M. C. BEATON

 

 

Hamish Macbeth

és

a torkos társkereső

 

 

 

 

 

 

A fordítás alapjául szolgáló mű:

M. C. Beaton: Death of a Glutton

Fordította LOÓSZ VERA

 

 

 

 

 

 

Julian Spilsburynek

Első fejezet

 

Ó kövér, fehér asszony, kit senki nem szeret.

FRANCES CROFTS CORNFORD

 

Csodaszép nap volt a skót Felföld nyugati vidékén, amikor Hamish Macbeth hosszú lépteivel Lochdubh vízparti utcáját rótta – egy tökéletes nap, melyet a tengeröböl fölött kéklő égbolt festett kékre. Sötétebb árnyalatúak voltak a távolság kék végtelenjébe vesző, égre törő hegyek, mintha az észak-skóciai Sutherlandnek nem is lennének határai, hanem a tiszta levegő és napfény határtalan paradicsoma volna.

A kemény tél meg az esős tavasz után végre teljes pompájában köszöntött be a nyár – mely a legjobb esetben is csak hat hétig tart a messzi északon –, s ez furán érintette az esőhöz, nedvességhez és viharos szelekhez szokott embereket.

Selymes kis hullámok fodrozódtak a fövenyre. Minden lustán úszott a fényárban. A falu kertjeiben sosem illatoztak még ennyire a rózsák, sosem virágoztak ilyen pompásan. Dougie, a Halburton-Smythe-birtok erdőkerülője mindenkinek azt hajtogatta, már aki odafigyelt rá, hogy a szokatlan virágzás kemény telet jelez, ám ezt csak néhányan akarták elhinni neki.

Az egyik tökéletes nap követte a másikat, s olybá tűnt, mintha egész Lochdubh valamiféle időkapszulába dermedt volna. Jóllehet, errefelé sosem pezseg túlságosan az élet, ám most szinte vánszorgássá lassult. Régi viták és ellentétek merültek feledésbe.

Mindez tökéletesen megfelelt Hamish Macbeth semmiből gondot nem csináló, békés természetének. Egy ideje egyáltalán nem történt a körzetében bűncselekmény; a főnöke pedig, Blair detektív-főfelügyelő Strathbane-ből, aki oly gyakran okozott neki fejfájást, valahol Spanyolországban nyaralt. A rendőr úgy tervezte, végigsétál a kikötőn, és elcseveg valamelyik halásszal, bárkivel, aki történetesen hálót foltoz, aztán esetleg fölmegy a Tommel-kastélyszállóba, és megiszik egy kávét Priscilla Halburton-Smythe-tal. A lány egykor élete szerelme volt, bár Priscilla erről mit sem tudott.

Archie Maclean a partfal szélén üldögélt, s a tengeröblöt szemlélte, melynek vizén lágyan ringatóztak a kikötött csónakok.

– Remek napunk van, Hamish – üdvözölte a halász, amikor a rendőr közelebb ért.

– Horgászásra nem túl jó – hangzott a barátságos válasz.

– Jó az, jó az. Rendesen beugrálnak a hálókba. Van cigije?

– Elfelejtette, hogy régen leszoktam? – felelte szomorkásan Hamish. Vajon leszokik-e valaha is a cigi utáni vágyról? De jó volna néha rágyújtani, és elégedetten elszívni egy szálat.

– Akkor beugrok Patel boltjába cigiért. – Archie lekászálódott a partfalról, és mindkét férfi a falu vegyesboltja felé vette az irányt.

Priscilla Halburton-Smythe lépett ki az üzletből, karján hatalmas bevásárlótáskával.

– Add ide, majd én viszem – ajánlkozott tüstént Hamish. – Hol parkolsz?

– A bolt oldalánál. Jó reggelt, Archie!

– Miért te vásárolsz be? – kíváncsiskodott a rendőr.

– Kellett valami ürügy, hogy elszabaduljak – felelte a kocsi ajtaját kinyitó lány.

Priscilla apja, Halburton-Smythe ezredes, miután elveszítette a pénzét, szállodává alakította át az otthonát. A kastélyhotel ragyogóan ment. Mr. Johnson, a pillanatnyilag zárva tartó Hotel Lochdubh korábbi igazgatója vezette, így aztán Priscillának rendszerint nem volt különösebb gondja.

Hamish tüstént észrevette, hogy a lánynak feszült a tekintete.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Gyere vissza velem, megiszunk valamit, és elmesélem.

A férfi beszállt a kocsiba, s a szeme sarkából fürkészve a lányt megállapította, hogy Priscilla szebb, mint valaha. Aranyhaja egészségesen fénylett, enyhén napbarnított volt a bőre. Égszínkék pamutruhát viselt széles, fehér övvel, hosszú, lesült lábszára lapos sarkú, barna bőrszandálban végződött. A régi vágyakozástól Hamishnek kicsit összeszorult szíve. A lány annyira jó fej, olyan tökéletes, viszont láthatóan nem gondol rá úgy, mint férfira. Esztelenség, de úgy érezte, hogy Priscillát nagyon lesújtaná, ha bármit, akár csak egyetlenegyszer is rosszul csinálna: rosszul váltana sebességet, leejtene valamit, egy hajtincse nem volna a helyén, esetleg nem a megfelelő árnyalatú rúzst viselné, vagy bármilyen apró emberi hibát követne el.

Kisvártatva ott tornyosult előttük az „álföldesúri” épületegyüttes. Priscilla azt mondta Hamishnek, hogy a bevásárolt holmit csak hagyja a recepción, majd a bárhoz kísérte, amely azelőtt a nappali volt.

– Whiskyt kérsz, vagy inkább kávét iszunk?

– A kávé megteszi.

A lány két csészébe feketét töltött, majd leültek az egyik asztalhoz.

– Tehát mi történik itt? – kérdezte a férfi.

– Nos, minden remekül és simán ment. Az ajándékbolt, amelyet majd én vezetek, nemsokára elkészül, már az árut is összegyűjtöttem a beszerző útjaimon. Szóval, egy horgászklub nyolc tagját vártuk, de az utolsó pillanatban törölték a foglalásukat. A klubvezető megpróbált kifogni egy lazacot valahol délen, de a hal erősebbnek bizonyult nála, berántotta a vízbe a szerencsétlent, és végigvonszolta a sziklákon meg zuhogókon. Most kórházban lábadozik. Apa régi barátja az illető, s mint kiderült, még foglalási díjat sem számolt fel neki. Viszont volt egy másik foglalásunk, de azt papa kerek perec vissza akarta dobni. Ez a Magányos Szívek Klubjától érkezett. Papa az amerikai filmekből szedte föl, amit a szingli bárokról tud, és a társkereső klubról rögtön ezekre asszociált, úgyhogy habzott a szája. Mr. Johnson nagyon is helyesen azt mondta, el kellene fogadnunk a társkereső klub foglalását a kiesett horgásztársaság helyett, de papa megmakacsolta magát. Végül Mr. Johnson fölhívott telefonon, hogy én próbáljam meg észre téríteni. Ez a Magányos Szívek Klubja voltaképp az egyik legdrágább társkereső és házasságközvetítő ügynökség egész Nagy-Britanniában. Megsúgtam papának, hogy az ország előkelőségeinek legalább a fele szerepel a listájukon, ami ugyan erős túlzás, de a vén sznob elhitte – nevetett Priscilla, akinek volt mit tűrnie az apjától. – Egyébként főleg házasságközvetítő ügynökség. A végén az vitte dűlőre a dolgot, hogy a tulajdonos, Maria Worth benézett hozzánk ellenőrizni a helyet, és olyan makulátlanul józan gondolkodású és kékvérű volt… még az agyát is tweedbe öltöztette, hogy papa beadta a derekát, sőt a végén még hízelgett is neki a dolog. Szóval minden rendeződött, de ennyi vita és oktalanság után úgy elfáradtam, hogy muszáj volt egy kicsit elszabadulnom, és önként jelentkeztem a bevásárlásra.

– Ez a Maria Worth tehát amolyan házasságközvetítő?

– Olyasféle. Elképesztő költségeket számít fel. Nyolc ügyfelét hozza ide, hogy megismerkedjenek egymással.

– Uramatyám! – Hamish zavarában megvakarta lángvörös haját. – Bánatos bagázs lehet, ha fizetniük kell egy idegen nőnek, hogy társat találjon nekik.

– Nem feltétlenül. Ezek az emberek rendszerint gazdag társat keresnek, hogy összeházasítsák a vagyonukat a sajátjukkal, vagy olyan középkorúak, akik nem akarnak kellemetlen helyzetbe kerülni, ha egy vadidegennel randevúznak. Manapság nagyon nehéz randizni, Hamish – magyarázta komolyan Priscilla. – Hát nem jobb, ha van egy ügynökség, amelyik előbb ellenőrzi a másik embert? Ha mindent megtud róla? Én is kipróbálnám.

– Ne butáskodj! – mondta haragosan a férfi. – Mindketten szinte mindenkit ismerünk Sutherlandben, és amiről nem tudunk, azt gyorsan kideríthetjük.

– Ki mondja, hogy az istenverte Sutherlandből akarok hozzámenni valakihez? – Priscilla a férfira meredt.

Hamish hirtelen elvigyorodott, mogyorószín szeme szinte táncolt.

– Ezek szerint mégiscsak emberből vagy.

– Persze hogy emberből vagyok, te nagy felföldi lajhár!

– Csak azért mondom, mert mindig mindenről olyan higgadtan nyilatkozol, akár egy szép, lehűtött saláta.

– Csupán nem szeretem a jeleneteket és a veszekedést, ez minden. Ha olyan apád lenne, mint az enyém, te ugyanúgy húzódoznál a drámáktól.

– Miért nem száll ki az öregúr a szállodaüzletből? – kérdezte immár nem először Hamish. – Egy vagyont keres. Nyugodtan visszamehetne földesúrnak, és levehetné a hoteltáblát.

– Imádja csinálni. Néhány régi bajtársa nálunk lakik, és hosszú történetekkel traktálja őket, hogy majdnem főbe lőtte magát, amikor elvesztette a pénzét, és milyen bátran küzdött egy szál magában, mintha anya meg én nem csináltunk volna semmit, Mr. Johnsonról nem is beszélve. Új legenda született: „a merész és bátor ezredes”. Persze gonoszkodom. Papa boldog. A kirohanásai nem számítanak. Sosem tartanak sokáig, aztán pedig már nem is emlékszik rá, hogy egyáltalán miért balhézott. Egyébiránt csodás az életed, Hamish. Sehol egy gyilkosság.

– Hála istennek! – felelte a rendőr. – És egyetlen felhő sincs az égen.

Ám a felhők, melyek a Magányos Szívek Klubja tagjainak képében arra készültek, hogy elsötétítsék ezt a tiszta égboltot, már közeledtek Sutherland felé.

Egy héttel később a szervező, Maria Worth már északra tartott. Az alacsony, duci és jó kedélyű nő felvirágoztatta az üzletét. Sosem rendezett nagyszabású összejöveteleket az ügyfeleinek. Mindig kis csoportokban és valamiféle romantikus környezetben hozta össze őket, de rendszerint Londonban vagy a környékén. Barátoktól hallott a Tommel-kastélyszállóról, és úgy döntött, eszményi helyszín lesz a legnehezebb kliensei számára. Ámbár ha Peta otthon lett volna, biztosan nem ötöl ki ilyen kalandos tervet. Peta egyébként Maria amúgy sikeres életének keresztje volt. Ő adta a pénz felét a Magányos Szívek elindításához, így lett üzlettárs. Mikor a bolt már virágzott, Maria megpróbálta kivásárolni, Peta azonban nem volt hajlandó eladni a részét. Özvegyasszony lévén férjet keresett, és abban bízott, hogy Maria valamelyik összejövetelén megtalálja a neki valót. Sosem fárasztotta az agyát semmiféle irodai részletkérdéssel, nem beszélgetett el a leendő ügyfelekkel, és nem is kutatott fel új klienseket. Ellenben megvolt az a kiállhatatlan szokása, hogy hívatlanul beállított, és szétkutyulta a gondosan párba válogatott vendéglistát.

Maria már-már utálta régi barátnőjét. Peta ugyanis nem pusztán hangos volt és közönséges, hanem egy gusztustalan zabagép is. Erre tényleg nem létezik enyhébb kifejezés. A nő nem csupán „élvezte az ételt” vagy „jó étvággyal evett”, hanem szürcsölt, ropogtatott és csámcsogott, mégpedig óriási élvezettel, s mindeközben az orrán keresztül, zihálva szedte a levegőt. Páratlan ünneprontó volt, könnyedén tönkre tudott tenni egy partit.

Maria azonban eltökélte, hogy a Tommel-kastélybeli látogatásról Peta az égvilágon semmit nem fog megtudni, következésképp egészen addig hallgatott róla, míg üzlettársa – abban a hiszemben, hogy semmi izgalmas nincs kilátásban – bejelentette, hogy Magyarországra utazik vakációzni.

Az Invernessbe tartó vonat egyik első osztályú fülkéjében Maria kinyitotta Gucci aktatáskáját, egy köteg feljegyzést húzott elő, és hálát adott istennek, amiért Peta a Duna egyik vagy másik partján szürcsöl és csámcsog.

Még egyszer végigfutotta a jegyzeteit, pusztán azért, hogy biztos legyen benne, helyesen párosította össze a szingliket.

Sir Bernard Grant, konfekció-áruházlánc tulajdonos. Fényképe ott díszelgett a lap tetejére tűzve. Az alacsony, kövér és puhány özvegyember a negyvenes évei végén járt. Azért kereste föl az ügynökséget, mert rendkívül elfoglalt, továbbá túlságosan vonakodott attól, hogy az ő korában kezdjen el randevúzni. Amikor belépett a Magányos Szívek Klubjába, már köztudott volt, hogy az ügynökség csak gazdag ügyfelekkel foglalkozik.

Maria a következő papírlapot vette a kezébe. A férfi párja Jessica Fitt lesz, aki egy virágüzletet mondhatott magáénak South Kensingtonban. Közgazdászdiplomát szerzett a Newcastle-i Egyetemen, majd miután több állása is volt, amelyeket nemigen kedvelt, elvégzett egy virágkötő tanfolyamot, megnyitotta az üzletét, és arra használta kiváló közgazdászagyát, hogy jövedelmezően működtesse a boltot. Jessica Fitt amolyan szürke hölgy volt: szürke haj, szürke arc, és szürke ruhákat is viselt. Az üzletében, amint azt Mariának bizalmasan elárulta, az alkalmazottai meghajoltak a döntései előtt, és a törzsvevői jól ismerték. A virágbolton kívül azonban az emberek úgy bántak vele, mintha láthatatlan lenne. Nemrégiben jutott arra az elhatározásra, hogy nem volna rossz egy férj. Nem a szex vagy a romantika miatt, pusztán csak kellett mellé valaki, aki egy étteremben fölhívja magára a főúr figyelmét. Sir Bernardnak pedig azért volt szüksége feleségre, hogy valaki a ház asszonya legyen. Igen, jól meg fogják érteni egymást.

A következő fénykép kellemes külsejű fiatalembert ábrázolt: szögletes arc, túl apró szem és túlontúl nagy száj. Matthew Cowper yuppie volt, huszonnyolc esztendős, és nyilvánvalóan nem szorult volna rá a Magányos Szívek Klubjának segítségére. Csakhogy az alacsony származású fiatalember túl gyorsan kapaszkodott föl, és egy jó társadalmi háttérrel rendelkező hitves kellett neki, aki segít továbbkapaszkodnia. Arra számított, hogy a Magányos Szívek olyan embereknek fogja bemutatni, akikkel egyébként nem ismerkedhetne meg.

Matthew-t a jogi titkárnővel, Jenny Traskkel fogja összehozni. A lánynak a fizetésén kívül a családi vagyonból volt magánjövedelme. Szépnek számított a maga komoly módján: fekete haj, szemüveg, formás száj, hatalmas kék szempár. De siralmasan szende volt.

Maria az egyik oldalra pakolta ezeket a jegyzeteket. A vonat átrobogott Skócia határán. Eddig fülledt, felhős volt az idő, most azonban ragyogóan kéklett az ég, és szikrázott a nap. Peta pedig nagyon, de nagyon messze volt.

A nő elmosolyodott, és visszatért a többi feljegyzéshez. Nagyalakú, színes fényképről Peter Trumpington csinos arca mosolygott rá. Ez a pasas bizony igazi főnyeremény! Óriási vagyonnal rendelkezett, és az égvilágon semmit nem dolgozott, ami manapság fölöttébb szokatlan egy közembernél. Ám a legtöbb dúsgazdag férfihoz hasonlóan ő is belefáradt már, hogy zsákmányul ejtették, és ezért volt szüksége az ügynökségre – válogassák ők szét a búzát a pelyvától. Eljegyzett egy filmcsillagocskát, aki jókora összegtől szabadította meg, majd lapátra tette.

Aztán egy gépírónő ragadta meg a tekintetét, kinek a külseje elkendőzte azt a tényt, hogy nem csupán buta, hanem végtelenül kicsinyes is. Peter Trumpington ez utóbbi esetben még időben észbe kapott, és ő ejtette a nőt. Annak dacára, hogy magas volt, és a sötét hajával meg a perzselő fekete szemével jóvágásúnak mondható, azt nem lehetett elmondani róla, hogy nagy egyéniség. És kivételes intelligenciának sem adta tanújelét.

Maria a szintén magánvagyonnal rendelkező Deborah Freemantle-t választotta a férfinak. Szerkesztőségi titkárnőként dolgozott egy londoni kiadóban, a Bedford Square-en. Még mindig úgy beszélt, mint egy gimnazista. „Nahát”!, „Mi a csuda”!, kiáltozta állandóan, és azt képzelte, minden csupa móka és kacagás. Voltaképp a „mókáért” lépett be a Magányos Szívek Klubjába, mindenesetre ő ezt mondta, bár a belépési díjat a szülei fizették.

Utolsóként John Taylor királyi tanácsos neve szerepelt a listán. A hatvanas éveit taposó özvegyember száraz, krétafehér bőrű, finomkodó típus volt. Ősz haja még mindig sűrű, kontaktlencsét viselt, és kínosan ügyelt az öltözködésére. Azért akart újra megnősülni, hogy bosszantsa a fiát meg a lányát. Olyan korú nőben reménykedett, aki még képes gyereket szülni, de semmiképp sem szeretett volna valami ostoba, felületes plázacicát.

Az ő számára Mary Frenchet szemelte ki Maria, a harmincas évei elején járó komoly vénkisasszonyt. Mary angolt tanított egy állami iskolában. Nem lehetett annyira gazdagnak nevezni, de jó anyagi körülmények között élt, s ami a vagyonából hiányzott, azt pótolta a származása. Derwent grófjának harmadik unokatestvére volt, ezért fogadta el jelentkezését a Magányos Szívek Klubja. Maria kétkedve fürkészte a nő fényképét. Mary French kis termetű volt, nyúlfogú, talán a füle is elállt egy kicsit, de végtére John Taylor sem egy Adonisz, és különben is nagyon öreg.

Maria egyre jobban érezte magát, miközben elpakolta a jegyzeteit és becsukta a szemét. Semmi baj nem lehet.

Jessica Fitt, noha Maria nem tudott róla, szintén ezen a vonaton utazott, a másodosztályú étkezőkocsiban próbálta magára vonni a pincér figyelmét, hogy hozzon még neki teát, de a felszolgáló úgy csoszogott el mellette, mintha láthatatlan lenne, vagy nem is létezne. Halkan sóhajtott, és eltűnődött, mint korábban oly sokszor, hogy miért nincs elég bátorsága fölemelni a hangját és odahívni a pincért. Aztán a Magányos Szívek Klubjára gondolt, s miközben azon spekulált, kit találtak neki, a hirtelen rátört feszültségtől vakaródzni kezdett, először a hóna alját, majd az egyik csípőjét vakarta meg. Azok közé az ideges nők közé tartozott, akik állandóan vakaródznak. Remélte, ezúttal másként lesz, mint a Magányos Szívek két korábbi rendezvényén – egy vacsorapartin meg egy koktélpartin a Tate Gallery Whistler éttermében. A kísérőjének választott férfiak mindkét alkalommal gyorsan leléptek, és más nővel foglalkoztak. Ha Maria Worth nem figyelt volna oda, teljesen magára marad. De talán most működni fog a dolog. Egy egész hét áll a rendelkezésére, azalatt csak észreveteti magát valakivel. Jessica ismét fölsóhajtott. Valaki… bárki megteszi. A romantikáról szőtt reményeit már régen elvesztette.

Sir Bernard Grant kihalt felföldi tájon vezette észak felé hatalmas kocsiját. Ha ezúttal sem talál partnert, otthagyja a Magányos Szívek Klubját, és megpróbálkozik egy másik ügynökséggel. Bármilyen gazdag is, nem szereti elpocsékolni a pénzét. Neki feleség kell, egy jó háziasszony, olyasvalaki, akinek stílusa van. A szex nem különösebben érdekelte, azt mindig megveheti.

Szintén északra tartott Matthew Cowper is, aki huszonnyolc évesen még elég fiatal volt ahhoz, hogy a társadalmi siker és a szerelem elegyéről álmodozzon. Neki egy társaságbeli lány kellett. Jóllehet, rengeteg hozzá hasonló yuppie dolgozott a City brókerházaiban, de munkásszülők gyerekeként jól tudta, hogy a régi gárda összetart. A megfelelő házastárs majd megadja neki azt a „pluszt”, amire szüksége van.

Behajtott a kapun, végigvezetett a felhajtón, és máris ott magasodott előtte a Tommel-kastélyszálló a maga kisebb-nagyobb tornyaival, csipkés oromzataival és bástyáival. A viktoriánus időkben épült utánzat volt csupán, Matthew azonban nem tudhatta ezt. Egy lovagokról szóló ifjúsági könyvben látott hasonló várat, és valamikor sokra tartotta azt a kötetet.

Priscilla Halburton-Smythe vágott át a kastély előtti felhajtón, és Matthew-nak fölgyorsult a szívverése. Micsoda bombázó! Hál’ istennek!

Jenny Traskben nagyon sok volt a közös vonás Jessica Fitt-tel. A húszas éveiben járó, vonzó nő az ügyvédi iroda falain kívül, ahol dolgozott, siralmasan visszahúzódó és félénk volt. Utált randevúzni, mert a férfiak vagy tüstént a vacsora után elrohantak, amit ő fájdalmas elutasításként élt meg, vagy tovább maradtak, nyilvánvalóan arra számítva, hogy ágyban fog végződni az este. Úgy érezte, nem tartozik ahhoz a világhoz, melyet a kortársai benépesítenek. Ők minden további nélkül ágyba ugranak bárkivel, akit csak nagyon rövid ideje ismernek. Jenny keményszívűnek és gyakorlatiasnak tartotta őket. Ő romantikáról álmodott, azokra a régmúlt időkre vágyott, mikor egy lány elvárhatta az udvarlást. Csak nemrégiben lépett be a Magányos Szívek Klubjába, és ez a felföldi utazás lesz az első tapasztalata az ügynökséggel.

A remény örök. Jenny repülővel utazott Invernessbe, ott felszállt az Ullapoolba induló autóbuszra, ahonnan egy nyekergő helyközi járat vitte Lochdubh-ba. Minden egyes mérfölddel magasabbra szálltak a reményei. Ennyire távol került Londontól, és milyen gyönyörű itt. Jenny Trask olyannak látta Skócia hegyeit és lápjait, ahogyan csak ritkán látni őket: szelídnek a napfényben. Rengeteg pénzbe kerül ez a kirándulás, de máris úgy érezte, megéri. Valahol az út végén ott lesz álmai okos, érzékeny és romantikus lovagja.

Peter Trumpington valódi bőrüléses Mercedesével avatottan hajtott végig a világ legkáprázatosabb vidékén – mint Svájc emberek nélkül –, és abszolút nem volt tudatában a körülötte lévő szépségnek. Londonban éppilyen boldog lenne, de ha ez a hosszú utazás a hozzá illő feleséghez vezeti, akkor ezt a hosszú utat meg kell tennie. Egyébként semmi más nem járt a fejében, csak egy hideg ital és egy meleg vacsora. Fogalma sem volt, hogy Deborah Freemantle-t választották a számára, akiről semmit nem tudott.

Deborah szintén az egysávos utakon közeledett úti céljához. Szerkesztőségi asszisztensként dolgozott a Dumby’s Könyvkiadónál, amely nagyméretű képes albumokat jelentetett meg művészetről, vidéki házakról meg egyéb ártalmatlan és szerfölött költséges témákról. A nőt nem az esze miatt alkalmazták, hanem azért, mert nem kért nagy fizetést, viszont remek volt a helyesírása, a lelkesedése pedig határtalan. És még egy nagyszerű tulajdonsággal rendelkezett: nem aspirált a főnöke állására. A Dumby’s nem volt versenyképes cég, ezért a szerkesztők olyan beosztottakat kedveltek, akik nem fenyegették a pozíciójukat. Deborah nem játszotta meg a lelkesedést, őszintén rajongott mindenkiért és mindenért, ami kárpótolta sutaságáért és hatalmas hátsójáért. Közönséges arca volt, markáns vonásokkal, és nagyon vékony szálú, barna haja. Pontosan úgy ugrándozott és kacarászott, mint a drága bentlakásos iskolában, ahová egykor járt. Természetesen bemutatkozott első bálozóként, de a dolgok, miként azt a szülei jól látták, már nem úgy mentek, mint hajdanán, amikor egy jó hozomány elegendő lett volna, hogy belökjék imádott lányukat egy házasságba. A Magányos Szívek Klubja a szülők ötlete volt. Deborah most először vett részt a klub rendezvényén. Egyáltalán nem aggódott. A mama meg a papa többnyire tudja, mi a legjobb.

John Taylor királyi tanácsos az invernessi pályaudvaron szállt le a vonatról. Fölismerte a peronon előtte haladó Maria Worth-t, de nem szólt neki. Számára a nő amolyan alkalmazottféle volt, és nem fog odáig lealacsonyodni, hogy megossza vele a bérkocsit, amellyel északra utazik.

A taxisofőr, akit megkért, hogy fuvarozza fel Lochdubh-ba, azt mondta:

– Cirka negyvenöt fontjába lesz az út.

– Induljon! – csettintett John, és beszállt a hátsó ülésre.

A pénz nem számít, ha a gyerekei bosszantásáról van szó. A bajok tavaly karácsonykor kezdődtek a családi összejövetelen, a vidéki házában, Buckinghamshire-ben. A gyerekek még kicsik voltak, mikor a felesége meghalt, és John Taylor úgy vélte, a maga részéről a lehető legjobbat tette a lányáért, Penelopéért, és a fiáért, Brianért, aki mellesleg ügyvéd, mint az apja, mégpedig nagyon sikeres. Penelopé egy gazdag brókerhez ment feleségül. Minden annak rendje s módja szerint folyt.

És akkor karácsony előtt, az egyik reggel, amikor lefelé jött a lépcsőn, véletlenül meghallotta Brian és Penelopé beszélgetését.

– Bárcsak ne kéne elviselnünk ezeket a szörnyű családi összejöveteleket – mondta Brian. – Az öregbe annyi karácsonyi érzés szorult, mint Scrooge-ba.

Penelopé dühítően fölkacagott, és így felelt:

– Teljesen megváltozott, amióta eltörölték az akasztást. Még mindig azzal fáraszt bennünket, hogy vissza kéne hozni a vesszőzést meg a dologházakat.

Brian erre azt mondta:

– Már csak néhány nap, és megszabadulhatunk a fölényes szónoklataitól. De légy kedves hozzá, Penelopé. A gyerekeid, ahogyan az enyémek is, hamarosan elkezdik az iskolát, és egy vagyonba fog kerülni a taníttatásuk, hiszen tudod. Az öreg már úgysem húzza soká. Úgy néz ki, mint egy fölmelegített csontváz. Elkészítette a végrendeletét, és mi ketten vagyunk a kedvezményezettek. Tehát vágjunk jó képet ehhez a förtelmes karácsonyhoz.

John visszaosont az emeletre. Fortyogott benne a gyűlölet. Ha kihagyja őket a végrendeletéből, az nem elegendő bosszú. Miután meghal, nem lesz itt, hogy lássa az ostoba ábrázatukat. Sokáig erősen tépelődött, hogyan vegyen elégtételt rajtuk, aztán úgy határozott, fölkeresi a Magányos Szívek Klubját, és rendel magának egy feleséget. Bizonyára akad valaki az ügynökség listáján, aki kellőképpen elkeseredett.

Mary French már megérkezett a Tommel-kastélyszállóba. Mary mindig és mindenhová korábban érkezett. A vacsorapartikon legalább egy órával előbb jelent meg. Már előző nap fölutazott Invernessbe, és a reggeli első busszal ment át Ullapoolba, onnan pedig taxival tette meg a hátralévő utat Lochdubh-ig. A legkevésbé sem volt ideges. Maria Worth talán sajnálkozott, hogy Marynek kiállnak a fogai és eláll a füle, ő maga azonban, mikor a tükörbe nézett, páratlan szépséget látott. Egy leányiskolában tanított, azon kevesek egyikében, amely még mindig csak tanárnőket foglalkoztatott. Mary nagyon is jól tudta, hogy ezért nincs még férjnél. A férfiak csak távolról csodálhatják. A vakációk alkalmával ugyan rengeteg férfival találkozott, de ezt a tényt nem vette tekintetbe. Nyilván az arisztokrata származása ijesztette el őket, de a Magányos Szívek Klubja megtalálja a neki valót. Jó lesz, ha megtalálják, gondolta igazi arisztokrata fukarsággal a tanárnő. Bőségesen megfizeti őket.

Maria, amint megérkezett, azonnal nekilátott a munkának Mr. Johnsonnal. Vacsora előtt koktélparti lesz, nem a bárban, hanem az étteremből nyíló egyik különszobában.

Eközben Priscilla Halburton-Smythe szentségelve vett elő egy fekete ruhát emeleti hálószobájában. Két pincérnőjük is nyári meghűléssel nyomta az ágyat, s mivel nem akarta megkockáztatni, hogy egy képzetlen nőt hozzon föl a faluból, neki magának kellett fölszolgálni, és vacsora előtt körbekínálni az italokat. Apja elég utálatot táplált a Magányos Szívek Klubja iránt, ezért hála istennek, nem akarta eljátszani a házigazdát, különben már habzó szájjal lihegett volna a pincéregyenruhát viselő lánya láttán. És persze egy fikarcnyit sem érdekelte volna, hogy ha Priscilla nem segít, katasztrófába torkollhatna a vacsora.

A Magányos Szívek Klubja ügyfeleinek szobáiban már kifüggesztették a heti programot. Ma este fél hétkor egy italra várják őket.

Priscilla végigment a folyosón a szobalányok szekrényéhez, kiválasztott és maga elé kötött egy kötényt. A főkötők előtt habozott, végül úgy döntött, jobb lesz, ha úgy fest, ahogy a szerepe megkívánja. Szőke hajába tűzte a fehér főkötőt.

Fél hétre lement a bárba. Jenkins, a család korábbi inasa, jelenleg főpincér, megbotránkozó pillantást vetett rá, amikor átsietett az előcsarnokon, nyomában Jessie-vel, az egyetlen szolgálatban lévő felszolgálóval, az étteremből nyíló kis különterembe. Maria már ott volt, skarlátvörös estélyi ruhát viselt. A pultos is készen állt, hogy fölvegye a rendeléseket. Priscillának és Jessie-nek mindössze oda kellett menniük a bárpulthoz, és körbekínálni az italt, utána pedig fölszolgálni a vacsorát, amelyről Jenkins, szégyenében félrefordított fejjel, közölte, hogy elkészült.

Maria semmi rosszat nem talált abban, ha a tulajdonos lánya pincérként dolgozik. A Tommel-kastélyszálló elképesztően drága, a vendég igazán elvárhatja a legjobb kiszolgálást.

– Ellenőriztem az ültetést – mondta Maria. – Minden rendben, a megfelelő emberek kerülnek majd egymás mellé. Nem csúszhat be hiba. Bármelyik percben itt lehetnek. – A nő ekkor Priscilla válla fölött az ajtó felé pillantott, és olyan szürke lett az arca, mint a sár.

Priscilla döbbenten fordult meg.

Termetes nő állt a bejáratban, lángvörösre festett hajjal. Nagyon bő, virágos blúzt viselt a nadrágja fölött, s hájdomborzatából ítélve ódivatú fűzőt. Apró, búzavirágkék szeme zsírpárnákba ágyazódott, szája kicsi volt, és amolyan zsémbes.

– Meglepetés! – rikkantotta.

Maria nagy nehezen tért csak magához.

– Peta – mondta élettelen hangon. – Te mit keresel itt? Azt hittem, Magyarországon vagy.

– Meggondoltam magam – felelte diadalmasan a kövér nő. – Délelőtt benéztem az irodába, és az ostoba titkárnőd azt mondta, fogalma sincs, hol vagy. Na, erre leültem a számítógéped elé, és megtaláltam a címet. Invernessig repültem, onnan taxival jöttem föl. Ugye, milyen ügyes vagyok?

Maria látható erőfeszítéssel bólintott.

– Nézd, Peta, biztos vagyok benne, hogy ez nem a te tereped.

– Jaj, drágám! De még mennyire az. Hiszen ismersz. A vígözvegy... Nahát, már itt is van! Ugye, még nem találkoztál az unokahúgommal, Crystal Debenhammel? Most jött vissza Svájcból, a felsőbb lányiskolából.

Maria nagy szemeket meresztett. Katasztrófa katasztrófa hátán.

Crystal csodaszép volt: érzéki alak, füstös kék szempár, ezüstös csíkokkal melírozott sűrű, barna haj, s a túl rövid ruha láttatni engedte álomszép, hosszú lábát.

Melyik férfi néz majd bárkire is az ügyfelei közül, ha ez a nő is jelen van?

– Örülök, hogy megismerhetem – mondta bágyadt, fátyolos hangon a lány.

Priscilla félig derűsen, félig ingerülten arra gondolt, hogy Crystalt valamikor vampnak nevezték volna.

– Talán nincsenek is szabad szobák, Peta, drága – jegyezte meg Maria.

– Ugyan, még Londonból idetelefonáltam, és kaptam két szobát.

– Szeretnél átöltözni?

– Sosem adtam a formaságokra – felelte vidáman a kövér nő, majd hátrafordult. – Ez a bagázsod?

Mary French vezetésével – aki már sokkal korábban ott lett volna, ha nem fut le a szem két harisnyanadrágján is, és nem megy el az idő egy harmadik pár keresésével – bejöttek a Magányos Szívek Klubjának ügyfelei.

Crystal csak állt ott, és parázslott. A férfiak tüstént köré gyűltek, a nők kicsit távolabbról gyászosan szemlélték a jelenetet, s még egymással sem beszélgettek.

– Mit hozhatok önnek? – kérdezte Priscilla a még mindig sápadt Mariától.

– Egy dupla gint kérek – felelte metszőn a nő, majd gyűlölettel Petára pillantva hozzátette: – Neki pedig egy dupla arzént.

Második fejezet

 

Hány szép reménysugár megszakad,

Egér meg ember hasztalan tervezgeti;

Öröm helyett csak gyász marad,

csak kín neki.

ROBERT BURNS

 

Maria megkönnyebbülésére a Crystal körül ácsorgó férficsapat kezdett föloszlani. Gyorsan megragadta hát a karokat, és bemutatta egymásnak az ügyfeleit, kit-kit a saját partnerének. Crystal kicsit fölhúzta az orrát, és odalibegett a nagynénjéhez.

Az ambiciózus Matthew Cowper ravaszul arra gondolt, hogy Crystal Debenham az a fajta lány, akit leviszel a kocsmába, hogy elkápráztasd vele a cimborákat, de nem az a lány, akit feleségül vesz az ember. Határtalanul ostoba, semmi tehetsége a társalgáshoz, bármiről legyen is szó, és önimádatában azt képzeli, a jó külső elegendő.

Maria világosan nyilvánvalóvá tette, kit kinek szán, és Matthew egyáltalán nem volt biztos benne, hogy

Jenny Trask megfelelő a számára. A lány siralmasan szégyenlősnek tűnt, neki viszont magabiztos, önbizalommal teli asszony kell, aki segíti a karrierjét. A szőke szépség, akit az érkezésekor látott, akiről határozottan azt hitte, neki szánták, mint kiderült, csak egy pincérnő a hotelben. Priscillára pillantva most csupán az egyenruhát látta, nem a vonzerőt.

Az örökké udvarias Jenny nagyon igyekezett beszélgetni, és a munkájáról fecsegett. Matthew alig figyelt rá, tekintete a többi nőn portyázott, végül Mary Frenchen, a kiálló fülű, nyúlfogú tanárnőn állapodott meg, aki most jól hozta a formáját – arrogáns, önelégült tekintetétől a gyöngysorán át egészen a drága, ám nem divatos ruhájáig. Parancsoló, messze szárnyaló hangja volt. A férfi megvárta, amíg Jenny lélegzetvételnyi szünetet tart, majd így szólt:

– Bocsásson meg. – S már ott sem volt.

John Taylor, aki észrevette ezt, megkönnyebbült. Jóllehet nagyon is tudatában volt idős korának és annak, hogy nemigen kerülhet fiatal nő az útjába, Marytől megrémült. Amikor Matthew közeledett feléjük, az ügyész átment a helyiség túloldalára, és Jennynél kötött ki, akiről megtudta, hogy a Lincoln’s Inn Fieldsen jogi titkárnő, s az irodája közel van az övéhez. Máris szakmabeli dolgokról kezdett el társalogni vele.

Sir Bernard Grant alig vette tudomásul a szürke Jessica Fitt jelenlétét. Képtelen volt elhinni, hogy ez a nő a partnere. El is nézett Jessica kifejezéstelen ábrázata mellett, egy másik jelöltet keresve, s a Peter Trumpington előtt ugráló és vonagló Deborah Freemantle-re esett a választása. Hallotta, amint Deborah hangosan nevet, és úgy vélte, szórakoztatóbbnak ígérkezik a többieknél. Odacsapódott hát hozzá, Peter Trumpington pedig, aki minden sekélyessége dacára jóindulatú volt, átment Jessica Fitthez.

Maria föllélegzett. A párok nem az ő szándéka szerint formálódnak, de legalább beszélgetnek egymással, és a gyönyörű Crystallal nem törődik senki. Máskülönben, amint megtalálják az asztalon a névkártyájukat, mindenki újra a saját partnerével lesz.

Ám amikor bevezette a társaságot az étterembe, Peta már ott ült az asztalfőn, oldalán Crystallal. A többiek pedig rá se bagóztak a névkártyákra, hanem leültek, és folytatták a beszélgetést azzal, akivel korábban csevegtek.

Az első fogás póréhagymás kakasleves volt. A Tommel-kastélyszálló kérkedett a hagyományos skót fogásokkal. Peta nekiveselkedett, és munkához látott. Bugyborékolt, szürcsölt, úgy „szívta be” a levest, mint valami emberi porszívó, de először öklömnyi kenyérdarabokat tört a levesbe, és szétnyomta a kanalával.

– Ki az ördög az a kövér nőszemély? – motyogta Sir Bernard a mellette ülő Deborah-nak.

A nő féktelenül nevetve válaszolt:

– Nahát! Fogalmam sincs. Undorító, igaz? – És Sir Bernard egyre inkább úgy vélte, Deborah a neki való lány.

A leves után garnélarák következett, ízletes mártásban. Peta mohón behabzsolta, majd a másik oldalán helyet foglaló John Taylorhoz fordult, aki döbbenten nézett rá.

– Látom, nem eszi meg – mondta Peta, s mielőtt a férfi tiltakozhatott volna, elkapta előle a tányérját, és az ő adagját is befalta.

A következő fogás sűrű vadragu volt vörösboros mártásban, s a tűzálló tálat, amelyben készült, sajnos az asztalfőre helyezték. Peta egyetlen kézmozdulattal elhessentette Priscillát – majd ő tálal. A többiek hamarosan zónaadagokat láttak a tányérjukon, aztán a Petáén fölhalmozott hús-és raguhegyet. A nő lehajolt, s mielőtt rávetette magát az ételre, elismerően megszagolta. Rengeteg zöldséget is evett, valamint három hatalmas sült krumplit egy egész teavajjal. Mindezek után kért még kenyeret, s kidagadó mellkasához húzva a tűzálló edényt, elkezdte tunkolni a szaftot. Közben elismerően cuppogott.

Priscilla sajnálta Mariát. Szerette volna elmondani neki, hogy a parti sikeres lesz, méghozzá nem Peta ellenére, hanem éppenséggel őmiatta. Valamennyiüket összehozta az általános bosszankodás, és Crystal ennek a borzadálynak az unokahúgaként gyorsan elvesztette a jelen lévő férfiak szemében addigi vonzerejét.

Desszertként sült tojáshabot szolgáltak föl tejszínnel és csokoládészósszal. Hamarosan tojásfehérje porozta be a zabagép ábrázatát, szinte elfedve a szaft barna pettyeit. Amikor behozták a mignonokat, Peta megfogta a tálat, s mindet mély retiküljébe szórta.

– Ezeket későbbre tartogatom – magyarázta sugárzó mosollyal.

Maria az ott álldogáló Priscillához fordult, és halkan így szólt:

– A kávét, azt hiszem, a társalgóba kérem, és hozzanak még mignont. Peta, drágám – folytatta immár hangosabban –, biztosan kimerített az utazás. Miért nem pihensz le?

– Tudod, talán igazad van – felelte a nő, s miközben óriásit ásított, közszemlére tette lepedékes nyelvét meg a rossz fogait. Aztán rákacsintott Sir Bernardra.

– Reggel találkozunk, aranyom.

Crystal kivitorlázott a nagynénje után.

Maria a szalon egyik sarkában ültette le a vendégeit, határtalanul örült, hogy más szállóvendégek nincsenek jelen.

John Taylor fölállt, mindkét hüvelykujját a mellényébe akasztotta, és azzal az acélos tekintettel és parancsoló fellépéssel nézett a csoportra, ami rendkívül jól fizetett ügyésszé tette. Máris elkezdte föltenni a keresztkérdéseit.

– Nos, Miss Worth, beszéljen nekünk („a saját szavaival” – gondolta Jenny) erről a Peta nevű nőszemélyről. – A férfi Mariára bökött. – Kicsoda? Miért van itt? Ő is az ügyfelei közé tartozik? Mondja el nekünk.

– Ha enged szóhoz jutni, elmondom – felelte Maria, aki már eldöntötte, mit kell tennie. – Mrs. Peta Gore az üzlettársam. Ő biztosította a pénz felét, amikor belevágtam a vállalkozásba. Tavaly megpróbáltam kivásárolni, de nem áll szándékában eladni a részét. Megpróbáltam ezt a skót felföldi kirándulást titokban tartani előtte, és abban a hiszemben voltam, hogy Magyarországon tartózkodik. Mégis kiderítette, hol vagyok. Ez már korábban is előfordult, de eddig sosem csinálta ekkora elánnal. Nos, teszek önöknek egy ajánlatot. Mindenkinek. Aki nem talál magának házastársat a hétvégéig, visszakapja a szálloda-és útiköltségét.

Hosszú csönd következett. Aztán Deborah szólalt meg:

– Azt hiszem, ez nagyon tisztességes.

– Részemről elfogadom – mondta Sir Bernard, s a többiek egyetértően bólintottak.

John bosszúsan ült le. Arra számított, Maria szabadkozni és tiltakozni fog, akár egy kikötői bűnöző. A nő azonban nagyvonalúan viselkedett, és elrontotta a mókát.

Priscilla a dohányzóasztal fölé hajolt, elrendezte rajta a kávéskannákat.

– Tudják, romlik a memóriám – mondta hirtelen John Taylor. – Úgy érzem, mintha már láttam volna önök közül valakit, de a tárgyalóteremben.

Meglepett hangok hallatszottak.

– Kit? – kiáltott föl termetes hátsóján pattogva Deborah. – Úgy érti, egy fűrészes gyilkos lehet közöttünk?

John megrázta a fejét.

– Minden bizonnyal tévedek. Olyan sok bűnözővel találkozom, hogy sajnos már kezdenek összefolyni az arcok.

Jenny Trask szólalt meg:

– Emlékszem arra a híres ügyre, amelyben ön képviselte a vádat, a háromszoros gyilkos Jackson ellen.

– Meséljen róla – javasolta Maria, miközben elfogadott egy csésze kávét Priscillától.

A férfi beszélni kezdett. A másik pincérnővel együtt készenlétben álló Priscilla valamikor olvasott az ügyről a lapokban, és kicsit kellemetlenül érezte magát. Soha nem volt konkrét bizonyíték Jackson ellen, John Taylor viszont ragyogó munkát végzett, és a férfi életfogytiglani büntetést kapott. Taylor pusztán attól, hogy az esetről beszélt, teljesen felvillanyozódott, és egyáltalán nem tűnt megfáradt hatvanas férfinak. Valamikor egy újságíró azt írta róla, hogy őszintén gyűlöli azokat az embereket, akik ellen a vádat képviseli, és ennek a ténynek köszönheti a sikerét. Az újság jogászai alighanem bolondgombát ettek aznap ebédre, ugyanis a cikket lehozták, John Taylor pedig állítólag hatalmas summára perelte az újságot, bár végül bíróságon kívül megegyeztek. Az újságírónő ép bőrrel úszta meg a dolgot, mivel viszonya volt a laptulajdonossal.

A gondolataiba révedő Priscilla a helyiségbe lépő apját pillantotta meg. Az ezredesnek tudomására jutott, hogy egy jeles királyi tanácsos van a vendégek között, ezért úgy döntött, kitünteti őket a jelenlétével. Amikor John Taylor elhallgatott, fennkölten megkérdezte, jól érzik-e magukat, ám lobbanékony tekintete aztán a fejkötőt és kötényt viselő lányára esett.

– Mégis mi az ördögöt csinálsz itt pincérnőnek öltözve? – üvöltötte.

– Sheena és Heather beteg – felelte nyugodtan a lány. – Be kellett segítenem.

– Legközelebb beszéld meg velem, mielőtt degradálod magad – dühöngött az ezredes. – A saját lányom!

Mr. Johnson, a szállodaigazgató sietett be a szalonba – rendszerint ő védte ki a nagyjeleneteket –, az ezredes fülébe súgott valamit, majd kihúzta őt a helyiségből.

Matthew Cowper épp az imént hallotta Mary Frenchtől, hogy Derwent grófjának harmadik unokahúga, ám a hír, hogy a szőke szépség a szállodatulajdonos lánya, óhatatlanul arra késztette a férfit, hogy Priscillát fürkéssze, és alig fogott fel valamit abból, amit Mary mondott. Körülnézett az elegánsan berendezett hotel egykor szalonként szolgáló társalgójában. Jó sokba kerülhetett, no, nem mintha őt izgatná a pénz, de azért nem jönne rosszul. Ez a Priscilla nemcsak egy bombázó, hanem igazi klasszis. Nem az a közönséges, érzéki szépség, mint Crystal, ráadásul egy olyan csaj, aki hajlandó bepiszkítani a kezét és pincérkedni, nem lehet túlságosan sznob.

Maria éppen a másnapi hajókirándulást jelentette be, és azt magyarázta, legyenek készen korán, mivel Peta sokáig alszik. Matthew azon tűnődött, mi lenne, ha kihagyná a halászhajókalandot, és szerencsét próbálna a szőke Priscillánál.

Amikor azonban mindenki elindult lefeküdni, és fölajánlotta a lánynak, hogy segít leszedni az asztalt, Priscilla hűvösen rámosolygott.

– Arra semmi szükség – mondta határozottan.

A férfi ekkor úgy gondolta, végül is ez csak merő időpocsékolás, és fölment a szobájába, hogy beállítsa az ébresztőórát.

Jenny Trask sokáig ébren feküdt. Hát nem jött lovag fehér paripán. Keserűen csalódott a Magányos Szívek Klubjában. Matthew Cowper az a fajta fiatalember, akit rendes körülmények között nagy ívben elkerülne, már amennyiben egy ilyen fiatalember valaha is érdeklődést mutatna iránta. Semmi nem volt olyan, mint amire számított. És az a förtelmes Peta! Valaki igazán eltehetné láb alól, hogy véget vessen a többiek szenvedéseinek.

Hamish Macbethet hangos kopogás verte föl a semmi különösebbről nem szóló, kellemes álmából. Kikászálódott az ágyból, és ment ajtót nyitni.

– Nocsak, Archie! – mondta, amikor felismerte a látogatót. – Mi baj?

– Semmi – felelte vigyorogva a halász. – Elfelejtettem szólni, hogy kiviszek a hajómmal egy csoportot a kastélyból, és meg akartam kérdezni, velem jön-e segíteni egy kicsit. Ragyogó az idő, és ingyen van a kaja.

Hamish gyorsan latolgatott. Blair Spanyolországban van. Az utóbbi időben nem történt semmi…

– Ő is jön? – kérdezte reménykedve.

– Ja. Azt hiszem. Úgy hallottam, Miss Halburton-Smythe is elgyün – hazudta Archie.

– Igen, magával tartok. Hánykor?

– Nyolckor. A hajón fognak reggelizni.

Miután Hamish elköszönt Archie-tól, máris nekilátott mosakodni és felöltözni. Megnézte, van-e víz a birkának, megetette a tyúkjait, majd elindult a vízparti úton a kikötő felé. Az idő éppolyan tökéletes volt, mint az előző napokon.

Jessie és Nessie Currie a kertkapuban ácsorgott. Hamish igyekezett gyorsan elmenni előttük, Jessie azonban komoly ábrázattal megszólította:

– Hová, hová, fiatalember? Hová igyekszik?

– Csak a kikötőbe – adott kitérő választ Hamish.

– Látom, nem visel egyenruhát, nem visel egyenruhát – jegyezte meg Jessie, akinek megvolt az az idegesítő szokása, hogy mindent kétszer mondott el.

– Titkos feladat – felelte rezignáltan Hamish. – Drogcsempészek.

– Istenkém! – álmélkodott Nessie. – Ezek már mindenhová eljutnak. Azt mondták a televízióban…

A rendőr azonban már továbbment. Furcsának találta a mediterrán tájképet. Egyetlen felhő nem csúfította az eget. Egy szokásos felföldi napon vagy ködös eső szitál, vagy felhők árnyéka kergeti a szeszélyesen átszűrődő napsugarakat a hegyoldalakon a viharos szélben. Archie halászhajója, a Pajzán Kedves még ki volt kötve.

Hamish fölkapaszkodott a fedélzetre.

– Azt hittem, több segítség is lesz, Archie – mondta. – Hol a legénység?

– Nem akaródzott fölkelni nekik egy csoport gazdag angol para… izé kedvéért.

– Parazita? – kérdezte Hamish.

– Ja, azokért. Egyébként csak abban kell segítenie, hogy kifussunk a kikötőből, aztán egy kicsit elforgatni a kereket. Sean, a kastély szakácsa fogja elkészíteni a reggelit a hajókonyhán. A mi dolgunk csak annyi lesz, hogy megélesítjük a kést meg a villát, és kajálunk a többiekkel.

– Tessék? – Priscilla álmosan pislogott a szállodaigazgatóra, aki fölrázta. – Mi az, hogy Sean nem hajlandó elmenni?

– Hát nem akar a piszok – felelte vehemensen Mr. Johnson. – Azt állítja, tengeribeteg lesz. Állítólag senki nem mondta neki, hogy hajón kell főznie. Méltóságán alulinak tartja.

– Miért van annyira oda? – kérdezte haragosan Priscilla. – Elvégre Glasgow-ból jött, nem Párizsból. Megfenyegette, hogy kirúgja?

– Azt nem merném. Még elmegy, és akkor honnan szerzünk egy ilyen szakácsot? Szóval úgy gondoltam… nos, tudja, igazából nem is kell főzni. Reggelire kedgeree lesz, ebédre hideg, és az ebédcsomagok már össze vannak állítva.

Priscilla felnyögött.

– Vagyis azt akarja, hogy én menjek?

– Hát, csodás lesz az idő odakint.

– Jól van, jól van. De én tudom, hogy Sean miért nem hajlandó velük menni, és annak semmi köze a tengeribetegséghez. Tegnap este őrjöngött a haspók Peta Gore miatt. Azt mondta, az a nő megsértette a művészetét. Pont akkor jött az étterem ajtajához az idióta, mikor a főfogást szolgáltuk fel, és látta, hogy a kövér nő falta be a ragu javát. Mérgében elment, és leitta magát. Elintézem ezt a dolgot, de papának egy szót se.

Ian Chisholm, a helyi autószerelő műhely tulajdonosa, miután megtudta, hogy a kastélyból egy társaságnak szállításra van szüksége, rendbe hozott egy régi Volkswagen minibuszt. Az elejét élénkpirosra fújta le, ám aztán kifogyott abból a festékből, így a busz többi része kankalinsárga lett. Furcsa karneváli külseje volt az autónak, de az új festékréteg legalább elrejtette a rozsdát. Mivel az előző tulajdonos tyúkketrecnek használta, az ülések is rémesen néztek ki, Ian felesége azonban szép bútorhuzatot varrt, s azok elrejtették a rongálódásokat.

Amikor Jenny elsőként fölszállt, a busz feldobta a hangulatát. A vicces jármű egy újabb csodaszép nappal kombinálva tényleg olyan érzést keltett benne, mintha külföldön lenne, messze London szennyezett levegőjétől és nyüzsgésétől. Matthew Cowper következett volna, de inkább előreengedte a többieket, megvárta, amíg Mary French helyet foglal, s csak aztán szállt fel, és mellé telepedett. „Felkapaszkodó kis bugris” – füstölgött keserűen Jenny, majd arra gondolt, hogy neki egyébként sem kellett a pasas, és ha nem lesz partnere a hét végéig, visszakapja a pénzét, és akkor a legjobbat hozta ki az ingyen vakációból. A következő, aki felszállt, John Taylor volt. Viseltes zakót, panamakalapot és fehér nadrágot viselt, úgy festett, mintha a Henley Regattára igyekezne, nem pedig egy nyugat-felföldi hajókirándulásra – halászbárkával. Megemelte a kalapját Jenny felé, majd melléje telepedett. A busz előtt Maria Worth állt, kezében csíptetőtáblával, amelytől hivatalosnak érezte magát. Azon imádkozott, hogy elindulhassanak, mielőtt Peta fölébred, és úgy dönt, velük tart. Csak akkor lazult el, amikor már mindnyájan a buszon ültek, s a bútorhuzattal bevont ülések láttán Deborah visongott az elragadtatástól.

Jenny fölfigyelt rá, hogy Priscilla is csatlakozott a társasághoz, miután ellenőrizte a busz csomagtartójába bepakolt kartondobozokat.

Krákogott, köhécselt a motor, végül életre kelt. Végiggurultak a felhajtón, majd rákanyarodtak a Lochdubh-ba vezető egysávos országútra. Körülöttük teljes pompájában virágzott a lila hanga, fölöttük két egerészölyv szárnyalt lustán a tiszta égbolton.

Priscilla fölállt, és az utasok felé fordult. Fehér blúzt viselt, rövid vászonszoknyával. Könnyedén egyensúlyozott a zötyögő buszon, csengő hangját tisztán lehetett hallani a motor dohogása felett.

– Hoztam magammal néhány üveg napolajat – mondta. – Idefent nagyon tiszta a levegő, és csúnyán leéghetnek, ha nem kenik be magukat.

Én is ilyen szeretnék lenni, gondolta Jenny, könnyed és határozott.

Lochdubh nyugodt és békés volt a maga vasárnapi kábultságában: fehér, földszintes házsorok, néhány bolt, aztán a kikötő.

Magas, vörös hajú, mogyoróbarna szemű férfi fogadta őket a Pajzán Kedves fedélzetén, megnyerően szemérmes mosollyal. Kifakult kék inget és ugyancsak kifakult farmernadrágot viselt. Jenny félénken visszamosolygott rá, és föltámadt az érdeklődése. Ez a férfitípus tetszene neki. Nem valami rámenős yuppie bugris, mint Matthew Cowper. A lány eltűnődött, milyen lenne egy halász feleségének lenni ezen a távoli helyen. A romantikus lélek már látta magát, amint az egyik kis földszintes házban él, s alkonyatkor elnyűtt, skót kockás sállal a vállán várja a halászhajók visszatérését, miközben a hajába kap a szél.

Aztán hirtelen kíméletlenül darabjaira tört az álom, amikor meghallotta, ahogy Priscilla üdvözli a vörös hajú férfit.

– Jó reggelt, fakabát! Miért nem a területedet járod, Hamish?

– Archie megkért, hogy segítsek neki – válaszolt a férfi. – És te mit csinálsz itt? – fűzte hozzá gyorsan, mert nem akarta, hogy a lány tudja, azért van itt, mert Archie azt mondta, ő is kihajózik a társasággal.

– Sean Gallaghernek rossz napja van, úgyhogy én fogok főzni. Szóval már segíthetsz is berakodni ezeket a dobozokat.

– Én is segíthetek? – kérdezte lelkesen Jenny.

Priscilla elmosolyodott.

– Maga nyaral. Csak menjen, és találjon egy jó helyet a napon.

Jenny figyelte, amint a sofőr, valamint Archie Maclean segítségével Hamish és Priscilla fölcipeli a dobozokat a fedélzetre. Feltűnt neki, hogy régi barátokként viselkednek egymással, de nem mint menyasszony és vőlegény. Priscilla nem visel gyűrűt. Tehát van még remény.

– Ez minden? – tudakolta Maria.

– Igen, készen vagyunk – felelte Hamish. – Csak eloldom a hajót. Egy pillanat. Vár még valakit? Az ott a kastély Range Roverje, és nagyon gyorsan jön lefelé a dombról.

– Ne! – sikoltotta hirtelen támadt riadalommal Maria. – Induljunk, ember, az isten szerelmére!

Hamish gyorsan letekerte a köteleket a csörlőről, és odakiáltotta Archie-nak, hogy kész, mehet, majd fölugrott a fedélzetre. A rövid pallót már fölhúzták, Archie azonban még a kormányosfülkében babrált, a Range Rover pedig egyre közelebb robogott, méghozzá dudálva és villogó reflektorokkal. A kikötőben fékcsikorgással megállt, és Peta kászálódott ki belőle.

– Várjanak! – kiáltotta.

– Nem lehet! – kiabálta vissza derűsen Maria. – Már túl késő.

Archie azonban lejött a kormányosfülkéből, és meglepetten nézett a nőre. Borravalóban reménykedett, s az ő olvasatában a minél több, annál jobb.

– Ó, egy percbe se telik, hogy a hölgy fölszálljon a hajóra – mondta. – Hamish, ugorjon le, és kösse ki újra a hajót.

Az utasok bánatosan figyelték, ahogy Hamish kiugrik a partra. Miközben a kötelekkel szorgoskodott, odaszólt Mr. Johnsonnak, aki lehozta Petát.

– Nem tudott volna egy kicsit lassabban vezetni? Úgy látom, senki nem vágyik a nő társaságára.

– Ugrat? – kérdezte az igazgató. – Egész úton üvöltözött velem, ha korbácsa lett volna, akkor azzal ösztökél, hogy gyorsabban vezessek.

Leengedték a pallót. Peta fölkacsázott a fedélzetre, akkora virágos ruhát viselt, akár egy sátor.

– Istenemre, halálosan éhes vagyok – rikkantotta. – Mikor reggelizünk?

– Bármelyik percben – felelte Priscilla. – Archie, szükségem lesz Hamishre a hajókonyhán.

– Mi a reggeli? – kérdezte Hamish. – Szalonnás tojás?

– Nem, kedgeree. Egy hatalmas fazékkal hoztam. Sean egy tonnányit tart belőle a mélyhűtőben, indulás előtt kiolvasztottam. Légy szíves, melegítsd föl a zsemléket, és vedd elő a vajat. Mindenkinek adjál tányért, csészét, kést és villát… Ott, abban a dobozban megtalálod. A kávé meg a tea azokban az óriási palackokban van. Nincs más dolgod, mint elcsavarni a kupakot, s már öntheted is. Először Petának adj, és akkor csöndben lesz.

Jenny jött le a hajókonyhába.

– Biztosan szükségük van segítségre – mondta, de Hamishre nézett, nem Priscillára.

A lányt bosszantotta, mikor a rendőr tüstént továbbadta Jennynek a tőle kapott utasításokat.

– És te most mit fogsz csinálni? – kérdezte kicsit csalódottan, miután Jenny elbukdácsolt.

– Begyújtom neked a kályhát. Trükkös dolog – felelte Hamish. – Ha pedig megmelegítetted a kedgereet, majd tartom az edényt, amíg te kiporciózod az adagokat.

– Remélem, nem fogsz elájulni a kimerültségtől, mielőtt lemegy a nap – felelte csípősen Priscilla.

– Megleszek.

Mihelyt átmelegítette a kedgereet, Priscilla alaposan megpúpozott egy tányért, és a mögötte várakozó Jennynek adta.

– Ezt Petának szolgálja fel – mondta. – Van még belőle bőven, de üzenem, hogy hagyjon helyet az ebédnek is.

A Magányos Szívek Klubjának tagjai a kis fedélzeten ültek. Petának, amikor meglátta Jennyt az étellel, fölcsillant a szeme, és tüstént abbahagyta a kacérkodást Sir Bernard Granttel. A lány rémült pillantást vetett az elhízott nőre, aki máris lapátolni kezdte szájába a rizses, tojásos halat, majd futott vissza a fedélközbe, hogy a többieknek is feltálalja az ennivalót. Mivel teendője akadt, energikusnak és ügyesnek érezte magát, sőt szinte magabiztosnak is. Remélte, a vonzó rendőrnek feltűnt, mennyire élénk és hatékony.

Rendőrfeleségnek lenni sem lehet annyira rossz. Hamish a harmincas éveiben járhat, és ha jól végezné a dolgát, már biztosan magasabb rangban volna. De egy feleséggel a háta mögött csodákat művelhetne. Okosnak tűnik. Már látta maga előtt, amint a férfi amúgy Lord Sessay módjára old meg ügyeket, s időnként bedob egy-egy találó idézetet.

Ám ez az álom is szertefoszlott, mikor a lány ismét lement a fedélközbe. Hamish az egyik priccsen heverészve újságot olvasott. Egy csöppet sem tűnt törekvő embernek.

Jenny kissé csalódottan szolgált fel a többieknek, majd fogta a saját tányérját, és leült közéjük. A kedgeree kitűnő volt, ám mindannyian épp csak piszkálgatták az ételüket, és kétség sem férhetett ahhoz, hogy igyekeznek bárhová és bárkire nézni, csak a zabagépre nem. Priscilla elkövette azt a hibát, hogy fölhozta a fedélzetre, ami a tűzálló tálban még megmaradt, Peta pedig két kézzel kapott utána. Nem csupán azt ette meg, hanem mindenki más maradékát is eltakarította. Virágos ruhája csupa rizs-és halmorzsa volt. Miután ideiglenesen leporolta magáról a mocskot, újra Sir Bernarddal kezdett kacérkodni, aki eloldalgott mellőle, és megkérdezte Deborah-t, volna-e kedve átmenni a hajó túloldalára, hátha látnak fókát.

– Alighanem a sziklákon napoznak ebben a jó időben – felelte a nő, de ennek dacára csatlakozott a hajó korlátja felé igyekvő férfihoz.

És Sir Bernard akkor húsos kar acélölelését érezte a nyaka körül, majd Peta búgó hangját hallotta:

– Ugye tudja, hogy maga az esetem?

Miközben Peta halszagú lehelete az arcába csapott s a hájas test az oldalához nyomódott, a férfi elkeseredetten azon tűnődött, miért mindig csak a férfiakat vádolják szexuális zaklatással. Még soha életében nem érezte ilyen elveszettnek magát az üzleti cézár, aki hozzászokott, hogy mindenféle helyzettel megbirkózik. Eszébe jutott az az eset, amikor bement az egyik áruházába beszélni az igazgatóval. Amikor zárás után az üzleten végigmenve távozott, észrevette, hogy az egyik próbafülkében ég a lámpa. Elhúzta a függönyt, és az egyik eladólánnyal találta szembe magát, aki mindössze bugyit és melltartót viselt, az ajkát nyalogatta, és csábítóan rámosolygott. Ő pedig azonnal tudta, hogy a lány az egészet eltervezte. Biztos volt benne, hogy amikor ő távozik az üzletből, meglátja majd a fényt. Visszarántotta a függönyt, és abban a tudatban ment el az igazgatóért, hogy mire visszaér, a lány fel lesz öltözve. Ott és akkor nem mondta el az igazgatónak, hogyan talált rá a lányra, viszont arra kérte, kérdezze meg tőle, miért volt az üzletben zárás után. A lány valami gyönge magyarázatot adott, miszerint egy partira készült, és át kellett öltöznie. Sir Bernard utána félrevonta az igazgatót, és közölte vele, várjon három hónapot, majd találjon valami hibát a lány munkájában, és rúgja ki. A közbenső időben be sem tette a lábát abba az áruházba. Nos, azt a helyzetet megfelelően kezelte, Petában azonban volt valami visszataszító, valami megfélemlítő. Érzelmi klausztrofóbiát okozott. Volt benne valami kannibálszerű. A férfi kirántotta magát az ölelésből.

– Ugyan, ugyan, Mrs. Gore. Még féltékennyé teszi a menyasszonyomat.

Peta duzzogva nézett a férfira.

– Menyasszony? Miféle menyasszony?

– Deborah – felelte Sir Bernard.

– Ó, hát… – Peta máris John Taylor felé gurult, hogy nála próbáljon szerencsét.

– Igazán sajnálom – mondta zavartan Sir Bernard. – Nem kellett volna ezt mondanom. Most biztosan feszélyezve érzi magát.

– Nahát, dehogy – felelte Deborah. – Nagyon is hízelgő volt. Egy pillanatig azt hittem, komolyan gondolja. Sebaj. Nézze csak ott azt a sziklát! Milyen fura alakja van.

Sir Bernard szeretettel nézett a nőre. Markáns vonásaival és vékony szálú barna hajával messze esett a széptől, a hátsójáról már nem is beszélve, amely a rövid, csíkos sortban teljes pompájában megmutatkozott, viszont tiszta volt, egészséges és kívánatos.

– Fogalmam sincs, komolyan mondtam-e – felelte, és megfogta Deborah kezét. – De nem kell siettetni a dolgokat.

– Nahát! Dehogy! – így Deborah. – Hiszen alig ismerjük még egymást. Úgy érzem magam, mint a Viktória korabeli hősnők. „Ez olyan hirtelen ért.” Bátorság, nem fogom beperelni, amiért megszegi az ígéretét. – Mindazonáltal nem húzta el a kezét, és szélesen egymásra mosolyogtak.

Hála istennek! – gondolta Maria, aki lopva figyelte őket. – Nem egészen ez volt a szándékom, de kit izgat. Ó, bárcsak Peta beesne a tengerbe!

Tovatűnt a földnyelv, s a hajó kipöfögött az Atlanti-óceán egyre emelkedő, sima vizére. Lent a hajókonyhában Priscilla így szólt Hamishhez:

– Kelj föl, segíts előkészíteni az ebédet. Kicsit émelyeg a gyomrom.

A férfi máris átvetette hosszú lábát a priccsen.

– Mutasd meg, hol a cucc, aztán menj föl a fedélzetre, szívj egy kis friss levegőt.

– Hideg lazac lesz ebédre. A hollandi mártás abban a műanyag edényben van, a többiben pedig a salátaöntet. Csak tépkedd össze a salátát, nyomkodd bele abba a dobozba, és máris lesz egy nagy tál salátád. Aztán meg kell pucolni és megsózni a fürjtojásokat. Rengeteg zsúrkenyeret is hoztam. A bor még hideg, abban a rekeszben van, néhány üveg sörrel együtt, ha valaki esetleg azt kérne. Jaj, Jenny! Mi a baj?

– A kapitány igazi ennivalót akar, nem tudja megenni a kedgereet, azt mondja, az külföldi moslék.

– Van itt szalonna meg tojás – jegyezte meg Hamish, aki kétrét görnyedve kukkantott be egy kis szekrénybe. – Süssön néhány tükörtojást és két szelet kenyeret, aztán adjon neki egy csésze erős fekete teát, és odalesz a gyönyörűségtől. Priscilla, te kicsit zöldnek tűnsz. Kifelé innen! Majd mi megoldjuk.

A lány mélyen szívta be a friss levegőt, és bement a kormányosfülkébe.

– Keresne nekünk olyan helyet, ahol szárazföldön ebédelhetnénk, Archie? – üvöltötte túl a motor hangját.

– Ha délnek kanyarodok a part mentén, ott a Fóka-öböl – felelte a kormánykereket elfordítva a halász. – Rendesen túl viharos, hogy a közelébe lehessen menni, de egy ilyen szép napon biztosan könnyű lesz.

Priscilla visszament a fedélzetre, és leült Mariához.

– Hogy mennek a dolgok? – tudakolta.

– Úgy látszik, egyikük sem érdeklődik az iránt, akit én választottam neki – búslakodott a nő. – Biztosan elveszítettem az érzékemet. És Peta! Egyszerűen katasztrofális! Nézze meg, ott lebzsel John Taylor körül, pedig a férfi már jó néhányszor odébb ment.

– A többiek láthatóan jól érzik magukat – felelte Priscilla.

Sir Bernard és Deborah kéz a kézben ácsorgott, Peter Trumpington a virágboltos Jessica Fittet bűvölte el – akinek még a nyaralásra is sikerült egy szürke összeállítást találnia: szürke blúzt egy szürke és fehér csíkos nadrággal. Matthew Cowper viszont Mary Frenchet szórakoztatta, aki pontosan annyira tűnt jól öltözöttnek, mint bármelyik nő, aki azt képzeli magáról, hogy olyan a külseje, mint Kleopátrának és Diana hercegnőnek együttvéve.

Peta aztán otthagyta Johnt, és nehéz lépteivel Matthew Cowperhez dübörgött.

– Uramisten! – hüledezett Maria. – Most nézzen rá! Ellenállhatatlannak képzeli magát, nem számít, hány éves a férfi. Néha arra gondolok, hogy az a rengeteg kaja valahogy megfeküdte az agyát. Dilis lett.

Matthew a hajó oldala felé hátrált a kacérkodó és kacsingató Peta elől. Priscilla aztán meglátta Mary French szemében a hirtelen támadt, kendőzetlen gyűlöletet, amikor Petára nézett, s a lány a hőség ellenére megborzongott.

– El kell küldenie – mondta hirtelen Mariának.

– Petát? Édes lányom, ha tehetném. Mindnyájunknak túl kell élnünk valahogy ezt a hetet.

– De ez a nő undorító. Van benne valami félelmetes – mondta Priscilla. – Az a fajta, akit halálos szerencsétlenség ér.

– Erre nincs remény – felelte Maria.

A hajó a part felé fordulva föl-le bukdácsolt a sekélyebb hullámzásban.

Priscilla fölismerte a homokos kis öblöt. A Fóka-öböl gyönyörű hely volt, a szárazföld felől szinte megközelíthetetlen, és a tengerről is csak ilyen ritka nyári napokon, mint ez a mai.

A Pajzán Kedves bepöfögött a csöndes vízre, majd leállt a motor. Hamish jelent meg lentről, segített Archie-nak kidobni a vasmacskát, majd leengedték a mentőcsónakot. Először ő evezett ki a partra az ebéddel. Vajmi kevés dolga volt vele. Jenny csinált mindent, még Archie reggelijét is a lány készítette el. A halászt, miután „tisztességes” ételt kapott, szintén magával ragadta a vakációhangulat.

Peta azt kérte, hadd szállhasson először ő partra. Mindenki bólogatott, üljön csak a haspók egyedül a mentőcsónakba, Hamish pedig abban a reményben evezett, hogy nem fognak elsüllyedni, mert a nő súlyától a csónak fara félelmetesen mélyen ült a vízben.

A nő kikászálódott, néhány lépést tett a sekély vízben, majd úgy huppant le a homokra, akár egy partra vetett bálna.

Hamarosan valamennyien kint voltak a parton, és Jenny hófehér abroszt terített a fövenyre. Peta a terítő szélére helyezkedett, egyik kezében kés, a másikban villa, malacszeme csillogott. Priscilla örült Jenny segítségének, ámbár tudta: a lány kizárólag a nyakigláb szívtipró kedvéért sürög-forog. Hamish mindig is vonzotta ezeket a piócatípusú nőket, gondolta savanyúan.

John Taylor a terítő túlsó oldalán ült le, hogy a lehető legnagyobb távolság legyen közte és a zabagép között. Ám amikor Peta nekilátott az evésnek, a férfi rájött, mekkora hibát követett el. Tökéletes rálátása nyílt az egész zabálásra és

„tömésre”. Bárcsak halkan enne – gondolta –, akkor nem volna annyira elviselhetetlen. De Peta prüszkölt, csámcsogott, és hangosan szuszogott.

– Hol van Crystal? – kérdezte Priscilla. Úgy vélte, talán megfékezheti Petát, ha bevonja a beszélgetésbe.

– Valószínűleg alszik – felelte morzsaesőn keresztül a nő. – Odavan értem az a lány. A szüleit nem túlzottan szereti, de nem is hibáztathatom érte. Két vén, unalmas figura.

– Ez nem túlzottan szól mellette – vetette oda John. – A gyerekek engedelmességgel és tisztelettel tartoznak a szüleiknek.

– Le kéne szállnia Noé bárkájáról, aranyom – jegyezte meg Peta, majd hangosan fölnevetett. – Magának bírónak kéne lennie. Tudja, olyannak, aki még a kőkorszakban él, és ilyesmiket kérdez, hogy: „Mit ért a tanú heavy metal alatt?”

John pedig, aki csakugyan nem tudta, mi az a heavy metal, de ezt nem állt szándékában elárulni, inkább így felelt:

– Ön nem kapott túl jó nevelést, Mrs. Gore, legalábbis ez a benyomásom.

– Bort valakinek? – vetette közbe kétségbeesetten Priscilla.

– Nahát, ezt meg miből gondolja? – Peta sűrűn pislogott az ügyészre. – Megvan! Azt hiszi, halálosan kihívó vagyok.

– Maga csakugyan halálosan kihívó – válaszolt a maga száraz, szabatos módján John Taylor. – Nincs semmi finomság a viselkedésében. Az étkezési szokásai egyenesen undorítóak.

Valamennyien lélegzet után kapkodtak, Peta azonban kiszúrt egy gazdátlan lazacszeletet, s ez épp elegendő volt ahhoz, hogy átmenetileg elveszítse a hallását. A lazacért nyújtotta a kezét, és levette a tálról. A hal már-már szétomlott, amikor begyömöszölte a szájába. Aztán megragadta az asztalterítőt, hogy beletörölje a kezét, ettől az összes borospohár fölborult.

Jessica Fittnek egyszerűen fizikai fájdalmat okozott Peta puszta látványa. Ő azt szerette, ha szép, rendezett az élete. A gyönyörű virágokért meg a gyönyörű festményekért rajongott. A ruhatárával nem sokat törődött, a legtöbb kishitű nőhöz hasonlóan úgy vélte, attól nem lesz szebb, amit magára vesz.

– Jól van? – hallotta Peter Trumpington kérdését.

– Sajnálom, nem is értem, miért engedtem, hogy hatással legyen rám, de ez… – mutatott Jessica a fehér homokos fövenyre és a kék óceánra – annyira tökéletes, olyan csodálatos, és akkor a kellős közepén itt ül ez a nő, mint egy nagy rakás… trágya.

– Petára gondol?

– Igen.

– Nem tudja, mit lehetne csinálni vele?

– Egy jól célba dobott kézigránát az egyetlen megoldás.

– Ugyan, Jessica! Kíméljen meg ettől. Nézze a méreteit. Innentől Amerikáig szóródnának a darabjai. El tudja képzelni, amint Peta-cafatok záporoznak New York Cityre?

Jessica elfojtott egy kuncogást.

– Maga mit tenne, Peter?

A férfi a háta mögé nyúlt, egy palack fehérbort vett ki a rekeszből, majd megfogta a dugóhúzót.

– Berúgnék – felelte. – Végezzük ki ezt az üveget, mielőtt a nő rátenné a kezét.

Jessicában valahogy oldódni kezdett a szomorúság, a visszafogottság és a merevség. Kacagva emelte föl a poharát.

– A józanságra! – mondta.

– Megfordult már a fejében, hogy elkövessen egy bűncselekményt? – Ezt John Taylor kérdezte Jennytől. Panamakalapját az arcába húzta, így a lány nem láthatta, mit fejez ki a tekintete.

– Nos, nem, nem hinném, pedig őt szívesen eltenném láb alól – intett Peta felé. – De ez csak kósza gondolat. Ön persze nyilván nem gyilkosságra gondolt, hanem betörésre vagy gyújtogatásra, esetleg üzleti lopásra…

– Olyan sok bűnözővel volt már dolgom – felelte fásultan a férfi –, és nagyon kevesen mutatnak közülük bármilyen megbánást. Dühösek, amiért elkapták őket, ez minden. Börtönbe vonulnak, és a befizetett adónkból kell finanszírozni az eltartásukat.

– Ugye, nem arra gondol, hogy hozzák vissza a halálbüntetést?

– Miért is ne? Miért nekünk kell dolgoznunk egész életünkben, hogy őket etessék és kényeztessék a börtönökben, hogy fizessék a foglyok rehabilitációját meg a pszichiátereket?

– Azt hiszem, mond valamit – válaszolta diplomatikusan Jenny. Sóvárogva Hamish Macbeth felé nézett, de a rendőr leheveredett aludni. – Priscilla mindjárt tálalja a friss gyümölcssalátát – mosolygott halványan Johnra –, segítenem kell neki.

– Csak tessék – bólintott ernyedten az ügyész. – Én sétálok egyet.

– De akkor elszalasztja a desszertet.

– Annak a kocának a látványát szalasztom el, amikor behabzsolja.

John Taylor megfordult és elsétált.

A kastélyszálló séfje – talán csak könnyíteni akart a lelkiismeretén, hiszen bizonyára már az ebéd elkészítése előtt határozott úgy, hogy nem hajózik ki – húsz főre elegendő gyümölcssalátát csinált, és Peta majdnem az egészet behabzsolta. Senki más nem volt éhes. Jessica Fitt és Peter Trumpington állhatatosan ivott és sutyorgott, prüszköltek a nevetéstől, aztán lopva körülnéztek, mint a csínytevő gyerekek. Versengtek egymással az ötleteken, miként volna a legjobb kinyírni Petát.

Végül a jóllakott Peta elaludt. A hátán fekve, nyitott szájjal hortyogott. Mariának eszébe jutott, hogy az üzlettársa förtelmesen le fog égni, de meg se moccant. Hadd égjen le, és némi szerencsével olyan rémesen, hogy a hét hátralévő részére ártalmatlan legyen.

Miután a zabagépet elnyomta az álom, békesség telepedett a társaságra. John épp időben tért vissza a sétából, hogy bekapcsolódjon az általánosságokról folyó csevegésbe. Sirályok csaptak le, és buktak alá ennivalóért.

– Emlékeznek arra a filmre, a címét már elfelejtettem, de úgy ölték meg benne azt a fickót, hogy leszíjazták egy evezős csónakba, aztán egy halat kötöttek a fejére. A kormoránok arra csaptak le, és szétmarcangolták a pasas koponyáját.

– Miért gondol ilyen hajmeresztő dologra? – kérdezte Priscilla.

– Ó, csak úgy – felelte Peter, és könyökével kicsit megtaszította Jessicát, aki féktelenül nevetett, majd újabb borért tartotta oda a poharát.

Priscilla napolajat kent az arcára meg a karjára, aztán lezser meghittséggel, ami bántotta Jennyt, az alvó Hamish Macbethhez sétált, és óvatosan az ő arcát és karját is bekente. A férfi mocorgott álmában, és elmosolyodott.

– Nos, talán el kéne indulnunk visszafelé – mondta aztán Priscilla. – Van kedve segíteni a rámolásban, Jenny?

– Csinálja maga. Ez a maga munkája – felelte a lány, majd skarlátvörös arccal fölpattant és elment.

A francba, Hamish! – gondolta Priscilla. Oldalba bökte a férfit.

– Ébresztő! Segíts nekem, légy szíves.

Hamish álmosan, nagy nehezen fölült.

– Hol van a segítőm?

– Ha Jennyre gondolsz, elvonult, miután csípősen emlékeztetett rá, hogy a csomagolás az én dolgom. A szemérmes piócasága valószínűleg neked szólt, te pedig semmit nem tettél, hogy elvedd a kedvét.

– Miért venném el? – kérdezte kajánul a férfi. – Jó külsejű lány. Ez a tulajdonság eléggé ritka a lochdubh-i terepen.

– Te már a terep javát földerítetted. – Priscilla szükségtelen erővel kezdett csörömpölni a tányérokkal.

Jenny visszajött.

– Elnézést – motyogta, és nekilátott segíteni.

Ismét a fedélzeten, Mary French úgy döntött, bemutatja szervezőtudományát, és ráveszi a társaságot, énekeljenek el egy kánont.

– Maga kezdi – adta ki az utasítást, mintha szellemileg visszamaradt gyerekek osztályával foglalkozna –, utána maga lép be.

– Éppolyan, mint Joyce Grenfell – jegyezte meg Peter, a komikára utalva, akinek egyik híres száma egy óvónő-paródia volt, és Jessica olyannyira visongott a nevetéstől, hogy végül kibuggyantak a könnyei.

A halászhajó újra föl-alá bukdácsolt a hullámokon a földnyelv felé közeledve, amely a lochdubh-i tengeröblöt védelmezte.

Priscilla elkészült az uzsonnával – meleg burgonyás lepény tejszínes teával meg eperlekvárral –, és már szét is osztotta a fedélzeten, amikor Peta hirtelen és hevesen lehányt mindent. A többiek rémülten húzódtak a hajó oldalához, miközben a zabagép egyfolytában okádott. Egy normális ember már szárazon zihált volna, Petának azonban hatalmas és túlságosan megtöltött gyomra volt. A Magányos Szívek Klubjának ügyfelei, még Jenny is, a hajó orrába menekültek, és összezsúfolódtak, végül Priscilla és Maria is csatlakozott hozzájuk.

– Én ezt nem bírom – mondta szájához szorított zsebkendővel Maria. – Ezzel Hamishnek kell megbirkóznia.

Addig nem mozdultak a hajó orrából, amíg a Pajzán Kedves be nem araszolt a lochdubh-i kikötőbe.

És akkor is csak azután, miután látták, hogy Petát kitámogatják a partra. Megkönnyebbült sóhajjal nézték, amint Hamish az egyik falubelivel beszél, majd az illető kisteherautójának a platójára fölsegítik a nőt.

Körbe kellett kerülniük a hajón, hogy leszállhassanak. A fedélzet tiszta volt, víztől csillogott.

Hamish ismét megjelent.

– Bravó – mondta Priscilla. – A konyhában pakoltad össze a cuccot?

– Dehogy! Csak batyut kötöttem az abroszból, és áthajítottam az egészet a korláton.

 

*

 

Hamish arra gondolt, soha többé nem akar rókázó embert látni, aznap este mégis két halászra lett figyelmes a falu kocsmája előtt, akik csúnyán okádtak. Mint kiderült, Archie olyan színesen ecsetelte odabent a kirándulást, hogy Peta „teljesítménye” még förtelmesebbnek hangzott, mint amilyen a valóságban volt.

A rendőr továbbsétált. Egy skót–olasz família nemrégiben nyitott éttermet a vízparti utcán. Zsongást hallott odabentről, és örömmel konstatálta, hogy jó a forgalom. Amikor benézett a kirakatüvegen, elvigyorodott.

A Magányos Szívek Klubjának tagjai meglógtak, és egyedül élvezték a vacsorájukat. Egy hatalmas asztal köré ültették őket, beszélgettek, nevettek. Hamish sajnálta Mariát. Ellenben Peta biztosan nem tud többet enni ezen a napon.

Peta szívósan dolgozott a vacsora eltüntetésén, melyet az egész társaságnak szántak, Maria pedig rémült gyűlölettel nézte. Azon tűnődött, vajon Crystalra, aki lustán eszegette az ételt, nincs-e hatással a nagynénje viselkedése. Mihelyt a förtelmes étkezés véget ért, összeszedte minden bátorságát, és követte Petát a szobájába.

– Térjünk az üzletre – mondta határozottan –, vagy arra, ami maradt belőle. Sikerült elüldöznöd az ügyfeleinket. Megkerestek, és kijelentették, hogy képtelenek még egy étkezést végigülni veled, Peta, ezért egy étteremben szerveztem meg a vacsorájukat a faluban.

– És jó?

– Mi jó?

– Az étterem.

– Ezzel ne törődj! Figyelj rám! Ki akarlak vásárolni.

– Erre semmi szükség. Én egy kincs vagyok, Maria. És ne akard beadni nekem azt a marhaságot, hogy miattam vacsoráznak máshol. Te intézted így. És tudod, miért?

– Nem, de te majd megmondod, Peta, drága.

– Azért, mert féltékeny vagy rám. Tudod, hogy én bejövök a pasiknak, és féltékeny vagy.

– Te pedig hülye! – üvöltötte váratlanul haragosan Maria. – És ezt hallgasd meg! Ha ki kell nyírjalak ahhoz, hogy megszabaduljak tőled, istenemre, megteszem.

Jenkins, a főpincér igyekezett valahová az emeleti folyosón. Megállt, érdeklődéssel hallgatta a szóváltást, majd lement a földszintre, és azzal hergelte Mr. Johnsont, hogy ha ilyen közönséges embereket engednek be a szállodába, akkor itt gyilkosság fog történni, és emlékezzen a szavára, ő megmondta.

Jenny Trask sikoltozva riadt föl az éjszaka, erősen dobogott a szíve. Förtelmes álma volt. Hamish Macbeth, a rendőr, Peta holttestét cipelte be a szálloda éttermébe, és mosolyogva így szólt: „Szép pirosra sütve.” Aztán egy narancsot dugott Peta szájába, majd kezébe vette a szeletelőkést.

A szoba levegőtlen volt. A lány fölkelt, kinyitotta az ablakot, kihajolt rajta, és tátott szájjal meredt az épület mögött emelkedő hegyekre. Sötét árnyék kúszott lefelé a hegyoldalon, egyenesen a kastély irányába – beárnyékolt mindent, ami az útjába esett. Jenny aztán ráébredt, hogy a hold előtt elúszó felhő árnyéka volt csupán. Ideges kacagással húzódott el az ablaktól, ám az árnyék okozta félelem csak nem hagyta nyugodni. Valami baljóslatú, valami gonosz közeledett a kastély felé, és úgy tűnt, nem létezik elegendő ésszerű gondolat, amely rávehetné a távozásra.

Harmadik fejezet

 

A tűzdelt disznót mért nem bírja az,

Ez meg a vétlen macskát miért nem

SHAKESPEARE

 

Ian Chisholm, a minibusz sofőrje a tervezettnél egy órával előbb érkezett, mégpedig Maria kérésére, aki buzgón igyekezett elvinni az ügyfeleit, mielőtt Peta is csatlakozna hozzájuk.

Az eredeti terv az volt, hogy kirándulást tesznek a környéken, visszajönnek a szállodába ebédelni, délután ismét kirándulni mennek, és a Tommel-kastélyban vacsoráznak.

Most azonban Maria úgy határozott, egészen késő estig kimarad velük. Elmennek Ullapoolba, ott megebédelnek, délután pedig fölkeresik a híres Inverewe-kertet, és egy olyan étteremben vagy szállodában költik el a vacsorát, ahol nem lesz jelen Peta.

Priscilla kijött elköszönni tőlük, és rosszallás felhőzte be tökéletes arcvonásait. A többi vendég mindenhol étkezett, csak a Tommel-kastélyszállóban nem, és elpanaszolták az ezredesnek, hogy bár remek a konyha, Peta látványa elüldözi őket.

Halburton-Smythe ezredes persze Mr. Johnsont és Priscillát hibáztatta, amiért befogadták a Magányos Szívek Klubját, és úgy oldotta meg a helyzetet, hogy feleségestől elvonult meglátogatni a barátaikat Caithnessben, sőt kijelentette, addig nem is jön vissza, amíg Peta és ez a szingli bagázs el nem tűnik innen. Priscilla a szálloda egyik ritkábban használt szalonját tervezte átalakítani ebédlővé, ahol a zabagép egyedül étkezhet az unokahúgával, s bízott benne, hogy ezzel a trükkel visszacsábíthat néhány vacsorázót. Jelentős bevételtől esik el a hotel, ha mindenki úgy dönt, hogy máshol étkezik.

Noha sütött a nap, már lehetett érezni, hogy valami nem stimmel – egyre fülledtebb, párásabb volt a levegő. Sean, a séf Peta miatt füstölgött, és reggeliztetés után a faluba készült. Priscilla csak azt remélte, nem akarja leinni magát.

Maria közölte az elképedt Ian Chisholmmal, hogy a szép összegbe, amit fizet neki, bőven belefér az idegenvezetés. Miként a legtöbb bennszülött, az autószerelő műhely tulajdonosa is vajmi keveset tudott Sutherland történelméről, ám vérbeli felföldiként arra gondolt, majd menet közben kitalál valamit.

Miután valamennyien fölszálltak a buszra, Maria rákiáltott Ianre, mozduljon már, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, mikor a busz végre kigördült az országútra, és Peta minden kétséget kizáróan nem volt a nyomukban.

Már elég nagy utat tettek meg délnek, amikor ráébredt, hogy Ian nem végzi a dolgát. Vagyis egyetlen mukkot, annyit sem mondott. Mikor egy regényesnek látszó vár romjai tűntek föl a jobb oldalon, odakiáltott neki, hogy álljon meg, majd mérges tekintettel így szólt:

– Meséljen nekünk erről.

– Ó, a Barren-vár – mondta Ian, akinek halvány gőze nem volt az épületről, miként arról sem, mi célt szolgált. – A… Crummet család lakott itt, ők Bonnie Prince Charlie-t támogatták. Az angolok biztosak voltak benne, hogy menedéket nyújtanak a hercegnek, ezért megpróbálták elűzni őket, de a földesúr kijelentette, hogy ő sosem hagyja el az otthonát, mire a szemét vörös kabátosok a fejükre gyújtották a várat. Az egész család elenyészett, igen, még a marháik is – tette hozzá a rendszeresen templomba járó Ian. – Állítólag a földesúr lánya, Fiona, még mindig a romok között kísért.

– Nahát! – kiáltotta Deborah, aki kattintásra kész fényképezőgéppel már tülekedett is a busz ajtaja felé. – Muszáj csinálnom egy képet.

A többiek követték, ám gyorsan vissza is húzódtak a busz védelmébe, mivel seregestől lepték el őket az apró skót szúnyogok.

– Elfelejtettem magammal hozni a szúnyogriasztót – sopánkodott Maria.

– Nálam van – közölte diadalmasan Ian. – Három font darabja.

Másfél fontért vett egy stiftet Patel boltjában, Lochdubh-ban, de úgy vélte, az előrelátása miatt igazán megérdemli a hasznot.

A busz továbbzötyögött, Ian időnként kitalált egy-egy sztorit a „tereptárgyakról”, amelyek mellett elhaladtak.

Maria kezdett megnyugodni. Ez az egész Peta-ügy rettentően szomorú és tébolyító. Valamikor olyan vidám volt, és szerethető. Élvezettel evett, de ésszerű mennyiségeket. Aztán egyre többet és többet tömött magába, s minél többet zabált, úgy változott meg fokozatosan a személyisége – hiú lett, arrogáns, rossz természetű –, mintha az ő számára valamiféle tudatmódosító drog lenne az étel. Talán az is, gondolta Maria. Valahol olvasott az Anonim Túlevőkről. Manapság ott a pszichoanalízis módszere, mégpedig olyan idegesítő és bosszantó módon, mintha nem engednék meg többé az embernek azt a luxust, hogy utáljon valakit. Ha

Petának étkezési problémái vannak, hát tegyen ellene.

Ahhoz semmi kétség nem fér – folytatta a gondolatmenetet Maria –, hogy Peta örökös beleszólása az üzletbe már-már kezd hatással lenni a saját ítélőképességére. Vegyük például ezt a társaságot. – Hátrafordult, hogy láthassa őket. – Kinek jutottak volna eszébe ilyen valószínűtlen párosítások? Nem – rázta meg gondolatban a fejét –, Peta ide vagy oda, nem vesztettem el a tehetségemet. Ez a szokatlan hely és táj lehet az oka. Ha ugyanezeket az embereket egy londoni koktélpartin mutatom be egymásnak, biztosan nem így alakulnak a párok.

 

*

 

Sean utat vágott magának a lochdubh-i kocsmában, amely a halászok kedvéért korán nyitott. A szakács a legkevésbé sem volt jó hangulatban, s az ugratás, amit a „dagadt tyúk fönn a kastélyban” miatt a vendégektől kapott, csak rontott a hangulatán.

– Tönkrement a művészetem – mérgelődött erős glasgow-i akcentussal. – Szart is tehetnék a banya elé, még azt is belapátolná. Bármit megetethetnék vele.

Archie Maclean szeme huncutul villant.

– Bármit megetetnél vele? Ezt Dougie hozta. Nem ő lőtte, döglötten találta. Ha engem kérdezel, kimúlt, mert öreg volt. – Döglött vadmacskát húzott elő egy zsákból, jó nagy bestia volt, a szőre rühesnek látszott. A bűzből ítélve jó néhány napja halott volt.

– Naná – felelte gúnyosan Sean. – Mondtam neked, hogy bármit meg tudok etetni vele.

Archie a többiekre kacsintott.

– Csak a szád jár, vagy pénzt is teszel rá, Sean?

– Mi van?

– Főzd meg neki ezt a macskát ma estére, és ha az egészet beburkolja, tíz font üti a markod.

A többiek is elkezdték megtenni a tétjeiket.

– Megcsinálom – fogadkozott Sean. Visszadobta a macskát a zsákba, majd a vállára vette.

– Hé! Várj csak! – kiáltotta az egyik halász. – És honnan tudjuk majd, hogy a dagadt tyúk megette vagy nem?

– Archie feljön, és beül az étterembe – felelte Sean. – Ez a zabagép elriasztotta a többi vendéget, úgyhogy senki sem fogja észrevenni.

A Magányos Szívek Klubjának ügyfelei Ullapool tengerparti utcáján sétálgattak, s közben szúnyogriasztóval dörzsölték az arcukat. A város ugyanis egy különösen vérszomjas fajta otthona. Ám egyszersmind gyönyörű hely, szép kikötővel és néhány jó üzlettel. A hőség meg a szúnyogok dacára mindenki jó hangulatban volt, még John Taylor is hetyke léptekkel sétált.

A vízparti étteremben elköltött ebédet nem lehetett kifejezetten jónak nevezni, amolyan „mindenhez sült krumpli jár” típusú hely volt, viszont Peta nem ült közöttük, ragyogóan sütött a nap, és a társaság minden egyes tagja szemlátomást elhatározta, hogy élvezni fogja a kirándulást. Szüntelenül Petát szapulták, s a közös neheztelés összehozta őket. Maria már-már kezdte megérteni, amire Priscilla ráérzett: Peta a maga visszataszító módján igazi kincs.

Ebéd után fölkeresték az Inverewe-kertet, amely – annak ellenére, hogy Nagy-Britannia északi csücskében terül el – a Golf-áramlatnak köszönhetően pálmafákkal és számos egzotikus növénnyel büszkélkedhetett.

Maria szándékosan abban a hiszemben hagyta a társaságot, hogy a kastélyban vacsoráznak, ám amikor a csoport jókedve lankadni látszott, bejelentette, hogy valahol útközben állnak meg enni, s a gondolattól, hogy megkímélhetik magukat Peta társaságától, mindenkinek ismét szárnyaló jókedve kerekedett.

Priscilla ajánlott egy szerény szállodát, ahol egyszerű, de finom vacsorát ettek. Azzal vidították föl az estét, hogy elképzelték, amint Peta bekebelezi magányos vacsoráját.

Csakugyan magányos vacsora volt. Peta egész nap föl-alá járkált, haragudott a többiekre, amiért megléptek előle. A hatalmas reggeli s a még hatalmasabb ebéd sem hozta helyre a hangulatát. Crystal, akinek kísérgetnie kellett volna, a szobájában töltötte a napot, magazinokat olvasgatott, a haját és a körmeit ápolta. Peta benézett hozzá, megkérdezte, lejön-e vacsorázni, de kemény visszautasítást kapott. A lány fölcsavarta a haját, mondván, új frizurát próbál ki, és nem hajlandó kiszedni a csavarókat. Majd fölhozat néhány szendvicset meg egy kancsó kávét a szobájába. Peta hangosan tiltakozni kezdett, elvégre ő fizeti Crystal üdülését ebben a méregdrága szállodában, ezért a minimum, amit megtehet, hogy szórakoztatja őt. A lány azonban zseniálisan értett hozzá, hogy azt halljon meg, amit akar. Miközben nagynénje veszekedett vele, komótosan forgatta egy filmmagazin lapjait, és úgy tűnt, egyetlen szavát sem hallja.

Peta gyűlölte a saját társaságát. Szinte könnyek közt fejezte be a mondókáját:

– Te voltál az egyetlen kedvezményezett a végrendeletemben, de amint visszaérek Londonba, az lesz az első dolgom, hogy kikerülsz belőle.

Na, ezt meghallotta Crystal. Futólag arra gondolt, lemegy Peta után, és kiengeszteli, de akkor ki kéne szednie a csavarókat a hajából. Inkább újra kézbe vette a magazint.

Priscilla kísérte Petát az étterembe. Nem volt értelme egy másik helyiséget különteremmé átalakítani, mivel aznap este senki más nem akart az étteremben vacsorázni. Peta végtelenül levertnek tűnt, ezért a lány azt mondta, a séf kifejezetten az ő számára készít különleges fogásokat. Priscilla egyébként igencsak föllélegzett, amikor Sean nem csupán józanul jött vissza a faluból, hanem fölöttébb emelkedett hangulatban, és tényleg nekilátott valami különlegességet kreálni Petának.

A konyhában a séf elégedetten szemlélte a keze munkáját. Megnyúzta a macskát, majd lassú tűzön, órákon keresztül főzte egy zsíros, fűszeres bormártásban. Előtte csak egy sima húslevest akart felszolgálni, nehogy elvegye a zabagép étvágyát.

Peta megitta a levest, és mohón várta a különleges főfogást. A pincérnő hatalmas tűzálló tálban hozta be. Petának csillogott a szeme.

– Hagyja csak – mondta. – Majd én tálalok magamnak.

Az egészet befalta, hozzá nagy halom sült krumplit meg egy tányér kelvirágot és sajtot, majd hátradőlt, szalvétájával megtörölte a száját, és elégedetten böffentett.

– Hívják ide a séfet – szólt fensőbbségesen a pincérnőnek. – Szeretném megdicsérni.

Sean kisvártatva belépett az étterembe.

– Szaladj, hagytam neked egy pohár bort a konyhában – súgta a lánynak, majd Peta felé indult. Az üres tűzálló tál láttán diadalmasan elmosolyodott.

– Ez kitűnő volt – fogadta Peta. – De mit ettem? Szarvast?

Sean pökhendien mosolygott le rá.

– Macskát – felelte.

Archie Maclean, aki halkan beosont az étterembe, figyelmesen szemlélte őket.

Peta a séfre pislogott.

– Ugye nem macskát mondott?

– De bizony. Macska, cica, cila, cicuska… MACSKA. Fogadtam a fiúkkal a kocsmában, hogy maga bármit megeszik, és így is történt. Egy öreg, büdös vadmacska.

– Hívja az igazgatót! – fröcsögte zöldre válva Peta. – Maga őrült!

– Ó, nem, te kövér disznó – sziszegte a nő fölé hajolva Sean, de udvarias mosollyal a képén, hátha valaki benéz az étterembe. – Csak egyetlen szó, és a hájas nyakadba vágom a húsvágó bárdomat. De nem fogsz szólni. Ha megteszed, fölhívom az újságokat, és elmesélem, hogy azért tálaltam fel neked a dögöt, mert móresre akartam tanítani egy böfögő, zabáló disznót, amilyen te vagy.

A séf sarkon fordult, és kivonult az étteremből. Archie utánaosont.

Peta szája elé szorított zsebkendővel, remegve állt föl az asztaltól. Egészen a szobájáig szaladt, ahol szörnyen rosszul lett. El kell mennie, muszáj elszabadulnia innen. Ez förtelmes volt. Pusztán azért, mert élvezettel eszik, ez az őrült megfenyegette. Fölkeresi azt a kedves rendőrt, Hamish Macbethet. Már indulni akart, amikor nagyot nyögve ismét leült.

Mi lesz, ha bekerül ez a dolog a lapokba? Maria azt mondja majd, hogy tönkretette az üzletet. És bárhová menne, mindenütt azt lesnék, hogyan eszik. Szerencsétlenül szuszogott.

Erről az egészről Maria tehet. Biztosan ő terjesztett róla történeteket. Igen, Maria féltékeny, és nyilvánvalóan ő fizette le a szakácsot, mert el akarja őt üldözni innen. Hát nem megy el! Itt marad, kikapja magának az egyik pasit, és móresre tanítja Mariát.

Hamish Macbeth kereste telefonon Priscillát. Gondterheltnek tűnt a hangja. Azt mondta, útban van a kastély felé, feltétlenül beszélnie kell a lánnyal.

Priscilla nemsokára hallotta, amint a rendőrségi Range Rover csikorogva megáll az épület előtt. Kiment a férfi elé.

– Hol van Peta Gore? – kérdezte Hamish.

– A szobájában.

– Hát remélem, minden rendben van vele. Láttam berohanni Seant a kocsmába, utánamentem és figyeltem. Valami fogadáson nyert pénzt gyűjtött be. Nem vettek észre, ezért sikerült megtudnom, hogy valamilyen vadmacskát főzött meg és tálalt fel Petának, aki meg is ette azt vacsorára.

– Ez az ember megőrült – kapkodott levegő után Priscilla. – Reméljük, hogy Peta sosem jön rá. A legjobb lesz, ha szólok Johnsonnak, azonnal rúgja ki Seant, ámbár nem tudom, hol fogunk másik séfet találni a szezon közepén.

– Ennél rosszabb a helyzet. Megmondta neki.

– Jaj, ne! Reggelre a nyakunkon lesznek a riporterek. Ez tönkretesz bennünket – nyöszörgött Priscilla.

– Ja, de talán eltussolhatjuk az ügyet. Nézd, van itt valami, ami megdöbbentett Petában. Végtelenül öntelt a férfiakkal kapcsolatban. Vigyél föl hozzá. Hagyd ezt az egészet rám. Ha sikerül elintéznem a dolgot, a nyárra megtarthatod Seant, aztán, ha elcsitul az ügy, megszabadulsz tőle. Szólj Johnsonnak, kezdjen utánanézni egy új séfnek, de ne mondd el neki, miért.

– A falubeliek…

– Ugyan már! – legyintett Hamish. – Őket bármikor el tudom hallgattatni. Most vigyél Petához.

Priscilla fölvezette a férfit a lépcsőn, és bekopogott egy ajtón.

– Bújj be! – mondta egy erőtlen hang.

– Mutasd meg, mit tudsz, Hamish, de csak a jó isten tudja, hogyan fogod ezt elintézni – súgta a lány.

Hamish Macbeth belépett Peta szobájába, és behúzta maga mögött az ajtót. Priscilla tétován várt egy kicsit, majd lement a földszintre.

– Mit óhajt? – kérdezte Peta a langaléta rendőrt, aki sapkával a hóna alatt, alázatosan állt előtte.

– Idejöttem megnézni, jól van-e – felelte Hamish. – Ha jól hallottam, az őrült szakács szarvasragut főzött önnek, és azt mondta, macska volt.

– Szarvast…

– Persze. Tudja, Sean kötött egy ostoba fogadást a falusiakkal, miszerint bárkivel meg tud etetni bármit, így aztán odaadtak neki egy vén vadmacskát. Mivel nem akarta elveszteni a pénzét, beadta önnek, hogy macska volt, pedig valójában a legkitűnőbb szarvaslábszárból készítette. A baj az, ha jól tudom, hogy megsértette önt, és fenyegetőzött.

– Így történt.

– Igen… Nos, épp azt mondta a többieknek is, hogy emiatt naggyon szégyelli magát – folytatta Hamish egyre erősödő akcentussal, mint mindig, amikor fölbosszantotta valami, vagy egy igazán óriási hazugságot kellett kitalálnia. – Az igazat megvallva, arról beszélt nekik, hogy végtelenül vonzódik önhöz. Hát ez naggyon felháborító volt.

Peta a tükörbe pillantott, s a helyére húzott egy hullámos hajfürtöt.

– Természetessen – folytatta Hamish – biztos vagyok benne, hogy ön inkább távozik, és beperli a szállodát az önt ért sérelemért. De ne feledkezzen meg róla, hogy a médiában ez uborkasszezon, és az ilyesmi valahogy mindig megtalálja az útját a lapokba…

– Jaj, azt nem szeretném – csapott le sietve Peta. Azt akarta, hogy ez a kedves rendőr tovább ecsetelje, mennyire van érte oda a séf.

A nő tudatalattija felfogta, létezik egy kiút: szembe kell néznie azzal a ténnyel, miszerint komoly étkezési rendellenességgel küzd. Ahogyan az alkoholista a reggeli kávét és lekvárt vagy bármi mást okol a krónikus hasmenése miatt, csak az italt nem, Peta mindent hibáztatott, csak az ételt nem.

– Az ostoba tapló csak arról áradozott, hogy ön milyen szép – tett rá Hamish még egy lapáttal.

– Nahát! Férfiak! Egyszerűen nem értem meg magukat.

– Magam sem értem némelyik férfi viselkedését – felelte komolyan Hamish. – Elképesztő, milyen messzire elmennek pusztán azért, hogy magukra vonják egy hölgy figyelmét. Képessek akár megfenyegetni az illetőt. A lényeg az: amennyiben Sean bocsánatot kér öntől, ejti az ügyet?

Peta egyik kövér hüvelykujját rágcsálva nézett föl a rendőrre. Nagyon szerette volna beperelni a hotelt, vagy legalább valami kártérítést fizettetni a Tommel-kastélyszállóval az őt ért sérelemért. De ha megteszi, az egész dolog napvilágra kerülhet, azzal a ténnyel együtt, hogy mennyire rászedhető. Elhitte az ízletes ételről, hogy kivénhedt vadmacska. Az újságok imádnák a sztorit.

– Rosszul voltam – mondta –, és nem csupán rémesen hánytam, hanem rettegtem is.

– Csak engedje be Seant, hadd kérjen bocsánatot. Egy ilyen előkelő hölgy biztosan elfogad egy bocsánatkérést – alázatoskodott Hamish.

– Rendben – felelte, ismét a tükörbe pillantva Peta. – Szentséges ég! Rémesen nézek ki.

Amint Hamish kitette lábát az ajtón, rögtön a sminktáskájáért nyúlt.

– Eddig rendben – mondta Priscillának a rendőr. – Hajlandó ejteni az ügyet, ha Sean bocsánatot kér.

Gyorsan menjünk az irodába, látni akarom a séf személyi aktáját.

Amint megkapta a dossziét, átfutotta az iratokat.

– Utánanéztetek ezeknek az infóknak? – kérdezte.

– Ez Mr. Johnson feladata – válaszolt Priscilla –, de tudod, hogy mennek itt a dolgok. Olyan nehezen kapni jó személyzetet, hogy nemigen foglalkozol az ellenőrzésükkel.

Hamish ott hagyta a lányt, és leszáguldott Lochdubh-ba. Vajon egy olyan kitűnő séf, mint Sean, miért jön fel Skócia északi vidékére? Ez az ember városlakó. Mindig ócsárló megjegyzéseket tesz a felföldiekre. Vagyis, némi szerencsével, volt már büntetve. De erre most nincs idő… Minél tovább magára hagyják Petát, annál inkább rájöhet, hogy a mese, amelyet kitalált neki, abszolút röhejes.

Egyenesen a kocsmába ment, és kivette Sean kezéből a poharat, melyet a séf épp a szájához emelt. Aztán a vendégek felé fordult.

– Ha egyetlen szó kiszivárog abból, amit ez a bohóc mesélt nektek, az egész bandát följelentem becsületsértésért. Jöjjön velem, Sean! Nagy bajban van.

– Gondolom, kirúgnak – mondta rosszkedvűen a férfi, miközben Hamish kitessékelte a kocsmából.

– Még nem. Na, ide figyeljen, maga idióta mamlasz! Tudom, hogy volt már büntetve.

Sean a földre meredt.

– Sőt, börtönben is ült testi sértésért.

– Egy férfinak joga van elverni az asszonyt – motyogta Sean.

Istennek hála a felföldi ösztönökért – gondolta Hamish.

– Nézze, Sean. Én ki tudom húzni a fejét a hurokból, különben holnap reggel már a strathbane-i börtönben ébred.

A séf könyörögve nézett a rendőrre.

– Én művész vagyok – mondta. – Azt a nőszemélyt hús-vér ember nem tudja elviselni.

– Nos, maga el fogja viselni. Most szépen visszajön velem, bocsánatot kér tőle, és megmondja neki, hogy szarvasragu volt, sőt mi több, el kell hitetnie vele, hogy odavan érte.

– Azért az undormányért? Jaj, menjen a pokolba, Hamish!

– A másik alternatíva a börtön. És gondoskodom róla, hogy hosszú ideig bent maradjon.

Sean idegesen nézett körül. Még világos volt, hiszen a felföldi nyáron sosincs teljesen sötét, csak néhány órányi szürkület. Halványzöld égbolt feszült az öböl tükörsima vize fölött. Édes tőzegfüsttől illatozott a levegő, mert errefelé a hőség dacára is begyújtanak, hogy vizet forraljanak a mosáshoz. Egy férfi evezett ki az öbölbe, ékszerként ragyogtak az evezőkről lehulló vízcseppek. A parton sirály csipegetett vidáman a víztől fényes kövek s a csillogó hínár között. A nem éppen a józanságáról híres Sean megszerette Lochdubh-t, ámbár ezt egy percig sem vallotta volna be.

Keserűen sóhajtott fel.

– Jól van, bocsánatot kérek tőle. De ha volna rá mód, hogy eltüntessem ezt a dagadt tyúkot a föld színéről, és megússzam a dolgot, azt is boldogan megtenném.

Szótlanul utaztak a kastély felé.

– Itt vannak a többiek – jegyezte meg Hamish, mikor a keskeny országúton feltűnt előttük a Volkswagen minibusz, és ráfeküdt a dudára.

Ian egy kitérőnél megállt, a rendőrségi Range Rover elviharzott mellette, majd eltűnt egy porfelhőben a Tommel-kastélyhoz vezető felhajtón.

– Ne hagyjon egyedül – könyörgött Sean, amikor Peta Gore ajtaja elé értek.

– Dehogy. Magával maradok – felelte Hamish. – Na, befelé!

A nő az ágyon pihent. Arcát erősen kisminkelte, rózsaszín hálóinge egyáltalán nem illett lángvörös hajához.

Sean térdre ereszkedett a szőnyegen, és elhebegett valami bocsánatkérést. Olyan volt, akár egy részeg glasgow-i ripacs. Az alakítástól Hamish már kezdett besokallni, mert a séf csak nem akart eljutni ahhoz a részhez, hogy végtelenül odavan Petáért. Finoman megrúgta őt a bakancsával.

– És annyi szörnyűséget mondani egy olyan finom és gyönyörű hölgynek, mint ön – sopánkodott Sean. – Soha többé nem tudok emelt fővel járni.

Peta lassan elmosolyodott, és hangosan megkordult a nemrég kiürült gyomra.

– Hát egy kicsit éhes vagyok, szóval, ha összeüt nekem egy omlettet vagy valamit, megbocsátok.

Hamish talpra rántotta a séfet.

– Remek ötlet – mondta lelkesen.

Fél órával később Peta tizenkét tojásból készült sonkás omlettet fogyasztott el nagy halom rósejbni kíséretében, és fölöttébb emelkedett hangulatba került. Priscilla egy palack pezsgőt bontott neki. Mr. Johnsonnak azt mondta, hogy Petának rovata van egy drága magazinban, amelybe szállodákról és éttermekről ír, ezért közölje a személyzettel, hogy különösen figyelmesek legyenek hozzá. Sőt egy ezerfontos díjat is alapított, amelyet évente ítélnek oda a legjobb szállodai alkalmazottnak.

A lány később feszélyezve érezte magát, amiért így átragadt rá Hamish Macbeth füllentési hajlama. Kikísérte a férfit a Range Roverhez.

– Bele se fogok, hogy elmondjam, mennyire hálás vagyok – mondta. – Szerinted most már nem lesznek gondok Seannal?

– Szerintem rendesen fog viselkedni – felelte Hamish. – Csodálatos szakács. A különcsége azért tűnik csak furcsának, mert egy Glasgow-ból jött tapló. Ha valamelyik híres párizsi étteremben dolgozna, nagy egyéniségnek tartanák.

Priscilla a kezét nyújtotta.

– Akárhogy is, nagyon köszönöm, Hamish.

A férfi mogyoróbarna szeme csillogott a félhomályban.

– Mit szólnál egy puszihoz?

– Ó, Hamish! – Priscilla mosolyogva emelte föl a fejét, hogy puszit nyomjon a férfi arcára, ő azonban kicsit elfordult, s az ajka érte a lányét melegen, gyöngéden.

A csók kurta volt, Priscillát mégis különös módon megindította. Hamish egy pillanatig bosszúsan nézett a lányra, majd hirtelen így szólt:

– Hívj, ha baj van.

Priscilla nézte a távozó férfit. Hamish gyorsan elhajtott, nem is viszonozta az integetést.

– A francba! – morogta, miközben zordan tekintett ki a szélvédőn. – Mi a frászért csináltam ezt? Eszem ágában sincs újra átélni ezt az egész szamárságot.

Másnap reggel Maria mérgesen konstatálta, hogy nekik külön ebédlőben terítettek reggelihez. Erről kizárólag Peta tehetett, a szálloda személyzete mégis úgy bánt vele, akár egy királynővel. A séf kétszer is bejött, és alázatosan megkérdezte, van-e valami különleges kívánsága, amit elkészíthetne neki. A zabagép persze széles mosollyal fogadta a figyelmességet. Önmagához képest meglepően visszafogottan evett, és Mariának csakhamar leesett a tantusz: a férfiak mind Peta óhaját lesik. Sir Bernarddal és John Taylorral is szemérmetlenül flörtölt.

Kacérságában odáig elment, hogy régi, obszcén vicceket is megengedett magának a püspökről meg az utcalányról. Csak Crystal nevetett. Ő is szerfölött figyelmes volt a nagynénjével. Új frizurájával úgy festett, mintha alaposan megtépázta volna a tengeri szél, de kissé jellegtelen arca mégis olyan előkelően gyönyörű volt, mint mindig. Nagyon rövid sortot viselt magas sarkú szandállal.

Maria, aki sajnálta, hogy az előre megszervezett program miatt a társaság nem indulhat el korán és nem léphetnek meg Peta elől, most fölállt.

– Mint a programjukból láthatják, ma délutánra színházi látogatást terveztünk Strathbane-ben – mondta. – Késő délelőtt indulunk, és a buszon fogyasztjuk el az ebédcsomagokat. Egy skót darabot nézünk meg, remélem, valamennyiüknek tetszeni fog.

– Légkondicionált a színház? – tudakolta Sir Bernard, aki már most izzadt a párás hőségben.

– Nem tartom valószínűnek. Még Londonban sem tudok légkondicionált színházról.

Mr. Johnson jött be, s egy faxot adott át Petának.

– A könyvelőmtől jött – lelkendezett sugárzó mosollyal a nő. – Képzeld, Maria, most hárommilliót érek.

– Hárommillió fontot? – kiáltott fel Sir Bernard.

– Pontosan – felelte Peta.

– Ez bámulatos. Egy házasságközvetítő ügynökség résztulajdona biztosan nem hozhat ekkora bevételt.

– Nem, aranyom. Egy gazdag férj, aki rengeteget hagyott rám, és egy jó bróker.

Sir Bernard számítóan fürkészte a kövér nőt. Hárommillió. Ő is gazdag, de sosem lehetsz annyira gazdag, hogy ne akarj még többet. Egy ilyen hozománnyal bővíthetné az üzletláncát. És ahogy ez a nőszemély zabál, úgysem él soká.

John Taylor megszédült. Az ő olvasatában a férfiaknak van rengeteg pénzük, nem a nőknek. Peta már-már túl van azon a koron, hogy szülhessen. Mennyi is lehet… talán… negyvenöt, de ez akkor is hárommillió. Ha feleségül veszi, a hárommillió az övé lesz, ő legalábbis a sajátjának tekintené. És mit szólna a fia meg a lánya, ha a halála után valaki más örökölné a vagyont? Persze, ha előbb halna meg, mint Peta, az elrontaná az igazi hatást. Ez a nő nem élhet soká. A súlya biztos szörnyű megterhelés a szívének.

Hárommillió – gondolta Matthew Cowper. – Vásárolhatnék egy főúri lakot, ahová meghívhatnám az igazgatót meg a feleségét, és láthatnám, hogy kocsányon lóg a szemük. Saját Rollsszal mehetnék munkába. Egy frászt! Sofőröm lenne. Peta fura szerzetnek tűnik, de egy fura szerzet férjének lenni főúri lakban nem ugyanaz, mint egy fura szerzet férjének lenni egy kis földszintes vityillóban. Falstaffinak és excentrikusnak tekintenék a nőt.

A férfiak közül csupán Peter Trumpington maradt szenvtelen.

Ez szörnyű – gondolta Jenny Trask. – Az összes jelen levő férfi undorítóan számító tekintettel vizslatja Petát. Valamennyien tehetősek. Jó, Matthew Cowpernek, azt hiszem, mindössze remek fizetése van, de a kapzsiság ott ül az arcukon. Bizonyos tekintetben mindnyájan mohók vagyunk – szerelemre, pénzre, szeretetre. Bárcsak ne szólt volna Peta arról a hárommillióról! Deborah, Jessica és Mary úgy néznek rá, mintha meg tudnák fojtani egy kanál vízben.

Crystal hátradőlt a székén, művészien összekuszált haja elrejtette arckifejezését. Jenny azon tűnődött, mi járhat a lány fejében, s vajon eleve azzal a szándékkal kísérte el a nagynénjét a Felföldre, hogy az örököse lesz? Mindazonáltal amikor a társaság fölállt és elindult kifelé, Crystal színtelen hangon közölte, hogy rengeteg dolga van, és nem tart velük.

A buszon Matthew, John és Sir Bernard szinte egymást ölték, hogy Peta mellé ülhessenek. A legifjabb és legfürgébb Matthew jutott oda először.

A színházban azonban Johnnak sikerült egy Peta melletti székre manővereznie magát, mégpedig egy óriási doboz csokoládé révén. A társaságnak nem egy helyre szólt a jegye, párosával ültek szerteszét a nézőtéren. Rendben lement a lármás skót darab, a fináléban skót kislányok dobálták magasra a lábukat rövid skót szoknyában, a strathbane-i munkás fúvószenekar hangos muzsikájára.

A hazafelé vezető úton Sir Bernardnak sikerült biztosítani a helyét Peta oldalán. Deborah szótlanul gubbasztott Jenny mellett. Tökéletesen elvesztette túláradó jókedvét. Csak Peter Trumpington és Jessica Fitt tűnt boldognak, a furcsa pár a busz végében foglalt helyet, a szemrevaló férfi és a szürke nő.

Mariának remegett a keze. Alighanem Peta küldette magának azt a faxot. Totális rémálom lesz ez a hét.

Bárcsak meghalna ez a zabagép!

Aznap este a vacsoránál Peta ismét nagyon keveset evett, inkább tréfálkozott. John, Matthew és Sir Bernard pedig láthatóan azon versengett, ki tud a leghangosabban nevetni a viccein.

Étkezés után, kilenc órakor Peta hirtelen bejelentette, hogy fölmegy és lefekszik. Crystal, mint valami csodaszép árnyék, követte. Deborah nem szólt Sir Bernardhoz, azt mondta, kimegy és jár egyet. Mary French komisz megjegyzést tett a yuppie-kra, majd közölte, hogy megtalálta a kastély könyvtárát, oda vonul vissza, mivel a könyvek bármikor jobbak a férfiaknál. John Taylor azt mondta, aludni megy. Öreg, és kimerítette ez a nap. Matthew szintén sétálni indult, miután megjegyezte, hogy a világos éjszakák miatt a nap bármely órájában sétálgathat az ember. Sir Bernard csatlakozni akart hozzá, de a fiatalember pimaszul azt felelte, jobban kedveli a saját társaságát. Sir Bernard így egyedül indult útnak.

Jenny megkérdezte Priscillától, kölcsönvehetné-e a kastélyszálló egyik autóját.

– Természetesen – felelte a lány. – Jöjjön az irodába, szükségem lesz a jogosítványa számára.

Amint fölírta a számot, Priscilla így szólt:

– A kulcsokat a kocsiban találja. Az autólopás az egyetlen bűntény, amely még nem érte el Lochdubh-t. Hová megy?

– Csak le, a faluba.

– Meglátogat valakit? – kérdezte kedvesen Priscilla.

– Nem ismerek senkit – vetette oda Jenny, és kiment.

Fél órával később Priscilla úgy döntött, maga is leszalad a faluba, és benéz Hamish Macbethhez.

A rendőrőrs előtt ott parkolt a szálloda kocsija.

A lány megfordult, és visszahajtott a kastélyba.

A rendőrőrsön Jenny minden kertelés nélkül épp ezt mondta:

– Biztosan furának tartja, hogy egy olyan ügynökséghez kellett belépnem, mint a Magányos Szívek Klubja.

– Manapság ez a divat. Pusztán erre gondoltam.

Hamish hallotta, amint közeledik egy autó, megáll, majd megfordul és elhajt. Biztos volt benne, hogy Priscilla ült a kocsiban, és némi bosszúsággal nézett Jenny Traskra.

– Rendőr vagyok, Miss Trask – mondta. – Nem szoktam meg, hogy ilyen későn zavarjanak, hacsak nem rendőrségi ügyről van szó. Várnak még rám feladatok, mielőtt lefekszem. Valami fontos ügyben keresett föl?

– Úgy éreztem, találkoznom kell valakivel, aki épelméjű – felelte vadul improvizálva Jenny. A dolgok nem úgy alakultak, ahogyan tervezte. Arra gondolt, Hamisht talán fölcsigázza a látogatása. – Bárcsak sose jöttem volna ide. Ez az egész annyira idegen, vad és hátborzongató. Fura gondolataim támadnak. – Tisztában volt vele, hogy csak locsog, de valahogy képtelen volt abbahagyni. – Tegnap éjjel kinéztem az ablakon, és mintha egy hatalmas árnyék közeledett volna a kastélyhoz. Egy felhő volt csupán, mégis hátborzongató érzéseim támadtak. Egyszer moziban voltam egy barátnőmmel, és még le sem ültünk, amikor azt mondtam neki: „Menjünk arrébb, valaki a hátunk mögött őrült.” Nos, koromsötét volt, mivel akkor kezdődött a film, ezért a barátnőm azt felelte, ez ostobaság. De néhány perccel később egy öregasszony trágárságokat kezdett motyogni mögöttünk.

Hamish hirtelen támadt éberséggel nézett a lányra.

– Tehát úgy véli, hogy a kastélybeli társaságból valaki őrült?

– Az egészben van valami nyugtalanító – válaszolta kicsit dacosan Jenny. Ez a felföldi rendőr olyan érzést keltett benne, mintha ostoba volna.

– Miért akar férjhez menni? – kérdezte aztán Hamish.

Jenny elvörösödött.

– Tudja, a legtöbb ember megházasodik. Én csak titkárnő vagyok egy ügyvédi irodában. Nem olyan nagy karrier, amit sutba ne dobnék azért, hogy feleség és anya legyek.

– És miért nem csinál nagy karriert? – Hamish hátradőlt, s összekulcsolta a kezét a tarkója mögött.

– Tessék?

– A családjának biztosan van pénze, különben a Magányos Szívek Klubja nem fogadta volna el a jelentkezését. Tehát tanulhat jogásznak. Szerezzen jogi diplomát. Igen, igen. – A rendőr félig lehunyta a szemét. – Már látom is magam előtt: Jenny Trask királyi tanácsos, a szegények és elnyomottak védelmezője.

– Még csak meg sem fordult a fejemben soha. – Jenny félszegen fölnevetett. – Én… hogy én kiálljak a bíróság elé? Túlságosan szégyellném magam.

– Kétlem, hogy akárcsak egy csöppet is szégyenlős volna, ha védene valakit, ha valakinek az ártatlanságáért harcolna – felelte Hamish.

A lány szorosan a mellkasához szorította a rendőrtől kapott bögrét. Szinte látta magát parókában és talárban, aztán a tévében, a bíróság épülete előtt, egy sikeresen fölmentett, mosolygó hírességgel az oldalán.

– Most pedig – emlékeztette szelíden a lányt Hamish –, későre jár, szóval…

Jenny gondolatai visszatértek a valóság talajára, és pislogva nézett a férfira.

– Ó, igen, mennem kell. Köszönöm a kávét.

Miután a lány távozott, Hamish derűsen csóválta a fejét. Fölvillantott Jenny előtt egy álmot, amelyen boldogan kérődzhet a hét hátralévő részében.

Kiment megnézni, bezárta-e éjszakára a tyúkketrecet, aztán a kertkapuhoz baktatott, és lenézett az öbölre.

Hirtelen támadt szélroham száguldott át a tengeröblön, vadul megtáncoltatta a hajókat, belecibált a rendőrőrs ajtaja fölött futó rózsákba, lekapta a szemetes edény tetejét, végigrepült Lochdubh-n, s amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is.

A hullámok lecsendesültek, ismét párás és mozdulatlan lett a levegő, néhány csillag erőtlenül ragyogott a halványan derengő égbolton.

Hamish fogta a kuka tetejét, és ösztönös mozdulattal visszatette a helyére. Olyan volt, mintha a szél a Tommel-kastély felé száguldott volna. A férfi babonásan megborzongott.

– Ostobaság! – korholta magát, miközben bement a házba. – Éppolyan szamárság, mint Jenny képzeletbeli őrültje odafent a kastélyban.

Negyedik fejezet

 

tátogat, ím, a Halál,

s poklokon átdübörög

ALFRED, LORD TENNYSON

 

Amikor reggel a társaság összegyűlt az autóbusz előtt, a táj elvesztette a maga kristálytiszta, éles színeit. A terv szerint egy haltenyésztő telepet látogatnak meg, ebédre visszatérnek a szállodába, majd lazítással töltik a délutánt: teniszeznek, vagy krikettet játszanak a parkban.

Bár korán volt még, Crystal ennek dacára megjelent a busznál. Rövid nyári ruhát viselt, amely vajmi keveset hagyott a képzeletre bámulatos alakjából.

– A néni nem jön – közölte. – Elment. Üzenetet hagyott, hogy lement a kora reggeli járathoz.

A nők láthatóan föllélegeztek.

– Hál’ istennek – motyogta Maria.

Priscilla nézte, amint a régi Volkswagen minibusz elhajt a társasággal, és feszengve azon tűnődött, hátha Peta mégiscsak meggondolta magát Sean viselkedésével kapcsolatban.

Mr. Johnson, a szállodaigazgató lépett a lányhoz.

– Csakhogy megszabadulunk tőlük – sóhajtotta.

– Mrs. Gore fölkelt és távozott – mondta Priscilla.

– Akkor jó lesz, ha máris szólok Seannak, hogy ne vesződjön az ebédkészítéssel. Nem kedvelem azt a dagadt nőszemélyt, de csodákat művelt Seannal. Lamentálás nélkül mindent megcsinál. Már kezdtem azt hinni, hogy Peta Gore igazi kincs. Mondja, miért nem vesz ki egy szabadnapot? A nő elment, és az apja sincs itt, hogy szekálja.

– Mi lesz az ebédeltetéssel?

– Az összes pincérnő munkába állt, és én is itt leszek.

Priscilla habozott, majd így szólt:

– Talán magamhoz veszek egy ebédcsomagot, és elmegyek valamerre.

A szinte szervilis Sean segítségével két személynek is elegendő ételt pakolt egy piknikkosárba, beemelte a Range Roverbe, majd lehajtott a rendőrőrshöz.

Hamish az előkertjében egy nyugágyon heverve újságot olvasgatott.

– Látom, sikerült megfékezned a bűnözési hullámot Lochdubh-ban – jegyezte meg a lány. – Ha most Blair detektív-főfelügyelő látna…

– Az az átok Spanyolországban üdül. Mi hozott ide? Minden rendben van fönt a kastélyban?

– Nagyon is. Peta elment. Egy üzenetet hagyott, miszerint legyalogolt, hogy elkapja a reggeli autóbuszt.

Hamish lassan letette kezéből az újságot.

– Ez fura – motyogta.

– Mi a fura? Mármint, mi lehet annyira meglepő egy olyan nő viselkedésében, akinek az egész életstílusa furcsa?

– Hát valószínűleg volt nála egy nehéz bőrönd…

– Miért? Egyáltalán nem öltözött valami jól. Néhány bő pamutruha meg hasonló…

– Egy ilyen zabagép eldugott volna valami finomságot a bőröndjében. Talán egy egész sonkát és néhány marhaoldalast.

– Nos, ha így volt is, mostanra már megette. De hová akarsz kilyukadni?

– Egy kövér nő, akinek rengeteg pénze van, hajnalok hajnalán fölkel, és lecipeli a bőröndjét az országútig, hogy várjon az autóbuszra… Ez naggyon különös. Ráadásul, ha torkig lett az egésszel, sokkal inkább rávallott volna, ha ezt mindenkivel közli, mielőtt távozik. És az unokahúgának mindenképpen mondott volna valamit.

– Régóta nem volt dolgod bűnténnyel – jegyezte meg nevetve Priscilla. – A nő elment, és kész. Van kedved piknikezni? Fölmegyünk valahová a lápra, ahol szívhatunk egy kis friss levegőt.

– Boldogan. Csak bekapcsolom az üzenetrögzítőt. És bedobom a kocsiba az egyenruhámat.

– Te valami zűrre számítasz.

– Sosem lehet tudni. Nem szeretném, ha belefutnánk valamibe, és civilben lennék, amikor rohanva érkeznek a kapitányságról a zsaruk…

– Ez az időjárás az oka – csóválta fejét a lány. – Ez mindenkit megőrjít. Még mindig ragadósan párás, és levél se rezdül. Mintha fenyegetést hordozna.

Maria, miután a társaság visszaért a szállodába, egyenesen Peta szobájába ment. Az öltözőasztalkán ott volt az írógéppel írt üzenet, amelyet nem írt alá.

Ez állt a papíron: „Elmentem, hogy elérjem a kora reggeli autóbuszt. Torkig vagyok ezzel a hellyel.”

Maria homlokráncolva nézte az üzenetet. Történt valami, ami felbosszantotta Petát? Kinyitotta a szekrényt, aztán a fiókokat. Az üzlettársa összes ruhája eltűnt. Aztán bement a fürdőszobába. Az első, amit észrevett, Peta neszesszerje volt, mely a zsinórján lógott az egyik vízcsapról. Leakasztotta és kinyitotta. Dezodor, fogkrém, hajcsatok meg egy drága szappan volt benne. Peta fogkeféjét azonban nem látta. A zavarban levő, egyszersmind megkönnyebbült Maria magához vette a kis táskát. Majd Londonban visszaadja Petának.

Jenny Trask egy nyugágyon ült a gyepen. Peta már nem volt velük, így lecsendesültek a dolgok. Mary French krikettezni tanította Matthew Cowpert, magas, parancsoló hangja eljutott Jenny füléig. A teniszpálya felől vidám nevetés hangja hallatszott. Deborah teniszezett Sir Bernarddal. Peter Trumpington és Jessica Fitt a virágágyások mellett sétálgatott. Jennyt kicsit bosszantotta, hogy Peter, noha kétségtelenül felületes fiatalembernek látszott, akivel nemigen lehet intelligens beszélgetést folytatni, viszont jóképű és gazdag, furamód fesztelenül érzi magát a hervatag Jessicával.

Noha meglehetősen kishitű volt, azt azért tudta, hogy messze ő a legjobb külsejű a nők között, természetesen Crystalt nem számítva, aki a közelében napozott a pázsiton egy elképesztően falatnyi bikiniben.

Árnyék vetődött Jenny fölé, s a lány fölpillantott. John Taylor állt ott, udvariasan megemelve a kalapját.

– Nem bánja, ha csatlakozom?

– Örülök neki – felelte udvariasan Jenny.

A férfi odahúzott egy nyugágyat, és leült.

– Nem tartja furcsának, hogy Peta így ment el? – kérdezte a lány.

Anélkül, hogy tudta volna, a férfi szinte ugyanazt mondta, mint korábban Priscilla:

– Vele kapcsolatban minden furcsa.

– Meglehet, de rettentően hiú volt, és… Jaj, istenem, úgy beszélek róla, mintha már nem élne. Nos, szemlátomást abban lelte a kedvét, hogy ingerelte Mariát, és versengett vele. Hihetetlen, hogy úgy ment el innen, hogy előtte nem hibáztatott senkit.

– Talán ily módon fejezte ki a tiltakozását – felelte lassan John. – Maria, ha jól látom, aggódik, és Peta talán épp ezt a hatást akarta kiváltani.

– De reggeli nélkül ment el! Na, mindegy. Ez a látogatás legalább rávezetett, hogy elgondolkodjam a karrieremről.

– Milyen tekintetben? – kérdezte John. – Azt hittem, a jövetelének célja a férjhez menés.

– Igen, az volt. Bizonyos tekintetben hálás vagyok Petának, amiért ilyen visszataszítóvá tette ezt az egész társkereső és házasságközvetítő üzletágat. Azon tűnődöm, hogy beiratkozom a jogra.

John hirtelen támadt nehezteléssel nézett a lányra.

– És kétség sem fér hozzá, hogy bíró lesz önből. Tudja, miért?

– Nem.

– Azért, mert a tessék-lássék engedékenység lassan tönkreteszi az ország jogrendszerét. Egy olyanból, mint maga, bírót csinálnak, no nem a tehetsége, a zsenialitása vagy a képességei miatt, hanem pusztán azért, mert nő. Először az etnikai kisebbségek voltak soron, most a nyavalyás nők.

– Még csak neki se láttam a tanulásnak – felelte erőtlenül Jenny –, de ön már előre minősíti a képességeimet. Ez aligha helyes jogfelfogás.

– Lárifári! – csattant fel John, majd fölállt, és dühösen elvonult.

Kellemetlen alak – gondolta Jenny, miközben a férfit követte a tekintetével. – Mégis kicsoda ő, hogy ilyen magas lóról beszéljen velem? A színházban ott tüsténkedett Peta körül, és hízelgett neki.

Nemsokára föltápászkodott a nyugágyból, és bement az épületbe. Mr. Johnson és Sean állt a recepciós pultnál. A séf épp azt állította, hogy „a kövér nő” egészen biztosan reggelizett; jobban mondva, ha jól tudja, a szálloda egyik piknikkosarával ment el, és különféle ínyencségekkel a konyhából. Mr. Johnson megjegyezte, hogy Priscilla csomagolt össze, és vitt magával egy piknikkosarat, mire Sean azt felelte, arról tud. Valószínűleg azzal a semmittevő rendőrrel romantikázik.

Jenny fölment a szobájába. Tehát van valami Priscilla és Hamish között. De annak ellenére, hogy már egy ideje biztosan ismerik egymást, nincsenek eljegyezve.

A lány megfordult, és leszaladt a lépcsőn. Mr. Johnson még mindig Seannal vitatkozott. Félbeszakította őket, és megkérdezte az igazgatót, elkérhetné-e a szálloda egyik kocsiját.

– Lássuk csak – gondolkodott hangosan Mr. Johnson. – Priscilla elvitte a Range Rovert, Dougie a Minit kérte el, az ezredes a saját kocsijával van. A régi Volvo kint lesz, elöl. Azt elviheti. A kulcsot benne találja.

– Elfelejtettem korábban megkérdezni, fizetnem kell az üzemanyagért?

– Ha rövid útra megy, nem. De sose hagyja üresen a tankot. Ha nagyobb távolságot tesz meg, mindig tankoljon bele annyit, amennyit elhasznált. Megvan nálunk a jogosítványszáma?

– Múltkor Priscilla fölírta.

– Akkor rendben. A maga helyében azonban nem mennék túl messze. Rossz idő várható.

– Hiszen egyetlen felhő sincs az égen.

– Az előrejelzés rossz időt mond, és lilás köd ül a hegyeken, ami vihart jelent.

Jenny beszállt az autóba, az összes ablakot kinyitotta, és elhúzta a napfénytetőt is. Gyorsan lehajtott a rendőrőrshöz, de Hamishnek nyomát sem látta. Ezek szerint alighanem Priscillával piknikezik. A lány továbbgurult a kikötőhöz, a partfalnál állította le a kocsit.

Melege volt, és szomjazott, így aztán bement a lochdubh-i kocsmába, ahol gin-tonikot rendelt, ám tüstént azt kívánta, bárcsak ne rendelt volna, ugyanis a bár teli volt férfiakkal, egyetlen nőt sem látott.

– Mennyi lesz? – kérdezte a csapost.

– A fickó ott a pult végén, az fizette.

Jenny elpirult.

– Kicsoda? Hogyan? Én igazán…

Magas, munkásruhát viselő fiatalember ment oda hozzá.

– Hát nagyon úgy festett, mint akinek szüksége van egy italra – mondta. Lefegyverző mosolya volt, sűrű, fekete, hullámos haja és nagyon kék szeme.

– Maga hívott meg? – kérdezte Jenny.

– Igen, mindig szívesen fizetek egy szép lánynak egy pohár italt. A Baxter Erdőgazdaságnál dolgozom, az öböl túloldalán, de mára végeztünk. Az egyik fickó kidőlt a hőségtől.

Jenny ellazult. A férfi ártalmatlannak és barátságosnak tűnt. A lány megitta az italt, miközben beszélgettek, majd ő fizette a következő rundot, aztán valahogy ott találták magukat az egyik nyikorgó kocsmaasztal mellett, s az életük történetét mesélték egymásnak. Jenny merőben megfeledkezett Hamish Macbethről.

A rendőr és Priscilla későn költötték el az ebédjüket. Hamish váratlanul úgy viselkedett, mint azok a bosszantó alakok, akik sosem tudják eldönteni, melyik helyet válasszák piknikezésre, ám a lány végül fellázadt. Miután jó néhányszor körbejárták a keskeny, kanyargós felföldi utakat, a lápvidék tetején egyszer csak megállt egy olyan helyen, ahonnan jó kilátás nyílt mind a kastélyra, mind a környező vidékre.

Miközben falatoztak, Hamish állandóan Peta távozásáról beszélt, csűrte-csavarta a miérteket, mígnem Priscilla élesen fölcsattant:

– Már a nő neve hallatán is elalszom. Ejtsd már ezt a témát, Hamish.

A férfi szeme csúfolódva villant.

– Miről szeretnél beszélni? Rólunk?

– Ne butáskodj!

– Mi ebben a butaság? – kérdezte elszánt huncutsággal a férfi. – Elvégre itt vagyunk… egy férfi és egy nő, a romantikus skót Felföldön.

– A skót Felföld csak azoknak romantikus, akik nem itt élnek – felelte valami más témát keresve Priscilla. – Nézd azokat az egerészölyveket!

Hamish leárnyékolta a szemét, és fölpillantott az égre. Nem messze tőlük két madár körözött lustán az égbolton.

– Az egerészölyvek helyesen gondolkodnak – jegyezte meg. – Nekik nem kell házasságközvetítő ügynökség. Még mindig be akarsz lépni a Magányos Szívekhez?

– Természetesen nem. De mi ütött beléd, Hamish? Van benned valami… nyugtalanító.

– Ha azt akarod, hogy nyugodt legyek, ne egyezz bele a csókolózásba.

– Én csak egy puszinak szántam az arcodra.

– Jaj, Priscilla! – Hamish közelebb húzódott a lányhoz a ruganyos hangán, aki elkerekedett szemmel nézett rá, s ökölbe szorította a kezét. Aztán átkarolta a vállát, s az övé felé fordította az arcát.

Sikoly hasított a néma tájba. Hangos, félelmetes sikoly.

Hamish talpra ugrott, és találomra körülnézett. A sikítás közelebbről hallatszott, most olyannak tűnt, mint egy alagút felé tartó régi gőzmozdony fütyülése.

A rendőr kirohant az útra. Egy kisfiút látott, aki egy még kisebb gyereket húzva maga után lefelé szaladt az úton, és sikoltozott.

A gyerekek egyenesen Hamishbe szaladtak, az idősebbik átkarolta a térdét.

– Nyugi, nyugi! – mondta komolyan Hamish, mire a fiú abbahagyta a sikoltozást, és bömbölni kezdett. Hamish lefejtette őt magáról, majd megfogta a vállát. Fölismerte a gyerekeket, Jamie Ferguson volt, meg a kisöccse, Bill.

– Jamie! Jamie! Én vagyok az, Hamish Macbeth. Mi a baj?

– Meghalt! – kiáltotta Jamie, és újra elfogta a zokogás.

– Hol? – Hamish kicsit megrázta a gyereket.

– Hát ott. – A kisfiú arrafelé mutatott, ahonnan jöttek, a köröző egerészölyvek irányába.

Priscilla is kijött hozzájuk az útra.

– Gondoskodj róluk – mondta Hamish. – Adjál nekik forró édes teát, még maradt valamennyi a kancsóban.

Futva indult el fölfelé az úton.

A vidék minden centiméterét ismerte, tudta, hogy a következő kanyarnál, ott, ahol a ragadozó madarak köröznek, egy használaton kívüli kőbánya van, amely kis amfiteátrumot formál az országút mellett.

Lerobogott a bányába, és körülnézett. Egy hatalmas kőtömb mögül lábfejet látott kikandikálni, egy kövér, szandálba bújtatott lábfejet, festett körmökkel.

Megkerülte a követ.

Peta Gore hanyatt feküdt, élettelen szeme a rezes színű égboltra meredt. Egyik kezében hatalmas, félig megevett szendvics. A legrémesebb, a végső megaláztatás azonban a szájába gyömöszölt nagy, piros alma volt.

A rendőr lehajolt, megfogta a nő pulzusát. Ösztönösen csinálta, ámbár tudta, hogy halott. Keréknyomokat pillantott meg. Halványak voltak a bánya kövezetének porában. Aztán fölegyenesedett, és fölnézett az égre. Már sötétebb volt a színe, és párás fuvallat érintette az arcát.

Kétségbeesetten rohant vissza oda, ahol Priscilla a két gyereket pátyolgatta.

– Peta az. Halott – mondta. – Vidd le a két fiút Lochdubh-ba, hívd fel Strathbane-t, aztán hozz segítséget. Szedj össze néhány férfit, mondd meg nekik, hogy hozzanak ponyvákat meg sátrat. Hamarosan kitör a vihar. Igyekezzetek! A francba, az egyenruhám!

Előkapta a Range Rover rakteréből az uniformist, sebesen lekapta magáról a kényelmes civil ruhát, és átöltözött, miközben Priscilla gyors, ügyes mozdulatokkal eltakarította a piknik maradékát és beimádkozta a remegő fiúkat a kocsiba.

Hamish visszaszaladt a kőbányához, ahol a holttest hevert. Ezúttal azonban előtte őrködött, véletlenül sem akart rátaposni valamilyen nyomra. Karjával verdesve próbálta elhessegetni az egerészölyveket, s csak annak örült, hogy nem szálltak le lakmározni, mielőtt a srácok fölfedezték a testet.

Tejfehérre változott az ég. Alighanem mindjárt itt a vihar. A rendőr inkább tapasztalatból tudta, mintsem a nyugat felől süvöltő szélből. Az égbolt előbb szürke lesz, aztán fekete, majd úgy szakad az eső, mintha dézsából öntenék, s hacsak nem az emberek érkeznek meg előbb a sátorvásznakkal, elmos minden nyomot, annak a gumiabroncsnak a rajzolatát is.

 

*

 

Jenny Trask elszalasztotta a nagy felbolydulást, amelyet Priscilla okozott, amikor berobbant a bárba, addigra ugyanis már távozott a favágójával, Brian Mulligannel. Hihetetlenül sokat ittak, aztán magával vitte a férfit a kastélyszálló bárjába, ahol folytatták az italozást. A bár ajtaján átkukucskálva Jenny látta, hogy sem az előcsarnokban, sem a portáspult mögött nincs senki, így aztán jó ötletnek tűnt fölcsempészni Briant a szobájába, ahol végül a gyűrött lepedők közt úgy érezte, mozog a föld, s az egymást követő dörgések mintha alapjaiban rázták volna meg a kastély épületét.

Odakint a Volvo nyitott ablakokkal és napfénytetővel állt a dühöngő viharban, s a bezúduló esővíz elárasztotta a kocsit.

Hamish minden ízében reszketve állt a szakadó esőben. Peta holtteste fölé sátrat emeltek, a kőbánya java részét ponyvákkal terítették le. Doktor Brodie megvizsgálta a testet, aztán közölte, hogy véleménye szerint Peta az egész almát mohón begyömöszölte a szájába, és megfulladt. Hamish lassan csóválva a fejét mindössze annyit fűzött hozzá, kíváncsi lesz, mit szól majd ehhez a rendőrségi patológus.

Odakint az úton falubeli férfiak ücsörögtek az autókban, whiskys üvegeket adtak körbe, és izgatottan beszélgettek.

És éppen amikor tovagomolyogtak a viharfelhők, s halvány fény kezdte bevilágítani a nyomasztó helyszínt, megérkezett a strathbane-i kapitányságról a rendőrcsapat.

Hamish döbbenetére nem más szállt ki elsőként az egyik autóból, mint Blair detektív-főfelügyelő meg beosztottai, Harry MacNab és Jimmy Anderson nyomozók.

Hamish ostobán meredt a főfelügyelőre.

– Azt hittem, Spanyolországban van.

– Ja. Hát visszajöttem – morogta Blair. – Álljon félre, öcskös, és engedje oda a szakértőket.

A fehér overallos helyszínelők már készen álltak. A rendőrségi patológus bement a sátorba, majd kidugta fejét a hasítékon.

– Az eső elállt. Ezt elvihetik.

Jó néhány rendőr bontotta le a sátrat. Bágyadt napsugár sütött az égről, megvilágította Peta élettelen arcát.

– Éppolyan, mint egy nyárson sült disznó – jegyezte meg röhögve Blair.

Doktor Brodie lépett közelebb hozzájuk.

– Épp azt magyaráztam Macbethnek – mondta a patológusnak –, hogy a hölgyet nagyevőnek tartották, az egész falu erről beszélt. Ide jött piknikezni, betömött egy egész almát a szájába, és megfulladt.

– Fulladás okozta a halálát, ez biztos – felelte a kórboncnok, és ismét letérdelt a holttest mellé.

Blair bosszúságára Hamish ment oda. Hosszú ujjával Peta orrlyukára bökött.

– Nézzék azokat az apró sérüléseket – mondta. – Azt hiszem, valaki begyömöszölte az almát a szájába, és olyan erősen összeszorította az orrát, hogy ne kaphasson levegőt. Nyilvánvaló gyilkosság. Kavicsos részen fekszik, és látni lehet, hol verte föl a lábfeje a kavicsot, miközben vonaglott.

– Jaj, az isten szerelmére! – nyögött fel Blair. – Talán a szakértőkre kéne hagynia a diagnózist, nagyokos.

A patológus azonban kíváncsian kapta fel a fejét.

– Maga ismeri ezt a nőt, Macbeth?

– Igen. Peta Gore a neve. Partner volt a Magányos Szívek Klubja házasságközvetítő ügynökségnél, amely fölhozta néhány ügyfelét a Tommel-kastélyszállóba, ahol pillanatnyilag is tartózkodnak. Noha Mrs. Gore üzlettárs, a céget valójában Maria Worth vezeti, aki igyekezett titokban tartani az utazást az áldozat elől. Peta Gore ma reggel hagyott egy üzenetet, miszerint elmegy, mégpedig gyalog, hogy elérje a reggeli autóbuszt. Csakhogy hol vannak a ruhái, hol a bőröndje? És hosszú az út a buszmegállóig.

A kórboncnok újra a holttest fölé hajolt.

– Igaza lehet. Gondoljanak csak bele… ha a nő fulladozni kezdett, kivehette volna az almát a szájából. Ez gyilkosság, mégpedig egy páratlanul elvetemült gyilkosság. És mondok maguknak még valamit. Bár nem mindig lehet pontosan megállapítani a halál időpontját, azért megkockáztatnám a feltételezést, és azt mondom, valamikor a múlt éjszaka halt meg.

Óvatosan felszedték a földről a ponyvákat, a rendőrségi fotós pedig felvételeket készített a keréknyomokról.

– Nagyon halvány – mondta –, szerencse, hogy itt volt, és sikerült lefedetnie, Macbeth.

Blair haragos tekintetet vetett Hamish felé. Kétségtelen, hogy oldott már meg gyilkossági ügyeket, és hagyta, hogy ő arassa le a sikert, de mielőtt elindultak a kapitányságról, a főnök ezt mondta neki: „Ha gyilkosság történt, Hamish biztosan hamar előrukkol egy ötlettel, hogy ki tette.” Ez bizony fájt. Ami még rosszabb, a rendőrfőnök Hamishként utalt Macbethre, Blairnek pedig nagyon nem tetszett ez a bizalmaskodás.

Átölelte a rendőr vállát.

– Maga bőrig ázott, öcskös – mondta. – Menjen, szaladjon le az őrsére, és szárítkozzon meg. Anderson leviszi. Egyébként a maga kocsija hol van?

Hamishnek nem állt szándékában elmesélni, hogy szolgálati időben a lápon piknikezett Priscillával – legalábbis egyelőre nem.

– Két kisfiú találta meg a holttestet – felelte. – Megkértem valakit, hogy vigye haza őket.

– Akkor Andersonnal megy. Majd telefonálok, ha szükségünk lesz magára.

– Azt jól teszi – vágta rá Hamish –, különben kénytelen leszek független jelentést írni Strathbane-be. – Elsétált Jimmy Andersonnal, ott hagyva az utána bámuló Blairt.

– Mi hozta vissza ezt a vén utálatost Spanyolországból? – kérdezte Jimmytől, immár Lochdubh felé az autóban.

Az ég már majdnem kitisztult, de élénk szél támadt, s felborzolta az öböl vizét. Az aranyidőnek vége, és valaki meggyilkolta Petát.

– Egy bárban piált valahol a Costa Braván – felelte a nyomozó –, belekötött egy spanyolba, végül bemosott neki. Szóval a spanyol hívja a rendőröket, kiderül, hogy valami városi nagykutya. Blair tiltakozik, ő is rendőr, mire a spanyol zsaruk közlik vele, hogy akkor ez még nagyobb szégyen, és ha nem akarja, hogy az esetnek nyoma maradjon, jobban teszi, ha felül az első repülőgépre.

– Jaj, miért is nem tartóztatták le? – füstölgött Hamish.

Amikor Mr. Johnson a vihar után kilépett a kastélyból, ott találta a beázott Volvót. Előkerített két szobalányt, utasításba adta, hogy szárítsák meg a kocsi csuromvizes belsejét, és töröljék fényesre, aztán egyenesen a recepcióra ment. Látta, hogy Jenny kulcsa nincs a helyén, vagyis a lány kétségkívül a szobájában tartózkodik.

Fölment hát, és hangosan bekopogott. A nagy nehezen magához térő Jenny tökéletesen megfeledkezett arról, hogy rajta kívül más is van az ágyában, és kiszólt:

– Tessék!

Mr. Johnson belépett a szállodaszobába, és megtorpant. Az ágyban Jenny mellett egy férfi tápászkodott fel, zavart ábrázattal. A fesztelen szabad szerelem még nem érte el a távoli északot, s a Tommel-kastélyszállóban közös szobában lakó pároktól elvárták, hogy házasok legyenek, vagy legalább legyen bennük annyi tisztesség, hogy úgy tegyenek, mintha azok volnának.

– Miután elkészült, Miss Trask – mondta nagy komolyan az igazgató –, kérem, jöjjön az irodámba. – Megfordult, kisétált, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Jobb lesz, ha most elmész – szólalt meg Jenny.

– Ugyan, szivi – nevetett Brian –, csak nem félsz ettől a pökhendi sznobtól?

– Nem, nem. Menned kell – felelte szinte hisztérikusan a lány.

A férfi fölkelt, lustán nyújtózkodott, és felvette a ruháit, mialatt Jenny összekapkodta a sajátját, és szégyentől vörös arccal bemenekült a fürdőszobába.

Miután felöltözködött, sokáig állt ott, azt remélve, hogy Brian eltűnik.

Végül kinyitotta az ajtót. A férfi az ágyon ült, amikor meglátta őt, felállt.

– Kifelé! – mondta erőtlenül Jenny.

A férfi vigyorogva rákacsintott.

A lány a hálószobaajtóhoz lépett, és szélesre tárta. Brian rácsapott a fenekére, majd hetykén fütyörészve kisétált.

Jenny egy székre roskadt. Kiszáradt a szája, sajgott a feje. Hogy is művelhetett ilyet, és pont egy ekkora tuskóval? Hogy is tűnhetett annyira vonzónak, olyan érdekesnek?

Brian számára csak egy könnyen hanyatt dönthető, futó kaland volt, és tessék, most neki kell szembenéznie az igazgatóval.

De nem mozdult. Ült ott a semmibe meredve, és azt kívánta, bárcsak ő is elfuthatna innen, ahogyan Peta.

Hamish száraz ruhát vett, majd átment Fergusonékhoz kikérdezni a két fiút. Apjuké volt a lochdubh-i pékség, a család az üzlet fölött lakott. A rendőr a lakáshoz vezető lépcsőn futott össze dr. Brodie-val.

– Csak nyugtatót adtam a srácoknak – mondta az orvos. – Valójában két emésztésjavító tablettát kaptak, de a szülők azt hiszik, nyugtatót, és csak ez számít. Az emberek mindig valami gyógyszert akarnak, ez a baj velük.

Hamish fölment és bekopogott. Mrs. Ferguson nyitott ajtót, sovány, lelenckülsejű nő volt, bár a keze hatalmas, erős és kivörösödött.

– Ó, Hamish! – mondta, amikor meglátta a rendőrt. – Muszáj most beszélnie a kicsikkel?

– Mindössze egy perc – felelte Hamish. – Hol vannak?

– Televíziót néznek.

A rendőr bement a kicsi, zsúfolt nappaliba. A fiúk pizsamában és köntösben a Rémálom az Elm utcában egyik epizódját nézték. A rendőr kikapcsolta a készüléket.

– Ez nem tesz jót nektek.

– Bevettük a tablettákat – büszkélkedett Jamie. – Brodie doktor bácsi azt mondta, félelem elleni tabletták.

– De biztosan nem akartok rosszat álmodni, miután a gyógyszer hatása elmúlt – felelte Hamish. – Olvassatok inkább képregényt. – Fölemelt egyet a dívány melletti kupacból. A rémes borítón egy zöld földönkívüli éppen meg akart erőszakolni egy nőt, akiről félig le volt tépve a ruha. Zorg bosszúja, ez volt a címe. Borzongva tette le az újságot. – Talán mégsem. Nos, fiúk – vette elő a jegyzetfüzetét –, meséljétek el nekem, hogyan találtátok meg a holttestet. Jamie, te mondd el.

– Fölmentünk a hegyre sétálni… – kezdte a gyerek. – Meg akartuk nézni Bill-lel a régi kőbányát, és akkor vettük észre. Ronda volt. Azok a nagy, kimeredő szemek! – A fiú nyelt egyet.

– Ez hánykor történt?

Jamie riadtnak tűnt, Bill azonban beszélni kezdett.

– Kettőkor. Kaptam egy új órát. – Büszkén emelte föl madárcsontú csuklóját, hogy megmutassa az olcsó digitális karórát.

– Hozzányúltatok?

– Nem, csak futottunk, ahogy a lábunk bírta.

– Miért volt egy… egy alma a szájában? – kérdezte suttogva Jamie.

Nyilván azért, mert valaki belegyömöszölte, gondolta Hamish, de becsukta a jegyzetfüzetét, és inkább így felelt:

– Egyelőre ennyi, srácok. Ha bármi más eszembe jut, szólok nektek.

Frank Ferguson, a pék jött fölfelé a lépcsőn, amikor Hamish távozott.

– Csúnya ügy – mondta. – Hogy vannak a kölykök?

– Minden rendben lesz velük – felelte a rendőr. – De tiltsa meg nekik, hogy horrorfilmeket nézzenek. Egyáltalán nem kéne ilyesmit megnézniük.

– Jaj, mit tehet az ember manapság? Mindenki ezeket nézi. A kövér nő volt az?

– Igen, ő.

– Halálra zabálta magát?

– Talán – felelte kurtán Hamish. – Majd elmondom.

Ötödik fejezet

 

Ő az a fajta nő – mondta Mould… –,

aki szinte minden ok nélkül hajlandó elásni,

és szépen is csinálja.