas! - mormolta maga elé. Tanis a lány feje fölött előrenézett a gazdagon faragott keret övezte ajtónyíláson át, amelyen majd ők is belépnek, ha rájuk kerül a sor és álmélkodva szemlélte az előtte kibontakozó látványt.

Takhisisnak, a Sötétség Királynőjének Nagy Audiencia Csarnoka oly hatalmas méretű

volt, hogy az oda belépő parányi porszemnek érezte magát. Ez volt a fekete szív, amely a fekete vértfröcskölte szét. Az előcsarnok, amelyben fölsorakoztak, hatalmas, kör alakú, fényesre csiszolt fekete gránitpadlójú terembe nyílott. A padló burkolata a falakon is folytatódott, ahol egyenetlenül hul ámozva emelkedett a magasba. A szemlélőnek az az érzése támadt, hogy a fal bármikor leomolhat, hogy áthatolhatatlan feketeségbe burkoljon minden odabent tartózkodót. Kizárólag Ő Sötét Felségének ereje tartotta szilárdan a helyén. A fekete fodrok tehát fölhul ámzottak a magas kupoláig, amelyet most eltakart a kíváncsi tekintetek elől az alatta libegő, gomolygó, sűrű füstlepel... a lihegő sárkányok lehelete.

A tágas csarnok padlója még üresen csil ogott, de hamarosan tömegek lepik majd el, amint bemasíroznak a sárkánycsapatok, hogy fölsorakozzanak Nagyuraik magasban terpeszkedő trónusai előtt. A négy trónszék mintegy tíz lábnyi magasságban helyezkedett el a csiszolt gránitpadló fölött. A homorú falakban alacsony kapunyílások ásítottak az alóluk kinyúló fekete sziklanyelvek fölött. Mindkét oldalon kettő volt belőlük... és ezeken a zord emelvényeken foglaltak helyet a Sárkány Nagyurak, és csakis ők. Senki, még legbizalmasabb testőreik sem léphettek túl a komor emelvények legfelső lépcsőfokán. A testőrök és a magasabb rangú tisztek a történelem előtti őslények bordáira emlékeztető

lépcsőkön ál hattak csupán.

A csarnok közepén tornyosult egy, a többinél valamivel nagyobb, magányős emelvény... úgy emelkedett ki a padlóból, mint egy óriási, csuklyás kígyó... amelyet nem véletlenül faragtak ilyen alakúra. A kígyó "fejétől" karcsú kőhíd ívelt át a csarnok oldalfalában tátongó újabb kapunyíláshoz. A kígyófej Ariakas és a fölötte sötéten ásító nyílás felé

nézett.

A "Császár", ahogy Ariakas kérkedőn nevezte magát, a többinél kicsivel nagyobb és a körülötte lévőknél úgy tíz lábnyival magasabb emelvényen foglalt helyet. Tanis kényszeredetten meredt a falba vájt fülkére Ariakas trónusa fölött. Az is valamivel nagyobb volt, mint a többi és a belsejében iszonyú, már-már önál ó életet élő sötétség lapult. Lélegzett és lüktetett, és olyan erőt sugárzott, hogy a fél-elfnek el kel ett fordítania róla a tekintetét. Bár még nem látott semmit ott, mégis tudta, hogy hamarosan kinek kel a rémisztő árnyak közé telepednie.

Tanis megrázkódott és visszafordult a csarnok felé, ahol a sötétség nem volt ennyire sűrű, de nem sokat látott. A mennyezet kupolája alatt, a Sárkány Nagyurakéhoz hasonló, csak szűkebb fülkékben szuszogtak a sárkányok. Saját, füstölgő leheletük homályába burkolózva alig voltak kivehetők e szörnyek, amint a saját nagyuraik trónusaival szemben elterpeszkedve, éles tekintetüket rendületlenül - legalábbis a Nagyurak így remélték - a

"gazdáikra" meresztik. Valójában az egész gyülekezetben azonban csupán egyetlen egy sárkány aggódott igazán a gazdájáért - Skie, Kitiara sárkánya. Vöröslő szemével még most, a helyére telepedve is éppolyan gyanúval és még nyilvánvalóbb gyűlölettel figyelte Ariakast, amilyet Tanis az előbb gazdája tekintetében vélt fölfedezni. Ekkor megszólalt egy gong. Sárkánycsapatok özönlöttek be a csarnokba... valamennyien Ariakas vérvörös sárkányszíneiben. Karmos és csizmás lábak százai csoszogtak és dobogtak a gránitpadlón, amint Ariakas sárkány-testőrsége és ember-díszőrsége bevonult és fölsorakozott a Nagyúr trónusa előtt.

Ekkor maga a férfi is előlépett a trónszéke mögötti boltíves nyílásból. Egyedül volt, udvari, vörös köpönyege fenséges redőkben omlott alá a vál áról, fekete páncélja megcsil ant a fáklyafényben. Homlokán vérszínű rubintokkal ékesített, súlyős korona vil ogott.

- A Hatalom Koronája - suttogta Kitiara és Tanis most igazi érzelmet látott megcsil anni a szemében... vágyat, olyan vágyakozást, amelyhez hasonlót ritkán tapasztalt hősszú élete során emberi lény tekintetében.

- "Aki a koronát viseli, az uralkodik" - hal atszott egy hang Kitiara háta mögül - "Így tartja az írás!"

Lord Soth volt az. Tanis megmerevedett, hogy leküzdje remegését, olyannak érezte az élőholt lovag közelségét, mint csontkéz szorítását a tarkóján. Ariakas csapatai hosszas és hangős üdvrivalgással köszöntötték vezérüket, lándzsájuk nyelével döngették a padlót, kardjuk markolatával csapkodták a pajzsukat. Kitiara türelmetlenül felhördült. Végül Ariakas csendet intett a kezével, megfordult és tisztelettel térdet hajtott a fölötte sötétlő fülke előtt, azután kesztyűs kezének hanyag mozdulatával a Sárkány Nagyurak fővezére kegyesen intett a várakozó Kitiarának.. Tanis a lányra nézett és arcán olyan gyűlöletteljes gőg kifejezését látta, hogy alig ismert rá. - Igen, uram - suttogta Kitiara, sötéten vil ogó tekintettel. - Aki a koronát viseli, az uralkodik. Így szól az írás... a vérrel írt szentírás. - És fejét félig hátrafordítva intett Lord Soth felé. - Hőzd az elf-nőt!

Lord Soth meghajolt és baljós ködfoltként kilibbent az előcsarnokból, csontváz-harcosaival a nyomában. A sárkányfattyak egymást tiporva húzódtak félre halált lehelő útjából.

Tanis belemarkolt Kitiara karjába. - Megígérted - hörögte fojtott hangon. Kitiara hidegen végigmérte a fél-elfet és könnyűszerrel kiszabadította karját annak erős szorításából. De barna szemével tovább is fogva tartotta, szinte kiapasztotta, kiszívta belőle az életerőt.

- Ide figyelj, fél-elf - sziszegte Kitiara hideg, vékony, éles hangon -, engem egy és csak egyetlenegy dolog érdekel, mégpedig a Hatalom Koronája, amelyet most Ariakas visel. Miatta fogattam el Lauranát és e koronáért mindent megteszek. Odaajándékozom az elf-nőt Őfelségének, ahogy megígértem. A Királynő hálából pedig engem ajándékőz meg... természetesen a koronával... az elf-nőt pedig leviteti a templom alatti Halál Csarnokába. Az már nem érdekel, mi történik vele később, szóval utána a tiéd lehet. Ha jelzek, lépj előre... bemutatlak a Királynőmnek. Kérhetsz tőle egy kegyet. Kérd azt, hogy elkísérhesd az elf-nőt a halálba. Ha úgy akarja, engedélyt ad neked erre. Akkor aztán kivezetheted Lauranát a városkapuhoz, vagy ahová tetszik és ott szabadon engedheted. De a becsület szavadat akarom, hogy utána visszajössz hozzám.

- Szavamat adom - mondta Tanis és rezzenéstelenül ál ta Kitiara tekintetét. Kitiara elmosolyodott, arckifejezése megenyhült. Most ismét olyan szép volt, hogy a hirtelen átváltozás láttán Tanis el sem tudta képzelni, hogy az iménti kegyetlen vonások is valóságosak voltak rajta. Megérintette Tanis arcát és megcirógatta a szakál át.

- Tehát a szavadat vettem... más férfiaknál ez ugyan nem sokat számít, de te megtartod, azt tudom! És még egy, végső figyelmeztetés - suttogta Kit sietve -, meg kel győznöd a Királynőt, hogy hűséges szolgája vagy. Igen nagy a hatalma! Ő igazi istennő, ne feledd!

Belelát a szívedbe, a lelkedbe. Minden kétséget kizáróan be kel bizonyítanod előtte, hogy az övé vagy! Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen hamis szó és azonnal végez veled. Ott én már nem tehetek semmit. És ha te meghalsz a te Lauralanthalasádnak is vége!

- Értem - mormolta Tanis és a háta lúdbőrös lett a hideg páncél alatt. Ekkor fülsértő kürtszó harsant.

- No végre, ez a mi jelünk - mondta Kitiara. Fölhúzta a kesztyűjét és fejére tette sárkánysisakját. - Menj előre Tanis, vezesd a csapatomat... én lépek be utoljára. Kitiara, éjkék páncélba burkolt fejedelmi alakja félrehúzódott, mialatt Tanis a cifra ajtón belépett az Audiencia Nagy Csarnokába.

A kék lobogó láttán a tömeg fölrivalgott. A többi sárkány között, fönt, a hal gatóság feje fölött Skie is diadalmas üvöltést hal atott. Tanis magán érezve ezernyi vil ogó szempár tekintetét, mindent elűzött a tudatából azonkívül, amit most megkel tennie. Szemét egyenesen a célpontjára szegezte... az Ariakas emelvénye mel etti másik trónusra nézett, amely fölött a kék zászló lobogott. Háta mögött hal otta a karmos lábak ütemes csosszanásait, amint Kit díszőrsége büszkén nyomul utána. Tanis odaért az emelvény elé

és az aljánál, a kapott utasításnak megfelelően, megál t. A tömeg ekkor elcsöndesedett, ám amikor az utolsó sárkányfattyú is belépett az ajtón, halk pusmogás kezdődött. A sorok összetömörültek, hogy mindenki jobban láthassa Kitiara bevonulását. Amint még néhány pil anatot kivárt a feszültségfokozása végett, a szeme sarkából Kit valami gyanús mozgást vett észre. Megfordulva látta, hogy Lord Soth lép be a csarnokba, harcosai pedig fehér lepedőbe takart alakot cipelnek csontvázkarjukon. A nagyon is eleven Sárkány Nagyúr és a halott lovag parázsló tekintete egyetértően fonódott egybe. Lord Soth meghajolt.

Kitiara elmosolyodott és megfordult, hogy egetverő tapsorkán kíséretében ő is belépjen az Audiencia Nagy Csarnokába.

A börtöncel a hideg kőpadlóján fekve, Caramon minden erejét összeszedte, hogy el ne ájuljon. A fájdalma máris csökkenni kezdett. Az ütés, amely messzire röpítette fejéről tiszti sisakját, nagy erejű volt, meg is tántorodott tőle, de az eszméletét nem vesztette el. Ugyanakkor viszont megjátszotta az ájultat, mert sejtelme sem volt, mi mást tehetne. Miért is nincs itt Tanis! - gondolta keserűen átkozva saját, kissé lomha esze járását. A fél-elfnek már biztosan lenne valami terve, ő aztán tudná, mit kel csinálni. Nem lett volna szabad rám hárítania ekkora felelősséget! Caramon dühödten káromkodott, majd így szólt magában: "Hagyd ezt a hasfájós nyavalygást, te nagydarab ökör! A többiek sora tőled függ!" Valahol a tudata mélyén szólalt meg ez a feddő hang. Caramon hirtelen azon kapta magát, hogy majdnem elvigyorodik. A belső hang annyira hasonlított Kováéra, hogy szinte megesküdött volna rá, hogy a törpe valahol ott ál mögötte. Különben igaza volt. A többiek élete valóban tőle függött. A legjobb képességei szerint kel eljárnia... ez a legtöbb, amit megtehet.

Résnyire nyitotta a szemét és kilesett félig leeresztett szemhéja alól. Egy sárkányfattyú

ál t szinte közvetlenül előtte, háttal a meggyőződése szerint eszméletlen harcosnak. Beremet és azt a Gakhan nevű hül őembert nem láthatta anélkül, hogy megmozdítaná a fejét, de semmiképpen nem akarta fölhívni magára a figyelmet. Ezt a katonát elintézhetné, ezt biztosan tudta, talán még a társát is, mielőtt a másik kettő végezne vele. Abban nem reménykedett, hogy ő maga élve megússza, de esetleg megadhatja a menekülés esélyét Tassnak, Tikának és Beremnek.

Izmait megfeszítve, Caramon fölkészült rá, hogy a gárdistára vesse magát, amikor szívbe markoló sikoly hasított a tömlöc sötétjébe. Berem üvöltött fel, hangjában olyan haraggal és gyűlölettel, amitől a harcos összerezzent, megfeledkezve róla, hogy ájultnak kel tettetnie magát.

A következő pil anatban megrökönyödve látta, hogy Berem Gakhanra veti magát és a magasba emeli. A sárkányfattyút a karjába szorítva, Berem kitámolygott a cel ából és a szemközti kőfalhoz csapta. A nyomorult feje olyan reccsenéssel hasadt ketté, mint odafönt, a fekete oltáron a jó sárkányok tojásai. A dühtől elvakultan, Berem újból és újból a falhoz csapta a tetemet, míg Gakhanból nem maradt más, csak egy, zöld vérben úszó, alaktalan húscsomó.

Egy pil anatig senki sem moccant. Tass és Tika iszonyodva bújt egymáshoz a vérfagyasztó jelenet láttán. Caramon megpróbálkozott vele, hogy fájdalomtól elgyötört agyában összerakja a valóság töredékeit, miközben a sárkányfattyak is bénult rémülettel meredtek főnökük hul ájára.

Berem végül lehajította Gakhan tetemét a kőpadlóra. Megfordult és a fölismerés legcsekélyebb jele nélkül nézett szembe saját társaival. Teljesen megtébolyodott, ál apította meg Caramon riadtan. Még a szeme is az őrülettől dül edt ki annyira. A szája szélén kicsordult a nyál. Kezét és karját elborította a zöldes vér. Végül ráébredt, hogy foglyul ejtője halott és lassan mintha az értelem is visszaköltözött volna belé. Körülnézett és végre meglátta az ámultan rám meredő Caramont.

- Hív engem! - suttogta Berem rekedten. Megfordult és nekivágott az északi folyosónak, futtában a falhoz penderítve a két sárkányfattyút, aki megpróbálta föltartóztatni. Egy pil anatra sem torpant meg, hogy visszanézzen, egyenesen nekirontott a folyosó végében ál ó, résnyire nyitott vasajtónak és lendületével oly hevesen tárta ki, hogy az ajtószárny kis híján leszakadt pántjairól, azután tompán kongó hanggal csapódott neki többször is a kőfalnak. Csak annyit hal ottak ezután, hogy Berem vad üvöltése visszhangozva távolodik a folyosón.

Ekkorra a két sárkányfattyú mégiscsak visszanyerte cselekvőkészségét. Egyikük, teli tüdőből ordítva, elrohant a csigalépcső felé. Saját durva nyelvén elvöltött, Caramon mégis megértette, miről van szó.

- Egy fogoly megszökött! Őrség!

Válaszul is ordítás harsant, amit karmos lábak karistolása követett lefelé a csigalépcsőn. A hobgoblin egyetlen pil antást vetett a halott hül őemberre, majd maga is rohanvást megindult őrszobája és a belőle nyíló lépcsőfeljáró felé, saját rikoltozásával tetézve a sárkányfattyak bömbölését.

A másik gárdista is feltápászkodott a földről és nyomban be is szökkent a cel ába. Ekkor azonban már Caramon is talpon volt: Tudta, hogy most cselekednie kel . Előrekapott és rettenetes markába szorította a sárkányfattyú nyakát. Egyetlen erőteljes rántás és a teremtmény máris élettelenül zuhant a padlóra. Caramon sebesen kikapta karmos mancsából a kardot, még mielőtt a tetem kővé dermedt volna.

- Caramon! A hátad mögött! - visított föl Tass, amint a lépcső felől visszaérkező katona fölemelt karddal berontott a cel ába.

A harcos gyorsan megpördült, de már csak annyit látott, hogy támadója előrebukik, miután Tika csizmás lába telibe találta a gyomrát. Tasslehoff kis tőrét belemártotta a második sárkányfattyúba, de izgalmában elfelejtette azt kihúzni. Kétségbeesetten vetette magát a kése után, de már későn.

- Hagyd! - bődült rá Caramon, mire a surranó talpra ugrott. Fölülről torokhangú ugatás és kaparászó csoszogás hal atszott. A hobgoblin is odaért már a lépcső aljához és vadul hadonászva mutogatott feléjük. Rikoltozása túlharsogta a lefelé

rohanó csapat lármáját.

Caramon, karddal a kezében, bizonytalanul tekingélt, hol a lépcső irányába, hol a folyosóra, Berem nyomába.

- Jól van, Caramon, indulj Berem után! - sürgette Tika. - Menj már utána! Hát nem érted?

Azt kiabálta, hogy "hív engem"! A húga kiáltását hal ja! Az ő hívása cseng a fülében... attól őrült meg!

- Igen... - mormolta Caramon kábán és csak bámult a folyosóra. Hal otta, amint a sárkányfattyak csörömpölő vértjeikkel, a kőfalnak koccanó fegyvereikkel lefelé

dübörögnek a csigalépcsőn. Már csak másodperceik maradtak. - Gyerünk már... Tika hevesen elkapta a harcos karját. Körmét belemélyesztette a férfi húsába, úgy kényszerítette, hogy az a szemébe nézzen. Vörös haja lángoló sörényként fénylett a fáklyafényben.

- Nem! - kiáltotta a lány határozottan. - Akkor biztosan elfogják és azzal vége az egésznek! Van egy tervem. Szét kel válnunk. Tass meg én majd magunkra vonjuk a figyelmüket, így te nyerhetsz némi időt. Biztosan sikerülni fog, Caramon - erősködött Tika, látva, hogy a harcos megrázza a fejét. - Ott egy másik folyosó... keletre vezet... láttam, amikor behoztak bennünket. Arrafelé üldöznek majd minket. És most siess, mielőtt még meglátnának!

Caramon még mindig tétovázott, arcát eltorzította a fájdalom.

- Ez a döntő harc, Caramon... vagy a gonosz győz, vagy a jó. Ott kel lenned mel ette!

Segítened kel neki, hogy elérje őt! No, siess már, Caramon! Egyedül neked van rá elé

erőd, hogy megvédelmezd! Szüksége van rád!

És Tika határozottan megtaszította a nagy melákot. Caramon lépett egyet, aztán visszafordult a lányhoz.

- Tika... - nyitotta szóra a száját, miközben valami el enérven törte a fejét ezzel az őrült tervvel szemben. Ám mielőtt bármit mondhatott volna, Tika egy csókot lehelt az arcára, majd felragadta az egyik halott sárkányfattyú kardját és kiviharzott a cel ából.

- Majd én vigyázok rá, Caramon! - rikkantotta Tass és kalimpáló szütyőkéivel maga körül, Tika nyomába eredt.

Caramon csak bámult utánuk. A lány, kardját előreszegezve, egyenesen nekirontott az elébe kerülő teremtménynek. A porkoláb hirtelen felé kapott, de Tika olyan vadul sújtott le rá, hogy az gurgulázó hang kíséretében, elmetszett torokkal, holtan rogyott le a kövezetre. Tika ügyet sem vetett az elnyúló tetemre, csak rohant tovább a folyosón, kelet felé. A nyomában csattogó Tasslehoff egy pil anatra megál t a lépcső aljában. A sárkányfattyak már láthatóvá váltak, Caramon pedig Tass éles hangját hal otta, amint a kis surranó

válogatott szidalmakkal árasztja el a katonákat.

- Kutyaevők! Nyálkásvérű goblinimádók!

És már ott sem volt... elszökel t a lány nyomában, aki az imént tűnt el a folyosó

torkolatában. A fölhergelt sárkányfattyak, Tass gyalázkodásától vérben forgó szemekkel, látva, hogy a foglyaik megszöknek, nem pocsékolták rá az időt, hogy körülnézzenek. A könnyűlábú surranó után vetették magukat, görbe kardjaik vadul vil ogtak, hosszú nyelvük kilógott a gyilkolás kegyetlen vágyától.

Caramon pil anatok alatt magára maradt. Még egy kincset érő percet elvesztegetett azzal, hogy bebámult a sötét cel ákba, de nem látott bennük semmit... és nem is hal ott mást, csak Tass rikoltását: "Kutyaevők!"

Utána minden elcsöndesedett.

- Egyedül vagyok -gondolta magában Caramon sötéten. - Elveszítettem éket... elveszítettem mindnyájukat. Utánuk kel mennem! - megindult a lépcső felé, de mindjárt meg is torpant. - Nem! Ott van Berem! Ő is magányos. Tikának van igaza. Neki most szüksége van rám. Rám van szüksége!

Caramon, végre kitisztuló elmével, megfordult és nehézkesen futásnak eredt az északi folyosón, az Örökember után.

8.

A Sötétség Királynője

Varangyh, Sárkány Nagyúr!

Lord Ariakas, lustán elterpeszkedve trónusán elégedetten hal gatta, amint előszólítják alárendeltjeit. Nem mintha unta volna a szertartást. Éppen el enkezőleg. A Nagytanács összehívása nem az ő ötlete volt. Tulajdonképpen még el enezte is. De arra azért ügyelt, hogy azt ne túl hevesen tegye. Még majd azt hiszik, hogy gyenge..., és Ő Sötét Felsége a gyengéket nem hagyta életben. Nem, ez a Nagytanács akármilyen lehet, csak éppen nem unalmas...

Amint a Sötétség Királynőjére gondolt, felpil antott a feje fölött, a falban tátongó fülkére. Az volt a csarnokban a leghatalmasabb, az előtte ál ó óriási trónus még üres volt, s a hozzá vezető kapu elveszett az eleven, lélegző sötétségben. Ahhoz a trónszékhez nem vittek föl lépcsők, csak a kapun át lehetett azt megközelíteni. És hogy az a kapu hová is vezet..., arra jobb, ha nem is gondol az ember. Mondani is szükségtelen, hogy eddig még egyetlen halandó sem lépte át élve annak vasrácsozatát.

A Királynő még nem érkezett meg. Ariakas ezen nem is csodálkozott. Ezek a megnyitó

ceremóniák rangján aluliak voltak. A Nagyúr hátradőlt trónszékében. Tekintete, egyébként nagyon helyénvalóan - gondolta magában kesernyésen-, a Sötétség Királynőjének trónusáról a Sötét Hölgyére tévedt. Kitiara, természetesen, ott volt. Ez az ő

megdicsőülésének pil anata..., legalábbis ő maga úgy gondolja. Ariakas elátkozta magában a nőt.

- Bármilyen gazságot elkövethet - mormolta maga elé és csak fél fül el hal otta, hogy az ajtónál ó őrmester már másodszor ismétli meg Varangyh nevét. - Én mindenre felkészültem.

Ariakas ekkor hirtelen megérezte, hogy valami nincs rendben. De mi? Mi történhetett?

Gondolataiba merülve nem figyelt eléggé a bevonulás szertartására. Mi baj van?

Csöndlett..., hirtelen minden elcsöndesedett, megdermedt, miután... De mi után?

Megpróbálta magában felidézni, mi is hangzott el legutoljára? Azután hirtelen eszébe jutott... Elhessegette sötét gondolatait és zordan odanézett balról a második trónusra. A csarnokban összesereglett, túlnyomórészt sárkányfattyú-csapatok sötét tengerként hul ámzottak odalent, miközben a tömegbál minden szempár ugyanarra a trónusra nézett. Bár a Lord Varangyh parancsnoksága alá tartozó sárkánycsapatok jelen voltak a teremben és zászlóik is ott lobogtak a többieké között, maga a trónus üresen maradt. Tanis Kitiara emelvényének lépcsőjéről követte Ariakas tekintetét, amint komoran és hidegen kivil an a koronája alól. A fél-elf megborzongott Varangyh nevének hal atán. A hobgoblin képe is fölmerült emlékezetében, amint ott ál a Vigaszba vezető út porában. Az emlékezet fölelevenítette azt a meleg, őszi napot is, amely a máig tartó sötét hányattatás kezdetét jelentette. És vele együtt megelevenedett Sturm és Kova emléke is... Tanis összeszorította a főgát és kényszerítette magát, hogy a mostani történésekre figyeljen. A múlt elenyészett, vége és ... Tanis lázasan reménykedett benne... hamarosan feledésbe is merül.

- Lord Varangyh? - ismételte meg a nevet Ariakas ingerülten. A katonák a teremben pusmogni kezdtek maguk között. Még sohasem fordult elő, hogy egy Nagyúr ne tett volna eleget a Nagytanácsba szóló meghívásnak.

Égy ember-sárkánytiszt lépett föl ekkor az üres trónushőz vezető lépcsőre. A legfelső

lépcsőfokon megál t (a szabály tiltotta, hogy tovább menjen), egy pil anatig ijedten ál t a helyén, azokkal a fekete szemekkel... és ami még rosszabb... az Ariakas trónja fölötti, homályos fülkével szemben. Végül mély lélegzetet vett és hozzákezdett a jelentéséhez.

-Én... én sajnálom, hogy tájékoztatnom kel Lordságodat és Ő Sö...sötét Felségét-nézett még egyszer a még mindig láthatóan üres fülke felé -, hogy Va...ööö...Varangyh Sárkány Nagyúr időnek előtte szerencsétlen véget ért. Tanis, miközben ott ál t a Kitiara trónusához vezető lépcsősőr tetején, ingerült horkantást hal őtt a Sötét Hölgy sisakrostélya mögül. A lenti tömegen derűs nevetés hul ámzott végig, miközben a sárkánytisztek mindent tudó

pil antásokat váltottak egymással.

Lord Ariakas arca azonban csöppet sem volt derűs. - Ki merészelt lemészárolni egy Sárkány Nagyurat? - dörögte tajtékozva, mire a tömeg azonnal elnémult odalent.

- A surranók földjén történt az eset, Lordságod - válaszolta a tiszt a csarnokban kongón visszhangzó hangon. Itt egy pil anatra elhal gatott. Tanis még ilyen távolságból is jól láthatta, hogy a férfi idegesen ökölbe szorítja a kezét. Valószínűleg még további kel emetlen hírei is vannak és most vonakodik eléadni őket. Ariakas megsemmisítő pil antással mérte végig a szerencsétlent. Érre a sárkánytiszt megköszörülte a torkát és ismét megszólalt.

- Továbbá még nagyobb sajnálattal kel tudatnőm, hogy Surranóföld... -itt a férfi hangja végképp elakadt, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel kényszeríthette magát a folytatásra

- ...elveszett!

- Elveszett? - ismételte meg a szót Ariakas olyan indulattal, hogy bárki akár mennydörgésnek is vélhette volna.

Ettől a tiszten végképp eluralkodott a rettegés. Krákogva, zagyván motyogott valamit egy pil anatig, azután... nyilván, hogy minél hamarabb megszabaduljon a rárótt tehertől..., sietve kinyögte: - Varangyh Nagyurat kegyetlenül meggyilkolta egy Kronin Thistlekhott nevű surranó, a csapatait pedig kiűzték...

A tömeg erre dühödten felhördült, fenyegetőzni kezdett, hogy Surranóföldet lesöprik a térképről. Ezt a nyomorult fajtát egyszerűen letörlik Krynn földjének felszínéről... Ariakas haragos, széles mozdulatot tett kesztyűs kezével, mire a gyülekezet ismét elcsitult.

A némaság azonban váratlanul megtört.

Kitiara fölkacagott.

Örömtelen volt ez a kacagás... élesen és gúnyosan csattant a fém-álarc mélyéből. Ariakas arca összerándult a rátörő vad indulattól és a Nagyúr fölpattant ültéből. Egy lépést tett előre és e mozdulatára válaszul acél vil ant lent a tömegben: kardok röppentek ki hüvelyükből, lándzsanyelek verődtek a gránitpadlóhoz.

Ezt látva, Kitiara csapatai szőrős alakzatban felsorakoztak úrnőjük trónusának emelvénye körül, Ariakastól kissé jobbra. Tanis keze ösztönösen kardjának markolatára kulcsolódott és egy lépést tett Kitiara felé, ami annyit jelentett, hogy fölál t az emelvényre, ahová

különben nem tehette volna a lábát.

Kitiara meg sem moccant. Ülve maradt és némán, jól sejthető, hanem is látható

megvetéssel nézett sisakrostélya mögül Ariakas felé.

Váratlanul halálős csönd ereszkedett a gyülekezetre, mintha valami láthatatlan erő

mindenkiből kiszorította volna a lelket. Arcok sápadtak el, a jelenlévők levegő után kapkodva tátogtak, tüdejük sajgott, látásuk elhomályosult, szívverésük lelassult. A következő pil anatban úgy érezték, hogy az egész csarnokból eltávozik a levegő, hogy helyét elfoglalhassa a beözönlő sötétség.

Vajon valódi, fizikai sötétség volt ez, vagy inkább az elsötétült tudaté? Tanis nem tudhatta biztosan. Szeme még látta a csarnokban lobogó fáklyák ezreit, a tengernyi, csil agként pislákoló gyertya lángját, de maga az éjszakai égbolt sem lehetett soha sötétebb a most tapasztaltnál.

Kábán, keserves erőfeszítéssel próbált levegőt venni, de akárcsak újból a Vértenger mélyén lenne. Térde megremegett, alig voltképes megál ni a lábán. Végül utolsó csepp ereje is elhagyta, megroggyant és elesett, de még zuhanása közben, levegő után kapkodva is észlelte, amint a tömegben itt-ott mások is eszméletlenül omlanak a csiszolt gránitpadlóra. Fölemelte a fejét, bár ez maga is kínszenvedés volt számára és látta, amint Kitiara előregörnyed trónusán, mintha valami láthatatlan erő megtaszította volna. Egy pil anat múlva a sötétség eloszlott és tüdejét friss, hűvös levegő töltötte meg. Szíve nekilódult és hevesen földobogott. A vér olyan hirtelen árasztotta el az agyát, hogy most meg az fenyegette ájulással. Egy pil anatig nem futotta tőle másra, csak nekitámaszkodott a márványlépcsőnek, gyöngén, szédülve, cikázó vil ámokkal az agyában. Amikor a látása kitisztult, rádöbbent, hogy a sárkányfattyakat nem érintette a jelenség. Közömbösen ál tak a helyükön és szemüket egyetlen pontra szegezték.

Tanis a pil antásukat követve maga is fölnézett a bevonulási ceremónia alatt üresen maradt fenséges emelvényre. De az csak eddig a pil anatig volt üres. A vér megdermedt az ereiben, lélegzete ismét kis híján elakadt. Az Audiencia Nagy Csarnokába belépett Takhisis, a Sötétség Királynője.

Krynn földjén más neveken is emlegették: az elfek nyelvén Sárkánykirálynő volt; Csábító

Nilatnak nevezték a síkföldi barbárok; Temex, a Hamis Fém volt a thorbardini törpék számára; Mai-tat, a Sokarcú Nőként emlegették Ergoth hajósnépei; a Sokszínű és Színtelen Királynő, mondogatták Solamnia lovagjai..., akit a nagy Huma legyőzött és réges-régen száműzött erről a világról.

Takhisis, a Sötétség Királynője visszatért.

De nem teljes valóságában.

Bár Tanis kényszerű áhítattal meredt a fülkében megjelenő árnyalakra, agyát megbénította az iszonyat, teste megdermedt és nem maradt benne más érzés, mint a félelem és a rettegés..., pedig tudta, hogy a Királynő nincs jelen fizikai valóságában. Mintha a tudatukban valójelenléte vetítette volna lényének árnyékát az emelvényre. A Királynő maga csak mint az akarata volt ott, amely arra kényszerített mindenkit, hogy elfogadja létezésének valóságát.

Valami visszatartotta őt, elzárta előle az utat erre a világra. Egy ajtó... csengtek vissza Tanis elméjében Berem szavai. De hol lehet Berem? Hol van Caramon és a többiek?

Tanis döbbenten ébredt tudatára, hogy csaknem teljesen megfeledkezett róluk. Agyából kiszorították őket a Kitiara és Laurana körül keringő gondolatai. A feje zúgott. Úgy érezte, hogy kezében tartja mindennek a kulcsát, csak egy kevés nyugalomra lenne szüksége, hogy használhassa is!

De ez lehetetlen volt. Az árnyalak jelenlétének ereje fokozódott, míg feketesége fagyos űrt nem teremtett a gránitcsarnokban. Tanis képtelen volt elfordítani róla a szemét, kényszeredetten bámult abba az iszonyatos űrbe, míg el nem töltötte a szörnyű érzés, hogy az magába szippantja őt. Ebben a pil anatban egy hang szólalt meg a tudata mélyén.

"Nem azért rendeltelek ide benneteket, hogy szánalmas vitáitok és még nyomorultabb hatalomvágyatok a szemem láttára hiúsítsa meg a biztos győzelmet. Ne feledd, kié itt a hatalom, Lord Ariakas!"

Ariakas féltérdre ereszkedett, mint a teremben mindenki más. Tanis maga is érezte, amint az ismeretlen erő térdre kényszeríti. Nem tehetett el ene semmit. Bár tovább élt szívében a gyűlölet az iszonyatos, fojtogató gonoszsággal szemben, mégiscsak egy istennővel..., e világ egyik megteremtőjével ál t szemben. Ez a hatalom az idők kezdetétől uralkodott..., és uralmát meg is őrzi az idők végezetéig.

És a hang folytatta tovább... szavai szinte perzseltek.

"Lord Kitiara, nem csekély megelégedésünkre szolgáltál a múltban. Mostani ajándékod pedig még nagyobb örömünkre szolgál. Ál ítsd most elénk az elf-nőt, hogy megszemlélhessük és döntsünk a sorsa felől!"

Tanis látta, amint Ariakas visszaül a trónusára, s közben maró gyűlölettel tekint Kitiarára.

- Sötét Felséged óhaja számomra parancs - hajolt meg Kitiara. -Te jöj velem! - utasította Tanist, amint a lépcsőn lefelé menet elhaladt mel ette.

Sárkánycsapatának sorai megnyíltak előtte, szabad utat engedve neki a csarnok közepére. Kitiara, Tanisszal a nyomában lement a bordaszerű lépcsőfokokon. A fölsorakozott sereg átengedte őket, de csaknem azonnal ismét bezárult mögöttük. A terem közepére érve, Kitiara föl épdelt a keskeny lépcsőkön, amelyek a csuklyás kőkígyó faragott taraján vezettek végig és megál t a márványtalapzat közepén. Tanis lassabban követte őt, túl keskenynek és nehezen megmászhatónak érezte a lépcsőt, különösen így, hogy a szörnyű árnyalak rászegezte a tekintetét és a sötét fülkéből egyenesen a lelke mélyébe hatolt.

A kísérteties emelvény közepén Kitiara megfordult és a díszes ajtó felé intett, amely a márványtalapzatot a terem főfalával összekötő keskeny kőhíd túlsó oldalára nyílt. Az ajtóban a solamniai lovagok páncélzatát viselő, sötét alak jelent meg. Lord Soth lépett be a terembe és közeledtére mindenki rémülten húzódott vissza a keskeny híd mindkét oldaláról, mintha egy sírból fölnyúló kéz taszítaná félre őket. Csontkarján Lord Soth egy szemfedélre emlékeztető fehér, fodros lepelbe burkolt alakot cipelt. A teremben olyan mélységes csönd uralkodott el, hogy a jelenlévők hal ani vélték az élőholt lord csizmás lábának koppanásait a márványpadlón, bár áttetsző, hústalan testén keresztül mindenki világosan láthatta a kövezetet.

Hófehér lepelbe burkolt terhével a karján Lord Soth átkelt a hídon és lassan föl épdelt a kőkígyó fejére. Kitiara következő intésére a fehér csomagot letette a Nagyúr lába elé. Utána fölegyenesedett és hirtelen szertefoszlott, miközben minden jelenlévő a szemét meresztve arra gondolt, hogy vajon létezik-e ez a szörnyalak a valóságban, vagy csak az ő lázas képzeletük vetítette elébük?

Tanis a sisakrostély mögött is észrevette, hogy Kitiara örömében elmosolyodik, látva a szel emszolgája által keltett általános megdöbbenést. A Sötét Hölgy a következő

pil anatban kivonta kardját és elvágta vele a fehér csomagot gubóként átkötöző

szalagokat. Egy erős rándítással meg is lazította azokat, majd hátralépett és onnan szemlélte, hogyan vergődik a fogoly kísérteties hálójában.

Tanis megpil antotta a kócos, mézszínű hajtömeg és az ezüst páncél kurta vil anását. Köhögve, fojtogató kötelékeitől szinte ful adozva, Laurana kiszabadította magát a szorosan köré csavart fehér lepelből. Itt-ott nevetés csattant, amint a katonák-az áldozat vergődését szemlélték..., s várták az újabb mulatságot. Tanis ösztönösen egy lépést tett előre, hogy segítsen Lauranának, de nyomban megérezte magán Kitiara figyelmeztető, barna tekintetét...

- Ha te meghalsz..., ő is meghal!

Tanis reszketve torpant meg, majd hátralépett. Laurana végül kábultan talpra ál t. Egy pil anatig csak üres tekintettel bámult körül, nem tudta, hol van, erősen pislogott, hogy legalább valamit lásson a fáklyák nyers, lobogó fényében.

Szeme végül megál apodott a sárkánysisakja alatt mosolygó Kitiara alakján. Amint Laurana megpil antotta el enségét, azt a nőt, aki elárulta őt, kiegyenesedett. Haragja egy pil anatra feledtette vele rettegését. Büszkén nézett le az emelvényről, majd föl a kupolába, míg tekintete befogta az egész hatalmas csarnokot. Szerencséjére nem nézett hátra. Nem láthatta a sárkánypáncélba öltözött, megkövülten rámeredő fél-elfet. Ezzel szemben látta a Sötétség Királynőjének csapatait, a trónjukon terpeszkedő

Nagyurakat és fölöttük a füstöt okádó sárkányokat. Végül megpil antotta magát, a Sötétség Királynőjének félelmes árnyalakját.

Végre megértette, hol is van - gondolta magában Tanis elkínzottan, látva, hogy Laurana arcából kifut a vér. Most már tisztában van vele, hol van és mi vár rá. Miféle rémtörténetekkel traktálhatták őt odalent, a templom alatti kazamatákban?

Biztosan kegyetlenül meggyötörték a Sötétség Királynőjének halálkamráiról szóló

vad mesékkel. Biztosan hal hatta a többi fogoly üvöltözését is - gondolta Tanis összeszoruló szívvel, Laurana mélységes megrendültsége láttán. Hal otta szörnyű

sikolyaikat az éjszakában... és most órákon, de lehet, hogy csupán perceken belül ő is ott lesz közöttük.

Halálosan sápadt arccal, Laurana megfordult, hogy ismét Kitiarára nézzen, mintha ő

lenne az egyetlen szilárd pont a fölbolydult világmindenségben. Tanis látta, amint a lány összeszorított foggal, beharapott ajakkal próbálja megőrizni önuralmát. Soha nem fedi fel ez előtt a nő előtt, de senki más előtt sem, mennyire retteg. Ekkor Kitiara apró mozdulatot tett a kezével. Laurana követte a pil antását.

- Tanis...

Megfordult és ekkor megpil antotta a fél-elfet. Amikor a tekintetük találkozott, Tanis a reményt látta fölcsil anni a szemében. Érezte, amint körülöleli őt a lány szerelme, mint a tavaszelő áldásos melege a tél sötét hónapjai után. Tanis ugyanis végre megértette, hogy a lány iránti szerelme az a kapocs, amely lényének két, egymással harcoló felét egyben tartja. Egyszerre szerette őt elf-lelkének ál hatatos, örök szerelmével és emberi szívének teljes szenvedélyével. Ám ez a fölismerés túl későn érett meg benne és most életével és lelkének nyugalmával kel megfizetnie érte.

Egyetlen pil antás..., mindössze ennyit adhatott most Lauranának. Egyetlen pil antás, amelynek szíve üzenetét kel közvetítenie, hiszen egész idő alatt magán érezte Kitiara barna szemeinek ádáz, fürkésző tekintetét. Ezen kívül egy másik, sötét és amennyire csak lehetséges, árnyszerű tekintet is rászegeződött.

Ennek sugara alatt Tanis kényszerítette magát, hogy semmit se áruljon el legrejtettebb gondolataiból. Minden erejét egybegyűjtve összeszorította az ál kapcsát, megfeszítette izmait és ügyelt rá, hogy tekintete teljesen kifejezéstelen maradjon. Mintha Laurana idegen lenne számára. Hidegen el is fordult tőle, de közben látta, amint a lány szemében még egyszer fölcsil an és azonnal el is hal a remény. Mintha sötét felhő takarta volna el a napot,

Laurana szerelmének tüze úgy változott sötét reménytelenséggé, szomorúságával megfagyasztva a férfi szívét.

Tanis keményen szorította kardjának markolatát, ezzel is leplezve kezének remegését és odafordult Takhisishoz, a Sötétség Királynőjének árnyalakjához.

- Sötét Felség! - kiáltotta Kitiara és Laurana karját megragadva előrependerítette a lányt. Íme, átnyújtom neked ajándékomat, azt az ajándékot, amely meghozza számunkra a végső győzelmet!

Abban a pil anatban fülsiketítő üdvrivalgás fojtotta belé aszót. Kitiara kezének erélyes mozdulatával csöndet intett, majd folytatta:

- Íme, legyen a tiéd Lauralanthalasa, a qualinesti elfek hercegnője, Solamnia galád lovagjainak vezére! Ő az, aki visszaszerezte a sárkánydárdákat, aki bevetette el enünk a sárkánygömböt a Főpap Tornyánál. Fivére és egy ezüst sárkány az ő parancsára utazott Sanction városába, ahol... Lord Ariakas hanyagságának folytán... behatolhattak a legszentebb templomba és fölfedezhették, miként semmisülnek meg a jó sárkányok tojásai. - Ariakas mindennek hal atán fenyegetően előrelépett, de Kitiara ügyet sem vetett rá. - Íme, neked adom őt, Királynőm, hogy bűneinek megfelelő módon bánj el vele!

Kitiara maga elé penderítette Lauranát. Az elf-nő megbotlott és térdre hul ott a Királynő

előtt. Aranyló haja kiszabadult szalagjai közül és ragyogó hul ámként ölelte körül egész alakját, amely... legalábbis Tanis lázas tudatában... az egyetlen fényforrás volt az egész, pokolian sötét csarnokban.

Helyesen cselekedtél, Lord Kitiara - sugal ta a Sötétség Királynőjének hal hatatlan hangja

-, és ezért el is nyered méltó jutalmadat. Először is, vigyék ezt az elfet a Halálkamrákba, utána következzék a te megjutalmazásod!

- Köszönöm, Felség - hajolt meg Kitiara. - Mielőtt lezárnánk ezt az ügyet, kétféle kegyet kérek tőled alázatosan. - Ezzel kinyújtotta erős kezét és megragadta vele Tanist. Mindenekelőtt szeretnék bemutatni neked valakit, aki szolgálatot keres hatalmas és dicsőséges seregedben! - Kitiara ezzel Tanis vál ára tette a kezét és jelezte, hogy le kel térdelnie. Tanis még mindig maga előtt látta Laurana utolsó pil antását, s tétovázott. Még most is elfordulhatna ettől a sötétségtől. Odaál hatna Laurana mel é, hogy együtt nézzenek szembe a végzettel.

De ehelyett gúnyosan elmosolyodott.

Micsoda önzés vett rajtam erőt - kérdezte önmagától keserűen -, hogy még Lauranát is képes lennék föláldozni, csakhogy saját ostobaságomat leplezzem? Nem, nekem magamnak kel megfizetnem a tévedéseimért. Ha nem is tettem semmi más jót eddigi életemben, most megmentem őt! És ennek tudatát viszem magammal a pusztulásba, mint egy gyertyát, míg teljesen el nem nyel a sötétség.

Kitiara kegyetlen szorítása még a sárkánypáncélon át is fájdalmat okozott neki. A barna szempár haraggal izzott föl a sárkánysisak rostélya mögött. Tanis feje lassan előrebukott és térde megroggyant Ő Sötét Felsége színe előtt.

- Íme, átadom neked alázatos szolgádat, Tanist, a fél-elfet! - mondta hidegen Kitiara, bár Tanis úgy érezte, hogy a megkönnyebbülés árnyalata is kicseng a hangjából. Kinevezem őt seregem parancsnokává, miután előző vezérem, Bakaris, időnek előtte elhalálozott!

- Lépjen hát elő új szolgánk! - hatolt be a testetlen hang Tanis tudatába. Miközben fölemelkedett, Tanis érezte, hogy Kit keze közelebb húzza őt magához. A Nagyúr sebesen a fülébe súgta: - Ne feledd, Tanis, hogy ettől fogva Ő Sötét Felségének tulajdona vagy! Végleg meg kel őt győznöd, különben még én sem segíthetek rajtad és te sem mentheted meg elf-nődet.

- Tudom ezt, jól - mormolta Tanis kifejezéstelenül. Ezzel lerázta magáról Kitiara kezét és előrelépett az emelvény legszélére, közvetlenül a Sötétség Királynőjének trónusa alá.

"Emeld föl a fejed és vesd rám a tekinteted!" - hangzott a parancsszó. Tanis kihúzta magát és a lelke mélyén rejtőző erőhöz fohászkodott, ahhoz az erőhöz, amelynek talán nincs is birtokában. Ha most kudarcot val ok, Laurana elveszett... Az igaz szerelem nevében most meg kel tagadnom a szerelmet! És Tanis fölemelte a tekintetét.

Megbabonázva meredt az árnyalakra, képtelen volt szabadulni tőle. Nem kel ett megjátszania a rémült áhítatot és tiszteletet, mivel az magától rátelepedett, amint minden más halandóra is, aki szembenéz Sötét Felségével. Bár érezte a csodálat kényszerét, azzal is tisztában volt, hogy... valahol, a lelke mélyén... még most is szabad. A Királynő

hatalma nem volt teljes. Nem pusztíthatja el őt az akarata el enében. Bár Takhisis ádázul küzdött, hogy gyengeségét el eplezze, Tanis érezte, milyen elkeseredetten harcol érte, hogy végre a maga valóságában léphessen e világ színe elé.

Árnyalakja a létező összes álcáját váltogatva lebegett a szeme előtt, elismerve ezzel, hogy egyik fölött sem rendelkezik igazán. Először Solamnia legendáinak ötfejű

sárkányaként jelent meg előtte. Utána alakja megváltozott és most a Csábító volt... a gyönyörű nő, akinek birtoklásáért minden férfi örömmel áldozná föl az életét. Újból más formát öltött. Most a Sötét Harcos volt, a gonoszság hatalmas erejű lovagja, aki a halált tartja páncélkesztyűs kezében.

Ám, miközben egymást váltották különböző alakjai, sötét szeme meg sem rebbent: egyszerre meredt Tanis lelkének mélyére az öt sárkányfej, a szépséges Csábító és a félelmetes Harcos tekintete. Tanis megborzongott a látványtól. Nem tudta azt elviselni, nem volt hozzá elég ereje. Szánalmasan ismét térdre rogyott, megalázkodott a Királynő

előtt és mélységesen megvetette magát, amint meghal otta a háta mögött fölhangzó, gyötrelmes, fojtott zokogást.

9.

A pusztítás harsonái

Caramon, amint Berem nyomában végigrohant a hosszú folyosón, mit sem törődött a többi fogoly döbbent kiáltásaival, könyörgéseivel és a cel ák vasrácsát markoló kezekkel. De Beremnek nyomát sem látta. Ekkor megpróbálta megtudakolni a raboktól, nem látták-e őt, de azok az elszenvedett kínzásoktól annyira megtörtek, hogy egy értelmes szót sem tudtak kinyögni, s így végül, borzalommal és szánalommal eltelve kénytelen volt sorsukra hagyni őket. Továbbment t fokozatosan lejtő folyosón. Körülnézett és reménytelenül töprengett, ugyan hogyan juthatna a tébolyult ember nyomára. Egyedül az vigasztalta, hogy ennek a központi folyosónak nem volt több elágazása. Berem tehát csak erre menekülhetett. Ám ha így van, akkor hová tűnhetett?

A folyosón botladozva Caramon minden zárkába belesett és csak az utolsó pil anatban vette észre a felévetődő, nagydarab hobgoblin börtönőrt. Úgy feldühödött ezen, hogy ingerülten megsuhintotta a kardját és lecsapta a szerencsétlen teremtmény fejét, majd gyorsan továbbrohant, mielőtt áldozatának teste a padlóra zuhant volna. Megkönnyebbülten fölsóhajtott és egy lépcsőn lerohanva kis híján belebotlott egy másik hobgoblin tetemébe. Ennek a nyakát csak valamilyen, különlegesen erős kéz tekerhette ki

- gondolta magában, amint szemügyre vette azt. Nyílvánvalóan Berem járhatott erre, méghozzá nem is olyan régen. A holttest ugyanis még meleg volt. Miután rájött, hogy üldözöttjének végre a nyomára bukkant, Caramon ismét futásnak eredt. A zárkákban a foglyok üvöltése már csak homályosan jutott el hozzá. Ha kiengedném őket, egy egész hadseregem lehetne - világosodott meg hirtelen Caramon elméje. Egy kis ideig eljátszott a gondolattal... mi lenne, ha kinyitná az egyik cel a ajtaját... de ekkor valahonnan a folyosó végéből iszonyatos, vérfagyasztó üvöltést hal ott.

Caramon nyomban fölismerte Berem hangját és előrevetette magát. Ekkor a zárkák sorának hirtelen vége szakadt, a folyosó egy szűk alagútba torkol ott, amely hosszú

spirálban folytatódott a föld alatt. A falakon fáklyák lobogtak, de egymástól távol és szánalomra méltó fénnyel. Caramon rendületlenül tört előre az alagútban, miközben egyre erősebben üvöltött vele szemben az a hang, ahogy közeledett hozzá. A nagydarab harcos nekilódult, de a köves padló egyre síkosabbá, a levegő undorítóan nyirkossá vált, a tömény penészszag minden lépéssel csak sűrűsödött, ahogy kényszerűen ereszkedett lefelé. Caramon félt tőle, hogy esetleg megcsúszik és elesik, ezért lelassította lépteit. Az üvöltések ekkor már egészen közelről, majdhogynem karnyújtásnyiról hal atszottak. És ebben a pil anatban valóban meglátta Beremet. Egyszerre két sárkányfattyú vetette rá

magát, kardjuk pengéje félelmesen megvil ant a fáklyafényben. Berem puszta kézzel elhárította magától őket, mialatt a titokzatos smaragd fénye bevilágította a parányi, zárt kamrát.

Berem tébolyult erővel harcolt el enük. Az arcán vágott sebből csorgott a vér és még vastagabb sugárban ömlött az oldalában vágott mély sebből. Mialatt a nyálkás pocsolyákban csúszkálva Caramon igyekezett a segítségére sietni, Berem megragadta a sárkányfattyú mel ének szegezett pengéjét. Az éles acél belehasított a húsába, hanem a megsebzett nem érezte a fájdalmat. Vér ömlött a kezére, amint megfordította a pengét és

... hátrataszította a támadó sárkányfattyút. Maga is megtántorodott és levegő után kapkodott. Ugyanakkor a második sárkánykatona is odapattant, hogy végezzen vele. A pribékek csak a prédájukra figyeltek, ezért észre sem vették Caramont. Az alagútból kirontó harcos éppen időben kapott észbe, hogy ne rohanjon neki vakon az el enségnek, ha nem akarja elveszíteni a kardját. Az egyik őrt hatalmas kezébe kapta és a csigolyáját eltörve, egy pil anat alatt kitörte a nyakát. A tetemet ledobva, a másik sárkányfattyú

dühödt támadását kivédendő, gyorsan annak nyaka felé suhintott a kardjával. Az visítva menekült.

- Berem, jól vagy? - fordult meg Caramon, és máris a szerencsétlen segítségére sietett volna, amikor bénítóan éles fájdalmat érzett az oldalában.

Fájdalmában felnyögött, körbefordult és egy sárkányfattyúval találta szemben magát. Biztosan ott lapult a homályban és Caramonra várt. Karddöfése eleve halálos lett volna, de minthogy sietve sújtott le, ezért csapása lecsúszott Caramon mel vértjéről. A harcos hátratáncolt, hogy némi időt nyerjen.

De a sárkányfattyú csak nem adta föl: pengéjét előreszegezve, Caramonra vetette magát. A mozdulatok egy pil anatra összekuszálódtak, zöldes fény vil ant és a sárkánykatona máris holtan esett össze Caramon lába előtt.

- Berem! - nyögte Caramon és tenyerét az oldalára szorította. - Köszönöm... de hogyan... De az Örökember úgy bámult Caramonra, mint aki nem ismeri. Végül szó nélkül bólintott, megfordult és lassan megindult elfelé...

- Várj! - kiáltott utána Caramon. A nagydarab férfi összeszorította a fogát, átugrálta a halott sárkányfattyak tetemeit és Berem után vetette magát. Elkapta a menekülő kezét és ezzel meg is ál ította őt. - Várj már, a fene egyen meg! - kiáltotta belékapaszkodva. A hirtelen mozdulat megtette a hatását... amint ott ál tak zihálva egymás mel ett, Caramon erőt véve magán körülnézett.

- Hol vagyunk? - kérdezte, de nem is várt rá választ... inkább csak azt akarta, hogy Berem meghal ja a hangját.

- Mélyen... mélyen... a templom alatt-válaszolta Berem kongó hangon. - Itt vagyok, közel... most már igazán, nagyon közel...

- Ühüm - bólintott rá Caramon, de fogalma sem volt róla, a másik miről beszél. Csak markolta keményen Berem karját és tekingetett körbe. A kőlépcső, amelyiken leereszkedett, egy kis csarnokba torkol ott. Valami öltöző, jött rá nyomban, amint észrevett egy öreg asztalt és egy csomó rozoga széket a falon sercegő fáklya fényében. Minden megvilágosodott előtte. Ezek a sárkányfattyak bizonyára őrök voltak! Berem csak véletlenül botlott beléjük. Hanem a sárkányfattyak, vajon mit őrizhettek idelent?

Caramon gyorsan körülnézett a szűk kőcsarnokban, de semmit sem látott. Az egész üreg talán húszlépésnyi átmérőjű lehetett és a sziklából vájhatták ki. A kőből faragott csigalépcső is ebben a teremben ért véget és valahol szemben, egy hasonló

kapunyíláson vezetett kifelé. Pontosan e felé a kijárat felé iszkolt Berem, amikor Caramon elkapta. A kapunyíláson kinéző harcos nem látott semmit. Olyan sötét volt mögötte, amilyet még sohasem tapasztalt... mintha csak a végtelen sötétségbe bámulna, amelyről eddig csak a legendák beszéltek. Arról a sötétségről, amely már réges-régen létezett a homályban... mielőtt az istenek megteremtették a fényt.

Semmi mást nem hal ott, csak valamiféle vízcsobogást. Föld alatti csermely lehet, gondolta, amely talán a lecsapódó párából keletkezett. Egy lépést hátrált és megvizsgálta a fölé magasodó boltíves kapubejárót.

Ezt nem a sziklából vájták ki, ahogy azt a kicsiny csarnokot, ahol az imént voltak. Ezt úgy építették kövekből, minden bizonnyal hozzáértő kezek. Látta a megkopott, bordás faragványokat, de semmit sem tudott megfejteni belőlük. A részleteket biztosan már régen felfalta az idő és magába nyelte a reménytelenül nedves pára. Mialatt Caramon valami jelzés reményében némán bámult a magas boltívre, csaknem elzuhant, amikor Berem váratlanul megragadta a karját.

- Tudom, ki vagy! - ordította az ember.

- Hát persze - morogta Caramon -, de, Abyss mélységes mélyére, mi a csudát keresel idelenn?

- Jasla hív! - sikoltotta Berem és a téboly fénye megint kigyúlt a szemében. Azután visszafordult és belebámult a félelmetes íven is túlmutató sötétség mélyébe. - Nos, oda kel lemennem... őrök... meg akartak fogni! ... Te jössz velem!

Közben Caramon rájött, hogy az őröknek pontosan ezt a helyet kel ett őrizniük. De ugyan miért? Mi lehet mögötte? Vajon fölismerték-e Beremet, vagy éppen csak a parancsnak engedelmeskedtek, hogy mindenkit távol tartsanak e helytől? Ő persze nem tudta a választ e kérdések egyikére sem... ám a következő pil anatban azt is megál apította, hogy a válaszok úgysem jelenthetnek semmit. Éppen úgy, ahogy a kérdések sem!

-Mindenképpen be kel menned oda-mondta Beremnek. Szavai inkább kijelentést, mintsem kérdést jelentettek. Berem bólintott, majd lelkesen előrelépett. Gondolkodás nélkül bele is sétált volna a mélységes sötétségbe, ha Caramon nem rántja vissza.

- Várjál már... valami fény kéne - mondta sóhajtva a nagy ember. - No, ál j csak oda! tolta kissé félre Beremet, s a szemét rajta tartva, a falról leemelt egy lobogó fáklyát.

- Veled megyek - mondta nehezen, és közben az járt az eszében, hogy vajon meddig bírja, mielőtt összeesne a fájdalomtól és a vérveszteségtől. - Nesze... fogd ezt meg egy percre! - ezzel Berem kezébe nyomta a fáklyát, majd

letépett egy darabot a férfi ingének maradványából és bekötötte vele az oldalán tátongó

sebet. Utána visszavette a fáklyát és folytatta útját a boltív alatt. Amikor áthaladt a kőpil érek között, Caramon úgy érezte, hogy valami végigsimít az arcán.

- Pókháló! - morogta és undorodva lökte el magától a nyálkás szövedéket. Nyomban idegesen körül is nézett, mivel világéletében rettegett a pókoktól. De végül is, nem volt ott semmi! Erre Caramon megvonta a vál át és Beremet vonszolva átlépett a boltív alatt. Ekkor éles harsonaszó rival t fel.

"Csapda!" - mordult föl Caramon ingerülten.

- Tika! - lihegte büszkén Tass, amint végignyargaltak a sötét börtönfolyosón. - A terved bevált! - kockáztatott meg a surranó egy pil antást a vál a fölött. - Igenis!... Máris világosan látom, hogy mindnyájan utánunk loholnak!

- Csodálatos! - motyogta Tika... Valahogy nem is számított rá, hogy ilyen simán megvalósul a terve! Eddig ugyanis semmilyen terve sem sikerült életében! De hát, mégiscsak... nem ez lenne az embernek a legfontosabb? Ez mind nagyon szép, de Tika ismét hátrapil antott a vál a fölött. Legalább hat vagy talán hét sárkányfattyú vetette magát a menekülők nyomába... hosszú, görbe kardjukat kegyetlenül szorongatták a markukban. Bár a karmos uj ú hül őemberek nem tudtak olyan fürgén szaladni, mint a lány vagy a surranó, viszont hihetetlenül kitartóak voltak. Tika és Tass figyelemre méltó előnnyel indult, de az előnyük hamarosan semmivé foszlott. A lány máris levegő után kapkodott, ráadásul még az oldala is rettentően szúrt, amitől csaknem hétrét görnyedt. Akármennyit tudok is még rohanni - gondolta magában

Ma... ez mind valamicske időt jelenthet Caramon számá

ra! Mondjuk, pontosan olyan messzire tudom elcsalni a

sárkányfattyakat!

- Tika, ide figyelj - lihegte Tass lógó nyelvvel, és örökké

vidám arca most igen fáradtnak látszott tudod, hogy

hová megyünk innen?

Tika csak megrázta a fejét. A beszédhez már nem volt elég levegője..., érezte, hogy fokozatosan lelassul, mintha minden tagja ólomból lenne. Még egy pil antás hátra... és máris látja, hogy a sárkányfattyak egyre közelebb vannak hozzájuk. Vil ámgyorsan pil ogott körül: hátha talál valami elágazást, egy beugrót, egy ajtónyílást... bármilyen búvóhelyet. De nem akadt semmi. Csak a kihalt, üres folyosó húzódott előttük. Itt már zárkák sem nyíltak belőle. Csupán egy sötét, síkős és keskeny folyosó volt, amely végtelennek tűnő alagútként húzódott tovább... enyhén emelkedve. Ekkor a váratlan fölismerés csaknem megál ásra kényszerítette. Lelassított és levegő

után kapkodva nézett Tassra, aki csak halványan volt látható a füstölgő fáklyák fényében.

- Az alagút... emelkedik - zihálta köhögve.

Tass értetlenül bámult rá, azután hirtelen földerült a képe.

- Fölfelé megy és kivisz bennünket! - rikoltotta diadalmasan. - Ez sikerült, Tika!

- Meglehet - válaszolta Tika tétován.

- Gyerünk! - kiáltotta Tass lelkesen, megújult erővel. Elkapta Tika kezét és maga után vonszolta a lányt. - Tudom, hogy így van! Szagold csak! - szimatolt a levegőbe. - Friss levegő! Megmenekülünk... megtaláljuk Tanist... aztán visszajövünk és kiszabadítjuk Caramont...

Csak egy surranó lehet képes rá, hogy egy alagútban rohanva, sarkában egy csomó

vérszomjas sárkányfattyúval még locsogjon is, gondolta borúsan Tika. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy őt csupán a vakrémület hajtja előre. De hamarosan még az is elszál ... akkor aztán összerogy a sötét folyosón, olyan kimerülten és elkínzottan, hogy már az sem számít majd, mit csinálnak vele az üldözői...

- Friss levegő! - sóhajtott föl ekkor ő is.

Az előbb azt gondolta, Tass csak azért fül entett neki, hogy tartsa benne a lelket. De most már maga is megérezte, hogy enyhe szel ő legyinti meg az arcát. Ólomnehéz lábának új erőt kölcsönzött a remény. Hátranézett és úgy látta, mintha a sárkányfattyak lelassítanának. Talán

megértették, hogy most már úgysem érnek utol! A lányt reményteljes izgalom töltötte el.

- Siessünk, Tass! - kiáltotta és kettőzött erővel rohantak tovább az alagútban az édes, friss levegő egyre erősödő áramlatában. Vadlendülettel megkerültek egy sarkot, ahol olyan hirtelen kel ett lefékezniük, hogy Tass egy kilazult kődarabon megcsúszva nekiesett a falnak.

- Hát ezért lassítottak le - nyögte halkan Tika.

Az alagút véget ért. Kétszárnyú, rácsős faajtó zárta le. A kapuszárnyakba vágott két kis, vasrácsős nyíláson áramlőtt be a tömlöcbe az éjszakai levegő. Kibámulhattak rajta... láthatták, de nem érhették el a szabadságot.

- Ne add föl! - lihegte Tass pil anatnyi szünet után. Összeszedte magát, odarohant az ajtóhoz és megrángatta. Persze zárva volt.

- A kutyafáját! - mormolta Tass és szakérté szemmel megvizsgálta az ajtót. Caramon talán kitörhetne rajta, vagy a kardja markolatával leverhetné a lakatot, de egy surranó, vagy éppen Tika sehogy sem bírhat el vele.

Mialatt Tass közelebb hajolt, hogy magát a lakatot megszemlélje, Tika a falnak dőlt és kimerülten lehunyta a szemét. Vére a fülében dobolt, lábizmai görcsösen összerándultak. Szájában érezte könnyeinek kesernyésen sós izét és elcsigázottan vette tudomásul, hogy zokog a fájdalomtól, haragtól és tehetetlenségtől.

- Ne sírj, Tika! - bátorította Tass és visszaugrott hozzá, hogy megsimogassa a kezét. Egyszerű lakat... pil anatok alatt kijuthatunk innen... nő, ne sírj már. Néhány pil anat az egész, de neked készen kel ál nod, ha azok a hül őemberek közben ideérnének. Le kel foglalnod őket!

- Jól van - mormolta Tika és megpróbálta elfojtani a könnyeit. Keze fejével gyorsan megtörölte az orrát, aztán karddal a kezében visszafordult a sötét folyosó felé, mialatt Tass még egyszer szemügyre vette a zárat.

Olyan kezdetlegesen egyszerű zár, ál apította meg elégedetten, olyan nevetséges trükk védi, hogy szinte .érthetetlen, miért vacakoltak a fölszerelésével. Vajon miért vacakoltak vele... egyszerű zár... primitív trükk... csengtek vissza a surranó

tudatában saját szavai.

Valahogy ismerősek voltak... már máskor is megfordultak a fejében. Tass megrökönyödve nézett föl az ajtóra és rájött, hogy járt már itt valaha. De nem... az lehetetlen!

Ingerülten megrázta a fejét és az álkulcsait keresve belekotort egyik tarsolyába. Hirtelen megdermedt. Borzongás futott végig rajta és úgy megrázta, mint kutya a patkányt... teljesen elgyöngült.

A rémálom!

Ez volt az az ajtó, amelyet álmában látott Silvanestiben! Ez volt az a zár... a kezdetlegesen egyszerű zár az egyszerű trükkjével! És akkor is Tika ál t mögötte... harcolt... elesett...

- Itt vannak, Tass! - kiáltotta Tika és izzadó tenyerébe szorította a kardját. Gyors pil antást vetett Tass felé a vál a fölött. - Mit vacakolsz? Mire vársz?

Tass nem tudott válaszolni neki. Most már ó is hal otta a sárkányfattyakat, torokhangú

röhögésüket, amint kényelmesen közelednek feléjük, hiszen tudják, hogy a szökevények innen már nem mehetnek sehová. Kibukkantak a sarkon és Tass hal otta, amint még nyersebben felröhögnek, amikor meglátják a kardot markoló Tikát.

- A...azt hiszem, nem megy, Tika - nyöszörögte Tass és iszonyodva nézte a lakatot.

- Tass - sziszegte Tika gyorsan és mérgesen közelebb húzódott a surranóhoz, hogy szót érthessen vele, de közben egy pil anatra sem fordította el tekintetét az el enségről -, nem hagyhatjuk, hogy elfogjanak! Tudnak Beremről. Megpróbálnak majd kényszeríteni rá, hogy mi is elmondjuk, amit tudunk róla! Tudod, ugye, hogy mivel akarnak majd szóra bírni bennünket!

- Igazad van - nyöszörögte Tass szerencsétlenül -, mégis megpróbálom...

"És elég bátor nagy hozzá, hogy végigmenj rajta..." mondta egyszer neki Fizban. Tass mély levegőt vett és egyik szütyőjéből előhúzott egy vékony drótot. Végül is, mondta szigorúan remegő kezének, mi a halál egy surranó

számára, ha nem a legnagyobb kaland? Különben is odaát van Kova... egyedül!

Meglehet, egyik bajból a másikba kerül... Keze most már teljesen megnyugodott. Beledugta a zárba a drótot és óvatosan munkához látott.

Hirtelen nyers üvöltés harsant mögötte, Tika is felkiáltott és Tass meghal otta az összeütődő acélpengék csengését.

Tass megkockáztatott egy gyors pil antást. Tika ugyan még mindig nem sajátította el a kardforgatás művészetét, de igen gyakorlott volt a kocsmai csetepaték terén. Vadul hadonászott a pengével és közben ütött, rúgott, harapott és karmolt. Elkeseredett, dühödt támadása egy lépésnyi hátrálásra kényszerítette a sárkányfattyakat. Mindegyiken sikerült a lánynak vérző sebeket ejteni. Egyikük zöldes vértócsában fetrengett a földön, akarja erőtlenül fityegett.

De a lány már nem sokáig tartóztathatta föl őket. Tass visszatért a munkájához, de a keze már megint remegett és a szerszám kiesett táncoló uj ai közül. A dolog trükkje abban rejlett, hogy anélkül fordítsa el a zárat, hogy a csappantyú működésbe lépne. Már látta is a csapdát: egy rugónak feszülő vékony tű volt az.

"Hagyd már abba!" - parancsolt a kezére. Hát így munkálkodik egy igazi surranó?

Kezének remegése ismét elcsöndesedett és újból bedugta a drótot a zárba. Ekkor váratlanul, amikor már majdnem sikerrel járt, hátulról lökés érte.

- Hé! - kiáltott ingerülten a lányra és hátrafordult. - Egy kicsit jobban vigyázhat... - és torkán akadt a szó. Az álom! Akkor is ugyanezt mondta! És... akárcsak rémálmában... meglátta a földön fekvő Tikát, amint vörös fürtjeit elönti a vér.

- Neem! - üvöltött föl Tass dühödten. A drót kicsúszott a lyukból, ő pedig beütötte a kezét a zárba.

A lakat halk kattanással kinyílt. A kattanással egyidejűleg azonban egy másik, alig hal ható csattanás is hal atszőtt: "lelik" és működésbe lépett a csapda. Tass meredten nézte uj a hegyén a kiserkenő, parányi vércsöppet, majd a zárból kikandikáló parányi aranytűre pil antott. Ekkor a sárkányfattyak egyike megragadta a vál át. Tass nem törődött vele... most már semmi sem számít! Szúrós fájdalmat érzett az uj ában, amely lassan átterjedt a karjára, majd az egész testére. Amikor eléri a szívemet, többé már nem érzem majd, mondta magának, mintegy félálomban. Akkor már nem érzek semmit.

Ekkor kürtszóra, réztrombiták fülsértő rivalgására lett figyelmes. Ezt is hal otta már valamikor... de hol is? Hát persze! Tarsisban, pontosan a sárkányok megérkezése előtt. Ekkor a vál át szorongató sárkányfattyak váratlanul elengedték és sebesen nekiiramodtak a folyosónak, viszszafelé.

"Biztosan valami általános riadó" - gondolta magában és érdeklődéssel figyelte, hogy a lába elgyöngül... már meg sem tartja vékony testét. Lerogyott a padlóra, Tika mel é. Kinyújtotta reszkető kezét és megsimogatta a lány vértől nedves, kedvesen göndörödő, vörös haját. Tika szeme csukva volt, az arca halálsápadt.

- Sajnálom, Tika - suttogta összeszoruló torokkal. A fájdalom gyorsan terjedt benne... uj ai és lábai máris megbénultak. Megmozdítani sem tudta őket. - Sajnálom, Caramon... én megpróbáltam... igazán megpróbáltam... Tass csöndesen sírdogálva az ajtónak vetette a hátát és várta a sötétséget.

Tanis moccanni sem tudott és... egy pil anatig, amikor meghal otta Laurana szívszaggató

zokogását... nem is akart megmozdulni. Legjobban arra vágyott, azért könyörgött, hogy valami kegyes isten lesújtson rá, amint ott térdel a Sötétség Királynője előtt. De az istenek nem voltak ilyen kegyesek hozzá. Az árnyék eloszlott előtte, amint a Királynő elfordult tőle és másfelé nézett. Tanis nehézkesen talpra ál t, arcát elöntötte a szégyen pírja. Nem tudott Lauranára nézni, sőt, Kitiara szemébe sem, hiszen tudta, milyen megvető haragot látna annak mélyén.

Kitiarának is fontosabb dolgok jártak az eszében. Elérkezett megdicsőülésének órája. Nagyralátó tervé lassan megvalósult. Kinyújtotta a karját és erős kezével megragadta Tanist, amint a fél-elf előrelépett volna, hogy

megvédelmezze Lauranát. Hidegen hátrapenderítette és gyorsan elélépett.

- Végül szeretném megjutalmazni egyik szolgámat - mondta zengő hangon -, aki segítségemre volt az elf-nő elfogásában. Lord Soth kérte, hogy övé lehessen ennek a Lauralanthalasának a lelke, hogy ily módon ál hasson bosszút azon az elf-nőn, aki... valaha régen... megátkozta őt. Ha már arra ítélte a sors, hogy örökké éljen a sötétségben, azt kéri, hogy ez az elf-nő ossza meg vele halálon túli életét.

- Nem! - kiáltott föl Laurana és a beléhasító félelemtől és iszonyattól felkapta a fejét. Nem! - ismételte meg elcsukló hangon. Hátratántorodott és kétségbeesetten körülnézett valami menedék után, de nem tehetett semmit. Odalent a teremben mohón lesték a sárkányfattyak. Reménytelenül felnyögött és Tanisra nézett. A fél-elf arca sötét volt és merev, nem rá nézett, hanem az ember-nőt figyelte. Laurana már megbánta hirtelen kitörését és szilárdan eltökélte, hogy inkább meghal, de többé soha nem árulja el gyengeségét egyikük előtt sem. Kihúzta magát és hal atlan önuralommal ismét büszkén fölvetette a fejét.

Tanis még csak nem is látta Lauranát. Kitiara szavai ott doboltak az agyában, elhomályosították a látását és a gondolatait. Dühtől tajtékozva Kitiara mel é lépett. Becsaptál! - hörögte ful adozva. Ez nem szerepelt a tervben!

- Csönd! - intette le Kitiara halkan. - Még tönkreteszel mindent!

-Mii...?

- Fogd be a szád! - csattant föl Kit fenyegető hangon.

"Ajándékod kedvemre szolgál, Lord Kitiara"-szálalt meg ekkor a sötét hang. "Teljesítem a kéréseidet. Legyen az elnő lelke Soth lovagé, a fél-elfet pedig szolgálatunkba fogadjuk. Ennek elismeréseképpen tegye le a kardját Lord Ariakas lába elél"

- Tedd, amit mondtak! - parancsolta Kitiara hidegen, szemét Tanisra szegezve. A teremben most minden tekintet őfelé fordult.

A fél-elf tudata teljesen elködösült. - Hogyan? - motyogta. - Ezt sem mondtad előre! Hogy mit csináljak?

- Lépj föl az emelvényre és tedd le a kardodat Ariakas lába elé! - válaszolta Kitiara gyorsan és odavezette őt az emelvény széléhez. - Ő majd felveszi és visszaadja neked... attól, a pil anattól leszel a sárkánysereg tisztje. Ez csak a szertartás része, semmi több. Viszont én időt nyerek általa.

- Időt? Mire? Mit terveltél ki már megint? - kérdezte Tanis, fél lábbal már a lefelé vezető

lépcsőn. Megmarkolta Kitiara karját. - Meg kel ett volna mondanod...

- Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. - És Kitiara csábosan elmosolyodott a bámészkodók kedvéért. Odalentről ideges nevetés hal atszott és valami otromba tréfálkozás... talán a szerelmesek búcsújáról. De Tanis nem látta Kitiara barna szemében a válasz mosolyát. - Ne feledd, ki ál itt, közvetlenül mel ettem! - suttogta Kitiara, megsimogatta kardjának markolatát és jelentőségteljes pil antást vetett Lauranára. - Ne csinálj semmi ostobaságot! - ezzel elfordult a fél-elftől és odalépett Laurana mel é. Félelemtől és haragtól reszketve, agyában vadul kavargó gondolatokkal, Tanis lebotorkált a kígyófej-emelvény lépcsőjén. A tömeg zsivaja ügy ölelte körül, mint valami óceán hul ámai. Fény vil ant a lándzsahegyeken, a lobogó fáklyák elvakították. Lelépett a gránitpadlóra és megindult Ariakas trónusa felé, anélkül, hogy tudta volna, hol van és mit csinál. Csupán ösztönei vitték előre, amint átvágott a csarnokon. Az Ariakas díszőrségét alkotó sárkányfattyak képe vérfagyasztó rémálomként örvénylett körülötte. Testetlen fejeknek, vil ogó fogsoroknak és cikázó nyelveknek látta őket csupán. Amikor szétváltak előtte, a lépcső mintha sűrű ködből bukkant volna elő a lábánál. Fölemelte a fejét és tétován fölnézett. Odafönt magasodott Ariakas alakja... termetes, fenséges tartású férfialak, amelyből csak úgy sugárzott az erő. Olybá tetszett, mintha a csarnok minden fénye a fején vil ogó koronában összpontosult volna. A ragyogás bántotta a szemét és Tanis vaksin pislogott rá, amint kezét kardja markolatára téve megindult a lépcsőn felfelé:

Csakugyan elárulta volna Kitiara? Vajon megtartja-e az ígéretét? Tanis kételkedett benne és keserűen átkozta magát. Már megint a nő bűvkörébe került. Ismét bolond módjára viselkedett, amikor hitt a szavának. És most a lány kezében van minden ütőkártya. Most már semmit sem tehet... vagy talán mégis?

Olyan hirtelen tört rá a gondolat, hogy megtorpant...

Ostoba! Gyerünk tovább!... Parancsolta magának a rámeredő tekintetek kereszttüzében. A nyugalom látszatát magára erőltetve, eggyel följebb lépett a lépcsőn... aztán még följebb. Ahogy közeledett Lord Ariakas felé, úgy kristályosodott ki a terve.

"Aki a koronát viseli, az uralkodik!" - csengtek vissza tudatában az ismerős szavak. Megöli Ariakast és elveszi tőle a koronát! Ilyen egyszerű az egész. Tanis szeme lázasan mérte föl a falba vájt fülkét. Odafönt persze már nem ál tak testőrök Ariakas mel ett. Az emelvényekre a nagyurakon kívül senki sem léphetett. És itt még a lépcsőkön sem ál tak fegyveresek, mint a többi nagyúr esetében. Ez az ember nyilvánvalóan olyan gőgös és hatalmában annyira biztos volt, hogy nem tartotta szükségesnek őket. Tanis gondolatai lázasan kavarogtak. Kitiara a lelkét is odaadná azért a koronáért. Ameddig viszont az én kezemben van, nekem kel engedelmeskednie! Akkor megmenthetem Lauranát... együtt elmenekülhetünk! Ha egyszer kijutottunk innen, megmagyarázhatom neki a történteket... mindent megmagyarázhatok. Kihúzom a kardomat, de ahelyett, hogy a lába elé helyezném, keresztüldöföm vele Ariakast! Miután megkaparintom a koronát, senki sem merészel hozzám nyúlni!

Tanis azon kapta magát, hogy remeg az izgalomtól. Rettentő erőfeszítéssel lecsil apította magát. Nem mert Ariakasra nézni, attól tartott, hagy a Nagyúr a szeméből kiolvashatja a tervét.

Mereven bámulta tehát a lépcsőt és csak akkor vette észre, hogy már Ariakas közelében jár, amikor mindössze öt lépcsőfok választotta e] az emelvény tetejétől. Tanis uj ai ráfonódtak kardjának markolatára. Most már ura volt önmagának, hát fölnézett a férfi arcába és egy pil anatra szinte megdermedt a belőle sugárzó gyűlölet láttán. A hatalomvágy érzéketlenné tette ezt az arcot, ez a szempár végignézte ártatlanok ezreinek kínhalálát... egyetlen cél érdekében.

Ariakas unott képpel meredt Tanisra, vonásai mögött gúnyosan gőgös félmosoly húzódott meg. De a következő percben már oda sem figyelt a fél-elfre, hiszen annyi egyéb gondolkodnivalója akadt. Tanis látta, amint a férfi talányős pil antással méregeti Kitiarát. Ariakas olyannak látszott, mint egy sakktábla fölé hajoló játékős, aki éppen a következő

lépésen töpreng és próbálja kitalálni el enfelének szándékát. Tanist hatalmába kerítette a bosszúál ó gyűlölet és lassan kezdte kivonni fegyverét. Még ha kudarcot val is Laurana megmentésének kísérletével, még ha mindkettejüknek e falak között kel is meghalnia... még akkor is nagy jót cselekszik ezzel a világnak azáltal, hogy megöli a sárkányseregek főparancsnokát.

Ám Ariakas, amint meghal otta a penge szisszenését, nyomban visszafordította tekintetét a fél-elfre. Szemének fekete pil antása Tanis lelke mélyébe hatolt. Érezte, amint a férfi rettentő ereje lenyűgözi, úgy nyomul felé, mint a kohóból áradó hőség. Ekkor olyan erővel tört rá Tanisra a fölismerés, hogy szinte fizikai ütést érzett és megtántorodott a lépcsőn. Az a dicsfényként vibráló erőtér... hiszen Ariakas mágiaűző!

Ostoba, vak bolond! - korholta magát Tanis. Most, ahogy közelebb ért hozzá, már láthatta is a lord körül vibráló, áthatolhatatlan falat. Hát persze! Ezért nincs szüksége a testőreire!

Ebből a csürhéből Ariakas senkiben sem bízna meg. Természetes, hogy a varázserejével védelmezi magát!

És lám, máris fölfigyelt a veszélyre! Tanis ennyit világosan kiolvashatott hideg, szenvtelen tekintetéből.

A fél-elf vál a megroggyant... vereséget szenvedett.

Ám ekkor egy hang így szólt hozzá: "Szúrj, Tanis! Ne félj a varázserejétől! Majd én segítek!"

A hang nem volt több suttogásnál, mégis olyan világős és erőteljes volt, hogy Tanis szinte érezte a fülét perzselő, forró leheletet. Haja az égnek meredt, testén görcsös vonaglás futott végig.

Reszketve pil antott körül. Senki sem volt a közelében, csak Lord Ariakas. Alig három lépésnyire ál t tőle, főgát összeszorította, nyilvánvalóan alig várta már, hogy a ceremónia véget érjen. Látván Tanis ingadozását, Ariakas parancsolón intett neki, hogy tegye a kardot a lába elé.

Ki szólhatott az előbb? Tanis szeme hirtelen megakadt a Sötétség Királynője mel ett ál ó

alakon. Fekete kámzsája miatt mindeddig elkerülte a figyelmét. Most, hogy egyenesen ránézett, valahogy ismerősnek tűnt föl előtte. Valóban attól az alaktól származott az a hang? Ha így is lenne, az a legcsekélyebb mozdulattal sem jelezte. Most mit tegyek? töprengett a fél-elf lázasan.

- Sújts le, Tanis! - szólalt meg egyenesen az agyában újból a suttogás. - Gyorsan!

Tanist elöntötte a verejték és remegő kézzel, lassan kivonta fegyverét. Most már ott ál t pontosan a Nagyúr előtt. A lordot varázspajzsa úgy ölelte körül, mint a vízesésből fölívelő

tarka szivárvány.

Nincs más választásom - döntötte el magában Tanis. Ha netán valami csapda, hát legyen! Akkor ezt a formáját választom a halálnak.

Megjátszotta, hogy térdre ereszkedik és kardja markolatát előre tartva úgy tett, mintha le akarná tenni, de a következő pil anatban megváltoztatta a mozdulatot. Gyilkos ívben megfordította a pengét és Ariakas szíve felé döfött vele.

Tanis arra gondolt, hogy mindjárt meg kel halnia. Csapás közben összeszorította a főgát és arra várt, hogy a varázspajzs tüze úgy emészti el, mint a lesújtó vil ám a fatörzset. És valóban lesújtott a vil ám... de nem rá! Legnagyobb ámulatára a szivárványfal meghasadt és a kard behatolt a résen. Érezte, amint a penge belemélyed a kemény húsba. A fájdalom és düh felcsattanó üvöltése majdnem megsüketítette. Ariakas hátratántorodott, amint a kard pengéje belefúródott a mel kasába. Egy gyöngébb ember azonnal szörnyethalt volna ettől a csapástól, de Ariakas ereje és dühe még a halált is meghátráltatta. Arca eltorzult a gyűlölettől, ökle lesújtott Tanis képére és a fél-elf kábultan rogyott le az emelvény padlójára.

Fejét majd szétvetette a fájdalom. Homályosan látta, amint véres kardja is lehul mel é. Egy pil anatra azt hitte, hogy elájul... ami a halálát és egyben Laurana pusztulását is jelentette volna. Fejét kábán megrázta, hátha az segít rajta. Eszméleténél kel maradnia... meg kel szereznie a koronát! Fölnézett és látta, amint Ariakas fölébe tornyosul, előrenyújtja a kezét, hogy szörnyű varázsigével vessen véget az életének. Tanis nem tehetett semmit. Teljesen védtelen volt ezzel a varázserővel szemben és valahogy az is tudatosult benne, hogy láthatatlan segítője többé nem ál ki mel ette. Azt ugyanis már elérte, amit akart.

De bármilyen nagy volt Ariakas ereje, létezett egy másik hatalom is, amelyen nem győzedelmeskedhetett. Felhördült, tudata összezavarodott és a varázsige szavait elnyelte az iszonyú fájdalom. Lenézett, s ekkor meglátta, hogy tulajdon vére festi sötétebbre vörös köpönyegét... a folt minden elmúló pil anattal növekedett, amint átdöfött szívéből kiáramlott az élet. Mégiscsak eljött érte a halál. Tovább már nem háríthatta el. Ariakas kétségbeesetten harcolt a sötétséggel és utolsó szavával a Sötétség Királynőjéhez kiáltott segítségért.

De Takhisis magára hagyta a gyengéket. Amint azt nézte, hogyan mészárolja le Ariakas tulajdon apját, úgy nézte most 8t magát, amint elzuhan, utoljára az ő nevét kiáltva. Döbbent csönd ereszkedett a csarnokra, midőn Ariakas teste hangos puffanással elnyúlt az emelvényen. A Hatalom Koronája leesett a fejéről és most, maréknyi fekete haj al együtt ott hevert a vértócsában.

Vajon ki kaparinthatja meg?

Ekkor velőtrázó sikoly hal atszott: Kitiara kiáltott egy nevet... hívott valakit. Tanis nem értette a szavát, de igazán nem is törődött vele. Kezét kinyújtotta a korona után.

Hirtelen fekete páncélt viselő alak öltött testet előtte. Lord Soth!

A tébolyító pánik és rettegés érzését leküzdve, Tanis egyetlen dologra összpontosította minden figyelmét. A korona csupán pár hüvelyknyire volt az uj aitól. Elkeseredetten kapott utána. Szinte hálás volt érte, amint az éles fémtárgy a húsába vágott, amikor egy másik kéz... egy csontváz-kar is utánakapott.

Az övé! Soth szel emtekintete fölparázslott. A csontkéz kinyúlt, hogy megkaparintsa zsákmányát. Tanis hal otta, amint Kitiara éles hangon zagyva parancsszavakat rikoltozik. Abban a pil anatban, hogy a fél-elf a feje fölé emelte a vérfoltos koronát, és elszántan nézett farkasszemet Lord Soth-tal, a csarnok néma csöndjébe kürtszó harsant... kürtök ismerős rivalgása.

Lord Soth keze megál t a levegőben, Kitiara sikoltozása elhalt. Nyomasztó, vészjósló morgás futott végig a tömegen. Egy pil anatra Tanis fájdalomtól elködösült agyában az a gondolat támadt, hogy a kürtszó talán őt köszönti. Ám amikor megfordult, hogy homályos pil antásával végignézzen a csarnokon, meglátta, hogy az arcok odalent mind egy irányba fordulnak. Mindenki, még Kitiara is a Sötétség Királynőjére meredt.

Ő Sötét Felsége árnyalakjának szeme Tanisra szegeződött, de ezúttal az a tekintet is elhomályosult. A Királynő árnyéka megnövekedett, határozottabbá vált és sötét felhőként borította el az egész csarnokot. Mintha parancsszóra tették volna, a Királynő

testőrségének fekete páncélját viselő sárkányfattyai csörtettek elő a terem falának tövéből és kirontottak az ajtónyílásokon. Az istennő mel ett előbb még ott ál ó, fekete kámzsás alak eltűnt.

A kürtök tovább rikoltoztak. Tanis kábultan pil antott le a kezében tartott véres koronára. A rekedt harsonaszó ezelőtt már kétszer jelezte előre a halált és a pusztulást. Vajon most mi lehet e borzalmas muzsika iszonyú jóslata?

1o.

Aki a koronát viseli, az uralkodik

A fölharsand kürtszó olyan hangos és meglepetésszerű volt, hogy Caramon kis híján elvágódott tőle a nedves kőpadlón. Berem kapta el őt ösztönös mozdulattal. Mindkét férfi rémülten nézett körül, amint a recsegő trombitajelek fülsiketítően visszhangzottak a szűk helyiségben. Odafönt, a lépcső teteje felől válaszjelek harsantak.

- A boltív! Csapdát rejt! - kiáltott föl Caramon. - Nos, ez a helyzet! Most már az egész templomban, minden teremtett lélek tudja, hogy itt vagyunk..., bármi legyen is ez az itt! Az istenek nevében, remélem, tudod, mit cselek

szel!

- Jasla hív! - ismételte meg Berem. A harsogó kürtszó keltette pil anatnyi rémülete elmúlt és továbbindult, maga után vonszolva Caramont.

A harcos magasba tartotta a fáklyát, s mivel nem tudta, mi mást tehetne, vagy hová

mehetne, követte a másikat. Éppen egy üregben voltak, amelyet bizonyára a víz vájt a sziklába. A boltív kőlépcsőkre nyílt és Caramon most már látta, hogy a lépcsők egy sebesen áramló, fekete vízfolyáshoz vezetnek. Körbevilágított a fáklyával, abban a reményben, hogy a víz partján esetleg húzódhat valami ösvény, de semmi ilyesmit nem látott..., legalábbis a fáklya halvány fénykörében nem.

- Várj! - kiáltotta Caramon, de addigra Berem már bele is vetette magát a vízbe. Caramon visszafogott lélegzettel várta, hogy társa elmerül a fekete hul ámokban, de a sötét áradat nem volt olyan mély, amilyennek látszott: mindössze Berem lábszáráig ért.

- Gyere! - intett vissza Caramonnak.

A harcos ismét megtapogatta oldalán a sebet. A vérzés mintha csil apodott volna, a kötés ugyan nedves volt, de nem ázott át teljesen. A fájdalom viszont még élesen mart belé. A feje is hasogatott és annyira kimerült a félelemtől, a rohanástól és a vérveszteségtől, hogy megszédült. Egy pil anatra eszébe jutott Tass és Tika, majd egy vil anásnyira Tanis. Nem, most nem gondolhat rájuk.

Tika mondta egyszer, hogy közeleg a vég, fordulhat rosszra vagy jóra minden. Belelépett a vízbe és az erős áramlás nyomban előretaszította, miközben az a képtelen gondolata támadt, hogy a vízfolyás maga az idő, amely elsodorja valahová... De hová? Talán a saját végzetébe? Vagy a világ pusztulásába? Vagy az új kezdés reménye felé?

Berem vakmerően gázolt előtte, de Caramon ismét visszaráncigálta.

- Maradjunk egymás közelében! - dörmögte a nagydarab harcos... mély hangja visszaverődött a barlang falairól. - Az előbbinél még komiszabb csapda is várhat ránk!

Berem tétován megtorpant, így Caramon végre utolérhette. Ezután egymás mel ett araszoltak lassan előre a rohanó áradatban, gondosan mérlegelve minden lépést, mivel a meder alja síkos volt, tele kilazult, mál ó kövekkel.

Caramon merészebben haladt most előre, határozottan könnyebben lélegzett, amikor váratlanul olyan erővel ütődött valami a csizmája szárához, hogy majdnem ledöntötte a lábáról. Megtántorodott és belekapaszkodott Berembe.

- Mi volt az? - mordult föl és a lángoló fáklyát a víz fölé tartotta. Bizonyára a fény csábító hatására egy fej emelkedett ki a csil ogó sötétségből. Caramon lélegzete elál t a rémül ettől, sőt, egy pil anatra még Berem is hátrahókölt.

- Sárkányok! - lihegte Caramon. - Sárkánykölykök! - Az egyik apró sárkányfióka ekkor éles hangon felvisított. A fáklyafény borotvaéles fogakon vil ant meg. Utána a fej eltűnt és Caramon érezte, amint újból nekiütődik a csizmájának. A következő a másik lábának csapódott és a harcos ekkor már látta, hogy a víz valósággal fortyog a rengeteg csapkodó

faroktól.

Vastag bőrcsizmájától ugyan nem tehettek kárt a lábában, de ha elesem - gondolta Caramon -, nyomban csupaszra rágják a csontvázamat.

Már sokféle formájában találkozott a halál al, de ennél borzalmasabbat el sem tudott volna képzelni. Egy pil anatra páni rémület vett rajta erőt. Vissza kel fordulnom - gondolta lázasan. Berem mehet tovább egyedül... végül is á az, aki képtelen meghalni. De a nagydarab harcos hamarosan összeszedte magát. Nem! - sóhajtott föl mélyen. Most már tudják, hogy itt vagyunk lent. Valakit vagy valamit biztosan utánunk küldenek, hogy elfogjon bennünket. Nekem kel föltartóztatnom, bármi legyen is az, mindaddig, amíg Berem el nem végezheti, amit akar.

Ennek az utóbbi gondolatnak semmi értelme - döbbent rá Caramon. Olyan komikus, majdnem mulattató volt, mintha egyenesen az elhatározása fölött gúnyolódna, amikor hirtelen acél csattogását, torokhangú üvöltözést hal ott a hátuk mögül. Ez őrület! - gondolta komoran. Nem értem! Végül még csakugyan meghalok idelent a mélyben... És mivégre? Lehet, hogy valóban egy tébolyult társaságában kóborlok idelent..., vagy éppen magam is lassan megőrülök!

Egyszer csak Berem is észrevette az utánuk csörtetó katonákat. Ettől még a sárkányoknál is jobban megijedt és előrelódult. Caramon ismét fölsóhajtott, erővel próbálta elterelni figyelmét a lábát érő támadásoktól és maga is nekivágott a feketén hömpölygő víznek, hogy tartsa a lépést Beremmel.

A férfi meredten bámult a sötétségbe, időnként nyögő hangokat hal atott és izgatottan hadonászott mindkét kezével. A víz egy kanyarulat után hirtelen mélyülni kezdett. Caramon azon töprengett, mit csináljon, ha a víz már magasabbra ér a csizmája száránál. A sárkányfiókák még mindig dühödten keringtek körülöttük, teljesen megbolondította Őket a meleg emberi vér és hús il ata. Akardok és lándzsák csattogása is egyre közeledett. Ekkor valami, az éjszakánál is sötétebb árny repült Caramon felé és belevágott az arcába. Megingott és miközben kétségbeesve próbálta megőrizni egyensúlyát, hogy bele ne zuhanjon a halálos kavargásba, elejtette kezéből a fáklyát. A fény sisteregve kihunyt, éppen abban a pil anatban, amikor Berem Caramon után kapott és fölfogta estében. Egy pil anatig úgy maradtak, egymásba kapaszkodva, elveszetten és zavarodottan meresztették szemüket a vaksötétbe.

Caramon akkor sem veszíthette volna el jobban a tájékozódó képességét, ha valóban megvakul. Bár semerre sem mozdult, mégsem sejtette, melyik irányba néz és a környezetéből sem emlékezett semmire. Olyan érzése támadt, hogy ha még egyetlen lépést tesz előre, belezuhan a semmibe, és csak zuhan, zuhan örökké.

- Itt van! - kiáltotta Berem és feltört belőle a zokogás. - Látom a törött oszlopot és rajta a drágaköveket! És ó is ott van! Vár rám... várt rám e számtalan, hosszú éven át... Jasla! ordította és előrelendült. Caramon tovább meredt a feketeségbe és visszafogta Beremet, miközben érezte, hogy a férfi reszket az izgalomtól. Nem látott semmit..., vagy talán mégis?

Igen! A hála és megkönnyebbülés mélységes érzése áradt szét egész, fájdalomtól meggyötört testében. Valóban valami ékköveket látott megvil anni a távolban... Olyan fénnyel ragyogtak a feketeségben, amelyet még ez az éjen túli sötétség sem törhetett meg.

A jelenség nem volt túlságosan messze tőlük, talán csak úgy száz lépésnyire lehetett. Kicsit enyhített a szorításán és arra gondolt, hogy talán ez lesz a kiút, legalábbis az ő

számára. Berem meg csak csatlakozzék ahhoz a szel emhúgához. Én semmi mást nem akarok, mint kijutni innen - motyogta magában -, vissza Tasshoz és Tikához. Caramon, e gondolatokkal fölvértezve magát, továbbindult. Pár perc csak az egész és mindennek vége lesz, fordulhat rosszra, vagy jóra...

- Shirak! - szólalt meg ekkor egy hang. Vakító fény lobbant. Caramon szívverése egy pil antara elál t. Lassan fölemelte a fejét, hogy belenézzen a bántó világosságba és akkor meglátta, hogy két aranyló, homokóra-szem néz vissza rá

egy fekete csuklya alól.

A levegő olyan süvítéssel távozott el a tüdejéből, hogy akár egy haldokló utolsó lehelete is lehetett volna.

A kürtök rivalgása elhal gatott és az Audiencia Csarnokába visszatért némi nyugalom. Megint mindenki, még a Sötétség Királynője is az emelvényen lejátszódott drámai jelenetre figyelt.

Tanis a koronát még mindig a kezében szorongatva, lassan fölemelkedett. Fogalma nem volt róla, mit jelenthetett ez a vad harsonaszó, milyen sorscsapás várható még ezek után?

Csak annyit tudott, hogy mindenképpen végig kel játszania ezt a játékot, bármilyen keserú lesz is majd az eredménye.

Egyetlen gondolata volt csak... Laurana. Bárhol legyen is Caramon, Berem és a többiek, rajtuk innen sehogy sem segíthet. Tanis le nem vette a szemét az alatta lévő kígyófejes emelvényen ál ó, ezüstpáncélos alakról. Tekintete szinte csak véletlenül siklott egy pil anatra Kitiarára, aki arcát még mindig sárkánysisakja mögé rejtve ál t Laurana mel ett. Kit apró mozdulatot tett a kezével.

Tanis inkább érezte, mint hal otta a háta mögött a mozgást, mintha hideg szel ő érintette volna meg a bárét. Megpördült és Lord Soth közeledő alakjával találta szemben magát... az árnyéklovag szemében a halál izzott.

Tanis hátrált, kezében a koronával, tudta, hogy ezzel a sfrontúli el enfél el nem veheti föl a harcot.

- Ál j! - kiáltotta és a koronát a magasba emelte. - Ál ítsd meg Kitiara, vagy utolsó erőmmel behajítom ezt a vacakot a tömeg közé!

Soth hangtalanul nevetett, amint tovább közeledett felé és előrenyújtotta csontkezét, amely puszta érintésével is ölni volt képes.

- Miféle utolsó erőddel? - kérdezte lágyan a halott lovag. - A varázserőm porrá égeti nyomorult testedet, a korona pedig idehul a lábam elé!

- Lord Soth! - csattant fól ekkor a tiszta hang a terem közepén ál ó emelvényről. - Ál j!

Hagyd, hogy a korona elnyerője idehozza azt nekem!

Soth megingott. Karját még mindig Tanis felé nyújtva izzó szemének üres tekintetét kérdőn emelte Kitiarára.

Kit ekkor levette sárkánysisakját és csak Tanisra nézett. A fél-elf jól látta barna szemének ragyogását és az izgalomtól kipirult arcát.

- Nos, idehozod nekem azt a koronát, Tanis, ugye?! - kiáltotta Kitiara. Tanis nyelt egyet. - Igen - mormolta és megnedvesítette az ajkát. - Odaviszem neked a koronát.

- Testőrök! - intett előre Kit parancsolón. - Kíséretet neki! Aki csak egy uj al is hozzányúl, az én kardom által hal meg. Lord Soth, gondod legyen rá, hogy épségben ideérjen hozzám!

Tanis odapil antott a szel emlordra, aki lassan leeresztette csontkezét. - És mégis b a te urad, asszonyom - Tanis úgy vélte, hogy valóban hal ja a halott lovag megvető suttogását. Ezzel Soth fölzárkózott mögé, s a belőle áradó hideg majdnem megdermesztette a fél-elf vérét. A különás pár együtt ereszkedett le a lépcsőn: a szel emlovag, fekete vértjében és a fél-elf, kezében a véres koronával.

Ariakas tisztjei, akik kivont fegyverrel ál tak a lépcső aljában, némi vonakodással visszahúzódtak. Amint Tanis leért a márványpadlóra ás elhaladt mel ettük, legtöbbjük gyilkos, sötét pil antással mérte végig. Egy kézben tóit látott megvil anni, gazdája szemében pedig a halálos ígéretet.

Kitiara testőrei szintén kivont karddal sereglettek köré, de igazából Lord Soth halálos aurája volt az, ami biztosította számára a sértetlen átkelést a fenyegető sokaságon. Tanis testét elöntötte a verejték páncélja alatt. Szóval ez hát a hatalom, vil ant az agyába. Aki a koronát viseli, az uralkodik..., ám mindez véget érhet egy gyilkos éjszakán, az orgyilkos tőrének csapása alatt!

Tanis továbbhaladt és Lord Soth társaságában hamarosan odaért a csuklyás kígyófejét formázó emelvényre vezető lépcsősor aljába. Odafönt magasodott Kitiara diadalittas, szépséges alakja. Tanis egyedül ment föl a keskeny lépcsőn, Lord Soth, akinek üres szemgödreiben rőt fény vil ogott, odalent maradt. Amint a fél-elf fölért az emelvényre, a kígyó fejének tetejére, megpil antotta a Kitiara mögött ál ó Lauranát. A lány arca sápadt volt, hűvös és nyugodt. Ránézett..., majd a vérfoltos koronára pil antott és elfordította a fejét. A férfinak sejtelme sem volt róla, mit érez vagy gondol. De nem is számít... egyszer úgyis elmondja...

Kitiara elébe szaladt és szorosan átölelte. A csarnokban kitört az üdvrivalgás.

- Tanis - sóhajtotta a lány -, hát nem megmondtam, hogy nekünk együtt kel uralkodnunk!

Nagyszerű voltál, csodálatos! Megadok neked bármit..., mindent..

- Lauranát? -kérdezte Tanis hűvösen, a hangos zsivajgás leple alatt. Enyhén ferde szeme, amely elárulta származását, hidegen fúródott Kitiara barna tekintetébe. Kit egy pil antást vetett az elf-nőre, akinek szeme olyan merev, bőre olyan sápadt volt, hogy akár halottis lehetett volna.

- Ha annyira akarod - vonta meg a vál át Kitiara és közelebb húzódott hozzá, hogy csak ó

hal hassa a hangját. - De én is a tiéd leszek, Tanis. Nappal a seregeket vezetjük... kormányozzuk a világot. És az éjszakák, Tanis! Azok a miénk lesznek egyedül, a tiéd és az enyém! - a lány szaporán lélegzett és előrenyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a szakál as arcot. - Helyezd a koronát a fejemre, szerelmem!

Tanis belenézett a barna szempárba és látta, amint eltelik melegséggel, szenvedél yel és vágyakozással. Érezte, amint Kitiara teste az övéhez simul és reszket a várakozástól. Körös-körül nekivadultan rikoltoztak a katonák, a lárma hul ámokban árasztott el mindent. Tanis lassan fölemelte a Hatalom Koronáját tartó kezét és föltette azt... nem Kitiara, hanem a saját fejére.

- Nem, Kitiara! - kiáltott föl olyan erővel, hogy mindenki jól hal hassa. - Kettőnk közül csak egy uralkodik majd nappalon és éjszakán... én!

A csarnokban dühödt morgolódással vegyes nevetés harsant. Kitiara szeme tágra nyílt a döbbenettől és szinte azon nyomban résnyire szúkült.

- Meg se próbáld! - mordult rá Tanis és megfogta az övébe dugott tőr után kapó kezet. Keményen megszorította, úgy nézett le a lányra. - Most pedig távozom ebből a terembol suttogta halkan, hogy csak Kitiara hal hassa -, ...Lauranával. Te és a testőreid kísértek ki bennünket innen. Amikor biztonságos távolságban leszünk már ettől a gonosz helytől, átadom neked a koronát. Ha elárulsz, sohasem kapod meg! Megértetted?

Kitiara ajka gúnyosan lefittyedt. - Szóval mégiscsak ő lene, akire gondolsz! - suttogta vádlón. - egyetlen, igaz - válaszolta Tanis. Erősebben megszorította a karját, mire a lány szemében fölvil antak a fájdalom szikrái. - Annak a kettőnek a lelkére esküszöm, akiket ő

utána a legjobban szerettem... Fényeskardú Sturméra és Tűzkovács Kováéra. Nos, hiszel már nekem?

- Igen, hiszek - felelte Kitiara keserű haraggal és kényszeredett csodálattal nézett a férfira. - Olyan sokat kaphattál volna...

Tanis szó nélkül elengedte a karját. Megfordult és odalépett Lauranához, aki háttal ál t neki és üres tekintettel bámult el a tömeg fölött. Tanis megérintette a karját. - Gyere velem! - utasította hidegen. A tömeg lármája egyre erősödött körülötte, maga fölött pedig ott érezte a Királynő sötét árnyalakját, amint kíváncsian nézi a hatalom hul ámainak csapongását és várja, ki kerül ki belőle győztesen.

Laurana egyetlen arcizma sem rezdült az érintésétől... valójában egyáltalán nem reagált rá. Lassan megmozdította a fejét, mézszóke haja hul ámzó tömegként omlott a vál ára és nyíltan Tanis szemébe nézett. Zöld tekintete kifejezéstelen volt, nem mutatta a fölismerés jelét. A férfi nem látott benne semmit..., sem félelmet, sem haragot.

"Minden rendbe jön" - üzente a lánynak némán, sajgó szívvel - "mindent megmagyarázok..."

Hirtelen ezüstös fény vil ant, aranyhaj libbenése látszott. Valami keményen belevágott Tanis mel ébe. Hátratántorodott és Laurana után kapott, amint megbotlott. De már nem tudta visszatartani őt.

Laurana félretaszította ót és Kitiarára vetette magát, keze a Kit oldalán viselt kard után kapott. Hirtelen támadása teljesen felkészületlenül érte az ember-nőt. Kitiara röviden, keményen el enszegült, de Laurana kese máris rákulcsolódott a fegyver markolatára. Ügyes mozdulattal rántotta ki Kit kardját a hüvelybot, a markolattal belevágott el enfele arcába, leterítve őt az emelvény padlójára, utána megfordult és kifutott a platform szélére.

- Laurana, megál j! - ordított föl Tanis. Előreugrott, hogy visszatartsa, de már a torkán érezte a nekiszegezett kard hegyét.

- Ne mozdulj, Tanthalas! - parancsolta Laurana. Zöld szeme tágra meredt az izgalomtól, de a pengét szilárdan tartotta a kezében. - Különben meghalsz... megöl ek, ha kényszerítesz rá.

Tanis egy lépést tett előre... a hegyes penge fölsértette a bórét. Tehetetlenül megtorpant. Laurana szomorúan

elmosolyodott.

- Látod már, Tanis? Többé nem vagyok az a szerelmes fruska, akinek ismertél. Nem apám lánya vagyok, és nem is az ő udvarában élek. De még csak az Aranytábornok sem vagyok... csak Laurana. És a magam erejéből élek vagy halok, a te segítséged nélkül!

- Hal gass meg, Laurana! - kérlelte Tanis, még egy lépést téve előre és fölemelte a kezét, hogy elhárítsa a bőrébe hasító pengét.

Látta, amint Laurana ajka összeszorul, zöld szeme megcsil an. A lány halkan fölsóhajtott és a kardot most a fél-elf mel vértjének szegezte. Tanis elmosolyodott. Laurana megvonta a vál át és váratlan mozdulattal letaszította a fél-elfet az emelvényről. Tanis vadul csépelte karjával a levegőt és hanyatt zuhant a csarnok padlójára. Estében is látta Lauranát... karddal a kezében..., amint utánaszökken és könnyedén megveti a lábát a gránitpadlón.

Ő maga súlyosan elterült, kis híján kiszál t belőle a lélek. A Hatalom Koronája lehul ott a fejéről és csörömpölve végiggurult afényes kőpadlón. Fölülrol meghal otta Kiti ara dühödt kiáltását.

- Laurana! - nyögte, nem lévén hozzá ereje, hogy kiáltson, és kétségbeesetten nézett a lányra, de nem látott mást, csak egy ezüstös vil anást...

- A korona! Hozd ide nekem a koronát! - csengett a fülében Kitiara kiáltása. De nem egyedül a Sötét Hölgy kiáltozott. Mindenki üvöltözött az Audiencia Csarnokában... a Nagyurak máris talpon voltak és parancsokat ordítoztak a csapataik felé. A sárkányok felröppentek a levegőbe. A Sötétség Királynője ötfejú teste beárnyékolta az egész csarnokot... izgatottan figyelte ezt az ádáz hatalmi küzdelmet, amely majd megjutalmazza ót a legerősebb parancsnokokkal, a győztesekkel. Karmos sárkányfattyú-lábak, csizmás goblin-lábak és acélpatkós emberi lábak gázoltak végig a fél-elfen. Vadul küzdött, hogy fölál jon, elkeseredetten próbálta elkerülni, hogy agyontapossák és közben azon igyekezett, hogy utánavethesse magát annak az ezüst vil anásnak. Még egyszer megpil antotta, de nyomban el is tűnt a kavarodásban. Eltorzult arc jelent meg előtte, sötét szempár vil ant felé. Lándzsanyél vágódott keményen az oldalába. Tanis hörögve bukott a padlóra, miközben az Audiencia Nagy Csarnokát hatalmába kerítette a káosz.

11.

Jasla hív...

Raistlin! Gondolat volt csupán, nem kiejtett szó. Caramon megpróbált beszélni hozzá, de nem jött ki hang a torkán.

- Igen, fivérem -válaszolt Raistlin testvére gondolatára, mint általában. - Én vagyok az... az utolsó őrtál ó, az aki mel ett még el kel menned, ha el akarod érni a célodat, az, akit ó

Sötét Felsége rendelt ide, amint megszólalnak a harsonák. - Raistlin gúnyosan elmosolyodott. - Tudhattam volna, hogy csak te lehetsz az, aki belegázolt a varázscsapdámba...

- Raist - nyögte Caramon, de ismét elakadt a hangja.

Képtelen volt beszélni. A félelemtől, a fájdalomtól és a vérveszteségtől kimerülten, a dermesztő vízben reszketve, Caramon úgy érezte, hogy már többet nem visel el. Talán még az is könnyebb lenne, ha hagyná, hogy a feje fölött összecsapjanak a fekete hul ámok és a sárkánykölykök éles fogai belemarjanak a húsába. Az a fájdalom sem lehet rosszabb ennél. Egyszer csak megérezte, hogy Berem megmozdul mel ette. A férfi ködösen, értetlenül bámult Raistlinre, majd megrángatta Caramon karját.

- Jasla hív! Mennünk kel !

Caramon elcsukló zokogással rántotta ki szorításából a karját. Berem dühödten rámeredt, azután megfordult és egyedül indult tovább.

- Nem, barátom, innen senki sem megy sehová.

Raistlin fölemelte vékony karját, mire Berem hirtelen, támolyogva megtorpant. Az Örökember fölnézett akeskeny kőpárkányon fölötte ál ó mágus fénylő arany szemébe. Berem nyöszörögve és a kezét tördelve, vágyakozva meredt előre, a drágakövekkel kirakott oszlop felé. Moccanni azonban nem tudott. Hatalmas, iszonyatos erő zárta el elótte az utat, olyan biztosan, ahogy a varázsló ál t odafónt a sziklapárkányon. Caramon elfojtotta könnyeit. Megérezte fivére erejét és maga is küzdött a kétségbeesés el en. De nem tehetett semmit, hacsak meg nem próbál végezni Raistlinnel. De ennek még a gondolatára is összerezzent. Nem... inkább maga hal meg elóbb!

Caramon váratlanul fölkapta a fejét. Legyen hát... ha mindenképpen meg kel halnom, legalább harcban essem el... ahogyan mindig is akartam.

Még akkor is, ha a tulajdon fivérem kezétől nyerem el a halálomat!

A harcos lassan szembefordult ikertestvérével.

- Újabban fekete köpönyeget viselsz? - kérdezte megfeszülő ajakkal. - Nem látom jól... ebben a sötétben...

- Igen, fivérem - felelte Raistlin és úgy emelte fól varázspálcáját, hogy az ezüstös fény azt jobban megvilágítsa. Alegpuhább bársonyból varrott köpönyeg omlott alá sovány vál áról és feketén csil ogott a halvány fényben, sötétebben, mint a körülöttük uralkodó örök éjszaka.

Caramon összerázkódott a gondolattól, hogy mit kel megtennie és így folytatta: - És a hangod is más... valahogy erősebb. A te hangod... és valahogy mégsem a tiéd...

- Hosszú történet ez, Caramon - válaszolta Raistlin. - Talán eljön az idő, amikor majd végighal gathatod. De most igen szorult helyzetben vagytok, testvér. Máris közelednek a katonák. Az a parancsuk, hogy fogják el az Örökembert és vigyék a Sötétség Királynóje elé. És akkor vége lesz... ugyanis nem halhatatlan, efelől biztosíthatlak. A Királynőnek olyan igéi vannak, amelyek egyszerúen eltörlik a létezését, hogy nem marad belőle sokkal több, mint néhány húscafat és a lelke, amelyet elsodor az orkán. Azután végez a húgával is és... végre... a Sötétség Királynője teljes hatalmában és nagyszerűségében szabadon beléphet Krynn földjére. Ó kormányozza majd a világot, a mennyek és a mélységek minden tartományával együtt. Többé semmi sem ál hatja útját.

- Nem értem...

- Nem, hát persze, hogy nem, kedves testvérem - mormolta Raistlin a régi, ingerült gúny halvány árnyalatával a hangjában.-Ott ál sz az Örökember mel ett, Krynn földjének egyetlen lelkes lénye mel ett, aki véget vethet ennek a háborúnak és visszaűzheti a Sötétség Királynőjét árnyékbirodalmába, és te, persze, nem érted!

Raistlin kij ebb lépett a sziklapárkány peremére és varázspálcájára támaszkodva előrehajolt. Közelebb intette magához a testvérét. Caramon csak reszketett, de nem mozdult a helyéről... rettegett tóle, hogy Raistlin valamiféle varázslatot bocsát ki rá. De a fivére csak figyelmesen nézte őt.

- Az Örökembernek már csak pár lépést kel tennie, hogy újra csatlakozhasson a húgához, testvér, akinek iszonyú kínokat kel ett elszenvednie a végtelenül hosszú évek alatt, amíg várta a bátyja visszatértét, aki végre megszabadíthatja önmaga választotta szenvedéseitől.

- És akkor mi történik? - csuklott el Caramon hangja, miközben a fivére szeme minden varázsigénél hatalmasabb erővel tartotta fogva.

Az aranyló, homokóra-alakú szempár összeszűkült, Raistlin hangja meglágyult. Többé

már nem volt kénytelen suttogni, a varázsló mégis valahogy jobban kedvelte a suttogást.

- Az ék elmozdul, kedves testvérem és az ajtó végleg becsapódik. A Sötétség Királynője pedig üvöltözhet dühében Abyss mélységes mélyén. - Raistlin fölemelte a fejét és laza mozdulatot tett sápadt, karcsú kezével: - Ez itt... Istar Temploma, amely új ászületett, s amelyet a gonosz megcsúfolt, ledől.

Caramon felnyögött és arckifejezése hirtelen megkeményedett.

- Nem... nem hazudok - felelt Raistlin a fivére gondolatára. - Nem mintha nem tudnék hazudni, amikor az érdekeim úgy kívánják. De hamarosan rájössz, kedves testvérem, hogy még mindig olyan közel ál unk egymáshoz, hogy neked nem hazudhatok. Ebben az esetben különben sem kel ene hazudnom... pontosan az az érdekem, hogy megtudd az igazságot.

Caramon agya teljesen összezavarodott. Semmit sem értett az egészből. De arra most nem volt ideje, hogy hosszan eltöprengjen ezen. A háta mögül, a folyosó mélyéből hal otta a sárkányfattyak dübörgését a lépcsőn. Vonásai megnyugodtak, arca elszánt kifejezést öltött.

-Akkor tudod, hogy mit kel megtennem, Raist-mondta. - Nagy lehet a hatalmad, de még mindig koncentrálnod kel , hogy használhasd a varázserődet. És ha velem szemben alkalmazod azt, akkor Berem kiszabadul a hatalmad alól. Őt nem ölheted meg... Caramon szívből remélte, hogy Berem hal gatja, amit mond és azonnal cselekszik, amikor eljön az ideje -, ... ilyesmire csak a Királynőd képes, ha jól tudom. Ezek szerint csak...

- Igen, téged, kedves testvérem - mormolta Raistlin lágyan -, csak téged ölhetlek meg... A mágus ezzel kiegyenesedett, fölemelte a kezét és... mielőtt Caramon fölkiálthatott, kigondolhatott volna valamit vagy egyszerűen megmozdíthatta volna a karját...egy tűzgolyó világította be a sötétséget, mintha új nap

robbant volna bele a barlang homályába. Nekivágódott Caramonnak és hanyatt lökte a harcost a fekete vízbe.

A ragyogó fénytől elvakult és megégett Caramon az ütés erejétől bénultan érezte, hogy elveszíti az eszméletét és alámerül a fekete hul ámokba. Ekkor tűhegyes fogak martak a karjába és marcangolni kezdték a húsát. Az éles fájdalomtól hirtelen magához tért. A rémülettól és iszonyattól üvöltő harcos minden erejével küzdött, hogy kiemelkedhessen a halálos áramlásból.

Leküzdhetetlenül remegve, keservesen talpra ál t. A vér ízétől megrészegült sárkányfiókák rárontottak és tehetetlen dühvel harapdálták vastag csizmáját. Caramon a karjához kapott, de közben Beremre is odanézett és elkeseredve látta, hogy az Örökember egy hüvelyknyit sem mozdult a helyéról.

- Jasla! Itt vagyok! Kiszabadítalak! - sikoltotta Berem, de a rábocsátott varázslattól dermedten ál t egy helyben. Dühödten feszült neki a láthatatlan falnak, amely elzárta előle az utat. A tehetetlen harag csaknem teljesen elvette az eszét. Raistlin közönyösen nézte az előtte ál ó testvérét, amint tépett sebéből végigcsorgott a vér csupasz karján.

- Erős vagyok már, Caramon - mormolta Raistlin és ridegen nézett ikertestvére rémült szemébe. - Tanis akaratlan segítségével sikerült megszabadulnom az egyetlen embertől, aki Krynn egész világán túltehetett volna rajtam. Ezen a világon immár én vagyok a leghatalmasabb varázsló. És a hatalmam még nagyobbá válik... ha eltávozik a Sötétség Királynője.

Caramon kábán, értetlenül meredt a fivérére. A háta mögött hangos csobogásra és a sárkányfattyak diadalittas rikoltozására lett figyelmes. Mereven, mozdulatlanságra kárhoztatva ál t és nem tudta levenni szemét a testvéréről. Csak akkor derengett fol az értelme, amikor Raistlin fölemelte a kezét és Berem felé intett vele. A kézmozdulatra Berem fölszabadult. Az Örökember kurta pil antást vetett hátra, Caramonra, a vízben feléjük gázoló, vil ogó, görbe kardjaikkal hadonászó

sárkányfattyakra, a varázspálca sápadt fényében kirajzolódó egész jelenetre. Tekintete végül Raistlin alakján ál apodott meg, amint a varázsló ott ál t a sziklapárkányon hosszú, fekete köpönyegében. Ekkor... az egész alagutat visszhangzón betöltő, örömteli kiáltással... Berem előrevetette magát a drágakövekkel ékes oszlop felé.

- Jasla, jövök már!

- Ne feledd, testvér - visszhangzott Raistlin hangja Caramon tudatában -, hogy mindez csak azért történik, mert én úgy akarom!

Caramon hátranézett és meglátta a prédájuk elveszítése miatt tajtékozva üvöltöző

sárkányfattyakat. A sárkányfiókák harapdálták a csizmáját, sebei éktelenül sajogtak, de Caramon mindezt észre sem vette. Úgy nézett az ékköves oszlop felé rohanó Berem után, mintha álmot látna, de a jelenet még annyira sem látszott valóságosnak, mint egy álom.

Lehet, hogy csak lázas képzelete játszik vele? Mégis, amint az Örökember az oszlophoz közeledett, a mel ébe ágyazódott smaragd erősebb fénnyel ragyogott föl, mint Raistlin vil ámai. Ebben a fényben egy sápadt, reszkető nőalak jelent meg az oszlop belsejében. Sima, rövid bőrruhát viselt és a maga törékeny, vonzó módján egészen csinos volt. A szeme nagyon hasonlított Beremére: szintén túl fiatalnak túnt megviselt arcához képest. Berem már egészen közel járt hozzá, amikor váratlanul megtorpant a vízben. Egy pil anatig semmi sem mozdult. Még a sárkányfattyak is megdermedtek, kardjukat szorongatták karmos mancsukkal. Homályosan és értetlenül, de mégis kezdett megérlelődni bennük a fölismerés, hogy a puszta létük forog most kockán és e pil anatban minden attól az embertől függ.

Caramon nem érezte a levegő húvösségét, a víz hidegét, sem sebei fájdalmát. Nem érzett többé félelmet, kétségbeesést vagy reményt. Szemét elöntötték a könnyek, sajgón égető szorítást érzett a torkában. Berem most már ott ál t a húga előtt, akit ő maga ölt meg, aki azért áldozta föl életét, hogy a bátyja... és vele a világ... megtarthasson némi reményt. Raistlin pálcájának fényében Caramon látta, amint a férfi sápadt, bánattól elgyötört arca még jobban eltorzul a szenvedéstől.

- Jasla! - suttogta a karját kitárva. - Meg tudsz nekem bocsátani?

Nem hal atszott más, csak a víz csobogása és a szikla mennyezetről időtlen idők óta aláhul ó vízcsöppek koppanása.

- Bátyám, nincs mit megbocsátanunk egymásnak! - és Jasla szel emalakja szélesen kitárta a karját, elgyötört arca megbékélt, és eltelt szeretettel. Berem a fájdalom és az öröm kiáltásával vetette magát húga karjaiba. Caramon pislogott és levegő után kapkodott. A szel emalak eltűnt. A harcos megkövülten nézte, amint Berem olyan erővel zuhan az ékköves oszlopra, hogy annak töredezett, éles pereme szétszaggatja a testét. Utolsó sikolya borzalmas volt... iszonyú és mégis győzedelmes.

Berem teste görcsösen összerándult... sötét vér ömlött a drágakövekre és elhomályosította fényüket.

- Berem, tévedsz! Nincs ott semmi! Ez hazugság... - üvöltött föl rekedten Caramon és meglódult a haldokló felé, tudva, hogy Berem nem halhat meg. Kész téboly az egész! Hiszen mindjárt...

Caramon megtorpant.

A sziklafalak megremegtek körülötte. A talaj is megmozdult a talpa alatt. A fekete víz áramlása megál t, hirtelen nyúlóssá változott és bizonytalanul csapódott a part köveihez. Háta mögül hal otta a sárkányfattyak rémült

üvöltését.

Caramon Beremre meredt... teste összezúzva hevert a kődarabon. Most halványan megremegett, mintha utolsót sóhajtana. Többé nem mozdult. Egy pil anatra két sápadt alak vil ant fól az ékköves oszlop belsejében... azután beleolvadt a semmibe. Az Örökember halott volt.

Tanis fölemelte a fejét a csarnok padlójáról és egy hobgoblint pil antott meg, amint a magasba emeli lándzsá

ját, hogy átdöfje vele. Gyorsan átfordult, elkapta csizmás lábát és lerántotta a földre. A hobgoblin puffanva nyúlt el a padlón, mire egy másik, más színű egyenruhát viselő alak szétzúzta a fejét buzogányával.

Tanis sietve talpra szökkent. Ki kel jutnia innen! Meg kel keresnie Lauranát! Egy sárkányfattyú rohant felé. Türelmetlenül keresztüldöfte a kardjával és még idóben jutott eszébe, hogy fegyverét visszarántsa, mielőtt a teremtmény kávé válna. Ekkor meghal otta, hogy egy hang a nevét kiáltja. Megpördülve Lord Soth alakját pil antotta meg Kitiara mel ett, amint ott ál csontváz harcosai gyűrűjében. Kit gyűlölettel meredt Tanisra, parancsolóan mutatott felé. Lord Soth kezének intésével megindította csontváz-csatlósainak áradatát, amely a halál eleven hul ámaként hömpölygött le a kígyófejű emelvényről, megsemmisítve mindent, ami útjába került. Tanis megfordult és menekülni próbált, de beleütközött a kavargó tömegbe. A mögötte tornyosuló, dermesztő erő tudatában kétségbeesetten harcolt. Pánikba esett, s csaknem elvesztette józan eszét.

Ekkor váratlanul iszonyú reccsenés hal atszott, akópadló megremegett a talpa alatt. A körülötte tomboló csata hirtelen abbamaradt... mindenki azon igyekezett, hogy talpon maradjon. Tanis bizonytalanul nézett körül, megpróbálta fölfogni, mi történik a csarnokban.

Egy hatalmas, mozaikkal díszített kődarab levált a mennyezetról és lezuhant az útjából szétrebbenő sárkányfattyak közé. Nyomban egy másik is követte, majd egy újabb is. Fáklyák hul ottak le a falakról, gyertyák doltek el, hogy lángjuk sisteregve ful adjon bele saját viasztócsájukba. A talaj egyre erősebben rengett. Fél szemmel Tanis látta, hogy még a csontváz-harcosok is megtorpannak, lobogó tekintetük kérdőn és rettegve keresi a vezérüket.

A padló hirtelen kicsúszott a lába alól. Tanis egy közeli oszlopba kapaszkodott támaszt keresve és ámultan nézett körül. A következő pil anatban rettentő súl yal zuhant rá a sötétség.

"Elárult engem!"

A Sötétség Királynője dühe lesújtott a fél-elfre, a harag és rettegés ereje csaknem szétrepesztette a koponyáját. Fájdalmában felüvöltött és a fejéhez kapott. A sötétség még fokozódott, amint Takhisis... megérezve a veszélyt... kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta nyitva tartani az e világra nyíló ajtót. Sűrű homálya kioltott minden lángot. Az éjszaka fekete szárnyai a sötétség fátylát borították a csarnokra. Tanis körül mindenfelé sárkánykatonák tülekedtek és kavarogtak az áthatolhatatlan homályban. Tisztjeik, megérezve, hogy Királynőjük ereje rohamosan csökken, torkuk szakadtából üvöltözve próbáltak úrrá lenni a zúrzavaron, megfékezni a csapataikat. Tanis meghal otta Kitiara dühödt, éles rikoltását, de a hang váratlanul megszakadt. Az iszonyatos reccsenés hangja és a nyomában fölcsattanó halálsikolyok ébresztették Tanist először annak tudatára, hogy az egész borzalmas építmény mindjárt a fejükre omlik.

- Laurana! - ordított föl Tanis kétségbeesetten. Minden erejét összeszedve talpra ál t és vakon előretámolygott, de a következő pil anatban ismét a földre terítette a vadul csörtetó

sárkányfattyak serege. Acél sikoltott. Valahonnan megint eljutott hozzá Kitiara seregét megfékezni igyekvő kiáltása.

Kétségbeesését leküzdve, Tanis nagy' nehezen ismét fölemelkedett. Tajtékozva hárított félre egy, a sötétből felé sújtó kardcsapást és maradék erejével belevágott a rárontó

teremtménybe.

Ekkor újabb, szörnyű reccsenés némította el a csatazajt. Egy bénult pil anatig a templomban tartózkodó minden lény fölnézett a súrú sötétségbe. Az üvöltözést elfojtotta az ámulat. Fölöttük lebegett Takhisis, a Sötétség Királynője, ezen a világon most először megjelenő, teljes alakjában. Halalmas teste mil ió fénylő színben pompázott. Oly sokféle és vakítón kavargó volt ez a színözön, hogy iszonyú nagyszerúsége már nem volt ésszel fölfogható, a színek nem ragadhattak meg a halandók tudatában... Takhisis egyszerre látszott Mil ió Színben Pompázónak és Színtelennek. Mind az öt, hatalmas szája tátva volt, rengeteg szemében úgy izzot a tűz, mintha mindegyik külön-külön akarná

elpusztítani az egész világot.

Mindennek vége, gondolta Tanis reményvesztetten. Elérkezett a rémalak végső

diadalának pil anata. A csatát elvesztettük!

Az öt fej győzelemittasan felüvöltött... a mennyezet kupolája kettéhasadt. Istar Temploma rengett, vonaglott, új áalakult, új áépült, visszatért eredeti formájába, amilyen akkor volt, amikor még nem torzította el a sötétség. A vak homály magában a csarnokban is megremegett, majd áthatoltak rajta Solinari, a törpék által Égi Gyertyának nevezett hold tiszta, ezüstös sugarai. 12.

A visszafizetett adósság

És most, testvérem, ég veled!

Raistlin fekete köpönyegének redői közül elóhúzott egy kis, kerek tárgyat, a sárkánygömböt.

Caramon érezte, amint elhagyja az erő. Megérintette sebét takaró vastag kötését és érezte, hogy az teljesen átázott, ragacsos a vértől. A feje kóválygott, a fivére pálcájából áradó fény táncolt a szeme előtt. A távolban, mintha álmodná, meghal otta, hogy a sárkányfattyak lerázzák bénultságukat és megindulnak felé. A talaj rengett a talpa alatt... vagy talán csak az ó lába remeg?

- Ölj meg, Raistlin! - Caramon üres, kifejezéstelen tekintettel nézett a testvérére. Raistlin elhal gatott, aranyló szeme összeszűkült.

- Ne hagyd, hogy ezeknek a keze között végezzem! - mondta Caramon nyugodtan, mintha csak valami egyszerű szívességért folyamodna. - Végezz velem most rögtön, gyorsan...! Ennyivel tartozol nekem...!

Az aranyló szempár fölvil ant.

- Tartozom! - szívta be Raistlin sípolva a levegőt. - Tartozom neked! - ismételte meg fojtott hangon, varázspálcájának fényében holtsápadt arccal. Tajtékozva megfordult és kezét kinyújtotta a sárkányfattyak felé. Uj ai hegyéből vil ámok szökkentek elő és egyenesen lecsaptak a teremtményekre. A fájdalomtól és döbbenettál sikoltozva zuhantak a vízbe, amely azonnal fölhabzott és zölddé vált körülöttük, amint a sárkányfiókák kannibál módra fölfalták rokonaikat.

Caramon tompán nézte a jelenetet, túl gyenge és gyámoltalan volt hozzá, hogy igazán törődjön vele. Csak annyit hal ott, hogy újabb fegyverek csörrennek, újabb hangok üvöltenek föl. Előrebukott, lába megbicsaklott és a sötét hul ámok összecsaptak fölötte... Egyszer csak szilárd talajt érzett maga alatt. Pislogva fölnézett. A sziklapárkányon ült, fivére mel ett. Raistlin ott térdelt mel ette, varázspálcájával a kezében.

- Raist! - nyögött fel Caramon könnybe lábadó szemmel. Kinyújtotta reszkető kezét és megérintette fivére karját, érezte a fekete köpönyeg finom bársonyát. Raistlin ridegen elvonta tőle a kezét. - Jól jegyezd meg, Caramon -mondta olyan húvösen, mint az alattuk kavargó sötét folyó -, most az egyszer megmentem az életedet és ezzel kiegyenlítődik a számla...! Többé nem tartozom neked semmivel. Caramon nyelt egyet. - Raist - mormolta lágyan -, én nem úgy gondoltam... De Raistlin oda sem figyelt rá. - Meg tudsz ál ni a lábadon? - kérdezte zordan.

- A...azt hiszem - felelte Caramon bizonytalanul. - De te... ne ... nem használhatnád a...azt a hogyishívjákot, hogy kivigyen innen bennünket? - és a sárkánygömb felé intett.

- Megtehetném, de nem igazán élveznéd azt az utazást, testvér. Különben, megfeledkeztél róla, hogy mások is voltak veled?

- Tika, Tass! - nyögött föl a harcos. Belekapaszkodott a nedves sziklákba és nehézkesen fölál t. - És Tanis! Mi lehet ve...

- Tanis járja csak a maga útját. Neki már tízszeresen megadtam a tartozásomat. De talán most másokkal is rendezhetem a számlát... - mormolta Raistlin. Ordítozás és üvöltözés hal atszott az alagút mélyéból, amint fekete páncélos katonák gázoltak bele a sötét vízbe, hogy teljesítsék Királynőjük végső parancsát. Caramon fáradtan nyúlt kardja markolata után, de fivére csontos uj ainak hideg érintése megál ította a mozdulatát.

- Nem, Caramon - suttogta Raistlin. Vékony ajka sötét mosolyra húzódott. - Most nincs rád szükségem. Többé nem lesz rád szükségem... soha. Idenézz!

A földalatti barlang sötétségét hirtelen vakító fénnyel árasztotta el Raistlin varázsereje. A harcos, kardjával a kezében, csak ál ta testvére mel ett és ámulva nézte, amint Raistlin igéi hatására sorban hul anak el el enfeleik. Uj aiból vil ámok szökkentek elő, tenyeréből lángok csaptak föl, és olyan rémalakok bukkantak föl, amelyek már a puszta látványukkal is képesek voltak megölni bárkit, aki csak rájuk nézett.

Goblinok zuhantak el üvöltve, amintkeresztüldöfték őket Raistlin intésére, harci dalaikat énekelve előtörő lovagok dárdái, hogy a varázsló parancsszavára ismét nyomtalanul eltúnjenek. A sárkánykölykök rémülten iszkoltak vissza fészkeik sötét, titkos zugaiba, sárkányfattyak pörkölődtek feketére a föl obbanó lángokban. A királynőjük utolsó

parancsára a lépcsőn lefelé özönlő sötét papokat izzó lándzsák nyársalták föl... végső

imáik átkozódó halálordításba ful adtak.

Végül a Fekete Köpönyeges varázslók következtek, a Rend vénei, hogy végezzenek ezzel az ifjú bitorlóval. Legnagyobb megrökönyödésükre azonban azt kel ett tapasztalniuk, hogy bármennyire vének is, Raistlin valami rejtélyes módon még náluk is öregebbnek bizonyul. Hatalma lenyűgöző és a vének egy szempil antás alatt ráébredtek, hogy számukra legyőzhetetlen. A levegő: megtelt vibráló varázsigékkel, amelyek hatására éppoly gyorsan, ahogy jöttek -, a Fekete Köpönyegesek egyenként eltünedeztek és legtöbbjük mélységes tisztelettel hajolt meg Raistlin felé, mielőtt annak varázsigéje szárnyán elszelelt.

Utána csönd lett, csak a víz lomha csobogása hal atszott. A varázspálca tovább árasztotta kristályfényét. Rövid egymásutánban vad rengés rázta meg a templomot, mire Caramon rémülten nézett föl a mennyezetre. A tusa mindössze pár pil anatig tarthatott, bár Caramon lázas tudatának úgy tűnt föl, hogy fivérével együtt e borzalmas helyen töltötték egész eddigi életüket.

Amikor az utolsó varázslót is elnyelte a sötétség, Raistlin szembefordult fivérével.

- Nos, látod már, Caramon? - kérdezte hűvösen.

A nagydarab harcos szótlanul, tágra meredt szemmel bólintott. A föld tovább rengett alattuk, a búvópatak vize fölcsapott a parti sziklákra. A barlang végében az ékköves oszlop megrázkódott, majd kettéhasadt. Széttöredezett sziklák pora hul ott a beroggyanó mennyezetre fölnéző Caramon arcába.

- Mit jelent ez az egész? Mi történik itt? - kérdezte a harcos ijedten.

- Ez a véget jelenti - mondta Raistlin. Összébb vonta magán fekete köpönyegét és ingerülten nézett Caramonra. - El kel mennünk innen! Van hozzá elég erőd?

- Igen, csak adj még egy percet! - nyögte Caramon. Eltaszította magát a kőfaltól, egyet lépett előre, de máris megingott és kis híján elvágódott.

- Gyöngébb vagyok, mint gondoltam -motyogta és sajgó oldalához kapott. - Csak hadd... szusszanjak még egyet! - ezzel kiegyenesedett és elfehéredő ajakkal, verejtéktál csatakos arccal még egy lépést tett előre.

Raistlin sötét mosol yal nézte, amint a fivére felé támolyog. Végül a varázsló

előrenyújtotta a karját.

- Támaszkodj csak rám, testvér! - suttogta lágyan.

Az Audiencia Csarnokának hatalmas, boltíves mennyezete szélesen megnyílt. Hatalmas kádarabok zuhantak alá a terembe, kioltva minden, útjukba kerülő életet. A csarnokban uralkodó zűrzavar azonnal rémült pánikba csapott át. Parancsnokaik szigorú utasításaira fittyet hányva - pedig a tisztek minden parancsszó mel é korbácsütéseket és kardcsapásokat is osztogattak -, a sárkányfattyak tébolyultan menekültek az összeomló

templomból, kíméletlenül lemészárolva mindenkit, aki az útjukba akadt..., még saját harcostársaikat is. Egyik-másik, különlegesen nagy hatalmú Sárkány Nagyúrnak sikerült némi lelket vernie a testőrségébe és így kimenekülnie a szabadba. Sokan elestek azonban, részben társaik kardcsapásaitól, részben az alázuhanó kőtömbök által, vagy éppen a menekülök tiporták őket halálra.

Tanis keményen tört magának utat a kavarodásban és egyszer csak megpil antotta azt, amiért az istenekhez fohászkodott... Aranyló hajtömeget, amely gyertyalángként lobbant föl Solinari sugaraiban.

- Laurana! - kiáltotta - bár tisztában volt vele, hogy hangja elvész a rettentő lármában. Dühödten próbálta keresztülverekedni magát a tolongókon. Egy lepattant kőszilánk fólsebezte az arcát. Érezte, amint a forró vér csurog a nyakába, de most sem a fájdalom, sem a vér nem tűnt valóságosnak és hamar meg i s feledkezett róluk, amint ütve-vágva-szúrva tört előre a nyüzsgő sárkányfattyak között, hogy utolérje a lányt. Olykor már egész közel került hozzá, hogy a következő pil anatban ismét elsodorja tőle a vak áradat.

Laurana az egyik előcsarnok ajtaja mel ett vetette meg a lábát, harcolt a sárkányfattyakkal, a hosszú, háborús hónapok alatt elsajátított szakértelemmel forgatva Kitiara kardját. Tanis már-már elérte őt, amikor el enségeit leverve, a lány magára maradt egy pil anatra.

- Laurana, várj! - üvöltötte túl a bömbölő zsivajt.

A lány végre meghal otta. Ránézett a holdfényben úszó termen át és Tanis látta, hogy a tekintete nyugodt, a szeme meg sem rebben.

- Ég veled, Tanis! - kiáltotta Laurana elf-nyelven. - Az életemmel neked tartozom, de a lelkemmel nem!

Ezzel megfordult és otthagyta a férfit..., kilépett az előcsarnok ajtaján és eltűnt a sötétben. A templom mennyezetének egy nagyobb darabja zuhant ekkor a gránitpadlóra és törmelékkel borította el Tanist. A fél-elf egy pil anatra kimerülten megál t, úgy bámult a lány után. Szemét elborította homloksebének vére. Szórakozottan letörölte és váratlanul folkacagott. Addig rázta a nevetés, amíg könnyei össze nem keveredtek a vérével. Végül nehezen erőt vett magán, megmarkolta vérfoltos kardját és Laurana után eredt a sötétbe.

- Ezen a folyosón menekültek, Raist... Raistlin. - Caramon belegabalyodott saját fivére nevébe. Az a régi becenév valahogy már nem il ett ehhez a csöndes, fekete csuhás alakhoz.

A főporkoláb asztala mel ett ál tak, nem messze a hobgoblin tetemétől. Körülöttük tébolyultan vonaglottak a falak: megváltoztak, leomlottak, elgörbültek és új áépültek. Caramont iszonyat töltötte el a látványuktól, mint valami lidérces álom, amelyre nem emlékszik vissza pontosan. Ezért inkább a fivérére nézett, hálásan szorítva Raistlin vézna karját. Az legalább hús-vér valami volt, valami valóság ennek a rémálomnak a közepén.

- Tudod, hogy hová vezet? - kérdezte Caramon és belebámult a keletnek induló

folyosóba.

- Igen - válaszolta Raistlin színtelen hangon.

Caramon torkát összeszorította a félelem. - Te tudod..., hogy valami... történt velük...

- Ostobák voltak - mormolta Raistlin keserűen. - Az álom előre figyelmeztette őket - és a fivérére nézett -, akár a többieket. Talán mégis idejében odaérkezhetek, de sietnünk kel . Figyelj csak!

Caramon fölnézett a lépcsőaknába. Jól hal hatta odaföntről a karmos lábak dobogását, amint a katonák el akarják zárni az összeomló tömlöckamrákból kiszabadult sok száz rab menekülésének útját. A harcos kardja markolatához kapott.

- Hagyd el! - förmedt rá Raistlin. - Gondolkodj egy csöppet! Még mindig sárkánypáncélt viselsz! Mi különben sem érdekeljük őket. A Sötétség Királynőjének vége. Többé nem engedelmeskednek neki. Nem kel ezeknek más, csak némi zsákmány. Maradj mel ettem és lépkedj határozottan, céltudatosan!

Caramon mély lélegzetet vett és engedelmeskedett testvére utasításának. Valamennyire máris visszatért az ereje és nem volt már szüksége támaszra. A sárkányfattyakra, akik csak egy kurta pil antásra méltatták őket, ügyet sem vetettek... a két testvér nekivágott a folyosónak. A falak itt még most is változóban voltak, a mennyezet remegett, a padló

hul ámzott a lábuk alatt. Hátulról kísérteties üvöltések hal atszottak, amint a foglyok ki szabadulásukért harcoltak.

- Legalább ezt az ajtót nem őrzi senki! - mutatott előre Raistlin.

- Ezt hogy érted? - torpant meg a harcos és riadtan nézett fivérére.

- Csapda védi - suttogta Raistlin -, emlékezz csak arra az álomra!

Caramon elsápadt és futva indult meg a folyosón az ajtó felé. Csuklyás fejét csóválva, Raistlin lassan bal agott utána. Megkerülte a sarkot és meglátta a testvérét, amint két elnyúlt alak mel ett térdel a földön.

- Tika! - nyögött föl Caramon. A lány sápadt arcából hátrasimította a vörös tincseket és kitapintotta nyaki verőerét. Szemhéja egy pil anatra hálásan lecsukódott, majd a surranó

felé nyújtotta a kezét. - És Tass... ó, nem!

Neve hal atán a surranó szeme résnyire nyílt, mintha a szemhéja túl nehéz lenne hozzá, hogy fölemelje.

- Caramon... - mondta Tass megtört suttogással ...bocsáss meg!

- Tass! - nyögte Caramon és erős karjába emelte a surranó könnyú, lázban égő testét. Szorosan magához ölelte és úgy ringatta, akár egy csecsemőt. - Csitt, Tass! Ne beszélj!

Görcsös rángás futott végig a surranó tagjain. Caramon fájdalmára tekintettel körülnézett és a földön észrevette

Tass szétszórt kincseit, mint valami játékokat egy gyerekszobában. Szemét elöntötték a könnyek.

- Megpróbáltam megmenteni ót... - suttogta Tass és megvonaglott a fájdalomtól -, de nem sikerült...

- Megmentetted 6t, Tass - mormolta Caramon elcsukló hangon - nem halt meg, csak megsebesült. Mindjárt jobban lesz.

- Igazán? - Tass lázas fényben égő szeme megcsil ant, de nyomban el is homályosult. Én... attól tartok, nem vagyok valami jól, Caramon. De ... de tényleg... nincs semmi baj. Mo...most megyek Kovához. Már biztosan vár rám. Nem is lenne szabad, hogy ott kóboroljon... egyedül. Én... nem is tudom, hogyan... mehetett el így... nélkülem.

- Mi lehet a baja? - kérdezte a fivérét Caramon, amint Raistlin gyorsan a surranó fölé

hajolt, aki összefüggéstelenül motyogott.

- Méreg - mormolta Raistlin és a fáklyafényben megvil anó kis aranytűre nézett A mágus előrenyúlt és enyhén megtaszította az ajtót. A zár engedett, és az ajtószárny résnyire kinyílt.

Odakintről üvöltéseket és sikolyokat hal ottak, amint a katonák és Neraka rabszolgái fejvesztve menekültek a haldokló templomból. Odafönt az ég is megtelt a sárkányok bömbölésével. A Nagyurak egymással harcoltak. Most dől el, ki kerekedik fölül győztesen ebben az új világban - gondolta Raistlin -, és csöndesen elmosolyodott magában. Gondolatait a karján érzett kemény szorítás szakította meg.

- Tudnál segíteni rajta? - kérdezte szinte követelőzve Caramon. Raistlin kurta pil antást vetett a haldokló surranóra. - Már aligha -jelentette ki húvösen. Ez nem kevés erőmet kiszívhatja, és még nem vagyunk túl a nehezén, testvér.

- De meg tudod menteni? - erősködött tovább Caramon. - Maradt még hozzá elég hatalmad?

- Természetesen - vonta meg a vál át Raistlin.

Tika összerezzent, sajgó fejéhez kapott és fölült. - Caramon! - sikkantotta boldogan, majd tekintete a surranóra tévedt. - Ó... nem! - suttogta. Saját fájdalmáról megfeledkezve, tenyerét Tass homlokára tette. Érintésére

a surranó felnézett, de már nem ismerte meg a lányt.

Fájdalmasan felnyögött.

Nyöszörgésén túl meghal ották, hogy karmos lábak csat

tognak végig a folyosón.

Raistlin a testvérére nézett. Látta, amint néha meglepő

gyengédségre is képes, hatalmas karjaiban öleli Tasst.

Így ringatott engem is - gondolta magában Raistlin. Jobban megnézte a surranót. Fölelevenedett ifjabb napjainak vidám emléke..., a gondtalan csavargás Kovával..., aki már halott. Sturm is halott. A meleg napsugárban fürdő napok..., Vigasz selyemfáinak frissen kibomlott, halványzöld levelei..., az Otthon fogadóban eltöltött vidám esték..., az is szénné éghetett, a selyemfák megpörkölődtek és kiszáradtak.

- Ez a végső tartozásom - mondta Raistlin -, ezzel megadtam mindent. - Nem törődött a Caramon arcán elömlő hála kifejezésével, csak ridegen utasította a harcost: - Tedd le!

Neked a sárkányfattyakkal lesz dolgod! Ehhez az igéhez minden erőmet össze kel szednem. Ne hagyd, hogy megzavarjanak benne!

Caramon gyöngéden elfektette a surranót Raistlin előtt. Tass szeme mozdulatlanná

dermedt, egy-egy görcsös roham rázta meg a testét, amely már merevedni kezdett. Sípolva szedte a levegőt.

- Ne feledd, testvér - mormolta Raistlin, miközben benyúlt fekete köpönyegének egyik rejtett zsebébe -, hogy még mindig sárkánytiszti vértet viselsz! Cselekedj ennek megfelelően..., ha lehet!

- Rendben! - Caramon még egyszer odapil antott Tassra, majd mély levegőt vett. - Tika szólt a lányhoz -, maradj nyugodtan, tégy úgy, mintha elájultál volna!

Tika bólintott, visszafeküdt a fóldre és engedelmesen behunyta a szemét. Raistlin hal otta, amint Caramon végigcsörömpöl a folyosón, hal otta mély, dörgő hangját, azután elfeledkezett testvéréről, a közeledő sárkányfatytyakról, az egész világról, amint minden erejét varázsigéjére összpontosította.

Egyik belső zsebéből fénylő gyöngyszemet húzott elő, szilárdan az uj ai közé fogta, mialatt egy másik zsebéből valami szürkészöld levelet vett ki. Szétfeszítette a surranó

összeszorított száját és becsúsztatta a levelet megdagadt nyelve alá. Egy pil anatig mereven nézte a gyöngyöt, s közben sorba szedte az ige szavait és addig ismételgette azokat magában, amíg meg nem győződött róla, hogy mindegyik a helyén van és a kiejtésükre is helyesen emlékszik. Csak ez az egy... egyetlenegy esély ál rendelkezésre. Ha most kudarcot val , nemcsak a surranó hal meg biztosan, hanem lehet, hogy neki is vége!

A gyöngyszemet a mel éhez szorította, pontosan a szíve fölé és a hosszú varázsige szavait hatszor kántálta el egymás után, minden alkalommal gondosan ügyelve a szükséges változtatásokra. Izgatott gyönyörűséggel érezte, amint a varázslat szétárad a testében, saját életerejének egy részét is kilúgozza és átvezérli a gyöngybe. Miután a varázslat első részével végzett, Raistlin a surranó szíve fölé tartotta a gyöngyszemet. Megint becsukta a szemét és elismételte a teljes varázsigét, ezúttal visszafelé. Lassan összemorzsolta uj ai között a gyöngyöt és a csil ogó port végighintette Tasslehoff merev testén. Ezzel a varázslat végére ért. Fáradtan kinyitotta a szemét és győzelemittasan nézte, amint a fájdalom ráncai kisimulnak a surranó arcán és vonásai békésen megnyugosznak.

Tass szeme fölpattant.

- Raistlin... én... phú! - köpte ki undorodva a zöld levélkét. - Fúj ! Micsoda ocsmányság volt ez a számban? És különben is, hogyan került oda? - Tass kábán fölült és nyomban meglátta szerteszórt erszénykéit. - Hé! Ki turkált a holmim között? - Vádló pil antását a mágusra emelte és a szeme tágra nyílt. - Raistlin! Fekete köpönyeged van? Hisz ez csodálatos! Megfoghatom? Jól van na! Azért nem kel így nézned rám! Csak éppen olyan bársonyosnak látszik. Mondd csak, ez azt jelenti, hogy már teljesen gonosz vagy? Tudnál valami gazságot múvelni velem úgy, hogy magam is lássam? Tudom! Láttam egyszer egy varázslót, amint előteremtett egy démont. Azt meg tudnád csinálni?

Egy egészen pici démont! Azonnal vissza is küldhetnéd. Nem? - és Tass csalódottan fólsóhajtott. - Hé, Caramon, mit művelnek veled azok a sárkányfattyak? És mi történt Tikával? Ó, Caramon, én...

- Fogd be a szád! - bömbölt rá a harcos. Fogvicsorítva bökött uj ával a surranó és Tika felé. - A varázslóval éppen a Nagyurunkhoz kísértük ezeket a foglyokat, amikor nekünk támadtak. Értékes rabszolgák... különösen a lány. A surranó meg furfangos tolvaj. Nem szeretnénk elveszíteni őket. Szép árat kaphatunk értük a sanctioni piacon. Mióta a Sötétség Királynője eltávozott, mindenki a saját szerencséje kovácsa, nem igaz?

És Caramon jól oldalba lökte az egyik sárkányfattyút. A teremtmény egyetértően fölmordult és fekete hül őszemét mohón Tikára meresztette.

- Méghogy tolvaj? - rikoltott föl Tass sértődötten, éles hangja végigvisszhangzott a folyosón. - Én egy... - Tass itt felnyögött és elnémult, minthogy az ájultságot tettető Tika vil ámgyorsan odabökött a bordái közé.

- Majd nekem, gondom lesz a lányra - mondta Caramon és megsemmisítő pil antással mérte végig a nyálát csorgató sárkánykatonát. - Te tartsd szemmel a surranót, te meg ott, segíts a varázslónak! Az igéi kicsit kiszívták az erejét.

Az egyik sárkányfattyú tisztelettel meghajolt Raistlin előtt és talpra segítette. - Ti ketten pedig - utasította tovább a csapatát Caramon - menjetek előttünk és gondotok legyen rá, hogy épségben kiérjünk a város szélére! Talán még Sanctionba is eljöhettek velünk folytatta és közben fölsegítette Tikát. A lány megrázta a fejét és úgy tett, mintha éppen most térne magához.

A sárkányfattyak egyetértően vigyorogtak és egyikük máris gal éron ragadté a surranót, hogy az ajtó felé penderítse.

- De a holmim! - nyivákolta Tass és megpróbált viszszafordulni.

- Mozgás tovább! - dörrent rá Caramon.

- Jól van na! - sóhajtott föl a surranó és vágyakozva nézett vissza a vérfoltos padlón szétszórt kincseire. -Talán

mégsem ez lesz az utolsó kalandom. És üres zsebbe több

minden belefér, ahogy anyám mondogatta.

A két sárkányfattyú mögött botladozó Tass fölnézett a csil agos égre. - Bocsáss meg, Kova - suttogta csöndesen -, egy kicsit még várnod kel rám odafónt!

13.

Kitiara

Amint Tanis belépett az előcsarnokba, olyan mélységes változás tárult a szeme elé, hogy egy percig szinte föl sem fogta. Az imént még vadul hadakozott a tömegben, hogy megál hasson a lábán, most meg egy húvös, sötét helyiségben találja magát, amilyenben nem is olyan régen még Kitiarával és csapatával várakozott az Audiencia Csarnokába való bebocsáttatásra.

Gyorsan körülnézett és megál apította, hogy egyedül van. Bár ösztöne azt súgta, hogy máris rohanjon tovább ebből a teremből és folytassa a kétségbeesett keresést, mégis kényszerítette magát, hogy megál jon, kilihegje magát és letörölje a szemére tapadt alvadt vért. Próbálta fölidézni, mit is látott a templomba befelé jövet. Az Audiencia Csarnoka körül elhelyezkedő kisebb termeket zegzugos folyosók kötötték össze az épület elülső

részével. Valaha régen, még Istar idejében ezeket a folyosókat bizonyára valamilyen meghatározott terv szerint alakították ki. Mikor azonban a templom eltorzult, zavaros útvesztővé változtak. Egyes folyosók hirtelen véget értek, mások, amelyek látszólag sehová sem vezettek, mégis végtelenül futottak tovább.

A talaj most is rengett a lába alatt, miközben por szál ingózott a mennyezetről. Az egyik falról egy kép hul ott le hangos csattanással. Tanisnak fogalma sem volt róla, hol lehet éppen Laurana. Annyit látott csak, hogy a lány belépett ide, semmi többet. Igaz, hogy a templomban börtönözték be, de a föld alatti kazamatákban. Az járt a fejében, vajon egyáltalán fölfogta-e Laurana, hogy hol van, amikor idehurcolták és volt-e bármilyen elképzelése a kivezető útról. Ekkor döbbent rá, hogy maga is csak homályosan sejti, hol van. Észrevett egy, még lobogó fáklyát, lekapta a falról és körbevilágított vele a helyiségben. Egy tapétával borított ajtó fityegett törött pántján, félig nyitva. Benézett rajta és egy homályosan megvilágított folyosó tárult föl előtte.

Tanis visszafogta a lélegzetét. Most már tudta, hogyan találhatja meg ót!

A folyosó levegője könnyedén megrezdült - friss volt, tele volt, tele a tavasz gazdag il atával és hűvös az éjszaka áldott békességétol -, és végigcirógatta az arcát. Lauranának is meg kel ett éreznie ezt a fuval atot, amibol rájöhetett, hogy a folyosó kivezet a szabadba. Tanis gyorsan végigfutott rajta, nem törődött a fejét hasogató fájdalommal, erővel kényszerítette elgyötört izmait, hogy engedelmeskedjenek agya parancsainak. Egy szomszédos helyiségből váratlanul egész csapatnyi sárkányfattyú özönlött elő. Eszébe jutott, hogy még mindig a sárkánysereg egyenruhája van rajta, hát megál ította őket.

- Az elf-nő! -kiáltotta. -Nem menekülhet! Nem láttátok valahol?

Ez a csoport biztosan nem találkozott vele, legalábbis gyors, türelmetlen horkantásaikból arra következtetett. De a következd csapat sem látta, amelyikkel összefutott. Két, zsákmány után kajtató sárkánykatona viszont azt ál ította, hogy látta a lányt. Bizonytalanul mutogattak előre, amerre Tanis amúgy is haladt. Reménykedni kezdett. A csarnokban mostanra véget ért az elkeseredett küzdelem. A gyilkolást túlélő Sárkány Nagyurak kimenekültek valahogy és csatlakoztak a templom falain kívül táborozó

csapataikhoz. Odakint is volt némi csetepaté. Legtöbben azonban visszavonultak, hogy kivárják, ki lesz a gyóztes. Mindenkit két kérdés foglalkoztatott. Az első: vajon itt maradnak-e a sárkányok, ezen a világon, vagy éppúgy visszavonulnak a Királynőjükkel, mint a Második Sárkányháború után?

S a második: ha itt maradnak a sárkányok, ki parancsol majd nekik?

Tanis azon kapta magát, hogy szintén ezeket a kérdéseket fontolgatja, miközben végigrohant a termeken, néha rossz folyosóra tért, tömör falba ütközött, ahonnan vissza kel ett mennie oda, ahol ismét megérezte a friss levegő fuval atát. Végül annyira kifáradt, hogy már semmin sem törte a fejét. A kimerültség és a fájdalom mostanra már teljesen a hatalmába kerítette. Lába elnehezült, minden lépés külön erőfeszítést jelentett számára. A feje lüktetett, a szeme fölötti vágás újból vérezni kezdett. A föld közben megál ás nélkül rengett a lába alatt. Szobrok fordultak le talapzatukról, kőkoloncok hul ottak a mennyezetrol, sűrű porral takarva be mindent. Kezdte elveszíteni a reményt. Bár biztos volt benne, hogy abban az egyetlen irányban halad, amerre Lauranának is mennie kel ett, a legutóbbi néhány szembejövő

sárkánykatona már nem látta a lányt. Mi történhetett? Talán már... Nem! Erre gondolnia sem szabad! Ment hát tovább és egyszerre érezte a szemből áramló levegő frissességét és a háta mögül felgomolygó füstöt.

A lehul ó fáklyák tüzeket gyújtottak. A templomot lassan elborították a lángok. Végre, amikor éppen túljutott egy szűk folyosón és keresztülmászott egy romhalmazon, meghal ott egy hangot. Megál t és visszafojtotta a lélegzetét. Igen, ott van megint... kicsivel előtte. Megpróbált keresztülnézni a poron és füstön, keményen megmarkolta a kardját. A legutóbbi sárkánycsapat szemében csak úgy izzott a gyilkolás vágya. Egy magányos ember-tiszt igazán könnyú prédának ígérkezett, de akkor valamelyiküknek eszébe jutott, hogy a Sötét Hölgy társaságában látták őt. Legközelebb viszont nem biztos, hogy ilyen szerencséje lesz.

A folyosón romhegyek tornyosultak előtte, ahol a mennyezet beomlott. Mélységes volt a sötétség... a kezében szorongatottfáklya adta az egyetlen fénysugarat... de Tanis kétségek között vergődött: egyrészt vágyott a fény után, másrészt félt tőle, hogy akkor hamarabb leleplezik. Végül úgy döntött, hogy vál alja a kockázatot és megtartja a fáklyát. Sohasem találja meg Lauranát, ha teljes sötétségben kel végigkutatnia az egész környéket.

Hamarosan megint csak az álruhájában bízhatott.

- Ki jár ott? - ordított föl nyersen és fáklyájával vakmerően bevilágított a romos folyosóra. Fényes páncél vil anására és egy futó alakra figyelt föl, de az távolodott tőle, nem felé

rohant. Különös egy sárkányfattyú részéről... úgy érezte, hogy a tulajdon agya három-négy lépéssel mögötte botladozik. Most már világosabban kivehette az alakot... magas volt, karcsú és meglepően gyorsan futott előtte...

- Laurana! - kiáltotta utána, majd elf-nyelven: - Quisalas!

Tanis szidta az útjába kerülő törött oszlopokat és márványtömböket, megbotlott, tovább futott, megint megbotlott, elesett, de kényszerítette sajgó testét, hogy engedelmeskedjék neki, míg utol nem éri a lányt. Elkapta a karját és megál ította, de csak azután foghatta meg erősebben, mikor nekidólhetett a falnak. Minden lélegzetvétel tüzes kínokat okozott neki. Annyira elkábult, hogy egy pil anatig úgy érezte, menten meghal. Mégis halálos szorítással tartotta a lányt, szemével éppúgy, ahogy a kezével. Most értette csak meg, miért nem látták a lányt a sárkányfattyak. Laurana eldobta ezüstvértjét és egy halott sárkánykatonától elvett páncél al helyettesítette azt. Laurana egy pil anatig csak bámult Tanis szemébe. Először nem is ismerte föl és már mozdult a keze, hogy keresztüldöfje a karajával. Az az egyetlen elf-szó ál ította meg: Quisalas! kedvesem. Ez... és a férfi arcán tükröződő szenvedd vágyakozás.

- Laurana! - suttogta Tanis olyan megtört hangon, amilyen Raistliné volt valaha. - Ne hagyj itt! Várj... hal gass meg... kérlek!

Laurana heves karmozdulattal kiszabadította magát a szorításából, de nem ment tovább. Már szóra nyitotta a száját, amikor az épület újabb, hirtelen rengése beléfojtotta a szót. Miközben por és hul adék potyogott körülöttük, Tanis magához rántotta és saját testével oltalmazta ót. Reszketve bújtak egymáshoz, de egyszer csak vége szakadt a rengésnek. Tökéletes sötétségben maradtak... Tanis elejtette a fáklyát.

- Ki kel jutnunk innen! - mondta a férfi megrendülten.

- Megsebesültél? - kérdezte Laurana hűvösen és ismét megpróbálta kiszabadítani magát.

- Ha igen, segíthetek rajtad... de ha nem, inkább előzzünk meg minden további búcsúzkodást. Bármi is...

- Laurana! - mormolta Tanis csöndesen. - Nem kérem én, hogy megértsd... én magam sem értem! Nem kérek tőled bocsánatot, hiszen én sem tudok megbocsátani magamnak. Mondhatnám azt, hogy szeretlek... mindigis téged szerettelek. De az nem lenne igaz, mert igaz szerelem csak attól származhat, aki magát is szereti... én pedig most a sajátképem látványát sem bírnám elviselni. Annyit mondhatok hát csak, Laurana, hogy...

- Psszt! - suttogta Laurana és Tanis szájára tette a kezét. - Hal ottam valamit. Hosszú pil anatokig ál tak egymáshoz simulva a sötétben, hal gatózva. Eleinte nem hal ottak semmi mást, csak saját kimerült lihegésüket. Nem is láttak semmit, még egymást sem, akármilyen közel voltak is egymáshoz. Ekkor vakító fáklyafény lobbant és megszólalt egy hang.

- Mondd csak meg Lauranának, Tanis, miről van szó - biztatta Kitiara kedves hangon -, folytasd!

Kivont kard pengéje vil ant meg Kitiara kezében. Friss vér... vörös és zöld vegyesen... csil ogott rajta. Arca fehér volt a kőportól, fölrepedt ajkából keskeny vércsík csordult végig az ál án. Szemét beárnyékolta a kimerültség, de a mosolya még most is olyan csábító

volt, mint régen. Eltette véres kardját, kezét beletörölte szakadt köpönyegébe, majd uj aival szórakozottan beletúrt a hajába.

Tanis szemhéja elgyötörten lecsukódott. Arca mintha ott helyben megöregedett volna... most nagyon emberinek látszott. A fájdalom, a szenvedés, a bánat és a bűntudat nyomai most már mindig megmaradnak örökifjú elf-arcán. Érezte, amint Laurana teste megfeszül, keze a kardja után nyúl.

- Engedd ót elmenni, Kitiara - mondta Tanis nyugodtan, erősen fogva Lauranát. - Tartsd meg az ígéretedet és én is megtartom az enyémet. Engedd, hogy kikísérjem ót a városfalon túlra... azután visszajövök hozzád...

- És én valóban el is hiszem, hogy megteszed - szólt közbe Kitiara és derűs csodálkozással nézett a férfira. - Az még sohasem jutott eszedbe, Fél-Elf, hogy én megcsókolhatnálak és ugyanabban a pil anatban meg is ölhetnélek? Nem, nem hiszem, hogy igen. Most, e pil anatban is megölhetnélek, pusztán azért, mert tudom, hogy ezzel tenném a legrosszabbat ennek az elf-nőnek! - Ezzel közelebb tartotta a lobogó fáklyát Lauranához. - Tessék, nézd meg az arcát! - mosolyodott el csúfondárosan Kitiara. Milyen gyenge és butító dolog a szerelem!

Kitiara ismét beletúrt göndör hajába, majd megvonta a vál át és körülnézett. - De nincs rá

időm. Megmozdult a világ... nagy dolgok mennek végbe. A Sötétség Királynője elveszett. Másnak kel jönnie, hogy elfoglalja a helyét.

Ehhez mit szólsz, Tanis? Már hozzákezdtem a hatalmam kiépítéséhez a többi Sárkány Nagyúr fölött. - És Kitiara megütögette kardja markolatát. - Az én birodalmam lesz a legnagyobb. Együtt uraik...

Váratlanul elhal gatott és benézett a folyosóra, amelyből éppen az előbb lépett elő. Bár Tanis nem látott és nem is hal ott semmit, ami fölkelthette volna a nó figyelmét, viszont érezte, hogy csontig ható hideg árad ki a folyosó torkából. Laurana hirtelen a fél-elf keze után kapott, eluralkodott rajta a félelem, s Tanis már tudta, ki közeledik feléjük, még mielőtt meglátta volna a szel empáncél fölött imbolygó, fénylő narancsvörös szemeket.

- Lord Soth! - mormolta Kitiara. - Dönts minél gyorsabban, Tanis!

- Már régen döntöttem, Kitiara - válaszolta Tanis nyugodtan. Ezzel Laurana elé lépett, és amennyire csak tudta, védelmezőn altakarta őt saját testével. - Lord Soth előbb engem lesz kénytelen megölni, hogy elérhesse ót, Kit. És bár tudom, hogy az én halálom nem akadályozhatja meg ót... sem téged... abban, hogy elestem után vele is végezzetek, de utolsó leheletemmel Paladine kegyelmét kérem, hogy mentse meg az ó lelkét. Egy dologgal tartoznak nekem az istenek. Tudom, hogy ez... a végső fohászom... meghal gatásra talál.

Tanis ekkor megérezte, hogy Laurana a hátára hajtja a fejét, meghal otta, hogy fölzokog és megnyugodott a szíve, mert ebben a zokogásban már nem volt félelem, csak az iránta érzett szeretet, szenvedély és szomorúság.

Kitiara hirtelen megingott. Látta, amint Lord Soth közeledik a romba dőlt folyosón: narancsszínű szemének két tűzpontja ott vil ogott a sötétben. Egyszer csak Tanis karjára tette vérmocskos kezét. - Menj! - kiáltott rá nyersen. - Fussatok vissza gyorsan a folyosón!

A vége felé nyílik egy ajtó a falban. Majd kitapintjátok. Azon lejuthattok a kazamatákba és onnan ki a szabadba.

Tanis egy pil anatig értetlenül bámult rá.

- Fuss már! - csattant fbl Kitiara és megtaszította.

Tanis némán visszanézett Lord Soth alakjára.

- Csapda! - suttogta Laurana.

- Nem! - mondta Tanis és visszafordult Kithez. - Ez egyszer nem az. Ég veled, Kitiara. Kitiara körmei belevájtak a karjába.

- Ég veled, fél-elf - suttogta a lány lágy, szenvedélyes hangon és a szeme fölvil ant a fáklyafényben. - Ne feledd,

ezt az irántad érzett szeretetből teszem. Most pedig menjetek!

Ezzel Kitiara elhajította a fáklyát és úgy tűnt el a sötétségben, mintha az maradéktalanul elnyelte volna.

Tanis elvakultan pislogott a hirtelen beál t feketeségben és keze kinyúlt a lány után, de mozdulata félúton megál t. Megfordult és Laurana kezét ragadta meg. Együtt bukdácsoltak át a törmeléken, a fal mel ett tapogatva ki útjukat. A halott lovagból áradó

dermesztő félelem megfagyasztotta a vérüket. Tanis visszanézett a folyosón és látta, mint közeledik feléjük Lord Soth, izzó tekintetét egyenesen rájuk szegezve. Tanis kétségbeesetten tapogatta a kőfalat... kereste az ajtót. Egyszer csak megérezte, hogy a hideg követ fa váltja fel. Kitapogatta és lenyomta a vaskilincset. Az ajtó kitárult előttük. Lauranát maga után vonva belépett a nyíláson, ahol a lépcsőt megvilágító, lobogó fáklyák fénye majdnem úgy vakította el őket, mint az előbb a sötétség. Tanis még hal otta, amint Kitiara hangosan köszönti a szel emlovagot. Arra gondolt, vajon mit művel most vele Lord Soth, miután prédája kicsúszott csontkezéből. Elevenen ébredt föl benne a régi álomkép... újra látta, amint Laurana zuhan... Kitiara zuhan... ó meg csak ál tehetetlenül, képtelenül rá, hogy bármelyiküket megmentse. A lázálom hirtelen szertefoszlott.

Laurana ott várt rá a lépcsőn, aranyló haján megcsil ant a fáklyák fénye. Sietve becsapta az ajtót és futva eredt a lány után, a lépcsőn lefelé.

- Az ott az elf-nó és a fél-elf - mondta Lord Soth, kinek parázsszeme könnyúszerrel fölismerte az előle megrettent egerekként iszkoló két alakot.

-Igen-válaszolta Kitiara teljesen érdektelenül. Kihúzta kardját a hüvelyéből és köpönyege szélével törölgetni kezdte róla a vért.

- Utánuk menjek? - kérdezte Soth.

- Ne! Ennél fontosabb dolgunk is akad e pil anatban. - Kitiara fölnézett a szel emalakra és rávil antotta ferde

mosolyát. -Az az elf-nő úgysem lehet a tiéd, még halálában sem. Védelmezik őt az istenek.

Soth pislákoló szemét Kitiarára meresztette. Fehér ajka megvetően lefittyedt. - Az a fél-elf férfi még most is a te urad.

- Nem, nem hinném - felelte Kitiara, Tanis után fordult és nézte, amint becsapódik mögötte az ajtó. - Néha, a nyugodt éj eli órákon, amikor majd egymás mel ett fekszenek az ágyban, Tanis majd azon kapja magát, hogy rám gondol. Emlékszik majd az utolsó

szavaimra és a szíve összeszorul. Én adtam nekik a boldogságukat. És az elf-nőnek is azzal a tudattal kel leélnie az életét, hogy én azért mindig ott leszek valahol Tanis szívében. Bárhogy alakuljon is a szerelmük ezután, sikerült azt megmérgeznem. Tökéletes a bosszúm, mindkettejük el en. Nos, és te elhoztad, amit kértem?

- Elhoztam, Sötét Hölgy - válaszolta Lord Soth. Egyetlen varázsszóval előteremtette a tárgyat és csontkezébe fogva átnyújtotta Kitiarának, vagyis tisztelettel tette le a lába elé. Kitiara visszafojtotta a lélegzetét és szeme csaknem olyan erővel ragyogott fel a sötétben, mint az árnyéklovagé. - Nagyszerú! Most menj vissza a Dargaard-szorosba. Gyűjtsd össze a seregeidet. Megszerezzük a repülő erődöt, amelyet még Ariakas küldött Kalaman fölé. Azután visszavonulunk, újrarendezzük az erőinket és várunk. Lord Soth ijesztően elmosolyodott és a lány lába előtt heverő tárgy felé biccentett. - Ez most már jogosan a tiéd. Akik el ened voltak, vagy halottak, a parancsod szerint, vagy elmenekültek, mielőtt elérhettem volna őket.

- Ezzel csak kissé elhalasztódott a pusztulásuk - mormolta Kitiara és hüvelyébe dugta a kardját. - Nagyszerű szolgálatot tettél nekem, Lord Soth, amiért jutalmat érdemelsz. Azt hiszem, még mindig maradt néhány elf-hajadon ezen a világon.

- Akikre kimondtad az ítéletet, meghalnak... akiknek meghagytad az életét-és Soth tekintete az ajtó felé vil ant -, hadd éljenek. De sohase feledd, Sötét Hölgy, hogy mindenki közül, aki neked szolgál, csak én kínálhatok föl

neked örökké tartó húséget. Ezt most örömmel meg is teszem. Kérésednek megfelelően a harcosaimmal együtt visszavonulok a Dargaard-szorosba. Ott várjuk majd ki hívó

szavadat.

Meghajolt a lány előtt és csontuj ai közé fogta a kezét. - Ég veled, Kitiara - mondta, majd rövid szünet után megkérdezte: - Milyen érzés, kedvesem, hogy örömet szereztél az átkozottnak? Egészen érdekessé tetted nyomasztó halál-birodalmamat. Ó, hogy miért nem ismerhettelek meg élő emberként! - Az áttetsző látomás ismét elmosolyodott. Hanem, az én időm végtelen. Még azt is kivárhatom, hogy egyszer valakivel megosszam a trónomat...

A hideg uj ak végigsimítottak Kitiara bőrén. A lány görcsösen összerándult, amint elképzelte a reá váró ásító, lidérces, végtelen, álom nélküli éjszakákat. Olyan eleven volt a szörnyú kép, hogy Kitiara lelke hideglelősen belereszketett, mialatt Lord Soth eltűnt a homályban.

Egyedül maradt a sötétben és egy pil anatra szívébe markolt a rémület. A templom ismét megremegett körülötte. Kitiara a falhoz tántorodott, félve és magányosan. Végtelenül egyedül érezte magát! Ekkora lába beleütközött valamibe a templom kövezetén. Lehajolt és hálásan zárta köré az uj ait. Fölemelte a földről.

Ez a valóság, kemény és tömör, gondolta magában és megkönnyebbülten fölsóhajtott. Nem égett fáklya, amelynek fénye megcsil ant volna a tárgy arany felületén vagy visszaverődött volna csiszolt, vörös ékköveirl. De Kitiarának nem kel ett a fáklyák sápadt lángja, hogy megcsodálhassa a kezében tartott tárgyat.

Hosszú pil anatokig ál t még az omladozó folyosón, uj ai végigsiklottak a véres korona rideg fémcsipkézetén.

Tanis és Laurana futva ereszkedett lefelé, a tömlöcbe vezető, kőbe vájt csigalépcsőn. A főporkoláb asztalánál egy pil anatra megál tak és Tanis lenézett a hobgoblin kihúlt tetemére.

Laurana rábámult. - Gyere! - sürgette és kelet felé mutatott. Látva, hogy Tanis ingadozik és észak felé tekintget, megvonta a vál át: - Látom, nem akarsz oda lejönni, ahová... engem bezártak... - Gyorsan elfordult és az arca elsápadt, amint meghal otta a bötöncel ákból kihangzó sikolyokat ás üvöltéseket.

Egy űzött tekintetú sárkányfattyú loholt el mel ettük. Lehet, hogy szökevény, gondolta Tanis, látva, hogy a teremtmény elfintorodik és felhördül a tiszti páncél láttán.

- Caramonra gondoltam - motyogta Tanis -, biztosan őt is idehozták.

- Caramont? - kiáltott föl Laurana döbbenten. - Hogyan...

- Ő is velem jött - mondta Tanis -, meg Tika és Tass és... Kova. - Megtorpant és megrázta a fejét. - Nos, ha valóban ide zárták be őket, akkor már végük. Gyerünk!

Laurana elpirult... fölnézett a lépcsőre, aztán ismét vissza a férfira.

- Tanis... - szólalt meg elakadó hangon, de a fél-elf az ajkára tette az uj át.

- Majd később lesz időnk megbeszélni. Most meg kel találnunk a kivezető utat!

Mintha csak a szavait akarná igazolni, a templom ismét megremegett. Most erősebben, mint eddig bármikor. Laurana nekitántorodott a falnak. Tanis fáradt, sápadt arca még jobban elfehéredett, amint megpróbálta megvetni a lábát.

Az északi folyosó felol hangos robaj és fülsiketítő recscsenés hal atszott. A börtöncel ákban minden hang elnémult, miközben hatalmas porfelhő és sártenger zúdult a folyosóra.

Tanis és Laurana futásnak eredt. Törmelék potyogott a fejükre, ahogy kelet felé rohantak, holttesteken és lezuhant kőtömbökön át botladozva.

újabb rengés rázta meg az épületet. Elzuhantak. Tehetetlen iszonyattal nézték, amint a folyosó vonaglik és tekeredik elóttük, lassan, akár egy óriáskígyó. Behúzódtak egy megdolt oszlop alá, összebújtak, és onnan nézték, ahogy a padló és a folyosó falai megemel

kednek és alásül yednek, akár a tenger hul ámai. Fejük fölül különös zörejt hal ottak... mintha hatalmas kódarabok súrlódnának össze... de nem zuhantak le, csak megváltoztatták a helyüket. Azután a rengés megszúnt... megnyugodott minden. Remegve ál tak föl és futásnak eredtek megint. Afélelem a végsó kimerültség határán is túl hajtotta sajgó testüket. Pár perc múlva újabb rengések rázkódtatták meg a templom alapjait. Tanis minden pil anatban azt várta, hogy a fejükre omlik a mennyezet, de az szilárdan a helyén maradt. Azok a megmagyarázhatatlan zajok olyan ijesztőek és borzalmasak voltak fölöttük, hoy már-már megkönnyebbüléssel fogadták volna, ha maguk alá temetik őket a romok.

- Tanis! - kiáltott föl Laurana váratlanul. - Levegő, friss, éjszakai levegő!

Kimerülten, erejük utolsó morzsáit is összeszedve végigvonszolták magukat a kígyózó

folyosón, míg oda nem értek egy sarokvasain lengő, félig nyitott ajtóhoz. Barnásvörös vérfoltot láttak meg a padlón és...

- Tass erszényei - mormolta Tanis. Letérdelt és beletúrt a surranó mindenfelé szétszórt kincsei közé. A szíve hirtelen összeszorult, keserúen megcsóválta a fejét. Laurana is letérdelt mel é és megfogta a kezét.

- Legalább tudjuk, hogy itt járt, Tanis... idáig eljutott. Talán megmenekült.

-Sohasem hagyta volna hátra a kincseit-mondta Tanis. A fél-elf leereszkedett a rengő

padlóra és kinézett Neraka városára. - Oda nézz! - szólalt meg nyersen és kimutatott az ajtónyíláson. Ez itt a vég, ahogy a surranónak is ez volt. Nézd csak! - mondta ingerültebben, látva, hogy a lány makacs nyugalmat erőltet az arcára, nem ismeri el a vereség tényét.

Laurana végül oda nézett.

Az arcát simogató húvös szel ő most gúnyolódásnak túnt előtte, mivel csak füst és vér bűzét és iszonyatos halálsikolyokat sodort feléjük. Narancsvörös lángok borították el az eget, amint az ott keringő sárkányok vadul üldözték és gyilkolták egymást, mialatt Nagyuraik menekültek vagy

éppen a fölöttük való hatalomért küzdöttek egymással. Az

éjszakai égbolt ragyogott a csapkodó vil ámok és fel obbanó

lángok fényétől. Az utcákon ámokfutó sárkányfattyak

száguldoztak, megöltek mindent, ami élt és mozgott, hogy

végül egymást mészárolják halomra.

- Így fordul önmaga el en a gonosz - suttogta Laurana, Tanis vál ára hajtotta a fejét, úgy nézte elhűlve a döbbe

netes látványt.

- Ez mi volt? - kérdezte a férfi elgyöngült hangon.

- Elistan mondogatta egy időben - felelte a lány. A templom ismét megremegett körülöttük.

- Elistan! - kacagott föl Tanis keserúen. - Hol vannak most az ő istenei? Tán bámulnak le,a mennyei palotáikból és gyönyörködnek a látványosságban? A Sötétség Királynóje elmenekült, a temploma összeomlik. És mi itt vagyunk, csapdába esetten. Három percig sem maradunk ott kinn életben...

Ekkor torkán akadt a szó. Gyengéden félretolta Lauranát, előrehajolt és belekotort Tasslehoff szétszórt kincseibe. Gyors mozdulattal félresöpört egy kis, törött kék kristálydarabot, egy selyemfa-forgácsot, egy smaragdot, egy apró, fehér csirketol at, egy fonnyadt, fekete rózsát, egy sárkányfogat és egy ügyes törpekéz-faragta fadarabot, amely magát a surranót ábrázolta. A kacatok között ott volt egy kicsiny aranytárgy is, megcsil ant az odakinti lángoló égi tűz és általános rombolás rőt fényében. Tanis fölemelte és a szeme megtelt könnyel. Erősen a markába szorította és érezte, amint éles pereme belevág a húsába.

-Mi az?-kérdezte Laurana és, mert nem tudta a választ, hangja elcsuklott a félelemtől.

- Bocsáss meg nekem, Paladine! - suttogta Tanis. Közelebb vonta magához Lauranát, felé nyújtotta és kinyitotta a kezét.

Egy finoman metszett, keskeny, arany fűzfalevelekből formázott kecses gyűrű pihent a tenyerén... és a gyűrű körül, még mindig mágikus álomba merülve, ott tekeredett egy parányi aranysárkány.

14

A történet vége

Vagy a jó győz, vagy a gonosz

Nos, kiértünk a városból - mormolta Caramon a testvére felé, szemét a sárkányfattyakra szegezve, akik várakozóan pil ogtak rá. - Te maradj itt Tikával és Tassal! Én visszamegyek és megkeresem Tanist. Ezt a bandát is magammal viszem...

- Nem, testvér - mondta Raistlin csöndesen és aranyszeme fölvil ant Lunitari vöröslő

fényében. - Tanisnak úgysem segíthetsz..., az ő sorsa a saját kezében van már. - A varázsló fölnézett a lángoló, sárkányokkal teli égre. - Te magad is veszélyben vagy még, azokkal együtt, akiket rád bízott a végzet.

Tika kimerülten ál t Caramon mel ett, arca megnyúlt a szenvedéstől. És bár Tasslehoff éppoly kedélyesen vigyorgott, mint bármikor, az arca sápadt volt és a számében olyan mélységes szomorúság tükröződött, amilyet egy surranótól még soha nem látott senki. Caramon arca elsötétült, amint végignézett rajtuk.

- Pompás - dörmögte -, és hová menjünk innen?

Raistlin fölemelte a kezét és előremutatott. Fekete köpönyegének uj a meglebbent, keze mereven döfött az éjszakai ég felé, fehér volt és vékony, mint a csupasz csont.

- Azon a hegygerincen van egy fényfolt...

Mindenki odafordult, hogy megnézze, még a sárkányfattyak is. Messze, a kopár síkságon túl, Caramon egy hegy árnyékát látta kiemelkedni a holdsütötte háttérből. Annak a csúcsán vil ódzott a fehér fény, tiszta ragyogással, rezzenetlenül, akár egy csil ag.

- Valaki vár ott rátok - mormolta Raistlin.

- Ki az? Tanis? - kérdezte a harcos élénken.

Raistlin Tasslehoffra nézett. A surranó nem fordult el a fénytől, mereven bámulta tovább.

- Fizban... - suttogta maga elé.

- Igen - hagyta jóvá Raistlin -, és nekem most mennem kel .

- Hogyan? - akadt el Caramon hangja. - De... gyere velem... velünk... találkoznál Fizbannal...!

- A mi találkozásunk nem lenne valami kel emes - rázta meg a fejét Raistlin és fekete kámzsájának redői meglibbentek körülötte.

- És ezekkel mi legyen? - intett Caramon a sárkányfatytyak felé. Raistlin sóhajtva fordult szembe a teremtményekkel. Fölemelte a kezét és kimondott néhány különös szót. A sárkányfattyak hátrálni kezdtek, félelem és iszonyat torzította el hül őképüket. Raistlin uj ából vil ám szökkent elő. A hül őemberek fölüvöltöttek, lángra lobbantak és rángatózva terültek el a földön. Testük azonnal kávé változott, amint megkaparintotta őket a halál.

-Ezt nem kel ett volna tenned, Raistlin - motyogta Tika remegő hangon. - Biztosan békén hagytak volna bennünket.

- Különben is, vége a háborúnak - tette hozzá zordan Caramon.

- Valóban? - kérdezte Raistlin és egy kis, fekete zacskót húzott elő egyik rejtett zsebéből.

- Az ilyen gyönge, érzelgős makogás az, testvér, ami előidézi a háború folytatását. Ezek mutatott a szoborszerű tetemekre - nem Krynn szülöttei. - A legsötétebb fekete varázslattal teremtették őket. Tudom... tanúja voltam a születésüknek. Sohasem "hagytak volna békén" benneteket - tette hozzá a mágus, Tika reszkető hangját utánozva. Caramon elvörösödött. Mondani akart valamit, de Raistlin annyira nem törődött vele, hogy a termetes harcos végül csöndben maradt, látva, hogy a fivére teljesen elmerült a mágiájában.

Raistlin ismét a tenyerén tartotta a sárkánygömböt. Behunyta a szemét és halkan kántálni kezdett valamit. A kristálygömbben színek kavarogtak, majd a golyó ragyogó, éles fénysugarat bocsátott ki magából.

Raistlin kinyitotta a szemét és várakozón fölnézett az égre. Nem kel ett sokáig várnia. A csil agokat és aholdakat pil anatokon belül gigászi árnyék takarta el. Tika rémülten hátrált. Caramon védelmezően átkarolta, bár az ó tagjai is remegtek és izgatottan kapott a kardjához.

- Egy sárkány - nyögött föl Tasslehoff megrökönyödve. - És mekkora! Még sohasem láttam ilyen óriásit... vagy tán mégis?-Szaporán pislogott.-Valahogy olyan ismerős.

- Láttál - mondta Raistlin hűvösen és visszatette az elsötétüld kristálygömböt a fekete zacskóba. - Akkor, álmodban. Ez Vérontó Cyan, aki úgy meggyötörte azt a Lorac nevű, szerencsétlen elf-királyt.

- És miért jött ide? - kérdezte Caramon rémülten.

- Az én parancsomra - felelte Raistlin. -Azért jött, hogy hazavigyen engem. A sárkány egyre alacsonyabban körözött fölöttük, hatalmas szárnyával dermesztd hideget kavart körülöttük. Még Tasslehoff is - bár később a világért sem ismerte volna el reszketve bújt oda Caramonhoz, amikor az óriási, zöld sárkány leszál t a földre. Cyan egy pil anatig rámeredt a reszketve összebújó, szánalmas kis embercsoportra. Vörös szeme fölizzott, nyelve kiliffent görbe agyarai közül, amint gyúlölettel nézte őket. Azután egy... a sajátjánál is hatalmasabb erő parancsára tekintetét e1 kel ett fordítania, hogy bosszúsan megál apodjon a fekete csuhás varázsló alakján. Raistlin intésére a sárkány feje mind lej ebb ereszkedett, míg el nem érte a földet. Raistlin rátámaszkodott varázspálcájára, fáradtan odabal agott a sárkányhoz és fölkapaszkodott hosszan kígyózó nyakán.

Caramon a rátörő sárkányiszonnyal küszködve bámulta Vérontó Cyant. Tika és Tass kétoldalról kapaszkodott belé, a félelemtől remegve. Egyszer csak a harcos rekedt üvöltéssel taszította félre mindkettőjüket és a hatalmas sárkány felé rohant.

- Raistlin! Várj! - kiáltotta Caramon szaggatottan. - Én is veled megyek!

Cyan feszülten rántotta hátra hordónyi fejét és fölizzó szemével a vakmerő emberre meredt.

- Igazán jönnél? - kérdezte Raistlin csöndesen és megnyugtatóan megveregette a sárkány nyakát. -Eljönnél velem a sötétségbe?

Caramon megingott, a szája kiszáradt, félelem szorította össze a torkát. Nem tudott megszólalni, de kétszer is intett a fejével, mialatt a szíve összefacsarodott a fájdalomtól Tika zokogásának hal atán.

Raistlin hosszan ránézett, szeme két aranyló folt volt a mélységes feketeségben. Őszintén elhiszem, hogy meg is tennéd - álmélkodott a mágus félhangon. Egy pil anatig Raistlin töprengve kuporgott a sárkány hátán. Végül határozottan megrázta a fejét.

- Nem, testvér, ahová én megyek, oda nem követhetsz. Az még az ilyen erős embernek is csak a halált jelentené. Most végre olyanok vagyunk, Caramon, amilyennek az istenek szántak bennünket..., két teljes ember..., és most elválnak útjaink. Meg kel tanulnod, Caramon, hogyan menj végig a magad útján a saját erődből - egy pil anatra kísérteties mosoly vil ant föl Raistlin arcán a varázsbot reszkető fényében -, legalábbis azokkal együtt, akik úgy döntenek, hogy veled tartanak. Ég veled, testvérem!

Urának egyetlen parancsszavára Vérontó Cyan kitárta a szárnyát és föl endült a levegőbe. A varázspálca fénye aprócska csil agnak látszott a széttáruló sárkányszárny fekete kárpitján. Azután az is kihunyt, végleg elnyelte a

sötétség.

- Itt jönnek hát, akiket annyira vártál - mormolta az öregember kedvesen. Tanis fölkapta a fejét.

Három alak lépett be a vén mágus tábortüzének fénykörébe. Egy nagytermetű, izmos harcos, feszülő sárkánypáncélban, karonfogva egy göndörbajú, fiatal lánnyal. Az utóbbi sápadt volt a kimerültségtál, az arca vérfoltos, szemében mélységes aggodalom és szomorúság ült, amint fölnézett a mel ette lépkedő férfira. Végül, mögöttük botladozva, oly fáradtan, hogy alig ál t már a lábán, egy elgyötört surranó vánszorgott, szakadozott, kék térdnadrágban.

- Caramon! - emelkedett föl a túz mel ől Tanis.

A nagydarab harcos föl emelte a fejét, az arca fölragyogott. Kitárta a karját és a mel ére vonta a fél-elfet. A kissé távolabb ál dogáló Tika könnyekkel a szemében figyelte a két barát találkozását. Ekkor valaki megmozdult a tűz túloldalán.

- Laurana? - kérdezte tétován.

Az elf-nő előrelépett a tűz fénykörébe, aranyhaja fényesen fölragyogott, akár a napsugár. Bár vérfoltos, horpadt páncélt viselt, mégis annak az elf-hercegnőnek királyi tartásával ál t elótte, akit Tika még Qualinestiben ismert meg, oly sok hónappal ezelőtt. Tika öntudatosan emelte a kezét kócos hajához és rádöbbent, hogy az ragacsos a vértől. Fehér, buggyos uj ú pincérlány-blúza cafatokban lógott rajta, aligha valami előkelően... csupán szedett-vedett páncélja tartotta össze valamennyire. Oda nem il ő karcolások csúfították el sima, formás lábát, amelyből valahogy túlságosan is sok vil ant ki öltözéke alól.

Laurana elmosolyodott és kisvártatva Tika is követte a példáját. Ilyesmi itt nem számított. Laurana fórgén hozzálépett, átkarolta és Tika is szorosan magához ölelte őt. Csak ,a surranó ál t magányosan egy pil anatig a tűz fénykörének szélén és nézett a vele szembeforduló öregemberre. Az öreg mögött hatalmas aranysárkány aludt a sziklaperemen elnyújtózva, oldala ütemesen emelkedett és sül yedt horkantásai ritmusára. Az öregember közelebb intette magához a surranót. Tass olyan mély sóhajtással, mintha az a lába uj ából törne föl, meghajtotta felé a fejét. A lábát húzva lassan előrelépett és megál t a vén mágus előtt.

- Nos, mi a nevem? - kérdezte az öreg, kinyújtotta a kezét és megérintette vele a surranó

kontyát.

- Háát, biztos, hogy nem Fizban - motyogta Tass szánalmasan, de a világért sem nézett volna egyenesen az öregre.

Az gyöngéden elmosolyodott és tovább simogatta aborzas kontyot. Aztán közelebb vonta magához a surranót, de az visszahúzódott tőle, apró teste megmerevedett. - Mindeddig nem volt az - mondta az öregember lágyan.

- Akkor hát mi? - motyogta Tass, félrefordított arccal.

- Sok nevem van - válaszolta az öreg. - Az elfek között Eli vagyok. A törpék Thak néven ismernek. Az emberek Égi Kardnak hívnak. De mindig is az volt számomra a legkedvesebb, ahogy Solamnia lovagjai neveznek: Draco Paladin.

- Tudtam! - nyögött föl Tass és lezöttyent a földre. - Egy isten! Elveszttettem mindenkit!

Mindenkit! - és keserűen fölhüppögött.

Az öregember egy pil anatig meleg szeretettel nézett rá, még saját könnybe lábadó

szemét is megdörgölte bütykös öklével. Azután letérdelt a surranó mel é és vigasztalón átkarolta a vál át. - Nézz csak oda, fiacskám! - mondta és uj át Tass ál a alá téve, fölemelte az arcát az ég felé. - Látod azt a vöröslő csil agot, pontosan fölöttünk? Tudod-e, melyik istennek szentelték?

- Reorxnak - mormolta Tass halkan, a könnyeit nyeldekelve.

- Olyan vörös, mint az ó kohójának tüze - mondta az öreg és maga is fölnézett rá. - Vörös, mint a kalapácsa alól kiröppenő szikrák, miközben a fölizzftott világot kovácsolja ül őjén. Reorx kovácsmúhelye mel ett ál egy csodálatosan szép fa, amilyet eddig egyetlen halandó sem látott. Alatta üldögél egy dörmögő, vén törpe és pihen, miután elvégezte számtalan munkáját. Egy korsó húvös sör van a keze ügyében és a kohó tüze melegíti megfáradt csontjait. Egész nap ott üldögél a fa alatt és farigcsál valamit, ahogy mindig is szerette. Nap mint nap arra vetődik valakii és máris ülne le mel é.

- De a törpe rájuk néz, olyan szigorúan mereszti a szemét, hogy megszeppenve, gyorsan fölál nak.

- Ez a hely foglalt - dörmögi. - Valahol odalent kóborol egy hígagyú, tyúkeszű surranó, aki véget nem érő kalamajkákba sodorja magát és azokat a szerencsétleneket, akik netán vele tartanak. Jegyezzétek meg a szavamat! Egy szép napon majd fölbukkan itt, megcsodálja a fámat és így szól: - "Elfáradtam, Kova. Azt hiszem, most megpihenek itt mel etted egy kicsit." Aztán leül és így folytatja: - "Kova, hal ottad már a legutóbbi kalandom történetét? Nos, ott volt az a fekete csuhás varázsló, meg a fivére, meg én, hosszú időkig csavarogtunk együtt és a legcsodálatosabb dolgok történtek meg velünk..."

- és akkor nekem megint meg kel hal gatnom valami képtelen mesét... - és így dörmög tovább. A fa alatt letelepedni kívánók ekkor elmosolyodnak és békén hagyják ót.

- Akkor hát... nincs egyedül? - kérdezte Tass és közben mindkét kis öklével dörgölte a szemét.

- Nincs, gyermekem. O türelmes. Tudja, hogy neked még sok dolgod van ebben a földi életben. Biztosan megvár. Különben is, már minden történetedet hal otta. Úgy il ik, hogy majd újabbakkal örvendeztesd meg, ha rákerül a sor.

- De ezt az egyet még biztosan nem hal otta! - dünnyögte Tass föltámadó lelkesedéssel. Ó, Fizban, ez egyenesen csodálatos volt. Majdnem meghaltam..., már megint. Ám amikor kinyitom a szemem, hát ott van Raistlin, fekete

köpönyegben! -Tass megremegett az izgalomtól.-Olyan... izé... igazán gonosznak látszott!

De mégis megmentette az életemet! És... M - ijedten elhal gatott és lehajtotta a fejét. Bocsáss meg! Elfelejtettem. Azt hiszem, többé nem szólíthatlak Fizbannak... Az öregember fölál t és gyengéden megpaskolta. -Nevezz csak Fizbannak! Mától fogva, a surranók között ez lesz a nevem. - A vén mágus hangja kissé elszomorodott. - Az igazat megval va, már egészen megkedveltem.

Az öregember odalépett Tanis és Caramon mel é, hogy egy kicsit belefüleljen a beszélgetésükbe.

- Elment, Tanis - mormolta a harcos bánatosan. - Nem is tudom, hová. Nem értem az egészet. Még most is vézna, de már nem gyönge. Az a borzasztó köhögése elmúlt. A sajáthangján beszél, de valahogy mégis másként. Ó most...

- Fistandantilus - szólalt meg az öregember.

Mindketten meglepetten fordultak felé. Megpil antván őt, tiszteletteljesen meghajoltak előtte.

- Ó, hagyjátok ezt! - csattant föl Fizban. - Nem bírom elviselni ezt a hajlongást! Különben is, mindketten álszentek vagytok! Hal ottam, miket beszéltek rólam a hátam mögött... Tanis és Caramon bűntudatosan elvörösödött. - De ne is törődjetek vele! - mosolygott rájuk Fizban. - Azt hittétek, amit én akartam, hogy higgyetek. Most pedig a testvéredről. Igazad van. Ó most önmaga is, meg nem is. Ahogy a jóslat szólt, ó most a múlt és a jelen ura.

- Nem értem - csóválta a fejét Caramon. - Az a sárkánygömb művelte ezt vele? Ha igen, talán még össze lehetne törni, vagy...

- Semmi sem tette ezt vele! - mondta Fizban és szigorúan végigmérte a harcost. - A fivéred maga döntött a sorsáról.

- Nem hiszem el! Hogyan? Ki ez a Fistand... akárkicsoda? Tudni akarom...!

- Kérdéseidre nem nálam van a válasz - mormolta Fizban. Ahangja még nyugodt volt, de olyan acélos árnyalat vil ant meg benne, amitől Caramon megszeppent. - Óvakodj azoktól a válaszoktól, ifjú ember! - tette hozzá Fizban csöndesen. - És még inkább óvakodj a saját kérdéseidtől!

- Caramon hosszan hal gatott, csak az égre bámult, a zöld sárkány után, amelynek már rég nyoma veszett.

- És most, vajon mi lesz belőle? - kérdezte végül.

- Én nem tudhatom -felelte Fizban. - Ó maga a sorsának kovácsa... akárcsak te. A következőben viszont biztos vagyok, Caramon: el kel engedned őt! - Ezzel az öregember a csöndesen mel éjük lépő Tikára nézett. - Raistlinnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy útjaitok szétválnak. Lépj hát be új életedbe békével!

Tika rámosolygott Caramonra és hozzábújt. A férfi magához vonta és belecsókolt vörös sörényébe. Bár viszonozta a lány mosolyát és becézve simogatta a haját, visszapil antott az éjszakai égboltra, ahol... Neraka fölött... a sárkányok még mindig vívták tüzes csatájukat a düledező birodalom fölötti hatalomért.

- Tehát ez lett a vége! - mormolta Tanis. - A jó győzedelmeskedett!

- A jó? És győzelem? - ismételte meg Fizban és metszőn nézett Tanisra. - Nem, Fél-Elf!

Az egyensúly ál t helyre. A gonosz sárkányok nem mennek száműzetésbe. Itt maradnak, éppen úgy, ahogy a jók is. Mostantól újra szabadon járhat az inga.

- Az a sok szenvedés... csupán ezért? - kérdezte Laurana és odaál t Tanis mel é. - Miért ne gyózhetne a jó, hogy örökre elúzze a sötétséget?

- Hát semmit sem tanultál, ifjú hölgy? - mordult rá Fizban és megfenyegette az uj ával. - Volt idő, amikor a jó került túlsúlyba. Es tudod, mikor volt ez? Pontosan az Összeomlás előtt!

- Igen - folytatta az öreg, látva megdöbbenésüket. - Istar Papkirálya jó ember volt. Ez netán meglep benneteket? Nem kel ene, hiszen mindketten tanúi lehettetek, mire képes az ilyesféle jóság. Láthattátok ezt az elfek, a jóság örök letéteményesei esetében is. Ez csak türelmetlenséget, merevséget szül, olyan hitet, amely szerint, mivel nekem igazam van, mindenki más, aki nem abban hisz, amiben én, az vétkes!

- Mi, istenek, láttuk hová sodorhatja a világot ez az önelégültség. Láttuk, mennyi szépséget romboltak le, csupán azért, mert nem értették meg. Láttuk a Sötétség Királynőjét, amint leselkedve lapul, várja, hogy eljöj ön az ó ideje..., mivel ez nem mehet a végtelenségig. A túlterhelt mérleg meginog és eldől... és akkor ő visszatér. Vil ámgyorsan borul a világra a sötétség.

És vele az Összeomlás. Mi sajnáltuk az ártatlanokat... és sajnáltuk a búnösöket. De a világnak készen kel ál nia, különben a lehul ó sötétséget többé nem emelheti föl semmi. Fizban ekkor meglátta, hogy Tasslehoff nagyot ásít.-De legyen elég az oktatásból..., nekem most mennem kel . Dolgom van. Fárasztó éjszaka vár még ma rám. - Ezzel az öregember váratlanul megfordult és elcsoszogott a hortyogó aranysárkány felé.

- Várj! - szólalt meg hirtelen Tanis. - Fizban... ööö... Paladine, jártál valaha Vigaszban, az Otthon fogadóban?

- Egy fogadóban? Vigaszban? - torpant meg az öreg és megvakarta a szakál át. - Egy fogadóban... hmm, annyi van belőlük. De mintha emlékeznék valami fúszeres krumplira... megvan! - És a vén mágus csil ogó szemmel ' fordult vissza Tanishoz. - Mesélgettem ott a gyerekeknek. Nagyon izgalmas hely... az a fogadó. Emlékszem már... Egyik este betért oda egy szép, fiatal nő. Egy barbár lány... aranyhajú. Énekelt egy kék kristálypálcáról, amely letört valami lázongást.

- Tehát te voltál az, aki hívta az őrséget! - kiáltott föl Tanis. - Te vittél bele minket mindebbe!

- Én ál ítottam föl a díszleteket, pajtás - mormolta Fizban pajkosan -, de nem én adtam kezetekbe a szöveget. Azt már ti magatok írtátok. - Lauranára, majd ismét Tanisra nézett és megcsóválta a fejét. - Bár el kel ismernem, itt-ott belejavítgattam, de akkor... ne is törődjetek vele. - Megint elfordult tőlük és üvöltözni kezdett a sárkánnyal. - Ébredj, te lusta, légypiszkos szörnyeteg!

- Légypiszkos! - pattant fól Pirit izzó szeme. - Miért, te vén, roskatag varázsló! Hiszen te még a legnagyobb télben sem tudtad jéggé változtatni a vizet!

- Hogy én... nem? - kiáltotta Fizban tajtékozva és vadul döfködte botjával a sárkány oldalát. - No majd most megmutatom neked! - Ezzel előhalászott egy foszladozó, régi varázskönyvet és lázasan lapozni kezdte. -Tűzgolyó... tűzgolyó... tudom, itt kel lennie valahol!

És a vén mágus szórakozottan, szakadatlanul morogva fölkapaszkodott a sárkány hátára.

- Nos, készen vagy? - kérdezte az ősöreg sárkány fagyosan, aztán... a választ meg sem várva... kitárta recsegő-ropogó szárnyát. Fájdalmasan meglengette, hogy elúzze belőle a merevséget és nekikészült a fólszál áshoz.

- Várj! A süvegem! - rikoltotta vadul Fizban.

De megint elkésett. Dühödten csápoló szárnyakkal, a sárkány bizonytalanul fölemelkedett a levegőbe. Arit ingadozott egy pil anatig, óvatosan egyensúlyozott a sziklaperemen, végül befogta a friss légáramlatot és föl endült az éjszakai égre.

- Ál j! Te agyalágyult...

- Fizban! - kiáltott föl Tasslehoff.

- A süvegem! - rikoltotta panaszosan a mágus.

- Fizban! - visította Tass még egyszer - a süve...

De a két éji alak már hal ótávolságon kívül járt. Hamarosan nem látszott belőlük több, halvány, aranyló szikráknál, amint Solinari fénye megvil ant a sárkány pikkelyein.

- Ott van a fejeden - mormolta a surranó mély sóhajtással.

A társaság némán nézett egy darabig utánuk, majd visszafordult.

- Segíts már ezzel egy kicsit, Caramon! - szólalt meg Tanis. Lecsatolta magáról a sárkányvértezetet és darabonként lehajigálta a szakadékba. - És a tiéd?

-Azthiszem, én még megtartom egy ideig. Hosszú utazás ál még előttünk, nehéz és veszedelmes - intett Caramon a lángoló város felé. - Igaza volt Raistlinnek. A sárkányemberek nem hagynak föl a garázdálkodással csupán azért, mert a Királynőjük odavan.

- És hová mentek? - kérdezte Tanis mély sóhajtással. Az éjszakai levegő lágy volt, meleg és a sarjadó élet ígéretétől il atos.

Megkönnyebbülten, hogy végre megszabadult a gyűlölt páncéltól, a fél-elf fáradtan leült a város felé néző sziklaperem szélén ál ó kis facsoport tövébe. Laurana is odament és letelepedett a közelébe, de nem egészen mel é. Ál át fölhúzott térdére támasztotta és töprengőn nézett végig a síkság fölött.

-Tikával már megbeszéltük a dolgot - mondta Caramon ás mindketten leültek Tanis mel é. A harcos és a lány egymásra nézett, látszott rajtuk, hogy egyiküknek sincs kedve megszólalni. Kis idő múltán Caramon mégis megköszörülte a torkát. - Mi visszamegyünk Vigaszba, Tanis. És... és azt hiszem, ez azt jelenti, hogy mostantól elválnak az útjaink... elhal gatott, nem volt ereje a folytatáshoz.

- Tudjuk, hogy ti visszatértek Kalamanba - tette hozzá Tika és a szeme sarkából Lauranára nézett. - Szóba jött, hogy esetleg mi is veletek tartunk. Végül is még mindig ott van ez az ocsmány repülő erőd, meg a környéken a sok szétfutott sárkányfattyú. És szeretnénk megint találkozni Zúgószél el, Aranyholddal és Gilthanasszal... de...

- Haza akarok menni, Tanis! - szólt közbe Caramon nehéz sóhajtással. - Tudom, hogy nem lesz könnyú a visszatérés... fölperzselve, romokban látjuk majd viszont Vigaszt-tette hozzá, megelőzve Tanis várható tiltakozását -, de eszembe jutottak az elfek, meg Alhana, hogy nekik milyen lehetett visszamenni Silvanestibe. Orülök neki, hogy az én otthonom mégsem olyan..., mint egy keserves lázálom. Szükségük lesz rám Vigaszban, Tanis, az új áépítéshez. Jól jön majd ott az erőm. Én... én már egészen hozzászoktam, hogy..•

valakinek mindig szüksége van rám...

Tika a harcos karjára hajtotta a fejét és Caramon gyengéden megsimogatta a haját. Tanis megértően bólintott. Ő is szerette volna viszontlátni Vigaszt, de az nem volt az ó otthona. Már nem. Kova nélkül, Sturm és... a többiek nélkül.

- És veled mi lesz, Tass? - kérdezte Tanis mosolyogva a surranótól, aki egy frissen megtöltött vizestömlőt vonszolt maga után a közeli csermely felől. - Te eljössz velünk Kalamanba?

Tass elvörösödött. - Nem, Tanis - motyogta kel etlenül. - Tudod, ha már ilyen közel vagyok..., arra gondoltam, hogy meglátogatom a saját hazámat. Megültünk egy Sár kány Nagyurat, Tanis - emelte föl büszkén az ál át Tass - mi, magunk. A népek ezután majd tisztelnek bennünket. A főnökünk, Kronin, biztosan a surranók meséinek hőse lesz. Tanis megvakarta a szakál át, hogy elrejtse mosolyát és visszafogta magát, hogy ki ne mondja: a Sárkány Nagyúr, akivel a surranók végeztek, nem volt más, mint a püffedt és gyáva Varangyh altörzsmester.

- Én azt hiszem, egy bizonyos surranó valóban hós lett - mondta komolyan Laurana. - Az a surranó, aki összetörte a sárkánygömböt, aki bátran harcolt a Főpap Tornyának ostrománál, az a surranó, aki elfogta Bakarist, az a surranó, aki minden kockázatot vál alt, hogy megszabadítsa egyik barátját a Sötétség Királynőjének fogságából.

- Ki az? - kérdezte Tass izgatottan, majd: - Ó! - nyögött föl, amint rájött, hogy kire gondolt Laurana. A fúle hegyéig elpirult és zöttyenve, megrendülten huppant le a földre. Caramon és Tika egy fa törzsének vetette hátát és arcukon, legalábbis e pil anatban, a nyugalom és a béke vonásai uralkodtak. Tanis rájuk nézett és enyhén irigyelte őket. Arra gondolt, vajon neki is lesz-e része valaha ilyen békességben? Odafordult Lauranához, aki már fölegyenesedett és távolba révedő tekintettel, messze járó gondolatokkal szemlélte a lángoló égboltot.

- Laurana - szólította meg Tanis és a hangja elcsuklott, amint a lány felé fordította szép arcát -, Laurana, ezt te adtad nekem egykor - nyújtotta a lány felé a kis aranygyúrút. Akkor még egyikünk sem tudta, mi az igazi szerelem és elkötelezettség. Ma már sokat jelent számomra ez, Laurana. Abban az álomban ez a gyűrű hozott vissza engem a lidércnyomás sötétjéből, éppen úgy, ahogy a te szereteted mentett meg a saját lelkemre telepedett homálytól. - Beszéd közben érezte, hogy élesen mar belé a megbánás... elhal gatott. - Most már szeretném megtartani, ha te is úgy akarod, hogy nálam maradjon. És szeretnék adni neked egy másikat. Viseld azt, ennek párjaként!

Laurana hosszan, szó nélkül nézett a gyúrűre, azután fölemelte a fél-elf tenyeréről, és... hirtelen mozdulattal belehajftotta a szakadékba. Tanis felnyögött és félig fölemelkedett ültéből. A gyűrű megcsil ant Lunitari vörös fényében, majd alábukott a homályba.

- Tehát ez a válaszod - mormolta Tanis. - Nem hibáztatlak érte. Laurana nyugodt.arccal fordult vissza hozzá. - Amikor azt a gyűrűt neked adtam, Tanis, az első szerelem lobogott egy zabolátlan szívben. Igazad volt, amikor visszaadtad, most már belátom. Föl kel ett nőnöm hozzá, hogy megtudjam, mi az igazi szerelem. Azóta keresztülmentem túzön és 1 ángokon. Sárkányokat öltem meg. Könnyeket hul attam azok teteme fölött, akiket szerettem. - Fölsóhajtott. - Hadvezér voltam. Felelősséget vál altam. Erre Kova hívta föl a figyelmemet. De mindezt eldobtam magamtól... és beleestem Kitiara csapdájába. Akkor... túl késón... megértettem, milyen felszínes is volt a szerelmem. Aranyhold és Zúgószél igaz szerelme elhozta a reményt erre a világra. A mi kicsinyes szerelmünk pedig majdnem elpusztította azt.

- Laurana - szólalt meg Tanis sajgó szívvel.

A lány keze rákulcsolódott az övére.

- Csitt, csak még egy pil anatra - suttogta Laurana. - Én szeretlek téged, Tanis. Szeretlek, mert most már megértelek. Szeretlek a benned lévé fényért és sötétségért egyaránt. Ezért hajítottam el azt a gyúrűt. Lehet, egy szép napon a szerelmünk elég erős alap lesz hozzá, hogy építhessünk rá. Lehet, hogy egy napon adok neked egy másik gyúrút és elfogadom a tiédet. De az nem fűzfaleveleket formáz majd, Tanis.

- Nem - mosolyodott el a férfi. Kinyújtotta és a lány vál ára tette a kezét, hogy közelebb vonja őt magához. Laurana megrázta a fejét és megpróbált el enszegülni. - Az a gyűrű

félig aranyból és félig acélból lesz. - Tanis még szorosabban karolta át. Laurana belenézett a szemébe, maga is elmosolyodott, engedett a szorításnak, odasimult Tanishoz és a vál ára hajtotta a fejét.

- Talán meg is borotválkozom - mormolta Tanis és megvakarta a szakál át.

- Ne - suttogta Laurana és vál ára terítette a fél-elf köpenyének szárnyát -, már egészen megszoktam!

Ezen az éjszakán a társaság egyként virrasztott a fák alatt, úgy várta a hajnalt. Fáradtan és sebesülten sem tudtak elaludni... Tudták, hogy még nincs vége a veszélynek. Kilátóhelyükről megfigyelhették, amint sárkányfattyak csapatai szóródnak szét a templom környékén. Vezéreiktől megszabadulván a hül őemberek hamarosan rablásra és gyilkolásra adják a fejüket, hogy megszerezzék mindennapi betevőjüket. Es voltak még Sárkány Nagyurak is. Bár egyikük sem mondta ki a nevét, mindnyájan tudták, hogy egy majdnem teljesen biztosan túlélte a templom körüli zúrzavart. Az is lehet, hogy még másféle gonosszal is meg kel majd mérkőzniük, olyan sötét hatalmakkal, amilyeneket eddig el sem tudtak képzelni.

Ám most még maradt néhány békés pil anatuk és rettegve várták azok elmúlását. Reggelre ugyanis eljön a búcsúzás órája.

Senki sem szólt semmit, még Tasslehoff sem. Nem volt szükség közöttük szavakra. Már mindent kimondtak, amit meg nem, az meg várhat. Nem kívánták fölkavarni a múltat, sem sürgetni a jövendőt. Csak egy kis nyugalmas időt kértek a sorstól, hogy pihenhessenek. Talán meg is kapják.

Éppen hajnal előtt, amikor a fölkelőben lévő napnak még csak az első halovány sugara jelent meg a keleti látóhatáron, Takhisisnak, a Sötétség Királynőjének Temploma fölrobbant. Iszonyú ereje megrengette a földet. A fénye ragyogó, vakító volt, mintha új nap született volna.

A tomboló fénytől elvakultan nem láttak világosan. De úgy túnt föl nekik, mintha a templom szikrázó darabkái fölszál nának az égre, fölrepítené őket valami hatalmas, mennyei forgószél. Az izzó szilánkok egyre csil ogóbban fénylettek, amint behatoltak a csil agok pöttyözte sötétségbe, míg ugyanúgy nem ragyogtak, mint maguk azok a csil agok.

Mi több, valóban csil agokká váltak. A szétzúzott templom mindegyik felröppent darabkája, egyenként megtalálta a az égen a maga helyét, betöltve az úrnek azt a két fekete foltját, amelyekre még Raistlin hívta fól a figyelmüket az elmúlt ászön, amikor a Kristály tóról, a csónakból fölnézett az égre.

Az eltúnt csil agképek ismét ott ragyogtak fölöttük.

A Bátor Vitéz..., Paladine..., a Platinasárkány... ismét elfoglalta helyét az éjszakai égen, míg vele szemben megjelent a Sötétség Királynője, Takhisis, az Őtfejű, Sokszínű

Sárkány. Újrakezdték örökkévaló keringésüket, mindig éles szemmel figyelve egymásra, amint fáradhatatlanul lejtették körtáncukat Gielan, a Semlegesség Istene, a Mérleg Nyelve körül.

A hazatérés

Senki sem fogadta ót, amikor belépett a városba. Egy csöndes, sötét éjszaka kel ős közepén érkezett. Egyetlen hold volt csak az égen, az, amelyet kizárólag az ő szeme láthatott. A zöld sárkányt is elküldte, hogy a fészkén várja új parancsait. Nem a város kapuján lépett be, egyetlen lélek sem volt tanúja érkezésének. Nem is volt szüksége a kapura... A közönséges haladók korlátai ót már nem érintették többé. Láthatatlanul és ismeretlenül bal agott végig a csöndesen szunnyadó utcákon. Egyvalaki azért mégiscsak akadt, aki tudomást szerzett a jelenlétéről. A Nagy Könyvtárban Astinus, aki, mint mindig, most is a munkájába merült, abbahagyta az írást és fölemelte a fejét. Tol a egy pil anatra megál t a pergamen fölött, azután a tudós egy vál rándítással visszatért a krónikaírás örökké tartó munkálatához. A férfi gyorsan lépdelt végig a sötét utcákon, botjára támaszkodva, amelyet fölül egy sárkánymancsba foglalt kristálygömb ékesített. A kristály sötét volt. Nem volt szüksége fényre, hogy megvilágítsa az útját. Tudta, hová megy. Gondolataiban már hosszú

századok óta rótta ezt az utat. Fekete köpönyegének szárnyai a bokáját verdesték mentében. Fekete csuklyája alól elévil anó aranyszeme túnt az egyetlen parányi fénynek az egész, álomba merült

városban.

A városközpontba érve nem ál t meg. Még csak föl sem pil antott a sötét ablakaikat koponyák szemüregeként tátogató, elhagyott épületekre. Lépteit le sem lassította, amint belépett a magas tölgyfák árnyékába, pedig az még egy surranó szívében is rémületet keltett volna. A felé kapkodó, őrködő csontkezek porrá omlottak a lába előtt és ő

közömbösen gázolt keresztül rajtuk.

Ekkor fölbukkant előtte a magas torony, a fekete égnél is még feketébben, akár egy, a sötétségbe vágott ablak. Itt a fekete köpönyeges férfi végre megál t a kapu előtt és fölnézett a toronyra. Tekintete mindent befogott... Hűvös elismeréssel nézte az omladozó

kis tornyokat és a csil agok halvány fényében hidegen ragyogó, simára csiszolt márványt. Lassan, elégedetten bólintott.

Aranyló szemét ekkor ráemelte a torony kapujára, annak rácsáról csüngő borzalmas köpönyeg-foszlányra.

Közönséges halandó nem ál hatott volna meg e szörnyű, eltorzult kapu előtt anélkül, hogy a névtelen iszonyat el ne vette volna az eszét. Közönséges halandó nem hatolhatott volna keresztül sértetlenül az árt ál ó tölgyfák között.

De Raistlin rezzenéstelenül ál t az iszonyat kapujában. Nyugodtan, félelem nélkül. Előrenyújtotta a kezét és megragadta azt az elrongyolódott, fekete köpönyeg-darabot, amelyen még most is kiütköztek hajdani viselője vérének sötét foltjai és letépte a rácsról. Dermesztő, átható, dühödt üvöltés harsant föl Abyss mélységes mélyéből. Olyan hangos és rémisztő volt, hogy Palanthas minden lakója fölriadt, még legmélyebb álmából is és a félelemtől bénán várta ágyában fekve a világ végének eljövetelét. A város falain őrt ál ó

katonák nem tudták mozdítani sem a kezüket, sem a lábukat. Szemüket behunyva bújtak az árnyékba és várták a halált.

Gyermekek nyöszörögtek rémületükben, kutyák menekültek be nyüszftve az ágy alá, riadtan megvil ant a macskák szeme.

Újból fölhangzott az iszonyatos sikoly és a torony kapuján kinyúlt egy sápadt kéz. Dühtől eltorzul kfsértetarc lebegett a dohos levegőben.

Raistlin nem mozdult.

A kéz közeledett hozzá, az arc Abyss mélységes mélyének kfnjaival fenyegette, ahol darabokra tépik majd végtelen ostobasága miatt, hogy semmibe vette a tornyot sújtó

átkot. A csontkéz ekkor megérintette Raistlin szívét, majd reszketve megdermedt.

- Tudjátok meg hát - kiáltotta Raistlin, fölemelve a hangját, hogy minden bent tartózkodó

jól hal ja, s mégis valahogy nyugodtan -, hogy én vagyok a múlt és a jelen ura! Jóslat jelezte előre érkezésemet. Előttem föltárul ez a kapu!

A csontkéz visszahúzódott és közben lassú, hívó mozdulattal szétválasztotta a sötétséget. A kapu némán megfordult sarokvasain és kinyílt. Raistlin úgy lépett be rajta, hogy egy pil antást sem vetett a kézre és a hódolattal meghajló, sápadt jelenésre. Amint beljebb lépett, minden odabent tanyázó fekete, torz, sötét árnyalak áhítattal hajolt meg előtte.

Ekkor Raistlin megál t és körülnézett.

- Itthon vagyok - mormolta.

Palanthas fölé visszatért a béke, az álom elszenderítette a rettegést.

- "Álom volt csupán" - dünnyögték az emberek. Befelé fordultak ágyukban és ismét elszenderedtek az áldott sötétségben, amely a pihenést hozza el nekik, mielőtt megvirrad.

Raistlin Búcsúja

Caramon, az istenek a világot sokszor becsapták szőrnyűségeik áldozatai vagyunk mindannyian.

4.z észt kaptuk őrőkségűl, azért,

hogy meglássam a különbségeket:

a fényt Tika szemében, hogyha mást néz, Laurana reszkető szavát, mikor Tanishoz beszél, s Aranyhold hajának suhogását Zúgószél jöttekor. Rám néznek s a te értelmeddel is látnám a különbségeket. Itt ülök madárcsontkönnyű testtel. Együttérzést, részvétet oktatnak nekünk cserébe az istenek; Sikert érveke! olykor. Mert éreztem, mily méltatlankodás gyúlt a testvérük el en harcolókban, önfenntartás vagy szeretet okádó!

S megenyhült így a kínjuk; Szánalom fogott el, ahogy téged is, s a fajtánk leggyengébbjét is túlszárnyaltam ebben.

Te, testvérem, nem tudsz követni engem, ki gond nélkül élsz egy olyan világban, hol a becsvágy ívét fen ja a kard, s a szem hibátlan vezére a kéznek nem tudod felfedezni a törött tükrök tájképét a lélek,

falán, s az üresség kínját cgyenge kézben..

Mégis szeretsz, mint vakorri elkevert vérünkki(crrgését s el ensúlyát, vagy mint (:avat átfúni kard hevét:

meghökkent a kölcsönös rászorultság,

az erekben fakó sokféleség.

A csata vad táncában, hogyha pajzsként oltalmazod testvéredet, esendő mivoltom ismeretéből meríted táplálékodat.

Hogyha elmegyek véred teljét hol fogod megtalálni? A szív zajos alagútjaiban tán?

Hal ottam,

a Királynő szelíd bölcsődala társult az éjben harci szózatával, ez a zene békés trónomra szólít fennkölt honában.

Sárkánylovagok

fényt akartak hazudni a sötétből, holdakkal, reggelekkel hamisítva. Emiatt megszűnt minden tisztaság. De a homályban lappang az igazság, a végső, lenge tánc. De nem tenéked

te nem tudsz ertgent az éjbe követni, az édes zűrzavarta. Mert szilárd talajon ál sz, naptól véve kfirűf, sentnrit se vársz, s efcSGb veszíted el, mintsem kinwndlatatCan lett, utad. Tjnes magyarázat, akadozva jönnek ajkadra a szavak Tanis barátod az ért kis árvára, majd nugrrragyarázza az árrtyakösvértyén látottakat, mert ismerte Kitiarát, s a holt( sötét sugarát éjszírrú Zaján. De nem léphet núg fel, s várakozí> arcomba csap a nedves éji szél.