ŐSKELETI, GERMÁN ÉS SZLÁV MYTHOLOGIA

A MAGYAROK MYTHOLOGIÁJA

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ÍRTA

 

 

LATKÓCZY MIHÁLY

(1911)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

GYULA, 2012

 

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

 

ISBN 978-615-5301-24-7 PDF

ISBN 978-615-5301-25-4 EPUB

 

ELŐSZÓ

 

 

Latkóczy Mihály középiskolai tanár nevelői munkája mellett magas szinten foglalkozott irodalommal. Széles műveltségű és látókörű pedagógus volt, kinek klasszika-filológiai tudása és elmélyültsége széles körben ismert volt. Közreműködő szerkesztője volt a Pallasz nagy Lexikonának, valamint az Ókori lexikonnak.

 

A kiadónk által most ismét közre bocsátott műve 1911-ben jelent meg Csiky Gergely Görög-római mythologia című művének kiegészítéséül. Önálló kiadását és megjelentetését indokolja a szerző személye és a téma korunkban és mindennapjainkban jelen lévő valósága és aktualitása.

 

A Kiadó

 

 

 

TARTALOM

 

 

Egyiptomi mythologia

I.A régibb istenségek

II.Ozirisz és köre

Assyr-babyloni vallás

Phoeniciai vallás

I.Phoeniciai istenségek

II.Idegenből jött istenségek

Indus mythologia

A természetvallás

A Brahma-vallás

A Budha-vallás

Méd-perzsa mythologia

Germán mythologia

1.Hogyan támadt és milyen lett a mindenség?

2.Vodan (Odin) és köre

3.Thunar, Thor és családja

4.Thyr más néven Zio

5.Bragi, Idun és körük

6.Freya és Freyer

7.Balder halála és Loki bűnhődése

8.«Az istenek alkonya» (Ragnarok)

Szláv mythologia

Svarog

Perun (Perkun)

Napistenek

Sventovit (Szvantovit)

Podaga

Veles (Volos)

Strilog

Vesna és Morana

Devana, Sieba (Siba)

Szellemek (Vilák, Ruszalkák, Jaga-Baba)

Évszakok és hónapok

Óriások, hazajáró lelkek, ősök szellemei

Magyar mythologia

A magyar mythologia korszakai

Mythologiánk istencsaládai

Boldogasszonyok, szépasszonyok

Kisistenek

Rosszak

 

EGYIPTOMI MYTHOLOGIA.

A Nilus csodás országának népe eredetileg úgy látszik csakis a Nilust és a napot tisztelte. Ehhez járult az ősök tisztelete, s mindebből lassankint egy oly sajátszerű vallásos rendszer fejlődött, melynek kulcsát egyedül a papok tartották kezökben. Titokzatos volt, mint a sphynx, mely a szertartásokra nézett. Az egyiptomi Pantheonban a Nap mellett a Hold is előfordúl, azután különféle természeti tünemények, a tünemények alapjáúl szolgáló természeti erők, sőt az isteni Ész is, a mely mindezeket általhatja és élteti. Lassankint az egyes vidékek is érvényesülnek a mythologiában, a mennyiben mindeniknek megvolt a maga külön istensége, a melyhez minél több mythost fűztek. Ezen általános vonásokat feltüntető rendszerből külön-külön két nagyobb istencsoport emelkedik ki: a régibb istenek, továbbá Osiris és köre. Ebben a rangsorban uralkodtak évezredeken, e szerint vonulnak fel papjaikkal és kedves állataikkal az «Aidá»-ban a szinpadon.

 

I. fejezet. - A régibb istenségek.

NETH (NEITH).

Egyike annak a négy világalkotó ős elemnek, melyek együttesen egy ötödikben egyesülnek. Nevük Net, Nef, Sebak és Sechet; együttesen Amun. Net a mindenség anyja, az ősanyag, melynek megtestesülése a Nilus folyó iszapja. Minden, a mi létezik, belőle eredt; a nap, az ég, a föld, az istenek. Ő az a titokzatos istenasszony, kinek fátyolos szobra Saisban állott, s a kit egy híres felirat a saisi templomban így jellemez: «Én vagyok az, a ki volt, a ki van és a ki lesz, fátyolomat még soha senki fel nem lebbentette!». A görögök, kik közül a hires Szolon az istenasszony papjaihoz el is zarándokolt, Athénével azonosították, a kire Neth jelképei (két nyílvessző, később szövővetélő) tényleg emlékeztetnek, Saisban tiszteletére lámpaünnepet rendeztek, melyet Herodotos részletesen leir.

 

NEF (KNEPH).

Ő az ősszellem, mely az ősanyagot általhatja. Felső-Egyiptomban és Aethiopiában tisztelték, leghiresebb temploma Esneh-ben (Sna) volt, ősrégi képeken ő alakítja az isteneket és embereket, a bölcselők szerint pedig az ő szájából jön ki az a világtojás, melyből Ptah isten kikél. Jelképes állata a kos, melynek szarvai az ő fején is előfordúlnak, szine a zöld. Fején viseli Felső-Egyiptom koronáját, lábainál kétfelől kigyók sziszegnek.

 

SEBAK.

Az osztatlan időnek, az örökkévalóságnak istene, a kit különösen Közép-Egyiptomnak Arsinoe nevű városában tiszteltek. Szent állata a krokodilus, melynek egy-egy szelidített példányát az isten templomaiban ápolták és gondozták. Magát az istent állva vagy ülve ábrázolták krokodilfejjel és kosszarvakkal, melyek között ott van a napkorong; kétfelül tollak és basiliskus (öldöklő szemű kigyó). Sebak szine hasonlóképen a zöld.

 

SECHET (PASHT).

A végtelen térnek megszemélyesítése, a melyből minden támad, s a melybe majdan a világ is visszasülyed. A néphitben külömben istenasszonya a holdnak és születésnek. Szent állata a macska volt, melyet a nép rendkivűl tisztelt, védett és halála után bebalzsamozott. Sechet kedves városa Bubastis volt, a Nilus pelusiumi ága mellett, a hová évenkint egyszer egész Egyiptomból nagy tömegekben és zeneszóval zarándokoltak az emberek. Macskafejjel ábrázolták az istenasszonyt, feje felett a napkoronggal, melyre kigyó tekerődzik.

 

AMUN (AMMON).

Az eddig említett négy istenség egyesítése, Thebának és Meroenak főfőistene. Tisztelete mélyen gyökerezik a nép szivében, czimei: «istenek királya, égnek ura, trónok parancsolója». Kezdetben a termékenységnek, később a napnak istene volt, a kit hol lefelé hajlott szarvú kosnak, hol kosfejű embernek, hol egyszerűen embernek ábrázoltak. Trónon ülve mutatták be, fején két nagy tollal, jobb kezében jogarral, baljában az életnek keresztalakú jelével. Tisztelete elhatott a lybiai (afrikai) sivatag oázisaira is, különösen az egyikre, melynek papjai jóslással foglalkoztak, s a hol Amunt a görög szellem hatása alatt felruházták Zeusz isten tulajdonságaival. Ezt a szentélyt kereste fel Nagy Sándor is, kit a papok Ammon fiának üdvözöltek, s a ki szivesen ábrázoltatta magát apró szarvakkal Ammon isten képére és hasonlatosságára.

 

MENT ÉS MUT.

Ez a két istenség az első helyen áll azoknak sorában, a kik nem mint a mindenséget létrehozó elemek szerepelnek, hanem inkább mint a mindenséget átható és mozgató erők. Ment a termékenység és megtermékenyítés képviselője, kinek tisztelete egész Egyiptomra kiterjedt. Kiválólag mégis Mendes kerületben és annak fővárosában Panopolisban (Chemmi) tisztelték. Szent állata a kecske volt, magát pedig férfi alakban ábrázolták keselyüfejjel. A görögök Mentet Pan istennel azonosították, ép úgy, mint a Ment nőnemű mellékalakját Mut-ot Letóval (Latona). Az egyiptomiak Mutban «a setétség úrnőjét» istenítették, kinek Buto-ban, a Nilus egyik torkolatánál fekvő temploma hires jóslóhelyet rejtett magában. Évenkint nagy ünnepséget ültek benne az istenasszony tiszteletére, azonkívül nagy számmal balzsamozták szentelt állatát, a cziczkányt.

 

PTAH

Az ősi tűznek, az ősi melegnek személyesítője, a kit úgy tekintettek, mint a ki a fejlődésnek indult, de ki nem fejlett világot megérlelte, majd a megérett világon növényeket és állatokat hozott létre. Alsó-Egyiptomnak Memphis nevű városában tisztelték leginkább és férfi alakjában ábrázolták, két kezében az istenek kormánybotjával, a Nilus-kereszttel és a Nilus mérésére szolgáló eszközzel. Testének húsa zöld szinű, fejét odasimuló sapka takarja. Nyakszirtjéről szalag csügg le, melyen viszont harangalakú tokot látunk. Derékon alul mumiaszerű módon van burkolva, sőt megesett az is, hogy fejletlen gyermeknek vagy törpének ábrázolták óriási fejjel. Szent állata a galacsinhajtó bogár (scarabæus), a mely ganéjból golyót alkot (a nap) és azt keletről nyugatra görgeti. A szent vésetekben (hieroglyphok) ő az első, a ki a világtojásból kibújik, sőt helylyel-közzel úgy is előfordul, hogy békafeje van, a mi nyilván az egyiptomiaknak azon hiedelmével függ össze, hogy a béka egyenesen az iszapból keletkezik. Ptah istent tekintették a tűz feltalálójának, a kit az emberek ezért hálából királynak tesznek meg. Ezen a réven az őstörténetben úgy szerepel, mint Egyiptomnak első királya, kinek memphisi templomában a későbbi királyokat megkoronázták. A görögök Ptah istent azonosnak tekintették Hephæstosszal.

 

RA.

A napisten, kiről egy thébai felirat azt mondja, hogy «két világ ura, a ki a napban trónol, és az égnek mélységében nyilatkozik meg.» Férfialakban ábrázolják, hol karvalyfejjel, hol emberi ábrázattal, a mely azonban mindenkor piros szinű. Feje fölött a piros napkorong, melyet kigyók vesznek körül, kezében a nilusi kereszt. Jelképes állatai a karvaly és az oroszlán. Tiszteletének főfészke az az alsó-egyiptomi város, melyet a biblia On-nak, a görögök Heliopolis-nak (nap-város) neveznek. Ünnepségein az ünneplőknek egyrészt a bortól kellett tartózkodniuk, másrészt semmi aranyat sem volt szabad viselniök. Templomában egy fekete szinű bikát tápláltak, (Mnevis) úgy látszik a napnak jelképét. Az egyiptomi királyok hol Ra fiainak, hol magának Ranak nevezték magukat (Phra), s ebből támadt a Pharao elnevezés, mely nem nevet, hanem rangot jelent.

 

ANUKE, PE, AAH.

Három régi istenség, a melyről azonban csakis annyit tudunk, hogy az első az égboltozatnak, a második a földnek, a harmadik a holdnak megszemélyesítése. Mindannyit nőalakban képzelték. Anukét koronával ábrázolták, melyet körös-körül tolldísz környékez, Pe istenasszonyt pedig úgy, a mint az állatövet két karjával átölelve tartja.

 

SZATI.

Nőistenség, a kit északi Egyiptomban Neffel közös templomokban imádtak, Ra leányának neveztek és a levegő-ég parancsoló úrnőjének. Alkalmasint a föld megvilágított felének, tehát a nappalnak istenasszonya. Fején Felső-Egyiptomnak sisakos koronáját viseli, a melyből kétoldalt tehénszarvak nyúlnak ki, arczának szine piros, holott a többi istenasszonyoké közönségesen sárga szinű. Jelképes velejárója, mely a hieroglypheken is előfordul, a nyilvessző. A görögök Hérával azonosították.

 

HATHAR.

Szintén nőalak. Miként az előbbi a világ megvilágított felének, a nappalnak, úgy ez a világ sötétben maradt részének, tehát az éjjelnek megszemélyesítése. Népszerűsége azomban jóval nagyobb volt az előbbinél. Egész Egyiptomban tisztelték, benne látván a létező lények megujhodásának, a születésnek istenasszonyát. Ő az anyja minden életnek, egyúttal pedig legfőbb pártfogója a szerelemnek is, a mihez képest kézi dobot tart és kezében a szerelemnek lánczait szorongatja. Jelképes állata a tehén, melynek alakját néha maga is felveszi, de akkor is, a mikor tisztán emberi alakban jelenik meg, akkor is mindig ott találjuk fején a napkorongot és a szarvakat.

 

THUTI (THOT).

A holdnak megszemélyesítése, a kit már neve (a ragyogó) ebben a minőségben tüntet fel. Ibiszfejjel ábrázolták. Neki tulajdonították a számrendszer és számvetés feltalálását; hitték, hogy Thamus thébai király útján ő tanította meg az emberiséget a mértanra és csillagászatra, a koczkára és ostáblára, végül az irásra és mindennemű művészetekre. Még a túlvilágban is fontos szerepet tulajdonítottak neki. Az elhunytak lelkeit ugyanis a nép hite szerint Anubis és Heru vezetik Ozirisz elé, a kinek Thuti olvassa fel a bünök lajstromát. Mint a túlvilági igazságszolgáltatás ilyen kiváló képviselője Thuti közeli viszonyban van Mazi-val, az igazság istenasszonyával és ezen a réven jelképe a pávatoll. Külömben festéktáblát és nádtollat tart a kezében. Szent városa Hermopolis volt Közép-Egyiptomban, a hol csaknem imádásszerű tisztelettel illették Thutinak két kedves állatát: az ibiszt és a kutyafejű majmot.

 

SET ÉS NUTPE.

Őket tekinti az egyiptomi mythos Ozirisz és Izisz szüleinek, Set az istenek apja, Nutpe viszont az égiek anyja. Set-et rendesen arról lehet megismerni, hogy fején hordja jelvényét: a ludat, Nutpe viszont vizes edényt visel fején, a melyből siremlékeken vizet önt az elhunytak lelkére.

 

II. fejezet. - Ozirisz és köre.

Setnek és Nutpének öt gyermeke volt, közöttük Ozirisz és Izisz. Ez a kettő nem csupán testvér, de házastárs is egyúttal. Ozirisz szoktatta Egyiptom lakóit tisztább és nemesebb erkölcsökre, megtanította őket, hogy kell a földet művelni s mindezt korántsem erőszakkal cselekedte, hanem a dalnak és költészetnek édes erejével. Míg azonban így az országban körüljárt és áldást terjesztett, addig gonosz és alattomos testvére, Szet (Typhon) galád terveket kovácsolt Ozirisznek élete ellen. Terveibe 72 gonosz embert vont be, azonkivül pedig egyiptomi szokás szerint egy pompás ajándék-koporsót csináltatott, melynek hossza megfelelt Ozirisz testi nagyságának. Azután szinlelt szivességgel nagy lakomát rendezett, a melyre a hazatérő testvért is meghivta. Mikor a pohár javában bujdosott, behozatta a koporsót és a bámuló vendégseregnek kijelentette, hogy közülök annak szánja, a kinek testére a legalkalmasabb. Egymásután feküdtek bele a vendégek, közöttük természetesen Ozirisz is. De mihelyt ő benne volt, az összeesküvők nyomban rácsapták a födelet, rászegezték, sőt még olvasztott ólmot is öntöttek bele. Aztán a koporsót a Nilusba dobták és eltávoztak.

A gonosztettnek hírére sirás és jajveszéklés támadt egész Egyiptomban. Legjobban sirt Izisz, a ki nem nyugodott, mig csak megölt hitestársát Anubisnak, Ozirisz fiának segítségével meg nem találta. Mihelyt első heves fájdalmából magához tért, a koporsót egy papiruszbozótba rejtette, azután pedig fölkereste fiát Har-t (Horus), a ki Ptenetoban nevelkedett. Eközben Szet, a ki a környéken vadászott, a hold fényénél ráakadt az elrejtett koporsóra, a melyről azt hitte, hogy már régen valahol a tengerben hever. Dühében tizennégy darabra tépte a holttestet és aztán útjában elszórta az egyes darabokat. Izisz új fájdalommal, új panaszszal fogadta ezt a gonoszságot, de nem nyugodott bele, hogy kedves hitestársának teste így maradjon, hanem összeszedte a darabokat és mindeniknek külön koporsót csináltatott. Azután úgy tett, mintha mindenik koporsóban az egész Ozirisz pihenne és a koporsókat megannyi külön városban helyezte el, hogy annál inkább őrizzék és a gonosz ellenség annál kevésbbé tudja megközelíteni. Maga pedig csöndes elvonultságban nevelte Ozirisz fiát és boszulóját, Har-t (Horus).

Hart maga az alvilágból feljáró Ozirisz tanította fegyverfogásokra. Mikor a fiú embernyi emberré lett, megmérkőzött apja ellenségével, ismételten legyőzte és ártalmatlanná tette őket. Izisz megelégedetten szemlélte ezt, azután elvonult férjéhez az alvilágba, a hol azóta együtt uralkodnak a halottak birodalmában.

A földön a két istenséget mindvégig együttesen tisztelték és e tiszteletben előljártak azok a városok, melyek közül mindeniknek lakói azt vallották, hogy nekik jutott Ozirisznak igazi koporsója. Első helyen mégis Abydos, Philæ, Busiris és Memphis. Valamennyiben a nép a papok vezetése alatt keservesen siratta Ozirisz elvesztét és rajongva ünnepelte azt, hogy újból megtalálták.

De bár az Ozirisz-ünnepségek nemzeti jellegüek voltak, az isten tulajdonképeni sirbatételénél és újból való megkerülésénél csakis választottak lehettek jelen, a kik erre példás élettel és önmegtagadással készültek. Tiz napon által böjtölt a választottak választottja, azután egy olyan éjjelt, melyet az isten álomkép útján jelölt ki, állva töltött a templomban, tizenkétszer váltott tiszta köntöst, míg körülötte mystikus szertartások ébresztettek szent borzalmat és vallásos elragadtatást. Végre elközelgett a hajnal, jobbjába fáklyát adtak és feje körül fényes sugárkoszorúval ott állott Izisz képe előtt és a nép ünnepelte, mint az égi napnak földi mását...

Philæ mellett ma is látszanak annak a hatalmas Ozirisz-templomnak romjai, melyben sötétlő tamariszkus árnyékolta be az isten sirját, kinek emlékére a papok nap-nap mellett 360 vödör édes tejet áldoztak.

Az imént említett tejáldozat összefügg azzal, hogy az igazhitű egyiptomiak Oziriszt bikával, Iziszt tehénnel jelképezték. Annak emlékére, hogy Izisz férjét oly hűségesen és kitartóan szerette, hétszer hordoztak körül egy tehenet az istenasszony templomában. Herodot látta a saisi tehénképet, mely egészen biborszövetbe volt burkolva, csupán a fej és nyak látszott ki, azon aranyosan, a szarvak között pedig aranyos napkorong ragyogott.

Ozirisz képviselője az állatok között egy ritka szinű bika volt: Hapi (Apis), a kit Ptah isten templomában, Memphisben őriztek és a legnagyobb tiszteletnek minden jelével vettek körül. Valahányszor egy-egy Hapi elpusztult, gyászt öltött a hivek világa, mely csak akkor változott örömre, ha megkerült az új rituális állat, valamennyi szabályszerű tulajdonságával egyetemben (színe fekete, homlokán háromszögű fehér folt, hátán vagy jobb oldalán egy sasnak vagy keselyűnek képe, nyelve alatt bogáralakú csomó, farkán felemás szinű szőr). Ezt a csodálatos állatot, mely létét az égről lesuhanó sugárkévének köszönhette, fényes házban nevelték, még fényesebben ápolták és időről-időre az igazhitüek népe közé bocsátották. Hosszú életű volt, kinek kezéből az ételt elfogadta; dögvész várt arra, a kit nyelvével megnyalt, születése évfordulóját egy álló hétig ünnepelték, halála után pedig fényes temetést rendeztek neki, melynek végeztével ott pihent a Sarapis isten templomának titokzatos földalatti termeiben...

Így ünnepelték Egyiptomban Oziriszt és Iziszt, a kik közül amaz nyilván a termékenyítő napot, emez az éltetadó, magrejtő őstelevényt, az anyaföldet jelenti. Szet a gyilkos szárazság, a pusztító szél, mely a zsenge növényéletet megöli. Ennek újjáébredése viszont Har-ban, a páros istenség fiában talál külső alakot.

Ámde tévednénk, ha Izisz és Ozirisz szerepét ezzel befejezettnek, vagy kimerítettnek tekintenők. Fényes, mondhatni páratlan az ő szerepök az alvilágban (Amenth). A túlvilági itélet alkalmával, melyet minden elköltözött lélek kell hogy elszenvedjen s a melynek képe a művészet kedves, szinte legkedvesebb tárgya, ott látjuk Oziriszt trónon ülve, kezében királyi jogarral és büntető korbácscsal; fején Felső-Egyiptom koronájával. Előtte oltár, rajta gránátalma és lótuszvirág. Ozirisz fia, Har a jó és rossz tulajdonságok mérlegelését figyeli; fejét a karvalymadártól vette kölcsön. Izisz szintén királyasszony és bíró az alvilágban. Róla nevezték el azt a fényes csillagot, melyet korunk Sirius néven ismer (Satio).

Izisz ábrázolásainál külömbséget kell tennünk az egyiptomi és a későbbi (görög-római) felfogás szerint. Amabban a művészek úgy mutatják be, hogy külseje hol Hatharhoz, hol Neth istenasszonyhoz hasonlít. Az utóbbi alaknak jellemző tulajdonai a királyi szék, a nilusi kereszt és a kormánybot. Más emlékeken Hathar istennő szarvait és köztük a napkorongot látjuk Izisz fején. Megesik az is, hogy teljesen a tehén fejével ábrázolják, vagy úgy, hogy mint a jó anya fiát Hart emlőjével táplálja. A római Izisz szép mélázó tekintetű, hajadon fejű asszony, keblén négy csücskével, csomóra kötött palásttal, kezében sajátszerű egyiptomi kereplővel (sistrum).

Az a külömbség, mely Izisz egyiptomi és görög-római ábrázolásai között fennáll, az istenasszonynak tiszteletében is visszatükröződik. Szinte példátlan az a népszerűség, melynek «az ezernevű» Izisz a római asszonyok, még pedig első sorban a főrangú hölgyek körében örvendett. Mikor egyszer felsőbb parancsra templomát lerontották, a consulnak kellett az első csapást tennie, annyira félt tőle a babonás munkás népség. De a görög világ sem maradt hátra az Izisz-tisztelet terén, miként erről nyilvános ünnepsége «Izisz hajóünnepe» tanuskodik, melynek leirását Apulejustól birjuk.

Izisz ünnepe fényes körmenettel kezdődött. Fehérruhás, koszorús asszonyok nyitották meg, a kik virágot szórtak és illatos vizet hintettek a földre. Majd fáklya- és lámpahordók következtek; fuvolások és kardalosok csak azután jöttek (kikiáltók nyomában) a beavatottak, fehérruhás nők és férfiak, amazok kenetes hajjal, átlátszó patyolatfőkötőben, emezek rövidre nyirt hajjal, arany, ezüst és rézsistrumokkal. Majd hat pap következett, kinek-kinek kezében egy-egy jelvény (hajóalakú aranylámpa, oltár, pálmaág és Mercur-bot; aranyból készült női kebel, melyből tej csöpögött; arany kád és amphora). Aztán az isteneket hozták, első sorban Iziszt tehén alakjában. Majd ládába rejtett titkos jelvényeket és a Nilusnak bűbájos vizét, melynek még kancsóját sem volt szabad puszta kézzel érinteni.

A tengerhez érve az istenségek alakjait a parton felállították, majd egy kis hajót biztak a habokra, mely tele volt füszerrel és tejben úszva jutott el a sós vizre. Hátul egy arany liba volt rajta, vitorlájára festve pedig egy rövid ima, mely szerencsés hajózásért esdett. A szertartás végeztével a menet a régi rendben visszatért a templomba, hol a főpap áldást mond országra-világra, császárra, senatusra és minden emberre; majd elbocsátotta a népet, mely virágot hintett Izisz ezüst szobrára és ugyancsak hozzálátott az élvezetekhez, melyekre immár feljogosítva érezte magát.

Szóljunk még pár szót Har-ról és Netthi-ről, igazabban ábrázolásuk módjáról. Har hol mint felnőtt jelenik meg, hol mint gyermek (Harpikroti, görögösen: Harpokrates) ajkára tett ujjal. Mindkét esetben fehér szinű, holott Ozirisz fekete. Csillagzata az Orion, szentelt állata a tarkatollú karvaly, melyet rituális használatra Aethiopiából hozattak. Netthi a hagyomány szerint Szetnek felesége és Anapunak anyja, a kit azonban Ozirisznak szült. Annak jeléül, hogy ő a ház védője, a családi boldogság gondozója és a házépítés feltalálója, toronyszerű épület van a fején.

Szet-et, daczára annak, hogy ő az, «a ki az ürességben lakik, szörnyű és láthatatlan, romboló és pusztító; mindent megrázó és legyőzhetetlen», mégis látható szoborral tisztelték meg, mely körül véres verekedés folyt fából készült buzogányokkal. Kedves szine a piros, rituális állatai a szamár, krokodilus, viziló és vadkan. A pásztorkirályok idejében Szet volt a főisten, hiveinek hatalmát az Ozirisszel folytatott küzdelmek jelképezik.

 

SARAPIS (SERAPIS).

Ozirisznak testvére, a kit azonban az alexandriai kor amannak rovására a Ptolemæusok udvari istenévé léptetett elő, képét és tiszteletét valamelyik Ptolemæus állítólag a Fekete-tenger mellékéről hozatta, még pedig egy álomkép következtében, melynek közepette egy szép ifjú jelent meg, a ki azt jósolta, hogyha képét elhozatják, ez a birodalomnak javára leszen. Aztán egyetlen nagy tűzlángban az ég felé emelkedett. A Pontusmelléki képet legalkalmasabban Pluto szobraihoz hasonlíthatjuk. Meg van rajta a véka (az isten fején), a háromfejű kutya és a kigyó. Jelentőségére nézve azonosnak mutatkozik Ozirisszal, sőt még túl is szárnyalja. Templomában csodás gyógyulások fordultak elő; vakok kezdtek látni, sánták járni; maga pedig különösen a hellénizált városokban elébb védelmébe vette a kereskedelmet és hajózást, azután a Nilust, felszállott a Napba, végül pedig ura lett az égnek, földnek és tengereknek, a ki szemöldének egy mozdulatával parancsol fénynek és árnynak, örömnek és gyásznak, életnek és halálnak...

 

A PHOENIX-MADÁR.

On-ban, a Napvárosban külön temploma volt és ennek feliratai úgy említik, hogy «Bennu, a korszakok nagy fenntartója». Tényleg egy korszaknak megszemélyesítője, melynek fogalmát egy madárfajhoz kötötték, a mely csak időről-időre mutatkozott Egyiptomban. Igy keletkezett az a mesés madár, melynek tollazatában versenyre kél az arany fénye a rózsának és bibornak szinével. Rejtve él és csak akkor kerekedik fel, ha atyja meghalt. Elébb myrrhából akkora tojást készít, a melyben atyja teste elfér, abba rejti és vele röpül On városába. Avagy Ra oltárára teszi és úgy égeti meg. E két hagyományból támadt egy harmadik. Szerinte a Phœnix önmagát égeti meg szinfüszerből álló és égi illatot árasztó máglyán, de a lángoktól megifjodva kel ki és csak hamvait röpíti a Nap-városba. Jelképeül az ész tüzének és a nemes szenvedély lángjának, melyben öröktől fogva újra születik minden, a mi szép, jó és igaz!...

 

ASSYR-BABYLONI VALLÁS.

Mondhattuk volna azt is, hogy szumer vallás, a mennyiben az ide tartozó feliratos emlékek nyelve a szumer, ép úgy mint az izraeliták rituális nyelve a héber. Érdekes voltát, eltekintve a «par excellence» tudományos fontosságtól, két körülménytől kölcsönzi. Az egyik az a hasonlatosság, mely a vele foglalkozó tudósok egynémelyikének véleménye szerint a szumer nyelv és a turáni nyelvek közt (tehát a magyar nyelv között is) fennáll. A másik az a meglepő találkozás, melyet egyes szumer hagyományok (pl. a vízözön mondája) az ótestamentommal feltüntetnek. Daczára az adatok hézagos voltának, mégis bátran mondhatjuk, hogy az ókor vallásos hagyományai között figyelemre és tanulmányozásra méltóbb alig található.

A szumer nyelven, úgynevezett ékirással megírt és az utolsó idők ásatásai által tömegesen feltárt szövegek megfejtése még nem haladt annyira, hogy meg lehetne felelni arra a kérdésre, vajjon az assyr-babyloni vallásban előforduló sok isten minek az eredménye. Nem dönthetjük el, vajjon az a sok isten egy eredeti sokistenséget alkot, vagy pedig egy romba dőlt egyistenség maradványait képezi, melyek úgy támadtak, hogy az illető nép a nagy isten tulajdonságait külön-külön megszemélyesítette és vidékenkint nevezte el. Annyi azonban kétségtelen, hogy az assyr-babyloni vallás csillagimádó (astralis) természetű. Midőn ezt mondjuk, a csillag szót egyértékűnek veszszük az égi testtel.

Főszereplők a nap és hold. Amaz (Samas) «az égnek és földnek nagy birája», a ki minden élőt fentart. A holdnak neve Sin és szerepe szorosan összefügg a hold járásával, ritusa pedig azzal a hatással, melyet a lunaris változások az állati tenyészetre és növényi életre gyakorolnak. A Venus bolygónak mythologiai neve Istar, a Jupiteré Marduk. Ezeket sorolja fel Hammurabi, a híres király azon a táblán, melyet saját állítása szerint magától Samastól, a napistentől kapott. De felsorolja még Belt is, ki őt a hatalomra meghivta; Zamamat ki az ő testvére és Tutut, ki az ő kedvencze.

Különös figyelmet érdemel, hogy ezeknek és más (alább felsorolandó) isteneknek templomai nem csupán rituális helyek, de minden tudásnak, minden kulturának központjai. Mindenikben külön könyvtárra akadtak, mindenik egy-egy önálló telep volt valóságos papnevelő-intézettel és külön közigazgatással. Természetes, hogy ezek a rituális telepek mindent elkövettek, hogy helyi istenségeiket minél nagyobb tekintélylyel ruházzák fel. Viszont a helyi istenségek egy-egy vidék politikai föllendülésével nagyot nyernek a tekintélyben. Így uralkodik Erechben és hatalmi sphærájában Anu, Nippurban Bêl, Eriduban Ea, Urban Sin, Sippurban Samas. Mindezeknek igazi szerepét a maga teljességében csakis a rituális könyvek fordítása fogja tisztázni, az alábbi részletek is csak az európai nyelvekre eszközölt eddigi fordításokon alapszanak.

 

1. ANU, BEL ÉS EA.

Az első az égnek, a második a földnek, a harmadik a tengernek ura. A három közül voltaképen Anu lenne a leghatalmasabb, de azért még sem avatkozik annyira a világ sorsába és ennek folytán a ritusban is háttérbe szorul. Annál hatalmasabb Bêl. A világ alakulásakor ő az, a ki a chaosz ellenséges őslényét (Omorka-Thalath) kettészabja és belőle eget-földet alkot. Azután saját fejétől fosztja meg magát, vérét föliszsza a föld, s ebből a sárból alkotják a többi istenek az embert. Bêl akarja az özönvizet is, de akkor Ea veszi pártfogásába az emberiséget, Xisuthrosnak (az ékiratok Noéja) intő álomképben megmutatja a jövendőt, egyuttal pedig útmutatást ad a mentő-bárka elkészítésére. Bêlt különösen Nippurban és Bábelben tisztelték. Mint Bábel városa különleges istenének neve Marduk (erről külön). Felesége Belit (az úrnő, az istennek anyja), a kit a görögök Aphroditéval azonosítottak.

Ea (hellén forrásokban Oannes) a Bel-Merodach-templom papjának, Berosusnak feljegyzéseiben mesés lény, félig hal, félig ember, a ki a Vörös-tengerben töltötte az éjszakákat, de nappal kijött a szárazra, hogy az embereket tudományra és műveltségre, irástudásra és törvényekre tanítsa. E hagyománynak megfelelőleg Ea tiszteletének központjai (Eridu, Surippak, Girsu és Erech) a Vörös-tenger mellékén feküdtek. - Valamennyi szentélye közül leghiresebb volt az eridui (a mai Abu-Sâhrán helyén) a hol őt mint az élet fájának és az élet vizének őrzőjét és gondozóját tisztelték. Azonkivül őt tekintették az első ember teremtőjének, a kit agyagból alkotott. Ea kultuszát még az sem tudta megingatni, mikor Hammurabi és vele kedves istene Merodach került uralomra. Állandó tiszteletnek örvendett mint a tudomány és művészet védő ura, mint törvényhozó és az emberi sorsnak intézője. Reánk maradt képei megfelelnek Berosus leirásának: félig hal, félig ember alak, kezében az élet kenyerével és az életital korsójával.

 

2. NEBO, MARDUK ÉS SARPANITU.

Nebo (Nabû) a Merkur bolygónak megszemélyesítése, a kit különösen Borsippában tiszteltek, melynek speciális istensége volt. Nebot kivált a papok és az irástudók tisztelték, kiknek művészetével ő ajándékozta meg az emberiséget. Ő maga is ír, sőt újév táján ő határozza meg az emberek sorsát a küszöbön álló esztendőben. Ő fejti meg az istenek jósmondásait, magyarázza a jeladásokat és megtanítja hiveit hogyan kelljen az álmokat megfejteni. Másfelül védelmébe veszi a gazdaságot, forrásokat fakaszt és csatornákat nyit; szóval az életnek és tenyészetnek védő ura és gondviselője.

Templomai közül legkiválóbb volt az ezidai («örökház»), melynek viszont a hétemeletes torony volt a fődísze. A tornyot, melyet Rawlinson vezetése alatt felástak, még romjaiban is óriási méretek jellemzik (48 méternyire áll ki a síkságból, az emeletek mindenike 8 méter volt, a legalsó emeletnek szélessége 82 méter). Az emeletek mindenike más-más színre volt festve, egy-egy égi testnek jelképes színeivel. A színek egymásutánja felülről lefelé való sorrendben a következő: ezüst (a hold), sötétkék (Merkur), sárgásfehér (Venus), arany (a nap), rózsaszínű (Mars), vörösbarna (Jupiter), fekete (Saturnus). Az így diszített torony körül egész rituális telep volt, erős falak között, melyeknek mentén voltak a főszentélyen (az «életházán») kívül a Nebohoz «közelálló», vele «barátságban élő» istenségeknek kápolnái. Ott tisztelték első sorban Nebo atyját Mardukot és nejét Nanát. Nebo képleges ábrázolásairól egyelőre biztosat nem mondhatunk, rendszerint azonban az ő képmásának szokták tekinteni azt a homokkőszobrot, melyet a kelachi templomban találtak, s a mely az istent a királyok typikus öltözetében mutatja mellére kulcsolt kezekkel. Babyloni pecséthengereken alighanem ő az, a kit íróeszközzel a kezében ábrázolnak.

Nebo atyja (mint már említettük) Marduk (a bibliai Merodach). Napisten, a ki tulajdonképen csak más név alá rejtett alakja a bevezetésben említett Samasnak. Szülei Ea és Damkina, a «véghetetlen bölcseség tulajdonosai». Ő az, a ki minden bajt és gondot eltávolít a szenvedő emberiségtől, feloldja az átkot és bűbájt, eltávolítja és megrontja a gonosz démonokat. Különös hajlama az, hogy szereti a halottakat fölkeresni és az «élet vize» által kedveseiknek újból visszaadni. Nagy szerepe van a világ teremtésére vonatkozó mondákban. Ő az, a ki a többi isten megbizásából az ősvilági zűrzavar és fergeteg sárkányát (Tiâmatot) legyőzi és az így megfékezett ősanyagból alkotja a világot. Ezért jutalmul ő kapja a világ uralmát és az első helyet abban a tanácsban, a hol a sorsot osztogatják. A természetben az elkerülhetetlen viharokat szorítja a szükséges korlátok közé. Marduk rituális tiszteletének főhelye régóta Babel volt, de igazi jelentőségre akkor jutott, mikor Hammurabi a Kr. e. XXIII. században északi és déli Babyloniát egy hatalmas birodalommá egyesítette. Marduk tiszteletének elhomályosulása mindig együtt jár a Hammurabi által alapított hatalom hanyatlásával. A legnagyobb csapás Babelre, midőn a győztes ellenfelek Marduk szobrát elviszik; riadó öröm fogadja a szobrot, midőn visszakerül (2600 táján). Diszes szentélyt csináltatnak neki czédrus- és cziprusfából, fejére szarvaskoronát aranyból és Lapis lazuliból. Így tartott ez századról-századra, nemzetek és királyok váltakoztak, de Marduk tisztelete (helyenként más istennek, különösen Bêlnek alakjához simulva) még Nagy Sándor korában is virágzott. Harczias, deli férfiúnak ábrázolták, királyi ruhában, két pár szárnynyal, melyek közül az alsó lefelé ereszkedik. Egyes domborművek Tiamattal való küzdelmét ábrázolják, olyankor aztán villámkévéket tart két kezében.

Marduk felesége Sarpanitu («ezüstfényű»), a kiben rendesen a hajnali szürkület megszemélyesítését látják. Nagy tiszteletben tartották, istenek fejedelemasszonyának nevezték, külön áldozatokban részesítették.

 

3. NERGAL ÉS ERISKIGAL.

Nergal, Kutha város istene, eredetileg az emésztő nyári hőség képviselője, a kiből aztán hadisten lesz; utoljára pedig ő lévén férje az alvilág istenasszonyának, lassanként az alvilág istene válik belőle. Mint astralis isten Saturnusnak (Marsnak) megszemélyesítője. Hirneves templomát (Esitlam) Rassam ásta ki abban a romvárosban, melyre a Babylontól öt órányira fekvő Tel Ibrahim földje borult. A benne talált emlékek szerint a Kr. e. III. évezredben épült. Benne ünnepelték őt, mint a csata urát, kérték és kérlelték, hogy tartsa távol a félelmet és döghalált (de kivált a «fejbetegséget», mely az orbáncz egy neme volt). Templomának helyéről nevezték el az alvilágot Kuthanak, talán azért, mert azt hitték, hogy az isten templomából egy út egyenesen az alvilágba vezet, melynek nagyasszonya, Eriskigal, Nergalnak neje. Bűbájos istenasszony, kinek a földön az volt a szerepe, hogy a betegektől távol tartotta a démonokat. Istar pokoljárata után ő trónol az alvilágban, ügyelvén arra, hogy annak törvényei megtartassanak. Féltékenyen őrzi az élet forrását, mert az állja útját a halálnak, sőt alvilági alattvalóit képes hatalmából kiszabadítani. Az alvilági büntetéseket is ő szabja ki, a miben segítségére vannak az alvilági biró-démonok (Anunnaki), kiknek fejedelme néha maga Nergal. Eriskigalt néha domborműveken is ábrázolják, macskafejjel, két kezében egy-egy kigyóval, mely után kétoldalt kisebb vadak fenekednek; Nergal az emlékeken vagy íjjat feszítő férfiú, vagy (symbolikusan) szárnyas oroszlán emberfejjel (ninivehi emlékeken).

 

4. NINIB ÉS NUSKU.

Ninib egyike Nippur városi istenségeinek, a genealogia szerint a régibb (nippuri) Bêlnek fia, a kelő nap ura, de egyuttal a viharnak és fergetegnek parancsolója. «Kincseket gondozok és ajándékozok», mondja egy hymnusban önmagáról, «hegyeket vagyok képes áthelyezni». A feliratok szerint égnek és földnek kilincsei, a vizek csatornái kezében vannak, ő tőle ered a fény, mely a nagy tengerek mélységét megvilágítja. Tiglatpileser az ő nevében indul oroszlánvadászatra. Erőteljes férfiúnak írja le a költészet. Neje Tula, a virradat úrnője, a ki gyógyításhoz is ért, holtakat is feltámaszt.

Nusku, Anu fia, a nippuri istenségek egyike, Bêlnek kedves társistene, az istenek tanács jegyzője s egyúttal hirmondója. A hymnusok azonkívül úgy ismerik, mint az áldozati tüzek védőjét, sőt magának a tűznek urát. Fontos szerep jutott neki a holdistennek (Sinnek) kultuszában, kinek ő a teljes hatalmú megbizottja. Temploma is ott volt, a hol Sinnek, t. i. Harranban.

 

5. IZDUBÁR ÉS ISTÁR.

A babyloni vallásban Izdubár az, a mi a görögben Herakles és a szemita hagyományban Sámson. Ő a hőse az ősbabyloni tizenkéttáblás eposznak, egyébiránt felmagasztalt minőségében fényisten, a napistennek (Samasnak) kedves társa, a kire a kormánybotot és a döntés jogát ruházta. Mint hős és legendás személy Aruru istenasszony fia és Xisuthrosnak (az ékiratok Noéjának) utóda. Daliás alakjával és hatalmas karjával vesztére válik a nőknek és kihívja maga ellen az istenek haragját. Erőteljes férfiút teremtenek, hogy Izdubart leküzdje, de Samas a kettőt barátságba hozza. Ezután kezdődnek igazában Izdubar hőstettei. Oroszlánokat roppant össze, városokat foglal el, istenekkel mérkőzik, míg végre elébe lép a kisértés Istar (Astarte) istenasszony alakjában. Szerelmet és hatalmat egyszerre kinál neki. De Izdubar visszautasítja ezt a vészes szerelmet, mely oly sok választottnak szegte szárnyát. Istar szégyenében boszúért liheg, de a bikát, melyet atyja, Anu boszúlóul küld, Izdubar szintén legyőzi. Istar boszúból tönkreteszi és elejti Izdubar barátját és hűséges fegyvertársát, a kit a hős őszintén megsirat és meggyászol. Egyuttal visszariad barátja sorsától és kalandos vándorútra kel abban az országban, melynek kapuját a skorpióemberek őrzik. Gyönyörű kertbe, majd a tenger partjára jut, melyen túl a halottak országa terül. Sok baj és gond után ezen a vizen is átkel, majd a boldogultak túlvilági országában megtalálja megdicsőült barátját.

Míg a költészet Izdubart szárnyain egyre tovább és tovább röpíti, más hagyományok ismét Istart vezetik elénk még pedig szintén úgy, a mint az alvilágot felkeresi. Ebben a hagyományban Istar a holdisten leánya és midőn az alvilágba törekszik, távollétében e földön megszünik minden szerelem, tehát minden tenyészet és virulás is. Ime a babyloni Istár, kinek köre a szerelem és szaporodás, de mellette ott találjuk az assyr Istárt is, a ki viszont hadistennő. Előbb minőségében a Venus-csillag is az övé, az utóbbiban komoly istenasszony, kinek eleme a harcz és rombolás. Képei túlnyomóan az első szerepre vonatkoznak és érzéki felfogással merev tartású nőalakot ábrázolnak, néha nyakbavetett csillag képpel.

 

6. TAMMUCZ.

Napisten és a tenyészet istene, a ki egyszerre személyesíti meg a napnak változásait s a növényeknek és magoknak évről-évre való váltakozását. Mikor a virágok kihaltak és a növények őszi hervadásnak indultak, akkor T. halálát gyászolták Babylonban; tavaszszal viszont az ő új életét, föltámadását ünnepelték. A mythosban ő volt a kedvencze Istárnak a kinek kedveért az esztendőnek java részét az alvilágban tölti, s a kit az emlékére dalolt rituális énekek mint Istár férjét és az alvilág urát is ünnepelték. Tisztelete Phœniciában is elterjedt, a hellének Adonisz-kultusza is erősen emlékeztet Tammuczra. Egy időben még a Jahve városában, Jeruzsálemben is megesett, hogy az asszonyok a templom küszöbén ülve Tammuczot siratták.

 

7. DÉMONOK, ALVILÁG.

Az imént felsorolt astralis természetű isteneken kívül vannak démonok is; kétféle jellegü szellemek, a kik vagy jók, vagy rosszak. Egyesek az égben, mások a földön laknak; vannak végül olyanok is, a kik néha az emberekbe költöznek. Az assyr-babyloni népek kivált a gonoszoktól féltek, bűbájjal védekeztek ellenük, sőt azt is megtették, hogy alakjukat gyenge anyagból (asphalt, agyag, stb.) megformálták és aztán bájolva megsemmisítették, azt hivén, hogy így a démont is megsemmisítik, vagy legalább elűzik. Azonkívül talismánokat és amuleteket viseltek, melyekről azt hitték, hogy megvédik őket a gonosz démonok ellen. Ezeket a gonosz szellemeket sárkány, grif és más phantastikus lények alakjában képzelték. Egyes démonok az istenek kiséretében játszanak kiváló szerepet; ilyen az a kettő, a kik Nergalt kisérik, névszerint Etimmu és Utukku. A jóságos démonok szerepe sok tekintetben az angyalokra emlékeztet. Az efajta démonokat szárnyas emberalakoknak képzelték és keselyűfejjel ábrázolták. Kiváló két szellemcsoport volt az, mely Anunnaki és Igigi néven ismeretes és melyeket a ritualis feliratok sűrűn emlegetnek. Az Anunnaki-démonok őrzik az élet forrását, melyhez csakis azt bocsátják, a kinek Ea hatalmi szava erre jogot ad.

Az Alvilág (Aralu, költői néven Kurnugia) a babyloni nép mythikus képzeteiben jóformán egészen a sírnak hasonlatosságára alakult ki. A föld alatt van, még pedig úgy, hogy bejárata nyugatra esik. A halottak országát hét fal környezi melyen hét (az egyik legenda szerint kétszer hét) kapu vezet keresztül. Hol mezőnek képzelték, hol városnak, hol palotának, de mindenkor telve borzalommal és rettegéssel. Az uralmat Eriskigal gyakorolja (l. fentebb). A sötét tekintetű istenasszony őrködik a felett, hogy az Alvilág törvényei megtartassanak; neki mondja meg az ajtónálló démon az ujonnan jöttek nevét; ő sujtja szörnyű átokkal azokat, a kik rászolgálnak. Eriskigal kiséretéhez tartozik hét őr (élükön Nedu a «fő-főkapus»), az istenasszony előtt egy női démon térdel és folyton ír, folyton jegyezget. Eriskigal uralmában részes Nergal is (l. fentebb), a ki erőszakkal küzdötte ki magának nejét is, a hatalmat is. Az ő kiséretében vannak a gonosz, az ellenséges démonok is; az emberiség megrontói, a kik éjjelenkint feljárnak és a kiket csak a napsugár riaszt vissza az Alvilágba.

Milyen volt a halottak sorsa az Alvilágban, volt-e ott jutalom és büntetés, arról az eddig megfejtett szövegek biztosat nem mondanak; ellenben bizonyos, hogy a lelkeket felidézni igenis szokás volt. Kivételképen elhitték azt is, hogy az istenek érdemes halandókat (királyokat) magukhoz felmagasztaltak és őket titkaikba beavatták. Költői emlékekben végül előfordúl a babyloni Noénak és nejének túlvilági lakása is; a paradicsomra emlékeztető kert, a hol ők, a kik egykor emberek voltak, de Bêl szavától «olyanok lettek, akár csak az istenek», boldogságban éltek egymással «messze-távol, ott, a hol a nagy folyók torkollanak!»

 

PHŒNICIAI VALLÁS.

Mondhattuk volna azt is, hogy kánaanita vallás, mert a tengerig szorult kánaáni törzsek vallásának tekintjük.

Ősrégi mythikus képzetek konglomeratuma, melyből alig lehet az igazi pún elemeket úgy kiválasztani, hogy a kölcsönvettektől megkülömböztethessük. Magának a pún világnézetnek, melyről Flaubert «Salambô»-jában oly megragadó képet rajzolt, két fő-főjellemvonása: primitiv durvaság, kegyetlenség és hajlam az abstractióhoz. Az embernek a felsőbb lényekhez való viszonya sötét és komoly: fél tőlük és alkuszik velök. Alkuját áldozatokkal támogatja, melyeknek egyik éltető eleme a vér. Ezt öntik a fogadalmi kövek elé, ezzel szorítják Bál papjai késedelmező istenüket a megjelenésre. Az áldozat másik neme az, mely párolgás által juttat a felsőbb lényeknek élvezetre szánt parányokat (tűzáldozat, italáldozat, füstáldozat). Az emberáldozat ennek a kettőnek combinatiója. Az istenségek tulajdonképen nagyon hasonlók. Névleg sok szerepel, de döntő szerepe csak a törzs (város, kerület) főistenének van. Ő adhat mindent, viszont el is vehet mindent. Néhol férfi, másutt nő. Az istenség általános neve El, a helyi úrnak, parancsoló istennek neve Baal. Minden helyi Baal egy-egy külön lény (szidoni B., tarsusi Baal, stb.). Ennek a helyi Baalnak néha olyan mellékneve is van, mely később (vagy csak helyenkint) önállóvá lesz. Igy a tarsusi Baalnak mellékneve Melkart («város-király»). Néha viszont Melk, a kit a mosoretikus szövegek Moloch-nak is írnak, összeolvad Bál-lal és így keletkezik az a Malaqbel, a kit a pannoniai feliratok emlegetnek és kinek tiszteletét keleti legionariusok hozták a mai magyar földre. Érdekes, hogy daczára a tenger nagy szerepének, a tengeri istenek valami lényeges jelentőségre még sem jutottak.

Az istenek kultuszát megelőzte az elköltözött lelkek (szellemek) kultusza. Ennek czélja volt, hogy a halottak túlvilági nyugalma biztosíttassék, ez pedig sírjuknak érintetlen voltától függ. A sarkophágokban pihenők koporsójuk feliratán már előre is átkot mondanak arra, a ki őket álmaikban zavarja. Példa erre az Esmunezár koporsója Szidonban. A kiről az élők és hátramaradottak ideje-korán nem gondoskodnak, nagy veszélyben forog. Már a ravatalnál egy rettenetes, oroszlánszerű démon leselkedik a lélekre és hacsak hamarosan el nem riasztják, darabokra tépi. Hajléktalanul maradt lelkek biztosan a démonok martalékai lesznek.

Ez a rideg, félelemből és érdekből szövődött vallás természetesen távol esik a művészetek derűjétől. Szobrok, képleges ábrázolások aránylag későn, más népekkel való érintkezés után tünedeznek föl, akkor is a szépre való törekvésnek minden jele nélkül. Addig a nép oszlopoknak, fogadalmi köveknek mutatja be kegyetlen áldozatait. Még Herodotos is csak amolyan stélákat (oszlopokat) látott a gadesi (cadix-i) Melkart (Herakles) templomban. Külömben a fogadalmi kövek eléggé változatos alakuak voltak. Néha négyszögletesre faragott hosszúkás kőtömbök, néha viszont szabályos négyszögű pillérek, melyek fölül pyramisban végződnek, vannak végül kúpalakuak is, sőt párosak, pld. a Melkart istenéi.

Ime főbb vonásaiban az a vallás, mely a kanaanita törzsek révén a honfoglaló izraeliták köztudatába is behatolt és melynek egyes istenalakjai, pld. Dagon ellen a próféták olyan hosszas és kitartó küzdelmeket folytattak. És most lássuk a főbb isteneket egyenkint.

 

I. PHŒNICIAI ISTENSÉGEK.

a) Melkart (a pún Herakles).

Tulajdonképen nem egyéb, mint az a Baal, a kit Tyrus városában tiszteltek. Egy máltai kétnyelvű felirat ezt nyiltan ki is mondja, a midőn ünnepélyes fogadalmat tesz a mi urunknak Melkartnak, Tyrus Baal-jának. A görög szöveg megfelelő része Heraklesről beszél, világos tehát, hogy mindazok az adatok, miket a görög irók a tyrusi Heraklesről följegyeztek, tulajdonképen Melkartra vonatkoznak. Görög történetirók mesébe illő dolgokat jelentenek az isten tyrusi templomáról, mely a világhírű várossal egykorú volt: arany és smaragdoszlopairól, drágaköves kincseiről. Ennek a szentélynek nagy szerep jutott akkor, mikor Nagy Sándor Tyrus városát ostromolta. A mythikus genealogiában Melkart apja egy Demarus nevű isten, a kiről azonban egyebet sem tudunk. Melkart hívei messze földön elszórva laktak. Tyrus gyarmatainak lakói ugyancsak őt tisztelték; Kyprosban, Thasosban, Afrikában, Hispániában az ő oltárain áldoztak. Vesztett csaták után fogadalmi tizedeket menesztettek számára az anyavárosba. A Heraklesre vonatkozó hagyományokból is nem egy phoeniciai magot lehetne még kihámozni. Igy például abból, hogy Herakles Hispániában halt meg és halála után elzüllött csapataiból származtak a numidiai és lybiai törzsek. A görög helyi mondák istenalakjai közül a korinthusi Melikertes az, kinek neve határozottan Melkartra utal vissza, s alighanem a mellett tanuskodik, hogy az isthmuson valamikor pún gyarmat volt.

 

b) El és a Baal-fajta istenségek.

El a pún theologia fő alakja, kinek nevével az összes semita népeknél találkozunk. Maga az El forma kanaáni és nemcsak általában jelent istent, hanem összetételeiben mindazt, a mi az istennek szentelve, adva, felajánlva van. Igy pld. minden kőnek (fetisnek), a melyben a néphit szerint valamely isten lakik, Bet-el (El háza) a neve. A phœniciai vallásban azonban El már határozott egyéniségű isten, a kit byblusi Philo Baal atyjának nevez és a kit a görögök Kronosszal azonosítottak. Csodálatos dolog, hogy neve feliratokon elő nem fordul és templomáról sehol sem hallunk. Pedig ritualis szerepe nagy volt. Betegség és gond, dögvész és éhhalál esetén hozzá fordultak, győzelmet tőle kértek és a diadalt neki köszönték meg. Ennek fejében a legdrágábbat, az emberiség zsengéit, gyermekeket áldoztak neki. Tiszteletének főhelyei nyilván Byblos és Berytos voltak. Képei más népek isteneire emlékeztetnek. Négyszemünek ábrázolták, miket párosával felváltva tart ébren és két pár szárnyat tulajdonítottak neki, melyeket felváltva használ (szumer démonok). Fejét két toll diszíti (akár az egyiptomi istenek fejét). Ám ezek a képek is ritkák és csak néhány metszett kövön fordulnak elő.

Baal ugyanazon népeknél, melyek Elt tisztelték, eredetileg szintén általánosságban jelent istent, de úgy, hogy az illető istenség valamely meghatározott tárgynak tulajdonosa, ura, stb. Ezek a tárgyak és helyek (városok, hegyek) aztán nevök mellé kapják a Baal nevét (pld. Baal-Libanon, Baal-Hermon, stb). Ilyen Baal-oknak aztán se szeri se száma nincsen. Hozzájuk csatlakoznak azok, a kik az istenség bizonyos szerepéről vették a nevüket, pld. Baalzebub (a legyek ura) Baal-Markod (a táncznak ura), de mindenekfelett Baal-Chamman és Baal-Samem, a kiket Karthagóban és a neki behódolt területeken tiszteltek. Ezerekre és ezerekre rúg a fogadalmi stéláknak száma, melyeket Baal-Chammonnak szenteltek, «neki az úrnak, a miért szavukat meghallgatta». Karthagóban csaknem mindig együtt említik egy istenasszonynyal, a kit hol anyának neveznek, hol úrnőnek és Tnt (helytelenül Tanit) Pne-Baal-nak (Baal ábrázata) hívnak. Neve Karthago ünnepi feliratain megelőzi magának Baal Chammon istennek nevét is. Az utóbbinak fogadalmi kövein különféle ábrák láthatók, a melyek hol attributumok, hol amuletek, hol jelképek. Állandóan előfordulnak: a háromszögre állított kör és félnégyzet; a napkorong az Uraeus-kígyókkal; a kiterjesztett kéz (az imádság jelvénye), a teljes hold fölé helyezett félhold; a hirmondó pálcza és (egyes esetekben) három oszlop, mely lépcsőkre van helyezve. Baal-Samem (az ég ura) alighanem a púnok egyik fő-főistene, ha nem a legislegfőbb. Nem igazi napisten, a minő Helios, hanem az égboltozat ura, mint Zeus. Hozzá fohászkodtak tartós szárazság idején, templomaiban (Karthago, Sardínia) neki mondtak hálát a jótékony és üdítő esőért. Tiszteletének társa Astarte, a holdnak istenasszonya, a kit Esmunezár szidoni király sarkophágja külön Baal mellett említ. Ez az Astarte különben lényegében ugyanazon istenség, a kit az assyr-babyloni vallásban mint Istart ismertünk meg. Fontossága és érdekes volta akkora, hogy alább külön is tárgyaljuk, Baal-Samemről pedig Baal isten képzőművészeti ábrázolásaira térünk által. Megjegyezzük, hogy csakis helyi Baal-okról lehet itt szó, mert maga a fogalom nem fér össze a képleges ábrázolással. Ismerjük a tarsusi Baal képét (érmekről). Zeusra emlékeztető ülő férfialak, egyik kezében jogarral, másikában szőlőgerezddel és buzakalászszal.

 

c) Astarte, Moloch, Esmûn és Pumai.

Astarte, a kit a pún feliratok Asztarît-nak neveznek, minden semita népnél más-más formában és néven fordul elő. Eddigelé többnyire a buja nemi ösztönnel akarták összefüggésbe hozni. Tény az, hogy különféle alakjai hol a nemi életnek a kicsapongásig menő kielégítésével, hol annak teljes elfojtásával függnek össze. Azért vett fel a cultusban oly sokféle nevet, a szerint, a hogy a helyi istenségekkel, hol az egyik, hol a másik természetéből kifolyólag lehetett társítani. Assyriában és Babyloniában Istarral és Belittel (Bel nőnemű alakja) azonos, Syriában mint Atargatis (Derketo) uralkodik; Phœniciában mint Tammucznak (Adonisnak) kedvelője ép úgy védő asszonya a fejlődő, mint az elhaló természetnek és tenyészetnek. Ezt az Astartét azonosították a kelettel érintkező hellének Aphroditéval, a mi kétségkívül leginkább a Cyprus szigetén divó tisztelet alapján történt. Cyprusból és környékéről valók ábrázolásai is, melyek őt részben úgy mutatják be, a mint két kezét mellére szorítja, részben úgy, a mint mosolygó arczczal lótuszvirágot tart a kezében. Attributumai a galamb és a gránátalma. Északafrikai érmeken csak épen feje fordul elő, falkoronával és (a mi rendkívül jellemző) befont hajfürtökkel. Cyprus szigetén tisztelői ünnepi fogadalmul szüzességöket ajánlották fel neki, a mi elharapózván a prostitutió rohamos terjedésére vezetett. Syriában viszont azzal hízelegtek neki, hogy önként megfosztották magukat férfiuságuktól. Ez a kettős jelleg Aphroditénél mint Urania és Pandemos domborodik ki és egy-egy önálló alakot is ölt.

Astarte férje (és királya) a phœniciai föliratokon Moloch (igazabban Melech), a kiről szívesen nevezték el a púnok gyermekeiket, annak jeléül, hogy őket elvben és képletesen az istennek áldozták. Ez a Moloch változott néven (Milkom) mint az ammoniták istene szerepel, sőt Salamon ideje óta Jeruzsálemben is volt egy temploma, melyet csak Józsiás prófétának sikerült lerombolnia. De Moloch azért tovább élt a népnek köztudatában, kiváló szerepet játszott és gyermekáldozatokkal engesztelték. Jeruzsálemben ezeket az áldozatokat a «Hinnom fiainak völgyében» mutatták be. Molochról szólva még megjegyezzük, hogy őt így a régiek soha sem nevezték, ez az alak a Pentateuch-fordítás alkalmával a görög szövegben keletkezett, de mivel ma már közkeletű, mi is ezt használtuk.

Esmûn a phœniciai vallásban tekintélyes szerepet játszott és a gyógyulás istene volt. Az leginkább abból tünik ki, hogy a görögök Asklepios-szal azonosították. Atyjául egy Sydyk (Sadik) nevű mesés lény szerepel, testvérei a hellén mythosban ismeretes kabirok («nagyok»). Templomai eddig alig ismeretesek, képleges ábrázolásai is lappangnak, vagy legalább is kétségesek. Pumai istenről viszont azt tudjuk, hogy törpe testarányú óriás alakjában tisztelték, de azt nem jegyezték fel róla, hogy minő szerepet tulajdonítottak neki. Tiszteletének főhelye Cyprus szigete volt. Nevéről van származtatva Pygmalion mesés király neve (Pumajaton = Pumai-adta).

 

II. IDEGENBŐL JÖTT ISTENSÉGEK.

a) Dagon (Dakan).

Babyloniából a philisteusok utján jutott a kanaáni törzsekhez, a kiktől Phœniciába is átszármazott. Phœniciában (hellén források szerint). El testvérének, Baitylos és Atlasz testvérbátyjának tekintették. Azt hitték róla, hogy ő ismertette meg az embereket a művelődés elemeivel: a földmíveléssel és az eke használatával; törvényekkel, joggal és igazsággal. Érmeken nem egyszer találkozunk vele mint félig hal, félig emberszabású lénynyel; ilyenkor haja hosszú, bozontos és csak alul van fürtökbe fonva; mindenik kezében egy-egy halat tart.

 

b) Anat és Resûf.

Mindakettő északi Syriából jutott a púnokhoz s mind a kettő hadi istenség. Érdekesek azért, mert Egyiptomba is eljutván, alkalmat szolgáltattak a képzőművészetnek, hogy őket megörökítse. Anat istenasszony ezeken az emlékeken mint a harcznak és háborúnak patronája jelenik meg. Sisakot és pajzsot, dárdát és buzogányt visel és a kétnyelvű szövegek hellén része az ő nevét «Athéna Nikével» adja vissza. Pún ajkon az ő mellékneve az, hogy «az élet ereje».

Anattal ellentétben Resûf (egyiptomi nyelven: Respu) szakállas férfi, a ki az egyiptomi katonák pánczélját viseli. Jobbjában hajító dárdát visel, fején Egyiptom királyi koronáját, mely azomban a rendesen ott levő uraeus-kigyó helyett gazellafejjel van diszítve. Pecséthengereken Szettel és Horuszszal együtt szokott megjelenni. Pún szövegekben a Resûf név egymagában sohasem szerepel, mindig összetételekben, mint Resûf-Hes és Resûf-Mikal. Ez utóbbit egy cyprusi felirat az amyklæi Apollon-nal azonosítja.

 

INDUS MYTHOLOGIA.

Emberemlékezet óta India volt az, mely természeti viszonyainak tarkaságával és lakóinak zárkózott, titokzatos szokásaival mindenkinek figyelmét és érdeklődését magára vonta. Sajátszerű növényzetét, érdekes és hasznos állatait bámulták; titokzatos szokásai mögött az emberészt meghaladó bölcseséget sejtettek, csak ujabban tudjuk, hogy ez a bölcseség mennyire távol esett a nép zömétől és mennyire kiváltságos azoknak az indusoknak a szerepe, a kik népük fejlődését és különösen vallási fejlődését elejétől végeig áttekinthették és annak három korszakát megérthették. E három korszakban egyfelől egyre halmozódik a babona, másfelől egyre tisztul az eszmei és eszményi tartalom. E korszakok: a hőskor természetvallása, a Brahma-vallás és a Budhizmus.

 

A TERMÉSZETVALLÁS.

Az «ötfolyó-köz»-ben (Pandsáb) lakó árják vallásos képzetei még ingadoztak a természeti tünemények imádása és személyes istenségek tisztelete között, melyeket emberi alakban láttak. A Rigweda nevű hymnusgyüjtemény sorai közül a legváltozatosabb képeket és képzeteket olvassuk ki. Az ős indus embernek a felhők hol tehenek, hol hegylánczok, hol istenasszonyok; a nap hol tüzes kerék, hol flamingómadár, hol Savitar, a verőfény istene. Az egész természet tele van szellemekkel és démonokkal, köztök az elköltözöttek lelkeivel (Pitri); a vihar zugásától és a szellő suttogásától Marut istenasszonynak, az istenek pohárnokának dala hallatszik, a ki őzikéktől vont szekérre pattanva fényes fegyverzetben siet végig a kék levegő-egen, megfeji a felhő-teheneket és emlőikből hozza elő az istenek mézes italát.

Az emberek sorsára jótevő hatást különösen a Ribhuk gyakorolnak, kikben az indus természetvallás a napsugarakat, Sundhanvan-nak (a jeles ijásznak) gyermekeit személyesítette meg. Ők adták ajándékul a föld fiainak a villám tüzét, mely általuk a házi tűzhelynek jótékony melege lett. Az égi tűz megszemélyesítésének Agni a neve, viszont a felhők hol gondos anyák (Mataras), hol az istenek feleségei (Dévapatnis). Közeli rokonaik az apszarázok, isteni szűzek, kik a föld és nap között lebegnek, hosszú uszálylyal, melyből az embert és állatot, fűt és fát egyaránt üdítő harmat áldott permetegje hull.

Csakhogy e jó szellemekkel szemben gonoszok is lakoznak a természetben; sötét démonok, a kiknek öröm és élvezet, hogyha a jó lelkek művét megsemmisíthetik. Eltakarják a napot, kiapasztják a forrást, felperzselik a mezők virágait. Ilyen különösen Writa (Susna) a tél, a ki elrabolja az ég teheneit és a napsugár aranygarmadáit, sötét barlangjába rejti; majd sárkánynyá változik és (Ahi néven) úgy tartja őket fogva. Társai a rakház-ok, torzalakú, vöröshajú, emberevő óriások.

E két szellemtábor mérkőzésében az égi fényistenek (Dévá-k) azok, a kik a jó szellemeket diadalra segítik. A verő fényes égboltozaton kívül (Djáuspitar) különösen Varuna az, a ki elől a sötétség szellemei eltakarodnak, szeme a nap, lehellete a szél; fenn lakik magasan a harmadik égnek kéklő sátora felett. Körülötte csoportosulnak az istenek és boldog lelkek. Valamennyire istenitalt hullat a szent fügefa, melynek gallyai le a földre néznek, gyökerei viszont az égre törnek. Ott élvezik az istenitalt Mitra, a napvilág istene és Savitár, a Napisten. Előfutárai az Asvínok (hajnali és esti csillag) a szép Ushasz-nak (hajnalpir) szerelmes kérői.

De bár az indus ősemberek valamennyire tisztelettel és hódolattal tekintettek, mégis két isten az, kihez fohászaikat különösen szivesen intézték. Az egyik Agni, az égi villámból kipattant tűzisten, a másik Indra, maga a villám. Amaz elűzi az oltár körül settenkedő gonosz szellemeket és az emberi szív legtitkosabb vágyaival együtt röppen fel égi otthonába; emez kezében a menykővel, mely minden elhajítás után ujból visszatér, megvívja nagy csatáját Vritá-val, a sötétség nagymesterével. Háromszáz tehén husával jóllakottan és az istenitaltól megedzve elébb egy csapással megrepesztette Vrita barlangját, egy második csapással pedig őt magát úgy fejbetalálta, hogy könnyei záporesőben hullottak. Aztán kiszabadította a napsugár elorzott aranyát és a verőfény ujra szétáradt a mindenségben, hozva áldást és gyönyörűséget, életet és reményt...

 

A BRAHMA-VALLÁS.

A napsugáron és verőfényen alapuló ősindus természetvallás csak addig tartott, míg a nagy árja népvándorlás és a rákövetkező államalakulások az egyes törzseket új hazába nem helyezték. Ott aztán a régi képzetek már a régiektől különböző természeti viszonyokkal jöttek érintkezésbe; sok minden megváltozott; ragyogó istenalakok elhalványultak, jelentéktelen démonok nagyra nőttek; helyi hazafiság elaprózta a régi nagy istenségeket. Istenek raja keletkezett, melyet védelmébe vett a néphit, de melyben egységes rendszert semmiféle természeti tünemény nem teremthetett; magasabb szempontból kellett ezt eszközölni, eszmei alapon. Erre a nehéz feladatra a brahmánok (papok) osztálya vállalkozott. A brahmánok elébb kiragadták a rituális hatalmat a ksatriják (harczosok) kezéből, azután pedig minden anyagi és erkölcsi lét végső okául odaállították a nagy Brahmát, minden őslénynek nem nélkül való ősalapját.

Lényének magyarázatában a szent könyvek kifogyhatatlanok. Ő az egyetlen, valósággal létező örömben és boldogságban nyilvánuló lét; a világ csak az ő neve, képe. «Brahma se nagy, se kicsi; se széles, se hosszú, se színes. Nincs árnya, nincs homálya; nincs szaga és ize; se szeme, se füle, se nyelve, se szíve; nincs ifjúkora, sem vénsége; összehúzódása és kiterjedése; nincs vége; se belseje, se külseje; se nem eszik, se éhesen nem marad.» E nemleges meghatározás daczára mégis határozott activ szerepet tulajdonítottak neki: ő az a szellem, a ki imák és áldozatok által tolmácsolja az emberek kivánságait az istenségnek, tehát önmagának; csakis az áhitat erejével lehet lényébe hatolni, az áhitat lángja emészti a bűnöket, áhitatból fakad a bölcseség. Az emberek érdekében e tiszta világlélek alakot is öltött, még pedig az által, hogy Maja (a Brahmában lakozó örök szeretet) frigyre lépett Atmával az örök fénynyel, s így vette fel Brahma azt a hármas alakot, mely immár az érzékek alá is esik és a szent könyvek keretében az örök világlélek alaktalan mivoltát egyesíti a régi természetvallás dualistikus, jó és rossz isteneket ismerő felfogásával. E megalkuvás eredménye a Trimurti (háromegység), a mely Brahmát összeolvasztja a népvallás két alakjával Visnuval és Sivával, Brahma az alkotó, teremtő istenség (nap, hő, fény); Visnu a fentartó (a víz, a nedvesség); Siwa a romboló és ujratermő, átalakító (a tűz). Közös jelök a háromszög, a melybe kör van irva. A férfi Trimurtinak megfelel egy nőnemű Trimurti. Brahma oldalán ott van Szaraszváti, Sivánál Bhaváni, Visna mellett Laksmi. Lássuk őket egyenkint, igazabban páronkint.

 

1. BRAHMA ÉS SZARASZVATI.

A «lótusz kelyhében trónoló» Brahma jelentőségét legjobban a teremtésre vonatkozó indus mondák tükrözik vissza. Mikor Brahma a hagyomány szerint isteni gondolkodását mint alkotó erőt szabadjára bocsátotta, legelőször is az öt főelem keletkezett, nevezetesen: a föld, a levegő, a szél, a víz és a tűz. Majd a felső világok következtek: a föld világa, a légür világa, a bolygók világa, az a világ, mely a sarkcsillag felett van; a félistenek világa, a vezeklők világa és az igazság ege, melyet Brahma magának tartott fenn. A teremtés folytatásakép következett a hét alvilág, még pedig: Atalam, Bitalam, Sutalam, Galatalam, Mahatalam, Rasatalam és Patalam. Az istenek számára lakóhelyül megalkotta Meru hegyét, a földnek aranyos közepét, továbbá a keleti és nyugati határhegyeket (Mandara és Csitrakuta) és számtalan hegyet és folyót. Az egész világot a Lokalokam hegység veszi körül, mely elválasztja a napfényt az örök homálytól. E hegységen belül hét sziget vagy félsziget terül el, melyek közül mindenik még egyszer akkora, mint az előtte való; közben pedig ugyanannyi tenger hullámzik, a melyeknek főfő jellemző alkotó része a só, czukor, bor, vaj, zsendicze (savó), tej és víz. Az egyes szigetek földje Brahma gondolata szerint fákat, bokrokat és kúszónövényeket termett; majd más terményeket és állatokat; utoljára pedig isteni kivánságára előállottak az istenek, géniuszok és emberek.

Mikor az emberekre került a sor, Brahma csak testének egyes tagjaira gondolt és ime az illető tagból egy-kettőre teremtmények rajzottak elő. Szájából a brahmánok, karjaiból a ksatriják, lágyékából a vajszják, lábaiból a szudrák. Igy tehát az emberben megvan az isteni szellemnek egy-egy paránya, mely azonban az anyaggal történt frigy folytán veszít tisztaságából és csak istenes élet által tisztul meg ujra.

Egyebek közt ő teremtette Manut, az első törvényhozót és királyt, a ki egyuttal mint első ember is szerepel. A hozzá való anyagot attól a nyolcz isteni tökélytől kérte kölcsön, a melyekkel megszemélyesítve már a természetvallásban is találkoztunk, de melyek a teremtés pillanatában csak mint az isteni szellemnek eszközei lépnek fel, holott a végrehajtó akarat maga Brahma. Az első király számára Indrától vette a fényt és jótékonyságot; Surjától a méltányosságot; Vajutól a hatalmat, Jamatól az igazságosságot. Varuna módjára kell Manunak (és minden királynak), a gonoszokat fogva tartania, Agni példájára a hűtelen sáfárokat büntetnie. Arcza legyen barátságos mint Csandráé, keze bőkezű akár csak a Kuveráé. Ime a királyi tökély palástjában az általános emberi tökély képe.

Csakhogy ezt a tökélyt, törekedjék bár érte kiki, elérni csupán Brahma papjainak adatott. Ők azok, kik ragyogó fényű állásukkal jóformán magát az istent is homályba helyezik. Közvetítők Brahma és hivei között, de drága közvetítők, kiknek jóakaratát és készségét mindenkinek a vagyonához mért áldozattal (ajándékkal, hódolattal) kell megvásárolnia. Ki a brahmánnak földet ajándékoz, vele együttesen vonul be a paradicsomba; a ki pengő ezüsttel látja el, istenek italát issza, de még az is, a ki egyszerű függőágygyal kedveskedik neki, Indra fényes házának lakója leend. Cserében e sok kiváltságért a brahmánt egyszerűség és lemondás jellemzi. Annak emlékére, hogy a teremtés mondája szerint a brahmánok az istennek szájából keletkeztek, nyiltan és szerényen kell beszélniök, azonkívül tisztán és szűziesen, de mindenek felett szenvedély nélkül való módon gondolkozniok és élniök.

Ezek a választott emberek környezik az istennek és isteni párjának Szaraszvatinak szobrait. Brahmát a képeken és szobrokon piros szinűnek mutatják be. Négy feje van (azért egyik mellékneve «Csaturanana») valamennyi szakállas; keze is két pár, bennök hatalmának földi jelvényeit látjuk: rózsafűzért, a védák könyvét, áldozó csészét és kézíjjat. Vagy a vízben úszó Flamingomadáron ül (Hanta), vagy pedig a lótusz kelyhében ringatózik, mely Visnu testéből sarjadzott.

Szaraszvati, Brahma leánya és felesége, ki az imádság istenének fejéből vette eredetét. Ő a helyes szónak, az istenes igének nagyasszonya, melylyel az ember kifejezést ad az áhitatos, önmagában való elmerülésnek. Innen erednek és ebből magyarázandók melléknevei: Basa Sir (nyelv), Vacs (hang), Ira (szó) és Vidja (tudás, bölcseség). Ő védi a tudományokat és művészeteket, a hagyomány szerint neki köszönhetik az emberek a rituális lantnak (Kilibzala) és a szanszkrit nyelvnek ismeretét. Teste szép fehér; miként Brahmának, neki is négy feje és négy keze van, mely utóbbiakban egy-egy attributumot tartogat: lótuszt, víztartót, lantot és irattekercset. Néha csak egy feje van és rajta pyramisalakú korona. Kivételesen szarvas alakjában is ábrázolják. Végül érdemes megjegyeznünk, hogy az indusok úgy Brahmát, mint a többi istent halandónak képzelték és azt tartották róluk, hogy sok-sok évezred után a sok világgal együtt ők is megszünnek létezni és visszatérnek az őslénybe, mely anyag és erő egyuttal.

 

2. SIVA, BAVANI ÉS KÖRÜK.

Sívában hivei a természet féktelen erejét személyesítették meg, mely ép úgy szokott teremteni mint rombolni. Ezt olvassuk ki nevéből («a növő»), erre mutatnak melléknevei, melyek látszólagos ellentétben állanak egymással és jelképes állata: a bika. Mellékneveiben ép úgy megtaláljuk a bámuló elragadtatás nyomát, mint a félelmet és rettegést. Az előbbire vallanak: «gyógyítást hozó», «bút megtörő», «elbájoló» és «szép nagy úr»; az utóbbira ezek a nevek: «halálos», «borzasztó», «rettenetes», «dühöngő». Hivei ezért el is nevezték Mahadevá-nak (nagy isten), Irá-nak (úr) és a Trimurtiban első helyen őt ünneplik. Hitük szerint trónja és palotája északkeleten van, Káilaza hegyén, melynek lábát az óczeán habjai mossák, s a mely úgy ragyog az aranytól, akár a verőfény. Palotája csak úgy hemzseg a démonoktól; kik szilaj tánczot járnak, akár csak urok és parancsolójuk, a ki tánczolva alakítja a világot.

Abban az alakban, a hogy az indus művészet Sivát bemutatta, szintén a természeti erők kettős szerepe tükröződik. A jókedvű Siva fehérszinű, nyaka kékes; egyébiránt olyan ékszert visel, mely emberfejekből készült. Ruhája antilopbőr, pihenő helye tigrisbőr avagy élő bika. Ha egy fejjel ábrázolják, akkor három szeme van (a középső homlokán), de többnyire öt fejjel és öt kézzel jelenik meg; kezeiben jelvényeivel (szigony, mennykő, csatabárd, ijj és kagyló, néha meg Brahmának ötödik feje, melyet a hagyomány szerint ő ütött volt le). Feje lágyából fakad a szent Ganges folyónak isteni forrása.

Siva felesége Baváni ugyancsak férjének kettős természetét tükrözi vissza. Atyja Himala nevű hegyi tündérkirály és azért Bavani-nak rendes mellékneve Parvati (hegyi istenasszony). Jóságos szerepében komoly tekintetű istennő, a ki háromágú szigonynyal kezében bikán ülve jelenik meg. Nyakát ékszerképen kigyó övedzi, homloka felett félhold fénylik. Mint az emberek megrontója és a bosszú istenasszonya, rút, szinte visszataszító. Teste szögletes, kiaszott, barna szinű (azért: Kali); három szeme kidülledt, álla sörtés, fogai kiállók; nyakán embercsontból font ékszer, ruhája párduczbőr, jelképei a halál és kínzás eszközei: kard, kötél és buzogány. Igy felkészülve halad kocsiján, melyet oroszlánok vagy bikák húznak.

Siva és Baváni hivei a páros istenségen kívül tiszteletben tartották még a megszemélyesített Gangest (Ganga) továbbá Siva két fiát, Ganesa-t (Polleart) és Kartikezá-t. Amaz eredetileg az eszesség megszemélyesítése, később a siker védőszelleme és elősegítője, minden akadály elhárítója (vignanaszána). Jelképes állatai az elefánt és az egér. Az utóbbin nyargalni szokott, az előbbitől a fejet, ormányt és agyarakat kérte kölcsön. Teste kövér, elhizott; négy kezében rózsafűzért, bárdot, kormánybotot és kalácsot szorongat. Ilyen alakban imádják Siva templomaiban, magánházakban, sőt úton-útfélen. Férjes asszonyok egy-egy képét nyakukba vetve hordják.

Ganesának egyenes ellentéte Kartikéza. Ő a háború istene, az istenek vezére ama sok küzdelemben, melyet a gonosz démonok ellen folytatnak. Külső alakja viruló ifjú, a ki páván nyargal, két kezében íjj és nyíl.

A megszemélyesített Gangest (Ganga) bájos nő alakjával ruházták fel, a ki kezében lótuszvirágokkal gázol a hullámokban. Templomot nem állítottak neki, de azzal tisztelték, hogy meghatározott napokon folyókban és tavakban fürödtek. Ám legtöbbet mégis magától a Ganges vizétől vártak és várnak. Emberemlékezet óta benne tisztul meg az indus ember testének-lelkének bűnétől, szennyétől és készül, hogy az égi fényre érdemessé váljék. Ennek a zarándokolásnak főhelye Benares. Ott van a Gejan-Bapy nevű csodaforrás, melyhez sokan csak azért mennek, hogy végső napjaikat ott töltsék és a tisztaság tudatában húnyják le szemöket.

 

3. VISNU, LAKSMI ÉS KÖRÜK.

Visnu «a szerelmes», a Védák felfogása szerint egyrészt a legifjabb, másrészt a legfelsőbb a napistenek közül. Egész lénye sokkal emberibb, mint két társáé, kivel a Trimurtiban összekapcsolták. Szereti a szépet és jót, sőt megvan benne az önfeláldozás, minek jeléül ismételten anyagot öltött magára és testté lőn (incarnatio). A nyomban felsorolandó testesüléseken kívül megvan neki külön mythologiai alakja is, melyben a művészet feltünteti. Sajátképeni eleme és jelképe a víz, melyen jár és úszik (azért is sok mellékneve közül kiválik a Naradszána «vizenjáró»); erre vezetendő vissza kék szine is. Fent lakik Meru hegyén, s ott vannak azok is, a kik benne és általa üdvöt találtak. A művészet emberalakban ábrázolja, a mint az ötfejű világkigyóra (Ananta) heveredve, a tengerben úszik. Felesége Laksmi szolgálatkészen ül lábainál, magának Visnunak köldökéből pedig egy szál lótuszvirág sarjadzik elő, melynek kelyhében ott ül az ujonnan született Brachma. Megesik az is, hogy Visnu Laksmi mellett ül vagy pedig Garudán nyargal, a ki vagy madárszárnyú ember, vagy tisztára madár, de a kit Visnu templomai mellett külön szentélyben tiszteltek. Keze rendesen két pár van Visnunak, bennök tartja attributumait: kagylót, diszkuszt, buzogányt és lótuszvirágot, néha kardot is. Ezt az alakot cseréli fel mással, valahányszor testet ölt, vagyis húsbaköltözik (Avatara).

Ilyen húsbaköltözésről (incarnatio) kilenczről emlékezik az indus hagyomány. A legelső hal formájában történt és azon czélból, hogy a Védák könyvét, mely a gonosz szellemek hatalmába került, megmentse. A többi nyolcz is mindig jó ügynek szolgálatában történt és fog történni. A második azért, hogy társainak, az isteneknek megszerezze az istenitalt (Amrita); a harmadik és negyedik azért, hogy tekintélyt szerezzen az isteneknek a démonok felett; az ötödik által Indrát mentette meg egy veszedelmes óriástól, a hatodikra azért vállalkozott, hogy a brahmánok kasztját diadalra segítse a harczosok osztálya felett. Legtöbb nyomot az indus néplélekben és költészetben mégis a hetedik és nyolczadik testtélétel hagyott. Amabban Visnu Rama alakját öltötte magára, miáltal hőse lett nemcsak a Ramajana nevű hőskölteménynek, hanem az Uttararamacsaritra cz. drámának is. Ámde Ráma alakjánál sokkalta magasztosabb Visnu nyolczadik inkarnácziója: Krisna, melynek páratlan irodalmi megörökítése a Mahabaráta cz. költemény. Ebben Krisna a kuruk és párduk hősi táborának harczában az utóbbit segíti győzelemre erős karjával és bölcs tanácsával. De nemcsak harcz és háború teszi jelessé Krisnát. Hőstettei közben foglalkozik a szelid művészetekkel is, a miben segítik bájos társai, a gopik a kik Múzsák módjára lejtenek körülötte, holott ő maga a fuvolát találta fel részökre. Miként ember módjára élt és harczolt, örült és búsult Krisna, azonképen érte a halál is.

A koromandeli parton fekszik Dzsaggernaut város, mely azzal dicsekszik, hogy ő rája bizták Krisna testét, mely Visnu akaratából illatos szantalfára változott. A város főutczája csaknem kizárólag rituális épületből áll, valamennyinek koronája a délen fekvő Bara Deval nevű főtemplom. Itt ünneplik azt a tizenkét ünnepséget, melynek legfontosabbja junius 19-étől julius 6-áig terjed. Diszes körmenetek váltakoznak világi élvezetekkel, de mindezeknek tetőpontját azoknak a roppant (19 m. magas) kocsiknak felvonulása képezi, melyeken az istenek szobrait szállítják, s a melyekre a hivő hindu úgy tekint, mint az isteneknek és szentéletű szolgáiknak a brahmánoknak közös mozgó otthonára. Még napjainkban is akad olyan rajongó, a ki valamelyik díszkocsinak kerekei alá veti magát, csakhogy roncsolt tagjainak árán biztosítsa magának a túlvilági gyönyörűséget.

Visnu kilenczedik inkarnáczióját rendesen Budhával hozzák összefüggésbe, illetőleg Budhát tekintik úgy, mintha ő benne maga Visnu szállott volna a földre. De ezzel ellentétben áll az, hogy az indus nép zöme Visnu utolsó inkarnáczióját még csak ezutánra várja. Visnu - mondják - a jelen korszak végén fog megjelenni, fehér lovon ülve; megjutalmazza a jókat és megbünteti a gonoszokat. A teremtett lelkekre a testnek halála után vándorlás vár. A «homályban élők» állatokba költöznek, a kiket megbocsátható becsvágy, nemes szenvedély vezérelt, ujból emberi alakot öltenek, de a kik «jósággal telvék»; géniuszokká és istenekké lesznek.

Visnunak isteni párja Laksmi (Iri). Gyönyörű szép istenasszony, a ki a tejtengerből emelkedett ki és bőkezüen osztogatja saját tulajdonait: a szépséget és ifjúságot; szerencsét és bőséget; termékenységet és istenáldást. Laksmi fia, Kama, nagyon hasonlít a görög Eroshoz. Hol felnőtt ifjú, kinek része van a teremtés művében; hol pajzán gyermek, a ki nyilaival a halandók szivét szerelemre lobbantja. Istent-embert legyőz, magát Brahmát is. Felesége Reva (Ratis = a kéj), leánya viszont Iris (a vágy). Kámát úgy ábrázolják, a mint verében vagy papagályon nyargal; kezében ijjat szorongat, mely czukornádból és virágfűzérből alakult, nyilai is virágokkal vannak körülcsavarva és hegyükön méhfullánkot viselnek. Néha kocsin ül és olyankor kocsisa Madhu (a tavasz) kisérete az öröm és tréfa géniuszaiból áll, szent állata az indus csalogány. Ratist a Visnu templomok domború művein férje mellett szép asszony képében találjuk, a mint lóháton térdepel és a szerelem nyilait röpíti mindenfelé.

 

A BUDHA-VALLÁS.

Nevét Budhától vette, a ki ép úgy történeti személy, mint akár Mohammed, akár Zoroaster. Fejedelmi vérből sarjadott, a királyi sakhyák nemzetségéből, melynek régente alattvalója volt minden ember a Ganges és a Himalája között. Ez a fejedelemség rég eltünt a századok viharaiban, fővárosa Kapilavastu romjaiban hever. Mikor e romok még épek voltak, közöttük ringott annak a gyermeknek bölcsője, a ki felnővén, forradalmat támasztott a lelkekben és Indiát a legnépszerűbb vallási rendszerek egyikével ajándékozta meg. Családi neve Sidharza, de hivei rendesen más névvel jelölik, mely nevek hol származására, hol pedig hivatására vonatkoznak. A Budha néven kívül hivják Sakjamúni-nak (a sakják remetéje), Thatagatá-nak (ősei csapásán haladó), Bagawat-nak (boldog) és Iramana Gautamá-nak (a Gautamidák vezeklője). A hagyomány szerint egész élete pályája tele volt csodálatos eseményekkel. Csodálatos módon született, sőt születése hirére az egész világon a legmeglepőbb dolgok történtek. Fénybe öltözött a világ, a föld megrezzent, a vakok látni kezdettek és az ujszülött, a ki képes volt rá, hogy minden világtájék felé hét-hét lépést tegyen, minden lénynek megváltást igért.

A gyermek atyjának megjövendölték, hogy fia előtt két út áll: vagy király lesz, vagy pedig a tanítás nehéz feladatára adja magát. Ez az utóbbi azonban csak bizonyos látományok hatása alatt fog bekövetkezni. Látnia kell egy aggastyánt, egy beteget, egy halottat és egy vezeklőt. Ha ezeket meglátja, meggyőződik az emberi testnek gyarló voltáról, elhagyja a szülői házat és magányos életre tér. A fejedelmi udvar mindent elkövetett, hogy a királyfitól ezeket a látományokat távol tartsa, de mindhiába. Hasztalan vették körül a legszebb leányokkal, hasztalan adták hozzá közülök a legtökéletesebbet; Sakjamúni elmélkedett, meglátta a négy látományt és ezzel sorsa eldőlt; egy éjjel eltávozott a palotából: az őröket égi akaratával álomba ringatta, a zárt kapuk maguktól kinyiltak és istenek világosságának fényénél ment ki az ősi palotából. A királyfiúból előbb tanuló, majd remete, utoljára pedig mester lett. Ám a legbölcsebb brachmánok tanítása ki nem elégítette, a sanyargatás meg nem törte, csak az elmélkedés érlelte mesterré.

Már megizlelte a tudástadó Bodhi-fa gyümölcsét, megismerte az igazságot, de nem akarta ezt az igazságot másokkal közölni. Látta, hogy minden földi bajnak végoka a lét maga, ennek okai viszont a földi örömökre való törekvés és megtarthatásuknak vágya; de látta azt is, hogy a lét csak úgy szünik meg, s annak megujulása csupán csak akkor van kizárva, ha a földi szenvedélyeket legyőzzük, a legközönségesebb emberi érzelmeket elnyomjuk. Budha érezte, hogy tana mélységes, hogy hiveitől a tudáson kívül a legnagyobb áldozatot követeli: az egyéni létnek feláldozását. Nem is sietett vele, de végül (a hagyomány szerint az istenek egyenes felszólítására) beavatta az embereket tanába, mely gyorsan terjedt és csakhamar a leghatalmasabb indus államoknak hivatalos hitvallása lett.

Vajjon miért és mivel győzött ez a mélységes tan oly földön, mely az érzéki gyönyörűségektől egyáltalán nem idegenkedik? Először az által, hogy az üdvözülés útját megrövidítette és azt nem önkinzástól és áldozatoktól, hanem az igaz bánattól és attól tette függővé, hogy a bűntől szabadulni igyekezzünk. Másodszor az által, hogy kivétel nélkül mindenkire nézve lehetővé tette azt, hogy üdvözüljön, vagyis a létnek fájdalmától megszabaduljon. Ez az üdvösség már a földön is elérhető. Neve Nirvana, lényege pedig az, hogy a lét teljesen megszünik. Elröppen a fájdalom és szenvedés, melynek forrásai a földi vágyak és szenvedélyek és a bűnre való hajlandóság. A ki a lemondás utján jár, lassankint óhajtja, hogy testi lététől megszabaduljon; nem érzi többé az élet örömét és bánatát, s így éri el Budhának tökélyét. Nem születik többé ujra, nem vándorol se emberbe, se állatba, tehát egyénileg teljesen megsemmisül és ez a megsemmisülés a Nirvana, hasonló egy mécses végső ellobbanásához, melynek kialvásával maga a mécses is megszünik.

Ezt a tant, mely a földi élet nagy problémáit és a túlvilágra vonatkozó gyötrő kételyeket egy csapással megoldotta, eleinte csak szájhagyománynyal terjesztették. Főoka ennek nyilván az volt, hogy a népet féltették attól a rázkódtatástól, melyet az emberi egyenlőségre alapított tan a kasztok világában okozhat. A papok nem is nyugodtak addig, míg egy nagy gyűlésen (száz esztendővel Budhának halála után) megállapították azokat a fokozatokat, melyek a vallásos igazság felfogásának képességében fennállanak. A világi ember, a kinek már maga Budha elengedte a nőtlenséget és szegénységet, soha sem juthat a tudás azon fokára, hogy maga is Budhának mása lehessen, mindazonáltal elérheti a tökély alsóbb fokait az által, ha erényt gyakorol és kerüli a tíz főbűnt. Ezek közül három a testre vonatkozik (gyilkosság, lopás és tisztátalanság), három az akarat bűne (írigység, rosszakarat és gyanusítás), négy a beszédé (bujtogatás, káromkodás, hazugság és fecsegés). Kiváló kitüntetés az, ha valakit «az öröm egébe» felvesznek, az nem szorul többé ujjászületésre.

Később a budhista papok még ezt is módosították és lassankint három iskola keletkezett, melyek közül mindenik magának tulajdonítja az érdemet, hogy helyesen fejtegeti a mester elveit. Nevök: Hinayana-rendszer, Mahayana-rendszer és a mystikusok rendszere. Az első a bölcseségnek hét fokozatát ismeri, melyek közül azonban a negyedikig csakis a pap juthat; a második az igazi létet a semmiben látta, egyébiránt erényes életet és önsanyargatást kivánt, mely által a világi ember is felemelkedhetik Budhának méltóságára. A mystikusok bűbájos mondások, alakok és szokások által törnek által az érzékek határain. Ezek a bűbájos eszközök (mantras, dharani) ép oly szükségesek a boldoguláshoz, mint az erény és erkölcs. A bűbájos eszközöknek körében kiváló szerepet játszanak az ereklyék, első sorban azok, melyek Sakjamúninak testéből, ruháiból valók vagy legalább is vele bárminő érintkezésben voltak. Minden ilyen ereklye fölé templom épült, melléje kolostor. Nevük Stupa vagy Dagoba (dhatu = ereklye és gabba = koporsó), nyugateurópai szótár szerint pagoda.

Budha vallásának, mely mint látszik, alapítójának halála után nagyot változott és a gyakorlatban a legeszményibb felfogásból és a legvastagabb babonából volt összeszőve, mindkét alkotó része következtében korán támadtak sokoldalú és hatalmas ellenségei. Irtó harczokat kellett kiállnia, melyeknek következtében annyira jutott a dolog, hogy egész Előindiában alig van budhista. De a mit Budha papjai ezen a tájon elvesztettek, bőségesen visszanyerték északon, a hol Khina, Japán és Hátsóindia lakóinak kétharmadrésze Sakjamúni hive; Tibetben, Ceylonban, Mongolországban és a Himalája környékén pedig Budha papjai (a lámák) mint valóságos félistenek uralkodnak.

A lámák hatása jóformán kivetkőztette Budha tanát erkölcsi demokracziájából, de azért nagy hatása és mondhatni világtörténeti szerepe kétségbevonhatatlan. Egyes iskolái vissza-visszatérnek az eredeti tanhoz és kivált a mystikusok felekezete határozottan az egyistenség felé hajlik és úgy vélekedik, hogy «a dolgok őslényege (Alaja) igazi alapja és lelke minden létezőnek, ez az őslényeg tükröződik vissza mindenben, akár csak a hold a víz tükrében». Ebből a felfogásból fakad az intelligens budhisták világnézete, a mely kivált Japánban uralkodik és Budhának tanát eredeti értelme szerint úgy fogja fel, mint a világanyag és világlélek egységét, melyből minden létezőbe szorult egy-egy parány. E világnézetben a végtelen emberszeretetnek meleg sugára reszket. Azért kiméli az állatot, azért gondozza szeretettel a növényt, de kivált azért nem bántja az ember földi boldogságának alapját képező illuziót, mely kényes és illanó «akár a harmatcsepp, mely a hajnali szellőben gyönge fűszálon ringatózik».

 

MÉD-PERZSA MYTHOLOGIA.

Természetvallás. Az iráni fensík árja lakói, a kik nyájaikkal egészen a természeti erők jóakaratára voltak utalva, már a homályos őskorban istenítették azokat a tüneményeket, melyektől féltek, vagy a melyekben bíztak. Vallásukban a fényes napkorong, a rózsás hajnal és a sötét éjjel ép úgy szerepeltek, mint a hogy megszemélyesítették a lobogó tüzet, a pázsitot emésztő aszályt és a kékellő égboltozatot. Utóbb aztán a jótékony erők és félelmetes tünemények önként egy-egy táborrá egyesültek: a világosság és sötétség táborává, melynek csak közös nevet kellett adni, hogy megszülessék az az ellentétes mythos-rendszer, melyet az alábbiakban ismertetni fogunk.

Heomo és Zarathustra isteneinek világa. A perzsa ősmondának kiemelkedő alakja Dzsemsid, az a daliás király, kinek kormánya az iráni aranykort jelenti. Amíg ő uralkodott, nem volt sem hideg, sem forróság, se vénség, se halál, kiki megmaradt olyan fiatalnak és virulónak, a minő tizenöt éves korában volt; de még az állatok sem pusztultak el, a termést sem érte pusztulás, nem volt se’ szükség, se’ inség. Ezt a Dzsemsidet választotta ki magának Heomo (Hom), egy jótékony szellem, a ki sziklacsúcson trónolt és védő ura volt a magaslatoknak és vizeknek. Dzsemsid útján nyilatkoztatta ki magát Heomo, az ő akarata szerint oszlott fel a zend nép társadalmi osztályokra, élükön a mágusokkal, kik később három rangosztályra oszlottak: herbed-ekre (tanulók), mobed-ekre (mesterek) és desztur mobed-ekre (nagymesterek). Heomo tiszteletére a perzsák havonkint egyszer a Daruns-ünnepséget ülték (kovásztalan kalácsot ettek és életfanedvből készült italt ittak rája, mely meggyógyított minden bajt). És a nagy Heomo örült ennek, mert szerette a fákat és mindazokat, a kik a fákat szerették.

Heomo azonban csak előfutója volt a perzsák nagy prófétájának, kinek neve Zarathustra (Zoroaster). Életét a mythos ép úgy fölékesítette csodálatos vonásokkal, mint minden nagy emberét. Kora is vitás, szülőhelye még inkább. A hagyomány szerint a hatalmukra féltékeny mágusok vesztére törtek, de csodás módon megmenekült és felnőve diadalmas hirdetője lett annak a tannak, melyet Ahuramazda (Ormuzd), a fény ura és világosság istene bízott rája. Ennek a tannak törvénykönyve a Zendaveszta, melyet állítólag Nagy Sándor megsemmisített, s a melyet emlékezetből jegyeztek le ujra. Töredékeiből ismerhetjük meg Zarathustra isteneinek világát.

Azt a nagy küzdelmet, mely a szabad természetben fény és árnyék, világosság és sötétség között egyre folyik, Zarathustra az erkölcsi világra alkalmazta, a miként hogy az ember lelkében is folyton küzködik a rosszra való hajlam a jó szándékkal. Minden ami létezik vagy Ormuzd urasága alatt áll és a fény országába tartozik, vagy a sötétség világának tagja, melynek fejedelme Ahriman. A jó és rossz elvének két megszemélyesítője mögött ott áll, mint a mindenség kezdete: Zervane Akerene (a «meg nem teremtett végtelenség»). A tulajdonképeni teremtés Ormuzdtól ered, a ki egyetlen szavával (Honover) több ezer évre a homályba száműzte Ahrimant és saját akaratához képest népesítette be a mindenséget. Legelőször az amsaszpand-okat teremté, a legtisztább fénynek hat szellemét, a kik Ormuzddal egyetemben a legfelsőbb lénynek trónja körül állanak. Nekik van alárendelve a huszonnyolcz ized, jó szellemek, kikhez naponta fohászkodni kell. Köztük leghatalmasabb Mithra, a Nap geniusza, a ki ezerszemű és ezerfülű; ős forrása minden fénynek és ragyogásnak. Alattvalói a Ferverek, számtalan fényes védőszellem, a világosság országának katonái, a kik a teremtést őrzik és Ahrimannal szemben védelmükbe veszik.

Ám a sötétség ura sem pihent. Mihelyt évezredes bilincsei lehullottak, Ormuzd minden alkotásán rontani igyekezett. A földön a hasznos állatok közé odahelyezte a kigyókat, a ragadozó állatokat és káros rovarokat. És hogy a gonosznak csiráit annál több sikerrel hinthesse el, körülvette magát gonosz démonokkal (dev), kiknek élén Esem állott, s a kik rangosztályokra különítve támadták a fény világát.

Az első emberek eleinte Ormuzdot imádták, de elpártoltak tőle és ennek folytán az eredeti száz boldogság, mellyel birtak, egyetlen-egyre csappant és helyökbe betegség jött és halál. Sokat szenvedtek, a míg Ormuzd elküldte számukra a fény törvényét és a jó szellemeket, a kik őket őrzik és ha szükséges, a jó útra visszatérítik. Ormuzd hive akkor jár jó úton, ha lelkét áhítattal és törvénytisztelettel tisztán tartja, a szent tüzet ápolja, hibáiért vezekel; a kártékony állatokat és növényeket pusztítja, a hasznosakat védi és szaporítja. E szerint kell élnie, e szerint birálják el a túlvilág küszöbén, a Csinavad hidon, a hol három biró mondja ki az elköltözött lelkekre az itéletet. A jóknak teste átszellemül és lelkük Ormuzd országába költözik, a gonoszok a pokolban tisztulnak, a kétesek egy közbeeső helyen (Hamestan) várják az utolsó itéletet, mely a világnak 12,000-dik esztendejében, Ormuzd és Ahrimán nagy harczának lezajlása után fog bekövetkezni. Eljön Sosios, a megváltó és elhozza a megoldást. Akkor az igazak az égbe szállanak, a gonoszok tűzfolyamban tisztulnak meg és úgy jutnak el a fény örök országáig.

Miként Ormuzd lényegének képe a tűz, azon mód hivei is annak képében tisztelték. Nem voltak templomai, hanem tűzházai, a hol szél és eső daczára vígan loboghatott a láng, a melyre még lehellni sem volt szabad. De nemcsak a tüzet tisztelték Ormuzd hívei. Szent volt előttük a víz, a nap és a föld. A vizet sohasem használták egyébre, mint ivásra és hasznos növények öntözésére. A földnek bort áldoztak, a napnak lovakat. Volt azonkívül a Napnak egy szent kocsija, melybe nyolcz fehér lovat fogtak, s a melyre senkinek sem volt szabad ülni. Végül Ormuzd jelvénye a gyűrű, melyre az irániak esküdtek.

Zarathustra hívei, a tűzimádók, sok és sokféle viszontagságon mentek által és hol ők vettek kölcsön másoktól hitelveket és szokásokat, hol őket vallották mások mesterüknek. Igy történt ez a magyarokkal is, kiknek mindmáig nem egy szokása vall arra az időre, mikor még a tűzimádó perzsák kultúrköréhez tartoztak. Ilyen a palóczok «menyasszonyégetése» és sok más.

«Mitras, a győzhetetlen.» Mig Zarathustra égi világának géniuszai a hellén istenek előtt lassankint háttérbe léptek, egyikök olyon hatalmas szerepre jutott, hogy még Rómát is, a világ urát, oltáraihoz vonzotta. Neve Mithras, lényege a hatalmas verőfény, mely legyőz mindent és a melyet le nem győzhet senki és semmi (Sol invictus). Tiszteletét titokzatos szertartások jellemzik, melyek az istennek barlangszerű szentélyében folytak le. Keleti katonák hozták magukkal, a kik aztán a római birodalom legtávolabbi zugaiba is elvitték, egyebek között a mai Magyarországba, annak is Dunántúli részére, melynek neve akkor Pannonia volt. Szentélyeiből soha sem hiányzott az isten képe: daliás ifjú, kinek fejét phrygiai sipka diszíti, s a ki egy térdeire rogyott bikának hátára térdelve, a hatalmas állatnak vérét veszi. Különféle állatok (kivált kutya és kigyó) mohón nyalják a vért; az egész a természet jelképe, melyet az éltető és mégis öldöklő napfény tart hatalmában.

Mithras hivei egyre szaporodván, tisztelete az Antoninusok korában hivatalos vallássá lett. Mysteriumai a tökéletesség nyolczvan fokát ismerték, melyre bőjt, sanyargatás, testi és lelki tisztaság által tette magát érdemessé az ember. Előfordult benne egy a keresztséghez hasonló szertartás is, melynek részesei «holló» néven szerepeltek. Ezekre következtek a «titkosok», a «katonák», az «oroszlánok» és «perzsák». A tökéletesség legfelsőbb fokán állottak a «nap után futók» és az «atyák» vagy «sólymok». A «katonákat» az isten homályos barlangjaiban avatták fel, ugyanott mutattak a többieknek mystikus jeleneteket. A hagyomány emberáldozatokat is említ, de nyomaikra eddig nem akadtak. A titokzatos homály, mely az egész Mithrast fedte, tekintélyének igen kedvezett, sokáig ő volt a kereszt egyik erős ellenfele és bár oltárait Rómában lerombolták, még a II. és III., sőt a IV. században Kr. u. vigan áldoztak neki a Balkán-félsziget rejtett völgyeiben és vadon erdeiben. Nálunk több szentélye vetődött fel, így Ó-Budán (Aquincum) és Rákoson a (Fertő vidékén), hol a tüzes verőfény aranyos gerezdeket érlelt Probus császár telepes vinczellérjeinek...

 

GERMÁN MYTHOLOGIA.

A közös őshazából észak-nyugotnak vonuló germán népek fényvallást hoztak magukkal, mely nem ismerte az isteneknek emberi alakkal való felruházását. Cæsar és Tacitus egyetlen germán istennek nevét meg nem tudhatták és az utóbbi szerint a germánoknál «istent ember módjára ábrázolni ellenkeznék az égieknek fönnségével». Ámde ép a római néppel való érintkezés okozhatta, hogy egyes istenek kivált a küzdelem és háború védőszellemei előtérbe nyomultak és lassankint emberalakot is öltöttek. Midőn ezt mondjuk, természetesen nem művészi ábrázolásokra gondolunk, hanem egyesegyedül a mondák képeire, melyek eleinte csak a nép naiv phantasiájában éltek és csak később lettek a művészet közkincsévé. Ezek az emberalakú istenek, az ázok, vagyis a világegyetemnek tartói, oszlopai. Velök szemben állanak a régibb istenek, kiknek neve csak a skandinávoknál maradt meg, a tivá-k (égiek) vagy wán-ok (ragyogók). A két istentábor kemény harczokat folytatott egymással, melyeknek emléke még a pogány-keresztény korszak irodalmi műveiben is nyomot hagyott, de végre a délgermán törzseknél a kereszténység elől lassankint kiszorult a népek emlékezetéből.

Annál szívósabban tartotta magát az északi germán (skandináv) törzseknél, melyek csak a X-XI. században mondtak le őseik vallásáról és zordon fenségű hazájuk rejtekében buzgón szövögették hitregéjök fonalát. A népvándorlás hősei, a vitézségükben és nagyravágyásukban egyaránt szertelen normannok és wikingek, maguk ajánlkoztak mintaképül az istenek és hősök alakjához. Róluk varrt himet a népek teremtő phantasiája, melynek hagyományait viszont a nord királyok dalnokai, a szkáldok vették lantjukra. Dalaikban az istenné magasztalt hősök összeforrtak a hősökké lett istenekkel és ennek eredménye egy valóságos istentábor, melynek alakjai az Edda (ősanya) cz. gyűjtemény sorai közül mogorva méltósággal, de egyszersmind erkölcsi komolysággal telten lépnek elénk. Hatszáz évig lappangott az Edda, s utána még kétszáz évig maradt félretéve, miglen lapozni kezdett benne és örök életre támasztotta szendergő isteneit a szkáldok szkáldja - Wagner Rikárd.

 

1. HOGYAN TÁMADT ÉS MILYEN LETT A MINDENSÉG?

Az őseredeti világűrnek «tátongó hasadéká»-ból - mondja a hagyomány - mindenekelőtt két világ pattant ki: északon a köd világa (Nifelheim), délen viszont a tűz világa (Muspelheim). Nifelheimnek kellő közepén hatalmas kút nyilt meg (Hvergelmír), a melyből tizenkét folyam ömlesztette jeges vizét. Ennek a tizenkét folyamnak vize egyre fogyott, óriás jégtömbök támadtak és lassankint betöltötték a tátongó hasadékot. Csakhogy a tűz világa felől viszont forró szél fújt, a mely a jégtömböket megolvasztotta és életet keltett a merev jég között. Egyszerre csak megmozdult a fagy közt valami és felütötte fejét Imir (Örgelmir). Éktelenül nagy és förtelmes óriás, a fagyóriások apja, a kit viszont az olvadó hóvíz isteni szülötte, Audumbla nevű tehén táplált.

Audumblának egyedüli táplálékát a sós jégtömbök alkották, melyeket addig-addig nyalogatott, míg egyszerre csak egy szép férfiú vált ki a jégből: Buri. Ez már egy egész családnak őse, a mennyiben fiától, Bör-től és ennek feleségétől, az óriás Besztlától az első áz-ok származtak, t. i. Odin (a szellem), Wili (az akarat) és We (szentség). Alig jelentek meg a vajudó ősvilágon, tüstént megtámadták és elejtették Imir-t, az ősóriást, kinek patakzó véréből akkora özön támadt, hogy az összes fagyóriások mind-mind belepusztultak, egyetlen egynek kivételével, kitől a később szereplő óriások származtak. Imir testéből az ázok mindenfélét alkottak. Húsából lett a föld, csontjaiból a sziklák, hajából a fák, véréből a tenger, agyából az ég. Utóljára aztán szemöldeivel a föld szinén egy darabot elkerítettek és kijelölték az emberek hazáját (Midgardó).

Következtek a csillagzatok. A csillagok azokból a szikrákból támadtak, melyek Muspelheiből tévedeztek által, s miket az ázok az égnek boltozatára rögzítettek. A nap és hold viszont úgy keletkeztek, hogy az ázok a földnek egy fiától, a ki gyermekeivel dicsekedett, elvették e két gyermeknek legszebbjét, leányát Sol-t és fiát Mani-t. Amannak a tűzvilág szikráiból megépítették a napkocsit, a melylyel naponta megkerüli az eget és pajzsával (tvalin) megóvja az eget és földet a napsugár gyilkos verőfényétől. Mani viszont az éjszakának nyomában kocsikázik két gyermekével: Bil és Hjuki (a növekvő és fogyó hold). Sol és Mani mögött két dühös farkas száguldoz végig az égen: Sköll és Hati (nap és holdfogyatkozás).

Ezután az ázok az első emberpárt teremtették meg, még pedig egy-egy fából, mely a tengerparton hevert. Az első férfiú: Ask kőrisfából lett; az első asszony: Embla égerfából.

Imir testének egyetlen paránya sem veszett el, még az apró férgek is, melyek húsában termettek, külön lényekké változtak: törpékké (Zwerge, máskép Alfen). Ezek ismét kétfélék: sötétek, a kik a föld méhében a kincseket őrzik, s az embert rémítgetik (Schwarzalfen) és világosak, fényesek (Lichtalfen); szép és barátságos lények, a kik az embernek javát keresik.

Hasonlókép hol barátai, hol ellenségei a halandónak a szélistenek: Windswaler (szélfagyasztó) és Swasuder (déli szellőcske). Amaz a télnek atyja, emez a virágos tavasznak keletkeztetője. Alkotásait minduntalan megsemmisíti Hräswelger (hullákban dúskáló), a ki az égnek északi végén ül és ha rossz kedve támad, bősz sas képét öltve magára, kibontja szárnyait és velök hajtja maga előtt a fergeteget.

Ezt az egész nagy mindenséget, melyet olyan számos és ellentétes erők mozgatnak, egy hatalmas kőrisfa tartja össze, mely különféle világokba verte gyökerét és beárnyékolja az egész földet. Neve Iggdrazil (rémtartó). Egyik gyökerével Nifelheimben fészkel, Helanak, az árnyak sötét pillájú királyasszonyának országában; másikával Jötunheimben, az óriások világában gyökerezik; a harmadik gyökér elér Midgardig, hol az ember fiai tanyáznak. Ahány a gyökér, annyi forrás fakad alattuk. Jötunheimben a Mimir nevű óriás forrása, melynek vize elárulja a jövendőt; Midgardban a bölcseség forrása (Urd), melynek partján a Nornák (sorsistennők) intézik az ember sorsát és az istenek látnak törvényt.

A bűbájos világfa árnya tulajdonképen kilencz világra terjed, melyek hol egymás mellett, hol egymás alatt terülnek. Középen van Midgard, alatta a fekete Alfok világa, ez alatt az árnyak világa (Helheim). Két oldalt terülnek: Nifelheim, Muspelheim, Jötunheim és Wanaheim (a már említett ősistenek világa). Fenn magasan mindezen világok felett alakítottak maguknak az ázok gyönyörű hazát, mely ragyogott az aranytól és elefántcsonttól (Asgard). Ebben minden egyes istennek külön palota állott rendelkezésre, azonkívül ott volt az ötszázkapus Walhalla, a megdicsőült hősök otthona. Az istenasszonyok lakásának külön neve volt, t. i. Wingolf (örömök laka). Asgardot Midgarddal egy háromszínű híd kapcsolta össze (Bifrött, a szivárvány).

Az istenek ezen rendjét folyton veszélyeztetik az óriások, a kik bosszút forralnak ősapjuk veszteért. Társukul szegődött Loki, a ki valamikor az ázokhoz tartozott, s a tűznek jótékony démona volt. Táborát képezik: a félelmetes óriásasszony (Angurboda) és gyermekeik Fenrir, a világfarkas; Jormungandar, a világkigyó és Hela az árnyak rémes parancsolója.

 

2. VODAN (ODIN) ÉS KÖRE.

Vodan (Vuotan: a «rohanva lépő»), a legelső az égi istenek között. Ő uralkodik a halandók és halhatatlanok felett, s azért egyik mellékneve «mindenek atyja». Ebbeli minőségében fenn trónol a Walhallában és parancsol az istenek tanácsában és egyetlen tekintetével meglátja, mi történik a kilencz világban. A Walhallában együtt mulatnak, koczkáznak és isznak az istenekkel a megdicsőült hősök (Einherier), s éhöket vadkanhússal csillapítják, mely soha el nem fogy. Vodan nem eszik belőle, egyedüli tápláléka a vörös bor. Az ételt két kedves farkasának osztogatja (Geri és Freki), vállain pedig két holló ül (Hugin és Munir: gondolat és emlékezet), melyek a röptükben ellesett titkokat súgják fülébe. Fejét arany sisak fedi, jobbjában soha sem hibázó kelevéze (Gungnir).

Az istenek és emberek igazgatásán kívül az ősgermán hagyomány Vodannak még két kiváló szerepet tulajdonított: ő a szélnek és viharnak ura és a háborúk intézője, igazi hadúr, a kit a csatába kedves hollóin kívül elkisérnek a Walkyrok vagy csataszűzek is. Ezek a harczi istennők azok, a kik sisakosan és pajzsosan őrködnek a küzdők felett. Fehér felhőparipáikra pattanva együtt rohannak viadalba a viaskodókkal, az elhullónak ajkára csókolják a halhatatlanságot, utoljára pedig fel is kisérik az üdvösségnek csarnokába. Mint szélistent a nép, úgy képzelte Vodant, a hogy felhőköpenybe burkoltan nyolczlábú fehér paripáján (Sleipnir) magasan vágtat a légben. Környezetét az elköltözöttek lelkei képezik, a vihar zúgásából kihallatszik az ebek csaholása, a kürtszó és Vodan embereinek kurjantása.

Tisztelete véres szertartásokkal volt összekötve, oltárain nemcsak lovakat, hanem embereket (hadifoglyokat) is áldoztak. Ilyen áldozatokkal kérték tőle és hálálták meg neki a kedvező jóslatokat, melyeket a bűbájos rúnavesszőkről olvastak le, hiszen ő a mindentudó, a ki hiveinek számára feltalálta a rúnákat, az ősgermán rovásirást.

Odinnak a hagyomány szerint két felesége volt: először Jord (a föld), másodszor Frigg (asszony, úrnő). Amattól Thor született (a fenndörgő), ettől Balder (a fejedelem). A két feleség közül a második az, kinek nagyobb szerep jutott.

Frigg az, a kinek tanácsát Odin kikéri és követi; ő gondozza a családi boldogságot és férjével közösen intézi az emberek sorsát. Asgardban külön palotája van (Tental-tengeri csarnok); ebben pörgeti aranyos rokkáját. Szolgálói: Fulla (a bőség), a ki ékszereit őrzi, Gna, a ki hirmondó és Hlin, a ki az áldást kérők jámbor kivánságait áthozza és úrnőjének előterjeszti. Friggről egyébiránt Freya néven külön is megemlékezünk. Az egyes germán törzseknél más nevei is vannak: így Nerthus (Tacitusnál), Gode (Meklenburg), Holda (Thüringia és Hasszia) és Berta, Berchta (Felsőnémetország).

 

3. THUNAR, THOR ÉS CSALÁDJA.

A mennydörgés istene, Vodan legidősebb fia. Anyja Jord (a föld), de nevelőszülei Wingnir (szárnyas) és Hlora (zsarátnok). Mythikus lényegére nézve egyáltalán nem hasonlít apjához. Igazi kulturisten, a ki jó termést ad a népnek, megőrzi a nyájat és gulyát és hatalmas erejét nem arra használja, hogy pusztítson, hanem arra, hogy a gonosz szellemeket megfékezze és távol tartsa. Hatalmas kalapácsával felfegyverkezve, melynek nyomán villámok serczegnek, örökös ostora a gonosz óriásoknak és gonosz vezérüknek: az ármányos Lokinak, a ki hol társul szegődik az égiekhez, hol ármányaival mint árulójuk és megrontójuk szerepel.

Az Edda költeményei telve vannak Thornak az óriások ellen viselt kalandjaival, melyekben nem mindig az égi isten a győztes. Különösen érdekesek Udgard ország óriásaival viselt dolgai és az a kaland, midőn Thrymtől ellopott kalapácsát visszakeríti. Ez a kalapács (Miölnir), melynek természete az, hogy valahányszor eldobják, a dobónak kezébe mindig visszatér, nemcsak Thornak főfegyvere, de benne bízik az ázok egész nemzetsége is az óriásokkal folytatott harczaiban.

A germán nép phantasiája is erről a fegyverről ismer Thorra, kinek alakját nagynak képzeli, vörös hajjal, vaskesztyűbe bujtatott jobb kézzel, mely a menykőkalapácscsal fenekedik. Igy áll egy kocsin, melyet bakok húznak a felhőkön keresztül, s a melynek kerekei haladtukban ugyancsak adják a mennydörgést. Ez Thor, «a parasztok istene», a mint a szkáldok mondják. Szerették is a parasztok mindig és szeretik ma is. Nem hiába róla nevezték el a csütörtököt (Donnerstag) és gyujtották meg tiszteletére a szentivánéji tüzeket.

Felesége Szif, az aranyhajú, a ki azonban már akkor, midőn hitestársul a Thor isten palotájába költözik, édes anyja Uller-nek, a jeles ijásznak. Thornak is volt egy régebbi felesége, az óriások nemzetségéből való Jarnszaksza (vaskő); ettől született fiai: Magni (Erő) és Modi (Bátorság). Szif aztán még egy leánynyal ajándékozta meg, neve Thrud.

 

4. TYR, MÁS NÉVEN ZIO.

Fényisten, a ki azonban már Tacitus korában hadistenné lett, a miért is a római iró Marsszal azonosítja. Egyeznek abban is, hogy kinek-kinek hivő népe róla nevezte el a hétnek harmadik napját. Jelképe és jellemző fegyvere a nyíl, később a kard. Ő az, a ki Loki bukása után Fenrirt, a világfarkast gondozza és jobbját is feláldozza, csakhogy az isteni eredetű fenevadat ártalmatlanná lehessen tenni. Mint hadistennek később a különféle germán törzseknél különböző nevei is voltak; így Saxnot (kardisten), Heru; sőt talán Irmin is annyi, mint Tyr.

 

5. BRAGI, IDUN ÉS KÖRÜK.

Bragi Vodan fia volt, dalban dús, szavában ékes. Felesége Idun (a megújító), Ivaldinak, a törpe királynak leánya. Csodálatos hatalommal rendelkezett, a mennyiben véget vetett minden fájdalomnak, sőt véget vetett az istenek vénségének is. Ő gondozta a költők istenitalát (Odrörir), melyet a törpék úgy főztek, hogy egy bölcs embernek szive vérét mézzel keverték. Továbbá ő rá bízták azt a tizenegy arany almát, mely az égi isteneknek örök ifjúságot és szépséget biztosított.

Megesett, hogy Loki, az örökre ármánykodó, olyan bajba jutott, a melyből csak úgy tudott menekülni, hogy Idunt kezére játszotta Thiassi-nak, az egyik hatalmas óriásnak. Bűnét azzal igyekezett jóvá tenni, hogy később Idunt és vele az ifjuságot visszalopta az égieknek. Thiassi vak szenvedélyében Asgardig követte Lokit, de merészségeért életével fizetett.

Leánya, a szép és bátor Skadi (bátorság) eltökélte, hogy atyját megboszulja. Pajzsosan és vértesen odalovagolt Asgard kapujához, számon kérte atyja halálát az ázoktól és daliás szépségével megnyerte szivöket. Harczról szó sem volt, az istenek mindent elkövettek, hogy a szép leányt megkérleljék, a ki végre abba is beleegyezett, hogy közülök férjet válaszszon, úgy azonban, hogy az istenek alakja el volt takarva és Skadi csak lábukat láthatta. Választásában csalódott. Azt hitte, hogy a délczeg Baldert választotta, holott Niörder jutott neki, az a tengeristen a ki a wánok közül túszul maradt Asgardban. Se ő, se Skadi kölcsönösen egymás hazájával meg nem barátkozhattak; kit a tenger zaja zavart, kit Jötunheim farkasainak üvöltése. Eleinte úgy segítettek a dolgon, hogy fölváltva 9-9 napig egymás honában laktak, de aztán végleg elszakadtak és Skadi más férjet választott: Ullert, az ijászt, a télvizek istenét, a kivel együtt vadászgatnak.

 

6. FREYA ÉS FREYER.

Freya (asszony, barátságos nő) és testvére Freyer (úr, jókedvű) Niördernek, a tengeristennek gyermekei, még pedig első házasságából, melyet Hiöddel kötött volt. Kettőjük közül Freya, a természetnek istenasszonya; a földnek virágoktól pompázó anyja. A halandók benne látták a szerelmesek pártfogóját és gondozóját, a ki még a túlvilágon is egyesíti őket, helyet ád nekik palotájában (Tolkvang) és fényes termében (Szeszrumnir). Az isteneknek pohárnoka volt, a ki csatákban viszont a Walkyrokat vezette. Az emberek, a kik róla nevezték el a pénteki napot, lakomák alkalmával rája köszöntötték az utolsó italt, a szerelem és emlékezés poharát. Nyakán pompás ékszert viselt, melyet a törpék készítettek neki remekbe. Kocsin járt, mely elé macskák voltak fogva. A hagyomány rendesen hajadonnak gondolta, de azért néha férjéről is megemlékeznek, még pedig Odur (szellem) személyében. Odur azonban nem volt hűséges; a Nornák végzése szerint évenkint el-elhagyta Freyát, a ki szomorúan kereste az egész mindenségben. Leányuk Hnosz (kincs.)

Freyert különösen Skandináviában tisztelték, mint az erőnek és verőfénynek parancsoló istent. Jártában-keltében, hol egy fényessörtéjű vadkanra ül (Gullinbursti), hol Szkidbladnir nevű hajóján vitorlázik, mely kedvező szélben soha hiányt nem szenved, használat után pedig összehajtható és zsebretehető. Volt egy olyan kardja is, mely magától harczolt, csak parancsolni kellett neki, de azt föláldozta, mikor leánynézőbe járt az óriásoknál Gerdért, a szépséges óriásleánykáért, kinek apja Ogir «a habok parancsolója».

 

7. BALDER HALÁLA ÉS LOKI BŰNHŐDÉSE.

Balder (máskép Fol) az istenek és emberek kedvencze, Friggnek ragyogó, délczeg fia, a legjobb az égi istenek között. Jelképe a fakadó nyári pompa, s miként ez, úgy Balder is enyhe és tiszta szellem, kinek lakában csak tiszta dolgok létezhetnek és csak szeplőtelen beszédeket ejthetnek ki. Felesége Nanna, fia Forseti, a ki atyjának minden kiváló tulajdonságát örökli és ezüstös aranyos csarnokában folytonosan törvényt lát.

Az égi isteneket Balder halála ejtette nagy szomorúságba, mely jóformán előfutója volt az «istenek alkonyának». Balder halálát tulajdonképen a gonosz Loki okozta, a ki eszközéül egy világtalan félistent választott. Midőn ugyanis az égi istenek megtudták, hogy a végzet Balder halálát elhatározta, sőt Hel országában már vetik is neki az elköltözöttek ágyát, apróra vettek és sorba megeskettek rá minden lelkes állatot és lelketlen tárgyat, hogy óvakodni fog attól, a mi Balderben kárt okozhatna. Csak egy kis nyomorult kórótól feledkeztek meg, pedig a gonosz Loki épen erre alapította tervét. Gerelyt faragott belőle és mikor az égi istenek javában hajigálták Balderre fegyvereiket és javában gyönyörködtek kedvenczüknek sérthetetlen voltában, a világtalan Hödernek lopvást kezébe nyomta és kajánul nézte, hogy ejti el a nyomorult kóró a mindenség kedveltjét.

De még ezzel sem érte be. Midőn az istenek az alvilágban kijárták, hogy Hel Baldert elbocsássa, de odabenn feltételül azt tűzték nekik, hogy az alku csak akkor áll, ha a mindenségben mindenki, de mindenki gyászolni fog, megint Loki volt az, a ki egy gonosz óriásasszony képében megtagadta a részvét adóját és ezzel Baldert a kérlelhetetlen alvilágba utalta.

Az égi istenek gyanuja még mindig nem irányult Lokira. De a gonosz maga vallott önmagára és midőn Őgir csarnokában egy fényes lakoma alkalmával mellőzöttnek gondolta magát, elébb legyalázta saját véreit, azután eldicsekedett gaztetteivel és utoljára is, a mikor az érkező Thor elől pusztulnia kellett, átkos szóval idézte a jóslatot, mely az isteneknek végromlást igér. Gúnyos szava elhangzott és ő eltünt. Egy vizesés alatt rejteket épített magának és így várta üldözőit.

Odin és társai csakugyan irtó támadásra készültek. Mihelyt rejtekét kikémlelték, vadászat indult meg, melyben Loki hal alakjában próbált kisiklani, de Thor megfogta. Hasztalan siettek segítségére felesége (Sygin) és fiai (Vali és Narvi), ezuttal Loki maradt a vesztes. Éles sziklák közé ékelték és feje fölé egy kigyót akasztottak, melynek mérges nyála a cselszövőnek arczára csepegett. Minden csepp alatt újra meg újra felordított dühében és fájdalmában...

 

8. «AZ ISTENEK ALKONYA.»
(RAGNAROK.)

Míg ezek történtek, elkövetkezett az idők telje és az egész teremtés megérett a megujhodásra. Az emberek közt gonosz tettek, gyilkosság és igazságtalan háborúk kerekedtek felül. A föld kipusztult, elvesztette termőképességét. A nap elhomályosodott és nem tudott a hideggel megküzdeni. Telek következtek, melyeket nem szakított meg semmi nyár. A növények megdermedtek és a folytonos hóviharban gyökérig fagytak, az emberek kihaltak. Sköll és Hati, a világfarkasok, utólérték a fáradt napot és holdat és egykettőre bekapták. A csillagok lehullottak az égről, a világok alapja megrendült és a gonosz hatalmak kiszabadulva, döntő harczra sorakoztak az égiek ellenében.

A tenger mélyéből felütötte fejét a világkigyó. Fenrir, a világfarkas elszakította kötelékeit; a pokol kutyája dühösen támadt fel, az óriások szervezkedtek, majd Loki is hajójára lépett, mely a halottak körmeiből készült (Hagelfati). Ő lett a fővezér Vigrid mezején, vele szemben az égi istenek és megdicsőült hősök vonultak fel. S megkezdődött az istenek csatája, melyben az ellenfelek kölcsönösen megsemmisítik egymást.

A világfarkas elnyeli Odint, Heimdal és Loki átdöfik egymást, Thor agyonüti a világkigyót, de annak gyilkos lehelletébe maga is belepusztul. Freyer, aki már nem rendelkezik az önmagától verekedő karddal, áldozatul esik Surtur lángpallosának. Tyr utolsó ereje árán a pokol kutyájával végez, Widar Odin fia a világfarkason bosszut áll apjáért. Ezalatt a sok szikrától, mely Muspelheim lángjaiból szabadon csapong mindenfelé, meggyullad a mindenség. A szent fa megég, tüze végig fut a sok világon, sudarától gyökeréig és minden lángba borul...

De idővel bekövetkezett a megujhodás. Új nap gyulladt ki az égen; a mélységből pedig új föld merült fel, mely lassankint füvet növesztett és virággal iródott be. Hoddmimir bűbájos erdejéből pedig egy emberpár lépett elő, a kik ott a világ végét egymás karjában átaludták: Lif és Lifthrazir. Az ő utódaik külömb és derekabb emberek, mint a régiek voltak. Az égi istenek közül is élnek még Widar és Wali, hozzájuk csatlakoznak Magni és Modi: Thor gyermekei, kiknek számára megmaradt atyjuknak félelmetes kalapácsa. Balder és Höder most már karöltve járják a «megujhodott mezőt» (Idafeld), mely a régi Asgard helyén támadt; az aranykor újból beköszöntött a világon...

 

SZLÁV MYTHOLOGIA.

Talán helyesebb lett volna, ha azt mondjuk: a szlávok mythologiája. Mert az egyes szláv törzsek nem kötötték magukat ahhoz, hogy az egyes mythologiai képzeteket közös néven nevezzék el. Még a közös és kétségtelenűl közösen is tisztelt természeti tünemények (nap, levegő, szélvihar) is különféle törzseknél különféle neveken szerepelnek. Az egyedül egységes vonás az, hogy a szlávság ősvallásában nagy jelentőséget játszanak azok a természeti erők és tünemények, melyek a földművest és pásztort érdeklik és melyeket, mint személyeket hol kérlelni kellett, hol pedig dicsérni és hálaáldozatokkal ünnepelni.

Ugyancsak közös vonása a szlávok mythologiájának az a nagy szerep, melyet a megholtak szellemei játszanak, a kik aztán hol jótékonyan, hol gonoszul bánnak el az életbenmaradottakkal. Tündérek és sellők járják be a világot és ezek a csoportos szellemek, melyek az összes elemekben lakoznak és jóformán mindenben elrejtőzve lappanganak csaknem oly számosak, mint a görög-római mythosban.

A kereszténység egyrésze elnyomta a szláv istenek táborát, de másrészt meg is szaporította. A nép oly szivesen foglalkozott régi isteneivel és oly szivesen ragaszkodott hozzájuk, hogy még a keresztény szenteket is a régi világtól kölcsönvett szinekkel vonta be. Ugyanezen szivósságnak eredményét képezik nyilván az úgynevezett prillwitz-i képek is; durva bálványok, melyeket a XVII. század elején találtak meg a tollenzi tó mellett brandenburgi területen. Eszünkbe sincs, hogy nekik az ősmythost illetőleg fontosságot tulajdonítsunk, de kétségtelen, hogy bennük a nép szunnyadó emlékezetének késő fellobbanását birjuk, a mely azért, mint a népléleknek erre vonatkozó megnyilatkozása, érdekes és tanulságos; arra az íróra és művészre nézve pedig, a ki idetartozó cselekvényekhez milieut és alakokat keres, épenséggel megbecsülhetetlenek.

Annyi tény, hogy egyes szláv törzsek még a történeti időben, pompás templomokat állítottak isteneiknek, mely templomok belül bálványképekkel, kivül az isteneknek dombormüvü képeivel voltak diszítve. Miért ne élhetett volna tehát a prillwitzi képek alkotóiban azoknak az emlékezete, a kik még a lant szavával dicsérték Perun-t, a villám és mennykő urát?

 

SVAROG.

Fényisten, egyuttal az istenek istene; úr valamennyijök felett. Tőle ered az ég és föld; tőle a fény és boru, világosság és vihar. Később midőn ezeket a tüneményeket külön személyesítették és a mystikus felfogásban mindeniket más-más egyéniségre bizták, Svarognak még mindig megmaradt a felhős égboltozat, melyből egyaránt jön a pusztító villám és a jótékony permeteg. Fontos szerepe daczára (vagy talán ép azért, mert a földi eseményektől oly távol állott) ábrázolásáról mit sem tudunk. Mythosok is gyéren füződnek hozzá. Gyermekei a Nap és a Tüz, a délszláv hagyomány szerint a Hold is, meg a hajnali Csillag is. Némely törzsnél az a hagyomány is előfordul, hogy Svarog meghal és karácsonykor ujjászületik.

 

PERUN (PERKUN).

A villám istene, kinek neve számos szláv törzsnél mai napig a villámot magát jelenti. Anyjáról (Perkuna tete) a lettek és litvánok azt tartják, hogy a poros napot esténkint megfüröszti és a következő reggel megint elbocsátja. Aggastyán képében ábrázolták, feje körül fénysugárral; hosszu ruhában, melyet testére öv szorít. Jobbjával bikára támaszkodik, baljában fáklyát tart. Az a szobor, melyet neki Hitvalló Vladimir (980-1015) még pogány korában Kijevben állított, fából volt, ezüstös fejjel, aranyos fülekkel. A fák közül neki szentelték a tölgyfát, melyhez ember módjára szóltak és borral kinálták. Szent füve a páfrány, mely Szentiván éjjelén virágzik, s melynek magva megtanít az állatok nyelvén érteni és kincset lelni.

 

NAPISTENEK.

A napnak egyfelül áldásos, másfelől öldöklő természetét különféle néven személyesítették meg. Teljes valójában Slnce a neve, a mi egyenesen a görög Heliosra emlékeztet. Másik neve Dazsdbog, a mit hol «jótétadó»-nak, hol «esőtadó»-nak szokás fordítani. Dazsdbog a napot mint az élet forrását, a gazdagság adóját jelenti; egyuttal azonban benne rejlik az égi tüz, az isteni szikra fogalma. Mint személyt az oroszok őt tekintik mythikus ősüknek. A harmadik napisten Chrys (az aranyos?), a kit máskép Svarožič (Svarogfi) névvel is jelölnek. A negyedik napisten Triglav, a ki azonban hadisten is volt. Már neve is elárulja, hogy hármas testünek, vagy legalább is háromfejünek képzelték. Különös tiszteletnek a balti tenger mellékén lakó szlávoknál örvendett. Fennt magasan a fellegek között lakik, a levegőtenger közepében annak egy szigetén. Ide vonul el a napisten, ha napi munkájában elfáradt; itt laknak az elköltözött és még meg nem született lelkek, örök tavaszban, mely télen a természet barátságos erőinek is pihenőül szolgál.

 

SVENTOVIT, SZVANTEVIT

A tiszta, derült légnek megszemélyesítése, a termékenység ura, a kit azonban a jóslás istenének is tekintettek, lévén a jóslás felülről jövő világosság. Különösen Rügen szigetén tisztelték, a hol temploma Arkona városában állott. E templomban volt az isten fából készült szobra, mely óriást ábrázolt négy fejjel (talán a négy évszak?). Két kezében ijjat és bőségszarut tartott, melyet borral töltöttek meg. Övébe nagy harczi pallos volt akasztva. Maga a szentély szépen volt diszítve és drága piros szőnyegekkel a köznép szemei elől eltakarva. Csak a papnak volt megengedve, hogy évenkint egyszer a szentélybe lépjen, de annak is csak az ünnepség alkalmával, melyet aratás évadján tartottak. De akkor is csak úgy, hogy lélegzetét magába fojtotta, hogy lehelletével az istennek ne alkalmatlankodjék és környezetét meg ne szentségtelenítse.

Ilyenkor a pap megfogta a bőségszarut, kihozta és megnézte, vajjon mennyi hiányzik a borból. Ebből jósolta meg a termést. Minél több hiányzott, annál gyengébb termésre volt kilátás. A megmaradt bort kiöntötte, majd ujat tett a szarvba és áldomást ivott belőle az isten dicsőségére. Utoljára egészen megtöltötte és visszahelyezte az isten kezébe.

Ugyancsak Sventovit templomában kértek tanácsot a háboruk előtt. Lándzsákból összeállított akadályokon ugratták által az isten fehér lovát. Ha megbotlott bennök, rosszat jelentett. Majd kalácsot és más áldozatokat mutattak be neki, melyeknek sorában emberáldozatok is szerepeltek. Az egészet kicsapongó természetü, zajos lakoma fejezte be. Szerencsés háboruk után Sventovitnak ajánlották fel a zsákmánynak harmadrészét.

 

PODAGA.

Egyike azoknak az istenalakoknak melyek a prillwitzi szobrok közt előfordulnak, de a szlavista mythologusok szerint kétesek. A régebbi hagyományban mint a holsteini területen lakó vendek istene szerepel. Ő gondozta a vadászatot és halászatot, ügyet vetett a gazdaságra és az időváltozást is szabályozta. Öreg ember képében ábrázolták, néha oroszlánfejjel is ellátták, melléje pedig kisérőül vaddisznót tettek.

 

VELES, VOLOS.

Eredetileg napisten, a kit azonban hivei már nagyon korán pásztoristennek és a nyájak védőjének tekintettek. Különös tiszteletben az oroszok részesítették, a kiknél az istenek sorában mindjárt Perun után következett. Egyszemü óriásnak képzelték. ’Novgorodban híres szentélye volt, melynek helyén később Szent Balázsnak temploma emelkedett.

 

STRILOG.

Zivataristen, a kit szelekben és viharokban lakva, velök járva képzeltek és áldozatokkal kérleltek.

 

VESNA ÉS MORANA.

Vesna a támadó életnek és kikeletnek, Morana az enyészetnek, télnek és halálnak istenasszonya. Morana rossz kedvében lidérczczé változik és úgy bántja az alvó embert.

 

DEVANA, SIEBA (SIVA).

Tulajdonképen egy és ugyanaz: a termékenységnek, szaporodásnak továbbá a szerelemnek, sőt az életnek istenasszonya. Devanát aranyhaju szép asszonynak gondolták, nemkülönben Sivát is, a ki azonban két kezében almát és szőlőgerezdet tart, homlokát is szőlővenyige koszoruzza.

 

SZELLEMEK (VILÁK, RUSZALKÁK, JAGA-BABA).

A szláv néplélek apróbb istenségekkel ép úgy benépesítette a természetet, mint a vele rokon árja népek mythosalkotó képzelete. Az erdőket hol semleges természetü és névtelen szellemek lakják (lesije), hol határozottan veszedelmes óriások (bersztukok). De ezek közül egy sem hagyott olyan mély nyomot a köznép tudatában, mint a Jaga-Baba, továbbá a vilák és Ruszalkák. Amaz a sötét viharfelhő megszemélyesítése; gonosz szellem, a kitől a szláv mesék hősének úgy kell szeretteit visszaharczolnia. Sima, mint a kigyó és ravasz mint a róka, a mely állat az állatmesében Jaga-Babának helyére lépett. A vilák hol vizi tündérek, hol sorsistennők. Felemás szellemek, hol az állatok testvérei, hol a hős királyfi, Kralyevics Marko nénjei. A délszláv hagyomány aranyhajunak képzeli őket; aranyos, ezüstös ruhában jönnek el Töviske királykisasszony bölcsőünnepére. A Ruszalkák inkább hegyekben és erdőkben élnek. Szeretik és védik a virágot, miért is a szlávok róluk nevezték el Pünkösd havát. Valamennyi megegyezik abban, hogy szeretnek a gyanutlan halandónak találós meséket feladni; a ki el nem találja, összetépik.

 

ÉVSZAKOK ÉS HÓNAPOK.

Érdekes az évszakok és hónapok megszemélyesítése. Amarra a fehér-oroszok mythikus hagyományában akadunk. Szerintök a tavasz (Ljalja) szépen megtermett fiatal leányzó; a nyár (Cecja) gyönyörü asszony; az ősz (Žicen) sovány, öreges emberke; kuszált hajú, háromszemü; végül a tél (Žjuzja) szürke szakállal, galambősz aggastyán, hajadonfővel és mezitláb jár, kezében vasbuzogányt szorongat.

Nem kevésbbé plasztikus, a hogy egy szlovén mese a hónapok gyülekezetét leirja. A hegytetőn nagy tüz égett, körülötte tizenkét kő, a tizenkét kövön tizenkét ember. Három deres szakállu volt, három ifjabb, három még ifjabb, de a három legeslegifjabb a legszebb volt. Egyik sem szólt, szép csöndesen a tüzbe néztek. Legfelül a Jéghónap ült (Leden); haja is, szakálla is fehér volt, akár a hó, kezében botot szorongatott... És történt, hogy a Jéghónap felkelt, odament legkisebbik öcscséhez és odaadta neki a botot mondván: «Eredj testvér és ülj legfelül!» Amaz pedig odaült és megcsóválta a botot a tüz felett. Abban a pillanatban a tüz magasabban csapott fel, a hó olvadni kezdett; az ágak rügyeztek, a fák alatt fü sarjadt, a füben virág nyilt; tavasz volt...

 

ÓRIÁSOK, HAZAJÁRÓ LELKEK, ŐSÖK SZELLEMEI.

Az óriások a szláv mythosban ép oly jelentős és sokoldalu szerepet játszanak, mint a magyarban. Kimagaslik közülök Licho, az orosz Polyphem. De még az óriásoknál is érdekesebbek a hazajáró lelkek (vlkodlak), nyugtalan szellemek, a kik nem lelik helyöket a tulvilágon, melybe az igazak a tejuton (szivárványon) által jutnak. Azért tanácsos bizonyos napokon az ablakok közé ételt rakni, hogy a hazajáró lélek ételben-italban kárt ne szenvedjen. Kettős gonddal ügyeltek a temetés kifogástalan voltára, mert a lélek addig a fákon röpked, mig neki a végső tisztességet meg nem adták. Sőt az ősök lelkei azontul is megkivánták a tiszteletet, cserében pedig ők is őrködtek a megmaradottak felett, lévén minden háznak külön védőszelleme (Ded, Šetek, Buozik, Hospodarik), az oroszoknál épenséggel házi istene (deduska domovoj) «a ki - mondja a népdal - melegít a láng tüzében, dalt fakaszt a lány szivében».

 

MAGYAR MYTHOLOGIA.

A magyar mythologia létezését egyes tudósok még mindig tagadják. Pedig csak elfogulatlanul kell tanulmányoznunk a velünk rokon népek emlékeit (első sorban a Kalevalát); elfogulatlanul kell végignéznünk a magyar népmeséken és hagyományokon és tüstént elénkbe szökkennek azok az alakok, melyek az indoeurópai népek mythikus alakjaitól ép annyira különböznek, mint nemzeti géniuszunknak két páratlan bizonysága: nemzeti öltözetünk és nemzeti zenénk. Igaz, hogy a magyar annyira lemondott ősi mythosairól, annyira összetörte őket európai szomszédai kedvéért, hogy jóformán a mesebeli elátkozott tündérek sorsára jutottak, a kiknek feldolgozásához mindenkor egy-egy önfeláldozó hős kivántatik.

Ilyen önfeláldozó hősök mindazok, a kik daczolva gunynyal és kényelmes nemzetközi nembánomsággal a magyar mythologia létezéséről beszélni mernek. Voltak a multban, vannak a jelenben. Törekvéseikből, kutatásaikból, következtetéseikből, terjedelmes munka is1* keletkezett, jeléül annak, hogy az átok enged és a tündér félig-meddig fel van oldva. Ennek a munkának nyomán adjuk az alábbi rövid ismertetést; buzdításul azoknak, kik a magyar müvészetben a nemzeti elemért lelkesednek; megnyugtatásul azoknak, a kik a tárgyért rajongnak, de a czél tudományos jogosultságáról maguknak és másoknak számot adni nem képesek.

 

A MAGYAR MYTHOLOGIA KORSZAKAI.

A magyar mythikus hagyománytól hasztalan várnók azt a változatos és mégis szigoru rendszert, mely az indoeurópai népek mythosait egyesíti. Nincs benne sem az a gyönyörü harmónia, melyet a hellén müvészet adott meg az Olympus lakóinak, sem az a szigoru rangsor, melyet a védák biztosítottak az indus szellemvilágnak. A magyar ősvallás eredete felett ugyanazon homály lebeg, mely a magyar nép őstörténetét takarja. De a mit e homályból is kiérzünk, a mit a vogul, finn és török hagyomány beszél, mindaz biztosan elárulja, hogy a magyar hosszu vándorutján nemcsak megőrizte ősi isteneit, hanem még másokat is kapott hozzá. Körvonalaikban ott látjuk a természet hatalmas erőinek megszemélyesítéseit, a jótékony égi testeket és azokat a szellemeket, melyek hol jók voltak, hol ellenségesek és melyeket azért hol bübájjal kellett fékezni, hol ajándékokkal megvesztegetni. A természetimádás mellett ott vannak az állatkultusz nyomai, párszi tüzimádás és sámán bájolás...

És mindezt, a mi Irán és Turán utjain az Uraltól és Volgától egészen a Dunáig lett a magyar géniusz tulajdona, egyszerre elkérte tőle a szeretet vallása, a megfeszített Megváltó fenséges tana. Eltüntek a tündérek, elbujtak a manók, mogorvák lőnek az óriások, az áldó kutak és oltárok vig népe elkomolyodott és a magyar nép csak titkos kegyelettel őrizett meg egyes mondákat, miknek javát szintén a felmagasztalt szüzanya és más szentek tiszteletére áldozta. Csak ha esténkint a csillagos nagy ég felüti csodás könyvét, akkor esik a magyar pásztor tekintete a «Hadak utjára», melynek mesgyején ősei e hazába jöttek és ujból látja megcsillanni a szőke Tiszának vizében az «utasok csillagát», a «vendég csillag»-ot és a «jámborok» csillagát. A Gönczölt, mely az istenek szomszédja és a Kis-Bérest, a mely megmondja, vajjon éjfél előtt vagy éjfél után van-e az idő... És beszél róluk és sok egyébről társainak és cselédeinek és tagja lesz annak a nagy, de egyre fogyó tábornak, mely megőrzi és tovább adja a tudomány eleven és tiszta forrását: a hagyományt.

Alább következő előadásunkban lehetőleg mellőztünk mindent, a mi vitás és csak azt soroltuk fel, a miben a rokon népek őshagyománya találkozik a jelenkori magyarság élő néphagyományával.

 

MYTHOLOGIÁNK ISTENCSALÁDAI.

Maga az isten szó az ősvallásban nem igen jelentett többet tündérnél, legfeljebb valamivel nagyobbat. Mégis annyira összeforrott a magyar nép lelkével, hogy még a keresztényiségnek egyedúrrá lett Istene mellett is fennmaradtak az ős istenek, miket a régi emberek öreg istenekre és kis istenekre osztva, családjuk és udvartartásuk szerint csoportosítottak. Minden család élén korlátlan tekintélylyel az apát, az öreget találjuk, ezüst fürtű feleségével, a kit fiúk és leányok vesznek körül. Ilyen családja van a Napnak és Holdnak. A Napnak van barlangja, aranyháza, melyet egy öreg asszony, az izzó vörösarczú Nap anya őriz. Ezt éjjelre hazajövő fia tisztességgel köszönti, ő viszont hüsítővel fogadja a tüzes képűt. Apja a Napnak a felső Ég, nevelő anyja a Hajnal, a ki viszont az Éj felesége. A Hold háza meredek ezüst hegy ormán van, ezüstből készült és magas árnyas fák veszik körül. Ezt is tisztes öreg asszony őrzi: a Hold anyja. A Napnak és Holdnak (a mesékben már napkirálynak és holdkirálynak) fiaik és leányaik is vannak, a kik közül azonban csak az utóbbiaknak jutott lényegesebb és jelentősebb szerep. Szeretik a halandó embert, sőt néha napján férjhez is mennek hozzá; rendesen azonban a szivárvány szélén vagy az ég piros fellegén ülve szövik azt az aranyvásznat vagy hímezik azt az ezüstgyolcsot, melyet aztán jó kis leányoknak vagy boldog menyasszonyoknak ajándékoznak. Megesik az is, hogy a földre ereszkedve pörgetik orsójukat és fonnak, szőnek, csak legyen, a ki kéri...

Közel a Napkirály birodalmához esik a Szélkirály, a ki anyjával (Szélanya) egyetemben szivesen segít bárkinek baján; sőt ha máskép nem megy, hátára veszi az ügyes-bajos embert és úgy juttatja czéljához. A Szélkirálynak is vannak fiai, a kik minduntalan összevissza járják a világot.

Mélyen a föld alatt, drágakövekkel kirakott barlangban lakik a Földanya. Férje a dörgés istene, gyermekei az óriások és törpék. Mogorva asszony, ki a barlangjába törő halandót azzal fenyegeti, hogy sohasem lát többé napvilágot, de ha «Jóltevő anyának» szólítják, megengesztelődik, sőt kőinget ad vendégének, hogy azt a meleget kiállhassa, mely a tűz országában uralkodik.

Az erdő és vadászat istenét Tápiónak hívták. Deres szakállú öreg; ködmöne famohából készült; süvegje olyan, akár a tűlevelű fák koronája. Az erdő közepén, hatalmas kiterjedésű udvarban lakik, körülötte gyermekei és cselédei, a kiket három várban helyezett el: a favárban, csontvárban és kővárban. Ott vonják meg magukat a karcsú fenyőszálak, az alázatos boróka és a jótékony berkenyefa tündérei. Az udvar kapui sugárzanak az aranytól és ha Tápió kilép rajtuk új lombot kap az erdő, méz terem a fa odvában és a vadak, akarva, nem akarva, a vadász útjára terelődnek. Fia és leányai hasonlókép igen jótékonyak, őket őrizte meg a magyar népmese «erdők leányai» néven, Tápióról pedig virágzó alföldi községeket nevezett el...

 

BOLDOGASSZONYOK, SZÉPASSZONYOK.

A magyar mythologia nőalakjainak egyik különleges érdekű csoportját képezik a Boldogasszonyok. Régi tiszteletüknek nyoma különösen a szegedvidéki nép között maradt meg. A szegedi nép úgy tudja, hogy hét Boldogasszony van, a kik közé nincsen befoglalva a Kisasszony, a Nagyboldogasszonynak mindvégig szűzen maradt leánya. Mikor a szegediek a hét Boldogasszonyt felsorolják, soha sem hiányzik a Gyertyaszentelő-, Gyümölcsoltó- és Sarlós, azonkívül mindenkor megvan az egyszerűen csak Boldogasszonynak nevezett jótékonyszellem és a Nagyboldogasszony.

Nagyboldogasszony volt az ősvallásban az életet adó istenasszony. Azért is ő a gyermekágyasok őre, láthatatlan segítője (Szülő Boldogasszony), ő viselt gondot a családra és mindezért az asszonyoknak rajongó tiszteletét élvezte. Szent napja a kedd volt, melyen a Nagyboldogasszony tisztelői régente is, ma is tartózkodnak a nehéz munkától. A jelenkori keresztény magyarságban Szent Anna alakja felel meg a Nagyboldogasszonynak; ő neki teszik meg és váltják meg keddi fogadalmaikat az anyák és anyajelöltek, neki tartanak hétszeres keddi bőjtöt. Ő az, a ki az újszülöttről és az édes anyáról gondoskodik, odaküldvén saját leányát, a Boldogasszonyt, a kinek tisztét a kereszténnyé lett magyarság magára Krisztus anyjára ruházta.

Korántsem olyan jóságosak, inkább félelmetesek a Szépasszonyok. Szinte a Boldogasszonyoknak visszájára fordított alakjai. Gyermekijesztők és éjszakák rémei, kik a gyermekágyas asszony megrontására törnek, kicserélik gyermekét, éjjel kiszólítják a beteget és kegyetlenül megtánczoltatják; szegény ember szénáját széjjelhordják, tehenét véresre fejik. A szépasszonyok közül tekintélyre nézve kimagaslik az, a kit a magyar nép egyes számban nevez Szépasszonynak, a székely Czifraasszonynak. Az ő kötényébe esik az a gyerek, a ki magát megüti; ő rontja meg azt a férfit, a ki borral bánni nem tud, az ő ágyát fekszi meg, a ki a szerelemmel visszaél. Maga mulatós, a ki éjfélkor jár bort inni, hétszer iszik belőle és azt a mi megmarad, a ház végére önti. A szépasszony csillaga az, mely a skorpió csillagképében a legszebben fénylik, vászna pedig, melyeket éjjelenkint kitereget, a «Hadak útja» (Tejút). Ezt a vásznat öntözgeti este-reggel és az alápergő viz, mely a szépasszony kezéből hull, nem más, mint a harmat...

 

KISISTENEK.

TÜNDÉREK, TÜNDÉR ILONA.

Hagyományaink szerint egykor hazánkban, de különösen Erdélyben Tündérország volt, aranyos vizű patakokkal, hol a fürdő tündérleányok aranyszálakat fésültek ki fürteikből. A tündérek jóságosak és vendégszeretők voltak, terített asztaluknál mindenki jóllakhatott, míg csak az emberek hálátlansága el nem riasztotta őket a földről. Sokan a nagy tündérországba tértek vissza, mások kőbálványnyá varázsolódtak, ismét mások hegyek rejtekébe, földalatti tündérlakásokba húzódtak, vagy fényes kastélyaikkal egyetemben a föld alá sülyedtek. Ilyen a firtosi aranyoszlopos palota Udvarhelyben, ilyen a Rapsonné palotája, melyet aranylánczon függő emberfej nagyságú három gyémántgolyó világit meg, rejtekeiben pedig garmadába rakva megmérhetetlen kincsek, aranyrudak, kárbunkulusszemű arany oroszlánok hevernek.

Ezek az elrejtőzött tündérek, nyilván a mythikus őrző szellemek, mindnyájan nők, a kik távol tartják magukat az emberektől, de azért láthatatlanul most is gondjuk van rájuk. Néha-néha ki-kijárnak holdas éjjeleken tánczolni, fürdőzni; tánczos lépteik nyomán virágok nyilnak és széles jókedvökben minden éjjel elnyűnek egy pár sarut. Szépségök közmondásos és bár jobb szeretnek hattyúalakot ölteni és fehér galamb formájában megjelenni, azért földi emberek is megleshetik őket örökifjú szépségökben, hófehér ruhában, sarkukat verő aranyhajjal, dagadó kebellel, melyen meglátszik, hogy tejtóban fürösztötték. Ajkuk hol dalol, hol kaczag; gyöngyöt sirnak és rózsát nevetnek, kék szemök megszégyeníti a nefelejtset.

Nem csoda, ha aztán a halandók szivét megejtik, a mint hogy a szerelemnek maguk is rabul esnek. Ilyen szeretkezések képezik azt a mesebeli aranyhidat, mely a tündéreket és tündérkirálynékat a mesebeli halandókkal összeköti. A kalandos tündérkirálynék a főtündéreknek, a Boldogasszonyoknak, földreszálló változatai, legjellemzőbb képviselőjük Tündér Ilona, vagy mint a nyitravölgyi magyar leányok nevezik: «selyem sárhajú (sáraranyhajú) Magyar Ilona». Neve is magyar, emléke is leginkább tiszta magyar vidékeken él. Mikor még az «aranykert», a Csallóköz, a tündérek hazája volt, Tündér Ilona a Dunaágban hattyú alakjában úszkált. De sehol sem maradt a bűbájos tündérkirályasszonynak annyi nyoma, mint a székelység ősi várában, bérczes Erdélyben. Lakását mutogatják a kovásznai várhegyen és Mikházán; várkastélyait a kebelei tetőn és Csikszent-Domokoson; a köszvényes-remetei várhegyen megtaláljuk Tündér Ilona leányának várát, a Firtos alján meg épenséggel a Tündér Ilona kocsiját. A hagyomány szerint ezen kocsikáztak ki a Firtos vár tündérei holdas éjjeleken. Egyszer annyira elmaradtak, hogy a kakas megszólalt és ők még mindig útközben voltak. Akkor a kocsi kővé változott. Tündér Ilona alakja többszörösen megihlette hazai költőinket és művészeinket. Példa rá a budapesti Vigadó freskói.

 

ÁLLATKIRÁLYOK.

Miként a tündérek mind nők, azonképen a magyar mythos állatkirályai mind férfiak. Óriások, a kikhez állatjaik hálni járnak. Egymástól messze, de mégis egy végben laknak a Napkirálylyal, Holdkirálylyal és Szélkirálylyal, a kik nem egyszer támaszkodnak rájuk és küldik hozzájuk a magával tehetetlen halandót, hogy boldogulhasson.

Gyakran maguk is valamelyik alattvalójuk alakját öltik magukra, oly módon, hogy észrevétlenűl adnak alkalmat az embernek, hogy érdemeket szerezzen, miket aztán busásan jutalmaznak. A ki velök (állatalakjokban) ételét megosztja, őket valamely bajukból kisegíti, számíthat segítségükre; vagy társául szegődnek, vagy bűvös szert ajándékoznak neki (tollat, szőrt, halpénzt). Ezzel ragadják ki a veszélyből, melyet ők előre tudnak, de melyet csak akkor hárítanak el, ha a földi ember az általuk felajánlott bűvös szerben bízik és azt igénybe veszi.

Ezek a Gondviselésszerű állatkirályok szép számmal vannak. Ilyen: a kácsakirály (megfelel a finn hitrege kacsatündéreinek, sotkotär); a békakirály (voguloknál Numitarom fia); az egérkirály (a kihez a szelek királya küldi a halandót); a farkaskirály és különösen a méhek királya, ki égi írt hoz a búsúló anyának, hogy kenje meg vele és ébressze életre megholt fiát.

További érdekes állatkirályok: a galambkirály, halkirály, de különösen a kigyókirály. Amaz varázseszközül tollából ad egyet jóltevőjének; a halkirály kétféle alakú, hol ember, hol valóságos hal, még pedig csuka (a vogul csukaóriás járkum párja). Az emberalakú halkirály birodalma a tenger alatt van. Lépcső vezet bele és a ki azon lemegy, annak a feje felett egyszer csak összecsapódik a tenger és rettentő nagy pusztán találja magát. A puszta közepén rengeteg gyümölcsös, benne a gyémántos aranyruhás halkirályné palotája, hol szerelmes urára várakozik. Jóságos és hatalmas a kigyókirály. Még kis fiainak fején is gyémántkorona ragyog, ő maga pedig oly bűbájos, hogy alattvalóival akár a földarabolt emberek tagjait is össze tudja forrasztani.

Befejezésül még néhány szót a rókakirályról, a sasok királyáról és a medvekirályról. A rókakirály hálás és szótartó, a sasok királya szivesen megcseréli erejét a megszorúlt halandóval; de mindezeknél nagyobb ereje lehetett a medvekirálynak. Hiszen a velünk rokon vogulok mondája szerint a medve felsőbb lény, Numi Tarom leánya, a ki hallja a hamis esküt és besúgja az égieknek. A Kalevala is kiváló állatnak tartja a medvét, a mely nem szalmán született, hanem «a hold mellett, a nap körül a nagy medve csillag vállán, a levegő lányainál, a természet szűzeinél!»

 

A TÁLTOS-LÓ.

Tündérló, melynek lényegéhez tartozik, hogy mesés tulajdonságait szánalmas külső alá rejti. Így teszi próbára a mesék hőseit, a kiket aztán jutalmul győzelemre segít. Egyik alakjában rendesen girhes-görhes állat, melynek csak csontja van, meg bőre, de azért beszélni tud, sőt kitalálja a gondolatot, előre látja a jövendőt. Ha pedig szükség van rá, egy tekenő parázstól megrázkódik és egy-kettőre aranyszőrű paripa lesz belőle. Ő mondja meg gazdájának, minő fegyvert vigyen magával, aztán pedig megkérdezi, hogyan repüljön: úgy-e, mint a szél, avagy úgy, mint a sebes gondolat. Még azokra az üveghegyekre is fel tud kapaszkodni, melyek tündérországot elrekesztik, de csak akkor, ha aranypatkója gyémánt szegekkel van kiverve.

 

ROSSZAK.

A KIK JÓK IS, ROSSZAK IS.

Óriások. Hatalmas lények, kiknek eredetéről meséink hagyománya nem igen emlékezik, de Erdély bérczei telve vannak nevökkel és mythikus szereplésökkel. A szirteken meglátszik sarkuk, öklük és talpuk: váraik, útjaik, kútjaik szinte ellepik a hegyeket, völgyeket. Bennök az erő van úgy megszemélyesítve, mint a tündérekben a szépség. A lakásaikra vonatkozó hagyományon meglátszik, hogy minden ugor nép saját otthonának képére és hasonlatosságára teremtette. A vogul mondák szerint földvárakban laktak, magyar meséink szerint hatemeletes gyémánt-kastélyban vagy sarkon forgó aranyvárban. Ők voltak Isten első teremtései, a kik az utánok származott emberek elől váraikba zárkóztak, de még oda is olyan utakon jártak, miket külön és saját használatukra építettek. Ilyen «várútjai» a Honárka és Attila útja a bodzai szorosnál. Volt egy királyuk is, Bábolna, a ki a többi óriásokat aranyharangokkal szokta gyűlésre hívni; a harangokat halála közeledtekor várának kútjába temette és azok ünnepnapokon ma is zúgnak.

Az óriások hol várurak, kik nagy birtokokkal rendelkeznek, hol parasztok. Az elébbinek példája a Kutyafejű, a ki birtokait csak táltos lóval utazhatja be, az utóbbiaké a Fanyüvő, Kőmorzsoló, de különösen a Vasgyúró. Valamennyinek bűbájos állatok, fegyverek és egy külön erő áll rendelkezésére. Ilyenek: a táltos-ló, a bűbájos kard, mely magától verekszik és az «erős bor», melyből minden csepp ötezer ember erejét kölcsönzi a halandónak. Őket legyőzni bűvös fegyver nélkül nem lehet s azért oly hatalmasok, hogy jót-rosszat egyaránt tehetnek.

Hatalmukat csak akkor nem fordítják az ember ellen, ha apjának szólítja őket; egyik-másik fiává is fogadja, avagy saját vállain hordozza (Szép Palkó barátja, az óriásokat lépő). De haragjuk is féktelen. Három izben is meggyilkolják az embert, a kit szagáról ismernek meg. A mondák kősziklái kővé változott gonosz óriások.

Törpék. Alighanem kölcsönvett alakok, melyek azomban nagyon egybeforrtak a nép gondolkodásával. Szivesen érintkeznek az emberekkel, kedves szokásuk az incselkedés. Földalatti barlangokban, odvas fákban laknak; ügyesen mozognak és bűbájos természetöknél fogva nehezen legyőzhetők. Valamennyien aprók, kalapjuk akkora, mint a gyűszű. A férfiak feketék, nagy szakállúak (ebben a szakállban rejlik erejök), a nők hófehérek, dús hajuak. Egy-egy kezükön hat ujj van, sohasem fáznak, pedig csak egy szál ruha van rajtuk (a férfiakon nadrág, az asszonyokon szoknya). A férfiak karjukon gyémánt-karpereczet viselnek. Ők ássák az érczeket, külön pénzük is van, királyuk valamennyiöknél fél lábbal kisebb. Nem szeretik, ha valaki háborgatja őket, néha el sem bocsátják, máskor meg ugyancsak ráijesztenek, például a «bakarasznyi» törpe, a ki hármas üveghegy aljában lakik és országa háborgatóit keresztülhajigálja az üveghegyeken.

Bányarém (Bányi pásztor, Birgej a német Berggeist-ből) a bányák népének egyaránt szeretett és rettegett szelleme. Többnyire úgy jelenik meg, mint szakálas kis ember, vörös nadrágban és fehér kabátban; lábán csizma, fején bányászsapka, kezében bányamécses. Csizmája aranyos, könnyen kúszik a sziklákon. Megesik azomban az is, hogy nem igazi alakjában mutatkozik, hanem hol hosszú asszonynak, hol őszembernek vagy fekete embernek látják, hol pedig állatnak (bagoly, denevér, ló, kutya). Mogorva természetű; nem szereti, ha a bányában káromkodnak, még kevésbbé ha fütyölnek. Ellenben az éneklésnek nagy barátja. Az embert (a bányászt) csak akkor pártolja, ha jó, szorgalmas, erkölcsös. Akkor előre figyelmezteti a balesetre, kopogtatással jelzi a gazdag eret; de ha a bányászok rosszak és megbántják, boszút áll rajtok, sőt a bányát is megveri, meddőségre kárhoztatja vagy épenséggel kiapasztja. Így fogyatkozott meg Selmeczen az áldásos Mihály-akna, így a breznóbányai aranybányák, a hol a bányászok megölték a bányarém feleségét, Runát, a miért félrerakott eleségükből evett.

Kópék. A német Kobold-okkal rokon, de a finn, lapp és török manókkal (Kööpeli) is egyező rémek, a kik a föld alatt országgal és vezérrel bírnak. Onnan járnak fel ijeszteni és kivált a gyermekeket rettegtetik. A Kópé apró, (két arasz) nadrágja vörös, kabátja fekete, egyik lábára sánta, az orra is másfelé áll, mint a rendes embernek; szeme fénylik, mint a macskáé, körme akkora, mint más ember ujja, kezefeje, mint a nagy kalap. Ha feljön, sót és kenyeret kér, a kit megfog elviszi, aztán csizmája orrával nyit magának utat a földbe. Ha gyermekek (versikékkel) idézik, aranyos szekéren, zöld köntösben jelenik meg, senkit sem bánt, sőt megteszi, a mire kérik; de haragos, ha csupa tréfából kell feljönnie. Felnőttek úgy hívják, hogy sót és kenyeret, kést és villát tesznek az asztal négy sarkára. Pénz soha nincsen nála, a ki azt akar, a Kópéval el kell mennie.

A lidércz. Hol a németből, hol a szlávból szokás származtatni, pedig emberemlékezet óta otthonos a magyar hagyományban. Ujjnyi nagyságú majomfejü emberke, a kit úgy kell nevelni fekete jércze tojásából, melyet az ember három hétig bal hóna alatt hordoz. Más hagyomány szerint csirke alakjában kél ki. Urának minden parancsát teljesíti, de ha dolgot nem kap, gazdáját öli meg. Számot tart a gazda ételének első falatjára, italának első cseppjére, ha ezt meg nem kapja, megfojtja az urat, kit külömben gazdaggá tesz. Ismét más hagyomány szerint a lidércz olyan, mint a tüzesgomolyag, szikrázva röpül ki-be a kéményen és olyan pénzt hord, mely a sötétben fénylik. Nehéz rája szert tenni, még nehezebb tőle megszabadulni.

Garabonczosok, barabonczások. Nevök szláv eredetű, sajátságos módon mégis tiszta magyar vidékek népe emlékezik róluk. A levegő urai. Összesen tizenketten vannak, a kik testvérek és a felhők között laknak rozmaring erdőben. Jó dolguk van ott, de enniök egy évben csak egyszer szabad. Akkor lejönnek a földre, jóllaknak édes tejjel és összefogdossák a sárkányokat, mert rajtuk szoktak lovagolni. A palóczok hite szerint a barbonczás váltott gyermekből lesz és mikor a földön jár, apró, szakállas, bajuszos emberke, a ki más embernek a kötözködésig sem ér, de azért vihart támaszt és felhőt olvas le az égről. Erősen szláv hatást mutat a dunamelléki «garaboncziás diák». Tizenkét iskolát végzett diákból kerül ki, a ki sok bolyongás után egy barlangba jut és ottani társaival együtt tanulja a tizenharmadik iskolát. Ennek végeztével egyikük elpusztul a szerencse kerekén, a többiek világgá mennek, hol koldulva és sárkányokat nyergelve, hol kincseket gyűjtve. Jaj annak, a ki kérelmöket megveti; úrrá lesz, a ki jó szívvel fogadja őket.

Erdei csoda. Az erdők őre, a ki neheztel a favágókra, a miért kedves fáit bántják. A kalotaszegi néphitben vad tekintetű, szőrös testű vén ember (Vadöreg), a ki fent a havasokon ide s tova barangol, s a kinek a favágók engesztelésül ott hagyják a fák tönkjét. Hasonlít a finn Retimohoz, a ki szintén tiltja a favágást.

Vízi leány. Kutakban lakik és onnan leselkedik a gyermekekre. A csecsemőket kicseréli, a nagyobbakat a kút széléről lerántja; de ha szépen kérik és megtisztelik, kiengesztelődik, sőt karácsony éjszakáján a kút tükrében megmutatja a jövendőt.

 

EGÉSZEN ROSSZAK.

Fene. Gonosz betegségnek megszemélyesítése. Eszi, rágja, viszi az embert: lép, mászik, száll; uszítani lehet, mint a kutyát. Szeged népe ma is tizenegyfélét ismer. Néhol asszonynak képzelik, a kinek kő a párnája, vasból való a lepedője.

Vizi manók. Különféle alakban leselkednek a parti emberre. Megesik, hogy jóképű öreg ember csalogatja magához a gyermekeket és ha sikerült a csel, félig csikó alakú rémkép nyerít e felett való örömében (Sajó-vámos). Másutt (például a Perecz folyóban zöld ruhás kis vizi ember lakik, a ki néha az emberek között is megfordul és ilyenkor víz csöpög az ujjairól. A ki megbántja, azt behúzza magához a vízbe, a lelkét pedig egy korsóban palotája falára függeszti. Sok korsó függ ott, mindenikben egy-egy lélek lakik, Szeged vidékén egyaránt rettegnek a Holt embertől, a Fekete gyermektől és Veres sipkástól. Az első holtnak teszi magát, de mihelyt a csolnakba teszik, azt is, meg a rajta levőket is a mélységbe húzza magával.

Tering. A magyar regevilágnak földalatti istene, kinek helyébe később az ördög lépett. A vogul hagyományban térn ma is annyit jelent, mint ördög, lidércz, tehát bolygó tűz, mely jár és hét nyelvű.

Iz. Rosszakaratú hatalmas szellem, melyet káromló szólások (Egyen meg az Iz, vigyen el az Iz! Eger.) őriztek meg. Nyilván azonos a finn Hiési-vel, a ki testvéreinek, a Kalevala daliáinak annyi sok bajt okoz. Van családja és gazdasága, iramszarvas nyája és ménese. Tartózkodó helye a hideg éjszak, hótalpon és korcsolyán jár, még pedig oly erővel, hogy előtte darabokra törik a kő, elhasad az ág. Kedves teremtése a kigyó.

Ördög. Nem a keresztény néphit, de az ősvallás démona. Fekete ember, a ki fekete lovon jár, fekete ruhában, fekete kutyával. Kedves állatai (kakas, kecskebak, holló) szintén feketék. Lakása a föld alatt van (erdélyi néphit szerint Gyalu-vára közelében). A ki meg akarja látni, annak elébb pokoli sötétségen kell áthaladni s csak azután kezd virradni. Minél alább jutunk, annál nagyobb a fény, vakítóbb a világosság, s e vakító fényben terül el az ördög kertje, tele olyan virágokkal, miket emberi beszéd le nem irhat. Az ördögnek van felesége is, gyermekei is; sőt udvara, fegyveres népe, sok cselédje. De azért a bűbájos gyürű fordulatára megjelenik, annak jeléül, hogy felette is létezik egy nagyobb hatalom; a büvölés-bájolás hatalma...

 

*

Félrevontuk a fátyolt, a feledés fátyolát, a magyar mythos töredékeiről, a melyek úgy hevernek szerteszéjjel, mintha egy hatalmas kéz sújtott volna az óriás épületre, melyhez egykor tartoztak. S valóban úgy is történt. Az idő hatalmas kereke alig hagyott meg valamit a régi büszke épületből és e pusztítást megint csak az idő, a korszellem teheti jóvá. Az időtől várjuk azt a nagy embert, ki a népek szeme elé újra odaállítja; a világ szószékére, a szinpadra újból odavarázsolja az ősidők hitét és regevilágát, a magyar regés kort, úgy mint azt a germán mondákkal Wagner Rikárd tevé. Ki ismerte ő előtte hős Szigfridet és Lohengrint, daliás Brunhildot a walkyrt és a Nibelungok kincsét? Szobatudósok és vidéki mesemondók!.. A nagy német nép zöme közönyösen haladt el mellettök, Nagy Frigyes pedig azt mondotta a Nibelung-énekről, hogy «nem ér egy töltésre való puskaport». Ma meg mindenki ismeri, még az is, a ki műveltnek látszani akar. Így történhetik ez meg nálunk is... Csakhogy egy magyar Wagner kell hozzá, meg egy olyan szabású hatalmas magyar nagyúr, a minő német földön Bajor Lajos volt.

 

A SOROZAT-BORÍTÓT A MERCURIUS KFT TERVEZTE

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A KIADÁSÉRT FELEL A DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ IGAZGATÓJA. MŰSZAKI SZERKESZTŐ DR. BUJTOR LÁSZLÓ. KÉSZÜLT TIMES NEW ROMAN BETŰTÍPUSSAL, ELEKTRONIKUS FORMÁTUMBAN.

 

E-MAIL: INFO@DIGI-BOOK.HU

 

ISBN 978-615-5301-24-7 PDF

ISBN 978-615-5301-25-4 EPUB

---

1 * Kandra Kabos, Magyar Mythologia, Eger, 1897.