-

El az utamból, lélekszlupáló söpredék! Távozzatok, vagy reátok bocsátom őseim eszcájgjának pusztító hatalmát! Távozzatok, vagy ezzel a kanál al vájká lok majd sötét bensőtök legmélyében!

-

Tas! - Usha felemelte a hangját. - Tas, kérlek! Gyere...

-

Csitt! - Dougan olyan erősen ragadta meg a lányt, hogy az kis híján elesett. - Nézd! Nézd!

Elindultak érte!

Az elszenesedett fák alól a legsötétebb, legmélyebb, legfeketébb éjszaka siklott elő. Minden fény, minden hang, minden mozgás és minden remény elveszett ab ban a feneketlen sötétségben, ahonnan nem volt visszatérés. Négy ilyen alakta lan forma ál t össze, és a földön csúszva elindultak a surranó

felé. Az árnylidér cek egyszerre takarták el a napot, a fákat, az eget és a földet.

-

Öregem, kislány! Nézzétek! - suttogta Dougan izgalomtól remegő hangon. - Őrizetlenül hagyták a Szürkekövet!

Palin nem könnyen látta meg az oltárt, nehezére esett arra is emlékezni, hogy merre keresse. Az árnylidércek mögött semmi sem létezett. Amikor odébb moz dultak, a tárgyak úgy jelentek meg, mintha ebben a pil anatban teremtették vol na őket.

-

Őrült surranó! Utánamegyek! - csattant fel Palin. Magában végigfutott a va rázslatai listáján, azon tűnődve, hogy melyik tudná elpusztítani az árnylidérce ket, már ha egyáltalán létezik ilyen ige.

-

Veled megyek! - jelentette ki Usha.

-

Nem - Palin megrázta a fejét. - Te itt maradsz, és...

-

Te fogsz elmenni a Szürkekőért, kislány - szakította félbe Dougan, sötét szemeiben ravaszság csil ogott. - Te be tudsz settenkedni oda, és el tudod emel-ni, mielőtt azok a káoszivadékok észrevennék, hogy bárki is arra járt. Jól kita nultad a mesterséget, kislány. Láttam, mire vagy képes... Kilencujjú azt mond ta, te vagy az egyik legjobb... Most nincs idő a kérdésekre, gyermekem. Meg tu dod fújni azt a követ?

-

Az megál ítaná az árnylidérceket?

-

Igen, kislány. Igen, talán - felelte Dougan. - Mindenesetre ártani nem árthat.

-

Semmit akartok csinálni belőlem, mi? - harsant fel Tas éles hangja, mely egy kicsit megremegett, ahogy az árnylidércek egyre közelebb értek hozzá. - Hát majd mindjárt megmondom hová menjetek a semmitekkel együtt!

-

Most, kislány! - sürgette Dougan.

Usha a földre dobta a hátizsákját, hogy szabadon használhassa a kezeit. Fi gyelmen kívül hagyva Palin tiltakozását, egy futó csókot lehelt a fiú arcára, meg-simogatta a karját, majd kicsusszanva a kezéből vil ámgyorsan és hangtalanul

L--al-7 ..4¨ .. fl,L-Te állítólag isten vagy. Miért nem te csinálsz valamit?

Úgy látszott, Dougan mélységesen megdöbbent.

-

De hát csinálok, öregem! Hogyne csinálnék! Hiszen én találtam ki, hogy küldjük el a lányt a kőért, vagy nem?

_ Úgy értem, miért nem teszel valamit azokkal szörnyetegekkel? - Palin az árnylidércek felé mutatott.

-

Hja, öregem -suttogta halkan Dougan -, azok ugyanabból az ősanyagból lettek teremtve, mint én. Ok hozzám hasonló isteni létformák. Bár halhatatlan vagyok a ti létezésetek síkján, ez nincs így az övékén. Tudsz követni? És vajon mi történne a ti világotokkal, ha ezek elpusztítanának engem?

-

Fogalmam sincs - szólt hidegen Palin. - Nem akarsz esetleg fogadást kötni rá? Dougan megvakarta a szakállát.

-

Azt hiszem, jobb ha indulsz, öregem. Úgy tűnik, a surranó barátod elég nagy bajban van.

-

Ha bármi történik vele vagy Ushával, Paladine nevére esküszöm, nagyon meg fogod bánni! ígérte Palin. - Shirak! - parancsolta a botnak, melynek fé nye azonnal felizzott. Az ifjú mágus sietősen megindult a hét fenyő felé, Tasslehoffhoz.

A surranó már félúton járt, az árnylidércek felsorakoztak előtte, őrizetlenül hagyva a Szürkekövet. Bármelyik surranó gúnyolódása képes volt a legbéketűrőbb embert is annyira kihozni a sodrából, hogy az il ető bármilyen erőszakosságra vetemedjék, még akár gyilkoljon is. De vajon tényleg Tas sértései bőszítették volna fel az árnylidérceket annyira, hogy otthagyják az őrhelyüket? Palinnak volt egy olyan kel emetlen érzé se, hogy nem erről volt szó. Sokkal valószínűbbnek tartotta, hogy a nem evilági teremtményeket kevéssé érdekelte a Szürkekő. Egygtlen céljuk volt, a pusztítás. Így vagy úgy, ha észreveszik Ushát, amint megpróbálja elvenni a követ, nagyon gyorsan ellene fognak fordulni. Palin a szeme sarkából figyelte a lányt, nem mert egyenesen ránézni, nehogy az árnylidércek kövessék a pil antását, és észreve gyék. Usha eközben hangtalan könnyedséggel cikázott az erdő

kiégett maradvá nyai között.

Legalább ő viszonylagos biztonságban volt egyelőre. Az árnylidércek minden figyelmüket Tasslehoffra összpontosították. Rövid időn belül új célpontot is ta láltak Palin személyében. A fiú túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy féljen. Ki kel ett dolgoznia egy ter vet, ami megmenti Tast, és közben továbbra is eltereli a káoszivadékok figyel mét a Szürkekőről, és mindezt úgy, hogy lehetőleg mindannyian élve megússzák ezt az egészet.

Végiggondolta, milyen varázslatokat használhatna. Logikusnak tűnt, hogy ha az árnylidércek a sötétség teremtményei, talán érzékenyen reagálhatnak a fény-re, esetleg elijeszti, de még az is lehet, hogy elpusztítja őket. A Mágusbot fényé-nek ragyogó aurája beborította Palint. Belenyúlt a varázslatkomponenseket tar talmazó zacskójába, és előhúzott egy kis denevérguanó labdacsot, kénporba for gatta, és összpontosított, hogy felidézze a tűzgolyó varázsigéit.

..Mindig csak a zsákmányt figyeld" mondaná most Felkoncolt Geofrrev „Érintsd Mindez azt jelenti, hogy nem szabad, hogy bármi is megzavarjon, bármi is elterelje a figyelmedet a célodról. Gondolj a Szürkekőre, gondolj arra, hogy mennyire akarod! Ne gondolj most Palinra, vagy Tasra. Eszedbe se jussanak azok a rettenetes teremtmények, amik az életedre törnek... A Szürkekő, a Szürkekő... Ez az, ami számít, ez minden, ami számít.

Usha figyelte, amint az árnylidércek lassan közeledtek a surranóhoz. Tas már sokkal kevésbé látszott biztosnak magában, a hangja néha elakadt, lépései této vák lettek, a kanál, amit az előbb még olyan büszkén emelt a magasba, most re-megett a kezében.

-

Nem félek! - kiabálta. - Csak... csak mérges vagyok. Tényleg kezdtek az ide geimre menni. Szóval... tűnjetek el! Én... - a hangja megváltozott, a torka egyre inkább elszorult. - Hagyjátok abba... ezt azonnal hagyjátok abba! Mégis hogy jöt tök ti ahhoz, hogy ezt csináljátok?... Ne nézzetek ki úgy, mint én!...

Tasslehoff szeme tágra nyílt, maga elé bámult, mintha valami kimondhatatlan, nevesincs iszonyatot látna.

Palin kilépett a fák közül. A Mágusbot végén a kristály vibráló fehér fénnyel iz zott.

-

A kő, kislány! - hal otta Dougan hangját. - Ez az egyetlen módja, hogy se gíts rajtuk!

Elszakította a tekintetét Palinról és Tasról, újra a célra összpontosított, aho gyan tanulta. Besurrant a hét fenyő által formált körbe, anélkül hogy az őrök észrevették volna. A farakás, mely valaha az oltár volt, középen állt. Most hogy már elég kö zel volt, láthatta a rettenetes pusztítás eredményét. Egy gigantikus kéz, hihetet len dühvel tombolva szilánkokra zúzta a valaha gyönyörű, kézzel csiszolt, rú nákkal ékesített faépítményt.

Ushában hirtelen felszínre törtek a szívbe markoló emlékek arról, hogyan épí tette az Irda ezt az oltárt, hogyan dolgoztak órákon át szerszámaikkal és varázs lataikkal, hogyan véstek, simítottak, csiszoltak, tervezgettek, hogyan szőtték be-le a fába a varázserejüket, a mágiát, melynek biztonságban kel ett volna tartani a Szürkekövet.

Védő nem értett egyet. Ő már az elejétől fogva el enezte az egész tervet. A lány-nak eszébe jutott, ahogy figyelte az építkezést, és hogy végig balsejtelmek gyö törték.

-

Igazad volt, drága barátom, drága apám - suttogta Usha, szemét könnyek futották el, tekintete elhomályosult.

-

A követ, kislány! Gyorsan!

Usha visszafojtotta túláradó érzelmeit. Az oltár már a múlté. Az Irda a múlté. És a múltat nem hozhatja vissza. De még mindig megpróbálhatja jóvátenni a hi bát, amit elkövettek. A Szürkekő, ami régen baljós szürke fénnyel ragyogott, most két darabra vál va a földön feküdt, félig a fadarabok alá temetve. A kő egyszerűen kettévált, mint egy dió héja. Belseje üreges volt, mintha valami féreg próbálta volna kirágni ma-gát belőle hosszú, hosszú éveken keresztül. A kő még így törötten is megkapó, lebilincselő látvány volt. Annyira szép, hogy már visszataszító, olyan nagy, hogy már kicsi, olyan fényes, hogy szinte fakó, olyan kemény, hogy már lágy. Usha lehajolt érte, megérintette, felemelte. A kő,___

IÁ.,,,

n,Aatáhan volt_ hosv naPvon nehéz.

Már azon volt, hogy győzedelmesen az erszényébe sül yeszti, amikor egy rette géssel átitatott sikoly fagyasztotta meg ereiben a vért.

palin Tasslehoff előtt ál t. A bot fénye még pislákolt, de egyre halványabban, erőtlenebbül. Az árnylidércek egyre közelebb értek. Usha már alig látta Tast, csak a copfja legfelső részét. Palinnak még látszott a válla és a feje.

Szemei tágra nyíltak, az arcán pedig ugyanaz a döbbent rettegés, ami még a félelmet nem ismerő

surranót is legyűrte.

23

Xem igaz, ho8.y semmi vajfokf

alin közeledett Tashoz. A surranó abbahagyta az el enfelei sértegetését. Úgy tűnt, a bátorságát próbálja összeszedni, ami még soha nem fordult elő egyetlen fajtájabelivel sem.

- Nem félek! - kiabálta. - Csak... csak mérges vagyok. Tényleg kezdtek az ide geimre menni. Szóval... tűnjetek el! Én... - a hangja megváltozott, a torka egyre inkább elszorult. - Hagyjátok abba... ezt azonnal hagyjátok abba! Mégis hogy jöt tök ti ahhoz, hogy ezt csináljátok?... Ne nézzetek ki úgy, mint én!...

Palin nem nézett a szörnyetegekre. A varázslatra összpontosított, azaz megje lenítette a lelki szemei előtt a kiejtendő varázsigéket. A figyelme fennmaradó ré szét egyfelől Tasslehoff kötötte le, másrészről Ushára gondolt, aki már belépett a fenyőligetbe.

Tas sikolyát hal va Palin felpil antott, és először nézett egyenesen az árnyli dércre. Nem tudta róla levenni a tekintetét.

Azon vette magát észre, hogy önmagára bámul. Palin ál t vele szemközt.

-

Ki vagy te? - támadt neki a fiú remegő hangon. Belenézett a lidérc szemébe, és nem látott benne semmit, még a saját tükörképét sem. - Ki vagy te?

-

Ki vagy te? Ki vagy te? - utánozta a lidérc.

-

Én én vagyok - mondta Palin, de érezte, hogy már amikor ezek a szavak el-hagyják a száját, kezdett eltűnni.

Az árnylidérc szívta az életet a testéből.

-

Te semmi vagy - mondta a szörnyeteg Palin szájával. - A semmiből szület tél, visszatérsz a semmibe.

Ne nézz rá! vibrált végig a boton Raistlin figyelmeztető hangja. Ne nézz rá! Kerüld el a pil antását!

Palin megpróbálta elszakítani a tekintetét önmaga képéről, de képtelen volt megtenni. Az árnylidérc szeme fogva tartotta. A varázsige szavait a sötétség folt jai pettyezték, melyek mint az eső cseppjei hul ottak a tudata mélységei felé, me lyektől minden tudása, emléke önmagáról távolodni, halványulni kezdett, lassan teljesen elmosódottá vált.

Bizonytalanul és távolról hal otta, amint Usha egy nevet kiáltott, és bágyadtan eltűnődött, ki is lehet az a

.,Palin".

- Palin! - kiáltotta Usha a fenyőligetből.

Az árnylidércek egyre közelebb kúsztak az ifjúhoz, Tast pedig már majdnem elérték. A surranóból már szinte semmi sem látszott, csak a copfja csücske és az élénksárga harisnyája. De egyikük sem mozdult, úgy tűnt, nem is hal ják a szavait. Palin mozdulat lanul ál t ott és elkerekedett szemmel figyelte az árnylidérceket, arcára rettegés ült ki.

-

Siess, kislány, különben végük - kiáltott Dougan.

-

Mit... mit tegyek? - kérdezte Usha gyámoltalanul. A hátizsákja benne min den varázstárggyal, amiket az Irdától kapott, messzire hevert tőle, Dougan mel ett. Nem volt már ideje, hogy elérje.

-

A Szürkekő! - üvöltötte Dougan. - Próbáld meg csapdába ejteni őket a Szür kekővel! Segítek, kislány! Meg tudod csinálni!

Ushának voltak kétségei ezzel kapcsolatban, de nem volt más választása. Gyorsan kel ett cselekednie. A sötétség már Palinhoz közeledett, és majdnem el-nyelte Tasslehoffot. Két kezében a kő két felét tartva az árnylidércek felé osont.

-

Ne nézz rájuk, kislány! - intette Dougan. - Bármit csinálsz, ne nézz rájuk! Usha nem is akart rájuk nézni. Akárhányszor átfutott rajtuk a pil antása,

mindannyiszor megremegett, gyomrát összeszorította félelem. Szemét Palínra szegezte, arra a kedves arcra, amelyet most eltorzított a borzalom. És akkor, hirtelen Ushával találta magát szemközt.

A lány döbbenten és rémülten pislogott.

-

Ne nézz a szemébe, kislány! - ordította Dougan. - Ne!

Usha kényszerítette magát, hogy Palinra nézzen, csak a fiúra figyeljen, nem fi gyelt a lidércre, melynek hangja a sötétség felé csalogatta. A fejét elfordítva va kon előrenyúlt és a Szürkekövet a képmásába lökte.

Rettenetes, kínzó, bénító hidegség fagyasztotta meg az ujjait. Majdnem elejtet-te a varázskövet. A kezét marcangoló fájdalom kibírhatatlan volt. Jégszilánkok rohantak az ereiben. Az öntudata távolodni ke9lett, úgy érezte, valami sötét mélység felé zuhan.

-

Kapd el! - parancsolta Dougan. - Zárd be a drágakőbe!

Az eszméletvesztés határán ál ó Usha utolsó erejével összecsapta a kő két felét. A jegesség felengedett.

A sötétség újra kivilágosodott.

Az árnylidércek eltűntek.

Usha körülnézett, és kábán eltűnődött, vajon tényleg itt voltak-e, vagy csak ál modta az egészet. Lepil antott a Szürkekőre, melyet még mindig szorosan szo rított össze, és egész testében remegni kezdett.

Dougan is megérkezett nagy sebbel-lobbal, zihálva és pöfékelve, vastag csiz máival dobogva, és hatalmas hamufelhőt kavarva fel.

-

Jól csináltad, kislány! Ügyes voltál! Elkaptuk őket! - orra alatt mormolva még hozzátette. Legalábbis néhányukat. - Erre majd én vigyázok! - jelentette ki, és kivette a Szürkekövet Usha kezéből. A lány arra gondolt, mennyire meg akarta szerezni néhány perccel ezelőtt, és most milyen boldog, hogy megszabadulhatott tőle.

-

Palin? - szólongatta a fiút izgatottan, és megragadta a karját. - Palin, nem történt semmi bajod?

Az ifjú mágus sápadt arcán még mindig ugyanazzal a rettegő kifejezéssel bá mult maga elé. A lány hangja hallatára, és érintésére, lassan körülnézett.

-

Palin. Én vagyok, Palin.

A fiú viszonozta az ölelést, magához szorította a lányt, szemei lecsukódtak, a lábai remegtek. Dougan Tasslehoff fölé hajolt.

A surranó a hamuban térdelt, ujjai még mindig görcsösen fonódtak a kanál-ra, és folyamatosan néhány szót szipogott.

-

Nem igaz, hogy semmi vagyok! Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz, hogy semmi vagyok!

-

Hé, kisöreg! Már elmentek! - nyugtatgatta Dougan. Bátorítólag hátba vere gette a surranót, de bármennyire is segítő szándékkal tette, a közvetlen hatása az volt, a szuszt is kipréselte Tas apró

tüdejéből.

A surranó köhögött, levegő után kapkodott, és pislogott. Amint észrevette Dougant, halványan rámosolygott.

-

Ó, szia!

-

Megismersz, kisöreg? - faggatta izgatottan a törpe.

-

Hát persze - vágta rá Tas. - Te vagy Reorx.

Dougan megcsóválta a fejét.

-

Erre majd még visszatérünk. Most az a fontos, hogy te ki vagy, kisöreg? Emlékszel rá?

Tas megkönnyebbülten és elégedetten felsóhajtott, melegség öntötte el a sárga zokniba bújtatott lába ujjától kezdve a copfos feje búbjáig. Kezeit szélesre tárta.

-

Én én vagyok! Ki más lennék?! Én csakis én lehetek!

A Szürkekő a törpe kezében pihent, aki most nagyon-nagyon öregnek látszott. Keze remegett, ujjai céltalanul repdestek. Az arca ráncos és elaggott volt. Levet-te a tol as kalpagját és maga mellé tette. Ruháját korom lepte, a gombjai kinyíl tak, a zsinórok szabadon lógtak. Szomorúan méregette a kezében tartott követ, majd reszketegen egy mély lélegzetet vett.

-

Jól emlékszem a napra, amikor ezt elkészítettem - merengett. - Egy darabka Chaosból, csak ennyit akartam. Ennyire volt szükségem. Semmi többre, mint egy tincs hajra, vagy egy levágott körömre, ahogy ezt ti, halandók mondanátok. Ő csak lézengett, és mindenütt leskelődött, mint általában. Tudjátok a világunk, az a vi lág, amit nélküle építettünk akkor még rendezett volt. Nem tudta elviselni. Rendet-lenség, zavar, anarchia, azt akarta, hogy ezek irányítsák a teremtésünket.

-

Különösen az én ül őmet gyűlölte. Valami újnak az elkészítése, a teremtés, az építés ellentmondtak mindennek, ami számára szent volt. Csak a pusztítást szerette.

-

Sok gyermeke volt, de azok hárman, Paladine. Takhisis és Gilean voltak a kedvencei. Nagy hatalmat adott a kezükbe, de feldühödött, amikor használták is, azt ál ította, hogy ellene fordítják. Létrehoztak egy világot, benépesítették élő-lényekkel, isteni erejükkel életet leheltek beléjük, hogy ők folytathassák az épí tést, a teremtést, mindazt, ami még rendezettebbé tette a világot. Soha egyetlen gyermeke sem merészelt ilyet tenni. Ő nem tudta elviselni.

-

El akarta taposni, de túlságosan erősek voltunk. Megál ítottuk. Ő adta ne künk a hatalmat, hogy megtegyük, és most már nagyon megbánta. Paladine-t és Takhisist lenézte, azok ketten csak a rendet áhították, ál andóan azon mester-i-a+ev ,,,,., 5rrn5nvknrtlak hndv mérték_ Gileant szerette mind közül a legjobAzt hiszem főleg Gileannak köszönhető, hogy ő nem pusztította el a frissen benépesített világot már rögtön a legelején. Ő azt hitte, majd a kedvenc gyerme ke gondoskodik róla, hogy Chaos uralkodjék a világban. De Gileant mindig is a tudás érdekelte, állandóan a könyveket bújta, nem is foglakozott mással. Így az-tán minden úgy alakult, ahogy Paladine és Takhisis akarta. Az egyensúly ide-oda bil ent közöttük, Gilean pedig középütt üldögélt a könyveibe merülve.

Dougan a kő két darabját bámulta, forgatta őket, aztán az üreges belsejét né zegette.

-

Azt mondják, csapdába ejtettem, hogy elkaptam Chaos egy apró kis darab-ját, beleraktam, és végül az egész belekerült. A kő lett volna a horgony, értitek? Így elvégeztem volna azt, amit Gilean nem tett meg, mivel a könyveivel volt elfog lalva. Akkor mindez jó ötletnek tűnt. Talán ha egy kicsit gondolkodtam volna rajta... De nem tettem, így most ez lett a vége.

-

De azt nem hiszem, hogy akkor csapdába ejtettem volna. Egyáltalán nem.

-

Készakarva tette. Ő észrevette a lehetőséget és rögtön le is csapott rá. Beleug rott a kőbe, épp mielőtt lezártam volna. Ő volt az, aki most már szabadon lebeg hetett a világ felett, megváltoztatva egy kicsit itt, belepiszkálva amott. Így tett tönk-re mindent, amit csináltunk. Ráadásul még a saját szórakozásáról is gondosko dott: háborúkat szított, előidézte az Összeomlást; a gyermekei viszálykodását. És most az Irda tönkretette a szórakozását. Eltörték a követ és ezzel elrontották a játékát. Így hát most nagyon dühös, toporzékol és csapkod, és mivel már nem befo lyásolhatja a világot, inkább elpusztítja. Én úgy látom, ez az igazság.

A törpe határozottan bólintott, majd óvatosan széles térdein egyensúlyozva a követ, tenyerével letörölte az arcáról a verítéket.

Palin nyugtalanul mocorgott.

-

Te nem tehetsz róla. Paladine sem. Takhisis úgyszintén ártatlan. Úgy lát-szik, senki sem tehet arról, ami bekövetkezett. .gz rendben is van, de nem hi szem, hogy ez sokat számítana, ha ez a világ összetörik, akár ez az átkozott kő, mi pedig mind meghalunk az emlékünkkel együtt.

-

Igaz, öregem, igaz - ismerte el morcosan a törpe.

-

De kel hogy legyen valamilyen módja, hogy legyőzzük Őt - erősködött Tass lehoff. - Nálunk van a Szürkekő. Ha már itt tartunk, nem foghatnám meg? Csak egy percre. Rögtön vissza is adnám. Dougan a mellére szorította a követ.

-

Menj innen! - parancsolta keményen, szikrázó szemekkel nézett Tasra. - Tovább! Ál j oda!

Nem, távolabb. Még távolabb...

-

Ha még messzebb megyek, leesek a szigetről - panaszolta a surranó.

-

Nem is rossz ötlet - dünnyögte a törpe.

-

Maradj ott, ahol vagy, Tas! - kérte Palin. - Nézd, Dougan vagy Reorx vagy akárki is légy, tennünk kel valamit!

-

A kő elpusztította az árnylidérceket - biztatta reménykedve Usha.

-

Nem mindet - igazította ki a törpe. - Távolról sem. A lidércek előrenyomul-nak mindenütt, mint a legsötétebb éjszaka. A Főpap Tornyánál kezdik az öldök lést. Ő tudja, hogy az az a hely, ahol a legsúlyosabb csapást mérheti a két legha talmasabb gyermekére, Paladine-ra és Takhisisre. Miután őket elpusztította -.és ez be is következik, ha a Torony elesik - akkor az egész világra rászabadítja a szörnyetegeit.

-

Akkor a Toronyhoz kell mennünk - jelentette ki elkeseredetten Palin. - Hasz-A lovagoknak már akadt segítségük. még ha nem is tudnak róla. A többi is ten sem tétlenkedik. A hadseregeik már egész Ansalonon támadást indítottak. De ez - Dougan ujjaival gyengéden megérintette ,a Szürkekövet - ez a kulcsa mindennek. Ha a tervem beválik, megál íthatjuk Őt, és a teremtményeivel együtt szedheti a sátorfáját.

-

Ezek szerint van valamilyen terved - kiáltott fel Palin.

Dougan szemében ravaszság csil ogott, ahogy a fiút figyelte.

-

Szóval azt mondjátok, csinálni akartok valamit.

-

Hát persze - vágta rá türelmetlenül Palin. - Minden tőlünk telhetőt meg aka runk tenni.

-

Az sem érdekel, ha veszélyes, ha valószínűleg nem tértek vissza élve? Az sem, hogy ha mégis túlélitek, örökre megváltozik az életetek?

-

Segítenem kell, ha az életembe kerül is - mondta elszántan Palin. Tasslehoff magasba emelte a kezét.

-

Én is megyek! Raistlin azt mondta, hogy mehetek!

-

Szembenézek a veszél yel - jelentette ki Usha, és a halott fenyőfák felé pil antott, arra, ahol az árnylidércekkel harcoltak. - Semmi sem lehet olyan ször nyű, mint azok.

-

Fogadjunk? - mordult fel a törpe.

-

Az alapján, amit elmondtál, egész Ansalonon mindenki veszélyben lesz. Mi is kivesszük belőle a részünket, akárcsak mások. Mit kel tennünk? Dougan két kezével felemelte a Szürkekő egy-egy darabját.

-

Foglyul kell ejtenetek Chaost, és visszatenni ide.

Palinnak elakadt a lélegzete.

-

Te megőrültél! Ezt mi nem tudjuk megtenni. Nem vagyunk istenek!

-

De igen, öregem, meg tudjátok tenni. Végiggondoltam az egészet, azt hiszem, sikerülhet. Ami minket, isteneket il et, nekünk megvannak a saját problémáink. Paladine beleegyezett, hogy segít, már ha megéri. Mindenre elszánta magát, akár-csak Takhisis - Dougan a fejét csóválta. - az a nő még mindig azért harcol, hogy ő uralkodjék az egész világon. Sokkal jobban tenné, ha a saját életéért küzdene, de ezt képtelen belátni. Mindketten a Főpap Tornyánál csatáznak. Dougan szomorúan sóhajtott.

-

Takhisis még győzhet. Ha sikerülne neki, végre a trónra kerülhetne. Csak nehogy akkor vegye észre, hogy a királyságából nem maradt más, mint egy ku pac hamu.24

A sötét harcos. Cselszövés. Az ellenség természete

lovagok harcoltak, miközben az északi égboltot vörösbe vonta a távoli erdőtűz. A vakító fény vért festett a kardok pengéjére, lángokat a dár dákra. Takhisis Lovagjai összevonták csapataikat, hogy megvédjék a Főpap Tornyát az iszonyt, rettegést és halált osztó el enségtől. Vil ámok cikáztak a felhőtlen égbolton, mennydörgés zengett szakadatlanul. Minden alkalommal amikor az ég nyilai belecsaptak a hegyoldalba, fák lobban tak lángra, mintha csak száraz gyújtósok lettek volna. A füst fátyolként borult a völgyre. Alatta természetel enes sötétség kavargott a hegyekből dél felé, a Főpap Tornyának irányába. A lovagok készek voltak szembeszál ni vele, bármi legyen is, annak el enére, hogy a sárkányok figyelmeztették őket, ez a sötét folyam sem-mi jót nem tartogat a Sötét Királynő híveinek.

A sárkányok - aranyak, vörösek, kékek, ezüstök, a sárkányfajok palettájának minden színe - arról is tájékoztatta őket, hogy egy széles rés nyílt az Örvény-ten gerben, egy hasadék, mely vulkánként tör a felszínre, felforralva a tenger vizét. Innen áramlott elő a sötétség.

-

Az örök sötétség széles folyama ez, mely felénk özönlik a hegyeken keresz tül. Nyomában nagyobb a pusztítás, mint amit egy tűzvész okozhatna. - jelentet-te egy idős aranysárkány, fajtájának egyik vezetőjén. - Miden élőlény, ami a sötét ség útjába kerül elenyészik, nyom nélkül eltűnik, és semmi sem marad utána - még az emléke sem.

Ariakan végighal gatta ugyan, de kételkedett a sárkányok szavaiban, és külö nösen igaz volt ez az aranysárkányokra.

-

Mi ez a sötétség? - tudakolta választ várva.

-

Nem tudjuk, uram - felelte egy fiatal vörössárkány, aki csak nemrég emel kedett vezetői tisztségbe, és testén a küzdelem friss nyomait viselte. - Még soha-sem láttunk ehhez hasonlót. De nemsokára ön is láthatja majd. Rövidesen itt lesz a nyakunkon.

Ariakan Hadúr a parancsnoki emelvényre lépett, mely a Lovagbástyán kapott he lyet. Amint a sárkány mondta, a támadás már megindult. A falak mentén íjászok so rakoztak, nyffvesszőiket céltalanul lövöldözték a sötétségbe, mely folyékonyan áram lott az épület alapzatának lábáig. A nyílvesszők nyomtalanul tűntek el, és semmi lát-ható jele nem volt, hogy bárminek is ártottak volna. A sötétség szintje emelkedni kez dett, és várható volt, hogy hamarosan átszivárog a falakon. A lovagok vezényletével egy sor vadat ál ítottak fel a védelem érdekében, akik felkészülten várták, hogy rátámadhassanak a sötétségre kardjaikkal és dárdáikkal a kezükben. Soraik között ott voltak a Tövis és a Koponya lovagjai közül is néhányan, készen arra, hogy bevessék varázstudományukat és imáikat ezzel az újfajta ellenféllel szemben.

-

Mi a?... - káromkodta el magát Ariakan. - Mi történik itt? Nem látok! Bár a horizonton már fényesen sütött a nap, a Főpap Tornyának északi falámükben, és a borzalmas sikolyokat, melyek áttörtek a sötétségen. De az, amit nem hal ott, még ennél is jobban aggasztotta. Nem hal otta a harc zajait, a kar dok csattogását, amint a pajzsokhoz csapódnak, vagy páncélzatokon csörren-nek meg. Nem hal otta a parancsnokok utasításait. Hallotta ugyan a varázslói hangját, amint belekezdtek a varázslataikba, de azt már nem, hogy végigmond ták volna. A papok imáit, melyek Őfelsége felé irányultak, is elhal gattak.

Végül Ariakan nem bírta már tovább.

-

Lemegyek - jelentette ki félresöpörve parancsnokai tiltakozását.

De még mielőtt egy lépést is tehetett volna, a sötétség olyan gyorsan visszavo nult, ahogyan jött. Lekúszott a falakon, bekígyózott a fák közé, elvegyülve a füst-tel. A falakon ál ó lovagok először örömmámorban törtek ki, azt hitték, bajtár saiknak sikerült megfutamítania az ellenséget. A lelkesedés azonban alábbha gyott, amint a mérges napfény átvette a sötétség helyét. Ekkor vált nyilvánvaló vá, hogy ez nem jelentett győzelmet.

-

Szentséges Királynőm! - suttogta Ariakan rémülten és megdöbbenve.

A több száz katonából, akik a torony északi falát védték egy sem maradt. Az egyet-len arra utaló jel, hogy ezek az emberek valaha is léteztek, az öltözékük, amit vi seltek, a tárgyak, amik náluk voltak az adott időben. Mel vértek, sisakok, csuk lóvédők, ingek, tunikák, csizmák, szürke és fekete köpenyek hevertek szanaszét az oromzaton. Az egyik mel vérten egy kard feküdt keresztben. Egy tol as fejfe dő

mel ett egy tol as dárda nyugodott. Egy szürke köpenyen egy zacskó rózsa-szirmot találtak. Egy fekete köpenyre egy fekete buzogány hullott.

Egyetlen élőlényt sem találtak. Az utolsó szálig mind eltűntek. Egy csepp vért nem lehetett látni, de - az iszonytató sikolyokból ítélve - mindannyian kí nok között pusztultak el. És ami még ennél is borzalmasabb volt, azok, akik döbbenten bámulták a szemeik elé táruló szörnyű látványt egyetlen névre vagy arcra sem tudtak visszaemlékezni. Abban senki sem kételkedett, hogy ott va laha élő férfiak és nők ál tak. Ezt a hátramaradt tárgyak is igazolták. Barátaik, bajtársaik tulajdonát tartották a kezükben, és rettegve, félve tekintettek le rá juk. De bárhogyan is erőltették az agyukat, az eltűntek emléke egyszerűen ki-törlődött belőle.

-

Miféle rettenetes erő ez? - kérdezte Ariakan kétségbeesett dühében. Az arca krétafehér volt. Megrendülten ál t és bámult maga elé. Azok, akik régről ismer ték, és tudták, milyen nyugodt és higgadt tudott maradni csata közben is, látták rajta, hogy az imént történtek mélységesen megrázták. - És hogyan harcoljunk el ene? Keressetek valakit, aki megmondja ezt nekem! Küldjétek ide a papjaimat, és a szürke lovagokat - már akik még megmaradtak - tette hozzá fájó gúnnyal. De, bár mindegyik papnak és mágusnak voltak ötletei, senki sem tudott biz tosat mondani.

-

Szerencsére úgy tűnik - merészelte megjegyezni Trevalin parancsnokhe lyettes -, hogy az el enség legalább visszavonult. Lehetséges, hogy az el ene küz dők győzelmet arattak felette, bár ez láthatóan az életükbe került.

-

Nem - mondta Ariakan, miközben az áthatolhatatlan sötétségbe bámult, mely most az izzó fák tövében lapult meg. - Nem, az árnyak nem azért húzód tak vissza, mert legyőzték őket. Más céljuk volt ezzel. Azt akarták, hogy lássuk mi történt a társainkkal. A vezérük - bárki vagy bármi legyen is az demorali zálni akarja csapatainkat, meg akar félemlíteni bennünket, pánikot akar szítani sorainkban. De, a Sötét Felség nevére mondom, nem fogom hagyni, hogy ez meg-Térjenek vissza az embereikhez! - parancsolta a vezetőség tagjainak. - Ta karítsák el a maradványokat, tüntessék el szem elől. Kérdezzétek körbe a ka tonáikat, hátha látott vagy hal ott valamelyikük valamit, ami valami támpon tot szolgáltathat az el enséget il etően, és hogy mi is történt azokkal, akik harcba szál tak vele. Mindenről azonnal tudni akarok. A Jégmadár Fészkében leszek. A parancsnokok szétszéledtek, hogy helyreállítsák a rendet és a fegyelmet nyugtalan csapataikban. A lovagok visszatértek a feladatukhoz, amit csak néha szakítottak félbe, amikor egyikőjük vagy másakójuk egy rövid időre megál t, és kibámult az északi oromzatra, amiről azt suttogták, átkozott. Ariakan testőrei kíséretében felmászott a kilátóba, mely a Jégmadár Fészke néven volt ismert. Az őröket a lépcső aljában hagyta, és a maradék utat egyedül tette meg. A torony legmagasabb pontján egy apró kerek szoba foglalt helyet, melynek fa-lába körben ablakréseket vágtak, és ezeken keresztül lélegzetelállító kilátás nyílt mind a Vingaard Hegységre, mind Solamnia Síkjára, és az azt körülvevő terüle tekre. Ariakan áttekintett a füstfátyol felett ami a Vingaard Hegység csúcsaitól a völgyön át mindent beborított. Látta, amint a furcsa sziklák és hasadékok közt áramlik elnyelve a világosságot.

Így, hogy végre egyedül volt, szabadjára engedhette aggodalmát. Fel-alá járkált a kicsiny szobában válaszok után kutatva, miközben lelke megtelt rettegéssel, és balsejtelmek gyötörték. Eszébe jutottak a fiatal mágus szavai, az, amit Chaos visszatéréséről mondott, meg arról, hogy az istenek maguk is veszélyben vannak.

Miközben szemeivel a hegység vonulatait kutatta, valami után, ami esetleg rá-vezetheti a megoldásra, hal otta, hogy csizmás lábak közelednek a lépcsőn.

- Egy hírnök - motyogta Ariakan magának, égfelcsil ant benne a remény. - Az embereim találtak valamit.

Az il ető egy lovag volt, minden valószínűség szerint Ariakan egy lovagja, mi vel feketén csil ogó

páncélzatot viselt. A lovag arcát nem lehetett látni, a fején lé-vő sisakrostélya ugyanis le volt csukva.

-helyét?Hát maga kicsoda, lovag? - érdeklődött Ariakan. - És miért hagyta el az őrA lovag nem felelt. Hatalmas ember volt, a sisakjába tűzött fekete tol a meny nyezetet súrolta. Vál ai szélesek, karjai vaskosak és izmosak voltak. Egy súlyos kard lógott az oldalán, fekete bőrhüvelyét a nyílása mellett öt színes szalag dí szítette: egy piros, egy kék, egy zöld, két fehér és egy fekete. A kard markolata egy ötfejű sárkányt formázott. A lovag úgy viselte a fekete köpenyt, mintha az éj-akár szakát borította volna a vállaira. Szemei olyan haloványak és forróak voltak, a csil agok. Emlékek motoszkáltak Ariakan agyában. Ismerte ezt a lovagot, már találko zott vele, valamikor nagyon régen...

AriakanHadúr remegve térdre rogyott tisztelete jeléül.

-

Felséges Úrnőm!

Ál j fel, Hadúr! - mondta egy női hang, olyan mély, mintha az Abyssből ér kezett volna. - A végzet órája közeleg. Visszatért Chaos, a Mindenség és a Sem-Ini Atyja. Harag dúl benne. , és kész véget vetni az egész teremtésnek. A puszta létünkért kell harcolnunk

- A lovaglaim és én készen ál unk 2 harcraiQb~P~ T T~rxr., _ e. ,v ._ 1i -a A Sötét Harcos átszelte a kicsiny szobát, és megál t az egyik ablak előtt. Feke te kesztyűs kezének egyetlen, el entmondást nem tűrő mozdulatával magához intette a seregeinek vezérét. Ariakan sietve odalépett királynője mel é.

-

Itt van a vég - mondta Takhisis halkan -, de kezünkben a végső győzelem esélye is. A legvégső győzelemé, Ariakan! - ismételte, miközben fekete kesztyűs keze ökölbe szorult. - Ha legyőzöd Chaost, Ariakan, Krynn egész népe tudni fog-ja, nekem köszönhetik a megmenekülésüket. Örök életükre hálásak lesznek ér-te. Olyan szilárd lesz a hatalmam a világ felett, hogy senki sem tudja majd meg-ingatni.

-

Ez igaz, Felség - ismerte el Ariakan -, de hogyan tegyük mindezt?

-

Ansalon népe a háború végeztével ott lesz vezető nélkül, az emberek egye dül maradnak a bizonytalanságukkal. Eluralkodik az anarchia, és ez adja majd a kezünkbe az esélyt. Mikor Chaos erőit visszaszorítottuk, nektek, a lovagjaim-nak türelemmel kel lennetek, készen arra, hogy átvegyétek a hatalmat.

-

De Felség, hiszen Ansalon nagy része már a kezünkben van - tiltakozott Ariakan, mert az istennő szavaiból úgy vette ki, hogy az ő és a lovagjai szolgála-tát kifogásolja.

-

Silvanestit meghódítottátok már? - kérdezte Takhisis. - Na és a törpék bi rodalma, Thorbardin elesett-e?

-

Még nem - komorodott el Ariakan.

-

A csapataid még mindig Eszak-Ergothban harcolnak. Lázadás szítja a hangulatot Qualinestiben, hogy Taladast és a többi távol eső tájat már ne is említsem.

-

Felség, adjon nekünk időt - kérte Ariakan sápadtan, rosszkedvűen.

-

Nincs több időm. Chaos erőit fogjuk felhasználni, hagyjuk, hadd végezzék el helyettünk a munkát. Érted már?

-

Értem, Felség - felelte Ariakan, és meghajolt. - Mik a parancsai?

-

Paladine mindent bevet Chaos el en, amije csak van. A jó erői teljes veresé get fognak szenvedni, elsöprik őket, soraikat alaposan megtizedelik majd. Ügyelnünk kel , hogy velünk ne történhessen meg hasonló. Egy megfelelő számú lovagot és sárkányt meghagysz tartalékban. Hagyd ki az egyik szárnyat a közel gő ütközetből. Mindezt azonban tartsd titokban.

-

Amikor megnyerjük a Főpap Tornyáért folyó küzdelmet, ezek a lovagok még frissek lesznek, készek arra, hogy elfoglalják Ansalon stratégiai szempont ból kulcsfontosságú pontjait. De nem lesznek egyedül. Másokat is harcba szólí tottam, akik hajlandóak támogatni ügyünket. Sárkányfattyak, ogárok, minotau ruszok, goblinok, akik most éppen a jó erőinek szövetségeseként küzdenek. De ha vége lesz ennek, a te seregeidhez fognak csatlakozni, hogy segítsenek a hata lomátvételben.

-

Parancsára, Felséges Úrnő - mondta Ariakan. Ismét kitekintett az ablakon a természetel enes sötétségre. - De először is meg kel védenünk a Főpap Tor nyát az el enségtől. Mit tud az el enfeleinkről, Felség? Mik ezek?

Árnylidércek. Magából Chaos lényegéből jöttek létre. Alak és forma nélkül valók. Nézz beléjük, és betekintést nyersz a feledésbe. Támadás közben az el enfél külsejét öltik magukra, és tökéletesen hasonlóvá válnak hozzá. A sötét ségről és a kétségbeesésről mesélnek, megfosztván el enfelüket az akarattól, hogy tovább harcoljanak. Ha hozzáérnek egy halandóhoz, az szertefoszlik és semmivé lesz. döfött kard szilánkjaira törik, mintha csak üveg volna. Ha valaki hozzájuk ér, keze megbénul, élettelenné válik, és soha többé nem melegszik fel.

-

Csapatait tűzsárkányok kísérik, karmaik lángolnak és mérgező, kénes a leheletük. Hát ilyen el enfelekkel kel szembenézned, őket kel elpusztítanod. Ariakan vonásai zordak voltak.

-

Hogyan lehet ezeket a szörnyeket legyőzni, Felséges Úrnőm?

-

Mivel alak és test nélküli lények, Chaos szülöttei, bármilyen kovácsolt fegy ver, ami egy isten érintését viseli magán, elpusztítja őket. Lovagjaid kardjait mind megáldottam. Ezek a pengék megölik majd az árnylidérceket. A lovagnak azonban ügyelnie kell, nehogy belenézzen a lidérc szemébe, de ezzel együtt elég közel kell kerülnie hozzá, hogy belemeríthesse a kardját. A démonharcosokkal azonban más a helyzet, a kovácsolt vas ugyan megsemmisíti a varázslatot, de az ütés, amelyik talál, az utolsó ütése lesz. A fegyver tönkremegy, tulajdonosa pe dig kard nélkül marad.

-

És mi a helyzet a varázslókkal és a papokkal?

-

A fényvarázs megakadályozza az árnylidérceket abban, hogy felvegyék el en-feleik alakját, a tűz alapú varázslatok elpusztítják őket, de a mágusoknak ki kel zárniuk halálos hangjukat az agyukból, vagy ők maguk vesznek oda. Ha bármilyen szent tárgy ér a démonharcoshoz, az visszakerül a semmibe, de maga a tárgy is elvész, mint amit feláldoztak.

Ariakan némán hal gatott gondolataiba merülve, majd bólintott.

-

Már kezdem érteni, miért akarja azt Felséged, hogy tartalékoljuk az erőin ket. Ez a csata jelentősen legyengít majd minket.

-

Mindenkit le fog gyengíteni, Ariakan Hadúr - mondta erre válaszul Takhisis. - És ebben rejlik végső győzelmünk titka. Az én kezemben lesz a legfőbb ha talom. Ég áldjon, lovagom!

A királynő kinyújtotta kesztyűs kezét. Ariakan ismét térdre ereszkedett, hogy átvegye úrnője áldását.

- Halálunkig harcolni fogunk, Felséges Úrnőm! - kiáltotta hevesen. Őfelsége elhúzta a kezét. Láthatóan nem volt elégedett azzal, amit hadvezére mondott.

-

A lelkek már vannak elegen - mondta hidegen. - De nekem élő hívek kel enek. A rendreutasított Ariakan lehajtotta a fejét.

Amikor újra felnézett, a Királynő már eltűnt.

25

Parancsok. qjujkálva

Mit mond? - kérdezte dühösen Steel keserű csalódottságában, minden önfegyelemről megfeledkezve. - Trevalin, ezt nem gondolhatja komolyan!

A szakaszhoz tartozó lovagok egytől egyig parancsnokuk köré gyűltek, és Steel felháborodását visszhangozták.

-

Én is annyira örülök neki, mint ti, de ezt a parancsot kaptam - mondta Tre valin. - A sárkánycsapdákban kel elrejtőznünk, távol tartani magunkat a harc tól, és ott maradnunk mindaddig, amíg másféle parancsot nem kapunk. És még valami - tette hozzá, szigorú tekintetét embereire szegezte. - Erről egy szót se senkinek. Aki minderről az osztagon kívül beszél, az halál fia.

-

Büntetnek minket - mondta egy lovag.

-

Mit tettünk, hogy magunkra vontuk urunk haragját? - kérdezte egy másik.

-

Titokban lapítunk, megbújunk a sötétben, mint a semmirekel ő mocsári törpék!

-

Az emberek majd bajtársaink hősiességét fogják zengeni...

-

És énekbe foglalják szégyenünket!

-

Ebből elég, uraim. A parancsot magától Ariakan Hadúrtól kaptam - mond ta zordan Trevalin. Tervez valamit. A mi feladatunk az, hogy engedelmesked jünk, nem az, hogy megkérdőjelezzük, amit mond. Ha bármi kifogásuk van, azt javaslom, magához a Hadúrhoz forduljanak vele. Erre aztán elhal gattak a tiltakozások - legalábbis hangosan nem szólalt fel már senki. A lovagok egymás között szomorú, helytelenítő pil antásokat váltot tak, de csöndben maradtak. Azért, hogy a találkozás titokban maradjon, Treva lin az osztag barakkjaiban hívta össze katonáit, távol a fő

hadtesttől. Kitekintett az ablakon. A nap végre nyugodni kezdett, és baljóslatúan lesett át a horizont fölött, mintha sajnálná, hogy mennie kel , és lemarad a közelgő csatáról. Az erőd már felkészült a következő támadásra, amit előre jeleztek a sötétség hatalmas foltjai, melyek a hegyoldalon siklottak végig és körbeölelték a vár falait. Szeme ket lehetett felfedezni a sötétségben, a démonharcosokét, akik az árnylidércek között meneteltek. De csak a szemeket lehetett látni, mást semmit. Visszataszí tó, vörös szemeik voltak, és a halál sütött belőlük.

A Látomás segítségével minden lovag osztozott a leírásban, amit Őfelsége az árnylidércekről és a démonharcosokról adott, valamint arról, hogy hogyan ve gyék fel velük a harcot. A Liliom lovagjai sárkányaikat készítették elő a küzde lemre, a Koponya lovagjai Királynőjük áldását adták páncélokra, pajzsokra, és fegyverekre, a Tövis lovagjai komponenseket gyűjtöttek, és varázsigéiket idézték emlékezetükbe. Steel osztaga arra készülődött, hogy otthagyja a többieket, és meglapuljon.

- Ideje indulnunk - mondta végül kelletlenül Trevalin. - Nem kérdezem meg, hogy van-e valakinek kérdése, mert ha van is, úgysem tudnék rá válaszolni. Egytartásra van szükség, egyesével, kettesével menjetek, és különféle utakon közelítsé tek meg a célt. Fényeskardú osztagparancsnok majd kijelöli a feladatokat.

A lovagok rosszkedvűen készülődtek, hogy elfoglalják új helyüket „a pincében aggok, nők és gyerekek módjára”, mint valamelyikük megjegyezte, persze úgy, hogy Trevalin meg ne hal ja. Steel épp olyan mérges volt, mint a többiek, hogy ki kell hagynia a csatát, de a korábbi kitörése után nem szólt többet. Visszakapta a tisztségét, ismét ő volt emberei osztagparancsnoka, és mint ilyen, feltétlen hűséggel és bizalommal tar tozott Trevalinnek. Steel beosztotta a szakaszban lévő lovagokat, minden cso portnak megfelelő eligazítást adva az útvonalukról, végighal gatta a panaszaikat, és megtette amit tudott, hogy lecsil apítsa őket, „titkos küldetésről”, meg „meg lepetésszerű támadásról”

beszélt nekik. Amikor az utolsó szakasz is útra kelt, elindult, hogy Trevalinnál jelentkezzen.

-

Nem járt ám messze az igazságtól - kezdte Trevalin halkan, miközben ma guk is a sárkánycsapdákhoz tartottak. - Legjobb tudomásom szerint, azért tar tanak bennünket tartalékban, mert valami fontos feladatot kel majd teljesíte nünk, amit maga a Királynő jelölt ki Ariakannak. Azt hal ottam Ariakan egyik testőrétől, hogy Őfelsége a Jégmadár Fészkében találkozott urunkkal, és ott megbeszéltek valamit. A testőre is csak onnan tudja, mivel Ariakan egyedül ment fel oda, és később két ember beszélgetését hal otta - és az egyik egy női hang volt, melyből a pokol mélysége zengett. Mikor Ariakan lejött sápadt volt, és remegett, mintha vil ám csapott volna belé. Röviddel ez után adta ki ezeket a parancsokat.

Steel elégedetten elmosolyodott.

-

Miért nem mondja ezt el a többieknek is? Biztosan jobban éreznék magukat.

-

Azért, mert az a feladatunk, hogy engedelmeskedjünk a parancsoknak, és nem az, hogy jól vagy rosszul érezzük magunkat. És amit most elmondtam, az semmi több, mint pletyka - felelte Trevalin tömören. Majd megenyhült, megrán totta a vállát, és elmosolyodott. - Más szavakkal, én semmi hivatalosat nem mondhatok, de maga elterjesztheti, Fényeskardú.

-

A Királynő maga választott ki bennünket - mondta magának Steel örven dezve, miközben átlépett a bronzajtókon, melyek a sárkánycsapdákhoz vezettek.

De nehéz volt büszkének lenni, lelkesnek maradni, még azzal a tudattal is, hogy a kiválasztottak közé

tartoznak, hogy őket szemelték ki, amikor a sárkány-csapdák sötétje beborította őket, és a lovagokat belepte az éjszaka, elvágva őket a bajtársaiktól.

Néma csendben álltak vagy ültek, amit csak a harcba szólító trombiták hang-ja tört meg néha, a hang, amire tilos volt válaszolniuk.

Steel fegyelmezte magát, hogy nyugodtan üljön, és várta a parancsokat. Hely telenítve szemlélte azokat a lovagokat, akik idegesen járkáltak fel-alá, megpa rancsolta nekik, hogy telepedjenek le, és tartalékolják az energiáikat. Az első órát kardja tisztításával és fényesítésével töltötte, amely még az apjáé volt, újra megcsodálta a finom, aprólékos munkát, amihez hasonlót még a Hadúr legkivá lóbb fegyverkovácsai sem tudtak készíteni. Ariakan maga is azt tartotta, hogy az egyik legpompásabb penge, amit valaha látott.

A kardot igazából nem kel ett megtisztítani - Steel tökéletesen karban tartot a fegyvereit - de a finom penge fényesítésével legalább talált valami hasznos

P f .Yt_.

jára gondol, és a történetekre, amiket a bátorságáról meséltek. A gondolatai el-kalandoztak, és az apja előtti időkre ugrottak vissza. Steel kíváncsi lett volna, kik viselték még ezt a kardot büszkén és dicsőségesen. Vajon összegyűlt most a Fényeskardú-klán? Vajon vezéreik Paladine soraiban ál tak, készen arra, hogy harcba induljanak? A Fényeskardú-ősök Paladine lobogója alatt harcoltak, élő

képviselőjük, Steel pedig Takhisis híve volt. De ő mindebben nem látott nagy kü lönbséget - ugyanazon érem két oldala.

Elképzelte a küzdelmet, ami most az Abyssben dúlhat, a gyülekező isteneket, akik szembeszál tak Chaosszal, élükön Királynője lovagol, hogy rettegett csapata it győzelemre vezesse. A szíve megtelt büszkeségkel, hódolattal, és egy imát sutto gott Úrnőjéhez, miközben dolgozott, arra kérve Ofelségét, ajándékozza meg hatal mas bátorságának csak egy töredékével. Szinte irigyelte a halottakat, akiknek ak kora megtiszteltetésben volt részük, hogy a Sötét Felség oldalán harcolhattak. Az első óra szinte észrevétlenül szál t el, álmodozásai, képzelgései és munká ja közepette. A második órát a kőpadkán ülve töltötte, verejtékezve a melegtől, mely még ide, a torony legbelső részébe is utat talált, és a fentről jövő küzdelem hangját hal gatta. A többi lovag is ezt figyelte, és közben azt találgatták, mi tör ténhet odafent. A hangok távoliak voltak, tompán hal atszottak, nem lehetett őket rendesen kivenni, mivel mindent elnyomott a mennydörgés, ami alapjaiban rázta meg az erődöt, valamint a trombiták harsogása, amik a hadigépezetek szí veként dobbantak. Időnként a többi hangot elnyomva, iszonyú, ál atias üvöltés rázta meg a levegőt - egy sárkány halálsikolya. Amikor meghal ották ezt a ször nyű hangot, a lovagok mind síri csöndbe merültek, és szemüket lesütve a kő-padlót tanulmányozták.

Múlt az idő, és csak nem érkezett hír odafentről. Nem rohant lihegő futár le-felé a lépcsőkön azzal a paranccsal, hogy nyergeljék fel sárkányaikat és emel kedjenek a levegőbe. Már fél napja tartott az ütközet, amikor hirtelen minden hang elhal gatott. Hátborzongató csend ült a tájra. A kockázók abbahagyták a játékot. A társalgás beindítására történő próbálkozásokkal is felhagytak. Trevalin odament a zárt, elreteszelt bronzajtókhoz, és csak bámult rájuk, arca komor volt és nyúzott. Steel nem bírta tovább. Talpra ugrott, és nyugtalanul járkálni kezdett, lépten nyomon a többiekbe ütközve, akik ugyanígy tettek.

Érezte, amint valami nedves cseppent a homlokára. A kezét a fejéhez emelte, és végighúzta rajta, majd az ujjaira pil antott és hangosan felkiáltott.

-

Valaki hozzon egy fáklyát! Gyorsan!

Több fáklya is került, és társai idegesen vették körül.

Trevalin áttört a lovagok gyűrűjén.

-

Mi van? Mi történt? Mit jelentsen ez a zűrzavar? Oszolj, de azonnal!...

-

Parancsnokhelyettes, ezt nézze meg! - kiáltotta Steel. - Világítsatok ide! Az egyik lovag lejjebb eresztette a fáklyáját. A tűz fényét egy, a padlón egyre növekvő tócsa tükrözte vissza. A hirtelen keletkező csendben hal ani lehetett a lassú, folyamatos csöpögést. Trevalin letérdelt, az ujjait a tócsába mártotta, majd a fényhez emelte őket.

-

Vér - suttogta halkan, és felnézett a mennyezetre.

Trevalin lábra ál t.

-

Felmegyek - jelentette ki, és a lovagok egy része hangos éljenzésben tört ki.

-

Azonnal hagylak abba! - parancsolta mérgesen a parancsnokhelyettes. - SzedA többiek gyorsan szétoszlottak. Orültek, hogy végre csinálhattak valamit, még akkor is, ha az a valami mindössze a kardjaik felcsatolásában, és a páncél zatuk megigazításában merült ki. Steel az ajtóig kísérte Trevalint.

_ Amíg nem vagyok itt , maga veszi át a parancsnokságot - utasította a parancs nokhelyettes. Elhal gatott, de nem indult el, ránézett az ajtóra, majd vissza, úgy tűnt, azon gondolkodik, mondjon-e még valamit.

-

Fényeskardú - kezdte végül úgy, hogy a többiek meg ne hal ják. - Nem vett észre valami furcsát a Látomással kapcsolatban?

Steel lassan bólintott egyet.

-

Reménykedtem benne, hogy tévedek, parancsnokhelyettes - felelte halkan. - Azt hittem, hogy csak velem van így.

-

Úgy látszik, nem - sóhajtott fel Trevalin. - Én már nem látom. És maga?

-

Én sem, parancsnokhelyettes.

Trevalin megrázta a fejét, és felhúzta a kesztyűit.

-

Legfelső parancsokkal szegülök most szembe. Anélkül, hogy a Látomásra támaszkodhatnék... Valami nagyon nincs rendben. Lehet, hogy nekünk kel majd helyrehozni, ha képesek leszünk rá

egyáltalán. Várjanak meg, amíg vissza-térek. Nem leszek sokáig távol. Trevalin leakasztott egy fáklyát, és felemelte a súlyos keresztrudat, ami elre teszelte az ajtót, majd az ajtószárnyak kitárultak, és a parancsnokhelyettes ki-lépett. Steel az ajtó innenső oldalán maradt, szemeivel követte a fényfoltot, amint az végighaladt a folyosón, majd végül eltűnt. Ott maradt, és várt, az ajtó résnyire nyitva előtte, a füleit hegyezte, de semmit sem hal ott. A többi lovag is csatlakozott hozzá, félkör alakban vették körül. Ők is csendben vol tak, a páncélok halk zörgésén, és fojtott sustorgási kívül nem lehetett mást hallani.

És ekkor hirtelen a fény újra felcsil ant a folyosó végén. Ingott, mintha az, aki a fáklyát tartotta a kezében bizonytalan, gyenge lett volna. Csizmás léptek hal latszottak, tétovák, csoszogva közeledtek feléjük. Trevalin vált láthatóvá, amint a falnak támaszkodva lassan halad előre a folyosón, miközben a földet bámulja merőn.

Steel kinyitotta az ajtó szárnyait. Amikor Trevalin odaért, megállt és ránézett embereire. Tekintete üveges volt, semmibe révedő, mintha fogalma sem volna arról, hogy kik is ők, és hogyan kerültek ide. A parancsnok arca hamuszürke volt a fáklya erős fényében, melyet váratlanul a földre ejtett. A fáklya ott füstölt és sistergett tovább. Senki sem nyúlt utána, hogyfelvegye.

-

Parancsnokhelyettes - szólította meg Steel. - Mi az? Mi történt?

-

Semmi - felelte Trevalin alig hallhatóan. - Mind... mind meghaltak... Senki sem szólalt meg, bár hal atszott, hogy valaki fojtva levegőt vett. Trevalin lehunyta a szemeit, mintha fájdalmat érezne. Szempil ái tövében

könnyek jelentek meg.

-

A Hadúr... halott - motyogta csaknem sírva. Kinyitotta. vöröslő szemeit és körbetekintettlig

. .-..Meghaltak! Hát nem értitek? Mind meghaltak! Mind... egy szá-... meghaltak Elesett. A térdei összecsuklottak, és ő lecsúszott a fal mentén. Steel a karjai ba fogta a parancsnokát

-

Uram... maga megsebesült! Hol? Segítsetek levenni a páncélfát.

-

Felesleges - mondta. - Az... - fuldokolni kezdett, majd nyelt egyet. - Az ütés... hátulról ért... nem is láttam... nem is tudtam volna hárítani... nem volt becsületes...

-

Uram... el enség van odakint? Hányan lehetnek?

Travalin megrázta a fejét. Levegő után kapott, és felelni próbált, de csak vér és nyál bugyogott elő a szájából. Nekidőlt a falnak. A kéz, mely eddig Steel csuk-lóját szorongatta, elernyedt. A lovag még egy percig fogta parancsnoka kezét, majd gyengéden és tisztelet-teljesen a halott férfi mel kasára fektette.

-

Takhisis kísérje a túlvilágon, uram - mondta halkan Steel.

Ekkor vette észre a hatalmas vágást, mely úgy szakította át a páncélt, mintha pergamenből készült volna, az elszenesedett vérző bőrt, a csúnya mély sebet az oldalán.

-

Ez karmok műve - suttogta egy lovag fájó döbbenettel a hangjában.

-

Ha valóban így van, lángoló karmok ejtették - vélte Steel, és lassan talpra ál t. Kinézett az ajtón. - Kíváncsi vagyok, hogy hangzottak a parancsok.

-

Most már nem számít - jegyezte meg az egyik lovag. - Önnek mik a paran csai, Uram?

Ekkor tudatosult Steelben, hogy ezentúl ő a parancsnok. És nem csak az osz tagban, hanem - ha Trevalin igazat mondott - az egész Főpap Tornyának ő volt a parancsnoka. Steel elhessegette magától ezt az ijesztő gondolatot. Trevalin biz tosan tévedett. Borzalmas sebeket ejtettek rajta. Biztos, hogy nem veszhettek oda mind!

Steel döntött.

-

Ti ketten helyezzétek a parancsnokhelyettesünket örök nyugalomra idelent. Testére fektessétek rá a pajzsát. A többiek húzzák elő a fegyvereiket, és jöjjenek utánam. Ha az erőd elesett, az el enség valószínűleg nem tudja, hogy idelent va gyunk. Lehet, hogy sikerül meglepnünk őket. Szóval nincs világítás, és csendben mozogjatok.

Steel megmártotta ujjait Trevalin vérében, és szétkente a fekete csuklóvédőn, amit a karján viselt, mint ahogy más a szíve hölgyének szerelmi zálogul adott szalagját viselné. Kihúzta a kardját - az apja kardját - és kisétált a sárkánycsap-dák ajtaján.

A sötét lovagok tisztelegtek a halott előtt, majd egymás után követték.26

(Ef [ovafJ Fi t˘

teel lassan, óvatosan lopakodott előre a torony folyosóin. Az orra hegyéig sem látott. Nem számított rá, hogy ilyen áthatolhatatlan lesz a sötétség. Vissza is küldte néhány emberét fáklyákért. Még ha megmutatják magukat a leselkedő

ellenségnek, az is jobb, mint a sötétben bukdácsolni.

A nap lenyugodott, és beköszöntött az éjszaka. De hol voltak a ragyogó csil a gok? És a három hold, hogy megvilágítsák előttük az útjukat? Miközben embe rei visszatértére várt, Steel a fal mentén tapogatózva felfedezett egy ablakot, és kinézett az éjszakába. Szemével az égboltot pásztázta, és azt gondolta, biztosan vége szakadt az aszálynak és felhők takarják el a csil agokat. Vil ám csapott le az égből, és így egy pil anatig láthatóvá vált a tiszta, felhőtlen, csupasz égbolt. A holdak, a csil agok sehol. Steel addig meresztgette a szemét a sötét - végte lenül sötét - égboltra, amíg már fájt. Egyetlen aprócska fénysugár után kutatott, de egyet sem sikerült felfedeznie. Visszahúzta hát fejét a nyílásból, nem hagyva magának időt arra, hogy elgondolkodhasson, vajon mit is jelenthet ez az ijesztő jelenség. Az emberei fáklyákkal tértek vissza, majd felzárkózva hozzá

követték urukat. Ő pedig vezette őket, meg sem ál va, és s;igorúan rájuk parancsolt, hogy előre figyeljenek, ha valamelyikük esetleg ablak közelébe tévedt. Idővel úgyis megtudják az igazságot, de remélhetőleg csak az után, hogy ő már pontosan tud-ja, mi az, amivel szembe kel nézniük. Ahogy előre haladtak a folyosókon, szörnyű harc nyomait fedezték fel. A fa-lak helyenként megperzselődtek, elszenesedtek, és néhol átlyuggatták őket. Leomlott kőtörmelék torlaszolta el a folyosókat, és akadályozta az előrejutást. Es aztán felfedezték az első holttesteket is, néhány a felismerhetetlenségig ösz szeégett, a fém páncélzat összeolvadt a hússal, a perzselő forróságban. De a legszörnyűbbek mégis az üres páncélok halmai, a szürke köpenyek szánalmas kupacaipadlón, mel ettük szétszórva varázskel ékek, a Sötétség Királynőjének jelké pével díszített fekete köpenyek voltak, melyek most gyűrötten hevertek a kő.

Steel útközben időnként megál jt parancsolt embereinek, ilyenkor néma csöndben várakoztak, és füleltek - parancsszavak hangjait várták, vagy győze delmes kiáltásokat, kárörvendő kacajt, foglyok sikoltását, bebörtönzöttek dacos káromkodásait.

De semmit sem hallottak, csak a forró szél sóhajait, amint ki-be jár a romhal maz falain, amely valaha a leghatalmasabb erőd, Ansalon erődje volt. bukA lovagok folytatták. útjukat, még mindig

fegyelmezetten, bár elkeseredett 'ar cukról - mely sápadtnak tűnt a fáklyafényben - lerítt a sok borzalom, amit maKiléptek láttak

Kiléptek a központi udvarra. Egy vörös sárkány hatalmas teste szinte teljesen bPt:a.~.. rító hosszú vágásnyomokon, meghajlított, szétroncsolt szárnyán, tépett sebein csil ant meg. A sárkánnyal láthatólag számtalan seb végzett, vére síkossá és ned vessé tette a kövezetet.

- Oszoljatok szét! - parancsolta halkan Steel. Lassan elborzadva kezdett rá-ébredni, hogy embereinek nincs mitől tartaniuk, de ugyanakkor esélyük sincs. - Ha van túlélő, kerítsétek elő. Itt kérek jelentést. A lovagok különváltak, és kettes, hármas csoportokban indultak el, fegyvere ikkel a kezükben. Steel a a kezében lévő fáklyát a falon lévő tartóba helyezte, majd megkerül-te a sárkány fejét. Még a kapualjból, ahol korábban ál t, egy emberi testet lá tott arra.

Ariakan Hadúr a sárkány közelében feküdt. A sárkány lovasa lehetett az utol-só, a kétségbeesett küzdelemben, amíg az a földre nem zuhant, és Ariakan a sa ját lábán volt kénytelen folytatni a harcot. Kihűlt kezével még mindig a kardja markolatát szorongatta, a kard pengéje törött volt, mégis csupa vér, mintha ak kor sem adta volna fel a küzdelmet, amikor már a fegyvere is cserben hagyta. El enfeleinek teste - bárkik is ölték meg - sehol sem voltak láthatók. Steel csak olajos, elszenesedett nyomokat talált, és hirtelen démonharcosok képe vil ant át az agyán, amint a kovácsolt acél beléjük szánt, és a lények lángra lobbannak.

Steel letérdelt hűbérurának teste mel é, a férfi mel é, aki rátalált és lovagot ne velt belőle. Mint egy lángoló rönk visszfényében, tisztán látta, amint Ariakan el-látogatott egy tizenhét éves kisfiú otthonába, és átható sötét szemeivel felmérte azt a fiúcskát.

„Kemény munkát, kegyetlen erőfeszítést, szigorú életmódot ajánlok fel neked. Kevés nyugalomban lesz részed, és semmi kényelemben. Nem fogsz személyes vagyonra sem szert tenni. A legtöbb, amit mindezekért cserébe remélhetsz, a harcostársaidtól kiérdemelt tisztelet. Le kel mondanod a család és a barátok szeretetéről. Helyettük csatában, talán dicsőségben és megtisztelésben lesz ré szed. Elfogadod ezeket a feltételeket, ifjú Steel?”

-

Elfogadom, uram - mondta most Steel, ahogy akkoriban megfogadta.

Nehéz lett volna megmondani, a sok seb közül melyik okozta Ariakan halálát. Arca eltorzult, de nem a fájdalomtól, hanem az elszántságtól. Hősiesen küzdött utolsó csepp véréig. Kardja acélja elpattant ugyan, de Ariakan bátorsága töret-len volt. Steel úgy érezte, rájött miért pusztult el a Látomás. Elveszett azzal az emberrel együtt, aki életre hívta.

-

Vedd magadhoz a lelkét, Felség! - imádkozott Steel, fojtogató könnyekkel küszködve lezárta a holttest semmibe révedő szemeit, és a kicsavart végtagokat nyugodt, pihenésre emlékeztető pózba igyekezett rendezni. Megtalálta a törött penge darabjait, és Ariakan mel kasára fektette őket. Steel lassan felegyenesedett.

-

Mostantól, uram, Őfelsége oldalán fog harcolni. Becsülettel fog küzdeni. Ké szítse elő az utat számunkra.

Miközben lehajtott fejjel egyedül ál t az erőd udvarán, Steel azon töprengett, mit tegyenek. Az el enség győzedelmeskedett. A Főpap Tornya elesett. De ezt az el enséget nem érdekelte a megszál ás, a hódítás, az erődök, földek, városok, kincsek, foglyok szerzése. Ez az el enség egyetlen célt tartott maga előtt: a mé szárlást. A legerősebb erődöt elfoglalták, védőit - Krynn leghatalmasabb seregét - az utolsó szálig legyilkolták. Miután legfőbb célját véghezvitte, az el enség foly-- Csak mi maradtunk - mondta magának Steel, egészen megbénította a gon dolat. - Mit tegyünk? A Látomás szétoszlott ugyan, biztosan újjá lehet éleszteni! - felnézett a csupasz égboltra, és széttárta a karjait. - Sötét Felség! Mondd, mit tegyünk? Kérlek, vezess utamon!

Léptek, csizmát viselő könnyed lábak léptei közeledtek sebesen felé. Steelnek hevesebben kezdett dobogni a szíve, felemelte a kardját.

-

Ki jár ott? - kiáltotta.

Egy nőt pil antott meg, egy lovagot, kék páncélzatban. A nő rövidre nyírt haja sötét színű és göndör volt. Rámosolygott Steelre, amolyan félmosoly volt, mégis elbűvölő. Steel leeresztette a kardját. Tudta, hogy kétségkívül ez Királynője válasza. Most majd utasításokat kap. Kittara odasétált hozzá, és megál t a fia előtt. Meg-pil antotta a vért a páncélján, és elkomorult.

-

Ugye nem sebesültél meg, Steel?

-

A vér a parancsnokom vére, aki életét áldozta a Torony védelméért. - Steel érezte, hogy a szégyentől elvörösödik. - Én nem vettem részt a harcban, anyám. Az én osztagom azt a parancsot kapta, hogy maradjon elrejtőzve.

-

Ezzel mind tisztában vagyok - szakította félbe Kitiara és kezével elhesseget-te a felesleges szavakat. - Én adtam ki a parancsokat.

Steel döbbenten bámult rá.

-

Te? Te parancsoltad, hogy bújjak el a csata elől? A becsületem...

-

A pokolba ezzel az idétlenséggel! - fortyant fel Kitiara. - Mikor a becsület-ről fecsegsz teljesen olyan vagy, mint az a maradi, tökfilkó apád. Hal gass ide, Steel, nincs sok időnk. Kitiara közelebb húzódott hozzá. Hideg áramlott belőle, és beleszivárgott a lo vag testébe, megfagyasztva benne a vért, fájdalmassá téve a légzést. A szavak nem a fülén keresztül jutottak az agyáig, hanem egyenesen a szívén át.

-

A csatát elvesztettük. A háborút is. Chaos erői túl hatalmasak. Királynőnk minél hamarabb keresztül akarja vinni a szökést, amíg még van rá ideje. Távoz-ni készül, és a leghűségesebb követőit magával viszi. Az én közvetítésemmel, te is az egyike vagy a kiválasztottaknak. Gyere hát velem!

-

Menjek veled? - Steel zavarodottan nézett rá. - Menjek veled, de hová?

-

Egy másik világba, fiam! - suttogta Kittara áhítozva. - Egy új világba, melyet uralni lehet, mely meghódításra vár! És te is része leszel a győzedelmes csapa tunknak. És együtt leszünk, te meg én. Steel kétkedően, nyugtalanul kérdezte.

-

Azt mondod elvesztettük a háborút?

-

Hát meg kel ismételnem? Ne késlekedj! Gyere gyorsan!

-

Az én királynőm nem futamodna meg - el enkezett Steel, és elhúzódott any jától. -Őfelsége nem hagyná sorsukra, nem árulná el azokat, akik a nevében harcoltak, akik érte haltak meg.

-

Érte haltak meg? - Kittara felkacagott. - Hát persze, hogy érte haltak meg! Megtisztelő volt a számukra, hogy érte halhattak meg. De ő nem tartozik ezért ne-kik! A világnak sem tartozik semmivel. Hadd pusztuljon csak el! Lesznek mások. Uj világok! Mennyi csodát fogsz látni! És mi megragadjuk majd ezeket a csodá kat és kincseket és magunkévá tesszük! Először azonban le kel venned azt a nevetséges kis elijátékszert, amit a nyakad körül viselsz. Szabadulj meg tőle!

Steel elnézett anyla mel ett, vil antása Ariakan Hadúr holttestére és a melbe, aki bár halálos sebtől vérzett, mégis visszafordult, hogy visszavigye Steel nek a híreket. A fáklya fénye Steel szemében táncolt. Nekidőlt a falnak, nehezen lélegzett. Hirtelen úgy érezte, hogy megmozdult a fal. Minden, ami valóságosnak és szi lárdnak tűnt, egyszerre csak elkezdett kicsúszni a lábai alól.

Elhagyták, elárulták, semmije sem maradt. A céljai megsemmisültek, a Látomás eloszlott, és nem azért, mert Ariakan már nem tartotta életben, hanem azért, mert megszűnt létezni. A csil agok leszakadtak az égről és egytől egyig rá zuhantak.

-

Gyorsan, Steel! - Kitiara hangja most már élesen csengett. - Miért tétová zol? Szedd le azt az ékszert!

-

Nem, anyám - mondta halkan Steel. - Nem tartok veled.

-

Micsoda? Ne légy ostoba!

-

Miért ne, anyám? - kérdezte Steel hangjában keserűséggel. -Úgy tűnik min dig is ostoba voltam. Minden, amiben eddig hittem, hazugság volt.

Kitiara mereven bámulta. Szemei olyan sötétek voltak, mint az üres égbolt.

-

Úgy tűnik, tévedtem. Azt hittem egy igazi harcos vére csörgedezik benned. A küzdelem! A diadal! A hatalom! Ez létezik csupán. Ez minden! Tégy úgy, mint apád, és úgy is fogsz meghalni, mint ő - egyedül, magadra hagyatva dobod majd el az életed valami haszontalan ügyért. Ezt nem tudod megnyerni, Steel - szi szegte a nevét Kitiara. - Nem lehet megnyerni!

-

Igazad van, anyám - felelte higgadtan Steel. - Már veszítettem is. Elvesztet tem az istenemet, az uramat, az álmomat. Mindent elveszítettem - kezével az ék-szer után nyúlt, amit a nyakában viselt fekete páncélja alatt -, kivéve azt, ami bennem van.

-

Ami benned van, tőlem ered!

Kitiara haragja vasökölként csapott az arcába. Elfordította a fejét és a tekintetét. Az asszony hangulata hirtelen változáson ment át, haragja lecsil apodott, hangja lágy és kedves lett.

-

Megfáradtál a harcban, Steel. Gyászolod, amiket elveszítettél. Hibáztam, hogy most akartalak rákényszeríteni erre a válaszra. Van időd fiam. Gondolkozz el az ajánlatomon. Egy új világ. Egy új élet...

A vaskesztyűs kéz hirtelen gyengéddé változott. Puha melegség - mint a feke te bársony érintése borította el... aztán eloszlott. Lehunyta a szemét, és nekidőlt a kőfalnak, mely most biztos és szilárd tá maszként ál t ott. Fáradt volt, de kimerültsége mélyebbről jött, mint a harc utá ni elcsigázottság. Hiszen meg sem lendítette a kardját. Mégis megsebesült. Úgy érezte magát, mint akit összevertek és megrugdostak, majd otthagytak egy sötét mellékutcában. Otthagyták meghalni.

Miért tenné?

Új világok. Csodák... Hódítások... Dicsőség...

Miért ne? Ki az ördög tartana vissza? Anyámnak igaza van. Ennek a világ-nak vége. Semmit sem adhat már nekem.

Az űr, melyet Steel a belsejében érzett olyan volt, mintha egy sárkány gyilkos karmainak nyomát hagyta volna benne. Királynőjének árulása kitépte a lelkét, kiszívta a maradék erejét, csak ócska földi porhüvelyét hagyta hátra.

Miért ne töltsem ki ezt az űrt háborúval, a mámorító érzéssel, ahogyfelszö kik a vérben az adrenalin csata közben, a győzelem eksztázisával, a zsák mrrnuhan dúskálás élvezetével? Soha nem harcolok többé istenekért. Csakis

Keze rákulcsolódott a medálra.

Anyád hazudik... jött egy hang, egy másik hang, belülről vagy kívülről, lényegtelen volt. Steel csukva tartotta a szemét.

-

Ne is próbálj megál ítani, apám! Vége. A háború befejeződött, és elveszí tettük. Kitiara hazudott. A háborúnak még nincs vége, legalábbis néhányunk szá mára nem. Paladine és a többi isten küzdenek Chaos el en. A varázsgyerme kek, Lunitari, Solitari, Nuitari még mindig folytatják a harcot. Sargonnas megfogadta, hogy az utolsó csepp véréig fog harcolni. Chemosh feltámasztot ta a halottakat, és az élükre ál va vezeti őket a csatában. Krynnen mindenütt emberek harcolnak a győzelem minden reménye nélkül. És nem beszélnek arról, hogy itthagyják, elhagyják ezt a világot.

-

És mire mennek vele, apám? - kérdezte Steel. Gondolatai ismét visszatér tek Ariakan holttestére, ami az elpusztult sárkány mel ett nyugodott. - Ki jutal mazza meg őket érte? Ki énekel majd róluk hősi krónikákat?

Te, Steel, válaszolta az apja. Te fogsz tisztelettel gondolni rájuk hosszú éle ted minden egyes napján. Steel nem felelt. Szorosan markolta a nyakában függő ékszert, de hogy szük ségből, vagy undorból teszi-e, ezt nem tudta eldönteni.

-

Szerinted mit kéne tennem, apám? - Követelte kétségbeesetten, megvetés sel a hangjában. Chaost sohasem lehet elpusztítani. De meghátrálásra kényszeríteni igen. Chaos hasadást okozott a világunk ban. Ezen a hasadékon keresztül tört át erőivel: árnylidérceket, tűzsárkányo kat, démonharcosokat küldött ide. De az a repedés sebezhetővé tette őt ma-gát is. Lyukat ejtett a páncélzatán. Arra kénysz rítt, hogy leereszkedjen erre a létsíkra. Paladine és Gilean is hisz abban, hogy itt megfoghatjuk, ezen a sí kon, és vereséget mérhetünk rá itt, és kénytelen lesz felhagyni a harccal, le-zárni a hasadékot, nehogy az végül őt is elnyelje.

-

Es hogyan harcoljak el ene? Milyen eszközökkel?

A lovagok egy csapatának a híres sárkánydárdákkal felfegyverkezve kell leszállniuk az Abyss mélyére, és szembeszállniuk Chaosszal és légtóival. Úgy kel nekivágniuk, hogy tudják, nem térhetnek vissza. Azzal is tisztában kel lenniük, hogy haláluk nagy valószínűséggel hiábavaló lesz, és senki sem marad majd, hogy megénekelje cselekedeteiket.

Steel csak ál t tétován, bizonytalanul, belül önmagával vívta harcát, azt a har cot, mi születésétől dúlt szüntelenül. Ál t a fáklya fényében a csil agtalan égbolt alatt, feje lehajtva, ahogy összecsaptak belsejében a hadviselő felek, és mindkét

fél sebeitől ő vérzett, miközben lelke feldúlt csatatérré változott.

-

Uram, Fényeskardú, jól van?

Steel felemelte a fejét, és kirobbant belőle a düh. Kimerült a küzdelemtől, fájtak a rajta ejtett sebek. És mérges volt, felmérgesítette a helyzet, amibe bele-kényszerült.

-

Hagyj békén! - kiáltotta,

-

Igen, uram - a lovag ijedten hátrált egy lépést. - Sajnálom, uram. Csak je lenteni akartam

-

Ne! Várj... Steel pislogott egyet és széjjelnézett. Egy pil anatig fogalma sem volt róla, hol Felsóhajtott. Ráébredt, hogy a nyakában függő medált szorongatja görcsösen, mintha az élete függne tőle.

Szétnyitotta a markát, és elengedte a csil agékszert, majd visszacsúsztatta a mellvértje alá. Letörölte arcáról a verejtéket. A forróság tikkasztóbb volt most éjszaka, mint napközben. A meleg hatására és a kimerültsége miatt valószínű_ leg elaludhatott ál tában.

-

Sajnálom. Azt hiszem elbóbiskoltam. Felriasztottál - Steel erőnek erejével kényszerítette magát, hogy odafigyeljen. - Hadd halljam azt a jelentést!

-

Az ellenségnek semmi nyoma, uram. Egyáltalán senkit sem találtunk - sen kit, aki még életben lenne. Nincsenek túlélők. A sebesültek... - a férfi nagyot nyelt. - A sebesülteket lemészárolták az ágyaikban... Esélyük sem volt...

Steel belekezdett, hogy lelküket Takhisisnek ajánlja, aztán elharapta a sza vakat.

-

Még valami? - kérdezte.

-

Jó híreim is vannak, uram. Találtunk, egy pár kék sárkányt, akik még min dig életben vannak. Ők is, akárcsak mi, azt a parancsot kapták, hogy ne vegye-nek részt a csatában. Pár ezüst sárkány is csatlakozott hozzájuk. Úgy tűnik, ké sőn érkeztek. Az Ezüst Sárkány Hegyénél voltak, Huma sírját őrizték, amikor azt a parancsot kapták, hogy jöjjenek a Főpap Tornyába.

-

Parancsot? Ki adta nekik ezt a parancsot?

A lovag egyenesen Steel szemébe nézett.

-

Azt ál ítják, maga Huma utasította őket.

Steel megrázta a fejét.

-

Van még valami?

-

Minden fegyverünk összetört, tönkrement, egy kivétellel. Találtunk egy ha-lom dárdát. Sárkánydárdák, legalábbis azoknak tűnnek. Itt ál nak szépen a fal-nak döntve a lépcső aljánál.

-

Sárkánydárdák - Steel hitetlenkedve bámult a férfira. - Biztos vagy benne?

-

Hát, uram, nem tudom. Még egyikünk sem látott ilyet. De il ik rájuk a le-írás, amit kaptunk.

-

Hol vannak? - kérdezte Steel, és érezte, hogy a forróság ellenére kirázza a hideg. - Mutasd!

-

Igenis, uram! Erre!

A lovag a folyosókon keresztül Paladine Termének bejáratához vezette pa rancsnokát. Alulról ezüstösen tündöklő fény áradt.

-

A fényre figyeltünk fel, uram. Azt gondoltuk, talán van odalent valaki. De csak a dárdákat találtuk.

Steel megindult a lépcsőn. Jól emlékezett arra az alkalomra, amikor Cara mon Majere és a félelf Tanis társaságában ugyanezeken a lépcsőkön igyekezett lefelé, hogy tiszteletét tegye apja sírjánál. A szakaszába tartozó összes lovag, most itt gyűlt össze, a ravatalok között, a poros kis teremben. A kamra furcsamód üresnek hatott, bár a tetemeket látha tóan nem bántották. Talán a már régen meghaltak lelkei is itthagyták testüket, és csatlakoztak a küzdőkhöz. A fáklyák fényében ezüstösen csil ogó dárdák szé pen, rendezetten sorakoztak a fal mentén. A fekete lovagok nem merészkedtek a közelükbe, tisztes távolságból gyanakodva, bizonytalanul szemlélték a fegyve reket, és egymás között halk szavakat váltottak.

P7Pk lennének a híres sárkánydárdák, melyeket az Ezüstkarúgével legyőzték a Sötétség Királynőjét?

Ha így lenne, hogyan kerültek egyáltalán ebbe a sírkamrába, és miért? Takhisís egyetlen híve sem érintheti meg ezeket a fegyvereket, melyek Paladine áldását viselik, az ő szolgálatába vannak ajánlva. Steel odasétált a dárdákhoz, hogy közelebbről is megvizsgálja őket. Tanulmá nyozta ezeknek a fegyvereknek a leírását, csakúgy mint az összes csatát, amely-ben szerepet játszottak. Ha valóban a híres sárkánydárdák voltak - és úgy tűnt, mintha azok lennének -, akkor a gyalogosdárdák típusába tartoztak, tehát rövi debbek és könnyebbek voltak, mint a sárkányok nyergéhez erősített dárdák. Steel odalépett az egyik fegyverhez, megcsodálta a valóban mesteri munkát, majd lehajolt, hogy még alaposabban szemügyre vegye. Mindegyik dárda közel nyolc láb hosszú lehetett, a feje és nyele is ezüstből készült - valószínűleg abból a mágikus ezüstből, amely az Ezüst Sárkány Hegyéből származik. A legenda sze rint csak az tud ilyen fegyvert kovácsolni, akinek birtokában van Ergoth Ezüst-karja, és a híres törpevarázstárgy, Kharas Kalapácsa. A dárda végét borotvaéles-re fenték, élét horgok csipkézték. A súlyeloszlásuk is kitűnőnek látszott. Steel kinyújtotta a karját az egyik fegyver után.

Az érintés megrázta, mintha vil ám sújtott volna át a karján, megbénította azt az ujjai hegyétől egészen a vál áig, és a testén sistergő tűzpatakok formájában fu tott keresztül. Pár másodpercig döbbenten ál t, mozgásra képtelenül. Megragad ta a bénult karját, és hátratántorodott, miközben megpróbált életet dörzsölni belé.

-

Nagyon vicces volt, apám! - morogta Steel. - Az istened biztosan kitűnően szórakozik. Megtagadlak benneteket, mindegyikőtöket - megkísérelte felemelni a karját, hogy megragadja a nyakláncot, és letépje a nyakáról, de a karja görcs-be rándult, és nem engedelmeskedett az akaratának.

-

Használjuk a dárdákat, ugye? Menjünk Chaos elébe, és győzzük le? De ho gyan, ha ezek az átkozott vasdarabok teljesen ha*znavehetetlenek?...

-

Számunkra nem azok!

Steel félbehagyta a szónoklatát.

Solamnia lovagjainak egy kicsiny csapata ál t a lépcsőkön. Soványak, rongyo sak voltak, hátukon ostorcsapások nyomaival.

-

A foglyok! - a lovagok közül sokan kardot rántottak. - Megszöktek!

-

Tegyétek el a fegyvereket! - parancsolta Steel. - Nem azért jöttek, hogy meg-küzdjenek velünk. Legalábbis nem hinném.

Az imént megszólaló lovagban Steel felismerte azt a fiatalembert, akit az ő hi bája miatt korbácsoltak meg, amikor együtt raboskodtak.

- l ilajdonképpen. mit keresnek itt, Tiszteletreméltó Lovag? - kérdezte Steel. - Nem tudtuk, hogy kiszabadultak a cel áikból. Már régen úton lehetnének Pa-lanthas felé

-

Oda tartottunk - mondta a fiatal lovag szomorkás mosol yal. Leereszkedett a lépcsőn, és megál t Steel előtt. - A börtöneinkben voltunk, amikor megkezdődött a támadás. Az őreink otthagytak bennünket, és csatlakoztak a védőkhöz. Fogal munk sem volt róla. hogy mi is történik. Látni nem láttunk ugyan semmit, de min dent hal ottunk, olyan borzalmas hangokat, hogy csaknem beleőrültünk. Azt hitI k, hogy a celláinkban fognak majd minket lemészárolni, de az el enség nem jött le a pincebörtönbe, nem talált ránk. Valami belecsapott a toronyba, és az az alap jaiban rendült meg. A falak megrepedtek. Kövek hul ottak innen-onnan. Azt hit tük, betemet minket a kőzuhatag. De idővel abbamaradt a rengés. Még mindig

életben volt,,.-.0 ~x~ •;:~.t, 1 . ] .L

' ----_---' ' ' - -t

-

Előjöttünk. Már készültünk kisurranni a Lovagbástya egyik oldalbejáratán, amikor meghal ottuk az ön hangját - mondta a lovag jelezve, hogy ezzel Steelre utal -, amint valakinek éppen arról beszél, hogy a háborút még nem vesztettük el, és azt tervezi, hogy egy csapatnyi hős élén leereszkedik az Abyssbe.

A fiatal lovag megragadta az ezüstfényű dárdák egyikét, és felemelte. Könnye.. dén tartotta a kezében. Valóban - Steel jól sejtette - kiváló volt a súlyelosztása.

A sötét lovagok felmordultak, és közelebb húzódtak a Solamniaihoz, készen arra, hogy ha kel , ledöfjék.

A lovag azonban tudomást sem vett róluk. Leeresztette maga előtt a dárdát, és hegyével lefelé, a kőpadlóra ál ította.

-

Kevés emberben tisztelhetünk ekkora bátorságot, és ennyi becsületet. Ha el-fogadja a szolgálatunkat, Fényeskardú Steel, az ön oldalán fogunk harcolni. Steel csodálkozva bámult rájuk.

-

Megszökhettek, és hazatérhettek volna otthonaikba. Miért jöttek mégis vissza?

Az ifjú lovag komoran bólintott.

-

Hal ottuk azt is, amit a krónikásénekekről mondott. Igaza volt. Lehet, hogy a mi cselekedeteinket senki sem fogja megénekelni. De legalább nem azzal fog eltelni az életünk hátralevő

része, hogy mások sikereiről, hősiességéről dalo lunk.

-

Ha vál alkozunk erre az útra, az életbenmaradásnak még a reményéről is le kel mondanunk. Még az isteneinktől sem várhatjuk el, hogy velünk tartsanak - tette hozzá Steel keserű mosol yal. Egyedül harcolunk.

-

Tisztában vagyunk vele, uram - mondta Solamnia ifjú lovagja. - Tudjuk, hogy mire vál alkozunk, és készek vagyunk önnel tartani. Csak azt kérjük, ad ják vissza a páncélzatunkat és a kardjainkat.

Bolond vagy fiam! hal otta Steel az anyja hangját. Azért kellenek nekik a fegyvereik, hogy el ened fordíthassák őket!

Ók legyenek a példaképeid, fiam! hallotta most az apja hangját. Ezek a fér-fiak büszkén indulnak harcba, mert úgy érzik, így cselekednek helyesen.

Steel hátranyúlt és kikapcsolta a csatot, ami csil agékszert tartotta. A lánc a markába hul ott. Ujjai rákulcsolódtak, és egy pil anatig szorosan markolta, majd egy nyugodt, higgadt mozdulattal apja ravatalára fektette.

Az el enségeskedő hangok elhal gattak. A sír néma volt. A lovagok csendben ál tak és Steel döntését várták. Ő pedig előhúzta apja kardját, amely csak akkor törik majd ketté, ha már Steel is feladja.

-

A saját cselekedeteinket fogjuk megénekelni!

27 "(z[késEü[és

T akhisis lovagjai nem szavakkal vagy énekkel adták meg a végtisztességet ~,halottjaiknak. Csak arra jutott idejük, hogy tisztességesen elföldeljék,

vagy elégessék a tetemeket. Túl sokan voltak. Ez zavart is néhány lova got, keselyűkről, sakálokról beszéltek és egyéb még szörnyűbb lényeket emleget tek, akik a testek húsát marcangolják, és meggyalázzák azokat.

A sötét harcosok körbeál ták elesett uruk holttestét, éppen azon tanakodtak, hogy sürgősen tenni kéne valamit halottaik érdekében, amikor hirtelen észrevet ték, hogy egy nő is ál közöttük. Hangtalanul lépett közéjük, senki sem látta honnan jött. Gyönyörű volt, sze mei sápadtak, mint a kék vízen tündöklő holdfény sugarai. Bár külsőre egy szi rénnek tűnhetett, a belsejében félelmetes erő

lakozott. Páncélzatán, mely mint-ha halpikkelyekből készült volna, vízcseppek csil ogtak. Sötét haját tengeri csil agok és kagylók fogták össze. A lovagok felismerték, és meghajoltak előtte. Zeboim volt az, a tenger istennője, Ariakan édesanyja.

Letérdelt halott fia teste mellé, és hosszasan nézte. Két könnycsepp gördült végig az arcán, akár két gyöngyszem, és páncéljára hul ottak. Az istennő végig-futtatta szemeit a fáklyákkal megvilágított tor}yon, melynek falain árnyékok táncoltak, az üres folyosókon, a néma termeken. Végül aztán a lovagokra pil antott.

- Senki sem fogja háborgatni a halottaitokat - jelentette ki az istennő. - Néz zetek körbe! Füleljetek! Ma éjjel nem keringenek madarak a levegőben. Vadál atok sem indulnak éjszakai portyára. Még a legyek sem zümmögnek. Minden élőlény a legkisebb rovartól kezdve a leghatalmasabb sárkányig tudja, hogy a csata ma éjjel dől el. Mindenki várja a véget - ahogy mi is.

Steel hangtalanul jelzett embereinek. Magára hagyták az istennőt halottjával. Solamnia lovagjai magukra öltötték a vértet, amitől megfosztották őket, amikor foglyul estek. Felcsatolták kardjaikat, és fejükre helyezték sisakjaikat. A sárkánydárdákkal a kezükben Solamnia lovagjai felpattantak az ezüst sár kányok hátára, akik későn érkeztek meg a Főpap Tornyához. A kék sárkányok lovasai a sötét lovagok közül kerültek ki, a sárkányok a ko rábbi ütközet ideje alatt tartalékban maradtak.

Steel csalódottan látta, hogy Flare nincs közöttük. Társainak fogalma sem volt róla, hová tűnhetett. Felbőszült, amikor meghal otta a parancsot, hogy távol kel maradniuk a harctól. Kis híján megpörkölte a tisztet vil ámló leheletével. De egy nagy sziklát így is sikerült kiszakítania a hegyoldalból. Végül duzzogva eltűnt. Senki nem tudta, hová, de feltételezhetően megtagadta a parancsot, és kiál t a küzdők közé.

Steel megnézte a sárkánytetemeket Flare után kutatva, reménykedve hogy ta lán megtalálja, és megadhatja neki az őt megil ető tiszteletet, mielőtt végleg távosikerült ráakadnia a holttestére. Így végül arra a következtetésre jutott, hogy tes te valahol az erdőkben nyugszik, vagy a Vingaazd Hegység sziklái közt.

Éppen egy idegen kék sárkány nyergébe készült felszál ni, amikor mérges hangot hallott a feje fölül. Szárnyaival hatalmas porfelhőt kavarva Flare eresz kedett le a földre, pontosan az idegen sárkány orra elé. Nyakát kihívóan begör bítette, szárnyait kiterjesztette, és farkával csapkodva megindult az idegen sár kány felé.

-

Ő az én lovagom! - sziszegte Flare. - Senki más nem repítheti csatába csak én. Steel gyorsan közbeavatkozott, mielőtt harccá fajult volna a dolog, mivel az idegennek esze ágában sem volt meghunyászkodni. Steel udvariasan megkérte az idegen sárkányt, hogy csatlakozzon azokhoz a társaihoz, akik magányosan indultak a harcba. A kék hűvösen beleegyezett, egyértelműen látszott rajta, hogy nagyon megsértődött. Flare ugyan nem támadta meg az idegent, miután Steel megkérte, hogy távozzon, de búcsúzóul még belecsípett egyet a farkába, miköz ben az a levegőbe emelkedett.

A sárkány és a lovasa vidáman üdvözölték egymást, mindketten örültek, hogy a másik még életben van, és még csak meg sem sebesültek.

-

A többiek azt mondták, hogy dühösen távoztál - üdvözölte társát szemrehá nyóan Steel. - Hol bujkáltál eddig? És merre jártál?

Flare hátraszegte a fejét. Kék sörénye csil ogott a fáklyák fényében.

-

Elmentem, hogy megnézzem azt a hasadékot, amiről mindenki beszél, hogy a saját szememmel lássam, hogy létezik-e, avagy sem. Beval om - tette hozzá, és az ezüst sárkányokra sandított -, azt hittem, valami tréfa az egész - a hangja el-mélyült, és lehajtotta a fejét. - Szó sincs tréfáról, Steel - mondta. - Borzalmas harc dúl az Abyssben. Jártam ott. Láttam.

-

Hogy áll a háború?

Flare szeme megvil ant.

-

A Királynőnk elmenekült. Tudtad ezt?

-

Tudom - felelte Steel halkan, hangja komoran csengett.

-

Néhány isten vele tartott. Hiddukkel volt az első a sorban. Zivilyn is távozott, mondván ő már látta mindennek a végét, és attól fél, hogy változtatna az esemé nyek menetén, ha itt maradna. Gilean meg csak ül, írja a könyvét, a legutolsó könyvet. A többi isten még harcol Kiri-Jolith és Sargonnas vezetésével, de mivel ők ugyanazon a halhatatlan síkon vannak, mint Chaos maga - keveset tehetnek ellene.

-

És mi tehetünk? - kérdezte Steel.

-

Igen, azért jöttem, hogy ezt közöljem veled. De - mondta Flare, és körbete kintett a nyeregben ülőkre -, úgy látom, hogy ezt már magad is tudod.

-

Valóban mondták már, de örülök neki, hogy megerősítetted ezeket a híreket. Steel felkapaszkodott a sárkány hátára. Magasba emelte Takhisis lovagjainak lobogóját, a zászlót, melyet a halál lilioma és a koponya mintázata díszített. So lanuiia lovagjai is felemelték a lobogójukat, amely jégmadarat ábrázolt. A madár egyik karmában egy rózsát, a másikban egy kardot szorongatott. A zászlók élet telenül, petyhüdten lógtak a forró, mozdulatlan levegőben. Senki sem éljenzett. Egyetlen szó sem hallatszott. Minden férfi széjjelnézett még egyszer, utoljára kitekintett a világra, amit soha többé nem lát már. Solam nia lovagjai megbil entették a zászlójukat, így tisztelegtek a Főpap Tornyának. Steel is megdöntötte a lobogóját a halottak tiszteletére. Sárkányaik szárnyrakaptak, és lovasaikkal a hátukon felemelkedtek az üres,28

,4 ajándék. (-hasítások

ire várunk? - kérdezte idegesen és ingerülten Usha. - Miért nem me gyünk már valahová és csinálunk valamit.

- Rövidesen. Légy türelemmel - mormogta Dougan.

-

Egyetértek - helyeselt Tasslehoff, miközben csüggedten csoszogott fel s alá, felkavarva a hamut a csizmájával. - Minden annyira felgyorsult, amióta azok az árny-hogyishíjjákok el akartak kapni bennünket. Persze én nem féltem. Megle pődtem ugyan, amikor velem találtam szemben magamat, miközben tudtam, hogy nem is vagyok ott. Mármint, hogy az nem is én vagyok. Es aztán végighallgatni, hogy micsoda szörnyű dolgokat mondok magamnak, arról hogy én senki sem vagyok. Amikor ez nem is igaz, ti is tudjátok.

Palin megborzongott.

-

Hagyjuk ezt, ne beszélj többet róla. Én is egyetértek Ushával. Tényleg ten nünk kellene valamit.

-

Rövidesen, rövidesen - ismételte Dougan, de nem mozdult.

A törpe egy elszenesedett farönkön ült, és tollas kalapjával legyezte magát. Ar ca komoly volt, gondolatai láthatóan valahol másutt jártak. Fejét oldalra bil en-tette, mintha feszülten fülelne, és maga elé szeg3zte a tekintetét, mintha nézne valamit. Egyszer hangosan felnyögött, és tenyerébe temette arcát, mintha mind-az, amit látott, és hallott több lett volna annál, mint amennyit el tudott volna vi selni. A többiek nyugtalanul figyeltek, és egymás után tettek fel neki kérdéseket, de semmiféle válasz sem érkezett. Végül feladták. Usha és Palin egymás mel ett ül tek kézen fogva, és halkan beszélgettek. Tas arról panaszkodott, hogy a hamu tól köhöghetnékje van, és a zsebeiben kezdett el kotorászni.

-

Hát akkor eldőlt - suttogta Dougan, és olyan hirtelen ugrott talpra, hogy mindnyájan összerezzentek. . - Már útnak indultak. Eléjük kell mennünk, hogy ott találkozzunk

-

Még nincs itt az ideje - szólalt meg egy hang. - Még nem.

Raistlin öltött formát a hét fenyő ligetének közepén, a szétzúzott oltár közelében.

-

No igen! - morogta Dougan, és nem szemlélte túlzott lelkesedéssel a má gust. - Már csak ő

hiányzott!

A törpe végig. csörtetett a tisztáson, mérgesen rugdosta az útjába akadó kisebb fadarabokat. Raistlin mulatott rajta, szája halvány mosolyra húzódott, miköz ben figyelte

-

Bácsikám! - kiáltotta vidáman Palin. - Milyen híreket hozol? Láttad a ször nyeket, akik ránktámadtak? - a fiú felál t, hogy üdvözölje.

Usha kelletlenül követte.

-

Várjatok! Várjatok meg! - kiabálta Tas, de abban a pil anatban valamitől ki-fordultak a zsebei, és tartalmuk szétszóródott a földön. Kénytelen volt hát körPalin és Dougan belépett a ligetbe. Usha félénken hátramaradt, bár Palin húz ta volna maga után.

-

Te csak menj, beszélj a bácsikáddal! - el enkezett, és kihúzta a kezét Palinéból. - Ez most fontos, csak útban lennék.

Mialatt Raistlin figyelte őket, aranyszín szemei megvetően, türelmetlenül ösz szeszűkültek. Palin azzal a kényelmetlen érzéssel, mintha elárulta volna nagy-bátyja bizalmát, szó nélkül otthagyta a lányt, és sietve belépett a fák közé.

Raistlin Palinra szegezte a tekintetét, és mereven szemlélte.

-

Nagyon kicsi híja volt, hogy kudarcot val j! - pil antása most arra a pontra siklott, ahol Palin ál t az árnyalakok támadásakor.

Palin elpirult.

-

Na... nagyon sajnálom, bácsikám. Olyan... borzalmas és ... furcsa és... - hangja félénken elhalkult.

Raistlin hideg tekintetét Ushára emelte.

-

Talán valami elvonta a figyelmedet, és ezért nem tudtál koncentrálni. Palin még jobban elvörösödött.

-

Nem bácsikám. Nem hinném. Csak... - megrázta a fejét, kihúzta magát, és egyenesen Raistlin szemébe nézett. - Nincs mentségem, bácsikám. Ha Usha nem lett volna, most az lennék, amit az a káoszivadék mondott: semmi. Nem fog még egyszer előfordulni. Megígérem.

-

Azt mondják többet tanulunk a hibáinkból, mint az elért sikereinkből. Mindannyiunk érdekében remélem, hogy ez a mondás a te esetedre is igaznak bizonyul, fiatal barátom. Hatalmas felelősség van a vál aidon. Emberek élete - sok-sok emberé - függ tőled.

-

Nem fogok szégyent hozni rád, bácsikám.

-

Magadra ne hozz szégyent!

Raistlin pil antása visszatért Ushára, aki egy kiégett fatörzs árnyékában kere sett menedéket.

-

Elég ebből a fecsegésből - dörmögte Dougan. - Az én véleményem szerint, a fiatalember meglehetősen jól kezelte a helyzetet, Mágus Uram, tekintve a ko rát és a tapasztalatlanságát. És ha egy csipetnyit el is vonta a figyelmét a kislány iránt érzett szerelme, az ő szerelme volt az, ami végül megmentette az életét. Hol lennél te most, Raistlin Majere, ha a szeretetet nem gyengeségnek tekintetted volna, hanem kihasználod a benne rejlő erőt?

-

Valószínűleg a bátyám kunyhójában ülnék, és azzal szórakoztatnám az ap ró gyerekeket, hogy aranyakat húznék elő a fülem mögül - vágott vissza Raist lin. - Mindenemet feláldoztam a varázserőmért cserébe, és sohasem bántam meg. Ő volt a szeretőm, a feleségem, a gyermekem...

-

Még a fivéredet is megölted érte - vádolta Dougan.

-

Igen - felelte Raistlin nyugodtan. - De, mint mondtam, tanulunk a hibáink ból. Elég ebből. Kifutunk az időből. Dalamar visszatért a toronyba. Sok veszé lyes kalandban volt része, és ami kis időnk maradt, azt nem fogom arra pocsé kolni, hogy pontosabban leírjam, mi is történt vele. Elég az, hogy ő és a többiek felfedeztek egy sebezhető pontot. Chaos kénytelen volt megjelenni ezen a létsíkon. Testi formát öltött. Ez sebezhetővé teszi.

-

Körülbelül annyira, amennyire sebezhető egy hegy egy csákánnyal felszerelt mocsári törpével szemben - mormogta Dougan.

-

Azt nem mondtam, hogy könnyű lesz legyőzni - és lenéző pil antást vetett a-Igen, tudok róla Dougan felsóhajtott. _ Akkor tudod, hogy mit kel tennünk.

-

Igen, tisztában vagyok vele. - Dougan egyik lábáról a másikra ál t. - Megte szem, amit tudok.

-

És nekünk mi a feladatunk, bácsikám? - kérdezte Palin.

-

Le kell ereszkednetek az Abyssbe. Ott csatlakozni fogtok Fényeskardú Steelhez és a kis csapatnyi lovaghoz, akik vál alkoztak arra, hogy szembeszál janak Chaosszal és csapataival. A lovagoknak szükségük van egy varázslóra. Te leszel ez a varázsló, fiatal bazátom.

-

A lovagok nem bíznak a varázslókban - vetette ellen Palin. - Nem kel ek majd nekik.

-

Meg kel őket győznöd az el enkezőjéről. Megmondom neked az igazat. A fő oka annak, amiért téged küldtek és nem egy hatalmasabb mágust az az, hogy te vagy az egyetlen varázsló, aki az unokatestvérednél, Steelnél egyáltalán szóba jö het, akit még talán elfogad.

-

Elmegyek, bácsikám, és mindent megteszek, ami csak tőlem telik - mond ta Palin, és bánatosan hozzátette -, de nem hiszem, hogy rózsaszirmokkal és de nevérguanóval sokra mennék Chaosszal szemben.

Raistlin majdnem elmosolyodott.

-

Meglepne mi mindenre jók azok. De azért egyébbel is fel leszel fegyverezve. A Tanács küldött neked - egy ajándékot.

Raistlin előrenyújtotta a kezét. Egy könyv jelent meg, elővil ant a pernyével te li levegőből. A könyv régi volt és nagyon kopottas. Lapjai szárazak és töréke nyek. Bíbor bőrkötése töredezett. A betűk, amiket aranyból nyomtak a fedőlap-ra már csaknem teljesen elmosódtak, csupán a lenyomatuk maradt meg, de azt is por és pókháló fedte el.

„Magtus”

Raistlin átnyújtotta Palinnak a könyvet.

A fiú áhítatosan remegő kézzel vette át. Félelemmel vegyes tisztelettel bámult a borítóra, és a rajta ál ó

névre.

-

Ez a Tanács gyűjteményében lévő legértékesebb varázskönyv - mondta Raistlin. - Csak azok olvashatták el, akik a varázslat tudományának legmaga sabb szintjére emelkedtek, és sohasem lehetett kivinni Wayreth Tornyából. Ke vesen vannak ezen a világon, akik egyáltalán tudnak a létezéséről. Magtus va rázskönyve, a leghatalmasabb harci-mágusé, aki valaha is élt.

-

Hurrával edzettek - persze titokban, mivel Solamnia lovagjai másként so hasem engedélyezték volna. Az összes szabállyal dacolva nyíltan küzdött Huma oldalán. Varázslatai harci célt szolgálnak, és ezek el envarázslatai. Szükséged lesz rájuk. De bonyolultak és nehezek. Nincs sok időd, hogy emlékezetedbe vésd őket. Totális összpontosítást igényelnek.

Raistlin szemei Ushára vil antak, aki már nem ál t teljesen a fa takarásában. Palin, akit meglehetősen felzaklattak az imént hal ottak, követte nagybátyja te kintetét. Pár pil atig. némán hal gatott, majd - kinyújtva a kezét a lány felé - csendesen megszólaltan

-

Tudom, mire akarsz kilyukadni. Nem akarlak feldühíteni, de nem mondok le róla. ZLdom, hogy ha a lányod, sohasem lehet több kettőnk között, mint most. Szerelme áldás, mely páncélként védelmez majd, pajzsként szolgál - még az Abyssben is.

t

-

Remélem, meg tudsz érteni, bácsikám - esdekelt az ifjú mágus tisztelettel jesen. Raistlin tekintete vil ogott.

-

Jobban, mint hinnéd, fiatal barátom. De jer! Itt az idő. Nálad van a varázs-könyv. Ál j ide az oltár mel é, és lekerülsz az Abyssbe. A Kapu immár nyitva ál . Őfelségének már nincs szüksége arra, hogy őriztesse.

Palin megölelte Ushát, és arcon csókolta. A lány egy pil anatig szorosan hoz zábújt, odasúgta, hogy szereti, elbúcsúzott, majd eleresztette. A fiú odasétált a szétzúzott oltárhoz, egyik kezében a Mágusbotot tartotta, a másikban Magius va rázskönyvét.

-

Dalamar irányítja a varázslatot? - kérdezte hirtelen Palin, amint eszébe öt löttek bácsikája korábbi szavai.

-

Meglehet, hogy Dalamar ebben a pil anatban már halott - felelte hűvösen Raistlin. - Most Dunbar Mastersmate az, akinek a mágiájával utazol. Ég veled öcsém. Az istenek - már akik még hátramaradtak - legyenek veled.

Dougan meglobogtatta a kalpagját.

-

Sebesítsd meg Chaost! - kiabálta utána a törpe. - Mindössze ennyit kel ten ned, öregem. Csak meg kell sebezned!

A varázslat hatni kezdett, Palin a levegőbe emelkedett és elvitorlázott a varázs-lat szárnyán, akár egy vízimadár a vihar szélén.

Usha, Raistlin és Dougan ál tak a halott fák között, az oltár közelében. A lány szemei könnyel teltek meg.

-

Soha többé nem látom viszont.

-

6, én úgy hiszem, talán mégis, kedves lányom - vigasztalta Raistlin, és aj kait gúnyos mosolyra húzta.

-

Nem kel ene gúnyolódnod - mondta Usha halkan. - Elmondom neki az igazságot. Már Palanthasban el akartam - megrázta a fejét. - De nem voltam rá képes.

-

Lehet, hogy így volt a legjobb - jegyezte meg Raistlin szárazon. - Egyébként lehet, hogy még kevésbé tudott volna koncentrálni.

-

Gyűlölni fog azért, mert hazudtam. Valószínűleg nem is fogok már többé kel eni neki.

-

Ezt erősen kétlem, gyermekem. Palin olyan, mint az apja. A szeretete min dent kibír... és megbocsát. - Raistlin fekete köpenyének ujjába csúsztatta keze it. - És most vissza kell térnem a toronyba, a Látómedencéhez. Ég veled Usha, kinek neve „hajnalt' jelent. Reménykedjünk benne, hogy a neved egyben jöven dölés is.

A varázsló felemelte a fejét, és megszólította a pernyével teli levegőt.

-

Készen ál ok, Mastersmate, ha akarod, indulhatunk.

Usha, aki már nem félt tőle, végignézte ahogy távozott. Elmondja Palinnak az igazat. Remélhetőleg eléggé szereti ahhoz, hogy megértse, és hogy megbocsásson neki. A lány nem volt egészen biztos benne, hogy ez tényleg lehetséges, hogy va laki ennyire szerethetné. Védő igen, de senki más az irdák közül. Mindig is csa lódást okozott nekik. Ronda. Az a ronda embergyerek. Ez volt az egyik oka, hogy elkezdett csavarozni. úgy. hogv végül már nem bírta abbahagyni. Nem bírDougan az ingujját rángatta. _ Kislány, tudom, hogy a kedvesed magával vitte a szívedet, de ha a tested ma radék részének semmi elfoglaltsága sincs, igencsak elkelne a segítséged.

-

Az én segítségem is! - kiáltott fel Tasslehoff, felugrott, zacskói - ismét meg-tömve - ugráltak az övén. - Biztos vagyok benne, hogy az én segítségemre is szükségetek van!

-

Igen - mondta ingerülten Dougan. - Ha fejest készülnék ugrani egy vörös sárkány gyomrába, boldogan magammal vinnélek. De mivel nem... Usha kinyújtotta a kezét, és megragadta Tast.

-

Mi egy csapat vagyunk. Ahová én megyek, oda ő is jön velem.

-

Ez igaz - mondta megfontoltan Tas. - Hadd emlékeztesselek, hogy nálam van a Surranók Szent Elűző Kiskanala.

-

De az is csak addig marad nálad, amíg Dalamar nagyúr meg nem nézi nem hibádzik-e valami az ezüstje körül - dörmögte Dougan. - Néhányszor hasznunk-ra voltál már a múltban, Fúróláb, legalábbis Tűzkovács Kova ezt ál ítja.

-

Kova ezt mondta? Rólam? - Tas a boldogságtól alig jutott szóhoz. - Hasz nukra voltam a múltban - ismételgette.

Dougan elővette a Szürkekő két felét, és vágyakozva szemlélte őket. Úgy tűnt, mintha el akarna dönteni valamit. Végezetül felsóhajtott, elfordította a fejét, és a drágakövet odadobta Ushának.

-

Nem tudom megtenni - motyogta Dougan, a hangja remegett. - Azt hittem, hogy képes leszek rá, de nem. Az összes dolog közül, amit valaha kovácsoltam, ezzel bajlódtam a legtöbbet. És ezt szerettem a legjobban. Nem tudom megsem misíteni. Neked kel , kislány! Neked kell!

Usha a kezében tartotta a drágakövet, és hitetlenkedve bámult a törpére.

-

De hogyan?

-

Egy csepp vérrel - mondta Dougan. - Egy csepp vért kel közéjük szorí tanod.

-

Kinek a vérét?

-

Az Ő vérét.

29

~(Ít Áír ssie. Akönr, a varáEsóot és a kard

ár pirkadt, amikor a lovagok megérkeztek az Örvénytengerben nyílt hasadékhoz. A hangja alapján találtak rá, mely úgy mennydörgött, akár

'ezernyi vízesés, ahogy a lyuk pereméről a tengervíz a mélybe zuhogott. Amikor közelebb repültek, a lovagok megpil antották a felszál ó vízpermet fel-hőit, amint a vészjósló

nap fényét visszaverve, a színskála minden színében tün döklő szivárvánnyá ál nak össze. A sárkányok belerepültek a felhőbe, mely forró, vakító ködként zárta körül őket. A lovagok verítékeztek, levegő után kapkodtak és a szemüket erőltették, hogy átlássanak a hul ámzó fehér ködfátyolon. Flare azonban ismerte az utat. Ő már járt itt. Hal otta a küzdelem hangjait, látta a sötétséget, és a lángokat, még így, a párafelhőn keresztül is. A hasadék láthatóvá vált alattuk. A sárkányok széles ívben ereszkedni kezdtek a zubogó vízfalak között. A hang szin te süketítő volt, a vízesések becsapódása mintha a fejükben lüktetett volna. A dübör gő zuhatagok vibrálása, még a legbátrabb szíveket is félelemmel töltötte meg.

A lovagok egyre lejjebb, és lejjebb ereszkedtek a hasadékban, míg csak a sö tétség el nem nyelte őket. A sötétséggel együtt körülvette őket a csönd, de ez sok kalta szörnyűbb volt, mint a víz zuhogása. Olyasfajta csönd, melyben minden embert elfog néhány borzalmas percre a rettegés, hátha megsüketült.

Mikor Steel megszólalt, elsősorban azért tette, hogy hal ja saját hangját.

-

Hol vagyunk?

-

Egy alagútban, mely az Abyssbe vezet - felelte Flare. - Ezen az úton közleke dünk mi, sárkányok. Titkos, és nem is őrzik. A Kapu közelében ér véget.

A sárkányok sebesen haladtak előre, és utasaik rövidesen vöröses fényt pil anthat tak meg az alagút végében. Amikor kiértek, kihalt, puszta táj terült a szemük elé, ami még az előbbi sötétségnél is nagyobb magányt árasztott. A pusztaságban csak egy fehérköpenyes alak álldogált a Kapu közelében, és úgy tűnt, rájuk vár. Amikor látótávolságon belül értek, a magasba lendítette karját, hogy megál ítsa őket.

-

Ez meg kicsoda? - érdeklődött Steel, és mereven nézte az alattuk ál ó figurát.

-

Egy fehérköpenyes - felelte lenézően Flare, és nemhogy nem ál t meg, de le sem lassított. Steel továbbra is az alakot bámulta, aki valahonnan ismerősnek tetszett. Sze mével elkapta a Mágusbot végének fehéres vil anását.

Ál j! - parancsolta. - Vigyél le. Ismerem.

-

Uram, nincs időnk erre! - tiltakozott a sárkány.

-

Nem fog sokáig tartani - ígérte Steel. - Kapcsolatban áll a mágusokkal. Ta lán híreket hozott. Flare nem vitatkozott tovább, hanem lassan körözve ereszkedni kezdett. A Kapu közelében ért földet, karmai végigszántottak a vörösesszürke kőzeten.

Steel leugrott a nyeregből, és határozott léptekkel Palin elé indult, aki már kö-Mit akarsz Majere? - kérdezte Steel. - Miért ál ítottál meg bennünket? Mondd gyorsan. Harcba igyekszünk.

-

Tudom - felelte Palin. - Ezért ál ítottalak meg. Vigyetek magatokkal. Steel a szemöldökét ráncolta

-

Köszönöm az ajánlatot, Majere - mondta lassan. - Most is nagyra becsülöm a bátorságodat, akár a múltban, de vissza kel hogy utasítsam.

A sárkányok, hátukon a többi lovaggal, a fejük felett köröztek, ezüst sárká nyok kékek oldalán, sötét lovagok világos lovagok társaságában.

-

Térj vissza a fenti világba Majere - mondta Steel. - Menj vissza a nőhöz, akit szeretsz. Menj haza szerető szüleidhez. Tölts velük annyi időt, amennyit csak tudsz. Ne aggódj amiatt, hogy kimaradsz a harcból. Ha kudarcot val anánk, a háború úgyis utolér téged is. Ég veled!

Palin Steel elé állt.

-

Segíthetek, hogy ne valljatok kudarcot - mondta, és felmutatta a varázs-könyvet. - Olvasd el a borítón ál ó nevet. Ezt a könyvet a Mágusok Tanácsa ad ta nekem. És egy üzenetet is hoztam. Csupán annyi a feladatotok, hogy megse bezzétek Chaost.

-

Megsebezni? - nézett rá Steel kétkedően.

-

Igen, ennyi az egész. Reorx isten mondta, mielőtt elindultam.

-

Ennyi az egész? - hajolt Flare közelebb, hogy bekapcsolódhasson a társal gásba. - Ez minden!

Itt nem holmi ogár vezérről van ám szó! Ez a Mindenség és a Semmi Atyja. Látványa még halandó

formában is hátborzongató. Magasabb még a Vingaazd Hegységnél is, karjai olyan szélesek, akár a Torath folyó. Haja lángnyelvekből ál , tekintete végzetes, a keze maga a halál. Tűzsárkányok, árny-lidércek és démonharcosok veszik körül. Megsebezni! - horkant fel megvetően.

-

Képesek vagyunk rá. Te, meg én - mondta higgadtan Palin, keze a varázs-könyvön nyugodott.

- Besétáltunk a Shoikan Ligetbe, és élve kijutottunk onnan. Kevés halandó mondhatja még el ezt magáról.

-

Igaz - morogta Steel félig mosolyogva. Egy pil anatig még tűnődött, majd így szólt. - A jó

harcos sohasem utasít vissza egy hasznos fegyvert. Rendben Majere, velünk tarthatsz. De azt az egyet jól vésd az eszedbe, nem pazarolhatjuk arra az erőinket, hogy megvédjünk téged. Ha bajba kerülsz, neked kel egyedül kikászálódnod belőle.

-

Megegyeztünk - mondta Palin. - Nem foglak cserbenhagyni benneteket. So kat tanultam az első csatám óta.

Steel visszamászott a sárkány hátára. Palin keze után nyúlt, majd felsegítette őt is a nyeregbe, maga mögé.

Flare széttárta szárnyait, és megindult a többiek után. A narancsvöröses de-rengés az ég alján egyre élénkebb, erősebb lett. A levegő forró volt, és kénes bűzt árasztott, nehézkessé téve a légzést.

-

Hány varázslatod van? - kérdezte Steel, túlharsogva a fülükbe süvítő leve gőt. - Elég erősek?

Mit csinálnak?

-

Erről nem beszélhetek - válaszolta Palin, a varázskönyvet a hóna alatt szo rongatva. Megtiltották. Steel megfordult, és a szemébe nézett, majd hirtelen elvigyorodott.

-

Megtiltották? Egy fenét. Nincs túl sok mi?

Palin elmosolyodott.

-

Nagyon bonyolultak, és nem volt túl sok időm, hogy tanulmányozzam őket.

-

De mégis, mennyi van?

JV

CFtaos. Aa ,k:ya. Qnden és semmi

át azt el kel ismernem - jegyezte meg Tasslehoff Fúróláb, és felnézett a magasba -, valóban borzalmasan ronda.

- Csitt! - suttogta Dougan a rémülettől elgyötörten. - Meghal hat!

-

Szerinted megsértődne?

-

Nem, nem sértődne meg! - csattant fel dühösen Dougan. - Csak eltaposna bennünket, mint egy hangyát! Most pedig fogd be a szád, és hagyj, hadd gondol kodjak. Tas tényleg csöndben akart maradni, de Usha olyan sápadtnak, ijedtnek és boldogtalannak tűnt, hogy muszáj volt odasúgnia.

-

Ne aggódj, Palinnak semmi baja sem fog esni. Nála van a bot és a varázs-könyv.

-

Hogyan lehetne akár esélye is ezzel... ezzel a valamivel szemben? - kérdez-te Usha, félve és elszörnyedve bámult fel az óriásra.

Elég volt Dougan egyetlen szava, és Usha, Tas meg a törpe az Abyssben talál ták magukat. Vagy talán mintha az isten varázslata odaidézte volna az Abysst. A hét fenyő ligete ugyanis ott maradt körülöttük, a sziget többi része azonban ame lyen eddig a liget ál t, eltűnt. Az Irda törött oltárát továbbra is körülvették a fák, de azon túl mindenütt a végtelen üresség. Dougan, Usha és Tas az oltár mögött kuporogtak.

Chaos a fejük fölé magasodott.

Az óriás egyedül volt.

Szemmel láthatóan nem vette észre sem a facsoportot, sem az oltárt, amik a háta mögött jelentek meg. Előre tekintett az időben és térben. Hal gatott, és kö rülötte is néma csend uralkodott. Mégis, a távolból mintha csata hangjai hal at szottak volna.

-

A világunk népe küzd őel ene - magyarázta csendesen Dougan. - Minden ember a maga módján, bárhol is legyen, harcol. A legősibb el enségek is össze-fogtak. Az elfek és ogárok vál vetve küzdenek. Az emberek és a goblinok, a tör-pék és a sárkányfattyak - mind félretették ellentéteiket. Még a gnómok is - se gítsék és áldják meg őket ezért az istenek. - Dougan felsóhajtott - És a surra nók is kiveszik mindebből a részüket, persze ez a rész nem túl nagy, de igen fontos. Tas már nyitotta a száját, hogy lelkesen megjegyezzen valamit, de Dougan olyan ádáz pil antást vetett rá, hogy jobbnak látta hallgatni.

-

Es ezért, kislány - mondta Dougan, és megragadta Usha vál át -, ezért van meg most ez az esélyünk. Ha Chaos seregeivel is szembe kellene néznünk... - a törpe megrázta a fejét, és kézfejével letörölte az arcáról a verítéket. - Reménytelen lenne próbálkozni.

-

Nem tudom, hogy képes leszek-e rá, Dougan - mondta remegve Usha. - Nem tudom van-e hozzá elég bátorságom.

- En menettea leszek - diztositotta i as, es megszorította a lány kezét. A sur ranó ismét felnézett az óriásra. - Azannyát! Hát ez nagy! Még annál is nagyobb. Ráadásul randa is. De hát találkoztamn már nagy és randa dolgokkal. Példá ul Lord Soth-tal. Es egy kicsit se féltem. Na jó, talán egy egészen kicsit, végül is ő egy halál ovag, és szörnyű nagy a hatalma. Egyetlen szavával képes bárkit meg-ölni. Képzeld csak el! De engem nem ölt meg, épp csak fel ökött, úgyhogy egy nagy púp nőtt a fejemen. De én...

Dougan szúrós pil antást vetett rá.

-

Tudom, tudom. Fogjam be! - pislogott Tas ártatlanul, és kezét a szájára szo rította, arni - mint már tapasztalta - az egyetlen módja volt annak, hogy legalább egy ideig csöndben maradjon. De csak egy egészen rövid ideig, aztán a kezeinek jobb teendője is akadt, mint például kutakodni, egy épp mással elfoglalt törpe zsebeiben.

Usha erősen megmarkolta a Szürkekövet. Felnézett az óriásra.

-

Mit... - a hangja elakadt, újra kellett kezdenie a mondatot. - Mit kel tennem?

-

Csupán ennyit, kislány... - Dougan halkan beszélt, ezért Ushának közel kel-lett hajolnia hozzá, hogy meghal ja, amit mond. - A lovagok és a kedvesed, Pa lin meg fogják támadni Chaost. Ő idehívja majd a seregeit, és harcolni fog. Ke mény csata lesz, de ők is erősek, kislány. Egy percig se aggódj!

Namármost, ha valamelyiküknek sikerül sebet ejteni rajta - már az is elég, ha megkarcolják - egyetlen csepp vérre van szükségünk, amit felfogunk a Szürkekőbe, és máris át-vettük fölötte az irányítást. Vagy itt kell maradnia - ebben az alakban és formá ban. Vagy el kell menekülnie.

-

És mi lesz, ha úgy dönt, hogy itt marad? - aggodalmaskodott Usha. Az egész ötlet nevetségesnek tűnt.

Dougan végigsimította a szakállát.

-

Nem fog, kislány - törpe mindent megtett, hogy hangja magabiztosan cseng-jen. - Nem fog. Mi ezt már mind jó előre kifundáltuk, a varázsgyermekek és én. Ő tudni l ik utálja a bezártságot. Ez a teste is korlátokat szab neki, bár így rá-nézésre nem is gondolnád. A csapatainak és légiíinak parancsokra és utasítá sokra van szükségük. Foglalkoznia kel velük, ide-oda kel őket küldözgetnie. Kezd már elege lenni belőle, kislány. Már nem találja szórakoztatónak.

-

Szórakozás - Ushának eszébe jutott a népe, a romba döntött házak, az el-szenesedett holttestek, amiket látott. Szemei könnyel teltek meg. Kényszerítette magát, hogy Chaosra nézzen, és hosszú ideig erősen bámulta. A könnyein ke resztül, az elmosódott homályos alak nem is tűnt olyan félelmetesnek. Mégsem olyan nehéz a feladata. Odalopódzik hozzá, amikor nem figyel, és... Chaos hirtelen felordított. Ál ati üvöltés volt ez, ami megremegtette a földet, a kiégett fenyők ágai letöredeztek, és a földre hul ottak, megrázkódott a széttört oltár is, ami mögött Usháék rejtőztek. Ő

azonban nem dühében ordított. Egy-szerűen felnevetett.

-

Reorx! Te kis nyámnyila takonypóc! Te alulfejlett torzszülemény! Istenek szégyene, te! Mióta mutatkozol ilyen senkiháziakkal?

Dougan a szája elé emelte mutatóujját, és lerángatta Ushát a farakás mögé, majd Tas után nyúlt, de elvétette. A surranó ál va maradt és az óriásra bámult felfelé.

-

Nem félek tőled! - mondta Tas, és nyelt egyet, mivel egy idegesítően nagy gombóc szorította el a torkát, körülbelül akkora, mint a szíve. - Rendkívüli örö mömre szolgál, hogy volt szerencsém megismerni valamit, ami annyira nagy, és

428

429

annyira randa, mint te, de most, hogy már láttalak, azt hiszem a legjobb lenne, ha elmennél.

-

Elmennék? - Chaos gúnyosan elmosolyodott. - Elmegyek. Majd. Akkor, ha annak a koszfészeknek, amit a világotoknak neveztek, már híre-hamva sem ma radt. Felesleges bújócskáznod velem, Reorx. Tudom, hogy itt vagy. Érzem a sza godat.

Chaos megfordult. Hál lnójukra szegezte szemhéj nélküli szemeit, melyek üre sek voltak, és mélységesen sötétek, és mindhárman úgy érezték, mintha a tekin tetével a lelküket akarná magába szippantani. - Egy isten, egy ember, és látok még egy izét - nem is tudom micsodát.

-

Izét?! - ismételte Tas felháborodottan. - Én nem holmi izé vagyok! Hanem surranó! És ami a magasságomat il eti, inkább vagyok ilyen alacsony, minthogy úgy nézzek ki, mintha a Végzet Hegye okádott volna ki.

-

Tas, hagyd abba! - kiáltotta Usha rémülten.

A surranó, aki most már elemében érezte magát, nem hagyta a dolgot annyiban.

-

Az ott az orrod, vagy egy vulkánkitörés nyoma az arcodon?

Chaos morogni kezdett. Üres szemei lassan összeszűkültek.

-

Dougan, csinálj már vele valamit! - könyörgött Usha.

-

Nem, kislány, nem kel elsietni a dolgot - súgta vissza Dougan. - Nézz csak oda! Látod mik közelednek?

Egy ezüst és kék sárkányokból álló raj vált láthatóvá a narancsvörös égbolton, hátukon a lovagokkal, melyek közül néhányan a sötétségre, a másik részük a vi lágosságra esküdött fel. Ahogy az óriáshoz közeledtek, sárkánydárdáik és a kar dok, amiket viseltek, mintha lángra kaptak volna, vörösen izzani kezdtek. A lova gokat egy kék sárkány vezette, hátán egy fekete páncélos harcossal. Mögötte a nyeregben egy fehérköpenyes mágus ült. Chaos azonban nem vette észre őket. Minden figyelme a surranóra irányult. Dougan, aki minden áron meg akarta akadályozni, hogy az óriás hátrafordul jon, most talprakecmergett.

-

Te nagy mamlasz! - kiáltotta el magát a törpe és az öklét rázta. Tas szigorúan fordult Dougan felé.

-

Hát ez nem volt valami eredeti! - jegyezte meg halkan.

-

Nem számít, kisöreg - suttogta Dougan, és kabátja ujjával letörölte az arcá ról a verítéket. Csak az a fontos, hogy beszélj még. Már csak pár perc... ennyi az egész... Tas egy újabb mély lélegzetet vett, ami még ugyanabban a pil anatban benn is akadt, még a válogatott sértegetések is mind kimentek a fejéből, mintha gyomor-szájon vágták volna. Chaos a napot tartotta óriási tenyerében - egy megolvadt kőzetből ál ó lángo ló gömböt. Azok ott lent, mindhárman érezték, ahogy szinte perzselte a bőrüket a belőle sugárzó hő.

-

Egy cseppet a véremből? Ezt akarjátok? - kérdezte Chaos, hangja üres és fagyos volt, akár az éjszakai égbolt. - Azt hiszitek, ezzel át tudjátok venni fölöt tem a hatalmat?

A Mindenség és a Semmi Atyja mennydörgő hangján ismét felnevetett. Közben játszadozott, a napot dobálta, könnyelműen hajította a levegőbe, majd újra el-kapta.

-

Soha nem fogtok irányítani. Soha nem is tudtatok. És soha sem lesztek ké pesek rá. Építsetek kőházakat, erődöket, kerítsétek fal al körbe a városaitokat.tis, a dögvész. Én vagyok a gyilkosság. A türelmetlenség. Én vagyok az aszály és az éhínség, az árvíz és a tűzvész. De ti - mondta Chaos, és megemelte a lángoló gömböt, hogy rájukhajítsa -, ti semmik sem vagytok.

-

Tévedsz! - csendült fel egy tiszta, erős hang. - Mi vagyunk minden! Mi va gyunk a remény!

Egy vöröses ezüst fényben izzó sárkánydárda hasított át a levegőn. Becsapó dott a Napba, és kettétört. A lánggömb mil iónyi lángoló kődarabra robbant szét, melyek tűzesőként hul ottak a földre, majd leérve kialudtak.

Chaos megfordult.

A lovagok csatarendben néztek szembe vele, dárdáik hajításra készen, kard jaikat a magasba emelték, fegyvereik vörösen és ezüstösen tündököltek. Egy va rázsló is volt köztük, fegyverek és vértezet nélkül.

-

Remény?! - Chaos ismét felkacagott. - Én nem látok reményt! Nem látok mást, csak kétségbeesést!

A kődarabok démonharcosokká változtak, Chaos fattyaivá, melyek a valaha élt emberek félelmeiből nyertek életet. A sápadt démonfajzatok, akár a legször nyűbb rémálmok szüleményei egyfolytában változtak, minden harcos előtt más-féle alakban mutatkoztak, és mindig annak a formáját öltötték fel, amitől az el enfél leginkább rettegett.

A hasadékban tűzsárkányok tűntek fel. A valódi sárkányok mintájára terem-tettek, de testüket magmából formázták, pikkelyeik obszidiánból készültek, szárnyaik és sörényük lángtenger, szemeik égő parazsak. A földkéreg alsóbb ré tegeiből származó mérges gázokat okádtak magukból. Szárnyaikról szikrák röpködtek szanaszét, felgyújtva mindent, ami felett csak elrepültek. A lovagok kétségbeesetten nézték ezeket a szörnyeket, arcuk elfehéredett a fé lelemtől és a döbbenettől, amint a rémisztő teremtmények támadásba lendül tek. A lobogók kicsúsztak a remegő

kezekből, és a föld felé zuhantak.

Chaos ekkor rámutatott Solamnia lovagjaira.

-

Paladine halott. Nem segít már rajtatok.

Majd a sötét lovagokhoz fordult.

-

Takhisis elmenekült. Nem véd meg benneteket.

Széttárta hatalmas karjait, melyekkel - úgy tűnt - az egész világegyetemet át-karolhatná.

-

Nincs remény! Nincsenek már isteneitek sem! Mi egyéb maradt nektek?

Steel kihúzta a kardját a hüvelyéből, és a magasba emelte. A fém nem tükröz-te vissza a lángokat, hanem fehéren izzott, ezüstösen, ahogy a holdfény csil an meg a havon.

-

A becsületünk!

430

5I

áldozat. Atór, amit ( ú[vé8;?etnek Fitvtak

e kell hogy tegyelek, Majere - mondta Steel. - Nem tudok harcolni egy nyeregben veled.

- Én pedig nem tudok sárkányhátról varázsolni - hagyta jóvá Palin. Flare leereszkedett. Steel megragadta Palin karját, és kilendítette a fiút a nye regből. Rögvest el is húzta volna a kezét, de az ifjú mágus visszatartotta egy pil anatig.

-

Tudod mit kel tenned? - kérdezte izgatottan.

-

Készítsd a varázslataidat, Tiszteletreméltó Mágus - válaszolta nyugodtan a lovag. - Én készen állok.

Palin bólintott, ujjai szorosan kulcsolódtak a Steel kezére.

-

Ég veled, testvér - búcsúzott.

A lovag elmosolyodott, egy szívdobbanásnyi ideig melegség csil ogott a sze mében.

-

Ég veled - elhal gatott, majd halkan hozzátette -, testvér.

Flare fülsértő harci üvöltéssel emelkedett a levegőbe.

Steel szavai és tettei újra felgyújtották a tüzet a sötétség és a fény lovagjainak szívében, s azok felemelt fővel, bátran szál tak a csatába.

Chaos zűrzavarral és őrülettel, rettegéssel és fájdalommal fogadta őket. Lán gok lobogtak, rémálomba il ő teremtmények vonaglottak körülöttük. Solamnia lovagjai sárkánydárdákkal felfegyverezve vetették magukat a harcba. Az ezüst sárkányok mit sem törődve a halált hozó tűzzel, mind közelebb repítették lova saikat az el enséghez, mígnem a rettenetes hőségtől és a szemkápráztató fényes ségtől szenvedő

harcosok beledobhatták dárdájukat a káosz szülte testekbe. Hit és erős karok vezették a fegyvereket egyenesen előre. A tűzsárkányok közül töb ben lezuhantak, majd a földnek ütődve elhamvadtak a felcsapó lángokban. Sok ezüst sárkány is alábukott összeégett fejjel, megvakulva, elszenesedett, összetö pörödött szárnycsonkokkal.

A sötét lovagok a démonharcosokkal küzdöttek, újra és újra lecsaptak szent ségtelen pengéikkel. A kék sárkányok vil ámot szórtak, karmaikkal támadtak. Ám valahányszor belemélyedt egy fegyver egy káoszfattyú szívébe, a sötét hideg ség, mely már az idők kezdete előtt is létezett, megdermesztette a fémet, megbé nította a fegyvert forgató kart. A lovagok szó nélkül tűrték a fájdalmat, a kardot átvették élettelenné vált kezükből a másikba, és tovább harcoltak.

Palin jóval a küzdelem mögött ál t, és egyelőre nem keveredett bele a csatába. A lovagok dühödt támadása visszaszorította Chaos teremtményeit, s azok most védekezni kényszerültek. De ez nem tarthatott sokáig. Chaos kezének egyetlen mozdulatával erősítést hívott. Nem távolról idézte meg új harcosait: egyszerűen újraformálta az elesetteket.

Palinnak gyorsan elő kel ett készítenie a varázsigéit. Felütötte Magius varázs-könyvét a megfelelő

oldalon, és kinyújtott bal karjában tartotta, míg másik kezé-vel a mágusbotot emelte fel. Szemével még egyszer vegtgtutott a bűvös íráson. Mély levegőt vett, kimondta az első szavakat, felnézett és megpil antotta Ushát.

Eddig nem vette észre a lányt, aki idáig a törött oltár mögött rejtőzött, de most talpra ál t, és félelemmel a szemében figyelte a csatát, kezében pedig a Szürke-kő darabjait tartotta. Mit kereshetett itt?

Szeretett volna kiáltani neki, de félt, hogy ezzel felhívná az alakot öltött isten figyelmét a lányra. Sürgető vágyat érzett, hogy odarohanjon, átölelje és védel mezze. Nem tehette. Maradnia kel ett, hogy véghezvigye a varázslatot, és segítse a lovagokat.

A mágia finom mintázata megremegett és foszladozni kezdett az agyában. A va rázsigék megpróbáltak elil anni a nyelvéről, hogy megbújjanak repedező kon centrációjának réseiben. Látta a a papírra vetett szavakat, de nem tudta, hogyan ejtse ki őket, hogyan hangsúlyozza a szótagokat. A varázslat értelmetlen halan dzsává kezdett összeolvadni a szeme előtt.

A szeretet az én erőm!

Újra ott ál t azon az iszonyú parton, a rettegéstől dermedten féltette a fivérei életét, s annyira kétségbeesetten akart segíteni, hogy eleve kudarcra volt ítélve. Nem számított, hogy esélyük sem volt a túlerő el en, hogy megsebesült, hogy mindvégig kilátástalan volt a küzdelem... Ő tudta, hogy kudarcot val ott. És most újra el kel ett buknia.

A kudarcainkból tanulunk a legtöbbet, fiatal barátom, hal otta a halk, sut togó hangot. A varázsigék egy csapásra visszanyerték értelmüket. Már tudta hogyan ejtse ki őket. Felemelte a botot, és kimondta a szavakat. A hangja tisztán, erőteljesen csengett.

-

Abdis tukng! Kumpul-ah kepudanya kuasahan! - feszülten, mohón várta a vér pezsgését, mely mindig együtt járt a varázserő felgyülemlésével. - Burus longang degang birsih sekalilagang!

Nem érezte a mágia közeledtét. Lassan a varázslat vége felé tartott. Tudta, hogy pontosan hangsúlyozta az igéket, nem ejtettr?egyetlen hibát sem. Már csak néhány szó...

-

Degang kuashnya, lampar terbong kilat matt yangjahat!

Chaos fölé tornyosult. Izzó tűz égette a bőrét. Halál vette körül. Steel meg fog halni. Usha is meghal, és Tas és Dougan, a szülei és a kishúgai, mind-mind, és még ki tudja mennyien?... Aldozat. Aldozat a varázserőért. Feláldoztál-e valaha is bármit a mágiáért, fiatal barátom? Én odaadtam az egészségem, a boldogságom. Lemondtam a szüleim és a barátaim szeretetéről. Feláldoztam az egyetlen nőt, aki talán vi szontszeretett volna.

En mindezt odaadtam a varázserőért cserébe.

Te mit tudsz adni, ifjú mágus?

Palin kimondta az utolsó igéket - Xts vrie -, és halkan, nyugodtan hozzátette - Magamat adom. A varázskönyv lapjai ezüstfehéren felizzottak. A derengés átterjedt a vörös bőrkötésen, és belekúszott a fiú kezébe.

szívében.

csiklandozó érzés futott át rajta. Elöntötte a mágia extázisa, a bor zongató kéj, az elviselhetetlen kín. Már nem félt semmitől, sem a kudarctól, sem

a haláltól. A ragyogás áthatolt a testén, beborította, összegyűlt mélyen benne, a 432

433

A Mágusbot vége, a sárkánykaromba foglalt kristály felfénylett. A fény egyre erősebbé, élesebbé vált, végül még Chaos lángjait is túlragyogta. Solamnia lovag jainak ezüst páncélja visszaverte és felerősítette. A sötét lovagok vértje elnyelte, befogadta, de nem homályosította el. A kék sárkányok pikkelyei zafírként csil ogtak.

A démonharcosok, akiket megérintett a fény, felnyüszítettek fájdalmukban és haragjukban. Az árnylidércek el ibbentek előle, mint a füst, amit egy szel ő szip pant fel a kéménybe. A tűzsárkányok tekergőzve próbáltak kikerülni a sugarak útjából, s közben az ezüstszínnel vil anó sárkánydárdáknak estek áldozatul.

Chaos észrevette a mágikus ragyogást. A szeme sarkából pil antotta meg az idegesítő fényességet, és úgy döntött, véget vet neki.

Figyelmét elfordította seregéről, hogy megkeresse a kel emetlenség forrását. Rövidesen meglátta a varázsbotot, és a jelentéktelen lényt, aki tartotta. Chaos belenézett a fénybe... A mágia végighul ámzott Palin testén, olyan erővel, hogy a fiú térdre esett. A bo tot azonban továbbra is erősen markolta. A kristály pulzálni kezdett, majd egy va kító fehér fénysugarat lövel t egyenesen az óriás szemébe.

- Most! - kiáltotta Palin. - Itt az idő!

Fényeskardú Steel és sárkánya eddig a csata forgatagából félrehúzódva várta, hogy elérkezzen a megfelelő pil anat. A tétlenség szinte az őrületig fokozta a tü relmetlenségüket. Tehetetlenül várakoztak, végignézték, hogyan hul anak el a bajtársaik, nem védhették meg őket, nem ál hattak bosszút értük. Steel észre-vette Palin tétovázását, és magában biztatta, hogy tartson ki. Az ifjú mágus sike re végül őt is elégedettséggel és testvéri büszkeséggel töltötte el. Az érzés meg-lepte ugyan, de önmaga előtt nem tagadhatta le.

Nem kel ett hal ania Palin figyelmeztetését, hogy tudja, elérkezett az ő ideje. Abban a pil anatban, amikor a kristály fénytűje Chaos szemébe döfött, Steel a magasba emelte a kardját, és sarkantyúit a sárkány oldalába mélyesztette.

Az óriás határtalan dühében felüvöltött, meg akart szabadulni a fénytől, mely egyenesen az agyába fúródott, megvakította, fájdalmat okozott, de egyszerűen nem volt képes lehunyni a szemét, mely sötét örvényekként szippantott be min dent, így a fényt is.

Flare egyenesen Chaos felé repült. Az óriás forgatta a fejét, tekergette a nya kát, mindenáron ki akart szabadulni a tekintetét fogva tartó sugár bilincséből. Steel erős akarattal és bátorító szavakkal irányította hátasát, keresztül az üvöl tő lángokon, melyek az isten haját és szakál át alkották. Hogy meg ne vakuljon a tűztől, a sötét lovag kezét felemelve eltakarta a sze mét. Tudta merre van a célpontja, egyenesen felé száguldott. A forróság elvisel-hetetlen volt, pil anatok alatt átjárta a páncélját, felizzította, a fém minden érin tése fájdalmat okozott. Hogy megszabaduljon a fojtogató sisaktól, Steel lerántot ta a fejéről és elhajította. Lángok martak a bőrébe. Nem tudott lélegezni, a per zselő levegő

égette a tüdejét. Fogait összeszorítva tovább repült.

Chaos fényesen izzó adamantitből és vasból készült mel vértet viselt, de a pán-cél csak a mel ét óvta. A karjai meztelenek, védtelenek voltak.

- Fordulj! - harsogta a lovag a sárkánynak, miközben jobbra rántotta a kan-tárt, hogy irányt váltsanak. Vigyél a vállához!

Flare fejét lehajtva keresztülsuhant az isten szakál ának tűzhul ámain, torká ból vil ám csapott ki. Elektromos kisülések futottak végig Chaos mel én, még in tak, tudván, hogy az el enség közel van. Steel lebukott, Flare feje mögé húzódva próbált fedezéket találni. A sárkány felrántotta a jobb szárnyát, megpördült a tengelye körül, és olyan közel húzott el a hatalmas vért mel ett, hogy az izzó fémből áradó tűz megper zselte a szárnyát. Steel levegőért kapkodott. A hőségtől elöntötte szemét a könny, de nem merte lehunyni, tekintetét mereven az el enfelén tartotta. A sárkány közelebb röppent az óriáshoz. Steel messzire kihajolt a nyeregből, fel-emelte kardját, és csengő harci kiáltással belemélyesztette a pengét a titáni karba.

-

Megcsinálta, kislány! Megcsinálta! - rikoltotta Dougan miközben fel-alá ug rált és táncolt. Gyorsan a követ! Gyorsan!

Steel kardja mélyen ült az óriás karjában. Chaos nyüszített és bömbölt. Nem láthatta, mi okozta a fájdalmat, de elrántotta a kezét, kicsavarva ezzel a fegyvert Steel markából. Egy csepp vér buggyant elő a sebből.

-

Most, kislány! Most! - kiáltotta Dougan.

-

Én is jövök! - biztosította Tas Ushát. - De várj egy kicsit! Hová is tettem azt a kanalat?...

-

Erre nincs idő! - taszigálta Dougan a lányt. - Menj! Most!

-

Csak egy pil anat - Tas idegesen kotorászott a zsákocskáiban. - Hol van már az a nyüves kanál?...

Usha bizonytalan pil antást vetett a törpére, majd a zsebeiben matató surra nóra. Dougan sürgetően intett.

A lány óvatosan elindult.

Mindig csak a zsákmányt figyeld! Ne gondolj most Palinra vagy Tasra, ne foglalkozz azzal, mennyire meg vagy rémülve. Védelmezőre gondolj, és a többiekre. Arra, hogyan haltak meg. Sohasem tehettél semmit értük, nem mondhattad el, mennyire hálás vagy nekik. Elhagytad őket anélkül, hogy el-búcsúzhattál volna. Ez... ez most a bosszú a családodért, az Irdáért. Usha a kard mel ől előbukkanó, csil ogó, vörös vércseppre szegezte a tekintetét. Közelebb húzódott, egyre közelebb a hegymagas lábakhoz, a dombnyi lábfej hez, mely dobbantásaival megrázta, megrepesztette a talajt.

A csepp messzire a feje fölött fénylett, mint egy elérhetetlen, vörös ékkő. Es nem esett le.

. R

.

Steel pengéje - a Fényeskardúak ősi öröksége - rózsatövisként meredt elő a húsból, mely fogva tartotta.

Ahogy az óriás a karjával hadonászott, kitépte a fegyvert a lovag kezéből. A seb Jelentéktelen volt, épp csak arra elég, hogy kiontsa az isten egyetlen csepp vérét.

Steel újra támadni akart, de ehhez előbb vissza kel ett, hogy szerezze a kard-ját. Ereje rohamosan csökkent, csakúgy, mint a sárkányáé.

Flare csúnyán összeégett, egyik szeme vakon tekintett előre, pikkelyei felpör dültek, vér szivárgott közülük. Kék szárnyai megfeketedtek, a finom hártya ronsteel képtelen volt sajgó tüdejét megtölteni levegővel. Minden lélegzetvétel fáj-dalomként hasított belé. Szédült, és elhomályosult előtte a világ. Bőre megégett és felhólyagosodott. A fogát csikorgatva előredőlt a nyeregben, és gyengéden megveregette Flare nyakát.

- Újra meg kel tennünk, kedvesem - mondta, - Ezt még be kel fejeznünk. Utána megpihenhetünk. A sárkány bólintott, túlságosan kimerült, a beszéd pedig fájdalommal járt. Ar ra maradt csak ereje, hogy elszántan felhorkantson, ahogy megrohamozta az el-lenfelét. Kényszerítette megpörkölődött, lyukacsos szárnyát, hogy röpítse előre, vissza a csatába.

Flare egyenesen az óriás vál a felé repült, majd hirtelen összecsukta a szár nyát, épp mielőtt fejjel belecsapódott volna az isten testébe. Steel megragadta a fegyver markolatát, és összeszedve minden erejét kirántotta a sebből.

A vércsepp megremegett, és elvált a testtől.

Usha látta az alágördülő cseppet. A remény új erőt adott neki. A körülötte dobbanó óriási lábakkal nem foglalkozva rohant, hogy elkapja a lehulló vért.

De ugyanebben a pil anatban Chaos fertelmesen átkozódva felemelte a kezét, és lecsapott arra, ami számára nem volt több egy idegesítő, ful ánkos bogárnál.

A sárkány szárnyában nem maradt elég erő ahhoz, hogy kikerülje a felé suha nó borzalmas tenyeret. Chaos úgy csapta agyon, mint egy legyet.

Flare törött nyakkal zuhant alá a levegőből, hátán a sötét lovaggal. Ezüstszínű vil anással becsapódtak Palin mel ett. A sárkány elszenesedett szárnya elsöpör-te az ifjú mágust, kitépte a kezéből a könyvet és a botot.

A ragyogó éles fény egy csapásra kihunyt.

A vércsepp, amit ilyen borzalmas áldozatok árán sikerült csak kiontani, a ta lajra esett, és a szürke, száraz föld beitta.

Usha kétségbeesetten felsikoltott. Négykézlábra esett, és az ujjaival kezdte fel-ásni a vörössé

színeződött sarat, elkeseredetten próbálta visszaszerezni az elve-szett vért. Egy árnyék esett rá. A lány megborzongott, keze megdermedt, szíve összeszo rult. Most már Chaos jól láthatta őt, ahogy a kicsordult vér fölött térdel, kezében a Szürkekővel. Ő tudta, hogy veszélyben van.

Palin sebesülten és kábán mégis kitartóan kutatott a botja után, mely valahol ott feküdt a sárkány teteme alatt. A megnyúló árnyékok egyre sötétebbé váltak körülötte. Felnézett. Az óriás hatalmas, fekete szemei - nyoma sem volt már bennük az iménti vakságnak - Ushára szegeződtek. Palin nehézkesen talpra ál t.

- Usha, vigyázz! Menekülj! - üvöltötte.

A lány azonban vagy nem hallotta az óriás hangjától, vagy nem akarta hal ani. Arcát egy pil anatra sem emelte fel a földről, és egyre azon igyekezett, hogy leg alább egyetlen csepp vért visszaszerezzen a szomjas homoktól, és a Szürkekő két darabja közé tegye.

Palin sorsára hagyta a Mágusbotot, és rohant, hogy segítsen Ushának.Nem ért oda. Chaos meglendítette borzalmas kezét, mely összepréselte maga alatt a levegf mindent elsöprő szelet támasztva, ahogy lecsapott. A forró hul ám felragadta földről Palint és hátradobta, nekivágta Flare halott testének. A fiú koponyájába fel obbant a fájdalom.

-

Usha! - suttogta elborzadva és szédelegve. Minden idegszálával akarta, hog felálljon, és bár az agya már-már elhitte, hogy sikerült, moccanatlan teste mé mindig ugyanott hevert, a sárkány vérében. Erezte, hogy arcán a saját vére fc lyik, egy pil anatra még látta magát, mint kavargó porszemet, az óriás egyil szemüregében, azután a látvány semmivé vált.

Tasslehoff jobbra-balra hajigálta a zsákocskáiból előkerülő tárgyakat. Egy da rab kék kristály, egy kiszáradt selyemfa-ág, egy tincs griffsörény, egy kiszáradt gyík egy bőrzsinórra kötve, egy elhervadt rózsa, egy fehér gyűrű két vörös kővel, egy fehér csirketol ...

-

Hová tűnt az a fránya kanál? - nyöszörögte elkeseredetten.

-

Usha! Hagyd, kislány! Fuss! - harsogta Dougan.

-

Mi van? Mi történik? - kapta fel a fejét Tas, szeme kíváncsian felcsil ant. - Lemaradtam valamiről?

Usha összegörnyedt, szánalmasan kaparászott a porban, arcán könnyek pe regtek. Palin teste, mint egy eldobott szalmabábu, kicsavarodott végtagokkal fe küdt egy sárkány véres tetemén. Az óriás hatalmas, szandálos lába az egymáson guruló sziklák fülrepesztő dü börgésével végigcsoszogott-csattogott a harcmezőn, eltaposta a lovagok holttes teit és a haldokló sárkányokat. Usha és Palin felé tartott.

Egy hideg kéz - kegyetlen, akár az óriásé - összeszorította a surranó kicsiny szívét.

-

Agyon fogja taposni őket! - sikoltotta Tas. - Teljesen laposra! Ez... ez rosz szabb, mint Lord Soth! Egy barátot nem lehet csak úgy eltaposni, különösen nem az én barátaimat! Kell, hogy legyen valaki, aki elég nagy, hogy megál ítsa.

Tas űzötten körbepil antott, hátha talál egy lovagot, egy sárkányt, vagy leg alább egy istent, aki segíthetne. A lovagok és a sárkányok azonban a saját életü kért küzdöttek, Dougan pedig magába roskadva ült, fejét lehajtva a tenyerébe te mette az arcát, vál a időnként megrázkódott, és egyre azt ismételgette: - Az én hibám! Az én hibám!...

Tas felál t, s amikor így tett, rá kel ett jönnie, hogy elérhető közelségben ő a legnagyobb. (Mármint ál va.) (És leszámítva persze az óriást.) A büszkeség szel-lője suhant át a szívén, és elsöpörte a szorongató, gonosz kezet.

Tasslehoff félredobta a zsákocskáit, kivonta a tőrét - azt, amelyiket Cararnon egyszer Nyúlvégzetnek gúnyolt -, és elesett barátai felé futott azzal az ügyességgel és fürgeséggel, ami csak a surranóknak adatott meg, és amely segített nekik élet-ben maradni egy olyan világban, ami hemzsegett a felbőszült minotauruszoktól, magukból kikelt boltosoktól, hogy a dühös békebírókról már ne is beszéljünk. Tasslehoff Usha és az óriás közé vetette magát, majd egy ősi surranó csataki áltással - Nesze neked! megragadta a tőrt, amit Nyúlvégzetnek hívtak, és bele-vágta Chaos nagylábujjába. A mágikus penge áthatolt a vastag bőrön éc

Vér fröccsent a sebből. Az óriás felkapta sajgó lábát, készen arra, hogy elta possa azt az arcátlan teremtményt, aki meg merte sebezni.

Chaos a földre csapta a talpát.

Porfelhő emelkedett a magasba, Tasslehoff eltűnt.

-

Tas! - Usha tehetetlen, őrjöngő dühében felsikoltott. Oda akart rohanni, hogy segítsen a barátján, ám ekkor meghal otta Dougan diadalittas üvöltését.

-

Megcsináltad, kislány! Nézz oda! Nézz a Szürkekőre!

A lány megtorpant, és lepil antott.

Egyetlen vörös vércsepp csil ogott a kő egyik felének üregében.

-

Zárd össze a két darabot! - Dougan újra talpon volt, össze-vissza ugrált iz gatottságában. Zárd össze! Gyorsan!

Chaos bömbölt és üvöltött mel ette. Az óriás testéből előcsapkodó lángok megperzselték, a körülötte örvénylő szél majdnem összenyomta. A lány tudta, hogy az életének vége, de ez már nem számított. Palin és a vidám kis surranó halott. A sötét de becsületes lovag, Védő, mindenki meghalt, senki sem maradt. Meghalt a remény is.

Usha összecsapta a kezeit, összeil esztette a Szürkekő két darabját, közéjük zárva Chaos vérét, és... Csend.

Csend és sötétség.

Usha nem látott, nem hallott és nem érzett semmit, még a talajt sem a lába alatt. Az egyetlen szilárd

tárgy, amiről biztosan tudta, hogy létezik, az a Szürke-kő volt, érezte a kő éles felszínének hideg érintését.

A drágakő lágy szürke fénye felizzott.

Usha elejtette, de a kő nem esett le.

Kiszabadulva a lány kezéből, felemelkedett, magasra, egyre magasabbra szál t a sötétség felé, majd hirtelen felrobbant.

Kristályként ragyogó apró darabkák miriádja repült szerteszét. Beborították az eget, fényes tűszúrásokkal pettyezték az éj leplét.

Csil agok voltak, új, különös csil agok.

Hold emelkedett fel, egyetlen sápadt hold. Szép volt, de érzéketlen. A holdfénynél Usha újra látott. Chaos eltűnt, és vele együtt Dougan is. Körülötte mindenütt holttestek hever tek. Addig keresgélt köztük, amíg rá nem lelt Palinra.

Karjaiba zárta a fiú testét, és mel éfeküdt. Fejét Palin mellére fektette, lehuny ta a szemét, hogy ne lássa az idegen csil agokat, a hideg holdat, elindult a sötét ségben a szerelme után.32

(Eső. Ősz. (Búcsú

gy csepp hideg víz hullott a homlokára.

Lágy, hűvös eső esett. Palin lehunyt szemmel feküdt a nedves fűt arra gondolt, hogy ez is egy olyan szomorkás, párás, szürke na amikor nem jó lovagolni, és a bátyja megint morgolódni fog, azon aggódva a páncélja és kardja megrozsdásodik, hogy az erős fiú majd kacagva rázi hajából a vizet, és megjegyzi, hogy olyan a szaguk, mint az ázott lónak.

És ő majd emlékezteti őket, hogy igenis szükség volt erre az esőre, és ho lódi áldás ez ebben a szárazságban...

A szárazság.

A nap.

Az izzó, vörös nap.

A fivérei halottak.

És a nap nem nyugszik le.

Emlékei visszatértek, és velük együtt a borzalom és a szívszorító gyász. A vesség az arcán nem eső

volt, hanem vér. A felhő pedig a fölé tornyosuló c árnyéka. Palin félelemmel eltelve kinyitott, a szemét és végignézett a fölé 1 selyemfák ágain, az esőcseppektől és harmattól csil ogó leveleken, melyek nÉ

lyike már felöltötte az ősz vörös és arany ruháját.

Palin felült, és mélységesen összezavarodva körülnézett. Egy réten fek mely nem lehetett messze az otthonától, hiszen selyemfa egész Ansalonon c is egyetlen helyen nő: Vigaszban. De vajon mit keres itt? Néhány pil anatta előtt, még Abyssban haldoklott.

A távolban meglátta az Utolsó Otthon fogadót - az otthonát -, sértetlenül. vékony füstcsík kanyargott a kemencéből, finom il atokkal terhesen szál t felé a szemerkélő esőben. Halk nyöszörgés ütötte meg a fülét. Palin odakapta a pil antását.

Usha feküdt mel ette összegömbölyödve, mint egy kisgyerek, egyik kazjá

dekezően a feje fölé húzta. Aludt, és álmában valami szörnyűséget láthatott Palin óvatosan megérintette a lány vál át. Usha megremegett, és motyogni kez

-

Palin! Hol vagy?

-

Usha, én vagyok az! Itt vagyok - mondta lágyan.

A lány kinyitotta a szemét, és meglátta. Kezével magához húzta, szorosa ölelte.

-

Azt hittem, meghaltál. Egyedül voltam, olyan egyedül... és a csil agok 1 gek voltak, és te ott feküdtél holtan...

-

Jól vagyok - biztosította Palin, és ő volt a leginkább meglepve, hogy téri jól van. A legutolsó

emléke a marcangoló fájdalom volt.

Hátrasimogatta a lány gyönyörű ezüstszín haját, és élvP•• aranyló szemeibe, melyek mnc+

-

Igen, nekem... semmi bajom. Az óriás... Tast... Irgalmas istenek! - Usha fél relökte Palin kezét, és botladozva felállt - Tas! Az óriás!...

Megfordult, hangja zokogásba ful adt.

Palin pil antása elsiklott a lány mel ett, és meglátta a holtakat. Ott feküdtek mind. Solamnia lovagjainak teste Takhisis sötét lovagjai mellett. Mindazok, akik valaha elindultak Abyssba, hogy fegyvert fogjanak Chaos és pokol-béli serege ellen. Senki sem élte túl. A harcosok tetemei egymás mellett, sorban fe küdtek, kezeik a mel ükön összekulcsolva, arcuk kisimult és békés, a rájuk hul ó zápor lemosta a vér, a félelem és a fájdalom minden nyomát. Az eső függönyén át Palin hirtelen észrevett egy mozdulatot, egy apró reme gést. Az egyik lovag még élt. Palin végigrohant a sorba fektetett harcosok előtt, s ahogy közelebb ért, felismerte Steelt. A lovag arcán vérpatakok folytak. Térdepelt, nem volt már ereje felál ni. Te nyerében egyik halott társa élettelen kezét tartotta. Lassan kicsúszott a lába alól a talaj, lerogyott a nedves, barna fűre. Palin letelepedett mellé. Pil antása végigsiklott a kifacsart, felhasogatott, vér-foltos páncélon, majd megál apodott a sápadt arcon. Hal gatta a kihagyó léleg zetvételt.

-

Steel! - szólította halkan. - Testvér!

A haldokló lovag felnyitotta a szemét. Tekintete fátyolos volt, a csil ogás elszö kött belőle.

-

Majere... - egy pil anatra mosoly suhant át az arcán. - Jól harcoltál. Palin megfogta a sötét lovag kezét. Hideg volt.

-

Tehetek érted valamit? Segíthetek?

Steel feje elfordult, pil antása megpihent Palin mellett.

-

A kardom...

A fiú nem messzire tőlük, a fűben heverve találta meg. Felemelte, a markola tot a lovag kezébe adta. Steel lehunyta a szemét.

-

Temess a bajtársaim mel é!

-

Úgy teszek, testvér - ígérte Palin a könnyeivel küszködve. - Ígérem! A lovag ujjai szorosan összezárultak a markolaton. Még egyszer, utoljára tisz telgésre emelte a fegyvert.

-

Est sularus... - utolsó leheletével együtt solamniai szavak röppentek fel aj-káról. A becsületem, a folytatás már nem volt több egy sóhajnál - oth Mithas - az életem.

-

Palin! - Usha állt mellette.

A fiú felemelte a fejét, és letörölte az arcáról az esőt és a könnyeket.

-

Tessék? Megtaláltad Tast?

-

Gyere, nézd meg! - kérte halkan a lány.

Palin lassan talpra ál t. Köpenyét eláztatta az eső, de a kora őszi levegő meleg volt. Elsétált a lovagok maradványai mellett, és csak most jutott eszébe, hogy va jon mi történhetett a sárkányokkal. Ebben a pil anatban beléhasított a félelem, hol lehet a varázsbotja és a könyv?

Ám mindkettő ott volt, nem is messze. A Mágusbot a fűben feküdt, mel et-te az öreg varázskönyv. A hajdan vörös bőrkötés megfeketedett és elszenese dett. Palin óvatosan megérintette, és felemelte a könyv fedelét. A lapok eltűn tek he1í51e Annak az utolsó varázslatnak az erese felemésztette, elpusztította

A fiú felsóhajtott, ahogy végiggondolta, micsoda veszteség is ez. Mégis, bizto volt benne, hogy Magius elégedett lenne, ha tudná, hogy az ő mágiájával sikerül legyőzni Chaost. Az ifjú mágus felemelte a botot, és megdöbbenve vette észre mennyire más megérinteni most, mint korábban. Annak idején a fa mindig me leg és kel emes fogású volt, most pedig hidegnek, keménynek és érdesnek érez te. Visszafektetve az ereklyét a fűbe, megkönnyebbült ugyan, de nem hagyta nyu godni a gondolat, hogy mi lehet az oka ennek a furcsa változásnak.

Odalépett Usha mel é, és lenézett a rakás rongyos zacskóra. Palin abban a pi: lanatban megfeledkezett a bottal kapcsolatos aggodalmairól, amint rájött, mit i lát. Letérdelt a surranó

legféltettebb kincsei mellé.

Végigvizsgálta a különféle tárgyakat. Egyet sem ismert fel közülük, ami talá nem is csoda, és már kezdte magát azzal biztatni, hogy ez egy másik surranó fe szerelése (aki talán a gyorsabb menekülés reményében hajította el), amikor fe emelte az egyik utolsó zsákot. Egy köteg térkép záporzott ki belőle.

-

Ez Tasslehoffé - mondta félelemtől összeszoruló szívvel -, de hol van ő? Sc ha nem hagyta volna így itt.

-

Tas! - szólongatta Usha. - Palin, nézd! Itt van az abroncsbotja. Egy... egy r kás... csirketol között fekszik.

A fiú félresöpörte a tol akat. Az abroncsbot alatt, a tol ak között talált még eg F. B. monogramos zsebkendőt, egy ezüstkanalat (elfek keze munkájára utaló d szítéssel), és egy vértől sötétlő tőrt.

-

Hát meghalt - szipogta Usha. - A kanalát sohasem hagyta volna itt. Palin tekintete végigsiklott az úton, mely egyenesen futott, mígnem egy másit kal találkozott, majd még eggyel, és így haladt egyre távolabbra, szétválva, és ú ra találkozva, hogy végül hazavezesse. Az utak lassan elhomályosultak Palin szeme előtt.

-

Csak egyetlen oka lehet annak, hogy Tas itt hagyja a legértékesebb kincse - mondta halkan. Talált valamit, ami még érdekesebb... A lágyan szemerkélő eső lassan elál t. A szürke nappal sötét éjszakába fordul A különös csil agok felragyogtak az égen, szétszóródtak a sötétségben, mint a fek te bársonyra hulló látókövek. A sápadt, hideg hold felkelt, megvilágította az utat.

Palin felnézett a csil agokra és a magányos holdra. Megborzongott, leereszt( te a tekintetét. Pil antása Raistlin aranyló szemével találkozott.

-

Bácsikám! - Palint bár örömmel töltötte el a viszontlátás, nyugtalanította A varázsbot többé már nem szolgálta őt, nehéz volt és esetlen. Az ifjú mágr nem értette, mi történhetett.

-

Velünk maradsz, most hogy véget ért a háború. Vége, ugye? - kérdezte izg tottan.

- Igen. Ennek a háborúnak vége - felelte egyszerűen Raistlin. - Lesznek ma újabbak, de azok már nem tartoznak rám. De nem, nem maradok. Elfáradta Folytatom hosszú álmomat. Csak azért jöttem, hogy elbúcsúzzam.

Palin csalódottan nézett rá.

-

Muszáj menned? Még olyan sok mindent meg kel tanulnom.

-

Ez igaz, fiatal barátom. És igaz is marad halálod napjáig. Nem számít, hogy milyen öreg leszel akkor. Mi baja a botnak? Úgy tartod, mintha fájdalmas lenne

-

Valami történt vele - felelte Palin. Érezte, hogy valami megnevezhetetlen fé lelem támad benne, félelem valamitől, amire tudat alatt talán már rájött, de nem volt hajlandó tudomásul venni.

-

Add ide! - kérte Raistlin.

Palin hirtelen támadt érdektelenséggel nyújtotta át a varázsbotot. Raistlin elvette, és csodálattal nézett rajta végig. Törékeny keze végigsimította a durva fát.

-

Shirak! - suttogta.

A bot fénye felragyogott, de rögvest halványulni kezdett. A derengés megreme gett, majd végleg kihunyt.

Palin hitetlenkedve nézte az ereklyét, és felnézett a magányos holdra. Szíve összeszorult.

-

Mi történik? - kiáltott fel félelemtől remegő hangon.

-

Ó, én talán tudok erre válaszolni, fiatalember.

Egy vén, egérszínű köpenybe burkolózott varázsló tipegett eléjük, fején jel eg zetesen viseltes csúcsos süveggel. Az út felől érkezett az Utolsó Otthon irányá ból. Az öregember kézfejével megtörölte a száját.

-

Finom sör - jegyezte meg. - Caramon legkiválóbb erjesztése. Ez egy kitűnő évjárat lesz nagyot sóhajtva megcsóválta a fejét. - Ez bizony nagyon fog hiá nyozni.

-

Üdvözöllek, Tiszteletreméltó Öreg - mondta Raistlin, miközben a varázs-botra támaszkodva mosolygott.

-

Mi? He? Ez valami célzás akart lenni a koromra? - pislogott bozontos szem öldöke alól az újonnan érkezett.

Palinhoz fordult, megpil antotta a surranó zsebkendőjét, amit a fiú az öve alá tűrt. Az öreg varázsló

szakálla mérgesen felmeredt.

-

Az az enyém! - rikoltotta, kirántotta a vászondarabot és dühösen lobogtat-ni kezdte a döbbent fiú előtt. - Itt van benne a monogramom: F. B. Úgymint... Izé... FYítz Bale. Nem. Nem ez lesz... FYizbi... Vagy mégsem...

-

Fizban! - segített Palin.

-

Hol?! - Az öregember harciasan megpördült. - A görcs esne belé! Minden-hová követ.

-

Fizban! - Usha elkerekedő szemmel bámulta. - Védelmező már említette a nevét. Ön valójában Paladine.

-

Szerintem tévedett - csóválta a fejét kétkedően Fizban. - Mindig összekevernek vele, pedig a koromhoz képest én sokkal jobban tartom magam.

-

De hiszen ön még él - mondta Palin megkönnyebbülten. - Chaos azt állította, hogy meghalt. Pontosabban, hogy Paladine halt meg. Az öreg varázsló a fejét vakargatva töprengett ezen egy darabig.

-

Neeeem. Nem hinném - szemrehányó arckifejezést öltött. - Nem hagytatok már megint egy kupac csirketol ban, ugye?

Palin megnyugodott, jobb kedvre derült és a félelme is elmúlt.

-

Mondja el, mi történt, Uram. Győztünk, ugye? Legyőztük Chaost?

Fizban mosolyogva felsóhajtott. A zavarodottság eltűnt az arcáról, átadta a he lyét egy öregember barátságos, kedves, szomorú, de mégis büszke tekintetének.

-

Chaos vereséget szenvedett, fiam. De nem pusztult el. A Mindenség és Sem-mi Atyját soha nem lehet elpusztítani. Elkergettétek erről a világról. Eltávozott, de ennek meg kel fizetni az árát. Elhagyja Krynnt, de a gyermekeinek is vele kell tartaniuk.Nem... nem mennek el, ugye - nyögte rémülten Usha. - Nem mehetnek el!

-

A többiek már eltávoztak - mondta halkan Fizban. - Én is csak azért jöt tem vissza, hogy köszönetet mondjak, és - újra felsóhajtott - igyak egy utolsc kupa sört a barátaimmal.

-

Ezt nem tehetik! - Palin hitetlenkedve tágra nyitotta a szemét. - Hogy hagy hatnak el bennünket?

-

Azért hozzuk ezt az áldozatot, hogy megóvjuk a teremtményeinket, akike annyira szeretünk, fiam - felelte Fizban. Tekintete a lovagok tetemeire, majd kezében tartott zsebkendőre esett. - Ahogyan ők is áldozatot hoztak, azért ami szerettek.

-

Én ezt nem értem - suttogta meggyötörten Palin. - És mi történt a bottal` Hol van a mágia? kezét a szívére szorította. - Nem érzem többé az erőt ma gamban. Raistlin Palin vállára tette a kezét.

-

Azt ígértem, hogy egy napon te leszel a leghatalmasabb mágus, aki valaha is élt. Beteljesítetted a jóslatomat, fiatal barátom. Azt a varázslatot még maga Ma gius sem tudta volna megidézni. Büszke vagyok rád.

-

De... a könyv megsemmisült!

-

Ez már nem számít - mondta Raistlin, és megvonta a vállát. - Semmi sem számít!

Palin továbbra is értetlenül bámult, majd a nagybátyja szavainak igazsága el-jutott hozzá, és a felismeréstől lelke mélyéig megremegett.

-

Nincs többé varázslat a világon...

-

Nincs, legalábbis abban a formában, ahogy te ismered. Talán valamilyen más alakban... Rajtad ál , hogy megtalálod-e - mondta gyengéden Fizban. - El-kezdődött az, amit úgy neveznek majd, a Halandók Kora. Azt hiszem ez lesz Krynn legutolsó időszaka. A legutolsó, a leghosszabb, és talán a legjobb. Ég ve led, fiam! Ég veled, leányom!

Fizban megszorította a kezüket, majd visszafordult Raistlinhez.

-

No, nem jössz? Nincs időm itt totojázni. Mennem kel egy új világot építe ni. Lássuk csak, hogy is kel ! Végy egy kis port, keverd össze egy csipet dene vérguanóval...

-

Most búcsúzom, Palin. Viseld gondját a szüleidnek - Raistlin Usha szemé-be nézett. - Ég veled, Irda Gyermeke. Nemcsak megbosszultad a népedet, de a hibájukat is jóvá tetted. - Szeme sarkából vetett egy pil antást az elkeseredett fi úra. - Elmondtad már neki az igazságot? Szerintem látványosan javítana a han gulatán.

-

Még nem, de el fogom - biztosította Usha. - Megígérem - tette hozzá félénken. Raistlin elmosolyodott.

-

Hát ég veletek! - mondta újra, majd botjára támaszkodva megfordult, és csatlakozott Fizbanhoz. A két mágusmester keresztülvágott a réten, arra, ahol holtak feküdtek.

-

Bácsikám - kiáltott utána elkeseredésében Palin. - Az istenek elmentek! Mi tegyünk most egyedül?

Raistlin megtorpant, és visszanézett a vál a fölött. Bőre sápadt aranyként csil logott az idegen csil agok fényében, szemeiben arany tűz lángolt.

-

Nem vagytok egyedül, fiatal barátom. Hisz ott vagytok egymásnak.

együtt ál t valahol Vigasz közelében, egy réten, me-_ -.Marosan szentként tisztelnek majd. Ugyanitt Ansalon egész népe összegyűlik majd, hogy szentélyt emeljen hatal mas kövekből, melyet egy seregnyi törpe hoz el, egyenesen Thorbardin mélyéről. A szentély egyszerű, fehér márványból és fekete obszidiánból készül. Körülötte az emberek népe elülteti a fákat, amiket az elfek királya, Gilthas vezette küldött ség szál ít ide Silvanestiből és 9ualinestiből.

A szentély mélyén egy sírboltban helyezik nyugalomra Solamnia lovagjait Ta khisis sötét lovagjaival együtt.

A terem közepén Fényeskardú Steel testét egy fekete márványból faragott ra vatalra fektetik. Testén ott csil og éjszín páncélja, kezében atyjának kardja. Vele szemben fehér márvány ravatalon a félelf Tanis nyugszik, zöld erdőjáró ruhájá ban, mel ette a kék kristálypálca, Zúgószél és Aranyhold gyermekeinek ajándé ka.

A sírboltot ezüstből és aranyból kovácsolt kétszárnyú kapuval zárják le. A ka pu egyik szárnyára a Rózsa, a másikra a Liliom jelét vésik, alájuk pedig a hősi halált halt lovagok nevét. A kapu fölött azonban Ansalon legnagyobb hősének emlékére csak egyetlen név ál kőbe vésve. Tasslehoff Fúróláb.

Alatta pedig egy abroncsbot rajza látható.

Az Utolsó Hősök Sírja. Így hívják majd a szentélyt, és azoknak ál ít emléket, akik meghaltak azon a szörnyű nyáron.

Mindennek ellenére nem annyira ünnepélyes, mint vidám hely lesz ez, hiszen (a lovagok mélységes sajnálatára) surranók hada zarándokol ide egész Ansalon ról. Elhozzák a gyerekeiket, az egész pereputtyukat, és piknikeket rendeznek a környéken. Míg falatoznak, történeteket mesélnek leghíresebb hősükről.

Alig telik bele egy emberöltő, és már Krynn minden surranója tud mutatni egy különös eszközt - talán egy kanalat -, mely csodálatos hatalommal bír.

Arra a kérdésre pedig, hogy honnan jutott hozzá, azt mondja majd:

- Tas nagybácsikámtól kaptam.

CEpi[ójus

űzkovács Kova fel-alá járkált a fa alatt. Muszáj volt mozognia

fahelyének parazsa kihunyt, és az öreg törpe csontig fagyott. Ö:

Jte tenyerét, hogy felmelegítse elgémberedett ujjait, toporgott,

gyott lábujjaiba visszatérjen az élet, és zsörtölődött, hogy felhevítse a

-

Hol csavarog az az agyatlan surranó! Azt mondta, idejön. Én mei rok és várok. Tanis meg Sturm és a többiek már réges rég elmentek. képzelni, ők is merre járnak. Valószínűleg valami kel emes meleg ko töltik az időt és forró fűszeres bort iszogatnak a régi időkről fecsegve, n gatva, hogy én hol lehetek.

A törpe dühöset horkantott.

-

Sehol, ott vagyok. Sehol. Egy kiszáradt fa alatt, egy kihűlt tűzhely egy ajtókilincs-eszű

surranóra várva. És hogy mi van vele? Hát megmonc - Kova addig mérgelte magát, hogy egész kipirult az arca. - Egész biztos börtönben csücsül! Vagy egy minotaurusz csóválja a feje felett a lófarkát va. Esetleg egy idegesebb mágus gyíkká változtatta. Vagy kútba zuhant akkor, amikor el akarta érni a saját tükörképét és nekem kel ett volna nom, ha nem rántott volna be maga mel é engem is. Ha akkor nincs ott T

Kova zsörtölődött, járkált, tapsolt, ugrált. Annyira elmerült e foglalatos ban, hogy észre sem vette, hogy idóközbet társa akadt.

Egy surranó, aki világossárga nadrágot viselt egy mókás zöld-piros c mellénnyel, dereka körül megszámlálhatatlan kis erszénnyel, a törpe háta osont és kuncogva utánozta annak mozdulatait. A surranó ott járkált, tapsolt és toporgott Kova sarkában, amíg a törpe ál t egy monológ közepén, hogy pipára gyújtson, és dohányzacskójába nyíl ott már volt egy másik kéz. Gyors fejszámolás után, melynek során kid hogy eggyel több kéz van itt, mint kellene, a törpe felüvöltött és megfordul

-

Megvagy! - ragadta csuklón Kova a tolvajt.

A tolvaj pedig Kovát.

Tasslehoff széles mozdulattal ölelte át barátját.

-

Kova! En vagyok az!

-

Na, épp ideje - dohogott a törpe. - Te ajtókilincs! Látod, mit csináltá ejtettem miattad a pipámat. Ej, cimbora, cimbora! Ne vedd a szívedre. Nen rok veszekedni veled. Megleptél, ennyi az egész. Tas sírt és nevetett egyszerre, míg fel nem fedezte, hogy a sírás és neveté szegabalyodik a torkában és megnehezíti a levegővételt. Kova megvereget rátja hátát.

Miután ismét levegőhöz jutott Kova ütéseitől, Tas végre képes volt mf lalni.

-

Végül csak megcsináltam. Fogadok, hogy hiányoztam neked, ugye? Figyelmen kívül hagyta Kova vil ámgyors ,.NEM!"-jét és tovább fecseóP**

-

Nekem hiányoztál. A legcsodálatosabb kalanrl^'"`

jarn neked.

A surranA -"

-

no' is xezglem r i uaom mar. aurranox zenL rauzo susxanalanal. L' zL ugy kaptam...

-

Mit képzelsz, mit csinálsz? - förmedt rá Kova. Csípőre tett kézzel meredt a surranóra.

-

Pihenek a fád alatt - felelte Tas. - Miért? Mit gondolsz mit csinálok? Szemében érdeklődés csil ant, ahogy körbenézett.

-

Vagy itt valami mást csinálok, mint amit én gondolok? Mert ha igen...

-

Ne zavarj össze! - dühöngött Kova - Itt nem arról van szó, amit csinálsz, vagy amit te gondolsz, hogy én gondolok, hogy te csinálsz. Itt arról van szó, amit nem csinálsz!

Tas gyanakodva figyelte a törpét.

-

Ennek nem nagyon van értelme. Ha úgy gondolod, hogy nem csinálom, amit én úgy gondolom, hogy csinálok, és ha azt gondolom, hogy csinálom, amit nem gondolok, hogy csinálom, akkor...

-

Kuss! - hördült fel a törpe betapasztva fülét.

-

Valami baj van, Kova?

-

Megfájdítod a fejemet! Az a baj. Na, hol tartottunk?

-

Tehát... ha nem csiná...

Ál j ! - A törpe zihálva lélegzett. - Nem erre gondoltam. És ál j csak fel. Nincs időnk lustálkodni. Sürgős találkozónk van Tanisszal és a többiekkel arrafelé. Bizonytalan irányba mutatott.

-

Talán egy kicsit később - felelte Tas, még kényelmesebben elhelyezkedve. - Rettenetesen fáradt vagyok. Azt hiszem, szívesen pihennék itt egy kicsit, ha nem bánod. Ez egy igazán nagyon szép kis fa. Illetve az lenne, ha nem volna ilyen bar-na és szomorú-forma. Azt hiszem ez a fa reszket. Hideg van itt. Én is fázom. Te nem fázol, Kova?

-

Fázom! Persze, hogy fázom! Majdnem halálra fagytam. Ha akkor jöttél vol na, amikorra vártalak...

Tas hal gatott. A helyzetet fontolgatta.

-

Tudod, Kova, azt hiszem, azért fázol te is, én is, meg a fa is (igazán nem tudom, hogy most mi bajod ezzel), szóval azért, mert nem ég a tűz a tűzhelyeden.

-

Tudom, hogy nem ég a tűz a tűzhelyemen - ordította Kova olyan dühvel, hogy csuklani kezdett. - De... én... te...

-

Nos, ha gondolod, hogy úgy jobb, én el is mehetek - mondta sértődötten Tas. - Nézd meg, hova jutottál nélkülem! Találkozhatunk Tanisszal meg a töb biekkel később is. Addigra majd jól belekeverik magukat valami végenincs bajba, és akkor te meg én majd kihúzzuk őket a csávából. Mint a régi szép időkben. Szóval, miért nem raksz tüzet, amíg én ez alatt a szép fa alatt üldö gélve elmesélem neked, hogy mi történt velem. Ó, erről jut eszembe, ezt hoz tam magunknak. Tas belekotort az egyik zsákocskába és egy ezüst kulacsot húzott elő, büszkén a magasba emelve.

-

Caramon legjobb erjesztése!

Kova a fára nézett. Aztán a tűzhelyre. Onnan a surranóra. És végül a kulacsra. Különösen a kulacsra. A törpe megköszörülte a torkát.

-

Reorxra mondom, nem akartalak megbántani. Csak kissé felmelegíteni ma gam, ha érted. Feltételezem, hogy kifizetted Caramonnak?

Kova a kulacs után nyúlt, kihúzta a dugót és mohón beleszagolt.

Ki fogom - ígérte ias es nexiaoiL a ianax , na iegicözelebb találkozunk. Szóval. Hol is tartottam? Ja, igen. A Surranók Szent Elűző Kiskanalánál. Nos, volt az a kísértet, tudod, és... A surranó csak beszélt. Kova a sört kóstolgatta, és úgy találta, hogy ízlik. Ivott még néhány kortyot, majd a kulacsot a zsebébe sül yesztette.

Lesz még elég idejük, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Egy egész örökkcva lóság, ha pontosak akarunk lenni.

- Csak megrakom azt a tüzet - határozta el Kova. - Bármit megteszek, ami től nem kel hal gatnom ennek a patkányagyú surranónak a fecsegését.

Kova összegyűjtötte a lehul ott ágakat, kipucolta a tűzhelyet és szikrát csiholt. Óvatosan élesztgette a lángot, dagadó pofával fújta az izzó parazsat.

A tűz hamarosan fényes lánggal égett, felmelegítve törpét, fát, surranót. Kova visszaült a helyére és úgy döntött iszik még egy kortyot, hogy lássa, valóban olyan jó-e, mint először gondolta. Az volt.

Tas kezébe nyomta a kulacsot, aki belekóstolt, majd visszaadta a törpének. A tűz pedig egyre fényesebben világított, egyre melegebben égett.

És Ansalon éjszakai egén kigyúlt egy új csil ag - egy vörös fényű csil ag -, mely örökre ott marad, örök jeleként annak, hogy az emberiség még a Halandók Ko rában sincsen egyedül. 446