A TÍZARANYAS PILLE REGÉNYE

A nemrégiben megjelent legújabb magyar lexikonban a pillékről is szó esik. Az ismertetésben meg van említve a Valeria orbicularis nevű ritka pillefaj is, mint a budai hegyek specialitása.

Hát én ezt a Valeria-ügyet megellenzem. Úgy is, mint minden hiábavalóságok tudora, úgy is, mint szegedi ember.

Először is ezt a Valeriát nem hívják Valeriánák. Mikor a Pallas-lexikon V betűje készült, akkor még úgy hívták, mert azt hitték, hogy a Valeria-pillék közé tartozik. Azóta azonban önállósították, és lett belőle Oxytripia. Ez alatt a név alatt aztán olyan érdemeket szerzett, hogy megipszilonosították, és most Oxytrypia orbiculosa a becsületes neve. Lehet, hogy mire a Révai-lexikon V betűje elkészül, akkorra megkapja a harmadik ipszilont is. Igaz, hogy ő minderről nem tud semmit, de az nem baj. Ha az emberek felül is sok mindenféle intézkedés történik a megkérdezésük nélkül, a pillangók is viseljék el a sorsukat türelemmel. Aminthogy nem is igen tud róla senki, hogy a pillangók valaha zokszót ejtettek volna.

Különben van az Oxytrypiának magyar neve is: Körjegyű ardóc. De hát ez még görögebbül van, mint a tudományos neve, és erre nyilván még úgyse ért. Körjegyűnek azért körjegyű, mert a felső szárnyán, a mindenféle „sáv”, „szalag”, „hullámvonal”, „nyíl folt”, „vesefolt”, „csapfolt”, „lobos folt” közt a „középtér”-en „körfolt” is található. Hanem, hogy mért ardóc, azt én sem tudom. Azt csak az öreg Frivaldszky tudta, ha tudta, aki a hatvanas évek elején adta ezt a nevet hősünknek.

Hőst mondok, mert az Oxytrypiának olyan kalandos históriája van, aminek nincs párja a pillangótörténelemben. Van abban harc, háború, munka, diplomácia, de még szép asszony is.

Az Oxytrypia orbiculosa első példányát 1798-ban fogták Szeged környékén. (Azért van nekem jussom ebbe a dologba beleavatkozni. Meg kell védenem a városom dicsőségét. A „szegedi kormány”-t kínáltuk Budapestnek, de nem kellett neki. A szegedi pillangót most már azért se adjuk oda.) Hogy, hogyse, a lepke, amely még akkor névtelenül libegett a világűrben, Koy Tóbiás budai entomológushoz került.

Koy Tóbiás ugyan bécsi ember volt, aki az udvari kamara pénztárosának került Magyarországra, de azért mégis ő volt az első magyar ember, akinek rovargyűjteménye volt. (Abban az időben a szittyáktól nem is lehetett ilyen bolondságot várni.) Az öreg német ürgette-forgatta a selyempillénél valamivel nagyobb, de sokkal gracilisabb sötét tarka szegedi leletet, de nem tudta, melyik skatulyába szúrja bele, mert ilyent még sose látott. Nem talált hozzá hasonlót a szakkönyveiben sem. Más bogaras ember, akivel összeülhetett volna tanácskozni, nem találtatott a magyar korona országaiban. Kapta magát, kiküldte a csodát Erlangenba, tudós barátjához, Eugen Johann Cristoph Esperhez, aki teológusból lett múzeumigazgató, és hatkötetes könyvet írt Európa pilléiről. Ez az Esper vezette be a mi lepkénket az irodalomba, adván neki vezetéknevet, keresztnevet és beosztást, amint az megillet egy beérkezett pillét, akinek még az a jelessége is megvan, hogy nincs belőle több, csak egy.

Hogy az erlangeni tudós milyen csoportba, milyen családba és milyen nembe sorozta be Szeged reprezentánsát a pillangóvilágban, s hogy hatvan éven keresztül hogy disputáltak össze az atyafiságán azok a Hfsz.-ek, F.-ek, Led.-ek és Staud.-ok, akiket a lepkések úgy tisztelnek, mint az evangélistákat, az miránk közönséges halandókra nem tartozik. Nekünk elég annyit tudnunk, hogy az első Oxytrypia baj nélkül hazaérkezett Erlangenből, Koy Tóbiás külön dobozt készíttetett neki, s vigyázott rá, mint a szeme fényére. Az ő halála után Frivaldszky birtokába került az unikum, attól megvette a Nemzeti Múzeum, s ott már régen megünnepelte a százéves jubileumát is, ha el nem felejtette.

Történt azonban 1847-ben, hogy Merkl pesti evangélikus tanító a Városligetben fogott egy Oxytrypiát, lévén a kezdő bogarászoknak olyan szerencséjük, mint a kezdő kártyásoknak. Persze nem tudta, szegény feje, hogy mit talált, s begombostűzte a kincset a káposztapilléi meg a szenderei közé. Ott látta meg egy jó szemű pillekereskedő, Kindermann Albert, aki éppen akkor jött meg oroszországi gyűjtőútjáról, hozván magával egy láda csudaszép orosz pillét meg egy csudaszép orosz asszonyt. Kindermann rögtön ráismert az addig csak szakkönyvekben látott ritkaságra, de jó üzletember létére nem kapott rajta mohón, hanem válogatott még hozzá egy-két közönséges pillét, s akkor cserét ajánlott a tanítónak, néhány fémes ragyogású orosz Plusá-t. A naiv Merkl kapott az üzleten, Kindermann hazavitte az Oxytrypiát, s néhány hét múlva már el is ígérte egy bécsi gyűjtőnek tíz aranyért. S a városligeti Oxytrypia ki is vándorolt volna Bécsbe, ha közbe nem lép egy magyar gyűjtő, Praznovszky Ignác.

Praznovszky tulajdonképpen úr volt, gavallér magyar úr, módos pesti ügyvéd, a Károlyi grófok ügyésze – de szenvedélyes entomológus is, nemcsak szép asszonyok, hanem szép pillangók kedvelője is. (Hiába, negyvennyolc felé járt az idő, a nemes urakat is kikezdte már a tudományos métely.) Ez a szenvedélye tette barátjává Kindermann-nak, akinek házához járatos volt, s ez ejtette kétségbe, mikor meghallotta, hogy Bécsbe akarják vinni a második csudapillangót. Mindjárt megajánlotta érte a tíz aranyat ő is, de a kereskedő a bécsi üzletfelével való megállapodásra hivatkozott. Ő már a szavát meg nem másíthatja, ha szolid hírében nem akar kárt szenvedni. Szorultságában aztán Praznovszky diplomáciai úton próbált boldogulni: a szép Kindermann-nét nyerte meg szövetségesének, s kereszttűz alá vették a pilleboltost. Aigner Lajos, aki első történetírója volt a nevezetes lepkének, úgy meséli, hogy Praznovszky térden állva kérte Kindermanntól a lepkét, s az asszony ugyanakkor addig istenkedett az urának, hogy az kénytelen volt engedni a barátság és a családi békesség kedvéért. Tíz aranyért Praznovszky Ignácé lett a pesti Oxytrypia, ami akkora összeg volt akkor, hogy mostani bankóban kalappal kellene mérni. És befejezi az Oxytrypia-romantikának ezt a szakaszát az, hogy Praznovszky halála után, a nyolcvanas években a gyűjteményét a szegedi múzeum vette meg. Így került az első Oxytrypia Szegedről Budapestre és így került a véletlen szeszélyéből a második Oxytrypia Budapestről Szegedre, s így vagyok én egyéb naplopó foglalkozásaim mellett ez idő szerint a legdrágább magyar pillangó pásztora.

A pille romantikájának azonban itt még nincs vége. Egész 1861-ig csak ez a két nevezetes példány volt belőle ismeretes, s a szakemberek már misztifikációra gyanakodtak. Hátha ezt a két példányt valahonnan keletről csempészték be? 1861 októberében azonban – mert az Oxytrypia az őszi napfény gyermeke – az Anker-testvéreknek, híres bogárkereskedőknek megint sikerült rátalálni a rejtélyes pillére a budai Kamara-erdőben. Darabját száz forintért szállították külföldre, ennélfogva titokban tartották a dolgot, ameddig lehetett. De csak egy-két évig lehetett, mert akkorára a konkurrens cég, Pech János budai lepkész rájött, hogy az Ankereket szép őszi délutánokon nem a mélabú viszi ki a Kamara-erdőbe asszonyostul, gyerekestül, sógorostul együtt. Pech János is összegyűjtötte az atyafiságát, s esernyőkkel és pillehálókkal felszerelve, orvul megtámadta az Ankereket az Oxytrypiák paradicsomában. Anker Rudolf a rendőrségtől kért jogorvoslatot, mivel azonban a törvénykönyvből kifelejtették a pillangó vadászat szabályozását, az Anker-had a háború helyett jobbnak látta véd– és dacszövetségre lépni a Pech-haddal. Most már együtt irtották a pillét, míg a Kamara-erdőben elfogyott, a katalógusára pedig leszállt 20-30 forintra, sőt a kilencvenes évek végén már éppen annyi márkára.

Akkorára ugyanis a Sashegyen is megtalálták az Oxytrypiát, az óbudai hegyekben is ráakadtak, a krisztinavárosi temetőben is kerül, a rákosi régi lóversenytéren is, de mindenütt csak nagyon szórványosan, és mindenütt nehéz volt elfogni a gyors röptű és röptében ezüst csillogású pillét, amelynek hernyója, bábja, biológiai viszonyai továbbra is rejtélyesek maradtak a szakemberek előtt.

Csak 1913-ban derítette fel a tízaranyas pille misztériumát Schmidt Antal, aki megállapította, hogy az Oxytrypia hernyói a vad Iris-fajok gyökérgumóiban élnek, vagyis ezek a tápláló növényei a pillének, amelynek az őshazája valahol bent van Ázsia belsejében. Onnan vándorolt idáig ez a nagyon régi pillefaj még valamikor a jégkorszak után, a postglaciális időkben, mint tipikus alföldi pille, s amint a kultúra feltörte az íriszes homokokat, a pille lassankint felszorult a budai hegyekbe. A szép lepkefaj napjai azonban nyilván ott is meg vannak számlálva. Mert ha a kultúra nem terjed is, egyre fogy a szűz terület, és szaporodnak a garázda pillangóvadászok.

Az Oxytrypia orbiculosa mintha szimbolikus pilléje volna a magyarságnak. Turán mezőiről jött, és elterjedése nyugati határa összeesik a mienkével... Eltűnődve nézem szárnya hieroglifáit, amiket a tudomány tolvajnyelve „bagolyrajzolat”-nak nevez: ugyan mi van beléjük írva?

HASZNOS TUDNIVALÓK A SÁSKÁRÓL

„A’ Sáska megunt emlékezetü és kelletlen esmeretségü Bogár a’ mi emberink előtt, középtermetü a’ szárnyas állatok és mászó Bogarak között. Az Istennek szent könyve eleitől fogva az elvetemedett népeket ezekkel való megbüntetéssel sok helyeken fenyegette: azonképen mind betü szerint és tulajdonképen-is az rajtok megesett ’s bétellyesedett, a’ temérdeki Sáskák miatt az ő földök megemésztetett.”

Az első magyar állattanban, az 1702-ben megjelent Jeles Vad-Kert-ben mutatja be ilyenformán a sáskát a boldog emlékezetű Miskolczi Gáspár, sok szép Ekklésiák-nak hasznos Tanítója, aki igazság szerint a’ Tudós és Híres Franzius Farkas wittémbergai Szent-Irás-Magyarázó Doktor Deák nyelven írattatott munkáját szépítette át magyarra.

Nem én vagyok az oka, hogy Franzius Farkasból, Plutarkhoszból, Szent Jeromosból és más régi jeles doktorokból kell összelopkodnom a sáskáról való esméreteket a mostani sáskajárás alkalmából. A Pallas-lexikonból akartam én kiokosodni a sáskák fajai és felekezetei felől, mert az újságokon nem lehet eligazodni. Azok összekevernek tücsköt, bogarat, olasz sáskát, marokkói sáskát, vándorsáskát, szöcskét, kabócát. No, a lexikonra nem lehet ezt mondani, mert az nem felületes, tudatlan újságírók munkája, hanem pedáns szakembereké. Ennélfogva Sáska címszó alatt szigorúan arra utasít, hogy nézd meg a Sáskaféléket. Hát megnézem, és azt találom, hogy vannak nagyon kártékony sáskafajok is, lásd Vándorsáska, marokkói sáska. No lássuk, mit mond a Vándorsáska címszó. Azt mondja: lásd Sáska. A Marokkói sáska címszó is azt mondja, így tanít meg rá ez az okos könyv, hogy mi az a Ponciustól Pilátushoz való küldözgetés, közben azonban elsikkasztja a sáskát. Attól tartok, hogy a Révai-lexikon is így jár, mert az is eljutott már a marokkói sáskáig és az is annyit mond róla, hogy 1. sáska. (Akkor mégiscsak annak a harmadik lexikonnak volt igaza, amelyik Abrosz címszó alatt közölte a csillagos ég térképét. Hiába, ami biztos, az biztos.)

Ezek után pedig elmondom, hogy a fent nevezett tudós auktorokból mit tanultam a sáskákról. Szép rendbe szedem a kérdéseket és feleleteket, mert tudom én, hogy illik, mikor komoly tanulmányt ír az ember.

Honnan és hogy vették eredeteket a sáskák?

Plutarkhosz azt tanítja, hogy mikor nagy háborúk után sok holttest rothad el a föld színén, azokból származnak a sáskák. Szevillai Szent Izidor úgy igazította ki ezt a tévelygő pogányt, hogy a sáskák az öszvérekből lesznek, mint ahogy lovak teteméből szarvasbogarak származnak. Mohamed próféta szerint ellenben a sáskák valósággal főnemesek a teremtett állatok világában, mivel Allah tulajdon abból a nemes földből gyúrta őket, amely az Ádám kiformáltatása után megmaradt a teknőben. De hát Mohamed próféta bogaras ember volt. Kritikus szemmel nézve a dolgot, alighanem Arnobius egyházatyának van igaza, aki a III-ik seculumban élt, és nagy értekezést írt arról, hogy a legyet, szúnyogot, bolhát és sáskát az Isten nem teremthette, hanem azokat az ördög szerkesztette.

Mi a legcsudálatosabb a sáskákban?

Legtsudálatosabb az ő testeknek alkotmánya, mert némely arabs doktorok szerint, amint Bochartus írja, jóllehet a sáskák igen nyomorú állatoknak tetszenek, mégis tíz nagy erős állatoknak részeiből készültek: 1. a fejük: ló, 2. a szemük: elefánt, 3. a nyakuk: bika, 4. a szarvuk: szarvas, 5. a mellük: oroszlán, 6. a hasuk: skorpió, 7. a szárnyuk: saskeselyű, 8. a combjuk: teve, 9. a lábuk: struccmadár, 10. a farkuk: kígyó.

A jó öreg Miskolczi Gáspár máson csodálkozik. „Jóllehet mindeneket elemésztenek a föld színéről, mégis az ő testek azáltal igen nagyra nem nevekednek, mellyen méltán tsudálkozhatunk és Istennek kiváltképen való ítéletét ebből is megtapasztalhatjuk.”

Mi van írva a sáskák szárnyára?

Efelől különböző vélekedésekben vágynak a vetélkedő tudósok, de itt leghitelesebbnek Mohamedet kell venni, aki tapasztalásból beszél. Egyszer, ahogy a tetőn sütkérezett ebéd után az asszonyaival, olyan sáska szállt az ölibe, amelyiknek a szárnyára ez volt írva arab betűkkel: „Én vagyok az egy Isten, és rajtam kívül a sáskáknak más Urok nintsen, a’ ki azokat táplálom, és mikor nékem tettzik, el-küldöm őket, hogy légyenek eledelül a népeknek: mikor pedig tettzik, tsapásul botsátom azokat reájuk.” Erre hiteles tanúk is vannak, Mohamednek mind a négy felesége. Más alkalommal olyan sáska esett le a kezére, amelynek szárnyára ez volt rápingálva: „Mi vagyunk a’ nagy Istennek serege: nékünk kilentzvenkilentz tojásaink vagynak, és ha száz lehetne, az egész világot megemésztenők és valami abban van.”

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy eldönthetem ezt a kérdést, amely ezer esztendőn keresztül izgatta a természetvizsgáló tudósokat. Tegnapelőtt beszéltem a szülével, akit teljes nevén Szöröncsés Fekete Örzsébetnek hívnak, foglalkozására nézve pedig templompribék, léleklátó, javasasszony, és olyan öregnek látszik, mintha még Könyves Kálmán adott volna neki amnesztiát. Kint lakik a Baktóban, ahol a mi határunkban először mutatkozott az idén falkástól a fehér nyakravalós Caloptenus. Ott voltam, mikor leginkább csak káromkodással riogatták őket az ijedt magyarok, míg a szüle meg nem feddette őket a gunyhóajtóból:

– Maradhasson mán kendtök, hiszön az Isten szent akarattya ellen úgyis mindön hiábavaló.

– De a fene rágja ki a rusnya férgit, ez csak nem az Isten szent akaratját teljesíti?

– De éppen azt, lelköm. Rá van írva a szárnyára is:

Küldtek,
Jöttem,
Elátkozott föld porábul
Löttem.

 

– Milyen betűkkel van ráírva, szüle?

– Zsidó betűkkel, lelköm.

Hát persze, a zsidóknak mindenben benne kell lenni.

Hányféle felekezetét ismerjük a sáskáknak?

Hát ki hogy. Plinius olyan sáskát is ismer Indiában, „aki három láb nyomatnyi hosszúságú, s akkora lábaszára van, hogy fűrész gyanánt élnek vele az ottlakosok, vas nemigen lévén közöttük.” De Carolus Linneus nem ismeri ezt a kiváló sáskát, noha ő a sáskanemzetségnek 61 faját írja le a Systema Naturalé-ban. Az sincs még eldöntve, hogy miféle sáskák voltak azok, amikről Joel próféta így emlékezik meg a bibliában: „Amit meghagya az Arbe, megevé a Jelek; amit meghagya a Jelek, a megevé a Chasil; amit meghagya a Chasil, megevé a Gazam”. Vajon nem a háborút értette-e Joel az Arbe alatt, s a többi alatt a háború ivadékait, akik egymásután mindent megettek, amit az elődeik meghagytak? Utóvégre egy prófétától minden kitelik.

Mit tanulunk a sáskáktól?

De már erre egészen a Jeles Vad-Kert-ből való idézettel felelek, mert azt én úgy se tudnám a magam szavával olyan szívhez szólóan elmondani.

– Azt tanuljuk, hogy akik mások szép javait elpazarolják s megisszák, méltán hasonlíttathatnak a Sáskákhoz. Példának okáért, a ’mely Nemes ember feles szolgákat, ’s körülötte való hazudozókat; és a ’melly Fő asszony rendi felett való sok frajokat tart, az ő maga körül megannyi emésztő Sáskákat tart. Mert valaminthogy a’ Sáskák valamelly határon temérdeki sokasággal megtelepednek, ott a’ füvet, ’s gabonát úgy megemésztik, hogy sokszor néhány esztendeig tartó éhség következik utánna: azonképen a’ tselédnek feles volta, a’ vendégeknek ’s borivó társaságnak sokasága, igen nagy által út a’ megszegényedésre.

Miért tetszettem ezt a sok együgyűséget hasznos tudnivalónak nevezni?

Azért, mert ha sokáig azon a sovány koszton tartják a magyar tudományt, amelyiken most él, akkor ötven esztendő múlva megint elérjük a Miskolczi Gáspár korának tudományos színvonalát. S milyen büszke leszek én arra a halóporomban is, hogy én már most tudtam, amit akkor minden intelligens embernek tudnia illik a természet dolgairól!

ROBINSON NAPLÓJA –
REYNALD SZENÁTOR ÚRNAK

Szenátor úr,

csütörtökön délben volt szerencsém önt ezzel fogadni a szegedi kultúrpalota küszöbén:

– Tisztelettel köszöntöm az ön személyében a francia kultúrát a magyar kultúrának ezen az ismeretlen Robinson-szigetén...

Két óráig tartott a séta Robinson-szigetén, és talán tovább is tartott volna, ha az ön figyelmes kísérői, a vendéglátó város képviselői tudatában nincsenek annak, hogy a szegedi halászlé nem szereti, ha megvárakoztatják. Magyar politikusok, ha kivételesen bevetődnek a könyvek, képek és üveg alatt tartott, cserépdarabok házába, nem is feledkeznek meg arról a tiszteletről, amely kijár a köztudatban Szegedet reprezentáló paprikás halnak, ennélfogva csak egy-két termen száguldanak végig azzal, hogy „no, a többit majd megnézzük máskor”. Önt valósággal ki kellett ragadni ennek a mi házunknak egészen különös levegőjéből, és nem hiszem, hogy ön csak ezért bolyongott volna olyan szívesen az élő és halott kultúrák labirintusában, mert Brillat-Savarin, szegény, nem ismerte a szegedi halászlét. Huszonvalahány esztendeje kalauzolgatok már én itt mindenféle előkelőségeket, voltak már köztük főhercegek, basák, nagykövetek, tábornokok, angol tudósok, brazíliai polgármesterek, mekkai dervisek, japán miniszterek, sőt huszonvalahány esztendő alatt egy magyar kultuszminiszter is volt, és énnekem már nagy gyakorlatom van annak a megállapításában, ki ásítozza végig lelkében az itt töltött perceket, és kinek a lelke fényesedik föl a szemén keresztül. Én nem sokat tudok önről, szenátor úr – de lám, most is professzor úr-nak akartam szólítani. Az az áhítatos mozdulat, amellyel ön kezébe vette a Legenda aurea 1492-es kiadását, vagy amelyikkel végigsimogatta a nagy Encyclopédie pergamenruháját – ne haragudjon meg, uram, az nem adatott meg azoknak, akik csak politikusok. Azt hiszem, ön sokat járt a Szajna partján a Pont-Royaltól a Notre Dame hídjáig, és ön azok közé az emberek közé tartozik, akiknek lelkét elérik a könyvekből kinyúló rejtelmes ujjak, amelyekről az önök Anatole France-ja beszél valahol.

Két órát töltött ön a könyvek kriptájában, és meglepte önt, hogy a százhúszezer kötetes rengetegben olyan halhatatlan francia könyvekkel találkozott, amelyek ma már önöknél is ritkaságszámba mennek, s hogy mi hun utódok olyan büszkék vagyunk a Le tour de monde és a Voyages nouvelles teljes sorozatára. Meglepte önt, hogy képtárunk egyik zugában tömegesen vannak kiállítva négyszáz éves Heemskerck-metszetek, és hogy a szegedi gyerekek vasárnaponként Brazília pilléiben gyönyörködhetnek. Elámult ön azokon a virágos kerteken, amiket a szegedi szűcsök tűvel festenek bőrből való ruhákra, ahogy évezredekkel ezelőtt tanulták Turán füvellő mezőin, és elcsudálkozott rajta, hogy a szegedi paraszt a reves csontot, a kőbaltát és bronzkardot, amit az ekéje kivet a földből, maga jószántából behozza a múzeumnak. Meglepte önt, hogy százezer ember fordul meg évente ebben a házban, ahol nem mérnek bort, csak a lelkek szomját oltogatják, és megörült neki, mikor vendégkönyvünk lapjain olyan franciák nevével találkozott, mint Lesseps, Coppée, Delibes, Massenet és Félicien Rops. Minden meglepte önt, minden megnyerte az ön tetszését, és amikor búcsút vett tőlünk, még kevésbé értette, mint mikor idejött: mért neveztem én ezt a kincsek házát Robinson szigetének...

Míg a mi vendégünk volt ön, szenátor úr, addig nem mondhattam meg. Magyar vagyok, uram, mondták már azt is, hogy rossz, destruktív magyar, de annak is csak magyar vagyok, s nekünk magyaroknak az az ősi törvényünk, hogy a büszkeségünket tegyük a kirakatba, ne a nyomorúságunkat. Mi fehér kenyeret sütünk a vendégnek akkor is, ha magunk feketén sanyargunk, s én az öröm piros borával köszöntöttem önben a francia kultúrát, mikor az én torkomat, a magyar kultúra napszámoscselédjeét, keserűségek marták. S tudom, hogy amerre jár ön Magyarországon, mindenütt így tesznek önnel, s ön egy szimpatikus, kedves nemzet eredeti, gazdag kultúrájának a képét fogja elvinni tőlünk a maga hazájába.

Szenátor úr, nekünk nagyon jól esett az ön meglepetése, és büszkék vagyunk az ön elismerésére – de éppen ez teszi kötelességünkké, az őszinteséget. Mire e sorokat olvassa, már túl lesz szűkre szabott határainkon, most már megmondhatjuk: ön nem egy virágzó kultúrát látott, hanem egy haldokló kultúrát, amely még visszasüt, mint a leáldozó nap.

Ne féljen, uram, én nem vagyok politikus, s nem fogok önnek kellemetlen és unott igazságokat mondani. Különben is mi van még igazunk, amit bele nem harsogtunk, mi van még mentségünk, amit bele nem sírtunk, mi van még vádunk, amit bele nem égettünk Európa süket fülébe? Minek mondanám el, hogy a Nyugat leányai csak azért fonogathatták évszázadokon át csendes meseszó mellett a selymet, és a Nyugat férfiai csak azért kereshették évszázadokon át a bölcsek kövét, mert Európa keletén virrasztott a magyarság? Minek mondanám el, hogy a magyar nép olyan tiszta a háború mocskától, mint a karácsonyi terítő az Isten asztalán, s hogy azoknak a gonosztevőknek a bűne, akik felgyújtották a világot, nem a gúzsba kötött, felpeckelt szájú, csapra ütött vérű magyar népé? Mosogassuk magunkat a forradalmak üszkétől, kormától, hiteljünk rá, hogy tűzön-vízen keresztül az életösztön kerestette velünk a menekülés útját, mint a kopók hajszolta vaddal? Számon kérjük azt az ítéletet, amellyel önök embertelenebbül töröltek le bennünket a népek táblájáról, mint a középkor vad hordáit? Mutogassam azt az irtózatos, kezevágott, széttört gerincű, behorpasztott mellkasú, fejetlen magyar torzót, amelyhez fogható nincs a történelem panoptikumában, s amelynek önrendelkezési jogot adtak: az öngyilkos halálnak olyan nemével pusztulni el, amilyennel akar?

Ha én ezeket mondanám, szenátor úr, akkor ön, aki historikus is, filozófus is, azt felelné nekem mosolyogva, hogy mindezt hallotta már néhányszor, s nem volt még legyőzött nép, mely bűnösnek érezte volna magát, s ne panaszkodott volna igazságtalanságról, ámde míg háborúk lesznek, addig mindig érvényben marad Brennus vastörvénye: jaj a legyőzötteknek! Minden nemzetközi hókusz-pókusz selyemálarca alatt ez a halálfejes igazság, a dermesztő medúzafő, amelynek dermesztő tekintete elől nincs menekvés.

Szenátor úr, én magyarokkal se szoktam vitatkozni, és se értelem, se ízlés nem volna abban, ha pörbe akarnék állni a magyar békeszerződés előadójával. Én nem a politikust látom önben, azt az emberfajt, amely nekem akkor is idegen marad, ha egy vér velem. Én ahhoz az emberhez beszélek, akinek volt türelme az asztalomon a Mátyás-korabeli Missale gót barátbetűiből kisilabizálni a Gloria in excelsis Deó-t, ami úgy folytatódik, hogy „békesség a jóakaratú embereknek”. Ez az az embertípus, amely mindenütt megérti egymást a föld kerekén, ha fehér, ha fekete, ha sárga, ha tud egymás nyelvén, ha nem.

Szenátor úr, én 1919 óta, amióta a világ kilökött bennünket magából, naplót vezettem erről a házról, amelynek mindenese vagyok. Nem olyan rubrikás évi jelentést, amit a gazdáim elismeréssel vesznek olvasatlan tudomásul, hanem afféle historia domus-t, amilyeneket a klastromokban a jövendő számára írogatnak a gvardiánok. Ez a napló így kezdődik:

– Ti ismeretlen utódok, akik majd egyszer itt ültök az én helyemen, és igazgatjátok ennek a kis vidéki múzeumnak a dolgát, ne tegyetek nekünk szemrehányást azért a sok mulasztásért és fogyatékosságért, amit rátok hagyunk örökbe. Mi tudtuk volna, mit hogyan kell csinálni, búzát vetni, szőlőt ültetni a ti számotokra, de a kultúra süllyedő szigetén csak egy feladatot végezhettünk: az ár növekedtével magasabb ormokra mentettük, amit lehetett...

Szenátor úr, ez a Robinson naplója. Engedje meg, hogy közöljek belőle néhány szemelvényt, amely igazibb képet ad a magyar kultúráról, mint aminőket mutogattunk önnek.

1920. május 4. Hat év óta nem volt nagytakarítás az intézetben. Tíznapos takarítás 80 000 koronába kerülne. Évi összsegély államtól, várostól 60 000 korona. Ez olyan számtani művelet, amivel Püthagorasz se bírna.

1920. augusztus 1. Be kellett szüntetnünk a Studiót.

1920. december 24. Megkértem a polgármestert, hogy mikor a közgyűlésen választás van, szedesse össze a hajdúkkal a padokon hagyott tömérdek szavazócédulát. Ha fölvágatjuk őket a könyvkötővel, a tiszta felüket lehet kérőlapnak használni az olvasóteremben.

1921. február 10. A számvevőség nem utal ki tintát, a boltbelit nem bírjuk megfizetni. Ma megpróbáltunk tintát csinálni. (Recept minden régi könyvnek a tábláján található.) Kiss Ferenc főerdőtanácsos úr hozta a gubacsot Királyhalomról. Pongrác Albertné nagyságos asszonytól kaptunk egy liter borecetet, Kálmántól vasgálicot, gumiarábit én loptam hazulról.

1921. február 20. A tinta egészen jól bevált. Csak az írás színe olyan, mintha háromszáz éves volna. Sebaj, múzeumban stílszerű az.

1921. június 1. Ranschburgnak megírtam, hogy a Revue des deux mondes-ot ne járassa tovább a számunkra. Az első évfolyamtól kezdve megvan. De mégis inkább ezt áldozom föl, mint a Budapesti Szemlé-t.

1921. okt. 4. Kiadtam a szigorú rendeletet, hogy ezután mindenféle papiros hozzám adandó be, amelyiknek az egyik oldala tiszta. Utóvégre az aktának mindegy, ha csomagolópapiroson fogalmazzák is.

1921. dec. 26. A két ünnepen zárva kellett tartanunk a múzeumot, mert az őrök nyitás előtt kijelentették, hogy a farkasordító hideg termekben nem fagyasztják le a lábukat. A tömeg majd feltörte az ajtókat.

1922. március 1. Beszüntettük a Litterarisches Zentralblatt-ot. Húsz év óta jár. Még mindig inkább ezt, mint a Budapesti Szemlé-t.

1922. aug. 1. Három hónap óta a hatodik szolga hagy itt bennünket. A fizetés nem megélni való, mellékkereset itt nincs, aki könyvtárba jár, az nem borravalózik.

1922. szept. 20. Sebestyén nagyszerű szélmalmot szerkesztett a néprajzi osztályban. A vitorlákhoz János „szerzett” valahol lécet. A vászon 40 000 koronába került volna: levettünk az északi ablakokról egy függönyt, azt metéltük szét. Ott úgyse süt be a nap sose.

1922. dec. 10. Sz. huszonkét évi hivataloskodás után itthagyta az intézetet. Pedig most emelték föl a havi „tiszteletdíját” 300 koronára. Hát nem elég szép mellékkereset az napi négyórai munkáért? Egy év alatt fölmegy egy szivarra.

1923. január 10. A múzeumok állami főfelügyelősége visszaküldött egy 1919-es nyugtát, mert a finánc 14 fillér hiányt talált a bélyegben. Kezd visszatérni a hitem a jövőben. Az az ország, amelyikben ilyen rend van, nem fog elveszni.

1923. márc. 1. Beszüntettük a Budapesti Szemle járatását.

1923. ápr. 20. A Darnay-Múzeum Sümegről felajánlja annak az emlékéremnek a verőtövét, amelyet a szegedi árvíz után a rekonstrukció örömére adtak ki. Unikum, de csak cserébe adják – két szegedi selyemkendőért. Az 50 000 korona, hol vegyem? Minden baj összejött. Cógler jelenti, hogy a természetrajzi tárban elhatalmasodott a moly. A szénkéneget aranyért mérik.

1923. május 4. A verőtő-ügy elintéződött. Darnay Kálmán odaadta érte a saját felesége selyemkendőjét, és a verőtövet nekünk ajándékozta. Mivel viszonozzam? Neki adom érte a Dankó-botomat.

1923. augusztus 7. Három selyemmel kivarrott subánkat megette a moly. A dezinficiálás egyetlen módja, ha megégetem őket.

1923. szeptember 1. Most már egyetlen pesti lapot se tudunk járatni. Felhívást intéztem a lapokban a közönséghez, hogy a kiolvasott lapokat adják nekünk. Egyetlen mecénás akadt: L. H. kereskedő felajánlotta az Egyenlőség-et. Eddig nekünk volt Pest után a legnagyobb hírlapkönyvtárunk az országban.

1923. okt. 4. A régiségtárban nyitási napokon kettőzni kell az őrt. Két suhanc ma a csókai szekrényt feszegette: kőkori kovát akartak lopni, mert drága a gyufa.

...Szenátor úr, elhiszi-e most már, hogy a kultúra süllyedő szigetét látta Magyarországon? Mindnyájan Robinsonok vagyunk itt, akik a magyar kultúrával együtt az egész emberiség kultúráját szolgáljuk. Ön is egy fehér vitorla volt a látóhatárunkon és ön is el fog suhanni, anélkül, hogy meghallotta volna segélykiáltásunkat:

– Ferte opem misero Robinsoni!^[16]

 

(1924. november)

TÚL A PALÁNKON

Extra Hungariam...

 

HOZTAM-E SPANYOLVIASZKOT?

Hát hogyne hoztam volna! Előrelátó ember vagyok én, és mióta az unokámhoz járok iskolába, azóta a gyakorlati érzékem is kezd kifejlődni.

– Apapa – szólított föld az elutazásom előtt való nap –, add ide csak te énneköm a zsebödbül azt a csavajós tokot.

– Minek ez teneked?

– Csak ki akarom töjni a högyit.

– Ugyan ne mondd! Akkor aztán mit csinálok én vele?

– Akkoj majd azt mondod, hogy „gyeje Fejikém, mit adok én teneköd”, és akkoj neköm adod játszani.

Természetes, hogy ilyen unokától ragad egy kis életrevalóság a leggyámoltalanabb nagyapára is.

Mielőtt elindultam volna a spanyol útra, bementem a pesti boltosomhoz:

– Kérem, egy kis spanyolviaszra volna szükségem.

– Elég lesz egy rúd, ugyebár – készségeskedett maga a főnök.

– Dehogy lesz elég. Legalább egy kis ládányit kérek. De nem most kell, csak mához öt hétre. Este hat órára tessék a szállodámba küldeni a címemre, itt a névjegyem. Hanem tegyék meg nekem azt a szívességet, hogy minden rúdra kössenek egy kis nemzetiszín csokrot.

– Kérem alássan – nézett rám némi tűnődéssel a boltos, s előhúzott a pultfiókból egy skatulyát –, ebben a szélességben megfelel?

– Szélességben igen, de színben nem. A saját nemzeti színébe kell öltöztetni a spanyolviaszkot. Tetszik érteni?

– Kérem alássan. Jegyezze föl, kisasszony. Három méter szalag, spanyol nemzetiszín. Tudja, milyen az, ugye?

– I-igen – mondta a kisasszony –, talán a segéd úr fogja tudni.

Nem, a segéd úr se tudta, a pénztáros se tudta, sőt kiderült, hogy a főnök úr se tudja. Tudományos dolgokban rendkívül járatlan a pesti nép.

– Uraságod lesz szíves megmondani – fordult hozzám szégyenkezve a boltos.

– Sajnos, nekem sincs róla fogalmam se, milyen a spanyol nemzeti szín.

Hiszen nem volna olyan nagy baj, öt hét alatt majd csak akadna Pesten is, ki meg tudná mondani, de ha már benne vagyunk, most járjunk a végére.

– Nincs egy lexikon az üzletben?

– Kérem, itt van egy ismerős könyvkereskedő a sarkon, szaladj csak, Móric, kérdezd meg a Sándor urat, micsoda Spanyolországnak a nemzeti színe?

Móric visszajött azzal, hogy ez nincs benne a lexikonban. Azt üzente a Sándor úr.

– A Sándor úr szamár, eredj vissza, hozd át egy percre az S-betűs kötetet.

Kiderült, hogy nem Sándor úr a szamár. Az S-betűs kötetben csakugyan nincs benne a spanyol nemzeti szín. Nincs hát, mert bizonyosan az N-betűsben van. Nemzeti szín. Ugorj hamar, Móric!

Ehol van ni. Azt mondja: az 1848: XXI. t.-c. az ország címerét ősi jogaiba visszaállítván... Nem, ez se az lesz, ami nekünk kell. Hová a csudába lehet az elbújtatva? Nem a Zászló címszó alá?

No Móric, most mutasd meg, hogy ügyes gyerek vagy!

Móric meg is mutatta. Letette az asztalra a harmadik lexikonkötetet, és dühösen morgott hozzá valamit.

– No, mit pukkadozol itt? – serdítette odább a főnök.

Móric erre elvigyorodott.

– El tetszett találni, mert ő is ezt mondja: a Sándor úr.

– Mit mondott?

– Azt, hogy pukkadjon meg a gazdád vevőstől, mit ugráltat itt annyit?

Ez nem volt szép a Sándor úrtól, de nem is volt egészen indokolatlan kívánság. Semmi esetre se kérjük el tőle a negyedik kötetet, amelyikben a Lobogók találhatók. Pedig alighanem ott bujdosik a nemes spanyol nemzet színe. Hát most már mit csináljunk. A kisasszonynak eszébe jutott, hogy neki lesz valami összeköttetése a honvédelmi minisztériummal, ne próbálja meg? De próbálja, kedves. Nem kapta meg az összeköttetést. A főnöknek több szerencséje volt. Az kapott összeköttetést valamelyik propellerállomással, de ott azt mondták, hogy kérdésünkre csak a nyári szezonban tudnak felelni, mikor regatta lesz. Nekem is eszembe jutott a Nemzeti Múzeum. Ott már csak akad, aki ismeri a spanyol nemzeti színt. Kollegiális készséggel felelték, hogy legyek türelemmel, majd utánanéznek a lexikonban.

– Ez mégis fölháborító, hogy nem lehet Pesten embert találni, aki ilyen közönséges dolgot kívülről tudjon – mondtam le csüggedten a további kísérletezésről.

– Dehogynem, kérem – szólt le a fejem fölött Móric a létráról. – Sárga-vörös-sárga-vörös-sárga.

– Micsoda, te?

– A spanyol nemzeti szín. Láttam tavaly a mécsesen, mikor itt voltak a spanyolok. Nem tudtam, hogy ezt tetszik keresni, különben már régen megmondtam volna.

Máig se tudom, így van-e, nem-e, de beleegyesültem, hogy piros-sárga-piros pántlikát kössenek a spanyolviasz-rudakra. Körülbelül ez volt a legnehezebb készület, amit az útra tettem, azért is mondom el ilyen részletesen. Legalább más honfitársam is tudja magát mihez tartani.

Vesződséges dolog volt, de megérte. Pár jóbarátomnak, akikkel útnak indultam, már Bécsből kezdve hányta a hab a lelkét, hogy micsoda búcsúfiát hozzanak ők majd haza. Toledóból hozzanak bicskát, Granadából csipkét, Sevillából fésűt, Madridból mantillát, Lyonból selymet, Nizzából retikült! Én csak mulattam rajtuk. Az én szénám már rendben van. Amit én hozok, azt hordárok össze nem törik, fináncok meg nem vámolják, megajándékozottak meg nem fintorogják. Mindenkit azzal fizet ki, amire kíváncsi.

Amint visszaérkeztem, a pesti szállodában már várt Móric a ládikával. Neki is feszítettem a bicskám már a hallban. Ahogy ott csikorgatom a ládát, nagy örömmel rám köszönti az istenhozottat öreg barátom, a főportás. S az első kérdése az, amire számítottam:

– Hát spanyolviaszkot tetszette hozni?

– Hogyne – mondom, s mindjárt átnyújtom neki az első példányt, figyelmem jeléül. – Tessék, itt van eredeti spanyol csomagolásban.

Álló egy hete nem csinálok mást, csak osztogatom a spanyolviaszkot.

Mindenkinek az hozzám az első kérdése, hogy hoztam-e, s minden hitetlenkedőt lefőzök vele, hogy igenis hoztam, ehol van ni, tessék szívesen fogadni és megköszönni.

A ládika most már jócskán üres, azok a jó barátok, akik közel értek, ki vannak fizetve. Most kerülnek sorra azok, akik messze vannak. Akikkel tán nem is láttuk egymást soha az életben, de akik mégis meglengették utánam a lelkük fehér kendőjét, mondatlan is szerencsét kívántak, s néha azt is keresték az újságban, megvagyok-e még? Voltak olyanok is, akik be is zörgettek, hírt hallani, az újság ablakán. Hát most őköztük is kiosztom, amit nekik hoztam negyedfél országból. Bizony nem sok és nem sokat érő. Egy rózsaszín kavics az Alhambra udvaráról; szagos narancslevelek a Mária Padilla kertjéből; egy lourdes-i pihe az angyalok szárnyából; fehér galagonyapillék, amelyek a sevillai katedrális tornyán vágódtak az arcomba; egy aranyszemű gyík, amely élő smaragdként futott föl a cordobai mecset oszloperdejében egy jáspiskapitélre; nagyszombati harangszó a lyoni nagytemplomból; pávatoll Madridból; egy álom, amit Granadában láttam; egy imádság, amit a Pic du Seren mondtam, gentianaszedés közben; egy marék piros homok a Guadalquivirből; egy kacagás a királyok kriptáiból; egy fénysugár, amit öreg csavargó szeméből fogtam el; beszélgetés egy kenderikével, amely Szt. Paula kolostorában Krisztus urunk vállán rakott fészket. Csupa semmiség, amit nem szokás könyvbe szedni, fotografálni, amit igazán nagyon kis helyen el lehet hozni, és nincs a világnak olyan vámosa, aki elől rejtegetni kelljen. De hát mindenki csak annyit tarisznyázik össze, amennyire tehetsége van, s én nem vagyok se gazdag kéjutas, se tudós tanulmányutas, még csak meglett ember se vagyok, csak a szűcsné kisfia, aki a Daru utcából kiszaladt egy kicsit a világ nagy utcájára, de igazság szerint a pálmák alatt és a kőcsodák közt se látott mást, mint otthon, a folyóka füves partján, mikor darázsdongásos nyári délutánokon beleálmodta magát a sötétkék ég fehér felhőboglyáiba.

Igen, kiderülhet a spanyolviaszkokról, hogy nem a világ végéről hoztam én azokat, éppen csak spanyolszín pántlika van rájuk kötve ürügynek.

BÉCSI CSAPSZÉKBEN

Azt mondják, Bécs nagyon elistelenedett azóta, mióta elcsászártalanodott. Én meg úgy néztem, hogy éppen azóta bíz a jó Istenre mindent. Még azt is, hogy az aszfaltról eltakaríttassa a ráfagyott havat. Félgyászra eresztett közvilágítás mellett nem nagyon tanácsos ugyan rajta mászkálni, de nem is igen van miért. Kilenc óra után olyan csöndesek az utcák, akár Szegeden. Az autók meg még csöndesebbek, mint otthon. A tutulás tilos, mindenfelé nesztelen futkároznak a nagy fekete svábbogarak, s az embert csak akkor borzongatja át az öröm hidege, mikor az elsuhant autó szelétől meglibben a kabátja.

– Vesszen meg a gazdád, de jó, hogy nekem nem szaladtál.

A Kärtnerstrassén húsz perc alatt három embert láttam, az is asszony volt, de úgy néztem, hogy nem férjezettek. Elijedtem tőlük a Spiegelgasséba, s megszálltam egy Bierhallét. A nevét nem mondom meg, majd kitudódik, miért. Ez még a régi Bécs volt. Faburkolatú szoba, fafaragásos, öreg söntés, fakerítéses fülkék, gyalult fapadok. No, akik a padokon tartózkodtak, azok nem voltak fából. Minden fülkében egy pár, s egy csöppet se titkolták, hogy nem haragszanak egymásra.

Én se sokáig maradtam egyedül. A gazda megszánta magánosságomat, és odaült mellém. Nagy szál öreg úr, lompos fehér szakállú, nevető szemű, mintha csak Hofer András lépett volna ki a söntés faragásai közül. Megtudhatta a kiejtésemből a nációmat, nem nagy tudomány kell hozzá, s mindjárt azon kezdte, hogy járt már ő Budapesten is, igaz, hogy régen. Akkor, mikor Tisza Kálmánt meghajigálták a magyarok.

Ez borzasztó öröm lehetett a sógornak, mert még most is úgy nevetett rajta, hogy attól féltem, mindenki odanéz. De nem nézett oda senki. A bécsi nemzet hozzá van szokva a hangos mosolygáshoz. Különben is mindenkinek volt okosabb dolga annál, hogy miránk tátsa a száját.

Tízet kakukkolt a schwarzwaldi óra. Gyerek idő, hadd jöjjön az a második krigli. S legalább kidiskurálom magam egyszer Hofer Andrással. Majd én mutatom meg neki, mi az a lojalitás. Otthon úgyis nagyon titkolom, hát itt majd kiadom a mérgem.

– Hogy Tisza Kálmánt meghajigálták a magyarok? A bécsiek meg Ferenc Józsefet hajigálták meg. Igaz, hogy az is régen volt, Königgrätz után.

– So, so – simogatta a szakállát a sógor. Ő nem hajigálta, mert ő akkor született. De hallotta az apjától, hogy az nagy ribillió volt. Az is hajított egy fél téglát a császár hintaja után.

S ezen is nevetett a vén szégyentelen. Már látom, hogy nekem kell megvédenem Bécsben a császárt.

– Tudja, mit mondok én magának, Herr Wirth? Hogy most is úgy volna jó, ha mink Tisza Kálmánt hajigálhatnánk, maguk meg Ferenc Józsefet.

Nagyot ásított, és vállat vont.

– Nem a császár a fő, hanem a dob.

Azt hittem, ez valami osztrák közmondás. Nem, hanem valami bécsi rámára húzott régi német Schwank. Közokolásul elmondom, ha nem egész hűen is. Nem mintha a szándékom hamis volna, hanem mert bécsiül nem tudok úgy, mint szegediül.

Arról szól az anekdota, hogy hogy lett az egyszeri bakából császár, mikor még a király volt a világon a legnagyobb úr.

Úgy, hogy a baka állta a posztot a királyi Burg előtt, mikor egyszer csak odatoppan eléje egy öreg koldus, és kér tőle egy garast az Isten nevében.

– Nekem is csak kettő van, öregapám – neveti el magát a baka –, de ehol, kendnek adom az egyiket.

Megrázkódott erre az öreg koldus – hát kiderült, hogy ő a mennyország kapujában szokott posztot állni. Maga Szent Péter volt az öregapó. Kihúzott a kebeléből egy mindig égő pipát, és a markába nyomta a bakának.

– No, fiam, ebből csak egyet kell szippantanod, s kimondanod, hogy mit kívánsz, nyomban teljesül az.

Azzal az öreg koldus eltűnt, a baka pedig mindjárt kipróbálta a pipát. Szippantott belőle egyet, és sört, sonkát, cipót kívánt a faköpönyegbe. Ott is termett mindjárt minden, s a baka most már nem cserélt volna a királlyal se. Oldalba is rúgta mindjárt a faköpönyeget, és elindult világgá. De alig tesz egy-két lépést, találkozik egy szamaras emberrel, aki azt kérdezi tőle:

– Vitéz uram, nem venné meg tőlem ezt a szamarat?

– Aztán mit csinálnék én azzal, atyámfia? Nem való baka alá a szamár.

– Hja, ez nem is olyan szamár ám, mint a többi. Szent Péter adta ezt nekem hálából, amiért szállást adtam neki az éjszaka.

– Aztán mit tud ez a szamár?

– Azt tudja, hogy ahányat csavarok a farkán, annyi baka pottyan le róla. De hát magam is alig tudok élni, minek venném én még a bakák gondját is a nyakamba.

Gondolt egyet a baka, s azt mondta a parasztnak, hogy megveszi tőle a szamarat, de egyebet nem tud érte adni, csak egy mindig égő pipát, aminek ilyen, meg ilyen tulajdonsága van. Nekiörült ennek az ember, odaadta a szamár kötőfékjét a bakának, ő pedig elindult a pipával. De még ki se ért az utcából, a baka már csavart egyet a szamár farkán, lepottyant róla egy baka, akkor aztán a két baka utána eredt az embernek.

– Hoci csak vissza azt a pipát!

A paraszt látta, hogy két bakával el nem bír, visszaadta a pipát, s követelte vissza a szamarát.

– Abból nem eszel többet, komám – nevetett a baka –, nem is kell az neked, hiszen akkora szamár vagy te, hogy fölérsz kettővel.

De a paraszt nem hagyta magát, szaladt panaszra a királyhoz, elmondta neki, mi történt, mi se. Elfutotta a királyt a pulykaméreg, szalajtotta a zsandárokat, rögtön állítsák eléje a szökött katonát a szamarával.

Nem is kontrabontoskodott a baka, vitette magát a zsandárokkal szépen a király elé, csak mikor a vár elé értek, elkezdte csavargatni a szamár farkát, s úgy potyogott arról a baka, hogy csak úgy porzott. Mikor aztán már annyi volt a baka, hogy szalutálni se bírt egymástól, akkor szippantott egyet a pipából, és azt kívánta, hogy neki akkora vára legyen, amelyikben még kutyaólnak is kicsi volna a királyé. Ez is meglett, akkor bekurjantott a királynak:

– No, fölség, most már kezdhetjük.

Hát a király szegény feje azon kezdte, hogy azt kérdezte a bakától, akar-e helyette király lenni.

– Akar a ménkű. Én császár leszek, fölséged meg mint király szolgál nekem.

– Hát a lányom vállalod-e császárnénak?

– Majd föltekintem, addig nem tudok hozzászólni. Szép volt a lány, mint az írott kép, jólesett ránézni, mint esőben a csillagra, vállalta a baka. Csaptak is nagy lakodalmat, s a nagy dínomdánomban nem feledkeztek meg a szamárról sem; addig csak kórót evett, de most aranytarisznyából zabolták. Meg is ártott neki a nagy mód: reggelre ég felé fordult a négy lába.

– Nem tesz semmit – mondta a bakából lett császár, lehúzatta a bőrét a szamárnak, és dobot csináltatott belőle. Attól fogva aztán csak ezt a dobot verte meg, ha háborúskodhatnékja támadt, s úgy özönlött a dobszóra mindenfelől a katona, hogy egymás sarkát taposta.

– De most már az ördögé a dob, s mit ér nekünk dob nélkül a császár? – fejezte be a történetet Hofer András, éppen mire én is végére értem a Bettschwerenek.

Haraggal ráztam meg a kezét, mint lojális magyarhoz illik. De a nevét nem írom ki, mert visszacsászárosodhat még Bécs, amilyen szerencséje van, s akkor a Herr Wirthtől számon kérhetik az esetet. Így legföljebb Hans Sachsot táncoltathatják meg a német Olimpuszon, mert az a gyanúm, hogy ebben a szép históriában a nürnbergi dalnok-varga a ludas.

VAN MÉG ROMANTIKA

Ahogy Milánóban kiszabadítjuk magunkat a vonatból, a világ vándora kiadja az ordrét.

– No, foglaljatok helyet itt az állomás előtt. Én elmegyek szállodát keresni, ti addig üljetek itt szép csöndesen a koffereken.

Egy szóval se mondom, hogy álmodni se tudok annál szebbet, mint szemergélő havas esőben kofferen ülni a milánói állomás előtt, és etimológiai fejtegetésekkel világítani bele az estébe, amely ezen a tájon is elég sötét. (Például, hogy az olasz az állomásfőnököt capostacioné-nak hívja. Az pedig tisztára magyar szó. Káposztacione. Mégis mindig azt firtatják otthon, hogy mivel mutatják hát ki az olaszok az irántunk való nagy barátságukat.)

De hát én mindig engedelmes fiú voltam, s a jágerben is akkora a türelem, hogy még az etimológiám se hozta ki a sodrából. (Azért nevezem jágernek, mert nagy vadász az Úr színe előtt. Pesttől Hegyeshalomig negyvenhét nyulat olvasott meg a vonatablakból, és a Burgenlandban tizennégyszer fogta rá a foglyokra a gukkert. Különben magas állású tisztviselő, ő is annak a városnak a cselédje, amelyiknek én.)

Aztán meg szeretném én látni azt az elszánt embert, aki a sarkára merne állni, mikor a világ vándora azt parancsolja neki, hogy üljön le a kofferjére.

A világ vándora nagyszerű ember. Egyetlen a maga nemében, akár testre, akár lélekre. Brobdingnacban emberhegynek mondanák. Az autók mindig kikerülik, mert ha nekiütődnének, összetörnének rajta. Őbenne nem tett kárt még a babiloni torony összedőlése se. Minden nációval a maga nyelvén tud beszélni. Az olaszok született olasznak gondolják, a franciák született franciának, spanyolul pedig jobban tud, mint a spanyolok. (Többször kénytelen volt előttünk leleplezni ezeket a tökéletlen pikarókat, hogy nem értik meg a saját nyelvüket.) Négy világrészt már bejárt, a maga hazájában kóstolt meg mindent, piláfot és pudingot, tengeri uborkát és fecskefészket, pulquét és szerecsenkölesből possajtott nektárt, csak éppen Ausztráliában nem járt még kengurupörköltet enni. De abban a reményben, hogy ezt is jóváteszi még, elnézzük neki ezt a kis hibáját, és közakarattal őt emeltük pajzsunkra mint vezért.

Szárnyaló sasnak persze nehéz egy úton járni a teknősbékával, de a világ vándora megpróbálta, hogy kitanítson bennünket az utazás művészetére. Kezdte azon, hogy indexre tette a nagy utakra való nagy kofferemet.

– Ostobaság ekkora bőrönddel dülöngeni végig a világot. Félkézre való erős koffereket kell csináltatni kettőt, azok aztán egyensúlyozzák egymást, és viheti őket az ember hordár nélkül. Száznégyszer szállunk le meg fel két hét alatt, most már számítsd ki, mennyi hordárpénz lenne az pengőben, shillingben, lírában, frankban és pezetában.

Dehogy számítom; nem akarok én áldozatul esni a spanyol útnak, mielőtt elindulnék. Inkább megcsináltatom a két kis koffert ötszörösén a hordársarcnak. Mondhatom, nagyon jól beváltak, különösen mikor rájöttem, hogy még a jegyfelmutatásnál se kell őket a földre tenni. Ha az ember előre a foga közé készíti a jegyet, akkor nincs semmi baj se. A nyugati vasúti portások nagyon udvarias emberek, s nemcsak kiszedik az ember szájából a bilétát, hanem átlyukasztás után vissza is teszik, s még szalutálnak is hozzá.

Mikor ezt a fölfedezést tettem, azt hittem, hogy most már én is praktikus ember vagyok. De hát hiába, a teknősbékából csak nem lesz szárnyaló sas.

Én például eddig azt hittem, az embernek az a tennivalója, mikor a vonat az állomásra ér, hogy leszedi a motyóját a hálóból, és leszáll vele. A világ vándora megtanított rá, hogy a gyakorlati ember ezt egész másképp csinálja.

– Majd én leugrom előre, ti pedig az ablakon keresztül leadogatjátok nekem a táskákat meg a plédeket, így sokkal egyszerűbb a dolog.

Erre két táska és egy pléd helyett leemelgettem a hálóból hat táskát és három plédet, azokat továbbítottam a jágernek, és a jáger kiadogatta a felhúzott ablakon a vezérnek. Magamtól rá nem jöttem volna, mennyi fáradságot lehet így megtakarítani. De most már tudom, s többet nem is akarok leszokni róla, mert utam tanulságai alapján halálomig praktikus ember akarok maradni. Csak azzal nem vagyok még tisztában, hogy fogom leadogatni magamnak a holmijaimat az ablakon keresztül akkor, ha esetleg egyedül utazom.

Mindegy no, egyelőre minden fejtörés a vezér joga és kötelessége. Úgy látszik, a szálloda problémáját már sikerült is neki megoldani.

– Gyertek, gyertek! – kiabálja már messziről. – Hotel Oxonia. Mindössze háromszáz lépés. Barátságos. Tiszta. Olcsó.

További részletek a háromszáz lépés folyamán tétettek eszmecsere tárgyává. Az étterem is jó, ott fogunk vacsorázni. A társalgóban puha zsöllyék, akinek tetszik, ott ihatja meg a chiantiját. De hajnal óta vonaton ültünk, reggel korán kelünk, az idő is gonosz, jobb lesz ma korán lebújni. Igaz, a szoba háromágyas, mást nem lehetett kapni, de hát két éjszaka csak kibírjuk egymással.

Ki hát, hogyne bírnánk. A szoba csakugyan tágas volt, csak a faragott nagy fekete ágyakat kellett egy kicsit szokni a szemnek.

– Látjátok – mondtam vánkosigazgatás közben –, ifjúkorom olvasmányaiban az ilyen hotelekben szokták meggyilkolni az előkelő és gazdag idegeneket. Szerencsére miköztünk csak a vezér látszik gazdagnak és előkelőnek.

A világ vándora nem restellt felkelni, gyengéden hátba ütni, aztán eloltotta a villanyt, és a sötétben vette át a hangulatcsinálást, ahogy én elkezdtem.

– Sok éve annak, Görögországban jártam egyszer, olyan vidéken, ahol tán még ma sincs kitalálva a szálloda. Valami majorban háltam, deszkamennyezetes szobában, s egyszerre fölébredek valami különös, hátborzongató neszre. Mintha gyaluforgácson kapargálnának hegyes kísértetujjak. Gyufát gyújtok, körülnézek, sehol semmi. Fölkelek, nézem az ajtót, be van zárva a faretesszel. Kidugom a fejem, hallgatódzok, senki. Vacogva visszafekszem, lehunyom a szemem, fejemre húzom a vánkost, hiába, érzem, ahogy súrolódik rajta a bandita tőre. Felpattanok, kiver a hideg verejték, nem képzelődés, hogy zizereg valami a sötétben. Magamra kapkodtam a ruhám, kilopóztam az udvarra, s ott vártam meg, míg kihajnallik. Végtelen sokára aztán nyílik egy ajtó, jön ki a gazda, óvatosan elmondom neki, mért volt olyan rövid az éjszakám. Elneveti magát az ember, az ám, elfelejtette megmondani, hogy selyemkukacokkal van tele a padlás, azok zizergették az eperlevelet, az hallatszott keresztül a vékony deszkán.

Hát a mi hotelünkben nem zizergett semmi. Azon az oldalamon ébredtem fel reggel, amelyiken elaludtam. Csak elvből szidtam az olasz vánkost, nehogy vezérünk elbízza magát, amért semmiben sem találunk kifogást.

– Lehet is az ilyenen aludni – vettem munkába az este letett virzsiniacsutkát. – Minálunk ez a vánkos derelyének is kicsi volna.

A világ vándora azonban leleplezett.

– Ugyan, ne beszélj, úgy aludtatok, hogy még szuszogni se jutott eszetekbe. Arra se ébredtetek fel, mikor én négy órakor fellöktem a széket.

– Ejnye, de veszekedős álmod volt.

– Nem, kint jártam. Le akartam szólni a portásnak, hogy öt órakor keltsen fel. De itt a lépcsőfeljárónál elém állt valami legény, hogy ne fáradjak le, itt nincs éjszakai portás, majd ő felkelt. De még most se üti ide az orrát a furfante. Bizonyosan valami alkalmazott lehetett. Gyertyával állt elém, az arcomba világított, kikérdezett, melyik szobából jövök, mit akarok. Érdekes, mennyire vigyáznak ebben a hotelben a vendégekre. Hja, ha én választok nektek szállodát...

Siettem megzavarni a vezért az önelismerésben.

– Ne képzelődj. Minket nem állítottak volna meg, csak téged néztek gyanús alaknak.

Megint hátbavágás következett, aztán szétoszlottunk. Ki-ki odamegy nézelődni, ahová akar. Én megyek a temetőbe, megnézem, megfogta-e már a márványgyerek a márványliliomon azt a márványpillét, amelyiket már akkor is majd elért, mikor utoljára itt jártam. A vezér meg a jáger a dómba készültek. Ebéd? Kit hol ér a dél. Találkozás este hatkor a Biffiben. Aki előbb odaér, énhelyettem is megihatja a kávéból a tejet.

A két útitársat egy kicsit lehervadva találtam a tetthelyen. Kedvetlenek voltak, fáradtak voltak, lábukba állt a dómmászás. Azt ajánlották, gyerünk haza, heverjünk egyet vacsora előtt.

Ahogy az utcánkba beérünk, nagy a csődület a Hotel Oxonia előtt. No, tán temetés? Az ám, halottszállító kocsit is látni. Úgy látszik, valamelyik utas váratlanul megérkezett a végállomásra. Az arcokon nagy a megrökönyödés.

De bent a szállodában csendes minden. A portásfülkében senki. Lelket se látunk, míg a keskeny lépcsőn felérünk az emeleti szűk folyosóra. Csak a folyosó végiben sötétlik egy csomó ember. Nyilván innen viszik le a halottat.

Leülünk, leheverünk. Én valami különösfajta veronicavirágot préselek a bédekkerembe, a castello falából sarjadt ki, majd ha hazaérünk, megállapítják a személyazonosságát. A két útitárs kasszát csinál, de a világ vándora az öt meg hatot tizenháromnak adja össze, amiben még én is észreveszem a hibát.

– Fázom, gyerekek – teríti magára a kabátját, és megint elülről kezdi a számolást. Most meg a hatszor hetet mondja harminchatnak.

– Én nem tudom, mi van velem – mondja, és kiszalad a szobából.

A jáger elgondolkozva néz utána, aztán azt mondja:

– Ferikém, el kellene menni ebből a szállodából. A vezért nagyon felizgatta ez a haláleset. Biztos, hogy ezért fázik.

Hamuszínű arccal tér vissza.

– Nem értem, mi van itt. A szobaasszony azt nyöszörgi, hogy őneki nem szabad mondani semmit.

Most már a jáger vonul ki helyszíni szemlére. A vezér végigvágja magát az ágyon, de mindjárt felugrik.

– Te Feri, hiszen ez nagyon jó szálloda, hát igen, közel is van... De talán mégis ki kellene innen hurcolkodni. Tudod, a cimbora nagyon ideges és... hát igen, nem tetszik nekem ez a dolog.

Sohase láttam nyugodtabb embert a jágernél, de most csakugyan reszket a szája széle, amikor bejön.

– Karabinierik állnak a folyosón...

Fölugrálunk, a vezér kiszalad, de engem visszatart a jáger.

– Valami véres dolog történhetett itt. Csupa vér a küszöb. A velünk szemben levő szobában. Nem jól látni ebben a kutyaszorító folyosóban. Bele is léptem.

Az emberhegy betántorodik az ajtón.

– Nem suicidio, hanem homicidio. Közönséges rablógyilkosság. Csak délután vették észre, de még az éjszaka történt.

– Hajnalban – szalad ki a számon. – Az ördög vigye el a tréfámat. Emlékeztek rá, mit mondtam az este, mikor lefeküdtünk?

– Gyerünk, gyerünk – sürget a vezér, s már viszi is a táskáit. A jáger utána. Dühösen felkapkodom én is az enyimeket.

– Nem értem, mitől szilajodtok meg ennyire. Hiszen reggel úgyis továbbmegyünk, mit cipekszünk most tovább éjszakának idején?

A számlafizetésnél nagyon kérték a bocsánatot a kellemetlen eset miatt. Persze nem szívesen beszélnek róla. De a csendőrök már nyomon vannak.

A Hotel Comóban azzal fogadtak bennünket, hogy már meg is van a gyilkos. Valami suhanc. Parancsolnak vacsorát? Dehogy, ágyat hamar, ágyat.

Csak az ágyban jöttem rá, hogy nem is vagyok én olyan bátor fiú, amilyennek az előbb éreztem magamat. Nem virtusból nem akartam én szállodát cserélni, hanem gyáva okosságból. Ahol hétfőn éjszaka embert öltek, ott kedden éjszaka bizonyosan nem történik új gyilkosság. De itt?

A társaim nyugodtan aludtak. Én a szemem se tudtam lehunyni, egész reggelig.

MAJDNEM KIBÉKÜLTEM A DUCÉVAL

Genovában már egyszer történt énvelem nevezetes dolog. Ott sikerült életemben először elrontani a gyomromat pörkölt mandolával, ami nekem már gyerekkorom óta ambícióm volt. Hiszen lehet, hogy ha olyan nagyon utána vetettem volna magam a dolognak, nem muszáj lett volna olyan messze elmenni érte. De hát itthon szerényebb igényei vannak az embernek, s a korszellem a pörkölt mandolát is megváltoztatta. Amivel mostanában édesgetik a nemzetet a cukrosboltok, az közönséges égett cukor, mandulával bélelve. Gyerekkoromban azonban rúzs is volt rákenve – sőt akkor nem is lehetett máshol látni ezt a piros kenceficét, csak a cukros mandolán. Azért örültem úgy neki, mikor öt esztendővel ezelőtt valahol a Vico di Ponticellon fölfedeztem gyerekálmaim pörkölt csemegéjét. Úgy piroslottak rám, mintha csak a félegyházi Mitetszik úr boltjából valók lettek volna. Vettem is belőle félkilót, meg is ettem a Kolumbus szülőháza tövében. Úgy is éreztem magam három nap, mintha én volnék az a mesebeli farkas, akinek a kecskegödölyék apró kavicsokat varrtak a gyomrába.

Be kell vallanom, hogy azóta Genovában is nagyot fordult a világ. Most már ott se a mandolára kenik a rúzst.

De azért a márványváros most is emlékezetessé tette magát előttem. Majdnem kibékített Mussolinivel, akihez pedig engem tíz esztendő óta engesztelhetetlen harag köt. Persze csak olyan eszmei harag, de hát az ilyen a legtartósabb. Az ember sohase haragszik olyan megátalkodottan, mint mikor nem tudja, miért haragszik.

Hiszen a duruzsoláson kezdtem én most is, ahogy a Via Cairolin kiléptem a borbélytól. Alig teszek egy-két lépést, a karomhoz ér egy fehér kesztyű. A fehér kesztyűhöz egy fekete ember tartozik. Rendőr. Barátságosan mosolyog, és mutogatja az utca másik oldalát. Visszamosolygok barátságosan én is, és integetek a fejemmel. Szép paloták, sok nép, nagyon meg vagyok elégedve. Úgy látszik, itt elvárják az idegentől, hogy örüljön, hát szemmel láthatólag örülök. A rendőrnek azonban ez nem elég. Megfogja gyöngéden a karomat, áttoloncol az utca másik oldalára, s mikor otthagy, megköszöni, hogy engedtem az erőszaknak.

– Gracias!

Most veszem észre, hogy közlekedési kihágást követtem el. A forgalom nagy, az utca szűk, az emberek mind egymás lábán járnának, ha ki nem volna adva az ordré, hogy az egyik oldal a menőké, a másik oldal a jövőké. Ez így van rendjén, de azért az embert egy pillanatra mégis elfutja a pulykaméreg.

– Persze, Mussolini már ebbe is beleszól. Még annyi egyéni szabadságot se tűr, hogy ott menjen az ember, ahol akar. Mindenkire ráoktrojálja a másik oldalt.

A másik oldal... Eszembe jut a háromszéki góbé, aki a háború alatt fölmenekül Pestre, hátán háza, kebelén kenyere, ácsorog a Pannónia előtt, és megállít egy úrfélét:

– Ugyan instálom, melyik már ennek az utcának a másik oldala?

– Ejnye, bácsi – mondja bosszúsan a pesti ember, átmutatva a másik oldalra –, hogy lehet már ilyent kérdezni? Hát az ni!

A góbé haragosan összerántja a szemöldökét.

– Úgy? Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz belőle, a rozsda egye meg ezt a pesti népet, hogy ennek el nem lehet igazodni a szaván. Az előbb azon az oldalon kérdeztem meg, melyik a másik oldal, akkor meg ezt mutatták.

Tizenöt esztendő óta egyebet se tesznek a népek, csak keresik a másik oldalt, s nem tudnak eligazodni az utcakapitányok szaván. S a duce azt hiszi, hogy az ő népe majd ott marad, ahová állította?

Ágyúdörgésre rezzenek össze. Riadtan nézek körül. Forradalom?

Nem, csak robbantás. Bent a város közepén. Nem is egy helyen. Négy-ötfelé bontanak le egész utcasorokat. Mérnökök légiója pusztítja az évszázados koldusfertályokat, s építi helyükön a szökőkutas parkokat bekeretező új márványcsodákat. A superba Genova új drágaköveket rak antik koronájába. A dózséktól örökbe kapott bíborpalástra rácsatolja a környékbeli falvak gyöngysorát. Sturba, Quarto, Quinto s még vagy hét virágszagú falu most már mind Nagy-Génua külvárosa. (Minden behódolt falu külön márványtáblát kap a városháza oszlopcsarnokában. Köztük van a paradicsomból itt felejtett Nervi is. Most az lesz Génuának a városligete. Odajárnak ki villanyossal babért szedni a költők, és ott vágják be a házi kezelésbe vett pálmákba a nevüket a kezdő szerelmesek.)

Az élők városának példáját követi a halottaké. Terjeszkedik a világ leghíresebb temetője is. Oldalt nem eresztik a sziklák, hanem fölfelé növekszik. Osszáriumokat építenek a galériák fölé, s oda kvártélyozzák a csontokat a kiürített parcellákból.

– Nálunk még a halottaknak is sietni kell – mondja az a főmérnök, akinek impériuma alá a cimitero tartozik. – A lakhatási engedély csak három évre szól, kell a hely az új bérlőknek.

Persze, nem minden halottat lakoltatnak ki. Aki művészi síremlékkel van lenyomtatva, azt úgy tekintik, mintha a saját házában lakna. Ezrével van ilyen, tán a világ legnagyobb szoborgyűjteménye ez a temető. A grotta, ahol Mazzini alussza az örök álmot, egész múzeum. Tömérdek bronzkoszorú, különösen amerikai. A magyaroktól már rég nem kapott virágot Kossuth Lajos barátja. Letörtem a sziklák repedéseiből előbújt ruscusbokorról egy ágacskát, s odatettem a szíve fölé. Az őhozzá is illik, meg mihozzánk is. Haragoszöld levelű, virágtalan, csak tövise van és piros bogyója, mint egy megfagyott vércsöpp.

Hogy mit szólna a nagy forradalmár, ha most harsantaná életre a föléje hajló angyal trombitája? Nyolcvan esztendeje már annak, hogy Kossuthtal és Ledru-Rollinnal megkötötte az elnyomott népek világszövetségét. Azóta ő is megkapta a maga szobrait, és a megmerevedett szimbólumok állják szép nyugodtan az egy helyet az elnyomott népek közt. Lehet, hogy a szabadságszobroknak is van valami világszövetségük, de az nagyon titkos szövetség lehet, mert nem látni semmi foganatját. S ki tudja, ha Mazzini velünk ül az ebédnél a Castellaccio tetején, a Restaurant Righi különtermében, nem köszönte ő is egy pohár spumantit a ducére, akinek energiája életre galvanizálta ezt a romországot?

A Righi nemcsak vendéglő, hanem szálloda is. Benyitottam találomra egyik szobájába. Puha szőnyeg, csillár, igazi márványmosdó, konzol, selyemtapéta, superlátos ágy – kotródtam kifelé. Itt bizonyosan valami maharadzsa lakik.

– Dehogy – nevetett a hoteles –, közönséges vendégszoba. Olyan, mint a többi.

S nyitogatta fel sorban a káprázatos szobákat. Némelyikből a hegyek amfiteátrumát látni, mások narancserdőkre nyílnak, vannak olyanok is, amelyeknek az ablakába odacsillan a tenger.

– És az áruk?

Azt már nem tudom, lírában mennyit mondott a vendéglős, de a mi pénzünkben nem több kilenc pengőnél.

– Hogy ilyen üres az albergo?

– Az idegenek inkább a városban szállnak meg. Ide csak enni jönnek, meg a kilátásért autón vagy a funikulán.

Kezet adtam rá a vendéglősnek, hogy legközelebb ide jövök regényt írni. Ő meg megígérte nekem, hogy akkor mindennap tálaltat paradicsomos spagettit. Még cuppantott is hozzá a szájával. Hogy az milyen finom étel! Hát persze, csak nekem még bele kell tanulnom az evésébe. Sok gyakorlat kell ahhoz, hogy az ember kecsesen tudjon a villájára csavarni egy huszonöt méter hosszú tésztagilisztát, amely paradicsomtól lucskos. Emiatt alighanem egy kis haladékot szenved a regényírás.

Délután a Palazzo di S. Giorgio föltekintése. A világ legrégibb bankháza, a legnemesebb gótika. Itt találták ki a váltót meg a lutrit. A díszterem falában, márványba vésve az a levél, amelyben Kolumbus bejelentette a Szentgyörgy-banknak, hogy szerencsésen megérkezett onnan, ahol a madár se jár. 1493. április 10. a levél dátuma. Kívül a nagy szakállú kalmárok és bankárok márványképei, akik nyilván éppen igazgatósági ülést tartottak, mikor a levelet megkapták és elcsodálkoztak rajta, hogy ilyen világlátott ember lett ebből a Kristóf gyerekből. Ki gondolta volna róla, mikor még a fülemüléket fogdosta roccolóval a Palazzo Ducale kertjében, és a piacon árulgatta tucatját egy soldoért!

Csupa csoda az, amit az ember ebben a rengeteg kőhodályban lát, amelyben különben most a kikötőkormányzóság lakik. És csoda az a kis gömbölyű úr is, kormányzósági archivarius vagy micsoda, aki mindent tudna a világon, ha olyan embert talált volna már, aki meg tudta volna neki mondani, hogy miért van elgörbülve a mi koronánkon a kereszt. No hát, most talált. Nem tudom, ő örült-e jobban annak, hogy most már ez a csorbája se lesz a tudásának, vagy az én örömem volt nagyobb. Hogy van még olyan ember is, aki nem azért érdeklődik Szent István koronája iránt, mert a fejére akarja húzni.

Tramontanás szelíd alkonyatban bárkaséta a kikötőben és bolyongás az úszó városon, amely Conte Rosso nevet visel, és holnap indul Rióba. Olyan gálya, amin még rabnak is érdemes volna lenni. Bemutatkozom az iránytűnek, aki páncélszobában lakik, értelmetlen tisztelettel köszöntöm a rejtélyes gépeket, konstatálom, hogy a marconista itt is olyan néma, mint a moziban, lábujjhegyen surranok el a nyomda előtt, ahol a hajóújságba szerkesztenek sajtóhibákat, szakértői szemlét tartok a könyvtárban, végigcsúszkálok a tánctermen, kipróbálom a hangversenyterem akusztikáját, végigsimogatok a kabinokban egy-egy szép bársonypamlagot, végigmosolygok egy-egy csipkefirhangos ágyat, de legtovább ácsorgok a Sala per bambiniban, amelynek óriás szőnyegén legalább ötven bórembukk vethetné meg egyszerre a hengerbuckot. A falakon freskók. Jancsi és Juliska a napsugárházzal. Hamupipőke, Hófehérke a törpékkel. Mind életnagyságban. Az egyik sarokban babavásár, a másikban állatsereglet, a harmadikban autókiállítás. Kard, puska, bádogkarabinieri sehol. Hm, ez a hajó nincs militarizálva, ezzel lehetne valamit kezdeni. Milyen nagyszerű kalózhajó lenne ebből! Hogy is kell ahhoz hozzáfogni? Igen, tudom már. Először kell hozzá egy néger szakács, aki megmérgezi a legénységet. Azt hiszem, erre nagyon alkalmas lesz a paradicsomos makaróni. Aztán egy halálfej fekete posztóból a kalapomra. Azt majd fölvarrná a kalózkirályném, mint abban a Flibustier-regényben, amit negyven évvel ezelőtt olvastam. Hogy is hívták csak abban a tengerek rémét?

– Boccanegra – mondom hangosan, és fölrezzenek a magam szavára. Elbóbiskoltam egy kicsit az étteremben, ahol frissítős asztal mellé tessékeltek bennünket.

– Si, si – kapja föl a szavam a Conte Rosso kapitánya. – Volt a háború előtt ilyen nevű hajónk. Rongy hajó volt. Nem sokat számítottunk. Első volt a német, aztán az angol, aztán a francia hajó. Az olasz hajó nyomorúság volt. Most az elsők közt vagyunk. Az én hajóm egyik legszebb luxushajója a világnak. Pedig még két nagyobb testvére is van. Eviva!

A karcsú, fekete fiatalember nem mondja, hogy kire emeli a marsalás poharat, de tudnivaló az úgyis.

No, most már gyerünk tisztelegni a Palazzo Municipaléba, a polgármesterhez. Most, este fél nyolckor? Hát itt nem gilt az a szokásmondás, hogy nem kocsma az a hivatal, hogy az ember mindig benne üljön?

Nem, itt nincsenek így fölvilágosítva az emberek. Nappali sürgés-forgás van az egész városházán. Azt mondják, az új rend szerint néha kilencig-tízig is világítanak az ablakok. Mindenki addig marad, míg a napi penzumát el nem végezte. Nemcsak a skribák, hanem a nagyurak is.

A Spinolák és Doriák utóda szürke polgárember. Örömmel látom, hogy a nyakkendője éppen úgy félre van csúszva, mint az enyém. Kézfogása, beszéde minden póz nélkül való. Örül, hogy magyar embereket láthat Genova vendégeiül. Sohase felejti el, hogy fogadták őt Budapesten, mikor néhány éve ott járt valami kongresszuson. Kéri, hogy érezzük magunkat otthon az új Olaszországban.

Mikor újnak mondja a hazáját, fekete, olasz szeme fényeset lobban. S ezt a lobogást látom titkárai szemében is, amikor villanyfénynél végigkalauzolnak bennünket a kincses üléstermeken és díszszobákon. Szinte szertartásos gesztusokkal nyitnak ki egy eldrapériázott faliszekrényt, amelyben Paganini hegedűjét őrzik. Ötszáz éves térképeket, történeti freskókat, szobrokat, portrékat mutogatnak. Feltűnik egy nagyon díszhelyre tett portrészobor. Se nem pap-, se nem művész-, se nem katona-, se hivatalnokarca nincs.

– Kicsoda ez?

– Francesco Vivaldi. Gazdag genovai polgár.

– Mivel szolgálta meg a szobrát?

– Nagy pénzeket adott a városnak adócsökkentésre. Kimondottan erre a célra.

– Gyereke nem maradt? Mert azt mindjárt elvinnénk mihozzánk. Ezt az ismeretlen magot magyar földben is jó volna elültetni. Az nagyon jó talaj lenne neki.

Nevetünk, búcsúzunk, szorongatjuk egymás kezét. S míg végigmegyek a nagy barokk palota futóvirágos altanáin, irigyen gondolok végig azokon az embereken, akikkel egy kenyéren voltam reggeltől estig. Boldog emberek, boldog nép: ezek mindnyájan hisznek. Mindegy, hogy igazhitűek-e, vagy eretnekek: élteti őket a hit. S akár antikrisztus, akár Isten fia, aki ezt a csodát tette: nagy ember. Az én szegény fajtámnak nem volt kiben hinni, se háborúban, se forradalomban, se ellenforradalomban.

...Hogy mégse egészen békültem ki a ducéval, az éppen olyan magánügy, mint a pörkölt mandola. Ahogy a Hotel Aquila felé tévelyegtem, amelynek szárnyai alatt vetették meg az ágyamat, a sarki csemegekereskedésben megakadt a szemem egy tányér sült fülemülén. Nemzeti csemege ma is, mint a Kolumbus Kristóf gyerekkorában. Talán köztük van az én újszegedi fülemülém is, aki tavaly még úgy szerette a holdas estét meg a hajnalt, mint én. Ezt nem bocsátom meg a ducénak. Az emberekkel csináljon, amit akar, azok mindig azt kapják, amit érdemelnek. De ha igazán nagy ember, akkor vessen véget a dalnokmészárlásnak. Ha nem teszi meg, és egyszer ő kerül bele a roccolóba, ami minden diktátorral megeshet, akkor majd jusson eszébe, hogy a fülemülék miatt veri meg az Isten.

VIRÁGCSATA AZ ISMERETLEN KATONÁVAL

Ha már éppen virágcsatát értem Nizzában, hát én is megnéztem. Már csak úgy öregesen, félszemmel, ahogy koromhoz és mesterségemhez illik. A virágokért álltam be a tízfrankos oldalba, nem azokért, akik csatáztak a bukétákkal. Inkább még felhőztem is tőle, hogy mi lesz velem, a szégyenlős természetemmel, ha valami hercegkisasszony engem talál szembegyöngyvirágozni. De hát hiába rántottam meg kétszer is a mellényem alját – a férfirenden levőknél ez az ösztönös gesztus szokta azt jelenteni, hogy minket érdemes megnézni, a jóreggelét neki – engem nem inzultáltak a démonok. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, hanem szíves okulásul. Nehogy azt gondolja, aki csak moziban látta a bataille des fleurs-t, hogy aki a Promenade des Anglais-be beteszi a lábát, azt mindjárt agyba-főbe verik orgonahusángokkal meg jácint-piszkafákkal. Nem, ne tessék hinni a mozinak, az sok mindent mutogat, ami nincs, és nem mutat meg mindent, ami van. Én még sose láttam a vászonbeli virágcsatán az ismeretlen katonát, akire most rátaláltam az ütközet hevében. Nem egészen a tetthelyen, néhány lépésre a világ úri naplopóinak tékozlásától. Egy hajításra a promenádtól, lent a tengerszélen, a kőpart tövében.

Hogy Jean volt-e az ismeretlen katona neve, vagy Luigi, azzal nem szolgálhatok. Aligha tudja azt valaki a jó Istenen kívül, s ha egyáltalán vezetnek róla nyilvántartást a mennyei kancellárián, ott is csak mint létszámfeletti szerepel. Az meg egészen bizonyos, hogy idelent a földön a legfölöslegesebb ember, akivel nem akkor van baj, ha elvesz, hanem ha megkerül. Sokfelé megfordultam már a nyomorúság szemétdombjain, de soha még ilyen ágrulszakadt csavargót nem láttam.

Igen, az ismeretlen katona csavargó, mert nem szolgált neki a szerencse. Ha szolgált volna, akkor elrothadt volna valahol az Ardennekben, aztán kiásták volna, bevitték volna a Pantheonba, csupa generálisok silbakoltak volna körülötte, s maga a monsieur president is hős bajtársnak szólította volna, ami annál szebb lett volna tőle, mert őrajta nem polkáztak a patkányok a lövészárokban. Vagy ha nem lett volna is belőle prédikációs halott, csak a tücskök citeráztak volna neki a poraiból nőtt vadkóróban, akkor is szép karriert csinált volna. Belekerült volna az olvasókönyvekbe és valahányszor a francia kisfiúk verset mondanak a gloárról, mindig büszkén zördíthette volna össze a bokacsontját: engem emlegetnek... De neki nem volt szerencséje. Életben maradt, kiadták neki az obsitot, és mehetett, amerre látott. Talán Marseille-be ment, és nem találta meg a régi bárkáját, talán Cannes-ba ment, és nem találta meg a régi kertjét, talán hazament, és nem találta meg az otthonát. Talán megszokta, hogy tétlen heverjen a napon és nézze a szitakötők játékát, hogy bodzabokor alatt aludjon és nyers répát ebédeljen, hogy tyúkot rekviráljon magának, és szomszédtalan tanya asszonyára törje rá az ajtót. Akárhogy volt, az ismeretlen katonából csavargó lett, kisgyermekek réme és nemzeti szégyen, akivel még a szolidabb koldus se ül le egy kőpadkára a kikötőben.

Az ismeretlen katonán azonban nemigen látszik, hogy haragban volna a világgal. Természettől vidor kedély és gyakorlati filozófus. Nemcsak a rongyosságában fakír, hanem a világszemléletében is. Lábánál a búzavirágkék tenger, fölötte a borágókék ég, és olyan elégedetten nyújtózik ki a fehér porondon, mintha Buddha tenyerén hemperegne. Játékos gyermek módjára mulatja magát. Meghajigálja kaviccsal a sirályokat. A meztelen lába sarkával kutat fúr a homokba, a másik lábán bocskor van, azt kirázogatja, s elkezdi táncoltatni a napnak fordított talpán. Aztán azzal szórakozik, hogy kidugdossa ujjait a rongyos köpönyege lyukain. Van rajta olyan is, amelyiken kiszalad az egész ökle. Körülnéz, valamit keres, alighanem kaktusztüskét, amit a sorsa is biztosítótűnek teremtett. Megakad a szeme a rézmedálián, ami a köpönyeg mellén lóg. Az is lehet, hogy gomb, innen fölülről nem lehet kivenni. Ürgeti-forgatja, éremfénnyel csillan a napsütésben, mégiscsak érdemfityegő. A gloár legszerényebb fajtájából. Mégiscsak büszkeség. Ráköp a köpönyege fölhajtott szélire, és fényesíti a gloárt. Szétveti kezét-lábát András-kereszt módjára, és lehunyja a szemét.

A virágcsatában a kétszázkilencvenes számú hintó gurul elő. Nem is hintó ez, hanem asszír harci szekér. A gránátalma mellű Istár hajt ilyent a nippuri rompalota freskóin. Klematiszvirág a kereke, a bakja, az ernyője, a hám, az ostor, a szemellenző; Istár is klematiszkoszorút visel, s hajnalszín tunikája ujjából klematiszszirmokat záporoz az útra. Negyvenezer frank – mondja valaki mellettem. Az embertenger nagy harsanással köszönti a bíborálmot. Odalent az ismeretlen katona felüti a fejét. Szép feje van, borzas fekete haja már ősszel szegett, ha volna olyan fésű, amelyik fogná, meg lehetne festeni borbélycímernek, és a szakértő följegyezné az útinaplójába, hogy a nizzai hajművésziparnak Daudet a védszentje. Egy kicsit pislog, kinyújtja a nyakát, aztán megint lehorgad a feje. Nem kell rohamra menni, ez csak virágcsata, lehet aludni tovább.

Lehetni lehet, de valami nem hagyja nyugodni az ismeretlen katonát. Hánykolódik, fintorokat vág, dörgöli egyik lába szárát a másikhoz, hol az egyik kezével vakaródzik, hol a másikkal, hol mind a kettővel.

Odafönt megint csattog a taps. A háromszáztízes számú kocsi már a vezérkarhoz tartozhat, csupa kamélia. Ahogy végiglángol a tömegben, zuhog rá a virággránát. Egy ibolyasrapnel célt téveszt, átrepül a csatatér felett, s az ismeretlen katona fejére esik. Dühösen felriad, az orrához viszi a csokrot, aztán nagyot lóbál rajta, és belehajítja a tengerbe. A sirályok rögtön lecsapnak rá, s ártatlan kárörömtől szalad nevetősre a rongyos ember arca. Most már kiment az álom a szeméből. Ülve marad, rákönyököl felhúzott térdére, s olyan komolyan mered maga elé, mintha haditerven törné a fejét. Alighanem azt is csinálja, mert hirtelen elhatározással lerázza magáról a köpönyeget. A fronton sokszor lelkesítették azzal, hogy rajta van a világ szeme. Ha a világ most is őrajta tartaná a szemét, meglepetve látná, hogy az ismeretlen katonának inge is van. A világ azonban mással van elfoglalva, s az ismeretlen katona hadműveleteit nem zavarja semmi. Szétteríti a posztórongyot a napon, és végigmotozza földerítő mozdulatokkal. Nem hagy ki egyetlen ráncot sem, óvatosan benyomul minden feslésbe és szakadékba, olyan készséggel, amiből látnivaló, hogy még nem jött ki a háborús gyakorlatból. Néha megcsóválja a fejét. Nem haragosan, inkább a hadvezér derűs nyugalmával, aki gyűlölet nélkül teljesíti a kötelességét. A szája mozgásán látni, hogy beszélget a köpönyeggel. Hja, ez a háború! – mondja elégedetten, ahogy a csata után végignéz a harctéren.

Kirázza a köpönyeget, összegöngyöli, és odább löki, aztán leveti az ingét, és azt teríti szét a térdén. Olyan, mint egy bronz faun, ahogy összehúzott szemmel hajol az új frontszakasz fölé.

Ugyanakkor odafönt megjelenik a driász a háromszázötvenes számú diadalszekéren, narancsvirágok fehér orgiájában. Egész narancserdőt taroltatott le, s maga is olyan karcsú és olyan fehér, mintha virágzó narancsfa kérgéből hasadt volna ki. Még a harmatcseppek is ott szikráznak a nyakán, a fülén, szivárványjátékú drágakövek. Az ölében fehér selyemkosár, tele a Hesperidák aranyalmáival, azokkal dobálja meg, akik nevetve, tapsolva integetnek felé, és nárciszcsomókat, krókuszcsokrokat, anemonenyalábokat hajigálnak az ölébe.

Egy vaktában eldobott narancs a tollászkodó embert éri odalent a parton. Telitalálat éri a magányos harcost, kiüti a kezéből a munkába vett inget. Irtózatos düh torzítja el az arcát, és valami rettenetes átkot kiálthat a világra, ahogy felugrik és hadonász az összeszorított öklével. De csak alvilági üvöltést hallani. A széttátott szájban, a fogak fehér sövénye mögött csak egy kis összeszáradt fekete húscafat ficánkol, mint a papagáj nyelve. Az ismeretlen katonának kioperált nyelvéért adta hálás hazája a rézgloárt.

Lehajolt, a narancsot belecsavarta az ingébe, félkezével felhúzta magát a kőfalra, a másikkal pedig beledobta a férges inget a narancstündér ölébe.

Világtörténelem volt, Nizzában, a Promenade des Anglais-en, a virágcsata második órájában. Kár, hogy nemzetközi oktatófilmet nem csináltak róla.

MONTE-CARLÓI TÍPUSOK

Ezekről még nem számolt be senki, pedig ugyan megérdemlik. Ha egyszer az ördög felmondana a hűbéreseinek, és hazavinné a föld alá az egész monacói fejedelemséget, őértük kár lenne. Csak két óra hosszáig ődöngöttem köztük, de azért regényt tudnék róluk írni. Persze csak a magam gyönyörűségére, mert olyan kiadó nincs, aki erről a társadalomról akarna tőlem regényt kapni.

Gyönyörű márványpalotában laknak az Avenue St. Martinen, de arra a nizzai sofőr sehogy se akart rátalálni.

– Musée, musée? – csóválta a fejét, és nem éppen megtisztelő aggodalommal nézett rám.

– Oui – makacskodom –, musée océanographique.

Ez aztán tökéletesen megbolondította. Melyik tébolydából szökhetett meg, aki ezen a helyen oceanográfiai múzeumba akar menni? Végre is elő kellett venni a térképes ingyen guide-et, amit Nizzában minden kérdezősködőnek a markába nyom a közlekedési rendőr. (Nem lehetne ezt Budapesten is megcsinálni?) Egész normálisnak így se tartott ugyan a sofőr, de már csak odagurított a fehér márványpalota elé, amely inkább hercegi rezidenciának látszik, mint múzeumnak.

Sokfelé lehet menni ebben a nagy hodályban, amelyben külön lakosztálya van minden tengeri tudománynak, de én egyenesen a poklokra szálltam alá a liften. Mármint a szuterénbe, az akváriumba, amely a maga nemében legszebb a félvilágon. (Úgy tudom, a világ másik felén, tán Honululuban, még ennél is érdekesebb akvárium van. Egy sokemeletes üvegtorony a tengerben, amelyben nem fölfelé kell menni, hanem lefelé. Ott az ember van az üvegen belül, és a vízi társadalom kívül. Az üvegen keresztül aztán csodálhatják egymást a villanyfénynél.)

A monacói akvárium tulajdonképpen a legtökéletesebb vivárium, amit eddig a hidrobiológusok kieszeltek. Tengeri állatkert, amiben azonban nem lehet kedélyesen őgyelegni, mint a terrestris állatkertek ketrecei közt. A kiflivéget kunyoráló bestiák, a kolduló elefántok, az álomkóros nagy macskák és a magas kultúrájú majmok inkább mulattatnak, mint hogy gondolkozóba ejtenének. S aki a fogpiszkálót is szereti metafizikával hegyezni, az legfeljebb azon tűnődhet el, hogy az ember hogy le tudja aljasítani még az állatot is. (Persze ennek a metafizikai andalgásnak rögtön vége, mihelyst az oroszlán elbőgi magát, mert hazagondol.)

Az akváriumba poharazott tenger egész más hangulattal jár. A láthatatlan fényektől megvilágított víz és benne az élet hangtalan nyüzsgése valahogy ijedt gyerekké teszi az embert. Amíg rámered a sikló árnyakra, a bizarr formákra, az örök sötétbe fölszivárványuló káprázatos színekre, az állatokra, amelyek virágoknak tettetik magukat, és a virágokra, amelyeknek átlátszó színében vér lüktet, valami mást is érez az érdekesség mögött. Itt vizionáriussá lesz még az olyan rendes ember is, aki a napfényen nem szokta magát kozmikus gondolatokkal gyötreni. Megsejti, hogy itt az élet kezdetei között jár, s töri a fejét rajta, hogy hogy is hívják azt az öreg görög bölcset, aki a vízből eredtette az életet. Thalésznek hívták, és igaza volt neki. Az ősanya az óceán volt, nem a föld. Az már csak olyan pesztonka, aki magához szoktatta a gondjaira bízott kisdedeket. A teremtés először a vízzel kísérletezett, s egy fiatal költő játékos fantáziájával kezelte a híg anyagot. A tenger kovamoszatai, mészcsillagai, virágállatai, pillangótarka csigái, kagylói képviselik a genezisben a legősibb műfajt, a lírát. Az ember már stúdiumtermék, kiszámított szerkesztés, abból már csak rossz tragédia lehetett. Mire odáig ért a teremtés, akkorra már kifárasztotta az agyag és a sok kísérletezés. Mert tulajdonképpen nem csinált újat, mindig csak a régi témáknak keresett új kifejezési formát. A tengernek nemcsak kökörcsinje, szekfűje, rózsája, lilioma van, hanem elefántja, farkasa, csikaja, disznaja, oroszlánja, borjúja, sőt még macskája is van. (A Chimaera monstrosa nevű halat hívják tengeri macskának a halászok. Igaz, hogy a monacói felírás meg tengeri patkánynak titulálja. De hát azért chimaera, hogy mindennek lehessen nézni.)

Hát embere van-e a tengernek? Az van még csak tömérdek változatban! Ha a vizek népei tanulmányi kirándulásra küldenek az okosaikat az emberek közé, azok bizonyosan azt jelentenék otthon, hogy ismernek ők minket már hazulról, csak más név alatt. Én is így jártam ővelük, sok ismerős embertípust találtam a mélytengerek lakói közt. Halakban, rákokban, molluszkákban és még ezeknél is jelesebb, teremtett állatokban. Ami eszembe jut, közkinccsé teszem.

A megszokás rabja. Vastag fejű, duzzadt pofájú hal. A hivatalos neve Blenius pholis, magyarul nyálkás hal. Valószínűleg nem tudja, hogy így hívják, de olyan megállapodott lénynek nézem, hogy ha tudná, se sokat törődne vele. Őt csak az érdekli, hogy mikor van apály és dagály. Ha odakint dagadóban van a meglehetősen rendtartó tenger, akkor ő bent az akváriumban meglapul a víz fenekén. Amikor odakint apály van, akkor kimászik a bazinjában levő mohos sziklára. Különös viselkedésének az okát nem tudni biztosan. Mr. Richard, az akvárium igazgatója kitűnő biológus, azt hiszi, csak azért teszi, hogy érdemeket szerezhessen a megfigyelés terén.

A polihisztor. Benne van az iskolás természetrajzokban is Holothuria néven. Tengeri uborka volna, de a vízben inkább abált hurkának látszik. Nem nagyon szép fiú, nem is túlságosan temperamentumos, aligha telik benne sok kedve a tengeri uborkánénak. Született polihisztor. Válogatás nélkül megeszik kukacot, agyagot, kavicsot, homokot, békateknőt, halikrát, csigaházat, s a legkisebb provokálásra kihány mindent, a tulajdon gyomrával együtt. Amikor már mindent kitanult, frikasszét készítenek belőle, s ennyiben haszonravalóbb a kétlábú polihisztoroknál.

A szaktudós. Hogy belül milyen, nem tudom, mert nem nyilatkozott meg előttem. Nem céhbeliekkel szemben rendkívül zárkózott. Én csak a házát láttam, amelyet mindig magával hordoz, s az márványból van. Márványcsiga, Conus literatus. A tudományát nem tartja véka alatt, sőt nagyonis mutogatja a világnak: rá van írva a házára. Csakhogy héber betűkkel van ráírva, annak is a szamariai dialektusában, hogy a laikus meg ne értse. Mert mit ér a tudomány, ha mindenki megérti? Akkor odavan a tudomány is meg a tekintély is.

Az úrfi. A kabátja zöld, a nadrágja kék, a mellénye narancssárga, bíborszínű gombokkal, ezüstsapkát visel és fekete sált. A halak rendészetében Coris julis néven van nyilvántartva, a keresztnevével Linné nyilván kissé feminin jellegét akarta kifejezni. A francia halászok úrfinak hívják, és azt mondják róla, hogy nagyon könnyen horogra akad.

A vívőr. Egy aranyos fekete hal, Gobius niger nevezetű. Közismert arról, hogy fészket rak, ami a halcivilizációnak szokatlan magas fokát jelenti. A túlzásba vitt civilizáció azonban mindig erkölcsi dekadenciát jelent. A Gobius inkább szerelmi életet él, mint családi életet. Kiáll a kisajtóba, és minden arra korzózó ikrás halat megkér, hogy térjen be hozzá szőnyegeit megnézni. Majd elfelejtem mondani, hogy a pavilonnak több külön bejárata is van. Nagy kópé ez a fekete góbé.

Az üldözött ártatlanság. Tenyérnyi nagyságú, meztelen csiga, olyan tapsifüle van neki, mint a nyúlnak. Még Pliniusból tudom a nevét: Aplysia depilans. Azért depilans, vagyis szőrtelenítő, mert aki a kezébe veszi, annak minden szőre szála kihull az undortól. A római bíró is kesztyűt húzott, mikor az igazságszolgáltatásnak ezt a közegét a két ujja közé csíptette. A legmegátalkodottabb rablógyilkos is magára vállalt minden bűnt, ha szemébe kellett nézni ennek a szörnyetegnek, aki szemét a szarva hegyén hordja. Ha úszkáltában a piros koralliumhoz ért, az fehérré változott ijedtében, a fehér meg vörössé szörnyedt. Természetesen mindebből egy szó sem igaz, az egészet a római riporterek fantáziálták. Csak rá kell nézni a fedett kopoltyús társadalomnak erre a közismert tagjára, s az ember rögtön megadja neki a helyreigazítást, csakhogy ne kelljen tovább nézni. Különben ő találta ki az anilingyártást, néhány milliárd esztendővel előbb, mint ahogy az ember belekotnyeleskedett a világi dolgokba.

A költő. Az ibolyaszín házú Janthina csiga, amelyet a szolidabb puhányok széllelbéleltnek neveznek. Annyi alapja van a dolognak, hogy ezek a törékeny teremtések légbuborékokkal tarisznyázzák föl magukat, hogy a víz színén ringatózhassanak, mint egy megoldott ibolyacsokor széthullott szálai. Gyakorlati hasznuk nincs, akváriumban hamar elpusztulnak – belehalnak a gondviselésbe. Különben a fésűkopoltyúsak alrendjébe a tollnyelvűek családjába tartoznak. (Ptenoglossa).

A kritikus. Ezt Scopelus-nak hívják, mélytengeri hal, mindig tátott szájjal úszkál, s az a különössége, hogy elektromos lámpát hord a fején, de nem a maga hasznára, mert ő vak.

A hűséges szeretők. Ez egy rózsaszín héjú csiga, Scarlaria-faj, a legfinomabb csipkében jár, s úgy látszik, igen ritka. A rózsaszín csigaemberke és a csigaasszonyka úgy szeretik egymást, hogy ha az esküvőjük órájában valami baleset elválasztja őket, s az egyiket az ár elviszi egy korallszigetre, a másikat elsodorja egy osztrigazátonyra, mindegyik ugyanabba az irányba fordítja a szarvacskáját, és ugyanabban az ütemben mozgatja a talpacskáját, amit cipőmegtakarítás okából a hasán visel. Egymástól messze kénytelenkedő szerelmesek nagy hasznát vehetik a szerelmes Scalariáknak, ha járatosak a malakológiában. Mielőtt elszakadnának, kimennek halászni a tengerre, fognak egy pár lakodalmas csigát, azokat kitépik egymás karjaiból, s azzal az egyik elmegy az Északi-sarkra, a másik elmegy a Délire, mindegyik a maga csigájával. Ha aztán nem érkezik meg idejében a levél, akkor előveszi az ember az üveglapra telepített csigát, s olyan mozdulatokra csalogatja az orra elé tartott gilisztával, hogy a megszáradt lába nyomai azt a szót adják ki az üvegen, hogy: szeretlek. Ugyanekkor a másik póluson is kiírja ezt a szót az özvegy csiga, és így kerek lesz a világ. Hogy mi igaz a dologban, mi nem, azt nem próbálhattam ki, mert a monacói rózsaszínűek ottlétemkor nem szerelemmel foglalkoztak, hanem táplálkozással, s így nem volt meg a kísérlethez a biológiai alap. De lehet valami a dologban, mert olyan nagy természettudós is beszél róla, mint Jókai. Csakhogy ő, ha jól emlékszem, a mi helixcsigánkra fog rá ilyesfélét, ami nyilvánvalóan képtelenség. A mi kerti csigánk közönséges parasztvincellér, s abban nincs semmi romantikus hajlam. Az, ha szalmaözvegységre jut, mindjárt keres magának másik asszonyt, amit magam is többször láttam. (Most még meg lehet írni, mert nem gilt az új sajtótörvény.)

A tintahal. Lábasfejű. (Úgy értendő, hogy gőzölgő lábas a feje.) Tízkarú. Mind a tíz karját felém nyújtogatta, mikor meglátott. Megnyugtattam, hogy nem vagyok rossz szándékkal. Genovától kezdve többször kínáltak már vele, de én mindig fölháborodva tiltakoztam. Nem foglalkozom testvérevéssel, ha magyar vagyok is.

Negyvenkilenc üveggrottában legalább ötszázfajta tengeri polgár éli világát a monacói akváriumban, s azok közt van mindenféle mesterséget űző. Generális, herceg (Conus princeps), villanyos részvénytársaság, (a Salpák), háztulajdonos, aki a lakóját eteti (a Pagusus, ez a nem idefönt nem található), nagytőkés (a polip), bíborfestő (Murex), selyemtakács (Tridacna), grafológus, sőt pornológus is. (Batrachus grunniens=röfögő békahal.) De hát nem vagyok én szociológus, hogy mindegyiket beható tanulmány tárgyává tegyem. A divatszakmát is éppen csak érintem, mivel hozzányúlni, nemigen lehet. A Cestus veneris-t értem, a híres Vénusz-övet, amibe akkor szokott öltözni Afrodite, ha nagyon erőt vett rajta az erkölcs. Káprázatos színekben lobogó pántlika, üvegből szőtt selyem, két ujjnyi széles. Kár, hogy nem él tovább néhány napnál, másképp bizonyosan divatba jönne a viselése a mai világban.

Nem firtatom azt a sok hirtelen színváltozást sem, amit nagyon sok tengerlakó praktizál, bizonyára mint igen célravezető módszert. Az ember szeme láttára változnak vérvörösből szilvakékké, hófehérből méregzölddé. Ezek alighanem gyakorló politikusok, akik akarják valamire vinni. No, ha megint erre járok, majd megkérdem tőlük, lett-e belőlük gálickő.

Az oceanográfiai intézet előcsarnokában áll egy fehér márványszobor, örökzöld délszaki bokrok koszorújában. Nemes profilú, nagyon intelligens arcú férfi. A pár éve elhalt Albert monacói hercegé, akinek a kis fejedelemség történetírója valószínűleg olyan epithetont fog adni, amit nemigen ambicionálnak a koronás fők. Albert, a tudós. Vagy Albert, a tengerész. Ő építtette ezt a palotát, s ő adta a világnak kincseivel együtt, miknek nagy részét ő maga gyűjtötte. Nagyon őszinte tisztelettel vettem le kalapomat a márványfejedelem előtt, aki nem találta magához méltatlan foglalkozásnak a tengeri sünök életének tanulmányozását, és soha nem ült le trente-et-quarente-ot játszani. Milyen más képe volna most a világnak, ha a sors ezt az embert tette volna német császárrá és a német császárt monacói herceggé! Akkor Vilmos legföljebb a monte-carlói bankot hazárdozta volna el, Albert pedig bevezette volna a tengert a Szaharába, hogy onnan is legyen mit kimeregetni a biológusok kotróhálójával. Mink pedig most azt találgatnánk, hogy melyik volt nagyobb cselekedet.

TABLEAU A MARSEILLE-I HALPIACRÓL

Hja, ott szedi az ember a virágot, ahol találja! Ha nem eresztik be a múzeumba, akkor kimén a halpiacra, és ha a kőből faragott múzsák nem állnak vele szóba, akkor teszi a szépet a halaskofáknak. (Hiszen azok is voltak valamikor múzsák, ki negyven, ki ötven esztendeje.)

Volt nekem sok szép tervem Massiliával, amit még iskoláskoromban beajánlott nekem Milo, a néptribun. Ez az a bizonyos Milo, akiről dr. Cicero azt a híres védőbeszédet mondta, azokkal a szép accusativus cum infinitivókkal és ablativus absolutusokkal^[17]. Persze egyéb haszon nem volt belőle, mint hogy ma is be lehet még belőle szekundázni a magyar középiskolákban. Milo olyan megátalkodott ellenzéki politikus volt, hogy még Cicero se segíthetett rajta. A bíróság magasabb érdekből számkivetésre ítélte, és elküldte picézni Marseille-be. Innen írta aztán haza az öregúr, hogy ilyen kellemes hely nincs több a világon, s ha ő ezt előbb tudta volna, akkor már régen száműzette volna magát Rómából.

Hát tudja Isten, én nem szegném meg Marseille-ért az állampolgári kötelmeket. Szép, piszkos város ugyan, háromezer esztendő szemetelte tele, nagy ásatásokat lehetne benne rendezni, de én nagyolnám falumnak. Nagyon nyugtalan vérű, ugrálós, szaladozó nemzet lakja, és sehol se találja meg benne az ember, akit keres. Én például két világhírű kollégámat kerestem hiába. Egyik a massiliai Pütheasz, aki még énnálam is nagyobb utazó volt az ántivilágban. Kétezer egynéhányszáz esztendővel ezelőtt ő fedezte fel az ultima Thulé-t, ahonnan már a semmibe lógatja a lábát az ember. Azt akartam tőle megtudakolni mint világlátott kollégától, hogy az ő tarisznyáját is olyan zordonan kutatták-e át a francia fináncok a vámnál, mint az enyémet. Aztán meg Petroniusszal akartam szót érteni, a regényíróval és divatbíróval. (Arbiter elegantiae.) Ő is massiliai volt, s alighanem itt végezte elemi tanulmányait a nőkutatás terén. Ő lett volna a legilletékesebb annak az eldöntésére, hogy azok a két lábon járó, selyembe csavart festéktubusok, akik a Rue Cannabière-en senderegnek, műalkotások-e, vagy Isten teremtései.

De hát nem találtam a két jeles szakírót sehol se. Se a hotelben nem tudtak róluk, se a városházán, se a trafikban. A borbély azonban, mint másfelé is tapasztaltam már ebben a szakmában, irodalomkedveléssel is foglalkozott, és útba tudott igazítani. Menjek csak ki a kapucinusok alléjába, onnan forduljak jobbra, aztán térjek be balra az első utcába, ott lesz az, amit én keresek.

Hát nem az volt, amit én kerestem, de azért nem érdektelen lelet volt. Ezt az utcát úgy hívják, hogy Rue Monte Cristo. Edmond Dantès barátunk tiszteletére, akit Dumas az első kötetben itt készít elő a gróf Monte Cristó-i pályára. Akinek kedve tartja, kicsónakázhat az If-szigetre, amelynek börtönéből hősünk a tengerbe vetette magát.

Hanem míg én tiszteletemet tettem a gróf úrnál, addig elszaladt az idő, és éppen hogy csak bekukkanthattam a múzeumba, mindjárt kicsuktak belőle. Nem is igen láttam belőle egyebet, mint egy üveg alá tett faajtót. Az azonban igen nevezetes darab volt, noha szemre nem sokat mutatott. A fej tábláján azt olvastam, hogy XII. Siècle. Mi az ördögöt csinálhattak ezen a tizenkettedik században? Tán ezen trancsírozták föl a kegyes provanszál lovagok a kutyahitű szaracénokat, akiknek rosszul szolgált a szerencse? Dehogy. Ilyen táblákra krétázták föl a cour d’amour költői a verseiket, a harmatos hajnali dalokat, az albákat, az epedő esti serenákat s az imádott hölgyet magasztaló sirventes-eket. Az imádott hölgyek ott ültek karajban, és a kritikusok szokott tárgyilagosságával törvényt tettek. Akinek a versét szebbnek találták, az csókot kapott és babérkoszorút. A többinek pedig, aki lemaradt a versenyben, az volt a büntetése, hogy a rossz verset sajátnyelvűleg le kellett neki nyalni a tableauról.

Azt hiszem, ez egészen új adat a lovagkor költészetéhez, s a köz szempontjából ez maga megérte a marseille-i utat. Napjainkban az ódaköltészetbe már csak hálni jár a lélek, ezen a módon esetleg föl lehetne javítani. Az alagyaköltészet arcához meg éppen illene a sápkór, mint krétafogyasztási termék. Drámapályázatoknál is sikerrel kecsegtetne ez a módszer. A pályázók kilencven százalékát visszariasztaná az a gondolat, hogy a bírálók megetethetik vele ötfelvonásos drámáját a nyilvánosság előtt.

Kár, hogy közhasznú muzeális stúdiumaimat nem folytathattam, s a nemes penész illata helyett be kellett érnem a halpiac nemtelen szagával azokban a kutyaszorítókban, amelyek a katedrális körül bűzlenek. De azért ez a kirándulásom se maradt haszon nélkül. Itt szedtem föl azt a tanulságos történetet, amely arra inti a férfinemen való embert, hogy hiábavaló a lázadozás az asszonyi rend ellen, mert azzal még maga az Úristen se bír.

Mikor, mikor se, egyszer a jó Istennek kedve kerekedett egy kis sétát tenni az égi mezőkön. Vitte magával az egész udvari népét, az angyalokat és szenteket, csak Pétert hagyta otthon a mennyország kapuját strázsálni. De megparancsolta neki keményen, hogy míg ő vissza nem tér, addig teremtett lelket be ne engedjen az aranykapun, nehogy az valami rendetlenséget csináljon a ház körül.

Meg is fogadta a szót Szent Péter, s eltiltott minden alulról jött lelket a kaputól. Akárhogy sírtak-ríttak szegények, azzal fizette ki őket, hogy ő nem tehet semmit, mert neki is parancsolnak.

– Mégpedig az a parancs, hogy ide egy lélek se teheti be a lábát addig, míg itthon nincsenek.

– Jó, jó – furakszik erre elő egy lélek –, csakhogy akkor nekem szabad a bemenet, mert én nem vagyok lélek.

– Hát mi vagy, édes fiam? – hüledezett Péter.

– Bocskorkészítő vagyok.

Ez a felelet aztán gondba ejtette Pétert, mert aki bocskorkészítő, az csakugyan nem lélek.

– Hát tudod mit, fiam, én beeresztelek, de becsüld meg magadat, semmihez ne nyúlj, s ha hallod, hogy jönnek, húzd meg magad reggelig valami sarokban, holnap aztán majd bematrikulázlak a többivel együtt.

Besuttyant a bocskorkészítő, nem is tett semmi rosszat, tekergett egy darabig, tátotta száját a sok fényességre, hanem aztán belefáradt az ácsorgásba, el is álmosodott, szeretett volna egyet szundikálni. Az egyik teremben talált is egy nagy puha bársonyszéket, arany a karja, karbunkuluskő a lába – az volt az Úristen trónusa, abból szokta kormányozni a világot. Előtte meg volt egy rubinból faragott zsámoly, úgy fénylett, mint a hajnal, arra szokta nyugtatni a lábát az Úristen, hogy kényelmesebb legyen az ülése. Persze ezt mind nem tudta a tanulatlan bocskorkészítő, letette magát a trónusra, s csak akkor kapott a fejéhez, hogy mit cselekedett ő! Látta maga alatt az egész világot, úgy nézett be minden háznak a tetején, mintha üvegből volna, s hallott minden szót, amit a földön kimondták.

– No, már most mindegy – gondolta magában –, ha már így jártam, legalább megnézem, hogy a komáék mit csinálnak.

Egy félszemű halász volt a komája a bocskorkészítőnek, annak a kunyhóját kereste meg, meg is találta, de a koma nem volt otthon, csak egyedül a komaasszony. Azazhogy nem egészen egyedül, mert a molnárlegény is vele volt, és szemmel láthatóan nagyon otthon érezte magát.

– Hű, mézes borongatta, mákos teringette! – szörnyűködött el a bocskorkészítő –, most tudom már, hogy mért őröltek a komaasszonynak mindig fehérebb lisztet, mint az én feleségemnek! No, koma, te se tudod, mire érsz haza!

Még ki se mondta, amit gondolt, már akkor ott állt a halász a kunyhó előtt, és megkocogtatta az ajtót.

– Én vagyok, asszony, eressz be!

– Mindjárt, mindjárt – ugrott föl az asszony –, csak kapok magamra valamit.

– Most mi lesz már ebből? – izgett-mozgott a bocskorkészítő a bársonykarszékben.

Hát az lett, hogy a komaasszony meggyújtotta a mécsest, a molnárlegényt lebújtatta az ágy lábához, aztán sarokra nyitotta az ajtót, és a nyakába ugrott a komának, még a küszöbön.

– Jaj, lelkem, jó uram, de csak örülök, hogy ilyen nagy szerencse érte.

– Engem? – állt meg a koma a küszöbön. – Micsoda szerencse ért volna?

– Hát még nem is tudja, hogy megint lát a hibás szemivel is?

– Eszed levele – nevette el magát a koma –, hát hogy találsz el ilyeneket?

– De hiszen tudom én, mit beszélek – erősködött az asszony. – Éppen mikor zörgetett, akkor álmodtam meg, hogy a rossz szemivel is éppen úgy lát már, mint a jóval. Megálljon csak, majd bekötöm a jó szemét, úgy próbálja ki, lát-e a másikkal?

Azzal lekapta a kendőt a fejéről, bekötötte az ura látó szemét, magasra emelte a mécsest, hogy meg ne üsse magát az ajtófélfában a kisurranó molnárlegény, s úgy csippentette meg a koma állát:

– No, lát-e, édes, jó uram?

De már ennyi huncutságot nem bírt meg ültő helyiben a bocskorkészítő. Elfutotta a pulykaméreg, fölugrott, fölkapta a rubinzsámolyt, s úgy vágta az asszonyhoz, hogy az menten lepényhallá lapult volna, ha a bocskorkészítő célba talált volna. Csakhogy éppen akkor lépett be az Úristen, az ember összerezzent, s ijedtében nem az asszonyhoz vágta a zsámolyt, hanem a tengerbe loccsantotta bele.

A jó Isten persze nem kérdezett semmit, mert ő úgyis tud mindent, csak megcsóválta a fejét, és azt mondta a térdre bukott bocskorkészítőnek:

– Jaj, édes fiam, ha minden asszonyhoz széket vagdosnának, aki nem is egy szemét köti be az urának, hanem mind a kettőt, akkor már régen nem volna mire ülni a mennyországban.

A rubinzsámoly ma is ott van a tengerben, csak az egyik sarka látszik ki a vízből, ott jobbra az If-szigettől. A neve: Escabelle de Dieu. Isten zsámolya.

MAGÁNÜGY

Miről jutott eszembe éppen Lyonban, hogy milyen régen nem jártam én már a mennyországban? Nem tudhatom én azt. Miért van az, hogy néha egy dallammal ébred fel az ember, amivel negyven évvel ezelőtt altatta el a dajkája? Vagy hogy ül egy hivatalos banketten, tömködi magába a fogast tartárral, és akkor hirtelen elkezd fájni a bokája azon a helyen, ahol belekapott a Szana kutya, mikor ő még olyan kisgyerek volt, hogy létrán mászott fel a kutyaólra? Kinyit az ember egy mértani könyvet, amit érettségire készülő deák felejtett ott a padon, megakad a szeme a sinus tételen, és az jut eszébe, hogy milyen jó szaga volt kukoricafosztáskor a kukoricahajnak. Megy az ember az Andrássy úton szügyibe vágott fejjel, siet a vasúthoz, előkapja az óráját minden harmadik lépésnél, és mégis meg kell neki állni, és körülnézni, mert tisztán hallja, hogy a kishúga csipogott rá, a Marika, aki háromesztendős korában belehalt a torokgyíkba, s aki azóta se jutott neki eszibe. És most mégis az híja, háromszor is kimondja a nevét:

– Fejcsike! Fejcsike! Fejcsike!

Lyonban is olyan mindennapos csoda történt velem. Álltam a Pont de Tilsiten, bámultam le a Saône-ba, és arra gondoltam, hogy egészen olyan színű a vize, mintha azt a nagy meszelőt öblítették volna bele, amivel Lyon felett szürkére mázolták az eget. S abban a percben elkezdett fájni a szívem. Mintha valaki rátette volna a kezét, és simogatta volna, de nagyon szelíden. S annál nagyobb lett a fájás, minél szelídebbre édesedett a simogatás.

Képzelődés, persze hogy képzelődés. Idegesség, jön-megy magától, mint a szélkergette felhő az égen. Nincs nekem semmi bajom. Kialudtam magam, jókedvűen öntöttem a gallér mögé a reggeli teát, pettyes virzsiniára gyújtottam, nagyszerűen adja magából a füstöt, ni, milyen karikagyűrű kerekedett belőle, és egyszerre érzem, hogy könny gurul végig az arcomon. Vagy előre szaladt esőcsepp? Nézem az eget, nem, nem az. Ki sírta ide? Az én szemem száraz, nem az én könnyem lehet. De hát akkor hogy kerül ide, honnan, miért, ki küldte? A múlt üzent vele, vagy a jövendő?

Nem jó az ilyen depressziót észrevenni, mert aztán úgy jár vele az ember, mint aki hínárból akar kimászni. Mentül jobban rugdalózna kifelé, annál mélyebbre süllyed. Idegen helyen különösen nehéz tőle szabadulni.

Ebben az irdatlan nagy városban, ahol egész egyedül vagyok, hová menekülhessek magam elől? Legjobb lesz bemenni a menetjegy-irodába, itt van a Városház utcán, az olyan hely, ahol okvetetlen megrázkódik az ember, mihelyst kitudódik, hogy hány ezer frankot kell előguberálni.

De itt se mentem semmire. Ahogy felnyaláboltam a menetrendet, és meg akartam keresni Barcelonát, azon kaptam magam, hogy az M-betűt vallatom a névmutatóban. Mi az ördögöt akarok én az M betűvel? Igen, hogy milyen az összeköttetés a Mennyországgal.

De hát micsoda gyerekség ez? – bosszankodtam meg magamra. Hiszen én én vagyok tán. Ésszel élő ember, végzett újságíró, volt természetbúvár, hites régész és hivatásos könyvszakértő. Egyszóval id. Ferenc. Csak nem cseréltek ki az éjszaka a Hotel Terminus-ben a lyoni boszorkányok ifj. Ferenccel? Ha annak a geográfiai érdeklődése a mennyország felé irányul, az rendben van, ő még emlékezhet rá, mert nemrégen ültették ki az Isten virágházából a földre, még a sarkához van tapadva egy kis csillagmorzsa. De a magamforma tépett bóbitájú acat már nem kapkod a csillagok felé.

– Hányadika is van? – kérdezi a Cook-legény a Cook-kisasszonyt.

Felütöm a fejem, nézem a falinaptárt, de nem látom a számot, csak a napot. Samedi Saint. A szent szombat. A Sabbath luminorum. A világosságok szombatja. Nagyszombat, a mi idiómánk szerint.

Akkor már tudom is, mitől nehezedett el a szívem. Hallom a félegyházi nagyharang szavát, érzem az ünneplő kalácsszagot, végignyargalászom az udvart a rozsdás kolompot rázva: „kígyók, békák, menjetek a háztól”, aztán belesek a pitarajtón, most mindjárt jön ki édesanyám, a violaszín ruhája lesz rajta, kék babos fekete selyemkendő a fejin, a keziben a Krisztusatyafiság könyve, rátekergetve a nagy szemű jeruzsálemi olvasó. Aztán majd a kötője sarkával megtörülgeti az arcomat, megfogja a kezemet, és azt mondja:

– Tudod, hogy az öregtemplomban a sötét oltárnál ilyenkor belátni a mennyországba. De csak a jó kisgyerekeknek mutatódik meg, aki szépen összeteszi a kezit, és azt mondja...

Mit is mond a jó kisgyerek? Jaj, nem tudom én azt már, s ki juttathatná eszembe ebben a vadidegen városban? Ahol nincs kalácsszag és hétköznaplósan szólnak a harangok. Kígyó, béka ugyan van, de azt nem kergetik el a háztól, hanem összefogdossák, eladják a piacon, és azzal traktálják a vendéget nagyszombat délben, s hogy még nagyobb legyen az öröme, spenótot is kennek rá.

De kecseghettek volna nekem mézeskaláccsal is, attól az én keserűségem meg nem édesedett volna. Mit kell mondani a jó gyereknek, hogy megnyíljon előtte a mennyország? Egész nap hurcoltam ezt a kérdést a két víz városának mind a hat fertályában. Elvittem a Bourbon utca kincses boltjaiba, ahol selyemből mérik még a porrongyot is. Megkérdeztem a kék zubbonyos ouvrierket, a mord képű selyemtakácsokat, hogy szőnek-e ők olyan kötelet, amelyiken föl lehet kapaszkodni az égbe. Jártam a Brotteaux-ban, a boldogok palotái közt, és elpanaszoltam a bajomat a hajnalszín virágos mandolafáknak. Hátha ők tudják, hogy lehet belesni az égi magasokba. Még azt az esetlen lovasszobrot is megkérdeztem, amelyik a Place Bellecour közepén éktelenkedik. Ludovico Magno, regi, patri, heroi. Mármint hogy XIV. Lajos a haza atyja lett volna. Hiszen való igaz, hogy kevés király vetett annyi fattyúherceget, mint ő, s ha azokat mind neki kellett volna eltartani és felnevelni, az valóban bronzba kívánkozó hősi cselekedet lett volna. Máskor rá is pirítottam volna az érclovasra, de most nem volt kötözködő kedvem. Olyan kedves öregre penészedett a Napkirály, gőgös arca olyan mosolygósra szelídülve nézte a lábánál zsivajgó gyerekeket, tollas kalapja olyan jóságosan kínálta a ráncaiba hullott esővizet az égi madaraknak, hogy egész bizodalmasan hozzá mertem cirógatni a kérdésemet:

– Sire, ön ura volt a világnak, és nap volt a királyok között, talán meg tudná nekem mondani, melyik út visz a csillagok közé?

Lehet, hogy káprázat volt, lehet, hogy egy átrepülő karvaly vetett rá árnyékot, de úgy tetszett, mintha a világ egykori ura egy pillanatra lehajtotta volna kevély fejét.

Már alkonyodott, mire rosszkedvemmel elértem a Notre Dame de Fourvière-t, Lugdunum régi fóruma helyén. Talán itt megkönyörül valaki rajtam, a halleluja órájában, királyi zászlók lobogása közt, amelyekkel a feltámadást köszöntik.

– Mon père – kérdeztem egy öreg abbét, aki a Grand Chartreuse messziről odazöldülő halmait s a Mont Pilat sötétkék ormait mutogatta egy angol társaságnak –, hány órakor kezdődik a processzió?

Háromszor is meg kellett kérdeznem, s még akkor is értelmetlenkedve csóválta a fejét az öreg tisztelendő. Őnáluk nincs nagyszombaton semmi processzió. Királyi zászlókat se lobogtatnak, nem is hallelujáznak. Majd holnap a misében. Zenés mise lesz, az érsek celebrálja, azért érdemes lesz eljönni.

– De a templom nyitva van most is?

– Talán. De már sötét van, nem látni bent semmit.

Csakugyan sötét volt a templom és üres. A sekrestye falain üggyel-bajjal még el tudtam olvasni a figyelmeztető táblákat. „Emlékezzél meg róla, hogy e hely szent”. „Isten a szíveket nézi”. „Gondold meg, hová indulsz innét”. A templomban csak az örökmécs piroslott. Isten tűzlepkéje a hallgató sötétben.

Odabotorkáltam a nagy oltár elé, s egyszerre mintha ruhazizzenést hallottam volna. Asszonyi selyemét. Olvasószemek csörrenésére fülelt fel a szívem. Ó, hogy ismerem én ezt abból a koromból, amelyeknek hazajáró lelke reggel óta kísért! Hangfoszlányok, aminőket csak üres templomok falai közt hallani. Itt, valaki az Istennel beszél, itt valaki sír. Ó, hátha itt tudom meg, hogy nyílik az ég ablakának kallantyúja!

A bal oldali hajó végiben megtaláltam a sötét oltárt. Szegényes két szál gyertya, elfeketedett oltárkép. Akárcsak a félegyházi öregtemplomban. Az alakot nem is látni, csak feje körül a glória világít. Alatta a márványban aranybetűs vésés. „St. Irénée”. A békesség szentje. Belső háborodások elaltatója, orvosolhatatlan keserűségek elcsókolója. Az oltár előtt, nem a lépcsőn, hanem lent a szőnyegtelen kövön egy fekete árnyék, egész felsőtestével a földre borulva. A lépésemre fölrezzen, térdre egyenesedik. Öreg munkásasszony, fehér hajú, az arca ráncain megakadtak a könnyek, összekulcsolt két kezét könyörögve fölemeli a közéjük szorított nagy szemű olvasóval, és reszkető hangon mormolja:

– Mon pauvre petit fils...

Én szegény kisfiam... Már akkor ott térdelek én is. És mondom összetett kézzel, amire nagyszombaton jó kisgyereknek megmutatódik a mennyország:

Gyöngykapudon kopogok,
Színed előtt lerogyok,
Én Teremtő Istenem,
Könyörülj meg lelkemen.

 

És ahogy fölnéztem, csak a mennyország lehetett, amit láttam. Fönt, fönt a világtalan sötétben világított az édesanyám képe: de nem könnyes volt a szeme, hanem mosolygós, amint nyújtotta felém a kezét:

– Én jó kisfiam...

HASZNOS TUDNIVALÓK
SPANYOLORSZÁGRÓL

Mas vale creer, que buscar. Ez a szép spanyol közmondás annyit jelent, hogy jobb hinni, mint kutatni. (Alighanem az inkvizíció idejéből származik.) Érdemes megjegyezni, nemcsak annak, aki Spanyolországba készül, hanem annak is, aki útleírásokat olvas Spanyolországról.

*

A spanyol értelmesebbnek látszik, mint amilyen. A francia értelmesebb, mint amilyennek látszik. Az olasz értelmesnek látszik, és az is. A német nem látszik értelmesnek, és nem is az. Ezt nem én mondom, mert én minden nemzettel jóban vagyok. Ezt olyan nagy ember mondta, mint V. Károly császár. Az a bizonyos, akinek a birodalmában sohasem ment le a nap. Ő spanyol volt.

*

Ha a kisgyermeket ringató magyar embert megkérdezik, övé-e a gyerek, azt mondja rá büszkén fölszegett fejjel: „Nem is a papé”. Az olasz azt feleli: „Mi köze hozzá? Az a fő, hogy van, és olyan szép, mint egy angyal”. A francia mosolyog: „A feleségem úgy mondja, az enyém”. A spanyol az előírt grandezzával feleli: „Az én házamban született”.

*

IV. Fülöp volt a spanyol királyok közt a legfülöpebb. Csak rá kell nézni a portréira a Pradóban, az embernek mindjárt az a gondolata támad, hogy Velázqueznek ezeket térden állva kellett festeni. Annyira etikettes uraság volt ez a Fülöp, hogy még ha csókért fizetett, akkor is a szertartások kódexéből nézte ki, kinek mi jár, mert az még ezt a kérdést is szabályozta. Egyszer négy arany dublonnal honorálta valami manolának a hozzá való jóindulatát, holott annak a saját tarifája szerint száz járt volna. A hölgy másnap audienciát kért, s egy selyemerszényben négyszáz dublont tett a király lába elé.

– Sire, én ennyivel szoktam fizetni a szeretőimet.

Erről is nagyon hatásos tablót festhettek volna az udvari piktorok az utókor számára. Határozottan van benne grandezza.

*

A magam részéről a híres grandezzával csak egyszer találkoztam az egész úton. Granadában az Alhambra tövében egy hivatásos cipőtisztító nagyon kihozott a sodrából egy máskülönben hidegvérű urat. Kergette szép szóval, fenyegette pofonnal, a rongyos siheder nem tágított mellőle. Utoljára aztán azt mondta neki:

– Mibe kerül egy cipőpucolás?

– Félpezeta – ragyogott fel a kaballero arca, s már gombolgatta is elő a hóna alatt hordozott üzemi berendezéséből a kefét.

– Tudod mit? Ha adsz nekem négy pezetát, én pucolom ki a te cipődet.

A gyerek szemében a konkvisztádorok gőgje vetett lobbot. Kimarkolt a zsebéből egy spanyol ötpengőst.

– Kérek vissza belőle egy pezetát, uram.

És már tartotta is a lábát. Nota bene: nem volt rajta cipő.

*

A burgosi katedrális a gótika világcsodája. Térdre kell benne borulni nemcsak az Isten előtt, hanem az ember előtt is, aki neki ilyen házat tudott építeni. A katedrális jobb oldalhajójában pedig van egy feszület, amelyik elől el kell szaladni. Ezen a feszületen, amelynek különben neve is van – el Cristo de Burgos –, az ízlés van keresztre feszítve. Lenyúzott emberbőr van kitömve Krisztusnak, a viaszfejen emberhajjal és emberszakállal. Valódi borneói művészet, még akkor is, ha csak az emberszőr igazi, és az emberbőrt bivaly viselte valaha. Ilyen az egész ország. A legkülönösebb keveréke a szépnek és rútnak, a tündöklésnek és a szemétnek, a királyi diadémnak és a koldusbocskornak. Különben ezt szimbolizálja a spanyol pengő körirata is, amelyben a király neve után ez van: Por la Gracia de Dios Rey de las Españas. Tehát: Isten kegyelméből a spanyol országok királya. Spanyolország ahány tartomány, annyi ország, s ahány ország, annyiféle típus városban, emberben, kecskében, nyelvben és szokásban. A spanyol országok közül néhány Európához tartozik, de a legtöbb Afrikához. Összekötőkapocs köztük a bikaviadal, az idők végezetéig, és Primo de Rivera az ő végezetéig.

*

Nincs a történelemnek olyan Médea-katlana, amelyikben annyi egymásra hajigált néptörzs és népréteg jött volna össze, mint itt. Barlangi ősember, keltiber, föníciai, görög, karthagói, római, gót, vandál, alán, arab, zsidó, cigány – az apraját az ördög tudja könyv nélkül. (Úgy rémlik, olvastam valahol, hogy Zoltán vagy Taksony idejében valami magyar különítmény is elverekedett az Ebróig. Kitelt tőlük, de nem hiszem, hogy ott maradtak volna articsókát enni.) Valóságos olla potrida főtt ebben a katlanban, a spanyol nemzeti étel, amiben együtt fortyog bélszín és pacal, inas mócsing és porcogós hús, petrezselyem és sáfrány, spárga és vöröshagyma – csak éppen velőscsont nem található benne: germán elem. Az úgy szétfőtt, hogy még az íze se maradt meg. Félezer évig a gótoké volt itt a világ, s a nevükön kívül semmi se maradt belőlük. Ezt a csomót bontsák ki az antropológusok, ha van hozzávaló foguk: hová vitte innen a markoláb a gótokat? Annyi bizonyos, hogy egy gót ránc sincs a karthágói profilú spanyol nemzeti arcon. (Azért írok karthágói profilt, mert arról senki se tudja, milyen volt. Azok a betyár rómaiak még a profiljukat is elpusztították a punoknak.)

*

Nem ellenszenves nép, csak szokni kell. Mire eljön közülük az ember, meg is szereti őket. Csak olyan istenteremtései, mint mi, csak éppen, hogy mi mosolygunk rajtuk, ők meg hangosan kinevetnek minket. A kalapunkat, a cipőnket, a nadrágunk szabását. Páter Böhle panaszolta, hogy az ő pörgekalapját meg is hajigálták. Mi térdnadrágban éltük világunkat köztük, és kellemes derűt árasztottunk magunk körül Barcelonától Córdobáig. Granadában este hattól nyolcig kísérgetett bennünket az ifjabb nemzedék, olyan érdeklődéssel, amilyennel mifelénk a medvetáncoltatót honorálta a falusi ifjúság ezelőtt ötven esztendővel. Bemenekültünk előlük a Szent Izidorról nevezett kávéházba, ott elvermutoztunk egy órát – a kölykök megvártak bennünket az ajtóban, és nyihározva kísértek haza a fondánkba. Nemcsak a gyerekek ilyen kitartóak, hanem a felnőttek is. Százával és ezrével állnak most is a kikötőkben és a piacokon, mintha Cortez és Pizarro caravelláit várnák az inkák kincsével. Az őseik szoktak le a munkáról az aranjuezi szép napokban, és az utódok makacsul ragaszkodnak az ősi hagyományokhoz.

*

A sangre azulhoz nem tudok mit szólni, mert nem ontottam spanyol vért. Amit a sevillai borbély a bal szomszédomból ontott, az egészen közönséges piros vér volt, minden kékes árnyalat nélkül. De lehet, hogy a szomszéd nem herceg volt, hanem csak gyalogos caballero, a ruhája szerint egyformán lehetett varga vagy miniszteri tanácsos, esetleg nagypénzű bikatenyészdés. Kívülről ezt meg nem lehet mondani. A ruhára nem sokat adnak, úgynevezett jólöltözött embert tán még ritkábban látni az utcán, mint tábornokot, pedig azt csak egyet láttam, s arról is kiderült, hogy a toledói katedrális sekrestyése volt.

*

A spanyol férfielegancia a cipőben tobzódja ki magát. De nem a szabás, hanem a subickolás bűbájában. Az a népség, amelyik az utcákon nyüzsög, három kategóriába tartozik. Az egyik abból él, hogy cipőt pucol, a másik, hogy sorsjegyet árul, a harmadik az, amelyik cipőt pucoltat. Napjában ötször, hatszor. A piacon, a templom portikusában, a városháza előtt, a kávéházban. A spanyol közgazdasági életnek igen jelentős tényezője a Kakas-paszta.

*

A paraszt ott is más lehet. Ezt csak abból sejtem, hogy azt spanyolul labrador-nak hívják. Töve a latin labor. Ha akarom: munka – ha nem akarom: szenvedés. Ugyan ez magában nem sokat jelent. Azt hiszem, minden nyelvből ki lehet etimologizálni, hogy az ember, míg a kultúra meg nem rontotta, egy szóval nevezte meg a munkát és a szenvedést.

*

Azért igazságtalanság volna azt mondani, hogy ami szépért érdemes elmenni Spanyolországba, ahhoz az újkori spanyolnak semmi köze. Már az is érdem, hogy megtartotta azt, amit a középkortól készen kapott. Mi mindent elpusztítottunk volna, s ha mi örököljük az Alhambrát, márványoszlopait rég elhordták volna káposztásköveknek, s oroszlánjait merő virtusból szétverték volna. Aztán meg a mai spanyol is épít. Például a spanyol városok palotája a sevillai kiállításon felejthetetlen lesz mindenkinek, aki látta. S csak ki kell várni az idejét, éppen úgy csodájára járnak, mint most az Escoriálnak. Ötszáz év múlva múzeumi tárgy lesz a nadrággomb is, s ha kiássák a töltőtollamat, amit a palota előtt ejtettem ki a zsebemből, mikor a pávákat etettem, össze fognak veszni rajta az akadémikusok, hogy mire használhatta azt az ősember.

*

A spanyolokat nem a nap barnítja meg, hanem az éjszaka, mert sokkal többet éjszakáznak, mint amennyit nappaloznak. Az élet éjfél után kettőkor, háromkor csöndesedik el, s ezzel jó számot vetni az idegennek, aki fáradt tetemeit tíz órakor akarja ágynak adni. Inkább ő ne hagyjon mást aludni, mint hogy az ő szeméből kurjongassák ki az álmot a gyüszmékölők. Ennek megfelelően reggel is sokkal később kezdődik az élet, mint nálunk. A kávéházakban kilenc előtt nemigen kapni reggelit, mert a kecskék mint közismert filozófusok, szintén azon az állásponton vannak, hogy sose volt jó a nagy sietség, s csak nyolc óra tájt adják le a tejet. Azt is jó tudni, hogy a vasárnapot a spanyolok csak félig szentelik meg, délig „ki-ki a maga mesterségét folytatja”. Ellenben a szenteket igen szigorúan megbecsülik, s nagyon sok olyan szentjük van, akiknek a mi kalendáriumunkban még a neve se járatos. Ilyenkor a pogány idegen végigkáromkodja az egész martirológiumot, amit elég oktalanul tesz. Mert ettől csak a lelke üdve szenved kárt, de se a trafik, se a borbély, se a gallérosbolt ki nem nyílik tőle.

*

Utasember általában úgy csomagolja be a hidegvérét, hogy el ne veszítse, különösen Spanyolországban, ahol igazán nem fenyegeti semmi veszedelem, s nem bántja senki, aki senkit se bánt. Csak nem kell mindjárt lófarkára kötéssel fenyegetni a pincért, aki a reggeli mellé nem ad vizet, mert az ott nem szokás. Szép barátságosan tapsol az ember, ahogy az etikett kívánja. A második tapsolásra odanéz a mozo, a harmadikra odamegy, s idővel hoz is egy üveg vizet. Poharat nem, azért külön kell tapsolni. S ha három ember nem akar egy pohárból inni, akkor a másik kettő külön-külön tapsolja ki magának a poharat. Aztán nem szabad hitetlenkedni se. Mas vale creer, que buscar! Ha az ember a vonatablakból látja azokat a kerek kőrakásokat, amiket a parasztok hánynak kúpba a földből kiszántott szikladarabokból, és azt mondják neki, hogy azok arab sírok, akkor ne keresztbe csóválja a fejét, hanem hosszába, és vágja ki rögtön, hogy igen, igen, emlékszik már rá, ide IV. Scipio Africanus granadai kalifa van eltemetve. Az ilyen jobban értesültség mindig jobban elhallgattatja a jólértesült embert. Vagy ha Toledóban, amit úgy beszorítanak a hegyek, hogy mikor legjobban ment neki, akkor se taposhatott benne egymás sarkára ötvenezer embernél több, azzal akarják elképeszteni, hogy itt valaha hatszázezer keresztény, négyszázezer mór és háromszázezer zsidó élt, akkor ne azt mondja, hogy „igen, de nem egyszerre”, hanem képedjen el, és csapja össze a kezét.

– Á, most értem már, hogy miért olyan rongyosak ezek az ingek, amik a fejünk fölött száradnak a kötélen! Bizonyosan a nagy tolongásban szaggatta le egymásról az a sok ember!

*

Amit a bédekker utolsó kiadása – gondolom, még 1911-ből – a spanyol vasutakról és a spanyol szállodákról mond, az ma már nem igaz. A vasutak – magánkézen – rendesek, kényelmesek, és sokkal megfontoltabban haladnak, semhogy szerencsétlenségtől kellene tartani. Legföljebb a kalauzért nyugtalankodik az ember, hogy tán kiesett a vonatból, mert ezt a hidalgót az öt-hatszáz kilométeres útvonalon se látni. Mindenesetre kevésbé rongálja az idegeket, mintha a Nyugati pályaudvartól az Üllői útig hat ellenőr keresteti elő az emberrel a villamosjegyet, míg aztán úgy el teszi, hogy a hetedik kérdezősködésre már igazán nem tudja felmutatni. A hotelek nem mindenütt kényelmesek, de mindenütt tiszták. A „világosság élő magzatja”, ahogy Arany János nevezi a poloskát ismert monográfiájában, legföljebb beviteli cikk. A személyzet figyelmes, sőt a született spanyol leereszkedő is. Nemcsak a senor portero nyújt kezet az embernek, hanem a hotelszolga is. Hozzáteszem, hogy nem tolakodásból, hanem tisztesség okából. Itthon is volt nekem olyan fuvaros emberem, aki mindig azzal adott kezet, hogy „adjon Isten jó napot, tekintetes uram, szervusz”. Ez az emberi szolidaritás érzése, ami tökéletesen hiányzik a genfi konferenciákból.

*

Madridban van a világ legelegánsabb szállodája, a Hotel Alfonso XIII. De éjszakára vánkos helyett ott is veknit tesznek az ember feje alá. Azt a hosszú díványpárnát, amit itthon is el szoktam tenni az útból, ha egyszer egy esztendőben megpróbálok délutáni alvást rendezni. Cudar találmány, s alighanem spanyol eredetű. Valamelyik múzeumban XVI. századbeli szarkofágon is láttam. Donna Alonza de Mendoza hercegnő ilyenen nyugtatja a fejét már 1445 óta. Csakis bronznyakkal lehet bírni ennyi ideig.

*

Granadától délre van egy sziklaváros, máig is tiszta arab világ. Ott azt tartják erkölcstelen nőszemélynek, aki eltakarja a lábaszárát, az meg még az ilyenek közt is utolsó, aki nem takarja el az arcát. Fotográfusok itt különösen vigyázzanak magukra, mert veszélyben az életük. Valami német turista lekodakozott ilyen szemérmes hajadont, aztán hálás kézszorítással akart tőle búcsút venni. A lány mamája anyatigris módjára ugrott közéjük.

– Meg ne érintse, senor! Minálunk csak az foghatja meg egy lánynak a kezét, aki mindjárt kézfogót is tart vele!

*

Minden útleírásból megtudható, milyen festői a spanyol népviselet. A gorra, a piros frigiai sapka, amit az andalúzok hordanak, a baszkok kék boinája meg a velo, a manja, a sombrero és egyéb subák és subagallérok. Mind látható a madridi múzeumban, a régészeti osztályban a délceg viaszfigurákon. Ugyan az egy boina az utcákon is látható, részben bennszülött csecsemők, részben idegen motorbiciklisták viselik. A nagy fekete csipkemantillát a sevillai kirakatokban is látni. Nyolcszáz pezetáért odaadják, be is csomagolják, sőt a boltos még azt is ígéri, hogy „uraságod lábai elé helyezi magát”. (Őnáluk ez a kisztihand.) Ettől a látványosságtól eltekintve azonban érdemesebb a mantillát a pesti camiseriákban megvenni. Nyolcszáz pezetáért a körúton annyi spanyolországi emléket kapni, hogy még egy angol útra is félre lehet belőlük tenni.

*

A perra chica magyarul kis kutya, a perra grande meg nagy kutya. Ott nem segéd adótiszteket és államtitkárokat értenek alattuk, hanem az ötcentimos meg a tízcentimos aprópénzt. Kutyának pedig azért neveztetnek, mert oroszlán tartja rajtuk a címert. Ezt a kis heraldikai tévedést el lehet nézni abban az országban, ahol kapálják a búzát, és szántják a szőlőt.

*

Cosa de España. „Spanyol dolog”. Minden olyan furcsaság, amit az idegen nem ért meg. Például a spanyol cigaretta. Azt nem hüvelybe töltik, hanem belecsavarják a papírba, mint nálunk a deákgyerekek, s így árulják tízes, húszas csomagolásban a trafikokban. A spanyol ember megveszi ezt a kész cigarettát, kibontja a két végét, s átsodorja a saját cigarettapapírjába, az eredeti borítékot meg oda adja a feleségének, hogy gyűjtse össze dunsztpapírnak. Az is cosa de España, hogy a spanyol városokban nincsenek az utcákon postaládák. Az idegen ezt nem tudja, ha az egyik sarkon nem talál, gondolja, majd lesz a másikon, a fél várost bejárja hiába, akkor elfog egy barátságos képű señort, és elmimikázza neki a bánatát. A señor visszamimikázik, hogy tessék csak átmenni a másik oldalra, ott van ni, az a kék. Az ember átmegy a másik oldalra, ott végigtapogatja a falakat a szemével, annak nem hisz, akkor végigtapogatja a kezivel, s ezzel se talál semmit, aminek köze lehetne a spanyol kir. postához. S mikor a dühtől már csak zöldet és vöröset lát, akkor megint megkérdi valakitől, hogy mi van itt, hol van itt kék. Hát tessék, ennek a trafiknak van kékre festve az ajtaja, ami előtt már elmentem hússzor, de nem lehetett észrevenni, mert befelé nyíló ajtaja nyitva van. És bent a trafikban van a postaláda, persze az ajtó mögött, hogy még kevésbé lehessen észrevenni. A történelem azonban tud más cosa de Españáról is. Mikor Napóleonékat kitessékelték Kasztíliából, néhány spanyol csapatnak elfogyott a golyója. Úgy segítettek magukon, hogy kiverték egymás fogát, s ilyen dumdummal lövöldözték a franciát.

*

Aki tudja, hogy a spanyol milyen jóban van a szentekkel, az ha már eddig mindent elhitt, hitelt adhat annak a történetnek is, amiből kitűnik, hogy Spanyolországra még a mennyekben is féltékenyek egy kicsit.

Amikor III. Ferdinánd, a szent, fölért az égbe, megkérte compostellai Szent Jakabot, a spanyolok főpatrónusát, hogy országáért járjon közbe az Istennél.

– Hiszen tudod, hogy minálunk süt legszebben a nap.

– Tudom – felelte a patrónus.

– Hogy mennyi búzát, bort, olajat teremnek a mi áldott földjeink és kertjeink.

– Tudom.

– Hogy a világon a mi lányaink a legszebbek és a mi fiaink a legvitézebbek.

– Azt is tudom. Hát mi kívánságotok lehet még?

– Derék, becsületes, alkotmányos kormányt kérek a népem számára.

– Nem, nem. Azt az egyet soha! – csóválta meg Szent Jakab ijedten a fejét. – Hiszen, ha még jó kormánya is lenne Spanyolországnak, akkor az angyalok mind itthagynák a mennyországot, és levándorolnának tehozzátok.

Tisztán ezért van Spanyolországban ma is diktatúra.

¡Buenos días, señores y señoras!

ORBIS HISPANICUS

Abban az időben, mikor még én is társas lény voltam, és más rendes ember módjára élveztem a fedőpörgetés és az élőkép-alakítás örömeit, magam is szoktam egy egészen különös társasjátékkal ijesztgetni a hölgyeket és urakat.

– Megmondom, ki vagy, ha gondolkodás nélkül megmondod nekem, mi az első képzeted, mikor ezt a szót hallod, hogy „India”?

Nem mindenki mondta azt, hogy: semmise. Volt, akiben az elefánt képe idéződött fel, a fakír és bajadér is megkapta a maga voksát, legtöbb szavazat pedig a maharadzsára esett. (A Hindu síremlék-ből.) Legjobban pedig a leányom feleletén lepődtem meg. Őelőtte Ázsia kiterített térképe jelent meg a rózsaszínűre festett indiai háromszöggel. Szóról-szóra az a kép, amit énbennem is asszociál India neve. Már gyerekkorom óta. Ahogy először láttam a Kozma-féle atlaszban. Azt hiszem, a rózsaszín lépen ragadtam meg. Ha zöld vagy sárga lett volna az angol gyarmatok színe, akkor más rögzített volna Indiához.

Most megpróbálom ilyen alapon elsorjáztatni magam előtt a spanyol városokat. Bédekker nélkül, jegyzetek nélkül, mindenféle mankók nélkül. Nem szépítek semmit, még magamat se.

Barcelona. A platánváros. Ilyen platánok nincsenek sehol a világon. Magasra metszettek, égig érők; jó emberek lehetnek, akik így tudnak bánni a fákkal. A rambla. Virágpiaccal szegélyezett korzó. A jácintcserjék és kaméliafák közt aranydrótos kalickákban kanárik, csízek, pintyek, törpe papagájok. Trillázás, csipogás, kacagás mindenütt. Még az is nevet, akinek a lábára hágnak. Belátja az ember, hogy ekkora sokadalomban az nem megy másképp, majd ő is a lábára hág valakinek. A rambla és a kikötő közt a Columbus-emlék. Lent kilenc oroszlán, be vannak mázolva cinóberrel, de ez csak az alsóruhájuk, az utcai ruhájuk oroszlánbőr színű lesz. Kristóf, a tengerész, nagyon magasan van, nem lehet kivenni az arcából, hogy örül-e ennek a mozdulatlan halhatatlanságnak, vagy jobban szeretne eleven matróz lenni és a halpiacon kacsalódni a bennszülött senoritákkal. A katedrális. Tele van művészettel, világhírrel és sötéttel. Csak a városi képtárban láttam egy festményen, milyen szép ez a katedrális belül, annak, aki látni tud benne. A Tibidabo. Ez a barcelonai Jánoshegy, csak kisebb és nem gyöngyvirágot terem, hanem kaktuszt és agavét. A tetején van templom, szálloda, röpülőgéphinta, óriás kerékhinta és a csavargó idegen számára elő van írva, hogy itt ő is géppé váljék. Csodálkozó géppé. Tibi dabo... „Neked adom a világot, amit innen látsz, ha leborulva imádsz engem” – mondta a Sátán a Messiásnak, mikor fölvitte a kísértés hegyére. A spanyolok azt mondják, hogy ha erről a hegyről mutogatta volna a Sátán a világot, akkor még Krisztus urunk is meggondolta volna a dolgot. Így el vannak ezek a spanyolok ragadtatva a hazájuktól.

A Montserrat. Ez nem város, hanem hegy, Barcelonához jó néhány óra autófutamodásra. De mégis város ez, csak kővé válva. Sziklatornyok vörös homokkőből, oroszlánfejű, elefántfejű, ördögszarvakat viselő óriások őskőzetekből. A középkor elején az volt a hivatásuk, hogy őrizzék a Szent Gált, a smaragdtálat, amibe Arimatiai József felfogta az Isten báránya vérét a kereszt alatt. Most a monsalvati kolostort őrzik a szörnyetegek, a La Santa Imagént. Fekete Mária-szobor, amit maga Lukács, az evangelista faragott. Korai román stílusban.

Córdoba. Rafael arkangyal városa. Hatalmas szobra ott áll a római-arab hídfőnél. Rá van írva, hogy kicsoda. „Esküszöm, hogy én vagyok Rafael angyal, akire az Úristen azt bízta, hogy vigyázzak erre a városra”. Hogy hány oszlopa van a Mezquitának, nem olvastam meg. Van, aki azt mondja, 300, mások szerint 860, ami olyan nagy differencia, hogy az a gyanúm, ezt ezer év óta mindenki mástól hallja, de Abderrahmán-an-Nasir óta senki se olvasta meg. (Ez volt az építtetője, s az első pálmát is ez a jó ember ültette itt el.) Mindenesetre olyan sok az oszlop, hogy én nem tudok addig számolni, s hogy az oszloptól nem látni a templomot. Különben szép tiszta kis város ez a Córdoba, s emiatt titokban szégyenli is magát a többi spanyol város előtt. Olyan csöndes, mint Kunágota, egészen jól el tudnék benne élni. Villanyos-elgázolást még nem jegyzett fel a helyi sajtó, mert olyan szűkek az utcák, hogy itt ilyen műveletekre csak a bicikli van iparengedéllyel ellátva. De vannak olyan szűk utcák is, amikben két macska is csak úgy tud kitérni egymásnak, hogy egyik átugorja a másikat. Ezeknek az utcáknak a sarkára ki van írva, hogy tilos az autóközlekedés. Ez olyan, mintha a tevének megtiltanák, hogy keresztülmenjen a tű fokán. De éppen az a szép a spanyolban, hogy mindennek megadja a módját. Az Avenillas utcában lakik Dolores Prietti. Ahogy a siltje mondja: profesora en partos. Mifelénk az ilyen profesora egyszerűen tudósasszony.

Madrid. A Pasco del Prado. Olyan főfasorféle, de olyan széles, hogy a makói hosszú piac elférne rajta keresztben. Sok emeletes szálloda fényreklámja: Hotel Mora. Nem én vagyok az illető, de azért büszke vagyok rá, hogy ez még megmaradt a családi birtokunkból.

A madridi főposta is ezen az utcán van. Modern palota, építészeti látványosság, mindenféle kényelmi berendezkedéssel a közönség számára, még barátságos postatisztekkel is. Külön gyűjtőszekrények a helybeli leveleknek, külön Castíliának, Catalunának, Asturiának, Estramadurának, a többi tartományoknak, és külön annak a külföldnek is, amelynek nincs szerencséje Spanyolországhoz tartozni. Összesen tizenkét szekrény. Éppen szedték ki belőlük a leveleket – persze egy gyűjtőtáskába valamennyit. Hogy minek akkor a sok külön rekeszték? Hja, fegyelmezni kell a közönséget!

Megkerestem a poste restante señoritát, bemutatkozom neki az útlevelemmel, s kérdem, tartogat-e nekem valamit? Azt mondja, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ejnye, ejnye, de játszi természete van itt a postának. Hát aztán mitől függ az, van-e levelem, vagy nincs? Azt mondja, attól, hogy honnan várom. Ungariából várom. No, kotorász a nyilvántartásban, onnan van levél. Muchas gracias, señorita, akkor csak ide vele. Hja, előbb mondjam meg, kitől várok levelet. Ejnye, a kiskésit neki, én megértem az örök nőt, de ez már mégis sok egy kicsit a pajzánkodásból. No, hogy milyen könnyen barátkoznak ezek a madrilenák! Borzasztó föl vagyok háborodva, de nem mutatom. Rákacsintok, és biztatom, hogy találja ki. Olyan fagyos lesz, mint a Sierra Guadarama. Megmondom, vagy nem, hogy kitől jött a levél? De a tolosai szent szűz áldja meg magát, hát hogy mondhatnám meg, míg ide nem adja! Hát akkor hajlandó vagyok-e beleegyezni abba, hogy ő fölbontsa a levelet? Kérem, ha úgy tartja a passziója, tessék, hiszen én is felbontanám. Fölvágja a borítékot, nincs benne se bomba, se egymillió fontos bankjegy, csak egy szegény kis szív.

– Ez az? – mutatja az írást.

– Ez.

Most már aztán én kérdezem meg, hogy mire való volt ez a teketória. Hiszen láthatta az útlevelemből, hogy az a nevem, ami az adresszon van írva.

– Éppen az volt a baj – mosolyog fölényesen. – A Francesco Móra nagyon mindennapos spanyol név. Mit tudom én, hogy éppen szenorságod-e az a bizonyos?

Másoktól is hallottam ezt. A bédekker regiszterében is hat spanyol Mórát találtam. Kettő közülük José és Juan Gomez festő volt a XVI. században, négy meg város még most is. No tessék, hol talál rá az ember a családfája gyökereire!

De azért nem bíztam el magam. Este nagyon szerény comidát ettem a cerveceriában. Chuleta de cerdót, patatasszal. Karmonádlit burgonyával. Egyszerre rámzörgetik az utcáról az ablakot. Egy úriember áll odakint. Olyan, mint egy nyugdíjas végrehajtó. Integetünk egymásnak az üvegen keresztül, de nem vezet célra.

– Mit akar ez a señor? – kérdem a camerero urat.

– Alamizsnát, señor.

– Az ablakon keresztül?

– Kérem, ki lehet nyitni – mondja készségesen, s már akkor nyitja is.

A külső señor karja benyúl az ablakon. Veszem elő az erszényem, keresek egy tízpezetást.

– De este! – mondja a señor, s mutatja a karmonádlit. Mármint hogy abból! Ugyan magyarul is meg lehet érteni: de ezt é! Tessék, földi! – nyújtom ki neki a tányért. Gracias! – biccent méltóságosan, de továbbra is csak ott hadonászott a karja. Nem, ez nem az lesz, fonnyadtabb és rongyosabb, ez női kar. A señorhoz tartozó señoráé. Mit lehet tudni, hátha valamelyik spanyol nagynéném. De genere kékvér! Ennek is adattam egy chuletát.

Jók voltak még Madridban: a Prado, amiről majd külön beszéljünk és a libanoni cédrusok, ezek a fák társadalmában a katedrálisok, éppen miséztek rajtuk a fülemilék. Az Escorial. Szorosan összetartozik építtetőjének, II. Fülöpnek a Pradóban látható portréjával. Ha a képet látja előbb az ember, akkor azt mondja: hű, ezzel az őrülttel se szerettem volna álmot cserélni, akit pecérnek szánt a teremtés, de a vak sors a világ legragyogóbb trónjába pottyantotta bele! Aki pedig a kísértetek termeit járja be előbb az Escorialban és az Escorial alatt, azt összeborzongatja a képzelt penészszag és az a gondolat, hogy milyen vétkei lehettek annak a Fáraónak, aki ezt a halálosan komor szépségű piramist álmodta az Úristen kiengesztelésére.

Toledo. A főtere a Zocodover. Akkora, mint egy jó nagy eperfalevél. Pár száz caballero rezseg rajta, nem rokonszenvesebbek a vedlő selyemkukacnál. Körül kőcsipkés álompaloták. Posada de la Sangre, a Krisztus véréről nevezett kapu mellett. Valamikor csárda, Cervantes lakott benne, most autógarázs. A macskafejkövezet borzasztó régi, a Cid lovának a patkója is ezen csattogott már. A katedrálisban van egy freskó, Szent Cristobalt ábrázolja, ez a legnagyobb Nagy Kristóf a világon. Tizennégy méter magas. Hol van még ehhez a mennyezet, s hol van még ahhoz a jó Isten! A Tajo-part az Alcántara-híddal. Fotográfián még szebb, mert azon nincsenek rajta a szemétdombok a gágogó archeológusokkal, a mocskos libákkal. Greco háza. Körülötte bűzös, szennyes térj-meg-utcán, az egyik viskón hivatalos pléhtábla adja tudtul, hogy itt a sintér lakik. A padlásablakból a legszebb női arc kukucskál ki, amit spanyol földön láttam. Ezért érdemes volna a Greco lelkének éjszakánként hazajárni. Különben azt hiszem, Toledót másnak is csak holdvilágnál volna szabad megnézni, mikor a mostani spanyolok már alszanak, s a rómaiak lovagjainak lába nyomán hull a csillag az égről.

Cabra del Santo Cristo y Alicun.

Ez nem város, csak vasúti megálló. Mért áll meg érte a vasút, nem tudom, mert egy bakterház az egész, falu sincs hozzá. De azért megtanultam a nevét tisztán a szépségeért. „Szent Kristóf és Alicun kecskéje”.

Granada. Alhambrája van, de arról nem lehet a többivel egy sorban beszélni. Aztán meg cigányai is vannak a gránátvirágvárosnak. (Egy gránátbokrot se láttam benne.) Nem tudom, a spanyol állami idegenforgalmi hivatal milyen honoráriumot fizet ezeknek az idegenforgalmi cigányoknak, de az bizonyos, hogy nagyon piszkosak, nagyon szemtelenek, nagyon tolakodók. Kissé túlzásba is viszik hivatásukat. Nem is hiszem, hogy cigányok. A mi sátoros nomádjaink őhozzájuk képest a Calatrava-rend lovagjai.

– Kedves señorita – mondtam bátortalanul egy gitanának, aki már az ötödik utcában kísérgetett, a hóna alatt egy pólyás gitanóval –, talán lenne kegyes már úgy fordítani azt a kis csomagot, hogy ne a feje lógna lefelé.

Nagyon szigorúan rendreutasított.

– Señor, én alamizsnát kértem, nem tanácsot.

Zaragoza. Végre egy spanyol város, amely minden elképzelésemnek megfelelt. Csak a vonatról láttam, úgy is messziről. Délibáb a sivatagban.

Sevilla. A Pilátus házát látom legtisztábban magam előtt. Amibe persze úgy került bele Pilátus, mint a credóba. A szökőkutas átrium pillérjein mellszobrok. A spanyolok ősei. Köztük Hannibál és Scipio. Milyen különös, hogy ez a két ember egy népnek az őse lehessen. A Giralda. Azt mondják, ilyen mecset nincs több a világon. A fundamentumát a rómaiak rakták. A derekát az arabok építették. A hegyibe a spanyolok tettek egy nagy aranyozott szobrot. Santa Fé. Szent hitünk szimbóluma. Egyben gyakorlati célt is szolgál: szélkakas. A Calle de las Sierpes. A kígyómódra csavargó Váci utca a fekete mantillás, teknősbéka fésűs, legyező szempillájú sevillanákkal. Az Alcazar. Tündértermei már csak homályosan rémlenek s néha összefolynak az Alhambra arabeszkjeivel. De sohase fogom elfelejteni azt az omladéktornyot, amely sárga futórózsákba van öltözve. A patiók. A sevillai paloták szökőkutas, pálmafás márványudvarai, amikre a nyitott kapun át be lehet látni az utcáról. Megöregedtem, mire megtudtam, hogy én is patiós házban születtem. Abban az időben majd minden kiskun porta ilyen volt. Nyitva volt a kapu, és be lehetett látni a szalmás istállóra.

A Manzanares. Madrid tiszteletbeli folyója. Nemcsak poétikus nevű, hanem gyakorlati szempontból is ideális folyamka. Tudniillik lóháton, sőt kocsival is hajózható. (Az öreg Dumas, mikor egyszer Madridban megszédült, és vizet akartak vele itatni, azzal tolta el magától a poharat: öntsétek a Manzanaresbe, annak jót tesz.) A spanyol irodalomban mint a források vicomte-ja és a patakok hercege szerepel. Hát csak nem bántom meg azzal, hogy kifelejtsem.

TÖRTÉNET A HÁZLOPÓ PABLÓRÓL

Megírjam, ne írjam ezt az ostoba kis riportot a spanyol célszörű szögény embörről? De hát ha a La Epoca-ba belekerülhetett Pablo, a házlopó, tán helyet ad neki a magyar újság is.

Igen, arról is be kell számolnom, hogy került az én kezembe a spanyol újság. Úgy, hogy a Calle de Alcalán bebotlottam egy peluqueriába. Nem vagyok ugyan valami szenvedélyes borotválkozó, de a spanyol borbélyt nagyon élvezem. Nem mint művészt, hanem mint embert. Egészen szokatlan mifelénk az a közvetlenség, amivel a peluquero az ember arcába fújja a cigarettafüstöt borotválás közben. Idegeskedni lehet ugyan miatta, de nem ajánlatos. Végre is az ő kezében van a navaja, aminél tökéletesebb nevet igazán nem lehetne kigondolni a borotvának mint a gyötrelem eszközének.

Elég az hozzá, hogy beköszöntem a szép nagy officinába, és megmondtam, mi járatban vagyok.

– Afeitar!

Meg is simogattam az állam, úgy egy ujjal, hogy félreértés ne legyen a dologból, s ne a tijerast fogja rám a navaja helyett.

– Si, si, señor – mosolyog rám egy fehér palástos maestro, és mond valamit, amiből csak annyit értek, hogy „négy óra”. Csóválom a fejem, erre aztán öt fehér palástos ember magyaráz egyszerre. Most már aztán végképp nem tudom mihez tartani magam. Végre az első maestro föltalálja magát, s mutatja a falon ketyegő kerek órát. Háromnegyed négy, látom. Előveszem az órámat, én is mutatom: hát aztán? A mester fölugrik egy székre, előretolja a faliórán a mutatót egy negyeddel, aztán visszaigazítja, közben pedig egy fiatalkorú verdugo beleigazít egy hintaszékbe, a kezembe nyom egy spanyol újságot, és kérdezi, hogy értem-e már?

Hát persze, hogy értem. A borbélynál csak négykor kezdődik a hivatalos óra, addig foglaljak helyet, növesszem a szakállamat, és delektáljam magam az újsággal.

Szótfogadtam, és így jutottam a házlopó Pablo történetéhez.

*

A spanyol lapban meg lehet találni Pablónak a vezetéknevét is, de hát minek az a bolondság? Soha senki őtőle meg nem kérdezte, ki fia-csikaja, mert ő nem hidalgó, csak afféle galego. Ő csak a Pablo volt világéletében, mint ahogy más tartományokban is csak a Pál vagy a Paolo, vagy a Pável lett volna. Ő csak Pablo volt az anyjának, ki jónak tudta, a másik nőnemű állatnak, aki szépnek tudta, a kölykének, aki erősnek tudta, a falusi tenderó-nak, aki megcsalta, a notaró-nak, aki megnyúzta, a curá-nak, aki minden vasárnap az ördöggel ijesztgette. Tovább nincs. Ez a Pablók egész világélete.

Most aztán a szentséges atyaúristen is megjelent a zenitjén: a kerületi guardia civil, aki pofonvágta. Ezt ugyan nem írja meg az újság, mert a hely drága a spanyol sajtóban is, és a diktatúra se szereti, ha fölösleges dolgokat írnak. Úgyis tudja azt minden értelmes ember, hogy a csendőrkáplár két pofon közt kérdezte meg Pablótól:

– Te állat, hát hogy merted ellopni azt a házat?

Amit Pablo erre felelt, az már benne van a humorkedvelő újságban. A megvert kutya alázatosságával és a salamancai egyetem néhai nagy filozófiatanítóinak bölcsességével felelte Pablo:

– Azt hittem, señor, az élőknek kell a ház, nem a holtaknak.

Tudniillik illik tudni, hogy Pablo a hegyi falucskája temetőjében a deszkából ácsolt halottasházat lopta el.

No igen, mert ott az északi sierrákon nem lophatott egyebet. Ha ő nem egyszerűen a Pablo, hanem az vagy amaz a Pablo, és nem egy piszkos galego, akinek életmódja körülbelül olyan, mint atyafiáé, a pireneusi medvéé; ha Pablo nagyban űzi a rongyszedést a közélet piacán, akkor nem hullaházat lop. Akkor neki palota kell, és domínium és autó és pezsgő és drága szerető és történelmi név, amit csak az unokái szaggatnak el. De Pablónak csak kenyér kellett, avas zablisztből szerkesztett kenyér, kutyának való és – szegény fejének tán gyerekkora óta se volt ilyen jó napja – pálinka, borseprőből főzött, kutyának se való subapálinka.

Lehet azonban az is, hogy a galegónak nem voltak ilyen magasra törő álmai, mikor az ördög odataszigálta a hullaházhoz. Talán Pablónak csak adót kellett fizetni, útadót, mondjuk, mert az van ott is, ahol út nincs. A hegyi spanyol két napig égeti a szenet, két napig befuvarozza a szamara után a legközelebbi városba, két napig megy vissza a sziklái közé. Az útadóért tizenkét napot szokott dolgozni Pablo becsületes ember korában. Most azonban elvette az Isten az eszét és csak öt napot és egy éjszakát dolgozott. (Azt az éjszakát, amelyiken ellopta a hullaházat.) Körülbelül annyit, mint az Isten, aki ennyi idő alatt megteremtette a világot. (A hiányzó fél nap az ember teremtésére esik, aki arra rendeltetett, hogy csúffá tegye az Isten teremtett világát.) Pablo ennyi idő alatt csak az útadóját bírta megteremteni és rabságot, egy-két esztendőre valót. Legalább ennyi kijár neki, mert borzasztó elvetemült lélek az, aki még a halottak házát is ellopja.

Ámbár olykor még az igazlátókban is van némi belátás. Nini – mondják magukban – mégiscsak fenelegény ez a Pablo. Mert ugyan melyikünk merte volna a hullaházat ellopni? Bujkáló holdvilág az égen, a fagyos ormokról ordítva szakad le a szél, mint a kárhozott lélek, a hullaház körül csikorognak a fák, és az ajtó mögött ott vigyorog a diabolo, kénköves lángot lehel az orrán, és integet a hasított körmű kezével: Gyere, Pablo, gyere, vagy én, vagy a végrehajtó! Borzasztó lehetett ez, igazán el kell ennek a bátor Pablónak egy hetet engedni a rabságból.

És Pablo, akinek nincs vezetékneve, ahogy nincs a királyoknak és nincs az ezeresztendős, templomok retablóin kifaragott tömérdek szenteknek, a börtönben bizonyosan meg fog okosodni, és ha még egyszer kiszabadul, már nem hullaházakat fog lopni.

EGY KÜLÖNÖS MŰALKOTÁSRÓL

Ha tehetségem volna a nagyképűsködéshez, akkor ezt a fejezetet azon kezdeném, hogy engem sokat foglalkoztat a műalkotás lélektana. De hát minek mondjam, mikor nem foglalkoztat? Nincs időm az okkult tudományokra, s attól tartok, nem is sokra mennék velük. Próbáltam én magam rajtakapni a műalkotáson, persze nem mostanában, mikor csak olyan barkácsoló ember vagyok, hanem a följebbvaló esztendőkben, gyakorló költő koromban. Amit azóta csinálok, amióta nem élek ambrózián, azt nemigen lehetne módszeres lélektani vizsgálódás tárgyává tenni. (Ejnye, de szép intelligens mondat, olyan irodalom szaga van, mintha nem is én írtam volna!) Olyan passziózás ez, mint amilyennel öreg parasztok múlatják az időt esős délutánokon az eresz alatt. Fölvesznek egy darab fát a kerítés mellől, egy rossz kapanyél darabját, egy hempergető lécet, egy ráérő deszkát, aztán elkezdik fúrni, faragni a bicskával. Ha az ember megkérdi tőlük, hogy „mi lesz az, Péter bácsi?”, akkor azt mondják, hogy: „tudja a Jézus”, vagy „a fene jobban tudja”, vagy „ami lönni akar”. Aztán addig barkácsolnak rajta, míg vagy borotvatok lesz belőle, szép rozmaringos faskatulya, vagy kanál, vagy gyerekfütyülő, vagy hurkacövek. Egyszóval: ami lenni akar, aszerint, hogy puha-e a matéria, vagy kemény, meg hogy a bicska hogy fogja.

A vers azonban egész más, az műalkotás, annak lehetnek olyan titkai, amiket érdemes meglesni és kipublikálni minden verssel vajúdó lelkek érdekében, hogy „ne kínlódjatok, bajtársak és bajtársnők, ehol a recept, így kell azt csinálni”. Sajnos, önmegfigyelésem eredményének a fogzás idejét élő költők nem sok hasznát vehetik. Annyit tudok, hogy énnekem sohase volt alapeszmém – no, az azóta sincs, mióta a versírás fölhagyott velem –, és sohase zártam magamra az ajtót azzal, hogy hopp, ihlethez van szerencsém, jaj, ki ne szaladjon! Csak elkezdett bennem csengeni egy verssor, néha az első, rendesen az utolsó strófa közepe, mintha valaki a fülembe mondta volna, de nagyon kitartóan, utcán, kávéházban, adóhivatalban, vezércikkírás közben, volt úgy, hogy éjszaka is fölébredtem rá, s addig nem volt tőle szabadulás, míg ki nem szabadítottam magamból, de már egészen készen, kezestül, lábastul. Hát ez egészen világos, komplikáció nélkül való folyamat, csak egyetlen titok van benne, amire nincs felelet: honnan jött az a magától való csengés, ki csengette a fülembe?

Sokáig azt hittem, ez csak a versírás titka, s nagyon meglepett pár esztendeje, hogy nemcsak a szárnyon járó költészet ilyen kitanulhatatlan, hanem a gyalogjáró is. Regényt akartam írni, azért bujdostam el idegenbe, hazai örömek és bánatok elől; vittem a kofferomban négy-öt témát, amiket már évekig forgattam magamban, s azt hittem, azokból mindjárt regény lesz, mihelyst egyedül lehetek velük. Nem lett egyikből se, négy hét alatt befulladt valamennyi regénygubó, meg is írtam a kiadómnak, hogy hagyjon föl minden reménnyel, s nagy megkönnyebbülés volt, mikor ezt a levelet elküldtem, a szabadságom utolsó napján. Nagyot lélegzettem a tengerparton, estetájt, megszólalt a harang, eszembe jutott, hogy otthon mától kezdve már megint tíz órakor zárják a kaput, Szent György napja van, holnap Márk lesz, búzaszentelő – láttam a zöld mezőben a papot, ahogy az aspergillummal meghinti a vetéseket, s hallottam a lehajtott fejű magyarok nyújtott énekét: Ne haragudjál mireánk örökkéé... S félóra múlva már fönt ültem a szobámban, amiből nem egészen öt hétig nem is igen mozdultam ki többet, s ezalatt megírtam a regényt, amelyiknek a címe Ének a búzamezőkről. Kétkötetnyi kéziratot, ami írnoki munkának is tisztességes teljesítmény lett volna, egy betű javítás, változtatás nélkül, olyan témáról, ami engem soha az életben nem foglalkoztatott. Másképp nem lehet, mint hogy diktálta valaki. Megint az, aki repülő koromban a verssorokat csengette. S akiről én azt tartom, hogy ő a felelős mindenért, ami jót alkot az író. Nem tudom, kicsoda, micsoda, nem tudok neki nevet adni, de azt tudom, hogy nem én vagyok, s az érdem se az enyém. Az író csak azért felelős és azért nyúzandó meg, ami rosszat csinált, őnála nélkül.

Hát ez szép elmélet, s a kritikusok bizonyosan jóvá is hagyják, hanem bevezetésnek egy kicsit hosszú ahhoz a műalkotáshoz képest, amiért Don Antonio Gaudi a felelős, aki híres spanyol műépítész volt, pár esztendővel ezelőtt halt meg, hagyván maga után Barcelonában a világ legkülönösebb templomát, amelynek neve: Templo expiatorio de la Sagrada Família. Egy félbemaradt kőeposz, amelyet nem megszállott lelkek ihlete növesztett ki a földből, mint a többi spanyol katedrálist, hanem az előre elgondolt alapeszme. Mégpedig politikai alapeszme.

Tudnivaló, hogy Barcelona Katalóniának a fővárosa, ez pedig az a spanyol tartomány, amely még ma se akarja magát spanyolnak vallani, mert máig se felejtette el, hogy valamikor önálló ország volt, a maga gazdája. Külön nyelve van, a katalán, amit a született spanyol csak félig ért meg, az pedig, aki könyvből tanult spanyolul, egyáltalán nem ért meg, külön politikája, amely erősen köztársasági, külön katalán akadémiája és külön irodalma, katalán nyelvű újságokkal és könyvekkel, amiket úgy kell spanyolra lefordítani, mint akármilyen más idegen nyelvre.

Don Antonio Gaudi nemcsak kiváló építész volt, hanem spanyolgyűlölő, lelkes katalán hazafi is. Nem tudott belenyugodni abba, hogy az ő hazájának olyan templomai legyenek, mint Kasztíliának, s hogy a világ építészeti irodalma csak spanyol műemlékeket ismerjen. Kiadta a jelszót, hogy meg kell teremteni a világ számára a katalán stílust, amit egy sorban emlegessenek a góttal, románnal meg a többivel, és soha össze ne tévesszenek a spanyollal. Meg is tervezte a templomot, katalán liga is alakult a költségek összeszedésére, s így indult meg a Szent Család-temploma építése, amit Don Antonio olyannak álmodott, amilyen csakugyan nincs több a világon.

Már a méretei is elképesztőek, a hosszhajó 150 méter, a kereszthajó 130, a magasságuk 60 méter. A főtorony 160 méter magas, körülveszi 16 oldal torony, 100 méteres. Az egész épület talitarkára festve, órák helyett éjszaka villanylámpák gyúlnak ki rajtuk, amelyek óriás betűkké formálva a Credo első sorát üzenik föl a csillagoknak. Ugyanez a tarkaság, a legantikabbnak és a legmodernebbnek összekeverése a részletekben is, amiket mind Don Antonio dolgozott ki. A faldíszeket, a szobrokat, a faragásokat, amikben megtalálható a teremtés egész szerves és szervetlen világa. Szentek, angyalok, griffek, pávák, tengeri sünök, pentagondodekaéderek, tulipánok, pálmák, méhköpűk, dugóhúzók, felhők piros, kék, zöld, sárga kövekből. Egy túlhevült művészagy hihetetlenül groteszk álmai, egyszemű emberevő óriásokkal és leheletbe öltözött gráciákkal, egy lángész beteg víziói, aki lekuporodik a porba és tiplótaplót játszik a csillagokkal.

Mindezt azonban csak papíron álmodta meg Don Antonio. Az arany felhőszakadása kellett volna ezeknek a terveknek a kőbe öltöztetéséhez, s az aranyeső csak szemenként csepergett. A nagy katalán templomból ötven év alatt csak a kripta készült el, igaz, hogy az templom gyanánt szolgál, olyan nagy. Don Antonio megöregedett, s nem akart addig örök álomra térni, míg szemei nem látják megvalósulni legalább egy karaját annak a mesevilágnak, amit idelent álmodott a katalán nemzet nagyobb dicsőségére. Olyan vakmerőségre szánta tehát magát, ami eddig példátlan a templomépítészet történetében. Nem a fundamentumon kezdte az építést, hanem a falon. A kripta fölött húzatott egy száz méter magas falat, világtalan ablakszemekkel s arra felrakatott az álomtornyokból négyet. A torzó messzire ellátszik a tengerre, mint egy irtózatos tűzvészből megmaradt rom. A romok legszomorúbb fajtájából: amelyek sohase voltak egészek.

Az alapozás nélkül való építés most is folyik, hol húsz, hol harminc munkás dolgozik rajta, mikor mennyi futja a gyűjtésből. Ebben a tempóban körülbelül ötszáz év alatt fel is épülne a templom, ha addig össze nem dőlne. De talán Don Antonio energiája legyőzi ezt is, a művészé, aki halottan fekszik a kriptában, de láthatatlan keze kinyúlik a kövek alól és tűzbetűkkel írja a csillagok közé: Hiszek...

KIRÁLYOK FÖLD FELETT ÉS FÖLD ALATT

Nincs ország a világon, amelyiknek annyi királya lett volna, mint Spanyolországnak. Borzasztó lehet szegény spanyol deákoknak, ha azt a sok aragóniai, kasztíliai, katalóniai, asztúriai Sanchót, Pedrót, Jakabot, Ferdinándot, Alfonzót mind kívülről kell nekik tudni. Ezeren is fölül lehetnek s legalább száznak közülük epithetonja is van. „Szőrös”, „kegyes”, „kegyetlen”, „szép”, „bölcs”, „őrült”, „bátor”, „nagy orrú”, „kopasz”, „kövér” – még olyan is van köztük, akit „csillagrugdosó”-nak nevezett el az udvari történetírás. (Vide: Alvarus Pelagius episc. Silvensis 1304-1352: Speculum regum, pag. 207. Ehol-e, tudok én tudósul is. Megvan a madridi könyvtárban, disznóbőr ruhás fatáblában, nagyon tanulságos olvasmány annak, aki tud hozzá.)

Persze ma már a legcsillagrugdosóbb spanyol királyokat is megette a föld. Azaz hogy nem mind, mert akiknek az Escorialban mérték ki a házhelyet, azoknak még a porai se vegyülhetnek el a méltatlan földdel. Nem lesz belőlük, szegényekből, kakukkfű meg istentenyerefű meg szép kis kék, piros tikszem, mint mibelőlünk. Az élet királyságáról ugyan nekik is muszáj leköszönni, de királyok maradnak a halálban is. Leszedik őket a ravatalról a temetés után, s kenik-fenik mindenféle páccal, lötykölik mindenféle levekben, aztán hetekig aszalják a napon, s csak akkor csukják őket a kőkoporsóba, mikor már olyan tökéletes múmia lett belőlük, hogy arról lecsúszik még az idő foga is. Sokfelé látni azt a fotográfiát, amit akkor csináltak V. Károlyról, mikor utoljára szellőztették a koporsóját. Aki látja, az megborzad, keresztet vet, és hálát ad a jó Istennek, hogy őbelőle nem lesz múmia, mert az olyan ijesztő látvány, hogy még a kürtös angyal is gondolkozóba fog esni, érdemese az ilyent feltámasztani.

A tömérdek spanyol király közt, akiket vékával lehet mérni, lapáttal szelelni, sok van olyan, akiről biztosan tudni, hogy karddal, tőrrel, méreggel múlt ki e világból. Volt olyan, akit az anyja fojtatott meg, de volt olyan is, akinek a fia vágta el a nyakát. Ilyesmi más országokban is megesett az alattvalók nagyobb épülésére, de sehol annyi kék vér nem folyt el, mint spanyol földön, ahol ezer éven keresztül tartottak a daliás idők.

Ad vocem: daliás idők. X. Alfonz, aki a Bölcs nevet kapta, a mi IV. Béla királyunk kortársa, törvénykönyvet szerkesztett, amelynek tizenhetedik paragrafusa így szól:

„Az ostrom alá vett apa, aki királyának valamelyik várát védelmezi, ha az annyira kiéheztetnék, hogy már mindenből kifogyna, inkább egye meg saját fiát, amiért semmi bűn se terhelheti, minthogy a várat királya parancsa nélkül föladja.”

Igaz, hogy a spanyolok is fenegyerekek voltak, ha a bőrüket kellett védeni a királyaiktól. Aragónia grandjai például sohase adtak kölcsönt füttyszóra a spanyol Habsburgoknak, hanem mindig írást kértek, tőlük, s kamat fejében mindig megerősítették a fueróikat, az aranybullájukat. Azokban pedig ez az alkotmányjogi biztosíték is benne volt:

„Ha a király nem tartaná tiszteletben a szabadságunkat, jogunk van más királyt választani, ha nekünk úgy tetszik, még pogány királyt is.”

Persze a spanyolok is csak addig voltak ilyen nagy legények, míg a Habsburgok meg nem tanították rá őket, hogy mi az az Isten kegyelméből való király. Azok már az aktákat se a nevükkel szignálják, hanem a hivatalukkal: Yo el Rey. „Én, a király.” Mint ahogy az ótestamentumban az Isten adja a törvényeket: „Én, a Jehova.”

*

A barcelonai városligetben van valami ezredéves emlékmű, olyan, mint nálunk az Andrássy út végében. Azon áll többedmagával szegény Vamba király is, a gót honalapítók közül, nagyon bánatosan szorongatván a kőből való harci szekercéjét. Ez lehetett az a fejsze, amivel elvágta maga alatt a fát. Sok baja volt a vazallusaival, akik azt a divatot vették föl, hogy püspöksüveget húztak a sisakjukra, aztán közakarattal kimondták, hogy őket a világi törvény nem fogja. A király azzal vágott vissza, hogy törvénnyel tiltotta meg egyházi embereknek a világi hivatal viselését. Ezzel aztán egészen a kezére adta magát a híveinek a jó Vamba király. Valami hivatalos banketten leitatták, álmában levágták a szép, hosszú haját, tonzúrát borotváltak rá, barátcsuhába bujtatták, s kolostorba dugták. Mire kialudta magát, akkorra megtudta, hogy ő most már egyházi ember, és a saját törvénye szerint nem viselhet királyi hivatalt. Nem is kapta vissza a koronáját egész addig, míg pár esztendővel ezelőtt ezt a szobrot nem csinálták neki. Szép, mély korona, sokáig megmarad benne az esővíz, szép, fehér galambok iszogatnak belőle.

*

Sevilla főterén állja a posztot III. Ferdinánd kasztíliai király szobra, a szenté, aki nagy katona is volt és haláláig ijedelme a szaracénoknak. Ahogy ott ül bronzlován, égnek szegezett arccal, egy kicsit hasonlít a mi szent királyunk budai szobrához. Mindjárt megbarátkozom vele, mihelyst megtudom, hogy ez volt a szavajárása:

„Jobban félek egy kislány átkától, mint a mórok minden fegyvereitől.”

*

X. Alfonz. A córdobai múzeumban láttam a képét, kegyetlen sovány ember volt, egyebet nem tudok róla, mint hogy a városok képviselői őalatta jutottak be a cortesbe, éppen hatszáz esztendővel előbb, mint minálunk. Gondolom, meg is bánta, hogy beeresztette őket, mert nagyon illetlenül viselték magukat. Az 1258-as országgyűlési naplók szerint a költségvetés tárgyalásakor ezt a kijelentést tették:

„Illő dolog, hogy a király és királyné naponta százötven maravedinél többet ne költsenek a konyhára, a király pedig parancsoljon rá a családjára, hogy nagyobb diszkrécióval egyenek.”

*

Aben al-Hamar. A vörös Aben. Ez igazság szerint granadai emír volt, az Alhambrát is ő kezdte építtetni, de annyiféle sógorság, komaság kötötte a keresztény királyokhoz, hogy egy kalap alá vehetném velük. Hogy milyen nagy uralkodó volt, kitűnik a koporsója felírásából:

„Itt nyugszik a nagy szultán, az iszlám ereje, az emberi nem tisztelete, a nap és hold dicsősége, a nagylelkűség esője, a kegy harmata, a vallás sarkköve, a törvény fénye, a hagyományok támasza, az igazság kardja, a teremtmények fenntartója, a harci oroszlán, az állam gyámola, az ellenség romlása, a határok védője, a szépség gránátalmája, az okosság sója, a választott nép feje, a királyok királya és a szultánok szultánja, aki az igaz Isten nevében győzött.”

Mivel azonban a koporsó színezüstből és hosszú felirata színaranyból volt, az utókorra csak a híre maradt. Az élőkor praktikus célokra fordította, a sokcímű nagyúr hamvait kiszórván belőle a szélbe.

*

Katolikus Ferdinánd és Izabella, Granada visszafoglalói, a mórok és zsidók kikergetői, Amerika fölfedeztetői. Ezt a két nevet az is ismeri, aki egyebet se tud a spanyol történelemből. Minden spanyol városnak van róluk utcája elnevezve. Szarkofágjuk a granadai katedrális egyik nevezetessége, a két lelketlen fehér márványszobron különben nem sok a látnivaló; alattuk a kriptában két rideg ólomkoporsó, egy vörös bársonyvánkoson korona és sceptrum. A szegényes színházi díszletekhez semmi élet, se művészet. A nagy királynő szíve fölött egy fehér rózsa, ez az egyetlen élő, valami kegyes szívű látogató szánhatta meg a legnagyobb spanyol asszonyt s a legboldogtalanabb anyát. (Kasztíliai Izabella lánya volt az „őrült Johanna”, a spanyol Habsburgok ősanyja.) A mennyezet kőcsipkéi közt hátborzongató halk surrogás. Egy ki telelt Vanessa-pille próbálgatja repüléstől elszokott szárnyait. Mintha aragóniai Ferdinánd lelke volna, a legszerencsésebb diplomatáé, aki mindig kellő időben tudta eldobni kifacsart citromait. Cortezt, aki őérte fosztotta ki Mexikót, az aranyországot, a szemétdombra küldte meghalni, Ximenest, akinek az egységes Spanyolországot köszönhette, kolostorba záratta, s Kolumbust csak hagyományos szerencséje őrizte attól, hogy hálából meg nem égettette. Az öreg tengerésznek meg kellett jelennie az inkvizíció előtt, és beismerni, hogy neki semmi érdeme nem volt az Újvilág felfedezésében, mert az már előre meg volt írva az ótestamentumban s anélkül ő sohase talált volna rá.

*

V. Károly, a világbíró. Birodalmából, amelyben soha a nap le nem ment, körülbelül csak az a kép maradt meg a madridi Pradóban, amit Tizián festett róla. Ismertem én ezt már gyerekkorom óta sok reprodukcióból, de csak itt láttam, hogy annak egynek se volt lelke. Ennek van, többet mondó az Imperator minden monografusánál. Nem nagyon finom, kemény parasztarc, nem a szimpatikus parasztokból való. Nem valami világító értelem, de hallatlan szívósság, akaraterő és gőg. Olyan kevély százholdas gazda, aki azt se tudja, hova lépjen, de azért ha teheti, elszánt az ötholdas szomszédéból. Hajthatatlanul makacs, de alapjában nem rossz ember. A reformáció tüzét egy kis okossággal elfújhatta volna, de lábbal akarta eltaposni, és szikráit szétrugdosta az egész világon. A lába köszvényes volt, és a világok ura néha oly óvatosan teszegette a földre, mint egy felnőtt daru. Valamelyik udvaronca egyszer gyerek módjára el is nevette magát, mikor a császár így végigkínlódta a dolgozószobáját.

– Min mulat ön? – kérdezte Károly.

A grand kiérezte a hangból, hogy itt nagy baj lesz. Térdre hullott, és őszintén megvallotta, hogy mi ingerelte nevetésre.

– Arra gondoltam, hogy a német-római szent birodalom is úgy tántorog, mint a gazdája.

A császár szelíden megveregette a halálra rémült ember vállát.

– Keljen fel, fiam, és máskor jusson eszébe, hogy az országkormányzás nem a láb dolga, hanem a fejé.

*

II. Fülöp. El rey prudente. „Az okos király.” A legrosszabb fajta pedáns a trónon. Ott térdel az Escorial főoltára mögött, ahogy Pompeyo Leoni kiöntötte bronzból. A halott bronz se lehet ridegebb, mint az élő modellje volt. Körülötte térdel az első, harmadik meg a negyedik felesége. Sajátságos, hogy éppen a másodikat rekesztette ki az örökkévalóságból, azt akit az angol történelem úgy nevez, hogy a „véres Mary”. Isten őrizzen, hogy reklamáljam rajta.

Egyszer Alba herceg, ez az őrült szadista, aki miatt Németalföldet elvesztették a Habsburgok, bejelentés nélkül lépett be hozzá. Fülöpnek ő volt a kegyence, a hóhérnak a véreb.

– Megérdemelné, hogy felköttessem önt ezért a tiszteletlenségért – mondta neki fagyosan.

Ezt is megbocsátom neki, sőt azt hiszem, a jó Isten is javára írta volna, ha ezt az egyetlen jószándékát végrehajtja.

Hanem azért van valami, ami majdnem megsirattatja velem ezt a világpusztító pedánst. Dolgozószobája, amely most is úgy áll, ahogy ő hagyta, a legszegényebb remeteodú az Escorial márványorgiáiban. Egy szomorú, dísztelen kis íróasztal van benne, egy könyvespolc, egy állóóra meg egy planetárium, mint a csillagjóslás kelléke. De a falakon színes Dürer-rajzok vannak keretben, üveg alatt. Madarak, szitakötők, szivárványos halak, egy bohókás majom meg egy kékliliom. S ez a kőszívű ember egyszer azt írta haza a gyerekeinek Lisszabonból, hogy nem hiányzik neki ott más, csak az aranjuezi fülemülék csattogása.

Nagyon, nagyon boldogtalan ember lehetett ez a szegény király, aki a saját fiát is halálra ítélte. Igaz, hogy minden évfordulón misét mondatott aztán érte.

*

A többi Fülöpök, a madridi képtár portrétermében láthatók Velázquez, a legnagyobb arcképfestő kegyetlen őszinteségével. Ezekben még II. Fülöp bűneinek a nagyvonalúsága se volt meg. Ezeknek a feje csak arra való volt, hogy föl ne csússzon a nyakukról a malomkőgallér.

III. Fülöp annyira Lerma hercegnél tartotta az eszét, hogy a beavatottak a hozzá írt leveleket is így címezték: Őfelségének, III. Fülöpnek, Lerma herceg jelenlétében. Különben a derék úrnak legjelesebb cselekedete volt a moriszkók kiűzetésén kívül a tulajdon halála. Valami fogadás volt az udvarnál, a királyt nagyon közel állították a pokoli módon befűtött kályhához, ami tulajdonképp parázzsal megtöltött nyitott serpenyő volt, a boldogtalant már a szédülés kerülgette, de az udvari etikett szerint se helyét nem hagyhatta el, se panaszkodni nem illett neki. A szolgálattevő udvari személyzet észrevette ugyan, hogy baj van, de senki se merte a serpenyőt odább húzni, mert az illetéktelen beavatkozás lett volna a főkamarás ügykörébe, aki nem volt kéznél. Elmentek megkeresni, de mire előkerült, akkorra a király csakugyan elájult a széngáztól, s a főkamarás már nem tehetett egyebet, mint hogy előparancsolta az udvari papot, s a királyt körülrakatta a palotában található ereklyékkel. Azok közt adta ki lelkét 1621. február 28-án. Ez nem megtanulni való dátum, csak azért teszem ide, hogy ezzel is hitelesebbé tegyem a történetet az előtt, aki kételkedik benne, mert nem tudja, mi volt az a spanyol etikett.

IV. Fülöp már sokkal okosabb férfiú volt, mint az apja. Ez abból derül ki, hogy mikor elvesztette Portugáliát és Katalóniát, fölvette a Nagy melléknevet, hogy Spanyolország kárpótolva legyen a veszteségekért. Erről a Nagy Fülöpről mondta Medina-Celi herceg:

– A mi felséges urunk olyan, mint a gödör. Annál nagyobb lesz, mentül többet vesznek el belőle.

PEDRO EL CRUEL

Ez is kasztíliai király volt, körülbelül a mi Nagy Lajosunk kortársa, de olyan mokány legény, hogy muszáj róla külön fejezetet szerkeszteni. Az ő idejében még nem volt kitalálva az etikett, s ha ezt a széleskedvű, bővérű, duhaj daliát összeeresztem a kortársaival az előbbi fejezetben, akkorát talál dobbantani a királyok Pantheonjában, hogy a merev Fülöpök annyifelé esnek a megbotránkozástól, ahányan voltak.

Mikor ez a veszett Pedro uralkodott, akkor a királyok még nem voltak úgy megszelídülve, mint most. Egy kis vérontásért, kerékbetörésért, forró ólomba fürösztésért, lófarkára kötésért, kezek, lábak, orrok, fülek erőművileg való eltávolításáért még a legjámborabbak sem mentek a szomszédba. Nem mintha az akkori királyok csupa passzionátus kannibálok lettek volna, hanem ilyen volt az úgynevezett korszellem, s ezt írták elő az elméleti és gyakorlati államtudományok. Ezeknek a mestere volt ez a Pedro el Cruel. „A kegyetlen Péter.” El lehet gondolni, milyen sokra vihette bennük, ha még az a megedzett kor is ilyen díszdoktori grádust adott neki.

Az utókornak is el kell ismerni, hogy ez a cím meg volt érdemelve, amit nem minden királyi epithetonról lehet elmondani. Don Pedro nemcsak mecénása volt a vérontás művészetének, hanem sajátkezűleg is gyakorolta. Mégpedig legnagyobb passzióval családi körben. Sógor, koma, nagybátya, unokaöcs kivégzése vagy kivégeztetése a legkedvesebb stúdiuma volt. De azért nem hanyagolta el a családi körön kívül állókat se, s mint nagyszívű ember, nem tett köztük különbséget se faj, se felekezet szerint. Nem nézte, keresztény püspöknek vágatja-e el a nyakát, vagy toledói zsidó kalmárt töret kerékbe, vagy éppen arab bankárt szállít Mohammed paradicsomába – őt csak az érdekelte, hogy mennyit örökölhet utána. Vendégjog, eskü, adott szó, akár az Istennek adta, akár szépasszonynak, nem kötötte. Hites feleségeit, egy portugál királylányt meg egy francia hercegkisasszonyt, földalatti börtönbe záratta, szövetséget kötött az aragóni királlyal a cordovai emír ellen, és akkor megesküdött a bibliára, a cordovai emírrel a granadai kalifa ellen, és akkor megesküdött a koránra, akkor aztán kezet fogott a kalifával, és együtt elverték a keresztény királyt is meg a cordovai pogányt is és, a kincseket szép barátságosan megfelezték, s építettek belőlük templomot Istennek is meg Allahnak is, amiért megsegítette őket. Egyszer meghívta vacsorára vagy harminc grandját, vigadott velük hajnalig, s mikor itt ültő helyükben elnyomta őket a mámor, valamennyinek elszedette a fejét, s mikor az egyik hóhér fáradtan kiejtette a kezéből a pallost, maga vette azt a kezébe, és megmutatta neki, milyen mestervágásokra alkalmas az ügyes ember kezében.

Most már aztán az az érdekes, hogy nincs az ezer spanyol király közt egy se, akit a népe úgy szeretett volna, mint ezt a vérengző, hitszegő, minden isteni és emberi törvényt feldöntögető zsarnokot. A többieket már mind elfelejtették, de őróla még mindig mesélnek az andalúziai parasztok, a leoni szénégetők, a toledói vargák. S nem azt tudják róla, hogy milyen rémséges ember volt, hanem azt, hogy milyen jó ember volt. Szegények pártfogója, elesettek gyámolítója, tehetetlenek oltalmazója. A legnagyobb, a legerősebb dúvad, a vérfarkas, aki a többi ordast elmarta a nyájtól. Mutogatják a várát, ahol több volt a kincs, mint szegény ember csűrében a búza, de azt mind csak azért szedte ő el a nagyuraktól, hogy legyen mit szétosztania a rongyosok közt. Almodovar a neve a mórstílű sasfészeknek a Guadalquivir partján, alig húsz kilométerre Córdobától. Most a Torralba herceg birtoka, aki korhűen restauráltatta kőcsipkés tornyait, felvonóhídját, patkóíves ablakait, márványkönyöklőit, keskeny lőréseit. Persze nem lakóhelyének, hanem világcsodájának, ahová még innen az íróasztaltól is visszafáj az ember szíve. Ha én abban egy holdas éjszakát tölthetnék, reggelre bizonyosan álmodóvári herceg lenne belőlem. Még tán Maria de Padilla is kilépne valamelyik boltíves fülkéből, és interjút csinálhatnék vele erről a vad emberről, akiből csak ő tudott kezesbárányt csinálni.

(Ha már zárójelet tettem ennek a passzusnak az elejére, ebbe rekesztem be azt a csintalan történetet is, amit a kegyetlen Pedro szeretőjének a szépségéről följegyeztem. A mendemonda az ő nevéhez fűzi azt a divatot, ami itt-ott most is föléled még néha szép asszonyok tiszteletére. A sevillai Alcázarban ma is mutogatják még a Maria Padilla fürdőit, s azokban azt a fehér márványmedencét, amelyikben legjobban szerette magát megmártogatni. Ha aztán a zsarnoknak jó kedve volt, megengedte a bizalmas barátainak, hogy ezüstbillikomaikkal kimerítgethessék a szépasszony fürdővizét. Ez bizonyára nagy kitüntetés volt, de egyszer akadt egy grand, aki nem kért belőle.

– Hát te? – sötétedett el a király arca. – Te meg mered vetni az én kegyelmemet?

– Dehogy, uram – vágta ki magát a főúr –, csak azért nem élek vele, mert attól félek, nagy baj lesz abból, ha aztán a létől a pecsenyére is gusztust kapok.

A tirannus nagyot kacagott, hátba vágta az udvaroncot, és megengedte neki, hogy ezért az elmésségért kézcsókra járuljon Maria elé.)

Ennek a nyers kedélyességnek is nagy része van abban, hogy máig is tart a népszerűsége. A spanyolok nemigen ismertek kedélyes királyokat.

Egyszer egy toledói varga összeszólalkozott valami papi emberrel, aki a vita hevében úgy találta vakszemen ütni a mestert, hogy az belehalt a kérdésnek ilyen megoldásába. A varga fia panaszra ment a királyhoz, aki parancsot adott a toledói érseknek, hogy tegyen igazságot. Az érsek maga elé citálta a papot, és mivel bűnösnek találta, arra ítélte, hogy egy esztendeig ne mondhasson misét. A varga fia azonban, most már maga is érdemes tagja a toledói csizmadiacéhnek, a talio alapjára helyezkedett, és a gyászév leteltével leszúrta a papot. Most aztán az érsek fordult panasszal Péterhez, aki meg is ígérte, hogy igazságos bíró lesz. Be is váltotta az ígéretét, lefogatta a vargát, és arra ítélte, hogy egy esztendeig ne csinálhasson csizmát. Természetes, hogy a toledói vargák azóta is nagy tiszteletben tartják a kegyetlen Péter emlékezetét.

A penaflóri halásszal való esete nem a büntetőjogba tartozik, hanem a családjogba, s így általánosabb érdekű. Egyszer fürdés közben majd belefulladt a Guadalbácarba, már fuldoklott, mikor a penaflóri halász elkapta a hosszú haját, és behúzta a csónakjába.

Amikor a király magához tért, azt kérdezte a halásztól, hogy mit kíván az életmentésért. Nemességet-e, házat-e, telket-e, vagy szépasszony feleséget?

– Nemesnek ne tégy meg, uram – felelt a halász –, mert akkor nem tudhatom, mikor ütöd le a fejem. Gunyhóm van nekem olyan, hogy azt bizonyosan senki sem kívánja tőlem elvenni. A telekkel nem sokra mennék, mert ha búzával vetném be, a te katonáid aratnának, ha szőlővel ültetném be, a te katonáid szüretelnének rajta. Feleséggel se büntess engem, mert nem tartok a házamnál fizetett ellenséget. Hanem add ki törvénybe, hogy minden sevillai férj egy maravédit fizessen nekem, akit én egy esztendőn belül rajta kapok azon, hogy fél a feleségétől.

– Bolond vagy te, señor – nevetett a király –, de akinek esze nincs, annak a kovács se csinál. Legyen neked a te kívánságod szerint. Csak arra kérlek, hogy majd esztendő ilyenkoron gyere fel hozzám, és adj számot róla, hány maravédit hajtottál be Sevillában.

De fele se telt le az esztendőnek, mikor a halász beállított az Alcázarba. De csupa bársony a gúnyája, de selyem az öve, de arany kosárfüggők a fülében.

– Számot adni jöttem, uram. Még sok híja az esztendőnek, de legföljebb egy ember van még, aki le nem fizette az egy arany maravédit.

– Ugyan ne beszélj – kacagta el magát Pedro. – Tudtam ugyan, hogy sok ember fél a felesége papucsától Sevillában, de azt mégse gondoltam volna, hogy csak egy bátor ember van a fővárosban. Mondd meg, kicsoda az, hátha én is tudom valami hasznát venni.

– Várjál, uram, majd eligazítom én azt is – legyintett a halász. – Nem panaszkodni jöttem én hozzád, hanem hálát adni. Gyönyörű lányt találtam a számodra, méltó arra, hogy tőled kapja az első csókot.

– Igazán? – ragyogott föl a király fekete szeme.

– Fehér, mint a Sierra Nevada, fekete mint az andalúziai mén sörénye – kiáltotta a halász nekilelkesedve –, tüzes, mint a xeresi bor.

– Pszt – ugrott fel ijedten a rettenthetetlen Pedro –, halkabban beszélj, meg ne hallja az asszony a másik szobában.

A halász csakugyan halkabbra fogta a szót:

– Jól van, uram, hiszen csak azt akartam mondani, hogy fizesd csak le te is azt a maravédit, amivel már csak te magad voltál adósom Sevillában.

*

Sok ember vére száradt a kegyetlen Pedro lelkén, de az neki mind nem volt elég. Legjobban szomjazta a testvéréét, a trastamorai Henrikét, aki hadat indított ellene. Úgy ugrott neki a montieli csatában, mint a tigris, de annak a tőre gyorsabb volt, s átszúrta a tigrisszívet.

Egykorú emlékét megtaláltam a sevillai Alcázarban, annak a legszebb termében, a „követek csarnoká”-ban. Ennek a hatméteres arab ajtaján, amelynek nincs párja az Alhambrában sem, arab felírás mondja el, hogy azt toledói mesterek készítették a fenséges szultánnak, Don Pedrónak, Kasztília és Leon királyának parancsára...

S az Alcázar kertjéből kijövet, a kapuőr, mint minden rendes embernek, aki nem köpköd bele a tó vizébe, és nem szaggatja meg a futórózsákat, és nem akar aranyalmát lopni a narancsfákról, nekem is adott néhány jószagú narancslevelet:

– Emlékül a Maria de Padilla kertjéből, uram.

Elvittem őket a katedrálisba, és letettem a nagyoltár alatt levő kripta két márványkoporsójára. Az egyikben Pedro fekszik, a kegyetlen, a fenséges szultán, a másikban Maria de Padilla, aki szép volt, szelíd volt és okos volt, és bizonyosan fehérre mosogatva tartotta azt a sok bűnnel bemocskolt királyi lelket az ítéletmondó Isten elé.

 

¿HABLA USTED CASTELLANO?

Ez azt teszi magyarul, hogy „beszél ön kasztíliaiul?”, de nem azt jelenti. Mikor az embertől ezt kérdezik Spanyolországban, akkor azt akarják tőle kitudni, hogy beszéle spanyolul. Feleletül legjobb, ha vállat von az ember, mert az igent is jelent, meg nemet is. Egészen biztosat maga a született spanyol se felelhet. Castelar a legnagyobb spanyol szónok volt Madridban, de egy katalán csapszékben talán csak a kezével tudott volna egy ital bort kérni. Megint más spanyol nyelv az andalúziai, mint a galíciai, amely már a portugálhoz hajaz, a baszk pedig kikérné magának, ha az ő nyelvét spanyolnak mondaná valaki.

Hiszen van ez így másfelé is, s a magyar ember is gondolkodóba esik néha egy-egy különös képű magyar szón, hogy mi lakik abban. Például tájszótár nélkül ki meri vállalni, hogy Kolozsváron belekóstol a jülep-be, és Szilágysomlyón delektálja magát egy kis juhfark-kal? Holott a jülep csak málnaszörpöt jelent, a juhfark meg édes fehér szőlőt. Azon se szabad megbotránkozni, hogy akire Félegyházán azt mondják, nagy hazafi, azt ajánlatos messziről elkerülni, mert az garázda, kötekedő, részeges ember. Ez a tájnyelvi hazafiság, alighanem a régi világbeli követválasztások maradványa, amikor a kortesek győzték legjobban gégével a hazafias lelkesedést. Az se utolsó dolog, hogy Göcsejben kalempajsz-madár a mókus becsületes neve.

Elég az hozzá, hogy tájnyelvi kuriózumok minálunk is vannak, de azért a magyar ember mind megérti egymást. (Nono.) A spanyol dialektusok azonban szigorúan megőrizték az egyéni karakterüket, s valamennyien haragot tartanak a kasztíliaival, amelynek a nagy spanyol költők kiverekedtek az elsőséget mint irodalmi és hivatalos nyelvnek. Hát ez az osztályoskodás az ő belügyük, mink ne ártsuk bele magunkat, csak örüljünk neki, hogy nem az éuskaro nyelvé lett az impérium, ahogy a baszkok nevezik a maguk idiómáját. Azt tartják róla, hogy a világ legrégibb nyelve. Lehet benne valami. Ilyen ősi zamatú szavaik vannak: Guipúzcoa, Zauregui, Iparraguirri, Idiazábal, Gainchurisqueta. Hát ilyenekkel csak a babiloni torony építése előtt szórakozhattak az emberek. Hanem hasznos nyelv, az bizonyos, különösen ha az igazi spanyollal keveri az ember – itthon. Ha én elkiáltom magam, hogy Iparraguirrivoluntariamente! akkor rögtön keresztet vetnek a konyhán, és olyan hirtelen behozzák a teát, hogy már csak a citromért meg a rumért és a cukorért kell külön káromkodni.

Ami magát az idioma españolát illeti, azt én nagyon megszerettem. Valamennyi román nyelv közt a legbájosabb, mert csupa selypítés. A spanyolok mind úgy beszélnek, mint az unokám. Minden harmadik szavukban dupla l van, s azt j-nek kell ejteni. Tehát nem Szevilla, ahogy mink az iskolában tanuljuk, hanem Szevijja. Én úgy megszoktam, hogy mióta Spanyolországból haza kerültem, a késvillát is vijjának hívom. Aki a spanyolok közé készül, okosan teszi, ha előre gyakorolja magát benne.

Különben annak, aki konyít a franciához vagy az olaszhoz, elég könnyű beletanulni a spanyolba, ha komolyan ráveti magát. A latinnak is sok hasznát lehet venni, amelynek leányai közül tán a spanyol őrzött meg legtöbbet az anyai hagyatékból, persze hozzákeverve egy kis gótot meg tömérdek arabot. (A legszebb spanyol szavak az arabból valók. A városnevek, a folyónevek majd mind. A Manzanaresben is a neve a legszebb. Töve a manzana, az alma. Tehát annyi mint a magyar Almás.) Két magyar szót is bekebelezett: a kocsiból lett kocsét, meg a csákóból lett csakót.

Azaz hogy van a spanyolban több magyar szó is, csak vigyázva kell velük élni. Mert például a Panna is megvan, csak éppen hogy az spanyolul autóbalesetet jelent. Aminthogy a penecillo se bicskát tesz, hanem zsemlyét, s az én becses nevem se apapát jelent ott, hanem szedret. (A latin morusból a spanyolban mora lett.) Boka tekintetében is indokolt az óvatosság, mert az szájat jelent, viszont az ajak spanyol neve labio, amit egy kicsit komáromiasan így kell kiejteni: lábjo. A vacsorát szénának hívják spanyolul – olykor nem is indokolatlanul –, a ceruza neve lápisz, a liga ott annyit tesz mint harisnyakötő, vétkezni pedig pekár, ami nem szép a spanyoloktól, mert Pekár Gyula írta róluk valamikor a legszebb magyar útleírást. Helybeli levélre odakint nem tanácsos azt írni, hogy loco, mert azt a címzett caballero nagy sértésnek veheti, tekintve, hogy bolondot jelent, és a levita ott nem tiszteletreméltó egyházi férfiú, hanem hosszú kabát. Ellenben a kurta spanyolul is korta, a nadrág pedig pantalónes, de már a nadrágszíjnak egész külön neve van: cinturón, a nadrágtartónak szintén független neve pedig tirantes.

Nemcsak a nadrággarnitúrán lehet tapasztalni a spanyol nyelvnek azt a sajátságát, hogy nem kedveli az összetett szavakat, hanem külön-külön szava van az egymásból fejlődött fogalmakra. Például az asztal a latin mensából mesa, de már az asztalfiók cajon, az asztalos carpintero és az asztalosműhely ebanisteria. A cipő zapato, a cipőfűző cordon, a cipőgomboló abotonador, a cipőhúzó calzador, a subick pasta és a cipőpucoló limpiabotas. A dió nuez, de a diófa nogal, a dióhéj cascara és a diótörő partenueces. Az igéikkel is így figuráznak. Mi egyformán töltünk bort, puskát, időt. Spanyolul bort tölteni: echar, puskát tölteni: cargar, és időt tölteni: pasar. Nem hiszem, hogy volna még egy nép a világon, amely így pazarolná a szavakat – igaz, hogy mást már ők se pazarolhatnak szegények. Aqui esta el busilis! (Ez annyit tesz magyarul, hogy „éppen itt a bökkenő”.) Még az anyajegyet is egy fél hexameterrel fejezik ki: marca de nacimiento.

Idejegyzek néhány spanyol szót, amiken én nagyon jót mulattam, nem irigylem el őket mástól. A bábu munyéka, a csapat tropa, a bakter sereno, a csapda trampa, a szafaládé choriszo, a bajusz bigótes. Az akasztófát horcának írják és orkának ejtik, akit odakívánunk, azt meg bribonnak hívják – az olasz birbone. Utasembernek nem árt az ilyent tudni, mindig jó, ha a keze ügyében vannak ezek a szavak.

Igaz, az asszonyt spanyolul mujernek hívják (muchernek ejtik), a nagyságos asszonyt szenyórának, a kisasszonyt szenyoritának, a kislányt ninyának, a nagylányt mucsácsának, a nénit tianak – ugyan az öregasszonyt, úgy néztem, már azok a furfanték se hívják semminek se. (Ugyan erről majd külön beszéljünk, ha nem lesz zsindely a háztetőn.)

Hanem ezért mégiscsak az tetszik nekem legjobban, ahogy a krokodilust hívják a spanyolok. Ennek a förtelmes féregnek minden európai nyelvben ez a neve. A spanyolok még ezt is el tudták bájosítani: cocodrilónak mondják. Ennél szebb nevet csak Tera mama tudott neki adni, aki csirkekofa volt a Daru utcában, és mindig a kordondélossal akart bennünket bekapatni, ha a pulykáival incselkedtünk.

A spanyol ortográfiának is van egy különös érdekessége. Az, hogy a felkiáltójelet meg a kérdőjelet nemcsak a mondat végére teszi oda, hanem a mondat elejére is, de megfordítva. Van benne valami jellegzetes spanyol udvariasság. Legalább már a mondat elején is tudja magát mihez tartani az olvasó, s nem lepődik meg, ha a végén rákiáltanak:

¡Servidor de usté!