– A labor. – Ms. Kevarian arca elkomorodott. – Ugye nem gondolta, hogy végérvényesen lerombolta?

– A remény örökké él – fintorodott el Tara. – Azt hittem, elég alapos munkát végeztem, hogy tovább tartson, míg magához tér.

Ms. Kevarian mintha válaszolni akart volna, de Abelard addigra odaért, és mindkét kezét nyújtva gratulált Tarának, majd egyik kérdést a másik után téve fel véget vetett a bizalmas beszélgetésüknek.

A kör túloldalán állva Denovo az aktatáskája fölött Tarára nézett. A szeme a való világban két szurokkal teli gödör volt. Tara egyszer beléjük fulladt.

Denovo újra beléjük akarta fojtani.

Tara megfordult, hogy válaszoljon Abelard kérdéseire.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Miután Tara, Abelard és Cat kimentek a tárgyalóteremből, a közönség még ottmaradt, hogy fojtott hangon megvitassa az eljárást. A csatából nem sokat értettek, mivel az ilyen nagyságrendű Tudás ismeretlen volt számukra, de egyet tudtak: Kos halott.

A diáklány figyelte az ezüst kört, és nem szólt semmit. Fátyolos szeme felnyílt, amikor az első villám lecsapott, és mialatt Tara és Denovo egymással csatáztak, egyre előrébb−előrébb csúszva, a végén már a szék szélén egyensúlyozva figyelt, s közben egész lényét betöltötte annak az embernek az energiavibrálása, aki valami gyönyörűt lát, de nincsenek szavai, amikkel leírhatná.

Ebből egyszer még jó Mesternő lesz, ha a várost vezető őrültek nem veszik rá, hogy legyen ennek vagy annak a valaminek a papja, gondolta Ms. Kevarian. De talán biztonságban van. Nehéz papnak lenni egy olyan városban, amelyiknek meghaltak az istenei. A mellette álló Gustave bíboros ráncoktól szabdalt, szótlan kőarca tanúsíthatja ezt.

Épp mondani akart valamit a bíborosnak, amikor Alexander Denovo ismerős, behízelgő hangja megelőzte.

– Ötven évvel ezelőtt nem is gondoltuk volna, hogy egy napon elfoglaljuk Alt Coulumbot.

Ms. Kevarian látta, hogy Denovo a kör széle mentén közeledik; valahol a tudata peremén érezte őt. Amíg Denovo nem szólalt meg, nem vett tudomást a jelenlétéről.

– Soha senkinek nem sikerült. Ennek a városnak az istenei a világ minden nagy civilizációjával kapcsolatban voltak. Semmi nem érinthette őket. És fél évszázad múltával mindketten halottak – tette hozzá merengve.

– A történelem tele van visszafordulásokkal. – Ms. Kevarian összegöngyölt, és két másik fölé rakott egy pergamentekercset, majd mindhármat betette a táskájába. – Alexander, gondolom, találkoztál már Gustave bíborossal.

– Amikor legutóbb te meg én Alt Coulumbban voltunk. Negyven éve, ha igaz.

– Igen – felelte a bíboros dühtől fojtott hangon. – Gustave technikus voltam, amikor maga először jött el ebbe a városba. Bölcsebb és ártatlanabb voltam, mint amilyenné az évek az óta tettek. – Felállt, és egy bábu merevségével nyújtotta a kezét.

Alexander az öreg papnál jobban tudta színlelni az udvariasságot. A lovaspólósok kézfogásával üdvözölte a bíborost, és amikor a tenyerük érintette egymást, széles mosollyal felkiáltott:

– Emlékszem már! Ön segített nekünk a Seril-ügyben. Borzasztóan hosszadalmas volt. Hogy él az óta?

Fájdalmas kifejezés villant át a bíboros arcán, amikor Alexander Seril nevét említette. Ujjai összébb szorultak a botján, mintha a fogantyúja Denovo nyaka lenne.

– Megvagyok, ahogy látja.

– Nos hát. – Alexander megveregette a bíboros vállát. – Ne aggódjon. Elayne és én a legjobbak vagyunk ebben a témában. Feltámasztjuk Kost, és egy szempillantás alatt tönkreverjük a hitetleneket. Éppúgy, mint legutóbb.

– Ne – felelte a bíboros. – Ne úgy, mint legutóbb.

Ms. Kevarian a vállára vette a táskáját.

– Megbocsát nekünk, bíboros úr?

Az öregember bólintott. Ms. Kevarian jelentőségteljes pillantást vetett Denovóra.

– Professzor, kikísérne az utcára?

Denovo automatikusan hozzáigazította a lépteit. A nőnek hosszú lába volt, ő viszont nagyokat tudott lépni. Elsőnek a nő ért a tárgyalóteremből kivezető ajtóhoz; kinyitotta a férfi előtt, majd becsukta maguk mögött. Együtt mentek tovább a hosszú folyosón egészen a kijáratig.

– Mi van, Elayne?

– Mit akartál elérni odabent?

– Szerintem az egyház tudatosan ígért túl sokat Iskarnak, és mint ilyen, nem érdemli meg az első és a harmadik fokozatú védelmet. Én a klienseim legfőbb érdeke szerint cselekszem.

– Én nem erről beszéltem.

– Hanem miről?

– Azt hiszed, hogy Gustave bíboros nem lát keresztül rajtad? Az az ember egy gyóntatószékben tölti a napjait. Tudja, hogy nem akarod visszahozni azt a Kost, akit ő ismert. Sót hintesz a sebére.

– Az a Kos, akit ő ismert, az a Kos, akit én ismertem, mit számít az? – De legalább féken tartotta a megvetését. – Olyat fogunk csinálni, ami működik. Mindent meg fog csinálni, amit a régi Kos, csak jobban. Ez most egy lehetőség.

– Engedd, hogy meggyászolja az istenét. Anélkül is elég kevéssé bízik ebben az eljárásban, hogy a gúnyos megjegyzéseiddel növelnéd a bizalmatlanságát.

– Már az érzéseiről sem beszélhet az ember?

– Te sohasem arról beszélsz, amit érzel – jegyezte meg Ms. Kevarian. – Azt mondod, amiről úgy gondolod, hogy a kívánt hatást éred el vele.

– Mintha te törődnél ezekkel az istenekkel meg az imádóikkal. A pokolba is, emlékszem, amikor elkezdtük, vérszomjasabb voltál, mint én valaha is.

– Negyven évvel ezelőtt. Azóta sok mindent láttam, és az ügyfeleimet szolgálva sokkal jobbá váltam.

– Akárcsak én – felelte széles mosollyal Denovo. – Habár én mindig biztosabb voltam abban, hogy ki a legfontosabb kliensem.

– Te magad?

– Senki más. – Meghajolt, és egyik karjával nagy ívben a háta mögé mutatott. – Gyere, vacsorázz velem ma este.

– Milyen arcátlan vagy.

– Ez nem jelent nemet.

– Nem jó szándékkal jöttél ide. Azért vállaltad ezt az esetet, mert úgy gondoltad, hogy a magad javára fordíthatod, és ha egyszersmind elárulhatsz pár embert, csak annál jobb.

– Még ez sem jelent nemet.

A nő meggyorsította a lépteit.

– Hétkor a Xibalbában leszek – kiáltott utána a férfi. – Ötödik emelet, a sötétben. Jössz?

A folyosó szürke ködfalban végződött. A nő búcsú nélkül, hátra sem nézve lépkedett keresztül rajta.

– Nagyszerű! – kiáltotta még egyszer a férfi, miközben a nő kimenekült a nappali világosságba.

•

A céhbíróság és a csillagos űr sötétsége után Alt Coulumb fénypompája nyomasztó volt: az üres, fehér égre rajzolódó króm- és üvegtornyok, a megfeneklett hintókkal tele utca, a sarkon narancssárga dzsekiben a déli híreket kántáló fiú. Tara nem lelte örömét a világosságban és a zajban. Denovo mosolya úgy maradt meg benne, mintha szilánk szúródott volna az agyába. A családod, ezt mondta. Mi is volt a neve annak a kisvárosnak?

Hogy a fene vinné el Denovót.

– Nem értem – mondta Abelard. – Miért adtad oda neki a levéltárat?

Most egy italra és valami rendes ételre volt szüksége, nem kérdésekre. Cat szerencsére távolabb állva az utcát, az eget, a járdát figyelte, nincs-e valami veszély. De egy csevegő partner is épp elég kellemetlen volt.

Tara a fejében lüktető fájdalom ellenére próbált választ találni a kérdésre.

– Ahhoz, hogy győzni tudjak, a levéltárra volt szükségem, mert így tudtam kellő ideig elvonni a figyelmét.

És Denovo nemsokára ellene fogja felhasználni azt a levéltárat. Tara győzelme ügyes volt, még Ms. Kevarian is elismerte, de nem lesz tartós.

– Eleinte miért ő volt nyeregben?

– Ő a legjobb Mester, akit valaha ismertem. De nem ezért. – A bíróság bejáratától nem messze egy bódéban palackos vizet árult egy ember. Tara odadobott neki egy pénzérmét. Az ember erre dobott neki egy palackot, amit Tara egy Tudás-indával befogott, majd kinyitotta, és ivott. A tiszta, hideg víz lehűtötte a torkát, és lecsendesítette a szívét, de a fejfájása nem csillapult. – Hanem mert csal. – Ivott egy újabb kortyot. Denovo csinált vele valamit a körben? Nem, nem valószínű. A teremőrök megvédték volna attól, hogy Denovo valami trükköt bevessen ellene.

– Rosszul vagy?

– Jól vagyok! – vágta oda dühösen. – Bocsánat. Csak össze vagyok törve.

– Értem – felelte Abelard, és kezét Tara karjára tette. Nem értette. Denovo minden szempontból fölényben volt. Ha Tara nem tudja valami módon biztosítani a győzelmét, el fogja veszíteni ezt az ügyet. Vereséget fog szenvedni, és a történelem süllyesztőjébe kerülve elveszti a kapcsolatát a Tudás világával és mindennel, ami ebből következik.

Légzése felületessé, kapkodóvá vált, a zsigerei felől sötét gondolatok tekeredtek fölfelé, de félni nem félt. Ha az ember fél, elszalad a félelme tárgyától, márpedig Tara nem akart elszaladni.

Ms. Kevarian lépett ki a bíróság épületéből, megmentve ezzel a további önvizsgálattól. Cipősarka staccatóban kopogott a járda kövezetén.

– Ms. Abernathy. Köszönöm, hogy megvárt. Még pár dolognak utána kellett néznem odabent.

Cat, megérezve, hogy szakmai dologról van szó, kicsit távolabb ment, hogy négyszemközt maradhassanak.

– Nincs mit. – Csak Tara képzelte úgy, vagy Ms. Kevarian valóban idegesnek látszott? – Főnök, ha valami más ügyben nincs rám szüksége, a nap további részét a bíróság könyvtárában szeretném tölteni – mutatott a mögöttük lévő fekete piramis csúcsára. – Denovónak megvannak az egyházi levéltár adatai. Rövidesen megfejti őket, és megtudja, hogy Kosnak fogytán volt az energiája. Mielőtt elkezd kérdezősködni, ki akarom deríteni, hogy hová folyt el az energiája. Abelard és én együtt nyilván eljutnánk valameddig még napnyugta előtt.

– Nem.

– Tessék?

– Legközelebb a könyvtárat kell átkutatnia – ez a helyes lépés. De Abelardra szükségem van a saját munkámhoz.

– Itt vagyok – jelentkezett Abelard.

– Ma délután elkísér engem több Halhatatlan Király helyi képviselőjéhez. Érdekükben áll Kos feltámadása, nekünk pedig jó viszonyban kell lennünk velük, ha az egyházának változatlan formában kell tovább élnie.

– Mivel tudnék segíteni?

– Leginkább azzal, ha az irodájukban állva úgy néz ki, mint egy derék fiatal pap.

Abelard összeráncolta a homlokát, de nem szólt semmit.

– Meg kell előznünk Denovót – mondta Tara. – Abelard kívül-belül ismeri a templomot. Felbecsülhetetlen értéket jelent a munkámban.

– A maga kis testőre – mutatott Ms. Kevarian Catre – nyilván legalább olyan jól elnavigálja a hivatalnoki gépezetet. Elvégre Justicia egyik tisztje.

– Abelard jobb volna, maga is tudja.

– Tegnap mérgelődött, amikor megkértem, hogy segítsen, ma meg már el sem akar válni tőle. Szükségem van a segítségére – és a magáéra is, Ms. Abernathy. Lehet, hogy a mi feladatunk komolytalannak tűnik a számára, de higgye el, minden részletében éppolyan fontos, mint a maga kutatása.

Abelard új cigarettára gyújtott a régi parazsáról.

– Választhatok?

– Nem – vágta rá Ms. Kevarian, mielőtt Tara megszólalhatott volna.

Abelard szabadkozó pillantást vetett Tarára. Ő megpróbálta viszonozni. Istenhívő létére jóravaló ember volt. Rendesebb, mint a nagy többség.

– A Halhatatlan Királyoknak nem lesz kifogásuk az ellen, ha dohányzom? – kérdezte Abelard.

– Ezúttal nem lesz.

– Akkor jó – vont vállat Abelard.

Öltönyös férfiak egy csoportja lépdelt ki a bíróságról, alacsonyabb rangú talpnyalók és testes tanácsadók vettek körül egy idősebb Mestert: egy gyémánt szemű, lepelbe burkolt csontvázat, aki kávét szürcsölt egy óriási fekete bögréből. Ms. Kevarian közelebb húzódott Tarához, és hangját lehalkítva, sürgetően a fülébe súgta:

– Óvakodjon Alexander Denovótól. Félévszázada ismerem azt az embert. Sohasem bíztam benne, és nem látom okát, miért kellene mostantól másképp tennem.

Ennek hallatán Tara kusza érzelmei kitisztultak. Felismerte a szívverése gyors ritmusát, és ennek a ritmusnak harag volt a neve: harag Denovo mosolya, az otromba rejtvénye, a vidám fenyegetőzései és az életek miatt, amiket kénye-kedve szerint összetört. A cégtől, a kudarctól való félelme porrá omlott a harag mindent megemésztő, édes tüzében.

– Nemcsak hogy óvakodni fogok tőle, de le fogom győzni.

– Helyes. – Ms. Kevarian szavai határozottan és diszkréten hangzottak, mint a léptek egy távoli átjáróban. – De ne felejtse el, legfőbb kötelessége a kliensünk szolgálata, nem a bosszúállás.

– Ha egy istent kell feltámasztanom a halálból ahhoz, hogy legyőzzem Alexander Denovót, akkor százat fogok feltámasztani – válaszolta Tara. – Tízszer nagyobb Kost fogok visszahozni, mint amekkora volt.

– Jól mondta. – Ms. Kevarian elhúzódott, és emeltebb hangon mondta: – Visszajöhet, Catherine. Megbeszéltük a szakmai ügyeket.

– Köszönöm, ma’am.

– Sok szerencsét mindkettőjüknek. Vigyázzanak.

•

– Vigyázzunk, azt mondja. – Cat szavai úgy hangzottak, mintha köpni akarna.

Tara lába sajgott. Ismét belépve a céhbíróságra, a folyosó helyén egy hosszú, szűk lépcsősort láttak. Tara afféle meditációs gyakorlatként fogta fel az első száz lépcsőfokot, esélynek, hogy úrrá legyen az érzelmein, és felkészüljön az előtte álló hosszú délutánra. A harag hasznos eszköz volt, de nem segítene abban, hogy titokzatos irattekercsekben belső ellentmondásokra találjon. A következő néhány száz lépcsőfok nem szolgált más célt, mint hogy kényelmetlen helyzetbe hozza. Fél óra szünet nélküli lépcsőmászás után csurgott róla a víz, miközben Cat továbbra is egyenletesen és nyugodtan vette a levegőt. A körben elszenvedett megpróbáltatásai és az előző éjszakai kalandja olyan súllyal nehezedett a csontjaira, ahogy a kampóra akasztott húst húzza le a súlya. Nem azért vágyott előmenetelre a Tudásban, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amitől így kikészül.

Cat szavaira nem válaszolt, de ő enélkül is folytatta.

– Vigyázzanak. Mintha bizony egy könyvtárban ránk akarná vetni magát valami.

– Csak aztán nehogy meglepődj.

– Mire gondolsz?

– Tudod, hogy az emberek szerint egy könyv mennyire meg tudja fogni az embert?

– Ne mondd nekem… – Cat hangja elhalkult.

– A könyvtárak veszélyesek tudnak lenni. – Elérték a végtelen lépcsősort nagyjából harminc fokonként megszakító szűk fordulók egyikét, amelyen egy tíkfa asztal és egy páfrány volt – vagy azért, hogy enyhítsék valamelyest a lépcsőmászás unalmát, vagy épp kigúnyolva ezt a szándékot. Egy páfránylevelet felhajtva Tara látta, hogy a fonákja bíborvörös. – Azért nem árt, ha résen leszel, miközben az istentelen gonosztevőket üldözöd.

– Addig nem, amíg el nem mész – nevetett keserűen Cat. – Én is kapok parancsokat.

– Kitől?

– Justiciától.

Ettől a szótól, ettől a névtől borzongás fogta el Tarát, noha az erőkifejtéstől ki volt melegedve.

– Közvetlenül tőle? Nincs elöljáró parancsnokod?

– Justicia mindig szolgálatban van. Így könnyebb.

– Mennyiben könnyebb?

– A hatalom megrontja az embereket. Justicia nem ember.

Tara válasz nélkül hagyta ezt a közlést, de gondolatban lajstromba vette mindazt, amivel vissza akart vágni.

Kettőjük között Cat tűrte rosszabbul a csendet, így hamarosan újból megszólalt:

– Ott szeretnék lenni, ahol az akció zajlik, de ha veled tartok, nagyobb valószínűséggel futok bele kőemberekbe, mint az utcán. Tegnap éjjel üldözőbe vettek téged, és túlélted. Feltehetőleg újból megpróbálják. Lehet, hogy legközelebb azt fogják küldeni, aki Cabotot megölte.

– Még mindig azt gondolod, hogy egy vízköpő volt a tettes? – kérdezte Tara, és úgy érezte, mintha egy egész vízköpőt hordozna a táskájában, nemcsak az arcát.

– Justicia gondolja.

– És ha Justicia gondol valamit, akkor neked már nincsenek is kérdéseid?

– A kérdések jóval az én hatásköröm felett vannak.

– És ha engem a személyes véleményed érdekel?

– Amikor Cabot meghalt, a biztonsági őrei emlékképet készítettek a jelenetről. – Látva Tara zavarát, bizonytalan mozdulatot tett a levegőbe. – Mentális képet. Mint amikor egy festményre gondolsz. Ha arra van szükséged, hogy tudj valamit, Justicia bevillant egy emlékképet a fejedbe, amikor felveszed a Feketeruhát. Jobb, mint a kikiáltóktól szerzett hírek. A képtől soha nem szabadulsz.

– És legalább a kikiáltó is kimarad a dologból.

– Azt hiszem. Cabot emlékképén egy kőember látszik, amint véres karmokkal áll a teste fölött.

– Nem lehet, hogy egy Mester vagy Mesternő ölte meg, és hamisították azt a képet?

– Te többet tudsz egy ilyen dologról, mint én, de Justicia nem így gondolja. Cabot őrei figyelmeztettek volna bennünket, ha valaki Tudást használt volna, hogy megtörje őket, vagy hogy megsebesítse Cabotot.

– Az őrök nem beszéltek neked a csontkörről – mondta Tara, de igazságtalan volt. Ő maga is több választ tudott volna adni erre az ellenvetésre, és nem lepte meg, amikor Cat szájából el is hangzott az egyik.

– A kör az orvosi Tudás szabvány darabja volt. Cabot azért halt meg, mert először is kivették a gerincét az agyával, a szemével és minden mással együtt. A kör mindössze kicsit tovább tartotta életben. Egyébként miért akarná egy Mester Cabot halálát? Alt Coulumbban nincs sok Tudás-tanítvány, és Cabotot kifejezetten szerették, akik ismerték.

A maradék lépcsőfokokat szótlanul mászták meg. Tara elgondolkozott a másik nő szavain, és a jövőre nézve jól megjegyezte őket.

Elsőnek Cat ért föl a lépcső tetején lévő ajtóhoz. Vastag, súlyos faajtó volt, kőris- és berkenyefából készült ráccsal megerősítve, azzal a céllal, hogy elhárítsa az ártó Tudást.

– Cat?

– Hm? – Cat keze tétován érintette a kilincs gombját.

– Miből gondolod, hogy az Őrzők támadták meg Cabotot? Mi késztette rá őket?

– Nekik nem kell indíték ahhoz, hogy gyilkoljanak. Vérszomjas lények. A halál és a rombolás az életük. Egyébként nem kellene már Őrzőknek nevezned őket. Az emberek azt fogják hinni, hogy az ő oldalukon állsz.

– Akkor legyenek vízköpők. Justicia nem gondolja, hogy az ügy miatt ölték meg Cabotot?

– Milyen ügy miatt?

– Emiatt az ügy miatt. Nem szidták Cabotot, amiért elítélte Kost a halála előtt?

Cat szemmel láthatóan meghökkent.

– Nem hiszem.

•

– Fiatalember – szólalt meg Lady Kevarian, miközben a lift üvegkabinja a harmincadik emeletet elhagyva tovább siklott fölfelé −, maga most az Alt Coulumb-i Északi Gleb Halhatatlan Királyainak rangidős képviselőjével fog találkozni. A neve James. Viselkedjék vele a lehető legnagyobb tisztelettel.

Abelard az átlátszó falakon keresztül olyannak látta Kos szentélyét, mintha egy fekete tű emelkedne a város fölé, s rajzolódna ki az égre. Rendes körülmények között a csúcsáról az Isten fényessége sugárzott, de a mostani körülmények különlegesek voltak.

– Jamesnek hívják?

– Most komolyan, Abelard, egy sor hosszú és veszélyes hangzású szót zúdítok magára, erre maga a legközismertebb hangalakú szóra kérdez rá?

– Nekem a James nem hangzik Halhatatlan Királyhoz illő névnek.

– Képzelem, hogy az Elayne sem. Vagy a Tara. – Hosszú élete során valamikor Lady Kevarian megtanult olyan hűvös derűvel mosolyogni, hogy közben arcizma sem rándult.

– Ön nem Halhatatlan Király, Lady Kevarian.

– Ó – kiáltott fel Ms. Kevarian. – Nem vagyok az?

– Ön Mesternő. A Halhatatlan Királyok csontos, öreg… – A nő ránézett. A szája felvette a mosoly ívét, de a szeme rezzenetlen maradt. – …csontvázféleségek – fejezte be Abelard sután.

– Mennyi idősnek néz engem, Abelard? De őszintén.

– Ötven-egynéhány?

– Hetvenkilenc éves és három hónapos vagyok – közölte a nő, mintha egy névkártyáról olvasná le. Abelard majdnem kiejtette a cigarettát a szájából. – Hadd mutassak magának valamit. Fogja meg a kezemet.

És nyújtotta, tenyérrel fölfelé. Abelard megérintette, és egy szikrát érzett – de nem szikra volt, legalábbis nem egy közönséges elektromos kisülés – átugrani a nő bőréről az övére. Vagy fordítva? A világ elmosódott körülötte, a lélegzete megállt a tüdejében, és hallani vélte, amint kihagy a szívverése.

Ott állt előtte Lady Kevarian, és körülötte az üres világűr. A bőre, mint egy láthatatlan repedés mentén felfeslő csúf virág, megnyílt, és Abelard nem az emberi szervek törékeny, nedves darabjainak együttesét látta, hanem azt a kérlelhetetlen és hideg energiát, amely életre keltette a bábot, amely a teste volt. Rémülten hőkölt hátra, és a nőtől elszakadva belezuhant a feketeségbe. Az idő hosszú volt, és a szeme mögötti világ sötétségét csak a látómezeje szélén vibráló vörös fény törte meg.

Nem tudta volna megmondani, melyikük engedte el a másikat, de amikor magához tért, ott állt a lift üvegfalához tapadva, háttal a szabad ég alatt elterülő Alt Coulumbnak, előtte pedig, már ismét emberi alakjában, Lady Kevariannel. Nem tudta, hogy ha a lift üvegfala kitört volna, vajon a nő felé ugrott volna, a biztonságba, vagy ki, a feneketlen mélységbe.

– Jaj, ne nézzen már így rám – intett a kezével lenézően Lady Kevarian. – Nem esett semmi baja. – Lesöpört egy pihét a kabátja ujjáról. – Ne sajnálja már annyira magát. Nem volt az olyan rossz.

Rajta, unszolta magát Abelard. Mondj már valamit.

– Maga olyan hideg – mondta.

– A Tudás, ifjú Abelard, az erő használatának olyan művészete és tudománya, amit az istenek művelnek. De istenek és emberek különböznek egymástól. Az istenek az áhítatból és az áldozatokból merítenek erőt, és az áhítat és az áldozatok által öltenek formát. A Tudás Mesterei a csillagokból és a földből merítenek erőt, és hol az egyik, hol a másik formálja őket. Természetesen emberi lélekanyagot is felhasználhatunk céljaink eléréséhez, de a csillagok megbízhatóbb erőforrások, mint az emberek. Az évek során egy Mesterben több közös vonás fejlődött ki az éggel és a kővel, mint azzal a fajjal, amelyből született. A testéből elszivárgó élet helyébe valami más kerül.

– Micsoda?

– Energia. – Lady Kevarian kivillantotta keskeny fogait. – Csillagfényben áztatjuk, vagy a földbe temetjük magunkat, vagy romlást gátló balzsammal kenekedünk, hogy védekezzünk az idő ellen, de a test utóbb mégis csak megadja magát. Végül, ahogy az imént fogalmazott – az ujjain számolta a szavakat −, csontos, öreg csontvázféleség válik belőlünk.

A monológja időt hagyott Abelardnak, hogy lélegzethez jusson.

– És Tara?

– Ő úton van a halhatatlanság felé. A hideg és magányos halhatatlanság felé, amit egy hedonista nem találna kellemesnek, de akkor is halhatatlanság.

Abelard megpróbálta elképzelni, amint Tara bőre kifakul, a teste elenyészik, megpróbálta elképzelni, milyen lenne mozgó, fényesen ragyogó csontvázként. Ez majdnem rosszabb volt, mint az imént Lady Kevarian érintése. Majdnem.

– James?

– A Mesterek első nemzedékéből való. A népe az Északi Gleb ültetvényesei voltak, és ott is maradtak a háborúk idején, hogy megalapítsák az egyik legelső Halhatatlan Király országát. Nagy, öreg, és noha többnyire udvarias, megeshet, hogy kitépi a szívét a melléből, és azonmód felfalja, ha úgy ítéli meg, hogy maga csak szórakozik vele. De ilyet már jó ideje nem csinált. Részben mert már nincs nyelőcsöve. – Elgondolkodva nézett Abelardra. – Talán kint kellene maradnia a folyosón, amíg bemutatom neki.

– Igenis, ma’am.

Az ajtó kondult egyet, és kinyílt.

•

– Miért nem csinálhatok semmi olyat, ami szórakoztató? – suttogta Cat a Harmadik Céhbíróság olvasótermében járkálva, szemmel látható gyanakvással mustrálva a könyvekkel és folyóiratokkal megrakott hosszú polcokat.

Tara véleménye szerint így kell kinéznie egy könyvtárnak, nem pedig úgy, mint az egyházi levéltár poros barlangja: tágas terem a céhbíróság csúcsán, ahol a piramis négy, vagy talán öt oldala egy átlátszó kristályhegyben végződött, amely felnyársalta volna azt a galambot, amelyik ostoba módon megpróbált volna megtelepedni rajta. A kristály begyűjtötte, és mint egy tölcsér, az épület mélyéig szórta le a csillagfényt. Az égbolt a tetőn keresztül többnyire zafírkéken ragyogott, és mélyebbnek látszott, de ma tejfehér felhők borították.

Itt nem álltak halomban pergamentekercsek, nem voltak különös, vastag könyvekből rakott oszlopok, sem sűrűn telepakolt könyvespolcok. A céhbíróság irattárai odalent voltak, ahol a portalanított irathalmok között csak a bíróság alkalmazottai járkálhattak. A nagy olvasóterem tágas volt és csendes. A zöld szőnyeg és a fából készült asztalok minden hangot elnyeltek, amely meg merte zavarni az ünnepélyes csendet.

A kölcsönzőasztalnál egy rövid, tüskehajú, mindkét fülében fülbevalót viselő fiatalember ült, a teremben pedig egy idősebb, komoly és szigorú nő járkált körbe, ellenőrizve, hogy a folyóiratok rendben visszakerülnek-e a helyükre, és zord pillantásokat vetett arra a néhány állandó látogatóra, akik a suttogásnál hangosabban merészeltek szólni egymáshoz. Cat már háromszor kapott ezekből a lesújtó pillantásokból, és úgy tűnt, hogy nincs messze a negyedik sem.

Amikor Tara könyveket kért ki a gyűjteményből, a fiatalember lúdtollal felfirkálta a címeket egy darabka palimpszesztre, amit aztán bedugott egy pneumatikus szerkezet nyílásába. Percek múlva hangtalanul kinyílt egy faburkolatos falsík, és a sötétből egy könyvekkel megrakott kocsi gurult ki, amelyen ott voltak az általa kért darabok is. A kocsi aljára hegesztett, üvegből és ezüstből készült tartályban volt az irányítást végző patkányagy. A Tudás ügyes trükkje folytán az agy abban a tudatban volt, hogy ő még mindig patkány, ennélfogva szüntelenül élelem után kutatott, ami történetesen mindig a következő helyiségben, egy emelettel följebb, a legközelebbi polc túloldalán volt. Amikor Tara átvette a könyveit, a patkányagy megkapta az illuzórikus jutalmát, és a következő falat reményében továbbgurult.

– Én jól szórakozom – válaszolta Tara suttogva.

– Úgy értem, Abelard mondta, hogy tegnap egy halott istenen járkáltál – folytatta Cat. – Miért figyeljem, ahogy könyveket nézel át? Én mikor kutathatok a látomások között?

– Itt nincs olyan, hogy látomáskutatás. Az egyházi levéltár és a bíróság raktározási filozófiája eltér egymástól.

Cat megtorpant, és úgy nézett Tarára, mintha hirtelen még egy feje nőtt volna.

– Mi?

– Az egyházi levéltárban minden megőrzött információ Kossal függött össze. Az egyház minden tételnél gondosan feljegyezte, hogy mennyiben függ össze Kossal. A szerződéseket például úgy írták le, mint egy bizonyos energiamennyiség kivételét valamely edényből, ahová egy fő csakrából áramlik be az utánpótlás, ahová viszont… érted, ugye? Ugyanezzel a módszerrel mondhatnám úgy is, hogy van egy íriszed, ami a szemed része, ami az arcod része, ami a fejed része és így tovább. Ez egy olyan rendszer, amit az emberek nehezen tudnak értelmezni, de a Tudás számára gyerekjáték.

Cat csalódottnak látszott, de tovább kérdezősködött.

– Mi a helyzet ezzel a könyvtárral?

– Ezek a könyvek egytől egyig a Tudás művei, de a Tudás kevésbé egységes téma, mint Kos. Ez a könyvtár milliószám őriz megállapodásokat emberek százezrei, istenek és Halhatatlan Királyok között. Megpróbálhatnám értelmezni mindet Tudással, de annak a látomásnak a bonyolultsága szétrepesztené az agyamat, mint egy túlérett gyümölcsöt, és iszonyatos dolgok másznának bele kívülről. Ezt senki nem akarja. Amikor a téma túl bonyolult ahhoz, hogy rangsor szerint lehessen bemutatni, olyankor normális papírkönyvtárat használunk, és a saját szemünkkel olvasunk. – Egyik kezét egy könyv gerincére tette. – Én jobban szeretek így. – Felcsapta a könyvet, és beszívta a lapok illatát. – Érzem a papírszagot.

– Őrült vagy – közölte Cat.

– A tudás hatalom – válaszolta Tara, és amilyen halkan csak képes volt rá, lapozott egyet a könyvben. – Minden hatalomra szükségem van, amit meg tudok szerezni.

– Kevésbé tűnsz magabiztosnak, mint reggel.

– Magabiztos vagyok, de fogalmazzunk úgy, hogy megújult az ellenségem erejébe vetett hitem. Ha segíteni akarok az egyháznak, akkor a jónál többnek kell lennem. Jónak kell lennem, és furfangosnak.

– Na és miféle hatalmat adhat neked mindez a tudás?

A Tara előtt lévő zöld bőrkötéses könyv, amely vastagabb volt, mint a legtöbb vallás szentírása, tartalmazta pár hónapra visszamenőleg Kos minden bejegyzett megállapodását és szerződését. A könyv mellett egy jegyzetfüzet hevert nyitva – egy közönséges jegyzetfüzet, nem az árnyékoknak az a fekete könyve, amelyben elcsípte Shale lelkét. Lúdtollával leírt egy listát azokról a szerződésekről, amelyek felelősek lehettek Kos gyengeségéért. Lassan haladt vele. A levéltáros kézírása szálkás betűkből álló macskakaparás volt, és a könyv jórészét titkosírással írták. Hosszas keresgélés eredményeképpen előkerült egy rövidítésjegyzék, amely az előzéklapon olvasható, örökké múlékony lánghoz való könyörgés díszes betűiben volt elrejtve. Ennek segítségével meg tudta fejteni a legtöbb címszót, de nem mindet.

Begörbítette a mutatóujját, mire Cat odahajolt. Tara a lúdtoll tollas végével aláhúzott egy bejegyzést.

– Ez itt a szerződés dátuma. Ez a sor a cím első része.

– Mi van ezzel a számmal? Ez nem is igazi szám. Csupa betű itt is, meg mindenütt.

– Ez egy iktatószám. Maga a szerződés itt van valahol az épületben. Ha ezt a számot megmondjuk a kézikönyvtárban, a könyvtáros megkeresi nekünk.

– Miért nem név szerint keressük a szerződést?

Tara erőt vett magán, és nem kezdte forgatni a szemét. Helyénvaló kérdés volt egy olyan nő részéről, aki életében még egyetlen délutánt sem töltött el könyvtárban.

– Látod ezt a három bejegyzést?

– Mindegyik ugyanaz. – Cat kibetűzte a rövidítéseket. – S-S-T Alt C.-ÖÉK és K.I.H.

– Szerződés Szolgálat Teljesítésére, Alt Coulumb Örökké Égő Kosa és a Királyi Iskari Haditengerészet között – oldotta fel a rövidítést Tara. – Mivel a köznevek ugyanazok, minden szerződést egyedi hivatkozással látnak el, hogy meg tudjuk mondani, melyikről van szó.

– És mik ezek a nevek itt a jobb oldalon?

– Azok a Mesterek, akik hitelesítették a szerződést, ez pedig a mindkét részről való szerződő fél.

– A KE tehát Kos Egyháza, és Roskar Blackheart a neve annak, aki nekik dolgozik. A K.I.H. jelenti a Királyi Iskari Haditengerészetet, amelynek a képviselője… – Homlokát ráncolva nézte a nevet. – Nem ezzel a fickóval harcoltál ma reggel?

– De – válaszolta Tara. – Alexander Denovo.

– Úgy tűnt, mintha már korábban is találkoztatok volna.

Tara megpróbálta visszafordítani a figyelmét a könyvre, de Cat kérdése továbbra is ott lebegett a szeme és a könyv lapja között.

– Az egyik legkiválóbb tanár volt a Titkos Iskolában. Abból, amit tudok, sokat tőle tanultam.

– Lefeküdtél vele?

– Mi? – Ezzel a rikoltással Tara kiérdemelt egy dühös pillantást a könyvtárosnőtől, amire megpróbált a tőle telhető legártatlanabb arcot vágni.

– Amikor megláttad a bíróságon, lemerevedtél és remegni kezdtél. Volt köztetek valami, és az nem lehetett kellemes.

– Nem feküdtem le vele.

– De volt valami hézag köztetek.

– Olyasmi. – Érezni lehetett a hangján, hogy nem óhajt tovább beszélni a dologról.

Cat sajátságos pillantást vetett rá, és témát váltott.

– Egyébként érthető. Akkoriban Iskarnak dolgozott, és most is nekik dolgozik.

– Többé-kevésbé. Az emberek ebben az ügyben mindenféle álláspontot képviselnek, mert nem jut mindenhova elegendő jó Mester. Legutóbb, amikor Ms. Kevarian Alt Coulumbban dolgozott, a hitelezőket képviselte, Seril egyházának emberei üzleteltek vele. Most Kos oldalán áll. – Tara lúdtollának hegye girbegurba, fekete betűsort karcolt a jegyzetfüzete lapjára. – De a probléma Cabot bíró főkönyvében kezdődik.

Kihúzott egy márványozott papírkötésű, vastag könyvet a halomból.

– Itt van, ahol kimondta Seril halálát, és ezzel jött létre Justicia. – Az előbbi oldalak sötétek voltak a kortól és a tintától, de a főkönyv vége felé teljes sorok maradtak üresen, kivéve a „szerkesztve” szót. – Ezt nézd – mutatott egy sorra közel ahhoz, ahol a szerkesztett részek kezdődtek.

Cat hunyorogva próbálta kibetűzni a kézírást.

– SS Alt. C. New. A. Cabot b. által, A. Cabot b., PS, New. A S. Caplan által.

– Az alatta lévőt is.

– SS Alt C. C.É. A. Cabot b. által, A. Cabot b., PS C.É. S. Schwartz által. – Cat elfintorodott. – Nekem ez nem mond semmit.

– SS annyi, mint Szerződés Szerzeményezésre. A PS, vagyis pro se, „a maga számára”. Ez egy régi kifejezés, még a Telomiri Birodalomból, ne kérdezd, miért használjuk még mindig. Cabot bíró megvette ezt a két konszernt, a Coulumb Értékpapírokat és a Newland Akvizíciókat.

– Egy konszern micsoda pontosan?

Tara mostanára belátta, hogy okosabb, ha nem lepődik meg Cat tájékozatlanságán.

– Egy rendszer, afféle érdekhálózat, amit a Mesterek hoznak létre a hatalmuk növelésére. Olyasféle, mint egy egyház, ahol a tagok egyesített hitéből történnek meg dolgok, csak itt Tudással és nem vallással. A Tudás Mesterei egy bizonyos cél érdekében egyesítik az erőiket, például, hogy megidézzenek egy démont vagy földig romboljanak egy erdőt, vagy ércet bányásszanak ki a földből. Ha jól igazgatják a hálózatot, több hatalmat nyernek ki belőle – a démontól, az erdő kitermeléséből vagy az érc eladásából −, mint amennyit beletettek.

Cat láthatóan továbbra sem tudta követni, de bólintott.

– Maguknak a konszerneknek van ilyen főkönyvük?

– Van, de nem sok hasznukat lehet venni.

Az oszlopban következő két kötet az aranyozott, fényes bőrkötés ellenére inkább egyenként mintegy száz lapból álló fóliáns volt, semmint valódi könyv. Az elején az egyház vagy Cabot főkönyvének kevésbé sűrűn írt változatainak látszottak, de háromoldalnyi aláírt szerződés, megvalósított szerzeményezés, megölt ellenség és megszerzett győzelem után üres hely következett. Az utolsó bejegyzés mindkét könyvben egyszerű volt. „Szerz. A. Cabot b., szerk. felj.”

– Szerkesztett feljegyzések – fordította le Tara. – Ez a két szerzeményezés volt annak a közéleti Tudásnak az utolsó munkája, amelyet Cabot bíró a halála előtt teljesített, és ez négy hónappal ezelőtt történt. Nagyjából ugyanebben az időben – fordult vissza Kos főkönyvéhez – láthatjuk, hogy Kos könyvében drámaian megemelkedik a titkos bejegyzések száma. És ha a Kos főkönyvében szereplő titkos bejegyzések számát összevetjük a Cabot bíró könyvében szereplőkével, akkor ugyanazt a számot fogjuk kapni. – Ismétlődő sorok vonultak át az oldalon, elegáns fekete betűkkel újra meg újra: „szerkesztve”. – Azt hiszem, Kos és a bíró valami nagyszabású és titkos ügyön dolgozhattak együtt a haláluk előtt. De ahhoz, hogy többet tudjak, meg kell néznem a nem a nyilvánosságnak szánt feljegyzéseiket.

– Ezek bizalmas iratok. Nem olvashatod el őket.

– Én talán nem. Te sem. De mi a helyzet Justiciával?

•

Abelard a Halhatatlan Király előcsarnokának ablakában állva cigarettázott. Négy vörös plüssel bevont szék kuporgott a keményfa padlón egy alacsony asztal körül, amelyen néhány régi pergamentekercs és egy pitypangokkal teli kerámiaváza állt. Egy kövér, vörös sáv húzódott az ablakokkal szemközti fehér falon, és a mennyezetnél minden látható ok nélkül véget ért.

Kínzókamrára számított? Tűztengerre, rajta koponyákból épült trónussal, amelyen Észak-Gleb nagykövete ül, zordan ítélkezve a démonok szolgái felett?

Talán. Annyi bizonyos, nem gondolta volna, hogy a várószoba ilyen derűt sugárzó hely lesz.

Pitypangok, Kos szerelmére. Amikor még nincs is itt a szezonja.

Kifújta a füstöt, és várt, közben azt kívánta, bár itt lenne Tara.

A múltban, amikor elkerülte az álom, és ébren feküdt az ágyában, de nem akart felkelni, hogy megnézze az órát, mert tudta, a hajnal majd csak órák múlva jön el, az imádságban és az Istenről való meditálásban nyert vigaszt. A tűz megérintette a lelkét, és nem hagyta el.

Három nap óta egyedül volt, csak a cigarettája tüze szegődött társként melléje. Akármilyen különös volt is, Tara enyhített a magányán, de ő is elment, és Abelard újra egyedül maradt a csendben, a cigarettáját szívva. Egy sóhajjal imádkozni kezdett.

Eltelt egy negyed óra, épp elég idő, hogy végigmondja a Kiolthatatlan Láng litániáját a záradékkal és szabadon választható szakaszokkal együtt. Nem jött a belső melegség, sem a Vele való közösség. A füst a szokottnál tovább időzött a tüdejében. Mindenesetre ez is volt valami.

Mit akart vele Lady Kevarian? Aligha a társaságára vágyott.

A kényszerű semmittevés önmagában is kínszenvedés volt. Viszketett a keze. Segíthetne Tarának, javíthatna kazánokat, szolgálhatná halott Urát. Ehelyett az árnyékok vonulását nézi a falon, és pitypangokról elmélkedik.

Tekintete nem először siklott a nagyköveti hivatal tejüveg ajtajára. Az ajtó nem volt vastag, az alsó felét ezüsttel vonták be. Ha közel húzódna hozzá, és lekuporodva fülét az üveghez nyomná, a túloldalon nem látszódnának a körvonalai.

Leverte a hamut a pitypangos vázába, lehajolt, és közelebb ment az ajtóhoz. Hallotta Lady Kevarian hangját, és egy másik hangot, amely mélyen zengő volt, mint egy távoli mennydörgés.

Odaszorította fülét a foncsorozott üveghez.

– … bonyolult helyzetbe hoz – mennydörögte a hang. – Sok minden van a történetében, amit nem értek.

– Sok mindent magam sem értek, nagykövet úr, de mindaz, amit elmondtam, igaz. Bizonyítani tudom.

A vihar tovább morajlott, de szólni nem szólt.

– Természetesen nem kívánhatom, hogy bizonyíték nélkül elhiggye, amit mondok.

– Nem bizony.

A lady hangja suttogássá halkult. Abelard nekifeszült az ajtónak, mintha át akarná préselni rajta a fülét. Ekkor engedett a zár, és az ajtó mögött feltárult a semmi.

Abelard egy árnyakkal teli, csillagtalan éjszakához hasonló verembe zuhant, amilyen a világegyetem lehetett, mielőtt az ember felnyitotta rá a szemét, mielőtt az istenek életet leheltek az ürességbe. Ez a sötétség még annál a vörösen villogó sötétségnél is mélyebb volt, amelybe Ms. Kevarian taszította. Zuhanás közben váratlan melegséget érzett a hátánál.

Önkéntelenül is levegő után kapott, de nem volt mit belélegeznie, és odaveszett volna, ha nem feslik fel a sötétség, és nem alakul át körülötte. Vagy a túlhajszolt elméje egyszerűen olyanná formálta át a jelenetet, hogy meg tudja érteni?

A szőnyegen csapkodva, hadonászva próbálta visszaszerezni az egyensúlyát. Hűsen simogató levegő tódult kiszikkadt tüdejébe, és váratlan napfény lepte meg a szemét.

Egy irodában állt, amely gazdagabban volt berendezve, mint Gustave bíboros hivatali szobája. Ezüstszegekkel díszített puha bőrfotelok, tölgyfából készült könyvespolcok. Tőle balra Ms. Kevarian állt.

A szoba távolabbi végében egy tiszta mageszteriumfából készültnek látszó, fényezett íróasztal mögött egy toronymagas csontváz ült. Állva két méternél is jóval magasabb lehetett; ebben a széles, csupa bőr, csupa vas karszékben ülve majdnem akkora volt, mint Abelard. Ott, ahol valaha az orra volt, egy ezüstkampó állt ki, rajta egy bifokális szemüveggel. Távoli csillagokként fénylő szikrák ragyogtak a kifehéredett koponya szemüregeiben. Két karja csontölében pihent, két másik, kisebb, az első alá illesztett kezével buzgón jegyzetelt egy ezüsthegyű tollal egy sárga jegyzettömbbe.

– Lord James Regulum, az Északi Gleb Halhatatlan Királyainak teljhatalmú megbízott nagykövete – kezdte Lady Kevarian csöppnyi humorral −, bemutatom az Örökké Égő Kos Templomát szolgáló Abelard technikus papnövendéket.

– Szóval te vagy az a kis szerzetes, akit Elayne hozott nekünk – mondta erre a csontváz, és a hangját hallva Abelard rájött, hogy nem csontvázzal, hanem élő emberrel áll szemben.

– Valójában pap. És mérnök – válaszolta Abelard. A csontváz – Lord James satöbbi – nem felelt, és Ms. Kevarian sem. Mindketten furcsán feszült figyelemmel néztek rá. – Ah. Kérdezhetek valamit?

– Egyet már kérdeztél, mérnök-pap, de kérdezhetsz még egyet.

– Önnek, hm. Nincs szája. Sem tüdeje. Hogy tud akkor… beszélni?

Lord James elvigyorodott. Ehhez nem volt szüksége különösebb erőfeszítésre.

– Jó kérdés.

Mielőtt ennél többet mondhatott volna, Abelard elájult.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A kézikönyvtár könyvtárosa felpillantott az adminisztrációs munkájából, és egy homokkal befújt, fekete üvegből készült eleven női szobrot látott. Nyelt egyet, és becsúsztatta a papírjait egy fiókba.

Jó napot, mondta a Feketeruhás, s a hangja lágy volt, mint a távoli hullámverés. Keresek egy könyvet.

– Ah. – Ezután az első kilégzés után a könyvtárosnak majdnem egy teljes percébe telt, mire rájött, hogy semmi egyebet nem mondott. – Természetesen. – Egy perccel ezelőtt még annak a kellemes, lassan múló fél órának a végét várta, amikor letelik a délutáni műszak, s addig, hogy elűzze az unalmat, válaszolgat a törzslátogatók könnyű kérdéseire. A Feketeruhásoknak sohasem voltak könnyű kérdéseik. – Mire van szüksége?

Justicia a következő szerkesztett anyagokat kéri, felelte a Feketeruhás, és átcsúsztatott egy cédulát a pulton.

A könyvtáros, akit Owennek hívtak, megpróbálta kiszabadítani a papírt a Feketeruhás ujjhegyei alól. Kicsit beszakadt, de nem mozdult.

Ezeket az anyagokat ki kell adni, anélkül, hogy értesítene bárkit, aki igényt nyújtott be rájuk, és nem engedheti át őket másnak.

– Nem hiszem, hogy megtehetem… – A tiltakozás elhalt Owen ajkain.

A gyorsaság a legfontosabb. Justiciát szolgáljuk vele.

A Feketeruhás átengedte a papírt Owennek.

– Igenis, ma’am.

•

Három órán belül Abelard több Mesterrel és kiválósággal találkozott, mint amennyit az életben még egyszer viszontlátni remélt vagy vágyott. Lord James, a csontváz volt a legmeglepőbb, de nem a legmegrendítőbb.

– Mi történt azzal a legutóbbival? – kérdezte Lady Kevariantől, amikor visszaértek a lady várakozó hintójához.

– Alban úrnő az elmúlt fél évszázadot egy Mesternő néhai élete csontvázfázisának más lehetőségeivel való kísérletezéssel töltötte…

– Vagyis szoborrá változtatta magát?

– Pontosabban betelepedett egy szoborba. Ragyogó ötlet: a kőnek megvan a saját lelke, és egy ügyes szakember még többet is hozzátehet. Nem elég a végtelenségig fenntartani az emberi tudatosságot, de ha vannak hozzáértő művészeid, és hajlandó vagy fizetni, akkor bármilyen tested lehet, amire csak vágysz, amíg el nem porlad.

– Azok a szobrok, a falakon és minden…

– Bármelyik hordozhatja őt magában.

– Nem volt mind nő.

– Miből gondolja, hogy Alban úrnő az volt?

– Vagy éppenséggel ember.

Lady Kevarian vállat vont.

– Szellem? Kísértet? Szoborból szoborba vándorol?

– Aligha. Az ember ragaszkodik a testéhez, még ha nem is tölt sok időt benne. A rendnek és hatalomnak ezt a mindennél értékesebb adományát kapta az emberiség a világegyetemtől.

– Ezek szerint továbbra is embernek tartja magát.

– Valamelyest.

Abelard nem tudta, mit mondjon erre a kijelentésre, így inkább elsiklott felette.

– Alban úrnő vagy Alban úr, vagy akármi. Hol van a teste?

– Emlékszik arra a feltűnő szoborra, amit a szobájába lépve először pillantottunk meg?

– A gondolkodó csontváz? – Abelard szeme kimeredt. – Nem!

– De.

– Feketére volt lakkozva.

– Maga meg ruhát visel. – A hintójuk lelassított, hogy kikerüljön egy balesetet, ami előttük történt. – Abelard, ezek az emberek negyven év óta éltek Alt Coulumbban – bizonyos esetekben régebb óta. Nem idegenebbek e városnak, mint maga és a Feketeruhás barátnője. Az elmúlt napok eseményeit megelőzően a legcsekélyebb érdeklődés sem ébredt magában irántuk?

– Ez az egész olyan… természetellenes.

– Ezzel szemben az istene szeretetét gőzenergia hőforrásaként felhasználni tökéletesen normális dolog.

– Igen – felelte Abelard zavartan.

– Mielőtt ennek az ügynek vége lesz, könnyen lehet, hogy választania kell a város, amelyben hite szerint él, és Alt Coulumb között, ahogy az a valóságban létezik. Melyiket fogja választani?

Abelard már majdnem kimondta, hogy majd az Úr megmutatja, de észbe kapott, és beérte ennél kevesebbel:

– Remélem, az igazit.

– Én is azt remélem.

•

Egy Feketeruhás lépett ki a könyvtárból egy halom pergamentekerccsel, majd pár perc múlva ugyanezen az ajtón keresztül, egy csomagot rejtegetve a kabátja alatt, Catherine Elle tért vissza, gyűrötten, reszketve, mint száraz falevél a szélben.

– Jól vagy? – kérdezte Tara, miután behúzódtak egy sarokba, ahol a könyvtáros nem látta őket. Itt nem fenyegette a veszély, hogy felfedezik vagy megzavarják, nyugodtan szemügyre vehette a megszerkesztett tekercseket.

– Jól vagyok.

– Nem úgy nézel ki.

– A ruha miatt van. – Remegő kézzel gyűrött vászoningére és bő nadrágjára mutatott. – Szörnyen gyűrődős, és ha olyasmi van rajtad, amiben van egy kis bőr is, a feketeség rögtön átüt rajta.

Tara közelebb hajolt az első pergamentekercshez, és hunyorogva betűzte a szinte olvashatatlan kézírást.

– Nem a ruhádról beszéltem. Sápadtabb vagy a szokottnál, és ráz a hideg. A szemed véraláfutásos.

– Nem. Vagyis hát ez hozzátartozik a munkámhoz. – Megragadta felsőkarját, melyet Tara soványnak és izmosnak vélt. – A ruha olyan, hogy amikor használod, elszállsz tőle, és szenvedsz, amikor le kell jönnöd. Ennyi az egész.

– Nem valami jó ötlet – jegyezte meg Tara.

– Annyira nem szállsz el tőle, hogy rontsa az ítélőképességedet. És bármit csinálhatok, nem okozok vele különösebb sérülést magamnak. – Cat körmei belemélyedtek a karjába, de olyan mélyen, hogy Tara nem értette, miért nem serked ki a vére.

– Hogyhogy nem rontja az ítélőképességedet?

Cat szárazon felnevetett.

– Amikor rajtam van a ruha, csinálhatsz velem bármit, semmivel nem tudsz ártani nekem. A legtöbben, ha egy kardot látnak az arcukhoz közeledni, félrekapják a fejüket, vagy hátrahőkölnek. A ruháról viszont visszapattan a kard. Meg sem érezném. Justicia gondoskodik róla, hogy tisztában legyek ezzel, és így el tudom végezni a munkámat.

– Mi van akkor, ha olyasmivel találkozol, amivel a ruha nem tud elbánni?

– Szintet vált, óvatossá tesz.

– És nincsenek káros mellékhatásai? – Tara szándékosan kerülte, hogy ránézzen Cat saját karját kifehéredett ízületekkel szorító kezére vagy a tarkóján lévő hegekre. – Elvonási tünetek?

– Tudjuk kezelni. – Cat hangja metszően élessé vált.

– Értem. – Tara elhallgatott, és figyelmét Catről a pergamenre fordította. A köztük lévő feszültség beleolvadt a csendbe. Kis idő múltán Tara a homlokát ráncolva tollának tollas végével megütögetett egy számsort. – Ez vicces.

– Újabb titkos feljegyzések?

– Nem egészen. – Rögtön fordította a rövidítéseket: – Ezek a szerződések egy másik fél számára adnak felügyeleti jogot a Cabot bíró által vett két konszern, a Newland Akvizíciók és a Coulumb Értékpapírok felett.

– Ki a másik fél?

– Az Örökké Égő Kos. Nem az egyháza, hanem maga az isten.

Cat pislogott.

– Cabot megvette ezt a két bukásra álló vállalkozást. Aztán – rámutatott az egyik szerződéstekercsre – odaadta Kosnak részellenőrzésre. Nem kért semmi fizetséget. Így az egyház nem értesülhetett az egyezségről. – Tara visszatért a Kos szerkesztett feljegyzéseit tartalmazó főkönyvhöz. – Kos egyesítette a két konszernt egyetlen nagyobba, és megtöltötte az energiájával. Rengeteg energiával, amiről az egyház semmit sem tudott. Ez lehetett az oka, hogy Kos annyival gyengébb volt, mint amilyennek a levéltár mutatja.

– Ha továbbra is az ellenőrzése alatt tartotta ezt a konszernt, akkor miért halt meg?

– Az a lélekanyag, amit egy vállalkozásba beletöltöttél, többé már nem a tiéd, akkor sem, ha technikai értelemben te tartod kézben. Lehet, hogy Kosnak a halála előtt már nem volt ideje arra, hogy visszanyerje a hatalmát.

– Akkor ez a bűvészmutatvány hülye ötlet volt.

– Nem jött be – ismerte el Tara.

– Na és miért akart Kos olyan nagy hatalmat adni a bírónak?

– Nem hiszem, hogy akart volna. Cabot felvette a szokásos ügynöki díjat, majd megpróbálta átpasszolni a konszernben való érdekeltségét valaki másnak.

– Kinek?

– Épp ez a furcsa az egészben. Ide nézz. – Az ujja nyomán, a főkönyv dátumozása alatti utolsó sor alig volt kibetűzhető. „TjÁ” olvasta Tara a „Tulajdonjog átruházása” jelentésű rövidítést, valamint Cabot nevét, de ez alatt a papír feketére volt perzselve, mintha valaki égő ecsettel akart volna ráfesteni. – És ez. – Egy újabb tekercs, az eredmény ugyanaz. – És ez. – A harmadik. – Cabot főkönyve, a Newlandé, a Coulumb Értékpapírok, mind-mind ugyanígy megjelölve. Az égésnyom túl szabályos, semhogy gyertyától vagy gyufától eredhetne. Valaki megtalálta ezeket a tekercseket, és mindegyiken olvashatatlanná tette az utolsó sort.

– Kos tehette, igaz? Tűzzel? Hogy elfedje a nyomait? Nem mintha nektek le kellene írni dolgokat ahhoz, hogy valóságosak legyenek. Csak intetek a kezetekkel, kimondotok néhány szót, és a dolog megtörténik.

– De olyan hanyag, felületes, trehány módon történik, hogy ezzel kiteszik magukat a minden oldalról jövő támadásnak – válaszolta Tara. – Mert az ilyen nagyszabású Tudásmunkánál, mint ez, minél pontosabbak és határozottabbak a mozdulataid, annál nyugodtabb vagy. Azt szeretnéd, ha írásban kötnétek szerződést, hogy később senki se hazudhasson vele kapcsolatban. Ha a szerződés titkos, rendben van, de akkor valami biztos és semleges helyen kell őrizni. Erre való a bírósági könyvtár: ha baj van, a bíróság érvényt szerezhet a megállapodásnak. – Összevont szemöldökkel folytatta: – A vevő nevének olvashatatlanná tétele elsősorban azt a szándékot hiúsítja meg, hogy az üzletkötésről jelentést tegyenek. Ha kiégetik a nevet, azzal támadásnak teszik ki a konszernt. De ki tenne ilyet? Egy pap Kos tudta nélkül nem lett volna képes rá, hogy kiégesse a nevet. De nem lehet egy Mester műve sem: a Tudás megrongálta vagy elsárgította volna a papírt, de egyiknek sincs nyoma.

– Különben is, miért használt tüzet? – kérdezte Cat. – Kifesthette volna tintával a bejegyzéseket, vagy ellophatta volna az egészet.

– Ez nem egy közönséges tekercs. Ha ráejtesz egy pacát, a tinta át fog világítani rajta. Ami pedig az ellopását illeti, gondolod, a bíróság úgy épít fel egy könyvtárat, hogy nem tudja megakadályozni, hogy az emberek könyvvel a hónuk alatt sétáljanak ki a kapuján? – Azért beszélt, hogy megtöltse a csendet, de a gondolatai a kimondott szavak előtt száguldottak. Kiégetett bejegyzések. Cabot bíró, amint kibelezve fekszik az azáleái mellett, a tea összevegyül a vérével, holtteste romlatlan marad a Tudás folytán. Kos holtteste három nap után rosszabb állapotban volt, mint kellett volna. Shale válasza a kérdéseire tegnap reggel: ő csupán hírvivő volt, de nem tudta, milyen üzenetet kellett továbbítania.

– El kell mennünk a kórházba – suttogta.

•

A szentély magányos tornya a fehér kaviccsal felszórt parkolóban összegyűlt tömeg fölé magasodott. Kos halálhíre a Harmadik Céhbíróságról kiindulva egy kihallgatott beszélgetés félszavain, csendes szobákban elhangzó suttogásokon, féligazságokon keresztül, mint szélfútta tó tükrén a hullámfodor, vonult végig a városon. Alt Coulumb négymillió lakosának túlnyomó többsége továbbra sem tudott semmit a dologról. Voltak, akik hallották, de nem hitték el. Mások hallották, és beletemetkeztek a munkájukba, vagy elrejtőztek előle az otthonukban vagy a hamis reményeikbe. De akadtak olyanok is, akik hallották, dühbe gurultak tőle, és a félelemtől őrjöngve, maguk készítette fatábláikat a magasba emelve kivonultak a Szent Térre. Számuk többezerre rúgott, és hangos kiáltásokkal ütötték, csapkodták Abelard és Lady Kevarian hintóját, amely megpróbált utat törni a tömegben a szentély felé.

– Mit művelnek? – bámult ki a hintó ablakán Abelard az emberekre.

– Félnek – válaszolta Lady Kevarian. – Azt akarják, hogy valaki vezesse őket.

Abelard Alt Coulumb általa jól ismert férfiai és asszonyai nekivadult arcát fürkészve kereste a józan ész, a részvét és könyörület, a hit jeleit. Semmi ilyesmit nem látott rajtuk. A düh vékony jégpáncélját látta, alatta pedig félelmet.

– Mit fognak tenni?

– Ha az egyház nem reagál a panaszaikra? Lehet, hogy megrohamozzák a Tornyot, ámbár kétlem, hogy a Feketeruhások megengedik nekik. – Justicia szolgái laza sorfalat alkotva álltak a tömeg és a szentély lépcsői között. A sokaság még nem mert közelíteni hozzájuk. – Talán csak elálldogálnak itt. Vagy mielőtt feloszlatnák őket, még kifosztanak pár üzletet, vagy felgyújtanak egy-két házat a szórakoztató negyedben.

– Nem lennének ilyen dühösek, ha Kos itt lenne. – Persze, hogy nem lennének, gondolta Abelard. Ostoba megjegyzés volt. – Szándékában áll tenni valamit?

Ms. Kevarian megrázta a fejét.

– Én Mesternő vagyok. A közönséggel való kapcsolattartás az ügyfelem dolga.

Keresztülhajtottak a Feketeruhás kordonon, s a szentély lépcsőjének lábánál megálltak. Miközben Abelard kikászálódott, Ms. Kevarian kifizette a hintót. Amikor a tömeg meglátta a kámzsáját, még hangosabb kiáltozásban tört ki. Abelard mélyet szívott a cigarettájából.

– Beszélnünk kell Gustave bíborossal – mondta.

– Majd én beszélek vele. Maga menjen vissza a cellájába, és pihenjen.

A tömeg vadul sikoltozott a háta mögött – a szenvedő városának hangja.

– Nem akarok pihenni. Tenni akarok valamit. Segíteni akarok.

A Lady a széles lépcsőkön felfelé félúton habozva megállt.

– Technikus, ugye?

– Igen, ma’am.

– Ellenőrizze a templom generátorait. Az ügy kényes szakaszához érkeztünk. Az iskari kérdés számunkra kedvezően végződött, de ha a templom pazarolta az energiát, akkor kénytelenek leszünk meghátrálni. Mialatt Tara fegyvereket keres, maga felügyelhet a fegyvereinkre.

Hogy Abelard nem válaszolt, tovább lépkedett fölfelé. A fiú a lépcső tetején, a magas, kétszárnyú ajtó előtt érte utol.

– A legkülönbözőbb kaliberű és rendeltetésű, több tucat mérföld hosszúságú cső van ebben a toronyban. Nem beszélve a kazánházakról, a gépekről… Napokba telne, mire egymagam végigmennék a naplókon. Nincs valami sürgősebb dolog, amit csinálhatnék?

– Beszélhetne velük – mutatott Ms. Kevarian a tengernyi emberre, akik között a hintójuk elért idáig.

– Isten halott! – kiáltott fel mögöttük valahol a tömegben egy mély hangú férfi. Néhányan a tömegből felkapták a kiáltását. Ms. Kevarian mintha meg sem hallotta volna.

Abelard nagyot nyelt, és lelki szemeivel látta, amint a haragvó tömegnek prédikál. Milyen szavakat választana? Mit tudna mondani, hogy magához térítse Alt Coulumb népét, hogy emlékeztesse őt Kos dicsőségére? Az elképzelt jelenetben forgószélbe kiáltotta be a szavait, és elfúlva viaskodott a visszafújt lélegzetével.

– Ellenőrzöm a generátorokat.

– Akkor legjobb lesz, ha máris hozzáfog.

Lady Kevarian ujjával megbökte a kaput, mire az messzehangzó gongütéssel kitárult. Akkor tekintetét előreszegezve, harcra készen bevonult a torony előterébe.

Abelard végigsimított a kámzsáján, és követte őt. Amint belépett a templom árnyakkal teli csarnokába, a Lady intett, mire a kapu becsapódott mögötte, kizárva a diadalmas vagy jajveszékelő skandálást:

– Isten halott! Isten halott!

•

Felhőtakaró borította be a lenyugvó napot. Az égboltnak ilyenkor lángra kellett volna gyúlnia, ehelyett lassanként kihunyt a fény. Tara és Cat egy vezető nélküli hintóban hajtottak át a haláltusáját vívó világosságon, és közben a várost nézték.

– Mindig ilyen felhős itt az idő?

– Nem, de az utóbbi napokból nem következtetnél erre – válaszolta Cat. – Az ősz nálunk a passzátszelek miatt rendszerint felhőtlen. – Az arcába visszatért a szín, a hangjába a vidámság. A keze békésen pihent az ölében, és ha halványan is, de mosolygott. Tara figyelte, ahogy a teste kiküzdi magát a Feketeruhából, és jobbnak látta nem említeni a változást.

– Hajózol? – kérdezte ehelyett.

– Nem. Csak hallom, ahogy a matrózok egymással beszélnek.

Jórészt úgy látták viszont a Törvényszéki Kórházat, ahogy hagyták: hófehér falak, túl erősen megvilágított emeletek, megnyugtató fertőtlenítőszag. Legalábbis Tara számára megnyugtató, mivel a szag arra utalt, hogy a kórházat üzemeltetők tudnak a fertőzésgátló szerekről. Meglepő volt, hogy a Halhatatlan Királyok városait elhagyva milyen sok ember nem tud róla. Az egyik karavánban, amelyhez rögtön az után csatlakozott, hogy elhagyta Edgemontot, egy fiatal férfi teljes meggyőződéssel bizonygatta, hogy az alkohol azért részegíti meg az embert, mert a démonok szeretik az ízét, ezért bemásznak a palackokba, s ott alszanak láthatatlanul és megfoghatatlanul. Amikor az ember megissza az alkoholt, vele együtt megissza a rossz szellemeket is. A különböző démonok különböző italokat szeretnek, ezért van az, hogy aki a whiskytől harcias kedvű lesz, az egy pohár vodkától elalszik, vagy a sörtől nevetős kedve támad.

A többi lány a karavánban lenyűgözőnek találta ezt az elméletet, de Tarát nem igazán elégítette ki.

– Mit kell itt megnézned? – kérdezte Cat, Tara elé lépve a folyosón.

– Az arctalan kölyköt. A Cabot-gyilkosság szemtanúját.

– Aha – bólintott Cat. – Egyébként továbbra sincs semmi, ami az arcvonásaira utalna. Felderítjük a helyi Tudásellátókat, de úgy tűnik, hogy egy arc ellopásához nem kell semmilyen speciális eszköz.

– Sajnálattal hallom. – Egy szegény Mesternőnek meggyűlhetett a baja a műhelyében a Feketeruhásokkal, de inkább ő, mint Tara. Visszagondolt az elmúlt órákra, amelyeket Cattel töltött, és megpróbált rájönni, mikor kaphatott jelentést a többi Feketeruhástól. – Bejelentkeztél, mialatt én a bíróságon tárgyaltam?

– Justicia mondta még a könyvtárban, amikor magamra vettem a ruhát. – Cat ide-oda mozgatta az egyik keze ujjait a halántéka mellett.

– Ezek az információk az engedélyed nélkül jönnek be és mennek ki a fejedből. Az istenekre! – Tara nem szeretett káromkodni, vagy csak úgy emlegetni isteneket, de ezúttal mindkettő helyénvalónak látszott.

– Mi olyan különös ebben?

– Hogy engedheted meg, hogy valami bejusson az elmédbe? Ha akarná, Justicia nehéz helyzetbe hozhatna emiatt.

– Nem tenné.

– Tudod jól, hogy mire gondolok. – Tara hangja élesen csengett, és Cat lába megállt a levegőben. Tara már mozdult, hogy elmenjen mellette, de ahogy hozzáért, a másik nő megragadta a karját. Tara megpróbálta lerázni magáról, de Cat erősen fogta. – Engedj el.

– Van valami, amit be szeretnél vallani?

Tara ismét rántott egyet a karján, ezúttal erősebben, de hiába.

– Nem szeretem, ha valaki a gondolataimban kutakodik. Nem is értem, hogy vállalkozhattál erre a kísérletre.

– Justicia nem egy személy. – Cat hideg volt és mozdíthatatlan. – Ha az lenne, nem engedném meg ezt.

– Mintha lenne választásod.

– Mit akar ez jelenteni?

– Szükséged van a szerre.

Cat szeme résnyire szűkült.

– Van egy munkám, amit el kell végeznem. Őrzöm ennek a városnak a biztonságát.

Tara nem válaszolt.

A váratlan dühroham elmúlt, és Cat válla megereszkedett.

– Az istenekre, nézd, ha beszélni akarsz…

– Nem. Kösz. – A második szót valósággal odaköpte.

Cat elengedte, és Tara végigviharzott a folyosón. A harmadik lépcsőfoknál rájött, hogy nem tudja, hova megy.

– Tudod, hogy hol van a tanú? – kiáltott vissza a válla fölött.

– Tudom.

– Hol?

– Nem mondom meg. – A kórház mélyén egy láthatatlan orvos épp ezt a pillanatot választotta, hogy helyrerakjon egy törött csontot, vagy kihúzzon egy fogat. A beteg üvöltése végigvisszhangzott az üres folyosón, amitől Tara és Cat egyszerre rándultak össze. Ezek az orvosok láthatóan jobban ismerték a fertőtlenítőt, mint az érzéstelenítőt.

– Mit akarsz? – kérdezte Tara.

– Kevésbé bízol bennem, amióta megtudtad, hogy Feketeruhás vagyok, mint amikor még egyszerű narkósnak hittél. Mondd meg, mit tettem, mit tett Justicia, amivel kiérdemelte a megvetésedet.

– Ez nem megvetés.

– A fenét nem! Lennél szíves őszintén beszélni hozzám?

Tara végignézett Caten: csípőre tett kezén, határozott vonalú, nagy száján, jeges pillantású szeme zöld tükrén, a nyakán látható hegeken, Justicia emblémáján, amely az inge alatt lógott. Visszagondolt az iskolából való kizuhanására, Shale-re, amint arctalanul fekszik egy fehér falú, fekete függönyös szobában. Visszagondolt ugyanennek az épületnek egy másik szobájára is, ahol Raz Pelham alszik. Nem tudott visszamenni a hajójára. Napbarnítottan vagy sem, menetközben megsült volna.

– Jól van – felelte Tara. – Útközben elmondom.

•

A karbantartók a torony szívében, a szentély nyolcadik szintjén lévő ablaktalan üzemirodán számoltak be naponta a munkájukról. Az iroda az elhelyezkedése ellenére jól szellőző helyiség volt; az alatta lévő masszív kazánház turbinái rajta keresztül szívták be a kazánok hőmérsékletét szabályozó levegőt. Télen a generátorokhoz való közelségének köszönhetően itt tíz fokkal melegebb volt, mint az épület többi részében, nyáron pedig a légáramlás következtében tíz fokkal volt hűvösebb.

Ügyes.

Abelard tizenkét éves korában, a teológiai előkészítő által szervezett tanulmányi kirándulás alkalmával járt először az üzemirodán. Áhítattal nézett szét maga körül, miközben egy legföljebb huszonhat esztendős teológusjelölt, akit ő akkor érett férfinak látott, a termodinamika második törvényét hasonlatként alkalmazva magyarázta neki az eredendő bűnt. Az irodából kilépve a tizenkét éves Abelard azonmód elfelejtette a falai színét (piros), a méreteit (tizenkét méter széles, három méter magas, közepén egy létrával, amely levezet a kazánokba), sőt még az alakját is (kerek), nem beszélve a teológus magyarázatáról. A szellőzőrendszer volt az, amire emlékezett. Ez volt az első komplex gép, amit megértett, és a fizikai törvény, valamint az emberben rejlő teremtő szikra összhangja örömmel és az Isten iránti szeretettel töltötte el…

Kos elment, de a rendszer megmaradt.

Leült a kör alakú szobában lévő négy ívelt fémasztal egyikéhez, melyre árnyékot vetettek a halomban álló iratok, tervrajzok és táblázatok. Először az energiakibocsátást tartalmazó feljegyzéseket böngészte át, de nem talált semmi meglepő adatot. A generátorok teljesítménye este és délben érte el a csúcspontját, éjfél és hajnal között állt a legalacsonyabb szinten, majd délután három óra és alkonyat között ismét. A munkanaplókban nem jegyeztek fel komolyabb javításokat, és a hűtőrendszer hónapokkal korábbi felújítása óta aligha piszkáltak bele. Az anyag- és alkatrész-felhasználás normális volt. Ellenben az utóbbi pár nap szerviznyilvántartása…

Abelard felemelte az egyik kezét. Néhány másodperccel később halk ruhasuhogás, majd egy női hang hallatszott:

– Tessék, testvérem.

A feljegyzésekből felpillantva az üzemirodát vezető és a bíborosok emlékezetét meghaladó idő óta a levéltárát rendben tartó Miriel nővér mandulavágású szemét és ráncos arcát látta maga előtt. Miriel nővér volt az oka, hogy soha egyetlen novícius sem követett el egyetlen csínyt sem a karbantartó részlegben. Végtelenül nyájas, de roppantul agyafúrt nőszemély volt, aki még időben kiszúrt minden ügyesen elhelyezett bűzbombát, minden összecserélt dokumentumot és szándékosan rosszul felcímkézett ragasztót, hogy jól megtréfálja vele a kieszelőjét.

– Nővérem – szólt −, az elmúlt három napban kétszer annyi karbantartó műszakot jegyzett be a naplóba, mint rendesen, de javításokra nem került sor.

– Végeztünk volna javításokat, ha találunk javítani valót, nem gondolja? – válaszolta gyászos képpel a nővér.

– Biztosra veszem.

– Nos, tessék – hajolt előre Miriel nővér, hogy átfussa a munkaterveket és a munkaidő-kimutatásokat. – Itt ezen a ponton látjuk, hogy egy porszem került a gépezetbe. Illetve az igazat megvallva nem is annyira porszem, mint inkább kavics.

– Kavics? – Ez újdonság volt Abelard számára.

– A porszem befészkeli magát valahova, és ottmarad. A kavics ide-oda rázkódik.

– Nem látok egyetlen szervizelési üzemszünetet sem – intett Abelard a papírokra.

– Mert rosszul fogja fel a problémát – felelte a nővér olyan nyájasan, mint amikor egy nagymama cukorkával kínálja az unokáját. – A generátoraink redundánsak, ezért nem észlel csökkenő teljesítményt. Ide nézzen.

– A hűtőrendszer nem dolgozik teljes kapacitással.

Miriel nővér bólogatott, Abelard pedig úgy érezte, mintha visszakerült volna az iskolapadba.

– Ami azt jelenti… – Jól megrágta a szavakat, mielőtt kimondta volna. – A fáradt gőz nem olyan forró, amilyennek lennie kéne. A hő valahol elillan, mielőtt a fáradt gőz eljut a hűtőrendszerbe.

– Mi is pontosan így okoskodtunk, de nem találtuk meg a szivárgás helyét, pedig darabokra szedtük a rendszert.

– Ehhez hetek kellettek volna, nem három napos dupla műszak.

– Hetek kellettek hozzá – mutatott Miriel nővér a műszakbeosztásra. – Ha megnézi a régebbi karbantartási naplókat, látni fogja, hogy a személyzetünk hónapokon keresztül túlórázott. A probléma tavasszal jelentkezett először, jóllehet akkor még kiszámítható módon – minden éjszaka hajnali egy és négy óra között. Az utóbbi napokban a kiáramlás kaotikussá változott. Tegnap közvetlenül hajnal előtt állt be egy csúcs, míg a megelőző napokban egy-két kisebb hullámzás történt. Az utolsó huszonnégy órában azonban semmi. Nincs rendszer, amihez igazodhatnánk.

Hajnali egy és négy óra között, miközben ő egy oltár előtt térdepelve hasztalan várta, hogy Isten válaszoljon az imáira.

– Három nappal ezelőtt állt be változás?

– Valójában pár nappal korábban, de a kora hajnali szivárgás három nappal ezelőtt szűnt meg. Azon töprengtünk, hogy vajon nem a mostani teológiai nehézségeink – az illendőség kedvéért kis szünetet tartott – okozzák-e, de a probléma nem súlyosbodott, csak kevésbé megjósolhatóvá vált. Egész nap egy ismétlődő incidensre vártunk, de nem volt szerencsénk.

Abelard továbblapozott a diagramokat közlő naplóban, és megpróbált nem gondolni a „mostani teológiai nehézségekre”. A tömeg kiáltásai visszhangoztak a fejében. Vagy összerogy, vagy folytatja a munkát. A választás kézenfekvő volt, de nem könnyű.

– Testvérem – folytatta a nővér egy kis hallgatás után −, úgy hallom, az istentelenek kísérőjéül szegődött.

– Úgy van.

– Milyennek találja őket?

Az a két csőhossz nem passzolt egymáshoz a vázlatrajzon. Valóban ugyanannak az alosztálynak a térképei voltak?

– A fiatalabbik… ő erős akar lenni. Az idősebb, róla nem tudom, mit mondjak.

– Segíteni fognak nekünk?

Már épp azon volt, hogy a segítség szó jelentését boncolgatva kerülje ki a választ, de Miriel nővér nem ezt akarta hallani tőle.

– Azt hiszem. – Felcsavarta, és visszatette a dobozaikba a tervrajzokat.

– Végzett a rajzokkal?

– Nem – felelte Abelard, és lenézett a létra alatt lévő kazánház párás sötétségébe. – Kaphatok egy lámpát?

•

– Talán öt- vagy hatéves lehettem, amikor először jöttem rá, hogy van tehetségem a Tudáshoz – mesélte Tara. Két sarka tökéletes ritmusban verődött a folyosó kövéhez. – De ami még fontosabb, szerettem. Szerettem használni, szerettem, ahogy körülöttem működik. Majdhogynem vallásos érzés volt. A Tudásból akartam megélni, ezért el kellett hagynom Edgemontot. Ami rendjén volt, mivel amúgy is el akartam menni onnan.

Várta, hogy Cat mondjon valamit, de ő hallgatott. Lépteik egymáshoz hangolódtak. Ha nem látta volna maga mellett a másik nőt, Tara azt hihette volna, egyedül lépked.

Jól van. Ez úgy is elég nehéz volt, hogy nem szakították félbe.

– Beálltam dolgozni az első kereskedőkaravánba, amely végigvonult a városon, és velük vándoroltam pár évig. Ezalatt megtanultam a kisebb Mestereiktől mindent, amit csak lehetett, például a rablók ellen harcolni, a gonosz embereket védekezésre kényszeríteni. Egyik éjszaka, amikor a tábortűz már kialudt, és a másnapi Tudáshoz szükséges csillagfényben fürödve meztelenül ültem a homokban, fölpillantva megláttam a Titkos Iskolát: a levegőből felemelkedő, a semmibe zuhanó tornyait, a kétfelől mellvédekkel ellátott várkastélyait, a lebegő üveg- és kristálygömbjeit, melyek egyenként akkorák voltak, mint a Harmadik Céhbíróság épülete.

Elfogott a rémület. Hónapok óta hívogattam az iskolát, mint bármelyik fiatal Mesternő, aki ott szeretne tanulni, de addig még sohasem kaptam választ tőlük.

Mesélhetnék a szivárványhídról, amely a tizenkét tornyú Vének Csarnokából ereszkedett alá, bebocsáttatást kínálva a palotába, amely olyan öreg volt, hogy végül magától megifjodott; mesélhetnék az erőpróbákról, amelyekkel az erő, a Tudás és szakértelem szivárványán felfelé kapaszkodva szembetaláltam magam; mesélhetnék arról, hogy felhőkbe burkolózva invitáltak be a Titkos Iskolába, amik persze nem felhők voltak. De mindez nem fontos a történetem szempontjából.

Lett egy szobám, évek óta először, nem csak egy ágyam, és lett egy szobatársam, és ehhez több idő kellett, hogy megszokjam. Daphnének hívták, a családtagjai emberemlékezet óta Mesterek voltak, annak előtte pedig teológusok. Az ő segítségével tanultam meg mindazt, amit még nem tudtam a Mesternők világáról. Ő is az embereknek ahhoz a típusához tartozott, akiket eleinte nem nagyon kedvelsz, amíg rá nem jössz, hogy a nagylelkűségük a legkevésbé sem felvett póz.

Tara hagyta, hogy a szünet a szokottnál tovább tartson. Beszívta a levegőt, és halk lélegzetvételt hallott maga mellett. Cat elfordult balra. Tara követte.

– Bemutatott Denovo professzornak. Ő volt a tanári kar leghíresebb vagy legkedveltebb tagja. Daphne magával vitt egy vacsorára, amelyet a professzor adott a felsős diákjainak. Denovo ugyanúgy alulról jött, mint én. Jómódú óraműves családból származott, akik azonban mit sem tudtak a Tudásról, amíg nem derült ki, hogy a fiuk rendkívüli tehetség. Nemsokára Daphne és én elkezdtünk dolgozni a laboratóriumában. Ott bajtársiasságra, elfogadásra és közös célokra találtam. Biztos vagyok benne, hogy te ugyanezt érezted. A Justiciához való kötődésed valószínűleg hasonló ahhoz, ami Denovo és a tanítványai között volt, és ez nem is csoda. Denovo volt az, aki negyven évvel ezelőtt felnyitotta Seril holttestét, majd visszavarrta, de már Justiciába.

Kevesen vannak tisztában azzal, hogy az emberek mennyire nem képesek érzékelni a változást. Kezdetben napi egy órát töltöttem a laborjában; pár hét múlva már hatot. A labor lett az életem, és az ottani munka ritmusa határozta meg az életem ritmusát. A munkáról álmodtam, és ez teljesen természetesnek látszott, olyan természetesnek, ahogy most a léptedet az enyémhez igazítod. Lassanként elfogyott az erőm. Néhány hét elteltével a laboratórium falain kívül csak kínkeservvel tudtam meggyújtani egy gyertyát. A Denovóval folytatott szellemes és elevenségtől sziporkázó beszélgetésekhez képest a világ sötétségbe borult, de én nem vettem észre.

Nem vettem észre, hogy mikor szokott le Daphne a nevetésről, mígnem egy napon rádöbbentem, hogy nem emlékszem, mikor láttam utoljára mosolyogni, és arra sem, hogy magam mikor mosolyogtam utoljára. Szemügyre vettem kettőnket, és a többieket is, akik a laboratóriumunkban dolgoztak. Úgy éreztem, mintha vattával lenne kitömve a fejem, de napok múlva már nyomon tudtam követni azt a kifinomult Tudáshálót, amelyet Denovo szőtt a lelkeink köré. Az ő akarata szolgálatába szegődve egyetlen, masszív organizmusként működtünk. Az ő céljától függetlenül csak félig voltunk önmagunk, vagy annyira sem.

Szembesítettem őt ezzel a dologgal. Nevetett. Jó munkát végzünk, mondta. Jobbat, mint a történelem bármely Mestere vagy Mesternője. Közös erővel naggyá leszünk.

Nem a magunk erejéből vagy a magunk számára, feleltem. Magát fogjuk naggyá tenni.

Valakinek irányítania kell a vizsgálódásainkat, mondta erre. Provokált, hogy menjek el az iskola vezetőihez, és leplezzem le őt. Megtettem.

Újabb lépcsőforduló. Lépcsők. Egy nővér véres késekkel megrakott kis kocsit tolt el mellettük.

– Azt mondták, hogy Denovo laborja a világ egyik legnagyobb tanulmányi központja. Ez a labor magasabb szintre emelte a világ Mestereinek a tudását. Kétségbe vonták az ítélőképességemet, megkérdőjelezték a prioritásaimat, ő pedig kiszipolyozta a tanítványait, és kövérre hízott a tőlük ellopott energián. Megpróbáltam otthagyni, de nem engedett el. Megpróbáltam legyőzni, de a laborral a háta mögött túl erős volt. Daphne egy teljes héten át pihenő nélkül végzett munka után egy napon elaludt a szobájában, és nem ébredt föl. Eljöttek a szülei, hogy hazavigyék. Soha többé nem láttam őt.

Egyik nap késő este, miután a diákok elmentek, belopóztam Denovo laborjába, és felgyújtottam. Ez volt a középpontja annak a hálónak, amelybe beleszőtt mindannyiunkat. Miközben égett, éreztem, hogy a lelkemen is elég a szorítása. Visszatért az erőm. A Tudásom újra az enyém volt.

Nem jelentettem be, hogy mit tettem, de nem is csináltam titkot belőle. Amikor Denovo értesült a lázadásomról, a fegyelmi bizottság elé hurcolt. Meg akart ölni, de a törvény diákok esetében nem ismert halálbüntetést. Inkább kiadták a végbizonyítványomat, mivel nincs olyan szabály, hogy amikor lediplomáztál, az iskola köteles elhelyezni valahova, ahol életben tudsz maradni. Én szembeszegültem az egész karral, és csak nevettem, amikor ledobtak a Világ Hasadéka fölé, gondolom, nem messze attól a helytől, ahol Seril meghalt.

És túléltem.

Cat megállt egy sima faajtó előtt, amelyen mindössze egy sárgaréz szám volt látható. Az ajtó mögül egyetlen hang, még lélegzés nesze sem szűrődött ki. Tara a saját Tudása vibrálását érezte odabent. Ez volt a hely.

Kezét rátette Cat vállára, és megszorította. Erősen. Körmei a ruhán keresztül Cat bőrébe mélyedtek, de ő meg sem rezzent, el sem húzódott. Amikor ellenőrizte, a többi jel is megmutatkozott, pontosan úgy, ahogy kellett. Az enyhén kitágult pupilla, a vele egy ütemre légzés. Amikor becsukta a szemét, látta az apró szálakat, amelyek Cat elméjét most összekötötték az övével.

Az elme három állapotában a legsebezhetőbb, magyarázta egyszer Denovo professzor: a szerelemben, alvás közben, és amikor az ember feszült figyelemmel hallgat egy történetet. Cat gyűlölte a vízköpőket. Nem értette volna meg, hogy képes Tara védelmezni Shale-t, azt sem hitte volna el, hogy Shale ártatlan. De még ha valami csoda folytán el is hitte volna, Justicia akkor sem hitt volna benne, és Cat túlságosan is rabja volt sötét úrnőjének, semhogy sokáig ellen tudjon állni a Feketeruhája viselésének. Miközben Tara a másik nő sötét és értetlen tekintetét fürkészte, egy percre megérezte a heves önutálatot amiatt, amit tett, és amit tenni készül.

– Cat?

Pillanatnyi késéssel érkezett a „Tessék”, mintha Cat elfelejtette volna, hogyan használja a hangját.

– Meg fogom vizsgálni a tanút. Olyan bizonyítékot keresek, amit Justicia talán nem vett észre.

Ezúttal hamarabb kész volt a válasz:

– Igen.

– Ezt egyedül is meg tudom csinálni. Biztonságban leszek. Azt akarom, hogy győződj meg róla, Pelham kapitány is biztonságban van-e. Ha neki bántódása esik, elveszítjük a legbiztosabb nyomot az ügyben.

– Nézzek utána, mi van vele?

Ezzel a kifinomult módszerrel működött Denovo trükkje. A célszemély nem vesztette el az akaratát, csak éppen hajlíthatóvá, és az irányításért hálássá vált.

– Igen. Úgy vélem, meg kellene győződnöd róla, hogy jól van.

Cat a szokottnál súlyosabbnak tűnő léptekkel vonult vissza a hosszú, fehér folyosón.

Létezett pokol, és benne démonok. Tara járt ott az iskolai szünetben. Senki sem tudott valami sokat a démonok világáról vagy motivációiról, és sok vita folyt arról, hogy vajon hatalmukba kerítenek-e halott lelkeket, vagy egyszerűen csak lemásolják őket, mielőtt eltávoznának máshová. Maguk a démonok sem nagyon beszéltek erről.

De ha a pokolban a gonosz lelkeknek kínszenvedést kell kiállniuk a bűneik miatt, akkor Tara úgy ítélte meg, hogy útban van oda.

Benyitott a Shale szobájába vezető ajtón, és belépett.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Abelard a létra utolsó fokáról egy lendülettel átugrott egy kiálló csőre, majd könnyedén a két talpára esve megérkezett a lenti, vörös fényben fürdő kazánházba. A gőz- és hűtővizet elvezető csövek, mint őserdei liánok lógtak fölötte és körülötte, és e vezetékeken túl sorakoztak a hatalmas, kerek, forró gőzkazánok. A párás levegő a frissen kiütközött izzadsággal összevegyülve síkos fénymázat kent a bőrére. A hőség ismerős és nyomasztó volt, mint egy nehéz gyerekkor emlékei.

De Abelard gyerekkorának az a része, amit ezeknek az óriási, csörömpölő gépeknek az árnyékában töltött, egyáltalán nem volt nehéz. Inkább szerteágazó, kalandokkal, bújócskázásokkal és hajszálon múló megmenekülésekkel teli korszak volt. Az apró rések, amelyeket a felnőtt mérnökök a silány tervezés mellékhatásának tartottak, és haragudtak érte, egy gyerek szemében a szabadság felé vivő ezüstutaknak látszottak. Ebben az izzasztó, sötétségben tartott labirintusban otthonosan kiigazodni, kívülről ismerni minden útját és akadályát, olyan megpróbáltatást jelentett, mely megigézett és megszállottá tett. Abelard és a barátai úgy közeledtek a fémek e kertjéhez, mintha ők lennének az első emberek a világon, az első felfedezők, akiket elragadtatással tölt el minden, amit e világ látványban nyújthat nekik.

A kazánház nem volt biztonságos játszótérnek nevezhető hely, és a gyerekek minden alkalommal megsérültek játék közben. Abelard büszke volt arra a félhold formájú sebhelyre a hasán, amit tizenhárom éves korában szerzett, amikor egy lezuhanó tartórúd a bőrkötényén és a kámzsáján keresztül beleégett a húsába. Azon a délutánon először érezte meg Istene gyógyító erejű érintését, a bőrét megperzselő, megfeketítő és megtisztító szent tüzet.

Eltépte magát a kazánok látványától, és följebb kúszott, el a csőtől a gerendáig, az állványig, mígnem a rohamosan csökkenő hőmérséklettől a bőréről felszálló gőz sisteregve égetni nem kezdte. A szentély generátorai ha tökéletlenül is, de zárt rendszert alkottak. A víz befolyt a masszív gőzkazánokba, ahol gőzzé változva hajtotta a turbinákat, amelyek árammal látták el Alt Coulumb vonatszerelvényeit, világítását, liftjeit és azt a megszámlálhatatlan apróbb gépezetet, amely lehetővé tette, hogy az egymás közvetlen közelségében élő négymillió ember ne fulladjon bele a saját szennyébe.

A túlhevített gőz egy sor leszívócsövön át eljutott a tizennegyedik szintre, ahol a hűtőrendszer jeges csápjai beburkolták Kos forró fémereit. A hűtőrendszer sokkal veszélyesebb volt, mint a gőzvezetékek. Azok leforráztak és megégettek, de ez a jég erejével magához ragadta a húsodat, és a világ összes forró vize sem tudta volna kiolvasztani az így odafagyasztott bőrt. Amikor elmagyarázták neki a generátorok működési elvét, Abelard úgy képzelte el a hűtőrendszert, mint falánk ragadozó szörnyet, amely fölzabálja a hőt és az életet. Gyerekkori rémálma nem esett messze a valóságtól.

Egy lelógó kettős lánc alatt átbújva közelítette meg a zúzmarától síkos és fényes hűtőkötegek vaskos hálózatát. Minden köteg háromszorosan csavarodott egy-egy leszívócső köré, majd ezután visszavezette a hőt a hűtőrendszer magjába, amely éhes bendőként várta odafent a sötétben. Abelard efelé mászott.

Volt idő, amikor nem létezett hűtőrendszer, mondogatta Miriel nővér. Egykor Seril a holdfényből, jégből és hideg kőből szőtt érintésével hívta vissza magába a tőle származott elemet: a zubogva áramló hűtővizet. Amikor Seril meghalt, az egyház kétségbeesetten kutatott valami más megoldás után.

Seril. A halott Istennő az elmúlt két napban hatalmasra nőtt árnyként jelent meg Abelard életében. Miközben keresztülevickélt a hűtőrendszer rettentő szövedékén, azon tűnődött, hogy vajon miben különbözhetett az élet Alt Coulumbban, amikor Ő még élt. Milyenek lehettek azok az éjszakák, amelyek fölött egy éber szem világított, és hatalmas, tökéletlen és szenvedélyes, könyörtelenségükben brutális teremtmények őrködtek? Fényesebben világolt a hold ama város fölött? Teltsége idézte elő, hogy a vér vidámabban zubogott az erekben? Kos is más volt akkor?

Az efféle gondolatok a blaszfémia határát súrolták, de most, ezen az állványzaton araszolva, a hamvadó parazsú cigarettával a szája sarkában, amikor senki nem volt a közelében, és az Istene holtan feküdt az ember világán túli csillagfényben, Abelard megengedte magának, hogy ilyesmiken tűnődjön.

Milyen volt Kos, amikor Seril élt? Az öreg szerzetesek azt mondták, hogy az Isten mostanában szeretetből fogta vissza az erejét, mert attól félt, hogy szénné találja égetni a világot. Abelard érezte is, amint Kos Úr lángja szelíden nyaldossa saját halandó lelkét, de vajon már akkor is visszafogta magát valamelyest? Vajon Seril jelenléte lehetővé tette számára, hogy még közelebb kerüljön a népéhez? Ha az Istennő még élne, vajon meghalt volna az Isten?

A keskeny rés, ahová mászás közben eljutott, kinyílt; Abelard kilépett az állványzatról egy roppant méretű, fekete sziklasíkra, amely alatt egy egész papi emelet mennyezete terült el, és ahol az őt körülvevő sötétség olyan mély volt, mint az idők végtelenje. A levegő fagyos volt, mint a téli éjszaka, és nem voltak lámpák, amelyek világíthattak volna. A világosság egyszersmind melegség is, ez a terem azonban a kegyetlen hidegnek volt szentelve.

A terem három emelet magasba nyúlt, és majdnem olyan széles volt, mint maga a szentély. Vastag és vékony villanyoszlopok hidalták át a szakadékot padlótól a mennyezetig: a lépcsőket, az embereket szállító eszközöket, a hatalmas teher- és személyszállító lifteket szigetelőrétegekkel vonták be, hogy a kinti meleg levegő ne szennyezhesse be az itteni fagyos ürességet.

Abelard kézilámpása keskeny fénysugarával végigpásztázta a sötétséget.

A boltozatos mennyezetről és a durva kőfalakról lelógó vastag láncokon függött a központi hűtőtartály hatalmas, egymásba fonódó kettős gyűrűje. A sima, fekete fém magába itta a lámpája fénykévéjét.

Arra gondolt, bárcsak benne is meglenne Tara Tudás iránti fogékonysága, lévén a központi hűtőtartály nem földi halandók mérnöki tudományának műve volt. Működése még Kos legszorgalmasabb, leghűségesebb papjai előtt is rejtély maradt. Annyit tudtak, hogy a fekete doboz az elnyelt hőt egy láthatatlan mechanizmus révén átadja Justiciának, ily módon árammal látva el a Feketeruhásokat városszerte. Ennyi. Olyan volt ez, mint egy tátongó seb Abelard elméje közepén, a világmindenség törvényeinek meggyalázása.

Leült a kőre, és lekapcsolta a lámpását.

Sötétség támadt, minden éjszakánál feketébb, amit városi gyerekként valaha átélt. Csak a cigarettája vége parázslott a hideg árnyak előtt.

Becsukta a szemét, és emlékezetében felidézte annak a négyszázhetvenkét hűtővezetéknek valamennyi fonalát, amely a fagyos kő és az üres lég fölött kanyarogva eljut a központi tartályig. Hajszálpontosan és izzó fénnyel rajzolódtak ki lelki szemei előtt.

Beszívta a levegőt, és a lélegzete megfagyott a mellkasában.

Nemcsak a lelki szemei előtt izzottak, hanem a szemhéján túli feketeségben is.

Kinyitotta a szemét, és nem látott semmit. Becsukta, és a hűtőszálak ezüstösen, hidegen derengtek az üres térben. Mintha ráfestették volna az ezüst vonalakat a szemhéja belső felületére, vagy inkább mintha a szemhéja szűrővé változott volna, amelyen csak ez a fény tudott volna áthatolni.

Csukott szeme előtt a hűtőtartály ezüst körvonalú, összekuszálódott óraszerkezetnek tűnt. Belső részei pörögtek-forogtak, csavarodtak-tekeredtek, és egyes helyeken ezüst fény kavargott láthatatlan, fizikai fogaskerekek, dugattyúk, tengelyek körül. Energia áramlott végig a tartályt a levegőben felfüggesztve tartó láncokon, és haladt tovább a városon átvezető rejtett pályákon Justicia Templomához.

Abelard beszívta és kifújta a füstöt. A fény csillogása felerősödött. Kinyitotta a szemét, mire az ezüstös látomás eltűnt.

– Mi ez? – kérdezte az üres tértől és a gépektől.

Nem válaszoltak, de valami azt suttogta belül, hogy figyelj tovább.

Újra becsukta a szemét. Selyem pókfonalak töltötték meg a feketeséget, de nem mind volt ezüst. Egy közülük a rügyek vörös és arany színében derengve húzódott végig a padlón, majd eltűnt a sziklában. Sötétebb volt a többinél, alig bocsátott ki fényt. Alvórügy. Nem kötötték be a hűtőrendszerbe, következtette ki Abelard, ezért hiányzott belőle a hűtőrendszer halvány, éhes színárnyalata.

Kinyitotta a szemét, levette a lámpája fedőjét, és a keskeny fénysugárral követte a szabálytalan vezetéket egészen odáig, ahol vasszegekkel a kőfalhoz rögzítették. Kevésbé volt elrozsdásodva, mint a környező hűtőszálak, de átmérőjét és megmunkálását illetően megkülönböztethetetlen volt amazoktól. Valaki szándékosan intézte úgy, hogy ez a cső beleolvadjon a hűtőrendszer egészébe. Abelard enélkül az újonnan felfedezett látása nélkül sohasem vette volna észre a különbséget. Nem csoda, hogy a karbantartók nem láttak semmit.

Visszament az állványzatra, és a vezetéket követve visszajutott a kazánház gőzfürdői forróságába. A szál, amelyet követett, úgy csavarodott rá a fő gőzelvezető csőre, ahogy a borostyán fut fel egy öreg, haldokló fa törzsére. A hőből táplálkozott, miközben elszívta azt – egyelőre lassan, de Abelard gyanította, hogy gyorsabban is szívhatná, és hogy így is elég hőt von el ahhoz, hogy energiát lopjon el magától Justiciától. Kétségtelenül ez okozta a Miriel nővér által megfigyelt hűtőanyag-ingadozást.

Visszafelé sötétben, néha a lámpa fénye, néha a csukott szeme előtt megjelenő látomás vezetésével kellett másznia.

A hűtőrendszer termébe jutva addig követte a hamis vezetéket, amíg az egyik lépcső mellett bebújt a padlóba. Összehasonlítva a szellőzőjáratok és villanyvezetékek mintázatát a szentélynek az emlékezetébe bevésődött alaprajzával, Abelard beazonosította a lenti helyiségeket. Jórészt irodák, egy írószoba, egy tárgyaló. Jobban ismerte a szentélyt, mint a saját testét, de azt, hogy ez a cső hova vezet, nem tudta.

Megállt, hogy a cigarettája parazsáról meggyújtson egy újat. Szívott rajta egyet, s közben becsukta a szemét.

Három lépéssel balra, a hamis hűtőcső piros szalagja mellett egy piros négyzet nagyjából fél-egy méter hosszú körvonalai égtek be a padlóba. A négyzet egyik oldalán a furcsa, tompa fény egy mélyedést világított meg a sziklában, ami láthatatlan maradt, amikor Abelard a lámpájával vizsgálta ugyanezt a területet.

Egy rejtett fogantyú.

A mélyedésbe nyúlva érezte, hogy ujjai egy fémkarikára kulcsolódnak. Amikor meghúzta a karikát, az egész kőlap megemelkedett egy láthatatlan sarokvason. Arra számított, hogy a kőlap súlyos lesz, de könnyedén emelkedett föl a fogójánál fogva.

A rejtett ajtó alatt egy járat vezetett le a sötétbe, melybe Abelard új, második látása nem tudott behatolni. A járat kerek falához egy létrát erősítettek.

Körülnézett, arra gondolva, hogy segítséget kellene hívnia. De a kazánházba csak papok, szerzetesek, és alkalmanként szigorú ellenőrzésen átesett szakemberek léphettek be. Egy olyan bonyolult, titkos ajtókkal, járatokkal és csövekkel teli létesítmény megépítéséhez sok idő és energia vagy tömegek kellettek, esetleg mindkettő. Beavatatlan kívülálló nem építhette meg anélkül, hogy valaki a templomból segítette volna.

Visszagondolt Miriel nővér nyugodt magabiztosságára, a hűtőanyag problémája fölötti zavarára. Őszinte volt? Vagy nyugodt, tudva, hogy Abelard úgysem találhatja meg azt, amit ő a társaival együtt elrejtett?

Lehet, hogy Tara paranoiássá tette, de nem érzett hajlandóságot arra, hogy bárkiben is megbízzon.

Rálépett a létrára, és elindult rajta lefelé egyedül.

•

Ms. Kevarian nem találta Gustave bíborost sem az irodájában, sem a könyvtárban. Egy kisegítő személy azt mondta, hogy fölment a tetőre meditálni. Ott kereste hát.

Megmászva a lépcsőket a tető széle közelében talált rá a botjára támaszkodó bíborosra. Rendes körülmények között innen belátta az egész, látóhatártól látóhatárig elnyúló Alt Coulumbot, de ma a felhők vastag gyapjúpaplanként terültek el a szentély körül. A tornyon túl fehér síkban ért véget a világ, mintha egy isten elfelejtette volna megrajzolni a kép többi részét, vagy megrajzolta, de aztán szemöldökét összevonva a radír után nyúlt. A lenti sokaság zajongása alig hallhatóan, csak, mint egy egyhangú zsongás jutott fel a ködbe vesző mélységből.

– Haragszik a népe – közölte Ms. Kevarian minden bevezető nélkül.

– Gyenge a hitük.

– Követelik, hogy valaki magyarázza meg a helyzetet. Oszlassa el a félelmüket.

A bíboros nem válaszolt. A szél belekapott a palástjába, de a nőhöz nem ért hozzá.

– Kos feltámasztásáról szeretnék beszélni önnel.

– Beszéljen.

– Ki kell dolgoznunk egy stratégiát Kos helyreállítására, és első lépésként meg kell tudnom, hogy mit akar az egyház. Hogy ön mit akar.

– Hogy én mit akarok. – Kevarian arra gondolt, hogy ezeket a szavakat a bíboros nem gyakran mondhatta ki. – Vissza akarom kapni az Uramat. Olyannak, amilyen volt.

– Az a Kos, akit ön ismert, meghalt, bíboros úr. Fel tudjuk támasztani, de mindent nem tudunk megmenteni. Tudnom kell, mik a prioritásai.

– Számunkra az a legfontosabb, hogy legyőzzük Alexander Denovót – válaszolta az öregember.

Ms. Kevarian megállt mellette a torony szélén. A bíboros hangjából érezhető feszültségre a bíróságon Denovóval folytatott rövid beszélgetéséből emlékezett.

– Itt nem egy ellenféllel állunk szemben. Amilyen mértékben megszerezzük, amit akarunk, olyan mértékben miénk a győzelem. Denovo annyiban veszít, amennyiben nem szerzi meg, amit a kliensei akarnak. – Szélzúgás töltötte be a csendet. A ködön át Kevarian meghallotta egy elhaladó vonat robogását. – Feltéve, hogy ön tud valamit, amit én nem.

– Emlékszem, amikor nem sokkal volt idősebb, mint a mostani tanítványa – felelte a bíboros. – És én is fiatalabb voltam.

– Valóban.

– Nem járja, hogy minden, ami ebben a világban van, elmúlik – hogy az Istenek elmúlnak −, ön viszont nem.

– Ezt bóknak veszem.

– Nem elsősorban önre gondolok. Önökre. A Mesterekre. Mesternőkre. Itt élnek, éldegélnek érinthetetlenül.

Szavai elhaltak valahol a felhők mélyén.

– Aligha érinthetetlenül – jegyezte meg Kevarian.

– Denovón még kevésbé látszik meg a kor, mint önön.

– Ő azok életét issza, akik túl közel kerülnek hozzá. Ellopja az ifjúságukat. Ráadásul – tette hozzá kis szünet után – hidratál.

Ezt viccnek szánta, de a bíboros nem nevetett.

– Bíboros úr, meg kell mondania nekem, ha titkol valamit a Denovóval való kapcsolatáról.

Semmi válasz. Mélyen odalentről kiáltozást hallott.

– Amikor a bíróságon találkozott vele, úgy viselkedett, mintha személy szerint megsértette volna önt. Ez önmagában még nem jelentene sokat, de ma délután több hitelezőjét meglátogattam, akik egyben Denovo ügyfelei is. Ők elmondták, hogy Denovo pályázott erre a pozícióra. Gyakorlatilag ingyen dolgozik, ami nem jellemző rá. Nem volna itt, ha nem gondolná, hogy nyerhet valamit vele, csakhogy az ön helyzete erősnek látszik. Hacsak nem tud valamit, amiről nekem nincs tudomásom.

Gustave bíboros elfordult a mélységtől, el a nőtől.

– Tudja ön, hogy a technikai bíboros felelős Justicia karbantartásáért?

– Igen.

– Az elmúlt hónapokban Justicia kora reggelenként érezte, hogy leszívják az energiáját. A Feketeruhások őrjárata lanyhul, és Justicia gondolatai lomhábbá válnak. A mieink arra a következtetésre jutottak, hogy a jelenség a Tudással van összefüggésben, de a forrását nem találták meg. Üzentünk Denovónak, aki Justicia fő építőmestere volt. Eljött, tanácsokat adott nekem a problémánkat illetően, majd elment.

– Ezt egy szóval sem említette, amikor a tárgyalóteremben találkoztak, mert…

– Mindketten úgy ítéltük a legjobbnak, ha a tanácskérés titokban marad. Az egyház nem akarta, hogy Justicia gyengének tűnjön, Denovo pedig azt nem akarta, hogy bárki is megtudja, az ő legnagyobb elmeszüleménye karbantartásra szorul.

Egy szélroham belekapott Ms. Kevarian hosszú kabátjába, és hátrafújta, mint valami bő pelerint. A nő zsebre dugta mindkét kezét. Hallotta, és vele együtt a férfi is, a távoli, ismétlődő kiáltást:

– Isten halott! Isten halott!

– Azt hiszem, Denovo rájött valamire, amikor az ön tanácsadója volt – mondta Ms. Kevarian. – Valamit megtudott, amiből arra következtetett, hogy Kos gyengébb, mint amilyennek látszik. Ennek tudatában olyan helyzetbe hozta magát, hogy Kos halála esetén ő képviselje a hitelezőket.

– Miért? – fordult szembe vele Gustave bíboros. Gondja volt rá, hogy az arca ne áruljon el semmit. – Mit nyerhetett az ügyvédi pozíciója révén?

– Én is ezt kérdezem.

A bíboros határozott, merev arckifejezéssel, elgondolkozva nézte Ms. Kevariant és maga körül a felhőket. Azután szó nélkül elindult a lépcső felé, amely levezetett a szentély mélységeibe.

– Hová megy? – kérdezte a nő.

– Hová máshová? Megyek, hogy beszéljek az embereimmel. – Botja lassú, kérlelhetetlen ritmust kopogott. – Megmutatom nekik, hogy a gyengeségeik ellenére Kos igazsága érvényben marad.

– Az alkalmazott teológia nem fog működni – közölte Ms. Kevarian, noha ezt már a bíboros is tudta. – Lehet, hogy Kos teste megmarad, de a lelke meghalt. Nem fogja tudni segíteni önt abban, hogy irányítsa az energiáját.

– Adott egy kis erőt a papjainak napi használatra. Ez megmarad a hold sötét időszakában is, mint a generátorok, a vonatok és az összes többi.

– Kos nélkül nem tud formát és finomságot adni az energiájának. Ha megpróbálna tüzet gyújtani, a végén bedöntené a kandallót.

– Az elég is lesz – felelte zord arccal a bíboros, miközben leereszkedett a szentély tornyának sötét mélyére.

A lenti világ egyhangú szürkeségében a láthatatlan tömeg tovább üvöltözött.

•

Tara levegő után kapkodva állt a kórházi szobában. Csapdába ejteni Cat elméjét több erőt kívánt, mint gondolta. Ebben a felhő borította városban sok volt a fény, de kevés a csillag. Hatékonyabbnak kellett lennie, hogy teljesíthesse mindazt, amit ma éjszakára eltervezett. Még egy kihallgatás vár rá, harc és üldözés, de a végén egy újabb darab lesz a kezében a Kos halála körüli rejtvények megfejtéséhez, és némi szerencsével fegyvert is kap, amit Alexander Denovo ellen használhat.

Mindeközben akár még bizonyíthat is a Kelethras, Albrecht és Aónak, de ez most még nagyon távolinak és hiú ábrándnak tűnt előtte. Hiányzott belőle az a kellemes melegség, amit akkor érzett, amikor Denovo bukására gondolt.

Shale, vagy legalábbis a teste, az ágyban feküdt. A nővérek meztelenre vetkőztették, és infúziós csövet vezettek a karjába. Ez kockázatos volt az orvostudománynak ezen az alacsony szintjén, de mivel nem volt arca, más módon nem tudták volna etetni. A visszahajtott ágynemű feltárta mellkasának feszes izmait, melyek tökéletessége zavarba ejtő volt – mintha nem természetes módon fejlődött volna ilyenné, hanem megszerkesztették volna. Soványabb, mint tegnap volt, gondolta Tara. Rémítően gyors anyagcseréje folytán már a saját zsírját és izmait fogyasztotta. Ha még sokáig megmarad ebben a munkaképtelen állapotban, akkor a teste belülről kifelé felfalja önmagát.

Tara letette a válltáskáját az ággyal szemközti asztalra, egy virágokkal teli váza mellé. Kivette belőle a vékony, fekete könyvét. Ezüst borítója csillogott a lemenő nap fényében. Egyebeket is elővett a táskából: egy apró, öklömnyi méretű gázégőt, egy darab összehajtott, fekete selymet, egy tollat, egy kis üveg tintát, melynek olyan színe volt, mint a higanynak, a kis kalapácsát, egy zacskó ezüstszöget és egy kicsike ezüstkést.

Az utolsó esély a visszafordulásra, figyelmeztette magát. Talán most még bocsánatot kérhetsz Cattől. Ha továbbmész, onnantól már csak magadra számíthatsz.

Kikapcsolta a fekete könyv reteszét. A tizedik és tizenegyedik oldal közé bedugva megtalálta Shale arcát. Ahogy ujjai puhán végigsimítottak rajta, a hűvös bőr megvonaglott.

Kigöngyölte az arcot, lefelé fordítva ráfektette a fekete selyemre, levette a tintásüveg kupakját, a gázlángba tartva sterilizálta az ezüstkést, és munkához látott.

•

Cat maga sem nagyon tudta, hogyan, megérkezett a vámpír ajtajához. Gondolatai zavarosak, túlfűtöttek, izgatottak voltak. Egyre sürgetőbb éhség mardosta belülről.

Fáradt volt. Hosszú és józan éjszaka, és hosszú, civilruhás nap volt mögötte, amin csak a ruha rövid eksztázisa könnyített. Üresnek érezte a világot, színei, melyeket nem tompított az öröm áramlása, bántóan rikítóak voltak.

Amikor egy pillanatra nem figyeltek rá, kinyitotta az ajtót, és belépett a vámpír betegszobájába. Lenézett az alvóra: sovány, de izmos, fekete hajú férfi. A bőre márványsima, napfénytől barnára égett, mint az öreg, cserzett bőrök. Az elegáns, vézna vámpírok, mint a tegnap éjjeli, a napon lángra lobbannak, ezért úgy félnek tőle, mint az emberek a savtól vagy a pókoktól. Ez itt megdolgozott azért, hogy kibírja, s ehhez erőre, jellemre és a fájdalom elviselésének gyakorlására volt szükség. Minden további nélkül tudott aludni nappal egy olyan szobában, amelyiknek volt ablaka, és csak egy sötétítőfüggöny választotta el a haláltól.

Mélyebbre vihette őt, mint amilyen mélyen valaha volt.

Elnyílt szájjal, mélyen aludt, és Cat az ajkak keskeny résén át meglátta egy elefántcsont színű szemfog hegyét.

Vászoninge kézelőjét túl szorosnak érezte, ezért kigombolta, és felgyűrte az ingujját. Alkarjának sápadt bőre alatt apró, kék erek lüktettek.

Odakint a nap csókja megérintette a látóhatár peremét.

Cat elindult az ágy felé.

•

A sötétséget csakhamar halványkék derengés váltotta fel. Abelard a létra utolsó fokáról lelépett egy befejezetlen kőpadlóra, és szembefordult a fény forrásával: három fénylő koncentrikus körrel, melyeket a padlóba illesztettek, és rúnákat véstek köréjük. A középpontjukban egy kezdetleges faoltár állt, rajta egy kristálytőrrel, amely kígyózó árnyékokból álló kört vetített maga köré. Vér és ózon csípős szaga töltötte be a levegőt. A hamis hűtőszál leereszkedett az alacsony mennyezetről, hogy aztán egybeolvadjon az oltárral. A cső végéből nyolc kék lánggal égő szál ágazott szét, s metszette át a köröket.

Valaki úgy építette meg ezt a Tudást a templom szívében, hogy elvonja Kos hőjét az Ő saját generátoraiból. Sok kérdés égette Abelard elméjét, de a legélénkebb lánggal három kérdés égett: ki, miért és hogyan állíthatná le őket?

Elindult az oltár felé. Bizsergett a bőre, amikor óvatosan, hogy ne érjen hozzá a fénylő vonalakhoz, átlépte az első kört. A következő lépéssel túljutott a másodikon. Forró légáram csapta meg az arcát, és lebbentette meg a kámzsáját. Már csak egy maradt.

Ezt is átlépte, de amint letette a másik lábát, a világ eltűnt. Mostanra már ismerte az érzést, és örömmel fogadta a semmit és a melegséget, valamint a látómezején megjelenő vörös szegélyt, amely olyan volt, mintha egy nagy fény égne a háta mögött. Most először volt annyi lélekjelenléte, hogy megforduljon, és megnézze, mi várakozik ott.

Tűz töltötte be az ürességet.

Amikor kinyitotta a szemét, a legbelső körben állt. Maga előtt látta az ütött-kopott oltárt és a felszínébe rejtett kristálytőrt. Árnyékok kígyóztak a penge csúcsa alatt.

Nem, nem árnyékok. Túl szilárdak voltak, semhogy árnyékok lehessenek. Folyékony feketeség mozgó fonadéka, olyasmi, mint az árapállyal együtt himbálódzó algacsokor.

Amikor becsukta a szemét, az újonnan kapott második látásával nézhetett végig a helyiségen. Számtalan ezüstszál vitte a hőt a csőből a körhöz, onnan kígyózva fel az oltárra, hogy végül a kristálypengében fussanak össze. Annak, ami itt történt, ez a tőr volt az alappillére. Ha azt eltávolítanák, a rendszer valószínűleg szétesne.

Vagy az is lehet, hogy felgyorsulna. Tara tudná, vagy Lady Kevarian, de Abelard nem akarta megkockáztatni, hogy a helyet elhagyva a keresésükre induljon. Az összeesküvők nem készítették volna olyannak e bonyolult energialopó vezetéket, hogy a rendje megzavarásával kárt okozzanak a generátorokban, amelyeket használni akartak. A tőr eltávolításával törést okozhatnának az itt működő Tudásban, de úgy is elég bizonyíték maradna, amely alapján megtalálnák azokat, akik megszentségtelenítették Kos Úr szent helyeit.

Mielőtt lebeszélhette volna magát, már ki is húzta a tőrt a helyéről. Könnyen kijött, mintha egy tokból húzta volna ki, és a levegőben halkan csendülő hang hallatszott.

A fekete fonadék mozgása akadozóvá vált, de más változás nem történt. A körök hideg fénnyel világítottak. Abelard csukott szemmel látta, hogy az ezüstszálak továbbra is a tőrön keresztül futottak össze egy pontba. Újra kinyitotta a szemét, és alaposabban megnézte a fegyvert. A kristálypenge belsejébe zárva egy a friss vér színéhez hasonló vörös pöttyöt látott.

Amikor lebocsátotta a tőrt, látta, hogy a faoltár üres. A kígyózó árnyékok eltűntek róla.

Fülsértően reszelő hangot hallott, mint amikor a véső végigkarmolja a követ.

Csak képzelte, vagy valóban sötétebb lett a teremben? Mintha elhalványult volna a világítás.

Nem. A fény nem lett kevesebb, de a környező homály közelebb nyomult, és tapadósabbá vált, különösen két és fél méter magasan a falon, ahol egy feketén duzzadó üszög kicsiny csápjait nyújtogatva szívogatta a körülötte lévő kisebb árnyakat.

Abelard tekintetét a kígyózva vonagló, sűrűsödő sötétségre szegezve kihátrált a körből. A sötétség karjai, némelyik vastag, némelyik kicsi, egyik puha, másik kemény, lidércfényként villódzva kinyúltak utána. Ahogy a kő felszínén mozogtak, Abelard fülét ismét egy halk, reszelő hang ütötte meg, és látta, hogy egy helyen kőpor hull a falról.

Megint hátrált egy lépést. Fülét betöltötte a saját légzésének hangja. De vajon csak a saját légzését hallotta?

Égett a szeme. Nem gondolkozott, csak pislantott egyet.

Mire a másodperc egy tört része után ismét kinyitotta a szemét, a falról eltűnt az árnyék.

Hallotta, hogy odafent ezernyi apró véső gereblyézi a csupasz követ.

Vaktában hátranyúlt, és megtalálta a létrafokokat. Ujjai remegtek; csak második próbálkozásra sikerült a foga közé nyomni a cigarettáját. Megfordult, és mászni kezdett.

Inkább érezte, semmint hallotta, hogy valami súlyosan lezuhan mögötte: mintha fél mázsa rovartetem zúdulna le a mennyezetről. A félelemtől erőre kapva nekilódult a létrán fölfelé. Lentről hallotta a kaparászást a kövön: az árnyalak kapaszkodott odalent. Még egy kicsi, és eléri a nagy hűtőtermet, a terem koromsötétjét. Ha szerencséje van, az árny nem lehet egyszerre mögötte és előtte is.

Az árny feliramlott Abelard után a falon: százlábúak serege az éjfekete kőpadlón. Fájdalom hasított belé – mintha szögesdrót tekeredett volna a lábára. Egy rúgással kirántotta. A kámzsája elszakadt, vele együtt a bőre is, de szabad volt, odafönt, odakint, zihálva, kezét-lábát békamód szétvetve elterült a sziklán a hűtőrendszer ívelt, hideg végtelensége alatt. Körülvette, bekerítette a csövekkel, vezetékekkel, kürtőkkel és láncokkal keresztbe-kasul szabdalt sötétség.

Odalent, a háta mögött az árny a létra legfelső foka köré csavarta az első csápjait.

Abelard futásra kényszerítette vonakodó testét.

•

Egy arc visszaillesztése egyszerű folyamat volt. Miután Tara berajzolta a mértani ábrákat és az ősi rúnákat, már csak néhány befejező metszés maradt hátra. Hét az érzékelés hét nyílása számára az arclap hátoldalán és Shale fejének üres felületén. Két vágás a két szemnek, kettő a füleknek, egy-egy az orrlyukaknak és egy a szájnak. Egy szekrényfiókban talált egy tartalék takarót, azt hosszú, keskeny csíkokra szabdalta, és az ágykerethez kötözte velük Shale-t. Azután egymáshoz illesztette az arc és a fej friss sebeit, és közben elmondta a Mesterség kötelékeit feloldozó szavakat.

Meggyúrta az arcot, a halántékoknál benyomta, visszasimította a szemeket az üregükbe. A húst a húshoz illesztette, és a test üdvözölte a lélek visszatérését. Az arcvonások kiteltek, és ahogy a vér visszaáramlott beléjük, rózsás színt öltöttek. Hörgő lélegzetvétel hallatszott a torokban, amelyben több mint egy napja nem járt levegő. Egy smaragdzöld szempár nyílt fel a világ látására. Shale kifújt levegőjének párája nyomban eloszlott, amikor Tara közel hajolt hozzá, és a fülébe súgta:

– Ideje fölébredni.

Éles fogaival a nő torkához kapott, de Tara számított erre, és még időben visszakapta a fejét.

– Nem jó ötlet, Shale.

Acélos izmok feszültek a rögtönzött köteleknek, de a csomók kitartottak, a takaróból szabott csíkok elég szorosak voltak, Shale tehát nem tudott kiszabadulni, csak vergődött az ágyon, mint hálóban a hal.

– Szeretném, ha válaszolnál a kérdéseimre – szólt Tara.

– Megöllek! – Shale hangja ezúttal indulatos és szenvedélyes volt. Tara látta, hogy a vízköpő szembogara kitágul a visszanyert düh erejétől.

Ami rendjén is volt, de ha nem csillapodik le, a nyakukra hívja a Feketeruhásokat.

– Ígéretemhez híven visszaadtam a testedet. Szükségem van a segítségedre.

– Foglyul ejtettél.

– Ezen már túlvagyunk – felelte Tara. – Úgy hoztalak le arról a tetőről, hogy a Feketeruhások nem láttak meg. Inkább lennél börtönben? Vagy halott? Alt Coulumbban a jelek szerint mindenki szörnyetegnek tartja Seril őrseregének tagjait. Tisztességes tárgyalást fognak rendezni neked? Az ő szemükben te egy állat vagy.

– Istenkáromlás – vetette oda Shale megvetően.

– Te is tudod, hogy így tekintenek rád. Tegnap magad mondtad. Hadd segítsek, hogy bebizonyíthasd, tévednek.

– Nem tudok semmit. Nem mondok neked semmit.

– Ez két nagyon különböző kijelentés.

– Az enyéim el fognak jönni értem.

– Tettem róla, hogy ne érzékeljenek téged. – Ez nem volt igaz – másképp hogyan találták volna meg őt tegnap éjjel a Xibalba tetőjén? −, és valószínűleg nem is volt lehetséges, de Shale nem volt Mester, és nem tudta, mire képes, és mire nem Tara. – Épp annyira akarok nekik is segíteni, mint neked. Aev, a vezéretek küldött téged Cabot bíró tetőlakásába, ahol egy üzenetet kellett kapnod. Amikor legutóbb beszéltünk, úgy tettél, mintha nem tudnál ennél többet, pedig ő nem küldött volna oda vaktában.

– Aev meghagyta, hogy ne beszéljek senkinek.

– Sötét éjszaka száll le erre a városra, Shale. Ha elmondod nekem, amit tudnom kell, holdkeltére a tieid között lehetsz.

A zöld szempár az ablakról az őt fogva tartó kötelekre siklott. Arcán átsuhant a józan számítás tiszta pillanata.

– Én… – A hangja elhalt. Gyengébb volt, mint amilyennek látszott. – Úgy volt, hogy kapok valamit Cabot bírótól.

– Igen. – Tara a halkuló hang vonzásának engedve közeledett az ágyhoz. – Mi volt az? És jusson eszedbe, hogy felismerem, ha hazudsz. – Ez sem volt igaz, de Shale ezt sem tudta.

– Nem tudom. – Megrázta a fejét. – Csak futár voltam.

– Miért jöttetek a városba? Negyven évig nem voltak Őrzők Alt Coulumbban, most pedig az egész seregetek kitette magát a veszélynek. Mije volt Cabot bírónak számotokra?

– Úgy volt, hogy segíteni fog nekünk. Hónapok óta álomban szólt Aevhez. Mindenki izgatott volt.

– Miért?

– Nem tudom.

– Hazudsz.

– Nem. – Shale kétségbeesetten rázta a fejét.

– De igen. De erre majd még visszatérünk. Mondd el, hogy mit láttál, amikor megérkeztél Cabot tetőlakásába.

A lenyugvó nap első árnyéka rávetült Shale arcára, s a teste megfeszült. Az összecsomózott anyag nem engedett.

– Mondd el.

– Vért.

– És a vérben?

Shale orrlyukai kitágultak.

– Egy arcot. Csontokkal körülrakva.

– Cabot arcát?

– Cabotot. Összetört testét. Lenyúzva, de tudott beszélni.

– Mit mondott?

Shale elfordította a tekintetét. Tara megragadta az állát, és kényszerítette, hogy szembeforduljon vele.

– Beszélj. Mit mondott neked?

A szeme sarkából látta, hogy Shale ujjai begörbülnek, és ezüstkék szikrák pattognak közöttük.

– Mit mondott, Shale?

A száj kinyílt, és valami szóféleség jött ki belőle. Tara közelebb hajolt, hogy hallja.

De Shale szája már nem volt emberi száj.

A felhasadó anyag alól karmok villantak elő. Az, aki Tara alatt volt, megszűnt emberi lénynek lenni: a bőre szürke kővé változott, az izmai vonaglottak, az idegei újrahuzalozták magukat, s az összetömörülő test gyötrődő vergődés közepette szárnyakat göngyölt ki a hátából. Horgas csőre zsákmányra éhesen tágra nyílt.

Tara sikoltva tántorodott hátra, miközben fehér láng csapott fel közöttük.

•

Cat az ínség tengerén úszott keresztül. Az ágyon ült, a vámpír mellett, aki halotti mozdulatlanságban feküdt a takaró alatt. Cat ereiben lüktetett a vár. Sok-sok vér. Annyi, hogy nem is volt szüksége mindre.

Pelham kapitány – nem, inkább vámpírnak nevezi, úgy könnyebb – a fajtájára jellemző vérszomjas álmába merülten feküdt. Ezek a vadászatról és zsákmányejtésről szóló álmok nem a halandó ember tisztító célú, félénk hallucinációi voltak. Álmában, mint minden lénynek, az ő fajtájának is működtek a reflexei. Ha vérrel közelítenek a szájához, akkor szívni kezd.

Fontosabb dolgok forognak itt kockán, mint a te kielégülésed, tiltakozott Cat énjének egy parányi része, magányosan kucorogva agya legmélyének barlangjában. A vámpír jó kondícióban van. Az eltelt nap során nem esett baja. A küldetésed teljesült. Menj vissza Tarához. Végezd a kötelességedet.

A kötelesség száraz kút volt, s a világ fagyos hegyfok. A vámpír fogai között fény várta, élet és dicsőség.

Lejjebb bocsátotta meztelen csuklóját, és becsúsztatta a vámpír fogai közé. A száj belseje hűs volt, mint a borsmenta, a tépőfogak a bőréhez nyomódtak.

Kicsi, éles tépőfogak.

Cat szabad kezével támaszképpen a vámpír tarkója alá nyúlt. A haja úgy horzsolta a tenyerét, mintha drótcsomót fogna.

Ne tedd, sikoltotta benne az a parányi én. Te jobb vagy ennél!

Csuklóját rányomta a tépőfogak hegyére.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Tara sikolya nem állította meg Shale-t, de a Tudás pajzsa, amelyet kettőjük közé emelt, megtette a magáét. A karmok egyszer, kétszer, háromszor szikrákat vetve végigszántották a pajzs átlátszó felszínét, s a szikrák a padló kövére és a bútorokra záporozva kialudtak. Tara a támadás súlyától megtántorodva elesett, de a padlón összegömbölyödve is megtartotta a kezét és a pajzsot kettőjük között.

Shale újra támadott, s a pajzs most is állta a rohamot. Tara maga alá húzta mindkét lábát, és felkuporodott. Miközben felállt, olyan fenyegetően meredt Shale-re, mint aki a saját trónjukon tudna megfojtani isteneket.

Shale egy futó pillanatra megdermedt, és Tara a szeméből nyomon követte a gondolatmenetét. Shale abban reménykedett, hogy villámgyorsan megöli őt, és mielőtt a Feketeruhások utolérnék, elmenekül az övéihez. Minden elvesztegetett másodperccel kevesebb lett az esélye, hogy megmenekülhet. Méretes fülével meghallotta volna az ajtajuk felé közeledő Justicia lépteinek hangját?

Shale tudott a Tara testében hordott pengéről, és azt is tudta, hogy egy Mesternő és a Feketeruhások együttes támadása esetén nincs esélye a győzelemre. A válla fölött hátrapillantott a rácsos ablakra. Ezt a pillanatot kihasználva Tara előhúzta a kését a szíve fölötti glifából.

Nem került rá alkalom, hogy használja. Shale jól döntött, amikor egy ezüst sávot rajzolva hátraszökkent, s a levegőben bukfencet vetve az ablak előtt ért földet. Lába alatt szilánkokká tört a padlólap. Egyik kezével kiszakította a fémrácsot a falból, a másikkal bezúzta a biztonsági ablaküveget. Fogát-karmát kimeresztve, hegyes szárnyait széttárva, a folyékony higany könnyedségével kigördült az ablakpárkányról a mélység fölé.

Tompa puffanással érkezett meg a szemközti, istenháborúk kori, vasból és vöröstéglából emelt épület tűzlétrájára. Súlya alatt a rozsdás vas csikorogva elgörbült, de nem tört el. Mire Tara az ablakhoz rohant, a létrafokokkal nem törődve, sebesen iramodott felfelé. Tara csodálva nézte gyors, biztos, erőteljes mozgását.

De Shale nem hihette, hogy ilyen könnyen megmenekülhet.

Miközben Tara szellemfény és gyertyavilág apró lángjait itta magába, a napnyugta színei megfakultak, és a kórház lámpáinak fénye elcsorgott. Tara sötétséggel és energiával álcázta magát. Árnyékok szivárogtak át az izmain, és betakarták a testét.

Három-négy méter távolságra becsülte a szemközti házat. Négyemeletnyi zuhanás. A lyuk a falban nem volt elég széles, hogy nekifusson az ugrásnak. Amikor Shale fölért a szemközti épület hetedik szintjére, Tara felkapaszkodott az ablakpárkányra. Még egy emelet, és már nem éri utol.

Ugrott.

Üres levegő ásított alatta. Karjait széttárt ujjakkal egyenesen előrenyújtotta. Valamilyen csatakiáltás törhetett fel a torkából, mert Shale megfordult, és meglátta, amint valósággal szárnyal a levegőben, holott nem volt szárnya. Még két méter. Két és fél. Eléred. Meg tudod csinálni.

Ujjhegyei a vasrúd köré görbültek, majd elengedték.

Zuhant.

Egy szinttel lejjebb csapódott be a tűzlétrába. Ha az izomenergiájából nem helyezett volna át valamennyit a testét védelmező árnyékokba, az ütközés erejétől eltörött volna a könyöke. Szél süvített körülötte; egy vasléc pattant vissza a bordáiról. Hadonászás közben egy másodpercre elkapott egy korlátot. A hirtelen ütközéstől kis híján kificamodott a karja. Megkapaszkodnia ugyan nem sikerült, de legalább lassabban zuhant lefelé.

A járda kövezete akkorát ütött rajta, mint egy isten pörölye. Fény lobbant a mellkasában és a szemgolyója mögött. A világot elhomályosító ködön át, mielőtt végképp eltűnt volna, még megpillantotta Shale felhőkön kirajzolódó alakját.

Előtte volt a kőlépcső, amely a téglaépület alagsori ajtajához vezetett. Odavergődött, és lekínlódta magát egy sötét sarokba. Összekuporodott, és mint egy takarót, összébb húzta magán a sötétséget. Ha valaki föntről lenézett volna, csak árnyakat látott volna odalent.

Nekivetette a hátát a durva téglafalnak, és ujjhegyeivel óvatosan kitapogatta a bordáit, a lábát, a karját, a koponyája hátsó domborulatát. Oltalmazó Tudása megtette a magáét. Volt néhány zúzódása, köztük egy olyan mély, hogy a következő napokban lassanként láthatóvá fog válni rajta, de csontja nem tört.

Válltáskája, benne a tűkkel, serlegekkel, gázégőkkel, selyemmel és a Tudás egyéb felszerelési tárgyaival nagyobb veszteség volt minden sérülésénél, de nem volt más választása. Egy feldühödött ellenfél, aki túszokat ejtve menekül, nem áll meg azért, hogy összeszedje a cókmókjukat. Ha a Feketeruhások azt hiszik, hogy a vízköpő, aki ellopta a tanújukat, őt is magával vitte, akkor nem fogják keresni, és így szabadon teheti a dolgát. Az pedig, hogy elhagyta a holmiját, el kell, hogy oszlassa Justicia esetleges gyanúját, miszerint Tara az emberrabló, nem pedig őt rabolták el.

Ezzel együtt reménykedett, hogy még viszontlátja azt a táskát.

Várt, s közben aprókat lélegezve hallgatta, amint a feldühödött Feketeruhások berontanak Shale szobájába. Másodpercekbe telt, mire felfogták az elébük táruló felfordulást, és egy perc is kellett, hogy észrevegyék a szemben lévő, elgörbült és kicsavarodott tűzlétrát, amelyen Shale fölmenekült. Az a tartószerkezet nem arra készült, hogy egy négy-ötszáz kilós vízköpőt elbírjon.

Végszóra három fekete üvegforma ugrott le a betegszoba ablakából, és csattant neki a tűzlétrának. Mint a dugattyúk, jártak a karok, a lábak, ahogy másztak fölfelé. Csakhamar elérték a tetőt, és az üldözést folytatva eltűntek Tara szeme elől.

Shale futárként, egyszersmind Seril Őrzőjeként tudta, hogyan térjen ki üldözői elől. A Feketeruhások egy túszokat vivő vízköpőt üldöztek. A terhet nem cipelő Shale gyorsabban és ügyesebben mozgott náluk.

Eddig minden a terv szerint haladt.

Tara féloldalasan elmosolyodott, de mindjárt össze is rándult az oldalába hasító fájdalomtól.

•

Abelard becsukta a szemét, és a hűtővezeték vörös fényét követve futni kezdett. Átbukott egy szerszámosládán, amit egy karbantartó szerzetes hagyott ott, és bevágta a térdét egy láthatatlan, éles fémdarabba. Hogy megsérült-e az eséstől vagy a fémtől, nem érezte. Az árnyalak karmai belevájtak a lábaiba, a lyukakból zsibbadás terjedt szét bennük, és minden szívdobbanással súlyosabbnak érezte őket. Hallotta a háta mögött az árny lépteinek egyre gyorsuló kopogását a kő- és fémfelületeken.

Arra nem számíthatott, hogy a gyorsasága révén elmenekülhet, de a tizenöt év alatt, amit e kazánház labirintusaiban és zsákutcáiban dolgozva, bújócskázva és „kapd el a csavarkulcsot” féle játékokkal eltöltött, csak ritkán számíthatott a gyorsaságára.

A padló széléről elrugaszkodva ráugrott egy állványra, s innen villámgyorsan leereszkedett a fal és egy víztartály közötti három méter hosszú, szűk résen. Mielőtt elérte volna a kazánházat, átlépett egy oldalfolyosóra. Remegő kézzel lekapcsolt egy villáskulcsot az övéről, és ledobta az imént maga mögött hagyott résbe. Mielőtt a kulcs leért volna a kazánház padlójára, nagy zörgéssel az állványhoz ütközött, ami úgy hangzott, mint amikor egy halálra rémült fiatalember menekül egy ragadozó elől. Ezután az oldalfolyosón öt méterrel messzebb lévő létrához futott, amely a kazánház egy másik részébe vezetett le. Fél kézzel a létra legfelső fokába kapaszkodva lekuporodott, megfordult, és kerek lencséjű lámpáját maga elé tartotta.

A titkos helyiségben nem világított más, csak annak a fénye, amit meggyőződése szerint Tara Tudásnak nevezett volna. Ez a valami árnyékban növekedett, és árnyékkal táplálkozott. A valódi fény meg is vakíthatja vagy meg is sebezheti. Abelardnak semmi oka nem volt azt képzelni, hogy a terve sikerülni fog, de valamit akkor is tennie kellett. Nem futhat az idők végezetéig.

Lecsendesítette a légzését, és ujjait készenlétbe helyezte a lámpás fedelén. Nyugalom. Óvatosan. Várj.

Kiengedte a levegőt.

Odafönt alig hallhatóan apró karmok kaparásztak a fémen. Közelebb, lefelé ereszkedve az állványon. Jól kivehető belégzés a kazán, a turbina és a dugattyú fémes zörejei közepette. Őt szaglássza? Lát a sötétben is? Mennyire? Értelmes? Miért tart neki ilyen sokáig?

Megpróbált imádkozni, anélkül, hogy foglalkoztatta volna, ki hallgathatja meg.

Csattogás, kattogás. Közelebb.

A bűzös lehelet sziszegő áramlása elmélyült és felerősödött. Már egy szintbe került az oldalfolyosóval.

Abelard lepöccintette a lámpás fedelét, és reménykedett.

Éles fénysugár vágta ketté a tömör sötétséget. A lámpásból kilépő keskeny sugár öt-hat méterrel kijjebb már olyan széles volt, mint az alagút szája.

Az árnyéklény megnőtt. Majdnem betöltötte a két és fél méter magas folyosót, és uszályként húzta maga után hosszabb, véznább tövisvégtagjait. Füst szállt fel a testéből ott, ahol a fény érintette. Hirtelen kitátotta fűrészfogas pofáját, és rettenetes, nem emberi ordítás tört ki belőle.

Ne legyél értelmes, suttogta Abelard. Legyél vad, legyél kegyetlen, bosszúvágyó, de kérlek, Kos, ne engedd, hogy értelmes legyen.

Száz éles, hegyes végtagján futva a lény a lámpa felé lódult. Árnyékhúsa minden mozdulatával összébb zsugorodott. A fény gőzölgő lyukakat ütött a testébe.

Abelard néma hálaimát lehelt, és mintha a gravitáció nem is létezne, leszállt a létráról.

•

A vámpír szemfogai, mint a méh fullánkja, Cat csuklójába döftek. A fájdalom csak egy pillanatig tartott; a vámpír szája reflexszerűen a csuklójára tapadt, és ahogy szívni kezdte, a sebből eufória áradt szét. Borzongató gyönyör áramlott Cat ujjaiba, majd föl, a szíve köré, s onnan a teste minden porcikájába. Tökéletesség burkolta be a világot. A lelkében kibomlottak a csomók, vagy ketté vágta őket a gyönyör kardja.

Nyitva volt a szeme vagy csukva? Még ült, vagy ráborult a vámpírra, amikor eláradt benne az öröm, amit ő jelentett számára? Vett-e még egyáltalán levegőt?

Jelentéktelen hétköznapi kérdések. Eksztázis vette birtokba a lelkét.

Nem volna szabad itt lennie. Feladata volt, valakit védelmeznie kellett. Egy nőt. Egy nőt, aki elmondott neki egy történetet.

A vörös napkorong leszállt a látóhatár mögé, és az ablak mögött elmosódottá vált az ég. Messziről üvegcsörömpölés hallatszott, majd egy kiáltás, amit Cat nem a testi fülével hallott: Justicia kiáltott, ő szólította a Feketeruhásokat, hogy vegyenek üldözőbe egy kőembert, aki elrabolt egy tanút és egy Mesternőt.

Tara.

Tara meghagyta, hogy nézzen utána a vámpírnak. Tessék, itt van, sértetlenül, egészségesen, csodásan. Éhesen.

Nyitva volt a szeme.

Az arcán elégedettséget, majd zavart és visszatetszést látott. Arra ébredt álmából, hogy a fogai egy idegen nő csuklójába mélyednek. Éhes volt, s az akarata még gyenge. Nem tolta el a nőt. Vörös szemében nyújtózkodva, ásítva ébredt fel egy vadállat. Egyik karmos keze erőtlenül fölemelkedett a takaróról: tétovázott, hogy megragadja vagy eltaszítsa magától a nőt, akiről nem tudta bizonyosan, hogy valóságos-e vagy egy ragadozó álma.

Cat a roham közben megpróbált gondolkozni. Miért szakadt el Tarától? Arra kapott utasítást, hogy figyelje a Mesternőt. Habár ködösen, de emlékezett egy történetre, egy javaslatra, egy hirtelen támadt vágyra.

Tara csinált vele valamit. Kiforgatta magából.

A vámpír keze felemelkedett, begörbült, hogy megragadja a tarkóját.

Kihúzni a csuklóját a szájából olyan nehéz volt, mint elfordulni a paradicsom kapujától. Hátratántorodott az ágytól, és lehuppant a padlóra. A vámpír vicsorogva emelkedett fel guggoló helyzetbe; alakja körvonalai élesen kirajzolódtak a lemenő nap utolsó sugaraiban. Cat vére megfestette az ajkát és az állát.

– Mi az ördögöt műveltél?

Cat elnyílt szájjal nézett rá.

– Mit? De komolyan. – A vámpír letörölte a vért az álláról, majd bűvölettel vegyes undorral nézte meg az ujjait. – Komolyan kérdem, asszony. Mi ütött beléd? Nem hallottál még a kölcsönös beleegyezésről?

Cat a falhoz nyomta a hátát, és lassan felállt. A fülében dobolt a vér. Csuklóján beforrt a seb, mihelyt a tépőfogak eleresztették, de még így is fájt.

– Megölhettelek volna – mondta a férfi.

– Én… – A szavak nehezek voltak, pontatlanok. Köd felhőzte el az elméjét.

– Várj. – A vörös szemek a feje búbjától a cipője talpáig végigvillantak rajta, majd vissza. – Már láttalak korábban is.

– Korábban is – bólintott Cat. – Amikor… Tarával beszéltél – vetette oda.

A férfi kidugta a nyelvét, és a vér eltűnt a szájáról. Megtörölte az állát a csuklójával, majd azt is tisztára nyalta.

– Ő most hol van? És te miért vagy itt?

A fejrázással nem tisztult ki Cat feje.

– Én… Ő küldött ide.

– Te narkós vagy – közölte a férfi azzal az undorral, amit Cat a drogterjesztőknek és a spicliknek tartogatott. – Narkós vagy, de még egy narkós is okosabb annál, mint hogy egy öntudatlan vámpírnak adjon a véréből. Nem voltál… belőve. – Összehúzott szemmel nézett rá. Cat tudta, hogy a vámpírok túllátnak az emberi látás tartományán. – Valami más dolgozik az elméden keresztül. Sebezhetővé tett.

– Tara csinált velem valamit. Különben nem hagytam volna magára.

Hogyan engedhettél be valakit az elmédbe, mondta Tara elszörnyedést tettetve, mielőtt ő maga láncra verte volna az elméjét. Istenek és istennők, olyan jó volt ez a harapás!

– Magára? Hol?

Cat nem válaszolt. Justicia tőle függött, és ő hagyta, hogy bizalom ébredjen benne Tara iránt, hagyta, hogy elárulják. Bizonytalan léptekkel, a fal mellett elcsoszogott az ajtóig, elfordította a kilincset, kitámolygott, és meg-megtántorodva végigrohant a folyosón. A gondolataiban Justicia szemrehányást tett neki, és felszólította, hogy uralkodjon magán. Bárcsak elmúlna a vámpír harapását követő halálos szomjúság, gondolta sóváran, és újra érezhetné a ruha hűvös ölelését. Csakhogy akkor Justicia tudomást szerezne a bűnéről. Egy ilyen botlás miatt elbocsáthatják, örökre megfoszthatják a ruhától. Ezt nem engedheti meg.

– Várj! – A vámpír – Pelham kapitány – kijött utána a szobából. Már rajta volt a cipő és a térdnadrág, és futás közben rángatta át a fején bő ingét. – Egy percig sem maradok tovább abban az ágyban. Valami történt, és tudni akarom, hogy mi.

– Akkor – kiáltott vissza Cat, miközben megpróbált nem törődni a vérveszteség utáni hányinger szorításával – már ketten vagyunk.

•

Abelard hallotta, amint odafönt hangos csattanás jelzi, hogy a lámpa összetört. Lehet, hogy megsebesítette az árnyvadat, lehet, hogy nem, de a fény mindenesetre lelassította. A legkisebb előnyre is szüksége van, amit csak képes megragadni. Miriel nővér félhomályban tartotta a kazánházat, hogy ne károsítsa a szentély sötétebb területeihez szokott technikusok vagy karbantartók éjszakai látását. Itt bőven volt árnyék az üldözője táplálásához.

Végiggondolta, hogy hol van: igen, balra vannak a sűrítőkamrák, jobbra a széntároló. Futott. Kikapta a szájából, és két ujja közé fogta a cigarettát. A tüdejének friss levegőre volt szüksége. Háta mögött megfeszült és elpattant a fém, ahogy a lény leereszkedett a létrán.

Abelard a cső- és vezetékrendszeren keresztül ide-oda kanyarogva, a kazánokat körülfogó sűrítőkamrákon, az egyik kompresszor és egy kőfal közötti keskeny résen át menekült. A félelemtől egy pillanatra kihagyott a szívverése, amikor egy szűk folyosón átpréselődve elképzelte, hogyan ront rá a lény, miközben a legközelebbi kijárat innen száz méterre van. Túl messze.

Épp egy éles fordulóhoz ért, amikor egy tömör árny csúszva-mászva lesiklott a létrán, és tőle pár száz méterre földet ért. Talán elég lesz ennyi előny, reménykedett.

Futott. Tizenöt métert. Légiónyi százlábú vette üldözőbe, a lábak végigcsiklandoztak követ, fémet, padlót, falakat, mennyezetet. Harminc méter, és az árny megkettőzte a sebességét. Szagot fogott. Hatvan méter vad rohanásban, egyik kézben a cigarettával, övében a kristálytőrrel.

A tőr akkor az oltárhoz szegezte az árnylényt. Vajon most is tudna ártani neki, vissza tudná tartani? Abelard remélte, hogy nem lesz alkalma választ kapni erre a kérdésre.

Hetven-nyolcvan méter. Számtalan szájból tódult ki sziszegve a levegő. Közel, nagyon közel. Ott! Ott a keskeny rés. Beugrott. Pókhálók váltak szét előtte. Egy pók a kezére pottyant, majd leesett.

A százlábú sereg megérkezett a szűk réshez, és ott megtorpant. Tömege elállta a fakóvörös fény útját. Hosszú, vékony karjai besiklottak a résen Abelard után.

Fém akadt bele a kámzsájába; az anyag felhasadt, amint keresztülpréselte magát a rés mögötti helyiségbe. Vagyis ahogy a felsőteste átért.

Hosszú árnykampók ejtették foglyul a lábát, s húzták vissza.

Üvöltve vágódott el. Kétségbeesésében mindkét lábát megvetette a hasadék egy-egy falán, és minden erejével ellenállt a lény rángatásának. De csak lassítani tudta a csúszását. Az övébe dugott tőr után kapott. Ujjai rákulcsolódtak a markolatára, és a pengéjét beledöfte a bal lábát markoló csápba.

A kristálypenge átsiklott az árnyékon, és felvágta Abelard bőrét. Elkáromkodta magát, de nem ejtette el a tőrt. A lény ereje nőtt, miközben az övé fogyóban volt. Rémisztő fogakkal teli rémisztő szájak nyíltak meg fölötte. Eleven árnyék habzott át pezsegve az átjárón, megtöltve a félhomályos tér egészét.

Most meg fog halni.

Az ilyen pillanatokban az idő kitágul. Abelard meglepetésére már-már kellemesnek találta az érzést. Mindjárt fel fogja falni egy óriási árnyszörny, nem kifejezetten a saját hibájából, és nem tehet ellene semmit.

Amikor a fekete állkapcsok fölemelkedtek, hogy lecsapjanak rá, a szájához emelte a cigarettáját, és leszívta a füstöt.

A cigaretta vége felizzott.

Fellobbant.

A fény sértette, de legalábbis feldühítette az árnylényt. A tűz vajon mit művelne vele?

Amint az állkapcsok lecsaptak, Abelard kikapta a szájából a cigarettát, maga elé tartotta, mint egy pengét, és vaktában beledöfte az árnyékba.

Üvöltés rázta meg a kazánházat. Abelard, ujjai között a cigarettával, visszanyerte uralmát a lábai fölött, és hanyatt vetette magát. A lény görcsösen rángatózott, narancssárga láng rajzolta ki a körvonalait, pernyévé gyűrve össze a sima és éles szögleteket. Eközben a tűz is elhamvadt, és noha Abelard nem hitte, hogy megöli az árnyat, nem bánta. Szabad volt, és tudta, hogy közel a biztonság.

Felpattant, és összeszaggatott kámzsájában, vérző lábbal futott az üzemirodába vezető létrához.

•

A nap lenyugodott, miközben Tara az alagsori lépcsőn kuporgott. Elképzelte a magasban lejátszódó vadászatot, ahogy a Feketeruhások a háztetők fölé kirajzva kutatják szárnyas zsákmányukat, aki rejtőzködve, zegzugos vonalban haladva fut előlük sebesen és nagyszerűen. Az éjszaka sötétsége elmélyült, s a vastag felhők mögött felkelő hold erőt és gyorsaságot kölcsönzött Shale-nek. A Feketeruhások nem vehették föl vele a versenyt. Amikor Denovo professzor megcsonkította és rendőri munkára alkalmassá téve helyreállította Seril Őrzőit, csökkentette az erőforrást jelentő holdtól való függésüket – jól átgondolt tervezői döntés volt, hogy éjszaka a Feketeruhások lassúbbak és gyengébbek legyenek, mint kőből való ellenfeleik.

Amikor elég idő telt el, Tara megérintett egy ábrát a csuklóján. Az a maga belső tüzétől kivilágosodott, és Tara lelki szemei előtt megjelent egy város magasból ábrázolt térképe, rajta egy vérvörös ponttal: a saját kezűleg Shale arca fonákjába vágott nyomkövető glifája helyével.

Shale soha nem árulta volna el neki, amit tudnia kellett. Abban sem reménykedhetett, hogy követni tudja őt a háztetőkön át, amikor még a Feketeruhások sem tudtak lépést tartani vele. Egyébként is hitt neki, amikor Shale azt állította, hogy nem tudja, hol rejtőzik a serege. Azok úgy tervezték, hogy az éjszaka leszálltával megkeresik őt.

Az éjszaka leszállt, és Tara elméjében Shale elindult, hogy felkutassa az övéit. Amikor megtalálja őket, Tara is megkapja a választ a kérdéseire. Afelől nem volt kétsége, hogy Cabot bíró, Kos és a vízköpők együtt vannak benne valami mély, titkos Tudásban. Hármójukból csak a vízköpők maradtak életben. Vallomásuk bizonyíthatná, hogy az egyház nem volt felelős Kos gyengeségéért, és segíthetné Tarát Denovo legyőzésében. Ma éjjel ráveszi a vízköpőket, hogy mondják el, amit tudnak. Vagy meg is ölhetik őt. Ez a lehetőség is adott.

Tara felállt, felment a lépcsőn, és kilépett az utcára. Kétkerekű szekerek és hintók gördültek el mellette ügyes-bajos dolgaik után járva. Az egyenetlen macskaköves út túloldalán egy üvegépület nyúlt a magasba, tetején a Tudás egyik céhének jelvényével, a vörös Szent Antal-kereszttel.

Kihúzta magát, és fölemelte az egyik kezét.

Egy vezető nélküli hintó állt a járda mellé. Miközben bemászott a kocsis ülésébe, a ló gyanakodva méregette szakadt ruháját és rendetlen külsejét.

– Ne nézz így rám – szólt rá. – A vízpartra megyünk. Gyí! – A ló nem mozdult. – Ha majd odaértünk, megmondom, hova megyünk – mondta Tara dühösen. – Volnál szíves elindulni?

A ló megvetően rázott egyet a sörényén, és nekilódult; a hintó egy rázkódással megindult mögötte.

•

Mire Gustave bíboros kilépett a szentély hatalmas főkapujába foglalt, kis ajtón, az egységes „Isten halott!” kiáltás már elhalt. Ahogy az már a csőcseléknél megszokott dolog volt, újabb jelmondatok követték, amelyek sorra értelmetlen ordításokká torzultak. Néhány tiltakozót, megpillantva Gustave főpapi öltözékét, újra elfogta a korábbi hév, de többen voltak azok, akik elnémultak, amikor a bíboros fölemelte a fejét, és szigorú, szürke szemével végignézett rajtuk.

– Alt Coulumb polgárai! – kezdte. Hangja sötét szobákat és rejtélyes titkokat sejtetett.

– Alt Coulumb polgárai – ismételte meg. – Vagy inkább Alt Coulumb gyermekeit kellene mondanom. Milyen jogon jelenek meg előttetek, kérdezhetitek. Azt mondják, az én Istenem meghalt, és vele odalett a hatalmam is. Egy szertefoszlott eszménynek emelt torony előtt állok, és egy nem létező Úr öltözékét viselem.

Mindez igaz volt, a Feketeruhások kordonja mögött összegyűlt tömeg a szavai hallatán mégsem zúgott fel helyeslően. Mindenkire ránehezedett azok csendje, akik elég közel álltak, hogy közvetlenül érezzék a bíboros jelenlétének súlyát.

– Alt Coulumb gyermekei, kérdezzétek meg magatoktól, mi ég még most is a szívetekben! Miféle tűz járja be táncolva az elmétek ösvényeit? Amikor rám néztek, megcsap-e benneteket a jogos harag forró lángja, amely pernyévé és hamuvá éget bozótot és tövisbokrot? Érzitek-e az árulás satnya tüzének keserű füstjét, a megvetés szenének lassú izzását?

A tömeg némán hallgatta, de némaságuk veszélyes volt. Gustave bíboros szavak páncéljával burkolta be a haragjukat, de a haragjuk nem viselte el a páncélt, és ki akart törni alóla.

– Alt Coulumb gyermekei, ez a tűz a ti Istenetek!

Kiáltások harsantak fel a tömegben, hitetlenkedő és félig kimondott istenjelzők.

– Azt állítjátok, hogy ismeritek az Isten gondolatait, azt állítjátok, hogy ismeritek a természetét, az alakját, az igazságát és a hatalmát. Azt állítjátok, hogy halott, miközben ti magatok vagytok az Ő dicsőségének bizonyítéka. Mely más nemzet polgárai vonulnának elém e hír hallatán, hogy az Isten saját templomának árnyékában tiltakozzanak?

Alt Coulumb gyermekei, a hangomban tűz ég. Az elmémben. A szívemben. A tömjén tüze: az elmélkedés által táplált és tisztított tűz, a hosszú gyakorlat által erőre kapott és tüzelőanyaggal felizzított tűz.

Ez a tűz Kos Úr lehelete bennem. Csendesen ég, izzása gyönyörűség a bölcsnek. Ez a tűz szelíd, Alt Coulumb gyermekei. De ne értsetek félre – harsogta túl az egyre erősödő dühös kiáltásokat. – Ne értsetek félre, attól még ég!

A levegőbe döfött a botjával. Szemöldökét összehúzva tempósan, mélyen szívta be a levegőt.

Lángfüggöny tört elő a bot végéből, s a vörös, narancssárga és sárga lángok felcsaptak az esti égboltra. Az őszi avar színeiben játszó tűz volt, de nem őszi avar volt. Forró volt, mint a nap, de nem a nap volt. Az isteni természet tüze volt. Elhomályosította a világot, áthullámzott a mozdulatlan Feketeruhások tükröződő ruháján, és a földre vetette az összegyűlt sokaság árnyékát.

A legelöl álló tiltakozók az áhítattól, és hogy elkerüljék a perzselő hőséget, önkéntelenül térdre hullottak. A hátsó sorokból néhányan négykézláb mászva elinaltak.

A tűz amilyen gyorsan jött, el is lobbant. A bíboros lebocsátotta a botját, melynek sárgarézzel bevont hegye tisztán hallhatóan koppant a szentély bazalt lépcsőjén. A bíboros megingott, de az a valami a testében, ami nem ismert sem kort, sem gyengeséget, megingathatatlanul állva maradt.

– Alt Coulumb gyermekei, Istenetek most szendereg bennetek. Az elkövetkező napokban ismét fel fog ébredni. Csak a ti hitetek gyenge.

A tömeg továbbra is meghajolva kuporgott előtte. A szélekről egyesek elsomfordáltak.

Gustave bíboros visszavonult a szentély sötét belsejébe, és becsukta maga után az ajtót.

•

Egy Feketeruhás állt őrt az arctalan tanú szobájának ajtaja előtt, és csak Catet és Pelham kapitányt engedte be, amikor a nő felmutatta Justicia jelvényét, amely a nyakában függött. A szobába belépve mindenütt törött és megégett bútorok összevisszaságát látták. Tara válltáskája nyitva hevert a padlón, a benne lévő ezüst- és kristályfelszerelés a szilánkokra hasadozott fa és ronggyá szakadozott ruhák közé keveredett.

– Mi történt itt? – kérdezte a kapitány.

Cat útközben a jelvényt a kezében szorongatva hallgatta Justiciát, de mintha egy vászonrétegen át hallaná a következtetések és megfigyelések sorozatát, amely minden alkalommal, valahányszor a ruhát viselte, tisztán és világosan visszhangzott a fejében.

– Egy kőember berontott, elrabolta Tarát és a tanút, és elmenekült.

– Karmok nyomai a padlón – vette észre Pelham kapitány. – Itt, a falon, és az ágy körül.

– A Feketeruhások sikoltást hallottak, idefutottak, és ezt találták. – A nő lassan körüljárta a szobát. – Az istenit!

– Mi? Ez elképzelhető, nem? Te tegnap éjjel megmentetted Tarát a vízköpőktől, ez meg itt – mutatott a széttört ágyra, amelyben az arctalan ember feküdt – tanúja volt annak, amit elkövettek. Ide jöttek, hogy rendet csináljanak.

– Tara betelepedett az elmémbe, hogy eltávolítson. Nyilván oka volt rá.

– Talán a vízköpő megzavarta abban, amit épp csinált.

– Hogyan?

– Beugrott az ablakon – mutatott Pelham kapitány az összetört ablakkeretre.

– Jó, de akkor hol vannak az üvegcserepek? – Cat letérdelt, és kezével végigsimított a törött padlólapokon, de egyetlen üvegdarabot sem talált. – Látod, hogyan görbülnek? – mutatott az ablakrács rúdjaira. – Valaki innen bentről szakította ki az egészet a falból.

– Ha te látod ezt, akkor a többi Feketeruhás nem látja?

– Nem feltétlenül. Berohantak, meglátták a kőembert, és üldözőbe vették. A kijelölt ellenőrök majd csak negyedóra múlva fognak megérkezni. – Cat szívverése felgyorsult. Ha találna valamit, ami elkerülte Justicia figyelmét, azzal jóvátehetné a kudarcát. De ehhez kézzelfogható bizonyítékra van szüksége. A puszta gyanú nem elég. – Ebben a szobában volt egy kőember. Nem az ablakon át jött be, de ott ment ki. Lehet, hogy egy kőember volt a tanú, aki mindvégig mindent látott? Miközben arctalannak tettette magát?

– Azt hiszem, azt elég nehéz lenne tettetni. Valakinek mindenképpen el kell lopnia az arcodat.

– Ezek szerint van mód kiszabadulni az arctalanságban tartó Tudás alól?

– Fogalmam sincs. – Pelham kapitány megvizsgálta az elgörbült vasakat, az üvegcserepeket, a szilánkosra tört ablakpárkányt. Az alkony a szürke halvány árnyalataiba merítette a kinti világot. – A Tudás jövedelmező, de én igyekszem távolságot tartani. Az első munkámnak, amit egy Mesternőtől kaptam, vérszomj és súlyos napfényallergia lett a vége.

– Tara összefoghatott a kőemberekkel. – Cat egyik kezét kétfelől a halántékára szorította. Valamit nem vett észre. A világ elhomályosult, elmozdult, megszilárdult. Minden jó lenne, ha magára venné a ruháját. Minden mozaikkocka a helyére kerülne.

Nem. Még nem. Valódi megoldásra volt szüksége.

– Ha Tara együttműködött velük, akkor miért akarták tegnap éjjel megölni? – kérdezte Pelham kapitány.

– Nem tudom!

– Talán megkérdezhetnéd tőle – javasolta a férfi.

– Mit?

A kapitány a szájához emelte a mutatóujját, és kimutatott az ablakon át lefelé. Cat odament mellé a párkányhoz, és a lenti sikátorban megpillantotta Tarát, amint az utca felé menet leporolja a blúza ujját, lesimítja szakadt szoknyáját, és megigazítja a gallérját. A ruhája olyan állapotban volt, mintha verekedett volna.

Némán figyelték, amint a járdaszegélyhez érve egy vezető nélküli hintót hív.

– Követnünk kell – jelentette ki Cat.

– Menjünk utána?

Cat, már félúton az ajtó felé, megállt, és elkáromkodta magát.

– Mi van?

– Ha nem veszem föl a Feketeruhát, eltűnik, mire leérünk, de ha fölveszem, Justicia tudni fogja, hogy ő irányította az elmémet, és kiemel ebből az ügyből.

– Elkaplak – mondta Pelham kapitány.

Cat megpróbálta megállítani, de csak a levegőt markolta, a férfi már zuhant is a lenti macskakövekre; az ütközés erejétől épp csak meghajlott a térde. A sűrűsödő estében fölnézett a nőre, és kitárta a karját.

Pelham kapitány idegen volt, kívülálló, vámpír. Nem kedvelte őt, és kapcsolatban állt Tarával. Ha most elejtené, soha senki nem tudná meg.

De jó embernek látszott, és ha nem bízik meg benne, Tara el fog szökni.

Átkozva magát, amiért ilyen bolond, leugrott. Hosszabbnak érezte saját zuhanását, mint a férfiét.

A kapitány olyan könnyedén kapta el, mint egy tollpárnát.

Jó érzés volt a karjában lenni, a fogai közelsége pedig szörnyű kísértést jelentett. Hogy olyan erős! Öreg is, de ami még többet jelentett, eredeti. A Tudás csinált belőle vámpírt, első kézből, nem valami mástól került ebbe az állapotba.

Szórakozottságában nem vette észre, hogy Tara hintója eltávolodott a járdaszegélytől, Pelham figyelmét azonban nem kerülte el a dolog. Úgy futott, hogy a világ egybemosódott körülöttük, és amikor Cat gondolatai vele versenyt futva utolérték, ugrott.

Ostorként csapkodó szélben, lebegő ruhával, tarka színfolyammá változó utca fölött repülve, kinyújtott lábbal érkeztek – vagyis Pelham, karjában Cattel, érkezett – le egy üres, vezető nélküli hintó utasfülkéje tetejére, négy kocsival Taráé mögött. A ló felágaskodott, és felháborodottan nyihogott, de amikor Pelham azt mondta neki, hogy „kövesd azt a kocsit, és dupla fuvardíjat kapsz”, nem tiltakozott tovább.

– Őrült vagy – mondta Cat.

– De legalább jól csinálom.

– Most már letehetsz.

– Oh. – Mintha a férfi csak most eszmélne rá, hogy még mindig a melléhez szorítva tartja a nőt. – Bocsánat. – És egy lendületes mozdulattal a lábára állította. Cat kis híján elveszítette az egyensúlyát, és kizuhant a forgalmas útra, de sikerült állva maradnia, és inkább becsúszott a kocsis helyére, a bakra. – Foglalkozással járó kockázat. Kalózkodás és egyebek.

Cat fenyegetően ránézett, majd nyújtotta a kezét, hogy lesegítse.

•

Abelard az üzemiroda felé igyekezve egyszerre hármasával, négyesével, ötösével vette a létrafokokat. Az árnyalak lemaradva, de nem legyőzötten ügetett utána a sötétségen át. Abelard a rémület szülte erő hátán kirobbant a kazánház párás melegéből a világosságra.

A létráról lekászálódva hangzavar és dühös őrjöngés közepette találta magát. Vészcsengők szóltak a szoba minden sarkából – a Szent Fűtőanyag dicséretének basso profundo kórusából ítélve leginkább hűtőriasztók −, króm mérőműszereket és nyomásszabályozókat ellenőrző, egymásnak kiáltozó technikusok futkostak. Abelard figyelmeztető kiáltásai beleolvadtak az általános zsivajba.

Egy közeli asztal lábába kapaszkodva felhúzta magát álló helyzetbe. Döbbent csend ereszkedett a szobára, amikor a karbantartó szerzetesek meglátták szakadt öltözékét és vérző lábát.

– Van valami odalent! A kazánházban! Nagy! – Nagy levegőt vett. – Fekete, éles…

A meglepett szerzetesek nem adták jelét, hogy megértették volna a szavait. Kétségtelenül őrültnek, az elmúlt napok feszültségeitől bekattant újabb szerencsétlen papnak gondolták. Két tagbaszakadt barát, arcukon aggodalmas kifejezéssel, már el is indult felé, hogy kivezessék. Abelard hátrébb húzódott. – Szóljatok Miriel nővérnek! – Karmok zörögtek odalent a létrán. – Jön! Gyújtsatok tüzet!

A két szerzetes elkapta a karját, és tiltakozó kapálódzása ellenére a legközelebbi ajtóhoz vonszolták. Mások felemelték a fejüket munkájukból, és mint egy fészekalja tonzúrás sirály, tágra nyílt, értetlen szemmel bámultak rá. A lény szét fogja tépni őket, még mielőtt a fény végezne vele.

– Jön! – Abelard rúgott egyet sebesült lábával, és eltalálta egyik foglyul ejtője térdhajlatát. Az megingott, és elengedte a karját

Ő kiszabadulva megpördült.

– Ott! – mutatta. – Nézzétek!

Pár szerzetes végre meghallotta, és abbahagyták a munkát.

Ragadós, sűrűn folyó feketeség bugyogott föl a kazánházból, ezernyi szemmel, fűrészes végtagokkal szondázva, tapogatva a világot. Csapott egyet, és szilánkokra zúzott egy asztalt a közelben. A szerzetesek szétrebbentek. A lény számtalan száját kinyitva rémítő sziszegést hallatott.

A papok és szerzetesek gyakran foglalkoznak a halál gondolatával, így Abelard is gondolkozott már azon, hogy mik lesznek az utolsó szavai. Az „Én megmondtam!” nem szerepelt a listán.

A lény felordított, és eleven sötétségkarmával odacsapott. Abelard félrehajolt, és a karom eltalálta a másik karját fogó szerzetest. Az szétrepedt, mint egy túlérett gyümölcs, ha tűt szúrnak bele. Abelard az ajtó felé menekült.

Öt lépés után megtorpant. A levegő csípőssé, élessé vált, mint vihar előtt.

Ms. Kevarian állt az üzemiroda ajtajában. Félrebillentett feje és ferdére húzott szája egy sivatagi gyíkra emlékeztette Abelardot, amelyet egyszer egy különleges állatok tárolójában látott. A gyűjtemény tudós gazdája mutatott a látogatóknak egy skorpiót, amelynek a csípése másodpercek alatt meg tudott ölni egy felnőtt embert, majd a skorpiót egy laposfejű sárga gyíkkal együtt egy üvegtartályba tette. A gyík ugyanolyan arckifejezéssel nézte a veszedelmes rovart, ahogy Ms. Kevarian nézte a szoba közepén dagadó és égő árnyékot.

A tudós egy vásári kikiáltó időzítésével elmagyarázta, hogy ez a gyík főleg skorpiókkal táplálkozik.

Ms. Kevarian rendületlenségét egy váratlan mozdulat váltotta fel. Begörbítette egyik kezén az ujjait, mintha homokot akarna felmarkolni a tengerparton. Abelard háta mögött az árnylény ütésre készen megfeszített horgos csápjaival a betolakodó felé rugaszkodott.

Ms. Kevarian szemmagasságba emelte, és a gyakorlottak nyugalmával ökölbe szorította a kezét.

Egy a semmiből támadt szélroham lelapította Abelard haját, és majdnem kivitte a szájából az égő cigarettát. Villám cikázott a szoba falai között, de fény és dörgés helyett csak egy rázkódáshullám kísérte. Amikor kinyitotta a szemét, a lény mintegy fél méterrel a padló felett lebegett egy szilárd levegőbuborékba zárva, a maga teljes groteszkségében. Dühödten kaparászó karmai lesiklottak az ívelt, átlátszó falakról. Ms. Kevarian ujjai összébb szorultak, mire a buborék zsugorodni kezdett. A karmok hasztalan karistoltak; a végtagok elgörbülve egymásba csavarodtak, mint nedves törülközők, melyeket nekinyomnak egy üvegajtónak. Ms. Kevarian még jobban összeszorította az öklét, és a láthatatlan gömb még szűkebbé vált. Póklábak olvadtak bele vastagabb csápokba, és préselődtek vissza az árnyékba. Panaszos sziszegés hangzott a Ms. Kevarian mesterkedését kísérő csendben.

A buborék formátlan fekete masszává sajtolta össze a lényt. A tetején maradt egy kis nyílás, amelyben kétségbeesetten csapkodott egy rágópár. De a buborék tovább zsugorodott, így a rágók is eltűntek, és nem maradt más, csak egy százhúsz, kilencven, hatvan, harminc centi átmérőjű, ragadós gömb.

Ms. Kevarian bevonult a szobába. Cipősarka gyászindulóhoz méltó ritmust kopogott a kőpadlón. Mire kartávolságnyira ért az árnybuborékhoz, annak átmérője legfeljebb négy centiméter volt, és enyhén remegett. Amikor szabad kezével odanyúlt, hogy kivegye a levegőből, nem lehetett több két és fél centinél. A hüvelyk- és mutatóujja közé fogva egy centiméteresre zsugorodott.

Akkor kinyitotta a száját, bekapta, és lenyelte a sötétséggel tele pirulát.

Egy rózsaszín nyelv jelent meg, hogy megnyalja a felső ajkát. Akkor odafordult Abelardhoz, aki majdnem összerándult a tekintete erejétől.

– Örüljön, hogy épp akkor jöttem, amikor. Hatékony riasztóik vannak a szentélyben.

Abelard egész testében remegve bólintott.

– Mi… – A hangszalagjai, akárcsak a többi izma, megtagadták az együttműködést. – Mi volt ez?

– Az istenek egyik patkánya – felelte a lady. – A rejtőzködés felbosszantotta. Dühös és éhes volt. Só kellett volna neki. Hol találta?

– Od-odalent – dadogta Abelard.

– Rendszeresebben kellene takarítaniuk a templomukat. – Ujját begörbítve magához hívta. – Jöjjön. Dolgunk van.

•

Shale vörös pontja úgy pattogott a Tara agyában lévő térképen, mint egy labda. Valahányszor úgy gondolta, hogy Shale végre rátalált egy igazi búvóhelyre, ő irányt váltott, és földalatti alagutakon, magasvasutak nyomvonalán keresztülszáguldva ismét Midtown felé tartott. Tara a mellékutcákba irányította a hintóját, és mindaddig távol tartotta magát a főutaktól, amíg végül, feltehetőleg miután a sereg rátalált, Shale a Kell’s Bounty kikötőhelyétől három kőgáttal északra, egy raktárépületnél megpihent.

Kihalt, veszélyes része volt ez a városnak, ahol lakatlan, karmoktól felszántott falú házak bámultak betört ablakaikkal és kapuikkal az éjszakába. Homályos fényű utcai lámpák világították meg a rothadó szeméttel és mindenféle limlommal teli rakpartokat. Nappal a raktárépület egészségre ártalmas, éjszaka minden létező szempontból veszélyes helynek látszott.

Tara kifizette a lovat, és a céljától két háztömbnyire kiszállt a kocsiból. A dokkokkal szomszédos utcákon keresztül nem volt olyan nehéz eltalálnia a raktárhoz, mint tartott tőle. Egy zsebtolvajokból álló banda megpróbált rátámadni, de ezek nem jelentettek gondot. A tolvajok ebben a városban egy kis tűztől és a halálos veszély legkisebb jelére elmenekülnek.

Az igazi zsákmányát nem lesz ilyen könnyű megfélemlítenie.

A raktárépület kapujában nem strázsáltak őrök, és a tetőn sem látott senkit lesben állni. Nem mintha számított volna rá. Az Őrzők úgy ismerték Alt Coulumbot, mint a tenyerüket, és úgy olvadtak be a város árnyakkal teli, sötét zugaiba, mint a farkasok az erdő mélyének sűrűjébe. Könnyen lehet, hogy az a csavargó, aki ott alszik silány takarója alatt összekuporodva, ernyedten lógó kezében italosüveggel, az utcai lámpa alatt, közéjük tartozik. Vagy az a szajha, aki ott vánszorog az utcán, vagy a fél sarokkal arrébb a falnál hugyozó részeg. De még valódi alakjukban is könnyedén elrejthette őket bármilyen árnyék vagy kiugró falsík.

Ha most öt percig itt áll egy elhagyatott raktárépület előtt, azon tipródva, hogy bemenjen-e, azzal túl sok időt veszteget el. Tara tehát fölszegte az állát, átvágott a foghíjtelken, és felmászott a rámpán a rakpartra. A hulladékokat kerülgetve eljutott az egyik még épen maradt kapuhoz. A másik, sarokvasáról leszakítva, bedőlt a mögötte lévő kőpadlóra. Átlépett a küszöbön.

A romos és már régóta kifosztva álló raktárépület nem tűnt holmi vallásos tartalmú felkeléshez ideális főhadiszállásnak. Az ember azt várta volna, hogy a vízköpők felhőkarcolók tetejét szemelik ki, ahol fogakkal teli pofájukat kitátva ihatják a felkelő holdat, nem pedig egy ilyen helyet, ahol a csupasz kőpadlón heverő törött rekeszekbe patkányok fészkelik be magukat, amíg meg nem jelennek a macskák. A magasba nyúló, repedt üvegű ablakokon át beszüremlett az utcai gázlámpák sárga fénye és a felhőkön visszatükröződő halvány derengés. Az épület legtávolabbi végében egy réges-rég elhagyott munkafelügyelői iroda emelkedett korhadt faoszlopokon hat méterre a föld fölé.

A Tara agyában lévő térkép helyes volt, de nem pontos. Shale itt volt valahol ebben az épületben, de ennél többet nem tudott. Arra számított, hogy egészen addig futni fog, amíg az övéi rá nem találnak. Ehelyett lesben áll valahol elrejtőzve?

Hirtelen mozgásra lett figyelmes. Egy halom törött rekesz mögött elmozdult egy árnyék, túl nagy, semhogy rágcsáló vagy macska lehetett volna.

Óvatosan előrelépett. A keze a szívéhez emelkedett, és egy csuklómozdulattal, kék villanás és sercegő hang kíséretében kirántotta a kését. A kés hidegkék fényfoltot festett a lába elé. A sercegő hang és a fény elárulta a helyét és a Tudásban való jártasságát a rejtőzködve figyelőnek, de híján volt a gyengébb fegyvereknek. Jobbra kerülve közeledett a törött rekeszekből álló halomhoz, hogy a sarokhoz érve biztos távolságot tartson.

A rekeszek mögött csak puszta követ talált.

Képzelődött volna? Az éjszaka sötét volt, az épület nyugtalanító, de csak nem ijedt meg annyira, hogy egy árnyék után kapkod? Bosszúsan nézett körül, keresve, hogy mi zavarhatta meg: egy fürgén elmenekülő gyík, egy támadó, aki olyan helyzetbe akarta hozni, ahol könnyebben ráronthat, egy hajléktalan, aki fedelet keresett a sötétség és a dokkokat környező utcák veszélyei elől.

Semmi.

Hangtalan sóhajjal fölegyenesedett, és az oldalához bocsátotta a kését. Shale kisiklott volna nyomkövető varázslata alól? Ahhoz le kellett volna tépnie az arcát, és hagyni, hogy begyógyuljon. Ilyen hatékony regenerációs képességgel rendelkezett volna? Egy arc visszahelyezése nem csak a hús visszanövesztéséből áll. Az érzékszerveknek is meg kell gyógyulniuk, nem beszélve a sokezer idegvégződés egymáshoz illesztéséről. Mindehhez óriási energiára van szükség, és rengeteg fájdalommal jár…

Miközben a fájdalomról elmélkedett, megnyílt alatta a padló, és ő karjaival csapkodva, hadonászva zuhant a mélybe.

TIZENHATODIK FEJEZET

A Feketeruhások úgy rajzottak az épületek tetején és Alt Coulumb mellékutcáiban, mint hangyák egy piknikezőhelyen, ahonnan elmentek az emberek. Egyikük egy háztető szélén kuporogva fürkészte a várost az emberi szemnél nagyobb fénytartományt belátó szemével. Egy másik zászlórúdról zászlórúdra ugorva járta be a szórakoztató negyedet. Egy ötvenfős csoport háztömbönként szaglászta végig a várost, néma csöndben haladva a mellékutcákban.

Már a látványuk is elég volt, hogy kioltsa a városszerte ébredező nyugtalanság szikráit, és ahol ez mégsem volt elég, ott személyesen léptek közbe. Egy középkorú élelmiszerbolt-tulajdonos megütött egy sovány, fiatal nőt, aki ennivalót próbált lopni, és már emelte a kezét, hogy újra üssön, amikor fekete eső zúdult rájuk, és elálltával mindkettőjüknek hűlt helyük volt. A dokkok közelében egy csapat dühös fiatalember gyűlt össze, hogy meghallgassanak egy végítéletről szónokló jóst, de hirtelen húsz Feketeruhás termett ott, s figyelt némán a tömegben, ahol eddig egy sem volt. A próféta haragja megtört, amikor Justicia vakon fürkésző tekintete megállapodott rajta. Tetovált ajkán elakadtak a félelem és gyűlölet szavai.

Jóllehet a Feketeruhások elbántak az útjukba eső bűnözőkkel és őrültekkel, ma éjjel nem vadásztak emberekre. Kőemberekre vadásztak.

Egy vízköpő elrabolt egy szemtanút Justicia kórházából, vagy lehet, hogy úgy tett, mintha ő maga lenne az a szemtanú – Justicia sok elméje megoszlott ebben a kérdésben, és a vita végigdühöngött ezernyi aktív Feketeruhás agyán, végigtáncolt az idegsejtjeiken, és győzködte egymást agyuk asztalai körül. Egy kőember szökésben volt, ezt biztosan tudták, márpedig olyan, hogy magányos kőember, nem létezett. A halott Seril gyermekei csapatban mozogtak, vagy sehogy.

Justicia mérlegre tette mások szívét, és nem sok gondolatot szentelt a sajátjának. Ha megvizsgálta volna az érzelmeit, talán felismeri a játszma közben kudarcot vallott sakktehetség ingerült haragját. Halandók avatkoztak bele a dolgába, márpedig ő féltékenyen őrizte a maga hatáskörét. Szüksége volt arra a kőemberre és a testvéreire: vonultasd fel őket az őrjöngő tömeg előtt, vádold őket gyilkossággal és istenkáromlással, és helyreáll a béke. A felülről irányított gyűlöletet könnyű ellenőrzés alatt tartani.

Feketeruhások özönlöttek be Alt Coulumbba, néma varjak emberi testekkel. A kőember ugyan megzavarta felderítő és üldöző munkájukat, mivel gyors volt, és sokféle alakot tudott ölteni, de halandó volt, korlátok közé szorított, esendő. Ügyesen játszott, de egyszer elkövet valami hibát, és a gyilkosság megtörténik.

Justicia várt, közben élesítette a kardját, és fényesítette a mérlege tányérjait.

•

– Tara itt sincs – ismerte el Pelham kapitány, miközben kivágtattak – mint vad üldözést folytató éjjeliőrök – a raktárházból.

Cat csak azért nem forgatta a szemét, mert akkor könnyen letérhettek volna a járdáról, és ebben a városrészben az ember sohasem tudhatja, melyik pillanatban bukik fel egy gödörben vagy egy útonálló által felállított drótakadályban.

Pelham kapitány utasította a vezető nélküli hintójukat, hogy maradjon olyan távol, amennyire csak tud, anélkül, hogy szem elől veszítené Tarát, aki hol bevette magát a vízparti negyedbe, hol maga mögött hagyta azt, majd ismét betért, mindvégig egy olyan labirintusban haladva, amelynek útjait egyedül ő ismerte. Talán ez is a Tudás része volt, de az is lehet, hogy csak az üldözőit akarta lerázni. Amikor a legutóbb átrobogtak a tengerparti útszakaszon, egy sarkon befordulva még látták, hogy Tara hintója eltűnik a sötétségben, de ő már nem volt rajta.

Nyilván leugrott a hintóról, és gyalog folytatta az utat. Jobb ötletük nem lévén, az ódivatú gyalogláshoz folyamodtak. Eddig valamivel több, mint a térség raktárainak felével végeztek. Ami azt jelentette, mint Pelham kapitány derűsen emlékeztette Catet – aki ebben nem talált sok okot a derűre −, hogy a felénél valamivel kevesebb van még hátra.

Nehéz volt eldönteni, melyik raktárépület foglalt, és melyik üres. A dokkok közelében lévő épületeket nem volt célszerű jó állapotban tartani. A tiszta, jól karbantartott raktárakban értékes rakományt tároltak. Ezeknek a raktáraknak a tulajdonosai már régen rájöttek, hogy néhány kitört ablak és trágár falfirka, az egyik falon tűzvész, a másikon vízkár nyoma elég ahhoz, hogy az errefelé sűrűn portyázó fosztogatók ne tudják megkülönböztetni a célpontot az elhagyatott, üresen álló építményektől.

Fogytán volt az idő. Új taktikát kellett kigondolniuk.

– Menjünk erre – mutatott Cat a főútról nyíló egyik sötét mellékutcára. – Erre rövidebb.

– Ugye nem azért akarsz becsalni ide, hogy aztán kényszeríts, hogy szívjam a véredet? – Az utolsó szót vaskos óvilági kiejtéssel mondta, de sokatmondó mosolya, mellyel kivillantotta tépőfogait, nyomban eltűnt, amikor meglátta a nő dühös arcát. – Csak tréfáltam – mondta sután, miközben Cat elvonult mellette.

– Miféle tréfa ez?

– Olyan, ami arról szól, hogy félvállról veszem, hogy kis híján megölted magad.

– Tudtam, hogy mit csinálok.

– A legtöbb öngyilkos tudja.

Cat szája megfeszült. A keze remegett, de erőt vett magán. Ma nem volt rajta elég ideig a ruha, és ez feszültté, ingerlékennyé tette. Pelham tépőfogai, bár nagyszerűek voltak, Justiciát kevéssé tudták pótolni. Kimért léptekkel haladt végig az utcán, Pelham pedig követte.

– Nem ez az első alkalom, hogy megharaptak – morogta.

– Akkor gyakorlott felhasználó vagy. Annál jobb.

– Én nem használlak téged.

– Dehogynem. – Pelham a szájára mutatott. – Szükséged van erre. Hogy hozzájuss, használnod kell engem és a hozzám hasonlókat.

Árnyékok gyülekeztek az előttük lévő szemeteskukák körül, és jobbra tőlük egy rakás szemét árasztott undorító bűzt. Cat sarkon fordulva megállt Pelhammel szemben.

– Te is megkapod a részedet az üzletből.

– Arra gondolsz, hogy szükségem van a véredre? A francba is, figyelj, nem minden vámpír olyan csoffadt pióca, mint azok a kölykök odaát a szórakoztató negyedben. Vannak köztünk, akik jó kapcsolatot ápolnak azokkal, akikből inni szoktak. Vannak, akik vadásznak. Mások átképzik magukat, vagy állatokból isznak. Ne bocsátkozz feltételezésekbe, csak hogy megnyugtasd a nyavalyás kis szenvedélybeteg egódat.

A sértéstől Cat tágra nyílt szemmel meredt a férfira, és a tiltakozás egymásra torlódó szavai végül nem tudtak kiszabadulni a torkából. Mindkettőjük szerencséjére az útonállók, akiket a főútról való letérésük előtt Cat a sikátorban ólálkodni látott, épp ezt a pillanatot választották a megtámadásukra. Az első, egy nagydarab, fokhagymabűzös leheletű, fiatal fickó, hátulról elkapta Cat nyakát, és ugyancsak meglepődött, amikor a nő az ágyékánál fogva megragadta, és a támadó lendületét kihasználva bevágta őt a szemétkupacba. Három társa, késsel a kezében, addigra már épp ugrott, így esélyük sem volt elmenekülni.

Tíz másodperc múlva Cat fájdalmas karkulccsal tartotta fogva az egyik útonállót, miközben Pelham kapitány a másik kettő között állva, a tarkójukat szorítva tette őket mozgásképtelenné. A legfürgébb haverjuk nyöszörögve feküdt a mocsokban.

Cat foglya addig ficánkolt, amíg a nő csavart egyet a karján, amitől a férfi nyüszítve felsírt, és feladta a harcot. Cat végignézett rajta: hosszú, zilált fürtökben összetapadt haj, többnapos borosta, a jobb fülében három, a balban egy fülbevaló. Barna gyapjúinge valamikor a régmúltban sárga lehetett, bőr térdnadrágján pedig több volt a szakadás, mint a bőr.

Nemrégiben jól elbántak vele, és nem csak Cat. Arcán és szakadt inge alatt a mellkasán jól látható sávokban égésnyomok látszottak. Közönséges tűz nem okoz ilyen sérülést. Ez a tűz villámgyors ostorcsapásokként érte a testét, amitől a ruhája nem lobbant lángra.

– Üdv, fiúk! – szólt Cat. – Azt az ifjú hölgyet keressük, aki ezeket a sérüléseket ejtette rajtatok. Sötétbőrű, százhetven magas, göndör, fekete hajú, csinos, szeplős. Utoljára lángokkal övezve láttátok, hm?

– Semmit se láttunk – szortyogta a foglya, miközben orrán-száján át dőlt a vér.

– Na, akkor próbáljuk meg újra. – Cat még egyet fordított a fickó karján, mire a vállából olyan hang hallatszott, mint amikor összegyűrnek egy fémfóliát. – Mondd meg, hova ment a barátnőnk, és elmegyünk. Ha nem árulod el, akkor itt maradunk.

A férfi a vállán át Catre nézett. Tágra nyílt szemében rémület látszott.

Cat mosolygott. Raz úgyszintén.

•

Az éjszaka előrehaladtával mind nagyobb tömeg gyűlt össze a szentély alatt. A kezdeti tiltakozók elvegyültek, és végül úgy eltűntek az újonnan érkezők között, mint tintacseppek egy tiszta vizű medencében. A korábbi rémületkeltő, dühös kiáltásokat türelmes csend váltotta fel. A szentély, mint egy megzavarodott iránytű mutatója fúródott a felhőkbe, és Alt Coulumb népe a Feketeruhások kordonja mögött állva, ülve vagy térdelve, reménykedve nézett föl a fekete torony csúcsára.

A szentély főlépcsőjén lefelé lépkedő Ms. Kevarian mögött haladva Abelard felismert, vagy felismerni vélt a tömegben néhány arcot: egy kikiáltóét, aki mellett aznap reggel elhaladtak, egy cukorkaárusét, akit az előző esti szórakoztató negyedbeli kiruccanásán látott, egy fiatal nőét a céhbíróságról. Még néhány öltönyös-nyakkendős northside-i eljött, s most ők is ott figyeltek és várakoztak. Korábban a tömeget összekovácsolta a harag; most egyénenként álltak ott, egymás mellett, összegyűlve.

Elámult a tömeg átváltozásán, és amikor erre rájött, elszégyellte magát. Nem lett volna szabad ilyen kevéssé megbíznia a városban vagy a lakosaiban. Szenvedélyesek voltak, igen, erősek is, ugyanakkor bölcsek.

A tömegben sokan gyertyát fogtak a kezükben, és a libegő lángok fényt és árnyékot vetettek az arcokra.

Ms. Kevarian léptei alatt már a szentély parkolójának fehér kavicsszőnyege ropogott.

– Van egy áruló a templomban – szólalt meg Abelard. A megmenekülése után egy szuszra elmondott mindent, amiről a kazánházban tudomást szerzett, Ms. Kevarian végighallgatta, és ha valami nem volt világos számára Abelard elbeszélésében, egy-egy rövid kérdést tett fel. Amikor Abelard kifogyott a szuszból, Ms. Kevarian beszámolt neki a bíborossal folytatott beszélgetéséről, de a fiú történetéhez nem fűzött megjegyzést. Abelard most újra megpróbálta a probléma lehető legközvetlenebb felvetésével valami reakcióra bírni. – Egy kém. Szabotőr.

– Valóban. – Ms. Kevarian kezét felemelve intett a szentély kapuja közelében ácsorgó hintók egyikének. A feléjük induló ló egyforma gyanakvással nézte a tömeget és a Feketeruhásokat.

– Hónapok óta lopták az energiát Justiciától.

– Meglepő – válaszolta szárazon Ms. Kevarian.

– Számított rá?

A közeledő hintó zörgése közben a nő Abelard felé fordult.

– Szerepelt a lehetőségek között. A szervezetük nagy, és nem kifejezetten biztonságos. Meglepne, ha nem lettek volna rések a rendszerben.

– Ártani fog ez az ügyünknek?

– Rendes körülmények között árthatna, de itt különleges körülmények játszanak közre.

– Mire gondol?

– Nem tudok eleget ahhoz, hogy elmondjam. Több információra van szükségem.

– Ezért kell ennyire rohannunk?

A hintó a lépcső aljához állt. Hátsó ajtajai kinyíltak, noha kéz nem érintette őket.

– Mi, drága Abelard, különböző okok miatt rohanunk. Maga azért, mert meg kell találnia Ms. Abernathyt. – Zsebéből rózsafüzért vett elő, melynek utolsó szeme elnagyolt nőalakká volt formázva. – A nyomkövető rózsafüzér majd elvezeti hozzá. Mondjon el neki mindent. A titkos szobát, a tőrt, a szörnyet, mindent. Mesélje el a bíborossal folytatott beszélgetésemet, úgy, ahogy elmondtam magának. Fogalmazzon világosan, pontosan, és ne túlozzon.

– Én ön?

Ms. Kevarian beszállt a hintóba

– Énrám sokkal rosszabb sors vár. Randevúm van, kedves novíciusom, egy kígyóval, aki nem fél sem tűztől, sem kardtól. – Abelard zavart arcát látva elfintorodott. – Üzleti vacsorára vagyok hivatalos. Nem lenne célravezető, ha maga is részt venne rajta, ami nem is baj. Fontosabb, hogy megkeresse Tarát. Ne adja fel a keresést.

– Igenis, ma’am.

– Legyen óvatos.

Becsukta az ajtót, és a hintó elindult.

Abelard magára hagyottan, szobormereven állt a sokaság előtt. Az emberek figyelték. A gyertyalángok reszkető tükörképe csillogott reménykedő szemükben.

A nyomkövető rózsafüzér himbálódzva lógott az ujjai között.

– Mit tegyek veled? – szólt hozzá.

A gyöngysor megrándult, megpördült a kezében, majd a tengerpart irányába mutatva mozdulatlanul, feszesen megállt a levegőben.

Abelard egy másik hintót keresve körülnézett.

•

Tara kiszélesedő pengéjű késével vagdalkozva zuhant lefelé a sötétségben. A penge derengő fényénél a leérkezését megelőző másodpercekben pillantotta meg az alagsor padlóját. A bordái megreccsentek, a fejét pedig beütötte a kőbe. Az ajtó, melyen át lezuhant, automatikusan bezárult odafönt; csapdába esett.

Csapdában volt, de nem egyedül. A közeli falakról karmok karistolása, kőszárnyak suhogása verődött vissza. A pincében a nyirkos föld, a kemény kő, a frissen kovácsolt acél és az eloxidálódott ezüst szaga terjengett. A sötétben épp csak sejteni lehetett a smaragdzöld szemüket reménykedve rászegező vízköpők körvonalait.

Ha a halálát akarták volna, már halott lenne. Ha el akarták volna kapni, hogy megkínozzák, már rárontottak volna, és nem hagyják, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Guggolva, majd felállva ellenőrizte a csontjait. Nincs súlyos törés. Legföljebb megrepedhetett egy bordája. Jól van.

De mire várnak?

Ujjait megperdítve visszasüllyesztette kése hideg villámát a testébe. Gesztus. Békés szándékkal jöttem.

Egyedül volt a zárkában. Hazugsággal semmire sem megy. Úgy érezte, újra ott áll a Titkos Iskola vizsgálóbizottsága előtt, de ezúttal nem azért, hogy harcoljon.

– Segíteni akarok – mondta.

Tompa fény gyúlt körülötte, és végre látott. Ez az alagsori helyiség egykor egy keresztben-hosszában talán tíz méter nagyságú, csövekből, gerendákból és sárgaréz drótból épített ráccsal fedett száraz pince volt. A több évtizedes hordórakomány maradványai a sarkokban álltak egymásra halmozva. Törött abroncsok rozsdás, éles vasai álltak ki a rég elkorhadt deszkákból. Az egyik falhoz tiszta hálózsák támaszkodott, fémdarabkákkal, vallásos tárgyú képekkel és személyes holmikkal körülvéve.

Tara a szoba közepén állt. Vízköpők vették körül, egyenként két és fél, három méter magasak. Némelyik ijesztően vékony, a másik zömök, vagy csupa izom, vagy éppen pocakos, de mind kemény kőből faragva. Az erős kőkarok olyan vállakból nőttek ki, amelyek az egész világot elbírnák. A kezek ujjai kampós körmökben végződtek. Az összecsukott szárnyak meg-megrándultak. Öt hím, öt nőstény, valamennyi rémítő.

A legkevésbé az arcuk volt emberi: nem volt köztük két egyforma, baljós vonásaik különös módon nemességet sugároztak. Egyiküknek hosszú ormánya és a farkaséra emlékeztető fogai voltak, és négy madárszeme, a másiknak madárcsőre és tollas kőtaréja, a harmadik agyaras, mint egy vadkan, és szakállas, mint egy vén tudós. Smaragdzöld szemükben értelem fénylett, s habár a szem ívelése idegen volt, a tekintet éles, mint az emberé. Ezek a lények élvezték a vadászatot, távol állt tőlük a csömörig lakmározó dögevők álmos unalommennyországa.

Shale a falnak támaszkodva kuporgott. Zihálva vette a levegőt, az oldalán lévő sebből sötét vér szivárgott. Egy fiatalember – vagy emberformájú vízköpő – térdelt mellette, és egy koszos törülközőt szorított a sebére.

Egy termetes női vízköpő állt Tara előtt, tompán kifaragott arca széles volt, mint egy tigrisé. Mindannyiuk közül egyedül ő viselt valami díszt: ezüstlánc csillogott a homlokán.

– Milyen segítséget tudsz nyújtani nekünk?

Tara emlékezett rá, hogy a Xibalba tetején már hallotta mennydörgő hangját.

– Én… – Kiszáradt a szája. Ms. Kevarian szája nem száradt volna ki, ha ő állna itt. – Megmentettem a hírvivőtök életét.

– Úgy, hogy elraboltad őt. – Tara nem hallott haragot a nő hangjában. Sőt, talán inkább egy leheletnyi derűt érzékelt benne. Remélte, hogy így van. Eszébe jutott, amikor Abelard arról az istenháborúk végén lezajlott csatáról mesélt, és emlékezett Alt Coulumb összekarmolt köveire is. Láttál már valaha feldühödött vízköpőt?

Erre volt szüksége. A vízköpők bebizonyíthatták, hogy Kos egyháza nem felelős a tűzisten gyengeségéért. Az ő bizonyítékuk birtokában visszazavarhatja Denovót a laboratóriumába. Itt van az ő fegyvere, ha elég hosszú ideig életben marad, hogy megtalálja.

– Justicia abban a hitben van, hogy a hírvivőtök ölte meg Cabot bírót. Az sem szolgálja a javatokat, hogy tegnap este megtámadtatok.

Mialatt beszélt, néhány kőember vicsorgott. Dühös morgást hallott a háta mögött is. A kőasszony felemelte az egyik kezét, mire ismét csend lett a titkos cellában. Szemmel láthatóan ő volt a vezérük. Shale Aev néven emlegette.

– Mire gondolsz? – kérdezte Aev.

– Shale nem ölte meg a bírót. Belőle a Tudásnak még a csírája is hiányzik ahhoz, hogy képes legyen megkötözni Cabot lelkét. Másképpen nem tudtam volna ellopni az arcát. Különben is, miért ölte volna meg Cabotot, amikor ő nektek dolgozott? – Tara farkasszemet nézett önmaga tükörképével a vízköpő drágakőként fénylő szemében. – Illetve azon dolgozott, hogy Kos érdekében segítsen nektek. A tűzisten hónapokkal ezelőtt megkérte, hogy az egyház tudta nélkül segítsen átszállítani mérhetetlen mennyiségű lélekanyagot. Kos szereti az egyházát. Miért tenne ilyesmit? Hacsak nem akarna segíteni az egyház esküdt ellenségének, egy olyan csoportnak, amelyet ez a város több mint négy évtizeddel ezelőtt száműzött, de ő továbbra is az adósának érzi magát: Seril őrseregének.