Melibonéi Elric Michael Moorcock

Prev Next

MICHAEL MOORCOCK

MELIBONÉI

Elric

Valhalla Páholy

BUDAPEST 1993

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Michael Moorcock

Elric of Meliboné

Published 1984 by Nelson Doubleday, Inc

Fordította Hoppán Eszter

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

A címlapon Péter Andrew Jones festménye

Tipográfia: Marjai Csaba

Műszaki szerkesztés: Adamov András

Az AVALON Kiadói Csoport tagja

ISBN 963 7632 13 11

VP-F-100693-55.6.24

A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.

Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Nóvák Csanád ügyvezető igazgató. Felelős szerkesztő:dr.Szalkai László. Korrektor NWAI rendszer. Szedés, tördelés: Valhalla Páholy Kft A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda végezte. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8091.66-14-2 Felelős vezető: György Géza.

Terjedelem: 16 ív

Készült Debrecenben az 1993. évben.

AMIKOR CSAK A

DÉMONOK

SEGÍTHETNEK…

− Arioch! Arioch! Vért és lelkeket uramnak, Ariochnak!

− Hát mégis! − motyogta a herceg − El kell tehát hoznom a rúnakardokat! Át kell mennem az Árnykapun. Ott még vannak szövetségeseim − természetfeletti szövetségeseim, akik ha kell, könnyedén elbánnak Elrickel. De időre van szükségem… – Yyrkoon idegesen járkált a szobában. Valharic tovább figyelte a harcot.

− Közelednek – jelentette. Cymoril elmosolyodott.

− Közelednek, Yyrkoon. Na, most ki a bolond? Elric? Vagy talán te?

− Csend legyen! Gondolkozom. Gondolkozom… − morogta a herceg.

Aztán hirtelen felragyogott tekintete, és alattomosan Cymorilra pillantott, majd Valharic kapitányhoz fordult.

− Valharic, el kell pusztítani az Emlékezet Tükrét.

Poul Anderson-nak a Törött Kardért

és a Három szív és három oroszlánért

Fletcher Prat-nek az Unikornis forrásáért

Első könyv

Melniboné királyságának szigetén még mindig élnek az ősi rítusok, bár a birodalom félezer esztendeje egyre hanyatlik. Csupán a Fiatal Királyságokkal folytatott kereskedelemnek köszönheti, hogy egyáltalán létezik még, valamint annak a ténynek, hogy Imrryr városa a kereskedők találkozóhelyévé vált Van még értelmük a rítusoknak, avagy meg lehet tagadni őket a kárhozat veszélye nélkül? Elric császár helyében mindenki azt gondolná: lehetetlen. Azt mondaná, Elric pusztulást hoz Melnibonéra, amikor nem tartja becsben a régi szertartásokat. És ezzel veszi kezdetét a tragédia, mely jóval később éri el végkifejletét, és sietteti világa pusztulását.

1.

EGY BÚSKOMOR KIRÁLY:

KEGYÉÉRT VERSENG AZ UDVAR

Bőre színe akár a napszítta csont, vállára omló hosszú haja hófehér. Az idegen szépségű, finom vonású arcból metszett, karmazsinvörös szempár ragyog komoran. Az alakját rejtő sárga, bőujjú köpönyeg alól tejfehér kéz tűnik elő. mely az egyetlen rubintömbből kifaragott szék karfáján nyugszik.

A karmazsin tekintet aggodalmas, az egyik kéz időről időre a fehér fürtöket övező könnyű sisakhoz ér: zöldes, sötét anyagból való fejék, szárnyrakelő sárkányt ábrázol. A koronát babráló kézen gyűrű csillan, amelybe egyetlen, ritka Actorios-követ foglaltak. A kő néha felörvénylik és alakot változtat, akárha gomolygó füstből formálták volna. Ugyanolyan nyugtalanul mozgolódik foglalatában, mint az ifjú albínó a Rubin Trónuson.

A Császár letekint a hosszú kvarc lépcsőfokokon túlra, ahol udvari népe mulat.

Oly légiesen, surranó-kecsesen táncolnak, hogy akár szellemek is lehetnének. A Császár mindezenközben morális problémákon elmélkedik − ez már önmagában is megkülönbözteti alattvalóitól.

Ők Melniboné népe, a Sárkányszigeté, amely tízezer évig uralta a világot és alig ötszáz éve, hogy ez nincs többé így. Gonoszak, éleseszűek, a moralitás számukra nem jelent többet, mint az évszázados hagyományok iránt tanúsított megfelelő tiszteletet. Az embernépek közül egyetlenegy sem tartja rokonainak őket.

Az ifjú, aki a százhuszonnyolcadikként uralkodott volt Melniboné első Máguscsászára után, népe elbizakodottságát nem csupán bosszantónak, de esztelennek is találta. Napnál is világosabb, hogy a Sárkánysziget elvesztette hatalma legnagyobb részét. Egy, legfeljebb két évszázad múlva közvetlen konfliktusba kerül a felemelkedő emberi népekkel, melyeket eddig lekezelően csak Fiatal Királyságokként emlegettek. Már kalózflották is intéztek − szerencsére sikertelen − támadást Imrryr a Csodás, az Álmodó Város, Melniboné Sárkányszigetének uralkodói székhelye ellen.

Ennek ellenére még a császár legközelebbi barátai sem hajlandóak Melniboné bukásának lehetőségével komolyan számolni. Elkomorulnak, ha szóba hozza; a gondolatot nem csak elképzelhetetlennek, ízléstelennek is tartják.

Így az Uralkodó magában borong. Bánkódik, amiért atyja, Nyolcvanhatodik Sadric nem nemzett több gyermeket, hiszen akkor nála rátermettebb monarcha vehetné át helyét a Rubin Trónuson. Sadric már egy éve halott, boldog sóhajjal adta ki lelkét. Feleségén kívül nem volt más nő az életében, a Császárné pedig meghalt, amikor egyetlen satnya ivadékát a világra hozta. De Sadric valódi melnibonéi érzelemmel szerette az asszonyt (nem az emberi jövevények módján), és a tragédia után sem érezte jól magát senki mással.

Még az utóddal sem, aki az asszony gyilkosa, de egyben emléke is volt. A gyermek varázsitalokon, mágikus rúnákon és ritka füveken nevelkedett, erejét mesterségesen tartották fent a Melnibonéi Máguscsászárok által ismert összes praktikával. Életbenmaradását, de jelenlegi létét is egyedül a mágiának köszönhette, hisz önmagában oly gyenge volt, hogy a különféle szerek segítsége nélkül kezét is alig tudta fölemelni.

Talán egyetlen előnye származott a fiatal császárnak ebből a gyengeségből: a rengeteg idő, amit olvasással tölthetett. Tizenötödik évét sem töltötte még be, mikorra minden könyvet elolvasott apja könyvtárában, némelyiket többször is. Varázshatalma, melynek alapjait Sadrictől tanulta, már nagyobb, mint őseié valaha is lehetett.

Alapos ismeretekkel rendelkezik a Melnibonén kívül elterülő világról, pedig személyes élményei mindeddig alig voltak róla. Ha kívánja, újjáélesztheti a Sárkánysziget egykori hatalmát, és sebezhetetlen zsarnokként uralkodhat mind saját országa, mind a Fiatal Királyságok fölött.

Ám olvasmányai arra is megtanították, hogy megkérdőjelezze a hatalom felhasználásának efféle módozatalt, megvizsgálja saját indítékait, s a kérdést, hogy egyáltalán fel kell-e használnia a hatalmat.

Elvezették a moralitáshoz, amit azonban még mindig nem értett teljesen.

A Császár egyes alattvalói számára rejtélyt jelent, másoknak pedig fenyegetést, hiszen sem gondolatai, sem cselekedetei nincsenek összhangban azzal az általános normával, amely szerint egy igazi melnibonétnak − és főként egy melnibonét királynak − gondolkodnia és ténykednie kellene. Így vélte unokatestvére, Yyrkoon is, aki nem egyszer hangoztatta súlyos kételyeit az uralkodó alkalmasságával kapcsolatban.

− Ez a gyengekezű könyvmoly mindnyájunkra romlást hoz − mondta egy este Dyvim Tvarnak, a Sárkányoduk Lordjának.

Dyvim Tvar egyike a császár gyér számú barátainak. Kötelességtudóan beszámolt hát a beszélgetésről, ám az ifjú „Alantas áskálódás!” felkiáltással intézte el a megjegyzést, amit bármelyik elődje lassú, jól megtervezett nyilvános kivégzéssel jutalmazott volna. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Yyrkoon, akinek nem titkolt szándéka a császári trón megszerzése, annak a Cymoril nevű lánynak a bátyja, akit az albínó legközelebbi barátjaként tart számon, s akit egy napon császárnévá kíván emelni.

Az udvar mozaikpadlóján Yyrkoon herceg látható finom selymekben és szőrmékben, felékszerezve, brokáttal övezve. Nők százaival táncol, akikről mind azt pletykálják, hogy valamikor a szeretői voltak. Sötét − csinos, ám ugyanakkor mogorva − vonásait hosszú, hullámosított, gondosan olajozott fekete haj keretezi. Arca gúnyos, mint mindig, viselkedése pökhendi. Nehéz brokátköpenye lebeg, szinte elsöpri vele a többi táncost. Úgy viseli, akárha páncél lenne, vagy inkább fegyver. Az udvaroncok körében meglehetős tiszteletnek örvend. Kevesen veszik zokon gőgjét, ám azok sem mutatják, hiszen Yyrkoon maga is nagy varázstudó hírében áll. Viselkedése olyan, amilyet egy melnibonéi nemestől elvárnak és látni szeretnek; amilyet császáruktól is megkívánnának.

A Császár tisztában van ezzel. Szeretné, ha meg tudná örvendeztetni az udvart − amely őt igyekszik szórakoztatni táncával és szellemességeivel −, de nem tudja rászánni magát, hogy részt vegyen a számára terhes és idegesítő rituális pózolásban. Ebben a dologban talán még gőgösebb, mint Yyrkoon, aki legalább a hagyományoknak megfelelően önhitt.

A galériáról hangzó zene egyre hangosabb és bonyolultabb, ahogy a rabszolgák, akiket egy-egy hang kiéneklésére képeznek és operálnak át, egyre szenvedélyesebb erőfeszítésre kényszerülnek. Még az ifjú uralkodót is megindítja daluk vészjósló harmóniája, ami már alig-alig emlékeztet emberi hangra.

Miért kell ennek a szépségnek az ő fájdalmukból fakadnia? − tűnődik. Vagy minden szépség eredete a fájdalom? Talán ez a titka a magas művészetnek, az emberinek és melnibonéinak egyaránt?

Elric császár lehunyja szemét.

A lenti csarnokban zavar támad. Kinyíltak a kapuk, a táncoló udvaroncok megállnak, hátrahúzódnak és mélyen meghajolnak a belépő katonák érkeztére.

A katonák világoskék páncélban, fejükön különös alakú sisakkal, drágaköves szalagokkal ékesített, hosszú lándzsával kezükben masíroznak. Fiatal nőt kísérnek, akinek kék ruhája harmonizál az övékkel. Csupasz karján öt-hat gyémánt, zafír és arany karkötő ragyog, hajába gyémánt és zafír pántokat font. A legtöbb udvari hölgytől eltérően az ő arca sima, nincsenek festett minták a szemhéján és szemöldökén.

Elric mosolyog. Ez Cymoril. A katonák pedig személyes díszőrségének tagjai, akiknek az ősi szokások szerint el kell kísérniük az udvarhoz.

Elindulnak fölfelé a Rubin Trónushoz vezető lépcsőn. Elric lassan fölemelkedik és kinyújtja kezét.

− Cymoril. Azt hittem, úgy határoztál, ma este nem tiszteled meg jelenléteddel az udvart.

A lány viszonozza mosolyát.

− Egy kis beszélgetésre támadt kedvem, császárom.

Elric nagyon hálás ezért. Cymoril jól tudja, hogy az uralkodó unatkozik, és azt is tudja, ő azon kevesek közé tartozik Melnibonéban, akiket a Császár érdeklődéssel hallgat. Ha a protokoll megengedné, felajánlaná a lánynak a trónszéket − így azonban Cymoril csak a lábához telepedhet, a legfelső lépcsőfokra.

− Ülj le kérlek, kedves Cymoril!

Újra elfoglalja helyét a trónon, aztán előrehajol, amint a lány is elhelyezkedik, és gyengédséggel vegyes derűvel a szemébe néz. Cymoril halkan megszólal, ahogy saját testőre visszavonul a császár őrzői közé. Csak Elric hallhatja hangját.

− Lenne kedved holnap kilovagolni velem a sziget vad részeire, uram?

− Vannak bizonyos dolgok, amik jelenleg lekötnek…

Vonzónak találja az ötletet. Már hetek óta nem mozdult ki a városból, nem lovagolt a lánnyal, illendő távolságra elhagyva a hivatalos kíséretet.

− Sürgősek ezek a dolgok?

Elric vállat von.

− Hát vannak Melnibonéban sürgős ügyek? Tízezer év után a legtöbb probléma áttekinthetővé válik… − Elmosolyodik, szinte vigyorog, mint egy csínytevő kisdiák. − Nos, jól van… kora reggel indulunk, mielőtt a többiek felkelnek.

− A levegő tiszta és friss lesz Ymrryren túl. Az évszakhoz képest meleg nap várható, kék és felhőtlen égbolttal.

Elric elneveti magát.

− Már megint boszorkánykodtál!

Cymoril lesüti szemét, és az emelvény márványának mintázatát tanulmányozza.

− Talán, egy kicsit. Van néhány barátom a leggyengébb elemek között…

Elric a lány selymes, gyönyörű hajához ér.

− Yyrkoon tud róla?

− Nem.

Yyrkoon herceg ugyanis megtiltotta húgának, hogy mágikus dolgokba ártsa magát. A herceg barátai kizárólag a természetfeletti lények sötétebb fajtájából kerülnek ki, jól tudja, milyen veszélyes velük bánni, ezért feltételezi, hogy mindenfajta varázsos ténykedés hasonló veszélyekkel jár. Emellett persze nem bírja elviselni a gondolatot sem, hogy más is rendelkezhet azzal az erővel, amivel ő.

Talán Elricben is ezt gyűlöli leginkább.

− Reménykedjünk, hogy egész Melniboné jó időt akar holnapra − mondja Elric.

Cymoril kíváncsian tekint rá. Ő is csak melnibonéi. Meg sem fordult a fejében, hogy mágiája valakinek kellemetlenséget is okozhat.

Megvonja szépséges vállait és lágyan megérinti ura kezét.

− Ez, a „bűntudat” − mondja. − Ez a „lelkiismeretvizsgálat”… Egyszerű elmém fel nem foghatja értelmét.

− Be kell valljam, az enyém sem. Úgy tűnik nincs semmilyen gyakorlati haszna. Mégis, nem egy ősünk változást jósolt népünk természetében. Talán e változás első szikrái az én furcsa, nem-melnibonéi gondolataim?

A zene felcsap, aztán elhalkul. Az udvaroncok tovább táncolnak, de sok pillantás szegeződik az emelvényen beszélgető Elricre és Cymorilra.

Folyik a találgatás. Mikor jelenti be végre Elric, hogy Cymoril lesz a jövendő császárné? Újjáéleszti-e a régi szokást, amit Sadric elhagyott, hogy tizenkét jegyespárt áldozzanak fel a Káosz Urainak, így biztosítván Melniboné uralkodóinak szerencsés házasságát? Teljesen nyilvánvaló, hogy Sadricet azért sújtotta szerencsétlenség és halál, mert nem tartotta be ezt a hagyományt. Ezért született csenevész fia és ezért került veszélybe az öröklés folyamatossága. Elricnek fel kell támasztania a tradíciót. Neki is tartania kell az átoktól, ami az apját sújtotta. Elric azonban gyakran nem engedelmeskedik a szokásoknak, és ezzel nem csak saját életét sodorja veszélybe, de Melniboné puszta létét is.

Akik így vélekednek, szemmel láthatólag jó viszonyban vannak az önfeledten táncoló Yyrkoon herceggel, aki látszólag meg sem hallja megjegyzéseinket, s nem látja húgát, amint halkan beszélget a Rubin Trónuson ülő unokafivérével. Az uralkodóval, aki teljesen híján van minden méltóságnak, aki semmi jelét nem mutatja annak a vad és féktelen büszkeségnek, ami a múltban Melniboné minden császárát erősen jellemezte, s akt elmerülten cseveg, miközben az udvar csakis az ő szórakoztatására táncol.

Ekkor Yyrkoon herceg hirtelen megtorpan egy forgás közepén, és császárára emeli sötét tekintetét. A terem sarkában álló Dyvim Tvar figyelmét megragadja Yyrkoon kiszámított, drámai mozdulata, és a Sárkányodúk Lordja fölrezzen. Derekához kap, kardot ragadna, ám udvari bálokon nem szokás ilyesmit viselni. Feszültben, ugrásra készen figyeli hát Yyrkoon herceget, amint az fölfelé indul a lépcsőn, a Rubin Trónushoz,

Tekintetek sora követi a császár unokafivérét. Már alig táncol valaki, pedig a zene egyre vadabb lesz, ahogy a zenészrabszolgák felügyelői még nagyobb erőfeszítésre ösztökélik a dalnokokat.

Elric fölnéz és Yyrkoont látja maga előtt, eggyel Cymoril lépcsőfoka alatt. Yyrkoon bókol, ám hangja sértő:

− Állok szolgálatodra, császárom.

2.

EGY FELTÖREKVŐ HERCEG:

A CSÁSZÁRRAL SZÁLL SZEMBE

Hogy tetszik a bál, kuzin? − kérdezte Elric, tudván, Yyrkoon melodramatikus belépője arra szolgált, hogy kibillentse egyensúlyából, s ha lehet, megalázza. – Ízlésednek megfelelő a zene?

Yyrkoon lesütötte szemét, és lopva elmosolyodott.

− Minden megfelel, uram. De mi van veled? Elégedetlen vagy valamivel? Nem veszel részt a táncban.

Elric állához emelte csontszín mutatóujját, próbálta elkapni Yyrkoon pillantását.

− Így is élvezem, kuzin. Hát nem érdekes, hogy örömünket lelhetjük mások szórakozásában?

Yyrkoon őszintén döbbentnek látszott. Szeme tágra nyílt, Elricre meredt. A Császár némileg meghökkent, aztán elfordította tekintetét, és széles mozdulattal a zenészek erkélye felé mutatott.

− Bár lehet, hogy mások fájdalma okoz nekem örömet. Miattam ne aggódj, kuzin! Én jól érzem magam. Most, hogy megbizonyosodtál császárod elégedettségéről, nyugodtan visszamehetsz táncolni.

De Yyrkoon nem hagyta magát eltéríteni céljától.

− Ha nem akarja, hogy alattvalói szomorúan és zavarodottan távozzanak azt gondolván, hogy nem szolgáltak uruk örömére, a császár demonstrálhatná jókedvét…

− Szeretnélek emlékeztetni, kuzin – mondta Elric csendesen −, hogy az uralkodónak semmilyen kötelessége nincs az alattvalókkal szemben, kivéve természetesen azt, hogy uralkodjék felettük. Kötelességeik csupán nekik vannak. Ez az ősi tradíció Melnibonéban.

Yyrkoon nem számított arra, hogy Elric ilyen érvekkel fog előhozakodni, de ügyesen alkalmazkodott.

− Tökéletesen egyetértek, uram. A császár kötelessége, hogy uralkodjék alattvalóin. Talán ezért nem élvezik sokan közülük annyira ezt a bált, amennyire élvezhetnék.

− Nem értelek, kuzin.

Cymoril felugrott, kezelt tördelve állt bátyja felett. Feszült és aggódó volt, bántotta bátyja nyegle, tiszteletlen viselkedése.

− Yyrkoon… − könyörgött.

A bátyja csak most vett tudomást jelenlétéről.

− Úgy látom, húgom, te is osztod a császár tánc iránti ellenszenvét.

− Yyrkoon − mormogta a lány. − Túl messzire mész. A császár türelmes, de…

− Türelmes? Vagy talán közömbös? Közömbös dicső fajtánk hagyományai iránt? Megveti a fajta büszkeségét?

Dyvim Tvar már a lépcsőn állt. Számára is világossá vált, hogy Yyrkoon ezt a pillanatot választotta ki Elric erejének próbájára.

Cymoril megrémült.

− Yyrkoon. Ha te élnél…

− Nem érdekelne az élet, ha Melniboné lelke meghalt. Nemzetünk szellemének őrzése pedig a császár felelőssége. Mi van akkor, ha egy uralkodó nem tesz eleget ennek a kötelességnek? Ha az uralkodó gyenge? Ha az uralkodó mit sem törődik a Sárkánysziget és népe nagyságával?

− Ez teljesen elméleti kérdés, kuzin − Elric visszanyerte fensőbbségét, hangja jéggé fagyott. − Mivel ilyen császár sohasem ült a Rubin Trónuson, és nem is fog soha.

Dyvim Tvar megérkezett, és megragadta Yyrkoon vállát.

− Herceg, ha kedves az életed és a becsületed…

Elric fölemelte kezét.

− Nincs szükség erre, Dyvim Tvar. Yyrkoon herceg pusztán egy kis szellemi párbajjal szórakoztat minket. Mivel attól tartott, untat a zene és a tánc − amiben egyébként tévedett −, arra gondolt, kitalál valami izgalmas vitatémát. Biztosíthatlak, felettébb érdekes volt, Yyrkoon herceg! − Elric némi atyai leereszkedéssel színezte az utolsó mondatot.

Yyrkoon elvörösödött dühében, és beharapta ajkát.

− Folytasd, kedves Yyrkoon kuzin – tette hozzá Elric. − Igazán nagyon érdekel. Fejtsd ki bővebben érveidet!

A herceg körülnézett, mintha bátorítást várna, de minden támogatója a terem padlóján ropta a táncot. Csak Elric barátai, Dyvim Tvar és Cymoril voltak a közelben. Yyrkoon azonban pontosan tudta, hogy hívei minden szót hallanak, és csúfosan megszégyenül, ha nem vág vissza nyomban.

Elric érezte, Yyrkoon legszívesebben visszavonulna, hogy máskor és másutt folytassa majd az ütközetet, de nem teheti. A Császár maga sem kívánta folytatni az ostoba szócsatát, ami épp csak külsőségeiben különbözött két kislány veszekedésétől. Úgy döntött, véget vet neki.

− Legyen szabad rámutatnom, hogy egy császár, aki testében gyenge, az gyenge lehet uralkodói erejében is, amint az… − kezdte Yyrkoon.

Elric felemelte kezét.

− Már eleget fáradoztál, kuzin. Több mint eleget. Beszélgetéssel fárasztod magad, amikor szívesebben táncolnál. Megható az önfeláldozásod. De én is érzem, hogy lassan fáradtság lopózik tagjaimba.

Intett öreg szolgájának, Kuszacsontnak, aki az emelvény másik végén állt a katonákkal.

− Kuszacsont! A köpenyemet!

Elric felállt.

− Még egyszer köszönöm a figyelmességedet, kuzin! − Aztán az egész udvarnak: − Nagyon jól szórakoztam. Most visszavonulok.

Kuszacsont előhozta a fehér rókaprém köpenyt, és ura vállára terítette. A szolga nagyon öreg volt, és jóval magasabb Elricnél, pedig háta hajlott, végtagjai pedig göcsörtösek és görbék, mint egy öreg, vastag fa ágai.

Elric végigment a trónemelvényen, és kilépett a lakosztályához vezető folyosó ajtaján.

Yyrkoon hoppon maradt. Füstölögve sarkonfordult az emelvényen és kinyitotta száját, mintha szózatot akarna intézni a bámuló udvaroncokhoz. Egyesek, akik nem az ő pártján álltak, nem átallottak nyíltan vigyorogni. Yyrkoon az oldalához szorította ökleit, és fenyegetően körülpillantott. Aztán Dyvim Tvarra nézett, és szólásra nyitotta keskeny ajkait. Dyvim Tvar hűvösen viszonozta a pillantást, mintha csak beszédre bátorítaná a herceget.

Aztán Yyrkoon hátravetette fejét, hogy göndör, olajozott fürtjei a hátát verdesték. Kacagni kezdett.

A zengő hang betöltötte a termet. A zene elhallgatott. A nevetés nem.

Yyrkoon lépett egyet, föl, a trónhoz. Szorosan maga köré kanyarította köpenyét.

Cymoril előrelépett.

− Yyrkoon, kérlek, ne…

Bátyja egyetlen vállmozdulattal ellökte. Büszkén lépdelt a trónszék felé. Világossá vált, hogy bele akar ülni, azaz a legalávalóbb bűnt kívánja elkövetni, amit Melniboné törvénye ismer. Cymoril odarohant, és megragadta karját.

Yyrkoon nevetése egyre harsányabb lett.

− Én vagyok az, akit a Rubin Trónuson látni akarnak − mondta húgának. Cymoril levegőért kapkodott és elszörnyedve pillantott a komor, dühös Dyvim Tvarra.

Dyvim Tvar jelt adott az őröknek. Egy szempillantás alatt két szakasz fegyveres termett Yyrkoon és a trón között.

A herceg parázsló tekintettel nézett a Sárkányodúk Lordjára.

− Számíts arra, hogy eltűnsz az uraddal együtt − sziszegte.

− Ez a néhány ember lesz a díszkíséret, mely kivezet a teremből − mondta nyugodtan Dyvim Tvar. − Mindannyian nagyon izgalmasnak találtuk a ma esti vitát, Yyrkoon herceg.

Yyrkoon megállt, körülnézett, aztán engedett. Vállat vont.

− Bőven van idő. Ha Elric nem mond le magától, akkor el kell mozdítani.

Cymoril kihúzta magát, izmai megfeszültek. Szemei felizzottak a dühtől.

− Ha bármilyen módon ártani mersz Elricnek, velem gyűlik meg a bajod, Yyrkoon − mondta a bátyjának.

Yyrkoon felvonta szemöldökét és elmosolyodott. Ebben a pillanatban úgy látszott, húgát még unokafivérénél is jobban gyűlöli.

− Ez lesz a veszted, Cymoril, az ostoba ragaszkodás ehhez az alakhoz. Inkább halj meg, semhogy neki szülj fattyút! Nem engedem, hogy házunk vérét beszennyezze az övé. Törődj a magad életével, húgom, mielőtt az enyémre törnél!

Ezzel leviharzott a lépcsőn. Félrelökte az útjába kerülő gratulálókat. Tudta, hogy vesztett, és társai susmogása csak még jobban felidegesítette.

A terem hatalmas ajtószárnyai csattanva bezárultak. Yyrkoon távozott.

Dyvim Tvar mindkét kezét fölemelte.

− Folytassátok a táncot, udvaroncok! Érezzétek jól magatokat! Ezzel tesztek leginkább a császár kedvére.

Ennek ellenére látszott, hogy itt már vége a táncnak. Az udvari nép elmerült az események tárgyalásában.

Dyvim Tvar Cymorilhoz fordult.

− Elric nem akarja elfogadni a veszélyt, Cymoril hercegnő. Yyrkoon nagyravágyása mindannyiunk vesztét okozhatja.

− Beleértve magát Yyrkoont is − sóhajtott a lány.

− Igen, őt is. De hogyan kerülhetnénk ezt el, Cymoril, ha Elric nem hajlandó elrendelni a bátyád letartóztatását?

− Elvei szerint az ilyen Yyrkoon-féléket hagyni kell kedvük szerint beszélni. Ez része a filozófiájának. Én nem egészen értem, de illeszkedik egész gondolkodásmódjához. Ha elpusztítja Yyrkoont, elpusztítja azt az alapot is, amire logikája épül. Legalábbis így magyarázta nekem, Sárkányok Ura.

Dyvim Tvar sóhajtott, aztán vállat vont. Nem volt képes felfogni Elric módszerét, és néha már-már osztotta Yyrkoon nézeteit. A herceg indítékai és érvei legalább közvetlenek, érthetőek voltak. Mindazonáltal túl jól ismerte Elricet ahhoz, hogy tetteit a gyengeségnek tulajdonítsa. Igazság szerint a Császár éppen azért tűrhette Yyrkoon árulásait, mert elég erős volt, és rendelkezett akkora hatalommal, hogy akkor pusztítsa el a herceget, amikor csak akarja. Yyrkoon jelleme pedig megkövetelte, hogy állandóan próbára tegye ezt az erőt, mert ösztönösen érezte, ha Elric elgyengül és kivégezteti, az erkölcsi győzelem az övé lesz.

Meglehetősen bonyolult helyzet volt, Dyvim Tvar nem is örült, hogy belekeveredett, de túl erős volt a melnibonéi királyi házhoz fűződő hűsége és Elric iránti személyes elkötelezettsége. Eljátszott a gondolattal, hogy titokban meggyilkoltatja Yyrkoont, de tudta, úgysem menne semmire. Yyrkoon hatalmas erejű varázsló, bizonyosan jó előre felfedne minden élete ellen irányuló próbálkozást.

− Cymoril hercegnő − szólt Dyvim Tvar −, csak azért imádkozhatok, hogy a bátyád annyi haragot nyeljen, amitől megfullad végre.

− Veled fogok imádkozni, Sárkányodúk Lordja.

Együtt hagyták el a termet.

3.

REGGELI LOVAGLÁS:

A NYUGALOM PILLANATAI

Imrryr karcsú tornyai szemkápráztatóan ragyogtak a kora reggeli napfényben. Minden toronynak más volt a színe, tobzódott az ezernyi árnyalat. Volt ott rózsaszín és virágpor-sárga, bíbor és sápadtzöld, barna és narancs, vadkék, fehér és arany, s mind gyönyörűen csillámlott a ragyogásban.

A két lovas maga mögött hagyta az Álmodó Várost, egyre távolodott a falaktól a zöldellő mezőn. Egy fenyőerdő felé haladtak, ahol az éjszaka maradék árnyai lapultak a sötétlő törzsek között.

Mókusok surrantak, rókák osontak vissza vackukra, madarak énekeltek és erdei virágok nyitották kelyhüket édesen illatozva. A fűszálakon bogarak moccantak ráérősen. Oly nagy volt a különbség az itteni nyüzsgés és a város élete között, akárha a nyeregből leszálló, hátasát kantárszáron vezető lovas fejében lakozó ellentmondásokat kívánná tükrözni.

A másik lovas, egy leány, szintén megállította lovát, de nem szállt le róla. Csak rátámaszkodott a nyeregkápára és rámosolygott a kék virágtengerben térdig gázoló férfira, a szerelmére.

− Elric! Ilyen közel akarsz megállni Imrryrhez?

A másik visszamosolygott rá.

− Egyelőre. Nagyon siettünk idáig. Egy kicsit összeszedem a gondolataimat, mielőtt továbbmegyünk.

− Hogy aludtál az éjszaka?

− Elég jól, Cymoril, pedig valószínűleg álmodtam is, anélkül, hogy emlékeznék rá − apró előérzetek maradtak bennem, amikor felébredtem. Nem volt kellemes a Yyrkoonnal való találkozás…

− Gondolod, hogy mágiával tör ellened?

Elric vállat vont.

− Tudnám, ha jelentős varázst használna ellenem. Meg aztán tisztában van erőmmel. Kétlem, hogy boszorkánysághoz merne folyamodni.

− Van rá oka, hogy azt higgye, nem fogod használni az erődet. Oly régóta kételkedik jellemedben − nem lehet, hogy a képességeidben is kételkedni kezdett? Hogy próbára teszi mágiádat is, nem csak türelmedet?

− Igen, ez a veszély fennállhat. De most még nem időszerű.

− Nem nyugszik, amíg el nem pusztít, Elric.

− Vagy maga el nem pusztul, Cymoril! − A Császár megállt és leszakított egy szál virágot. Elmosolyodott. − A bátyád a tiszta dolgokat szereti, nem? A gyengék gyűlölik legjobban a gyengeséget.

Cymoril értette. Leszállt a lóról, és odament a férfihez. Könnyű ruhájának színe majdnem teljesen egyezett a virágokéval. Elric átnyújtotta neki a virágot, ő pedig elvette és tökéletes metszésű ajkaival megérintette a szirmokat.

− Az erősek pedig az erőt, szerelmem. Yyrkoon vér a véremből, mégis azt tanácsolom, használd a hatalmadat ellene!

− Nem tudnám megölni. Nincs rá jogom… − Elric arcára kiült a jól ismert, tépelődő kifejezés.

− Száműzheted is.

− Egy melnibonéinak a száműzetés ugyanaz, mint a halál.

− Te magad mesélted, hogy elmentél a Fiatal Királyságokba.

Elric keserűen felnevetett.

− Talán mert én nem vagyok igazi melnibonéi. Yyrkoon is ezt mondja, és nagyon sokan osztják a véleményét.

− Ő gyűlöl, mert megfontolt vagy. Az apád is az volt, és senki sem vitatta, hogy alkalmas az uralkodásra.

− Apám úgy döntött, cselekedeteit nem befolyásolhatja személyes meggyőződése. Úgy uralkodott, ahogy egy császárnak uralkodnia kell. Yyrkoon, ezt el kell ismernem, szintén így uralkodna. Neki is megvan rá az esélye, hogy újra felvirágoztassa Melnibonét. Ha ő lenne a császár; hódító háborúkat indítana, hogy kereskedelmünket a régi szintre emelje és kiterjessze hatalmunkat e világ egészére. Ez az, ami a nép többségének kellene. Van hozzá jogom, hogy semmibe vegyem ezt a kívánságot?

− Jogod van hozzá, hogy azt tégy, amit akarsz, mert te vagy a császár. Akik hűségesek hozzád, ugyanígy gondolják.

− Talán tévednek, ha hűségesek hozzám. Meglehet, Yyrkoonnak igaza van, és visszaélek ezzel a hűséggel, tönkreteszem a Sárkányszigetet. − Komor vörös tekintete a lányéba mélyedt. − Talán holtan kellett volna világra jönnöm. Akkor Yyrkoon lett volna a császár. Talán félresiklott a Sors?

− A Sors sohasem hibázik. Ami megtörtént, a Sors akaratából történt meg − persze, ha létezik egyáltalán Sors, és ha az emberek tettei nem pusztán válaszok mások cselekedeteire.

Elric mélyet szippantott a levegőből, arca némileg ironikus kifejezést öltött.

− A logikád már-már eretnek, Cymoril, ha hiszünk Melniboné hagyományainak. Talán jobb lenne, ha elfelejtenénk ezt a barátságot…

A lány nevetett.

− Kezdesz úgy beszélni, mint a bátyám. Próbára akarod tenni a szerelmemet, uram?

Elric felszállt a lovára.

− Nem, Cymoril, de azt tanácsolom, te magad tedd próbára érzelmeidet, mert úgy érzem, szerelmünk tragédiát hordoz.

Cymoril is nyeregbe vetette magát. Mosolygott, és a fejét rázta.

− Te mindenben végzetet látsz. Nem tudod elfogadni a jó dolgokat úgy, ahogy vannak? Oly kevés akad belőlük!

− Igen. Magam is így gondolom.

Erősödő lódobogás zavarta meg a beszélgetést.

Valamivel távolabb mögöttük sárgapáncélos lovasok nyargalásztak zavarodottan föl-alá. A testőreik, akiket hátrahagytak, hogy magukban lehessenek.

− Gyere! − kiáltotta Elric. − Át az erdőn, ama hegy mögé! Ott sose bukkannak ránk!

Megsarkantyúzták paripáikat, keresztülvágtattak a fényfoltos fák közt, fel a hegy lejtőjén, aztán le a másik oldalon, át egy réten, ahol noidel-bokrok nőttek. Lédús, mérges gyümölcseik bíbor-kéken sötétlettek, éjszínüket még a napfény sem tudta felvidítani.

A Sárkányszigeten rengeteg fajta különös bogyó és fű termett, Elric ilyeneknek köszönhette életét. Manapság már kevés melnibonéi hagyta el a várost, hogy begyűjtse ezeket. Csak rabszolgák járták a szigetet, csodálatos, különleges álmokat hozó gyökerek és cserjék után kutatva.

Melniboné nemesei az álmokban lelték legnagyobb örömüket. Mindig is mélabús, befelé tekintő nép voltak, ezért kapta fővárosuk, Imrryr az „Álmodó Város” nevet. Itt még a leghitványabb rabszolga is rágcsálta a felejtést hozó bogyókat, így könnyen kordában lehetett tartani, hiszen teljesen az álmoktól függött. Csak Elric utasította el e szereket. Talán azért, mert amúgy is annyi mindent szedett a puszta életbenmaradáshoz.

A sárga-vértű testőrök lemaradtak, így a két lovas a noidel-mezőn lefékezte a vágtát. Lépésben haladtak a sziklák és a tenger felé.

A tenger vakítóan csillogott, lustán nyaldosta a fehér partot a sziklák tövében. A kristálytiszta égbolton tengeri madarak vitorláztak, rikoltásuk kihangsúlyozta a békés nyugalmat, amit Elric és Cymoril most érzett. Szó nélkül vezették le lovaikat a partra egy meredek sziklaösvényen. Odalent kikötötték az állatokat, és elindultak a homokban, hajuk − a férfié hófehér, a lányé éjsötét − lobogott a kelet felől érkező fuvallatban.

Találtak egy tágas, száraz barlangot, mely a tenger moraját visszhangozta. Levetették selyemruháikat és gyengéden szeretkeztek a barlang árnyai közt. Aztán csak feküdtek egymás karjában, amint a levegő felmelegedett és a szél csillapult. Megfürödtek a vízben, az üres eget betöltötte kacagásuk.

Mire megszáradtak és öltözni kezdtek, sötétleni kezdett a láthatár.

− Megint vizesek leszünk, mielőtt visszaérnénk Imrryrbe − mondta Elric. − Nem tudunk olyan gyorsan menni, hogy utol ne érjen minket a vihar.

− Nem maradunk itt, a barlangban, amíg el nem vonul? − vetette föl a lány, és Elrichez simult.

− Nem − rázta fejét Elric. − Sietnem kell vissza, mert Imrryrben hagytam a főzeteimet. Hamarosan újra innom kell, hogy testem visszanyerje erejét. Ha kések, gyengülni kezdek. Már láttad, milyen, ha elgyengülök, Cymoril…

Cymoril együttérzően simogatta meg arcát.

− Igen, már láttalak gyengének, Elric. Menjünk a lovakhoz!

Mire a lovakhoz értek, az ég már szürke volt fölöttük, a távolban pedig feketén örvénylettek a fellegek. Mennydörgést hallottak, aztán a villám fényét is meglátták. A tenger háborgott, akárha az égi tombolással kívánna versengeni. A lovak prüszköltek és rúgkapáltak, indultak volna haza. Amikor Elric és Cymoril végre nyeregbe ült, már hullottak rájuk a kövér esőcseppek.

Teljes sebességgel vágtattak vissza Imrryr felé, úgy vette körül őket a mennydörgés, akár az óriások dühe. Mintha egy ősöreg, hatalmas Káosz-Úr próbálna hívatlanul betörni a valóságba.

Cymoril rápillantott Elric sápadt arcára, amit egy pillanatra fehéren rajzolt ki a villám fénye. Megremegett, de nem a széltől vagy az esőtől. Abban a pillanatban úgy látta, mintha a szelíd tudóst, akit szeretett, az elemek tombolása pokoli démonná változtatta volna. Elric vörös szemel parázsként izzottak arca fehérjében, akár a Pokol lángjai; szélborzolta haja rémséges, különös sisaknak látszott, a villámfény játéka a harag és az agónia görcsébe torzította száját.

És Cymoril már tudta.

Biztosan tudta, hogy ez a reggeli lovaglás az utolsó békés pillanatuk volt, amelyben soha többé nem lehet részük. A vihar az istenek jele − figyelmeztetés az eljövendő viszontagságokra.

Megint szerelmesére tekintett. Elric nevetett. Odatartotta arcát a langyos esőnek, hogy érezze a cseppeket, hogy a víz a szájába essen. Nevetése egy boldog gyermek gondtalan, egyszerű kacagása volt.

Cymoril is megpróbált nevetni, de aztán el kellett fordulnia, hogy a férfi ne lássa. Mert Cymoril sírva fakadt.

Még akkor is könnyezett, amikor meglátták Imrryrt − fekete, groteszk körvonal a még derült nyugati horizont fényes sávja előtt.

4.

RABOK:

ELVESZIK TITKAIKAT

A sárgapáncélos lovas észrevette a legkisebb keleti kapu felé közeledő Elricet és Cymorilt.

− A végén csak megtaláltak minket − mosolygott Elric az esőben − de egy kicsit elkéstek, nem, Cymoril?

A lány még mindig nem tudott megszabadulni nyomasztó gondolataitól. Némán bólintott és megpróbált mosolyt erőltetni arcára.

Elric ezt egyszerűen a csalódottság jelének vette, és odakiáltott az őröknek:

− Hé, emberek! Már lassan meg is száradunk!

Az őrök parancsnoka sietve vágtatott hozzá.

− Felségedet várják a Monshanjik Toronyban, ahol a kémeket tartják fogva.

− Kémeket?

− Igen, uram… − A katona arca sápadt volt. Víz patakzott sisakjáról, és sötét nyomokat hagyott köpenyén. Alig tudta féken tartani lovát az út gödreiben felgyúlt pocsolyák közt oldalazva. – Ma reggel kapták el őket az útvesztőben. A ruhájukból ítélve déli barbárok lehetnek. Elzárva tartottuk őket, amíg a császár személyesen nem foglalkozik velük.

Elric intett.

− Vezess, kapitány! Lássuk a vakmerő bolondokat, akik bemerészkedtek Melniboné tengeri útvesztőjébe.

A Monshanjik Tornyot a mágusépítész után nevezték el, aki a tengeri útvesztőt tervezte egy évezreddel ezelőtt. Imrryr kikötőjéhez csak ezen keresztül lehetett eljutni, és titkát gondosan őrizték, hiszen ez volt a leghatékonyabb védelem minden váratlan támadás ellen.

Rendkívül bonyolultra építették, külön vezetőket kellett kiképezni, akik átvitték rajta a hajókat. Mielőtt megépült, a kikötő amolyan belső lagúna volt, a tenger azon a természetes barlangrendszeren keresztül táplálta vízzel, ami a lagúna és az óceán között tornyosuló hatalmas sziklát szőtte át. A tervező öt különálló útvonalat készíttetett ide, minden vezető csak egyet ismert közülük. A szikla külső falán öt bejárat volt, itt vártak a Fiatal Királyságok hajói a kalauzokra.

Amikor a vezető felszállt, az egyik járat csapóajtaját felhúzták, az egész legénység szemét bekötötték és leküldték őket a hajó aljába, kivéve a kormányost, aki nehéz fémsisakkal takart szemmel hajtotta végre a kalauz bonyolult utasításait. Ha egy hajó nem tudott bejutni a kikötőbe és összezúzódott a sziklákon, Melniboné egyáltalán nem bánkódott érte. Egyszerűen összegyűjtötte és rabszolgaságba vetette a túlélőket.

Aki az Álmodó Várossal kereskedett, annak vállalnia kellett ezt a kockázatot. Mégis, kereskedők rajai érkeztek minden hónapban, hogy saját silány árujukat Melniboné mesés kincseire cseréljék.

Monshanjik Tornya a kikötőre tekintett, a lagúna közepébe nyúló mólóra. Tengerzöld torony volt, imrryri mértékkel elég szegényes, mégis gyönyörű és impresszív épület, széles ablakokkal, hogy az egész kikötőt látni lehessen belőle. Itt intézték a kikötő legtöbb ügyét, a lenti cellákban pedig olyan rabokat tartottak, akik megszegték a kikötő működésére vonatkozó milliárdnyi szabály valamelyikét.

Miután Cymoril egy őrrel visszatért a palotába, Elric beléptetett a toronyba, átvágott a földszinti oszlopcsarnokon, szétrebbentve néhány kereskedőt, akik árucsere-engedélyre vártak. Az egész földszint tele volt üzletelő tengerészekkel, kalmárokkal és melnibonéi hivatalnokokkal, bár az árut magát nem itt tárolták. A hangos zűrzavar lassan elcsendesedett, amikor Elric és testőre átrobogott egy másik sötét árkád felé, a terem távolabbi végébe. Ez a boltív egy torony mélyébe vezető, kanyargós rámpára nyílt.

Levágtattak a rámpán. Az útjukba kerülő rabszolgák, szolgák és hivatalnokok fürgén félreugrottak, mélyen meghajoltak, amikor felismerték a császárt. Hatalmas, izzó jelek világították meg a folyosót, torz árnyak táncoltak az obszidián falakon. A levegő csípős és nedves lett, hiszen a falak külső oldalát már a tenger mosta Imrryr rakpartjai alatt. Ám a rámpa egyre csak ereszkedett az üvegszerű sziklában, s a Császár tovább lovagolt.

Hirtelen meleghullám csapta meg őket, előttük egy ajtónyílásból villódzó fény vetült a folyosóra. Füstös, félelemszagú helységbe léptek. Az alacsony mennyezetről láncok függtek, nyolc láncon pedig, a lábuknál fogva, emberek. Ruháikat leszaggatták, ám épp eléggé öltöztette őket apró sebeikből kiömlő vérük. A mester, aki mindezt alkotta, késével játszadozott, s elégedetten szemlélte művét.

Magas volt és igen sovány, egészen csontvázszerű a fehér ruhában. Ajka keskeny, szemel résnyiek, ujjai soványak, haja vékonyszálú. Még a kése is vékony volt, szinte láthatatlan, amíg meg nem csillant rajta a helység túlsó végében lobogó tűz fénye. Doktor Jestnek hívták, és valójában inkább gyakorlati mesterember volt, semmint elvont művész, bár ezzel a megállapítással nem mindig értett egyet. Művészete abban állt, hogy titkokat szedett ki azokból, akik meg akarták tartani maguknak. Doktor Jest volt Melniboné Fő Kínvallatója.

Elric érkeztére megfordult, a kést jobb keze vékony hüvelykje és mutatóujja között tartva. Izgatottan és várakozóan állt, mint egy balett táncos, aztán derékból meghajolt.

− Kedves császárom! − sipította vékonyka hangon. A szavak úgy özönlöttek ki száján, mintha menekülnének. Csoda volt, hogy egyáltalán érteni lehetett őket, olyan szaporán érkeztek és haltak el.

− Doktor! Ezek azok a déliek, akiket ma reggel fogtak el?

− Igen, uram! − Újabb meghajlás. – Parancsolj velük.

Elric hidegen végigmérte a foglyokat. Semmi szánalmat nem érzett irántuk. Kémek. Ők okozták saját vesztüket. Tudták, mi vár rájuk, ha elkapják őket.

De az egyik nő volt, a másik egy fiú, legalábbis úgy tűnt, mert annyira bele voltak gabalyodva láncaikba, hogy első látásra nem lehetett pontosan eldönteni. Szégyen és gyalázat.

Ekkor a nő maradék fogaival rávicsorgott.

− Démon! − sziszegte.

Elric hátralépett.

− Megmondták, mit kerestek az útvesztőben, doktor? − kérdezte.

− Még adósak nekem néhány aprósággal. Jó drámai érzékük van, én pedig nagyra értékelem ezt. Azért jöttek, hogy feltérképezzenek egy utat, amit majd a hódító katonák követhetnek. De a részleteket mindeddig visszatartották. Ebben van a játék. Mindnyájan tudjuk, hogyan kell jól játszani.

− És mikor fogják elmondani, doktor?

− Ó, hamar, uram. Nagyon hamar!

− Jó lenne tudni, hogy számítanunk kell-e támadásra. Minél hamarabb megtudjuk, annál kevesebbet kell törődnünk magával a támadással, ha bekövetkezik. Egyetértesz velem, doktor?

− Hogyne, uram.

− Helyes − Elricet bosszantotta, hogy derékbatörték napját, elrontották a kilovaglás örömét. Túl gyorsan kellett visszatérnie kötelességeihez.

Doktor Jest visszatért feladatához, és szabad kezével szakértő módon megragadta az egyik férfi rab nemiszervét. Villant a penge. Ordítás harsant. Doktor Jest bedobott valamit a tűzbe.

Elric a számára előkészített székben üldögélt. Inkább untatta mintsem undorította az információszerzés rituáléja, a sikoltozás, lánccsörgés, Doktor Jest bántó suttogása. Mindez csak arra volt jó, hogy elrontsa maradék hangulatát is. De uralkodói kötelességeinek egyike volt, hogy megtekintsen ilyen eseményeket. Most is addig fog itt ülni, amíg meg nem kapja a szükséges adatokat, aztán pedig gratulál a Fő Kínvallatónak, majd kiadja a támadás esetére vonatkozó parancsokat.

Ám ezzel még nincs vége, mert ezután tábornokaival és generálisaival kell tanácskoznia, − valószínűleg egész éjszaka −, a harcosok és hajók elhelyezéséről.

Alig leplezett ásítással hátradőlt, és figyelte Doktor Jest ügyködését különféle késekkel, kampókkal, fogókkal. Gondolatai hamarosan elkalandoztak bizonyos filozófiai kérdésekre, amiket eddig még nem sikerült megoldania.

Nem mintha Elric kegyetlen lett volna; egyszerűen csak melnibonéi volt. Kora gyermekkorától hozzászoktatták az ilyesféle látványhoz.

Még ha akarta sem menthette volna meg a foglyokat a Sárkánysziget összes hagyományainak durva megsértése nélkül. Ebben az esetben egyszerű fenyegetésről volt szó, amivel szembe kellett szállni. Már hozzászokott, hogy kikapcsolja azokat az érzelmeket, amik akadályozzák uralkodói feladatai teljesítésében.

Ha bármi értelme lett volna annak, hogy szabadon engedje ezt a négy embert, akik most úgy táncolnak, ahogy Doktor Jest fütyül, akkor elengedte volna őket. De semmi okot nem látott rá, és az a négy nagyon is meglepődött volna, ha nem úgy bánnak velük, ahogy most. Ha morális döntésekről volt szó, Elricet nagyrészt gyakorlati megfontolások vezették. Döntését attól függően hozta, hogy mit tehetett. Ebben az esetben semmit. Az ilyen reakciók már szinte második természetévé váltak. Nem Melnibonét akarta megreformálni, hanem saját magát, nem akart kezdeményezni, csak a lehető legjobban válaszolni mások cselekedeteire.

Itt könnyű volt a döntés. A kém – agresszor. Az agresszorok ellen pedig mindenkinek a lehető legjobban kell védekezni. A legjobb módszerek pedig Doktor Jest módszerei voltak.

− Uram!

Elric fölrezzent elmélkedéséből.

− Megvan, amit tudni akartunk, uram − söpört végig a kamrán Doktor Jest vékony hangja. Két lánc már üres volt, rabszolgák takarítottak fel dolgokat a földről, majd a tűzbe dobták őket. A megmaradt két alaktalan tömeg Elricet a főzésre gondosan előkészített húsra emlékeztette. Az egyik még remegett egy kicsit, de a másik teljesen mozdulatlan volt már.

Doktor Jest gondosan visszahelyezte szerszámalt egy fémdobozkába, amit egy tarsolyban hordott, az övszíján. Fehér ruháját szinte teljesen elborították a rozsdaszínű foltok.

− Úgy látszik, már előttük is küldtek ki kémeket − mondta urának Doktor Jest. − ők csak ellenőrizni jöttek az utat. Ha nem térnek vissza idejében, a barbárok akkor is elindulnak.

− Nem figyelmezteti ez őket arra, hogy számítunk rájuk? − kérdezte Elric.

− Valószínűleg nem, uram. Pletykákat terjesztünk el a Fiatal Királyságok kereskedői és tengerészei között, hogy négy kémet láttak az útvesztőben, és megölték őket menekülés közben.

− Értem. Akkor hát csapdát kell állítanunk a behatolóknak.

− Úgy van, uram.

− Tudod, melyik úton jönnek?

− Igen, uram.

Elric az egyik őrhöz fordult.

− Vigyetek el egy üzenetet minden admirálisnak és generálisnak. Mennyi az idő?

− A napnyugta órája éppen csak elmúlt, uram.

− Mondjátok meg nekik, hogy legyenek a Rubin Trónusnál, két órával napnyugta után.

Elric fáradtan felállt.

− Jól végezted a dolgodat, mint mindig, doktor.

A sovány művész mélyen meghajolt, szintre kétrét görnyedt. Vékony és kenetteljes sóhajjal nyugtázta a dicséretet.

5.

EGY CSATA:

A KIRÁLY BIZONYÍTJA HADI

ÜGYESSÉGÉT

Yyrkoon érkezett elsőként, teljes harci díszben, két nagydarab testőrrel, akik a díszes harci lobogókat vitték.

− Császárom! − kiáltotta Yyrkoon büszkén és megvetően. − Átengednéd nekem a harcosok vezetését? Szeretném levenni ezt a gondot a válladról, amikor nyilván egyéb fontos dolgaid is vannak.

Elric türelmetlenül válaszolt:

− Nagyon figyelmes vagy, Yyrkoon herceg, de engem ne félts. Magam fogom irányítani Melniboné szárazföldi és vízi seregeit, hiszen ez a császár feladata.

Yyrkoon lángoló tekintettel lépett oldalra, amikor Dyvim Tvar, a Sárkányodúk Ura belépett.

A Lordot nem kísérte őr, s úgy tűnt, ruháit is csak sietősen kapkodta magára. A sisakját hóna alatt hozta.

− Császárom, a sárkányokról hozok híreket…

− Köszönöm, Dyvim Tvar, de várj vele, amíg összes parancsnokaim összegyűlnek, hogy ők is hallják.

Dyvim Tvar meghajolt, és a terem átellenes sarkába sétált, ahonnan jól szemmel tarthatta Yyrkoon herceget.

A harcosok fokozatosan szállingóztak, míg végül egy egész hadsereg gyűlt össze a Rubin Trónus lépcsőjén. Elric még mindig ugyanazt a ruhát viselte, amiben reggel kilovagolt. Nem volt ideje átöltözni, mert az útvesztő térképeit kellett tanulmányoznia − ezeket csak ő tudta elolvasni, rendes körülmények között mágikus védelem óvta az avatatlan kezektől.

− A déliek el akarják rabolni Imrryr vagyonát és mindnyájunkat elpusztítani − kezdte Elric. − Azt hiszik, találtak egy utat, amin átjuthatnak az útvesztőn. Már most száz hadihajó tart Melniboné felé. Holnap alkonyatig várnak a horizont mögött, aztán az útvesztőhöz hajóznak és behatolnak. Azt remélik, éjfélre elérik a kikötőt, és még hajnal előtt övék az Álmodó Város. Megtörténhet ez, kérdem én?

− Nem! − zúgott a válasz ezernyi torokból.

− Nem − mosolyodott el Elric. − De hogyan tehetnénk a lehető legélvezetesebbé ezt a kis háborút, amit felkínálnak?

Yyrkoon kiáltott közbe először, mint mindig.

− Azonnal induljunk eléjük sárkányokkal és harci bárkákkal. Zavarjuk vissza őket a saját földjükre, vívjuk meg ott a harcot. Támadjunk rájuk, égessük fel városaikat! Igázzuk le őket, ezzel garantáljuk a saját biztonságunkat.

Dyvim Tvar szólalt fel:

− Nincsenek sárkányok − mondta halkan.

− Micsoda? − hörögte Yyrkoon. − Mi?

− Nincsenek sárkányok, herceg. Nem lehet fölkelteni őket. Mélyen alszanak odúikban, kimerülten a legutóbbi megbízatásodtól.

− Az enyémtől?

− Te akartad bevetni őket a vilmiriai kalózok ellen. Én mondtam neked, hogy jobb lenne komolyabb feladatokra tartogatni őket, de te a kis kalózbárkákat perzseltetted szét velük, és most alszanak.

Yyrkoon arca elsötétült. Felnézett Elricre.

− Nem tudhattam előre…

Elric felemelte kezét.

− Nem használjuk a sárkányokat, csak ha tényleg nagy szükség van rájuk. Ez a déli támadás csak semmiség, de előnyre tehetünk szert, ha kivárjuk az alkalmas pillanatot. Higgyék csak, hogy nem tudunk róluk. Menjenek csak be az útvesztőbe. Amikor már mind a száz hajó bent lesz, akkor bezárjuk őket, lezárunk minden kijáratot. Csapdába kerülnek és szétzúzzuk őket.

Yyrkoon bosszúsan vizsgálgatta a padlót, nyilvánvalóan minden vágya volt, hogy valamilyen módon beleköthessen a tervbe.

A délceg, idős Magum Colim admirális lépett elő tengerzöld egyenruhájában és meghajtotta magát.

− Imrryr arany csatahajói készen állnak városuk védelmére, uram. Ahhoz viszont idő kell, hogy a megfelelő helyre manőverezzenek. Kétséges, beférnek-e mind.

− Akkor hozzatok ki néhányat és rejtsétek el őket a part mentén, hogy elkapják a menekülőket − utasította Elric.

− Hasznos terv, uram − Magum Colim megint meghajolt, aztán elvegyült társai között.

A vita még jó ideig folytatódott, ám végül mindent megbeszéltek, s már indultak volna dolgukra, amikor Yyrkoon herceg újra elkiáltotta magát:

− Megismétlem a császárnak tett ajánlatomat. Az ő személye túl becses ahhoz, hogy kockára tegyük a csatában. Én viszont értéktelen vagyok. Hadd vezényeljem én a földi és vízi erőket, hogy a császár nyugodtan a palotában maradhasson, távol a csatazajtól, és biztos lehessen a győzelemben – talán éppen egy könyvön dolgozik?

Elric elmosolyodott.

− Ismételten megköszönöm figyelmességedet, Yyrkoon herceg, de egy császárnak nem csupán elméjét, testét is birodalma szolgálatába kell állítania. Én fogom vezetni holnap a katonákat.

Mikor Elric visszaért lakosztályába, látta, hogy Kuszacsont már előkészítette számára nehéz, fekete harci vértjét. Ez a páncél melnibonéi császárok százait szolgálta már, ősi védőmágia kölcsönzött neki a Föld Birodalmában páratlan erőt. A szóbeszéd szerint még a legendás varázskardok, a Viharhozó és a Siralomkard csapásait is képes hárítani, melyeket Melniboné gonosz urainak leggonoszabbjai forgattak, aztán a Felső Világok Urai ragadtak magukhoz, ők végül elrejtették ezeket a kardokat egy olyan birodalomban, ahová maguk sem jártak szívesen.

A görnyedt, öreg szolga arca ragyogott az örömtől, ahogy a páncél minden egyes darabját megtapogatta, aztán hosszú, görcsös ujjaival végigsimított a finoman kiegyensúlyozott fegyvereken is. Elric arca viszont gondterhelt lett.

− Ó, uram! Királyom! Hamarosan részed lehet a harc örömeiben!

− Igen, Kuszacsont − reménykedjünk, hogy tényleg öröm lesz.

− Minden fogásra megtanítottalak – a kard, a tőr, az íj, a lándzsa művészetére, földön és lóháton. Te pedig jó tanítvány voltál, pedig gyengének mondanak. Nincs nálad jobb kardforgató Melnibonéban, egy kivétellel.

− Yyrkoon herceg jobb nálam – mondta Elric elgondolkozva. − Nem?

− Én egy kivételt mondtam, uram.

− És Yyrkoon az az egy. Nos, egy nap talán kipróbálhatjuk, hogy így van-e. Megfürdöm, mielőtt magamra veszem ezt a sok fémet.

− Siess, uram. Úgy hallom, sok a tennivaló.

− Fürdés után pedig aludni fogok − Elric felvidult öreg barátja rosszalló arckifejezésén. − Így lesz jobb, mert én úgysem tudom személyesen a helyére irányítani az összes bárkát. Nekem az összecsapást kell vezetnem − egy kis alvás után sokkal jobban fog menni.

− Ha te jónak látod, uram, akkor így a jó.

− Te pedig csalódtál. Mindenáron bele akarsz taszigálni ebbe az egészbe, hogy láthass fel-alá parádézni, mintha maga Arioch lennék, személyesen…

Kuszacsont a szája elé kapta kezét, mintha ő mondta volna ki a szavakat, nem pedig ura, és most igyekezne útjukat állni. A szemei tágra nyíltak.

Elric nevetett.

− Elvadult eretnekségeket mondok, ugye? Nos, mondtam már rosszabbakat is, pedig nem vagyok beteg. Melnibonéban a császárok irányítják a démonokat, Kuszacsont, nem pedig fordítva.

− Ha te mondod, uram.

− Ez az igazság − Elric kiviharzott a szobából, és rabszolgáit hívta. Megszállta a diadalmas harci kedv.

Rajta volt a fekete páncélzat: a masszív mellvért, a párnázott mellény, a hosszú lábvédők és a lánckesztyű. Oldalán jó másfél méter hosszú egyenes kard lógott, ami a monda szerint egy Aubec nevű ember-hősé volt valaha. A híd aranyos korlátjához támasztotta hatalmas kerek pajzsát, a támadó sárkány jelével.

Fején sisakot viselt: feketét, a tetején sárkányfejjel, oldalt szárnyakkal, hátul farokkal. Éjsötét volt a sisak, de rejtekében elmosódott fehér árnyék látszott, s egy karmazsin szempár, pereme alól pedig hófehér haj buggyant ki, akár füst a lángoló épületből. Amikor a sisak a főárboc tövében lógó lámpa csekélyke fényébe került, a fehér homályból arcvonások bontakoztak ki − finom, csinos vonások − egyenes orr, ívelt ajak, ferde szem. Melniboné Császára, Elric merőn figyelt a sötét útvesztőbe, hogy azonnal meghallja a közeledő ellenséget.

A parancsnoki hídon állt a sárgaarany bárkán, ami leginkább egy vitorlákkal, árbocokkal, evezőkkel felszerelt úszó erődre emlékeztetett. „A PYARAY FIA”, így hívták a hajót, a flotta zászlóshajóját. Magum Colim admirális ott állt Elric mellett. Akárcsak Dyvim Tvar, az admirális is egyike volt a Császár kevés barátjának.

Születésétől fogva ismerte Elricet, és segítette, hogy mindent megtanuljon a hadihajók és hadiflották fenntartásáról. Mint barátja, Magum Colim tarthatta Elricet túlságosan elméletinek, befelé fordulónak ahhoz, hogy Melniboné ura legyen, de mint admirális teljes mértékben elismerte és elfogadta jogát a trónra. Éppen ezért roppantul dühítette az Yyrkoon-félék beszéde. (A herceg egyébként ugyancsak a zászlóshajón tartózkodott, bár ebben a pillanatban lent, a hajó mélyén. A harci eszközöket ellenőrizte.)

„A PYARAY FIA” egy nagy barlangban vetett horgonyt. Ilyen mélyedésből több százat készítettek az útvesztő építésekor éppen erre a célra − hogy hadihajók rejtőzhessenek benne. Épp csak annyi hely állt rendelkezésre, hogy az árbocok és evezők még kényelmesen elférjenek. Mindegyik arany hadihajón evezősorok voltak, húsz-harminc evezővel mindkét oldalon. Négy, öt, esetleg hat sor egymás fölött, „A PYARAY FIA” pedig még három külön kormány-rendszerrel is rendelkezett a hajó hosszában.

Ezek az aranyba öltöztetett hajók szinte elpusztíthatatlanok voltak, ugyanakkor hatalmas tömegük ellenére könnyedén siklottak és ügyesen manővereztek, ha arra került sor. Nem először várták ezekben a barlangokban az ellenfelet. Nem is utoljára (bár a legközelebbi alkalommal már egészen mások lesznek a körülmények).

Manapság már ritkán lehetett melnibonéi hadihajót látni a nyílt tengeren. De a régi időkben ha − mint gigantikus aranytömbök –, kifutottak a kikötőből, babonás félelmet ébresztettek mindenki szívében, aki meglátta őket. Akkor még sokkal nagyobb volt a flotta, hajók százaival. Most kevesebb mint negyven hajóból állt, de az is bőven elég. Várták az ellenséget a párás sötétségben.

A hajó oldalát verdeső hullámok csobbanásalt hallgatva Elric arra gondolt, bár valami jobb tervet talált volna ki. Biztos volt a sikerben, de sajnálta az elpazarolt melnibonéi és barbár életeket. Talán jobb lett volna, ha csak elijesztik a barbárokat, nem pedig csapdába zárják őket. Nem a délvidéki flotta az első, amit Imrryr mesés gazdagsága idecsábít. Nem a déli tengerészek az elsők, akik elhiszik a szóbeszédet, hogy a melnibonéiak dekadensek és képtelenek megvédeni kincseiket, hiszen már az Álmodó Városból is alig teszik ki lábukat.

Így hát a délieket el kell pusztítani, hogy a lecke világos legyen. Melniboné még mindig erős. Yyrkoon szerint még arra is elég a hatalma, hogy visszaszerezze korábbi vezető szerepét a világban − hatalmas a varázstudomány által, ha katonailag meggyengült is.

− Psszt! − hajolt előre Magum Colim admirális. − Nem egy evező csobbant az előbb?

Elric bólintott.

− De, azt hiszem igen.

Most már tisztán hallották a szabályos csobbanásokat, ahogy az evezőtoll belemerül a vízbe, aztán kiemelkedik. Hallották az eresztékek nyikorgását is. Közeledtek a délvidékiek.

„A PYARAY FIA” állt legközelebb a bejárathoz, és elsőnek is kellett előbukkannia, de csak akkor, ha már az utolsó ellenséges hajó is elhaladt előtte. Magum Colin admirális kioltotta a lámpást, aztán fürgén és hangtalanul lement, hogy figyelmeztesse legénységét a támadók érkeztére.

Nem sokkal ezelőtt Yyrkoon, mágiája segítségével felidézett valami különös ködöt, ami elrejtette szem elől az arany bárkákat, de amin a melnibonéiak keresztülláthattak. Elric már meg is pillantotta az óvatosan haladó martalócok fáklyáit. Néhány percen belül tíz gálya haladt el a barlang előtt.

Magum Colim admirális visszatért a hídra Elrichez, és most Yyrkoon herceg is vele volt. Yyrkoon maga is sárkányos sisakot viselt, bár kevésbé remekmívűt, mint Elric, hiszen Elric volt a kevés megmaradt Melnibonéi Sárkányherceg vezére. A herceg a homályba bámult, szemel fölcsillantak a várható vérengzés gondolatára. A Császár örült volna, ha unokafivére egy másik hajót választ, nem ezt, de Yyrkoonnak joga volt a zászlóshajón tartózkodni, ez ellen nem szólhatott semmit.

Már vagy félszáz hajó haladt el előttük. Yyrkoon páncélja meg-meg nyikordult, amint türelmetlenül fel-alá járkált a hídon, vaskesztyűs kezét kardja markolatán tartva. − Mindjárt − mondogatta magának. − Mindjárt.

Ekkor horgonyuk csikorogva föltekeredett, evezőik belecsaptak a vízbe, ahogy az utolsó déli hajó is elúszott előttük. Előbukkantak rejtekükből, nekirontottak az ellenséges gálya közepének, és kettészakították.

A barbár tengerészek üvöltöztek, sokuk azonnal a vízbe hullott. Fáklyák táncoltak remegve a roncson, a talponmaradottak kétségbeesve igyekeztek, nehogy a csatorna sötét, borzongató vizébe kerüljenek. Néhány vakmerő lándzsa koppant a melnibonéi hajó oldalán, ami a roncsok közül próbált kijutni. De az imrryri íjászok sem pihentek, s a néhány túlélő hamarosan a vízbe hanyatlott.

A gyors ütközet hangja volt a jeladás a többi hajónak. Tökéletes rendben bukkantak elő a magas sziklafolyosó mindkét oldalán. A döbbent barbároknak úgy tűnhetett, a tömör kőfalból nőnek ki − szellemhajók, tele démonokkal, akik lándzsákat, nyilakat zúdítanak rájuk. Kitört a zűrzavar.

A barlang harci kiáltásoktól és fegyverek csattogásától visszhangzott. A fémen szikrázó fém hangja egy óriási kígyó dühödt sziszegésére emlékeztetett, s a barbár gályák sora magára a kígyóra, amit arany melnibonéi hajók szakítanak darabokra. Kíméletlenül rontottak a déliekre, csáklyavasak repültek az ellenséges fedélzetre, hogy magukhoz húzzák áldozatukat, s a harcosok elpusztíthassák a behatolókat.

De a délvidékiek bátrak voltak, nem vesztették el fejüket a kezdeti meglepetés után. Három gályájuk egyenesen „A PYARAY FIA” felé tartott, mert felismerték benne a vezérhajót. Tüzes nyilak hullottak magas ívben a fedélzetre, melynek deszkáit nem védte aranybevonat. Nyomukban lángok csaptak fel, vagy melnibonéi harcosok lelték halálukat.

Elric feje fölé emelte pajzsát, két nyílvessző koppant is rajta, aztán még egyre lángolva lehulltak az alsó fedélzetre. A Császár a korláthoz ugrott a nyilakat követve, s levetette magát a legszélesebb, leginkább sebezhető fedélzetre, ahol már gyülekeztek a harcosok, hogy szembeszálljanak a támadó gályákkal. Katapultok puffantak, kék lángcsóvák hasítottak a sötétségbe, de elhibázták a három gályát. A következő tűzgolyó azonban a legtávolabbi hajó árbocának csapódott, aztán a felső fedélzetre zuhant és mindent lángba borított.

Csáklyák repültek az élen haladó gályára, egészen közel húzták, és Elric az elsők között ugrott át fedélzetére. Arrafelé tört, amerre a délvidékiek kapitányát látta durva, kockás páncélban, kockás köpenyben, hatalmas szablyával kezében. A barbár üvöltözve bíztatta embereit, álljanak ellent a melnibonéi kutyáknak.

Ahogy Elric a hídhoz közelített, három görbe kardú, ovális pajzsú támadó rontott rá. Arcukon félelem látszott, de ugyanakkor a halálraszántak eltökéltsége is, akik pusztulásuk előtt minél több vért kívánnak ontani.

Elric karjára fűzte pajzsát, két kézre fogta kardját, aztán nekirohant a tengerészeknek. Az egyiket pajzzsal verte le lábáról, s még ugyanazzal a lendülettel összezúzta a másik kulcscsontját. A harmadik félreugrott, görbe kardjával Elric feje felé suhintott. A Császár nem tudta hárítani a vágást, a penge vérző sebet ejtett arcán. Válaszként széles ívben meglendítette kardját, s hatalmas erővel a barbár derekára sújtott: szinte kettészelte. A fickó még küszködött egy pillanatig, mint aki nem hiszi, hogy sebe végzetes, de mire Elric kirántotta belőle a fegyvert, már nem volt benne élet.

Az a tengerész, akit Elric a pajzsával ütött le, csak most kezdett föltápászkodni. Az albínó észrevette, megpördült, s egyetlen csapással bezúzta fejét. Tiszta volt az út a hídhoz. Elric a létra első fokára hágott. Látta a kapitányt, amint fentről figyeli, várja őt.

Feje fölé emelte pajzsát, hogy hárítsa az első csapást. Még a csata hangzavarán át is hallotta a barbár szavait.

− Meghalsz, te fehérképű démon! Meghalsz! Nincs semmi keresnivalód ezen a világon!

Elric szinte a védekezésről is megfeledkezett ezekre a szavakra. Olyan igaznak tűntek. Talán tényleg nincs semmi keresnivalója a földön.

Talán ezért hanyatlik lassan Melniboné, ezért születik évről évre egyre kevesebb gyermek, ezért nem szaporodnak már a sárkányok sem.

Hagyta, hogy a kockás köpenyű még egyet csapjon pajzsára, aztán kinyúlt alóla és ellenfele lába felé sújtott. A kapitány azonban számított erre a mozdulatra, és hátraugrott. Ezzel Elric elég időt nyert, hogy fellépjen a hídra, s szembe kerüljön a másikkal.

A barbár arca majdnem olyan halovány volt, mint a Császáré. Izzadt, zihált, tekintetében félelem szűkölt.

− Jobb lenne, ha békén hagynál minket − szólt Elric. − Mi nem ártottunk neked, barbár. Mikor vonult Melniboné utoljára a Fiatal Királyságok ellen?

− Már a puszta jelenlétetek is ártalmas, Fehérarcú. A varázslataitok. A vámjaitok. Az elbizakodottságotok.

− Hát csak ezért jöttetek ide? Azért támadtatok ránk, mert utáltok minket? Vagy a kincseinkre fáj a fogatok? Ismerd be, kapitány − a mohóság hozott titeket Melnibonéba.

− A mohóság legalább becsületes és érthető dolog. De ti nem vagytok emberek. Ami még rosszabb, istenek sem vagytok, csak úgy viselkedtek. De az időtök már lejárt. Elűzünk benneteket, elpusztítjuk a városaltokat, elfelejtjük varázslataltokat.

Elric bólintott.

− Talán neked van igazad, kapitány.

− Igen, nekünk van igazunk. Szent embereink is így mondják. Látnokaink a bukásodat jósolják. És ebben a bukásban a Káosz Urai is benne lesznek, akiket szolgálsz.

− A Káosz Urait már nem érdeklik Melniboné ügyei. Már egy évezreddel ezelőtt elvonták innen az erőiket − Elric figyelmesen tanulmányozta a kapitányt, méregette a kettejük közötti távolságot. − Talán ezért gyengülnek a mi saját erőink is. Az is lehet, hogy már belefáradtunk a hatalomba.

− Lehetséges − törölte meg verejtékes homlokát a kapitány. − A te időd lejárt. Egyszer s mindenkorra pusztulnod kell. − Aztán felhördült, amikor a Császár kardja kockás mellvértje alá hatolt és átszúrta tüdejét.

Elric féltérdre ereszkedve húzta ki a hosszúkardot. A barbár arca már csak megbékélést tükrözött.

− Ez nem volt szép, Fehérarcú. Alig kezdtünk el beszélgetni, máris félbeszakítottál. Nagyon ügyes vagy. De az idők végeztéig a pokolban fogsz senyvedni. Én most elbúcsúzom.

Elric maga sem tudta, hogy miután a barbár a fedélzetre rogyott, miért csapott kétszer a nyakára, amíg le nem hullott a feje. A fej elgurult a hajó szélére, aztán a hideg, mély habokba zuhant.

Yyrkoon bukkant fel Elric mögött.

− Jól harcoltál, császárom. A halott embernek igaza volt − mondta gúnyosan.

− Igaza?! − meredt rá Elric. − Igaza?

− Igen, ami a vitézségedet illeti − azzal Yyrkoon kuncogva eltűnt, hogy megnézze embereit, akik éppen az utolsó barbárokat kaszabolták.

Az albínó nem értette, azelőtt hogy nem tudta gyűlölni Yyrkoont. Mert most rettentően gyűlölte. Abban a pillanatban legszívesebben kitekerte volna a nyakát. A herceg mintha lelkének mélyébe pillantott volna, s utóbb megvetően ócsárolná, amit ott látott.

Elricet hirtelen dühös fájdalom kerítette hatalmába, és teljes szívével kívánta, bár ne lenne melnibonéi, ne lenne császár.

De a legjobban azt kívánta, bár meg sem született volna Yyrkoon.

6.

HAJSZA:

SZÁNDÉKOS ÁRULÁS

A súlyos arany hadibárkák méltóságteljesen siklottak a roncsok között.

Néhány ellenséges hajó még lángolt, néhány lassan süllyedt, de a legtöbb már a csatorna feneketlen mélységeiben pihent. Az égő hajók furcsa, táncoló árnyakat vetítettek a barlang falaira, mintha az elesettek szellemei még utoljára tisztelegnének, mielőtt elindulnak a tenger mélységei felé, ahol állítólag egy Káosz király uralkodott a holtak szellemflottáján. Bár talán kellemesebb sors vár rájuk, és Straasha, a Víz Elemek Ura szolgálatába kerülnek, aki a tenger felsőbb rétegeinek királya.

Néhány hajónak azonban sikerült elmenekülnie. Valahogy el tudtak lavírozni a nagy hadihajók mellett, visszaúsztak a csatornán, már valószínűleg kiértek a nyílt tengerre. Elric, Magum Colim és Yyrkoon ismét együtt álltak a hídon, és az okozott pusztítást szemlélték, amikor megérkezett a hír.

− A nyomukba kell eredni és végezni velük − mondta Yyrkoon. Arca csillogott a verítéktől, szemei lázban égtek. − Utánuk kell mennünk.

Elric vállat vont. Gyenge volt. Nem hozott magával a főzetből, melynek segítségével visszanyerhette volna erejét. Arra vágyott, hogy visszatérhessen Imrryrbe és kipihenhesse magát. Belefáradt a vérontásba, Yyrkoon áskálódásába, de leginkább saját magába. A gyűlölet, amit a herceg iránt érzett, még jobban kiszívta erejét − és az volt a legrosszabb, hogy magát a gyűlöletet is gyűlölte.

− Nem − mondta végül. − Hadd menjenek.

− Futni hagyjuk őket? Büntetlenül? De királyom! Ez nem ránk vallana!

− A herceg az idős admirálishoz fordult.

− Vagy igen, admirális?

Magum Colim a vállát vonogatta. Ő is fáradt volt, de lelke mélyén egyetértett Yyrkoonnal. Melniboné ellenségeit meg kell büntetni, még ha csak gondolni is merészelnek arra, hogy rátámadjanak az Álmodó Városra.

Mégis azt mondta:

− A császáré a döntés.

− Hagyjuk futni őket − ismételte Elric. Nekitámaszkodott a korlátnak. – Hadd vigyék meg a hírt saját barbár országukba. Meséljék csak el, hogy verték meg őket a Sárkányhercegek. A hírek elterjednek, s úgy gondolom, egy ideig nem kell újabb támadástól tartanunk.

− A Fiatal Királyságok tele vannak bolondokkal − replikázott Yyrkoon. – Nem fogják elhinni a híreket. Ugyanolyan martalócok maradnak, mint voltak. Az a legjobb figyelmeztetés, ha egyetlen egy sem tér vissza közülük.

Elric mélyet lélegzett és megpróbált úrrá lenni fenyegető gyengülésén.

− Yyrkoon herceg, próbára teszed a türelmem…

− De császárom, én csak Melniboné érdekeit tartom szem előtt. Gondolom, nem akarod, hogy néped gyengének tartson, aki még öt délvidéki gályával sem mer szembeszállni?

A Császár erőre kapott a fellobbanó haragtól.

− Ki merné állítani, hogy Elric gyenge? Talán te, Yyrkoon? − Tudta, hogy ostobaságot követ el, amikor kimondja következő mondatát, de nem tudott gátat vetni neki. − Nos jól van, szaladjunk azok után a nyomorult kis bárkák után, és süllyesszük el őket. De gyorsan. Már elegem van az egészből.

Yyrkoon szemében valami titokzatos fény izzott, amikor megfordult, hogy továbbítsa a parancsot.

Az égbolt feketéből szürkére változott, amikor a melnibonéi flotta elérte a nyílt tengert és délnek fordult, a Forrongó tenger felé. Azon túl már a déli kontinens húzódott. A barbár hajók nem merészkedtek a Forrongó Tengerre − azon halandók hajója át nem mehet, így mondják − így csak megkerülni tudták. Nem mintha egyáltalán elérhettek volna a Forrongó Tenger széléig, az arany csatahajók ugyanis nagyon gyorsan haladtak. Az evezőket húzó rabszolgákat teletömték valamely szerrel, ami tíz órán keresztül emberfeletti erőt és gyorsaságot kölcsönzött nekik, aztán a halálukat okozta. A vitorlák büszkén feszültek a feltámadt szélben. Arany hegyekként suhantak a hatalmas hajók.

Építésük titkait már maguk a melnibonéiak sem ismerték (rengeteget elfelejtettek ősi hagyományaikból). Nem nehéz elképzelni, mennyire gyűlölhették a Fiatal Királyságok Melnibonét a találmányaival együtt, amint az aranyhajók egy régi, idegen kor maradványaiként felbukkantak a menekülő gályák nyomában.

„A PYARAY FIA” haladt a flotta élén. Már jóval az ellenség megpillantása előtt előkészítették a katapultokat. Az izzadó rabszolgák fürgén cipelték a tűzgolyók ragacsos anyagát, és hosszú, kanalas végű fogókkal helyezték a katapultok bronztányérjaira.

A hídra platinatálcákon hoztak bort és ételt a három Sárkányhercegnek, akik a hajsza kezdete óta nem mozdultak el helyükről. Elric nem tudott elég erőt gyűjteni az evéshez, de egy sárga borral teli kupát azért kiürített. Az ital erős volt, egy kis életet lehelt belé.

Gyorsan felhajtott még egy pohárral. Előrenézett. Már hajnalodott, a horizonton vékony, bíbor sáv látszott.

− Ahogy megpillantjátok a napkorongot − szólt Elric − lőjétek ki a tűzgolyókat.

− Majd én kiadom a parancsot − jelentette ki Magum Colim. Megtörölte száját, és letette a csontot, amit eddig szopogatott. Elhagyta a hidat. Elric hallotta léptei döndülését.

Hirtelen úgy érezte, csupa ellenség veszi körül. Volt valami furcsa Magum Colim viselkedésében az Yyrkoonnal folytatott vita alatt. Elric próbálta elhessegetni magától az efféle őrült gondolatokat, de a kimerültség, a kételkedés saját magában, Yyrkoon nyílt gúnyolódása egyre erősítette azt az érzést, hogy egyedül, barátok nélkül áll a világban. Még Cymoril és Dyvim Tvar is menthetetlenül melnibonéiak, képtelenek megérteni az ő indítékait és megfontolásalt. Talán tagadjon meg mindent, ami melnibonéi, és névtelen szerencselovagként járja a világot?

A nap tompavörös félgömbje felbukkant a végtelen víz fekete vonala fölött. A hajó elejében a katapultok életre keltek és útjukra küldték tüzes lövedékeiket. Egyre halkuló süvítés hallatszott, mintha tucatnyi meteor szelné az eget az öt gálya felé.

Elric látta, hogy két bárka lángra lobban, de a másik három kitért a lövedékek elől, így azok ártalmatlanul csapódtak a vízbe.

Újabb tűzgolyókat készítettek elő. Felhangzottak Yyrkoon kiáltásai a híd másik végéből, nagyobb igyekezetre sarkallta a rabszolgákat. Ekkor a menekülő hajók taktikát változtattak, mert belátták, hogy úgysem bírják soká. Szétszéledtek és „A PYARAY FIA” felé száguldottak, ahogy azt más hajók is tették az útvesztőben. Elric nem csak merészségüket csodálta, hanem manőverezőképességüket is, és a hihetetlen gyorsaságot, amivel erre a logikus, ám reménytelen döntésre jutottak.

A nap a déli hajók mögé került. A három sziluett egyre közelebb került a melnibonéi zászlóshajóhoz. A tenger lassan bíborszínűvé vált, akárha a harcosok kiömlő vérére várna.

Újabb adag lángoló lövedék repült a zászlóshajóról. A támadók vezérbárkája ismét megpróbált kitérni, de két tűzgömb ezúttal közvetlenül a fedélzetbe csapódott, és a hajó lángba borult. Égő emberek ugráltak a vízbe. Égő emberek nyilaztak eszeveszetten a zászlóshajóra. Égő emberek fordultak le lassan az árbocokról.

Az égő emberek elpusztultak mind, de a lángoló hajó egyre csak jött: valaki rögzítette a kormánykereket és egyenesen „A PYARAY FIA” felé irányozta. A gálya belefutott a csatahajó arany oldalába, és tűzcsóvák hullottak róla a katapultokra. A tűzgolyók anyagát tartalmazó katlan tüzet fogott, mire a hajó minden részéből katonák özönlöttek oda, hogy a lángokat megfékezzék.

Elric mosolyogva figyelte, mit tettek a barbárok. Talán az a hajó szándékosan hagyta magát felgyújtani. Most a zászlóshajó legénységének zöme a tűzzel volt elfoglalva − a délvidéki hajók pedig felzárkóztak mellé, kivetették csáklyáikat és a barbárok átugráltak a fedélzetre.

− Vigyázat, idegenek a fedélzeten! – kiáltotta Elric, jócskán elkésve a figyelmeztetéssel. − Támadnak a barbárok!

Látta, hogy Yyrkoon sarkonfordul, szemrevételezi a helyzetet, aztán lerohan a hídról.

− Te maradj itt, királyom − vetette oda futtában Elricnek. − Most túl fáradt vagy a harchoz.

Erre a Császár összeszedte minden maradék erejét és unokafivére után botorkált, hogy védje a hajót.

A barbárok nem az életükért küzdöttek − tudták, azt már úgyis elvesztették. A büszkeségük hajtotta őket. Legalább egy melnibonéi hajót magukkal akartak vinni a pusztulásba, a zászlóshajó pedig különösen alkalmasnak látszott erre a célra. Nem lehetett semmibe venni ezeket az embereket. Tisztában voltak vele, hogy ha meg is szerzik a zászlóshajót, a flotta egy pillanat alatt elsöpri őket. De a többi hajó még messze volt. Sok élet vész el, mire ideérnek.

Az alsó fedélzeten Elric két daliás termetű barbárral találta szembe magát, akik görbe kardot és ovális pajzsot szorongattak. Előrelendült, de a páncél szinte visszahúzta tagjait, tulajdon pajzsa és kardja pedig oly nehéznek bizonyult, hogy alig bírta felemelni. Két penge csapott sisakjára, szinte egyszerre. Hátralépett, megragadta az egyik ember karját, a másikat pedig megtaszította pajzsával. Görbe szabja csattant hátvértjén, majdnem kibillentette egyensúlyából. Körülötte füst és forróság gomolygott, tombolt a küzdelem. Utolsó elkeseredésében vaktában lecsapott kardjával és érezte, hogy húsba talál. Egyik ellenfele hörögve lehanyatlott, orrán-száján ömlött a vér. A másik támadásba lendült.

Elric ismét hátrált, belebotlott a levágott barbár merev testébe és elesett, de kardját estében maga elé tartotta. Ahogy a diadalmas ellenfél ráugrott, hogy végezzen vele, a penge nyomban fölnyársalta. A holttest Elricre zuhant, ő azonban már nem érezte a súlyt. Elájult. Híg vére nem először hagyta cserben, amikor nem kapta meg a szükséges főzeteket.

Sós ízt érzett a szájában. Először arra gondolt, vér. Pedig csak tengervíz volt. Hullám csapott át a fedélzeten, attól tért magához. Küszködve próbált kimászni a ránehezedő test alól, amikor ismerős hangot hallott. Elfordította fejét és fölpillantott.

Yyrkoon herceg állt fölötte, szélesen mosolygott. Élvezettel figyelte a Császár vergődését. Fekete, olajos füst szállongott körötte, de a csatazaj már elnémult.

− Győztünk, kuzin? − nyögte Elric fájdalmasan.

− Igen. Minden barbár halott. Indulunk vissza Imrryrbe.

A Császár megkönnyebbült. Hamarosan meghal, ha nem juthat hozzá varázsitalaihoz.

Öröme olyannyira látható volt, hogy Yyrkoon fölnevetett.

− Szerencse, hogy nem tartott tovább a harc, uram, különben vezető nélkül maradtunk volna.

− Segíts fel, kuzin − Gyűlölt szívességet kérni Yyrkoontól, de nem tehetett mást. Kinyújtotta kezét.− Elég jól vagyok, hogy végignézzem a hajót.

Yyrkoon odalépett, mintha a kezét akarná megragadni, de meggondolta magát.

− Nem értek egyet veled, uram. Mire a hajó újra keletnek fordul, már halott leszel − mondta, még mindig mosolyogva.

− Ostobaság. A szereim nélkül is sokáig elélek, bár a mozgás nehezemre esik. Segíts fel, Yyrkoon. Ez parancs.

− Nem parancsolhatsz nekem, Elric. Láthatod, most én vagyok a császár.

− Vigyázz, kuzin. Én elnézem ezt a gyalázkodást, de mások nem. Kénytelen leszek…

Yyrkoon átlépett Elric fölött és a korláthoz ment. A korlát egy darabját kapcsokkal rögzítették a többi részhez, amikor nem volt mellette a kiszálló rámpa. A herceg lassan kioldotta a kapcsokat, és a korlátrészt a tengerbe rúgta.

Az albínó kétségbeesetten igyekezett kiszabadítani magát, de alig tudott megmozdulni.

Yyrkoon viszont látszólag természetfeletti erővel bírt. Lehajolt és könnyedén leemelte az Elricre nehezedő testet.

− Yyrkoon − lehelte a Császár. − Ez nem vall bölcsességre.

− Tudod, hogy sosem voltam óvatoskodó. − A herceg csizmás lábát Elric oldalának támasztotta és lökött rajta egyet. Az albínó a fedélzet széle felé csúszott. Látta maga alatt az örvénylő, fekete vizet.

− Búcsúzz, Elric. Mostantól igazi melnibonéi ül a Rubin Trónuson. Ki tudja, talán még Cymorilt is királynőjévé emeli… volt már példa ilyesmire…

Elric érezte, hogy gurul, aztán zuhan, s belecsobban a tengerbe. Nehéz páncélja a mélybe húzta. Yyrkoon utolsó szavai úgy doboltak fülében, akár az aranybárkák oldalát csapkodó hullámok.

Második könyv

Bizonytalanabbul önmagát és sorsát illetőleg, mint valaha, az albínó királynak mágikus erőihez kellett nyúlnia, tudván tudva, hogy olyan cselekedetekre kényszerül, amelyek igen távol esnek attól, ahogy életét eredetileg elképzelte. Rendet kell teremtenie. Uralkodnia kell. Gonosszá kell lennie. De még ebben is útját fogják állni.

1.

A TENGER KIRÁLYÁNAK

BARLANGJAI

Elric rohamosan süllyedt, kétségbeesetten próbálta bent tartani utolsó korty levegőjét. Úszni nem volt ereje, a vértezet súlya pedig csírájában fojtotta el a reményt, hogy felszínre emelkedhet, ahol Magum Colim vagy más híve észreveheti.

A fülében visszhangzó dübörgés lassan suttogássá szelídült, mintha halk hangocskák szólnának hozzá, a víz-elemek, akikkel fiatalkorában amolyan barátság-félében állt. A fájdalom is elmúlt lassan a tüdejében; a szemét elhomályosító vörös köd eloszlott, és látni vélte apja, Sadric arcát, aztán Cymorilét, és futólag Yyrkoonét is.

Az ostoba Yyrkoon: milyen büszke arra, hogy melnibonéi, mégis éppen Melniboné finomsága hiányzik belőle. Épp olyan faragatlan és brutális, mint az általa olyannyira megvetett barbárok a Fiatal Királyságokból. Elric szinte kezdett hálás lenni neki. Vége az életének. A szellemét marcangoló problémák elhalványultak. Félelmei, kínjai, szerelmei és gyűlöletei a múltba süllyedtek, előtte csak a feledés állt.

Utolsó lélegzetével teljesen átadta magát a tengernek; Straashának, minden Víz Elemek Urának, a melnibonéi nép egykori patrónusának. Még eszébe jutott a régi varázsige, amellyel ősei idézték meg Straashát. A szavak kéretlenül bukkantak fel haldokló agyában:

Tengerek Vize, Te adtál életet,

Anyánk vagy Te, ki tejjel etet.

Az eget ha felhőnép borítja el,

Azidőn elsőből utolsó leszel.

Tenger Urai, vérei népemnek

Eljött az ideje segítségteknek

Sós-vized vér, táplálja a vérünk

Népünk és tenger, közös vérből élünk.

Straasha, örök király, változatlan tenger

Óvj meg most engem őriző kezeddel

Mert ellenségem rám tör, Téged is fenyeget

S gyönyörű tengerünk leigázott lehet.

A szavaknak vagy ősi, szimbolikus jelentésük volt, vagy valamilyen, Elric előtt ismeretlen melnibonéi történelmi eseményre vonatkoztak. Alig jelentettek valamit számára, mégis makacsul ismétlődtek, ahogy teste egyre süllyedt a zöld vízben. Még akkor sem hallgattak el, amikor minden sötétbe borult körülötte és tüdeje megtelt vízzel. Furcsa volt, hogy talán már halott, mégis hallja a kántálást.

Jó idő eltelhetett addig, amíg újra kinyitotta szemét, örvénylő vizet látott, mögötte pedig nagy, határozatlan körvonalú alakokat. Felé közeledtek. Úgy tűnt, a halál lassan jön, s míg megérkezik, addig álmot lát. Az élen álló alaknak türkizzöld szakálla és haja volt, halványzöld bőre, mintha magából a tenger vizéből lett volna.

Amikor megszólalt, a hangja morajlott, mint a dagály. Rámosolygott Elricre.

− STRAASHA VÁLASZOL HÍVÁSODRA, HALANDÓ. A MI SORSUNK ÖSSZEFONÓDOTT. HOGYAN SEGÍTHETEK NEKED, ÍGY MAGAMNAK IS?

Elric szája tele volt vízzel, mégis tudott beszélni (ez is csak azt bizonyította, hogy álmodik).

Megszólalt:

− Straasha király. A festmények a D’a’rputna Toronyban − a könyvtárban. Kisfiúkoromban láttam őket, Straasha király.

A tenger királya feléje nyújtotta egyik tengerzöld kezét.

− TE IDÉZTÉL MEG. A SEGÍTSÉGÜNKRE VAN SZÜKSÉGED. MI TISZTELETBEN TARTJUK A NÉPEDDEL KÖTÖTT EGYEZSÉGÜNKET.

− Nem! Én nem akartalak megidézni. A szavak maguktól tolultak haldokló agyamba, örülök, hogy megfulladtam, Straasha király.

− AZ NEM LEHET. HA AZ AGYAD MEGIDÉZETT ENGEM, AZT JELENTI, HOGY ÉLNI AKARSZ. SEGÍTÜNK NEKED − Straasha király szakálla hullámzott a vízben. Mélyzöld szemei kedvesen, szinte gyengéden tekintettek az albínóra.

Elric megint becsukta szemét.

− Álmodom − mondta. − Csalóka reményekkel áltatom magam − Érezte a tüdejét kitöltő vizet, és tudta, már nem lélegzik. Minden oka megvolt azt hinni, hogy halott. − Ha tényleg valóság vagy, öreg barátom, és segíteni akarsz nekem, akkor visszavihetnél Melnibonéba hogy leszámolhassak a bitorló Yyrkoonnal és megmentsem Cymorilt, mielőtt még túl késő lenne. Csak ez aggaszt – azok a kínok, amiket Cymoril el fog szenvedni, ha a bátyja lesz Melniboné császára.

− EZ MINDEN. AMIT A VÍZ-ELEMEKTŐL KÉRSZ? − Straasha király szinte csalódottnak látszott.

− Még ezt sem kérem. Csak annyit mondtam, ha mindez valóság lenne és tudnék beszélni, ami persze lehetetlen, akkor ezt kívánnám. Most pedig meghalok.

− AZT NEM LEHET, ELRIC ÚR. MERT SORSUNK VALÓBAN ÖSSZEFONÓDOTT, ÉS ÉN TUDOM, HOGY MÉG NEM ÉRKEZETT EL PUSZTULÁSOD IDEJE. EZÉRT ÍGÉRETEM SZERINT SEGÍTEK NEKED.

Elric maga is meglepődött saját fantáziaképének részletekbe menő élességén. Magában ezt mondta:

− Milyen kegyetlen módon gyötröm önmagam! Itt az ideje, hogy beismerjem: meghaltam…

− NEM HALHATSZ MEG. MÉG NEM.

Mintha felemelték volna a tengeri király szelíd kezei, és vinnék, kanyargó, korall-rózsaszín folyosókon keresztül, ki a vízből. Elric érezte, ahogy a víz eltűnik tüdejéből, gyomrából, és újra lélegzik.

Lehet, hogy az elemek mondabéli síkjára került − arra a síkra, amely keresztezi a föld elsődleges anyagi síkját?

Végül megpihentek egy hatalmas, buborékszerű, rózsaszín– kékben játszó gyöngyház-barlangban. A tengeri király a padlóra fektette Elricet, valami homokféleségre. Ám mégsem lehetett közönséges homok, mert elhúzódott a helyről, ahol a férfi feküdt, aztán visszatért oda, amikor elmozdult onnan.

Straasha király mozdulatait olyan hang kísérte, akár a visszahúzódó hullám zúgása. Átvágott a fehér homokon, és egy hatalmas jade trónszékhez lépett. Leült, zöld öklére támasztotta zöld arcát. Kissé zavartan, de jóindulattal fürkészte Elricet.

Az albínó még mindig gyenge volt, de már egyenletesen lélegzett. Mintha átmosta, megtisztította volna bensőjét a testén átáramló tengervíz. Tökéletesen tisztának érezte fejét, és egyre kevésbé volt biztos abban, hogy álmodik.

− Még mindig nem értem, miért mentettél meg, Straasha király − motyogta fektében.

− A MÁGIKUS IGÉK MIATT. MEGHALLOTTUK ŐKET ITT, EZEN A SÍKON, ÉS JÖTTÜNK. ENNYI AZ EGÉSZ.

− Igen. De a varázslathoz ennél több kell. Kántálás, szimbólumok, rituálék. Azelőtt ez mindig így volt.

− TALÁN EZÚTTAL A RITUÁLÉKAT A SÜRGETŐ SZÜKSÉG HELYETTESÍTETTE. S EZ IDÉZETT MEG MINKET. AZT MONDOD, MEG AKARSZ HALNI. ÁM VILÁGOS, HOGY NEM ÍGY VAN, MERT AKKOR HÍVÁSOD NEM LETT VOLNA ILYEN TISZTA ÉS NEM ÉRT VOLNA EL HOZZÁNK ILYEN GYORSAN. DE MOST NE GONDOLKODJ EZEN. HA KIPIHENTED MAGAD, AKKOR MEGTESSZÜK, AMIRE KÉRTÉL MINKET.

Elric nagy nehezen ülő helyzetbe tornászta magát.

− Az előbb összefonódott sorsokról beszéltél. Akkor hát tudsz valamit az én sorsomról is?

− CSAK EGY KEVESET. AZT HISZEM. A VILÁGUNK KEZD MEGÖREGEDNI. AMIKOR AZ ELEMEK MÉG ERŐSEK VOLTAK A TE SÍKODON. MELNIBONÉ NÉPE IS OSZTOZOTT EBBEN AZ ERŐBEN. MOST A MI ERŐNK LASSAN ELENYÉSZIK, EZÉRT A TIÉTEK IS. VALAMI MEGVÁLTOZOTT. BIZONYOS JELEK ARRA MUTATNAK. HOGY A FELSŐ VILÁGOK URAI ÚJRA ÉRDEKLŐDNI KEZDTEK A VILÁGOTOK IRÁNT. TALÁN ATTÓL TARTANAK, HOGY A FIATAL KIRÁLYSÁGOK NÉPE MÁR ELFELEJTETTE ŐKET.

TALÁN A FIATAL KIRÁLYSÁGOK NÉPE EGY ÚJ KOR ELJÖVETELÉVEL FENYEGET, AMIBEN ISTENEKNEK VAGY HOZZÁM HASONLÓKNAK MÁR NEM LESZ HELYÜK. GYANÍTOM, HOGY VALAMI BAJ LEHET A FELSŐBB VILÁGOK SÍKJAIN.

− Mi mást tudsz még?

Straasha király fölemelte fejét, egyenesen Elric szemébe nézett.

− NEM TUDOK TÖBBET MONDANI NEKED, RÉGI BARÁTAIM FIA, CSAK AZT, HOGY JOBBAN JÁRSZ, HA ENGEDELMESKEDSZ SORSODNAK, HA MAJD MEGÉRTED.

A Császár felsóhajtott.

− Azt hiszem, értem, mit mondasz, Straasha király. Követni fogom tanácsodat.

− MÁR ELEGET PIHENTÉL, IDEJE INDULNI.

A tenger-király felemelkedett tej-jade trónusáról, Elrichez siklott, és felkapta erős, zöld karjaiba.

− HALÁLOD ELŐTT MÉG TALÁLKOZUNK, ELRIC. REMÉLEM, MÉG EGYSZER A SEGÍTSÉGEDRE LEHETEK. NE FELEDD, HOGY LEVEGŐ ÉS TŰZ TESTVÉREINK IS SEGÍTENEK NEKED. JUSSANAK ESZEDBE AZ ÁLLATOK IS − ŐK IS SZOLGÁLATODRA LEHETNEK. NE KÉTELKEDJ SEGÍTSÉGÜKBEN. DE AZ ISTENEKTŐL ÓVAKODJ, ELRIC. ŐRIZKEDJ A FELSŐBB VILÁGOK URAITÓL! NE FELEDD, AZ Ő SEGÍTSÉGÜKÉRT ÉS AJÁNDÉKUKÉRT MINDIG FIZETNI KELL.

Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Elric a tenger-királytól hallott, mielőtt újra suhanni kezdtek az idegen sík alagútjaiban, olyan sebesen, hogy nem is tudta megkülönböztetni a részleteket. Hamarosan már azt sem ismerte fel, hogy Straasha király birodalmában járnak-e, avagy saját világának tengerének mélyén.

2.

AZ ÚJ CSÁSZÁR ÉS AZ

ÚJJÁSZÜLETETT CSÁSZÁR

Különös felhők tornyosultak az égen, a nap hatalmasan, vörösen izzott mögöttük. Az óceán fekete színt öltött, ahogy az arany gályák hazafelé suhantak, megelőzve sérült zászlóshajójukat. A PYARAY FIÁ-t halott rabszolgákkal, tépett vitorlákkal, füsttől kába emberekkel és hídján az új császárral vánszorgott előre. Az új császár volt csupán diadalmas az egész seregben, de ő aztán igazán. Most már az ő zászlója büszkélkedett a zászlórúdon, mivel késlekedés nélkül halottá nyilvánította Elricet, saját magát pedig Melniboné urává.

Yyrkoon számára a különös égbolt a változás előjele volt, a Sárkánysziget régi dicsőségének visszatérését hirdette. Amikor a parancsokat kiadta, hangjában öröm és elégedettség csengett. Magum Colim admirális, aki annak idején tartott Elrictől, de most kénytelen volt engedelmeskedni, arra gondolt, talán nem lenne-e jobb úgy bánni Yyrkoonnal, ahogy (gyanúja szerint) Yyrkoon bánt Elrickel.

Dyvim Tvar saját hajója, a TERHALI KÜLÖNÖS MEGELÉGEDÉSE korlátjának támaszkodott. Szintén az eget fürkészte, csakhogy ő baljós előjelet látott benne, mert Elricet gyászolta, és azon gondolkodott, hogyan fog bosszút állni, ha netán kiderülne, hogy Yyrkoon gyilkolta meg unokafivérét a Rubin Trónusért.

A láthatáron felbukkant Melniboné, mint egy hatalmas, tüskés szörny, ami visszahívja övéit meleg méhének mélyére, Imrryr Álmodó Városába. A tengeri labirintus központi ajtaja megnyílt, víz csobbant az arany bárkák nyomán, aztán elnyelte őket az alagutak nedves sötétje, ahol még mindig fehér, felpüffedt holttestek úszkáltak a tegnapi csata roncsai között. A hajóorrok dölyfösen vágtak át prédájuk maradékain, de fedélzetük nem örömtől volt hangos, mert szomorú hírt hoztak császárukról, aki elesett a csatában (Yyrkoontól tudták meg, mi történt).

Aznap este, és még hét éjszakán át Melniboné Vad Tánca fogja uralni az utcákat. Varázsitalok és bűbájok tartják ébren a népet, mert tilos az alvás minden melnibonéi számára, akár öreg, akár fiatal, mialatt a császárt gyászolják.

A Sárkányhercegek anyaszült meztelenül járják a várost, hogy bármely útjukba kerülő fiatal nőbe eresszék magjukat, mert a hagyomány szerint a császár halála után Melniboné nemeseinek annyi arisztokrata vérű gyermeket kell nemzeniük, amennyit csak tudnak.

Zenész rabszolgák jajgatnak minden toronyból, más rabszolgákat megölnek és megesznek. Szörnyű tánc volt ez, a Kín Tánca, mely legalább annyi életet vett el, amennyit létrehozott.

Egy tornyot lerombolnak, helyette újat építenek ebben a hét napban, és ezt a tornyot VIII. Elric, az Albínó Császár után nevezik el, aki meghalt a tengeren, Melniboné védelmében a délvidéki kalózok ellen folytatott csatában.

Megölték a tengeren, testét elnyelték a hullámok. Rossz hír volt ez, mert azt jelentette, hogy Elric Pyaray szolgája lett, a Lehetetlen Titkok Csápos Tudójáé. A Káosz Úré, aki a Káosz Flottának parancsolt − halott hajóknak, halott tengerészeknek, akik örök időkre az ő szolgái − és nem volt illő, hogy ilyen sors jusson egy melnibonéi királyi sarj osztályrészéül.

Hosszú lesz ez a gyász, gondolta Dyvim Tvar. Szerette Elricet, azzal együtt, hogy gyakran helytelenítette a módszereket, amelyekkel a Sárkányszigetet kormányozta. Szíve szerint lement volna a Sárkány odúkhoz, és az alvó sárkányokkal töltötte volna a gyász idejét, akik most, Elric halála után szeretetének megmaradt tárgyai lettek. Aztán eszébe jutott Cymoril, aki Elric visszatérését várja.

A hajók lassan felbukkantak az alkonyi homályban. Imrryr rakpartjain már égtek a fáklyák. A kikötő kihalt volt, csupán egy kisebb csoport álldogált a központi móló végében egy kocsi körül. Hűvös szél támadt.

Dyvim Tvar tudta, hogy Cymoril hercegnő várakozik ott, testőreivel.

Bár a zászlóshajó bukkant ki utolsónak az útvesztőből, a többi hajónak meg kellett várnia, amíg először azt fordítják irányba és kötik ki.

Ha nem követelte volna meg mindezt a hagyomány, Dyvim Tvar már otthagyta volna hajóját, hogy beszéljen Cymorillal, lekísérje a rakpartról, és közben elmondja neki, amit Elric halálának körülményeiről tud. De ez lehetetlen volt.

Még mielőtt a TERHALI KÜLÖNÖS MEGELÉGEDÉSE horgonyt vethetett volna, A PYARAY FIA rámpája leereszkedett, és a büszkén pöffeszkedő Yyrkoon császár lépett le rajta. Diadalmas kézmozdulattal üdvözölte húgát, aki szemmel láthatóan még most is szerelmét kutatta a hajó fedélzetén.

Cymoril hirtelen megértette, hogy Elric meghalt, és azt is gyanította, hogy halálához valamilyen módon Yyrkoonnak is köze van. Vagy hagyta, hogy egy barbár csapat levágja Elricet, vagy saját kezűleg végzett vele. Ismerte a bátyját, tudta, mit jelent az arckifejezése. Akkor szokott ilyen elégedett arcot vágni, ha különösen jól sikerült valamely aljassága.

Cymoril szemét elfutotta a könny, de ugyanakkor iszonyú haragot is érzett. Hátravetette fejét és a rohanó, ólmos fellegekre kiáltott:

− Óó! Yyrkoon elpusztította őt!

A testőrei meghökkentek. Kapitányuk óvatosan kérdezte:

− Úrnőm?

− Halott, és a bátyám ölte meg. Fogjátok meg Yyrkoon herceget, kapitány. Öljétek meg.

A kapitány kelletlenül kardja markolatához nyúlt. Az egyik hevesebb, fiatalabb őr azonban már fegyvert is rántott.

− Én megölöm, ha ez a kívánságod, hercegnő − Az ifjú katona vakon és teljes szívvel szerelmes volt Cymorilba.

A kapitány figyelmeztető pillantást küldött az ifjú felé, de az észre sem vette. Két másik katona is kardot rántott, ahogy a vörösköpenyes, sárkánysisakos Yyrkoon közelgett.

− Én vagyok a császár! – kiáltotta a partra lépő férfi.

− Nem! − sikoltotta Cymoril. − Elric! Elric! Hol vagy?

− Új urát, Káosz Pyarayt szolgálja. Halott kezei egy Káosz hajó evezőit markolják, húgom. Halott szeme már semmit sem lát. Halott fülei csak Pyaray korbácsainak suhogását és saját halott húsának recsegését hallják. Elric páncélostul a tenger fenekére süllyedt.

− Gyilkos! Áruló! − zokogta Cymoril.

A kapitány, aki gyakorlatias férfiú volt, halkan odasúgta katonáinak:

− Tegyétek el a fegyvereket és tisztelegjetek új császárotoknak!

Csak a szerelmes ifjú katona engedetlenkedett.

− De hát megölte a császárt! Úrnőm, Cymoril mondta!

− Na és aztán? Most már ő a császár. Térdre, vagy meghalsz.

A fiatal harcos vadul felordított és Yyrkoon felé ugrott, aki hátralépett, és megpróbálta kiszabadítani kezelt köpenye ráncai közül. Erre nem számított.

De előlépett a kapitány is, kivont karddal, és letaglózta az ifjút, aki felhördült, majd kicsavarodott testtel Yyrkoon lába elé rogyott.

A kapitány akciója az új császár hatalmának elismerése volt. Yyrkoon kishíján elmosolyodott az elégedettségtől, ahogy a vérző testre nézett.

A kapitány féltérdre ereszkedett, véres kardjával kezében.

− Császárom − suttogta.

− Megfelelően kimutattad hűségedet, kapitány.

− Hűségem a Rubin Trónusé.

− Helyes.

Cymoril reszketett az elkeseredett haragtól, de tehetetlen volt. Már tudta, hogy senkire sem számíthat.

Yyrkoon császár odalépett hozzá, és leplezetlen vággyal végigmérte. Kinyújtotta kezét, végigsimított Cymoril nyakán, arcán, száján. Aztán lehanyatlott a keze, és futólag a lány mellét is érintette.

− Húgom − mondta. − Most már teljesen az enyém vagy.

És Cymoril volt a második, aki a lába elé borult. Ájultan.

− Vegyétek föl − parancsolta Yyrkoon az őröknek. − Vigyétek vissza a tornyába, és gondoskodjatok róla, hogy ott is maradjon. Két őr állandóan legyen mellette, és minden lépését figyeljék, mert árulást tervezhet a Rubin Trónus ellen.

A kapitány meghajolt és jelt adott embereinek, hogy tegyenek a parancs szerint.

− Igenis, uram. Meglesz.

Yyrkoon visszanézett a fiatal katona holttestére.

− Ezt pedig etessétek fel a rabszolgáival, hogy továbbra is szolgálhassa úrnőjét − mosolygott.

A kapitány is elmosolyodott, értékelte a tréfát. Rendjénvalónak érezte, hogy Melniboné trónján megint rátermett uralkodó ül. Olyan császár, aki tudja, hogyan kell viselkedni, hogyan kell bánni az ellenfelekkel. Aki természetesnek veszi a feltétlen hűséget.

A kapitány úgy érezte, Melniboné dicső, harcos időknek tekint elébe. Imrryr harcosai és aranybárkái megint kirajzanak, hogy édes, kellemes rettegést élesszenek a Fiatal Királyságok barbáraiban. A testőr már látta saját magát, ahogy térdig gázol Lormyr, Argimiliar, Pikarayd, Ilmiora és Jadmar kincseiben.

Még talán kormányzó is lehet belőle, mondjuk a Bíbor Városok Szigetén. Milyen válogatott kínzásokban fogja részesíteni a felkapaszkodott tengeri királyocskákat, elsősorban Tarfejű Smiorgan grófot, aki arra törekszik, hogy a szigete Melnibonéval vetélkedő kereskedelmi kikötő legyen.

Miközben az eszméletlen Cymoril hercegnőt vitték a toronyba, a kapitány alaposan megszemlélte a testet, és feltámadt benne a vágy. Yyrkoon bizonyára meg fogja jutalmazni hűségéért. A hideg levegő ellenére beleizzadt a szédítő kilátásokba. Személyesen fogja őrizni Cymoril hercegnőt. Nagyon is ínyére volt a dolog.

Yyrkoon seregei élén D’a’rputna Tornya felé masírozott, a Császárok Tornya felé, ahol a Rubin Trónus állt. Visszautasította a felajánlott hordszéket, inkább a maga lábán ment, hogy győzelme minden egyes pillanatát kiélvezhesse. Úgy közelített az Imrryr közepén álló magas toronyhoz, mintha szeretett asszonyához menne. Sietség nélkül, kéjesen, mert tudta, hogy senki nem veheti el tőle.

Körültekintett. A sereg mögötte menetelt. Magum Colim és Dyvim Tvar vezette őket. A kanyargós utcákon nagy tömeg gyúlt össze, mindenki földig hajolt előtte. Rabszolgák borultak térdre. Még a teherhordó állatokat is térdre kényszerítették, amikor elhaladt előttük. Yyrkoon szinte szájában érezte a hatalom ízét, mintha zamatos gyümölcsbe harapna.

Mélyeket szippantott a levegőből. Még az is az övé. Egész Imrryr az övé. Egész Melniboné. Nemsokára pedig az egész világ. Mert leigázza az egészet! Micsoda nagyszerű félelem tér majd vissza a földre, milyen édes rettegés!

Yyrkoon császár vakon, szinte önkívületben lépett be a toronyba. A trónterem hatalmas kapujánál egy pillanatra elbizonytalanodott. Aztán jelt adott a kapunyitásra, és kéjesen agyába vésett minden részletet. A falakat, a zászlókat, a trófeákat, a galériákat. Mindez már az övé!

A trónterem kongott az ürességtől, de hamarosan tele lesz színnel, vigassággal, igazi melnibonéi mulatsággal. Túlságosan rég nem lebegett már a vér édes illata ebben a teremben,

Tekintete lassan felkúszott a trón lépcsőin, de mielőtt még magára a trónra tekintett volna, Dyvim Tvar döbbent horkanását hallotta háta mögül. Azonnal a Rubin Trónusra szegződött pillantása, és szája tátva maradt a látványtól. Szemel elkerekedtek a hitetlen csodálkozásban.

− Illúzió! − nyögte.

− Jelenés − morogta Dyvim Tvar némi elégtétellel.

− Eretnekség! − rikoltotta Yyrkoon császár. Előbbre botorkált, és a trónon ülő néma, kámzsás alakra mutatott. – Az enyém! Az enyém!

Az alak nem méltatta válaszra.

− Az enyém! Eredj onnan! A trón Yyrkooné. Most Yyrkoon a császár! Ki vagy? Hogy merészelsz az utamba állni?

A csuklya lehullott. Alóla csontszín arc bukkant elő, tejfehér hajjal keretezve. Karmazsin szemek tekintettek hidegen a rikoltozó, ugráló alakra.

− Te halott vagy, Elric! Tudom, hogy halott vagy!

A jelenés nem válaszolt, csupán a fehér ajkak húzódtak halvány mosolyra.

− Nem élhetted túl. Megfulladtál. Nem jöhettél vissza. Pyarayé a lelked!

− Mások is uralkodnak a tengerben − mondta az alak a Rubin Trónuson. – Miért öltél meg, kuzin?

Yyrkoont ezúttal cserbenhagyta fondorlatossága, csupán a rettegés és a döbbenet maradt.

− Mert enyém az uralkodás joga! Mert te nem voltál elég erős, elég kegyetlen, elég életrevaló…

− Hát nem vicces, kuzin?

− Tűnj el! Gyerünk! Nem hódolok be egy szellemképnek! Egy halott császár nem uralhatja Melnibonét!

− Azt majd meglátjuk − mondta Elric, és jelt adott Dyvim Tvarnak és melnibonéi harcosainak.

3.

HAGYOMÁNYOS IGAZSÁGTÉTEL

Most úgy fogok uralkodni, ahogy szeretted volna, kuzin − mondta Elric, amint Dyvim Tvar katonái körülfogták a póruljárt bitorlót. Kezét hátracsavarták, fegyvereit elvették.

Yyrkoon vicsorgott, mint a csapdába esett farkas. Vadul körülnézett, mintha segítséget várna az összegyűlt katonáktól, ám azok közönyösen, vagy nyílt megvetéssel néztek vissza rá.

− És te, Yyrkoon herceg, te leszel az első, aki megtapasztalja új uralmam áldásait. Elégedett vagy?

Yyrkoon lesunyta fejét. Reszketett. Elric felkacagott.

− Hangosabban, kuzin!

− Arioch és a Pokol Hercegei kínozzanak a világ végeztéig − acsargott Yyrkoon. Eltorzult arccal, vérben forgó szemekkel kiáltotta: − Arioch! Arioch! Átkozd meg ezt a gyenge albínót! Arioch! Pusztítsd el, vagy Melniboné fog elpusztulni!

Az albínó csak nevetett.

− Arioch nem hall téged. A Káosz már gyenge a földön. A tiédnél nagyobb mágikus erő kell ahhoz, hogy visszahozd a Káosz Urak segítségét. És most mondd meg, hol van Cymoril úrnő?

De Yyrkoon makacs hallgatásba burkolózott.

− A saját tornyában, császárom – mondta Magum Colim.

− Yyrkoon egyik talpnyalója vitte oda − szólt Dyvim Tvar is. − Cymoril saját testőrségének kapitánya, aki megölte egyik emberét is, amikor az meg akarta védeni úrnőjét Yyrkoontól. Lehet, hogy Cymoril hercegnő veszélyben forog, uram.

− Akkor gyorsan a toronyhoz. Katonákkal. Hozzák ide Cymorilt és testőrkapitányát.

− És Yyrkoonnal mi legyen, uram?– kérdezte Dyvim Tvar.

− Ő maradjon csak itt, amíg húga meg nem érkezik.

Dyvim Tvar meghajolt, és néhány válogatott emberrel kiviharzott a trónteremből. Senkinek sem kerülte el figyelmét, hogy a Lord mennyivel ruganyosabban és vidámabban lépked, mint amikor idejött, Yyrkoon herceg nyomában.

Yyrkoon fölszegte fejét és végignézett az udvari népen. Egy pillanatra ijedt, szánalomra méltó gyermeknek látszott. A gyűlölet és harag redői eltűntek arcáról, és Elric érezte, hogy kezd feltámadni benne az együttérzés a herceg iránt. Ezúttal azonban elnyomta az érzést.

− Örülj, kuzin, hogy legalább néhány óráig élvezhetted a teljes hatalmat, az uralmat Melniboné egész népe fölött.

Yyrkoon magas, zavart hangon kérdezte:

− Hogyan menekültél meg? Sem erőd, sem időd nem lehetett varázslásra. Gyenge voltál, a páncélodnak le kellet húznia a tenger fenekére, ahol megfulladsz. Ez nem igazság, Elric. Meg kellett volna fulladnod.

A Császár vállat vont.

− Vannak barátaim az óceán mélyén. Ők elismerték királyi véremet és jogomat az uralkodásra, ha te nem is.

A herceg leplezni próbálta meglepetését. Nyilvánvalóan egyre inkább kezdte tisztelni Elricet, de gyűlölete mit sem csökkent.

− Szóval barátaid.

− Igen − mosolygott halványan Elric.

− Azt hittem, fogadalmat tettél, hogy nem használod varázshatalmadat.

− De szerinted ez méltatlan fogadalom egy melnibonéi uralkodónak, nemde? Nos, egyetértek veled. Látod, Yyrkoon, végül mégis elérted, amit akartál.

A fogoly összehúzott szemmel méregette a Császárt, mintha titkos értelmet sejtett volna szavai mögött.

− Visszahozod a Káosz Urakat? – kérdezte.

− Egyetlen varázsló, még a legerősebb sem idézheti meg a Káosz Urakat, vagy a Rend Urait, ha ők maguk nem akarnak megjelenni. Ezt te is tudod. Tudnod kell, Yyrkoon. Te magad már megpróbálod. De Arioch nem jött, ha jól sejtem. Az ajándékot se hozta el, amit kértél tőle − a két fekete kardot.

− Hát tudsz róla?

− Nem. Csak sejtettem. De most már tudom.

Yyrkoon szólni próbált, de a haragtól csak hörögni tudott. Vadul vergődni kezdett őrei szorításában.

Dyvim Tvar visszatért Cymorillal. A lány sápadt volt, de mosolygott.

− Elric! − kiáltotta, amint boldogan berohant a trónterembe.

− Cymoril! Nem esett bajod?

Cymoril a kegyvesztett kapitányra pillantott, akit vele együtt hoztak be. Undorodó kifejezés suhant át szép arcán, aztán megrázta fejét.

− Nem. Semmi bajom.

A hercegnő testőrkapitánya reszketett a félelemtől. Könyörögve nézett Yyrkoonra, mintha abban reménykedne, hogy sorstársa segíthet rajta. Ám a herceg mereven a padlót bámulta.

− Hozzátok ide − mutatott Elric a kapitányra. Odavonszolták a Rubin Trónus lépcsőinek tövébe.

− Micsoda aljas áruló vagy − szólt a Császár. − Yyrkoonnak legalább volt bátorsága, hogy nyíltan nekem ugorjon. Te csak az ő ölebe akartál lenni. Hát elárultad úrnődet és megölted egy emberedet. Mi a neved?

A fickónak nehezére esett a beszéd, de végül elmormogta:

− Valharik a nevem. Mit tehetnék? Én a Rubin Trónust szolgálom, akárki ül is rajta.

− Szóval az áruló azt állítja, hogy csak a hűség vezérelte. Szerintem ez nem igaz!

− De igen, uram. Az vezérelt. − A kapitány már vinnyogott. Térdre rogyott. – Gyorsan ölj meg. Ne büntess tovább.

Elric első gondolata volt, hogy enged a könyörgésnek. Aztán Yyrkoonra pillantott, majd eszébe jutott Cymoril arckifejezése, ahogyan a kapitányra nézett. Tudta, akkor cselekszik helyesen, ha példát szolgáltat Valharik kapitánnyal. Megrázta fejét.

− Ó, dehogynem. Tovább büntetlek. Itt fogsz meghalni ma este Melniboné hagyományai szerint, amíg nemeseim uralkodásom új korszakát ünneplik.

Valharik felzokogott. Aztán erőt vett magán és talpra állt, ahogy igazi melnibonéihoz illik. Mélyen meghajolt és hátralépett, hogy őrei lefoghassák.

− Ki fogok találni valamit, hogy végzetedet megoszthasd azzal, akit szolgálni akartál − folytatta Elric. − Hogy ölted meg a katonát, aki engedelmeskedni akart Cymorilnak?

− A kardommal. Levágtam. Egyetlen csapással.

− Mi lett a holttesttel?

− Yyrkoon herceg azt mondta, etessem meg Cymoril hercegnő rabszolgáival.

− Értem. Nos, Yyrkoon herceg, szívesen látunk az esti ünnepélyen, ahol Valharik kapitány a halálával fog szórakoztatni minket.

Yyrkoon arca már majdnem olyan fehér volt, mint Elricé.

− Ezt hogy érted?

− Valharik kapitány húsa lesz az ünnepi lakomád, amit Doktor Jest fog lecsipkedni róla. Mondd meg, hogyan készítsék el. Nem kívánjuk tőled, hogy nyersen edd meg.

Még Dyvim Tvar is elképedt a Császár döntésén. Minden szempontból megfelelt Melniboné hagyományainak és szellemes továbbfejlesztése volt Yyrkoon saját ötletének, de egyáltalán nem vallott Elricre − legalábbis arra az Elricre nem, akit addig ismert.

Az ítélet hallatán Valharik kapitány megrettenve felordított és úgy nézett a bitorló Yyrkoonra, mintha az már tépné is húsát. A herceg remegő vállal elfordult.

− Ez még csak a kezdet lesz − mondta Elric. − Az ünnepség éjfélkor kezdődik. Addig kísérjétek Yyrkoont a tornyába.

Miután a foglyokat kivezették, Dyvim Tvar és Cymoril Elric mellé álltak, aki hátradőlt a trónon és keserűen nézett szét a teremben.

− Szellemes kegyetlenség − mondta a Lord.

− Mind a ketten megérdemlik − tette hozzá Cymoril.

− Igen − mormogta Elric. − Apám is ezt tette volna. Yyrkoon is, ha ő lett volna a helyemben. Csak követem a hagyományokat. Már nem teszek úgy, mintha a magam ura volnék. Halálomig itt leszek a Rubin Trónus fogságában – szolgálni fogom, ahogy Valharik állítólag szolgálta.

− Nem ölhetnéd meg őket gyorsan? − kérdezte Cymoril. − Tudod, hogy nem könyörögnék Yyrkoonért, hiába a bátyám. Senkit sem gyűlölök nála jobban. Csak attól félek, hogy elpusztíthat a terved, Elric.

− És ha elpusztít? Hadd pusztuljak. Hadd legyek csak őseim gondolkodásra képtelen folytatása. Szellemek és emlékek bábja, melynek mozgatózsinórjal tízezer év mélyére nyúlnak.

− Talán ha aludnál…− javasolta óvatosan Dyvim Tvar.

− Azt hiszem, még sokáig nem fogok aludni a mai éjszaka után. De a bátyád nem fog meghalni, Cymoril. Büntetése után − ha megette Valharik kapitány húsát − száműzetésbe fogom küldeni. Egyedül kell elmennie a Fiatal Királyságokba, és a varázskönyveit sem viheti magával. A barbárok földjén majd egyengetjük az útját. Azt hiszem, ez nem túl súlyos büntetés.

− Túlságosan is komolytalan – mondta Cymoril. − Legjobban tennéd, ha megölnéd. Most rögtön küldd a katonákat. Ne hagyj neki időt egy újabb pártütésre.

− Nem félek a fondorlataitól − állt fel nehézkesen Elric. − Most kérlek, hagyjatok magamra, egy órával az ünnep kezdetéig. Gondolkodnom kell.

− Visszamegyek a tornyomba és felkészülök estére − mondta Cymoril.

Könnyedén megcsókolta Elric fehér homlokát. A Császár felpillantott, és szíve megtelt szeretettel, gyengédséggel a lány iránt. Kinyújtotta kezét, megsimogatta Cymoril haját és arcát.

− Ne feledd, Elric, mennyire szeretlek − kérte a lány.

− Gondoskodom róla, hogy biztonságban elkísérjenek − szólt Dyvim Tvar. − Új testőrkapitányt is kell választanod. Segíthetek benne?

− Nagyon hálás lennék érte, Dyvim Tvar.

Otthagyták a semmibe meredő Elricet a Rubin Trónuson. A Császár időről időre homlokához emelte kezét, megrázta fejét, és gyötrődés látszott különös, vörös szemében.

Később felállt a Rubin Trónusról és lassan, lehajtott fejjel lakosztálya felé indult őrei kíséretében. Egy pillanatra megtorpant a könyvtárba vezető lépcső ajtajánál, ösztönösen szomjazott a tudás kínálta megnyugvásra és feledésre, de ebben a pillanatban hirtelen megutálta könyvelt, tekercseit. Azokat okolta nevetséges morális, igazságkereső gondolataiért, azért a bűntudatért és kétségbeesésért, amit az a döntés keltett benne, hogy ezentúl melnibonéi császárhoz illően fog viselkedni.

Otthagyta hát a könyvtár ajtaját és továbbment saját lakosztályába, de még azzal sem volt elégedett. Túl kopárnak találta. A szobák nem a melnibonéi luxusigény szerint voltak berendezve, színek kavalkádjával és bizarr formákkal, mint valamennyi ittlakóé, az apjáét kivéve. Meg kell adnia magát a szellemnek, ami uralkodik felette.

Egy ideig szobáról szobára járkált, és igyekezett visszafojtani vágyát, hogy megkegyelmezzen Valhariknak és Yyrkoonnak − azaz egyszerűen megölje, vagy száműzze mindkettőjüket. Most már nem vonhatta vissza döntését.

Végül ledőlt egy kanapéra az egyik ablak alatt, ahonnan az egész várost be lehetett látni. Az eget még most is örvénylő fellegek borították, de már kibukkant a fényes hold, mint egy vadállat izzó, sárga szeme.

Úgy vélte, diadalmas gúnnyal nézi ez a szem, mintha lelkiismeretének vereségén örvendezne. Elric a kezébe temette fejét.

Később szolgák jöttek, jelentették, hogy az udvar már gyülekezik az ünnepi lakomára. Hagyta, hogy ráadják sárga uralkodói öltözékét és sárkányos koronáját, aztán belépett a trónterembe, ahol hatalmas üdvrivalgás köszöntötte, szívből fakadóbb, mint valaha.

Fennkölt arccal tudomásul vette az üdvözlést, aztán elhelyezkedett a Rubin Trónuson és végignézett a termet elfoglaló lakoma-asztalok során. Egy asztalt eléje is raktak, két székkel Cymoril és Dyvim Tvar számára, akik majd mellette ülnek. De a hercegnő és a Lord még nem voltak jelen, s a renegát Valharikot sem vezették még elő.

És hol van Yyrkoon? Már rég ott kellene lenniük a terem közepén − Valharik láncokban, Yyrkoon pedig mellette. Doktor Jest már megérkezett, kései élességét ellenőrizte. A terem megtelt az udvar várakozó, izgatott zsongásával. Az ételt már hordtak befelé, de addig senki sem nyúlhatott hozzá, míg a császár enni nem kezd.

Elric magához intette testőrparancsnokát.

− Cymoril hercegnő és Dyvim Tvar nemesúr megérkeztek már a toronyba?

− Nem, uram.

Cymoril ritkán késett, Dyvim Tvar soha. Elric vállat vont. Talán nem akarnak részt venni a szórakozásban.

− És a foglyok?

− Már értük küldtünk, uram. Doktor Jest várakozóan nézett, csak úgy feszült a tettvágytól. Elric valami furcsa hangot hallott a beszélgetés moraján túl.

Tompa dübörgést, mely mintha a torony körül kélt volna. Félrebillent fejjel, feszülten figyelt.

Akkor már mások is felfigyeltek. Megszakadt a társalgás, mindenki a fülét hegyezte. A terem elcsendesedett, a dübörgés egyre erősödött.

Aztán egyszer csak kicsapódott a trónterem kapuja, és Dyvim Tvar esett be rajta tépett ruhában, véresen. A nyomában különös köd gomolygott – örvénylő, bíbor és kék köd, s mélyéből hangzott a fenyegető dübörgés.

Elric felpattant ültéből, félretaszította az asztalt. Leugrott a lépcsőkön, a barátjához. Az áradó köd egyre beljebb nyomult, mintha el akarná nyelni a Lordot.

Elric megragadta barátja karját.

− Dyvim Tvar? Mi ez a varázslat?

A férfi arcára ráfagyott a rémület. Alig érthetően, dermedt ajakkal nyögte:

− Yyrkoon mágiája. Ő idézte fel a dübörgő ködöt, hogy segítse a szökésben. Próbáltam követni Yyrkoont kifelé a városból, de a köd beborított és elveszítettem az irányt. A tornyához mentem, hogy idehozzam őt meg a csahosát, de akkor már készen állt a varázslat.

− És Cymoril? Ő hol van?

− Elvitte, Elric. Ott van vele. És vele van Valharik is, meg vagy száz katona, aki titokban az ő híve maradt.

− A nyomába kell eredni. El kell fogni.

− A dörgő köd ellen semmit sem lehet tenni. Itt jön!

Valóban, a köd már szinte teljesen körülölelte őket. Elric megpróbálta kezével szétoszlatni, de a gomolygás összesűrűsödött körülötte, melankolikus dübörgése betöltötte fülét, szörnyű színei pedig elvakították. Megpróbált átvágni rajta, de az nem tágított tőle. A dübörgésen túl hangokat hallott.

− Elric gyenge. Elric bolond. Elricnek pusztulnia kell!

− Elég legyen! − kiáltotta. Belebotlott valakibe, térdreesett. Kúszni kezdett, próbált keresztüllátni a ködön. A gomolyból arcok formálódtak – félelmetes arcok, amilyeneket legvadabb rémálmaiban sem látott.

− Cymoril! − jajdult fel. − Cymoril!

És az egyik arc Cymoril arcává alakult − Cymorillá, aki rábámult, gúnyolta, aki egyre öregebb és öregebb lett, míg végül csak rothadó húsú koponya maradt belőle. Lehunyta szemét, de a kép megmaradt.

− CYMORIL − suttogták a hangok. – CYMORIL.

Elric egyre gyengébb lett és egyre kétségbeesettebb. Dyvim Tvarért kiáltott, de csak csúfondáros visszhang válaszolt, akárcsak az imént.

Összeszorított szájjal, lehunyt szemmel botorkált, hogy kijusson a ködből. Óráknak érezte, mire a dörgés mormogássá halkult, a mormogás neszezéssé. Akkor végre kinyitotta szemét, s megpróbált felállni. A köd már ritkult körötte. Lábai megroggyantak, leroskadt a trónhoz vezető első lépcsőre.

Megint nem fogadta meg Cymoril tanácsát a bátyjával kapcsolatban − és Cymoril megint bajba került. A Császár utolsó gondolata egészen egyszerű volt:

− Nem vagyok életrevaló.

Prev Next