14

STEBBS A TETŐN ŐRKÖDÖTT, amikor a lány hazaért. A hold ezüstcsíkja már fent járt az égen, és Lynn, amint belépett a kertbe, a halvány fényben látta, hogy a férfi mászik le az antennán.

– Hé, kölyök! – kiáltott Stebbs a lánynak. – Hogy ment?

– Elég jól. Visszahoztam a zsákodat.

– Rendben vannak ott a pataknál?

– Neva baján egyikünk sem tud segíteni.

– Ez bizony igaz. – Megkerülték a házat. – És Eli? Hogy néz ki?

– Jól – felelte Lynn kelletlenül. – Ma lőtt egy őzet.

– Tényleg? Ügyes gyerek.

– Miért nem jössz be? – kérdezte Lynn, amikor Stebbs a bejárati ajtóhoz közeledve a mező felé fordult. – Minek mennél haza átfázva, ha indulás előtt felmelegedhetsz odalent a házban?

Stebbs összedörzsölte a kezét.

– Nem akarlak zavarni.

– Nekem nem fáj, ha magadba szívsz egy kis meleget.

Lehalkították a hangjukat, ahogy leértek az alagsorba; Lucy összegubózva feküdt az ágyában a tűz mellett, két kis lába szabályos V alakban rajzolódott ki a takaró alatt. Lynn föléje hajolt, majd betűrte a pokrócot az aprócska test alá.

– Könnyen elaludt?

– Egy szóval sem ellenkezett. Mondtam neki, hogy ideje aludni, és már ment is az ágyba. Jó kislány.

– Tudom. – Lynn kinyitotta a tűzhely ajtaját, hogy lássák egymást a pislákoló fénynél, és odatett egy fazéknyi vizet a tűzre. – Iszom egy kis kávét. Neked is biztos jólesne.

– Nem tudom, mire véljem ezt a hirtelen fakadt kedvességet, de köszönöm, iszom veled egy kávét.

Lynn zord pillantást lövellt a válla fölött a férfira.

– Azonnal beléd rúgnék, ha nem lenne már eleve két béna lábad.

– A régi Lynn úgyis belém rúgott volna.

– A régi Lynn még mindig itt van valahol, ajánlom, hogy ne piszkáld föl.

Stebbs elnevette magát, és hátradőlve a székén, megtámasztotta a lábát Lucy ágyának szélén.

– Nem is olyan rossz hely ez itt. Anyád ügyesen berendezte kettőtök számára.

Lynn leült a Stebbsszel szemközt lévő székre, és leoldotta magáról a puskát.

– Amíg itt vagy, kitisztítom ezt a piszkos cuccot – mondta. – Nem érzem jól magam szétszedett fegyverrel, ha valaki közben bármelyik pillanatban meglephet a lépcső felől.

Stebbs hátradöntötte a székét, és fejét a falnak támasztotta.

– Tisztítsd csak nyugodtan, nem megyek sehová, ha kávé fő a közelemben.

– Neva nem jött el a baba sírjától egész nap.

– Tényleg?

– Azt is mondta, nem képes többé Lucynak gondját viselni, ezért jobb, ha velem marad.

– Jelen pillanatban ez igaz.

– Szerintem örökre értette.

– És te hogy vagy ezzel?

Lynn átfűzött egy vattacsomót a puskavesszőn, mielőtt válaszolt.

– Hát, nem túl jól, tényleg. Úgy értem, egyelőre még nem akarom elküldeni. De itt tartani sem, mert nem az én lányom.

– Igaz.

– Szerintem egy lánynak az anyja mellett a helye.

– Szerintem is – mondta Stebbs. – Viszont ez az anya jelenleg egyáltalán nincs abban az állapotban, hogy gondoskodjon a lányáról.

– Tudom – felelte Lynn, és ledugta a vesszőt a puskacsövön. – Ezért vetted magadra, hogy törődj velük? Mert nincs családod?

Stebbst meglepte az egyenesen nekiszegezett kérdés, csak szótlanul pislogott.

– Elnézést – mondta Lynn gyorsan. – Felejtsd el.

– Semmi gond. Csak nem számítottam rá. De honnan ezek a kérdések ilyen hirtelen?

– Neva beszélt nekem Lucyról és az elvesztett babáról. Megkérdezte tőlem, hogy mi egy család vagyunk-e.

– És ezt mondtad neki?

– Azt mondtam neki, hogy nem. – Lynn alaposan megnézte a vattát, mielőtt tovább folytatta a tisztogatást. – Bár már az sem zavarna.

– Köszönöm a kedves szavakat. Te aztán rendben vagy magaddal.

Lynn mindkettőjüknek töltött a kávéból, majd tovább tisztogatta a puskát, válasz nélkül hagyva a férfi megjegyzését. Stebbs a kezében fogta egy darabig a poharat, hadd melegítse át a forró ital, és közben csöndben figyelte a lányt.

– Sok oka van annak, hogy segítek nekik. Igen, részben azért, mert senkim sincs. De nem mindig cselekedtem helyesen a múltban, és ez alkalom arra, hogy jóvátegyem.

– El sem tudom képzelni, hogy valami szörnyűséget tettél – mondta Lynn, tekintetét nem emelve föl a puskáról.

– Sokféleképpen lehet rosszat tenni, Lynn, és nem mindegyik jelenti azt, hogy ártasz másoknak. Olykor éppen azzal cselekszel rosszat, ha nem teszel meg valamit.

– Na, jó, akkor mit nem tettél, ami olyan szörnyű volt?

– Mennyit tudsz az apádról?

Lynn keze megállt, és Stebbsre nézett.

– Nem sokat. Anya nem nagyon beszélt róla. Csak annyit tudok, hogy amikor én megszülettem, már egy ideje elment.

– Mond neked valamit ez a szó, hogy milícia vagy más néven nemzetőrség?

– Most történetet mesélsz vagy kérdéseket teszel föl nekem?

Stebbs ivott egy kortyot a kávéjából, és elhelyezkedett a székében.

– Elmondom, ha hallani akarod.

Lynn új vattacsomót vett elő és tovább tisztogatta a puskacsövet.

– Ülök és hallgatok.

– Apád a milícia tagja volt. Tudod, ez nem az a hadsereg, amiért a kormány felel. Itt is volt hierarchia meg fegyverek, és ugyanannyit gyakorlatoztunk, mint a hadsereg, de mindenki önkéntes volt, és minden helyi szinten működött. Néha a mi alakulatunk jobban vonzotta azokat, akiket a hadsereg nem vett be ezért vagy azért. Talán, mert asztmásak voltak, vagy nem volt középiskolai végzettségük. És néha bevettük azokat is, akik a hadseregben nem mentek át a pszichológiai vizsgán. Vagyis, nem voltak teljesen rendben itt – mutatott Stebbs a homlokára. – Az apukád is ezek közé tartozott.

Lynn Anyára gondolt. Arra, hogy Anya eltűnődött-e valaha is azon, hogy Apa ingatagságából vajon mennyi ragadt át rá az évek során? És eszelősségéből vajon Lynn mennyire részesedett Apa öröksége vagy Anya nevelése által? Lynn-nek eszébe jutottak azok, akiket a puskájával terített le a mezőn, azok a vízre szomjazó férfiak és nők, akiket gondolkodás nélkül ölt meg. Vajon már egész kicsi korában belenevelték apja szemléletét? Vagy ez az ő igazi természete – apja egy kisebb, női változata, aki kímélet nélkül oltotta ki mások életét?

Stebbs figyelte a lányt, Lynn pedig érezte, hogy a férfi átható tekintetétől még szorosabbra húzza össze a száját.

– Nem kevés embert ismertem életemben, Lynn – szólalt meg a férfi. – Sok jó mag kel ki rossz földből is.

Lynn megköszörülte a torkát, és témát váltott.

– Te is a milíciához tartoztál?

Stebbs biccentett, és folytatta:

– Valamikor régen a hadseregben szolgáltam, de az osztagomat eltalálta egy bomba a második olajháborúban, és hazaküldtek, mert a kezem ezután nem volt teljesen használható. Stebbs felemelte a bal kezét, és mutatta Lynn-nek, mennyire nem tudja összezárni. – Semmire sem tudom használni a mutató- és a középső ujjamat.

– Szóval akkor csatlakoztál a milíciához?

– Ha már egyszer egy ideig így éltél, nem tudsz visszailleszkedni a normál életbe. Továbbra is ezt az életmódot akartam, és erre csak a milíciában volt lehetőségem.

– Ekkor találkoztál Anyával?

– Már ismertem anyádat azelőtt is. Nézd, Lynn, errefelé már az éhínség előtt sem laktak sokan. Neked talán soknak tűnne, de a világ szemében mi voltunk mindig is a vidékiek, ahogy azok is vagyunk. Anyukád családja itt élt régóta – ugyanebben a házban –, és az enyéim is itt telepedtek le egy ideje.

– Rokonságban voltatok?

Stebbs oldalvást nézett a lányra.

– Nem tudsz sokat anyádról, ugye?

– Nem beszélt magáról.

– Ez nem meglepő, ha meggondoljuk.

– Meggondolunk, mit?

– Nos, az anyukádék… a családja… jól éltek. Nem voltak gazdagok, de mindenük megvolt, ami kellett, és még egyebük is, ami jól jött errefelé, főleg azokban az időkben a második olajháború után. Senkinek nem volt pénze, és munka sem volt. Egyre többen csatlakoztak a nemzetőrséghez.

– Miért?

– Sok ember volt elégedetlen. Haragudtak a kormányra a háború miatt, meg a pénzhiány és a nincstelenség miatt is. Tudod, az emberek mindig találnak valakit, akit vádolhatnak. Ha nincs munka, nincs elfoglaltság sem, és ilyenkor az emberek úgy érzik, hogy semmit nem tesznek a családjukért. Néhányan úgy gondolták, az egyetlen dolog, amit tehetnek, az, hogy megtanulják védelmezni és biztonságban tartani a családjukat. Terjedt a bűnözés; egyre erősebb volt az elkeseredés. Gyarapodtak a betörések, autókat is feltörtek, pénzt keresve, de sokszor csak élelemért. Anyukád családjának azonban nem kellett aggódnia még ezekben a rossz időkben sem. Jó emberek voltak, annyira, hogy másoknak is gyakran adtak a sajátjukból, és talán ez a jó szándékuk is belejátszott abba, hogy őket nem érte sérelem. Viszont Lauren – tudod, így hívták anyádat – egy kicsit mindig bizalmatlan volt az emberek iránt, még ekkor is, és eljött hozzám, hogy tanítsam meg, hogyan kell használni a fegyvert.

– Hány éves volt akkor?

– Hát, egy kicsit idősebb, mint most te. Épp végzett a középiskolában.

– Idősebb volt nálam, és nem tudta, hogyan kell egy fegyvert elsütni?

– Más idők voltak akkor, kölyök. Sőt, most úgy tűnik, mintha más lett volna a hely is. – Stebbs újra töltött a kávéból, és egy pillanatig elmélyülten nézett a csésze mélyére. – Szóval, elkezdett átjárni hozzánk, persze titokban, mert tudta, hogy a családja nem örülne neki, hogy ilyen faragatlan népekkel barátkozik. És így találkozott össze az apukáddal. Apád nem volt teljesen rendben, ahogy már mondtam. Néhány srác inkább átkelt a sáron, hogy elkerülje, mint hogy túl közel menjen hozzá. Az a harcias típus volt, aki mindig belekötött valamibe vagy valakibe, akár ok nélkül is. Mégis volt benne valami lefegyverző, és jóképűbb volt, mint amit a nők errefelé megszoktak. Népszerű volt a nők körében, azt kell mondjam.

Lynn elpirult a célzásra, és aprólékosan tisztogatni kezdte a závárzatot, föl sem nézett közben.

– Mindenesetre, anyád és apád valahogy úgy illettek egymáshoz, mint lőporhoz a szikra. Lauren mindig úgy kezelte, mint egy csibészt, amihez másoknak nem volt elég mersze, apád pedig még tett is a tűzre egy lapáttal, ha anyád jelen volt, hogy felhívja magára a figyelmét. Biztosra veszem, hogy valamilyen szinten érdekelték egymást, de egyikük sem vallotta volna be soha a másiknak. Már amikor együtt voltak, akkor is próbáltak úgy tenni, mintha nem így lenne, mintha a döntésük miatt mind a kettőjüknek szégyenkezniük kellene. És talán így is volt. Anyád családja sem volt túlzottan oda Lauren döntéséért, mivel apádról az a hír járta, hogy valami nincs rendben a fejével. Anyád még mindig otthon lakott, és a szülei próbálták megakadályozni, hogy találkozzanak, de akkoriban történt, hogy a szülei – a te nagyszüleid – meghaltak egy autóbalesetben. A nagynénéd akkor már férjnél volt, és elköltözött a férjével, így Laurenre maradt a ház, és elég hamar összeköltöztek apáddal, ami sokaknak nem tetszett. Anyádat művelt fajtának könyvelte el mindenki a főiskolai végzettsége miatt. De az apád… hát, ő nem ilyen volt.

– Valójában mi volt a baj vele? – tette fel Lynn most már határozottan a kérdést.

– Nem lehet egész pontosan megfogalmazni. Olyasfajta bolond volt, aki jól titkolta, csak a szemén látszott. De ott jól látszott, ha tudtad, hogyan nézd.

– És milyen őrültséget csinált?

– Hát, éppen ez a legfurcsább az egészben, tényleg. Látott néhány dokumentumfilmet arról, hogy mennyire fogy az ivóvizünk, de a kormány ezt próbálja titokban tartani, hogy ne alakuljon ki pánikhelyzet. Apád azt mondta, mindenütt a világon fogy a vízkészlet, a hírekben viszont egész másképp tálalták, így aztán nem tudtuk, mi is van valójában. A harmadik világ országaiban minden erőszak a víz miatt van, mondta, és közben folyton azt mondták, ezek mind törzsi és vallásháborúk, azért, hogy félrevezessenek bennünket, és persze ezek a szegény országok nem tudathatták velünk, hogy nem így van. Azt állította, keleten elég hamar bajban lesznek. Túl sokan laknak ott, és kevés az iható vizük. Aztán pedig mi következünk. Szerinte az egész környezetvédelmi mozgalomnak az égvilágon semmi köze nem volt a Föld megmentéséhez, és a zöldprogramokat támogató pénzek tengervízsótlanító-üzemek építésére mentek a gazdagok túléléséért, ha bekövetkezik az éhínség. Rossz volt hallgatni, ahogy apád az édesvíz fogyásáról beszélt. A bosszúságon kívül sokakban szorongást keltett, ezért kerülni kezdték az emberek. Senki nem vette komolyan, amíg az asszuáni gát fel nem robbant.

– Anya beszélt nekem erről.

– Nagy dolog volt az – mondta Stebbs. – Az a gát mindig politikai problémát jelentett Egyiptomnak, de a világ többi része mindig azt állította, hogy a szegénység okozza a gondot, nem a vízhiány. Nos, amikor az a gerillacsapat lerombolta a gátat, sokan felfigyeltek rá itt is. És akkor végre meghallgatták az apukádat. Felvitt néhányunkat az Erie-tóhoz. Hallottál már erről a tóról? – Lynn bólintott. – Elvitt minket oda, hogy megmutassa nekünk azt a víztisztító üzemet, ami akkor épült a tó kanadai oldalán. Körbeeveztük egy csónakkal, mintha halásznánk, és apád megmutatta a fegyvereseket, akik az üzem falainál álltak, és feltette nekem a kérdést, hogy egy víztisztítónál mit keresnek fegyveresek M16-ossal a kezükben. Jó kérdés volt, gondoltam, szóval, amikor hazajöttünk, kezdtük komolyan venni apád szavait. Akkorra már felcsinálta anyádat… izé, szóval, Lauren már terhes volt veled, és nem jöttek ki túl jól egymással. Anyádnak segítségre lett volna szüksége otthon, de apád teljesen bele volt szerelmesedve a gondolatba, hogy a vezére lehet valakiknek. Szünet nélkül azt hajtogatta, hogy a hadsereg csak a tengerentúllal foglalkozik, és amikor eljön az idő, az olyan nemzetőrségeken múlik majd, hogy meg tudjuk-e védeni magunkat, mint a miénk is. Vagy a tó esetében, megtartani, mert úgy érezte, Ohio távol van Kanadától. Na, mindenesetre, ahogy lenni szokott, minél hihetetlenebbnek hatott, annál közelebb volt az igazsághoz, amit apád állított. Egy reggel nem jött víz a csapból, és azt mondták nekünk, hogy ha vizet akarunk, el kell mennünk a városba megvenni. Az, hogy a víz pénzbe kerül, nem volt új, mert mindig fizetni kellett érte, hacsak nem voltál olyan szerencsés, hogy saját kutad volt. De ezúttal a vízi közművek azt mondták, hogy nem győzik a vízvezetékek üzemeltetési költségeit, és ha vizet akarunk, oda kell mennünk, csak akkor kaphatunk. Így alakult ki az ínség, és ez csak a kezdet volt. Eleinte a legközelebbi kisváros közszolgálati hivatalába kellett menni, hogy vizet kaphass. De aztán elég hamar azt mondták, hogy ennyi embert nem tudnak kiszolgálni. Szóval, ha vizet akartál, el kellett menni a nagyvárosba, és végül már azt mondták, hogy ott is kell laknod a városban ahhoz, hogy vizet kaphass. Az emberek felpakoltak az autóikra, és elindultak a városba, de aztán olyan sokan lettek ott, hogy már nagyon szűkösen laktak. Mi, akiknek kútjuk vagy más ivóvízforrásunk volt, itt maradtunk, és épp elég rémes történetet hallottunk a városból, ami miatt örültünk, hogy így tettünk.

– Milyen rémes történeteket?

– Először is a koleráról – válaszolta Stebbs. – Hogyha ennyi ember él egymás hegyén-hátán, az a legbiztosabb út valami járvány kialakulásához. Hallottam róla, hogy kitiltottak vagy egytucatnyi megbetegedett embert a városból, de ha már elkezdődött egy kór, semmi sem tudja megállítani. A kolerát sem. Olykor-olykor eltévedt ide egy-egy ember, akit nem kapott puskavégre anyád, és tőlük megtudtam ezt-azt. Majdnem úgy hangzott, mintha a fekete halál jött volna el újra. Itt viszont ez a kevés ember nem igazán betegedett meg. Mi itt többnyire csak egymásra nézve jelentettünk fenyegetést. Nem sokkal azután, hogy kitoloncolták a betegeket a nagyvárosból, nézeteltérés támadt apád és köztem. Le akartam beszélni arról, hogy felmenjen az embereivel a tóhoz, és hogy erőszakkal vegyék be azt a víztisztítót. Ő meg volt győződve róla, hogy ez lenne az igazi háború, a nemzetőrséggel, mint amilyen az első volt az országunkban. Többen álltak az ő oldalán, ezért nem lehetett esélyem. Akkorra már a tenyeréből ettek az emberek, és nem vettem volna rá mérget, hogy nem jönne nekem, látván az örökös gyanakodását amiatt, hogy veszélyeztetik-e az ő kis királyságát. Így aztán nem vesződtem tovább hiába, hanem úgy döntöttem, kinézek magamnak egy kis földdarabot, ami alatt egy kiadós vízforrás ered.

– Ott, a mező túloldalán – mondta Lynn.

– Igen, arról van szó.

– És onnan történetesen szemmel tarthattad Anyát?

Stebbs zavart mozdulatot tett ültében.

– Na, hát, ez az, amire nem vagyok olyan büszke, kölyök. Apád búcsút vett anyádtól, pedig már nem volt sok hátra a szülésig, és magához vett egy csapatnyi állig felfegyverkezett embert, hogy felmenjenek a tóhoz. Egy se jött vissza közülük. Nem sokkal azután, hogy megépítettem a kunyhómat, anyád átjött gyalog a mezőn, egyik kezében fegyver, másik karjában pedig te. Egész pici voltál. Azt mondta, minek lakjak egy kalyibában, amikor neki ott van az egész nagy ház, amit felajánlhat, és amúgy is, két fegyver jobb, mint egy. Alaposan átgondolta, amit mondott, és úgy hangzott, hogy ez lenne a legjobb mindkettőnknek, és nem úgy, mint aki segítséget kér. Én rád néztem, két nagy szemed szinte betöltötte az egész arcodat, és a meztelen kis lábad olyan pici volt, hogy akár el is tűnhetett volna a föld egy repedésében, és azt válaszoltam, hogy nem akarok többet dolgozni, mint amit már most is kell, és hogy csak magamért tudok felelősséget vállalni. Anyukád nem kérdezett még egyszer, és egészen addig nem beszéltünk egymással, amíg bele nem léptem abba a csapdába.

Stebbs lötykölt egyet a kihűlt kávéján, és beöntötte a zaccot a tűzbe, ami sercegve gőzölgött.

– Én ugyanúgy hátat fordítottam neki, mint ahogyan a családja is azelőtt, és ahogyan az apukád is, amikor már nem csak szórakozásról szólt az élet, hanem munkáról is. Anyád jól, de talán túl keménynek nevelt téged, és nem tudom kiverni a fejemből, hogy ha a közeledben lettem volna, talán nem lennél ennyire érdes természetű. Talán másfajta életed is lehetett volna, ha veletek vagyok, és nem csak a túlélésért kell küzdened. De tessék, itt vagy, és úgy tűnik, nincs szükséged semmilyen segítségre.

Lynn visszapattintotta a puskanyelet a helyére.

– Nem, nincs szükségem.

– Hát, ezért nyújtok máshol segítséget, azt hiszem. Hogy jóvátegyem.

– Emlékszem, amikor itt voltál a lábad miatt – mondta Lynn. – Azt hiszem, tán szerettem volna, ha maradsz.

– Azt hiszem, én is szerettem volna – mondta Stebbs csöndesen. – Megpróbáltam, Lynn. Biz’Isten, megpróbáltam, miután megsérültem. Azt akartam, hogy az az asszony ne lássa olyan értelmetlennek… – Hangja elhalkult, és elveszett az emlékek ködében, ahogy ott ült a szobában.

– És akkor miért nem? – kérdezte Lynn szelíd hangon. – Miért nem így történt?

– Ő nem akarta. Többet szakítottam ki belőle akkor, régen, mint amennyit kérhettem volna tőle… amikor sok évvel azelőtt leforráztam a válaszommal, azt hiszem, az mindent kiölt belőle, ami még maradt benne a büszkeségén és az irántad való szeretetén kívül. Nem volt mindig ilyen kemény nő, tudod? Ez lett belőle. Egyszer azt mondtad nekem, ne beszéljek róla, hacsak nem kérsz rá…

– De most kérlek – mondta Lynn.

– Hát, akkor azt hiszem, belevágok és elmondom… ne ess bele ugyanabba a hibába, amibe ő. Vagyis, a fenébe, abba, amibe én is beleestem. Ne félj ennek a kicsi lánynak gondját viselni, és ne legyél túl büszke tudtára adni annak a fiúnak, amit érzel. Különben a végén itt maradsz mindkettő nélkül.

Lynn a sarokba támasztotta a puskáját, és kiöntötte a kávéja maradékát a szénre.

– Elég késő van már, akár itt is maradhatsz, szerintem.

– Mindössze ennyi mondanivalód van mindezek után?

Lynn lassú kézmozdulattal még egyet törölt a puskán, mialatt a válaszon gondolkozott.

– Nem tudom, van-e még valami, amit mondhatnék. Nem tehetek róla, ha Apa rossz tulajdonságai utat találtak bennem, és nem tudok változtatni azon, ahogyan Anya nevelt.

– Nem is ezt kérem tőled. Csak azt kérem, hogy legyél több is, mint amik ők voltak. Légy erős, és légy jó. Hagyd, hogy szeressenek, és légy érte hálás. Ne bánj semmit.

Lynn csöndben ült egy darabig, és nézte, ahogy a pislákoló tűz fénye cikázik a beolajozott puska csövén.

Ma más vagyok már. Sorsom hasztalan
Vádolnám. Járok nehéz utamon,
Jó, hogy erőmre még magam rábízhatom.^{5}

Stebbs figyelmesen nézte a lányt.

– Ezek ugye nem a te szavaid?

– Nem, ez Byron. Anya mindig azt mondta, a tél hosszú, de a verseskötetek még hosszabbak.

Stebbs a könyvespolcra pillantott, ahol egyik-másik könyv gerince vastagabb volt, mint a karja.

– Hát, ez igaz. De Anyádnak valami más volt a szavajárása. „Az van, ami van.”

Mosoly terült szét Lynn arcán, eloszlatva a szomorúságát.

– Igen, ez ismerős.

– Akkor eléggé jól tudod, mit jelent.

– Mindig akkor mondta ezt, amikor olyasvalami történt, amit nem lehetett meg nem történtté tenni, mint például, amikor elvesztettem azt a vödröt a tóban, vagy eltörtem egy dunsztosüveget. Azt jelenti, hogy nem tudsz rajta változtatni.

– Ahogyan a múlton sem. Nem tudsz változtatni azokon, amiket már megtettél. Az itt és a most az, amit irányíthatsz.

Lynn felállt, és a csigolyáit ropogtatva kinyújtóztatta a hátát.

– Ez a sok beszéd kifáraszt, öregember. Maradsz vagy sem?

Stebbs felegyenesedett és ő is kinyújtózott.

– Maradok, és köszönöm.

Lynn biccentett, és bekucorodott Lucy mellé, teste kanyarulatával védelmezőn körülölelte a kislányt.

– Rendben, akkor jó éjszakát. – Hagyta, hadd találja meg Stebbs magának a saját, lépcső melletti ágyát.

Szűknek tűnt a szoba most, hogy hárman voltak. Stebbs hamar elaludt, és Lynn azon kapta magát, hogy a tűzhely halvány fényénél figyeli a férfit, arcának finom ráncait, hajának őszes tüskéit, vagyis valami olyat, amit sosem hozott volna a férfi tudomására nappal. Ragaszkodása és hálája iránta leheletfinom volt, és a fényes nappali fényben elhamvadt. Ám az alagsor ismerős sötétjében hagyta, hadd árasszák el a kimondatlan érzelmek, és azt remélte, hogy valahogy ez az érzelemáradat eléri a férfit, amíg alszik, és tudni fogja anélkül is, hogy ki kellene mondania.

Nem sokkal ezután három lassú, egyenletes szuszogás töltötte be az alagsori helyiséget éles ellentétben az odakint csapkodó széllel.