Maria Turtschaninoff

MARESI

KRÓNIKÁK A BÍBORKLASTROMBÓL

Annus Ildikó fordításában

Scolar

Nővéremnek, Alexandrának

Nevem Maresi Enresdotter, és ezen sorokat a harminc-kettedik Anya tizenkilencedik évében írom. Négy évet töltöttem már itt a Bíborklastromban, és ezen idő alatt a Klastrom történetéről szóló csaknem összes írást elolvastam. O nővér azt mondja, hogy az én elbeszélé-sem is odakerül majd a többi közé. Mi tagadás, ez igencsak furcsa érzés. Elvégre nem vagyok sem főnöknő, sem tudós nővér, csak egy egyszerű novícia. O nővér szerint azonban fontos, hogy éppen én írjam le, ami történt – én ugyanis ott voltam, láttam mindent. A másodkézből származó történetek nem hitelesek.

Én magam nem vagyok történetíró; legalábbis egyelőre nem.

De ha addig várnék, amíg érett író leszek, ha megvárnám, amíg el tudom úgy mesélni a történteket, ahogyan el kell mesélnem, bizonyosan el is felejteném. Így tehát leírom most az emlékeimet, amíg még tisztán és frissen élnek emlékezetemben. Nem telt még el hosszú idő azóta, csupán egyetlen tavasz. És még az is élénken él emlékeimben, amit legszívesebben elfelejtenék: a vér szaga, a szilánkokra törő csont recsegése-ropogása. Nem akarom újra elő-hívni ezeket az emlékeket, de muszáj lesz, nem tehetek mást. A halálról nehéz írni. De az, hogy valami nehéz, nem jelenti azt, hogy felmentést kaphatok alóla.

Azért mesélek, hogy a Klastrom ne feledje soha, ami történt.

De azért is, hogy én magam jobban megértsem a történteket. Az

olvasás mindig sokat segített abban, hogy jobban megértsem a világot – remélem, az írás is ugyanilyen hatással lesz majd.

A legnagyobb fejtörést a megfelelő szavak okozzák. Melyek azok, amelyek az olvasóban a megfelelő képet hívják elő, anélkül, hogy eltorzítanák vagy megszépítenék a valóságot? Mekkora a szavak súlya? Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy csak azt írjam le, ami a történetem szempontjából fontos, és ki-hagyjak mindent, ami nem az; de az Istennő bocsássa meg nekem, ha nem mindig járok sikerrel.

Azt sem mindig könnyű eldönteni, hogy hol kezdődik egy történet, és hogy hol ér véget. De ebben az esetben könnyű a kezde-tet meghatározni: minden akkor kezdődött, amikor Jai a Klastromba érkezett.

Lent voltam a parton, és kagylót gyűjtöttem azon a tavaszi reggelen, amikor Jai megérkezett. Kosaram félig tele volt már, én pedig leültem egy kőre, hogy kifújjam magam. A partot árnyék borította, a nap ugyanis még nem kúszott a Fehér Asszony-hegy fölé, lábamat pedig teljesen lehűtötte a tengervíz. Talpam alatt a tenger hullámai táncoltat-ták a kerek kavicsokat. Egy vöröslábú koanmadár ugrált a víz szélén, ő is kagylók után kutatott. Hosszú csőrével éppen feltört egy kagylóházat, amikor egy aprócska hajó tűnt fel a magas, karcsú sziklák között, amelyeket az alakjuk miatt Fogaknak neveztünk el.

Biztosan nem szenteltem volna neki ennél több figyelmet, elvégre halászhajókat egy-egy holdforduló alatt többször is látni errefelé, csakhogy valami nem stimmelt: abból az irányból nem-igen szoktak hajók érkezni. A halászok az északi szárazföld irá-nyából vagy a keleti szigetek gazdag lelőhelyei felől érkeznek el-adó zsákmányukkal. Ráadásul az ő hajóik egészen máshogy feste-nek: aprók, fehérek, vitorlájuk égszínkék, legénységük pedig két-három főből áll. Azok a hajók, amelyek ruhát vagy élelmet szállí-tanak nekünk, vagy olykor egy-egy új novíciát is, a szárazföld felől érkeznek, s nagy hasukkal komótosan szelik a vizet. Gyakran őrök is vannak ezeken a hajókon, akik azt figyelik, hogy nem közelednek-e kalózok. Amikor én magam egy ilyen hajóban idejöttem négy évvel ezelőtt, életemben először láttam a tengert.

De olyan hajót, amely éppen most kerülte meg a legközelebbi Fogat, és egyenesen a kikötőnk felé tartott, alig néhányszor lát-

tam, még a nevét sem tudom. Nyugatról, távoli országokból érkeznek, Emmelből és Samitrából, vagy még annál is messzebbről.

De ezek a hajók is a szárazföld felől jönnek inkább, akárcsak a halászhajók. A partok mentén haladnak, nyílt vizekre csak akkor merészkednek ki, ha feltétlenül muszáj. A mi szigetünk igen kicsiny, és ha nem a szokásos úton próbálja megközelíteni az ember, meglehetősen nehéz rátalálni. Loeni nővér azt mondja, hogy az Ősanya rejtegeti a szigetet, ilyenkor azonban O nővér megve-tően felhorkant, és tudatlan hajósokról mormog valamit. Én azt hiszem, hogy a sziget saját maga próbál elrejtőzni. Ez a hajó azonban szinte egyenesen nyugati irányból kerülte meg a fogakat, és mégis idetalált. A vitorlák szürkék voltak, miként a hajó karcsú teste is, szinte beleveszett a szürke tengerbe. Ez a hajó bizony aligha akarta nagydobra verni érkezését.

Amikor megláttam, hogy a mi aprócska kikötőnk felé tart, fel-ugrottam, és a kavicsos parton át odarohantam. Attól tartok, a nagy igyekezetben teljesen elfelejtettem a kosaramat és a kagyló-kat. Ilyenek miatt pöröl velem folyton Loeni nővér. Túl heves vagy, Maresi, mondja ilyenkor. Nézz Anyánkra. Ő vajon képes lenne így otthagyni csapot-papot?

És hát persze, Anyánk nem csinálna soha ilyesmit. De nem is tudnám őt elképzelni felhajtott szárú nadrágban, lábujjai közt tengeri moszattal, egy kagylókkal teli kosár fölé hajolva. Valami-kor biztosan csinált ő is ilyet, akkoriban, amikor még fiatal novícia volt, akárcsak én most. De nem tudom elképzelni Anyánkat kislányként, egyszerűen képtelen vagyok rá.

Veerk nővér és Nummel nővér kint álltak a hídon, hogy fogad-ják a hajót. A szürke vitorlákat kémlelték, úgyhogy engem nem vettek észre. Csendben és óvatosan, egyetlen pisszenés nélkül kö-zeledtem feléjük; tudni szerettem volna ugyanis, mit keres ott Nummel nővér. Veerk nővér az, aki a halászokkal üzletel, Nummel nővér viszont a novíciákért felel.

– Ezt látta Anyánk közeledni? – Nummel nővér a távolt kémlelte.

– Meglehet – felelte Veerk nővér. Nem olyan ember ő, aki talál-gatásokba bocsátkozna bármiről, amit nem tud pontosan.

– Remélem, nem. Anyánk szavai, ha transzban beszél, nehezen értelmezhetőek, de itt az üzenet egyértelmű volt. – Nummel nővér megigazította főkötőjét. – Veszély fenyeget. Hatalmas veszély.

A lábam alatt megnyikordult egy deszka. A nővérek hátrafor-dultak, Nummel nővér a homlokát ráncolta.

– Maresi, mit keresel itt? Úgy tudom, ma a Tűzhely Házában volna a helyed.

– Igen – feleltem tétovázva. – Kagylókat szedni jöttem ki, de aztán megláttam a hajót.

Veerk nővér előre mutatott:

– Nézzétek, most vonják be a vitorlákat.

Szótlanul figyeltük, ahogy a legénység bekormányozza a hajót a kikötőbe, majd lehorgonyozza a mólónál. Szokatlanul kicsi a hajó személyzete, állapítottam meg magamban meglepetten. Az a szakállas, kék tunikás öregember, aki a hajó orrában állt, alighanem a kapitány lehetett. Rajta kívül csak három másik embert láttam még, arca mindnek zárkózott és komor volt. A kapitány szállt először partra, Veerk nővér pedig odalépett hozzá, és beszélt vele. Amikor megpróbáltam közelebb osonni, hogy halljam, mit beszélnek, Nummel nővér határozottan megragadta a karomat, és nem hagyott mozdulni sem. Kis idő múlva Veerk nővér visszatért, súgott valamit Nummel nővér fülébe, aki azonnal el-rángatott engem onnan a mólóról.

Bár engedelmesen követtem Nummel nővért, kíváncsiságom-ra nem tudott féket tenni. Tudni akartam mindent; én akartam elújságolni a többi novíciának a hírt. Vissza-visszafordultam tehát a kikötő felé, és láttam, ahogyan a kapitány kisegít valakit a

hajóból, egy vékony, törékeny teremtést, kinek szőke haja kuszán lógott le vézna vállára. Ujjatlan, barna ing volt rajta, alatta egy másik ing, amely valaha fehér lehetett. Ruhája elnyűtt volt, és ahogy megmozdult, láttam, hogy inge nem nehéz selyemből készült, mint először hittem, hanem egyszerűen megkeményedett a sok kosztól és piszoktól. A lány arcát nem láttam, fejét ugyanis lehajtotta, mintha minden lépésére különösen oda akarna figyelni, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban megnyílhat alatta a föld. Ő volt Jai, bár ezt akkor természetesen még nem tudtam.

Hogy Nummel nővér miért sietett oly nagyon elvonszolni engem a mólóról, fel nem foghatom, Jai ugyanis még aznap feltűnt közöttünk a Novíciák Házában. Hosszú haját addigra már kifésül-ték, bár tiszta még mindig nem volt, és ugyanúgy volt öltözve, mint mi magunk, barna nadrágba, fehér ingbe és fehér főkötőbe.

Semmi különös nem volt rajta – és bizonyosan nem is tartottam volna különösnek, ha nem látom megérkezni hozzánk néhány órával korábban.

Jai a mellettem lévő ágyat kapta. Egy új novícia általában a legkisebbek hálótermébe kerül, de hát az újonnan érke-zettek nagy része szinte kislány, Jai viszont elég idős volt ahhoz, hogy velünk, nagyokkal aludjon. Egy-két évvel lehetett idősebb nálam – én pedig tizenhárom éves vagyok.

Az én hálóhelyem melletti ágy éppen üres volt, Joem ugyanis nemrég költözött át a Tűzhely Házába, mivel Ers nővér novíciája lett. Csupán Ers nővér novíciái nem alszanak a Novíciák Házában, nekik ugyanis az a feladatuk, hogy életben tartsák a tüzet, az nem hunyhat ki soha; ráadásul Havvának is áldozniuk kell a megfelelő időpontokban. Joem nagyon fontosnak képzeli magát, amiért a Tűzhely Szolgája lehet, és tudom, hogy azt hiszi, mindenki irigykedve néz rá ezért. Amikor a szigetre kerültem, el sem tudtam volna képzelni jobb helyet a Tűzhely Házánál, én is ott akartam lakni, hogy állandóan étel vegyen körül. Még nem felejtettem el azt a telet, amelyet végigkoplaltunk, amikor még otthon laktam. De aztán amikor megtudtam, milyen szigorú Ers nővér, hogy sosem engedi repetázni a novíciáit, már nem akartam a Tűzhely Házában lakni. Mi értelme van étellel foglalkozni, szagol-gatni, megérinteni, ha nem szabad enni belőle egyáltalán?

Ráadásul Joem álmában beszél. Szóval a legkevésbé sem hiányzik.

Jai az ágya szélén ült, és a novíciák, kicsik és nagyok egyaránt, körülötte csoportosultak, mint mindig, ha valaki új érkezik hozzánk. A kislányok Jai szép, szőke haját csodálták, amely kibukott főkötője alól. A főkötő véd minket az erős napfénytől, ám alatta a

hajunk sosem lehet összekötve. Levágnunk sem szabad soha. Ha-junkban van az erőnk, mondja mindig O nővér.

Az idősebb lányok faggatni kezdték, honnan jött, milyen volt az utazás, és hogy hallott-e valamit korábban a Klastromról, Jai azonban csak csendben ült a helyén. Bőre világosabb volt a többi-ekénél, de azt is láttam rajta, hogy sápadt. Szeme alatt a bőr vékony volt, és sötét, szinte vörös, mint az ibolya szirma tavasszal.

Jai nem szólt semmit, nem felelt egyetlen kérdésre sem, csak né-zelődött körbe.

Felkeltem az ágyamról.

– Most már elég legyen. Mindenkinek megvan a maga feladata, nem igaz? Akkor hát indulás.

Azonnal engedelmeskedett mindenki. Vicces arra gondolni, milyen volt, amikor idekerültem: állandóan elrontottam mindent – hol voltam én akkor attól, hogy bárki is szót fogadjon nekem! Most azonban én vagyok az egyik legidősebb azon novíciák közül, akiket még egyik nővér sem fogadott saját novíciájának.

Majdnem mindenki később jött ide nálam: csupán Ennike az, aki előttem érkezett, és még nem lett egyik nővér novíciája sem.

Megmutattam Jainak a szekrényét és a tiszta ruhákat, elma-gyaráztam neki, hogyan juthat el a melléképületbe, aztán segítettem neki felhúzni az ágyneműt. Feszülten figyelt mindenre, amit mutattam, de továbbra sem szólt semmit.

– Ma nem kell semmit sem csinálnod – mondtam, miközben felhajtottam a takarója sarkát. – Este a Rózsa Templomába megyünk hálaadó imára, de ne félj, majd én mutatok neked mindent, amit tudnod kell. – Kihúztam magam. – Hamarosan vacsora. Megmutatom, merre van a Tűzhely Háza.

Jai erre sem szólt semmit.

– Érted, amit mondok? – kérdeztem tőle barátságosan. Nem lehetetlen, hogy olyan messziről jött, hogy egyik part menti nyelvet sem beszéli, ahogy én sem beszéltem, amikor idekerültem.

Odafent északon, Rovasban, Urundiában és Lavorában más nyelven beszélnek az emberek, mint idelent a tengernél. A part menti nyelvek nagyon hasonlítanak egymásra: a beszélők mind megér-tik egymást, még ha más is a kiejtés, vagy különbözik is egy-két szó. Mert ezek az országok annyit kereskedtek egymással, mesélte O nővér, hogy a nyelvük nem távolodott el egymástól. Számomra elég nehéz volt az élet a Klastromban, mielőtt megtanultam volna a nyelvet.

Jai bólintott, majd hirtelen szóra nyitotta száját.

– Itt tényleg nem élnek férfiak? – Hangja meglepően mély volt, és olyan idegen akcentussal beszélt, amelyet nem hallottam még korábban.

Megráztam a fejem.

– Nem, férfiak nem tartózkodhatnak a szigeten. A halászok, akikkel kereskedünk, nem szállhatnak partra, hanem Veerk nővér megy ki eléjük a mólóra. Persze hím állataink vannak, egy dühös kakas, meg néhány kecskebak. Férfiak azonban egyáltalán nincsenek.

– Akkor hogyan boldogultok? Ki foglalkozik az állatokkal, a földdel, ki véd meg benneteket?

A hálóterem magas, karcsú ajtaja felé vezettem. Annyiféle ajtó van itt, és egyik sem olyan, mint a másik. Kizárnak, bezárnak, vé-delmeznek, eltakarnak, elrejtenek, fényes vasveretükkel néznek, hatalmas lyukakkal bámulnak, mintákkal merednek rám. Meg-számoltam, hogy egy átlagos napon legalább húsz ajtón megyek keresztül.

Odahaza csak két ajtó volt, a kunyhónk ajtaja, meg a kerti épü-leté. Mindkettőt deszkákból tákolták össze, apám pedig bőrből készített nekik pántot. A kunyhónk ajtaját apám esténként egy óriási gerendával reteszelte el. A kerti ház ajtaját belülről egy egyszerű akasztózárral lehetett elzárni, amit azonban fivérem, Akios esténként kívülről, egy fadarab segítségével felpöckölt, miközben

nővérem, Náraes kiabált neki, hogy hagyjon már bennünket békén.

Végigvezettem Jait a Novíciák Házának folyosóján.

– Mi magunk nem termesztünk gabonát, ahhoz túlságosan hegyes-völgyes ez a sziget. Úgyhogy amire szükségünk van, azt megvesszük a szárazföldről. Zöldségeskertünk azonban több is van, sőt van egy olajfaligetünk is, a Magányos Templom nővérei pedig szőlőt termesztenek. De a borát csak ritkán isszuk, évente néhányszor, ünnepekkor és rítusok alkalmával.

Kiértünk a meleg, esti napsütésbe, én pedig a szemem elé húztam a főkötőmet. Loeni nővér nem szereti, amikor ezt csinálom, mert szerinte így csúnya vagyok, én azonban nem szeretem, ha a szemembe süt a nap.

– Védelemre nincs szükségünk, hiszen nagyon kevesen hajóz-nak el ide, ilyen messzire. Hát nem láttad, milyen meredek a Klastrom felé vezető hegy, meg a fal? Csak két kapu van. Amelyi-ken bejöttél, zárható. A másik kapu neve Kecskekapu, és a hegy felé vezető falban van. – Odamutattam. – Az csak egy ösvényhez vezet, ahova akkor megyünk, amikor legelni hajtjuk ki a kecskéket. Az ösvény a Magányos Templomhoz vezet, és a Fehér Asszony-hegyhez, meg a zöldségeskertjeinkhez. A hegy felől nagyon nehéz megtalálnia ezt az ösvényt annak, aki nem ismeri. És már nagyon régen volt, hogy kalózok támadták meg a szigetet. Az után pár évvel, hogy az Ősnővérek ideérkeztek; ezért is építették meg a falat. A szigeten nincs más épület, csak a Klastrom. Nincs senki, akitől meg kellene védenünk magunkat. – Jobb mutatóuj-jammal kört rajzoltam a bal tenyerembe, hogy elűzzem a gonoszt.

– Mindannyian az Ősanya szolgái vagyunk. Ő majd megvéd minket, ha szükség lenne rá.

A belső udvar néptelen volt. Alighanem már mindenki a Tűzhely Házában van – mindig nagy a sietség, ha híre megy, hogy friss halat kapunk. Mielőtt idejöttem, csak néhányszor ettem szá-

rított halat, de annak a világon semmi íze nem volt. Ers nővér minden ételt növényekkel és ritka fűszerekkel ízesít. Amikor legelső alkalommal megkóstoltam Ers nővér mártását, olyan idegen íze volt, hogy majdnem ki is köptem azonnal. Csak az tartott vissza, hogy a nővérek szúrós tekintettel meredtek rám, úgyhogy szerencsére uralkodtam magamon. Kellemetlen lett volna, ha ilyen módon mindenki tudomást szerez tudatlanságomról. Már így is eléggé elveszettnek éreztem magam, egy műveletlen falusi tuskónak. Később aztán megtanultam minden szokatlan íz nevét: fahéj keletről, molla az északi országokból, sárga iruka és vad oregano a saját lankáinkról.

Jaira pillantottam. Ő is biztosan éppoly gyámoltalannak és elveszettnek érzi magát, mint én is akkoriban, amikor a szigetre kerültem. Felemeltem a kezem, hogy bátorítólag megpaskoljam a vállát, ekkor azonban Jai ijedten félreugrott, mintha azt hinné, hogy meg akarom ütni. Kezét az arca elé kapta, és mozdulatlanul állt. Arca most még sápadtabb volt.

– Ne félj – szóltam óvatosan. – Csak meg akartam neked mutatni, hogy melyik ház merre van. Nézd, ott van a Test Öröme, holnap megnézzük együtt. Az a lépcső a Templomudvarra vezet, ott van a Tudás Háza, a Nővérek Háza és a Rózsa Temploma. Alkony-lépcsőnek hívják, mert nyugatra néz.

Láttam, hogy Jai kikukucskál az ujjai között, úgyhogy folytattam tovább.

– Az a hosszú, keskeny lépcső a Holdlépcső. Egyszer megszá-moltam, kétszázhetven lépcsőfoka van! A Holdudvarba és a Hold Házába vezet, ott van Anyánk cellája. Találkoztál már Anyánkkal?

Jai leengedte a kezét, és bólintott. Én persze tudtam, hogy már találkozott vele, elvégre minden újonnan érkezettet őhozzá vezetnek legelőször. Nem is azért kérdeztem, hanem csupán azért, hogy megnyugodjon egy kicsit.

– Mi nagyon ritkán megyünk arrafelé. De most menjünk a Haj-nallépcsőhöz. A Tűzhely Házához és az éléskamrákhoz vezet.

Gyere!

Nem mertem megfogni a kezét, úgyhogy egyszerűen elindul-tam előre, és reméltem, hogy követ. És valóban követett is, néhány lépéssel mögöttem haladt. Tovább fecsegtem, hogy megnyugtassam, ahogyan akkor is fecsegek, amikor begyűjtöm a tojást a tyúkok alól. Mareane nővér csak nevet rajtam, de hagyja, hadd csináljam. Ő nem olyan, mint Loeni nővér, aki állandóan el akar hallgattatni. Mareane nővér tudja, hogy a félénk állatokat néha meg lehet nyugtatni ilyen módon.

– Meg fogsz lepődni, milyen jó itt a koszt. Amikor idekerültem, és azt mondták nekem, hogy itt minden vacsorára húst vagy halat kapunk, hatalmasat nevettem. Azt hittem, csak viccelnek.

Még hogy húst, minden áldott nap! De nem tréfa volt, nem bizony, hanem valóság. Többnyire halat kapunk, vagy a kecskék húsát. Néhány novícia szerint túl sok a kecskehús, de Ers nővér nagyon sokféle finomságot tud belőle készíteni: kecskekolbászt, kecskesültet, kecskeragut és szárított kecskehúst. És persze ott van a kecsketej, abból különböző sajtokat készít. A tyúkokat főleg a tojás miatt tartjuk, de Ers nővér néha-néha őket is belefőzi a le-vesbe. Ers nővér az, aki a Tűzhely Házát gondozza. Minden nővérnek megvan a maga területe, amelyért felel, de hát ezt idővel úgyis megtanulod.

Felértünk a lépcsőn. Amikor beértünk az udvarra, éreztem a fehérhal és a főtt tojás illatát. Megkordult a gyomrom. Akár-mennyit eszem, mintha állandóan éhes lennék, így van ez a koplalás tele óta.

– Mi itt mindannyian ugyanazt az ételt esszük – mondtam, miközben a Tűzhely Házának ajtaja felé igyekeztem. – A legkisebb novíciától a nővérekig és Anyánkig, mind ugyanazt. Mi, novíciák eszünk legelőször, utánunk esznek a nővérek. A mosdásnál is

ugyanez a sorrend, de azt majd holnap meglátod.

Kinyitottam neki a Tűzhely Házának kenyérillatú ajtaját. Amikor idekerültem, nem tudtam ellenállni ennek az illatnak, muszáj volt megnyalogatnom, hátha az íze is kenyérszerű. O nővér egy egész álló holdfordulón át szidott a butaságomért. Most már idősebb és okosabb vagyok, nem csinálok ilyesmiket – de az ajtónak igenis kenyérillata van.

Jai ismét elnémult. Biztosan túl sokat fecsegek, legalábbis Loeni nővér biztosan ezt mondaná. De Jai most már nem tűnt olyan feszültnek, nem festett úgy, mint aki bármelyik pillanatban fel-húzhatja a nyúlcipőt. Leült mellém, és megvárta, hogy Joem egy adag főtt fehérhalat, a déli lankákról származó, párolt korrgyöke-ret és egy főtt tojást tegyen a tányérjára. Örültem, hogy korrgyö-keret kapunk, és nem káposztát – néha úgy érzem, túl sok káposztát eszünk. Amikor befejeztük az étkezést, hátradőltem a padon, és megpaskoltam a hasamat.

– Ha otthon tudnák, milyen jól vagyunk itt tartva, el sem hin-nék.

Nehéz arra gondolni, hogy a családom nem tud annyit enni, mint én itt, a Klastromban. Talán még most is éheznek néha. Az otthonom olyan messze van innen, hogy nem tudom, milyen volt ott a tél, milyen volt a termés, hogy egyáltalán kerül-e étel az asztalukra. Csak remélni tudom, hogy most, hogy egy szájjal ke-vesebbet kell etetniük, több marad a többieknek. Tudnék nekik levelet írni, de hát otthon senki sem tud olvasni, és különben sem tudom, miként küldhetném el innen a levelemet Rovas hatalmas völgyországának kicsiny, északi tanyájára.

Megráztam magam, hogy elfelejtsem a bánatomat, és biztató-an rámosolyogtam Jaira.

– Ne gondolj a múltra. Most itt vagy velünk a Klastromban, és egyáltalán nem olyan szigorú itt az élet, ahogyan esetleg beszélik.

A vacsora után magunk rendelkezünk az időnkkel.

Körülöttünk sorban keltek fel a novíciák az asztaltól, és vitték tányérjukat és poharukat a mosogatószobába, miközben Ers nővér éberen figyelte őket. Ers nővér novíciái letörölgették és rendbe tették az asztalokat, hogy minden szép tiszta legyen, mire a nővérek megérkeznek. Felvettem a tányéromat és a poharamat, aztán Jai is, majd beálltunk a mosogatószobához vezető sorba.

– Sok novícia lemegy a partra fürödni vagy kagylót gyűjteni –

mondtam. – Mások felmennek a hegyre virágot szedni, és meg-csodálni a kilátást. Néhányan az O nővértől vagy Nummel nővértől kapott leckét csinálják meg ilyenkor, vagy beszélgetnek, vagy játszanak.

Egy hideg vízzel teli tálba tettük a tányérjainkat. Utolsóként hagytuk el a mosogatószobát és léptünk ki az esti napfénybe. A kecskeház felől mekegés hallatszott – hamarosan eljön a fejés ideje. Jó pár nővér igyekezett beszélgetve felfelé a Hajnallépcsőn. Si-etnem kellett, mielőtt O nővér elmegy a kamrájából.

– Visszatalálsz innen a Novíciák Házába? Bármit csinálhatsz a hálaadó imáig a Rózsa Templomában.

– Veled mehetek?

Újból meglepett Jai mély hangja. Kezét összekulcsolta, fejét lehajtotta. Szívem elnehezült. Nem akartam Jait magammal vinni.

Az én esti programom az enyém volt, csak az enyém, soha nem osztottam meg senkivel.

– Á, biztosan unnád – mondtam tétovázva. – Tudod, én…

Jai mozdulatlanul állt. Két keze olyan erősen markolta egymást, hogy ujjpercei elfehéredtek. Tekintetét makacsul a földre szegezte. Képtelen voltam egy új lányt már a legelső estéjén ma-gára hagyni.

– Persze, hogy jöhetsz te is, ha akarsz. – Hirtelen felnézett, én pedig bátorítólag rámosolyogtam. – Gyere, sietnünk kell!

Lerohantam a Hajnallépcsőn, bocsánatot kérve a szembejövő

nővérektől. Loeni nővért véletlenül igencsak meglöktem a nagy

sietség közepette, annyira, hogy félrecsúszott a főkötője.

– Maresi! Nézz magad elé! Vajon Anyánk képes lenne bármikor is… – Intő szavai elvesztek a távolban, miközben átvágtam a belső udvar egyenetlen kövein, és felrohantam az Alkonylépcsőn, sarkamban Jaival.

A Templomudvart három épület veszi körül, meg a Novíciák Házának teteje, amely egy kicsit alacsonyabban áll. Nyugaton, a fal irányában áll a Nővérek Háza. Keleten, a hegy felé, magasodik a gyönyörű Rózsa Temploma, északon pedig a Klastrom legrégibb épülete, a Tudás Háza. A Tudás Háza mögött található a Tudás Udvara, benne egy magányos citromfával, az udvar mellett pedig a Tudás Kertje, melyet egy alacsony fal véd a tengeri szelektől.

A Nővérek Házának ajtajához futottam, kinyitottam, és végig-szaladtam a folyosón, egészen O nővér szobájáig. Jai követett.

O nővér ajtaján van egy kis rézkopogtató, azzal kell kopogni, ha az ember bebocsátást kér. A kopogtató formája olyan, mint egy kígyóé, amely a saját farkába harap. Amikor O nővért erről a kígyóról kérdeztem, elmosolyodott, és azt felelte, hogy az az ő védelmezője. Megtanultam már, hogy egyszerre ne kérdezzek tőle túl sokat; azt azonban eltökéltem, hogy egyszer kiderítem, ezt hogyan érthette.

Kopogtam, és mint mindig, O nővér ezúttal is így kiáltott határozott hangján: „Lépj be!” Nagy nehezen kinyitottam a nehéz tölgyfa ajtót. O nővér a nyugati ablak előtt álló hatalmas íróasz-talnál ült, előtte papírok és könyvek tornyosultak. Ingét vászon-nal védte, hogy ne piszkolja össze, ujjai azonban feketék voltak a tintától.

O nővér általában csak felvonja a szemöldökét, amikor meglátja, hogy én vagyok az, aztán a kulcsra mutat, amely egy kis kam-pón lóg egy lámpás alatt a falon. Most azonban meglátta a hátam mögött Jait, mire letette a tollát, és kihúzta magát.

– Ki az ott? – kérdezte a maga szokásos, egyenes módján, én pe-

dig éreztem, hogy Jai megriad. Egy kicsit oldalra léptem, hogy jobban láthassák egymást.

– Ő Jai, ma érkezett hozzánk. Megmutatom neki a kincseskamrát.

Éreztem, hogy elpirulok. Igyekszem nem használni ezt a szót mások előtt; ez csak egy gyerekes név, amit én adtam ennek a szobának az első alkalommal, amikor megláttam, mi minden van odabent. Persze tudom, hogy nem kincseskamra, ám számomra mégis ez a legcsodálatosabb hely az egész szigeten.

O nővér már vissza is tért a munkájához. A kulcs felé intett, majd lapozott egyet a könyvében. Azt hiszem, többször felejti el a vacsorát, mint ahányszor eszébe jut.

Leemeltem a kulcsot. Olyan hosszú, mint a kezem, és nagyon díszes, és mindig jó erősen markolom meg. Intettem Jainak, hogy jöjjön ki, majd csendben becsuktam magam mögött az ajtót. Aztán, nem tehettem róla, széles mosoly ült ki az arcomra. Akár-hányszor a kincseskamrába megyek, mindig elfog az izgatottság.

A kincseskamra a Tudás Házában van, túl az osztálytermein-ken, a kőfolyosó túlsó végében. Esténként üres a ház, az osztály-termek ajtaja zárva. Ennike egyszer megkérdezte, hogyan merek egyedül bemenni oda, amikor a nap már alacsonyan áll, és senki sincs a házban. Nekem azonban álmomban sem jutna eszembe félni. Mitől is kellene ott félnem egyáltalán?

Ez volt az első este, hogy valaki más is volt velem, és nem is éreztem magam kényelmesen. A Klastromban ritkán vagyunk egyedül, a kincseskamrában töltött idő pedig az egyetlen, ami az enyém és csak az enyém. De kedves akartam lenni Jaival. És arra gondoltam, hogy ha majd meglátja, hova tartok, úgyis biztosan ki akar majd menni, hogy keressen magának egy cicust, akivel játszhat, vagy egy másik novíciát, akivel beszélgethet. Bár mond-juk nem kifejezetten tűnt olyannak, aki szívesen fecseg bárkivel is.

A kincseskamrát éppoly magas, dupla ajtó zárja, mint bármelyik másik szobát a Tudás Házában. Barnás-pirosas fafajtából készült, és olyan szépen le van csiszolva, hogy szinte csillog. Maga O

nővér tisztítja. Egy holdciklus alatt többször is odavisz egy létrát, és egy nagy, puha törlőkendővel és méhviasszal kifényezi és le-tisztítja. Igazából ez nem tartozna a feladatai közé, ezt abból gon-dolom, hogy láttam, Loeni nővér elégedetlenkedve csettint a nyelvével, mint amikor nem tetszik neki valami. Én azonban pontosan értem, hogy O nővér miért foglalkozik ezzel. Bizonyos ajtók kizárják az embert, mások titkokat rejtenek, megint mások bezárják azt, ami félelmetes. Ez az ajtó védelmezőn fonja körbe a kincseskamrát. Szívesen segítenék én is O nővérnek a tisztogatá-sában – egyszer meg is fogom majd kérni rá.

Bedugtam a kulcsot a zárba, és a mézillatú ajtó hangtalanul kinyílt.

Jai eltátotta a száját.

A kincseskamra egy hosszú, keskeny szoba. Hosszanti oldalait padlótól plafonig polcok fedik, a szemben lévő falon pedig egy magas, karcsú ablak van, amely beereszti az esti fényt. Ennél magasabb ablakot életemben nem láttam, huszonegy üvegtáblából áll. A napfény ezer meg ezer könyv gerincét simogatja lágyan, én pedig csak állok, és áhítattal szívom be a por, a pergamen és üd-vösség illatát. Ez a nap legjobb pillanata, kárpótol mindenért.

Amiért a családomtól távol kell élnem, távol az otthonomtól, a magas hegyek között elterülő, zöldellő völgytől. Amiért éjszakánként éberen tart a hiány és a vágyakozás. Amiért a szürke téli reg-geleken kását kell ennem. Amiért a nővérek folyton leszidtak, az idősebb novíciák pedig rendreutasítottak, amíg meg nem tanultam, mit hogyan kell itt csinálni, mi a helyes, és mi a helytelen.

Amiért egy álló esztendeig alig értettem, mit mondanak körülöttem. Mindezekért, és még sok minden másért is kárpótol az, hogy ott állhatok a kincseskamrában, telve várakozással és vágyako-

zással, amitől szívem hevesebben ver, arcom kipirul.

Jai az egyik polchoz lépett. Tiszteletteljesen végigsimította a könyvek gerincét, majd odafordult hozzám.

– Nem is gondoltam volna, hogy ennyi könyv van a világon!

– Én sem, amíg ide nem jöttem. Tudsz olvasni?

Jai bólintott.

– Anyám megtanított. – Fejét felemelte, és végignézett a polco-kon, fel egészen a plafonig. – Mennyi, de mennyi könyv… –

mondta áhítattal.

– Mindegyiket olvashatjuk. Csak a legfelső polcon lévő perga-menek olyan régiek és rossz állapotúak, hogy azokhoz csak akkor szabad hozzányúlni, ha O nővér is itt van.

Most már nem tudtam tovább türtőztetni magam. Jai majd el-foglalja magát, amivel akarja. Levettem a polcról azt a könyvet, amelyet előző este olvastam, meg még egyet, meg még egyet, és az ablaknál álló egyik pulpitushoz vittem őket. Ott a vállam felett süt be a nap, és könnyen tudok olvasni. Az olajlámpákat nem gyújthatom meg, de ez nem is baj, mert az ablakon sokáig besüt az esti fény, a szemem pedig éles, még félhomályban is tudok olvasni. Egyszer annyira belemerültem az olvasásba, hogy teljesen el is felejtkeztem a hálaadó imáról, és csak akkor ocsúdtam fel, amikor O nővér megjelent az ajtóban, és rám nézett. Nem tudtam, mennyi ideje áll már ott, és amikor végre észrevettem, ijedten pattantam fel, és nem győztem a bocsánatát kérni. Mindeköz-ben körbe-körbe rohangáltam, raktam vissza a könyveket a helyükre, és a szívem olyan hevesen kalapált, mint egy riadt kisma-dáré. O nővér csendben állt és figyelt, szótlansága pedig jobban megrémített, mint addig bármilyen szidás. Amikor azonban közelebb léptem hozzá, láttam, hogy mosoly játszik az ajkán, tekintetében pedig valami jóleső melegség csillog. Megsimogatta a hajamat. Ez volt az első alkalom, hogy valaki megsimogatta a hajamat, amióta elhagytam az otthonomat, az édesanyámat.

Elszorult a torkom, és egyetlen szót sem tudtam szólni. Egy barna hajtincs kihullott a főkötőm alól, ő pedig a fülem mögé tűr-te, majd megpaskolta az arcomat. Aztán együtt kimentünk, be-zártam az ajtót, és odanyújtottam neki a kulcsot. Kimentünk a Tudás Házából, és elmentünk a Rózsa Templomába, ahová segített olyan csendben bejutnom, hogy senki sem vette észre, későn érkeztem, és így megúsztam a büntetést. Legalábbis azon alkalommal.

O nővér továbbra is ugyanolyan szigorú volt velem, mint korábban, de én már nem féltem tőle annyira. Egyszer pedig, amikor a kamrájába mentem, olyan mélyen elmerült az egyik könyv-ben, hogy észre sem vette, hogy ott vagyok. Főkötője teljesen félrecsúszott, és egyik kezével szórakozottan birizgálta a haját, míg a másikkal lassan lapozott. Úgyhogy most már tudom: ő is olyan, mint én.

Kinyitottam a könyvet, és mohón olvasni kezdtem. A szobában teljes csend honolt. Kintről a tenger örök suttogása hallatszott, meg egy vízimadár rikácsolása. Sokáig olvastam. Csak amikor kiolvastam az egyik könyvet, és nyúltam a másikért, akkor jöttem rá, hogy Jai is velem van. Felpillantottam.

Jai a padlón ült, ölében egy könyvvel. A könyv olyan nagy volt, hogy teljesen betakarta a lábait. Amikor a nap arrébb lopakodott a padlón, Jai is odébb csúszott a könyvével. Fejét lehajtotta. Amikor lejárt az időnk, és mennünk kellett hálaadó imára, többször is meg kellett szólítanom, mire végre meghallott.

Ettől kezdve esténként már nem voltam egyedül a kincseskamrában. De hamar megszoktam, hogy Jai is velem van, mert csendben volt, és mindig azt tette, amit kértem. Nem telt bele sok idő, és úgy éreztem, hogy mi ketten az idők kezdete óta együtt jártunk a kincseskamrába.

Jait napfény köszöntötte klastrombeli életének első reg-gelén. Tavasszal általában szép az idő, az Ősanya csak ősszel fésüli a haját olyan erővel, hogy a szigetet viharok tépázzák. Olyankor a lábunkat sem merjük kitenni, nehogy felkapjon minket a szél, és a hegynek vágjon. Szigetünk, Menos, még nem öltözött tavaszi ruhába, de a friss fű már megör-vendeztette a kecskéket.

Amikor mindannyian felkeltünk, beágyaztunk és felsorakoz-tunk, kinyitottam a hálóterem ajtaját. Nummel nővér megszá-molt minket, majd kivezetett a belső udvarra. Ilyen korán reggel még egészen hűvös volt, a köveket harmat borította. Odakint az udvaron Nummel nővér végigvezetett bennünket a napköszönté-sen. Mindig köszöntjük a napot, miközben az kikel a tenger habjai közül, a sziget keleti oldalán, és felkínálja nekünk melegét és életét. Mielőtt idejöttem volna, fogalmam sem volt, mennyire fontos a nap, hogy nélküle nem volna semmilyen élet. De örülök, hogy most már tudom, és örülök, hogy a többi novíciával együtt köszönthetem őt. Amikor ott álltunk, vágyakozva gondoltam arra a napra, amikor majd a többi nővérrel együtt a Templomudvaron állok, és onnan köszöntöm a napot. Onnan a napkelte és a napnyugta is sokkal jobban látszik, mint innen lentről, a belső

udvarról.

Mutattam Jainak, mit kell csinálnia, és a fülébe súgtam, hogy mit jelentenek az egyes mozdulatok. A napköszöntés alatt általában nem szabad beszélni, de Nummel nővér ezúttal kivételt tett, tekintve, hogy Jai új volt nálunk. Körbenéztem, hogy vajon a töb-

biek észreveszik-e, ezúttal az vagyok, aki ismeri a mozdulatokat, nem pedig az, akit folyamatosan rendreutasítanak. Joem rám pillantott, majd az ég felé fordította arcát. Ő aztán sosem hajlandó mások erényeit elismerni.

Amikor végeztünk, Nummel nővér átvezetett minket a belső

udvaron, egészen a Test Öröméhez. Ott már várt ránk Kotke nővér, aki a Test Örömét felügyeli. Bőre állandóan ráncos a gőztől, ruhái mintha állandóan nyirkosak lennének, és a testére tapadnak, mint az angolnabőr. A nővérek együtt kinyitották a kőajtót, merthogy ez az ajtó annyira nehéz, hogy egyetlen nő nem bírna vele.

Segítettem Jainak levetkőzni. Kezdetben tétovázott, de aztán látta, hogy a többi novícia is leveszi a ruháit. Amikor levette az ingét, egyszerre megértettem mindent. Háta tele volt sebhelyekkel, mintha ostorral vagy bottal ütötték volna. Jai nincs ezzel egyedül.

Több oka lehet annak, hogy egy lány a Klastromba jön. A part menti országokban élő szegény családok néha ideküldik egy-egy lányukat, hogy ne nekik kelljen ellátniuk. Az is előfordul, hogy egy-egy család felfigyel rá, hogy lányuk gyors felfogású, és szom-júhozik a tudásra, és meg akarják neki adni a legjobb képzést, amit csak egy nő kaphat. Van olyan, aki azért jön ide, mert beteg, és a nővérek ápolására szorul, mint például Ydda. Ő egy kicsit alacsonyabb, mint a többiek, és a családja nem tudta ellátni. De Ydda ikertestvére, Ranna nem tudott elszakadni tőle, úgyhogy ő

is jött a Klastromba, amikor Yddát ideküldték.

Az is megesik, hogy egy gazdag ember fizet azért, hogy a lánya itt tanulhasson. Talán azért, mert a lány csúnya, vagy mert az apa úgy gondolja, másképp nem fog neki tudni férjet találni. De egy nő, aki gyermekkorát a Klastromban töltötte, mindig elhe-lyezkedhet valakinek a szolgálatában.

Vegyük például Joemet. Az apja azért küldte ide, hogy a főzés

művészetének minden csínját-bínját kitanulja, hogy aztán könnyebb legyen kiházasítani. Joemnek négy nővére van, akik ál-lítólag mind szebbek nála – és persze már réges-régen férjhez ment mindegyik. Talán ezért olyan tüskés néha Joem?

És néha ideszöknek a lányok, főleg Urundiából, annak valamelyik vazallus államából, vagy a nyugati országok valamelyikéből.

Az olyan lányok, akik tudásra szomjúhoznak egy olyan ország-ban, ahol a nők nem tanulhatnak, nem mondhatnak semmit.

Ezekben az országokban a nők énekelnek, és tiltott meséket sut-tognak a Klastromról, amikor biztosak lehetnek abban, hogy veszélyes fül nem hallja őket. A szigetünkről nem szabad nyíltan beszélni, ennek ellenére mégis sokan hallottak már róla. Ennike éppen ilyen szökött lány, és ilyen a kis akkáde-lány is, Heo, aki az Urundia és az akkádék országának határáról érkezett, Namar pa-liszádvárosból. Ennike és Heo hátán is éppolyan sebhelyek vannak, mint Jai hátán. Sejtettem, hogy Jai múltjában is valami hasonló van, és most már bizonyságot is szereztem róla.

Levezettem Jait a márványlépcsőkön, amelyek a melegfürdőbe vezetnek. A medencét egy föld alatti melegforrásból töltik fel.

Kéz a kézben mentünk végig a medencében, egészen a túlsó oldalon lévő lépcsőig. Vannak novíciák, akik tudnak úszni, én azonban nem. Jai nem ijedt meg a víztől, de bizonytalanul mozgott benne, szinte úgy, mintha védekezni akarna ellene, amikor az körbeölelte a testét.

A meleg vízből átmentünk a hidegbe, de még milyen hidegbe!

Néha azt kívánom, bárcsak fordítva lenne a sorrend, hogy utolsó-ként a melegbe menjünk, ám az igazán forró nyári napokon jólesik a hideg víz, mielőtt újra magunkra húznánk a ruhánkat.

Mosdás után Nummel nővér kivezetett minket a kőajtón, és mehettek a nővérek is mosakodni. Ők jönnek miutánunk, nekik ugyanis először a reggeli rítusokat kell elvégezniük. Utána jöhetett a reggeli a Tűzhely Házában. Amikor Jai leült mellém, megér-

tettem, hogy engem választott ki, az én árnyékomul szegődött.

Árnyéknak szoktuk hívni azt, amikor egy újonnan érkezett kiválaszt magának egy olyan novíciát, aki már régebben van a Klastromban. És aztán addig követi őt árnyékként, amíg maga is meg nem találta a helyét. Először történt, hogy valaki kiválasztott engem, és bizony büszke is voltam. Kihúztam magam, és Ennikére mosolyogtam, aki velünk szemben ült. Egykor én voltam az ő árnyéka. Ennike egy kicsit hasonlít a nővéremre, Náraesre, neki is barna haja és melegbarna szeme van. Több hétbe telt, míg el mertem szakadni tőle. Ennike egyetlenegyszer sem lett rám mérges, én pedig elhatároztam, hogy ugyanilyen türelmes és nagylelkű

leszek majd Jaival.

Ezen a reggelen végre ismét friss kenyeret kaptunk. Előző nap ünnepelte Ers nővér a novíciáival Havva ünnepét, és a kemence most már tiszta volt, és felszentelték, így ismét lehetett benne kenyeret sütni. Már több holdforduló óta csak kását ettünk, úgyhogy igazi ünnep volt végre ismét friss, sós kenyérbe harapni.

Teli szájjal rámosolyogtam Ennikére, ő pedig felnevetett.

– Aligha szereti más ennyire a tavaszi kenyeret, mint te, Maresi!

– És csak egyvalami van, amit jobban szeretek a tavaszi ke-nyérnél. – Egymásra néztünk, kuncogtunk, majd egyszerre kiál-tottunk fel: – A Nadumkenyér!

Ennikével könnyű nevetni. Ez az egyik, amit nagyon szeretek benne.

Jai az ételt piszkálta. Evett egy kevés kenyeret, de a sózott hagymát és a füstölt halat érintetlenül hagyta. A tányérjára mutattam.

– Majd meglátod, mi lesz nyáron! Főtt tojást kapunk majd a kenyérhez, és jó vastag szeleteket a kecskesajtból. És amikor a Tavaszi Csillag ismét kialszik, mézet kapunk majd!

– Látnod kellene Maresit az őszi reggelik alatt – mondta Enni-

ke. – Amikor Nadumkenyeret sütnek a konyhában, tele mogyoró-val és magvakkal, Maresi elsőként rohan a Tűzhely Házának ajtajához, és szaglászik, mint egy éhes kutyus. És a kenyérhez sajtot és piros nirnbogyómártást is kapunk.

– Mézzel és mentával főzik a mártást. Ers nővér azt szokta mondani, hogy ezzel még az Ősanyát is megkínálhatnánk. – A gondolatra megnyaltam a szám szélét.

Ennike kíváncsian pillantott Jaira.

– Te miket szoktál enni otthon?

Jai azonnal bezárkózott. Egész lényével befelé fordult, tekintete üressé vált. Ennikére pillantottam, és megráztam a fejem, majd gyorsan elkezdtem másról beszélni, hogy elfeledtessem Jaival Ennike kérdését.

– Az őszi reggelik kedvéért még a téli kását is kibírom – mondtam. – Kása, kása, és megint csak kása, minden áldott nap. Tudjátok, miről szoktam ilyenkor álmodni?

Jai nem felelt, de Ennike mosolyogva bólintott.

– A holdtáncról! És utána ünnep van odafent a Holdudvaron.

– Olyankor koantojást kapunk, és fűszeres szószt. A koanmadár klastromunk jelképe, és csak a holdtánc után eszünk a tojásá-ból. Utána Ers nővér omlós húsos pástétomot szolgál fel, tele fa-héjas szezámmaggal. – Nyeltem egyet. A rengeteg finomságnak már a gondolatától is összefutott a nyál a számban. Ennike ivott egy kortyot a poharából.

– És akkor nemcsak vizet ihatunk, hanem mézsört és édes bort is!

– Ha nagyon tele van az ember hasa, irtó soknak tűnik az a lépcső a Novíciák Házába.

Nevettünk, Ennike és én, de Jai nem. Viszont érezni lehetett, hogy megint megnyílt egy kicsit. Elégedett voltam, hogy sikerült őt megnyugtatnom. Felkeltem az asztaltól.

– Gyere, kezdődnek az órák.

Áldoztunk egy kis kenyeret a Tűzhelyen, lementünk a Hajnallépcsőn, át a belső udvaron és fel az Alkonylépcsőn, egészen a Tudás Házáig. A Tudás Háza a legrégibb épület a szigeten. O nővér megtanította nekünk, hogy ez volt a legelső és talán legfontosabb épület, amit az Ősnővérek építettek, amikor partot értek itt a ha-jójukkal, a Naondellel.

Az én feladatom kinyitni a legkisebb novíciák tantermének repedezett ajtaját, és figyelni arra, hogy mindannyian szépen, csendben üljenek, amíg megérkezik az a nővér, aki az első óráju-kat tartja. Ennike elkísérte Jait a mi tantermünkbe, miközben én gyorsan betereltem a későn jövő kicsiket. Mint mindig, ezúttal is Heo érkezett legutoljára. Ezen a reggelen a Tudás Udvarán találtam rá, a citromfa alatt, egy szürke klastromi cicát simogatott éppen, aki az oldalán feküdt, és hangosan dorombolt. Heo felnézett rám, amikor odaértem, és arra gondoltam, hogy ferde vágású szeme mintha mindig nevetne.

– Bevihetem a cicust az órára, Maresi?

– Nagyon jól tudod, hogy nem lehet. Siess, Heo. Nummel nővér mindjárt megérkezik, és te, ugye, nem szeretnél kikapni tőle?

– Te gyakran kikapsz – mondta Heo, miközben felkelt, és kicsi kezével megfogta a kezemet. – És én olyan akarok lenni, mint te.

Megcsókoltam fehér főkötőjét.

– Ebben az esetben a jó tulajdonságaimat válaszd, ne a rossza-kat.

Kéz a kézben siettünk a fiatalabb novíciák tanterme felé, és Heo éppen leült, amikor Nummel nővér beviharzott, vidáman, mint mindig. Ő bizony sosem szidná le Heót, és ezt Heo nagyon jól tudja.

Amikor elkezdődött az órájuk, elrohantam a sajátomra. Én, és csakis én késhetek róla. Az idősebb novíciák tantermének ajtaja is öreg és repedezett, mint a kicsiké, de ez másfajta fából készült.

Mindig nagyon óvatosan csukom be magam mögött, máskülön-

ben, attól félek, a csapódástól tovább repedne, és végül az egész ajtó darabokra törne.

Sietve leültem a helyemre, az elnyűtt padba, amely egy hatalmas asztal mellett áll – mi, idősebbek, mind ennél ülünk. O nővér a terem elejében áll és magyaráz. Csupán a legidősebb novíciák nem járnak be az órákra, akik hamarosan maguk is nővérek lesznek: ők inkább a saját feladataikat tanulják.

Nagyon szeretem az óráinkat. Tanulunk történelmet, mate-matikát, tanulunk az Ősanyáról, arról, miként működik a világ, tanulunk a holdról, a napról és a csillagokról, és még nagyon sok minden másról. A kicsik olvasni tanulnak, ha még nem tudnak, aztán írni, meg néhány más dolgot.

Ezen a napon a sziget történetéről tanultunk.

– Emlékeztek rá, hogyan jöttek ide az Ősnővérek? – kérdezte O

nővér. Azonnal felálltam, a nővér pedig biztatólag biccentett felém.

– Maresi?

– Az Ősnővérek elmenekültek egy országból, ahol egy gonosz ember átvette a hatalmat, és gyötörte népét – válaszoltam. Ezt a kincseskamra egyik könyvében olvastam. – Senki más nem része-sülhetett a tudásból, csakis ez az ember. Az Ősnővérek nem akartak a rabszolgái lenni, ezért elloptak valamennyit a tudásából, és a Naondel nevű hajóval ideutaztak.

O nővér bólintott.

– Útjuk hosszú volt és küzdelmes. Távoli, keleti vidékről érkeztek, olyan helyről, amelynek a nevét már nem is tudjuk. Az Ősnővérek ideje óta egyetlen nővér sem érkezett keletről. Egy óriási vihar a szigetünkre sodorta a Naondelt, de csodával határos módon a hajó nem csapódott a szikláknak. Azon a helyen, ahol partot értek, az Ősnővérek felépítették a Tudás Házát.

Ennike felállt.

– De hogyan lehetséges ez, O nővér? – Kimutatott az ablakon. –

Hiszen a Tudás Háza magasan, a hegyen van, még a legerősebb őszi viharok sem képesek egészen idáig repíteni egy hajót.

O nővér bólintott.

– Tökéletesen igazad van. Mégis ez áll a legrégebbi szövegek-ben. Talán akkoriban vadabbak voltak a viharok – de az is lehet, hogy jelképesen kell értenünk a szöveget.

Láttam, hogy Jai feszülten figyel. Előrehajolt a padban, tekintetét O nővérre szegezte.

– A Tudás Házában van minden erő, amelyet az Ősnővérek magukkal hoztak – idéztem a szöveget. – O nővér, miért erőről beszélnek, nem pedig tudásról?

– Mert a tudás erő – szólt Dorje.

Dorje Mareanes nővér novíciája, és az állatok gondozásában segít. Pár évvel idősebb nálam, de olyan szétszórt és álmodozó, hogy gyakran fiatalabbnak tűnik a koránál. Dorje a madárnéphez tartozik, és amikor a szigetre érkezett, vele volt népének egyik szent madara is. A madár akkora, mint egy galamb, szárnya kék és piros, de a kék tollak színe változik a fényben: néha zöldnek, néha feketének, néha pedig aranynak tűnik. A madár szinte mindig Dorje vállán ül, csőrével a lány fekete haját és elálló füleit piszkálja. Nincsen neve, csak Madárnak hívják, és úgy tűnik, megért mindent, amit Dorje mond neki.

O nővér Dorjéra mosolygott, úgy, ahogyan csak ritkán szokott: vékony ajka és sötét szeme szinte ellágyult.

– Pontosan így van, Dorje, a tudás erő. Éppen ezért olyan fontos, hogy a novíciák, akik a szigetre kerülnek, megtanuljanak mindent, amit megtaníthatunk nekik, és azt utána magukkal vi-gyék a nagyvilágba. Különösképpen vonatkozik ez Nar nővér no-víciáira, hiszen ők a növények és a gyógyítás művészetét terjeszt-hetik.

– De más tudás is fontos – vetettem közbe. Azt akartam, hogy O nővér lássa, mennyi mindent tudok, habár Dorjénál fiatalabb

vagyok. – Számolni tudni, ismerni az asztronómiát és a történelmet, és… és… – Hirtelen nem jutott eszembe semmi más.

– Nagyon fontos például a tisztaság – tette hozzá Joem. – Meg a növénytermesztés. Megtanulni, hogyan lehet sok szájat kevésből etetni.

– Állattartás! – szólt Dorje vidáman.

– Építészet – tette hozzá Ennike. – Hogy hogyan lehet hidat építeni, tartóerőt kiszámolni, hatalmas épületeket emelni.

Leszegtem a fejem. Ezekre mind én akartam rájönni.

– Pontosan így van – felelte O nővér komolyan. – Minden tudás, amelyet más novíciákkal együtt kivisztek a világba, a hazá-tokba, fontos.

– De az is fontos, hogy itt a szigeten is maradjanak novíciák, ugye? Akik megőrzik a tudást és az új novíciákat tanítják – szóltam közbe.

– Igen – felelte O nővér. Komolyan nézett rám. – De az is nagyon fontos, hogy Klastromunkat ne arra használjátok, hogy el-rejtőzzetek a világ elől.

Nem igazán értettem, mire akar ezzel utalni, de elégedett voltam a válaszával. Annyit tudok csupán, hogy ez a sziget, forró napsütésével, enyhet adó szellőjével, illatos lankáival, körös-körül kecskékkel és méhekkel és nővérekkel és novíciákkal és köny-vekkel, ez az én otthonom.

Amikor a nap közepén elkezdődött a szünet, Ennikével kimentünk a kedvenc helyünkre, a citromfa alá. Jai velünk tartott. Kenyeret ettünk, és hűs vizet ittunk, aztán a tenger felé néztünk, amely olyan kék és ezüstösen csillogó volt, hogy belesajdult a szemünk. A Tudás Kertjéből Nar nővér gyógynövényeinek és virága-inak édes és erős illata szállt felénk. Felettünk madarak siklottak a szélben, olykor csak egy-egy, máskor fehér, csillogó szárnyak

egész raja. Fehér mancsú, fekete macska ült a kert alacsony falán, és mosakodott. Ennike a citromfa törzsének dőlt, és kinyújtóztat-ta a lábát.

– Bárcsak szalajtanának értem valamelyik házból, vagy valamelyik nővér hívatna. Annyira unom már O nővér óráit.

– De hiszen annyira izgalmas dolgokról mesél! Mindennap tanulunk valami újat! – Rábámultam, ő pedig elmosolyodott.

– Maresi, te egész álló nap képes vagy szívni magadba a tudást, mint valami szivacs. Én azonban végre tenni szeretnék valamit.

Mi lenne, ha Anyánk felkérne, hogy a hold szolgálójaként legyek a novíciája? Micsoda megtiszteltetés lenne!

– Te vagy a legidősebb novícia a Klastromban, akinek még nincsen háza. Biztosan téged választ majd.

A hátamra feküdtem, és felnéztem a fa lombjára: a sötét levelek között itt-ott fehér virágok virítottak. A fekete cica leugrott a falról, és odasétált hozzánk. Jai óvatosan kinyújtotta felé a kezét, az pedig hozzádörgölőzött, és dorombolni kezdett. Jai hirtelen megmerevedett. Felültem, és követtem a tekintetét.

Kék vitorlás, kicsiny, fehér hajó tartott a kikötőnk felé.

– Egy halászhajó – mondtam nyugodtan. – Azért jön, hogy eladja a zsákmányát. Nézd csak, már ott is van Veerk nővér és novíciája, Luan. Ők felügyelik a kereskedelmet. Nézd, most kimennek a mólóra. A kezükben kosarak vannak, azokat majd megtöltik friss hallal, és aztán rézpénzzel fizetnek, vagy méhviasz gyertyá-val, vagy esetleg valami gyógyító kenőccsel, amit Nar nővér készített. Nar nővér viseli itt a Klastromban a betegek gondját, mindent tud a gyógyításról és a gyógynövényekről. A halászok el-mondják, mire van szükségük, és Veerk nővér visz nekik belőle, amikor legközelebb jönnek.

De Jai nem tudott megnyugodni. Ennikével egymásra néztünk, majd felkeltünk.

– Hamarosan kezdődik az óra. Gyere, siessünk.

Jai nagyon gyorsan megtanulta a Klastrom szokásait.

Csupán egyszer kellett neki megmutatnom mindent, és ő

emlékezett rá. Evés után a mosogatószobába vitte az edé-nyeit, kenyerét Havvának áldozta, ruháit elvitte a Test Örömébe mosásra, és minden este elolvasta azokat a szövegeket, amelyeket O nővér adott fel házi feladatként. A napköszöntés mozdulatait, valamint a hálaadó ima és a dicsőítés dalait pár nap alatt megtanulta. Esténként velem jött a Tudás Házába, és egészen napnyugtáig olvasott. Követett mindenhova. A nővérek ész-revették, és nem is választottak el minket egymástól, amikor ki-osztották a feladatokat: Jai velem jött, és együtt hajtottuk ki a kecskéket legelni, kagylót gyűjtöttünk a parton, sajtot készítet-tünk, vizet hoztunk a kútról, felsöpörtük az udvarokat, és kitaka-rítottunk a Novíciák Házában.

Hamarosan világossá vált, hogy Jai korábban nem sok fizikai munkát végzett. Nem volt erős, csupán fél vödör vizet bírt el, de sosem panaszkodott. Úgy általában alig szólalt meg. Éjszakánként álmodott, és ilyenkor nyugtalanul hánykolódott az ágyában, és minduntalan felébresztett. Érthetetlen dolgokat motyogott. Egy név gyakran visszatért: Unai. Nem tudtam, hogy ez férfi- vagy női név-e, de biztosan valami fontos személyhez tartoz-hatott, elvégre Jai minden éjjel róla álmodott. Sokan vagyunk a hálóteremben, és nem csupán én hallottam Jai álmait.

A következő hetekben szépen kitavaszodott. Egyre melegebb lett, és a nővérek már a holdtáncról és más tavaszi rítusokról kezdtek el beszélni. A hegyet fehér és kék virágok borították, a le-

vegőben legyek és méhek döngicséltek. Dorje a madarakkal együtt énekelt: úgy tud énekelni ő is, mint a madarak.

Egyik este, úgy fél holdfordulóval az után, hogy Jai megérkezett, a hálótermünkben ültünk, és készülődtünk a lefekvéshez. Az idősebb lányok a fiatalabbak haját fésülték, én pedig Ennikének segítettem, akinek a loknijait estére mindig teljesen összekócolja a szél. Arcát felfelé fordította, szemét behunyta.

– Így csinálta a nővérem is, amikor kicsi voltam – dünnyögte. –

Nem emlékszem sokra belőle, csak arra, ahogy fésüli a hajamat.

Heo a lábamnál ült, és egy kiscicával játszott, akinek a szőre éppoly fekete volt, mint Heo haja. A cica Heo ujjait karmolászta és harapdálta, de Heo nem törődött vele, milyen sérüléseket szerez.

– Nekem nincsen nővérem – szólt Heo. – Hát neked, Maresi?

Bólintottam, és végighúztam a fésűt Ennike haján.

– Egy öcsém van, egy nővérem és egy húgom. Az öcsém körülbelül olyan idős lehet, mint te, Heo. A nővéremnek, Náraesnek sosem volt ideje a hajamat fésülgetni, anyukánknak segített a kertben, én pedig a fiatalabb testvéreinkre vigyáztam. – Nyeltem egyet. Még mindig nagyon nehéz volt Annerről beszélnem. – A kishúgom…

Jai tűvel és cérnával a kezében éppen a ruhát javítgatta. Éppen ahogy belekezdtem volna a mesélésbe, láttam, hogy a varrás ki-esik a kezéből, arca pedig olyan fehér, mint a hó a Fehér Asszony-hegycsúcson. Heo félbeszakított.

– Jai, ki az az Unai? Éjszakánként ezt a nevet szoktad mondo-gatni.

– Heo! – kiáltottam rá, ő pedig meglepetten pillantott rám sötét szemével. Jai szörnyűséges hangon felsikoltott. Felemelte a kezét, és az arcát csapkodta, egészen addig, amíg oda nem ugrottam hozzá, és le nem fogtam. De a nyöszörgését nem tudtam megállítani. Hátrafordultam Ennikéhez.

– Hívd ide Nummel nővért, azonnal!

Ennike elrohant, a többi novícia pedig ijedten félrehúzódott.

Heo összekucorodott az ágyak között, és egy szót sem szólt. Hamarosan megérkezett Nummel nővér és együttes erővel eltámo-gattuk Jait Nummel nővér ágyához. Jai nem ellenkezett, de ütni és karmolni próbálta magát, úgyhogy egész idő alatt fognunk kellett a kezét. Ennike elrohant Nar nővérért, aki hamarosan meg is érkezett egy főzettel, amit azonnal bele is diktált Jaiba. Ez egy kicsit megnyugtatta, gyengén és tehetetlenül hevert Nummel nővér ágyában.

A nővérek kiküldtek engem és Ennikét, mi pedig megpróbáltuk ágyba parancsolni a riadt kis novíciákat. Amikor végre el-csendesedtek, Ennikével kimentünk friss levegőt szívni, hátha megnyugszunk.

A belső udvar felett mélykék, csillagos ég sötétlett. Minden csendes volt, csak a tenger morajlott a falon túl. Ennike mély levegőt vett.

– Szörnyűbb dolgokat élt át nálam. Én is kaptam verést apámtól és nagybátyámtól, de vele valami még borzalmasabb történt.

Próbáltam megérteni, milyen lehet, ha az embert a saját apja veri. Eszembe jutott az én cingár apám, aki nekünk, gyerekeknek adta a saját ételét is azon a hosszú, végtelennek tűnő télen. Ő volt az, aki elmesélte nekem mindazt, amit a Klastromról hallott, hogy hol van, és miként lehet odajutni. És sírt, amikor ráébredt, hogy az volna a legjobb, ha eljönnék ebbe a Klastromba. És amikor ott ültem a kocsiban, ami elvitt az otthonomból, a falumból és a hazámból, el ide, erre a messzi, déli tájra, el sem akarta engedni a kezemet.

– Nem tudja, mi az a biztonság – mondtam, és tudtam, hogy ez az igazság. – Meg kell hát tanítanunk neki.

AKlastromban javarészt önellátók vagyunk. Van kagyló és madártojás, bogyók és gyümölcsök a tengerből és a hegyekből. Kecskét tartunk a tejért, sajtért és húsért, és a Klastrom és a Magányos Templom közötti völgyben zöldségeket is termesztünk. Van néhány olajfánk, és szőlő a Magányos Templomnál. Mareanes nővér méhkasaiból kapjuk a mézet.

De a gabonát, a halat, a sót és a fűszereket vásárolnunk kell, mint ahogy a vásznat is a ruhánkhoz, meg a füstölőt. És hogy ezeket mind megvehessük, ezüst kell, márpedig ezüstünk van bőség-gel: hála a vércsigának.

A vércsiga az egyetlen, ami igazán mélyvörösre tudja festeni a vásznat. Sokféle növényből kinyerhetjük a piros ilyen vagy olyan árnyalatát, de igazán mély, ragyogó vörösre csak a vércsiga képes. A szín valóban szép, de azt egyszerűen nem tudom megérteni, miért olyan népszerű mindenfelé, hogy bármennyit hajlandó-ak fizetni érte. A vércsigából kinyert szín festi vörösre a királyi palástot, gazdag férfiak és nők ruháit. Csupán a legtehetősebbek tudják megfizetni az árát. A Bíborklastrom is erről kapta a nevét, bár amikor ezt mondtam, O nővér azt felelte, hogy ennek azért más oka is lehet: a szent életvér, meg más dolgok, amiket én még nem igazán értek.

Anyánk gyermekkorában még nem volt olyan drága a vércsi-gafesték. A csigát akkoriban Valleria szigetén is gyűjtötték, és még olyan távoli tájakon is élt egy nagy vércsiga-kolónia, mint amilyen a Hosszúszarvak országa. Mesélték, miként állították elő

a valleriaiak a színezőanyagot: a vércsigákat hatalmas edényekbe gyűjtötték, aztán hagyták őket rothadni a tűző napon. A valleriai szigetvilágot minden nyáron több hétre elárasztotta a bűz. A faj végül teljesen kihalt, írmagjuk sem maradt.

De a mi szigetünkön még mindig él egy életerős kolónia: mi ugyanis egészen máshogyan nyerjük ki belőlük a színt.

A betakarítás mindig a tavasz fénypontján történik, az után, hogy felébredt a Tavaszi Csillag. Hálaadói rítust tartunk a Rózsa Templomában a kezdődő nyár előtt, hatalmas máglyát gyújtunk a téli hulladékokból, mindenből, amit partra sodort a szél vagy a vihar, aztán várunk, amíg nagyon szép idő köszönt ránk.

A vércsiga Loeni nővér szakterülete. Ő az, aki eldönti, melyik napon gyűjtjük be a csigákat, ő szervezi meg a munkát, és ő felügyeli a színezést. Az áru eladásáért is ő felel, Veerk nővérrel együtt. Szigorú, szúrós pillantásával az egekbe tudja tornászni az árakat. Azt is tudom, hogy a megszerzett ezüst aztán nem pihen tétlenül Anyánk ládáinak mélyén. Azok a novíciák, akik elhagy-ják a Bíborklastromot, hogy elinduljanak a világban, kapnak eb-ből az ezüstből annyit, hogy elérhessék céljaikat: kórházakat épít-senek, és iskolákat alapítsanak, s így talán a hazájukban is jobbá tehessék az életet.

Néha elgondolkodom rajta, milyen is lenne, ha ezüsttel térhet-nék haza szüleimhez és testvéreimhez. Mit tudnék tenni vajon értük, a falumért? Nem lenne többé téli koplalás, cipőt és meleg bundát kaphatna mindenki. Annerre gondoltam, és arra, hogy vannak más gyerekek is, akik halálra éheznek.

De tudtam, hogy ebben az esetben magam mögött kellene hagynom a Klastromot, a barátaimat, a reggeli mosdást, a holdtáncot, az órákat, a Tudás Kertjét, Mareane nővér kecskegidáit, a kiscicákat, a jóllakottság érzését, O nővért és a kincseskamrát.

Loeni nővér nagyon felvág azzal, hogy ő a Vér Szolgálója. A Rózsa Templomában is van némi feladata a vérrítusok alatt, de ettől

még nem kellene olyan beképzeltnek lennie. A Rózsa Szolgálója a legfontosabb Anyánk után, viszont ő a legalázatosabb is az összes nővér közül.

Toulan, Loeni nővér novíciája, jó barátom. Egy világ dőlt össze bennem, amikor tavaly elszólították, hogy legyen a Vér novíciája.

Ő és Loeni nővér annyira különbözőek, Joem sokkal jobban illett volna hozzá. Arra gondoltam, hogy Toulan biztosan boldogtalan lesz ebben a szerepben, elvégre én is az lennék, ha nap mint nap Loeni nővérrel kellene dolgoznom. De Toulan csak mosolygott, amikor sajnálkoztam sorsa felett.

– Nem figyelek oda a szidalmaira, inkább csak arra, ami mögöttük van. Loeni nővér nagyon nagy tudású és roppant komolyan veszi a feladatát. Nem akarja, hogy a vércsigáink kihaljanak.

És a Vér Szolgálójaként az Ősanya legbelsőbb titkaiba is bepillan-tást nyerhetek.

Toulan mindig is a legértelmesebb volt a novíciák közül. Amikor mi, többiek ellógtunk a dicsőítésről, hogy fürödjünk, vagy el-rejtőztünk a kecskeistállókban, hogy megúszhassunk valami unalmas feladatot, Toulan mindig nagyon türelmesen elvégzett mindent. Sosem árulkodik, és sosem unalmas, csak komoly. Látta a szüleit meghalni egy súlyos betegségben, amikor ő még egészen kicsi volt. Ő maga vágott neki a nagyvilágnak, és jutott el teljesen egyedül a Klastromba egy hosszú és veszélyes út végén.

Sokáig azt hittem, Nar nővér novíciája lesz majd, ugyanis rop-pantul érdeklik a gyógynövények és a gyógyítás. Ő azonban azt mondja, hogy az Ősanya titkait szeretné jobban megismerni.

Ezen a tavaszon csodálatos idővel áldott meg bennünket az ég.

Nem voltak váratlan tavaszi viharok, enyhe és kellemes volt az idő, és amikor a Tavaszi Csillag felkelt, a Fehér Asszony-hegy csú-csán még megvolt a hó, lankáit fehér fullornvirágok borították, úgy festett, mintha az egész hegyet hó takarná.

Miután elvégeztük az ébredési rítusokat, és Anyánk is bemuta-

tott minden áldozatot, már tökéletes idővel köszöntöttek ránk a reggelek. Loeni nővér mégis igyekezett kiválasztani a legmegfele-lőbb napot, azt, amelyen a szél északkeletről fúj, hogy a csigák be-takarítása olyan biztonságos és háborítatlan lehessen, amennyire csak lehetséges.

Végül eljött az a reggel is, amelyen a Vérharang mély, érces csengése ébresztett minket. Jait már jó előre felkészítettem rá, most mégis riadtan ült fel az ágyában.

– Kezdődik az aratóhét! – kiáltotta Ennike. – Nincsen tanítás! –

Kiugrott az ágyából, és kihúzta Jait. – Egész nap a szabad levegőn lehetünk! Nincs napköszöntés, mosdás, nincsenek unalmas fog-lalkozások!

Szomorúan Ennikére mosolyogtam. Nem, tényleg nem lesznek csodálatos tanóráink, finom étkezések a Tűzhely Házában vagy esték a kincseskamrában. De azért persze én is örültem, bár nem ugyanazon okból, mint Ennike. A vércsigák begyűjtése az egyetlen foglalatosság, amit nővérek és novíciák együtt végez-nek, én pedig nagyon szeretem, amikor mindannyian együtt vagyunk. Még a Magányos Templom nővérei is velünk tartanak.

Csak a legidősebb nővérek maradnak a Klastromban, akiknek a háta már nem bírja a hajlongást.

A Tűzhely Háza előtti udvaron gyülekeztünk. Mareane nővér és Dorje befogta a szamarakat a két kocsi elé, amelyeken szépen összetekerve már ott volt a selyemfonal és a gyapjúfonal. Toulan és Loeni nővér szétosztotta a kosarakat, még Anyánk is kapott egyet, majd a Kecskekapun át elhagytuk a Klastrom területét.

A szigeten méz és harmat illata terjengett, ahogy kaptattunk felfelé a hegy oldalában futó ösvényen, és emlékszem, arra gondoltam, hogy amikor otthon éltem, a kis falumban, álmodni sem mertem volna olyan helyről, mint ez a sziget. Itt meleg van, étel és tudás. A Rovas-beli élet olyan volt, mintha egy barlangban élne az ember, ahol semmit, de semmit nem tudni a külvilágról,

és a barlang hideg sötétsége a teljes világunk. Amikor megérkeztem a Klastromba, és megtanulhattam olvasni, olyan volt, mintha egy óriási ablakot nyitottak volna nekem, amelyen keresztül végre beáramlik a fény és a meleg. Nagy levegőt vettem, és magamban örültem annak, hogy nem kell éheznem, hogy meleg napsugár simogatja az arcomat, hogy a friss tavaszi szél a lábaim körül futkározik. Boldogság, gondoltam, minden bizonnyal ez a boldogság.

Előttem haladtak a nővérek legelnyűttebb és legpiszkosabb ruháikban, nadrágjuk szárát már jó előre felhajtva. Nevetve beszélgettek egymással. O nővér hangja kihallatszott a többieké közül.

Mellettem ment Jai, kosarát görcsösen szorongatva, mögöttem ugrált Heo és legjobb barátnője, Ismi, egy vörös hajú kislány Val-leriából, aki tavaly nyár óta volt velünk. Egy kicsit hátrébb haladt Ennike, és a kisebb novíciákkal énekelt egy dalt.

Kiscica alszik a fal tetején,

Mondd, hopp, hopp, kicsi békám!

Ezüstkürtjébe fúj a szél,

Mondd, hopp, hopp, kicsi békám!

A lány ruhája vérvörös,

Az Úr szerelme láng, örök,

Aranyban égő fénykörök.

Mondd, hopp, hopp, kicsi békám!

Hátranéztem. A kis novíciák minden „hopp”-nál hatalmas béka-ugrásokkal szökdeltek az ösvényen, aztán kétrét görnyedve kacagtak. Mögöttük haladt a két szamárfogat, és legesleghátul az idősebb novíciák fehér főkötője csillogott a vakító napsütésben.

Jaihoz fordultam.

– A parton fogunk tábort verni, legalább ma éjszakára, de le-

het, hogy tovább is, ha az idő ilyen szép marad. Táboroztál már valaha?

– Nem. Nálunk a lányoknak tilos napnyugta után házon kívül tartózkodniuk.

Ez volt az első alkalom, hogy beszélt korábbi életéről. Nagyon kíváncsi voltam, vajon melyik országból jöhetett. Talán Deven-földről? De Jai haja nagyon világos, a devenföldiek haja pedig sötétebb. Nem mertem megkérdezni.

– Néha kicsit kényelmetlen, az első éjszaka mindig alig alszom, még akkor is, ha holtfáradt vagyok a napi munkától. De ilyenkor legalább lehet bámulni a csillagokat.

Az ösvény mellett egy darabon alacsony fal fut, nehogy a ván-dorlók leessenek azokról a meredek sziklákról, amelyekre a Klastrom épült. A vörös hajú Ismi elrohant mellettünk, és felugrott a fal tetejére. Csípőre tette a kezét, és vidáman egyensúlyozott.

– Ide nézzetek! Most magasabb vagyok, mint ti! – mondta kacagva, diadalmasan. Még mielőtt bármit is tehettem volna, Jai odarohant, és dühösen lerántotta.

– Le is eshettél volna! – Kihajolt a fal felett. A tenger hullámai fehéren tajtékzottak, ahogyan az éles szikláknak csapódtak. Ismi csak kacagott, és elszaladt mellőlünk. A kislányok azt hiszik, se-bezhetetlenek, Ismi pedig még az átlagosnál is vadócabb.

A meredek ösvény lassan egyenletesebb lett, és most a hegy déli oldalát követtük. Egy idő után a szőlőtőkék közé jutottunk, amelyek épp most kezdték bontogatni leveleiket.

– Itt termeszti Király nővér a novíciáival a szőlőt, és mazsolát készít belőle – szóltam, és odamutattam. – Bizonyos ünnepnapo-kon kapunk mazsolát is a téli kásába. És odalent, a völgyben, ott, az öböl közelében van az olajfaligetünk.

Jai a szeme elé tartotta a kezét. A nap sugarait visszaverte a tenger, és a fény nagyon éles volt.

– Hatalmas a tenger – szólt. – És hogy változtatja a színét!

Akármeddig képes lennék nézni. És a horizont… Néha olyan éles, mint a kés éle, néha meg alig látszik a ködtől és az esőtől.

– Messze volt a tenger a hazádtól?

Jai leengedte a kezét.

– Nem. De sosem láthattam. Sohasem hagytam el apám házát és a völgy rizsültetvényeit. Amikor nagyon kicsi voltam, elme-hettem a Színünnepségre, de utána nekünk, lányoknak otthon kellett maradnunk, ez volt apám parancsa.

Ezek szerint vannak testvérei.

– Én sem láttam a tengert, amíg meg nem érkeztem Muerióba –

feleltem. Jai kérdőn sandított rám. – Muerio egy kikötőváros Valleriában, a lányok többsége onnan hajózik ide. Sok nagy tavat láttam, ahogy otthonról dél felé utaztam, de erre a látványra nem voltam felkészülve. A tenger végtelen. Annyira féltem, amikor hajóra szálltam! – Felnevettem, ahogy eszembe jutott. De Jai komoly maradt.

– Én is féltem. De nem a tengertől.

– Maresi! – Heo rángatta meg a karomat. – Maresi, mesélj nekünk valamit!

Heo buzgó tekintetét látva elmosolyodtam.

– Heo, nem szép dolog félbeszakítani másokat.

– Igen, de ti csak magatokban beszélgettek, pedig Ismi is szeretné hallani!

– Meséljek talán a Fehér Asszonyról és arról, hogy miért hord állandóan hósapkát?

– Nem, kedves Maresi, inkább azt meséld el, amikor a rablók megtámadták a Klastromot! – Ismi a másik kezemet rángatta. Jaira sandítottam. Ez a történet talán nem a legjobb neki, még megijed tőle. De hát jól végződik, úgyhogy végül is miért ne.

– Néhány évvel az után történt, hogy az Ősnővérek hajótörést szenvedtek a szigeten a Naondellel. Ekkorra már megépítették a Tudás Házát és a Nővérek Házát, és elkezdték építeni a Rózsa

Templomát. A Nővérek Háza akkoriban sokkal kisebb volt, mint most, mert a nővérek csak heten voltak. Emlékszel a nevükre, Heo?

– Kabira, Clarás, Garai, Estegi, Orseola, Sulani és… – Elgondol-kodva harapdálta az ajkát. – Az utolsó neve sosem jut eszembe.

– Daerának hívták, és ő volt a Rózsa első szolgája. – A másik kezembe vettem a kosarat, és odamutattam, hogy Jai is lássa. –

Nézd, az az ösvény vezet tovább észak felé, a Fehér Asszony és a mi hegyünk közötti völgybe. Ott vannak a földjeink, és onnan a Magányos Templomba vezet tovább az út. De most a Fehér Asszony déli lankáin haladunk tovább, le a sziget déli partjaihoz.

Az a terület lapos, éppen megfelelő a csigagyűjtéshez.

– Mesélj tovább! – nyafogott Ismi.

– Abban az időben a sziget még nem volt gazdag, a nővérek még nem fedezték fel a vércsiga-kolóniát. Más dolgokkal voltak elfoglalva: megalapították a Klastromot, házakat építettek, tudást gyűjtöttek. Nem hiszem, hogy akkoriban lettek volna itt novíciák, de ki tudja. Azt hiszem, a Klastromnak akkoriban még nem volt nagy a híre.

– Mégis jött errefelé egy hajó! – kiáltotta Heo. – Egy óriási hajó!

– Igen, egy piros és szürke vitorlás, óriási hajó érkezett, orra csúcsos volt, nagyon hasonlított a Naondelre. Ez nem áll a régi könyvekben, amiket olvastam erről, de azt hiszem, Keletről ér-kezhetett, akárcsak az Ősnővérek. A hajón gonosz emberek voltak, az Ősnővérek tudását akarták megszerezni, vagy talán magukat az Ősnővéreket.

Jai megbotlott. Megfogtam a kezét, hogy felsegítsem, és még fogtam egy ideig, miközben folytattam a mesélést.

– Ez az előtt volt, hogy a fal megépült volna, úgyhogy a Klastrom teljesen védtelen volt. A férfiak egy éjjel egész egyszerűen behajóztak a Klastrom kikötőjébe, amíg a nővérek az igazak álmát aludták. Hanem a sziget nem aludt. Amikor a gonosz férfiak par-

tot értek, a madarak torkuk szakadtából elkezdtek énekelni, és felébresztették a nővéreket, akik aztán azonnal a Tudás Házába menekültek.

– De miért menekültek oda, Maresi? Miért nem fel, a hegyekbe?

– Nem tudom, Heo. Talán meg akarták védeni a tudást a férfiaktól?

– De hát hogyan lehet megvédeni a tudást?

– Például, ha a könyvekben van. De most már ne vágj közbe többször, légy szíves. A nővérek berohantak a Tudás Házába, a férfiak pedig körbevették az épületet. Rengetegen voltak, sokkal többen, mint a nővérek. Éles szablyájuk csillogott a holdfényben.

Megpróbáltak bejutni a házba, de kudarcot vallottak. Amikor be akarták törni az ablakot, az üveg egy pillanat alatt olyan kemény lett, mint a kő. Aztán megpróbálták felgyújtani a házat, és kezdet-ben úgy is tűnt, hogy sikerrel járnak, a faajtó és a tető ugyanis füstölni kezdett, a férfiak pedig üdvrivalgásban törtek ki: most majd jól bennégnek a nővérek és összes tudásuk.

De aztán jött egy férfi, aki ezen idő alatt még a hajón volt, és amikor meglátta a tüzet, éktelen haragra gerjedt. Azt ordította, hogy az uralkodójuk vissza akarja venni a nővérektől a tudást és az erőt, úgyhogy a nővérek életét nem kell megkímélni, de a tudásuk nem lehet lángok martaléka. Ezért aztán a férfiaknak sietve el kellett oltaniuk a tüzet.

– Láttam ennek az emlékét – szólalt meg halkan Jai, szemét az ösvényre szegezve. – A Tudás Házának ajtaján. A lángnyelvek nyoma még mindig ott van rajta.

Amikor ezt mondta, hirtelen rájöttem, hogy igaza van. Az ajtó legalul teljesen fekete az ősrégi koromtól.

Kivárjuk őket, mondták ekkor a férfiak. Ha már nincs vizük és élelmük, úgyis ki fognak jönni. Így aztán szépen leültek, keresztbe tették a lábukat, és felkészültek a hosszú várakozásra.

– De akkor meglátták őket! – Heo nem bírt magával. – Meglát-

ták a holdasszonyokat!

– Úgy bizony, így történt. Amíg a férfiak ott ültek, térdükön a kivont szablyákkal, készen arra, hogy legyilkolják a nővéreket, ha kimerészkednek a Tudás Házának ajtaján, hirtelen érezték, hogy megremeg alattuk a föld. És a Klastrom feletti hegycsúcs felől hét óriási nő tartott feléjük hatalmas léptekkel. A nők ezüstfehér fényben ragyogtak, mintha holdfényből készültek volna ők maguk is, de lépteik alatt csak úgy rengett-döngött a föld. Hosszú hajuk szabadon lebegett a hegyoldalban, virágokat és kicsiny fá-kat szaggatva ki a helyükről. Egyre erősebben világítottak, mire a férfiak halálra rémülten próbálták elfordítani arcukat, ám a fényt visszatükrözték a szablyák, és elvakították a férfiakat. És amikor már nem láttak semmit, a hét óriásnő hatalmas sziklákat görgetett le a hegyoldalon, egyenesen a férfiakra. A sziklák kike-rülték a Klastrom épületeit, de a férfiakat maguk alá temették, és aztán magukkal söpörték a tengerbe.

Egy darabig szótlanul mentünk egymás mellett.

– Azt mondják, hogy a föld vörös volt a férfiak vérétől. – Jaira sandítottam: sápadt volt, de nyugodt. – Azokból a kövekből, amelyek odafent maradtak a Klastromnál, elkezdték építeni a falat.

– Honnan jöttek az óriásasszonyok? Hiszen a nővérek bent voltak a Tudás Házában.

– Nem tudom, Heo. Talán a sziget hívta őket életre. Vagy az Ősnővérek sokkal többet tudtak nálunk. Ez már nagyon-nagyon régen történt.

Heo és Ismi elszökdécselt az ösvényen, apró kavicsokat rugdal-tak, és azt kiáltozták, hogy ők is óriásasszonyok, akik holdfényből vannak. Jai felém fordult. Komolyan nézett a szemembe.

– Szerinted a madarak bennünket is felébresztenének, ha jönne valaki?

Nem sokkal dél után értük el a partot. A nap magasan állt az égen, és csak úgy szórta ránk a sugarait. A sziget déli partja az egyetlen, ahol a hegy lába nem egyenesen a tengerbe fut: a Fehér Asszony egyenesre csiszolt sziklanyelvei hosszan nyúlnak a tengerbe, a víz pedig sekély, ami éppen kedvez a csigagyűjtésnek. Le-ültünk a harnfa árnyékába, és megettük a kenyeret és a sajtot, amit Ers nővér és Joem osztott ki. Cissil, Ers nővér másik novíciája, egy korsóval járt körbe, és mindenkinek töltött a kútvízből, amelyet a kocsin a fonalgombolyagok hidegen tartottak.

Aztán Loeni nővér a figyelmünket kérte.

– Ti, akik vettetek már részt csigagyűjtésben, tudjátok, mi a dolgotok. Jai és Ismi, figyeljetek oda nagyon, hogy mit csinálnak a többiek. Szedjétek tele a kosaratokat csigával, aztán gyertek fel ide, és Toulannal megmutatjuk, hogyan kell színezni. De bánja-tok a csigákkal óvatosan! Nem szabad, hogy bajuk essen.

Mindannyian belegázoltunk a hűs tengerbe: a legkisebb novíciák ugrándozva és nevetve, a nővérek nyugodtan és méltóságteljesen. Jai mindvégig mellettem maradt, én pedig mutattam neki, hogyan találja meg a sziklákon hatalmas fürtökben lógó csigákat, hogyan tudja óvatosan lefejteni és aztán a kosarába rakni őket. Mivel nem szabad megsérülniük, elég hosszú időbe telik, mire lefejtjük őket, ugyanis elképesztő erővel tapadnak a sziklák-hoz.

– De hiszen ezek nem is pirosak – mondta Jai, amikor felmutat-tam neki az első darabot. – Inkább olyan a színük, mint a gyöngy-házé.

– A piros a belsejükben van – mondtam, és a kosaramba tettem a csigát. – Várd csak ki a végét.

Amikor megtelt a kosarunk, felvittük a fákhoz, ahol Loeni nővér és Toulan négy hosszú palló és a két kocsi segítségével hosszú asztalokat állított fel. A szamarak egy kicsit odébb legeltek a fák alatt.

Toulan megmutatta, hova tegyük a kosarakat, majd letekert egy gombolyag selyemfonalat úgy, hogy a szálak három rétegben feküdtek egymáson az asztalon. Ha a vércsiga megijed, kibocsátja magából az áhított vörös színt, amiről a nevét is kapta. Loeni nővér odanyújtott Jainak egy csigát, és megmutatta neki, hogy hogyan ijessze meg: körmével kopogtassa meg a csigaházat, majd azonnal húzza végig a fonalakon. Miután a csiga az összes színezőanyagot kibocsátotta magából, egy üres kosárba tesszük, és fogjuk a következőt.

Elég hosszadalmas munka ekképpen színezni a fonalat. Ha úgy csinálnánk, ahogy Valleriában szokás, ahol nagy edényekbe gyűjtik és megrohasztják őket, majd kipréselik belőlük a színt, sokkal több fonalat tudnánk vörösre festeni, és így sokkal több ezüstöt is kereshetnénk vele. Akkor azonban a vércsigák igen hamar ki is halnának – és a Klastromnak amúgy sincs szüksége olyan sok ezüstre.

Amikor kosarunkból elfogytak a csigák, fogtuk az elhasználta-kat, és egy kicsit távolabb visszaöntöttük őket a tengerbe. Kezünk és karunk már csupa piros volt, pedig alig kezdtük el a munkát.

Amikor a színezés véget ér, a part nagy része vérvörös, és a fák alatti fű, ahol Loeni nővér és Toulan felakasztja a fonalat szárad-ni, mintha gránátkőből volna.

Amikor leszállt az este, Ers nővér és novíciái megterítettek a sziklákon: kenyeret és sajtot szolgáltak fel, meg azt a finom, fűszeres húspástétomot szárított nirnbogyóval, amit Ers nővér kifejezetten ezekre a napokra készít. Ujjaink feketésvörösek voltak, úgy ettünk, aztán a nővérek két tüzet raktak, egyet maguknak és egyet nekünk, novíciáknak. Körbeültük a tüzet, és beszélgettünk.

A nap hamarosan lebukott a nyugati horizontot szegélyező felhőcsík alá, és onnan bocsátotta ránk izzó, arany sugarait. A tenger

világoskékjébe itt-ott néhány sötétebb csík is vegyült, és a hullámok csendesen csapódtak a partnak. Az ég színe a horizont alján olyan volt, mint az érett őszibaracké, a vékony felhőcsík felett pedig világoskék, majd egyre feljebb mind sötétebb és sötétebb. Fejünk felett kigyúlt az első csillag. Néhány koanmadár repült el hangosan rikácsolva az egyre sötétülő tenger felett. Heo, fejét az ölembe hajtva, elaludt, miközben a nap a tenger alá bukott, és bí-borvörösre festette az eget. A víz lilában és türkizben pompázott, mint a gyűrött selyem. És aztán a horizont alján kigyúlt a Tavaszi Csillag, tiszta, hideg fényt bocsátva ránk.

Szemhéjam elnehezült, hátam pedig sajgott az egész napi munkától. A tenger morajlása álomhozó bölcsődalként hatott rám. Én azonban szeretem nézni, hogyan kúszik a tenger felett egyre távolabb az éjszaka, úgyhogy igyekeztem ébren maradni még azután is, hogy a novíciák a tűz körül takarójukba burkolóz-tak, és elaludtak. Lassan már csak Jai maradt ébren mellettem. A mélykék eget nézte, szeme sötéten csillogott a hamvadó tűz fényében.

– Láttál valaha ennél szebbet? – kérdeztem tőle csendesen. –

Szinte fáj, ahogy erre a sok szépségre nézek.

Jai bólintott, és nyelt egyet, és ekkor láttam, hogy szeméből könnyek peregnek. Óvatosan elvettem Heo fejét az ölemből, és közelebb húzódtam Jaihoz, bár nem tűnt úgy, hogy újra sikoltoz-ni kezdene rémületében. Csak ült ott, arcát a csillagok felé fordítva, és csak sírt és sírt csendesen. Megfogtam a kezét, és így ültünk ott egy jó ideig, miközben körülöttünk egyre mélyült a sötétség.

Végül Jai beszélni kezdett a csillagokhoz.

– Ő sosem fogja ezt látni, Unai, a nővérem. Minden szép, amit én itt átélek, előle végérvényesen el van zárva. – Szabad kezével sietve megtörölte az arcát. – Erre gondolok, Maresi. Mindenre, amit ő már nem láthat, vagy nem élhet át.

– A nővéred… már nem él?

– Nem, nem él… Meghalt, eltemették. – Jai kihúzta a kezét az enyémből, és megdörzsölte a szemét. – Maresi, láttam, amikor eltemették. Láttam, ahogy az apám és a fivéreim földet lapátolnak csupasz arcára. Láttam, hogy utána még rá is taposnak a földre.

Láttam, ahogy félrerakják az ásókat, és elmennek, be a faluba inni és ünnepelni, ünnepelni azt, hogy az én szép, jó és kedves nővérem, Unai nincs többé, hogy már nem okoz nekik gondot. Engem és anyámat pedig otthagytak a sírnál.

Azok között, akik idejönnek, sokan vannak, akik elvesztettek a szeretteik közül valakit. Megpróbáltam ismét megfogni Jai kezét, hogy jelezzem, megértem őt, osztozom a fájdalmában. De Jai ökölbe szorította a kezét, és ismét teljesen bezárkózott.

– És éppen őt, aki soha a légynek sem ártott! Ő volt a legenge-delmesebb a nővérek közül. De apám nem hitt neki, amikor azt mondta, hogy nem jár azzal a fiúval, akivel valaki beszélgetni látta, amikor lement a kúthoz. A fiú vizet kért tőle, ő pedig adott neki, hiszen mindig jó volt mindenkihez. Még a fiú nevét sem tudta! De apám nem hitt neki, és szajhának nevezte. A fiú a miho-népből való volt, nem koho, mint mi, és ez persze tovább rontott a dolgon. A koho emberek ugyanis nem érintkezhetnek a mihók-kal. Úgyhogy apám azt mondta, folt esett a család becsületén, és Unainak meg kell halnia. Azon gondolkodom, vajon milyen lehetett, Maresi. – Kihúzta magát, és felém fordult, aztán odahajolt hozzám, egészen közel. Szénfekete szeme óriásinak tűnt a sötétben. – Minden éjjel álmatlanul fekszem az ágyamban, és azt érzem, amit ő érezhetett. Érzem, ahogyan a szám megtelik földdel, ahogy a kövek nyomják mellkasomat, orromat elzárja a föld. Hamarosan már lélegezni sem tudok, és lassan megfulladok, miközben a családom ott áll, és néz, miközben ott áll a szeretett húgom, és nem tesz semmit, hogy megmentsen. Minden éjjel ő vagyok, Maresi, minden éjjel Unai vagyok!

Valósággal hátrahőköltem a rémülettől. – Úgy érted, hogy… –

kezdtem, és éreztem, hogy a hangom megremeg –, úgy érted, hogy…

– Még élt, amikor eltemették – suttogta Jai. – És aztán táncoltak a sírján.

A szép idő tartósnak bizonyult, úgyhogy egy hétig a parton ma-radtunk. A termés jó volt, és Loeni nővér is elégedettnek tűnt.

Anyánk több napot is velünk töltött, de éjszakánként mindig visszatért a Klastromba, hogy vigyázzon a legidősebb nővérekre, akik nem jöttek velünk. Ers nővér és novíciái is többször visszatértek, hogy szamárháton ételt hozzanak nekünk, csigagyűjtők-nek.

A hét vége felé a fiatalabb novíciák türelme fogyni kezdett.

Egyre többször kellett két-három kislány után szaladgálnom, akik elcsalinkáztak a part mentén, vagy az erdő felé. Sosem kény-szerítettem őket, hogy térjenek vissza dolgozni, de szerettem volna, ha olyan helyen játszanak, ahol rajtuk tudom tartani a szemem. A tenger veszélyes tud lenni, ha nem figyel kellőképpen az ember, és az erdőben is könnyen eltéved egy kislány.

Egy délután, amikor Heóval és Ismivel jöttem kifelé az erdő-ből, összetalálkoztunk Anyánkkal. Leguggoltam a lányok mellé.

– Csakis olyan helyen játsszatok, ahol látlak benneteket. Mi lesz, ha eltévedtek az erdőben, és lemaradtok a finom vacsoráról?

Akkor aztán éhesek lesztek ám! Pedig Cissil és Joem friss sajtot és lekváros süteményt hoz.

– Úgyis megtalálsz minket – jelentette ki Heo határozottan. –

Hiszen mindig meg szoktál találni minket.

Ezzel megfogta Ismi kezét, és kacagva elszaladtak a parti szik-lákhoz játszani. Anyánk kezét a szeme elé tartva kémlelt utánuk, én pedig felszedelődzködtem.

– Bocsásson meg, Anyám. Igyekszem odafigyelni rájuk, de

munka közben ez nem igazán könnyű.

Már sok éve vagyok a Klastromban, de anyánk csupán néhányszor szólt közvetlenül hozzám. Elvégre fontosabb dolgai vannak annál, mint hogy novíciákkal társalogjon.

– Nummel nővér kért meg rá, hogy figyelj a kicsikre? – kérdezte, és leengedte a kezét.

– Nem, Anyám. – Felpillantottam. Anyánk felém fordította ráncos arcát. Eddig még sosem vettem észre, milyen sűrű a szem-pillája.

– De mégis megteszed. Miért?

Eltöprengtem.

– Szeretnek engem. És szükségük van rám, azt hiszem. – Elmosolyodtam. – És nekem is szükségem van rájuk. És ha vannak olyanok, akiknek segíthetek, nem gondolok folyton arra, hogy mennyire hiányoznak a testvéreim.

– A húgodra gondolsz?

Anyánk tudott Annerről. Igazából mindent tudott rólunk, no-víciákról, bár ezt hajlamos voltam elfelejteni. Bólintottam. Talán az, hogy itt a Klastromban segítek másoknak, képes elfogadtatni velem a halálát. Figyelni akartam rá, hogy ezeknek a kislányok-nak ne essen semmi bajuk. Hogy megvédjem őket, úgy, ahogyan Annert nem tudtam megvédeni.

– Jainak is segítesz. – Ez egy megállapítás volt, nem kérdés. Jai felé pillantottam, és néztem, ahogy görnyedve jár-kel a csillogó víz szélén, csigák után kutatva.

– Nekem Ennike segített, amikor idekerültem, úgyhogy most rajtam a sor.

– Mesélt neked Jai arról, min ment keresztül? – Anyánk elin-dult visszafelé a fák mentén Loeni nővér színezőasztala felé, én pedig követtem. Az enyhe tengeri szellő a kis novíciák nevetését hordta felénk, a levegőben moszat, só és fű illata szállt.

– Egy keveset. De biztosan mond majd többet is, ha képes lesz

rá.

– Fontos vagy neki, Maresi. Ne hagyd cserben.

Meglepve néztem Anyánkra. Hangja hirtelen komoly lett.

– Természetesen nem fogom, Anyám.

– Helyes. – Karját üdvözlésre emelte Loeni nővér felé, aztán ismét megszólalt: hangja ezúttal már olyan volt, mint máskor. –

Talán Nummel nővér hív majd, hogy legyél a novíciája. Elvégre jól bánsz a kicsikkel.

Nummel nővér? Ez még sosem jutott eszembe. De talán így lesz, egyáltalán nem lehetetlen, egyáltalán nem. Ő és én jól kijöt-tünk egymással, amikor a kicsikről és a problémáikról beszélgettünk. De azért mégsem éreztem teljesen jónak az ötletet. Nagyon jó dolog vigyázni a kicsikre, de azért…

– Mindenesetre máris felelős vagy értük. – Anyánk ismét felém fordult, és szaporán beszélt. Szeme éppoly világoskék volt, mint a főkötője. – Ha bármi történik, azt szeretném, ha a gondjukat vi-selnéd. Ezennel a gondjaidba ajánlom őket. – Egy ujjával megérin-tette a homlokomat, és tudtam, hogy szavainak nagy súlya van.

Komolyan bólintottam. Anyánk még néhány pillanatig komolyan szemlélt, aztán egyetlen szó nélkül elment.

– Mit akart Anyánk? – tudakolta Ennike kíváncsian. Karján üres kosárral jött felém, sarkában Jai. Eszembe jutott, hogyan nézett rám Anyánk, amikor Jairól beszélt.

– Azt hiszem, Nummel nővér hív majd, hogy legyek a novíciája

– mondtam lassan.

– És te szeretnéd? – kérdezte Ennike. – Elvégre szívesen vagy a kicsikkel.

– Azt hiszem. – Heóra és Ismire néztem, akik a víz szélén ugrál-tak, és azt játszották, hogy láthatatlan lovakon lovagolnak. Jai követte a tekintetemet.

– Én is szívesen foglalkoznék velük – szólalt meg váratlanul. –

Szeretem a kisgyerekeket. Van három kisöcsém. Legalább annyit

foglalkoztam velük, mint anyukám.

Ennike és én egymásra néztünk. Már meséltem neki Jairól és Unairól. Másnak nem mondtam el, amit megtudtam, de Jai annyit volt velünk, hogy jobbnak láttam, ha Ennike is tud róla.

– Nyugodtan segíthetsz nekem – feleltem. – Gyere, nézzük meg, találunk-e még csigát vacsora előtt.

Acsigaszedő hét után minden visszatért a rendes kerék-vágásba, ismét voltak óráink, és végeztük a megszo-kott rituálékat és teendőinket. Most már csak a hold-táncra és az utána következő ünnepi lakomára vártunk. Éjszakánként pástétomról és koantojásról álmodtam.

O nővér arról beszélt az órákon, hogyan működik a világ.

– Az ismert országokban sokan hamis istenekhez imádkoznak.

A legendák hőseit isteni magasságokba emelik, vagy hatalmas tengeri szörnyekhez imádkoznak, vagy saját képükre formálják isteneiket és nekik áldoznak. – O nővér a terem elejében állt, és mesélt. A tengeri szellő besusogott a nyitott ablakokon, magával hozta a kora nyár minden hangját: legyek zümmögését, tengeri madarak kiáltozását és az újszülött kecskegidák halk bégetését a kecskeház felől.

– De a világ minden ereje az Ősanyától ered, aki megszült mindent és mindenkit – folytatta O nővér. Ereje végigáramlik a világon, mint a vér az ereinkben. Vannak olyanok, akik eret vágtak az Ősanyán, és lecsapolták vérét, akik elvették erejét és saját céljaik-ra használták fel.

– Más módon is fel lehet használni az Ősanya erejét – mondta Ranna. Ő és testvére, Ydda Kotke nővér novíciái, az ő ruháik is mindig nedvesek és gyűröttek kissé a gőztől, ami a Test Örömében terjeng állandóan. Nagyon szeretem őket. Erősek, nem riad-nak vissza a kemény fizikai munkától, és mindig kedvesek hozzám, még ha egy kicsit maguknak valók is.

Ydda a nővérére pillantva bólintott.

– A hazánkban, Lavorában van egy legenda egy lányról, aki énekével elő tudta hívni a szelet, és hegyeket döntött ki a helyükről. De ő nem vett el semmit az Ősanyától, hanem együtt dolgo-zott vele.

– Ez a legenda ősrégi – mondta O nővér. – Teljesen igazatok van. A lány megtanulta hallani az Ősanya hangját, és megtanult vele harmóniában énekelni. Más történetek is vannak, amelyek nem ennyire régiek, és amelyek olyan nőkről szólnak, akik látták is az Ősanyát. Számtalan neve és arca van, de ott van mindenütt, akárhogyan hívják is. – O nővér a legkisebb novíciák terme felé mutatott. – A kis Heo egy akkade nőtől származik, aki látta az Ősanya egyik arcát, és segített neki bosszút állni egy férfin, aki meg-gyalázta az Ősanyát.

– Hogyan lehet használni az Ősanya erejét? – tudakolta Dorje.

Madár barátságosan piszkálta a lány fülét.

– Minden nőben van valamennyi az Ősanyából – felelte O nővér. – Néhányan többféle módon is elő tudják hívni magukban ezt az erőt, de sok tudás elveszett mára. Az idők kezdetén még emlékeztünk, miként lettünk, és talán akkor több volt bennünk is az Ősanyából. – O nővér figyelmeztetőleg felemelte az ujját. – De az emberek ki is használták az Ősanya erejét: kirángatták a föld-ből, amin tapodunk.

– Hogyan engedheti ezt meg az Ősanya? – kérdezte Ennike fel-háborodva. – Ez nem helyes!

– Nem, valóban nem helyes így cselekedni, de az Ősanya ritkán avatkozik bele abba, hogy mi, emberek mit csinálunk egymással.

A saját életünkért mi magunk vagyunk a felelősek, ezt adta nekünk ajándékba.

– Hogyan lehet kirángatni az Ősanya erejét? – kérdeztem.

Annyira lehetetlennek tűnt az egész.

– Ezt senki sem tudja biztosan. Az Ősnővérek szövegeiben le van írva, de ezeket a szövegeket nem könnyű megérteni. Valami-

lyen módon kihasználták és lecsapolták az Ősanya erejét a nővérek hazájában, minderről azonban rébuszokban írtak. Az efféle tudás veszélyes, és szinte mindig rosszra használják fel. Például úgy, hogy meggazdagodnak belőle, és a rabszolgáikká tesznek másokat, viszont nem akarják, hogy az, aki a szövegeiket olvassa, rájöjjön a titokra.

– Miért nem jöhetnek a szigetre férfiak?

Ez volt az első alkalom, hogy Jai kérdezett valamit órán. Mindenki meglepve fordult felé, de O nővér úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna.

– Ez itt szent föld. Ezt már az első pillanatban látták az Ősnővérek. Az Ősanya ereje szokatlanul erős itt, a vére a felszínhez közel áramlik. A világban mindenhol az Ősanya más és más oldalához imádkoznak, egyesek a Szűzhöz, mások az Anyához. Néhányan a Szipirtyót imádják. Mi itt a Klastromban ismerjük az igazságot: hogy az Ősanya mindhárom. Itt mindhárom arca pontosan ugyanolyan mértékben van jelen: itt van a kezdet, itt van az élet és itt van a vég. Az Ősnővérek eldöntötték, hogy egyetlen férfi sem jöhet ide, talán azért, hogy ezzel is megvédjék a Klastromot, talán valami másért. És ez azóta így volt. A nagyvilágban szájról szájra jár, hogy veszélyes egy férfinak Menos szigetére lépni, mi pedig nem teszünk semmit, hogy eloszlassuk ezt a hitet. – O nővér ravaszkásan mosolygott.

Jai előrehajolt.

– De mi történne? Mi történne, ha egy férfi jönne ide?

– Történt már ilyen, amikor a rablók megtámadták az Ősnővéreket – mondtam gyorsan. – Emlékszel arra a történetre, amit meséltem?

– Még egy ilyen alkalom volt – szólt meglepetésemre O nővér. –

Egy férfi jött erre néhány generációval ezelőtt, védelmet és gyó-gyulást keresett. A Klastrom elbújtatta őt, és meggyógyította a sebeit.

Jai összekucorodott.

– Miért? Miért engedte ezt meg az Ősanya? Miért engedte ezt meg a Klastrom? – Hangja feszült volt.

– A férfiak nem az ellenségeink, Jai. Ennek a férfinak a segítsé-günkre volt szüksége, mi pedig szabad akaratunkból segítettünk neki. Mi az Ősanya tudásának őrzői vagyunk, de a tudás minden-kié.

Egy nap, amikor befejeződött a tanítás, O nővér magához híva-tott, éppen amint kiléptem volna a teremből. Jai megállt az ajtóban, és ránk nézett, de O nővér intett neki, hogy menjen.

– Minden este a könyvtárban ülsz és olvasol – kezdte, én pedig bólintottam. O nővér az ablaknál állt, és a tenger felé nézett.

Olyan rossz a tartása, hogy mindig fel kell szegnie az állát, hogy ne a földre nézzen, így a nyaka szinte S betűt formál. Úgy fest, mint egy vézna, világoskék főkötős gázlómadár.

– El tudod olvasni az összes könyvet?

– Nem, nem mindet. Azokat, amelyeket az Ősnővérek a saját nyelvükön írtak, meg amiket Keletről hoztak magukkal, nem tudom elolvasni.

– És szeretnéd? – fordult felém O nővér.

Gyakran nézegettem a legrégebbi könyveket és tekercseket, és eltöprengtem, vajon mi is állhat bennük. Gyűlölöm, ha nem értek valamit, amit olvasok. Olyan ez, mintha valaki az orrom előtt rej-tegetne valami csodálatos dolgot, vagy mennyei, fűszeres húspástétomot enne, és valahányszor kinyújtom érte a kezem, elrán-taná az orrom elől. Buzgón bólintottam.

– Ó, de még mennyire! Mindig is szerettem volna tudni, milyen tudást loptak el maguknak az Ősnővérek, amikor idejöttek.

– Ebből a tudásból sok minden le van írva azokban a könyvekben, amelyeket más nővérek írtak.

– De mindig azt mondja nekünk, hogy egy értelmezés nem ugyanaz, mint ha saját magunk járunk utána az igazságnak!

O nővér szárazon mosolygott.

– Ha igazán érdekel, megtaníthatom neked a nyelv alapjait. Ez azt jelenti, hogy hetente egy-két plusz órát tartanék neked a szo-bámban, miután véget ért a rendes tanítás. Bírni fogod?

– Kezdhetjük rögtön? – Odaléptem O nővérhez. Ha lett volna bátorságom, megragadtam volna a kezét, és azonnal el is rángat-tam volna a szobájába. – Legyen szíves!

– Hm, először meg kell kérdeznem Anyánkat. De ha áldását adja a tervre, holnap kezdhetjük.

Anyánknak semmiféle ellenvetése nem volt O nővér javaslatával szemben, úgyhogy következő nap O nővér elkezdhetett engem a keleti nyelvre tanítani. Jai nem örült, hogy nélkülöznie kell a tár-saságomat, és nem is volt hajlandó sehova sem menni, amíg én O

nővérnél voltam. Inkább csak leült a Templomudvaron, és megvárta, amíg befejeződik a különórám. Heo vagy egyik-másik cica gyakran társául szegődött.

Amikor a Klastromba kerültem, szükségből megtanultam a part menti nyelvet, mert félelmetes volt, hogy nem értem, mit mondanak körülöttem. Akkor nem voltak nyelvóráim, hanem magamba kellett szívnom mindent, amit hallottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Ezúttal azonban nem kényszer, hanem a kíváncsiság hajtott. Legnagyobb csalódásomra sokkal nehezebb volt és sokkal lassabban is ment a tanulás így, hogy nem beszél-ték körülöttem a nyelvet. O nővér nem tudta, miként kell helye-sen kiejteni a szavakat, tehát egyszerűen csak egy írott nyelvvel küszködtünk. Úgy éreztem, alig haladok a tanulásban, O nővér azonban felhorkant, és olyasmit mormogott, hogy gyorsabban tanulok, mint amennyire ő hitte, hogy tanulni lehetséges.

Minden este ott ültem a kincseskamrában, és betűzgettem a legrégibb szövegeket. Kezdetben csak egy-egy szót tudtam lefor-dítani itt-ott, de ahogyan a hold újabb fázisba lépett, egyre többet és többet értettem. Ha olyan szóhoz érkeztem, amit egyáltalán nem értettem, előfordult, hogy átrohantam a Templomudvaron a Nővérek Házába, hogy megkérdezzem O nővértől. Mindig morgott, hogy így betörök hozzá, de aztán mindig válaszolt a kérdése-imre. O nővér ebben igazán jó. Loeni nővér gyakran elhajt, ha kérdéseket teszek fel neki, hogy „Most ne, Maresi”, vagy hogy

„Túl sokat kérdezel, Maresi!” O nővér viszont talán morog egy kicsit, hogy igazán abbahagyhatnám már a háborgatását, de utána mindig válaszol mindenre.

Annyi de annyi izgalmas könyv volt, amivel meg kellett ismer-kednem. O nővérnek igaza volt: sok olyasmi állt ezekben az írá-sokban, amit más könyvekben olvastam már. De ezen a régi, cir-kalmas, keleti nyelven kifejezve valahogy minden másképpen hangzott. És több részletet is megtudtam belőlük. Ezenkívül valami egészen fantasztikus volt azt a szöveget olvasni, amelyet az Ősnővérek maguk írtak le, a saját kezükkel. Amióta megérkeztem a Klastromba, számtalan történetet hallottam már az Ősnővérek-ről: most azonban hús-vér emberekké váltak.

Volt egy rövid írás, ami egyébként éppen a vérről szólt, Garai írta, a Tudás Kertjének alapítója. Arról írt benne, hogy mely növények erősítik a vért, melyek állítják el a vérzést, és melyek egy nő

havi vérzését. Egy fejezet az Ősanya véréről szólt, arról, hogyan áramlik át a világon, hogyan lehet megcsapolni, és hogy ennek miféle kockázatai lehetnek. Az is benne állt, hogy miként állíthat-juk elő az Ősanya vérét az Istennő három orcája vérének összeke-verésével. Ez a fejezet igen nehéz volt, nem is értettem belőle sokat. Egy másik fejezet a nők bölcsességvéréről szólt, és arról, hogy ennek milyen felhasználási területei vannak. Az is benne állt, hogy bizonyos rituálékat csak olyan nő végezhet, aki megtartja a

bölcsességvérét. Kénytelen voltam rákérdezni O nővérnél, hogy mi az a bölcsességvér, mire szárazon azt felelte, hogy az Ősnővérek azt hitték, a nők havi vérzésének mágikus ereje van.

Az egyik tekercsen, ami borzasztó réginek tűnt, annak története állt, hogy miként menekültek el az Ősnővérek hazájukból, Ka-renokoiból, és egy hosszú, küzdelmes út végén miként sodorta hajójukat Menos szigetére a vihar. Ezt a történetet sokszor mesélték már nekem, de ebben a verzióban volt valami, amiről eddig sosem hallottam. „Ímhol leíratik, mi történt, midőn a Naondel partra vetődött Menos szigetén, fedélzetén a hét karenokoibeli nővérrel. Nevünk Kabira, Clarás, Garai, Estegi, Orseola, Sulani és Daera, és Iona, ki elveszett, ám az örökkévalóságig részünkké lett, eggyé vált erőinkkel.” Nem is tudtam, hogy volt egy nyolcadik is.

Iona.

Egy másik könyv a hajról szólt, amit felettébb furcsának találtam. Egy egész bekezdést szentelt a fésűknek, annak, hogy rézből kell készülniük, ha elő akarjuk hívni az Ősanya dühét. Több könyv is szólt a gyógyításról, mások arról, hogyan építették a Klastromot, és több olyan is volt, amelyet nem a nővérek maguk írtak. Az egyiket különösen nehéz volt megértenem, ennek az volt a tárgya, miként lehet manipulálni a világot. De egy egész halomnyi könyv szólt a Kelet történetéről. Ezeken mohón rágtam át magam, miközben megpróbáltam elképzelni, milyenek lehetnek ezek a távoli népek és országok.

Egy este, a Tudás Házában a kincseskamra felé igyekezve, el-haladtam a kripta ajtaja előtt, és rájöttem, hogy el tudom olvasni rajta a feliratot. Az írás keleti nyelven van, és már régóta tudtam, milyen szöveg áll ott, de most először voltam képes kibetűzni a szavakat.

Itt nyugszik hét nővér, kik munkában és szeretetben egyesültek.

Egyszerű, de szép szavak. És, egészen lent, ott állt a hét név: Kabira, Clarás, Garai, Estegi, Orseola, Sulani és Daera. És most vettem

észre, hogy amit legalul korábban egy díszítő szimbólumnak véltem, valójában egy díszes I betű. I, mint Iona.

A kripta ajtaja valójában egyáltalán nem fest úgy, mint egy ajtó. A folyosó, amely végigszeli a Tudás Házát, mindenféle domborművekkel van díszítve, és két dombormű között egy szöveg áll. Nem látszik semmiféle ajtópánt vagy kilincs, és az avatatla-nok könnyen hihetik, hogy a felirat csupán dekoráció. De az bizony egy ajtó, amely a sziget legszentebb helyére vezet, oda, ahol a Szipirtyó uralkodik. Ez előtt az ajtó előtt mindig olyan gyorsan iszkoltam el, ahogyan csak tudtam. A Szipirtyó uralkodik a tudás és a halál felett, és éppen ezért az ő szent helye egy sírkamrában van, a Tudás Háza alatt. A tudást nagyon szeretem, de a halálból már eleget láttam.

A koplalás telének idején egy ezüstajtó volt a házunkban, éjjel-nappal. A családból senki sem látta ezt az ajtót, csak én, én pedig sosem beszéltem róla senkinek. Ma már tudom, ki lapult az ajtó másik oldalán – valaki, akinek a testét még az enyémnél is nagyobb éhség marta: a Szipirtyó. A kilincs kígyót formázott, a szeme ónix, és ez a kígyó tekergőzött végestelen-végig, miközben én az éhségtől hallucináltam. Az ajtó csak az után tűnt el, hogy a Szipirtyó megkapta, amit akart.

Életet akart. Anner életét.

Még mindig érzem Anner sovány, apró testét a karjaimban.

Milyen vézna volt élete végén! Hallom anyám csendes sírdogálá-sát, látom apámat, ahogyan a koporsót faragja a fészerben.

Azóta félek a Szipirtyótól, és a kripta volt az egyetlen hely a szigeten, amely félelemmel töltött el.

Amikor esténként az ősrégi tekercseket olvastam, Jai ott volt velem. Néha felolvastam neki, ő pedig érdeklődve hallgatott és kér-dezgetett.

Úgy tűnt, Jai egy kicsit kevésbé feszült azóta, hogy ott a parton mesélt nekem a nővéréről. Már anélkül is beszélt, hogy megszólí-tották volna, legalábbis azokkal, akiket jól ismert, például velem, Ennikével vagy Heóval. Apró részleteket tudtunk meg korábbi életéből. Megtudtuk, hogy három öccsét Sorjannak, Dorannak és Vekretnek hívják. Édesanyja többször is elvetélt, miután Jai megszületett, úgyhogy már-már teljesen feladta a reményt, hogy valaha fiúgyermekkel ajándékozhatja meg férjét. Vekret születése után az apja végre elégedett lett, és végleg otthagyta felesége ágyát. Azon az éjszakán, amikor kiköltözött, Jai és Unai hallották, hogy anyjuk sír. Amikor reggel megkérdezték, hogy tényleg ennyire hiányzik-e neki a férje, anyjuk könnyes szemmel mosolygott rájuk, és azt felelte: „Nem, egy kicsit sem. Ennyire boldog még soha nem voltam életemben!”

Azt is megtudtuk, hogy Jai gyűlöli az őszt, a befőzés idejét, náluk ugyanis ilyenkor az egész konyhában az ecet szúrós szaga terjengett, és neki kellett hajszálvékony karikákra aprítani a zöldsé-get, méghozzá kosárszámra. Azt azonban szerette, amikor anyja fűszerkeverékeit törhette a mozsárban. Az ő országában sosem esik a hó, és amikor Heo és én megpróbáltuk neki elmagyarázni, mi az, hatalmas kacagásban tört ki. Most először hallottuk őt nevetni, és ahhoz képest, hogy a hangja egyébként milyen mély volt, a kacaja szinte csilingelt.

– Valami hideg és fehér, ami az égből hullik! Hogy ti mennyi mulatságosat tudtok kitalálni, Heo!

– De hát te is láttad a Fehér Asszony hósipkáját – szóltam meg-adóan mosolyogva. De Jai csak rázta a fejét, én pedig rájöttem, hogy felőle a hósipka akár virágból vagy kövekből is lehetne.

Atavaszi napok közül a legkevésbé azt szeretem itt a Klastromban, amikor Kotke nővér széles mosollyal fogad bennünket a Test Öröme ajtajában.

– Elérkezett a tavaszi nagymosás napja – mondja, és mintha annál jobban örülne, minél nagyobbat nyögnek a novíciák.

Reggeli után a novíciák Kotke nővérrel együtt a belső udvaron gyülekeznek. Kotke nővér, Ydda és Ranna már kicipelték a hatalmas dézsákat, és tüzet raktak a kút közelében egy mélyedésben.

Fölötte egy üstben víz melegszik.

– Tudjátok, mi a dolgotok – mondja Kotke nővér, mi pedig elsi-etünk a Novíciák Házához és a Nővérek Házához, és felkutatunk minden ágyneműt, lehúzunk minden lepedőt, a szekrényekből kivesszük az összes ruhát. Aztán ezekkel az ölünkben visszabak-tatunk a belső udvarra, és mindent kiterítünk a szépen letisztí-tott kövezetre. Kotke nővér, Ydda és Ranna alaposan végignéznek mindent, és eldöntik, hogy melyik jó még úgy, ahogy van, melyi-ket kell javítani, és melyik az, ami már csak rongynak jó. Mindent hatalmas kupacokba rendeznek, mi pedig ezen idő alatt az üstöt felügyeljük. Amint forrni kezd a víz, Ennike és én az egyik dézsá-hoz cipeljük az üstöt, és vigyázva, nehogy megégessük magunkat, beleöntjük a tűzforró vizet. Kotke nővér annyi ruhát tesz a dézsába, amennyi belefér, vág egy darab szappant, néhányan pedig kevergetni kezdik a vizet a hosszú mosókarókkal, amelyek a sok használattól teljesen simák és fehérek, mások pedig vizet húznak fel a kútból, hogy újra megtöltsék az üstöt.

A mosás a legunalmasabb feladat az egész világon. Kotke nővér és novíciái általában maguk intézik, kivéve a tavaszi nagymo-sást. Amikor végre mindent kifőztünk, a mosott ruhákat egy ko-csira rakjuk, és levisszük a tengerhez, a parti sziklákon alaposan lesúroljuk, a tenger vizében leöblítjük, majd kiakasztjuk őket, hogy a napon és a tengeri szélben megszáradjanak. Amíg szárad-nak, eszünk és pihenünk egy kicsit, miután viszont megszárad-tak, kezünkben tűvel és cérnával ülünk és foltozunk. És ez talán még unalmasabb, mint maga a mosás.

Jai és én egymás mellett ültünk egy padon a Test Öröme ár-nyékában, és frissen mosott vászonlepedőket javítgattunk. Arra gondoltam, talán segítene neki, ha beszélhetne a nővéréről, úgyhogy összeszedtem a bátorságomat, és megszólaltam.

– Mesélj Unairól – kértem, és leszakítottam egy darab cérnát. –

Milyen volt?

Jai keze megállt egy pillanatra a levegőben, de aztán folytatta a varrást. Fellélegeztem – pedig addig észre sem vettem, milyen feszült vagyok. Még mindig attól tartottam ugyanis, hogy annyira megrémítem, hogy elmenekül, hogy előhívom benne ugyanazt a félelmet, amit akkor érzett, amikor Heo kérdezte őt Unairól.

– A nővérem két évvel volt idősebb nálam. Mint minden férfi, apám is azt szerette volna, ha elsőszülött gyermeke fiú lesz, úgyhogy mi ketten csalódást okoztunk neki. – Jai elforgatta a lepedőt az ölében, hogy folytatni tudja a varrást. – Unai mindig jó leány volt. Olyan koholány igyekezett lenni, amilyet apám is akart: kedves, engedelmes, láthatatlan. Mindenkinek a kedvében járt.

Én pedig pontosan olyan szerettem volna lenni, mint Unai. – Letette a varrást, szeme vakon vándorolt végig a belső udvaron. – A nap legjobb része az volt, amikor a férfiak még nem értek haza a rizsföldekről. Ha elkészültünk a napi teendőkkel, kiültünk a tető-re, Unai és én, és ha éppen ráért, anyánk is velünk tartott. Ilyenkor hűsítő szomát ittunk, ami olyan hideg volt, hogy a pohár iz-

zadt a forró, esti levegőben. A szomát mentából, cukorból és apró, savanyú bogyókból készítjük, vadon nőnek a hegyekben, cerré-nek hívják őket. Ott üldögéltünk, mialatt a nap a hegyek mögé bukott, beszélgettünk, és végre nevethettünk is. Apám nem szerette, ha a nők nevetnek.

Halványan elmosolyodott.

– Nem, a legeslegjobb mégiscsak az volt, amikor esténként le-feküdtünk, Unai és én. Először segítettünk egymásnak levenni a hajkalapot. – Végigsimított a haján. – A koho nők mindig feltűzve viselik a hajukat. Sosem szabad kibontott hajjal mutatkoznunk, soha. Minél magasabban van feltűzve a hajunk, annál szebb. Esténként elég sokáig tart, mire minden hajtűt kiszedünk belőle, úgyhogy sokkal könnyebb, ha van segítség. Amikor már az ágyban voltunk, Unai mindig elmondta nekem, hogy mit csináltam jól aznap, és min tudnék még javítani. És miközben beszélt, a fej-bőrömet masszírozta, amely estére már igencsak fájt, olyan szorosra volt húzva a hajam. Unai azt szerette volna, ha jó asszony válik belőlem, olyasvalaki, aki követi a hagyományokat, engedelmes és alkalmazkodó, és akkor apánk mindkettőnkkel elégedett lehet. És én is szerettem volna, de nem apám, hanem a nővérem kedvéért. Bármit megtettem volna Unai kedvéért, de olyan alkalmazkodó, mint Unai, sosem tudtam volna lenni. Számára természetes volt, hogy leszegett fejjel tűrjön minden szidalmat és meg-alázást apámtól vagy más férfiaktól. Amikor apám megütötte, készséggel elismerte, hogy hibázott, hogy nem volt elég gyors, nem próbált meg mindent. Én magam sosem éreztem így. – Jai rám nézett. – Nekem mindig nehezemre esett engedelmesnek lenni, minden porcikám tiltakozott ellene. De Unai kedvéért megtettem mindent, ami tőlem telt. Ha apám nem volt velem elégedett, néha Unain töltötte ki a mérgét, nem rajtam. De ha apám elővette a botot, képtelen voltam elismerni, hogy jogosan teszi, hogy valóban hibát követtem el. – Felém fordult. – Téged

megütött valaha az apád, ha nem vitted neki oda elég gyorsan a szomáját? Vagy ha nem ízlett neki az étel, vagy véletlenül ki-löttyintettél valamit, miközben kiszolgáltad őt vagy a fivéreidet?

Megráztam a fejem.

– Az apám sosem lett volna képes megütni engem vagy bárme-lyikünket. És nem is szolgáltam ki soha senkit.

Jai szeme elkerekedett.

– Mindig azt hittem, hogy mindenki ugyanúgy él, ahogyan mi.

És Unai meg volt győződve arról, hogy ha olyanok leszünk, ami-lyennek apánk szeretne minket látni, könnyebb lesz az életünk. –

Behunyta a szemét, fejét lehajtotta. Nyelt egyet. – Egész életében engedelmes leány volt, de ez nem segített rajta. – Hangja annyira elhalkult, hogy mondatának végét alig hallottam. – Még csak meg sem próbált kimászni, amikor belerakták a gödörbe. Pedig igazán megpróbálhatta volna, megpróbálhatott volna küzdeni. Először a testére dobálták a földet, a fejét a végére hagyták, hogy nyitott szemmel nézzen szembe a halállal. De ő csendesen és nyugodtan feküdt, amíg csak túl nehéz nem lett a súly a mellkasán. Amikor elfogyott a levegője, pánikba esett, és megpróbált küzdeni – de akkor már túl késő volt.

Kezemből kiesett a fehér lepedő, és szorosan átöleltem Jait. Nagyon nehéz volt megértenem, hogy létezik ilyen gonoszság, hogy van olyan hely a világon, ahol így bánnak egymással az emberek.

– Szentséges Istennő – suttogtam Jai szappanosvászon-illatú hajába. – Szűz, Anya, Szipirtyó, könyörgöm minden arcodhoz, könnyíts ennek a lánynak a terhén.

Jai kihúzta magát, lerázta magáról a karomat, és rám nézett.

Barna szeme csak úgy szikrázott. – Nem megkönnyebbülés kell nekem, Maresi. De azért nyugodtan imádkozz értem, imádkozz azért, hogy bosszút állhassak.

Megrémített a hangja. Fájdalma és dühe óriási volt, olyannyi-ra, hogy megérteni sem voltam képes. Én is gyászoltam Annert,

de sosem szomjúhoztam bosszúra. Kerültem a tekintetét, lehajoltam, és felvettem a varrást a földről.

– És hogy jutottál el ide, a szigetre?

– Anyám. – Jai úgy pillantott a lepedőre, mintha nem értené, hogyan került ide. – Amikor elvesztette Unait, úgy döntött, életében először ellenszegül apámnak. Éjszaka, miután eltemették Unait, bejött a szobámba. Ébren voltam, de először nem értettem, mit akar. Összecsomagolta az összes ékszerünket, a sajátját, Unai-ét és az enyémet, felöltöztetett, az ékszereket a ruhám alá rejtette, és egyetlen szó nélkül nekiállt feltűzni a hajamat. Azután kikísért a házból, egy szamárfogathoz vezetett, ami már ott várt. Hogy hogyan szerezte, fogalmam sincs, nem kérdeztem. „A Klastromba fogsz menni”, mondta. „Ott majd biztonságban leszel. Én elveszí-tem a másik lányomat is, de te megmenekülsz.”

A Klastromról azokból a dalokból hallottunk, amelyeket anyám és nagynénéink énekeltek nekünk néha, amikor a férfiak nem voltak jelen. Én mindig azt hittem, hogy ez az egész csak mese, olyan hihetetlennek tűnt. Még hogy egy olyan hely, ahol csak nők élnek, ahova férfiak be sem tehetik a lábukat? De hát hogyan tudnak így élni, hogyan boldogulnak? Én azt tanultam, hogy férfi nélkül egy nő nem ér semmit.

Nem tudom, anyám hitte-e akkor, hogy a Klastrom nem csupán mese, azt azonban biztosan tudta, hogy Unai nélkül sosem leszek képes megfelelni apám elvárásainak. És az, aki egyszer ölt, megteszi másodszor is. – Jai behunyta a szemét. – Anyám nem szólt többet, csak homlokon csókolt, majd eltolt magától. Még azt sem várta meg, hogy elinduljon velem a szekér.

Jai kinyitotta a szemét, és felnézett a kék, délelőtti égboltra, egyenesen a napba, mintha valamit ki akarna égetni a szeméből.

– Egész éjjel úton voltunk, és a szamarak is csak egy rövid pihe-nőre álltak meg másnap délután. A kocsis szerfelett idegesnek tűnt. Azt hiszem, anyám lefizette, hogy vigyen el egészen a ten-

gerig, de ahogy behajtottunk az első városba, otthagyott. Azt sem tudom, mi volt a város neve. A kocsis biztosan apám haragjától félt, ugyanis egy kis mellékutcában hirtelen lezavart a kocsiról, majd úgy elhajtott, hogy körül sem nézett. Én meg csak álltam ott az utcán, az idegen emberek között, és fogalmam sem volt, hol vagyok, merre induljak. Iszonyúan féltem, Maresi. Azelőtt nem beszéltem más férfival, csak a családtagjaimmal. Nagyon egyedül voltam. Korábban mindig ott volt velem Unai. – A varrás fölé hajolt, és találomra böködni kezdte a lepedőt. – Végül egy nő mentett meg, ráadásul éppen egy joi nő, olyasvalaki, akit úgy nevel-tek, hogy gyűlölje és megvesse a koho népet. De meglátott ott engem egyedül álldogálni, és azt mondta, egy rangom béli nőnek nem lenne szabad a városban mutatkoznia férfi kísérő nélkül.

Erre sírni kezdtem, a nő pedig bevitt a házába. A ház szegényes volt, de egyáltalán nem volt koszos és tisztátalan, ahogyan korábban a joik házáról mesélték: minden rendes volt és tiszta. Elmeséltem neki mindent töviről hegyire, hiszen mi mást tehettem volna? A nő tudott a Klastromról. És én még azt hittem, hogy a joi nép műveletlen, és csak a munkát ismeri! A nő felöltöztetett a ru-háiba, úgy néztem ki, mintha én is joi nő lennék. Leengedte a hajamat – ez volt a legelső alkalom, hogy anyámon és nővéremen kívül kibontott hajjal látott valaki. Azt mondta, varrjam be az ék-szereimet az ingembe, egy gyűrűt pedig mélyen a testembe rej-tettem. Ételt és szállást adott, de amikor ki akartam fizetni, mérges lett. A következő nap eljött értem a fivére, és kivitt a városból

– és senki sem állított meg vagy szólt hozzám, hiszen úgy néztem ki, mint egy szegény joi nő, annak meg ki akart volna bármit is mondani?

Úgyhogy csak mentem és mentem, és néha egy-egy paraszt elvitt egy darabon a kocsiján, vagy egy kereskedőkaravánnal haladtam együtt. Korábban még sosem gyalogoltam ennyit, a lábam vérzett, de aztán lassan megkeményedett rajta a bőr, és foly-

tathattam utamat. Amikor a következő városba értem, joi parasz-tok szállásán éjszakáztam. Ám éjjel kiraboltak – legyen átkozott, aki tette, nyugodjon névtelen sírban, és merüljön a neve azonnal feledésbe! Már csak a gyűrűm volt meg. Az utolsó szakaszon is gyalogolnom kellett, a kikötővárosba, ahol aztán hosszú keresgé-lés után találtam egy hajóst, aki hajlandó volt idehozni, cserébe az utolsó ékszeremért. A legénység is egészen biztosan szívesen kirabolt vagy cserbenhagyott volna, ha nem számíthattak volna rá, hogy a Klastrom busásan megfizeti fáradozásaikat. És Anyánk meg is fizette őket bőségesen.

– Nem voltál éhes? Nem rettegtél?

Jai keze remegett, de továbbra is kitartóan böködte a lepedőt.

– Minden pillanatban.

Sötétvörös folt terjedt szét Jai keze alatt a lepedőn. A lélegze-tem is elállt, amikor rájöttem, hogy nem a lepedőt bökdöste a tűvel, hanem a bal kezét; de amikor lefogtam, fújni kezdett rám, mint valami sebzett vad.

– Hát nem érted, hogy már nem él? Maresi, anyám meghalt!

Apám nem hagyhatta, hogy életben maradjon!

ATavaszi Csillag ébredése utáni második teliholdkor a csillag és a hold egy vonalban állnak, és ekkor eljön a holdtánc ideje. Ez a Klastrom legfontosabb rítusa. A holdtánc alatt a saját birodalmában keressük fel az Ősanyát, és ő mindhárom arcát megmutatja ott nekünk: a Szüzet, az Anyát és a Szipirtyót. A holdtánccal az Ősanyát dicsérjük, a világ termékenységéért, valamint az élet és a halál visszavonhatatlan egyesüléséért táncolunk. Anyánk mindig így magyarázza nekünk a rítus jelentését a tánc előtti napon.

Meztelenre vetkőztünk a parton. Felhőtlen volt az éjszakai égbolt, a hold magasan állt, és csillagudvarából kacsintott le ránk. A hold, amely a víz mozgását és a nők vérét irányítja, a hold, amely erőt ad a létezőnek és a növekvőnek, a hold, amely méri az időt, és uralkodik a halál felett. A hold, melynek képére a nőt megformál-ták, a hold, az istennő, amely hallja fájdalmunkat, s osztozik örö-münkben.

Felsorakoztunk egymás után, nővérek és novíciák vegyesen, Anyánk pedig a sor elejére állt, és énekelni kezdett. Az éneknek nem volt szövege, de hangulata panaszos volt, szétáramlott az egész Klastrom-öböl felett, és körbevett minket, ahogy a part mentén az öböl déli határát jelző hegyfok felé vonultunk. Anyánk egészen a földnyelv végéig vezetett minket, oda, ahol a Szűztán-cot kellett eljárnunk. A földnyelv végén van egy labirintus, azokból a kerek kövekből rakták, melyeket a part mentén is találni. Ez

a labirintus egész évben ott van, de mi csak egyszer megyünk oda, a holdtánc idején.

A labirintus körül fáklyák álltak a homokban. Ettől csak még sűrűbb lett körülöttünk a sötétség. Amikor felnéztem, a hold mintha kövérebb lett volna a szokásosnál, mintha Anyánk éneke közelebb hozta volna hozzánk. Az éjszaka hűvös volt, és a kövek is hidegek voltak a lábam alatt, mégsem fáztam: Anyánk éneke melegen tartott.

Anyánk volt az első, aki betáncolt a labirintusba, majd kitán-colt belőle. A Szűztánc labirintusa nem azért van, hogy eltéved-jünk benne. Ez a labirintus átvezet minket a másik világba, abba, ahol élet és halál találkozik, ahol maga az Istennő lakozik.

Anyánk magasra emelte a lábát, és jó nagyokat lépett, gondosan kikerülve a labirintust jelképező köveket. Ha az ember hozzáér egy kőhöz, az nagy szerencsétlenséget jelent, de anyánk már hosszú-hosszú évek óta járja a holdtáncot, és sosem érint meg egyetlen követ sem. Amikor elérte a labirintus közepét, megállt, és lassan forogni kezdett körbe-körbe, majd folytatta az éneklést, most már szavakkal: az Istennőről énekelt. Szavai dicsőítettek és dicsértek, rettegtek és reszkettek, jósoltak és láttak. Nehéz volt megfogni a szavakat, nehéz volt érteni őket. Annyit értettem csak, hogy Anyánk veszélyről énekel, és vérről és életvérről, kion-tott vérről, és az árnyak közben egyre közeledtek.

A nővérek egymás után kapcsolódtak be az énekbe, és táncoltak át a labirintuson. Mindenki a maga módján táncolt, és mindenki hozzátett valami egyénit az énekhez. Egyre több hang csatlakozott a dicsőítéshez, úgyhogy a dal csak nőtt és nőtt, mint az árapály. Ám csak Anyánk énekelt az Istennő hangján.

Amikor Jaira került a sor, a labirintus szinte magához húzta, ő

pedig rémülten emelte fel a karját, de a hold hívta őt, Jai szája kinyílt, és ő is csatlakozott a többiek énekéhez. Világos haja vissza-tükrözte a hold és a fáklyák fényét, és így olyan hatást keltett,

mintha aranyból és ezüstből volna. Nagyon sovány volt, sebei vö-röslöttek sápadt bőrén. Amikor megtette az első lépést, keze oldalra lendült, és Jai elkezdett forogni, először csak lassan, be a labirintusba, de aztán egyre vadabbul és vadabbul. A dal megbi-csaklott. Hogyan lesz képes kikerülni a köveket, ha ilyen vadul pörög? Én voltam az egyetlen, aki még nem énekelt, és oda akartam rohanni, hogy megállítsam Jait. De Anyánk szilárd hangon folytatta az éneklést, így hát a többiek éneke is megnyugodott, és keresztülénekelték Jait a labirintuson. Úgy forgott, hogy haja az arcát csapdosta, és olyan gyorsan, hogy nem lehetett követni a mozdulatait. Amikor elérte a labirintus közepét, tovább gyorsított, habár én azt hittem, hogy ez már egyáltalán nem lehetséges.

Úgy forgott, hogy a homok csak kavargott a lába körül, a fáklyák lángja lobogott, a hold pedig mélyebbre ereszkedett, és megcsó-kolta Jai csapdosó haját. A nővérek és novíciák csak énekeltek és énekeltek, Jai pedig velük énekelt, míg végül kiénekelték őt a labi-rintusból.

Egyetlenegy követ sem érintett meg.

Én maradtam a legvégére. Amikor megtettem az első lépést, hangom előretört, és szinte öntudatlanul énekeltem. Hallottam a csengését, azt azonban nem tudtam, hogy az én szám formálta ezeket a hangokat. Éreztem a fáklyák lángjának hevét a bőrömön, de látni nem láttam őket: nem láttam mást, csak a holdat.

Mostanra óriásira nőtt. Olyan közel volt, hogy ha akartam volna, csak kinyújtottam volna a kezem, és megérinthettem volna hideg arcát. Egész látóteremet betöltötte, eltöltött a zenéjével. És most megértettem ezt az éneket: életről és halálról szólt. Hagytam, hogy az ének átvegye az uralmat a testem felett, és betáncol-tam a labirintusba.

Több tavaszon táncoltam már itt, átéltem, ahogy a hold ereje átáramlik rajtam, és utána vad voltam, szabad és erőtől duzzadó.

Ezúttal azonban nem olyan volt, mint korábban. A hold jóval na-

gyobb volt, mint bármikor azelőtt, a levegő szinte vibrált az erejétől. Fénye megremegett, de úgy, hogy körülöttem az egész világ villódzni kezdett. A nők a labirintus túloldalán, a sziklák körülöttünk, a sötét tenger – minden életlen volt, kontúrok nélküli, mintha mindezt egy üveg valleriai boron keresztül néztem volna.

Az ének tovább vezette lépteimet, és minden lépés határozott volt, szilárd és pontos, nem érintettem meg egyetlen követ sem.

A labirintus közepén valami magasodott. A vibráló, reszkető

éjszakában ez volt az egyetlen, aminek határozott körvonalai voltak.

Egy ajtó volt az, magas és vékony, ezüstösen csillogott a hold erős fényében. Csukva volt, de éreztem, hogy a másik oldalán sötétség lapul, olyan sűrű sötétség, hogy még a hold sugarai sem tudtak keresztülhatolni rajta. Ugyanaz az ajtó, amit a koplalás tele alatt is láttam; az, amely mögött a Szipirtyó várt.

Úrrá lett rajtam a rémület, még a transzon is áthatolt. Megpróbáltam megállni, de képtelen voltam rá, a tánc egyre közelebb vitt az ajtóhoz. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. Sohasem láttam még olyan élesen és tisztán, mint most. Láttam, hogy az ajtófélfa már megfeketedett a sok-sok év alatt, csak az ajtó felüle-te csillogott. A kilincs kígyót formázott, melynek szeme helyén ónixkő csillogott. Túlságosan is jól ismertem már ezt az ajtót, de nem akartam látni, nem akartam tudni róla; szemem mégsem volt képes becsukódni, lábam nem tudott megállni. Az ajtó alatti résen át szél áramlott ki odabentről, és körbefújta lábamat. A Szipirtyó fanyar leheletét éreztem, mely összevegyült véres bőröm fémes szagával. Ez a halál szaga, a halálé, amely a koplalás tele óta üldözött, azóta, hogy a Szipirtyó elragadta Annert.

Állkapcsom fájt, olyan erősen próbáltam abbahagyni az éneklést, és testemben is fájdalom lüktetett, amiért megpróbáltam abbahagyni a táncot. Most már közel voltam, olyan közel, hogy a halál csápjai nyaldosták a testem. A csápok kibújtak az ajtó alatti

résen, csábítottak, húztak magukhoz. Én pedig képtelen voltam ellenállni. A halálnak senki sem képes ellenállni.

Aztán meghallottam a hangot. Szinte a sötétség hátán lebegett, maga is sötétségből volt, rövid, szaggatott szavak nyújtóz-tak utánam.

Maresi. Leányom. Nézd, itt a kapum. A szám.

A küszöbön táncoltam, és a Szipirtyó hangja a csontjaimat ka-parta.

Ez a te Házad, mondta a Szipirtyó, és ekkor teljesen úrrá lett rajtam a rémület, és megtaláltam a hangomat.

– Nem akarom! – ordítottam.

Amikor abbahagytam az éneket, a zene megkarcolódott, a hold fénye elhalványult, a kapu pedig semmivé foszlott. A világ visszanyerte kontúrjait.

– Nem akarom! – ordítottam újra meg újra, mire Anyánk odarohant hozzám a labirintusba, és megérintett.

Onnantól fogva nem emlékszem semmire. A labirintus mellett tértem ismét magamhoz, oda vitt ki Anyánk. A fáklyák fénye lobogott körülöttünk, és a hold most már ismét csak egy kis lámpás volt odafent az égbolton. Anyám komoly arccal nézett rám.

Szemem sarkából láttam, ahogy a sötétséggomolyag körbe-körbe kering, a Szipirtyó lovagol rajta, szavak nélkül suttog nekem.

Nem vettem részt a tánc utáni ünnepségen a Holdudvaron. A hálóteremben feküdtem, és megpróbáltam elfelejteni, ami történt, megpróbáltam elaludni. Va-lamikor pirkadat környékén alighanem sikerült el-szenderednem, mert O nővér délben ébresztett fel.

– Anyánk beszélni szeretne veled. Elég erősnek érzed már magad hozzá?

Adott egy darab kenyeret, és figyelt, miközben lassan felöltöz-tem. Nem akartam Anyánkkal beszélni, nem akartam kérdésekre válaszolni, a történteken gondolkodni. De ha Anyánk hívat, nem tehetek mást, mennem kell. Úgyhogy követtem O nővért, át a belső udvaron, fel a Holdlépcsőn. Sosem éreztem olyan hosszúnak az utat, mint aznap. Ragyogó tiszta volt az égbolt, a Tudás Udvaráról a legkisebb novíciák játékának zaját hozta a szél, odafent a hegyoldalban pedig kecskegidák ugrándoztak vidáman. Én azonban még mindig éreztem a Szipirtyó leheletét, minden ár-nyékból hallottam a hangját. Olyan közel húzódtam O nővérhez, amennyire csak lehetett. Ha nem vagyok egyedül, a Szipirtyó talán nem tud elragadni.

Bár tudtam, hogy amit a Szipirtyó akar, azt bizony elveszi.

A Hold Háza alacsony és szürke. Kőből épült, akárcsak a többi ház a szigeten, és közvetlenül a Holdudvar mellett áll. A ház hátsó fala a hegy oldalának támaszkodik. Ajtaja fémből készült, és valaha talán fényes volt és tiszta, mostanra azonban horpadások és karcolások borítják, mintha sok ütést kellett volna kiállnia.

Szaga igencsak fanyar. Egyetlenegyszer léptem át rajta, akkor,

amikor megérkeztem a Klastromba, és Anyánkhoz vezettek.

Anyánk a nagy íróasztala mögött ült, és várt rám. Kamrája hűvös volt – a szél igencsak hidegen fújt a hegyoldalban. Két ajtó volt a házban: anyánk hálókamrájának ajtaja és egy egyszerű faajtó, rajta néhány vasveret meg egy hatalmas kilincs. Ez az ajtó félig nyitva állt, és egy csupasz szobácskába engedett belátást –

egy keskeny, kényelmesnek tűnő ágyra, egy kisasztalra, lámpá-val, meg egy aprócska ablakra.

Anyánk arca nem árult el semmi érzelmet, de szemében mintha aggodalmat láttam volna. Amikor rám nézett, elfordítottam a fejem; nem akartam, hogy rájöjjön az igazságra. O nővér mellettem állt, egyenes tartással, ajkát összeszorítva. Még sosem láttam őt ennyire merevnek.

– Maresi, mi történt éjjel? – Anyánk hangja parancsoló volt: választ várt.

Lehajtottam a fejem. Anyánknak képtelen vagyok hazudni –

inkább nem szólok semmit.

– A hold volt az, ugye? – Anyánk hangja lágyabb lett kissé. –

Teljesen megérteni, ijesztő tud lenni néha. Amikor legelőször beszélt hozzám, én is megijedtem… a felelősségtől. Megértettem, hogy engem választott szolgálójának. A Klastrom Főnökasszo-nyaként én állok a legközelebb Havvához, ám mielőtt megválasz-tottak volna, a hold hívott magához. Maresi, te talán egy másik utat képzeltél magadnak, de ha a hold kiválasztott téged, nem szegülhetsz ellen: a novíciámnak kell lenned.

Felpillantottam. Anyánk nem látta az ajtót, és nem hallotta a Szipirtyót. Fogalmam sem volt, mit felelhetnék. Nagyon nagy megtiszteltetés megkapni a Hold Házát, de ebben az esetben nem lett volna helyes elfogadni. A hold valóban rám nézett, ám a Szipirtyó volt az, aki megszólított. Vagy ők egy és ugyanaz? O nővérre sandítottam, de nem mertem megkérdezni.

Anyánk tekintete választ követelt.

– Az Istennőnek… három arca van, ugye? A Szűz, az Anya és a Szipirtyó. – Anyánk bátorítólag bólintott, úgyhogy fel mertem tenni a kérdést: – De a hold valamelyik e közül a három közül?

O nővér felsóhajtott. – De Maresi, már számtalanszor elmagya-ráztam, hogy… – Anyánk azonban félbeszakította.

– Nem, Maresi, a hold mindhárom arc együtt. A hold az Istennő teljes arca.

– Akkor nem a hold szólított meg – mondtam határozottan. –

Ezt biztosan tudom.

Anyánk megfejthetetlen tekintettel nézett rám. Talán csaló-dottan?

– Ebben biztos vagy?

– Teljesen biztos.

– El akarod mondani nekem, mi történt a tánc alatt?

Megráztam a fejem. Soha nem akarok beszélni róla, soha. Nem akarok rágondolni sem.

Anyánk intett, hogy mehetünk. O nővér szorosan mögöttem haladt, a hátamban éreztem szúrós tekintetét. Anyánk beérte a válaszommal, azt azonban tudtam, hogy O nővér nem hagyja majd annyiban.

Amikor leértünk a belső udvarra, a nap felé fordítottam arcomat. Nap, te életet adó. Azt akartam, hogy fénye és melege kiűzze belőlem a sötétség utolsó morzsáit is, de O nővér tekintetét is kerültem. De ő keresztbe font karral megállt mellettem, úgyhogy végül muszáj volt ránéznem.

– Maresi, ha elmondod, mi történt, talán tudok neked segíteni.

– Kinyújtotta a kezét, és félszegen megsimogatta a főkötőmet. –

Bármikor jöhettél hozzám a kérdéseiddel. Úgyhogy, ha most volna valami, amit nem értesz, vagy amit tudni szeretnél…

Megráztam a fejem, és összeszorítottam a szám. O nővér hosszan nézett, majd felsóhajtott.

– Hát jó. De tudnod kell, hogy itt vagyok, és bármikor jöhetsz,

ha valami kérdésed akad.

Néztem, ahogy felmegy a Templomudvarhoz vezető lépcsőn.

Még sosem történt olyan, hogy O nővér arra kért volna, kérdezzek tőle.

A következő napok nem voltak könnyűek. Magamba zárkóztam, mert nem akartam és nem is tudtam volna válaszolni a lányok kérdéseire. Annyit voltam kint a napon, amennyit csak lehetett, a sötétség teljesen megrémített. Bárhol, ahol árnyékot láttam, mintha a másik oldalra, a Szipirtyó birodalmába vezető ajtó jelent volna meg. És ezekben a napokban úgy tűnt, mintha mindent árnyék borítana. A nap már nem volt olyan fényes és tiszta, mint korábban, valahogy sötétebb lett minden. Minden szellőben, a tenger minden suttogásában a Szipirtyó hangját véltem hallani.

Úgy tűnt, mintha az én bizonytalanságom és gyengeségem erősebbé tenné Jait. Elkezdett beszélgetni más novíciákkal is, nem csupán velem és Ennikével, és végre nem gyötörte magát annyit. Nem tudom, talán erősnek kellett lennie, ha már én gyenge voltam, hogy egy ideig ő tudjon engem a felszínen tartani? Sosem kérdezett tőlem semmit, de segített, amikor a sötétség sű-rűbbé vált körülöttem. És reggelente, amikor a nap alacsonyan állt, és a házak között pengeélesek és mélyek voltak az árnyékok, különösen rá is szorultam a segítségére. Mindig akkor hallottam meg a Szipirtyó hangját, amikor a legkevésbé számítottam rá, kúszott-csúszott felém, és a fülembe suttogott, mígnem már resz-kettem a félelemtől. Jai állandóan mellettem volt, kivitt a napra, és halkan és nyugodtan beszélt hozzám, éppúgy, ahogyan én tettem vele, amikor megérkezett hozzánk. A hangja a Szipirtyó és közém ékelődött – legalábbis egy kis időre.

A Szipirtyó erejétől sehol nem voltam biztonságban, de a leg-

rosszabbak mégiscsak az éjszakák voltak. Ilyenkor a sötétség szinte nekifeszült a szememnek és a mellkasomnak, újra meg újra hallottam Anner utolsó, hörgő lélegzetvételét. A halál birodalma rémületesen közelinek tűnt, a szívem egyenetlenül és gyengén vert. Hogyan is állhatnék ellen a Szipirtyó akaratának?

Hogyan tarthatnám magam távol az ajtajától?

Minden alkalommal, amikor úrrá lett rajtam a szorongás, anélkül, hogy bármit is tettem vagy mondtam volna, egy kéz érintett meg a sötétségben. Jai keze. Nem fogta meg a kezem, de hagyta, hogy én megfogjam az övét, ha akarom. Én pedig erősen fogtam, hüvelykujjamat a csuklójára szorítottam, hogy az ő erős szívverése elvegyüljön az enyémmel, és visszahozzon ebbe a világba.

Jai kezét szorongatva végre álomba merültem.

Néhány napsütéses nap után úgy tűnt, mintha sötét emlékeim foszlásnak indultak volna. Ismét lélegeztem. Már nem hallottam mindenhonnan a Szipirtyó hangját, tudtam játszani és nevetni, mint azelőtt, részt vettem az órákon, kivettem a részem a mindennapi teen-dőkből, esténként pedig a kincseskamrába mentem olvasni.

Egyedül a kriptába vezető ajtó ébresztett bennem rossz érzéseket.

Éreztem, hogy a Szipirtyó ereje áramlik ki mögüle, úgyhogy olyan gyorsan futottam el mindig előtte, ahogy csak bírtam.

Most igazán örültem, hogy Jai is velem tart: így legalább nem kell egyedül végigmennem az üresen kongó Tudás Házán.

Egyik reggel, az órák után, amikor Ennikével és Jaival a kútnál ültünk a belső udvaron, elment előttünk a Rózsa Szolgája. Megállt és ránk mosolygott, én pedig zavarba jöttem, mint a Rózsa Szolgája jelenlétében mindig. A nővérek közül ő az egyetlen, aki nem hord főkötőt, dús rézbarna haja hosszú loknikban omlott a hátára. Világos bőrén az erős tavaszi napfénytől kiütköztek a szeplők, hatalmas, sötét szeme tele volt melegséggel. Sosem láttam még nála szebb nőt.

Annak, aki a Rózsa Szolgája lesz, el kell dobnia korábbi nevét, és nem is tudom, hogy hívták, mielőtt Rózsa lett. Ez a Szűz egy másik neve, az Ősanya azon részéé, amelynek tudása az élet kez-detéről és a női test szent erejéről szól. Sok társadalomban csupán az ártatlanság szimbólumaként tekintenek a Szűzre, mi azonban itt, a Klastromban többet tudunk: a női nem legtitkosabb miszté-riumai vannak a Szűz birtokában, ő a mag és a palánta. Az Anya,

a Havva az élet és a gyümölcs, a Szipirtyó pedig a halál és elmú-lás. Rózsa most odajött hozzánk.

– Amint tudjátok, nekem nincs novíciám. Tudnátok segíteni egy kicsit? Le kell tisztogatnom a Templom szent tárgyait a nyári rítusok előtt, és néhány segítő kéz nagyon jól jönne.

– Hát persze. – Ennike azonnal felkelt. Ő láthatóan nem jön zavarba Rózsa jelenlétében, mint én. Jai és én is feltápászkodtunk, és követtük Rózsát és Ennikét az Alkonylépcsőn a Rózsa Templomába.

A Rózsa Templomának ajtaja a legszebb az egész szigeten. Dupla ajtó, olyan magas, mint három nő, és hófehér márványból készült, benne pedig vörös márványból egy rózsaminta látható.

Amikor megálltunk az ajtó előtt, végighúztam rajta az ujjamat.

Sehol egy karcolás.

– Manapság senki sem tud ilyen szép munkát készíteni –

mondta Rózsa.

– Bárcsak lenne egy nővér, aki ismerné ezt a mesterséget, és megtanítana rá engem, de csakis engem – mondtam, és újból végighúztam az ujjam az ajtón. Rózsa elmosolyodott.

– O nővér mesélt nekem rólad, Maresi. Alighanem igaza van.

Éreztem, hogy fülem tövéig elvörösödöm, úgyhogy gyorsan visszahúztam a kezem. Nem igazán értettem, mire gondolhatott Rózsa, de a hangja egyáltalán nem tűnt barátságtalannak.

Rózsa kinyitotta az ajtókat, és beléptünk a Templom homályá-ba.

Amennyire vissza tudtam emlékezni, korábban csupán hálaadó imánál és dicsőítésnél voltam itt. A Templom most néptelen és csendes volt. A keleti és nyugati, hosszanti falán lévő hatalmas rózsaablakokon beáramló fény gyönyörű, vérvörös mintákat rajzolt a padlóra. A terem közepén végigvonuló dupla oszlopsor a tető árnyai közé veszett. A templomban nincsenek tárgyak, nincsenek padok vagy székek, asztalok vagy díszek. Az egyetlen de-

koráció a rózsaablakokon kívül a márványpadló, amely olyan, mint egy fehér és bíbor szálakból szőtt szőnyeg, tele titokzatos kacskaringóval, virággal, vérrel és cikornyával. Olyan mintát ké-peznek, amely szinte mintha írott szöveg volna, és hogyha elég sokáig bámulom, úgy érzem, bármelyik pillanatban megfejthe-tem, mi áll ott – eddig azonban még nem sikerült.

Rózsa balra fordult, és az emelvényhez lépett, ahonnan a ceremóniákat szokta vezetni. Felment a széles márványlépcsőn, és intett, hogy kövessük. Lépteink visszhangoztak az üres teremben, és szinte úgy éreztük magunkat, mintha betörtünk volna valaho-va. Amikor felléptem az első lépcsőfokra, egy láthatatlan kéz visszatartott, mire megálltam. Mellettem Jai is megállt. Csupán Ennike folytatta nyugodtan az útját felfelé. Rózsa hátrafordult, és ránk nézett, majd hosszan Ennikére. Aztán felemelte a kezét.

– Meghívom az Ősanya e lányait, hogy a Rózsa szent földjére lépjenek – mondta olyan hivatalos hangon, ahogyan a nagy ceremóniákat is celebrálta, mint amilyen például a Vérrítus vagy a Rózsanyitás. A láthatatlan kéz elengedett bennünket, és Jaival együtt folytathattuk utunkat a lépcsőn.

Rózsa kinyitotta az emelvény mögötti rózsafa ajtókat, és beléptünk. A terem tele volt mindenféle tárggyal.

A szobába egyetlen keskeny, északi ablakon át szűrődött be fény, de száz meg száz csillogó tárgyról verődött vissza, úgyhogy eleinte szinte elvakított a nagy fényesség. Voltak ott emberma-gasságú gyertyatartók sárgarézből és ezüstből, voltak arany- és ezüsttálaktól, -edényektől és -ládikáktól roskadozó asztalok, és majdnem mindegyiken látható volt egy ötszirmú rózsát ábrázoló embléma. Voltak hatalmas, megsötétült faládák fénytelen veret-tel és zárral, amelyeket mintha már több évtizede meg sem érin-tettek volna. A falak mentén szekrények sorakoztak: némelyek egyszerűbbek, mások domborművekkel és intarziákkal gazdagon díszítettek. Néhány szekrényajtó félig nyitva állt, így láthattuk,

hogy azokban is halomra állnak az ékszerek, ládikák, csészék, edények és még ki tudja, mi minden más.

Rózsa fesztelenül járkált a bútorok és tárgyak között, egyszer sem botlott meg semmiben, és nem is döntött fel semmit. Jai és én megálltunk az ajtóban, Ennike azonban kíváncsian beljebb lépett, miközben Rózsa az egyik sarokban álló ládából törlőruhát és tisztítószeres dobozokat vett elő.

– Ne aggódjatok, nem kell mindent megpucolnunk – mondta, és halkan felnevetett. – Csak azokat a tárgyakat, amelyek a nyári rítusok alatt kellenek, például a vérrítushoz. Kell a füstölőtál, a fésűk, a Rózsa három mélytálja, a három ezüst gyertyatartó…

Előveszek nektek mindent.

Miközben beszélt, a terem árnyai összébb tömörültek, és kö-rém csoportosultak. A sötétség sűrűbb lett, és szinte vibrált az erőtől. Megmerevedtem, és felemeltem a karomat, hogy eltoljam magamtól a Szipirtyót, a halált. Még nem voltam felkészülve! Ha képes lettem volna kiáltani, most megtettem volna, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon.

Rózsa kihúzta magát, és megfordult. Ebben a pillanatban meglátta Ennikét, és kiesett a kezéből a tisztítószeres doboz. A fém hangos csörömpöléssel zuhant a márványra, és elűzte az árnyakat. A Szipirtyó eltűnt. Lábam már nem bírta tovább, lehanyat-lottam a legközelebbi ládára. Az egyetlen, aki észrevette, hogy valami nincsen rendben, Jai volt, aki odasietett, és mellém állt anélkül, hogy megérintett volna. Jai jelenléte megnyugtatott.

Ennike az egyik asztalnál állt, és bűnbánóan nézett. Kezében két óriási, fénytelen, zöldes színű sárgaréz fésűt tartott, előtte az asztalon pedig ott hevert minden tárgy, amelyet Rózsa említett: füstölőtál, edények, gyertyatartók.

– Csak segíteni akartam – mondta bocsánatkérőn. – Ne hara-gudjon rám, nővér, nem tudtam, hogy nem szabad.

– Honnan tudtad, hogy mit hol találsz? – Rózsa odalépett, és

szemügyre vette az asztalon heverő tárgyakat. Felemelte az egyik edényt, és megfogdosta, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy valóban ott van, és nem csak látomás az egész.

Ennike zavarodottan nézett körbe.

– Én csak… én csak egyszerűen tudtam. Olyan volt, mintha láttam volna magam előtt minden tárgyat, amelyet említett, egyszerűen magától odatalált a kezem.

Rózsa arcán ragyogó mosoly terült szét, szemében könnycsep-pek csillogtak.

– Végre! Tudtam, hogy a Szűz meg fogja mutatni nekem, csak azt nem tudtam, hogyan! – Megrázta a fejét, haja szinte ragyogott a napfényben. – Az Ősanyának bizony van humorérzéke.

Értetlenül néztünk rá, ő pedig csak nevetett.

– A Szűz a Rózsa, az én parancsolóm, az Ősanya első arca. Ő

azonban egy olyan módon mutatja meg a novíciámat, amely mindenféle módon a második arcához tartozik, Havva Anyához.

Azt hittem, a harmadik arcnak is jelen kell lennie egy ilyen nagy eseményen.

– Novícia! – kiáltotta Ennike döbbenten. – Én?

– Te, bizony. – Rózsa melegen mosolygott, és odalépett hozzá, óvatosan elvette tőle a fésűket, és megfogta a kezét. – Te leszel Rózsa novíciája. Hát nem érzed? – Rózsa elengedte Ennike kezét, és arca komollyá vált. – Hol van a csengő, amellyel a vérrítus alatt csengetünk?

Ennike tétovázás nélkül rámutatott egy kis ládikóra, amely az egyik alacsonyabb szekrényen állt.

– Mikor a legerősebb a Szűz?

– Tavasszal, amint a Tavaszi Csillag felébred. – Erre a kérdésre én is tudtam a választ, ezt O nővér már rég megtanította nekünk.

Hanem amit Ennike utána mondott, az egészen megdöbbentett: –

Meg a téli napfordulókor, amikor az Anya alszik. Akkor a legerősebb, amikor gyermek születik, amikor a földet szántják, és ami-

kor egy lány először vérzik.

Rózsa bólintott.

– És hány titka van a Szűznek?

– Kilenc.

– Súgd meg nekem a titkos nevét.

Ennike csodálkozó arckifejezéssel hajolt Rózsához, és a fülébe súgott valamit. Rózsa elmosolyodott, és ismét megfogta Ennike kezét.

– Hát még mindig kételkedsz?

Ennike megrázta a fejét, majd nyelt egyet.

– De a Rózsa Szolgájának szépnek kell lennie. – Hangja nagyon halk volt. – A Rózsa Szolgája mindig is szép volt. Én viszont… tele vagyok sebhelyekkel.

– A Szűz is érzett fájdalmat és félelmet, Ennike leányom – felelte Rózsa gyengéden. – Ettől nem leszel kevésbé szép.

Amikor az északi ablakon át beszűrődő fény megvilágította a profiljukat, láttam, mennyire hasonlítanak egymásra ők ketten, a nő és a lány: mindkettejük haja sűrű és bodros, szemükben ugyanaz a melegség. De még másvalami is közös volt bennük: arckifejezésük is egyforma volt.

– Szép vagy, Ennike – szólaltam meg. – És még szebb leszel, mielőtt beáll a fagy.

Hogy ez utóbbit miért mondtam, fogalmam sincs. Rózsa meg-rovón rám nézett, majd lágyan elmosolyodott, szemében azonban szomorúság ült.

– Hát mégis itt vagy, Szipirtyó.

Miután Rózsa a novíciájává választotta Ennikét, másnap kora hajnalban, amikor a fény még csak gyengén világít, és az árnyak a hegy és a házak körül időznek, a Vérharang zúgására ébredtünk. Zavarodottan pattantunk ki az ágyból. A legkisebb novíciákat, ahogy voltak, hálóingben, főkötő nélkül zavartam ki gyorsan a hálóte-remből. A belső udvaron komor arcú nővérek gyülekeztek, éppoly hiányos öltözetben, mint mi, és az Alkonylépcső felől a Hajnallépcső felé tartottak. Megragadtak minket, novíciákat, és húztak magukkal, toltak, tereltek. Mezítláb siettünk át a hideg köveken a lépcső felé. A Vérharang csak zengett-zúgott a házak között, én pedig azon töprengtem, hogy vajon ki is húzhatja a harangot.

Ahogy feljebb értünk a lépcsőn, friss, reggeli szellő fogadott minket a tenger felől, belekapott hálóingünkbe, és összeborzolta hajunkat. Az ég sápadt kék volt, egyetlen felhő sem úszkált rajta.

Valaki felkiáltott, felemelte a kezét, és a tenger felé mutatott.

Odanéztem.

A Fogak felől egy hajó közeledett a sziget felé. A fehér vitorlák dagadtak a szélben, a hajó élesen szántotta a vizet, csak úgy fröcs-költek körülötte a fehér hullámok.

A Vérharang elhallgatott.