XII.

Florian előbb meggyőződött róla, hogy anyu a gyerekszobában tanul Barbarával, aztán kiment a konyhába, és addig húzogatta a fiókokat, amíg meg nem találta a sodrófát. Bedugta a reklámszatyorba, a matematikafüzetek mellé. A Sabinénál töltendő délután programja: agyaglapok díszítése és gyakorlás a dolgozatírás előtt. Már az ajtóban volt, amikor Franziska futva utolérte. Egy szál hóvirágot nyújtogatott feléje, és kéricskélt:

– Rajzold ezt be a környezetismeret-füzetembe! De legyen rajta alul a hagymája is, és nagyon szép legyen!

Florian sóhajtott, bement Franziskával a gyerekszobába, leült az asztalhoz, és rajzolt.

– Köszönöm – vette el a füzetet Franziska, és eléje rakott egy üres lapot. – És ide kérek még egy hóvirágot, azt is hagymával, és ugyanilyen szépet!

– Hogyhogy, minek kettő?

– Hogy Évinek is jusson. Beragaszthatja a füzetébe. – Évi volt Franziska barátnője.

Barbara átnézett hozzájuk, és felkiáltott:

– Az Évi lesz szíves maga megrajzolni a hóvirágját! Örülj, hogy neked szép rajzod van!

Anyu is odanézett.

– Ne tartsd fel Floriant, mikor tanulni megy!

Franziska alsó ajka legörbült. Ez az első figyelmeztető jel: mindjárt sírni fog! Florian látta, hogy még egy üres lapot tartogat a kezében. Megrajzolta a második hóvirágot – Franziska elragadtatottan bólogatott –, aztán gyorsan rajzolt még egy harmadikat is.

– Ezt adom a Rudinak – suttogta Franziska. – Az a fiú egyáltalán nem tud rajzolni, és nincs senkije, aki segítene neki.

– Ha akarod, egyszer elviszlek a nyulakhoz – ajánlotta fel váratlanul Florian. – Sabine biztosan megengedi.

Franziska megörült.

– Gyere értem egyik nap zongoraóra után, akkor elmehetünk.

A fiú megígérte, elkérte a hóvirágot, Barbarára nyelvet öltött, és elnyargalt.

Útközben letört a parkban egy forsythiaágat⁹. Ha rányomja a növényeket a lágy agyagra, szép mintát kaphat. Virágcserép alá való csempéket akart csinálni.

Sabinéék udvarán még alig érződött a közelgő tavasz. Csak a gesztenyefán duzzadtak a rügyek, és a fészer ablaka állt tárva. Sabine múltkor földdel teli ládákat állított az ajtó mellé, és virághagymákat dugdosott bele. Florian lehajolt, felfedezte az első zöld csúcsokat, a krókusz és a fürtös gyöngyike ígéretét.

– Már bújnak – szólt oda Sabinénak, aki a ketreceket takarította.

Sabine bólintott.

– Azám, de Grossgerlungban kankalin nő a kertben. A hétvégén elutaztunk a nagymamához. Minden bokor alatt ott sorakoznak a kankalintövek. És a patakpartról hoztam barkát. – Egy vázára mutatott az ablakpárkányon. – Hogy a nyulak egy kis tavaszt szippanthassanak.

– Adj egy ágat – kérte Florian. – Éppen jól jön. Ma domborművel próbálkozunk.

– Ma ellipszisekkel és parabolákkal próbálkozunk – helyesbített Sabine. – És területszámításokkal meg szöveges egyenletekkel.

– De nem most mindjárt! – tiltakozott Florian, összegyúrt egy agyagcipót, a sodrófával egyenletes vékonyra nyújtotta. Késsel csempe nagyságú négyzeteket vágott, mintát karcolt bele: háromszögeket, köröket, hullámvonalakat; majd belenyomta a hóvirágot és a barkát. Előbb a növényt ide-oda forgatta, minden oldalról megnézegette, néhány virágot letört róla.

– Megyek már föl – mondta Sabine. – Jössz te is nemsokára?

– Hamarosan – felelte Florian.

– Az a pasas egész halom példát adott föl – figyelmeztette Sabine.

– Nem csinálom meg mindet – felelte Florian. – A terület- és tömegszámításoknál csak be kell helyettesíteni az adatokat a képletekbe, azokat pedig tudjuk. Az ellipszisek már a könyökömön jönnek ki. És a szöveges egyenletek… – Megrándította a vállát. – Ha a dolgozatnál nem értem meg a szöveges egyenletet, akkor még ott a másik három példa, elégségesnél jobbra nem vágyom.

Óvatosan nyomta bele a forsythia virágját az agyagba. Az ilyesmit nem szabad elsietni. Megörült, amikor meglátta a finom lenyomatokat.

– Nézd csak, Sabine.

Hátrafordult, mert Sabine nem válaszolt. Már nem volt ott, észre se vette, amikor elment.

 

– Aki tisztességesen gyakorolt, ugyebár az könnyen boldogul ezzel a dolgozattal – közölte Kern.

Florian belesandított Sabine füzetébe. Már a harmadik példán dolgozik, ő még csak az elsővel bajlódik. Lehet, hogy a B csoport könnyebb példákat kapott?

Florian áthúzott két osztást, és elölről kezdte a számolást. De fura helyre kerültek ezek a tizedesvesszők az osztásnál! Amellett el sem tud képzelni ilyen alacsony gúlát, ilyen hatalmas alapterülettel, összehasonlította azokat a számokat, amelyekkel számolt, és azokat, amelyek a feladatban szerepeltek; rájött, hogy siettében hibásan másolta le a térfogatot. Behelyettesítette a helyes számot a képletbe, és harmadszor is nekivágott. Most aztán gyerünk a gömb felszínével! És a szöveges egyenlettel.

A szöveges egyenlet nehezen ment. Végre fel tudta állítani.

– Még öt perc – szolalt meg Kern.

Florian megijedt, lemondott a szöveges egyenletről, és megrajzolta az ellipszist. Kern elhúzta előle a füzetet, még mielőtt a gyújtópontokat bejelölhette volna.

– Hát – mondta óra után Sabinénak –, az ellipszis mindenesetre sikerült, azonkívül van egy teljesen kész példám, és a többiből is összeszedhetek pontokat.

A kijavított dolgozatok visszaadása szokás szerint valóságos szertartással járt. Kern felolvasta a jegyeket, a jelesekkel kezdte. Sabine jelest kapott, és csodálkozott. Marialuise jót kapott, és néhány könnyet ejtett. Toni elégségest szerzett, és örvendezett. Floriané elégtelen lett.

El sem akarta hinni. Amikor felnyitotta a füzetét, ott virítottak az ellipszisén a piros tintás javítások. „Pontatlan! Hiányoznak a bejelölések!” – írta mellé Kern. A gúlánál és a gömbnél elvétette a számolást, a gúlánál csak a példa legvégén. A szöveges feladatot nem fejezte be, bár az egyenleteket jól állította fel.

Florian utánaszámolt a pontoknak.

Ha Kern netalántán elfogadta volna az ellipszist, akkor a pontok alapján elégséges járt volna.

Ötperces ellipszisnek igazán egész szép kis ellipszis volt.

Florian fellebbezett.

Kern felöltötte a „látjátokmicsodatürelmemvannekem” arckifejezést.

– Édes gyermekem – mondta –, az oktatási szabályzat arra kötelez engem, hogy ne csak a gondolati és szakmai helyesség alapján ítéljek, hanem a pontosság alapján is. Meg kell szoknod, hogy pontosabb légy. Később majd, az életben, ugyebár, még hálás leszel nekem, amiért megtanítottalak pontosan dolgozni. Mi akarsz lenni?

– Állami operaházi igazgató – felelte mérgesen Florian. Mi köze a Kernnek ahhoz, hogy ő mi akar lenni?

– Úgy? – mondta Kern, és egy szikrányival sem lett kevésbé türelmes. – Ha te, mint állami operaházi igazgató pontatlanul dolgozol, vagy hagyod, hogy a többiek pontatlanul dolgozzanak, akkor a felettes hatóságaid a körmödre koppintanak. Minden mesterség pontos munkát kíván. Keramikusként például… – Kis szünetet tartott, Florian visszafojtotta a lélegzetét. – Keramikusként, mert hiszen azt mondják, tehetséges vagy, ugye? Szóval keramikusként különösen pontosan kell dolgoznod, ha nem akarod, hogy a cserepeid szétdurranjanak a kemencében. Kínos pontossággal kell dolgoznod, amikor kiszámítod, hogyan keverd a mázakat. És emlékezz – a hangja most már vesztett prédikáció jellegéből, élénkebb lett –, emlékezz, Mayer, arra a történetre a kanna csőréről, amelyiknek nem szabad csöpögnie. Ha valaki ott pontatlanul dolgozik… – Visszaadta Floriannak a füzetet, és befejezésül azt mondta: – A legközelebbi dolgozatnak jól kell sikerülnie. Igazán csak rajtad múlik.

Mi közöd hozzá, hogy én mi akarok lenni – füstölgött magában Florian. – Mindent el akarsz rontani nekem, a sítúrát, az iskolát, és…

Még nem akarok gondolkodni azon, hogy mi szeretnék lenni. Túl korai, légy szíves, ne turkálj a gondolataim közt.

– Pimasz ez a Kern – mondta hazafelé menet Toninak.

– Pimasz – hagyta helyben Toni. – Az én ellipszisem sem szebb, mint a tiéd.

– Nem az ellipszis miatt – tiltakozott Florian.

– Akkor mi miatt?

Nem tudta elmagyarázni Toninak. Valahogyan összefüggött a keramikussággal, de nem sikerült szavakba foglalnia.

 

– Ezennel megvonom tőled a zsebpénzt – mondta az apa. – És különórákat fogsz venni. Nem megy másképpen.

Az anya bement a fogadóórára az iskolába. Megkérdezte Kernt, tud-e ajánlani korrepetitort¹⁰ Florianhoz, esetleg egy felsős diákot.

– A fiának nincs szüksége különórákra – mondta Kern. – Érti ő, hogy miről van szó, és ha valamit nem ért, kérdezzen meg engem. Nem hiányzik nála más, csak a gyakorlat és a pontosság és az elszánás, hogy nekiüljön és átrágja az anyagot. Nem veszi elég komolyan a dolgot. Talán ez a második elégtelen észhez téríti. De különórák! Pénzt adni azért, hogy egy felügyelő üljön mellette, amíg gyakorol!… Hát azt már nem!

Az anyát nem elégítette ki ez a magyarázat. A tanári könyvtár előtti folyosón ott látta Schmiednét. Emlékezett rá, hogy Florian mesélte, Hansinak különórákat kell vennie.

– Bocsásson meg, asszonyom, kitől vesz az önök Hansija különórákat?

– Melyik tárgyból? – kérdezte Schmiedné.

– Floriannak matematikából kellene.

– Matematikából ajánlhatom Marialuise bátyját, Pault. Hetedikes, őt is Kern tanítja matematikára, és nagyon megbízható fiú. Igazán segített Hansinak. Csak erélyesen rá kell tukmálni a pénzt a tanításért. Eleinte semmit sem akart elfogadni, csak, mert Hansi egy osztályba jár Marialuiséval.

– Ó, azt majd el lehet intézni – mondta Florian anyja. – Természetesen el kell fogadnia az órákért a pénzt, hiszen megdolgozik érte, és az ember örül, ha valakiben megbízhat.

Florian elszörnyedt, amikor meghallotta, kitől kellene különórákat vennie.

– Tőle aztán semmiképpen!

– Azt képzeled, hogy egy drága tanárt fizetünk neked? Azt mondják, Paul nagyon helyes és megbízható. Holnap kezdd azzal, hogy megkérdezed Marialuisét, ráér-e a bátyja veled foglalkozni.

– Marialuiséval egyáltalán nem beszélek, nehogy isten tudja mit képzeljen.

– Nem képzelhet isten tudja mit, ha rögtön megmondod, miről van szó. Vagy várj csak, add ide a telefonkönyvet, én magam hívom fel.

– Nevetséges – mondta Florian –, ezt én is meg tudom beszélni Paullal.

– Akkor menj, és hívd fel. De rögtön! Mire apu hazajön, már meg akarom mondani, hogy mikor lesz az első órád. Máskülönben megint azt hiszi, nem történik semmi, és én nem törődöm eléggé a dolgaitokkal.

Nem hagyott nyugtot, amíg Florian nem telefonált. Hála istennek nem Marialuise ment a telefonhoz, hanem a nagymama, és mindjárt küldte is Pault.

Paul ráért.

Megbeszéltek egy időpontot.

– Majd Marialuise elmondja neked, hogyan kell hozzánk jönni.

– Van térképem – felelte Florian.

Azon az éjjelen rosszul aludt.

Másnap már az első óra előtt elmondta Sabinénak, hogy különórákat kell vennie Paultól. Sabine rápillantott, gondolkodott egy kicsit, aztán azt mondta:

– Szerda délután kézimunkaóránk van és csütörtökön a lányok tornaórája. Beszéld meg a tanulást ezekre a napokra.

– Nemcsak Marialuise miatt bosszant a dolog, hanem egyáltalán. És nem akarom, hogy Paul kifaggasson engem rólad.

– Eredj már, Pault réges-régen más lányok érdeklik.

– Őt ugyan nem.

Marialuise kellemesen hallgatag volt az iskolában Floriannal, de a tornaórán odaszólt Sabinénak:

– Képzeld, Florian most gyakran lesz nálunk. Paul fog neki órákat adni.

– Tudom – mondta Sabine. – Ha nekem kellene órákat vennem, én is a te bátyádhoz járnék.

– Ó – mondta Marialuise. – Elmondjam ezt neki?

– Nem kell órákat vennem, így aztán mindegy lehet neki.

Marialuise gondolkodott.

– Talán már nem jársz a Floriannal?

– Hogyhogy járok? – kérdezte Sabine.

– Na, hiszen tudod, sétálni meg minden…

– Én rendszeresen csak eggyel járok, és ez a Treff.

– Haha, de vicces vagy! Az egész osztály tudja, hogy beleestél Florianba.

– Beleesni? Az valami más – mondta Sabine.

– Mindegy nekem, hogyan nevezed, mindenképpen egyre megy! – kiáltott fel Marialuise.

– Nem igaz – mondta Sabine.

Marialuise nem volt otthon, amikor Florian megjelent az első különórán. Csak a nagymama volt otthon, főzött teát Paulnak és Floriannak. Paul egyenleteket oldott meg Floriannal, kicsúfolta Kernt, és nem kérdezősködött Sabinéról. Az első óra elviselhető volt.

Florian a kapu előtt összetalálkozott a kipirult arcú Marialuiséval. Úgy látszik, futott.

– Szia! – köszönt Floriannak, és megállt mellette.

Valamit kellett mondani neki.

– Nem is tudtam, hogy ilyen rendes nagymamád van.

– Ő a család kedvence – mondta Marialuise.

– Viszlát holnap – mondta Florian. Ha siet, még bemehet Sabinéhoz.

A fészerben találta, egy centimétert lóbált, és nevetett. Floriant meglátva még hangosabban nevetett. Alig tudott beszélni a kacagástól.

– Van egy meglepetésem számodra. Találd ki!

– Tíz centiméternyit híztál.

– Dehogyis! Hogy jut eszedbe ilyen marhaság?

Florian a centiméterre mutatott.

– Ja, úgy! – És újból nevetni kezdett. – Csak kimértem, hogy idefér-e.

– Micsoda, Sabine, mi férjen ide?

– A fazekaskorong! Az ősrégi pad a lábhajtásos fazekaskoronggal! Ma fedeztem fel, és már három hete a miénk lehetne, ha többet beszélgetnék az emberekkel!

Florian leült a hokedlire, és rámeredt.

Most aztán elmesélte sorra: Vanderbill úr boltjánál járt, és a boltos megkérdezte, hogyan sikerült múltkor a barkácsolásuk, és tulajdonképpen mit is akartak összefabrikálni.

– Egy fazekaskorongot?! – kiáltott fel. – Gyermekem, nálam a leghátulsó sarokban évek óta áll egy fazekaskorong, már rég eladtam volna, ha találok rá vevőt. De ehhez át is kellett volna rámolnom az egész boltot, mert teljesen el van ásva a kacatok alatt, ezért inkább örültem, hogy senki sem akarta megvásárolni.

– Mi vevők vagyunk – sietett bejelenteni Sabine. – És segítünk az átrámolásnál is.

– Egy fazekaskorong – motyogott Florian. – És mibe kerül?

– Négyezer, csak nekem – magyarázta Sabine. – Felhívtam Lederernét, azt mondja, egy lábhajtásos korong, paddal négyezerért nagyon kedvező vétel.

– Csakhogy nekem nincs pénzem – sóhajtott Florian. – Egyáltalán semmi pénzem nincs, megvonták a zsebpénzemet is.

– Egy részét kölcsönadhatom neked, van egy takarékkönyvem – ajánlotta Sabine.

– Takarékkönyvem nekem is van – mondta Florian. – Ha a nagymamától vagy a keresztapámtól pénzt kapok, mindig be kell raknom takarékba.

– Mennyid van?

– Nem tudom. Sohasem érdekelt, mert úgysem használhatom kedvemre.

– Miért nem? – kérdezte Sabine. – Hiszen a te pénzed, és úgysem adnád ki valami hülyeségre.

– A szüleim sohasem engednék meg, hogy fazekaskorongot vegyek. Az ő szemükben ez nagy hülyeség volna, és azonkívül dühösek rám a dolgozat miatt.

– Kár – mondta – Sabine –, nagy kár. De ha én kölcsönadom neked azt a pénzt, Florian?

A fiú a fejét rázta.

– Ha a szüleim engedélyével adom kölcsön, az megnyugtat téged?

– Talán tudok egy megoldást, eszembe jutott valami – mondta a fiú.

Ezen az éjjelen megint alig aludt.

Utánanézett, mennyi pénze van a takarékkönyvben. Kétezer schilling volt.

Ha titokban ki is venné, nem elég.

Délután Franziska zongoraórán volt, ő eléje ment, és elvitte a nyulakhoz, ahogy megígérte neki.

Franziska játszott a nyulakkal, hanem legjobban a polcon száradó edények és állatfigurák hozták izgalomba.

– Ezt mind te csináltad, Florian?

– Ha elárulsz, soha többé nem jöhetek ide – figyelmeztette Florian.

– Ó, én mindig sokkal kevesebbet mondok, mint amennyit tudok – felelte Franziska. Sabine répát adott neki, hogy etethesse a nyulakat.

Franziska etette a nyulakat, simogatta őket, de közben fülelt. Sabine és Florian suttogva beszélgetett, nagyon kellett erőlködnie, hogy mindent értsen.

Hazafelé menet megkérdezte:

– Mire jó egy ilyen korong?

Florian sóhajtott.

– Szép gömbölyű dolgokat tudnék rajta csinálni, te kis kíváncsi!

– Mennyire szeretnél egy ilyen korongot?

– Irtóra! – mondta Florian. – De kérlek, ne beszélj róla otthon. Úgysem vehetem meg magamnak.

Este, Florian már ágyban volt, besurrant hozzá mezítláb Franziska. A takarékkönyvét Florian takarójára tette.

– Neked adom – mondta. – Anyu megengedte, hogy egy nagy biciklit vegyek magamnak. Tehát szabad elköltenem. Senki se veszekedhet velem, ha neked adom, és továbbra is a kis biciklimen járok.

Látszik, mindent alaposan átgondolt.

– Használhatnád az én biciklimet, ha lejjebb eresztem a nyerget – mondta Florian. – De akkor is.

– Jelszavam: babaszoba – mondta Franziska. – Majd megnézlek, amikor korongozol.

Fürge apró léptekkel kitipegett.

Florian kinyitotta a takarékkönyvet. Franziska több mint háromezer schillinget összekuporgatott.

Nem fogadhatom el, gondolta magában.

Örült, hogy Sabine nem beszélt a dologról az iskolában.

Ki tudja, működik-e még egyáltalán az a korong. Még sohasem látott lábhajtásos fazekaskorongot.

Legalább megnézhetném, gondolta.

Délután elment Vanderbill úr boltjába. Vanderbill úr már némileg szabaddá tette az utat a koronghoz. Florian meglökte a lábával a lendkereket. Ehhez a koronghoz nincs szükség biciklis rabszolgára! Florian megtapogatta a faállványt. Bizalomkeltően erős építésű volt.

– Gyere el a kövér barátoddal, segítsetek nekem kirámolni – mondta Vanderbill úr. Florian bólintott, Toniban meg lehet bízni. Florian nyugodtan megbeszélhetett egy időpontot.

Kivett a takarékkönyvéről ezerötszáz schillinget, Franziskáéról kétezerötszázat. Értesítette Tonit és Sabinát. Vanderbill úr ingyen szállította a fazekaskorongot a nyúlketrecekhez.