Murray Leinster

OLDALVÁST AZ IDŐBEN

 

 

Murray Leinster: Sidewise in Time

 

Fordította: Cuth Emese

ELŐSZÓ

Visszatekintve furcsának tűnik, hogy Minott professzoron kívül senki más nem fejtette meg a dolgot előre. Az előjelek több mint világosak voltak. 1934 kora decemberében Michaelson professzor közzétette felfedezését, mely szerint a fénysebesség nem abszolútum: nem tekinthető konstansnak. Ez – természetesen – a bekövetkező történések legelső előjelei közé tartozott.

A második előjel február 15-én mutatkozott, amikor is délután 12:40-kor (greenwichi idő szerint) a napsugarak hirtelen kék-fehér színűre váltak, és a szélsőségesen felfokozott mértékű hősugárzás öt perc alatt 12 fokkal növelte a föld felszínének hőmérsékletét. Az öt perc elteltével a nap visszatért a hősugárzás szokásos mértékéhez, és semmi egyéb rendellenességre utaló jelet nem mutatott.

Ezek után természetesen számtalan kísérlet született tudományos hírnév megszerzésének céljával, de olyan elfogadható magyarázat nem akadt, amely egyben arról is számot adott volna, miért nem történt később semmi hasonló jelenség a nap fotoszférájában.

A júniusi események egy harmadik, biztos előjeleként március 10-én, a New York-i Bronx Állatkertben élő hím zsiráf felhagyott az evéssel. Az elkövetkező kilenc napban megváltoztatta alakját: magába olvasztotta a végtagjait, de még a nyakát és a fejét is, míg végül egy fantasztikus, tojás alakú, élő hús- és csonttömeggé vált, amely a tizedik napon spontán osztódásba kezdett, és a tizenkettedik napra két darab finoman lüktető húsmasszává alakult.

Egy nappal később a két húsmasszán dudorok jelentek meg. Nőni kezdtek, alakot öltöttek, majd a huszadik napra, amely a jelenség kezdete óta eltelt, lábakká, nyakakká, fejekké fejlődtek. Így ezek után már két – hím – zsiráf járkált körbe a zsiráfok kifutójában. Egyenként valamivel kevesebbet nyomtak, mint az eredeti állat súlyának a fele. Teljesen egyforma ismertetőjegyekkel rendelkeztek. Ettek, mozogtak, és minden szempontból normális, bár kissé éretlen állatoknak tűntek.

Argentínából jelentettek egy tökéletes hasonlóságú esetet: a pampán, argentin tudósok szakértő szeme láttára egy bika ugyanilyen fantasztikus módon szaporodott.

Napjainkban hihetetlennek tűnik, hogy 1935-ben a tudósok nem értették meg ezen furcsaságok jelentését. Ma már többet tudunk arról a feszültségről, amely mindezt okozta, noha maguk a jelenségek már nem fordulnak elő. De 1935-ben, január és június között, az ország hírszolgálati irodáit elárasztották az ehhez hasonló jelentések.

Az Ohio folyó két napig a folyásiránnyal ellentétesen folyt. A clevelandi Euclid park fái hat órán keresztül iszonyatos erővel csapkodták az ágaikat, mint szörnyű vihar idején, noha a legapróbb fuvallatnak sem volt jele a levegőben. New Orleansban pedig, május vége felé, a Mississippi folyó halai kiúsztak a vízből, fel az égbe, ezt követően sorra „belefulladtak” a levegőbe, amely megmagyarázhatatlan módon fenntartotta őket, majd a hátukra fordulva békésen lebegtek egy képzeletbeli vízfelszínen, nagyjából öt méterrel a város úttestjei fölött.

Egyvalami biztosnak tűnik: Minott professzor volt az egyetlen ember a világon, aki megfejtette a későbbi történések (számunkra) félreérthetetlen előjeleit. Minott a Robinson Főiskola matematika tanszékén volt előadó, a virginiai Fredericksburgben. Ma már tudjuk, hogy előre látta szinte az összes történést, amely később annyira megdöbbentette és megrémisztette a világot... és nem csak a mi világunkat. De nem beszélt.

A Robinson Főiskola kicsi volt. „Isten háta mögötti” főiskolának is csúfolták, de ezzel senki mást nem sértettek meg, csak az oktatói kart, és egy-két érzékeny egykori diákot. Még csak a hírekbe sem került volna be, ha egy szimpla matematikaprofesszor, mint Minott, közzéteszi az elméletét – tiszta őrültségnek lett volna elkönyvelve. Ezenfelül pedig megrémítette volna azokat, akik hittek benne. Így aztán Minott nem beszélt.

A professzorban megvolt a bátorság, a keserűség és egyfajta hidegvérű merészség, viszont sem vagyonnal, sem befolyással nem rendelkezett. A matematikai fizikáról az átlagosnál többet tudott, és munkái a valószínűség-számítás törvényeinek kivételesen beható ismeretéről tanúskodtak – az etika problémáival vesződni viszont nem volt türelme. Mindemellett kivételesen heves szenvedély fűtötte Maida Haynes, az újlatin nyelvek professzorának lánya iránt, akinek viszont még csak a figyelmét sem tudta elnyerni, hisz ebben jóformán az egész hallgatósággal kellett versenybe szállnia.

Ennyi magyarázatra feltétlenül szükség van, hisz csak és kizárólag egy olyan ember, mint Minott professzor lehetett képes mindent megjósolni, majd pedig úgy felkészülni rá, ahogy ő tette.

A jegyzeteiből tudjuk, hogy a katasztrófa bekövetkezésének esélyét egy árnyalatnyival jobbnak tartotta, mint négy az egyhez, óriási kár, hogy számításai nem állnak rendelkezésünkre. Rengeteg dolog van, amit tudósaink máig sem értenek. Minott professzor hátrahagyott jegyzetei felbecsülhetetlen értékűek, de nyilvánvaló hézagokat tartalmaznak. Minden bizonnyal a legtöbb jegyzetét – a legértékesebbeket – magával vitte arra az ismeretlen helyre, ahol most feltételezhetően él és – nagy valószínűséggel – dolgozik.

Kétségtelenül szórakoztatónak találná azt a szorgalmat, amellyel korunk legnagyobb tudósai vizsgálják, ellenőrzik és vitatják még a legjelentéktelenebb firkáit is. És lehetséges – eléggé valószínű –, hogy esetleg kitalált egy terminust is az olyan méretű katasztrófára, amitől megmenekültünk. Nekünk ez még nem sikerült.

Nincs szavunk egy olyan katasztrófa leírására, amelyben nemcsak a Földünk, hanem az egész Naprendszer elpusztult volna; nemcsak a Naprendszer, hanem az egész galaxis; nemcsak a galaxis, hanem az összes többi különálló világegyetem az egész világűrben. Sőt mi több: az űr is megszűnt volna, és ami még ennél is rosszabb, maga az idő is megsemmisült volna, azaz nemcsak a jelen és a jövő, hanem a múlt is teljesen eltöröltetett volna, mint valami, ami soha nem is létezett. Mindemellett persze minden egyéb különös létforma, melyekről tanultunk, minden egyéb világegyetem, minden egyéb múlt és jövő... mind semmivé foszlottak volna. Nincs szó, amely egy ilyen katasztrófát leírna.

Érdekes lenne tudni, hogy Minott professzor vajon minek nevezte magában, miközben hideg-vérűen készülődött kihasználni a megmenekülésre kapott egy esélyt a négyből... mármint abban az esetben, ha valóban az az egy következik be. De még inkább arra lennénk kíváncsiak, vajon hogy érezhette magát az 1935. június 5-ét megelőző estén. Nem tudjuk. Nem tudhatjuk. Csak afelől lehetünk bizonyosak, mi hogy éreztünk... és hogy mi történt.

I.

1935. június 5-e, reggel fél 8 volt. A missouri Joplin városka kényelmes nyáréji álomból ébredt. A fűszálakon és leveleken harmat csillogott, és a leheletfinom pókhálók gyémántporként ragyogtak a kora reggeli napsütésben. A legkeletibb fekvésű külvárosban egy középiskolás fiú jött ki a házból, ásítozva, alvajáró módjára. Le kellett nyírnia a füvet iskola előtt. Egy igencsak rozoga autó zaja hallatszott egy utcával arrébb. Pöfékelt egyet, leállt, majd ismét felbőgött a motor, aztán egy állandó, várakozó zúgásra halkult. A házak között gyerekek hangja hallatszott. Egy színesbőrű mosónő is megjelent, és nagy léptekkel haladt a lakónegyed utcáját szegélyező fák alatt.

Egy fenti ablakból üvöltött a rádió:....egy, két, hánégy!Magasabbra!... há’, négy! Teljes erőből!... há’, négy, öt!” Azután egy fülsiketítő hang, majd folyamatos, mechanikus zúgás, utána ismét az a hang, amit végül egy olyan iszonyatos zaj követett, melyben mintha tízezer vihar elektrosztatikus töltése egyesült volna. Utána csönd lett.

Az iskolásfiú komor képpel támaszkodott a fűnyíróra. Abban a pillanatban, ahogy a statikus hangzavar elhallgatott, hirtelen lehuppant a harmatos fűre. A színesbőrű asszony megtántorodott, és kétségbeesetten kapkodott a legközelebbi fatörzs után. A teli kosár felborult, és tarka, keményített ruhák zuhataga ömlött szanaszét. Rémült gyerekkiabálás, éles női sikolyok mindenfelé. „Földrengés! Földrengés!” A házakból futva özönlöttek ki az emberek. Valaki egy emeleti tornácra rohant ki, pizsamában, lecsúszott az egyik tartóoszlopon, majd orra bukott egy rózsabokorban. A környék lakói szemlátomást másodpercek alatt az utcán termettek.

Mindezt furcsa, tompa csend követte. Nem volt semmiféle földrengés. Egy ház sem dőlt össze. Egy kémény sem repedt meg. De még csak edények vagy ablaküvegek törése sem hallatszott: semmi. Amit mindenki egyszerre megérzett, az nem a föld tényleges megmozdulásának érzete volt. Igen: megmozdult valami. Igen: a föld volt az, ami megmozdult, ez azonban olyan mozgás volt, amilyenről emberi lény még csak nem is álmodott ezelőtt. Az eset résztvevői csak jóval később ismerkedtek meg vele. Most viszont bambán bámultak egymásra.

És a hirtelen, halotti csöndben, amit csupán egy várakozó autó berregése és egy riadt kisbaba sírása tört meg, egyszerre új hang hallatszott: menetelő léptek dübörgése, amit különös csörömpölő, csattogó hangok is kísértek. Aztán egy határozott parancs, amely viszont határozottan nem angol nyelven hangzott el.

Az Úr 1935. évében, június 5-én, a missouri Joplin egyik külvárosának utcáján egy sor dárdákkal, pajzsokkal fel fegyverzett katona menetelt előre, az ókori rómaiakra jellemző rövid, szoknyaszerű tógát viselve, fején sisakkal. Ugyanolyan értetlenül pillantottak körül, mint az őket bámuló joplini lakosok. Lassan láthatóvá vált a menetelő férfiak egész hosszú sora: valamennyiüknél dárda és pajzs volt, viselkedésük pedig azt tükrözte, hogy egyáltalán nem idegen tőlük az effajta fegyverek hordozása.

Egy újabb eldördülő parancsra megálltak. Egy rövid kardot viselő töpörödött öregember éles hangon kérdezett valamit a bámuló amerikaiaktól. Az iskolásfiú összerezzent. Az öregember kérdése ismét eldördült. A fiú dadogni kezdett, ajkaival nehezen formálta a szótagokat. Az öreg elégedetten mordult egyet, majd tisztán, bár kissé türelmetlenül tagolva a szavakat, válaszolt. A fiú elképedten fordult az amerikaiakhoz.

– A város nevét akarja tudni – mondta, mint aki nem hisz a saját fülének. – Latinul beszél, amit mi is tanulunk az iskolában. Azt mondja, ez a város nincs a térképen, és hogy nem tudja, hol van éppen. De ennek ellenére birtokba veszi, Valerius Fabricius császár nevében, aki Rómának és a Föld minden tájának császára. – Majd dadogni kezdett. – Azt... azt mondja, ez itt a Negyvenkettedik Hadtest első hat cohorsa, akik helyőrségi szolgálatot teljesítenek Messalinában. Az... az állítólag kétnapi menetelésre van innen, arra fölfelé.

Azzal St. Louis irányába mutatott.

A mostanáig várakozva berregő autó hirtelen életre kapott. A motor felbúgott, a kocsi pedig begördült az utcába, és ellentmondást nem tűrően dudált, hogy áttörhessen a pajzsos katonák között. Azok szájtátva bámulták. Ahogy a kocsi egyre közeledett, a duda ismét megszólalt.

Egy elordított parancsra mindannyian rávetették magukat, dárdáikkal, rövid kardjaikkal döfködve. Egészen eddig a pillanatig nem akadt olyan joplini lakos, aki ne azt gondolta volna, hogy a dárdás katonák filmszínészek vagy maskarások, vagy valami hasonló – de hihető – őrültség vetette ide őket. De ahogy az autót megtámadták, abban nem volt semmi szerepjátszás. Úgy rohamozták meg, mintha egy ismeretlen és minden bizonnyal halálosan veszélyes szörny lett volna. Ahogy a csatába vetették magukat, az egyszerre volt groteszk és vakmerően hősies.

És abban sem volt semmiféle szerepjáték, amilyen alapossággal és szakértelemmel felnyársalták Mr. Horace B. Davist, aki csupán a gyapotügynökség irodájába szeretett volna eljutni, lévén annak főnöke. A katonák azt gondolták, ezt a különös szörnyet azért vezette, hogy lemészárolja őket – ezért inkább ők mészárolták le őt. Az iskolásfiú szemtanúja volt mindennek, és miközben nézte, egyre fehérebbé vált. Mikor egy kardforgató odalépett a töpörödött öreghez, és felmutatta Mr. Davis levágott fejét, melynek egyik füléről viccesen himbálózott a szemüveg, a fiú azon nyomban elájult.

II.

1935. június 5-e volt, napfelkelte. Cyrus Harding nagy falatokban nyelte reggelijét a pirkadat sápadtszürke fényében. Nem sokkal ezelőtt szörnyű szédülést és émelygést érzett, de csak rövid időre, és most már jobban volt. A zsírban sütés illata betöltötte a konyhát: felesége ebédet készített. Cyrus Harding evett. Hangos szürcsölések közepette tüntette el tányérjáról az ételt. Keze bütykös volt és munkában megviselt, de tekintete öntelt elégedettséget árasztott. Ránézett a falon lógó naptárra, melyet karácsonyi figyelmességként kapott a Bryan Takarmány- és Trágyakereskedő Vállalattól, az ohiói Bryanből.

– A seriff máma kiárusíttya Amost – mondta kényelmesen. – Szerintem ócsón megkapom ászt a északi placcot.

Felesége fáradtan felelt:

– Már egy éve ígéri, hogy eladja neked.

– Bezony – nyugtázta Cyrus Harding, még ön-teltebben. – Még az árat is lejjebb hozta. De senkise fog ráígérni az ajánlatomra. Tuggyák, mennyire akarom, meg ászt is, hogy nem jó velem szomszéccságban élni, ha elcsennek valamit az orrom elől! Tuggyák. Sokkal ócsóbban fogom megkapni, mint ahogy Amos ígérte. Úgy akarta elanni, hogy a nyeresége eggy évig is kitarcson. Feleannyiér fogom megkapni.

Felkelt, és megtörölte a száját. Az ajtóhoz ballagott.

– Remélem, az a napszámos már előrehalatt a boronálásban – mondta lassan. – Megnézem, ászt megyek az árverésre.

A konyhaajtóhoz ment, és kinyitotta. Leesett az álla. Amit az ajtajából normális esetben látni lehetett, az egy nem éppen gondozott baromfiudvar, mögötte pedig lapos, egészen a kerítésig megművelt föld, ígéretes gabonaterméssel, amely a látókört behatárolja.

Most azonban merőben más látvány fogadta. A baromfiudvarral még nem volt semmi baj. De ami mögötte következett, az maga volt az elmebaj. Hatalmas, terjeszkedő páfrányfák szöktek harminc méterre a magasba. Csipkés, réteges ágak formáltak elképesztő sűrűségű tetőt egy hamisítatlan dzsungel fölött, amilyenhez foghatót ember még nem látott ezen a földön. Az Amazonas-vidéki dzsungelek kis parkoknak tűntek volna ennek sűrűsége mellett. Az élő növényzet féktelen kuszasága volt ez, amelyben a növekedés harc, a harc élet, az élet pedig halálos, könyörtelen küzdelem.

Nem lett volna ember, aki egy ilyen dzsungelbe akár csak három méterre is képes behatolni. Bűzös pára áradt belőle, amely részben rothadás, részben dús, buja, burjánzó növényzet, és részben káprázatosán pompás virágok nehéz illatát hordozta. Effajta dzsungelek a paleobotanikusok szerint a karbonkorban léteztek; a mai kőszénréteg alapját alkották.

– Nem lehet... nem lehet igaz – suttogta Cyrus Harding. – Nem lehet... nem lehet igaz!

Felesége nem válaszolt: semmit sem látott ebből. Kimerültén takarítani kezdte az asztalt ura és parancsolója után. ő mindeközben lelépkedett a ház lépcsőin, bámulva, összezavarodva. Elindult a képtelen látomás felé, amely eltakarta a terményeit. A délibáb akkor sem tűnt el, amikor megközelítette. Hat méterre a dzsungeltól megállt, folyamatosan bámulva, folyamatosan hitetlenkedve, és elkezdett játszani a szörnyű gondolattal, hogy bizony megőrült.

Ekkor valami megmozdult a dzsungelben. Egy hosszú, kígyózó nyak volt az, a tövénél több méter vastagságú, de a hordó nagyságú fej mögött alig fél méterre elvékonyodott. A nyak átnyúlt a hat méteren, amely Cyrustól elválasztotta. Szórakozott, hideg szemek kémlelték a férfit. A száj kinyílt. Cyrus Harding felüvöltött.

Felesége felemelte tekintetét. Kinézett a nyitott ajtón, és meglátta a dzsungelt. Látta, ahogy az állkapcsok összezáródnak a férje testén. Látta, ahogy a hatalmas, közömbös szem félig lecsukódik, miközben az a valami bekebelezi a férjét, fulladozik kicsit, végül lenyeli... Látta, amint egy dudor lassan halad a hatalmas nyak vékony részétől a tövéig, ahol a dzsungelbe torkolló giga már több méteres volt. Látta, ahogy a fej visszahúzódik a lombok közé, és eltűnik szem elől.

Cyrus Harding özvegye falfehér volt. Felvette a kalapját, és kiment a bejárati ajtón. Elindult a legközelebbi szomszéd háza felé. Menet közben kitartóan mondogatta:

– Hát megtörtént. Megőrültem. Bolondokházába fognak csukni. De legalább nem kell őt tovább elviselnem. Nem kell őt tovább elviselnem!

 

 

1935. június 5. volt, dél. A cellaajtó kinyílt, és egy nagyon ünnepélyes, bajuszos férfi lépett be, különös, szürke egyenruhában. Kedvesen megveregette a fogoly vállát.

– Dr. Holloway vagyok – mondta biztatóan.

– Elmondaná nekem, uram, egész pontosan mi is történt magával? Biztos vagyok benne, hogy helyre lehet hozni.

A fogoly kifakadt:

– Hát... hát... az istenért! – tiltakozott. – Louisville-ből indultam el ma reggel. Valami szédülés jött rám, és... hát... biztos letértem az útról, mert hirtelen azt vettem észre, hogy minden olyan ismeretlen körülöttem. Aztán rám kiáltott egy ember valami szürke egyenruhában, egy perccel később lőni is kezdett, aztán mire észbe kaptam, már le is tartóztattak azért, mert az amerikai zászló van az autómra festve! Könyörgök, utazó ügynök vagyok az Unde Sam Csokoládévállalatnál! Csessze meg, fura dolog, amikor az ember nem tűzheti ki a saját országának zászlaját...

– A saját országában, természetesen – helyeselt az orvos vigasztalóan. – De tisztában kell lennie vele, uram, hogy erre mifelénk nem engedjük meg semmilyen más zászló kitűzését a sajátunkon kívül. Megszegte a törvényeinket, uram.

– A törvényeiket? – A fogoly elképedve bámult.

– Miféle törvényeket? Az Egyesült Államok melyik részén van az megtiltva, hogy az ember kitűzze az amerikai zászlót?

– Semelyiken, uram. – Az orvos elmosolyodott.

– Minden bizonnyal véletlenül lépte át a határt, uram. Őszinte leszek magával: felmerült, hogy maga őrült. Belátom, hogy tévedés volt.

– Határ... Egyesült... – A fogoly levegő után kapkodott. – Hát nem az Egyesült Államokban vagyok? Nem ott? Hát akkor hol a pokolban vagyok?

– Tizenhat kilométerre a déli államszövetség határán belül – felelte az orvos, és felnevetett.

– Szokatlan tévedés, uram, de ártó szándék nélküli. Máris kiengedik. Így is épp elég a feszültség Washington és Richmond között, nem hiányzik, hogy egy újabb határincidenssel zaklassuk a heveskedőket.

– Déli államszövetség? – A fogoly hangja elfulladt. – Nem a... Nem lehet, hogy a déli államok szövetségére gondol...

– Dehogynem, uram. A Déli Államok Szövetsége. Miért?

A fogoly nyelt egyet.

– Hát... megőrültem! – habogta. – Teljesen megőrültem. De hát Gettysburg... és a...

– Gettysburg? Ó, igen! – A doktor elnézően bólogatott. – Nagyon büszkék vagyunk a történelmünkre, uram. Az elszakadásért folytatott háború egyik csatájára gondol, amikor az államszövetség egész sorsa tíz percen múlott... Sokat tűnődtem, mi lett volna akkor, ha Pickett rohamát visszaszorítják... Pickett rohama volt az, ami végül diadalmaskodott, uram. Két nap múlva Anglia elismerte az államszövetség függetlenségét, egy héttel később Franciaország is, na és hála a korlátlan külföldi hitelkeretnek... Győzedelmeskedtünk. De szorult helyzet volt, azt mondhatom, uram!

A fogolynak ismét elakadt a lélegzete. Kibámult az ablakon. A börtönnel szemben, kétségtelen, ott állt a bíróság épülete. A tetején egy zászlórúd. Azon pedig, dicsőségesen lobogva a szélben, a déli államszövetség zászlaja!

 

 

1935. június 5-e volt, este. A massachusettsi North Centerville postafőnöke kisétált a fülkéjéből, hogy meghallgassa a beszámolót. A vegyesbolt nagy hasú kályhája kellemes, bár kissé szükségtelen meleget árasztott. A szemtanú kuncogása hangzott fel.

– Igen. A hegyfokon túlról jönnek, kábé harminc-negyvenen, ilyen húsz méter hosszú hajókban, kivont keresztvitorlákkal. A hajóperemeken ilyen kerek tárgyak... mint a pajzsok. És úgy eveztek, mint az őrültek! Mikor meglátták a várost, megálltak, iszonyúan meglepődtek. Odakiáltottak nekünk, de valami idegen tájszólásban, hát az biztos, hogy nem amerikai volt. Ole Peterson majd elejtette a botját, pedig még hal is volt rajta. Próbált velük szót érteni. Nem nagyon értették őt, vagy hát legalábbis úgy tettek. Azt’ megfordultak, és visszaeveztek. Valami színészek, vagy ilyesmi, tréfálni akartak. De nem nagyon sikerült. Talán a gazdag népségből valók, akik ott feljebb laknak a parton. Na! Na! Öle azt mondja, valami fura óskandinávot beszéltek. Aszonták, Leifsholmból vagy honnan vannak, innen kicsit északabbra. Meg hogy nem értették, hogy került ide a városunk. Hogy még soha nem látták! El tudják ezt képzelni? Öle aszondja, vikingek voltak, ja és Winlandnek nevezték el ezt a helyet, meg aszondja... Mi van?

Hirtelen nagy lárma támadt az éjszakában. Kiáltások. Sikolyok. Egy puska tompán dördült. A vegyesboltban henyélők mind kicsődültek a tornácra. A vízparton vagy fél tucat helyen lángok csaptak a magasba. Fényük tíznél is több viking hajót világított meg, evezősökkel, ahogy sebes iramban a part felé tartottak. Négy már partot is ért, és sötét alakok özönlöttek elő. A lángok fénye kardokon, pajzsokon csillant. Egy nő felsikított, amint egy hatalmas, szőke sörényű férfi megragadta. Bronzsisakja és pajzsa felvillant; hahotázott. Egy férfi munkanadrágban ekkor a szőke óriás felé rohant, baltájával fenyegetve.

Az óriás azonnal lekaszálta őt vértől csöpögő kardjával, és felordított. A többiek hozzá siettek, és együtt tódultak tovább, fosztogatni és gyújtogatni. Egy újabb kikötött hajóból eközben további felfegyverzett alakok ugráltak ki a homokra. Újabb házból csaptak fel lángok az ég felé.

III.

És június 5-én reggel fél tizenegykor Minott professzor a diákcsoport felé fordult, mindkét kezében pisztollyal. Nyoma sem volt már az előadónak, akinél a legfenyegetőbb veszély abban rejlett, hogy megbuktat matekból. Most kréta vagy ceruza helyett pisztolyokat tartott a kezében; szeme a fagyos mosoly ellenére is izzott. A négy lány eltátotta a száját. A fiúk pedig, akik ahhoz voltak szokva, hogy osztályteremben lássák őt, ráeszméltek, hogy a professzor nem csupán ért a fegyverhez a kezében, de használná is, ha kell. És hirtelen olyasfajta tisztelettel tekintettek rá, mint mondjuk egy betörőre vagy profi emberrablóra, vagy bandavezérre.

Messze az egyszerű matematikaprofesszor szintje fölé emelkedett. Egy pillanat alatt vezérré vált, sőt – fegyverei révén – uralkodóvá.

– Amint észrevehették – mondta a professzor higgadtan –, előre láttam a helyzetet, amelybe kerültünk. Fel vagyok rá készülve... bizonyos mértékben. Bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy nemcsak mi, hanem az egész emberi faj megsemmisül, mégpedig olyan teljességgel, amelynek fokát elképzelni sem tudják. De van esély a túlélésre. Az én tervem pedig az, hogy a lehető legtöbbet kihozzam a túlélésből... ha valóban életben maradunk.

Komolyan nézett végig a csoporton, amely azért jött vele, hogy együtt megvizsgálják egy mamut fenyőerdő csodálatos felbukkanását Fredericksburgtől északra.

– Én tudom, mi történt – folytatta a professzor.

– Azt is tudom, hogy mi várható. És tudom, mit tervezek tenni ellene. Ha felkészültek, hogy kövessenek, jelezzék! Ha valaki tiltakozna... nos, mivel lázadókat nem tűrhetek meg, azt le kell lőjem.

– De... tanár úr – szólt Blake izgatottan –, a lányokat haza kéne vinnünk...

– Soha nem fognak hazatérni – felelt a professzor higgadtan. – Mint ahogy maga sem, és senki közülünk. Miután felfogták, hogy készen állok használni a fegyvereket, elmondom majd, mi történt, és hogy mit jelent mindez. Már hetek óta készülök erre.

 

 

Hatalmas fák magaslottak a kis csoport körül, óriási, lenyűgöző fák. Nyolcvan méterre nyúltak fel a magasba. Méltóságteljes higgadtságuk létezésük megingathatatlan bizonyítéka volt – és ugyanakkor a lehető legképtelenebb dolog, amely valaha is történt a virginiai Fredericksburg szomszédságában. A kis csoport tagjai félelemtől borzongva ültek lovaikon a faóriások árnyékában. Minott fürkészően nézett végig rajtuk: négy fiatal fiú és három lány, valamennyien a Robinson Főiskola diákjai. A professzor pedig többé már nem egy kutatócsoportot felügyelő oktató volt, hanem egy vitathatatlanul könyörtelen vezér.

1935. június 5-én reggel fél 9-kor Fredericksburg valamennyi lakosa egyszerre különös szédülést érzett. Aztán a szédülés elmúlt, rövid időre kisütött a nap, és semmilyen látható változás nem történt a mindennapi lét dolgaiban. Egy órával később azonban hatalmas izgalom lett úrrá az álmos kisvároson. A Washington felé vezető útnak – melyet minden térképen 1-és útként jelölnek – körülbelül öt kilométerre északra hirtelen vége szakadt. Varázslatos módon egy óriási, kolosszális erdő jelent meg a helyében, és eltorlaszolta az utat.

A távközlési kapcsolat is megszakadt Washingtonnal. Az ottani rádióállomásokat sem lehetett többé fogni. Az elképesztő erdő fáinak nagysága minden városlakó képzeletét felülmúlta. Úgy néztek ki, mint a fényképeken látott Csendes-óceán-parti mamutfenyők, de hát... az egész dolog egyszerűen lehetetlenség volt.

Másfél órával később Minott professzor egybegyűjtötte felderítőcsoportját a diákok körében. Különös, céltudatos határozottsággal állította össze a kis csapatot. Három fiú és négy lány. Eredetileg az egyik fiú rozoga autójába akartak bepréselődni, de a professzor lefújta az ötletet.

– Az út véget ér az erdőnél – mondta mosolyogva. – Én a magam részéről szívesen felderítenék egy ilyen elvarázsolt erdőt. Mi lenne, ha lóháton mennénk? Kerítek lovakat.

Tíz perc múlva megvoltak. A lányok szétszéledtek, hogy lovaglónadrágba vagy hasonlóba öltözzenek. Mikor visszatértek, elismerően nyugtázták, hogy a lovak nemcsak nyergekkel, hanem nyeregtáskákkal is fel vannak szerelve. Minott professzor ismét csak mosolygott.

– Felderíteni megyünk: ehhez illően kell kinéznünk – viccelődött. – Ezenkívül ebédre is szükségünk lesz. Ráadásul így mintákat is hozhatunk, amelyeket a növénytani laboratórium majd megvizsgálhat.

Lóra ültek hát: a lányok az izgalomtól mámorosán, a fiúk szintén izgatottan és elégedetten. Még az sem tudta túlzottan a kedvüket szegni, hogy az autók csapatostul süvítettek el mellettük, hiszen egész Fredericksburg megmozdult, hogy megtekintse azt a képtelen erdőt.

Százával álltak a kocsik azon a helyen, ahol az út hirtelen megszakadt. A tömeg az erdőt bámulta: óriásfák, gyökerük mélyen a földben. Itt-ott némi aljnövényzet. És mindezek fölött a béke és végtelen nyugalom fellege... és az állandóságé. A bámuló tömeg morajlott, zsongott a találgatásoktól, spekulációktól: az, amit a szemük előtt láttak, nem lehet igaz. Mindez nem történhetett meg. Ez az erdő semmi esetre sem lehet valódi. Bizonyára valamiféle délibábot bámulnak éppen.

De épp akkor, amikor a lovasok megérkeztek, egy kis csapat férfi lépett ki az erdőből: azok, akik vették a bátorságot, hogy bemenjenek. Kijövet – még mindig kételkedve saját tapasztalatukban – leveleket, ágakat hoztak magukkal, sőt egyikük bizonyos apró bogyókat is, amelyek ismeretlenek a keleti parton.

Egy rendőr felemelte a kezét, ahogy Minott professzor csapata az erdő széléhez közeledett.

– Halló! – kiáltotta. – Fura hangokat hallottunk onnan bentről. Megkell állítanom mindenkit, aki be akar menni, amíg nem tudjuk, hányadán állunk.

A professzor bólintott.

– óvatosak leszünk. Minott professzor vagyok, a Robinson Főiskoláról. Növénytani mintákat gyűjtünk. Pisztoly is van nálam. Minden rendben lesz.

Ezzel előrelovagolt. A rendőr – egyértelműen ráruházott hatalom hiányában – megvonta a vállát, és figyelmét a további kutatójelöltek megfékezésére fordította. A nyolc ló és lovasaik perceken belül eltűntek szem elől.

 

 

Mindez három órával ezelőtt történt. Minott professzor három órán keresztül vezette csapatát kelet-északkeleti irányba. Ez alatt az idő alatt nem láttak egy nyulat sem, csak egyszer valami lopakodó szürkés alakot, amely a zoológia szakos Tóm Hunter állítása szerint farkas volt. Fredericksburg környékén nincsenek farkasok, persze ugyanígy mamutfenyők sincsenek. És a csapat emberi élet nyomait sem látta, noha Fredericksburg sűrűn benépesített földművelő vidéken terül el.

Három óra alatt a lovak legalább húsz kilométert biztosan megtettek, még a fák ellenére is. Közvetlenül azután, hogy megpillantottak egy bozontos vadállatot, amely kétségtelenül az erdei bivaly egyik példánya volt (ez az állat 1820-ban kihalt a Sziklás-hegységtől keletre eső térségeken), az ifjú Blake nyugtalanul felszólalt a továbbhaladás ellen.

– Ez az egész borzasztóan furcsa, tanár úr – mondta zavartan. – Én nem bánom a kísérletezést, akármilyen hosszan is tartson, de a lányok is velünk vannak. Ha nem fordulunk vissza hamarosan, problémáink lesznek a dékánnal.

Ekkor történt, hogy Minott előhúzta a fegyvereit, és a lehető leghiggadtabban kijelentette, hogy egyikük sem fog többé hazatérni. És hogy tudja, mi történt, és mi várható. Majd hozzátette, hogy mindent megmagyaráz, miután mindannyian meggyőződtek afelől, hogy lázadás esetén használni fogja a fegyverét.

– Mindannyiunkat meggyőzött, tanár úr – mondta Blake.

Az ajkai kissé elsápadtak, de nem hátrált. Sőt úgy helyezkedett, hogy Maida Haynes és a pisztoly csöve között álljon.

– Nagyon szeretnénk megtudni, hogyan történhetett, hogy ezek a fák és növények, amelyeknek ötezer kilométerre innen kéne lenniük, itt nőnek Virginiában, mégpedig minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Azt pedig különösen szeretnénk megtudni, hogy lehet, hogy a topográfia változatlan maradt ez alatt a vadonatúj erdő alatt. A dombok ugyanolyan irányban húzódnak, mint ezelőtt, de ami korábban rajtuk volt, az mind eltűnt, és most valami más van a helyén.

Minott helyeslően bólintott.

– Nagyszerű, Blake! – mondta melegen. – Helyes megfigyelés! Azért választottalak téged, mert úgy hallom, geológiából nagyon jó vagy, bár akadtak, hát... egyéb érveim, melyek alapján inkább otthon hagytalak volna. Kaptassunk fel a következő emelkedőre! Hacsak nem tévedek, pont a Potomac partján fogunk kilyukadni. Ott majd megválaszolok minden kérdést. Attól tartok, ma még elég hosszú út vár ránk lóháton.

A lovak kelletlenül felkapaszkodtak az emelkedőn. Lassan haladtak előre a bozótban. Különös volt, hogy három óra alatt még csak jelét sem látták semmilyen útnak, amely vezetett volna valahová. De ott fenn, a domb tetején találtak egyet: keskeny, kanyargós földút volt. Mind a nyolcán szó nélkül arra fordították lovaikat. Nagyjából fél kilométer hosszan az út előre kanyargott, majd hirtelen lejteni kezdett. Ekkor meglátták az előttük és alattuk elterülő Potomac folyót.

A nyolcból hét lovas egyszerre felkiáltott. Egy település volt a folyó partján. Hajók álltak a kikötőben. Több hajót is láttak messzebb a horizonton: kettő lefelé lavírozott a folyó felső, széles szakaszairól, három másik pedig lassan döcögött felfelé Chesapeake Bay irányából. De sem a falunak, sem a hajóknak nem lett volna semmi keresnivalójuk a Potomacon.

A falu kicsi volt, vályogfal kerítette körbe. Apró, kékbe öltözött alakok mozogtak kinn a földeken. Az épületek, a tetők ívelt vonalai, és mindenekelőtt az az összetéveszthetetlen forma, mely egyfajta templomra utalt a megerősített falucska központjának közelében – ezek mind Kínát idézték. A hajók a láthatáron dzsunkák voltak, bár vitorláik vászonból készültek, nem rácsozott bambuszból. A zömök vályogfalakon kívül elterülő földeket teljesen idegenszerű módon művelték meg. A folyó mentén, ahol a Potomac környékére jellemző mocsaras síkság lenne a megszokott, rendezett rizsföldek húzódtak.

Aztán megjelent előttük egy alak. Széles karimájú fejfedő, vatelinezett, vászonnal bélelt kabát, vászonnadrág, facipő: maga volt a megtestesült kínai földműves; főképp, amikor ráadásul feléjük fordította ferde szemű, rémülettől dermedt arcát, és rikoltozva elmenekült. Hátrahagyta rettenetesen nehéz faigáját, amelyről két, erdei bogyókkal telepakolt vödör himbálózott.

A lovasok mereven bámultak. Előttük a Potomac. Azonban egy kínai falu húzódott a partján, és kínai dzsunkák szelték a vizeit.

– Én... azt hiszem – hebegte Maida Haynes bizonytalanul –, én azt hiszem, megőrültem. Vagy nem?

Minott professzor megvonta a vállát. Csalódottnak, de különös módon elszántnak tűnt.

– Nem – válaszolta röviden. – Nem őrült meg. Egyszerűen csak arról van szó, hogy véletlenül a kínaiak gyarmatosították először Amerikát. Ezelőtt is tudtuk, hogy kínai dzsunkák partot értek földrészünkön, a nyugati parton, természetesen, még jóval Kolumbusz előtt. Szemmel láthatóan gyarmatosították is azt. Lehetséges, hogy a szárazföldön át jöttek egész az Atlanti-óceánig, vagy talán körbe, a Panama-szoroson keresztül. Bárhogy is, ez most már kínai kontinens. Mi nem ezt akartuk. Tovább kell lovagolnunk.

A menekülő, rikoltozó férfit meglátták a faluból. Hatalmas gong disszonáns hangja kongott. Mindenfelé emberek rohangáltak be a földekről a falakhoz. Lövések puffogtak, igencsak félelmet keltő kiáltozások kórusa által övezve.

– Gyerünk! – hangzott Minott utasítása. – Jobb, ha indulunk!

Megfordította a lovát, és könnyű vágtába kezdett. A többiek – lévén ő az egyetlen, akinek látszólag volt valami fogalma arról, mit kell tenniük – ösztönösen utána eredtek.

Menet közben viszont a lovak megtántorodtak. A rajtuk ülők szokatlan, émelyítő szédülést éreztek. Csupán egy másodpercig tartott, de Minott így is belesápadt kissé.

– Most majd meglátjuk, mi történt – mondta higgadtan. – Az esélyek még mindig elég jók, bár jobb szerettem volna, ha a dolgok a régiben maradnak addig, amíg meg nem néztünk még néhány helyet.

IV.

Ugyanaz az émelyítő szédülés fogta el a Fredericksburgből vezető út végénél bámészkodó tömeget is. Körülbelül egy másodpercig valami természetfölötti rosszullétet éreztek, mely még a látásukat is elhomályosította. Azután ismét tisztán láttak. És egy szempillantás múlva iszonyatos pánikban törtek ki, kétségbeesetten ugráltak be autóikba, néhányan gyalogszerrel menekültek.

A mamutfenyőerdő eltűnt. Helyén kietlen, kopár terület csillogott fehéren; csonka fatörzsek bújtak meg a hó alatt, a hatalmas, dimbes-dombos terepet vastagon borította be a porszerű, csillogó anyag.

Perceken belül sűrű köd lehetetlenítette el a látást, ahogy a virginiai júniusi reggel meleg levegőjét lehűtötte az a fagyos takaró. De szintén perceken belül a vastag hótakaró olvadni kezdett. Az autók a betonúton menekültek, maguk mögött hagyva az egyre jobban szétterjedő ködfüggönyt – a kicsi patakok és csermelyek pedig a hirtelen víztöbblettől egyre gyorsabban folytak és megáradtak.

A nyolc lovas mindegyike falfehérré sápadt. Még Minott is megindultnak tűnt, de nem kevésbé elszántnak, ahogy szorosra fogta lova gyeplőjét.

– Gondolom, most már valamennyien elégedettek – mondta higgadtan. – Blake, maga a geológus a csapatban. Nem tűnik ismerősnek az a partvonal ott?

Blake bólintott. Falfehér volt. A folyóra mutatott.

– Igen. És a vízesés is. Ez az a hely Fredericksburgben, ahol ma reggel jártunk. A nagy híd az pont ott volt... vagy lesz. Ott kéne – az ajkába harapott – ott kéne lennie a Richmondba vezető országútnak, ahol az a hatalmas tölgyfa áll. A Princess Anne Hotelnek pedig ott kéne lennie a mellett a domb mellett. Én... én azt mondanám, tanár úr, hogy valamiféleképp visszamentünk az időben, vagy éppen előre, őrültségnek hangzik, de próbáltam megfejteni...

Minott hűvösen bólintott.

– Nagyszerű! Ez itt Fredericksburg, annyi bizonyos. De nem utaztunk sem vissza, sem előre az időben. Remélem, észrevették, hol jöttünk ki a mamutfenyőerdőből. Úgy tűnik, mintha egyfajta törésvonal lenne ott, amit jobb, ha észben tartunk. – Egy darabig hallgatott. – Nem vagyunk sem a múltban, sem a jövőben, Blake. Oldalirányban utaztunk, egyfajta oszcilláció révén, az egyik időösvényről a másikra. Most úgy tűnik, egy olyan... hát, egy olyan időrészben vagyunk, ahol Fredericksburg még nem épült meg, kis idővel ezelőtt pedig ott voltunk, ahol a kínaiak elfoglalták az amerikai kontinenst. Szerintem jobb, ha most ebédszünetet tartunk.

Leszállt a lóról. A lányok szorosan egymás mellé tömörültek. Lucy Blair fogai vacogtak.

Blake odament a lovaik mellé.

– Nyugalom! – mondta nyomatékosan.

– Most már itt vagyunk, akármi is legyen ez a hely. Minott professzor mindjárt mindent megmagyaráz. Nem vagyunk veszélyben, hisz ő tudja, mi a helyzet. Másszatok le a lóról, és együnk! Farkaséhes vagyok. Gyere, Maida!

Maida Haynes leszállt. Mosolya eléggé bizonytalanra sikeredett.

– Én... tőle... félek – suttogta. – Jobban, mint bármi mástól. Maradj közel hozzám, kérlek!

Blake összevonta a szemöldökét.

Minott száraz hangon így szólt:

– Nézzetek bele a nyeregtáskátokba! Találtok ott szendvicseket. És lőfegyvert is. Ti, fiúk, jobb, ha felfegyverzitek magatokat. Mivel most már elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaha is visszajussunk az általunk ismert világba, azt hiszem, rátok bízhatom a fegyvereket.

Blake hosszan nézett a professzorra, majd szó nélkül átvizsgálta a nyeregtáskáját. Két revolvert talált, és ránézésre abnormális mennyiségű töltényt. Talált még egy csomó papírt, melyekről kiderült, hogy valójában borítójuktól megfosztott könyvek. Szakértőén megvizsgálta a pisztolyokat, majd zsebébe csúsztatta őket. A könyveket visszatette.

– Ezennel kinevezlek másodparancsnoknak, Blake – szólt Minott, még szárazabb hangon. – Semmit nem értesz, de törekszel a megértésre. Nem hibáztam, amikor kiválasztottalak, annak ellenére, hogy egyéb érvek az ellenkezőjét súgták. Üljetek le, és elmesélem, mi történt.

Ekkor morogva és fújtatva egy kicsi feketemedve tört elő rejtekhelyéről, és átszaladt azon a területen, ahol aznap reggel még egy mindennel felszerelt benzinkút állt. A felderítők összerezzentek, majd lenyugodtak. A lányok buta, szinte hisztérikus vihorászásba kezdtek. Minott higgadtan beleharapott a szendvicsébe, majd kellemes hangon belekezdett:

– Kénytelen leszek matematika-előadást tartani nektek, de igyekszem élvezhetőbbé tenni a főiskolai előadásaimnál. A történteket csak a matematika nyelvén lehet elmagyarázni, vagyis pontosabban a matematikai fizika néhány fogalmát felhasználva. Mivel ti, ifjú hölgyek és urak, főiskolai hallgatók vagytok, nagyon egyszerűen fogok magyarázni, úgy, mintha tízéveseknek tenném. Hunter, mit bámulsz? Ha látsz valamit, mondjuk egy indiánt, lőj az irányába, akkor elmenekül. Valószínű, hogy nem hallotta még hírét a lőfegyvereknek. Már nem a kínai kontinensen vagyunk.

Hunter felsóhajtott, majd matatni kezdett a nyeregtáskájában. Miközben előszedte a pisztolyokat, Minott zavartalanul folytatta:

– A természet megbolydult kissé, és ez a folyamat tovább folytatódik. De nem a föld meg a sziklák rengése meg rázkódása ez, hanem a tér és az idő rengése meg rázkódása. Visszamegyek egészen az alapelvekig. Az idő egy dimenzió. A múlt az egyik kiterjedése, a jövő a másik, csakúgy, mint ahogy a kelet az egyik kiterjedése egy ismerősebb dimenziónak, és a nyugat az ellenpárja.

Hagyományosan azonban úgy gondolunk az időre, mintha egy vonal lenne, vagy egyfajta járat. Ugyanezt a hibát nem követjük el, amikor a mindennapi, jól ismert dimenziókról beszélünk. Például: tudjuk, hogy Annapolis, a King George bíróság vagy... mondjuk... Norfolk mind keletre vannak tőlünk. De azt is tudjuk, hogy ahhoz, hogy elérjünk bármelyikhez is, nemcsak keleti irányba kellene mennünk, hanem ugyanakkor északi vagy déli irányba is. Amikor azonban képzeletbeli jövőutazásokról beszélünk, sosem gondolkozunk így, józan ésszel. Azt feltételezzük, hogy a jövő egy vonal, nem pedig egy koordináta; egy ösvény, nem pedig egy irány. Azt feltételezzük, hogy ha a jövő felé utazunk, akkor kizárólag egy célállomás létezik. Ez pedig ugyanolyan abszurd, mint azt feltételezni, hogy kelet felé utazni csak és kizárólag keleti irányban lehet, kizárva az északkeletet, a délkeletet és egy csomó egyéb mellékvilágtájat.

Blake lassan közbeszólt:

– Értem, tanár úr, de úgy tűnik, mindennek nincs köze...

– A mi problémáinkhoz? Dehogynem!

– Minott felnevetett. Harapott egyet a szendvicséből. – Képzeld el, hogy egy útelágazáshoz érkezem. Feldobok egy érmét, hogy eldöntsem, melyik utat válasszam. Bármelyik mellett is döntök, bizonyos meghatározott dolgokkal és kalandokkal fogok szembesülni. De ezek a két esetben eltérő dolgok és eltérő kalandok lesznek.

Azzal, hogy választok egyet a két lehetséges út közül, nemcsak két különböző táj közül választok, amit majd utam során látni fogok, hanem két különböző eseménysorozat közül is. Nemcsak a föld felszínén választok két különböző ösvény közül, hanem az időben is. És ahogy azok az utak a föld felszínén két különböző városba vezethetnek, úgy a jövőben az utak két teljesen különböző sors felé vezethetnek. Az egyik mondjuk hatalmas gazdagság felé. A másik pedig mondjuk a világ legközönségesebb cserbenhagyásos balesetéhez, melynek következtében szétroncsolt hulla lesz belőlem: nem csupán Virginia állam egyik mellékútján, hanem ugyanakkor az idő egyik mellékútján is.

Röviden arra akarok rámutatni, hogy többféle jövővel is szembekerülhetünk, és a megfontolás több-kevesebb hiányával választunk közülük. De azok a jövők, melyekkel nem kerülünk szembe, azokon az utakon, amiket nem választunk, ugyanolyan valóságosak, mint a tárgyak az utak mentén. Sosem látjuk őket, de bátran elismerhetjük a létezésüket.

Megint Blake volt az, aki ellenkezett:

– Mindez nagyon érdekes, tanár úr, de még mindig nem értem, hogy vonatkozik a jelen helyzetünkre.

Minott türelmetlenül válaszolt:

– Hát nem érted, hogy ha a dolgok ilyen állapota létezik a jövőben, akkor a múltban is kellett hogy létezzen? Három dimenzióról beszélünk, ugyanakkor egy jelenről és egy jövőről. Elméleti szükségszerűség, matematikai szükségszerűség, hogy több jövőt feltételezzünk. Végtelen számú lehetséges jövő létezik, amelyek közül bármelyikkel szembekerülhetnénk, ha a megfelelő időbeli „útelágazást” választjuk.

Kelet felé számtalan célállomás létezik. A jövő irányában is számtalan létezik. Indulj el egy pontról, amely innen kétszáz kilométerre nyugatra található. Gyere kelet felé, találomra választva ki az utakat, melyeket a föld felszínén megteszel... csakúgy, mint az időben. Lehet, hogy ide fogsz kilyukadni. Lehet, hogy északabbra vagy délebbre, de a kiindulóponttól akkor is keletre leszel. Na most azt képzeld el, hogy nem innen kétszáz kilométerre nyugatról indulsz, hanem kétszáz évvel ezelőttről.

Blake tovább puhatolózott, keresgélve a szavakat:

– Azt hiszem, a tanár úr arra céloz, hogy... hát, mivel számtalan jövő létezik, ugyanígy számtalan múltnak is kellett léteznie, mindazok mellett, amiket a történelemkönyveinkben leírtak. És... és ebből következik, hogy akkor a „jelenek” száma is végtelen.

Minott lenyelte az utolsó falatot a szendvicséből, és bólintott.

– Pontosan. És a mai napon bekövetkezett természeti háborgás felforgatta, s továbbra is időről időre összekeveri őket. A skandinávok egykor gyarmatosították Amerikát. A mi őseink időösvényén bekövetkezett események sora azt eredményezte, hogy az a kolónia nem maradt fenn. De egy másik időösvényen ez a kolónia tovább fejlődött és gyarapodott. A kínaiak elérték Kalifornia partjait. Az őseink által megtett időösvényen semmi nem következett ebből a tényből. Ezen a reggelen azonban érintettük azt az ösvényt, amelyet követve gyarmatosították és meghódították a kontinenst... bár abból, hogy a földműves annyira megijedt tőlünk, arra következtethetünk, még nem irtották ki az indiánokat.

Valahol még most is létezik a római birodalom, és nem kizárt, hogy Amerika fölött uralkodik, éppúgy, ahogy egykor Nagy-Britannia fölött uralkodott. Nem lehetetlen, hogy valahol még mindig fennállnak a jégkorszakot előidéző viszonyok, és Virginia hatalmas hótakaró alatt fekszik. Valahol talán még a karbonkor is létezhet. Vagy, hogy közelebb érjünk a jelenhez, valahol létezik olyan időösvény, amelyen Pickett brigadéros rohama győzedelmeskedett, és az amerikai déli államszövetség jelenleg is független nemzet, szigorúan őrzött határral, s az Egyesült Államokkal szemben tanúsított arrogáns viselkedéssel.

Bár csupán Blake tett fel kérdéseket, az egész csapat tátott szájjal hallgatott.

Maida Haynes szólalt meg:

– De... tanár úr, hol vagyunk most?

– Valószínűleg – felelte Minott mosolyogva – egy olyan időösvényen, amelyen a fehér ember egyáltalán nem fedezte fel Amerikát. És ez nem túl kecsegtető. Valami jobb után kell néznünk. Nem éreznénk túl jól magunkat vigvamokban, állatbőr ruhákban. Ezért kellemesebb környezet után kell kutatnunk. Úgy gondolom, lesz néhány hetünk arra, hogy keressünk. Hacsak persze a tér és idő mindenestől meg nem semmisül ugyanazon erő által, amely ebbe a helyzetbe sodort minket.

Tom Hunter nyugtalanul mocorgott.

– Ezek szerint nem utaztunk vissza vagy előre az időben?

– Nem – ismételte Minott. Talpra állt. – Az a furcsa émelygés, amit éreztünk, valószínűleg az oldalirányú időutazás következménye. Egyfajta időrezgésnek a tünete. Tovább lovagolunk, és meglátjuk, milyen újabb világok várnak ránk. Igen jól képzett csapat vagyunk egy ilyenfajta felderítéshez. A képzésetek alapján választottalak benneteket. Hunter: zoológia. Blake: műszaki tudományok és geológia. Harris – itt a kissé alulméretezett fiú felé bólintott, aki a ráirányuló figyelemtől elpirult –, Harris eléggé otthonosan mozog a kémiában, ha jól tudom. Miss Ketterling növénytanból kiváló. Miss Blair...

Maida Haynes lassan felállt.

– Maga mindezt tudta előre, tanár úr, és mégis belerángatott minket. Azt... azt mondta, hogy sosem fogunk hazajutni. És mégis szándékosan eltervelte az egészet. Mi... mi volt az indítéka? Miért tette?

Minott felült a lovára. Mosolygott, de mosolya keserű volt.

– Az általunk ismert világban – felelte – matematikaprofesszor voltam egy pici és jelentéktelen főiskolán. Semmiféle esélyt nem láttam arra, hogy bármi más legyek, mint matematikaprofesszor egy pici és jelentéktelen főiskolán. Ebben a világban legalább vezetője lettem egy meglehetősen intelligens fiatal emberekből álló csoportnak. Nyeregtáskáinkban van elég fegyver, töltény, és... ami még fontosabb... segédkönyv, a jövőbeli tevékenységeink megkönnyítésére. Keresni fogunk, és találunk majd egy olyan világot, amelyben szakmai tudásunkat a legkiválóbban kamatoztathatjuk. Abban a világban fogunk élni... ha nem semmisül meg minden tér és idő... Hasznosítjuk a tudásunkat.

Maida Haynes közbeszólt:

– De megint csak azt kérdem: minek?

– Hogy meghódítsuk! – felelte Minott, hirtelen felindulva. – Hogy meghódítsuk! Mi nyolcán úgy uralkodhatunk egy egész világ fölött, ahogy még senki nem uralkodott az idők kezdete óta! Megígérem nektek, hogy amint megtaláltuk a megfelelő környezetet, sokmilliós vagyonnal rendelkeztek majd, ezernyi szolgával, minden luxus a tiétek lesz, és minden hatalom, amire ember valaha is vágyott!

– És maga, tanár úr? Magának mi lesz a birtokában?

– A lehető legtöbb hatalom – felelte Minott szemrebbenés nélkül. – A világ császára leszek! Ezenkívül – és hangja a felismerhetetlenségig elváltozott, amint Maidéra pillantott – birtokomban lesz valami más is, amire nagyon vágyom.

Hátat fordított nekik, majd előrelovagolt, hogy mutassa az utat. Maida Haynes halálsápadt volt, amikor lovával Blake közelébe ért. Görcsösen megragadta a fiú karját.

– Jerry! – suttogta. – Én... nagyon félek!

Blake pedig magabiztosan válaszolta:

– Ne aggódj! Ha bántani akar, én ölöm meg előbb!

V.

A berkeleyi komphajó hősiesen szelte a hullámokat a ködben. A hajókürt a megszabott időközökben gyászosan felbődült.

Fenn, a navigációs fülkében a kapitány bizalmaskodó hangon beszélt:

– Én mondom, a legfurcsább érzés fogott el, épp egy perccel ezelőtt. Szédülés meg rosszullét az egész testemben, mintha tengeribeteg meg részeg lettem volna egyszerre.

Az első tiszt szórakozottan válaszolt:

– Én is pont olyat éreztem nemrég. Biztos valami kajától, amit ettünk. Nahát, ez nagyon furcsa!

– Micsoda?

– Az előbb még nagy volt a forgalom a kikötőben, kürtjelek meg minden. De már percek óta nem hallottam kürtszót. Hallgasd!

A két férfi fülelni kezdett. Hallható volt a hajótest ritmikus búgása, ami a motorból jött. Lentről, az utasfedélzetről is felszűrődtek hangfoszlányok. És hallatszott, ahogy a víz mossa a hajó orrát. Semmi más nem hallatszott. Egyáltalán semmi.

– Furcsa! – mondta a kapitány.

– Átkozottul furcsa! – helyeselt az első tiszt.

A komp tovább úszott. A köd miatt csak körülbelül hatvan méteres körzeten belül lehetett ellátni.

– A legfurcsább dolog, amit valaha láttam!

– szólt az első tiszt aggodalmasan. A hajókürt köteléhez nyúlt, és a gyászos bőgés ismét felhallatszott. – De hát már közel vagyunk a kompkikötőhöz. Bárcsak...

A ködből egy gőzbárka tűnt elő, pöfögő, suhogó hangok kíséretében. Kikerülte a kompot, miközben a rajta lévők elképedten bámulták annak hatalmas testét. Teljesen megkerülte az óriási, otromba járművet. Aztán valaki felállt, és érthetetlenül üvöltött valamit. Az üvöltés megismétlődött. Valamiféle parancs volt. Az alak a hajó tatján lévő zászlóra mutatott – ismeretlen volt –, és mellé őrjöngve ordítozott.

– Mi a fene baja van annak az alaknak?

– csodálkozott az első tiszt.

Hirtelen kis szellő kerekedett. A köd vékonyodni kezdett. A nap, az a homályosan pislákoló gömb a fejük fölött, most végre erőre kapott. Bágyadt napsugarak törtek át a ködrétegen. A szél lassan megtisztította a levegőt, a bárkában ordítozó férfi pedig közben a dühtől teljesen lila lett, amiért a parancsait senki nem vette figyelembe.

Aztán váratlanul a köd utolsó foszlánya is szétoszlott. San Francisco látképe feltárult a láthatáron. De... San Francisco? Ez nem San Francisco volt! Ez egy fából épült város volt, egy pici város, egy piszkos város, keskeny utcákkal és gázlámpákkal, és négy irtózatos, kaszárnyaszerű építménnyel, melyek a kikötőre néztek. A Nob Hill a helyén volt ugyan, de teljesen kietlenül. És...

– A szentségit! – kiáltott a komp első tisztje.

Amit bámult, egy kolosszális tömegű kőépítmény volt, hatalmas és négyszögletes, és csigavonalas, recézett kupolában végződött. Néhány épületen furcsa, idegen zászló lengedezett a szélben. Az utcákon emberek sürögtek. Autókat is látott, melyek hatalmasak voltak és otrombák.

Majd az első tiszt szeme egy lovashintón akadt fenn. Három ló húzta, egymás mellett, melyek vagy kiválóan be voltak tanítva, vagy nagyon szorosra fogták a nyaktartó szíjukat: akárhogy is, a két szélső ló feje úgy fordult kifelé, ahogy az a cári Oroszországban volt szokás.

De hát nem volt ebben semmi különös. Mikor kerítettek egy tolmácsot, a kapitány és első tisztje kíméletlen fejmosásban részesültek, amiért ki mertek kötni Novo Szkevszkij kikötőjében anélkül, hogy figyelembe vették volna Nagy-Oroszország cárjának, Alekszisznek az ukáza szerint érvényben lévő rendeleteket. Ezeket a rendeleteket – mint megtudták – különös szigorral juttatták érvényre minden orosz területen Amerikában, Alaszkától kezdve egészen a déli államokig.

 

 

A fiú kiabálva rohant végig a falu utcáján.

– Hé, nagypapa! Hé, nagypapa! Odanézz, a madarak! – Futás közben ujjával felmutatott.

Egy férfi unottan felnézett, majd kővé dermedt. Egy nő is megállt, és bámult. Nyugatra kéken csillogott a Felső-tó, és a kis falu lakosainak tekintete általában arrafelé szegeződött. Most azonban, miközben a kisfiú loholva kiabálta szét, mit látott, a férfiak bámultak, a nők álmélkodtak, a gyerekek pedig futkostak, kiabáltak és kurjongattak, azzal az ösztönös izgalommal, amely a megrökönyödött felnőttek láttán önti el a gyerekeket.

Madarak közeledtek a kusza fenyőerdők felett. Hatalmas, sötét tömegekben jöttek. Nem tucatjával, vagy százával, vagy akár ezrével: milliónyian jöttek, óriási sötét felhők formájában, melyek eltakarták az eget. Mikor a fiú először kiáltott, két óriási sereg volt látható. Mire hazaért, és zihálva sürgette, hogy a szülei is megnézzék, addigra már hat sereg tűnt fel az égen. És még ennél is többen voltak, elképesztően sokan, és mind egyenesen úsztak az égen, át a falu fölött.

Mikor az első sereg a település fölé ért, egyszerre bealkonyodott. A szárnyak susogása olyan hangos volt, hogy az emberek felemelték hangjukat, ahogy egymást kérdezgették, vajon milyen madarak lehetnek ezek. Aztán megint kivilágosodott, majd ismét sötétség következett, ahogy a következő sereg föléjük ért. Az egyes seregek méretét csak kilométerekben lehetett volna mérni, székében is. Három-, négykilométernyi madársereg, mely folyamatosan szállt előre egyetlen hatalmas, csaknem hat kilométer hosszú tömegben. Aztán még egy ugyanekkora sereg, majd egy újabb, és ismét egy újabb.

– Mik ezek, nagypapa? Több millióan lehetnek!

Valahol puska dörrent. Apró testek potyogtak alá az égből. Majd újabb és újabb puskalövések. Kisebb golyózápor szállt fel a faluból, bele a suhogó szárnyak tömegébe. Nyomában kétségbeesetten vergődő kicsi madártestek hullottak le a házak közé.

A nagypapa megvizsgált egyet, kisimítva az összeborzolt tollazatot. Felkiáltott. Izgalmában levegő után kapkodott.

– Ez egy vadgalamb! Amit régebben északamerikai vándorgalambnak hívtak! ‘78-ban még milliárdszám előfordultak ezek a madarak. Úgy hírlett, Michiganben egymilliárdot megöltek belőlük csak abban az évben! De mára eltűntek. Kihaltak, mint a bivaly. Már nincs több belőlük.

Eközben a feje fölött az ég elsötétült a madárseregtől. Az egyik raj miatt, amely hat kilométer széles és öt kilométer hosszú volt, a lámpákat is fel kellett kapcsolni a faluban. A levegőt teljesen betöltötte a szárnyak csapkodása. Az észak-amerikai vándorgalamb visszatért arra a kontinensre, melyről csaknem ötven éve teljesen eltűnt.

A madarak sűrű, sötét tömegben szálltak át a falu fölött, olyan tömegekben, melyekhez hasonlót Audubon látott 1813-ban, amikor a Kentucky fölött átrepülő galambok számát több száz milliárdra becsülte. Megszámlálhatatlan rajban szálltak nyugat felé. A nap lenyugodott, de a levegőt még mindig a repülő madarak zaja töltötte be. A sötétség leszállta után még órákig hallatszott a szárnysuhogás, szünet nélkül.

VI.

Nagy tábortűz lángjai nyaldosták a mellette magasodó sziklákat. A lovak nyugtalanul legelésztek a közelben. A sült hús illata tagadhatatlanul ínycsiklandozó volt, az egyik lány mégis vigasztalhatatlanul zokogott egy halom levélre kuporodva. A sütés feladata Harrisre hárult. Tom Hunter fát gyűjtött. Blake őrt állt a tűztől kissé távolabb, pisztollyal a kezében, a sötétségbe bámulva. Minott professzor mélyen elmerült egy virginiai helyrajzi térkép vizsgálatában. Maida Haynes vigasztalni próbálta a zokogó lányt.

– Kész a vacsora – szólt Harris. Az ő szájából még ez a kijelentés is szégyenlősen és bocsánatkérően hangzott.

Minott letette a térképet. Tom Hunter nagy, gőzölgő húsdarabokat vágott le az őz combjáról. Fakéreg-darabkákra tálalta, majd körbeadogatta őket. Minott kinyújtotta a kezét, és elvett egyet. Hatalmas étvággyal evett. Látszólag azonnal elfeledkezett előző, elmélyült tevékenységéről, amint letette a térképet. Kiváló vezér módjára viselkedett.

– Hunter – jegyezte meg –, miután megetted azt, felválthatod Blake-et. Az éjszaka hátralévő részére is kinevezzük az őröket. Mellesleg, fiúk, ne felejtsétek el felhúzni az óráitokat! Később majd kalibrálnunk kell őket.

Hunter lenyelte az utolsó falatokat, majd elballagott Blake rejtekhelyéhez. Halkan váltottak néhány szót. Blake visszatért a tűzhöz. Elvette a húst, amit Harris nyújtott felé, és enni kezdte. Rápillantott a levélkupacon zokogó lányra.

– Csak megijedt – szólt Minott. – Alig hasadt fel a bőr a karján. De egy robinsonos felsős számára felzaklató, ha megsebzi egy tűzkőből készült nyílhegy.

Blake bólintott.

– Hallottam hangokat a sötétben – mondta tömören. – Nem vagyok benne biztos, de úgy éreztem, hogy valakik megfigyelnek. És mintha emberi hangot is hallottam volna.

– Lehet, hogy megfigyelnek minket – helyeselt Minott. – De már letértünk arról az időösvényről, amelyiken azok az indiánok megpróbáltak csapdába ejteni minket. Ha követnek is, túl zavartak ahhoz, hogy veszélyesek legyenek.

– Remélem is – felelte Blake.

Modora nem volt udvarias, de kifogásolható sem. Minott professzor szándékosan juttatta a csoportot olyan helyzetbe, amelyből úgy tűnt, nincs semmilyen kiút. Sőt, ő szervezte meg úgy az egészet, hogy pontosan ebbe a helyzetbe kerüljenek. Kétségbevonhatatlanul ő volt a csoport vezére, a tette ellenére is, Blake pedig nem szándékozta aláaknázni vezetői szerepkörét.

Ugyanakkor Blake is dicsekedhetett vezéregyéniségre utaló képességekkel, fiatal kora ellenére. Ezek közül valószínűleg a legsokatmondóbb az volt, hogy nem tett semmiféle kísérletet saját tehetségének gyakorlására mindaddig, amíg ugyanannyit nem tudott, mint Minott professzor: arról, mire kell vigyázniuk, és mire számíthatnak.

Most szemrehányóan hallgatott, majd így szólt:

– Azt hiszem, megemésztettük a mai leckét, tanár úr. De meddig tarthat még a térnek és időnek ez a háborgása? Eljöttünk Fredericksburgből, ellovagoltunk a Potomacig. Kínai települést találtunk. Visszalovagoltunk Fredericksburgbe, de az már nem volt ott. Ehelyett indiánokkal találkoztunk, akik nyilakkal lövöldöztek ránk, és megsebesítették Bertha Ketterling karját. Pedig majdnem lőtávolságon kívül voltunk.

– Megijedtek – felelte Minott. – Sosem láttak még lovakat életükben. És valószínűleg a fehér bőrünk is nyugtalanította őket. Na és a fegyvereink, meg az a tény, hogy lelőttem egyet közülük, mindez közrejátszott abban, hogy elmeneküljenek.

– Na de... mi történt Fredericksburggel? Eljöttünk onnan. Miért ne lovagolhatnánk vissza?

– A háborgás folytatódik – válaszolt Minott szárazon. – Emlékszel arra a fura szédülésre?

Ma többször is ránk jött, és minden alkalommal... ahogy én látom... földrezgés is követte. Hm! Nézz ide!

Felkelt, és megkereste a térképet, amit az imént vizsgált. Mikor visszahozta, rámutatott egy ceruzával erősen kihúzott részre.

– Ez egy korunkbeli Virginia-térkép. A kínai földdarabot Fredericksburgtől nagyjából öt kilométerre északra találtuk. A demarkációs vonal szerintem az lehetett, amelynek mentén a mamutfenyők megjelentek. Még a kínai földdarabon jártunk, amikor azt a szédülést éreztük, majd visszalovagoltunk Fredericksburg felé. Ugyanazon a ponton jöttünk ki a mamutfenyőerdőből, mint ahol behatoltunk. Megbizonyosodtam róla. De az általunk ismert terület már nem volt ott.

Észak felé lovagoltunk, és akár észrevetted, akár nem, mielőtt King George megye határához értünk, újabb hirtelen változás volt észlelhető a növényzeten: fenyvesek helyett hirtelen tölgyekkel meg páfrányokkal találkoztunk, amelyek nem éppen jellemzőek a világnak erre a pontjára a mi időnkben. Civilizáció jelét nem láttuk. Délnek fordultunk, és belefutottunk a sűrű ködbe és hóba. Ezek szerint létezik egy olyan időösvény-rész, amelyen Virginia még mindig jégkorszaki klímának van kitéve.

Blake bólintott. Aztán ismét hallgatott. Majd megszólalt:

– A térképen egy... egy időszigetnek a három oldalát jelölte meg.

– Így van – helyeselt Minott. – Pontosan! Az összekuszálódási folyamatban, vagy nevezzük oszcillációs folyamatnak, látszólag természetes „törések” találhatóak a föld felszínén. Egész nagy területek tolódnak el oda-vissza mint különböző időösvények egységei. Én a fejemben több emelet közt közlekedő liftekhez hasonlítottam őket.

– Épp a fredericksburgi „liften” voltunk, vagyis az időösvényünknek azon a szakaszán, amikor egy másik időbe tolódott. Lelovagoltunk róla, egyenesen a kínai földdarabra. Amíg ott voltunk, a kezdeti szakasz ismét eltolódott, egy teljesen más időbe. Mikor visszatértünk oda, ahonnan indultunk... nos, Fredericksburg városa akkor már egy másik időösvényen volt.

Blake élesen közbeszólt:

– Hallgassa!

Tompa morajlás hallatszott messze északról. Csak egy pillanatig tartott, azután megszűnt. A közelben megzörrentek a bokrok, és egy hatalmas vad lépett óvatosan a tűz fényébe. Jávor-szarvas volt, na de micsoda jávorszarvas! Egy óriás, egy kolosszális teremtmény. Az egyik lány ijedten felkiáltott, mire az állat megfordult, és nagy robajjal elcsörtetett a bozótok közé.

– Virginiában nincsenek jávorszarvasok – jegyezte meg Minott száraz hangon.

Aztán Blake megismételte:

– Hallgassa!

Megint az a tompa moraj északról. De most hangosabban. Repülőgépmotor zúgása volt. A hang tompa morajról zúgássá, majd zúgásról bőgéssé erősödött. Aztán a gép a fejük fölé ért, látták, hogy a szárnyán irányfények világítanak. Élesen bedőlt, majd visszatért. A fejük fölött körözött, a tehetetlenség fura látszatát keltve. Aztán hirtelen alábukott.

– Egy pilóta a mi időnkből – mondta Blake, a zúgás irányába bámulva. – Látta a tüzünket. Megpróbál kényszerleszállást végezni a sötétben.

A motor leállt. Egy pillanatig csak a tűz pattogása hallatszott, és a szél süvítése, ahogy az éjszakában sikló testnek ütközött. Majd iszonyatos ágrecsegés. Egy csattanás...

Azután egy lobbanás, dörgő hang, és az égő benzin vakítóan sárga, ég felé szökő lángjai.

– Maradjatok itt! – csattant Blake, és máris talpon volt. – Harris, Minott professzor! Valakinek itt kell maradnia a lányokkal! Én megyek Hunterrel segíteni!

Azzal belevetette magát a sötétségbe, társának kiabálva. Együtt törtek át a bozóton. Minott összeráncolta a homlokát, és előhúzta pisztolyát. Majd továbbra is homlokráncolva szintén kilépett a tűz fényéből, és elfoglalta a Hunter által elhagyott őrhelyet.

Egy benzintartály robbant fel távol a sötétben. Ragyogása elviselhetetlenül vakítóvá vált. A két fiú csörtetése a bozótban egyre halkult, majd végleg elcsitult.

Hosszú idő telt el – nagyon hosszú idő. Azután, nagyon messziről, ismét felhallatszott az ágak recsegése. A benzin lángjai egyre fakultak és halványodtak. Lassan közeledő alakok tűntek fel. Úgy mozogtak, mintha valami nagyon nehezet cipelnének. A tábortűz fényének hatókörén kívül megálltak. Azután Blake és Hunter előtűntek – egyedül.

– Meghalt – szólt Blake tömören. – Szerencsére a zuhanás messzire elhajította őt a benzintartályoktól, mielőtt még azok felrobbantak volna. Visszanyerte az eszméletét néhány percre, mielőtt... mielőtt meghalt. Több óra után a mi tábortüzünk volt az egyetlen emberi jel, amit látott. Elhoztuk öt ide. Reggel eltemetjük.

Csönd állt be. Minott összeráncolt homloka sötét volt és fenyegető, amikor visszatért a tábortűz fényébe.

– Mit... mit mondott? – kérdezte Maida Haynes.

– Ma délután 5-kor hagyta el Washingtont – felelt Blake röviden. – A mi időnk szerint, legalábbis azt hiszem. A Potomacen túl egész Virginia eltűnt fél ötkor, és őserdő lépett a helyébe. Felderítőútra indult. Egy óra múlva visszatért, de addigra Washington is eltűnt. Ködréteg volt a helyén, alatta hó. Követte a Potomac folyását lefelé, és körülpalánkolt tanyákat látott, meg hosszú evezőshajókat a parton.

– Vikingek, északiak! – szólt Minott elégedetten.

– Nem szállt le. Tovább repült, az öböl szélét követve. Baltimore-t kereste. Eltűnt! Azt mondta, egy alkalommal biztosan látott egy várost, de pont akkor rosszullét fogta el, és mire magához tért, addigra a város eltűnt. Ismét észak felé tartott, és a benzinje kifogyóban volt, amikor meglátta a tüzünket. Megpróbálkozott a kényszerleszállással. Nem volt nála jelzőlámpa. Lezuhant... és meghalt.

– Szegény ember! – mondta Maida megindultan.

– A lényeg – folytatta Blake –, hogy Washington a mi Washingtonunk volt ma körülbelül fél ötkor. Van esélyünk, bár nagyon csekély, arra, hogy visszatérjünk! Oda kell érnünk egy olyan terület széléhez, amely ide-oda csúszkál az időben... amiket Minott professzor „időtöréseknek” nevez, egy olyannak a szélére, és várni! Amikor jön az elmozdulás, felderítünk, olyan gyorsan, ahogy csak tudunk. Talán nem nagy a valószínűsége, hogy visszajutunk pontosan a mi időnkbe, de találhatunk egy hozzánk közelebbit, mint ez a mostani! A tanár úr azt mondta, valahol talán létezik a déli államszövetség. Még az is... a saját fajtánk között, akik a mi nyelvünket beszélik... még az is jobb lenne, mint örökre indiánok vagy kínaiak vagy vikingek között rekedni!

Minott durván közbevágott:

– Blake, jobb, ha ezt most tisztázzuk! Én vagyok az, aki parancsokat oszt ebben a csapatban! Nagyon gyorsan felugrottál, amikor az a gép lezuhant, és utasítgatni kezdtél engem meg Harrist. Akkor nem szóltam semmit, viszont csak egyetlen vezérünk lehet. Az a vezér pedig én vagyok! Gondoskodom arról, hogy ezt ne felejtsd el!

Blake hátrahőkölt. Minottnál pisztoly volt.

– És azt tervezed, hogy visszatérünk a saját időnkbe! – folytatta dühöngve a professzor.

– Ezt nem tűröm! Még fennáll az esély, hogy mindannyian meghalunk. De ha életben maradok, szeretnék élni a lehetőséggel. A terveim között nem szerepel a visszatérés a Robinson Főiskola matematikatanári posztjára!

– És? – felelt Blake hűvösen. – És akkor mi van?

– Az van, hogy mindenkitől elveszem a pisztolyt. Mostantól én készítem a terveket és én adom a parancsokat. Azt az időösvényt fogjuk megkeresni, amelyiken viking civilizáció virágzik Amerikában. És meg is fogjuk találni, mert ezek a háborgások még hetekig eltartanak majd. És amint megtaláltuk, letelepedünk az északiak között, s amikor a tér és idő ismét stabilizálódik, megkezdem a birodalmam felépítését! Ti pedig engedelmeskedtek a parancsaimnak, különben itt maradtok gyalogosan, míg a többiekkel tovább haladok a végzetem felé!

Blake nagyon halkan válaszolta:

– Talán, tanár úr, valamennyien jobban szeretnénk a saját végzetünknél megmaradni, mint hogy csupán eszközök legyünk, melyek által eléri a magáét.

Minott egy pillanatig szótlanul meredt rá. Ajkai összeszűkültek.

– Nagy kár – mondta hidegen. – Pedig hasznát vehettem volna az eszednek, Blake. De nem tűrhetem a lázadást. Le kell, hogy lőjelek.

A pisztoly kíméletlenül felemelkedett a kezében.

VII.

Hogy megfejtse bizonyos kellemetlen történések okát, a Brit Tudományos Akadémia rendkívüli ülést tartott. A tagok kimerültek voltak, de noha szemüket alig bírták nyitva tartani, azért nem feledkeztek meg méltóságukról és feladatuk fontosságáról. Egy nagy tiszteletű, szakállas fizikus beszélt éppen, alkalomhoz illő határozottsággal és ünnepélyességgel.

– Így aztán, uraim, úgy vélem, semmi más nem maradt, amit elmondhatnék. Az elmúlt órák rendkívüli történései látszólag bizonyos, a mi zárt terünkre vonatkozó tények következményei. 1079 anyagrészecske gravitációs mezeje bezárja a teret maga körül. Semmilyen kozmosz nem lehet nagyobb ennél. Semmilyen kozmosz nem lehet kisebb. És ha elképzeljük egy ilyen kozmosz keletkezését, azt fogjuk észrevenni, hogy galaxisai abban a pillanatban eltűnnek, amint a 1079. sorszámú részecske hozzáadja a maga tömegét az előtte már meglévő részecskék tömegéhez.

Ugyanakkor az a tény, hogy a tér bezárul egy ilyen kozmosz körül, nem vonja maga után annak megsemmisülését. Csupán azt jelenti, hogy a kozmosz elkülönül az eredeti tértől, amelyben keletkezett; hogy térben és időben izolálttá válik... a gravitációs mező miatt keletkezett térgörbület hatására. És ha feltételezzük, hogy több ilyen zárt tér létezik, akkor bizonyos értelemben fel kell tételeznünk egy hipertér létezését is, amely elválasztja egymástól ezeket a zárt tereket; valamint hipertérbeli koordinátákat, melyek a zárt terek relatív hipertérbeli pozícióit jelölik; valamint hipertérbeli...

Egy úr, akinek még a beszélőénél is hosszabb és fehérebb szakálla volt, hangos és elszánt hangon felszólalt:

– Szamárság! Dajkamese!

A beszélő megállt. Mereven bámult a felszólalóra.

– Uram! Csak nem azt akarja mondani...?

– De igen! – felelte a hosszabb és fehérebb szakállú úriember. – Ez az egész csak dajkamese! Ezek után majd azt fogja mondani, hogy ebben a híres hipertérben a zárt terek hipertörvényeknek vannak alávetve, hipergravitáció által szabályozott hiperpályákon keringenek egymás körül, és minden bizonnyal néha-néha hiperáradások vagy hiperütközések is előfordulhatnak, melyek kétségkívül hiperkatasztrófákat idéznek elő.

– Ezek – felelte a szakállas úriember a pulpituson, a felháborodástól remegve –, ezek a tények, uram!

– Ebben az esetben – folytatta a hosszabb és fehérebb szakállú úriember –, uram, ezektől a tényéktől rosszul leszek!

És mintha ezt azonnal bizonyítani is szerette volna, megtántorodott. De ezzel nem volt egyedül. A gyűlés valamennyi nagytiszteletű tagja megborzongott, egy hirtelen jött, émelyítő szédülés hatására. Ezek után a Brit Tudományos Akadémia minden formalitás nélkül, pánikba esve berekesztette az ülést. Egyszerűen szétszéledt. Mert egyszer csak nem volt már semmiféle pulpitus, és a tanácsterem hátsó fala is eltűnt. Ahol a beszélő állt, az a hely most a szabadba került. A szabad ég alatt tűz égett. A tűz körül pedig egynéhány állatias külsejű lény állt, akik kísértetiesen hasonlítottak az előlük menekülő szakállas úriemberekre. Ordítozásba kezdtek a menekülő, nagytiszteletű férfiak láttán. Vicsorogva, durva furkósbotokkal hadonászva a Brit Tudományos Akadémia tanácstermébe tódultak. Úgy tudjuk, elkaptak egy embert... egy biológust, aki szerfelett különc nézeteiről volt híres. Úgy hírlik, megették őt.

De hát régóta feltételezik már, hogy a kihalt emberi fajok között akadtak olyanok, mint például a piltdowni vagy a neandervölgyi, akik kannibálok voltak. És ha van olyan időösvény, amelyen kiirtották intelligensebb riválisaikat – ahol tehát a pithecanthropus erectus maradt fenn, és nem a homo sapiens –, nos, akkor azon az időösvényen a kannibalizmus a társadalmi szokások közé tartozik.

VIII.

Maida Haynes egy sikoltással Blake elé vetette magát. Harris azonban még ennél is gyorsabb volt. A maga bocsánatkérő és szégyenlős módján épp akkor vágott egy gőzölgő húsdarabot az őz combjáról. Azonnal elhajította, s a perzselő húsdarab félrelökte és egyben jól meg is égette Minott kezét.

Blake felegyenesedett, fegyverrel a kezében.

– Ha felveszi azt a pisztolyt, tanár úr – mondta kissé zihálva, de kétségbevonhatatlan egyenességgel –, golyót röpítek a karjába!

Minott káromkodott egyet. Bal kezével felemelte a pisztolyát, és a zsebébe csúsztatta.

– Te kis bolond! – csattant fel. – Nem állt szándékomban, hogy lelőjelek. Csak jól rád akartam ijeszteni. Harris, te tökfilkó! Maida, a te akciódat majd később megbeszéljük. A legnagyobb büntetés, amit most adhatnék nektek, az lenne, ha magatokra hagynálak benneteket.

Lassan kisétált a tűz fényköréből a sötétségbe. A csoport kissé megdöbbenten álldogált. A lezuhant gép fölött a kis lángok szeszélyesen pislákoltak. A tompa vörös fény alsó része mintha kissé kiszélesedett volna.

– Hát ez a bökkenő! – szólt Hunter zavartan.

– Mégiscsak sokkal többet tud erről az egészről, mint mi. Ha itt hagy minket, nagy bajban leszünk!

– Valóban – helyeselt Blake keserűen. – És talán akkor is, ha nem hagy itt minket.

Lucy Blair szólalt meg:

– Én... én megyek, beszélek vele. Mindig... olyan kedves volt velem az órákon. És... biztos a keze is nagyon fáj. Csúnyán megégett.

Ezzel ő is otthagyta a tábortüzet. Hosszú, szögletes árnyék kúszott előtte.

Minott éles hangja hallatszott:

– Menj vissza! Valami mozog itt a fűben!

A következő pillanatban pisztolya felvillant. Üvöltés hallatszott, majd a fegyver újra és újra eldördült. Ezt zuhanások zaja követte, és menekülő alakok látszottak a sötétben.

Minott gúnyos ábrázattal tért vissza a tűzhöz.

– A vezéri képességeid csorbát szenvedtek, Blake – jegyezte meg keserű gúnnyal. – Elfeledkeztél arról, hogy őrt állíts. És te mondod, hogy hangokat hallottál a sötétben! De most már elfutottak. Indiánok, természetesen.

Lucy Blair habozva kérdezte:

– Tehetnék... tehetnék valamit a kezével? Megégett...

– Mit tudnál tenni? – kérdezte Minott mérgesen.

– Van állati zsír – felelte a lány. – Az indiánok régen medvezsírral kezelték a sebeket. Gondolom, az őzzsír ugyanúgy megteszi...

Minott megengedte neki, hogy bekösse az – egyébként korántsem súlyos – sebet. A lány zsebkendőket kért a többiektől, hogy elvégezhesse a munkát. A szorongás szinte tapinthatóvá vált a tábortűz körül. Ez nem egy mindenre felkészült kalandorokból álló csapat volt. Az egész egyszerűen csak főiskolai hallgatók kirándulásaként indult.

Minott mogorva arccal tűrte, hogy Lucy Blair bekötözze a sebét. Harris még bocsánatkérőbbnek tűnt, mint valaha, hiszen ő idézte elő a balesetet. Bertha Ketterling tovább zokogott – bár most már csendesebben, mivel senki nem figyelt rá. Blake szemöldökét ráncolva, tűnődve meredt a tűzre. Maida Haynes zavartan próbált úgy tenni, mintha nem venne tudomást arról, hogy bizonyos értelemben – bár senki nem tett említést róla – ő is a civódás egyik kiváltója volt.

A lovak ideges mozdulatokat tettek. Bertha Ketterling tüsszentett. Maida égő fájdalmat érzett a szemében. Ő volt az első, aki észrevette a lángok terjedését a repülőgép benzintartálya körül. Riadt kiáltása fellármázta a többieket.

A repülőgép majd két kilométerre a tábortűztől zuhant le. Benzintartályai hevesen, de csak rövid ideig lángoltak. A szárnyak és az alváz égése szintén rövid ideig tartott. Azután a tűz látszólag elenyészett, és tompa parazsak maradtak csak a helyén. Most azonban már nem csak parazsak lángoltak odakinn.

Annyi igaz, hogy a tűz alábbhagyott: de csupán azért, hogy utána tovább terjedjen a sűrű, kusza bozót alatt. Már jó hosszan elharapózott a földön, amikor egy égő kúszónövényről átterjedtek a lángok egy gyantás fenyőágra. Enyhe, de állandó szél fújt. És amikor Maida kitekintett, hogy megkeresse az szemében égő fájdalom okát, addigra már egy hatalmas fa lángokban állt, a földön mérges, vörös tűzkígyók hosszú sora kúszott, majd kettő, három, és végül egy tucat helyen szöktek fel vakító nyelvek az ég felé.

A lovak horkantottak és felágaskodtak.

Minott felcsattant:

– Harris! Hozd a lovakat! Hunter, segíts a lányoknak felülni a lovakra, de gyorsan!

Blake-nek hangsúlyozottan nem osztott parancsot. Mélyen belemerült a térképébe, miközben egyre több fából csaptak fel lángok az ég felé. Aztán begyűrte a térképet a zsebébe. Blake higgadtan leemelte a tűzről az őzcombot, és mire Minott nyeregbe ült az ijedt, fújtató lovak között, ő addigra már Maida Haynes hátasa mellett várakozott, indulásra készen.

– Párokban fogunk lovagolni – szólt Minott tömören. – Egy fiú, egy lány. Ti, fiúk, vigyáztok rájuk. Van nálam zseblámpa. Én megyek elöl. Előbb vagy utóbb a Rappahannock folyóhoz érünk, hacsak nem kerüljük meg előbb a tüzet... és persze ha a tűz előtt tudunk maradni.

Mikor felértek egy kis domb tetejére, világosabban látták a rájuk leselkedő veszély mértékét. Mialatt a tűz hosszában egy kilométert nőtt, székében háromszor akkora lett. Jobbra tőlük már egy egész erdő lángok vadul, mely olyan sűrű volt, akár egy dzsungel. A lángok olyan gyorsan szaladtak át rajta, mintha a tűznek saját hátszele lett volna – és valóban volt is neki. Balra pedig a bozót recsegett vadul, és menekülésük közben onnan is a magasba szöktek a nyelvek.

Aztán, mintha csak gúnyt űzne egyébként is nagyon szorult helyzetükből, hirtelen igen élénk szél kerekedett. Szikrák, lángoló levéldarabkák, hamufoszlányok és kis, súlytalan széndarabok röpködtek körülöttük. Bertha Ketterling felsikított, amint egy égő parázsdarab az arcát érintette. Harris lova felnyerített és rúgott egyet, mert valami megperzselte. Örült tempóban vágtattak előre. Mindkét oldalon fák tornyosultak föléjük. Minott zseblámpájának fehér fénye nevetségesnek tűnt a mögöttük vakító piros ragyogás mellett, de legalább mutatta az utat.

IX.

Valami nagy. sötét, idomtalan dolog kúszott be nehézkesen a Grady-szobor és a postaépület között fekvő területre. Mikor az ívlámpák fénye felfedte, látszott, hogy egyáltalán nem olyasmi, aminek bármi keresnivalója lett volna Atlanta utcáin, Georgiában, a nap vagy éjszaka bármelyik szakában. Egy taxisofőr meglátta, és olyan iramban kanyarodott el, hogy egyik kereke majdnem leszakadt. Egy rendőr is meglátta, és halálsápadtan kapkodott telefonjához, hogy jelentse az esetet. De azon a napon már túl sok furcsa dolog történt ahhoz, hogy kételkedjen a józan eszében, és a Journal is túl sok hasonló hírt közölt ahhoz, hogy ne higgyen a saját szemének.

A lény egy monstrum volt, egy undorító csúszómászó. Harminc méter hosszú, ebből majdnem húsz csak fej és farok, a többi pedig petyhüdt húsú test. Lehetett huszonöt vagy harminc tonna, a feje viszont nem volt sokkal nagyobb egy nagy termetű lóénál. Ezt az apró fejet ostobán lóbálta ide-oda. Láthatóan össze volt zavarodva. Egyet lépett, és óriási lábfeje nyomában víz tört fel egy törött fold alatti vezetékből. Észre sem vette. Bizonytalanul mászott tovább, nyirkos, dohos szagot kilélegezve.

A levegőt rendőr- és tűzoltóautók fülsiketítő szirénázása töltötte be. Feltűnt egy mentő is... és azon nyomban oldalba csapta az óriási farok egyik egyensúlyozó suhintása. A kocsi az oldalára fordult, és valaminek nekiütközve hatalmasat csattant.

A lény panaszos kiáltást hallatott, figyelmen kívül hagyva a kárt, amit farkával okozott. Hangja bégetéshez hasonlított, de ezerszer hangosabb volt. Szüntelenül körbekémlelt, láthatóan csapdában érezte magát a magas épületek által körülövezve; ahhoz viszont túl ostoba volt, hogy a menekülés érdekében visszamenjen az úton, amin jött.

Valaki felkiáltott a távolban, épp amikor a rendőr- és tűzoltóautók odaértek, ahol az első csúszómászó fejét himbálva kémlelt és mászott, menedéket keresve. Két további lény, az elsőnél kisebbek, követte őt nehéz léptekkel. Hasonlóan óriási testük és aránytalanul pici fejük volt. Egyikük bambán belesétált egy tűzoltóautóba. Gép és állat egyszerre bukott fel, s a hüllő ugyanúgy bőgött, mint nagyobb társa.

Ekkor valami bolond lövöldözni kezdett. További bolondok csatlakoztak hozzá. Acélköpenyes golyók záporoztak a hatalmas hüllőtestekbe. A rendőrök géppisztolytűz alá vették a szörnyetegeket. A fegyverek mögött mindenre elszánt férfiak álltak, akik figyelmét nem kerülte el ezeknek az óriáslényeknek a mérhetetlen ostobasága, akik az Inman Park helyén keletkezett hatalmas mocsárból másztak elő.

A golyók égettek és fájtak. A szörnyek bőgtek, és nagyon zavarodottan, nagyon ügyetlenül menekülni próbáltak. A legnagyobbik megkísérelt megmászni egy ötemeletes épületet, és igyekezetében porrá zúzta azt.

Mire az utolsó is elpusztult közülük – pontosabban mire már nem mozgatta óriási végtagjait: a farka ugyanis még sokáig rángatózott, a szíve pedig görcsösen lüktetett, amikor másnap felpakolták egy városi szemeteskocsira –, szóval mire az utolsó is elpusztult, addigra irodaépületek három teljes blokkját döntötték romba Atlanta szívében, megöltek tizenhét embert, és a leghűbb tanúvallomás szerint egyetlen kísérletet sem tettek a támadásra. Teljes mértékben és kizárólag a menekülés gondolata foglalkoztatta őket. A pusztítás, amit végeztek, és a halálesetek, amiket okoztak, mind csupán ügyetlenségük és ostobaságuk eredménye volt.

X.

Az elöl járó lovak tehetetlen botladozásba kezdtek. Egész a bokaszőrzetükig belesüllyedtek valamibe, ami puha volt és nedves. Bertha Ketterling rémülten kiáltott fel, amikor lova elvesztette egyensúlyát.

Blake metsző hangon szólt a sötétben:

– Olyan, mintha felszántott föld lenne. Jobb, ha előveszi megint a lámpát, tanár úr.

Az ég mögöttük vörös fényben ragyogott. Az erdőtűz még mindig a nyomukban volt. Több kilométer hosszan szikrákat, lángokat és vakító vörös fényt lövellt a magasba, amely megvilágította a keletkezett füstfelhőket.

A zseblámpát a talaj felé irányították: valóban fel volt szántva a föld. Emberkéz puhította meg. Minott felkapcsolva hagyta a lámpát, miközben megkönnyebbült sóhajok érkeztek innen-onnan.

Azután gúnyosan így szólt:

– Tudjátok, milyen termés ez? Ez itt lencse. Termesztenek lencsét Virginiában? Talán! Mindjárt kiderül, miféle emberek lehetnek ezek.

Úgy fordította a lovát, hogy a barázdák mentén haladjon.

Tom Hunter szólalt meg gyászos hangon:

– Ha ez itt felszántott föld, akkor a barázda igencsak sekély. Még egy egylovas eke is sokkal több földet forgatna ki.

A távolban halvány fény derengett. Mindenki egyszerre vette észre. Ösztönszerűen a lovak is arra fordították fejüket.

– óvatosnak kell lennünk – suttogta Blake.

– Talán ezek is kínaiak.

A fény körülbelül másfél kilométerre lehetett. Körültekintően haladtak a felszántott talajon.

Ekkor Lucy Blair lovának patái hirtelen kövön koppantak. A koppanások zaja feltűnően hangos volt. Az őt követő lovak is hatalmas hangzavart csaptak. Minott ismét megvilágította a talajt: megmunkált kő. Csiszolt kő. Egy körülbelül két méter széles, metszettkő-blokkokból álló úttest. Az egyik ló hirtelen összerázkódott és felhorkant. Izgatottan ágaskodott, hátrahőkölve valami elől, ami az útjában állt. Minott zseblámpájának fénye végigpásztázta környezetüket.

– Az egyetlen nemzetség – mondta szárazon –, amely valaha is ilyen utakat épített, az a római volt. Hadi útjaik voltak ilyenek. De legjobb tudomásunk szerint nem fedezték fel Amerikát.

A fénysugár valami sötét tárgy mellett suhant el, majd visszatérve megállapodott rajta. Az egyik lány elfojtott sikolyt hallatott. A fénysugár halott férfiakat világított meg. Az egyiknek jól látszott pajzsa, kardja és sisakja, amiket ókori római katonákról készült képekről ismerünk. Halott volt. A fél feje hiányzott. Rajta egy furcsa szürke egyenruhát viselő férfi feküdt. Vele kardcsapás végzett.

A fénysugár tovább keresett. Még több testet talált. Római páncélzatot viselő testeket. És négy öt férfit olyan egyenruhában, mely a megdöbbenésig hasonlított arra, amit a déli államszövetség hadseregének katonái viselhettek – ha feltételezhető, hogy a déli államszövetség hadserege létezett.

– Itt harcok folytak – szólt Blake higgadtan.

– Gondolom, páran az államszövetségből, vagyis hát arról az időösvényről, elindultak felkutatni bizonyos furcsa történéseknek az okát. És ezek a rómaiak itt, már ha rómaiak, rájuk támadtak.

Valami feléjük csoszogott a sötétségben. Minott azonnal felé fordította zseblámpáját. Igen, emberi lény volt, de nagyrészt meztelen, láncok lógtak róla, és borzasztóan összeverték. Testét korábbi verésekből származó óriási sebek borították. Csont és bőr volt. A teljes kétségbeesés érzéketlen durvasága sütött róla. Szenvedései olyannyira elállatiasították, hogy már épp csak ember volt, és annál semmivel sem több.

A lámpa fényében elhunyorította szemét, de értelme túl tompa volt ahhoz, hogy megijedjen.

Aztán Minott megszólalt, és szavaira az alak a földre borult. A professzor nyers hangon beszélt, félig elfeledett latin nyelven, és az előtte csúszómászó test is motyogni kezdett. Parasztosan bírta a latint, és sebzett ajkai még inkább eltorzították szavait.

– Rabszolga – mondta Minott hidegen. – Furcsa emberek, államszövetségbeliek, gondolom, érkeztek ma északról. Harcba szálltak ennek a birtoknak az őreivel, és párat meg is öltek közülük. Ez a szolga tagadja ugyan, de szerintem épp északra tartott, hogy hozzájuk meneküljön. Ha belegondoltok, valószínűleg nem mi vagyunk az egyedüli felderítők, akik a saját időösvényükön kívül találják magukat, ilyen vagy olyan elmozdulás következtében.

A szolgára mordult, majd továbblovagolt, egyre a távoli fény felé tartva.

– Mit... mit akar tenni? – kérdezte Maida alig hallhatóan.

– Meglátogatni azt a villát ott, és feltenni néhány kérdést. Ha államszövetségbeliek birtokában van, akkor meleg fogadtatásban lesz részünk. Ha másokéban, hát, akkor is elérjük majd, hogy fogadjanak. Egy időtörésvonal mellé szándékozom letáborozni, és átlépni rajta akkor, amikor majd valamelyik idő-elmozdulás során skandináv település tűnik a szemünk elé. Következésképp arról szeretnék pontos híreket, hogy láttak-e valahol ilyeneket... már ha keringenek egyáltalán ilyen hírek.

Maida Haynes szorosan Blake mellé zárkózott. A fiú megnyugtatóan szorította meg a karját, miközben lovaik előrecammogtak a puha talajon. A mögöttük tomboló tűz fénye még ragyogóbbá vált. A gyantatartalmú, tűlevelű fákról időről időre lángok lobbantak, és ezek futó, vörös árnyakat vetettek a lovasokra. De a fény fokozatosan állandóbbá és erősebbé vált. Egy zegzugos, stukkókkal díszített ház fehér falai váltak ekkor láthatóvá; melléképületek, istállók, óriási épületrendszer volt, mely leginkább laktanyára hasonlított.

Farmnak tűnt, birtoknak, római villának, a vadon legszélére áttelepítve. Olyan volt – emlékezett Blake halványan –, mint az a kép, amit egyszer látott egy Angliában lévő római villáról. Felújították, hogy úgy nézzen ki, mint azokban az időkben, mielőtt még Róma kivonta csapatait Nagy-Britanniából, sötétségben és civilizálatlanságban hagyva a szigetet maga mögött. Kis kupacokban lucerna volt körülöttük, ezen át törtek utat a lovak. Blake gyanakvóan ráncolta meg az orrát, aztán a levegőbe szimatolt.

Maida közelebb húzódott hozzá. Ajkai szavakat formáltak. Lucy Blair Minotthoz húzódott közelebb, fel-felpillantva rá. Harris Bertha Ketterling mellett lovagolt, és Bertha úgy ült a lován, mint akit feltört a nyereg. Tom Hunter Janet Thompsont magára hagyva Minotthoz közel lovagolt, talán a védelem miatt.

– Jerry – kérdezte Maida –, mire... mire gondolsz?

– Nem tetszik ez nekem – ismerte be Blake halkan. – De muszáj továbbmennünk. Furcsa szagot érzek. Azt hiszem...

Ekkor a semmiből hirtelen emberalakok ugrottak elő, és megtámadták a lovakat. Vadak voltak, meztelenek; izzadt, bűzös, szinte tébolyodott emberek; néhányukon láncok csörögtek. A távolból egy hang üvöltött parancsokat feléjük, és korbács csattant fenyegetően.

A harc végéig csak két lövés dördült. Mindkettőt Blake adta le, majd megpördült maga körül. Aztán egy ló elszabadult, Bertha Ketterling keservesen bömbölt, Tom Hunter hisztérikusan dadogott, Harris pedig a szokásos mentegetőző magatartásának leghalványabb jele nélkül káromkodott.

Minottot a többiekkel együtt egy halom bűzös test temette maga alá, de ő parancsoló hangon dörrent foglyulejtőire. Azok elhúzódtak tőle, ösztönösen meghunyászkodva. Aztán hirtelen fáklyák tűntek elő, és a fényükben rabszolgák látszottak: rabszolgák, a mocsok és nyomor minden elképzelhető fokán; mindenféle fajú rabszolgák, egyesítve abban a kétségbeesett megalázkodásban, melyet a fáklyahordók között álló uruk felé tanúsítottak.

Alacsony, kövér férfi volt, szoknyaszerű tógában, amit szorosan teste köré szorított, miközben emberei a foglyokra összpontosították a fényt. A fáklyák megvilágították Minottékat, de ugyanakkor a rabszolgákat és a villa tulajdonosának puffadt, élveteg és leküzdhetetlenül kegyetlen arcvonásait is. Testtartása és szokatlanul rossz latinsággal kiosztott parancsai alapján úgy tűnt, a foglyokat is saját tulajdonának tekinti.

XI.

Az aisne-le-suri követ úgy találta, nagyon bölcsen tette, hogy kijött sétálni a friss levegőre. Az éjszakai Párizs igen serkentő hatással bír. Azt a különös szédülést bizonyára a túl sok pezsgő okozta, de a friss levegő eloszlatta a mámort. Már csak azt érezte különösnek, hogy nem tudta pontosan, hol van, pedig jól ismerte Párizst.

Ezek az utcák azonban furcsák voltak. A házak semmihez sem hasonlítottak, amit ezelőtt valaha látott. Az utcalámpák fényében – de maguk az utcalámpák is nagyon furcsák voltak – világosan látszott egyfajta idegenszerűség a felépítésükben. Mindez töprengésre késztette; megpróbálta felismerni azt a különös flairt, amit ezek a házak mutattak.

Aztán türelmetlenné vált. Mégiscsak haza kellett érnie előbb vagy utóbb, még akkor is, ha a felesége... Az aisne-le-suri követ megvonta a vállát. Ekkor élénk fényeket pillantott meg maga előtt. Felgyorsította lépteit. Pazarul megvilágított, fényűző palota állt előtte.

Paták dobogását hallotta. Egy lovas kíséret volt, mely alakzatban felállt a ház előtt. Sápadt, fiatal férfi lépett elő. Magas, kövér ember kísérte, aki a csodálat elragadtatásával kezet csókolt neki. A lovukról leszállt katonák sorfalat álltak a kapu és a kocsi között. Két fiatal, kitüntetésekkel telitűzdelt tiszt követte a sápadt fiatalembert. Az aisne-le-suri követ tudat alatt megjegyezte, hogy nem ismerte egyenruhájukat. A kocsi ajtaja várakozóan nyitva állt. A kocsiban is volt valami furcsaság, amit a követ nem tudott volna egészen pontosan megnevezni.

Sarkantyúk összeütésének hangja hallatszott. A katonák acélkardjaikkal tisztelegtek. A sápadt fiatalember türelmesen engedte, hogy a kövér férfi ismét megcsókolja a kezét. Beszállt a kocsiba. A kitüntetésekkel borított fiatal tisztek szintén felkapaszkodtak. A kocsi elindult; a lovas kíséret pedig abban a pillanatban nagy csattogással beállt a kocsi mellé, elé, mögé, köré.

A kövér férfi a járdán állt, és ragyogó arccal dörzsölgette a kezét. A lóról leszállt katonák most nyeregbe pattantak, és fürgén a többiek után ügettek.

Az aisne-le-suri követ meredten bámult. Észrevett egy másik gyalogost, aki szintén megállt, hogy megcsodálja ezt a látványosságot. Csupán az a tény zavarta, hogy ennek a gyalogosnak a ruházata ugyanannyira nyugtalanítóan idegenszerű volt, mint a házak, és az esemény, aminek épp szemtanúja volt.

– Pardon, m’sieu’ – szólt az aisne-le-suri követ.

– Nem ismerem ezt a környéket. Meg tudná mondani...

– Ez a ház – mondta a másik csípősen – Monsieur le Dúc de Montigny fogadója. Lehetséges az, hogy 1935-ben valaki nem hallott Monsieur le Ducről? Vagy, ami még hihetetlenebb, Madame la Duchesse-ről, hogy kicsoda ő, és hol lakik?

Az aisne-le-suri követ hunyorított.

– Montigny? Montigny? Nem... – ismerte be végül. – És a fiatalember a kocsival, akinek kezet csókolt...

– Akinek Monsieur le Dúc kezet csókolt? – Az idegen hitetlenül bámult. – Mon dieu! Honnan jött maga, hogy nem ismeri fel XX. Lajost? Épp most távozott a kedveséhez, a Madame-hoz tett látogatásából.

– XX... XX. Lajos! – hebegett az aisne-le-suri követ. – De hát... nem értem!

– Ostoba! – csattant az idegen türelmetlenül.

– Ez itt Franciaország királya volt, aki tízévesen követte apját a trónon, és csupán hat hónapja szabadult fel a régensség alól... de máris tönkreteszi az országot!

 

 

A távbeszélgetések kezelője remegő kézzel kapcsolt.

– A számot, kérem... Sajnálom, uram, de nem tudjuk önnek kapcsolni Camdent... Nincs vonal... Nagyon sajnálom, uram. – Másik vonalra kapcsolt.

– Halló... Sajnálom, uram, de nem tudjuk kapcsolni lenkinstownt... Nincs vonal... Nagyon sajnálom, uram.

Újabb hívás berregett és villogott.

– Halló... Sajnálom, uram. Nem tudjuk kapcsolni Dovert. Nincs vonal... – A keze automatikusan működött. – Halló... Sajnálom, de nem tudjuk kapcsolni New Yorkot. Nincs vonal... Nem, uram. Nem tudjuk Atlantic Cityn keresztülirányítani. Nincs vonal... Igen, uram, tudom, hogy a távíró-hivatalok nem garantálhatják a kézbesítést... Nem, uram, Pittsburghöt sem tudjuk elérni, hogy üzenetet továbbítsunk... – Hangja megremegett. – Nem, uram, nincs vonal Scrantonba... És Harrisburgbe sem. Igen, uram... Sajnálom, de semmilyen üzenetet nem tudunk Philadelphiából küldeni semmilyen irányba... Próbáltunk rádión keresztül kommunikálni, de nincs semmilyen válasz...

Egy pillanatra kezébe temette arcát. Aztán ismét kapcsolt, és most ő telefonált:

– Minnie! Nem hallottak még semmit?... Semmit?... Mi? Még több rendőrt hívtak?... Az... az ottani kezelő azt mondja, hogy harcolnak? Hogy lövöldözést hall?... De mi folyik ott, Minnie? Hogyhogy nem tudják?... Hogy... a bankok páncélkocsijait használják? Hogy azokkal is harcoljanak?... De mi ellen harcolnak? Mi?... De hát ott vannak a szüleim, Minnie! Ott vannak a szüleim!

 

 

A rabszolgabarakk kapuja becsukódott, és hatalmas reteszek csapódtak rá kívülről. Bűzös, áporodott, belélegezhetetlen levegő csapott össze a fejük fölött, mint a víz hullámai. Aztán morajlás hallatszott minden irányban. Láncok csörömpölése. Szalmasusogás, mintha állatok mozogtak volna. Valaki felrikoltott, túlüvöltve a többieken. Lassan ő került fölénybe. Már-már figyelmet szenteltek neki, bár a halk morajlás mindenfelé folytatódott.

Minott feszült hangon szólt:

– El... el tudok kapni egy-két szót. Azt... meséli ezeknek a rabszolgáknak, hogyan fogtak el bennünket. Latinul beszél... vagy valami olyasfélén.

Bertha Ketterling hirtelen hatalmasat sikított a vaksötétségben.

– Valaki megfogdosott! – bömbölte. – Egy férfi!

A közelben valaki vicces hangon megszólalt.

Nevetés tört fel: állatias, vonyító nevetés. A római közvélemény a rabszolgákat állatoknak tartotta. Majd susogás: mintha ezek a végsőkig lealacsonyított emberek barakkjuk bűzös szabadságában közelebb húzódtak volna az új jövevényekhez. Ezek az új foglyok, akik még nem voltak lealjasítva végső státusukra, jó mókát jelenthettek.

Lucy Blairből elfojtott kiáltás tört fel. Éles, metsző reccsenés hallatszott. Valaki a földre esett. Majd még több nevetés.

– Kiütöttem! – csattant fel Minott. – Harris! Hunter! Tapogatózzatok körbe, van-e valami, amit furkósbotnak használhatnánk! Ezek a rabok meg akarnak verni minket, és a saját odújukban lehetetlenség megfékezni őket! Ha megölnek minket, legfeljebb csak korbácsolást kapnak érte. És a nőket...

Ekkor valami feléje ugrott a sötétben, dühösen morogva. Minott parancsoló hangja gyűlöletes volt számára. Csaholásféle hallatszott. Még több alak fogta közre őket. Az állatok szintjére lealjasított római rabszolgák hatalmas kennelbe zárt ragadozókként viselkedtek. Az új foglyok már csak azért is gyűlöletesnek tűntek, mert ezelőtt szabad emberek lehettek. A nők tiszták voltak, rémültek... és zsákmányként szolgáltak. Láncok csörögtek vészjóslóan. A teljes elfajultság bűze töltötte be a levegőt: emberi lényeké, akiket a vadállatoknál is alacsonyabb szintre aljasítottak. Vaksötétség volt.

Bertha Ketterling zajos zokogásba kezdett. Az emberi húsra mért ütés barbár hangja hallatszott. Majd pokoli felfordulás és harc, Lucy Blair halálra rémült sikolyai, a harcoló férfiak zihálása. Csapások csattanása. Egy férfi felüvöltött. Egy másik rikácsolva szitkokat szórt. Egy nő metsző hangon sikítozott.

Bumm! Bumm! Bumm-bumm! Odakinn lövések, valóságos sortűz zaja hallatszott. Rohanó léptek. Kiáltások. A kapu reteszei lehullottak. Az óriási ajtó kitárult, és a bejáratnál korbácsokat és fáklyákat tartó férfiak álltak, s üvöltözve hívták kifelé a rabszolgákat, hogy támadjanak rá valamire, ami egyelőre ismeretlen volt számukra. Úgy hívták elő őket, mint a kutyákat a kennelből. Négy korbácsos férfi bejött, fegyverével hajtva kifelé a rabszolgákat, miközben a lövések zaja nem csitult. A rabok egy része meghátrált, mások üvöltözve ugrándoztak kifelé a szabadba. De hárman közülük már se nem hátráltak, se nem üvöltöztek többé.

Minott és Harris csatarendben álltak a rabszolgabarakk sarkában. Lucy Blair összekuszált hajjal Minott mögött kuporgott, aki nehéz gerendát tartott a kezében, elkeseredetten felkészülve a további harcokra. Harris hasonlóképp egy durva botot szorongatott. Mikor a fáklya fénye rávilágított, barbár, kihívó magatartása hirtelen furcsán bocsánatkérővé változott, amint meglátta a halott rabszolgát a lába előtt. Hunter és ketten a lányok közül teljes pánikban igyekeztek a háta mögé húzódni. Maida Haynes halálsápadtan állt egy falnak támaszkodva, csorba, megrágott csontot tartva kezében tőr gyanánt.

Korbácsütések suhogtak, hangok mordultak feléjük. Újabb korbácsütések. Minott, arcán hatalmas hurkával, dühödten csapott a levegőbe.

Ekkor lövések dörrentek az ajtónál. Blake állt ott, mindkét kezében revolverrel, szikrázó tekintettel. Az egyik fáklyahordó a földre zuhant, fáklyái füstösen lobogtak a bűzös sárban.

– Na jó – kiáltott Blake vadul –, gyertek ki!

Elsőnek Hunter ért oda hozzá, dadogva, levegőért kapkodva. Körülöttük teljes volt a zűrzavar. Egy hatalmas gabonatároló lángokban lobbant fel. Körülötte őrülten futkározó alakok. A lángokból aztán újabb robbanás tört fel, majd kettő, három másik.

– Lovak itt, az istállóknál – szólt Blake. Arca fehér volt, és halálosan fenyegető. – Nem nyergelték le őket. A rabok az istállónál nem ismerik a nyeregöv működését. Tettem néhány lövedéket a szalmába, amikor felgyújtottam a gabonatárolót. Fokozatosan robbannak fel.

Egy korbácsot és tört markoló alak futott elő egy melléképület mögül, és rájuk támadt. Blake lelőtte.

Minott rekedten szólt:

– Adj egy pisztoly, Blake! Le akarom...

– Először a lovakat! – csattant Blake.

Berohantak egy udvarra. Két lövés. A rabszolgák üvöltve menekültek. Kilovagoltak az udvarról, mélyen lebukva a nyeregben. Közvetlenül a villa mellett vágtattak el. Az egyik kicsi, magas teraszon egy tömzsi, szoknyaszerű tógát viselő férfi dühöngött. Előtte egy rabszolga csúszott-mászott. A férfi belerúgott a hitvány testbe, és nagy léptekkel kivonult, dühtől recsegő hangon ordítva parancsait. Majd meglátta a lovakat, és dühtől elvörösödve öklét rázta a lovasokra; vadállati haragja miatt nem érzett félelmet.

Blake őt is agyonlőtte, majd leugrott a lóról, és letépte róla a tógát. Maida felé hajította.

– Fogd ezt! – mondta vadul. – Meg tudnék ölni...

Vezéri szerepe már nem volt kérdéses. Ó vezette a visszavonulást a villától. A nyolc ló ismét észak felé tartott, egyenesen a vadul lángoló erdő felé.

Az úton még egyszer megálltak. Mögöttük egy újabb épület kapott lángra a birtokon. Teljes káosz uralkodott. Az úr meggyilkolása minden rendet felborított. A rabszolgabarakk tetejét is elérték a lángok: a kétségbeesett pánik sikolyai és üvöltései egész a szökevényekig elhallatszottak. Őrülten ide-oda futkározó alakokat láttak a lángok között. Aztán harcok törtek ki. Ordítás, jajveszékelés hallatszott.

Minott vadul munkálkodott: ruhákat fejtett le a halott testekről, akik abban a képtelen és feljegyzetten, az államszövetség katonái és a római seregek közötti csatában estek el, a tér és idő valamely kitalálhatatlan időösvényén. Blake mögötte őrködött, de közben elrendelte a lőfegyverek és lőszerek megmenekítését.

És amikor Hunter – továbbra is hisztérikusan zihálva – felpakolta lovára az egyelőre ismeretlen fegyvereket, mind a nyolcán hihetetlenül erős, kibírhatatlan szédülést és émelygést éreztek. A lángokban álló erdő eltűnt a szemük elől. A helyébe sötétség lépett. A szél undorító, fullasztó szagot hozott, mely egyrészt a nyirkosságtól, másrészt különös, színes virágoktól eredt. Valami hatalmas, szörnyű lény bőgött fel az előttük elterülő térségben, amely a bűze alapján egy rendkívül nagy mocsár volt.

 

 

A City of Baltimore nevet viselő óceánjáró a hajnal első bágyadt fényében szántotta a hullámokat. A kapitány a parancsnoki hídon állt, borús ábrázattal. A rádiókezelő is megjelent, egy köteg rádiótávirattal a kezében. Szeme matt volt a kevés alvástól.

– Talán az én hibám, kapitány úr – jelentette, nehezen lélegezve. – Szörnyű furcsa érzésem volt tegnap este, aztán meg egész éjszaka nem tudtam kapcsolatba lépni egyetlen állomással sem. Mindent leellenőriztem, de semmi hibát nem találtam. Aztán most is, egy percre fura rosszullét jött rám, és mikor jobban lettem, hirtelen rengeteg rádiótáviratot fogadtam. Itt van belőle néhány... Nem értem, hogy lehettem annyira rosszul, hogy nem tudtam táviratot fogadni, kapitány úr, de...

A kapitány közbevágott:

– Én is éreztem valami rosszullétet... szédülést. És a kormányos is. Meg mindenki más is. Kérem azokat az üzeneteket.

Gyorsan átfutotta a sárga nyomtatványokat:

– Gyorshír: London városának fele eltűnt ma hajnali 2-kor... A Manzanillo gőzhajó jelenti: visszatért az a tengeri szörny, amely az éjszaka folyamán megtámadta őket és négy matrózt elragadott, öt perccel ezelőtt elütötték, most úgy tűnik, haldoklik. A hajóorr csúnyán megsérült. Két elülső kamrát elárasztott a víz... Figyelmeztetés minden tengerésznek. Úszó jégtáblát jelentettek 80 kilométerre a New York-i kikötőtől... Gyorshír: Spanyolországból, Madridból megmagyarázhatatlan változásokat jelentettek. A levegőből egyáltalán nem vehetők ki az ismert épületek. A repülőterek eltűntek. A templomokat és katedrálisokat látszólag mecsetek váltották fel. Egy félholdas zászlót láttak lobogni... Calcutta európai népességét minden jel szerint lemészárolták. A Carib gőzhajó jelentése szerint a kikötő üres, az európai uralom minden jele eltűnt, és ellenséges tömegek gyülekeznek a parton...

A City of Baltimore kapitánya megtörölte a homlokát. Zavartan nézett a rádiókezelőre.

– Sparks – mondta gyengéden –, jobb, ha meglátogatod a hajóorvost. Rendelkezem róla, hogy valaki elkísérjen.

– Tudom – mondta Sparks keserűen. – Valószínűleg megőrültem, igen. De akkor is ez jött át.

Lehajtott fejjel elballagott egy matróz kíséretében. Közben haladási irányukban kicsi, de gyorsan növekvő füstgomolyag tűnt fel. A két jármű együttes sebességének következtében negyedóra múlva már láthatóvá vált a közeledő hajó, félóra elteltével pedig tisztán kivehetővé. Hosszú gőzhajó volt, alacsony és feketére festett, de legfeltűnőbb jellemzőjeként nem egy, hanem két lapátkerék-párral, melyek közül a hátulsó gyorsabban forgott, mint az elülső.

A City of Baltimore kapitánya tüzetesebben megvizsgálta, és csaknem kiejtette kezéből a távcsövet óriási megdöbbenésében. A közeledő hajón lobogó zászló feketefehér volt. Az oldalszél egyik erős lökésére mintája is teljesen láthatóvá vált. Fehér halálfej, alatta két keresztezett csont... a kalózhajók lobogója!

Aztán jelzőzászlók emelkedtek a magasba a közeledő hajó árbocozatán.

A City of Baltimore kapitánya döbbenten bámult.

– Marhaság! – mormogta. – Ennek semmi értelme! Ez nem a nemzetközi kód. Ezek teljesen más zászlók!

Ekkor ágyúdörrenés vette át a szót. Fekete puskapor hatalmas füstje gomolygott az idegen hajó orra fölött. Erős lövedék csapódott a City of Baltimore orrába, és a következő pillanatban felrobbant.

– Én is megőrültem... – szólt a kapitány elképedten.

Egy újabb lövés, majd egy harmadik, negyedik. A fekete gőzhajó elfordult, majd annak rendje és módja szerint sortűz alá vette a City of Baltimore-t. A parancsnoki híd fele darabokra hullott. Az elülső rakodótér nyitófedele nagy füstfelhőtől kísérve felcsapódott egy alsó robbanástól.

Ekkor a kapitány végre magához tért. Parancsokat ordított. A nagy óceánjáró oldalra dőlt, ahogy megfordult. Normális sebességénél jóval gyorsabban rohant előre. A másik hajó ágyúi megduplázták, megsokszorozták tűzgyorsaságukat. Majd a fekete hajó megpróbált kitérni a másik elől, de erre már nem volt ideje.

A City of Baltimore egyenesen belerohant. Az utolsó pillanatban a kapitány meg mert volna esküdni, hogy elmebeteg, de akkor már túl késő lett volna megmenteni a másik hajót. A City of Baltimore egyenesen kettészelte.

XII.

A hajnal első bágyadt fénye elképesztően sűrű lombozaton át szűrődött le hozzájuk. Tompa, gyenge szürkület fénye volt csupán, mire elérte a talajt, ahol picike tábortűz égett. Az átázott faágakon pislákoló lángok fölött sűrű füst gomolygott. Hunter vigyázott a tűzre, egy szürke egyenruha össze nem illő maradékaiba öltözve.

Harris egy lőfegyverrel babrált türelmesen, a pontos működését próbálta megfejteni. Semmilyen fegyverhez nem hasonlított, amit valaha látott. A zárszerkezet nem is igazi zárszerkezet volt, és azt is észrevette, hogy nincs huzagolás a puskacsőben. Arra próbált rájönni, hogy a hosszú puskagolyó vajon hogy foroghat körbe. Harris szintén államszövetségbeli szürke gúnyára cserélte az ágyékkötőt, amit ruházat gyanánt felé hajítottak a római villa rabszolgaketrecében. Minott kezére támasztott fejjel ült, a patak túloldalát bámulva. Arcát keserűség öntötte el.

Blake hallgatózott, Maida Haynes mellette ülve nézte őt. Lucy Blair lopott, csaknem sóvárgó pillantásokat vetett Minottra, majd felállt, és odatelepedett mellé. Aggódó hangon kérdezett valamit. A másik két lány a tűznél ült. Bertha Ketterling egy páfrányfa törzsének támaszkodva gubbasztott. Feje a vállára hanyatlott; horkolt. Blake kivételével valamennyien mezítláb voltak.

Blake visszatért a tűzhöz. A kis patak felé biccentett.

– Úgy tűnik, épp egy időtörésvonal széléhez érkeztünk – jegyezte meg. – A patak innenső felén lévő növényzet minden bizonnyal a karbonkorból származik. A másik oldal kevésbé ősi, de mindenesetre nem is a mi időnkből való. Minott professzor!

Minott felemelte a fejét.

– Igen? – kérdezte keserűen.

– Szükségünk van információra – felelt Blake.

– Már órák óta itt táborozunk, és időközben nem történt eltolódás az időösvények között. Lehetséges, hogy abbamaradt a tér és idő háborgása, tanár úr? Ha igen, és az időösvények így maradnak, összekeveredve, akkor persze már soha nem találjuk meg a saját, érintetlen világunkat, de felkutathatunk olyan településeket, vagy talán városokat is, ahol magunkfajta emberek élnek.

– Ha így teszünk – felelte Minott keserűen –, vajon milyen messzire jutunk? Gyakorlatilag fegyvertelenek vagyunk. Nem tudunk...

Blake a megmenekített puskákra mutatott.

– Harris épp a fegyver-probléma megoldásán dolgozik – mondta szárazon. – Mellesleg a lányok ki sem vették a revolvereiket a nyeregtáskából. Így még mindig jut két revolver egy férfira, plusz kettő tartalékba. A rómaiak talán dekorációnak hitték a nyeregtáskákat, vagy egészben akarták megvizsgálni a nyergeket, nem tudom. De megleszünk valahogy. Csak azt szeretném tudni, lehetséges, hogy véget ért az idők összekeveredésének folyamata?

Lucy Blair halkan szólt valamit, Minott azonban ekkor Maida Haynesre pillantott: a lány imádattal nézett Blake-re.

A professzor szeme szikrákat szórt. Felülmúlhatatlan keserűséggel vonta össze a szemöldökét.

– Valószínűleg nem ért véget – mondta kemény hangon. – Úgy számolom, hogy még legalább két hétig eltarthat. Mármint egybe foglalva az összes időösvényen egyidejűleg eltelt időt. Nem tudjuk megállni, hogy ne úgy gondoljunk az időre, mint ami csak egyetlen időösvényen folydogál... Igen. Úgy gondolom, a háborgások még két vagy több hétig is eltarthatnak, hacsak minden tér és idő nem semmisül meg közben.

Blake leült.

Maida Haynes alig észrevehetően közelebb férkőzött hozzá.

– De meg tudná magyarázni, tanár úr? Itt nem tehetünk mást, csak várakozhatunk. A topográfia alapján, ha nem tévedek, itt a mi időnkben egy falu áll a patak túloldalán. Ha a mi időösvényünk valaha is előtűnik, akkor látnunk kell majd a falut.

Minott öntudatlanul is visszaszerezte korábbi, határozott önmagát, legalábbis részben. Fogságba esésük, megalázó rabszolgastátusba süllyedésük igencsak megrendítette a professzor önbizalmát. Azelőtt nemcsak hogy felsőbbrendű faj tagjának érezte magát, de a felsőbbrendű faj egyik felsőbbrendű tagjának is. Rabszolgaságában lealjasították, megvetették. Ez az emlék még mindig marcangolta hiúságát, önbizalma pedig darabokra hullott azáltal, hogy csupán két, teljesen elállatiasított rabszolgát volt képes megölni, és azt is úgy, hogy ezzel a legkevésbé sem járult hozzá a szabadulásához. Most első ízben szólalt meg olyan hangon, amely hordozott valamit korábbi csengéséből.

– Tudjuk... tudjuk, hogy a gravitáció elgörbíti a teret – mondta szabatosan. – Megfigyelések során azt is sikerült megállapítani, mekkora az elhajlás mértéke egy bizonyos tömeg hatására. Így azt is ki tudjuk számolni, mennyi tömeg szükséges ahhoz, hogy annyira elgörbítsen egy teret, hogy az teljesen bezárul, és egy zárt világegyetemet hoz létre, amely elérhetetlen és észrevehetetlen az általunk ismert összes dimenzióban. Tudjuk például, hogy ha két, adott össztömegű gigantikus csillag egymásba rohanna, az összeütközésük pillanatában nem történne semmiféle kataklizma. Egyszerűen eltűnnének. De továbbra is léteznének: egyszerűen csak nem a mi terünkben és időnkben léteznének tovább. Saját teret és időt teremtenének maguknak.

Harris szólalt meg, bocsánatkérően:

– Mintha bemásznál egy lyukba, és a lyukat is behúznád magad után. Egyszer olvastam valami ilyesmit egy újságmellékletben, tanár úr.

Minott bólintott. Úgy folytatta, mintha egy osztályhoz beszélne.

– Na már most, képzeljétek el, hogy keletkezett két ilyen világegyetem. Abból a térből és időből, amelyben keletkeztek, mindkettő láthatatlan. Mindkettő a saját terében és idejében létezik, csakúgy, mint a mi világegyetemünk. De egyidejűleg mindkettőnek egy... nos, egyfajta hipertérben is léteznie kell; hiszen ha a zárt terek elkülönülnek, kell hogy legyen közöttük valamiféle anyag, mert különben nem lennének elkülönülve.

– Hát – szólt Blake –, a tanár úr olyasmiről beszél, amit feltételezhetünk ugyan, de amiről sosem tudhatunk meg semmit megfigyelés útján.

– Pontosan – bólintott Minott. – Viszont ha a mi terünk zárt tér, fel kell tételeznünk, hogy egyéb zárt terek is léteznek. És ne feledkezzünk meg arról, hogy akkor a többi zárt tér is ugyanolyan valóságos, mint a miénk.

– De mit jelent mindez? – kérdezte Blake.

– Amennyiben léteznek a miénkhez hasonló zárt terek, és egy közös közegben léteznek... abban a hipertérben, amelytől mi is és ők is el vannak vágva... akkor össze lehet hasonlítani őket mondjuk a mi terünkben létező csillagokkal és bolygókkal, melyeket szintén tér választ el, ugyanakkor hatással vannak egymásra ezen a téren keresztül. Mivel a logika megköveteli, hogy ezeket a zárt tereket egy hipertér válassza el egymástól, így legalábbis valószínű, hogy hatással vannak egymásra a hipertér közegén keresztül.

Blake lassan válaszolt:

– Akkor az időösvények eltolódása... hát, az valami árapályerő-szerűség eredménye. Ha egy csillag közel kerülne a Naphoz, a bolygóink apró darabokra törnének ettől az erőtől. A tanár úr arra céloz, hogy egy másik zárt tér túl közel került a mi zárt terünkhöz a hipertérben. Ez borzasztóan zavaros.

– Kiszámoltam – felelte Minott élesen. – Egy a négyhez az esélye annak, hogy a tér, az idő, a világegyetemünk, valamint minden csillag és minden galaxis az égben semmivé válik, egy rettenetes nagy kataklizma során, amely még a múltat is megsemmisíti. De ott az az egy esély, és azt terveztem, hogy nagyon is élek a lehetőséggel. Azt terveztem... azt terveztem...

Aztán hirtelen felállt, és kiegyenesedett. Két kezét indulatosan összecsapta.

– Az istenért, még mindig azt tervezem! Vannak fegyvereink. Vannak könyveink, szakmai tudásunk, képleteink... A föld szakmai tudásának krémje itt lapul a nyeregtáskáinkban! Hallgassatok rám! Most átkelünk ezen a patakon. Amikor jön az újabb időeltolódás, átvágunk azon az időösvényen, ami ennek a helyére kerül. A Potomac felé vesszük az irányt, ahol az a pilóta északi hajókat látott lehorgonyozva. A nyeregtáskában vannak óangol és óészaki szótárak. Összebarátkozunk velük. Tanítóik leszünk. Vezetőik leszünk. A világ urai leszünk, és...

Harris szólt közbe bocsánatkérően:

– Elnézést, tanár úr, de megígértem Berthának, hogy hazaviszem, ha csak emberileg lehetséges. Be kell tartanom a szavam. Nem követhetem a tanár urat a világuralom felé, még ha kedvezőek is a körülmények.

Minott mogorván nézett rá.

– Hunter?

– Én... én azt teszem, amit a többiek – mondta a fiú zavartan. – Én... én inkább hazamennék.

– Ostoba! – vicsorgott Minott.

Lucy Blair hűen csak ennyit mondott:

– Én... én szeretnék császárnő lenni, Minott professzor.

Maida Haynes Lucyra meredt. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit. Blake szórakozottan előhúzott egy revolvert a zsebéből, és tűnődve nézegette, miközben Minott újra meg újra összeszorította az öklét. Homlokán kidagadtak az erek. Egyre nehezebben lélegzett.

– Bolondok! – harsogta. – Bolondok! Soha nem fogtok visszajutni! És eldobjátok...

Éles, heves, gyötrő szédülés fogta el mindannyiukat. Blake kezéből kiesett a revolver. Felpillantott. Síri csönd ült a társaságra.

Blake remegő lábbal felállt. Feszülten nézett a túloldalra.

– Az ott... – Nyelt egyet. – Az ott a King George megyei, virginiai King George bíróság! A mi időnkből, szerintem... Az istenit! Keljünk át a patakon!

Karjába vette Maidát. Elindult.

Minott tett néhány gyors lépést, majd rekedten kiáltott:

– Várj!

Kezében tartotta Blake leejtett pisztolyát. Elkeseredett volt és riadt; arca elszürkült a dühtől és kétségbeeséstől.

– Én, most utoljára, gazdagságot ígérek nektek, hatalmat, nőket, és...

Harris felállt, kezében az államszövetségiek puskájával. A csővel gyorsan Minott csuklójára csapott.

Blake közben átgázolt a patakon, és Maidát biztonságban letette a túlsó partra. Hunter vadul fröcskölve futott át a sekély vízen. Harris Bertha Ketterlinget ébresztgette. Blake visszafutott. Összeterelte a lovakat. Felpakolta a megmentett fegyvereket az egyik nyeregre. Átkísérte a másik három lányt. Hunter eltűnt szem elől. Szinte repült a bíróság festett épületei felé. Blake átvezette a lovakat a patakon. Minott zsibbadt csuklóját dajkálta. Szeme a teljes kétségbeesés dühétől szikrázott.

– Jobb, ha velünk jön – szólt Blake halkan.

– Hogy matematikatanár legyek? – Minott vadul felnevetett. – Nem! Én maradok!

Blake habozott. Minott különös, ellenszenves figura volt. Nyúzott, kétségbeesett. Ugyanakkor, ahogy ott állt a karbonkori dzsungellel a háttérben, egy egyenruha szedett-vedett darabjaiban, melyeket egy másik időösvényen fekvő halottról húzott le, szánalomra méltó is volt. Mezítláb állt ott, borotválatlanul, elkeseredetten... és teljesen hajlíthatatlanul.

– Várjon! – szólt Blake.

Hat lóról leszedte a nyeregtáskákat, és felpakolta őket a másik kettőre. A két lovat visszavezette, és kikötötte.

Minott engesztelhetetlen gyűlölettel fürkészte őt.

– Ha nem téged választottalak volna – mondta élesen –, keresztülvihettem volna az eredeti tervemet... Tudtam, hogy rossz döntés vagy. Maida mindig is túlzottan kedvelt téged. És én magamnak szerettem volna őt. Ez az én hibám volt... az egyetlen hibám!

Blake vállat vont. Visszament a patak túlpartjára, és lóra ült.

Lucy Blair habozva nézett vissza a magányos, vad férfira.

– Hát, mindenesetre... bátor... – mormogta boldogtalanul.

Gyenge, szinte észrevehetetlen rosszullét környékezte meg őket. Majd elmúlt. Ösztönösen a dzsungel felé pillantottak: még mindig ott volt. Minott keserűen nézett utánuk.

– Én... én mondani akarok valamit – mondta Lucy Blair zihálva. – Ne... ne várjatok rám!

Megfordította a lovát, és a patak felé ügetett. Ismét jött az a gyenge, szinte észrevehetetlen rosszullét. Lucy vadul csapkodta lova horpaszát.

Maida felkiáltott:

– Lucy, várj! El fog tolódni...

Lucy pedig a válla fölött kiáltott vissza:

– Azt akarom! Maradni akarok...

A patak felénél járt... túl a felén. Aztán a szédülés egyszerre fogta el őket.

XIII.

A többit már mindenki tudja. Még két hétig folytatódott itt-ott az időösvények eltolódása. De fokozatosan feltűnt, hogy az időtörésvonalak száma.

– Minott professzor kifejezését használva – egyre csökkent. A legdrasztikusabb időszakban becslések szerint nem kevesebb, mint a Föld felszínének huszonöt százaléka volt egy adott időpontban egy sajátjától eltérő időösvényen. Nem ismerünk olyan helyet, amely ne tért volna le a saját ösvényéről a háborgások tartama alatt.

Mindez természetesen azt jelenti, hogy gyakorlatilag a Föld népességének száz százaléka megtapasztalta azt az állapotot, melyet a bolygó rendkívüli oszcillációja okozott – oldalvást az időben. Tudósaink többé nem olyan dogmatikusak, mint egykor. A filozófia irányzatai jócskán megingottak. A növénytan, állattan, sőt még a filológia alapgondolatait is gyökeresen megváltoztatták az új tények, melyeknek az oldalirányú időutazás révén birtokába jutottunk.

Merthogy – természetesen – a negyedik esély következett be, és a Föld megmenekült. Legalábbis a mi időösvényünkön. Minott felderítő csapatának tagjai alig negyedórával azután érkeztek meg a King George bíróság elé, hogy az időeltolódás Minottot és Lucy Blairt mindörökre eltüntette ebből a térből és időből. Blake és Harris egyből olyan csatornát kerestek, melyen keresztül megoszthatták információikat a nagyvilággal: a falutól egy kilométerre találtak egy magányos rádióamatőrt, akinek segítségével Minott elméletét rövidhullámokon át kürtölték szét a világban. Az információ – Minottnak a túlélésre vonatkozó, pesszimista elemzéseitől megfosztva – gyorsan elérte a világ legtávolabbi zugait is, melyek akkor a megfelelő relatív pozíciókban helyezkedtek el. Mindez azért volt felbecsülhetetlen, mert megakadályozta számtalan tervezett hadművelet kivitelezését. Többek között meggátolt egy megtorló katonai expedíciót abban, hogy átkeljen egy georgiai időtörésvonalon, melyen túl a civilizálatlan Amerikából származó skalpvadász indiánok csapata tanyázott. Annak is elejét vette, hogy egy osztag harcos útra keljen Leifsholm elpusztítására, ahonnan viking fosztogatók csapata tört a massachusettsi North Centerville városára. Visszarendeltek egy sereg, a Nyugat-Virginiában keletkezett karbonkori ingovány felett köröző felderítő repülőgépet is, közvetlenül az időeltolódás előtt, amely mindörökre elzárta volna őket a mi világunktól.

Néhány dolgot azonban semennyi információ nem tudott kivédeni. Becslések szerint nem kevesebb, mint ötezer amerikai tűnt el az Egyesült Államokban a maga teréből és idejéből, mivel bemerészkedtek a különös tájakra, melyek a háborgások következtében hirtelen megjelentek. Sokan közülük bizonyára elpusztultak. Néhányan pedig – szinte biztosra vehetjük – kontaktusba kerültek a miénktől eltérő civilizációkkal, melyek létezésében most már biztosak lehetünk.

Ugyanakkor mi is szereztünk más időösvénybeli lakosokat. A Huszonkettedik Római Légió két cohorsa a mi földünkön maradt a New York állambeli Ithaca közelében. Négy kínai parasztcsalád indult el gyümölcsöt szedni egy – szerintük – csodálatos módon ott termett eperföldre Virginiában, és azután is ott maradtak, miután a földdarab visszatért eredeti miliőjébe.

Kolorádóban egy orosz falu maradt fenn; az akkor még fejletlen Közép-Nyugaton pedig egy francia település. Az északi bivalycsorda egy része – szám szerint kétszázezer állat – visszatért hozzánk, és vele együtt egy egész falu, csejen indián lakosokkal, akik sosem láttak lovakat vagy fegyvereket. A vándorgalamb, másfélmilliárdos számban, szintén visszatért Észak-Amerikába.

Veszteségeink azonban súlyosak. A merész felderítőkön kívül, akik eltűntek a különös tájakon, melyeket felkutatni indultak, ott voltak például a Tokiót, Rio de Janeirót és Detroitot sújtó borzasztó katasztrófák. Az első kettő okait még megértjük. Amikor az oldalirányú oszcilláció kiváltó okai megszűntek, a Föld felszínének legtöbb része visszatért eredeti helyére, eredeti időösvényére. De nem az összes. Tennessee keleti részén maradt egy darabka utó-kambriumi dzsungel. Említést tettünk már a kolorádói orosz faluról, és a közép-nyugati francia kereskedelmi állomásról. Néhány esetben azonban az elmozdult időösvények megmaradtak új helyzetükben, távol eredeti fekvésüktől.

Ez az oka Rio és Tokió teljes eltűnésének. Rio egykori helyére érintetlen dzsungel lépett. Beilleszthető ugyan a mi geológiai korunkba, csak éppen egy olyan időösvényről való, amelyen Rio de Janeiro még egyáltalán nem épült fel. Tokió területén egy elképesztően ősi erdő áll, melyről a botanikusok és paleontológusok máig is vitáznak.

Valahol a térben és időben Tokió és Rio ma is léteznek, lakosaik ma is élnek. Detroit viszont...

Máig nem értjük, mi történt Detroittal.

Ez a város is egy oszcilláló földdarabon terült el. Eltűnt a mi időnkből, majd visszatért. Lakosai nélkül. A város teljesen üres volt: lakatlan, mintha a benne élő több százezer ember egész egyszerűen levegővé vált volna. Bár találtak néhány küzdelemre utaló jelet, lehetséges, hogy azokat pusztán a pánik okozta. Detroit városa visszatért a saját idejébe, érintetlenül, sértetlenül, a fosztogatás és zavargás jelei nélkül. De semmiféle élőlény – akár csak egy háziállat, vagy ketrecbe zárt madár – nem jött vissza vele együtt. Minderre a mai napig egyáltalán nem találunk magyarázatot.

Talán ha Minott professzor visszatért volna hozzánk, ő megfejtette volna a rejtélyt. Még a legtöredékesebb jegyzetei is, melyeket az időháborgásokkal kapcsolatban megvizsgáltak, felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak. A történteket magyarázó elméletünk teljes mértékben azokon a jegyzeteken alapszik, melyeket Minott hátrahagyott, mivel számára értéktelenek voltak – valamint természetesen Blake és Harris észrevételein, melyek a professzor magyarázatát tolmácsolják.

Tom Hunter kevés hasznos dologra emlékszik. Maida Haynes szolgáltatott ugyan néhány használható adatot, de olyan területen, amelyen már egyéb megfigyelők is segítettek. Bertha Ketterling szintén nagyon kevés információval szolgált.

Számtalan kérdésre napjainkig még elérhetetlenek a válaszok; de számos közülük bizonyára ott lapul a nyeregtáskákban, melyeket Blake adott Minottnak, hogy segítsék őt a téren és időn átívelő kétségbeesett utazásában. Tudósaink szorgalmasan dolgoznak, hogy megértsék és kidolgozzák az adatokat, melyeket a professzor teljesen jelentéktelennek tartott. És az egész világon gondolkodók ezrei vágyakoznak bizonyos nyeregtáskák után, melyek egy vezetékló hátára felpakolva követik Minottot és Lucy Blairt elképzelhetetlen tájakon át, elképzelhetetlen kalandok felé, amik során revolverek és szakkönyvek szolgálnak egyedüli fegyverükként egy világ meghódítására.

TARTALOM

ELŐSZÓ

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.