Nemesek Csarnoka

District City, Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. november 22.

Kommandant Eván Greene-nek már korábban is eszébe jutott, hogy a Nemesek Csarnokának folyosóin elférnének a csatamechek – még a legnagyobb roham osztályú gépek is csupán őrjáratozó katonáknak tűnnének a roppant boltívek alatt. És igaza volt.

A kommandant végigsietett a folyosón, késésben volt a Nyolcasok parancsnoki értekezletéről. Ám ahhoz, hogy odajusson, el kellett haladnia egy kilencvenöt tonnás Éjcsillag mellett, amelyik két titáni járat kereszteződésében őrködött. A boltíves folyosók további négy méterrel nyúltak a tizenegy méter magas harci gép fölé, a mech úgy festett alattuk, mintha maga is a monumentális építmény része lenne. Az Éjcsillagnak széttárt karjai miatt óvatosan kellett manővereznie a balkonokkal tarkított folyosón, de így, a kereszteződésben állva könnyedén benyújthatta végtagjait egy-egy járatba. Néhány percenként megmozdult a lőtoronyszerű törzs, a mozgatószerkezetek elektromos zúgása emlékeztette a közelben elhaladó nemeseket, hogy még mindig a 8. EHCS „védelme” alatt állnak.

Ám Weintraub tábornok nem elégedett meg egy szakasznyi csatamechhel. A tábornok VanLees herceg semlegesítése óta attól tartott, hogy a milícia megkísérel rajtaütni a Nemesek Csarnokán. Eltűntek a ceremoniális gárdisták, akik voltaképpen csupán az épület újabb díszítő elemének számítottak. Most a Katzbalger gyalogsága töltötte meg az átjárókat, ők álltak minden második alkóvban, statikus védelemre szolgáló PPC- és gépágyútornyok mögött.

Eván ezt túlzott óvatosságnak tartotta, és ez a vélemény percről percre erősödött benne. A mechharcosnak még egyenruhában is három különböző ellenőrzőpontnál kellett azonosítania magát. Nem jó úgy kezdeni a kinevezését Fallon tábornok törzsébe, hogy lekési az első megbeszélést. Megmaradt a zászlóalja – azt senki nem merte volna elvenni tőle –, de elfogadta a másik megbízatást is, és ő lett a nő segédtisztje. Ismerte az íratlan szabályokat. A tábornok továbbra is segíteni fogja a karrierjét, de cserébe hasznot húz az ő sikereiből. Fallonból sem hiányzott az ambíció.

Eván kinyitotta a nehéz ajtót, és zavartalanul besurrant a konferenciaterembe. Bármennyit is késett, a megbeszélés még nem kezdődött el. Az aranysávosok a hosszú mahagóniasztal körül őgyelegtek, a bátrabb beosztott tisztek pedig engedelmesen kísérgették őket. A stáb tagjai többnyire tartották a távolságot, invitálás nélkül nem közeledtek senkihez. Megpillantotta Fallont a helyiség túlsó felében, a nő elmélyülten beszélgetett Weintraub tábornokkal.

– Átkozott időpocsékolás! – dörmögte bosszúsan egy vörös hajú admirális, amikor bevonult Eván mellett. Az alacsony, inas férfi fizikai méretét meghazudtoló pöffeszkedéssel mozgott. Csak annyi időre állt meg, hogy szinte kitépve a mechharcos kezéből a kilincset, bevágja az ajtót. – A hadseregnek fogalma sincs róla, hogyan kell tartani a határidőket.

Eván körülnézett, remélte, hogy az admirális valaki máshoz beszél, és látta, hogy Fallon vidáman csillogó szemmel figyeli dilemmáját. Mivel nem talált szóba jöhető bűnbakot, megkérdezte:

– Nekem szólt, admirális?

A páváskodó tengernagy úgy nézett rá, mintha egy zöldfülű kadétot mérne végig. Ajka megvetően legörbült, amikor megpillantotta Eván egyenruhájának mellén a Nemzetközösség jelét. Ő maga régi stílusú lyrán egyenruhát viselt, a páncélos ököl emblémával.

– Eltalálta! – morogta. – Magához és mindenki máshoz, aki képtelen értelmezni az óra állását!

Eván elmosolyodott. Elképzelte, hogyan tört utat magának az admirális az ellenőrzőpontokon keresztül.

– A műveleti biztonság néha előbbre való a pontosságnál – felelte visszafogott hivatalossággal.

Az admirális szeme vészjóslóan húzódott össze.

– Ilyen feszült helyzetben mindkettőre gondot kell fordítani! – csattant fel.

– Természetesen igaza van, Kerr admirális – vetette közbe magát barátságos mosollyal Fallon tábornok, hogy megelőzze a kialakulóban lévő konfliktust. – Jó reggelt, Eván.

A nő mindig éber, ragyogóan kék szeme fél másodpercre megpihent a mechharcos arcán. Figyelmeztetés? Vagy csupán természetes óvatosság? Eván féloldalasan meghajolt feljebbvalója előtt anélkül, hogy elfordult volna a dühös kis admirálistól.

– A maga embere, tábornok? – kérdezte a tengernagy, ám hangja ezúttal az azonos rendfokozatnak kijáró visszafogottságot tükrözte.

– Igen, az enyém. – Fallon megerősítette a birtokviszonyt azzal, hogy Eván karjára helyezte a kezét. – Admirális, elrabolhatnám a segédtisztemet egy pillanatra? Meg kell beszélnünk néhány dolgot, mielőtt Mitchell az asztalhoz szólít minket.

Kerr vállat vont, sápadt tekintete már a helyiséget pásztázta, új áldozat után kutatott. Biccentett Fallonnak, majd Eván és a nő között ellépve célba vett valakit az ablaknál.

– Láttam, hogy besurrant. Valamiért tudtam, hogy összeakasztja a bajuszt az admirálissal. Sosem tudja tartani a száját, igaz? – Meg sem várta a választ. – Mit gondol róla?

– Kerr admirálisról? – Eván figyelte, ahogy a férfi csípőre tett kézzel, harciasan előreszegezett állal félbeszakít egy másik beszélgetést. – Nem szeretnék hátat fordítani neki. Emlékeztet egy chervuni ördögre.

Fallon a homlokát ráncolta, de tekintetéből nem tűnt el az érdeklődés.

– Nem ismerem.

– Egy állatfaj a szülőbolygómon. Veszett kis fattyak, megtámadnak mindent, ami mozog, még ha ötször nagyobb is náluk. Veszélyesek.

A tábornok Kerr-re pillantott.

– Találó jellemzés – ismerte el. – Viszont hűsége az arkhón-hercegnőhöz megkérdőjelezhetetlen. Talán nem túlzok, ha fanatikusnak nevezem.

– Biztosan szükségünk van egy hozzá hasonlóra a táborunkban? – kérdezte gondterhelten Eván. A kathili helyzet elég feszült volt anélkül is, hogy bedobnának egy megszállottat a katyvaszba.

Fallon szeme megvillant.

– Egy hozzá hasonló fanatikusra biztosan. – Többet nem mondott.

Eván végigfuttatta ujjait sötét hajában, és az órájára nézett.

– Nem úgy volt, hogy pontosan hétkor kezdődik a megbeszélés?

– Még várunk néhány későre. Price emberei kissé… túlságosan is lelkesen végzik a munkájukat. – Elindult a hosszú helyiségben, Eván engedelmesen mellé szegődött.

– Így is lehet mondani – bólintott a mechharcos. – Meg úgy, hogy túlbuzgóan. És ésszerűtlenül.

– Ésszerűtlenül. – Fallon úgy görgette a szót a nyelvén, mintha ízlelgetné. – Miért gondolja ezt?

Eván megvonta a vállát.

– Kétlem, hogy bárki is próbálkozna a Nemesek Csarnokával. Ha egy tűzharcban darabokra szedik a Kathil legjelentősebb építményét, azzal a milícia nem fog magának barátokat szerezni a nemesség körében. És valljuk be, már tisztában vannak vele, hogy VanLees herceg korántsem olyan fontos az ügyüknek, mint korábban gondolták. Pontosan azóta, hogy négy nappal ezelőtt George Hasek nyilatkozata gyakorlatilag romba döntötte a herceg hitelességét. És mellesleg a miénket is.

– Mire gondol?

Eván jól emlékezett a nyilatkozatra – ragyogó példája volt annak, hogyan kell egyetlen lövés leadása nélkül katonai győzelmet aratni. Hasek az apjától örökölt szálfatermetével, fekete sörényével, az Egyesült Világok egyenruhájában a bolygó összes tridképernyőjén megjelent. Tárgyilagosan kijelentette, hogy mivel Mitchell Weintraub megszállta a fővárost, és fenyegeti a VanLees családot, a herceg kényszer hatására cselekedett. Közölte, hogy ez a taktika leginkább a Liao- és Kurita-házakra jellemző, nem illik a Steinerekhez és a Davionokhoz. Ügyes húzás, a nagyra értékelt Steiner örökségén keresztül megtámadni az arkhón-hercegnőt.

– Azt hiszem, erősebb pozíciót mondhattunk a magunkénak, amikor egyszerre álltunk szemben VanLeesszel és Hasekkel – felelte Eván. – Gyengíti a helyzetünket, ha bábként próbáljuk irányítani a herceget. Úgy tűnhet, mintha a legitimációért harcolnánk. Szerintem az arkhón passzív hozzáállása bőven elegendő lett volna.

Fallon megtorpant, metsző tekintettel fürkészte segédtisztjét. Eván megvakargatta a bajszát, tettetett egykedvűséggel állta az intenzív vizsgálatot. Szándékosan terelte a beszélgetést ebbe az irányba, remélte, hogy sikerül kicsikarnia valamilyen reakciót új pártfogójából. Hogy megpróbálja tesztelni a korlátait.

– Ugye egy kicsit sem hibáztatja magát, amiért begyűjtötték a herceg családját? – kérdezte a nő kertelés nélkül.

– Nem jobban, mint az az ember, aki kiadta nekem a parancsot. – Vagyis Fallon tábornok. – Vagy Weintraub tábornok, aki velük zsarolta VanLeest.

Valójában igenis zavarta Evánt, bár nem azért, amiért Fallon gondolta. Ez a zsaroló taktika senkinek sem tett jót. Eván vonuló csatamecheket akart, szemtől szembeni csatát és döntő győzelmet – amilyet David McCarthy felett aratott Daytinnél. Különös. Eváné volt a nap, mégis McCarthyt léptették elő, csak mert a felettese meghalt a nyílt terepen, a Wendt egységével vívott harcban. Vannak, akiknek minden az ölébe hullik.

A tábornok végül egy vállrándítással elintézte a dolgot.

– Próbáljon egy kicsit több diplomáciát vinni a viselkedésébe, ha idegenek is jelen vannak! Nem leszek mindig itt, hogy megvédjem, Eván. – Keskeny, feszes mosolya azonban arra utalt, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. – És ma nem azért vagyunk itt, hogy Petyr VanLees miatt aggódjunk. El kell döntetnünk, mit tegyünk a Kapellán Dragonyosokkal.

Végre! – gondolta Eván, de nem mondta hangosan. A herceg már egy hónapja tájékoztatta őket a Dragonyosok várható megérkezéséről, a téma viszont azóta elsüllyedt a Nyolcasok és a KHM közötti csatározások mocsarában. Egy újabb ellenséges csatamechezred jövetele két héten belül azonban új jelentőséget kapott, mivel a 8. EHCS-nek nem sikerült térdre kényszerítenie a milíciát. A Nyolcasok elég erősek voltak a milícia vagy a Dragonyosok legyőzéséhez, de mindkettőéhez?

– Radcliffe-ben fognak landolni – mondta. – Az az egyetlen hely, amit biztosan a kezükben tartanak. Nem lesz könnyű, de azt hiszem, képesek leszünk ott tartani őket a milíciával együtt.

– Ne feledje el, ők is elég jó munkát végeznek abban, hogy District Cityben tartsanak minket. Nem mehetünk ki túl messzire a terepre, mert félő, hogy a teljes haderejükkel elfoglalják a várost. – Elkapta a férfi pillantását, és szilárdan fogva tartotta. – Jobb lenne, ha egyáltalán nem is landolnának.

A nő hangján érezte, hogy ez egyértelműen valamilyen teszt. Eván gondolatai sebesen cikáztak, a kirakós játék darabkáit válogatták. Tekintete Kerr admirálisra tévedt, aki még mindig legújabb áldozatával vívott szópárbajt, és hirtelen beugrott a megoldás.

– A Robert Davion – suttogta.

Fallon bólintott.

A terv Fallon magyarázata után egyértelművé vált, és Eván eltöprengett a következményeken. Ha Kerr meg tudná szerezni a Robert Daviont, lecsaphatna Hasek Kapellán Dragonyosaira, és akkor nem maradna belőlük más, mint szabad hidrogén és néhány megolvadt páncéldarab az űrjáróikról. Ha a maguk oldalán tudhatnának egy hadihajót, azzal jelentősen megváltoznának az erőviszonyok. Ráadásul még meg is tudnák indokolni a birtokba vételét – elvégre Katrina azért küldte ide őket, hogy megvédjék a hajógyárat, nem? Nem kötelességük megakadályozni, hogy a Robert Davion Victor lázadó támogatóinak kezébe kerüljön?

Eván mégis valami bizonytalan csalódottságot érzett. Stratégiailag kétségtelenül van értelme megsemmisíteni a Dragonyosokat, mielőtt még a Kathilra tennék a lábukat, viszont hiányzik belőle a mech-mech elleni harc izgalma és dicsősége.

– Nem mondhatnám, hogy sajnálom őket – felelte óvatosan –, bár az is igaz, hogy szívesebben találkoznék velük idelent, ahol a harcmezőn szembesülhetünk velük.

– Tudom. Semmit nem szeretne jobban, mint vérző orral visszazavarni Hasek Dragonyosait az Új-Syrisre. A Kathil valódi hőse, igaz? – A férfi vállat vont, nem érintette kellemesen, hogy a tábornok ilyen könnyedén átlátott rajta. – Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy erre is találtam megoldást? Kerr admirális talán lerobbantja az égről a Dragonyosokat, talán nem. A lényeg, hogy az előkészületekhez és a hajót működtető legénység összeállításához szüksége lesz néhány napra. Addig azonban van egy tartalék tervem, ami visszajuttatja magát a harcmezőre, sőt talán olyan pozícióba, ahonnan legyőzheti a Dragonyosokat. Egyetlen ember a reflektorfényben, aki legyőzött egy egész ezredet. Történt már ilyen korábban.

A harcmező és a Dragonyosok? Eván pontosan erre vágyott, de mi a haszna mindebből a tábornoknak? Okosabb volt annál, semhogy a nő javaslatát önzetlen ajánlatnak tekintse. Lehet, hogy Fallon a 8. EHCS parancsnoki posztjára pályázik? Vagy még nagyobb politikai ambíciói lennének? Jól látható elégedettsége azt sugallta, hogy kitervelt valamit a Dragonyosok elintézésére – valami nagyot, amiben rengeteg a lehetőség. Egyelőre nem kell mást tennie, mint haladni az árral. Megvetette magának az ágyat, és most bele kell feküdnie.

– Azt mondja, megpróbálkoztak már hasonlóval, és sikerrel is járt? – kérdezte.

– Így van. És az indította el a Belső Szféra legnagyobb vezetőinek karrierjét.

Eván horogra akadt. A nő játszott vele, és kiváló munkát végzett. Türelmetlen bólintással ismerte el vereségét.

– Hallgatom.

– Mit szólna hozzá, Eván, ha Morgan Hasek-Davion nyomdokaiba lépne?

16

KHM alakulótér

Radcliffe, Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. november 22.

David figyelmesen tanulmányozta a Muran keleti partjáról készült durva vázlatot, melyet Tara Michaels rajzolt fel a nagy táblára. A színes ábrán mech alakú mágnesek mutatták a 8. EHCS erőinek becsült helyzetét, valamint a milicista csapatokat. A Pók mágnesek a könnyű szakaszokat jelölték, a Rendfenntartók a közepeseket, a Cézárok a nehezeket, a Victorok pedig a roham osztályú egységeket. A Katzbalger mechek nagy része District Cityben vagy a város környékén tömörült, úgy védték a települést, mintha annak birtoklása a politikai legitimáción kívül valamiféle stratégiai jelentőséggel is rendelkezne. A milícia továbbra is Radcliffe-ben és néhány közeli városban állomásozott, bár némelyik ezek közül már kezdett kicsúszni az irányítása alól.

– Mi van Kelsóval? – kérdezte a tábla egy pontjára bökve, és a mozdulattal sikerült összekennie az ujját piros jelölőkrétával.

Tara belelapozott a reggel frissen kinyomtatott térképkötegbe, melyek sokkal frissebb és pontosabb adatokkal szolgáltak, mint a sietve felvázolt ábra. Amikor rátalált a keresett városra, megcsóválta a fejét.

– Elég könnyen átgázolhatnánk rajta. A Nyolcasok csak kétszakasznyi zöldfülű mechharcost állomásoztatnak ott, egy páncélos század támogatásával. Légierő nincs jelen. – Folytatta a térkép tanulmányozását. – Viszont előnyünk sem származik annak a területnek a birtoklásából. Kelso városa zsákutca.

David ingerülten csapott a combjára.

– Akkor miért vannak ott a Nyolcasok?

Tara kihúzta a térképet, és odatolta az őrnagy elé.

– A Howell-folyó másik oldalán fekszik, Woodlanddel szemben – felelte, mintha ez mindent megmagyarázna.

Egy gyors pillantás a térképre felfrissítette David memóriáját.

– A 2. UATI pótkeret. Ez az! – A pótkeret az elmúlt néhány napban közelebb küldte néhány egységét a Nyolcasok és a milícia között dúló határvidéki csatározásokhoz. Egyelőre még egyik oldalt sem támogatták, de a közelségük mindenkit idegessé tett némileg.

Különösen Sampreis tábornokot, aki elkeseredett igyekezettel munkálkodott azon, hogy a milíciához csalogassa a Ketteseket. Az egység ugyan csak egy kiképző alakulat volt, ám abból a legelitebb, ami azt jelentette, hogy egyik oldal sem hagyhatta ki a számításaiból. Minden egyes nappal fokozódott az aggodalom amiatt, hogy esetleg a Katzbalger oldalára áll. Ebben az esetben a KHM-nek nem lenne más választása, mint megpróbálni kitartani a Kapellán Dragonyosok megérkezéséig.

Ez azonban az öregember problémája, döntött David, és félretolta a kérdést. Az ő feladata most az volt, hogy kiutat találjon abból az anyagháborúból, amibe a Nyolcasok kényszerítették a milíciát. Hangos szusszanással kifújta a levegőt, érezte magán a nyomást. A milicisták nagy része már számolta az órákat a Dragonyosok két hét múlva várható jöveteléig, de ha nem talál ki valamit a 8. EHCS offenzív kapacitásának megbénítására, nem marad semmijük, amivel köszönthetnék őket. Harminc perc múlva találkozik Sampreis tábornokkal, és elétárja javaslatait, ám jelen pillanatban még nem volt mit javasolnia. Kezdett kifutni az időből.

– Tehát hogy állunk? – tette fel a kérdést.

Tara nyújtózkodott, megmozgatta fáradt izmait, és az asztalra dobta a mappáját.

– A milíciának nincs valamirevaló célpontja District Citytől délre – közölte. – Legalábbis én nem találok. Jelenleg tehát úgy állunk, hogy kivörösödött a szemünk a térképek bámulásától, és én most tartok egy kis ebédszünetet. Egyen egy falatot maga is, David! Pihenjen, és utána újra nekiesünk.

David felnézett a kezében tartott térképből, nem volt benne biztos, vajon túlságosan sokat olvasott-e ki a nő hangsúlyából. Mintha lett volna valami a hangjában, valami tétovázó és személyes. Nem csak arról volt szó, hogy a keresztnevén szólította – a tervező stáb tagjaként elnyerte a jogot, hogy négyszemközt így tegyen. Ám amikor belenézett Tara csokoládébarna szemébe, ugyanazt a tétova kérdést látta benne, amit az utolsó mondatából is kiérzett – az érdeklődésre utaló jelet.

– Utána? – kérdezte.

– A pihenés után – bólintott a nő. – Frissen.

A célzást ezúttal nem lehetett félreérteni, de a habozás továbbra is megmaradt – mintha Tara nem lett volna biztos benne, milyen válaszban reménykedhet.

Kétségtelenül gyönyörű nő volt, és David még nem felejtette el, milyen bizsergést váltott ki benne mély, fátyolos hangja, amikor első alkalommal hallotta. Sejtette, hogy Tara is érdeklődik iránta. Ám sosem pattogtak köztük a szikrák. Igazság szerint David úgy érezte, az első találkozás után Tara egyre messzebb sodródott tőle, miközben ő maga más problémákkal és más emberekkel foglalta le magát. Például Amanda Blackkel.

Tara időközben kinőtte magát. Egyike lett legjobb szakaszparancsnokainak, majd saját századra is szert tett, amikor az állománytáblán üresedés támadt. Jól dolgoztak együtt, és élvezték egymás társaságát. David egy másodpercig nézte alárendeltjét, mérlegelte a lehetőségeket.

– Nem – mondta tétovázva, de aztán egyre magabiztosabbá vált. – Nem hiszem. – Egyszerre válaszolt a kimondott és az el nem hangzott kérdésekre. – Fél óra múlva találkozóm van Sampreis tábornokkal. Menjen csak előre!

Tara bólintott, és az ajtó felé indult. Csak egy másodpercre torpant meg.

– Minden rendben?

David tudta, mi a valódi kérdés. Minden rendben velünk? Egyre gyakrabban olvasott az emberei gondolataiban, különösen azokéban, akik az eredeti századában szolgáltak. Ez is annak a jele volt, hogy kezdték megszokni egymást.

– Semmi gond – nyugtatta meg a nőt mosolyogva.

Egyre szorosabbra fonódó kapcsolata a katonákkal nem távolította el a vállára nehezedő felelősséget, csupán kényelmesebb pozícióba helyezte a súlyt. Most már csak azt kellett kitalálnia, hogyan gondoskodjon ezeknek a katonáknak a túléléséről.

Hirtelen mozdulatlanná dermedt, és a térképre meredt, amelyet Tara a távozása előtt az asztalra dobott. District Cityt ábrázolta, a város körül a 8. EHCS jól védett erődjeivel. A védelmi vonal néhol az elővárosokat is érintette. Talán. Nagyon talán. Fejében egy terv kezdett körvonalazódni…

David szinte tapintani tudta a Sampreis tábornok irodáját betöltő elkeseredettséget, akárcsak a lassan forgó mennyezeti ventilátor körül kavargó szivarfüst halovány ködét. A bátor pózolásnak itt nem volt helye, a legmagasabb beosztású mechharcos tisztek egymás között ilyesmit nem engedhettek meg maguknak. Sampreis megpróbálta ugyan a magabiztosság álarca mögé rejteni aggodalmát, de hát ő volt a tábornok; neki még saját törzse előtt is kellett valamiféle hidegvért sugároznia.

Ez a maszk azonban egy csapásra darabokra hullott, amikor David nem sokkal az érkezése után megnevezte kijelölt célpontját.

– District Cityt akarja megtámadni? – hüledezett Sampreis, de azért intett Davidnek, hogy foglaljon helyet az 1. és 3. mechzászlóaljak parancsnokai között. – Nem ön hangoztatta leginkább, hogy ostobaság lenne harcba szállni Weintraubbal a fővárosért, mivel semmiféle stratégiai jelentőséggel nem bír? – Sampreis az íróasztalára állított holoképre pillantott, amely őt ábrázolta Morgan Hasek-Davion társaságában. – Ha a személyes véleményemre kíváncsi, én már rég betörtem volna oda, hogy kihozzam VanLees herceget és a családját. Egyáltalán nem vet rám jó fényt, hogy a Kathil uralkodó nemesét annak az arrogáns Amaris fattyúnak a kezében hagyom.

Természetesen nem, ha valakinek ennyi politikai és katonai ambíciója van. Bár a Nyolcasok hamar megszállták District Cityt, a tábornok továbbra is megpróbált politikai győzelmet kierőszakolni. Ám VanLees herceg fogságba esése után Sampreis már csak arra tudott gondolni, hogy minden helyi politikai támogatását elveszítette. Az sem számított, hogy George Hasek személyesen magyarázta meg Petyr herceg tettét a lakosság előtt, és támogatásáról biztosította a milíciát. A tábornok automatikusan magas prioritást rendelt a herceg kimentéséhez.

Ám a lakosság további támogatásának elnyerésén kívül egy ilyen akció csupán haszontalan gesztus lett volna. A nemesek nem vívtak háborút. Nagyon jól ki tudták robbantani, és alkalomadtán befejezni őket, ám ezen a téren is George Hasek számított a legfőbb reménységnek. David úgy vélte, hogy ha lehetséges, a harcok kezdete után jobb nem törődni a nemességgel.

– Igazából nem akarom megtámadni District Cityt – magyarázta –, csak majdnem. A stábom egyik tagja, Tara Michaels rámutatott, hogy jelen pillanatban nincs megfelelő célpontunk District Citytől délre. És mivel folyamatosan mozgatják az erőiket, fogalmunk sincs róla, hogy a Nyolcasok mikor hagynak rést egy ellencsapás előtt. Erről viszont eszembe jutott valami. A hírszerzésünk szerint a helyőrség a fővárosban és környékén nagyjából állandó, így az ő tevékenységüket előre meg lehet jósolni. Ha a megfelelő pillanatban csapunk le, véleményem szerint rést tudunk nyitni úgy harminc vagy talán hatvan percre is, mielőtt reagálnának.

– Hatvan perc? – szólalt meg Marsha Yori alezredes, az új rangidős zászlóaljparancsnok, és újabb adag szivarfüstöt engedett a mennyezet felé. Hangja nem hagyott kétséget a véleményét illetően. Ezek az emberek a megváltást hozó tervre vártak. David hozott egy tervet – a helyiségben ülők közül nyilvánvalóan ő volt az egyetlen –, ám első pillantásra használhatatlannak tűnt. – Mit érhetünk el hatvan perc alatt?

David kiterítette a magával hozott térképet Sampreis íróasztalán.

– Megbéníthatjuk a Kay Bume Lőszergyárat – felelte könnyed hangon. – Itt van, Stihlben, egy elővárosban District City délkeleti peremén. Főként gyártelepek és szegényebb lakónegyedek találhatók a településen. Ha a rendszertelen őrjáratot nem számítjuk, akkor a legközelebbi pont, ahonnan erősítést kaphat, az itteni űrkikötő. – Ujjával egy nagy, szürke területre bökött a város keleti peremén, Stihltől északra.

– És mi van a város védőivel? – kérdezte Kari Tarsk őrnagy. – Egy teljes zászlóaljnyi csatamechet és páncélost szórtak szét a városban. Ők sokkal gyorsabban reagálhatnak.

– Számoljunk inkább kettővel! – bólintott egyetértően David. – Ám az első gondolatuk a központ és a Nemesek Csarnokának védelme lesz.

– Egy lőszergyár? – firtatta szkeptikusan Tarsk. – Elhanyagolható taktikai előny. A készleteik körülbelül a gyár egyheti termelésének felelhetnek meg. Mit akar ezzel elérni?

– Rakéták. – Yori kezdte megérteni, mit tervelt ki David. Sampreisre nézett. – Ez az egyetlen gyár az EHCS birtokában, amelyik rakétákat is gyárt. A másik három nálunk van, illetve a 2. UATI-nál. – Davidre pillantott, láthatóan jól szórakozott a férfi meglepődésén. Mutatóujjával megkocogtatta a homlokát. – Hat év a logisztikai egységnél, gyárakat és utánpótlási útvonalakat őriztünk. Ez viszont még az én figyelmem is elkerülte. – Megrázta a fejét. – Ugyanazokat a jelentéseket olvastam, mint McCarthy őrnagy. A Nyolcasok nagyon bőven bánnak a rakétáikkal. A legjobb mechjeik egy része – Szalamandrák, Ráksaszák, Orionok – az NHR-ekre támaszkodik fő támadó fegyverrendszerként. Ha nem tudják pótolni a készleteiket, drasztikus mértékben csökken a támadó kapacitásuk.

Sampreis elgondolkodva bólintott.

– Ha a bázisukhoz ilyen közel csapunk le, talán visszahúzódnak, és hagynak nekünk egy kis teret a Dragonyosok megérkezéséig. – Visszanézett Davidre, szivarját megütögette a hamutartó szélén, aztán ott is hagyta. – Hogyan akarja megközelíteni a várost? Az érzékelőik hamar kiszúrják, és pillanatok alatt a nyakán lesz az EHCS összes támogató egysége.

– Egy űrjáróval fogjuk megközelíteni Stihlt, amelyik utána megvár minket, amíg elvégezzük a feladatunkat. Hazafelé szükségünk lesz vadászkíséretre.

Sampreis hátradőlt a székében, arcára kiült a csalódottság.

– Szükségük lesz rá visszafelé, szükségük lesz rá odafelé, és amíg a földön vannak. Nem beszélve arról, hogy a Nyolcasok észlelni fogják a hajót. Az űrjárók nem éppen lopakodó járművek, őrnagy.

– Ezt is számításba vettem, tábornok. A hajó egyenesen Ostin felé fog repülni a part mentén. A Nyolcasok talán összekapják az elfogó vadászaikat, és odacsődülnek Ostinhoz, ami még jobb. Aztán letérünk a pályáról itt… – David előrehajolt, és az ujjával vonalat rajzolt a térképre egy sárgával kiemelt területen keresztül, egyenesen District City déli pereméig. – És már ott is vagyunk Stihlben.

Yori a sárga területre bökött.

– Ez itt repüléstilalmi zóna, őrnagy. Az Aston-McKinney geotermikus erőműből mikrohullámú nyalábokat sugároznak fel a hajógyárakhoz és a többi műhold energiagyűjtőihez. A csapata salakká fog égni.

– Csakhogy az Aston-McKinney nem geoszinkron sugárzóállomás.

Yori a homlokát ráncolta.

– Ez tehát azt jelenti, hogy…?

David most már hazai terepen járt, a szó szoros értelmében. A Kathilon töltött korai évei, valamint Ulánus öröksége miatt sokkal jobban ismerte a helyi történelmet a többi tisztnél.

– Némelyik geotermikus erőmű geoszinkron pályán mozgó, vagyis állandó, mindig a bolygó ugyanazon pontja felett tartózkodó állomásra sugározza fel az energiát – magyarázta. – Ez azt jelenti, hogy soha nem kell nyomon követni a célpontokat a horizontok között. Más erőművek folyamatosan váltogatnak a különböző pályán mozgó műholdak és orbitális továbbítóállomások között, ezek gyakorlatilag be tudják sugározni az egész atmoszférát.

– Az Aston-McKinney egy öregebb erőmű, a két fajta kombinációja. Korlátozott számú állomás között váltogat, voltaképpen egy másik geotermikus erőmű holtidejét használja ki. Körülbelül egy héten egyszer holttérbe kerül, ahol nincs rá szükség, ilyenkor leállnak egy napra karbantartást végezni. Ez a holttér két nap múlva következik be, akkor egy ideig szabad utat kapunk a műveletünk végrehajtásához.

Megnyerte őket. Rázós terv volt, de nem rossz ahhoz képest, hogy alig harminc perc alatt dobta össze. A tisztek az elkövetkező két napban azzal lesznek elfoglalva, hogy hibát találjanak benne, vagy ha az nem megy, akkor a lehető legtovább finomítsák. Egyelőre azonban ez volt az egyetlen terv az asztalon, mégpedig elég merész terv ahhoz, hogy elnyerje vele a többiek beleegyezését. Sampreis néma szavazásra kérte fel a többieket, majd Tarsk után ő is bólintott.

Yori ezredes reagált utolsóként.

– Sok szerencsét, őrnagy. Nagyon remélem, nem lesz rá szüksége. – Újra előrehajolt, hogy megnézze a térképet. – Kockázatos, de már csak a fal van a hátunk mögött. – Szivarjával a repüléstilalmi zónára mutatott. – Ha egyetlen fickó is akad ott, akinek helyén van az esze, és visszakapcsolja a mikrohullámú állomást… – Egy pillanatra elhallgatott, és leverte a hamut a szivarjáról, amely végigszóródott a sárga területen. – Akkor nem sokan fognak földet érni.

17

Kay Bume Lőszergyár

Stihl, Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. november 24.

– Bizonytalan kapcsolat. Azt hiszem, egy mechszakasz megpróbál átkarolni minket Stihlen keresztül. A bal szárnyon hátrébb húzódunk. – Amanda Black hangjából egyértelműen érezni lehetett a sajnálkozást.

David vette a jelentést, és gondolatban nyugtázta is, válaszolni azonban nem volt ideje. Sokkal fontosabb problémák foglalkoztatták. Pusztítóját heves robbanások rázták meg, ahogy a tizenkét centiméteres gépágyú sorozata megszaggatta a mech karját és mellét védő páncélzatot. A kimerült urániumlövedékek extra súlya közvetlenül páncélromboló energiává alakult. Durallex védőlemezek szilánkjai záporoztak a földre. Néhány forró fémdarab megtalálta a rést a páncélzaton, az egyik meggyengült a hegesztésnél, és a Pusztító mellén áthatolva felsértette a fúziós reaktor emberfeletti hőjét kordában tartó fizikai pajzsot.

Az egymás utáni össztüzektől már egyébként is túlterhelt hűtőegységek képtelenek voltak megbirkózni a hirtelen hőhullámmal. Az egyik hőcserélő felrobbant, a szétszaggatott vezetékekből zöldes folyadék fröccsent, majd rögtön gőzzé is vált. Ami nem tudott elpárologni, az beszivárgott a Pusztító légcserélő rendszerébe.

A hőfal szinte fizikai erővel csapott le a pilótafülkére, felszárítva és sós lepedékké változtatva a David arcára kiült verejték-cseppeket. Néhány kritikus másodpercig visszatartotta a lélegzetét, majd lassan kifújta a levegőt, hogy meggyőzze tüdejét, az újabb adag friss levegőre már csupán néhány másodpercet kell várni. Az épületek hullámzottak a szeme előtt, látása elhomályosult. Hőguta fenyegette, létfenntartó rendszere azonban literszám pumpálta a hűtőfolyadékot a mellényét behálózó csövekbe. Az endotermikus rendszer biztonságos szinten tartotta testhőmérsékletét – éppen csak. Mindenesetre elég alacsonyan ahhoz, hogy a különbséget kiizzadja, és képes legyen eszméleténél maradni.

– Túl sokáig tart! – suttogta David magának csatamechje vezérlőszerveivel küszködve. Az időkijelzőre beállított visszaszámláló órára pillantott. Tíz perc visszavonásig. Túl sokáig tartott a Kay Bume fegyvergyár eléréséért vívott harc.

Ez a rajtaütés sokkal jobb ötletnek tűnt két nappal korábban, amikor kitalálta. Az még azelőtt történt, hogy egy-két külső raktárépület földrengető dörrenéssel felrobbant, a földre döntve néhány felkészületlen mechet, bár az is igaz, hogy azóta mindenki felállt, és harci alakzatba rendeződött. Fekete füst gomolygott az égre, pernye- és hamueső hullott a gyárterületre. David zászlóaljának két százada eredetileg széles V-alakban széthúzódott, így fedezte a fegyvergyárat a melléképületektől elválasztó nyílt térséget. David vonalának szárnyai minden perccel egyre jobban széthúzódtak, miközben megpróbálták átkarolni a gyárat és a fő raktárt.

A védők megerősített százada pedig mindent bevetett, hogy időt nyerjen az erősítés megérkezéséig.

– Átkozott Sampreis! – Jólesett kimondani a szavakat, bár gondosan ügyelt a hangerőre, nehogy a hangra aktiválódó torokmikrofon az éterbe küldje a szitkozódást.

Mivel többezrednyi támogató haderő állt a milícia rendelkezésére, David szeretett volna kérni egy századnyi Manticore-t vagy Goblint, hogy szilárd védelmi vonalat alkossanak, miközben a csatamechek átkarolják az EHCS állásait. Sampreis ehelyett Davidre tukmált egy félszázadnyi Centipede felderítő járművet – azoknak kellett őrizniük az egység szárnyait –, valamint néhány VTOL gépet a gyalogság támogatására. Kétszázadnyi csatamechnek, érvelt a tábornok, bőven elegendőnek kell lennie a körülbelül egyszázadnyira becsült véderő legyőzéséhez. Ezenkívül a nehezebb páncélosokat a District Citytől délre fekvő fontosabb városok védelmére kellett tartalékolni. Az EHCS több éket is mozgatott, és David akciója miatt némelyik helyőrség időlegesen meggyengült.

Csakhogy a lőszergyár meglepetést okozott David rajtaütő egységének egyszázadnyi Typhoon városi rohampáncélosával – mindegyike egy nagy kaliberű gépágyút hordozott –, valamint egy másik század NHR-rel, melyek sorozatonként és járművenként három tucat rakétát tudtak indítani. Ez a véderő a csatamech-századdal együtt pillanatok alatt komoly veszteségeket okozott a támadóknak. A tábornok drágalátos Centipede felderítői közül három mostanra lángoló ronccsá redukálódott, a mechek közül kettő pedig sétáló csontvázzá vált, miután összetűzésbe kerültek a Typhoonokkal. David a veszteségeket átkozva vissza is küldte őket az űrjáróhoz. Ez a harc méterekért folyt, és minden elvesztegetett perc közelebb hozta az erősítést a lőszergyár ostromlott védőinek.

Két Typhoon kis híján David Pusztítójával is végzett. A mechharcos egy ellenséges Kaméleonra, koncentrált, és sikerült is visszaszorítania az alacsony építésű lőszerraktár és a gyár épülete közé, ám eközben elkerülte a figyelmét a páncélosok érkezése. Egészen addig, amíg a lövedékzápor meg nem rázta és kis híján a földre nem taszította a mechjét.

A páncélosok gyakorlott párosként nyomultak előre, a visszavonuló Kaméleon mögött szétváltak, majd újra összébb húzódtak, amikor elérték a két vízelvezető árok által képzett útszűkületet. A Typhoonok hat páncélozott, független meghajtású keréken gördültek, és alacsony építésük miatt nem igazán bírták a nehéz terepet. A két jármű és a csatamech nem tudtak eltávolodni egymástól, ami ragyogó lehetőséget kínált Davidnek arra, hogy rést nyisson az ellenséges vonal közepén.

Kilenc perc. Ennél jobb esélyt nem kap. Becélozta a Kaméleont, és türelmesen kivárta, hogy a túlterhelődött célzórendszer legalább részlegesen befogja a célt.

– Valaki lefoglalhatná azokat a Typhoonokat, különben a parancsnokuk gyalog fog hazamenni – szólt bele a rádióba.

Miközben Gauss-ágyúi összeroncsolták a Kaméleon bal oldalát, az egyik Typhoon újabb hosszú sorozatot adott le gépágyújából; a lövedékek alig hibázták el a Pusztító pilótafülkéjét. David látta a válla felett elhúzó sorozatot, amely simán leborotválta az oda szerelt reflektort. Nem mintha szüksége lett volna rá, a Kathil napja eltakarított minden felhőt a ragyogóan kék égboltról.

Felkészült a másik páncélos heves sortüzére is, ám a jármű tornya váratlanul oldalra fordult, egy gyorsan közeledő árny elvonta a figyelmét. Először arra gondolt, hogy a Kestrelek lehetnek, melyeket valamivel hátrább hagyott, hogy a megfelelő pillanatban berepüljenek a lőszergyár semlegesítésére kijelölt robbantó csapattal. Csakhogy a harcmező felett átsuhanó árny nélkülözött mindenfajta kecsességet.

Aztán megjelent két páncélozott láb, bár körvonalukat elmosták a Smith őrmester átalakított Bokszerét egyenesben tartó plazmacsóvák. A csatamech a mechharcosok között „halál felülről” támadásnak nevezett manőverrel egyenesen az egyik Typhoon tetején landolt. Hatvanöt tonnányi fém csapódott be a páncélos tornyába és bal hátsó negyedébe. A toronyba épített RHR-indítók egyike leszakadt, a jármű oldalát védő páncéllemezek benyomódtak.

Smith tizedesnek mindeközben sikerült állva tartania gépét, és egy határozott lépéssel a földre szökkent áldozata mellett. A sérült Typhoon azonban nem vált harcképtelenné, és közvetlen közelről több kilogrammnyi páncéltörő lövedéket pumpált a Bokszer bal oldalába. A deformálódott páncél alól elővillant a myomerizomzat, a mozgatószervek és a reaktorpajzs. David nem tudta megállapítani, milyen sérülést szenvedett Smith mechje, de elég súlyosnak tűnt. A Bokszer fél térdre zuhant, és a bal kezével a földre támaszkodva próbálta megőrizni egyensúlyát. Smith meg sem várta, hogy visszanyerje az irányítást, ismét aktiválta egyedileg beépített ugróhajtóművét, és gyorsan eltávolodott a halálos páncélostól – épp akkor, amikor Tara szakaszának össztüze lecsapott a Typhoon sérült oldalára.

Több lézernyaláb és legalább két PPC sugár energiája ömlött közvetlenül a páncélos sebezhető belsejébe. Először a lőszertárolók robbantak fel, a detonáció letépte a tornyot a járműről, és nekivágta a másik Typhoon oldalának. Azután következett a fúziós reaktor, a páncélos alatt keletkező aranyszín tűzgömb játékszerként hajította a levegőbe a Typhoont, amely egy tetőt és egy falat beszakítva landolt az egyik raktérépület belsejében. David felkészült rá, hogy az ezt követő másodlagos robbanások tisztára söprik a harcmező egy részét, és vele együtt saját egységének mintegy felét is kiiktatják a harcból. Szerencsére a raktárépület falai elnyelték az energia javát, és megóvták az odabent felhalmozott lőszerkészletet.

Ugyanez nem vonatkozott Smith Bokszerére. A robbanás a levegőben kapta el a csatamechet, megzavarta a gép giróját, és oldalra lendítette a lábát. A Bokszer irányt változtatott, jóval a raktárépület felett érte el repülési ívének csúcspontját, és látványos hasassal érkezett vissza a betonra. David elfintorodott; egy ilyen zuhanás könnyen elroppanthatta a pilóta nyakcsigolyáját, vagy a testbe vágó biztosítóhevederek okozhattak komoly sérüléseket a létfontosságú szervekben. Smith a legjobb esetben is tele lesz zúzódásokkal, és néhány izomszakadás sem kizárt.

Ám a jelek szerint az eszméletét nem veszítette el. A becsapódás után egy hosszú másodperccel David meghallotta Smith távolinak tűnő hangját a kommunikációs rendszeren keresztül:

– Eh!

Az őrnagy négy méter hosszú léptekkel előrelendült, minden eltelt másodperccel egyre feszültebbé vált. Jobbról Tara szakasza tartott vele, mögöttük pedig Gerst százados egysége azonnal visszakanyarodott, hogy támogatást tudjon nyújtani. David egyelőre nem tüzelt, megvárta, hogy a hőmérséklet visszakússzon a sárga zónába, és közben áldozott néhány drága pillanatot a helyzet felmérésére. Az egyik Typhoon megsemmisült. A másik… magában elmosolyodott. A másik az oldalára dőlt, és kínlódó forgással, kerekeit a földbe vájva próbált visszaállni.

– Kapcsolat megerősítve! – kiáltotta Amanda Black izgatott hangon. – Egy szakasz, ez lesz az erősítés. Megállítottuk őket valami áramfejlesztő mögött, a lőszergyártól nyolc óra irányban. Nem szeretném, hogy koordinálják a manővereiket a védők maradékával.

Alig hat percük maradt, és a milícia bal szárnyán újabb veszély bukkant fel. Amanda ki fog tartani – muszáj lesz neki. Közben az óra arra kényszerítette Davidet, hogy lépjen valamit, mégpedig minél előbb.

Ellenőrizte a fegyverrendszereit, rápillantott a hőmérsékletjelzőre, és reménykedett, hogy a fegyverek elegendő ideig hűltek. A Kaméleon sántikálva hátrált a fegyvergyár felé, és útközben elhaladt Smith Bokszere mellett, amelyik még mindig nem mutatta semmiféle jelét annak, hogy össze akarná szedni magát. Egy másik mech, egy újabb JagerMech III modell is előbújt a fedezékéből és gyors visszavonulásba kezdett, miután látta, hogy David erői a kezükben tartják a területet.

Egyik ellenséges harcost sem hagyhatta ilyen könnyen elszökni.

Egy áramkörre kapcsolta Gauss-ágyúit és PPC-it, és egyetlen jól célzott össztűzzel végzett a Kaméleonnal. Az egyik Gauss lövedéke leválasztotta a teljes bal lábat, a két részecskesugár pedig a viharvert páncélon áthatolva salakká olvasztotta a girót. A Kaméleon a hátára zuhant, és egy pillanatra apró láng lobbant fel a fejénél – a kabinban ülő mechharcos úgy gondolta, inkább elhagyja a gépét, minthogy azzal együtt essen el. A katapultülés vékony lángcsóván lovagolva ívelt a magasba, hogy aztán a kibomló ejtőernyő segítségével biztonságosan a földre eressze a pilótát.

A JagerMechet közben szórványos tűz alá vette Tara és szakaszának egy harcosa, de még így is sikerült volna a visszavonulás, ha nincs ott Smith. A tizedes úgy döntött, elég ideig játszotta a halottat, egyik karjával feltolta a Bokszer felsőtestét, és működésbe hozta fegyvereinek zömét. A karba épített nehézlézer smaragd sugara a JagerMech ágyékába fúródott, ezt követte a törzsbe csapódó Gauss-lövedék. David egyik érzékelője jelezte a reaktor hőmérsékletének hirtelen emelkedését, ami általában a teljes túlterhelődést szokta megelőzni, majd a folyamat váratlanul megállt, ahogy a tompító mezők alaphelyzetbe állították a reaktort. A JagerMech ezzel megmenekült, hogy később újra harcolhasson, ebben a csatában azonban már nem jelentett veszélyt.

Tara volt az első, aki megjegyzést fűzött hozzá.

– Ez nem sportszerű, Richard. Azt hiszem, egy játékvezető ezért figyelmeztetne.

Smith bizonytalanul lábra állította Bokszerét.

– Övé lehet a kupa – felelte.

A Nyolcasok a nyílt térség minden pontján visszavonulóban voltak, az előretörő milicisták pedig kihasználták előnyüket. Néhány Typhoon vitézül tartotta magát, statikus védelmi vonalat akartak alkotni, amely mögött a védők újjászerveződhetnek, de Gerst embereinek koncentrált tüze pillanatok alatt romba döntötte a sietve összetákolt tervet. Az ellenséges páncélosok és mechek egyre messzebbre húzódtak vissza. A gyorsabb gépek egy csoportja hirtelen megtorpant, majd egy Nightsky vezetésévei déli irányba indultak, hogy behúzódjanak a legközelebbi épületek fedezékébe.

Délre, vagyis David meggyengült bal szárnya felé.

A Kestrelek leereszkedtek a gyárépület mögött, a gépekből kiugráltak a milícia gyalogsági biztosító csapatai és robbantási szakértői. Néhány perc alatt elhelyezik a tölteteket, aztán az egész haderő visszavonul a várakozó űrjáróhoz, ahonnan távirányítással felrobbantják az egész létesítményt. Elég idő maradt. A fő feladat teljesítése után David szakaszával együtt közelebb húzódott Amanda pozíciójához. Mint kiderült, néhány másodperccel elkésett.

– Ugró mechek! Mindenki ügyeljen a hat órájára…!

– A francba! Megleptek minket!

– A lakónegyedből jöttek!

– Kitérni! – adta ki az utasítást Amanda a parancsnoki csatornán, felülbírálva a többi adást. – Visszavonulás!

Amikor egy csata közben elszabadul a pokol, az mindig egyik pillanatról a másikra történik. Annyi idő alatt, amíg David megkerülte a lőszergyár sarkát, a bal szárnyon teljes zűrzavar alakult ki. Amanda szakaszát az ellenség átkarolta. David úgy tippelte, hogy a nőt helyhez kötő szakasz az lehetett, amelyikről korábban jelentést küldött, a nagyobb csapat pedig az, amelyik dél felé menekült. Tartotta magát a fontossági sorrendhez, és utasította a robbantó csapatot, hogy folytassák a munkát.

– Gerst, Pachenkóval együtt fedezzék a gyalogosokat! – Tette hozzá. – Tara, utánam!

A Pusztítónak a harcmező leglassabb gépeként esélye sem volt időben odaérni Amanda ostromlott szakaszához. Bár nem adott rá külön utasítást, a sebtében összeállított felmentő csapat egyik tagja sem várt a parancsnokra. Tara Rendfenntartója óránként 86 kilométeres csúcssebességével rohant el mellette, és talán még ki is sajtolt a gépezetből egy kis pluszt. Nichols őrmester nem sokkal maradt el mögötte új Hiúzában. Még Smith bicegve haladó Bokszere is megelőzte Davidet, mielőtt a Pusztító megtehetett volna száz métert.

Éppen időben fordult be az utolsó sarkon, hogy lássa átterjedni a lakónegyedre az újonnan kialakult, kaotikus csatát. A HUD-on sorban hunytak ki a jelek, ahogy a magas épületek leárnyékolták a rádióhullámokat. És nemcsak az ellenséges mechek vörös háromszögei, hanem néhány zöld pont is.

– Amanda, jelentést! – vakkantotta.

Tara másodpercekkel korábban ért a helyszínre, és jóval többet látott.

– Behúzódott a generátorház mögé két emberével, legalább nyolc mech üldözte őket. A harmadik emberét kilőtték. Harcképtelenné vált – Rövid szünet, fátyolos hangja most színtelenné vált a visszafojtott érzelmektől. – Örökre.

David látta a földre került Quickdraw-t, Barnes tizedes koporsóját. A mech fejének az egyik fele hiányzott, a lézerek átolvasztották a páncélt, és a fülkébe hatoltak, mielőtt a tizedesnek lehetősége lett volna katapultálni. A közelben két ellenséges csatamech hevert, köztük a korábban látott Nightsky. Tekintete a lakóépületekre tévedt, és látta, ahogy egy Solymász háromtömbnyivel beljebb a házak teteje fölé emelkedik ugróhajtóművének plazmacsóváin. Néhány másik ugróképes gép követte, de azokat nem tudta azonosítani, gyorsan eltűntek a szeme elől – egyre mélyebbre hajszolták elveszett harcosait a negyed belsejébe.

– A fenébe is, Amanda, ne! – suttogta az üres pilótafülkének. – Ne a városba!

18

Kearny-Fuchida Yare Művek

Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. november 24.

A Kearny-Fuchida Yare Művek, a bolygó egyik legnagyobb geotermikus erőműve, amely energiával látta el az egész délkeleti partot, valamint az orbitális pályán keringő hajóépítő űrállomásokat, egyáltalán nem bizonyult könnyű célpontnak Még akkor sem, ha a 2. UATI pótkeret zöldfülű harcosai védték, akik nem voltak hajlandóak átengedni a területet, és elszántan küzdöttek a város és a létesítmény megmentéséért. Eván jobban szeretett volna legalább egy századdal jönni. A teljes zászlóaljával pedig még harcra sem került volna sor.

Leftenant general Fallon azonban kijelentette, hogy az EHCS műveleti beosztása miatt nem adhat többet két szakasznál és némi légi támogatásnál, vagyis Evánnak a rendelkezésére álló eszközökkel kellett végrehajtania a feladatot. És ő meg is fogja tenni – ha nem másért, a nő bizalmatlansága miatt. Az ő két szakasza a kadétok egy szakasza és nyolc Po tankja ellen. Leszállítja a KF Yare-t Fallonnak, aztán be kell avatnia őt a Kapellán Dragonyosok megállításának tervébe, ahogy megígérte.

Saját Cerberusa, képezte a tengelyt, körülötte forgatta el a Falka szakaszt észak felé, hogy a megfelelő szögben közelítse meg a telepet. A nyílt térség másik oldalán a Vadász szakasz keményen tartotta magát, szilárd üllőt képezett, melyen Eván szakasza majd szét fogja zúzni a Ketteseket. A kadétok Yare szélső házai, illetve a geotermikus erőmű és a továbbítóállomás között létesítettek védvonalat, közvetlenül a város mellett. Hatalmas területet kellett lefedniük, és a kadétok most egy középen hiányos dupla átkarolással néztek szembe, ami számos esélyt nyújtott nekik a reagálásra.

Rosszul választottak.

A 2. UATI pótkeret kiváló egység volt, ezt le sem lehetett volna tagadni, de a kadétok nem rendelkeztek Eván tapasztalatával. A közepes szakasz bedőlt az Eván vonalán nyílt csalóka résnek, a harcosok úgy gondolták mozgékonyságukat kihasználva éket vernek az EHCS erői közé, és tartják magukat a valamivel lassabb páncélos lovasság megérkezéséig.

A terv működött is volna, ha Eván nem rendeli oda a Yellow Jacket VTOL harci gépeket. A McCarthy egysége ellen egy héttel korábban végrehajtott sikertelen légi csapástól eltérően ebbe az akcióba nem csúszott hiba. A három VTOL géppár meglepte a Po nehéz páncélosokat, a Yellow Jacketek Gauss-ágyúi darabokra tépték a páncélzatot, és a súlyos nikkel-vas ötvözet lövedékek behatoltak a tankok zsúfolt belsejébe.

Egy négylábú Bargeszt, Eván egységének legújabb mechje a kommandant utasítására segített szétválasztani a kadétok alakzatát, elszigetelte a VTOL-okkal küzdő Po tankokat, miközben Eván két szakasza kezelésbe vette a mechharcos növendékeket.

A csapda bezárult, és Eván most rohammechjének lenyűgöző sebességére támaszkodva próbálta nyakon ragadni az ellenfelet, és kikényszeríteni a megadást. A széles lábállású Cerberus berohant az ellenséges alakzat közepébe, miközben szabadjára eresztette Gauss-ágyúinak pusztító erejét és félnehéz impulzuslézereinek rubinvörös fénynyilait. Első sorozata lehámozta a páncélzatot egy zöldre festett Lopakodó bal oldaláról, így a következő Gauss-lövedéket semmi nem akadályozta abban, hogy összelapítsa a girót. Az egyensúlyát vesztett Lopakodó úgy vágódott végig a földön, akár egy hatalmas fém marionettbáb, amelynek elvágták a madzagjait. A fekvő mech hátába eresztett második sorozat gondoskodott róla, hogy végleg kiszálljon a harcból.

A két oldalról bekerített, szoros alakzatuk közepén egy elszabadult rohammechhel szembenéző kadétok megtörtek. Egy Rendfenntartó megpróbált kiugrani a csapdából, ám három részecskesugár és a rakéták fala visszadobta a földre. A Hermész II-es el akart surranni Eván mellett, hogy helyreállítsa az összeköttetést a Po tankokkal, ám könnyű prédának bizonyult a Bargeszt félelmetes, húsz centiméteres Desintegrator LB-X gépágyúja számára. A megmaradt Fejszés megperdült, titánélű baltáját halálos csapásra készülve a magasba emelte.

És szembetalálta magát a Cerberus bal oldali Gauss-ágyújának feketén ásító csövével.

A mechharcos kadét tétovázott, és ez valószínűleg az életét mentette meg. Eván a kommunikációs rendszerén már korábban beállított általános frekvenciára váltott.

– Megállni! – figyelmeztette a másik mechharcost, és igazított egy keveset a Gauss-ágyún, hogy a csöve pontosan a Fejszés pilótafülkéjére mutasson. Addig várt, amíg műszerei tudatták vele, hogy a mech aktív célzórendszere kikapcsolt, és megkezdődött a vészleállási folyamat.

– A legokosabb a mai döntései közül – mondta Eván, és végre engedélyezett magának egy kis lazítást, amíg kiértékelte győzelmét.

Nyolc Po tank megsemmisült vagy használhatatlanná vált. Három mechet kilőttek, egyet elfogtak. Ő egy VTOL gépet veszített, és a Vadász szakasz egyik Hiúza komoly sérüléseket szenvedett. Mindent összevetve elsöprő győzelmet aratott, és ezúttal Xander Barajas segítsége nélkül, akit Eván hátrahagyott, hogy felügyelje a körzet járőreit – hiszen a leftenant eredetileg is arra a feladatra jelentkezett. A Fallon rejtélyes támadási terve miatt kialakult kismértékű bizalmatlanság ellenére képtelen volt elnyomni magában a jól végzett munka örömét. Ez az ő diadala volt, egyedül az övé.

– Vagy lője ki azt a Fejszést, vagy biztosítsa, Eván! Nem fogok magára várni.

Fallon! Eván az ablakkijelzőre pillantott, melyen a számítógépe három új jelet jelenített meg. Újabb VTOL-ok érkeztek, kódjaik szerint egy Warrior-H8 támadó helikopter, két csapatszállító Kestrel kíséretében.

– Tábornok – köszöntötte felettesét óvatosan Eván. – Mit keres maga itt? – A sértődöttség legnagyobb részét sikerült száműznie a hangjából.

– Figyelemmel kísérem a befektetésem – felelte a nő. – Lenyűgöző teljesítmény, kommandant. Jól fog mutatni a Weintraub tábornoknak küldendő jelentésemben.

A Warrior-H8 élesen bedőlt a térség fölött, és elhúzott a Cerberus jobb válla mellett, miközben a Kestrelek gyalogosokat rakodtak ki a Yare Művek bejárata előtt. A helikopter a közelben szállt le.

– Azt javaslom, szerezzen valami normálisabb öltözéket, látogatást teszünk az üzemben.

– Természetesen mindenki ismeri a közszájon forgó történetet – mondta a kissé zaklatottnak tűnő telepvezető, miközben bekísérte vendégeit a KF Yare Művek vezérlőtermébe.

Karen Fallon az igazgatóval való találkozás óta nagyon ügyelt rá, hogy semmilyen módon ne fejezze ki elégedettségét – még akkor sem, amikor meglátogatták az átsugárzóállomást, a geotermikus erőmű tetején ülő gigantikus tányérantennát. Amikor azonban az igazgató kinyitotta az utolsó ajtót, nehéz volt nem kimutatni a helyiség által keltett csodálattal vegyes tiszteletet. Olyan volt az egész, mint egy űrjáró parancsnoki hídja, csak tucatnyiszor – százszor! – nagyobb, és monitorok, valamint állapotjelző fények százai világították be. A Belső Szférában ismeretlennek számított ez a látvány – ennyi fejlett technológia egyetlen helyiségben. És ezek az emberek minden nap a felbecsülhetetlen értékű kincsek között dolgoztak.

A barlang nagyságú teremben technikusok és mérnökök hada nyüzsgött. Mindegyikük serényen végezte a munkáját, ám egyik szemükkel közben idegesen kémlelték a kéttucatnyi fegyveres katonát, akik a stratégiai pontokról, a sarkokból és a fedezékként is használható konzolok mellől felügyelték a rendet. A munkások mindannyian tudták, hogy Paul Allison – a létesítmény igazgatója és teljhatalmú vezetője – megérkezett. Allisont csak egy apró lépcsőfok választotta el a táraság nagyobbik részét birtokló Vebber családtól. Azt is tudták, hogy már nem Allison adja ki a parancsokat.

A KF Yare vezetősége lecserélődött. Karen Fallon kizárta tudatából az alkalmazottakat és a Vebber családot. A Kathil történelmében nem ez volt az első eset, hogy a KF Yare-t katonai célokra használták fel. Engedelmeskedni fognak a parancsoknak. Az ő parancsainak.

– A történetet? – vonta fel a szemöldökét Fallon.

Allison rövid habozás után bólintott.

– A történetet. Arról, hogyan érkezett meg Morgan Hasek-Davion a Kathilra, és hogyan vette át ennek a létesítménynek a parancsnokságát, hogy megsemmisítse a kapellán inváziós erőt. El akarta pusztítani a Liao űrjárókat, mielőtt landolhatnának a bolygón. Az egyiket el is kapta, letörölt az égről egy teljes századnyi Halálkommandóst. Nem maradtak túlélők.

Eván Greene, aki egy kis létszámú gyalogos testőrkülönítménnyel együtt kísérte Karent, kissé kilógott a sorból bakancsával, hűtőmellényével és sortjával. Nem vesztegette az időt az átöltözésre, ezzel is kifejezte tiltakozását felettese megérkezése ellen. Most azonban magával ragadta a hely története, és amikor kezdte megérteni a nő tervének lényegét, nem állta meg kérdés nélkül.

– Azt mondta, közszájon forgó történetet. Netán van egy másik is?

– Ó, igen – bólintott Allison. – Ez a sztori már harminc éve kering az alkalmazottak körében. Az idő múlásával egyre színesebbé válik, de a főbb pontokat mindenki ismeri. – Az igazgató szemlátomást lelkesen beszélt, mintha ez megnyugtatta volna. – Az öreg Vebber először megtagadta egy beérkező űrjáró megcélzását, még akkor is, ha egy Liao hajóról volt szó. Ám megváltoztatta a véleményét, miután Hasek-Davion… – Itt elhallgatott, mintha hirtelen rájött volna, hogy ez nem az a történet, amit szeretne megosztani azzal a katonai erővel, amelyik éppen most szállta meg a KF Yare-t.

Karen figyelmét nem kerülte el a habozása.

– Mi után, Mr. Allison?

– Nos, Morgan Hasek-Davion előhúzta az oldalfegyverét, tábornok. A beszámolók eltérnek egymástól, de mindegyik azt mondja, hogy az öreg fejéhez nyomta a pisztolyt. Készen állt rá, hogy meghúzza a ravaszt. Aztán néhány önkéntes is jelezte, hogy szívesen besegít, és Vebber látta, hogy felesleges makacskodnia. – Gyorsan beszélt, mintha a történet jelentéktelenségét akarná hangsúlyozni. – Nem sokkal azután nyugdíjba is vonult.

A tábornok jelentőségteljesen Allisonra nézett.

– Feltételezem, az ön esetében nincs szükség ilyen hatásvadász megoldásokra.

Allison tettetett lelkesedéssel bólintott, bár barna szeme egészen másról árulkodott: leginkább arról, hogy a mai napon bárhol máshol szívesebben volna, mint a KF Yare Művekben. Talán ő is a korai nyugdíjba vonulásról elmélkedett.

– A kapellánok támadására számítunk? – firtatta félig-meddig reménykedve.

Valószínűleg ez az alternatíva tetszett volna neki leginkább. Karen szerint a férfi Victor herceghez húzott, és sokkal jobban kedvelte George Haseket, mint Katrina Steiner-Daviont. Miközben körbesétáltak a központban, magában megjegyezte, hogy egy katonai összekötőt kell Allison mellé rendelnie. A fickót megfigyelés alatt fogja tartani.

– Emlékszem, olvastam róla, hogy csak egy űrjárót kaptak el, és azt is kis magasságban – jegyezte meg Eván. – Valaki hibázott?

– Nem, szó sincs hibáról. – Allison vállat vont, így hangsúlyozta, hogy az eset már nagyon régen történt. – A magas G-s lassulással közeledő Halálkommandósok mögött közvetlenül ott jöttek a Tau Cet-i Vadászok, és ez megnehezíthette a dolgot. Ahogy én hallottam, Hasek-Davion parancsa is későn érkezett. Hogy miért, azt senki sem tudja biztosan. – Újabb vállvonás. – Talán csak saját szemével akarta látni a hatást.

– De maga képes lenne messzebbről is eltalálni egy űrjárót, igaz? – Karen szinte átdöfte az igazgatót rezzenetlen tekintetével. – Milyen messziről?

– Nos, a Robert Davion orbitális szerelőüzeme a LaGrange pontnál ugyanolyan távol van, mint bármelyik másik kinti objektum. Ha odaírnák az arkhón nevét az oldalára, minden „i” betűre rá tudnám tenni a pontot. – Elhallgatott, ajka tétova mosolyra húzódott. – Nem mintha… mintha abban reménykednék… hogy valaha is tüzet kell nyitnom az R. Davionra.

Karen megőrizte pókerarcát.

– És mindezt innen vezényelné? Ebből a teremből?

Allison az egyik központi konzolra mutatott, ahol három férfi dolgozott, ám látszott, hogy csak félig-meddig figyelnek a munkájukra. Karen pont rálátott a konzolra, melynek felső sarkában vörösen világított egy űrugró jele, akár egy harci gép oldalára felfestett trófea ikon.

– Az ott például az energiaátvivő állomás felé tart – mondta az igazgató fásult hangon. – Csak adja ki a parancsot, és már le is szedem.

A tábornok elmosolyodott.

– Talán inkább mutassa meg az új irodámat, Mr. Allison, hogy megbeszélhessük a következő műveletünket!

Eván csendes sóhajjal fejezte ki ingerültségét, ám Karen figyelmét nem kerülte el. A harcos biztos volt benne, felettese azért jött ide, hogy átvegye a művelet irányítását, de erre számíthatott. Elvégre részét képezte a megegyezésüknek. Karen Fallon ugyanúgy nem szokta hagyni, hogy egy lehetőség kicsússzon a kezéből, mint ő. Akármit mondott is neki korábban a tábornok, ha valaki itt Morgan Hasek-Davion nyomdokaiba fog lépni, az ő maga lesz.

És ha a Kapellán Dragonyosok megérkeznek, Fallon várni fogja őket.

19

Stihl, Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. november 24.

A föld megremegett, az ablaktáblákon repedések futottak végig, és az utcán tartózkodó emberek ijedten rezzentek össze. Északon füstoszlop emelkedett az égre, betondarabkák záporoztak Stihl lakónegyedére. Néhány szilánk csengve pattant le Xander Barajas Solymászának oldaláról. Azonnal tudta, hogy a lőszergyárnak vége. Részben felháborodott a veszteség, a milícia diadala miatt, miközben aktiválta ugróhajtóműveit, és mechjével az égbe emelkedett. Egy sokkal erősebb hang azonban félresöpörte ezeket a problémákat, keresztüllépett a kudarcon egy sokkal erősebb késztetés kedvéért.

A vadászat elkezdődött.

Xander egy raktárépület tetején landolt Solymászával, és végigsietett a lapos tető peremén. Olyan könnyedséggel rúgta félre a szellőzőventilátorokat, mint egy alumíniumkannát. A tetőt körülvevő alacsony betonfal megrepedezett és leomlott, ahol a mech hozzáért, a kétlábú gépezet lába időnként fél méterrel a mélység fölé lógott. Odalent emberek siettek a boltok és vendéglátó helyiségek viszonylagos biztonságába. Siető járművek futottak egymásba hangos dudálással. Xander nevetett, örömét találta a félelmükben, ám jókedve gyorsan alábbhagyott, amikor a HUD közelgő veszélyre figyelmeztette.

Egy távolabbi keresztezősében a Kathili KHM piros-zöld színeit viselő Enfield fordult be a Xander által felügyelt sugarúira. A mechharcos egyértelműen észrevette a Solymászt az ég háttere előtt; habozás nélkül irányt változtatott, megpróbált bejutni egy nagy hardverüzlet mögé. Lézersugarak és rövid hatótávolságú rakéták üldözték a kereszteződésen át, majd néhány másodperc múlva előbukkant az EHCS két csatamechje, melyek kis híján egymásnak ütköztek abbéli igyekeztükben, hogy a másik elé vágjanak.

Xander hagyta őket menni. Az Enfield nem jelentett nagy kihívást a Solymásza számára. Gauss-ágyújával és megnövelt hatótávolságú PPC-jével még a négy félnehéz lézer segítsége nélkül is könnyedén darabokra szaggatta volna a kisebb mechet. Nem, ezt a zsákmányt átengedi másnak.

Ő a Bozótharcost akarta, amelyik értékes másodpercekre feltartóztatta szakaszát, megakadályozva, hogy a Kay Bume gyár védőinek segítségére siessen. Csak akkor sikerült megtörnie a vonalukat, amikor Xander szakaszának minden tagja elfoglalta pozícióját, és a négy mech közül három átugrott a milicisták feje felett. Addigra azonban már késő volt.

Nem elég, hogy kommandant Greene utasítására District Cityben kellett maradnia, miközben parancsnoka fontos feladatot teljesített Fallon tábornok megbízásából, ráadásul most heves harc alakult ki egy jelentéktelen lőszergyárnál, ő pedig túlságosan későn érkezett a győzelem megszerzéséhez. Ezért valaki fizetni fog.

Az a mechharcos pedig megért egy kis vadászatot. Bár a Bozótharcos harcképes maradt, és jelentős tűzerővel rendelkezett, egy ugrásképtelen mechnek városi környezetben soha nem volt könnyű dolga. Xander egyik háztetőről a másikra ugorva próbálta fejben tartani az útvonalat. Nyugat, dél, dél, nyugat… ha jól számolt, a Bozótharcosnak a szomszédos utcán kell kibukkannia, továbbra is dél-délnyugat felé tartva.

Ösztönei azt súgták, hogy a mech egy idő után visszafordul keletnek, hogy csatlakozzon szétszóródott bajtársaihoz. Xander elmosolyodott. Ez nem fog megtörténni, ha ő akad rá előbb.

A városi utcák halálos bújócskájában a harcok azokban a pillanatokban dőltek el, amikor az ellenség láthatóvá vált egy széles utcán, vagy átrohant egy útkereszteződésen. Barajas főként ezért kedvelte a háztetőket – legalábbis addig, amíg meg nem találja a prédáját. Ami be is következett, mégpedig pontosan ott, ahol várta.

A vészjelző szenzorok felvijjogtak, amint a Bozótharcos berobbant a kereszteződésbe, egy pillanatra megtorpant, hogy 90 fokos fordulata közben széttárt karjai ne akadjanak el a legközelebbi épületben, majd újra felgyorsított. Későn figyelt fel a Solymász jelenlétére. Xander hüvelykujja lecsapott az irányítókar gombjára, és Gauss-ágyújával alig valamivel a bal térd felett találta el a másik mechet. Részecskeágyúja koncentrált energianyalábot küldött ugyanazon az oldalon a váll felé, de a Bozótharcos alacsony profilja miatt könnyedén lebukott a lövés elől. Az azúrkék korbács így egy közeli bolt téglafalát fúrta át. A bekövetkező detonáció kirobbantotta a kirakatot és a bolt bejáratát, az utcát és a menekülő gyalogosokat üvegszilánkok zápora borította be.

A másik mechharcos több lehetőség közül is választhatott, hogyan vegye fel a harcot a tetőn gubbasztó ragadozóval, végül úgy döntött, megpróbál berohanni alá, ahol a Solymász fegyverei már nem érhetik el. Barajas azonban megelőzte, látta a csípőízületek árulkodó mozgásán, hogy a mech irányváltásra készül. Gyorsan leugrott az utcára, összezúzva egy parkoló autót, melynek riasztója hiábavalóan sikoltott fel. Türelmetlenül lerázta a lábáról járművet, és kilépett az utcára, hogy elzárja a Bozótharcos útját.

Xander a közeli, személyes harcot kedvelte. Eddig pihenő félnehéz lézerei rövid, rubinvörös energianyilakkal szórták meg a hirtelen megtorpanó, karjait felemelő Bozótharcost. Ellenfele azonban elkésett, Barajas már át is váltott fő fegyverzetére. Hevesen szitkozódott, mert részecskeágyújával most sem sikerült eltalálnia a célt, a sugár néhány lakóház erkélyén vágott végig. Gauss-ágyúja azonban új sebet gyártott a Bozótharcos mellére, a lepattanó fémlövedék könnyedén átütötte egy másik üzlet homlokzatát.

Ujjai lecsaptak a fegyvereket újratöltő kapcsolóra. A pilótafülkében több fokkal felszökött a hőmérséklet, homlokán és csupasz felkarján verejtékcseppek ütköztek ki. Felkészült a választűzre.

– Gyerünk csak, gyerünk! Lássuk, mid van! – acsargott ellenfelére.

Aztán hitetlenkedve figyelte, hogy a milicista visszavonul. Először csak lassan és habozva, mintha nem tudná eldönteni, hogy harcoljon vagy fusson. Visszahátrált a kereszteződésbe, majd szemlátomást végső döntésre jutva eltűnt a keresztutcában.

– Nem! Harcolj, az Isten verjen meg! – Xander ütközésig nyomta előre az irányítókart, befordult a sarkon, és működésbe hozta újra feltöltődött félnehéz lézereit, valamint Gauss-fegyverét. A lézerek megcsipkedték a milicista mechet és az egyik épületet, a levegőben téglák és olvadt fémcseppek repkedtek. A Gauss lövedéke a Bozótharcos háta mögött csapódott be, és megpattanva végigzúgott a sugárúton. A Bozótharcos eltűnt a szeme elől, de csak néhány másodpercre, mert Xander már száguldott is előre a következő kereszteződésig, és keményen letámasztotta a jobb lábát a kilencven fokos fordulóhoz.

Hetvenöt tonnányi, több mint hatvan kilométeres óránkénti sebességgel dübörgő fémtömeg, melyet egy giroszkóp és egy neurális visszacsatolás tart kényes egyensúlyban. Veszélyes manőver végigszáguldani vele az utcán, és még a mech lábába épített karmantyú sem képes tökéletes fogást találni a betonon. Xander érezte, hogy a letámasztott láb még néhány métert csúszik, kapacitásának határáig feszítve a Solymász csípőízületét. Aztán a bal láb is előrébb lendült, és keményen balra perdítette a gépet, miközben a Solymászt hatalmába kerítette a gravitáció nem túl finom keze.

Szikrák reppentek fel, ahogy a válla és a bal térde többször is visszapattanva végigszántotta a betonpadkát. Jobb lába átfúrta a sarkon hagyott teherautót, a jármű oldallemezei rácsapódtak a bokaízületre, és csapdába ejtették a végtagot. A zuhanás ereje a hevedereknek szorította Xander testét, fogai dühösen megcsikordultak, szemét szorosan lezárva küzdött az egyensúlyvesztés következményeként beállt szédülés ellen. Amikor újra kinyitotta, a Solymász pilótafülkéjének ablakán keresztül éppen rálátott a következő kereszteződésre.

Még megpillanthatta a sarkon beforduló Bozótharcost, amely így ismét eltűnt a szeme elől.

Xander a dühtől vérben forgó szemmel rúgta le magáról a teherautó roncsát, és karjai segítségével álló helyzetbe tornászta a Solymászt. Nem szándékozott követni a Bozótharcos útját, és megkockáztatni egy újabb esést a következő kereszteződésben, inkább a legrövidebb utat választotta a két mech között: át a saroképületen. A leomló téglák és a habarcs porfelhőjén keresztül látta, hogy egy festékraktárba tévedt: gallonszám fröccsent a levegőbe a színes festék, ahogy a behemót törtetve rontott előre a raktárban, elsöpörve mindent, ami az útjába állt. A szélvédőjén sárga festék kenődött szét, és elzárta előle a kilátás egy részét. Ám nem eleget ahhoz, hogy meg kelljen állnia.

Soha nem fogják megállítani.

Amandát a Kay Bume gyárnál egy pillanatra elkapta a félelem, amikor a visszavonuló védők felvették a kapcsolatot az erősítésként érkező szakasszal. Túlságosan sok ellenséges gép zsúfolódott össze az EHCS kedvenc műveleti területének számító városi terepen, McCarthynak pedig nem maradt ideje segítséget küldeni neki.

Amikor látta, hogy az ellenséges Solymász elintézi Barnes Quickdraw-ját, kétségbeesett lépésre szánta el magát. Irtózott a városi tereptől a McCarthyval folytatott szimulátorharc óta, de szakaszának maradékát csak úgy menthette meg, ha az utcák védelmébe menekül. Utasította Geriene és Benjamin őrmestereket, hogy kövessék, és igyekezett minél nagyobb távolságra kerülni a Katzbalger csatamechektől. Stihl utcáit elérve szétváltak, megpróbálták más-más irányba csalogatni az ellenséget, és reménykedtek benne, hogy mindhárman visszatalálnak majd az egységhez. Benjamin őrmesternek sikerült – Amanda elcsípte a rádióüzenete egy részét, amikor találkozott McCarthyékkal, ám újból elvesztette a jelet, amint beért egy másik nagy épület kommunikációs árnyékába.

És a félelme most visszatért – nem a szakaszát féltette, hanem Stihl polgárait. Ahogy arra számított is, rohanása a városon keresztül ártatlanok életébe került – olyan emberek életébe, akiknek a védelmére a kathili milícia tagjaként felesküdött. Ám ez az eskü láthatóan nem kötötte a Solymászt vezető harcost.

Amikor a hátsó kamerák képén látta elesni az őt üldöző mechet, feltámadt benne a remény, hogy talán le tudja rázni magáról a hetvenöt tonnás gépet. Ha találna egy parkológarázst, esetleg egy raktárépületet, ahol nincs nagy forgalom, egy időre meglapulhatna, és később visszaóvakodna az ipari körzetbe. A menekülés egyetlen útja, az űrjáró felé.

A háta mögött váratlanul téglák és faldarabok terítették be az utcát, ahogy a Solymász áttörte az épület falát. Felsőtestét szürke por fedte, lábait színes festékfoltok borították.

Mivel a hátsó kereszteződés felé elvágták az útját, Amanda nem tehetett mást, mint hogy tovább rohan, vagy maga is egy épületen keresztül próbál szökni. Csakhogy ezeket a házakat nem grafikusan jelenítették meg egy szimulátorfülke vibráló képernyőjén. Nem volt szimulált anyagi és emberéletben mért kár. Amit itt lerombol, az több ezer valódi C-jegybe kerül, és számos kathili életébe.

A Solymász Gauss-fegyvere akkor találta hátba, amikor a következő kereszteződés előtt négy lépéssel kanyarodáshoz készülődve lelassított. A nikkel-vas ötvözet lövedék törékeny kagylóhéjként nyitotta fel a páncélzatot, átszakította a titánból készült merevítőket, és mélyen a mech bal oldalába ágyazódott. A felsőtestbe épített géppuska állapotjelzője vörös fénnyel kigyulladt, így jelezte, hogy a találat tönkretette arzenáljának legkevésbé használható fegyverét.

A Solymász újra lőtt, a PPC sugara közvetlenül a jobb térd alatt találta el Amanda mechjét, tönkretette a mozgatószerkezetet, és óriási hegesztőpisztolyként szétolvasztotta az ízületet. A Bozótharcos megtántorodott, és csak azért sikerült megőriznie egyensúlyát és elkerülnie a bukást, mert felemelte az egyik óriási kart.

A sérülések azonban súlyosak voltak. A szétroncsolt boka annyira lelassította, hogy a Solymásznak most már nem okozhat gondot utolérni őt. A következő sarkot még elérheti, de mi lesz azután? A Katzbalger harcosa áttör egy újabb épületen, hogy elkapja? Hány életet hajlandó még feláldozni?

Amanda lassan elengedte a kart, előbb sétatempóra lassította a Bozótharcost, majd teljesen megállt. A következő Gauss-lövedék a bal karjába csapódott, miközben szembefordult üldözőjével. A lövés ereje hátralökte a végtagot, és elgörbítette a vállízületet, de ezúttal csupán a páncélzatban okozott komolyabb károkat. A részecskeágyú sugara végigvágott a mech bal oldalán, és lefejtett néhány páncéllemezt, de energiájának legnagyobb részét egy közeli Avanti sportkocsira zúdította. A jármű narancsvörös tűzlabdává változott, a lángok belekaptak a szomszédos épületekbe.

Amanda még mindig egy helyben állt, a széles vállú mech összekuporodva várta a Solymászt, amely óvatos léptekkel közeledett. Célkeresztjét pontosan az ellenséges csatamech közepére helyezte, megpróbálta célba venni a mech testétől elkülönülő giroházat. A szálkereszt arany izzással jelezte a jó célbefogást, a halk sípolás arra utalt, hogy rakétáival jó eséllyel találna.

Mégsem tüzelhetett.

Mekkora károkat okozna egy elhibázott lövéssel? És mihez vezetne egy túlterhelődött reaktor a város közepén? Képtelen volt elviselni a gondolatot. Amanda megtette a magáét. Lehetőséget biztosított embereinek a menekülésre. Hátradőlt az ülésben, kezét levette az irányítókarokról, és várta a véget. Sötét árnyék esett rá, ahogy egy felhő a nap elé úszott. A Solymász megállt, felkészült az utolsó sortűzre. Vége.

Az első rakétasorozat ekkor csapott le a Solymászra, a robbanások krátereket ütöttek a mech vállába és felsőtestébe, de a fejét sem kerülték el. Néhány rakéta a járműveket találta el, az autók belsejét mindent elemésztű tűz töltötte meg. A közeli épületekre is hullottak a robbanófejek, a pusztítás több száz négyzetméterre terjedt ki.

– Ez meg…? – Amanda körülnézett, a HUD-ra és a másodlagos monitorokra pillantott. A közelben nem tartózkodtak baráti egységek. Az érzékelők semmit nem mutattak. Aztán eszébe jutott a nap előtt átvonuló sötét felhő ebben a csodaszép, derűs időben. Mivel a pilótafülke ferroüveg pajzsa jóval a kabin teteje fölé nyúlt, alig kellett hátrahajtania a Bozótharcos törzsét, hogy lássa az eget.

A szenzorok ritkán jelölték a HUD-on az űrjárókat – hacsak nem célpontként. Túlságosan nagyok voltak.

A milícia hatalmas Overlordja úgy függött a város felett, akár egy szürke, harminc emelet magas, a repülés képességével megáldott felhőkarcoló. A hajó oldalába épített indítókból újabb rakétaraj röppent elő. Nem volt nehéz dolguk, csupán egyenesen lefelé kellett célozniuk.

A Solymász makacsul állta a második sorozatot is, bár a jobb váll súlyos sérülései miatt a kar már használhatatlanul csüngött az oldala mellett. Hosszú, látszólag nyugodt pillantást vetett az égre, majd megfordult, és visszasétált az épület belsejébe, kikerülve az űrjáró látóteréből.

Amanda a visszafojtott érzelmektől remegő izmokkal figyelte a távozását. Nem tudta, mit kellene éreznie megmentése miatt, vagy azért, mert a városba menekülést választotta, vagy egyáltalán mert mechharcosnak állt. És ez volt a legnehezebb beismerés, amivel valaha is szembenézett. Könnyek csípték a szemét. Fáradt volt és félt, rosszullét kerülgette, amiért saját világa a szeme előtt hullott darabokra.

És pilótafülkéje elszigeteltségében, ahol senki sem hallhatta vagy tudhatott róla, Amanda Black törzsőrmester elsírta magát.

20

Masse Noir űrjáró

Yare, Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. november 28.

Eván félig ülő pozícióban, a párnát a válla alá gyűrve heverészett az ágyon. Fejét összekulcsolta a feje mögött, onnan szemlélte Karen Fallon luxuskabinját. Fallon a terület biztosítása után hívta a Masse Noirt – A Fekete Pörölyt –, személyes űrjárója fizikai fenyegetésként tornyosult Yare apró városa fölé. Sokkal jobb, mint a csatamechje pilótafülkéjében aludni, vagy kockáztatni a helyiek ellenséges fellépését azzal, hogy szobát bérel a településen, gondolta a férfi. A hajó vörös „éjszakai fényeiben” alig lehetett kivenni a részleteket, bár kétségtelenül megakadályoznák, hogy riadó esetén leguruljon egy lépcsőn, vagy beverje a fejét egy alacsony faliszekrénybe, és valami komoly kárt tegyen magában.

Nem mintha itt ilyesmitől kellett volna tartania. Karen kabinját spártai ízléssel rendezték be, a helyiség nagyrészt tulajdonosa személyiségét tükrözte. Csupasz fémfalak, ruhákkal teleszórt, műanyag borítású padló. Egy ruhásszekrény – zárva –, egy térképekkel és jelentésekkel telezsúfolt asztal. Az egyedüli dolog, amivel igazából rendelkezett, az a hely volt, e ritka és értékes kiváltság az űrjárók fedélzetén. Fallon legalább azt tudta, hogyan éljen a beosztása nyújtotta előnyökkel.

– Nem alszol. – A nő odagördült hozzá, és Eván meztelen mellére helyezte a fejét. Kijelentés, vád és kérdés volt egyetlen mondattá gyúrva.

– Nem. – A mechharcos lenézett Karen sötét hajára. Vajon mi járhat a fejében? Valószínűleg azon gondolkodik, hogyan húzhatna minél nagyobb hasznot az együtt töltött éjszakából. A létesítmény sikeres „felszabadítása” után nem számított felettese óvatosan megfogalmazott invitálására, de eszébe sem jutott visszautasítani. Fallon nem csak használható volt, de gyönyörű is.

Odakint valaki végigment a folyosón; nem kétséges, egy másik főtiszt sietett a hálóhelyére. Fallon néhány centire felemelte a fejét, és mozdulatlanul hallgatózott, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy a tiszt eltávolodott. Megcsókolta Eván mellkasát.

– Min gondolkodsz?

Mindenféle dolgon, McCarthy ügyesen kitervelt támadásától a relatív csendig, a csata utáni néhány napon körbevette Yare-t és a KF Yare Művek telepét. Fallon olyan kaján örömmel elemezte Weintraub kudarcát a lőszergyár megvédelmezésében, mintha a detonáció miatt bekövetkező logisztikai problémák semmit nem jelentettek volna számára azonkívül, hogy így jobban ki tudta hangsúlyozni saját sikereit. Miközben Eván a munícióhiányra panaszkodó jelentésekkel bíbelődött, Fallon továbbra is rövid pórázon tartotta, és szorgalmasan erősítgette Mitchell Weintraubtól független hatalmi bázisát. Eván már nem nagyon törődött a nő azon tervével, hogy a Yare Művek energiatovábbító állomásának felhasználásával semmisíti meg az 1. Kapellán Dragonyosokat, különösen most, hogy ő csak a „verőlegény” szerepét kapta a műveletben. Nem sok minden maradt itt, amivel felhívhatná magára a figyelmet, és biztosíthatná további előmenetelét, elképzeléseibe a dicsőséges győzelemről pedig nem fért bele egy alattomos támadás egy olyan hajó ellen, melyet még csak nem is lát.

– Azon gondolkodom, mit keresek itt – felelte, végül.

– Én hívtalak meg. – Fallon hangja már nem volt olyan játékos, mint korábban. – Te meg igent mondtál.

Eván megvonta a vállát.

– Akkor inkább azon, miért hívtál meg.

– Látni akartam, képes vagy-e leereszteni a pajzsaidat. – Fallon hangja szenvtelen volt, nem is próbált érzelmet belecsempészni. – Most már tudom, hogy nem.

Evánnak eszébe jutottak egy héttel korábbi gondolatai a belefekvésről az ágyba, melyet ő maga vetett meg. Magában felnevetett. Mennyire igazzá vált.

– Mi olyan vicces? – firtatta Fallon. Körmének hegyével végigkövette Eván kirajzolódó bordáit. – Remélem, nem én.

– Nem – felelte Eván higgadtan. – Nem te. A Kathil. A Kathil ilyen vicces. Ahogy összeesküszik ellenem. Gúzsba köti a győzelmeimet, és valóra váltja a legkülönösebb gondolataimat. – Egy kicsit elkalandozott, nem gondolta át teljesen, amit mond, és ezt nem szerette volna rendszeressé tenni. Nagyobb éberséget kényszerített magára.

– Megint McCarthy jár a fejedben – dorgálta meg Fallon. – A lőszergyár elleni rajtaütése ötletességről tanúskodott.

Eván csendben maradt. McCarthy anélkül okozott nekik súlyos károkat, hogy egyetlen lövést is leadott volna az EHCS vezérkarára.

– Amiatt aggódsz, hogy ez árnyékot vethet a yare-i eredményeinkre? – kérdezte a nő.

– Azon gondolkodom, hogy elegem volt ebből a „Kathil hőse” marhaságból – sziszegte Eván, McCarthy felé irányítva a Fallon miatti ingerültségét. – Az az átkozott Barajas elintézhette volna, amikor lehetősége volt rá! – Dühe egy részének kiengedésével eléggé lenyugodott ahhoz, hogy képes legyen újra tisztán gondolkodni. Valójában nem szerette volna megadni Xandernek ezt a lehetőséget. Esetleg egy kicsit legyengítheti, előcsalogathatja, de Eván akarta megállítani a milícia hősét. Akkor McCarthy összes diadala az övé lesz. Ezt el is mondta Karennek.

– Akkor öld meg! – közölte a nő egyszerűen.

– Holnap elmegyek

– Azt akarom, hogy itt legyél. Yare-ben. Nem engedhetem meg, hogy elengedjelek, amikor minden másodperc számíthat. A létesítmény az enyém, és nem lenne jó, ha a milícia vagy a 2. UATI pótkeret megpróbálná elfoglalni.

Eván hangosan szusszantott.

– Épp most javasoltad, hogy öljem meg. Így nem tudom.

A nő felült, maga alá húzta a lábát, és úgy nézett le Eván fekvő alakjára. A halovány fény bőr és árnyékok játékává varázsolta domborulatait.

– Nem azt mondtam, hogy te magad tedd mindkettőt. Mindössze el kell intézned, hogy megtörténjen. Küldd el Barajast! A farkasodból kiváló harci kutya válhat. Jóvá akarja tenni kudarcát, amiért nem sikerült megállítania McCarthyt, ahogy te is aggódsz amiatt, hogy McCarthy csillogása elhalványítja a tiédet.

Az nem ugyanaz volt, elküldeni valaki mást maga helyett – legalábbis Eván számára nem. De mi más tanácsot is várhatna valakitől, aki távolról akarja megsemmisíteni a Kapellán Dragonyosokat ahelyett, hogy a harcmezőn találkozna velük? Azonkívül, hogy Fallon utasításait megszegve távozik, Evánnak csak egy választása maradt: elküldi Barajast, hogy csalogassa ide neki McCarthyt. Érezte a Fallonban felgyülemlett feszültséget, ahogy a nő rezzenetlen tekintettel bámulta őt, szemei fekete gödrök voltak csupán a vörös fényben. Várta, hogy az engedetlenség legkisebb jelét mutassa.

– Reggel kiadom a parancsot Barajasnak – mormolta, és érezte, ahogy a tábornok testéből távozik a feszültség, miközben odafészkelődik mellé. Karen beleharapott a vállába, mire Eván lehajolt, és megkereste a nő érzéki ajkát.

Valóban McCarthy után fogja küldeni Barajast, de nem azért, hogy megölje. Hanem hogy legyengítse, kicsalogassa a harcmezőre, ahol Eván leadhatja az utolsó lövést. És ha Xander kudarcot vall, talán megtalálja a módját, hogy meggyőzze Fallont, mennyire fontos, hogy ő maga végezzen azzal az emberrel.

És Eván pontosan tudta, hogyan csalogathatja elő McCarthyt. Hiábavaló lett volna megkísérelni csapást mérni rá, hiszen a teljes zászlóalja őrizte. Ám néhány órányira a szárazföld belsejében volt egy hely, melyet egyetlen csatamech sem őrzött – egy hely, melynek az elpusztítása súlyos, talán halálos sebet ejtene McCarthyn. Néhány elsuttogott szó Xander fülébe a megfelelő irányba vezetné a kopót, Eván pedig megvárná, hogy McCarthyt végül elvezesse hozzá haragja és gyásza.

Közben pedig játszaná a Fallon által rá erőltetett szerepet, és szoros megfigyelés alá vonná a nőt, készen arra, hogy szükség esetén kiálljon az igazáért. A megegyezésük része volt az is, hogy a tábornok segít neki lehetőségeket találni a karriere alakítására, azok pedig el fognak jönni. Ha a harcok folytatódnak a Kathilon, mindenképpen el fognak jönni. A végső összecsapás elodázása McCarthyval voltaképpen nem volt más, mint a rövid távú előnyök feladása a hosszú távúak kedvéért.

Eván pedig egyre messzebbre tekintett.

Ha Paulsen tengernagy különösnek találta is, hogy Kerr három komppal jött fel a Kathil felszínéről, nem szólt egy szót sem. Kerr tudta, hogy nem fog, sem rádión keresztül, sem négyszemközt – még akkor sem, ha egyikük a Lyrán Szövetség hadseregében szolgált, a másik pedig az Egyesült Nemzetközösségében. Az űrhajósok között még élt a feltétlen elfogadás íratlan törvénye. Ez a fajta bizalom nélkülözhetetlen volt a leghalálosabb környezetben dolgozó emberek között.

Legalábbis a békésebb időszakokban.

A Robert Davion kis hangárcsarnokát nyomásmentesítették és egy néhány fős fogadóbizottságot küldtek az új parancsnokhelyettes köszöntésére. A felső gyalogjárón várakoztak, karjukat és lábukat az alacsony korlátra kulcsolták, hogy megőrizzék pozíciójukat a súlytalanságban. Minden hadihajó rendelkezett gravitációs fedélzetekkel, és egy űrjáróhoz hasonlóan létrehozhatott mesterséges gravitációt, amennyiben folyamatos gyorsulással vagy lassulással haladt. Az űrdokkokban azonban erre nem volt mód. Amit nem rögzítettek, az egyszerűen elrepült.

Kerr elmosolyodott, amikor észrevette, hogy több tiszt is nemzetközösségi uniformist öltött, hogy így fejezze ki elkötelezettségét a régi Egyesült Világokhoz. A hadihajó kapitánya nem – egy tengernagynak felül kell emelkednie az ilyen dolgokon –, de számos tiszt igen. Ez megerősítette Kent abban a meggyőződésében, hogy nagy szükség van a jelenlétére. Az arkhón aggódott hadihajóinak kapitányai miatt, pontosan ezért rendelt egy lyrán tisztet mindegyik nemzetközösségi járműre. A lelkiismeretét birizgáló utolsó kételyek is elenyésztek, akár a vízpára az űrben. Nélküle a hajó talán az arkhón-hercegnő ellen fordulna, ezt pedig semmi szín alatt nem engedhette meg.

A komp zsilipjétől levezető létra mellett egy fedélzeti tiszt állt; mindkét lábát a padlóhoz rögzítette, de a kezei szabadon maradtak. Baljában egy hordozható kommunikátort tartott, amely összekötötte őt a hajó általános 1MC hálózatával. A jobb tenyerében szorongatott antik sípból a „Vigyázz!” négyütemű dallamát csalta elő.

– Parancsnokhelyettes érkezik! – jelentette be formálisan. Egy másik tengerészaltiszt valahol a hajó gyomrában megnyomott egy gombot, és felcsendült a Kerr beosztásához illő öt csengőszó.

Miközben Paulsen tengernagy gyakorlott könnyedséggel végigsiklott a korlát mentén, hogy kezet rázzon Kerr-rel, a másik két hajó zsilipje is kinyílt. A tengernagy megtermett férfi volt, az ősi harcos tengerészek leszármazottja barázdált arccal, kérges tenyérrel és éles tekintetű, viharszürke szemmel, amely mintha szextánsokhoz és távcsövekhez szokott volna.

Kerr első pillantásra gyűlölte. Nem kétséges, valaki még hadnagy korában felfigyelt rá, felkarolta és egyengette az útját, hogy kinevelje a jövő tengernagyát. És most itt volt, a Nemzetközösség által évszázadok óta előállított legfejlettebb fegyverrendszer parancsnokaként. Még körülbelül harminc másodpercig.

– Kerr tengernagy, üdvözlöm a fedélzeten – köszöntötte Paulsen. – Még legalább két hétig nem számítottam önre. Csupán jelképes legénységgel dolgozunk, így a formális ceremóniára nincs mód, de amint mindenki megérkezik, sort kerítünk arra is.

– Semmi gond – legyintett Kerr. – Én már megtettem minden szükséges előkészületet.

Alig mondta ki a szavakat, amikor egy szakasznyi Katzbalger gyalogos lépett ki a másik két hajó zsilipajtaján. Bár nem tengerészgyalogosok voltak, kaptak némi zéró gravitációs kiképzést, és elég jól ismerték a körülményeket ahhoz, hogy mágneses talpú cipőik segítségére hagyatkozzanak. Senki nem reagált elég gyorsan, még tiltakozó szavak sem hangozhattak el, és a tucatnyi kommandós már tüzelőállásba is helyezkedett a hangárban. Aztán az egyik hadnagy összekapta magát:

– Fújjon riadót!

Ám az egyedüli emberre, aki ezt megtehette volna – a kommunikátorral felszerelt tengerészaltiszt – máris négy lézerpuska csöve szegeződött. Kerr kinyújtotta a kezét, és az altiszt átadta a mikrofont a tengernagynak.

– Mi az ördögöt művel? – Paulsen a döbbenete és a düh között egyensúlyozva próbálta felfogni, hogy több milliárd értékű hajója kalóztámadás áldozatául esett. – Mit jelentsen ez?

Kerr felnézett rá; haragudott a másik tisztre magassági fölénye miatt.

– Sajnálom, hogy így kellett történnie, Paulsen tengernagy – hazudta –, de itt most egy parancsnokváltásnak lehet a szemtanúja. Petyr VanLees herceg és katonai megbízottja, Mitchell Weintraub tábornok megbízásából ezennel átveszem ennek a hajónak a parancsnokságát.

– Ezt nem hagyhatom! – csattant fel a tengernagy.

Négy lövész izmai is megfeszültek, a tekintetek mozdulatlanul meredtek a célgömbre. Kerr a kezét felemelve nyugtatta meg őket. Hangja most keményebb élt kapott.

– Csak egyszer mondom el önnek, uram, utána már a kivégző-osztagnak kell érvelnie. Ön és a tisztjei leteszik a szolgálatot, mégpedig most rögtön! Mindenkit a kathili Nemesek Csarnokába szállítanak, ahol kifejezhetik tiltakozásukat a herceg képviselőinek. Ha ellenáll, a tisztjeivel együtt agyonlőjük.

Paulsen admirális bölcs döntést hozott, és alárendeltjei érdekében nem makacskodott tovább, ám kifejező tekintetéből Kerr tudta, hogy csak iszonyatos belső küzdelmek árán sikerült tartani a száját. Bárki láthatta, hogy ez egy veszett ügy – a hangárban hemzsegtek a gyalogosok, a tiszteknél pedig egyetlen fegyver sem volt. Esetleg riadóztathatták volna a véderőt – Kerr látta, hogy az ötlet átvillan a másik férfi agyán –, de egyre több Katzbalger katona szállt ki a kompokból, és Paulsen nyilvánvalóan úgy döntött, hogy a fedélzeten tartózkodó kis haditengerész egységnek nem lenne esélye. Vereségét beismerve kurtán bólintott.

Kerr intett a gyalogosainak, és sorban rámutatott azokra a tisztekre, akik a régi Egyesült Világok egyenruháját viselték. Aztán a többiekhez fordult:

– Ha bármelyiküknek kifogása van az ellen, hogy alattam szolgáljon, és legjobb tudása szerint engedelmeskedjen Katrina Steiner-Davion arkhón-hercegnőnek, még most lépjen ki a sorból.

Ha Kerr abban reménykedett, hogy az arkhón felemlegetésével engedelmességre bírhatja a többieket, csak részben aratott sikert. További három tiszt jelentkezett önként, hogy csatlakozzon a többiekhez, és visszaszállítsák őket a kompon a Kathilra.

– Nem veheti át a parancsnokságot legénység és tisztikar nélkül! – tiltakozott Paulsen.

– Van legénységem – felelte Kerr, és gondosan ügyelt rá, hogy fenntartásai ne látszódjanak az arcán, amikor a Weintraubtól kapott technikusok, navigátorok, lövészek és egyéb szakemberek is elhagyták a kompokat. Az űrjárók személyzetéből és a District Cityben élő, visszavonult haditengerészekből toborzott legénység, ha nem is volt a legideálisabb, megfelelt a célnak. A terem egyik oldalába gyűlve várták az engedélyt, hogy beljebb mehessenek, és munkához lássanak. – Az én problémáim miatt ne aggódjon, tengernagy! – Az egyik gyalogsági tiszthelyetteshez fordult. – Őrmester, kísérje le ezt az embert a hajómról!

Az ő hajója.

Jó érzés volt kimondani.

21

KHM katonai tábor

Radcliffe, Kathil

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. november 29.

David ösztönösen tudta, hogy az ajtaján felhangzó kopogtatás semmi jót nem jelent – különösen, mivel valaki vette a fáradságot, hogy a magánszállásán keresse fel. A hadsereg számos agyonegyszerűsített szabályt és előírást követett, és ezek közül az egyik az volt, hogy a jó hír mindig várhat reggelig. Csak a rossz híreket kellett azonnal megosztani az illetékesekkel.

Davidnek az elmúlt napokban bőven kijutott a rossz hírekből. A lőszergyár elpusztítása ellenére a hiány nem eredményezett olyan drasztikus hatást, mint remélték. Valóban okoztak az EHCS-nek némi problémát, de nem akkorát, hogy felhagyjanak az előrenyomulással, és vissza lehessen őket szorítani a fővárosba. És miközben az ő zászlóalja lerombolta a gyárat, a Katzbalger még mélyebbre hatolt a szárazföld belsejébe, és lecsapott Yare-re. Ezzel biztosítottak maguknak egy fontos energiaközpontot, így Radcliffe-nek és több délkeleti városnak egy alternatív erőmű után kellett néznie. És ami még ennél is fontosabb, a manőver megmutatta, hogy a Nyolcasok elég erősek a milícia és a 2. AUTI legyőzéséhez is.

Kényszerítette magát, hogy otthagyja az asztalát, és gyors léptekkel az ajtóhoz sietett. Felkészült az újabb kellemetlenségre, és kitárta az ajtót. A folyosón Amanda Black várakozott köpennyel és lábszárvédővel kiegészített egyenruhában, ám első pillantásra mintha valami hiányzott volna róla. Merev vigyázzban állt, a halántéka mellett gondosan felnyírt barna haja még jobban kihangsúlyozta katonás megjelenését.

Büszke és gyönyörű, ugyanakkor nagyon-nagyon magányos. Ez volt David első benyomása Amanda Blackről, és az érzés most még tovább erősödött. Valami új keletű űzöttség költözött a nő tekintetébe. Az őrnagy még sosem látta rajta, de azonnal felismerte. Túlságosan gyakran látta ugyanezt a kifejezést a tükörben.

– Black törzsőrmester beszélni szeretne az őrnaggyal – jelentette be Amanda határozott, formális szavakkal.

David óvatos köszöntésként biccentett, és újra végignézett látogatója egyenruháján. Most már rájött, mi zavarta. A törzsőrmester ugyan uniformist öltött, de nem viselte a sarkantyúit – ezt a hagyomány még a régi Egyesült Világok hadseregében honosodott meg, az ősi lovassági időkre emlékeztette a mechharcosokat. Ha levette, és hivatalos meghallgatást kért, az csak egyvalamit jelenthetett.

Mintha olvasott volna a gondolataiban, Amanda a zsebébe nyúlt, kihúzta belőle a sarkantyúkat, és átnyújtotta felettesének. Azért jött, hogy lemondjon.

– Talán jobb lenne, ha bejönne, Amanda. – David mintha észre sem vette a kinyújtott kezet. Hátrahúzódott, helyet biztosított a nőnek a belépésre, majd becsukta az ajtót.

David látta, ahogy Amanda gyakorlott tekintete végigsiklik a bevetett ágyon és a csukott szekrényajtókon, néhány pillanatig elidőzik az íróasztalánál, ahol a számítógép és a papírhalom a hazahozott munkáról árulkodott, majd megállapodik az asztal közepén álló, nyitott konyakosüvegen.

– Éppen be akartam dobni egy pohárkával – ismerte el a férfi.

– Rossz szokás egyedül inni – felelte az őrmester egy másodperc szünet után. – Remélem, nem bántom meg vele, őrnagy.

David kénytelen volt egyetérteni. Ettől még nem fog leszokni róla, de egyetértett.

– Ha ezzel a csatlakozási szándékát akarta kifejezni, Amanda, akkor keresek egy másik poharat.

A nő tétovázva bólintott, mire David előhalászott még egy poharat egy szekrényből, majd mindkét pohárba töltött egy adagot a karamellszínű folyadékból. Az első korty illatát mélyen beszívta, hagyta, hogy a nehéz aroma átjárja minden idegsejtjét. Izgalmas volt, száraz, zamatos. Jól csúszott.

A törzsőrmester még mindig állt.

– Jöjjön, őrmester. ígérem, ez elsimítja az éleket.

Amanda néhány lépéssel közelebb óvakodott, megpróbált parancsnoka szemébe nézni.

– Minek az élét?

– A mienket.

A nő ledobta az üveg mellé a sarkantyúkat – a fém megcsendült az üvegen –, és elfogadta az italt. Ha valami helyi alkoholra számított, nagyot kellett csalódnia. Rögtön félrenyelt, és görcsös köhögésben tört ki.

– Uh, nem rossz – hörögte, amikor újra szóhoz jutott.

David kihúzott neki egy széket, és intett, hogy foglaljon helyet az asztalnál vele szemben.

– Új-syrtisi készlet – árulta el. – A Kathilon kitűnő borokat termelnek, de jó konyakot nagyon nehéz találni. Elrontják a párlást.

Amanda következő kortya már sokkal óvatosabb volt, majd hosszas ízleléssé alakult, ahogy kezdett ráérezni a zamatára. Visszatette a poharat az asztalra, leült a felkínált székre, és szembefordult parancsnokával. Térdük csaknem összeért, és amikor előbbre hajolt, David érezte a leheletében a konyak illatát.

– Kész vagyok – biccentett a törzsőrmester a sarkantyúk felé. David hátradőlt a székén. Nem ezt a sorsot szánta Amandának. Már az egység átvételének első, nehéz heteiben is meglátta a nő értékeit. Legjobb harcosa elveszítésének gondolata fájdalmat okozott, méghozzá pontosan ott, ahol a Huntress óta nem érzett fájdalmat, és ez kissé meglepte. A nő rezignáltsága már kevésbé. Nem ő volt az első a kathili háború kezdete óta. És nem is az utolsó.

– Tudom – bólintott végül. – A stihli előadása óta gondolkodom ezen. Kis híján hagyta, hogy az a Solymász darabokra szedje.

– Nem lőhettem – mondta a poharára meredve. – Egyetlen lehetőségem volt, a menekülés. Aztán már az sem. Megdermedtem.

– Velem is megtörtént már – ismerte el David, mielőtt átgondolta volna, mit tesz. – A Huntressen. Nem volt több, mint egy szívverésnyi idő, egy töredék másodperc, hogy elemezzem a helyzetet. Bizonyos éjszakákon ezt mondogatom magamnak. Más éjszakákon, a legtöbb éjszakán még mindig hallom a kiáltásaikat.

– Kiknek a kiáltásait? – kérdezte halkan Amanda.

– Polsanét. Kennedyét. Fletcherét és MacDougalét. Mi maradtunk utolsónak. Mindenki kihívó szavakat üvöltözött, és segítséget kért. Amikor Kennedy elhallgatott, tudtam, hogy már csak másodpercei maradtak hátra. Két élet között kellett döntenem, és én haboztam. Tudom, hogy fordulnom kellett volna az egyik vagy a másik irányba, ehelyett azonban a saját harcomat vívtam, és kitértem a nagyobb felelősség elől.

– És mi történt?

– Fletcher és MacDougal beugrottak a Lopakodóikkal, hogy lekössék az ellenfelem… az enyémet és Isaakét. Ez végre cselekvésre késztetett, de a késlekedés egy kiváló hauptmannak, Kennedynek a bal karjába került, amikor egy Keselyű a lézereivel átlőtte a pilótafülke páncélját. Isaak néhány másodperccel később halt meg. A csata hátralévő részében úgy harcoltam, akár egy gép, egyetlen gondolat sem lassította le a reakcióimat. Egy pillanatra azonban megdermedtem. Könnyebb volt, mint választani.

Amanda bólintott.

– Könnyebb volt megadni magam, mint amiatt aggódni, mit fog elpusztítani következőnek a Solymász.

David tudta, hogy ha a törzsőrmesterből elszállt a harci kedv, akkor semmi értelme megpróbálni rábeszélni a folytatásra, akármilyen nagy szüksége is lenne rá. Előrehajolt, megfogta a nő kezét, és bátorítóan megszorította.

– Nincs ezzel semmi baj – mondta. – Eldöntötte, hogy feláldozza magát, vagy hagyja, hogy elszabaduljon a városban egy olyan mechharcos, mint annak a Solymásznak a pilótája. Mi is ugyanezt tesszük, amikor eldöntjük, hogy egy művelet megéri-e a potenciális veszteséget. Katonai mérlegelés.

Amanda mosolya erőltetett volt.

– És mit szólt Sampreis tábornok az akciónkhoz?

David állával az íróasztalán magasodó papírhalom felé bökött.

– Úgy véli, mindent összevetve a lőszergyár elleni támadás viszonylag jól sikerült. Lelassította az EHCS-t, bár a Yare elleni akciójuk azt mutatja, hogy nem vetette vissza őket annyira, mint szerettük volna. Sampreis tábornok Deveroux őrmester és három csatamech elvesztését „elfogadható mértékű” veszteségnek tekinti. Megsemmisítettük a lőszergyárat, a készleteket, több mint kétszáz tonnányi ellenséges mechet és páncélost, és az elvesztetteken kívül még két mech roncsait kimentettük.

– Ezt ilyen könnyű eldönteni? – Amanda szinte suttogott.

David elengedte a kezét, és töltött még egy adagot mindkettejüknek.

– Bizonyos embereknek igen. Másoknak bonyolultabb. Néhányan sosem képesek túltenni magukat a nehezebb részeken. Majdnem mindenkinek vannak korlátjai. – Az utolsó mondatát azonnal módosította. – Mindenkinek vannak.

– És a Huntress segített magának felkészülni erre?

– Erre sehogy nem lehet felkészülni. Vagy megbirkózik vele, vagy nem. – Vagy élete hátralévő részében harcol ellene, gondolta. Egyvalamit nem tehet: nem száműzheti az emlékeket.

– Én képtelen vagyok rá. – Amanda kierőszakolt magából egy száraz kacajt. – Soha nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de képtelen vagyok. A fenébe, David, soha nem kedveltem Weintraubot és a talpnyalóit, de van néhány barátom a Nyolcasoknál. Tudja, az emberek hajlamosak barátokat szerezni más egységekből, ha azok szövetségesnek számítanak. Most meg fordítsak köpönyeget, és öljem meg őket?

David figyelmét nem kerülte el, hogy a törzsőrmester a keresztnevét használta. De nem is igazán törődött vele.

– Mi van velük? Hallott róluk valamit?

A nő arcát fájdalom felhőzte el.

– Rastling őrmesterről semmit nem tudok. Yeats őrmester azok között volt, akiket Weintraub dezertálás miatt agyonlövetett.

Erre nem lehetett mit mondani. David Sampreistől hallott a dezertálásokról, és a tábornok felkészült rá, hogy szükség esetén hasonló intézkedéseket foganatosítson. A hadseregben fegyelmet kell tartani. A Davidben lévő parancsnok belátta ennek igazságát. A mechharcosok elutasíthatják a harci szolgálatot, azt viszont nem engedhetik meg, hogy teljes mértékben hátat fordítsanak a seregnek. Ha Amanda nem akar tovább mechharcos lenni, ő nem fog akadályt gördíteni az útjába, de meg kell találnia a módját, hogy más módon szolgálhasson.

Amanda hosszú, kimerült sóhajt hallatott. Tekintete megkereste, és fogva tartotta Davidet. Az alkohol mindkettejükre kifejtette hatását, enyhítette zavarukat, és meggyengítette védelmüket.

– Hogyan kezdődött ez az egész, David?

McCarthy megvonta a vállát.

– A megfelelő körülmények és a kimondott rossz szavak? Hogyan kezdődnek általában a háborúk? – Belekortyolt az italába. – Az egyik bátyám mérnök. Mielőtt jelentkeztem volna az akadémiára, mondott nekem valamit a hadviselésről, amit soha nem felejtettem el. Azt mondta, az emberiség egy zárt rendszer. Nem számít, milyen messzire terjeszkedünk a csillagok között, akkor is körbezárnak minket a határaink. És ha egy zárt rendszert nyomás alá helyezel, létrejön a gyulladáspont – a legalacsonyabb hőmérséklet, amelyen lángra lobban. Általában kell hozzá egy szikra, de ha elég nagy a nyomás, akkor elég egy kis hő is.

– Nyomás és hő – mosolyodott el szomorúan Amanda. – Igen, itt mindkettőből van elég.

David bólintott.

– A nyomást Katherine Steiner-Davion fejti ki, amióta a trónon ül. És Victor herceg adta a hőt, amikor visszatért a klánűrből. Nem szándékosan tette, de már nem sokáig hagyhatja figyelmen kívül a kialakult helyzetet. A feszültség George Haseken és a nemességen keresztül leszivárog az alsóbb szintekre is. Hozzánk. És mi adjuk a szikrát.

– És vajon az 1. Kapellán Dragonyosok megérkezése növelni vagy csökkenteni fogja a nyomást?

– Ha a Dragonyosok tartják magukat Hasek tábornagy menetrendjéhez, a jövő héten megérkeznek. Akkor majd meglátjuk. Sőt, valószínűleg már néhány nappal korábban.

Amanda keze végigaraszolt az asztal széle mellett, amíg rá nem talált Davidére.

– Maga meglátja. És helyesen fog cselekedni. Nézze csak meg, már eddig is mi mindent vitt véghez a Kathilon!

Meleg volt az érintése. Miért tűnik mindig úgy, mintha a nőknek magasabb lenne a testhőmérsékletük a férfiakénál? Szándéka szerint biztatóan szorította meg a törzsőrmester kezét.

– Sajnálom, hogy elveszítem magát, Amanda. Kiváló harcos volt, talán a legjobb emberem. És bármit is gondol most, nagyon szépen fejlődött. – Azon töprengett, vajon tudna-e ennél banálisabb közhelyeket mondani. Felállt, mert kényelmetlennek érezte ezt az egész szituációt, ám továbbra sem engedte el a nő kezét. Amanda korábbi bizonytalanságának nyoma veszett, a helyét feltámadó vágy foglalta el. Vagy talán csak ő képzelte bele túlságosan saját érzéseit. Gyengéden meghúzta a törzsőrmester kezét, segített neki felállni. – De ha egészen biztos benne, hogy…

Ezt a mondatot sosem fejezhette be, mert Amanda belépett az ölelésébe. Ajka remegve tapadt az övére, és David egy pillanatra még lélegezni is elfelejtett. Ő húzódott hátra elsőként, biztos akart lenni benne, hogy valóban mindketten ezt akarják. A nő majdnem olyan meglepettnek látszott, mint amilyennek ő érezte magát, ám David érezte kettejük között azt a fajta vibrálást, melyet Tara Michaelsszel sohasem. A vonzalom jelen volt már az első naptól fogva, bár természetes gátlásosságuk jól elrejtette.

És rejtve is maradt volna, ha a két rettegő ember egy pillanatra nem válik sebezhetővé.

– Még sosem csókoltam meg őrmestert. – David nem akarta elbagatellizálni a helyzetet, inkább azt próbálta kifejezésre juttatni, hogy akarta ezt a csókot.

A nő szeméből sugárzó vágy megadta a választ.

– Fogd be! – suttogta Amanda, és újra magához vonta Davidet.

Néha csak ennyi kell.

Nyomás és hő.

Talán mégis rendeződnek a dolgok.

22

ENH Robert Davion

McKenna Hajógyár, Kathil fölött

Kapellán Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3062. november 29.

Az öreg tengerészkapitányok, akik még az előző évezredben vállalták a Terra óceánjai jelentette kihívást, igényelték az akadálytalan kilátást; a szelet az arcukon, a só ízét az ajkukon, a horizont teljes láthatóságát. Csatában ez még fontosabbá vált, hiszen a kapitány így jobban tudta figyelni az ellenség mozgását, és irányítani saját járművét.

Az óceánjáró hajók egyre nagyobbá és erősebbé váltak, és végül az első űrhajók mintájává váltak, melyeken szintén megmaradt a nyitott hídszerkezet. Az egész járművet irányító vezérlőközpontot be lehetett ágyazni a hajó gyomrába, de a parancsnoki állás a hagyományokhoz ragaszkodva a felső fedélzeten maradt, ahol a hatalmas ferroüveg táblák közvetlen rálátást biztosítottak a világűrre. Hány csata veszhetett el pontosan ezen okból, amikor egy véletlen ütközés vagy egy szerencsés rakétatalálat felnyitotta a hidat, és a vákuum végzett a kapitánnyal?

A Robert Davionnal és a többi Új-Avalon osztályú hajóval ez nem történhetett meg. A parancsnoki hidat itt az alsó fedélzetek között helyezték el, védve mindentől, talán egy különlegesen kiképzett kommandós egység kivételével – ám még nekik is át kellett volna küzdeniük magukat vagy egy tucatnyi fedélzeten, mielőtt bármi kárt okozhatnak a hajó idegközpontjának. A korlátozott kilátást nyújtó ferroüveg pajzsot hatalmas monitorok helyettesítették, forgatható és nagyítható képpel. A három különböző érzékelőrendszerből adatokat gyűjtő holotank bármilyen csatát képes volt három dimenzióban szimulálni – a régi technológiát az Új-Avaloni Tudományos Intézetben élesztették újjá nemrégiben. És bár a hajó legtöbb funkcióját távolabbi állomásokról vezérelték, a kritikus fontosságú rendszerek mindegyikéhez hozzá lehetett férni az irányítóközpont számítógépes konzoljain keresztül.

Kerrnek ez nagyon tetszett – szerette az irányítása alatt tudni a Robert Daviont, közvetlenül ellenőrizni ezt a roppant erőt.

A hajó nagy része természetesen a szó szoros értelmében az irányítása alatt állt, mivel gyalogos katonák őrizték a legfontosabb rendszereket, és a legénység válla fölött ellenőrizték a munkát. Utasításaik szerint azonnal le kellett lőniük mindenkit, aki szabotázst kísérel meg, és ezt a parancsot egy alkalommal már végre is kellett hajtaniuk, amikor egy alacsonyabb beosztású mérnök meg akarta rongálni a hadihajó fúziós hajtóművét. Bár kétségbeejtően kevés emberrel rendelkezett, Kerr nyitva hagyta a lehetőséget a Davion-pártiak számára, hogy bármikor visszatérjenek a Kathilra. Ez volt a legnagyobb engedmény, amit hajlandó volt megadni.

És most, hogy elérkezett az idő, ez a kiskapu is bezáródott.

– Indítsa be, Mr. Tremmar! – szólalt meg. Az utolsó parancs, melyet egy tetszhalott hajón kell kiadnia.

A Robert Davion új főmérnöke továbbította az utasítást a hátsó állomásokhoz, ahol aktiválták a fő fúziós hajtóműveket, és átváltottak a földi telepítésű állomásokról érkező mikrohullámú energiáról a hadihajó saját elektronikus rendszerére. Aztán a fúziós reaktorok nyers energiáját megzabolázták, és a fúvókák felé terelték, létrehozva a szükséges tolóerőt ahhoz, hogy a gigantikus jármű kiaraszoljon az állványok és a merevítők erdejéből.

Leftenant Myers, a beosztott kommunikációs tiszt mosolyogva jelentette:

– A kisegítő járművekről nem érkezett hívás. Még azt sem tudatták az állomással, hogy beindult a hajtóművünk.

Kerr felállt a székéről, miközben a hajtóművek tolóereje lassan érezhetővé vált. A standard gravitáció egyötöde mindenkit a hajópadló felé húzott. A nehézségi erő fokozatosan 0,3-ig növekedett, és ott megállapodott – így is fog maradni, amíg el nem hagyják a hajógyár területét.

– Elég hamar rá fognak jönni – mondta. – Fegyvereket készenlétbe!

A Robert Daviont őrző harcra kész űrjárókon és a hajógyár létesítményein már húsz órája folyt a vita Kerr lépésének törvényességéről. Nem számított, hogy VanLees herceg és Weintraub tábornok mögötte álltak, egyedül a tengernagyot vonták kérdőre. A kapitányok többsége egyszerű lázadónak vagy lyrán kalóznak bélyegezte, bár olyanok is voltak, akik üdvözölték az arkhón-hercegnő melletti határozott kiállásról tanúskodó tettet.

A probléma az volt, hogy egyik oldal sem tudta eldönteni, mit kellene tennie. Két kisebb jármű lézer- és rakétapárbajba bocsátkozott egymással. A hajók közvetlen közelről – ahogy az az űrcsatáknál lenni szokott – súlyos sérüléseket okoztak egymásnak, mielőtt nagyobb társaik közbeléptek, és kierőszakoltak egy törékeny fegyverszünetet.

Ám ebben a „békében” heves érvek cikáztak oda és vissza, mindkét oldal megpróbált a másik becsületére hatni, felszólították egymást a Victor herceg és Katrina arkhón iránti hűségre, sőt, egyesek még a szüleikig, Melissáig és Hariséig is visszanyúltak. Kerr nagy nehezen uralkodott magán, és nem szólt bele a vitába; felmérte, ki áll mellette és ki vele szemben, és ki az, aki az uralkodó széljárást figyeli.

Természetesen a Robert Davion már önmagában is pokoli nagy szelet tudott kavarni.

Myers hirtelen felnevetett, és átbillentett egy kapcsolót, amely a kapitányi hangosbeszélőre továbbította az általános kommunikációs frekvencia adásait.

– …pokolba! Megmozdult!

– Sosem gondoltam volna…

– Az a csóva legalább háromszáz méter hosszú, vagy…

– …jön, nem tudna valaki…

– Csodálatos!

Csodálatos. Kerr el tudta képzelni. Mást sem tett hónapok óta, mint a Robert Daviont ette, itta és lélegezte be. Szimulációkat futtatott, figyelte az aszteroidák között manőverező, holdak felett elhúzó, programozott csatákat lefolytató nyolcszáz méter hosszú hadihajót. A hétszázezer tonnányi, felséges eleganciával sikló jármű minden űrhajósra mély benyomást tett.

– A pokolba is, az én szolgálati időm alatt nem fog meglógni!

A rádióüzenet kizökkentette Kerrt pillanatnyi bódulatából. Nem lehetett nem észrevenni a hang ellenséges színezetét, még a távolság miatti statikus recsegésen át sem. Nem mintha a reakció meglepte volna – bármilyen öngyilkos vállalkozásnak is számított azoknak a hajóknak a pilótái számára szembeszállni egy hadihajóval, tudta, hogy valaki meg fogja próbálni.

– Leftenant, ha tudja, derítse ki ennek az üzenetnek a forrását! – vakkantotta. – Taktikai tiszt, figyeljen bármilyen hirtelen manőverre! – Az elsötétített holotankra nézett. – Ezt meg miért nem üzemelték még be?

Deborah Watson fedélzeti tiszt, aki dupla szolgálatot látott el az érzékelőknél és a taktikai monitoroknál, hebegve mentegetőzött a tengernagy megsemmisítő pillantása alatt.

– Uram, nem kapcsolhatjuk be a tankot, amíg ki nem értünk a dokkolóállásból. Az űrdokk rácsszerkezete ilyen közelről megzavarhatja az érzékelőket.

Kerr villámló szemmel csattant fel:

– Kérem a hátsó kamerák képét és az érzékelők adatait! – Ellökte magát a székétől, és az alacsony gravitációban négy métert repült a korlátig. Félig lépegetve, félig kapaszkodva a főképernyőhöz suhant. – Ha a kapitánynak van egy kis esze, meg sem próbál elölről vagy oldalról támadni – motyogta leginkább csak magának. Az orrban egyetlen kritikus rendszert sem helyeztek el, a hajó oldalán pedig mindenféle másodlagos rendszer kapott helyet az érzékelők mellett. Ráadásul egy hadihajót oldalról megközelíteni felért az öngyilkossággal. – A hajtóműveket célozza meg!

– Nézzék! – kiáltotta a képernyőn átsuhanó hajtóműcsóvára mutatva. Egy pillanatra eltűnt a hajógyár egyik függőfolyosója mögött, és amikor újra megjelent, villámot szórt az űr éjfekete sötétjébe. Kerr egyik híve szembeszállt a támadó űrjáróval.

– Megvan! – Watson felemelte a hüvelykujját. – Excalibur osztály, biztosan az Oltalmazó lesz az. Haditengerészeti PPC-vel szerelték fel. Ismerem a parancsnokot, Victor herceg támogatója.

– Egy eltaposni való féreg – mormolta Kerr, és a fegyverkonzolnál dolgozó katonához lépett. Ez a közepes beosztású tiszthelyettes volt a legjobb, akit keríteni tudott. Jobban szeretett volna egy tisztet erre a posztra, de akik nagyobb tapasztalattal rendelkeztek, már mind úton voltak visszafelé a Kathilra. – Olsen, töltse fel a hátsó ötvenötöst! Mindkét lézerrel lőjön az orrába!

A sólyomarcú tiszthelyettes riadtan nézett fel. Addig talán csak egy nagy játéknak vélte az egészet, ahol az ő hajójuk volt a legerősebb játékos a pályán. A játék azonban halálos komolyságúvá vált, mégpedig igen gyorsan. Talán túlságosan is gyorsan.

– Tengernagy… úgy értette, az orra elé?

Kerr már eldöntötte, hogyan fogja kezelni szolgálatának első valódi kihívását, és ebben a tervben nem szerepeltek figyelmeztető lövések. Sem az, hogy megkérdőjelezik a parancsait.

– Úgy értettem, ahogy mondtam! – üvöltötte indulatosan. – Ne vesztegesse az időt, és ne kérdezzen vissza! Ott van maga előtt a fegyverrendszer, nem lesz nehéz a lövés! Célozza meg mindkét haditengerészeti lézerrel az Excaliburt, méghozzá most azonnal!

Több késlekedésre nem került sor a hídon.

Kerr a képernyőn figyelte, ahogy a két smaragdzöld energianyaláb kinyújtózik az Oltalmazó felé, amely még csak ekkor fordult rá a Robert Davion farára. A masszívnak számító űrjáró szürke pacának látszott az űr fekete háttere előtt. Hosszúságban a hadihajó egyötödét, tömegben az egyötvenedét tette ki.

– Nagyítást! – vakkantotta Kerr. Aztán odaszólt Olsennek. – Ismételje meg!

A kép időben váltott, hogy a tengernagy lássa, amint a pusztító energiasugarak mélyen a gömb alakú űrjáró gyomrába fúródnak. Az Oltalmazóról olvadt fémgömbök szakadtak le, a bizonytalanul billegő hajóból szökni kezdett a levegő. Lehet, hogy elegendő fegyverzettel rendelkezett a vadászok elkergetéséhez vagy egy másik űrjáró legyőzéséhez, ám a hadihajó lövegeivel nem vehette fel a versenyt.

A kommunikációs csatornán lágy háttérmorajjá szelídült a hangzavar, ahogy Kerr lépésének jelentősége lassanként minden kapitány fejében leülepedett. Ha volt is kétségük afelől, hogy a tengernagy be meri-e vetni a hadihajót ellenük, akkor a kérdéseikre választ kaptak.

– A hercegre! – suttogta egy női hang a rádióban. Valószínűleg nem jutott eszébe más, amit mondhatna. – A hercegre!

Kerr elmosolyodott. Ez is volt olyan jó fohász a benne kételkedők számára, mint bármi más. Most majd örökre beleég az agyukba.

– Tüzeljen újra!

Olsen ránézett, arcáról félelem sugárzott.

– Tengernagy, tehetetlenül pörög a…

– Újra! – Bal öklével a levegőbe csapott az akadékoskodó tiszthelyettes előtt.

A lézerek ezúttal kioltották az Oltalmazó hajtóműcsóváját, így a hajó irányíthatatlanná vált. Így fog bukdácsolni, amíg el nem éri a Kathil légkörét, vagy darabokra nem tépi az egyik mikrohullámú nyaláb.

Tremmar felemelte a kezét, és az ujjaival számolt vissza.

– Kettő… egy… kint vagyunk a dokkból!

Kerr egy másik rangidős tiszthelyettesre mutatott, aki szintén egy üres tiszti helyet töltött be.

– Kormányos, forduljunk a Kathil felé! Ügyeljen a repüléstilalmi zónákra, és álljunk pályára a sarkkör felett. – Ott fognak várni a Dragonyosok megérkezésére, akár egy hálóját szövő pók. Akármennyire is szeretett közeledő űrjárókra vadászni az űr sötétjében, túlságosan nagy volt az esélye, hogy sikerül elsurranniuk mellette. De előbb vagy utóbb mindenképpen idejönnek a Kathilra.

Egy pillanatra elhallgatott, tudta, hogy valamiről megfeledkezett. Ó, hát persze!

– Olsen! Fel van mentve. Tűnjön el a hídról! – A tiszthelyettesnek még szerencséje volt. A következő személyt, aki megkérdőjelezi a parancsait, a zsilipen keresztül fogja kidobni az űrbe.

– Egy Octopus osztályú hajó nagy sebességgel közelít az Excalibur felé – jelentette Watson. A hajó egy manipulátorkarokkal felszerelt segédjármű volt. Az még begyűjthette a szétlőtt űrjárót.

– Hagyják békén! – legyintett Kerr. Bebizonyította, hogy ezeknek a hajóknak esélye sem lehet a Robert Davion ellen. Ha a többiek az Oltalmazó példájából nem okulva problémát okoznak, ugyanilyen könnyedén elbánik velük. Ám jobban szerette volna értékesebb prédára tartogatni az energiáját.

Az 1. Kapellán Dragonyosok érkezése sem fog nagyobb fenyegetést jelenteni, de Kerr biztos volt benne, hogy az ő halálukat sokkal kielégítőbbnek találja majd.

 

 

TŰZPRÓBA

A háború a politika folytatása más eszközökkel. Így elmondható, hogy a politika voltaképpen háború vérontás nélkül, míg a háború politika vérontással.

– Mao Ce-Tung elnök, 1938.

Az elhúzódó háborúról