Rose már vagy kifényképezte magát, vagy csak lebénította a látvány.
Mindenesetre csak állt ott, kezében a gépe, lógott, mintha valaki rákötöz-
te volna, de neki elfelejtett volna szólni. A másik két asszisztens se volt
jobb állapotban, Dale vesződött valamivel az egyik szekrény mélyén,
Patricia meg Rose mellett ácsorgott, háttal mindennek.
– Aki akar, távozhat – adta ki a vezényszót Memphis. Dale egyetlen
szó nélkül az ajtó felé indult.
– Barátok voltak – kommentálta Rose. Több érvet nem is igényelt
senki.
– Patricia, maga nem akar menni? – fordult a nő felé a doki.
– Nem, kösz, doktor úr, én maradok. Csak látásból ismertem. Ne-
kem… a többiek közt voltak… ismerőseim. Inkább itt maradnék, ha le-
het. Dale majd foglalkozik a többiekkel – fordult vissza felénk sápadtan,
összeszorított szájjal, de eltökélten. Stramm csaj.
– Rose?
– Nincs gond, doki. Én nem ismertem. Engem csak a seb készített ki,
elnézést. De összeszedem magam, minden rendben – darálta, majd észre-
LAURELL K. HAMILTON
vette a fényképezőt a kezében, visszaváltozott fotóssá. Már fényképezett
is tovább.
Közelebb mentem a platnihoz. Meg kellett néznem a sebet nekem is.
Nem mintha vonzotta volna a tekintetem, sőt. De meló volt, és ezt nem
lehetett hanyagolni. Elég különös seb volt. Ahogy megkerültem a platnit,
már teljesen ráláttam a jobb combja belső oldalára. Amit valaki vagy va-
lami ágyéktól majdnem térdig felhasított. Az artéria tropára ment. Innen
az ember felső hangon húsz perc, de inkább negyedóra alatt csontra ki-
vérzik, vége. Ha a seb nincs egészen a comb tövében, és szorítókötést le-
het felülről csinálni, valamint jön az elsősegély, akkor van némi esély a
túlélésre, de aki ezt csinálta, ügyelt, hogy ne legyen hova tenni a szorító-
kötést.
Hogy életében milyen pasi lehetett ez a szegény tetem, az a sok vértől
alig látszott, de pasinak megmaradt. Vagyis a nemi szerve, hacsak alulról
nincs valami turpisság… Persze, hogy a turpisságot lássam, meg kellett
volna fognom a hímtagját, amihez olyan nagy kedvem éppenséggel nem
volt. De nem is volt akkora jelentősége, szóval a tapi elmaradt, beértem
nézéssel. Közelebb hajoltam: a vágás nem érte el a nemi szervet. Pont.
– Mikor mossák le róla a vért?
– Persze, ha megtisztítottuk, majd rendesen látni fogjuk a sebek ter-
mészetét – bólogatott Memphis egy gondolattal előttem –, de minden-
képpen szerettük volna, ha így is látja, rendőrbíró.
– Mert? – néztem fel meglepetten.
– Mert maga az alakváltó szakértőnk.
– Van itt Vegasban alakváltó elég. Megnézethették volna mással is.
– Olyan bűncselekményhez, ahol az elkövető nagy valószínűséggel
alakváltó, likantrópot nem engedhetünk.
– Oké, ez nálunk is nagyjából így van. Kénytelenek voltak beérni ve-
lem.
– Ha csak a fele igaz annak, amit magáról hallani, Blake rendőrbíró,
akkor inkább örülhetünk a szerencsénknek.
159
FOGAT FOGÉRT
Elkaptam a tekintetem. Annyira meg akarta oldani az ügyet. Minden
idegszálával azt üzente, hogy el kell kapnunk, aki ezt művelte az embere-
ikkel, és persze én is azért jöttem, hogy segítsek. De a nyomás akkor is
csak rám nehezedett, és az ilyesmit nem viseltem jól. Ilyenkor egyszerre
más se kezdett zakatolni az agyamban, mint az, mi van, ha elcseszem?
Ha valamit nem veszek észre? És egyedül vagyok, senki sincs, aki he-
lyettem észrevegye, amire én nem figyelek fel. Gáz. Lehet, hogy be kel-
lene hívnom Edwardot? Csak nincs semmi garancia, hogy a többiek ne
kocogjanak be a nyomában, és Olafból mára, köszi, elég volt. Látni se bí-
rom, ha nem létfontosságú.
Olyan közelről és olyan alaposan néztem meg, amennyire csak lehet-
séges volt.
– Olyan, mintha itt, az ágyéknál csak belevágta volna a karmát, és ki
is rántotta. Nem marcangolt – egyenesedtem fel. – Nem úgy, mint itt –
mutattam a combsebre.
– Több alakváltó csinálhatta? – kérdezte Rose.
Jó kérdés.
– Meglehet, bár én nem hinném. Ebben a közelségben, test-test ellen
nem igazán van hely két alakváltónak is. És minek? Ahogy ezeket a se-
beket elnézem, már egy is bőven elintézte a dolgot, semmi szükség nem
volt egy második alakváltó beavatkozására.
– Randall Shermannek hívták. Randynek – sietett Memphis.
– Neveket ne – ráztam meg a fejem. – A boncteremben ne. Én csak
addig vagyok működőképes, amíg csak egy test. Mélyen sajnálom, hogy
a barátjuk volt, de ha ennek átadom magam, már nem tudom végezni a
munkámat.
– Azt hittem, a halottkeltéshez név is kell – kottyant közbe Patricia.
– Ahhoz igen. De ezek a tetemek soha nem kelnek fel újra.
– Miért?
– A gyilkosságok áldozatai általában a gyilkosaik után indulnak, más
nem is érdekli őket. És ha valaki az útjukba áll, még ha ártatlan civil is az
illető, végeznek velük.
160
LAURELL K. HAMILTON
– Hú – kapott a szájához a nő.
Végigmértem Randall Sherman tiszt maradványait, és csak átkozni
tudtam Memphist, hogy nevet adott neki. Nem értem, mi okozza a hirte-
len változást, de máris nem tekintettem puszta testnek. Már láttam, hogy
magas volt és kisportolt, és meglehetősen sok idejét tölthette azzal, hogy
ez így is maradjon. Elmúlt már harminc, de még nem sokkal. Mennyi
meló, hogy gyors legyen, erős és a legjobb, és akkor jön egy szörnyeteg,
ami még nála is gyorsabb, erősebb, jobb, csak mert valaha elkapott egy
betegséget, és az már ott lüktet az ereiben. Nincs az a súlyemelés, koco-
gás vagy akár dopping, amitől egy halandó ember felvehetné a harcot egy
alakváltóval. Mennyire igazságtalan. Mennyire ez van.
– Szőrt találtak a testen meg a ruháin?
– Emberi hajat csak – mondta Memphis. Én meg csak néztem. – Igen.
Másik két áldozaton volt szőr, nem is kevés, mert a közelharc során min-
denképpen elhullajt az ellenfél, és az óhatatlanul rákerül az áldozat ruhá-
jára legalább. De őt letakarította a gyilkosa. Hogy ne tudjuk megtalálni.
– Azért ez nem olyan egyszerű. Mert hiába távolítja el valaki a látható
szőröket, bőrdarabkák meg szőrtöredékek mindenképp maradnak. Elke-
rülhetetlen. És a tett színhelye alapján baromi nagy balhé volt. Nem hi-
szem, hogy bárkinek is maradt volna ideje takarítgatni.
– Akkor? Talán öltönyben volt a támadó? – érintette meg a doki ref-
lex-szerűen a saját ruháját.
– Kötve hiszem. Vannak viszont olyan alakváltók, akik képesek csak
részlegesen alakot váltani.
– Ember-farkas meg ember-macska alakot láttam már – mondta
Memphis.
– Nem a filmes verziót értettem. Az igazán erős alakváltók arra is ké-
pesek, hogy csak a kezük meg a lábuk vált alakot. Hogy karmaik lesznek.
Egyszer a saját szememmel láttam, ahogy egy vérfarkas így mászott fel
egy épület oldalán.
– Egy korábbi esete?
161
FOGAT FOGÉRT
– Nem értem, mire céloz, de tényleg a saját szememmel láttam a
mocskot.
– Belevájta a karmait az épületbe? – kíváncsiskodott Patricia.
– Bele.
– Azta! Pont, mint a Pókember – füttyentett Rose.
– Inkább Farkasember, de az elv ugyanaz.
– Elmenekült? – kérdezte Memphis.
– Átmenetileg.
– És hogy kapták el? – érdeklődött Patricia.
– Kijártam az engedélyt, hogy vérfarkassal eredhessek a nyomába, el-
kaptam, és megöltem.
– Hogy ölte meg?
– Odaballagtam hozzá, és golyót röpítettem a két szép szeme közé.
Patricia ajkai néma o-ra gömbölyödtek.
– Egyetlenegy golyót? – kérdezte Rose.
– Nem.
– Térjünk vissza az esetünkhöz – rángatta vissza a jelenbe a teadél-
utánt a doki. – Majd sztorizgat a rendőrbíró még az eseteiről, ha elkaptuk
az emberünket.
– Elnézést, doki – kotkodálta Patricia.
– Bocs.
– Vagyis maga szerint egy igen erős alakváltó tehette.
– Biztos vagyok benne. Ami jelentősen leszűkíti az elkövetők lehetsé-
ges körét. Egyetlen városban nem túl sok alakváltó lézeng, aki erre ké-
pes. Nagyobb likantróp csoportokban úgy öt-hat. Kisebbekben jó, ha egy
akad.
– És gondolja, ez az alakváltó ölte meg a többi emberünket is?
– Nem. Kicsit olyan, mintha a másik gyilkosnak vagy gyilkosoknak
több karjuk lett volna, benne több késsel.
– Tud olyan alakváltóról, Blake rendőrbíró, ami képes megsokszoroz-
ni a karjait?
162
LAURELL K. HAMILTON
– Számtalan mítosz él sokkarú lényekről, de a mi országunkban egy
sem őshonos, még a legenda szerint sem – feleltem némi gondolkodás
után. – És őszintén szólva, legjobb tudomásom szerint egy sem létezik
közülük a valóságban, Dr. Memphis.
– Olyan nehéz megmondani, mi valóság és mi fikció egy olyan világ-
ban, ahol már a mítoszok is valóra válnak – sóhajtott.
– A mítoszok egy része már kihalt.
– Az, amelyik megölte Randy Shermant, sajnos még nem.
– De mindent megteszünk, hogy ezt a hiányosságot pótoljuk – mond-
tam, és éreztem, ahogy a maszk alatt a szám arra a csúnya vigyorra húzó-
dik, amitől még a gonosztevők is megrémülnek közvetlen a halál előtt.
Nem szerettem volna civileket ijesztgetni.
– Ahhoz kivégzési parancs kell.
– Van négy halott rendőrünk. Az egyik nyilvánvalóan vérállattámadás
áldozata. Olyan sokat nem kell rimánkodni a végzésért.
– Gondolom – morogta Memphis, de mintha nem lett volna felhőtlen a
boldogsága.
– Valami baj van? – kérdeztem rá.
– Csak aláírtam a petíciót, amivel Washingtonban próbáljuk visszavo-
natni a Természetfeletti Veszélyeztetésről szóló törvényt. Úgy vélem,
ezek a végzések, amivel engedélyt kapnak a kivégzésekre túlságosan is
általánosak, és sértik az emberi jogokat.
– Nincs ezzel egyedül.
– Most már csak az érdekel, hogy elkapja a rohadékot, ami ezt művel-
te, már azt se bánom, hogy a parancsa rossz törvényen alapul. Vagyis ál-
ságos alak vagyok, pedig nem sokszor látom okát, hogy így gondoljak
magamra.
– Pedig nem most először lát vámpír és alakváltóáldozatokat.
– Nem – biccentett. – Bár itt nem gyakori látvány az ilyesmi. Vegas-
ban a legalacsonyabb a természetfeletti gyilkosságok száma az egész Ál-
lamokban.
163
FOGAT FOGÉRT
– Ezt nem is tudtam – néztem nagyot. Közben meg Maxre és
Bibianára gondoltam, akik igen rövid pórázon tarthatják ezek szerint az
övéiket. – És hasonló áldozattal még nem is találkozott?
– De. Viszont barátot még egyet se veszítettem el így. Pedig, ha őszin-
tén hinnék az elveimben, még ez se szabadna, hogy számítson.
– Az érzelmek annyi mindenre hatással vannak.
– Még magánál is? – nézett rám nagyon figyelmesen. Én meg bólin-
tottam.
– Sokszor hallom napközben a vámpírok sikolyát, amikor a hóhér el-
jön kivégezni őket. Ahogy könyörögnek az életükért.
– A halálsorra csak ártatlanok kerülnek, doki. Ezt nyilván maga is tud-
ja.
– Vagyis már megszokta? Cseppet se zavarja?
És el kellett fordítanom a tekintetem. De ahogy elfordítottam a fejem,
már erőt is vettem magamon, és ránéztem.
– De. Néha nagyon is – mondtam ki, amit gondoltam.
– Akkor miért csinálja?
– Mélyen átérzem a fájdalmát, doktor – mondtam, és talán hidegszívű
picsa vagyok, hogy így belemondtam az egészet a képébe. Talán mert ez
az igazság, és jobb nem jutott az eszembe. – De ez az eset igazán jól pél-
dázza, miért is végzem ezt a munkát. Látja, mit műveltek a barátjával.
Nyilván nem szeretné, ha ugyanígy végezné valaki más barátja, férje
vagy testvére.
– Nem – keményedett meg az arca. Ugyanaz az ellenséges, barátságta-
lan arc volt, amivel fogadott bennünket.
– Látja, nagyon is szükség van a munkámra. Ha egy alakváltó így
megvadul, nagyon ritkán tér vissza a higgadt, normális életbe. Megérzi a
szörnyetege szabadságát, ami nagyon jó érzés. Ha egyszer belekóstol, új-
ra érezni akarja, hacsak valaki meg nem állítja.
– Vagyis meg nem öli.
– Igen, hacsak meg nem öli valaki. És én meg akarom ölni ezt az
alakváltót, aki a barátját megölte, mielőtt még mások is áldozatául esnek.
164
LAURELL K. HAMILTON
– Megértettem, rendőrbíró – fordította most ő el a fejét. – Készséggel
leírom, hogy alakváltó a tettes, mert ez az igazság.
– Köszönöm, doktor.
– De a törvény szava szerint nincs is az én szakvéleményemre szük-
ség, nem? Elég, ha telefonál, és már küldik is a parancsot.
– Az általános vélekedéssel és pletykákkal ellentétben igazolnunk
kell, hogy természetfeletti az elkövető.
– Igazolni, persze, de senki sem kér perdöntő bizonyítékokat.
– A bizonyítékokat csak tárgyalásokon szokták elővenni.
– Ez az alakváltó soha nem jut tárgyalóterem közelébe, igazam van?
– Elképzelhető.
– Felajánlották, hogy valaki más megcsinálja Randyt – rázta meg a fe-
jét. – De legalább ennyit még megtehetek érte.
– Ennél többet is, Dr. Memphis. Segíthet nekem elegendő bizonyíté-
kot találni, hogy megkapjam a kivégzési parancsot, és levadászhassam a
gyilkosát.
– Látja, rendőrbíró, már vissza is kanyarodtunk az erkölcsi dilem-
mámhoz. Erre mit mondhattam volna? Nekem is megvoltak a saját kis
erkölcsi dilemmáim, elég volt nekem megvívnom azokkal a csatát, és
annyira még nem ismertem ezt a Memphist, hogy beavassam a saját kéte-
lyeimbe a munkámat illetően. Jobb ötletem nem volt, folytattam a dol-
gomat.
– Még egyszer részvétem. Megmutatná, ha lehetne azokat a személyes
holmikat, amiről lemaradtam – amikor Olaf kiüldözött a teremből, tettem
hozzá gondolatban, de inkább csak gondolatban. Még így is alázós gon-
dolat volt, nem kellett pluszba még kihangosítani is. Most, hogy nem volt
velem egy légtérben, máris jobban forgott az agyam, és egyben kezdtem
felfogni, mennyire nem ment nekem ez a társaságában. Nincs több ha-
sonló munkamegosztás, azt garantálom.
Ezüst pentagrammát láttam az egyik kis nejlonzacsiban.
– Wicca volt?
– Igen – bólintott Memphis. – De számít?
165
FOGAT FOGÉRT
– Lehet, hogy az alakváltó azért harapta le az arcát.
– Ezt kifejtené?
– Ha nem tévedek, Sherman épp varázsigét mondott, és az alakváltó
így állította meg.
– De alakváltókon nem fognak a varázsigék, nem? – kérdezte Rose.
– Nem. Olyan varázsigék azonban vannak, amik egyéb természetfelet-
ti létezőket idéznek meg. A varázsigék szinte kizárólag a testetlen lé-
nyekkel kapcsolatosak.
– Olyanokkal, mint a szellemek? – kérdezte Patricia. Eddig annyira
csöndben volt a boncterem távolabbi sarkában, hogy majdnem elfelejt-
keztem róla.
– Nem, nem szellemekkel – ráztam a fejem. – Azokról az ember egy-
szerűen nem vesz tudomást. Hanem lelkekkel, létezőkkel, démonokkal és
hasonlókkal.
– A sátánnal – lehelte Patricia.
– Jaj, nem, dehogy. Kár volt ide kevernem a démonokat. Olyan dol-
gokra gondolok, amik inkább energiából vannak, mint testből.
– De ami a késeket forgatta, az meglehetősen testi lehetett.
– A kések ugyan a fizikai világ részei, de ha Sherman úgy gondolta,
hogy valamiféle varázsige használhat ellenük, akkor az, ami forgatta, már
nem biztos, hogy annyira testi lény volt.
– Ezt nem értem – szaladt ki Rose száján.
– Én se nagyon – csatlakozott Memphis.
Hogy utáltam metafizikát magyarázgatni. Általában rosszul sült el, de
minimum mindenkit összezavart.
– Találkoznom kellene a vallási elöljáróival, de legalább egy papnőjé-
vel. Ha csak egy kicsit is értett a hite varázslásaihoz, olyannal nem is
próbálkozott volna, ami legalább csekély esélyt nem jelenthetett a mene-
külésre.
– Randy mélyen hívő ember volt – mondta Memphis.
– Elhiszem. A papnőjével akkor is szeretnék találkozni. Előbb azon-
ban derítsük ki, milyen vérállat követte ezt el.
166
LAURELL K. HAMILTON
– Nem találtunk állati szőrszálakat, rendőrbíró – ismételte meg
Memphis.
– Már először is hallottam – bólintottam.
– A karomnyomokat elemezni hosszabb idő.
– És nem is sok segítség, pláne nem ebben a módosult alakban. Azt
tudjuk, hogy alacsonyabb termetű az elkövető.
– Honnan tudnánk?
– Amikor a karmok előjönnek az alakváltó kezeiből, a tenyere és a
kézfeje megnő, az emberinél nagyobb lesz. Jeffries rendőrbírónak bele-
fért a tenyerébe a mellkason lévő nyom. Ő elég nagyra nőtt férfi, de a ke-
ze mégsem akkora, mint egy félig emberi alakban maradt alakváltóé. Te-
hát olyasvalakit keresünk, aki maga nem ennyire magas vagy legalábbis
kisebbek a kezei.
– De az előbb azt mondta, hogy megnő a keze – ellenkezett Patricia.
– Persze, de azért vannak arányossági határok. Ha veszünk két embert,
két ugyanolyan fajtájú vérállatot, az egyik százötven, a másik száznyolc-
van centi magas, és mindketten alakot váltanak, mindketten nagyobbak
lesznek ugyan, mint emberi alakjukban, de a nagyobb állati alakban is
nagyobb, testesebb marad, mint a kisebb. Arányosan.
– Olvastam alakváltókról, rendőrbíró, de ilyesmit soha sehol nem lát-
tam.
– Én viszont ismerek alakváltókat, doki – vontam vállat.
– Legyen. Vagyis kis termetű férfit keresünk.
– Vagy nőt.
– Komolyan gondolja, hogy egy nő képes lenne ilyesmire? – nézett.
– Mindkét nembeli alakváltóktól láttam már döbbenetes mutatványo-
kat, szóval mindenképpen. Nincs jel, ami kizárná a női elkövetőt.
– Azt is mondta, hogy megpróbálja kitalálni, milyen fajta vérállat a
tettes. Analizálhatjuk a DNS-t, és lehet szerencsénk. De ha ez a likantróp
csak a karmok és fogak tekintetében volt állati alakban, akkor a DNS
embert fog jelezni.
– A vírusnak nyoma lesz a DNS-ben.
167
FOGAT FOGÉRT
– Az igaz. De az akkor is pár nap.
– Egy napunk sincs – csóváltam a fejem.
– Van más javaslata?
– Már megmondtam, hogy van bennem likantrópia. Hordozom. Ennek
egyik haszna, hogy néha kiszagolok olyasmit is, amit egy egyszerű em-
ber orra nem érezhet meg.
– Vagyis szagmintát fog venni?
Bólintottam.
– Na de, ha emberi alakban volt – ez megint Patricia –, akkor nem
emberi szaga lesz?
– Nem. Ha az ember ismerős a szagok közt, megérzi az árnyalatokat.
Elég nehéz elmagyarázni, de a gyakorlatban van, hogy bejön.
– Remélem, most se lesz ez másként.
– Le kell vennem a maszkot.
– Azzal megsérti az előírásokat – ellenkezett a doktor.
– Lehet, hogy összelehelek mindent, és kicsit a nyálam is rákerül erre-
arra, de én magam nem kaphatok el semmit a te… Shermantől.
– Hát, ha így előbb elcsípjük a gonosztevőt, csak csinálja.
Felmértem a tárgyakat és ruhákat, próbáltam kisakkozni, melyikhez ke-
rülhetett legsanszosabban kontaktusba az alakváltó. Végigcsekkoltam a sok
kis nejlonszütyőt, majd lehorgonyoztam egy torok/fül mikrofonszet nél. Azt
félig szét is harapta.
– Valaki vegye ki a zacsiból, és ügyeljen, hogy ne sérüljön a bizonyí-
ték.
– Az, hogy kiszagolja, még úgyse lesz bizonyító erejű a bíróságon.
Még akkor sem, ha az áldozatok rendőrök.
– Nem, de nem is a bíróságra készülünk. Csak valami nyomot keresek,
hogy tudjam, merre induljak elbeszélgetni emberekkel. Ennél többet így
nem érhetünk el.
– Mert ha kiszagol egy bizonyos fajt, akkor elmegy azokhoz a vérálla-
tokhoz? A helyi csoportjukhoz?
– Talált, süllyedt.
168
LAURELL K. HAMILTON
Óvatosan kirázta a zacskóból a bizonyítékot, én meg levettem a masz-
kot, és ráhajoltam. Lehunytam a szemem, és szólítottam odabenn azt a
részem, ami nem kifejezetten tartozik az emberi oldalamhoz. Láttam ma-
gam előtt a szörnyetegeimet: a farkast, a leopárdot, az oroszlánt, a fehér
és a sárga tigrist. Ősi fák árnyában heverésztek mind, ilyennek láttam a
vackukat, amióta egy ősrégi vámpír belebarmolt az agyamba. Minden
Vámpírok Királynőjétől kaptam a tigriseket, hogy így ügyelhessen rám.
Egyelőre én ügyeltem rájuk. Mondom: egyelőre.
Halkan, finoman szólítottam őket, és már éreztem is, ahogy moccan-
nak. Már képes voltam finomhangolni, nem kellett ahhoz mindenképpen
megjelenniük, mármint fizikailag, hogy az energiájukat használjam. Most
szükségem volt rájuk, ki kellett szagolnom valamit. A farkast szólítottam.
A fekete foltos fehér nőstény már meg is indult előre. Kicsit utána olvas-
tam, és már tudtam, hogy a foltok alapján a fertőzés valahonnan a messzi
északról érkezett, valami hideg helyről. Minél több a hó, annál több a fe-
hér farkas.
Libabőr táncolt végig a karomon, hátamon, és egészen közel hajoltam
a kis eszközhöz. A halál szagát éreztem. A farkas megmorogta, és az én
számon csorgott ki a hang.
– Jól van, rendőrbíró? – kérdezte Memphis.
– Jól. Ha lehet, ne szóljanak most hozzám.
A műanyag bűze élesen, kesernyésen támadta meg a farkas orrát, nem
csipázta. Alatta izzadtság, félelem lapult, amit már sokkal jobban szere-
tett. A félelem meg az izzadtság egyenlő kaja. Ezt a gondolatot gyorsan
eltoltam a háttérbe, és a melóra koncentráltam. Már Shermant is éreztem,
a szappan és a sampon szagát, amit tegnap reggel használt. Olyan volt,
mintha hagymát hámoznék, foszlottak le a héjak, és ha tényleg farkas let-
tem volna, egyből megérzek mindent, és azonnal tudom is, mit érzek. De
az emberi agy lassabb.
Éreztem, ahogy az orrom nekikoccan a kütyünek. Milyen állat csinál-
ta? – gondoltam. Nyálszag ütötte meg a szaglóhámom, de ez már nem
Sherman szaga volt. Azt nem értettem, honnan tudom, hogy nem az övé,
169
FOGAT FOGÉRT
de tudtam, hogy nem az. Más volt. És nekem most egy állat szaga kellett,
nem egy emberé. Átadtam magam a farkasomnak, a bunda és a mancs
hatalmának és… igen. Most beszippantottam valami nem emberit.
Úgy indultam meg a halovány szag nyomában, ahogy az ember kes-
keny ösvényen indul el az erdőben. Alig látható, gyomok és bokrok közt
vergődő ösvény. Félrehajtottam egy ágat, egy tisztásra értem, ami tele
volt… tigrissel.
A tigriseim üvöltve pattantak fel. Hátrahőköltem, el a bizonyítéktól,
Memphistől. Az ülepemen landoltam, a farkas fedezék után loholt, a tig-
risek pedig egymásra acsarogtak a fejemben. Nem is olyan rég ebből
egyenesen következett volna, hogy a tigrisek megpróbálnak utat törni a
szabadba, átszaggatni a testem határait, széttépni engem belülről. Most
már ura voltam az ilyen helyzeteknek.
Megragadták a karomat, felnéztem. Mi ez a műanyagba csomagolt
ember itt? Csak néztem, és a maszk mögött értelmes, puha, tanult emberi
arcot láttam, ami a fogaknak és karmoknak mit sem számít.
– Helyet… menjenek távolabb – nyögtem ki végül.
Elengedett, de nem ment távolabb. Ott térdelt előttem. Néztem rájuk.
Patricia félt, aminek a tigrisek nagyon megörültek, mert a félelem az: ka-
ja. Felpattantam, és az ajtó felé vetődtem. Ki innen. Bolond voltam, hogy
egyedül belevágtam ebbe… Edward nélkül, aki ügyelhetne, hogy ne sza-
badulhasson el a pokol.
– Ki kell mennem, ki a levegőre. Hozzám ne érjenek – téptem fel az
ajtót, és kibotorkáltam. A fal mellett, térden landoltam, és minden ener-
giámmal a tigrisekre összpontosítottam, hogy visszazavarjam őket az ár-
nyas fáik tövébe. Nem akaródzott nekik menni. Megéreztek egy másik
tigrist, csupa izgalom lett az élet.
– Minden rendben, Anita? – hallottam a távolból Edward hangját.
Megráztam a fejem, és feltartottam a kezem, hogy maradjon, ahol van,
ne közelítsen. Edward értette.
– Mondj valamit! – kérte.
170
LAURELL K. HAMILTON
– Bundás energiát szólítottam – lihegtem, de legalább érthetően –,
hogy kiszagoljak egy nyomot.
– És? Mi történt?
– Nem tudom, a többiekkel mi végzett, de keresünk egy egy-nyolcvan
alatti vértigrist, mármint emberi alakban, vagy legalábbis egy kis kezű
alakváltót. Elég hatalmas, hogy csak karmokkal és fogakkal hívja elő a
szörnyetegét, semmi egyéb külső változás, semmi bunda.
Megéreztem Olafot és Bernardót is, de Edward visszatartotta őket, lát-
tam. Még jó.
– Arra csak a legerősebbek képesek – jegyezte meg Edward.
– Úgy bizony.
– És ezt mind kiszagoltad? – ámult Bernardo.
Felnéztem rá, és ahogy visszanézett, hát nem lehettem épp kedves.
– Nem, csak a tigrist szagoltam ki, a többit a tetemen láttam – már
Olafot néztem, a fekete bérgyilkos szerkóba visszavedlett hatalmas ala-
kot. Rámutattam. – Amíg bent voltál, leblokkolt az agyam. Csak utólag
esett le, mennyire nulla voltam, míg ott voltál.
– Nem állt szándékomban akadályozni a hatékonyságodat.
– Elhiszem. De mostantól nem dolgozunk kettesben te meg én. Leg-
alább harmadik mindig legyen velünk.
– Mi vonja el bennem annyira a figyelmedet? – kérdezte nagyjából
semleges pofával.
– Hogy ijesztő vagy.
Alig láthatóan elmosolyodott erre, de ősember szemében elégedettség
csillant.
– Tudod, nagyember – álltam fel, és Edward volt annyira okos, hogy
ne próbáljon támogatni –, a legtöbb pasi nem örül, ha a nő, akivel randiz-
ni akarnak, fél tőlük.
Erre némileg félregörbült a mosolya, de nem foszlott le teljesen. Töp-
rengett kicsit, majd sokkal szélesebben elvigyorodott.
– Én nem vagyok a legtöbb pasi.
171
FOGAT FOGÉRT
– Na, ez kibaszottul igaz – horkantam fel. Akár nevetésnek is lehetett
volna venni, ha nem sikerül olyan vadkanira. Kezdtem kibújni a védőru-
hából.
– Hova? – kérdezte Edward.
– A vértigrisekhez.
– Nem ők a vegasi Város Urának a hívóállatai?
– De bizony.
– Vagyis irány a Város Ura és t. neje.
– Aha. Max és a tigriskirályné őnagysága. Ha hitelesek akarunk lenni,
akkor Changnak nevezzük, vagyis Chang-Bibianának.
– Álljunk csak meg – tartotta magasba a kezét Bernardo. – Csak úgy
besétálunk oda, és megvádoljuk valamelyik vértigrisüket, hogy megölt
egy rendőrtisztet és részt vett másik három lemészárlásában?
Edwardra néztem, ő meg rám.
– Valahogy úgy – mondtam végül.
– Lehetséges lenne, hogy ne juttassatok a másvilágra, amíg még nem
randiztam Lorenzo tiszthelyettessel? – pislogott boldogtalanul.
– Igyekezni fogunk – bazsalyogtam.
– Hogy mind együtt menjünk, mi?
– Rágalom. Mindig rajta vagyok, hogy mind megússzuk.
– Miután már belesodortál bennünket a halálos veszedelembe – mo-
rogta.
– Úgy siránkozol, mint valami csecsemő – jegyezte meg Olaf.
– Úgy siránkozom, ahogy nekem tetszik.
– Jól van, rendőrbíró? – lépett ki a boncteremből Memphis doki.
– Pompásan.
– Milyen állatot érzett?
Hazudjak, vagy ne hazudjak.
– Tigrist.
– A Város Urának nem fog tetszeni.
– Az lehet. De attól még ez az igazság.
– Végzésre lesz szüksége, ha be akar jutni hozzá.
172
LAURELL K. HAMILTON
– Ezt a fejezetet már lezongoráztuk, Memphis. Elintézem a hívást, és
majd fogadom valahol a faxot, de szerintem futunk egy kört egy sima lá-
togatással.
– Gondolja, tárt karokkal fogadja, és mosolyogva végighallgatja majd,
ahogy gyilkossággal vádolja valamelyik emberét?
– Én úgy hallottam, Max maga vetette fel Shaw-nak, hogy vegyen be
a játékba, mert én majd megoldom.
– Ez komoly? – kerekedett el Memphis szeme.
– Úgy hallottam.
– Pedig nem lenne rá jellemző.
– Nem. De ha egyszer ő hívatott meg, miért is ne szeretne nekem segí-
teni?
– Végzés nélkül nem fog bejutni. Vegas Ura régi maffiafőnök. Óvatos
típus.
– Majd igényelünk többet is – mondta most Edward.
– Mit? – nézett rá Memphis.
– Az egyik gyilkosságot likantróp követte el. És Nevadában még él az
élősködő törvény, vagyis likantrópra is kiadnak tárgyalás nélkül kivégzé-
si parancsot.
– De nem is tudják az elkövető nevét.
Edward elmosolyodott, Bernardo elmosolyodott, én is elmosolyodtam.
Olaf csak gyászosan nézett.
– Név nem kell. Ilyenkor elég általánosan fogalmazzák meg a paran-
csot. Valahogy mindig kimegy a fejemből a nyugati államok jó kis élősdi
törvénye. Itt alakváltóra még egyszerűbb általános kivégzési parancsot
szerezni, mint vámpírra – mondtam.
– Törvényes ürügy a gyilkolásra – ágált a doki.
– Randall Sherman a maga barátja volt, nem az enyém – léptem köze-
lebb hozzá. Nem hátrált, egy lépést se. – Nem akarja, hogy elkapjuk a
gyilkosát?
– De. Csak szeretném, ha a jó vértigrist végeznék ki, nem egyszerűen
azt, amelyik feldühíti magukat.
173
FOGAT FOGÉRT
Rávigyorodtam, de éreztem, hogy inkább vicsor lett. A tigriseim még
közel jártak.
– Ha nem tetszik, ahogy a munkám végzem, tegyen panaszt. De ami-
kor a sötétben felbukkannak a rusnya szörnyek, mindig értünk szaladnak.
Itt állunk az orra előtt, tudja, mi a dolgunk, mit művelünk, és hirtelen na-
gyon civilizálatlannak érzi magát. Még úgy is ágál, hogy a háta mögött
ott hevernek a barátai a hűtőben. Na, hát mi nem ágálunk, doki. Mi meg-
tesszük, amitől maga meg a hasonlók mind összecsinálják magukat – be-
lehajoltam a képébe, úgy suttogtam. – Mi bosszút állunk maguk helyett
is, doki, hogy a liliomfehér kezeik nehogy mocskosak legyenek.
– Ez így nem tisztességes – ugrott hátra, mintha megütöttem volna.
– Nézzen a szemembe, és mondja bele, hogy nem akar bosszút állni az
embereiért. Nézzen a szemembe, és mondja bele, hogy nem várja a per-
cet, amikor a gyilkosaik máját mérheti le a tepsijén.
A szemüvege mögött megrebbent a szeme. Nyitotta a száját, becsukta,
megnyalta az ajkait.
– Kemény nő maga, Blake – mondta végül.
– Olyan, hogy kemény nő nincs, Memphis – ráztam meg a fejem –,
csak puha férfi van – azzal sarkon fordultam, elhagytam a hullaházat. A
többiek utánam. Mentünk a kocsink felé, hogy találjunk egy telefont meg
egy bírót a másik végén, aki faxol nekünk egy kivégzési parancsot.
– Mivel csavarta fel így az agyad a doki? – kérdezte Edward.
– Semmivel. Az égvilágon semmivel.
– Akkor minek köszönhetjük a dühödt picsa magánszámot? – érdek-
lődött Bernardo.
– Mert valaki szerepet játszott, Bernardo? Valami kibaszott szerepet
szerinted? – kacagtam fel. A tigrisek pedig boldogan hancúroztak oda-
benn, örültek a haragomnak, még több dühöt akartak, még több érzelmet.
Ki akartak volna bújni a bőrömből. De mennyire, hogy ki akartak!
174
20
A hőség arcul csapott, hirtelen levegőt se kaptam. És ha ez nem lett volna
elég, Edward megragadta a karomat, és magához rántott.
Belebámultam a képébe.
– Jól vagy, Anita?
Rávágtam volna, hogy semmi gáz, ha nem tudom pontosan, hogy Ed-
ward soha nem kérdez feleslegeseket. Ezért átgondoltam, ránéztem a ke-
zére, hogy ugyan engedjen már el.
– Jól vagyok – jutottam végül eredményre. Elengedte a kezem, de a
fejét ingatta.
– Nem, nem vagy jól.
Nyitottam a számat, hogy vitába fogjak, de inkább megpróbáltam ki-
csit józanabbul átgondolni az állást. Próbáltam túllátni a dühömön és tett-
re készségemen. Mire voltam olyan veszettül dühös egyáltalán? Memphis
doki nem tett semmi olyat, de tényleg, amivel kiérdemelte volna a hara-
gomat. Még egy liberális, nagy ügy. Nem ő az egyetlen, aki túlzásnak ér-
zi a természetfeletti törvényt, és szót emel ellene. Ezért még nem lett
volna indokolt így nekiesni.
Szóval, mire is voltam dühös? Jó, ha jobban megkapargatjuk, kicsit
mindig dühös voltam, nálam ez alapállapot, ez visz az úton, ez a kajám-
piám, ezzel működöm úgy, ahogy. És nyilván ezért is tudom már az
ardeur t mások dühével táplálni, hozzám ez az érzelem áll a legközelebb.
Vagyis a kérdést pontosabban úgy kellene megfogalmazni, hogy miért
szemétkedtem egy olyan emberrel, aki erre kicsit se szolgált rá. Ez már
nem volt rám jellemző.
FOGAT FOGÉRT
Ráadásul nagy garral rohantam volna a vértigrisek közé, aminek per-
sze a két saját tigrincsem örült is, végre társaságban lesznek és a többi, de
nem lehet, hogy ez a nagy buzgalom éppenséggel óvatosságra kellene,
hogy intsen? Mert az, hogy eddig nem váltottam alakot, még nem jelenti
százas bizonyossággal, hogy soha nem is fogok, ugye? Eddig egyetlen
embert ismertem, akiben ilyen szép számmal bolyongtak a különböző
szörnyetegek, mind más és más, na ő képes volt alakot váltani, méghozzá
mindig épp annak az állatnak az alakját öltve fel, amiét akarta. Jó, a fa-
zon totál beteg volt mellesleg, de annak talán egyéb okai voltak.
Mi lesz, ha a felszínen ólálkodó tigriseimmel bevonulok egy nagy
csokor igazi vértigris közé? Nagy kérdés. És ha már valamiben ennyire
bizonytalan vagyok, akkor lehet, hogy nem kellene ennyire siettetni ezt a
valamit.
– Kösz, Ed… Ted. Ez rám fért.
– Kicsit nyugodtabbnak tűnsz.
– Mert átgondoltam, hála neked – biccentettem. – Először is vissza-
megyek, és elnézést kérek a dokitól. Utána pedig megkérdezem, hátha
tudja, hol találjuk Randall Sherman főpapnőjét.
– Mert?
Leadtam a beszámolót a pentagrammáról, meg hogy Sherman nagy
sansszal épp varázsolni próbált, amikor a fél arcát letépte a vértigris.
– De a vérállatokkal szemben nem sokra ment volna amúgy sem va-
rázslattal – vetette ellen Bernardo.
– Hát nem.
– De ezt egy boszorka ugyanúgy tudta – zongorázta le az én korábbi
logikámat Edward.
– Mindenképp.
– Vagyis lehetett abban a raktárban valami más is, mint vámpír meg
vérállat – vonta le a következtetést.
– Én is éppen erre jutottam.
– És ha Memphis nem ismeri Sherman papnőjét?
176
LAURELL K. HAMILTON
– Akkor keresünk olyat, aki ismeri. Te hívd Washingtont, indítsd be a
végzések gépezetét. Egyet a vérállatra, aki megölte Shermant, egyet meg
a Város Urához, hogy gond nélkül bejussunk hozzá.
– Ezzel a másodikkal lehet, hogy nem lesz egyszerű. Maxnek elég jók
a kapcsolatai a városban, és ő az egyik alapító tagja a vámpírbarát lobbi-
nak a Fehér Házban.
Ez nekem új volt.
– Ez esetben viszont mindent megtesz majd, hogy együttműködhessen
a rendőrséggel.
– Ő is csak egy vámpír, Anita – mosolyodott el Edward, ahogy szo-
kott. – Neki is van rejtegetnivalója.
– Mert csak a vámpíroknak van? – mosolyogtam vissza.
Erre csak legyintett, fogta a mobilját, és már intézte is a végzéseket,
én meg indultam vissza az épületbe.
Olaf ügetett volna utánam, ha nem állítom meg.
– Te maradj Edwarddal, vagyis Teddel.
– A Vittorio nevű vámpír megfenyegetett. Nem szabadna egyedül
császkálnod, pláne, ha vérállatai is vannak.
Cáfolhatatlan logika.
– Bernardo – szóltam vissza –, te velem jössz.
– Ahogy parancsolod, kis hölgy – vetett egy mélázó pillantást
Bernardo a nagyemberre, de még ez sem tartotta vissza.
– Ezzel többet ne próbálkozz – morogtam neki útban az ajtó felé.
– Ő miért mehet, én miért nem? – kiáltott utánunk Olaf.
Az ajtóból visszanéztem a nagyemberre, már visszakerült az orrára a
mindent takaró fekete napszemüvege, ő lehetett volna a hollywoodi fil-
mek rosszfiú prototípusa.
– Mert tőle nem félek, tőled viszont igen.
– De ha harcolni kell, én jobb vagyok.
– Ezt majd kisakkozzátok valamikor később, fiúk, most mennem kell
bocsánatot kérni.
– Tényleg elnézést kérsz attól a dokitól?
177
FOGAT FOGÉRT
– Tényleg.
– Aki bocsánatot kér, az gyenge.
– Ha előbb tévedtél, és azért kéred, akkor nem. Márpedig én tévedtem
– mondtam, és már a kilincsen volt a kezem, de az istennek se hagyta,
hogy bemenjek.
– Goromba voltál vele, de tévedni nem tévedtél.
– Mi ez a nagy szófosás, Otto? Félsz, hogy nem bírod nélkülem?
Ennyi kellett. Sarkon fordult, és ment. Bernardo sötét, jóképű árny-
ként magasodott mellettem, én meg rájöttem, hogy itt nem a kilinccsel
megyünk be, előbb csengőt nyomunk. Megnyomtam.
– Nem jobb nálam a harcban. A robbanószerekhez jobban ért, azt alá-
írom, és vallatni is jobban tud, de a tényleges bunyóban nem jobb.
– Nem is mondtam, hogy az.
– Csak tisztázni akartam.
Felsandítottam rá, a szívdöglesztő arcára, az a csontozat… a haját egy
fonatban összefogta a tarkóján. Nekem se ártott volna kitalálnom valamit
ebben a hőségben.
– Tudom, hogy jó vagy a bunyóban, Bernardo. Edward nem gyűjt ma-
ga köré olyanokat, akik nem jók.
– Akkor miért nem kedvelsz?
Közben újra meg kellett nyomnom a gombot, mert senki nem sietett
elénk.
– Nincs veled semmi bajom – ráncoltam a szemöldököm.
– De nem is kedvelsz.
Végre kinyílt az ajtó. A rövid hajú, szemüveges Dale jött ki elénk. Be-
engedett, de nem örült. Hát meg is tudtam érteni.
– Valamit itt felejtettek?
– Inkább hoztunk. Tartozom egy bocsánatkéréssel Dr. Memphisnek.
Ez az ügy nagyobb hatással van rám, mint gondoltam.
– Ránk is nagy hatással van – bólintott valamivel engedékenyebben,
és megmondta, merre keressem a dokit.
178
LAURELL K. HAMILTON
– De nem is nem kedvellek – folytattam a beszélgetést Bernardóval.
Lehet, hogy nyelvtanilag ez kilógott volna egy könyvből, de csak így tud-
tam precízen kifejezni, amit gondolok.
– Vagyis közömbös vagy. Nem kedvelsz és nem is nem-kedvelsz. Fu-
ra.
– Miért lenne fura?
Megállt, és széles gesztussal rámutatott, hogy éppen erről beszél. Mó-
rikálta magát.
– Találkoztam már nőkkel, akik nem kedveltek a nyilvánvaló szárma-
zásom miatt. Olyanokkal, akik nem bírtak a munkám miatt. Vannak csa-
jok, akik egyszerűen nem bírják az erőszakot. De te nem tartozol egyik
kategóriába se, téged ez az egész nem izgat.
– Arra vagy kíváncsi, miért nem olvadok el, ha csak rám nézel? – fo-
galmaztam meg. Nem tehettem róla, nem bírtam mosolygás nélkül.
– Ne gúnyolódj!
– Nem gúnyolódom – ingattam a fejem, és próbáltam levakarni a mo-
solyt csak épp elég különösnek érzem a témát egy gyilkossági ügy kellős
közepén.
– Persze, első a meló. És eszembe se jutott volna a téma, ha a nagy-
emberrel nem izzik köztetek ennyire a szexuális feszkó.
– Kicsit se vagyok ráindulva Ottóra.
– Nem sértésnek szántam – tartotta fel megadón a kezét.
– Nem jön be nekem.
– Nem mondtam, hogy bejön neked, csak, hogy izzik köztetek a leve-
gő.
– Szerinted a kettő nem ugyanaz?
– Tedet bírod, és még sincs izzás. Jó, most elkezdtétek ezt az ölelgetős
műsort, de csak Otto miatt – mondta, és amikor ránéztem, keményen, si-
etve hozzátette: – Nyugi, nem foglak beköpni benneteket. Szerintem is
elég para, hogy Otto így nyomul rád. És még azt se vitatom, amit a hely-
színen, a raktárban beszéltetek Teddel.
– Akkor meg mit piszkálódsz?
179
FOGAT FOGÉRT
Két zöld köpenyes nő sétált el mellettünk. Az egyik nem is leplezte,
úgy megbámulta Bernardót. A másik sokkal diszkrétebben csinálta, de
egyikük se vett tudomást rólam. Mintha láthatatlan lettem volna.
Bernardo széles mosollyal kényeztette őket, majd úgy folytatta a beszél-
getésünket, mintha meg se történt volna a kis intermezzo.
– Megszoktad, hogy rád indulnak a csajok – esett le –, és én meg nem.
És ez zavar.
– Ja, hát tudom, hogy felszínes, mint a picsa, de olyan érzés, mintha
észre se vennél, Anita. És nem vagyok ehhez hozzászokva.
– Hat emberrel járok és élek egyszerre, Bernardo.
A hajáig szaladt a szemöldöke.
– Több mint tele a táncrendem, oké? Szóval nincs ebben semmi sze-
mélyes.
– Eszembe se jutott, hogy járhatnánk, Anita, csak azt nem bírom, hogy
észre se veszel – mosolygott kedvesen. – Jó, nyilván nem lenne bajom
némi szexszel, de Ted nyilván végezne velem, és így már sokkal kevésbé
vonzó a téma.
– Komolyan azt hiszed, hogy megölne, ha lefeküdnél velem?
– Nekem bőven elég a dolog lehetősége, ha Tedről van szó.
– Vagyis, ha azt mondom, hogy szép vagy, akkor már dolgozhatunk is
tovább, mintha mi se történt volna?
– De csak ha komolyan is gondolod – felelte kissé sértetten.
– De azt azért látod, hogy ez egy elég női dolog?
– Hiú vagyok, na. Perelj be!
Most én tartottam fel a kezem megadóan. Megálltam, mély levegő, és
alaposan megnéztem magamnak. Az arcával kezdtem. A szeme mélybar-
na volt, szinte fekete, még az enyémnél is sötétebb. A haja fényes és fe-
kete, napsütésben kékes fények cikáztak benne, erre emlékeztem. A bőre
hibátlan, az a kávészín, amit csakis genetikával kaphat az ember, de az
igazi az arccsontja, az orra és a szája volt. Ilyen tökéleteset csakis a leg-
menőbb plasztikai sebészek faragnak a legmenőbb celebeknek, miután
rengeteg pénz utazott egyik bankszámláról a másikra. Még az ajka is
180
LAURELL K. HAMILTON
csókolnivalóan telt volt. A nyaka hosszú és karcsú, oldalán az artéria kí-
vánatosan lüktetett. Széles vállai szépen gömbölyödtek a fehér pólóban,
mellkasa és karjai a konditeremről árulkodtak. A tekintetem lejjebb ha-
ladt, a karcsú derékra és a csípőre. Kicsit elidőztem, és el kellett ismer-
nem, hogy a gatyájában az a domborulat igen ígéretesen domborodik.
Tudtam, mennyivel nagyobb is tud lenni az a domborulat, egyszer láttam
már pucéran is Bernardót. Tudtam, hogy még az én mércéimmel mérve is
méretes, amit pedig én nem osztogattam könnyedén, elég magasan volt
nálam a léc.
Még nem végeztem, folytattam tovább a terepszemlét, lesiklott a te-
kintetem az izmos combokon, míg végül a csizmánál befejeztem, és fel-
néztem megint a szemébe.
– Elpirultál – mosolygott.
– Mert eszembe jutott az az eset a kocsmában.
– Vagyis, hogy láttál meztelenül – vigyorgott még szélesebben.
Na, most kétszeresen is pirultam már. Biccentettem.
– Most boldog vagy? – indultam tovább a folyosón.
– Nagyon – vágta rá elégedetten. Siklott mellettem a levegőben, és hí-
zó májjal nyugtázta a nők pillantását. A férfiakét is zsebre vágta, bár én
azokat elvileg a magaménak tulajdonítottam volna, ám Bernardo tényleg
rendkívüli látvány volt. Megszokhattam már, hogy a férfiak mellett,
akikkel az életemet megosztom, én vagyok a szürke kisegér. Nem volt
újszerű az érzés. Ha zavart volna, nehezen járhattam volna olyan pasik-
kal, mint Jean-Claude… vagy Asher… vagy Micah… vagy Richard…
vagy Nathaniel. Hát igen, Bernardo mellett egészen otthonosan éreztem
magam.
181
21
Miután elnézést kértem a dokitól, megtudtam a papnő nevét. A száma
benne volt a telefonkönyvben. Ahogy ismét kiléptünk a hőségbe, automa-
tikusan pöcköltük is vissza az orrunkra a napszemüveget, mint valami
sci-fi védőszerelést. A gesztus fél nap alatt a részemmé vált, már fel se
tűnt.
Megszólalt valami zene, majd pár másodperc alatt le is esett, hogy ez
az én mobilom. A l0cc-től az „I’m not in Love” ment, de persze nem én
állítottam be csengőhangnak. El kellene már végre olvasnom a használati
utasítást, mert kezd a bugyrom tele lenni Nathaniel humorával.
– Mi ez az új csengőhang, Nathaniel? – szóltam bele a készülékbe.
– Nem a cicusod vagyok, ma petite – búgott bele a vegasi forróságba
St. Louis Városának Ura, az én szerelmem, Jean-Claude hangja. Munka
közben soha nem hívott, vagyis valami nagy dráma lehet otthon.
– Mi a baj? – kérdeztem egyből elszorult torokkal.
Bernardo rám nézett, de én csak megráztam a fejem, és mentem to-
vább a kocsi, Edward és Olaf felé.
– Miért lenne bármi baj, ma petite? – kérdezte, és kihallottam a hang-
jából a haragot, pedig neki a faarc-fahang a munkaköri leírásának a része.
Elvégre vámpír. Lehet, hogy azt állítja, hogy nincs baj, de a hangja kivé-
telesen elárulta. Mivel bármikor képes kiirtani belőle mindennemű ér-
zelmet, most vagy a tudtomra akarja adni, hogy dühös, vagy annyira dü-
hös, hogy már nem tudja rejtegetni. Négyszáz éves korára viszont az em-
ber, bocs, vámpír már elég jól megtanulja moderálni az érzelmeit. Vagyis
az a kérdés, mit vétettem, hogy így berágott rám. Vagy ki vétett és mit,
hogy így berágott.
LAURELL K. HAMILTON
Jaj, hirtelen annyira szerettem volna egyedül lenni. Beszálltam hát a
dzsipbe, a fiúk meg kint ácsorogtak. Én épp fordítva szerettem volna, de
Edward nem engedett, és ha Edward nem enged, annak mindig jó oka
van, tehát nem vitáztam. Ezt már megtanultam. A hosszú élet titka Ed-
warddal nem vitázni, ha valamiből nem enged.
Felkapcsoltam a légkondit, kényelmesen elhelyezkedtem, a három pa-
si meg odakinn tárgyalt valamit nagy elmélyülten. Na.
– Arra ébredek, ma petite, hogy nem vagy mellettem, messze jársz.
– Én se örülök neki – mondtam. Elég volt rágondolni, és már láttam is
magam előtt az ágyban, a lepedők közt fekve, egyik kezében a telefon, a
másikkal Asher hátát cirógatja szórakozottan. Asher még jó pár órán át
holtan hever, de Jean-Claude mindig is magától értetődően ért hozzá a
halott vámpírokhoz is. Jó, ebből a hullaságból fel szoktak ébredni, engem
mégis zavart. Lehet, hogy túl gyakran jártam gyilkossági helyszínelésre?
– Többet is szeretnél látni? – nézett fel, mint aki megérezte, hogy fi-
gyelem.
– Félek, hogy a kelleténél jobban kizökkentene – rángattam vissza
magam a terepjáró temperált levegőjébe.
– Sokan vannak, akik mindenüket feláldoznák, csak hogy kizökkent-
sem őket.
– Haragszol rám.
– Azon munkálkodunk, hogy a vámpírközösség elhiggye végre, hogy
a halandó szolgám vagy, s én a te mestered, nem pedig fordítva, és akkor
te ezt teszed.
– Mit? Végzem a munkám?
Nagyot sóhajtott, s a hangja kikúszott a telefonból, le a hátamon, be a
bugyimba, hogy beleremegtem.
– Az engedélyem nélkül távozol – mondta, de olyan mocskosan hang-
súlyozva az engedély szót, mintha engedélyt az ember csakis az ágyban,
a legforróbb pillanatokban kaphatna.
– Ne csináld ezt, kérlek! Dolgozom, vagy legalábbis próbálnék.
– És nem elég, hogy távozol, még ételt se viszel magaddal.
183
FOGAT FOGÉRT
– Reggel ettem.
– És a holnappal nem is gondolsz, ma petite?
– Itt van Crispin.
– Ó, persze, a kis tigrised – felelte gúnyosan.
– Egy gyilkossági nyomozás kellős közepébe telefonáltál bele –
mondtam erre, a gúnyról tudomást se véve.
– Hálám végtelen, hogy egyáltalán felvetted a telefont.
Jean-Claude-hoz képest elég kisszerűen hangzott, de ő volt az, ő hí-
vott. Nem pontosan értettem, mire megy ki ez az egész, de vele legalább
nem kellett finomkodnom, ő a több száz éves vámpíréletében keményeb-
beket is látott már, mint az én helyszíneléseim.
– Most jövök a hullaházból, ahol Vegas színe-javának maradványait
szemléztem. Ehhez cseppet sem hiányzik most még egy veszekedés.
Megint sóhajtott, s a hangja úgy borzolta végig a bőröm, mintha ott
állna mögöttem, és ráhajolna a nyakamra. A helyére illesztettem a meta-
fizikai pajzsot, bár a mestertől védekezni elég kilátástalan vállalkozás,
hogy úgy mondjam, ő kovácsolta, akkor tolta félre, amikor kedve szoty-
tyant. Most hagyta, hadd védjem meg magam.
– Mi a fasz volt ez? Egy négyszeres gyilkosságot próbálok épp meg-
oldani, kicsit se hiányzik most a játszadozás.
– Bocsáss meg nekem, ma petite. Azt hiszem, belegázoltál az érzelme-
imbe.
– Mivel? – kérdeztem még mindig dühösen, bár belül kezdtem lenyu-
godni. Gyanús, hogy ez a mondat még soha nem hangzott el, Jean-
Claude még soha nem mondta ki hangosan, hogy belegázoltam az érzése-
ibe.
– Azt hittem, hogy változik a kapcsolatunk, hogy fejlődik. És ma arra
ébredek, hogy ugyanolyan bizonytalan talajon állunk, mint bármikor ko-
rábban.
– Én ezt nem is értem – mondtam ki gondolkodás nélkül, amit érez-
tem. – Mármint a szavakat értem, és hallottam is, de hogy mire gondolsz,
azt nem – jutottam ki végül a mondatból. Lehunytam a szemem, a kor-
184
LAURELL K. HAMILTON
mány bőréhez nyomtam a homlokom. Próbáltam egyenletesen lélegezni.
– De halványan van egy olyan érzésem, hogy bocsánatot kellene kérnem.
Csodásan felkacagott. Olyan volt a nevetése, mintha a legintimebb he-
lyeken simított volna meg, s ugyanakkor édesség töltötte el a testem-
lelkem. Nem egyszerűen szexuálisan működött ez a nevetés, hanem min-
den fantasztikusan rózsaszínbe öltözött tőle.
Sóhajtva adtam meg magam. De az én sóhajom csak egy sóhaj volt,
azt nem tanultam el tőle, hogy a hangommal bármit is befolyásoljak.
– Kérlek, Jean-Claude, fejezd ezt be, így nem tudok dolgozni.
– Azt hiszem, csak azt szerettem volna hallani, hogy hiányzom – ne-
vetett sokkal emberibben.
– Hogy bizonytalanodhatnál pont te el? Csak a munkám végzem.
– Csakis te tudsz elbizonytalanítani, ma petite, egyedül te.
– Sajnálom – mondtam, mert nem jutott jobb az eszembe.
– Tudom, hogy komolyan gondolod. Jólesik.
Hogy fogom ezt a beszélgetést befejezni, hogy ne gázoljak bele
megint az érzelmeibe, na, arról egyelőre lövésem se volt. A fenébe! Any-
nyira nem volt jellemző rá, hogy a rendőrségi munkáim közben hívogas-
son. Mélyen reméltem, hogy nem szokik rá.
Hirtelen rájöttem, hogy éppen görcsösen ráhajolok a kormányra, gyor-
san felegyenesedtem hát. És igyekeztem nem Edwardék felé nézni.
– Amikor ébredéskor megtudtam, hogy Vegasba mentél – hallottam
Jean-Claude immár üres hangját –, cselekedni kezdtem. Van egy hattyú-
kakas Vegasban, és Donovan Reece, a hattyúkirály már fel is ajánlotta.
Ha táplálék kell, keresd fel.
– Köszönd meg a nevemben is Donovannek. És neked is köszönöm,
hogy még egy férfival képes lennél osztozni rajtam, bár a minap megbe-
széltük, hogy több nem kerül fel a névsorba.
– Nem az étkezésről van szó, ma petite, hanem arról, hogy valami mi-
att képtelen vagy érzelmek nélküli testiségre. Száz szeretővel se lenne
semmi problémám, ha a szexet csak tápláléknak tekintenéd. Ennél, aztán
185
FOGAT FOGÉRT
már el is felejtenéd őket. De te gyűjtőd a férfiakat, ma petite. Dughatsz
tucatnyi férfival is, de ennyit nem fogadhatsz a szívedbe.
– Ez nekem is dereng.
– Valóban? – kérdezte megint dühösen.
– Csak épp nem megy nekem az alkalmi szex. Sajnálom.
– Egyáltalán nem megy, ez biztos – jött még ingerültebben.
Ötletem se volt, mit kezdjek az indulataival, így aztán eleresztettem a
fülem mellett. Egy kapcsolatban ezt meg lehet csinálni a pasikkal, persze
nem mindig, de jobban bírják az ilyesmit, mint a csajok.
– Megeshet, hogy szükségem lesz egy nem macskafajtára. De olyanra,
amit hordozok. A hattyút nem hordozom.
– Épp most mondom, hogy unom már, hogy mindenféle férfiakat
gyűjtesz, te meg még újabbakra kérsz engedélyt?
Ez most a csajos műsor lesz. Hát remek! Kurvára remek!
– Esküszöm, hogy ha hazamentem, visszatérünk erre a vitára. De most
inkább segíts, hogy haza is tudjak menni.
– Hogyan?
– A vértigrisek néha kicsit túlbuzgóak. Lehet, hogy azért, mert olyan
sokan vannak odabenn – csak egy vértigris támadott meg, mégis öt kü-
lönböző színű fajta lézengett bennem. Hogy lehetséges? Kettőt és köny-
nyebbet. – Farkast nem találtál?
– Egy kósza dög se. A helyi klán retteg, hogy felborítod náluk a ren-
det, ha a közelükbe kerülsz.
– Én?
– Feltehetően náluk is elcsiripelték a madarak, hogy veled a szex kissé
olyan, mint egy vámpírharapás. Elég megízlelni, és máris mindig akarja
az ember.
– Ez nem igaz – vágtam rá, de a szívem rákapcsolt.
– Önmagadat is becsapod, ma petite.
– Ne szólíts így!
– Már évek óta nincs kifogásod az ellen, hogy így szólítalak.
186
LAURELL K. HAMILTON
– Az ellen van kifogásom, ahogy mondod. Hogy haragszol rám, és
próbálod mégis leplezni.
– Haragszom is, mert féltelek. Vittorio már itt, St. Louis-ban is ke-
gyetlenül elbánt mindenkivel, és már én is hallottam a híreket, hogy most
három bevetésit is megölt. És ezek a te bevetési embereid nem könnyen
hullanak.
Erre mit mondhattam volna? Igaza volt.
– Ne haragudj, hogy eljöttem, mielőtt megbeszélhettük volna!
– Hallom a hangodon, hogy igazán sajnálod. Mit mondtál volna, ha fi-
gyelmeztetlek, hogy túlságosan veszedelmesnek tartom, hogy elutazz?
Mit tettél volna, ha azt mondom, nem engedlek el?
– Eljöttem volna akkor is – ismertem be végül halkan.
– Látod? Nem vagy a szolgám. Soha nem is leszel.
– Eddig azt hittem, csak a látszat a lényeg, hogy a többi vámpír azt
higgye, hogy jó kis halandó szolga vagyok. Nem gondoltam, hogy te is
szeretnél megláncolni – tettem hozzá hevesebben, mint terveztem. En-
gem is elkapott az indulat, átmelegített, pedig a körülmények igazán nem
igényeltek volna semmiféle extra meleget.
– Nem így értettem.
– Pedig így hangzott.
– Talán még mindig nem vagyok elég józan, és még mindig remélem,
hogy egyszer tényleg az enyém leszel – mondta reményvesztetten.
– Az meg mi a halált jelent?
Hosszasan hallgatott. Olyan hosszasan, hogy kezdtem rágni a pipát. A
vámpírok nem lélegeznek, szóval, ha telefonon éppen nem beszélnek,
olyan, mintha ott se lennének. Alapvetően megszoktam már ezt, de azért
hasonlóan extrém társalgási helyzetekben engem is kiakasztott.
– A saját embereid kellenek melléd. A saját leopárdod, farkasod és
oroszlánod.
– Nincs is még saját oroszlánom.
– A Rexünk a tiéd lehetne, ha beleegyeznél.
187
FOGAT FOGÉRT
– Aha, a Királynője meg jól utánam eredne, és kiinná a vérem. Talál-
koztam vele, Jean-Claude. Rühelli, hogy egyáltalán lefekszem a pasijá-
val. Ha még ráadásul a hívóállatommá is tenném, azt nyílt hadüzenetnek
venné. Elég profi vagyok, de egy ilyen erős oroszlánnal szemben esé-
lyem se lenne egy fair küzdelemben.
– Akkor intézd úgy, hogy ne legyen annyira fair.
– Ha csalok, akkor a falka összeállhat, és levadászhat. Utánanéztem az
oroszlántörvényeknek, amikor felbukkant az új Regina. Alaposan átgon-
doltam, Jean-Claude, elhiheted.
– Szerinted tényleg megölne, ha erősebb hatalommal bírnál a Királya
fölött, mint ő?
– Mint a huzat. A szemembe mondta, hogy osztozik velem rajta. Hogy
lehetek a szeretője, de ő a felesége. És ő is marad.
– Ezt nem is említetted.
– Oroszlánügy. Az én állataim, nem a tieid.
– Ma petite, ma petite – sóhajtott, de most nem incselkedőn, hanem
megtörten –, mikor tanulod már meg, hogy ami a tiéd, az az enyém is. Ha
valami fenyeget téged, arról tudnom kell.
– Majd beavatlak minden titkomba, ha te is beavatsz a tieidbe.
– Touché, ma petite, elegáns, szép vágás – és megint elragadta az in-
dulat.
– Most meg miért haragszol?
– Igazad van, gyerekesen viselkedem, de elképzelésem sincs, hogyan
segíthetnék. Hogy gondoskodhatnék Vegasban a biztonságodról. Megér-
tesz, ma petite? Több száz kilométernyire vagy tőlem, hogyan védhetné-
lek meg Maxtől és a királynőjétől? A testőreinket nem küldhetem utánad,
mert szövetségi alkalmazottként vagy jelen, és a rendőrök a saját embere-
idet úgysem engednék a közeledbe. Mit tegyek hát, ma petite? Mi a fenét
vársz tőlem? – már kiabált. Szinte soha nem kiabált. A kiborulása segített
nekem megőrizni a hidegvéremet. Még soha nem hallottam a szájából a
fene szót. Tulajdonképpen ijesztő volt, hogy ennyire meg van rémülve
miattam, hogy ennyire félt. Hirtelen én is kezdtem magam nagyon félteni.
188
LAURELL K. HAMILTON
– Nincs semmi baj, Jean-Claude, majd kitalálok valamit. Ne haragudj!
– Miért ne, Anita? – ez már aztán végképp nem volt jó jel. Hogy a ke-
resztnevemen szólít… majdnem olyan ritka esemény, mint a fene szó
használata.
– Sajnálom, hogy ennyire féltesz. Sajnálom, hogy miattam tehetetlen-
nek érzed magad. Sajnálom, hogy itt vagyok, és igazad van, nem lehetek
egyszerre rendőrbíró és halandó szolga. Választanom kell. És amikor a
rendőrség is benne van a buliban, akkor mindenképpen rendőrbíró va-
gyok, vagyis Vittorio jól kitervelte ezt. Sajnálom, Edwardnak igaza lehet:
ez tökéletes csapda a számomra.
– Nem akartam ennyire indulatba jönni, ma petite, de azt látnod kell,
hogy nem csak Vittoriótól kell most tartanod.
– Tudom, hogy ekkora vértigris társaság alapos megpróbáltatás lesz a
saját tigriseimnek.
– Ettől tartok én is.
– Van valami, amit még nem mondtál el Maxről meg a tigriseiről?
– Mondjam azt, hogy már mindent tudsz, ami lényeges?
– Mondd inkább az igazat.
– Nem is olyan régen Max azt kívánta, hogy látogass el hozzá, és fe-
küdj le más vértigrisével is. Tudni szeretnék, hogy csak egyszeri baleset
volt, hogy a veled való együttlétben Crispinnek meg a vörös tigrisnek,
Alexnek megnőtt az ereje. Vagy az ardeuröd az egész klán hatalmát
megnövelhetné.
– Cseppet sem biztos, hogy én tehettem róla. Minden Sötétségek Ki-
rálynője pár napra belém fészkelte magát. A farkasom nem hagyta, hogy
bekebelezzen, de ott volt, bennem volt, és gyanítom, hogy a tigrisek nem
tőlem, hanem tőle nyertek új erőt.
– Meglehet, Max és a királynője azonban szeretne az elméletük végére
járni.
– Azt hittem, rezelnek, hogy elszedem a tigriseiket, ha táplálom belő-
lük az ardeur t. Azt hittem, be vannak rám rágva, hogy Crispin máris úgy
odavan értem.
189
FOGAT FOGÉRT
Jól hitted, mert így is van, csakhogy Maximillian az utóbbi hetekben
szorgalmazni kezdte a látogatást, de legalábbis, hogy elküldhesse hoz-
zánk a tigriseit.
– És ezt mikor szándékoztad megosztani velem?
– Jelenleg éppen nyolc vagy kilenc férfivel osztozom rajtad, ma petite.
Itthon annyi étel áll a rendelkezésedre, amennyit csak akarsz, többen nem
férnek be az ágyadba. Cseppet sem kívánom szaporítani a szeretőid szá-
mát.
– Kérjek megint bocsánatot? – kapott el ettől a hangnemtől a bűntudat.
– Ne, hiszen ez mind az ardeur miatt van, és azt tőlem kaptad. Azért
nem hibáztathatlak, hogy elkaptad az éhségemet.
– És Max vajon miért gondolta meg magát?
– Szerintem Bibiana áll a dolog hátterében. Erről jut eszembe, ma
petite, vésd eszedbe, hogy csakis Max szólíthatja őt Bibinek, másoknak ő
Bibiana vagy Chang-Bibi. Ismerem a stílusodat, és tartok is tőle.
– Ezt az oktatófilmet már tavaly befűzted egyszer, amikor látogatóba
jöttek. A Chang, ha kicsit másként ejtem, a holdistennőt is jelenti. Az ar-
cába nem mondanám, de azért extrán parázok tőle, hogy nem elég neki
tigriskirálynőnek lenni, még istennőnek is hívatja magát.
– Nem ő hívatja magát így, ez egy ősi, öröklött titulus.
– Ha te mondod.
– Én mondom.
– Jó, jó, ügyelni fogok, hogy ne kezdjem becézgetni, ha már ez ennyi-
re kényes topik.
– Az. Hatalmas tigris, és még nagyobb hatalomra vágyik. Ha több tig-
risét is megerősítheti, ahogyan Crispinnel történt, akkor arra harapni fog.
– Crispin csak némi elektromos áramot tud generálni. Ha nincs körü-
lötte semmi fém, akkor csak szikrázik kicsit, de nem nagy ügy. Ezt fegy-
vernek nem nevezném.
– De ő a klán egyik leggyengébb tigrise. A többiek, akiket ajánlgattak,
már nem ilyen kiscicák.
190
LAURELL K. HAMILTON
– Vagyis arra hajt, hogy a többiek még szebben tudjanak szikrázni,
mi? És hátha lehet majd valamire használni.
– Oui.
– És? Nekem mit kellene tenni?
– Ezt nem értem, ma petite.
– Szeretnéd, ha nem táplálkoznék a vértigriseiből, amíg itt vagyok?
– Ez esetben mit fogsz enni?
– Ott a hattyú. Hála neked. És újabban a haraggal is elég jól eltelek.
– Az mindenképpen okos dolog lenne, ha csak Crispinnel táplálkoz-
nál.
– Igyekezni fogok.
– Ebben tökéletesen biztos vagyok, ma petite.
– Kösz.
– Ez az igazság. Nem mindig értek egyet a választásaiddal, de abban
nem kételkedem, hogy mindig nagyon igyekszel. Hogy megfelelj. És ezt
értékelem.
– Sajnálom, hogy nem értesz egyet. Azért annak örülök, hogy látod
bennem az igyekezetet.
– Ez a legkevesebb.
– De ha mégis úgy hozza a helyzet, részedről nem gond, ha más tigris-
sel is összejön. Ha muszáj, úgy értem. Mármint, nagyon elbillenti a
tigrisklánok közötti egyensúlyt, ha a fehéreknél hirtelen több ilyen
Crispin-féle übertigris akad majd?
– Okos kérdés, ma petite, de én még okosabbat tudok.
– Ki vele.
– Tényleg lefeküdnél idegenekkel?
– Passz. Még nem találkoztam velük.
Elnevette magát, végre megint kedvesen, simogatón.
– Ez mennyire jellemző rád, ma petite!
– De ez az igazság. Ha Maxet meg a nejét boldoggá teszi, ha össze-
fekszem pár tigrisével, és jobb szemmel néznek majd rám, végül is, nem
olyan nagy áldozat.
191
FOGAT FOGÉRT
– Az erőszakban mindig is nagyon gyakorlatias, mondhatni könyörte-
len voltál. Lehet, hogy végre a hálószobában is gyakorlatiasabbá válsz?
– Nem vagy itt, hogy vigyázz rám, kénytelen leszek bevetni, amit tő-
led tanultam, hátha úgy könnyebben megvédem majd önmagam.
– És mit tanultál tőlem?
– Hogy a szex csak egy a fegyvertárban. Nem jobb és nem rosszabb,
mint egy pisztoly.
– És ezt csak mondod, vagy el is hiszed?
– Én nem. De te igen.
– Veled szemben soha, ma petite, soha.
– Nem igaz, amikor először találkoztunk, próbáltál elcsábítani.
– Minden férfi igyekszik elcsábítani a nőt, aki megtetszik neki.
– Lehet. De azt is tőled tanultam, hogy egy kis szex még jobb a halál-
nál.
– Milyen bölcs, ma petite.
– Azért fel a fejjel, Jean-Claude, ha a vértigrisek benne vannak a gyil-
kosságban, könnyen lehet, hogy Maxék is hunyok. És itt rendőrök hullot-
tak, szóval, ha bebizonyosodik a bűnösségük, megölhetem őket, a tör-
vénnyel a hátam mögött, rendőrbíróként, nem a halandó szolgádként.
– Charleston Vámpírurát már megöltük, és a saját emberünket ültettük
a helyébe. Ha még egy városban megtesszük ugyanezt, esetleg magunkra
vonjuk a vámpírtanács figyelmét, és okát látják majd, hogy megfegyel-
mezzenek bennünket.
– Hogyan?
– Tudod, hogy nem egy ellenségünk van a tanácsban.
– Na, ezt nehéz lenne elfelejteni.
– Ráadásul Max és Bibiana halála nagy űrt hagyna a vegasi hatalmi
struktúrában.
– Az talán már nem a mi dolgunk.
– Persze, ha nincs választásod, és valóban benne voltak a rendőrgyil-
kosságokban. Ha azonban elkerülhető, hogy ilyen zavar támadjon, akkor
el kell kerülni.
192
LAURELL K. HAMILTON
– Ezt majd szem előtt tartom.
– Azért ne habozz, ma petite, a munkádban ne bizonytalanodj el. És
tégy meg mindent, hogy biztonságban visszatérhess hozzám!
– Úgy lesz.
– És megpróbálod… hogyan is mondjátok, befeketíteni Maxet meg a
királynőjét?
– Nem, azt nem. De azért maszatolhatunk kicsit.
– Az ebben a konkrét esetben mit jelent?
– Azt, hogy alakulhat úgy, hogy van elég bizonyítékunk a kivégzé-
sükhöz, aztán utólag kiderülhet, hogy tévedtünk. A törvény előtt ettől
még tiszta maradok.
– Tényleg?
– Aha.
– Ezek a ti kivégzési parancsaitok meglehetősen rémisztő iratok lehet-
nek.
– Egy ügyvéd egyszer szimplán gyilkolási jogosítványnak nevezte
őket.
– Légy olyan gyakorlatias, amilyen gyakorlatiasság csak szükségelte-
tik, ma petite. Üzleti okokból küldök embereket Vegasba.
– Milyen üzlet?
– Az üzlet nem áll meg.
– De milyen?
– Max szeretné néhány táncosunkat szerződtetni a műsoraihoz.
– Azt tartsd észben, lehet, hogy Vittorio már otthon is figyeltetett.
Megeshet, hogy tudja, ki áll közel a szívemhez. Ne küldj ide lehetséges
túszokat, Jean-Claude. Bárkit küldesz is, olyan legyen, aki tud vigyázni
magára.
– Gondosan választok majd, ma petite.
– Mikor érnek ide?
– Legkésőbb holnap reggel.
– Jó. De én még ma este elmegyek a tigrisekhez. Sötétedés előtt. Egy
felhőkarcolóban laknak, vagyis Max nem tud a segítségükre lenni sötéte-
193
FOGAT FOGÉRT
dés előtt, először egyedül beszélhetek a királynővel. Mivel a hívóállata,
nappal ő sem olyan erős.
– Ne feledd, a sakkban a királynő sokkal erősebb, mint a király.
– Én aztán tudom, hogy egy nő is lehet veszélyes, Jean-Claude – ne-
vettem el magam.
– Néha azért hajlamos vagy nem tudomásul venni, hogy nem te vagy a
legveszélyesebb nő a szobában.
– Arrogánsnak tartasz?
– Ez egyszerűen az igazság. Jet’aime, ma petite.
– Én is szeretlek.
Letette, és jól is tette, mindent megbeszéltünk, még ha ott motoszkált
is bennem a kósza gyanú, hogy nem mondott el mindent, amit el akart
mondani. Szerettem Jean-Claude-ot, ahogy Ashert is, és mégis hiányzott
a saját házam. Hiányzott, hogy Micah-val és Nathaniellel éljek együtt az
otthonunkban. Az is rossz volt, hogy Jean-Claude-dal se lehetek már sose
kettesben, mert Asher vagy valaki mindig velünk volt, mert rájöttünk,
hogy valaki beférkőzött közénk, valaki kémkedik utánunk. De lehet,
hogy csak a pletyka miatt hittük ezt, a vámpírok imádják a pletykát. Az
ember azt hinné, hogy a hosszú-hosszú életük során leszoknak a világi
hívságokról, bölcsekké válnak, valóságos filozófusokká, és tényleg akad
is köztük néhány elmélyültebb elme, de a nagy átlag ugyanolyan, mint az
emberek nagy átlaga, azzal a kis kitétellel, hogy rettentően hosszú ideig
élnek. A pletykát ugyanúgy imádják. És biztosítanunk kellett, hogy a
pletykák arról szóljanak, hogy Jean-Claude iszonyatosan sok időt tölt a
pasikkal, így hát hirtelen soha nem lehettünk már magunkban. És mással
se lehettem egyedül, pedig hiába szerettem minden pasimat, az se ártott
volna, ha külön-külön is velük lehetek. Mondjuk logisztikailag se egysze-
rű menedzselni, ha az ember ennyi pasival jár. Nehezen jut idő az egye-
düllétre. Pláne a totálisra, hogy csak én vagyok magammal és pont. Na,
ez aztán tényleg fehér holló lett az életemben. Odáig jutottam, hogy már
csakis akkor maradtam magamra, amikor egyik munkahelyemről autóz-
194
LAURELL K. HAMILTON
tam át a másikra. Ezen valahogy változtatni kellett. De hogy pontosan
hogy?
Ezen azonban nem ma fogok agyalni, mert ma sorozatgyilkost kere-
sek. Ott volt a listámon a wicca papnő és a vegasi vértigrisek királynője,
hoppá, miket beszélek, a tigrisek Changja. A tigrisekhez nem ártott minél
korábban, lehetőleg még világosban odaérni. Voltak tehát egyértelmű
céljaim és időbeli korlátaim. Ha egy ennyire borzalmas gyilkossági nyo-
mozás egyszerűbb és tisztább ügy, mint a szerelmi életem, akkor valami
nagyon nincs rendben. A gond csak az, hogy lehetne visszaállítani a ren-
det, és egyáltalán, mi romlott el? Csak azt tudtam egyelőre, hogy a bol-
dogságom messze nem totális, ahogy néhány pasimé sem. És kezdtem
ráébredni, hogy a boldogtalanok sorába beállt Jean-Claude is. Nem túl
fényes.
Kiszálltam a kocsiból, és intettem a három kollégának. Elindultak fe-
lém, és egyértelműen lerítt a képükről, hogy ők is összebalhéztak. Király-
ság, kezdődhet a csoportos duzzogás!
195
22
Edward nemes egyszerűséggel megmondta Olafnak, hogy húzzon el a
közelemből, végleg. Erre Olaf nemes egyszerűséggel azt felelte, hogy ha
Edward nem húz engem, akkor ne pofázzon bele. És mivel Edwardnak
meg se fordult a fejében, hogy a kérdésben hazudjon, Olaf szabad prédá-
nak tekint. Ami fura: ha Edward nője vagyok, akkor elfelejt, ha nem, ak-
kor a másik hímnek semmi köze, mit tesz ő. Annak azért örültem, hogy
Edward nem hazudott, mert én se tudtam volna hazudni a témában, szó-
val már itt megbukik a dolog. Másrészt meg, ha visszajut Donnához, ösz-
szetörik szegény nő szíve, a gyerekek meg… Peter, Edward mostohafia
többet szóba nem állna se vele, se velem. Az egész olyan dupla-triplán
freudi volt.
Jó hír volt viszont, hogy a bírósági végzések szinte már úton is vannak
felénk, Edward megadta a helyi rendőrkapitányság faxszámát.
– Tuti, hogy volt már dolgod Vegasban korábban is.
Nem is tagadta, de nem mesélt.
És erre leesett valami, nagy csengés-bongással, benn a fejemben, és
legszívesebben kerestem volna egy falat, hogy verhessem is bele, mert
annyira evidens lett volna.
– Ismerted a helyi hóhért?
– Igen – mondta Edward, csak így. Hogy igen.
Próbáltam valamit kiolvasni az arcából, de nem ringattam magam ab-
ban a hitben, hogy ha nem lenne rajta napszemüveg, a szeme mindent el-
árulna. Edwardnak soha semmit nem árult el a szeme.
– Kedvelted?
– Értette a dolgát.
LAURELL K. HAMILTON
– Csak értette?
– Kötötték a szabályok. Jobban, mint téged vagy engem. És ez kicsit
blokkolta – mondta par excellence érzelemmentes hangon.
– Vagyis ismerted a hullákat is, akiket az előbb láttunk.
– Csak Varázslót – rázta meg a fejét.
– Varázslót? Az melyik volt?
– Randy Sherman.
– Az előbb láttál a hullaházban, a platnin egy pasit, akivel korábban
együtt dolgoztál, ismertél, és még csak… – néztem bele az arcába. Keres-
tem a megfelelő szót. – Meg se érintett?
Nem volt épp precíz kérdés, de kijött.
– Ilyet is csak nő kérdezhet – mormolta Olaf.
– Ez tény – helyeseltem. – Mit csináljak, nő vagyok, kijött. Engem
megrázna, ha olyan ember feküdne előttem a boncasztalon, akit ismer-
tem. Még így ismeretlenként se volt jó érzés. Folyton eszembe jutottak a
St. Louis-i bevetésiek, akiket ismerek, és akik ugyanilyen nagyok és erő-
sek, és ugyanez a munkájuk, és akár ők is fekhetnének itt.
– Az azért jobban felzaklatott volna – mondta Edward –, de a munká-
dat akkor is csak végeznéd. Te ráadásul hatékonyabb is vagy, amikor fel-
zaklat valami.
– Ez most bók?
– Azt vágom, hogy kicsit kiakasztott a reakcióm, vagy annak a hiánya,
Anita, de látnod kell azt is, hogy elég sok ismerősömet láttam már kite-
rítve. Az ember egy idő után megszokja. Vagy átkéri magát irodai meló-
ra. Én kiütést kapok a papírmunkától.
Legszívesebben a képébe ordítottam volna. Hogy azért Donna meg a
srácok nagyon is érdeklik, és én is, arra meg mertem volna esküdni, de el
kellett ismernem, hogy olyan sokat nem tudok még róla. Edward talán
örökre rejtély marad, egy félig csukott könyv, bármennyire is megismer-
jük egymást.
– Nem kell ezt túlragozni – hümmögött Bernardo.
197
FOGAT FOGÉRT
– Ez meg mit akar jelenteni? – csaptam le rá, mert igazán jól jött vol-
na, ha valaki máson tölthetem ki a haragom, nem Edwardon.
– Hogy ne legyél már ennyire csajos. Rántsd elő a faszit magadból,
tudom, hogy ott lapul benn, és az nagyon tökös tud lenni, de ha most el-
kezdesz csajoskodni, és Edwardon lovagolni, akkor nehezen jutunk
előbbre. Vakon kell bíznod benne, nem aggódni az érzelmei miatt. Az
most nem lenne pálya.
– Vakon bízom is benne.
– Akkor meg hagyd a francba a témát.
– Úgyse érteném meg, mi? – fordultam végül vissza Edwardhoz.
– Nem hiszem.
– Oké – legyintettem el magamtól a témát akkor legyen végre valami
hasznunk.
– Ha megkapjuk a parancsot, és azzal indulunk a dolgunkra, a beveté-
sieknek is jönni kell velünk. Vegasban ez a protokoll, nincs kivétel – fi-
gyelmeztetett még mindig üresen kongó hangon.
– De egyelőre nem vadászunk senkire. Egyelőre nyomozunk, gyűjtjük
az infót. Mindketten biztosra vesszük, hogy Max túlságosan is konfor-
mista ahhoz, hogy belekeveredjen valami rendőrgyilkos ügybe.
– Egy: ha a kezünkben a parancs, bárhová megyünk is a városban, egy
lépést se tehetünk a kommandó nélkül. Szó szerint. Kettő: Maxnek remek
kapcsolatai vannak, vagyis a rendőrség nem fogja hagyni, hogy kivégzési
paranccsal a zsebünkben, felügyelet nélkül rátörjünk a feleségére meg a
családjára.
– Azt hiszik, berúgjuk az ajtót, és lövöldözni kezdünk, vagy mi? – fa-
kadtam ki, és Edward nagyon komolyan nézett rám. Az utóbbi negyedóra
legérzelmesebb pillantása volt. – Mi? Ennyire rossz a hírem?!
– A rendőrök általában jelvényes fejvadásznak tartanak bennünket –
biccentett helyette Bernardo. – És a rendőrök nem csípik a fejvadászokat.
– De nem biztos, hogy Grimes meg a haverjai előtt szívesen kimon-
dom ugyanazokat a dolgokat.
– A hadnagy nagy valószínűséggel nem lesz ott.
198
LAURELL K. HAMILTON
– Tudod, hogy értem, Edward.
– Majd igyekszünk lefoglalni az embereit.
– Ha ütni nem üthetek – figyelmeztetett Olaf –, akkor nem sok hasz-
nomat veszitek majd a lefoglalásban.
– Majd úgy kalkulálunk – nyugtattam meg.
– Én bedobom magam – vigyorgott Bernardo –, bár hölgyekkel sokkal
egyszerűbb lenne a program.
– Megpróbálom elintézni, hogy kicsit magadra maradhass velük –
igyekezett komolyra fordítani a szót Edward.
– Már az is baj, ha az ember őszinte? – háborgott Bernardo. – Amúgy
meg, mibe, hogy a bevetésiek rágyógyulnak Anitára?
– Miért pont énrám?
– Lorenzo tiszthelyettes barátnője a bevetésiek titkárnője. Tényleg
százharminc kilóval egykezes bicepszeztél?
– Egy fenét – próbáltam nem elkapni a tekintetem.
– Akkor?
– Két kézzel nyomtam ki.
Már Edward és Olaf is engem bámult.
– Mi a francnak hívtad fel magadra a figyelmet? – érdeklődött Ed-
ward.
– Ismered őket. Figyelj, ha nem ismernél, elindulnál velem egy vám-
pírvadászatra?
– Szövetségi rendőrbíró vagy, Anita. Ez a feladatunk, nekik meg az,
hogy biztosítsanak bennünket.
– Meg kellett nyugtatnom őket, hogy nem leszek senki hátán púp –
ráztam meg a fejem. – És a súlyok kézre estek, így volt a legegyszerűbb.
– És azt hogy magyaráztad meg, hogy a tested háromszorosát a leve-
gőbe tudod emelni, és nem buksz vele orra? – kérdezte szinte undorodva.
– Nem kell ez a hang, Edward, vagy Ted, vagy akárhogy nevezed is
magad. Fogalmad sincs, milyen egy lánynak. Hogy állandóan bizonyíta-
nod kell. Idővel beleun az ember.
– Hogy magyaráztad meg?
199
FOGAT FOGÉRT
– Elmondtam az igazat.
– Vagyis? – tolta fel két ujjal a napszemüveget az orrán, hogy meg-
dörzsölje a szemét.
– Hogy különböző likantrópiákkal vagyok fertőzött. Grimes olvasta az
aktámat, Edward, abban amúgy is minden benne van. A philadelphiaiak
kiszúrtak, amikor túléltem egy koponyatörést, és egy hét alatt felálltam
belőle.
– És nyoma sincs.
– Nincs, ahogy annak se, amikor St. Louis-ban felhasította a hasfala-
mat a vértigris. Láttad Peter sebeit, ugyanaz a téma volt, ugyanattól a
dögtől. Gyakorlatilag kibelezett – húztam fel a pólómat a hasamon, hogy
lássa a hibátlan, sima bőrt. – Már hiába is játszanám a mezei halandót.
200
23
Mintha a hisztérikát Edwardra hagynák, Bernardo és Olaf közben arrébb
oldalaztak, kezelje, ahogy tudja. Nem véletlenül volt ő a főnök. Mindig
rálapátolta mindenki a szart.
– És jól vagy? – kérdezte váratlanul.
Annyira meghökkentett, hogy be se gurultam, csak elkerekedett a
szemem.
– Most ez meg hogy jön ide?
– Hogy jól vagy-e. Olyan, mintha ki lennél borulva.
– Hát nem is értem. Egy sorozatgyilkos idegen testrészeket küld pos-
tán a munkahelyemre, Grimes hadnagy gyakorlatilag megkérdezi, Jean-
Claude halandó szolgája vagyok-e, a jelvényemet simán elvehetnék a
vérlaborom miatt, de egyelőre mindenki hallgat, mint szar a fűben. Hó-
napok óta a Cirkuszban élek az összes pasimmal, és hiányzik az ottho-
nom, hiányoznak a holmijaim, hiányzik, hogy néha egyedül lehessek
Nathaniellel és Micah-val. Hiányzik, hogy bárkivel is egyedül maradhas-
sak végre. Kurvára rengeteg pasi van az életemben, és tippem sincs, hogy
változtathatnék ezen.
– Tőlem ne kérj érzelmi tanácsokat, Anita.
– Talán nem fogok – mosolyodtam el a felvetés abszurditásán.
– Mellesleg nem te vagy az egyetlen természetfeletti rendőrbíró, akit
munka közben támadás ért. Szerintem addig nem kekeckednek veled,
amíg nem váltasz alakot, és így nem lehet bíróság előtt is rád bizonyítani,
hogy veszélyezteted a munkatársaid életét. Szerintem félnek, hogy bepe-
relnéd őket. Azt nyilván senki se szeretné, hogy te legyél a próbaesetük,
aki bíróságra megy, hogy megtarthassa a jelvényt.
FOGAT FOGÉRT
– Nem mindegy nekik, ki az?
– Majdnem. Csak ne te legyél. Nő vagy, csinos, törékeny. Ideális ál-
dozat a világ szemében, akit elintézett a gonosz kormányzat.
– Egy fenét vagyok én áldozat, Edward – ráncoltam a homlokom.
– Én tisztában vagyok vele, te is, de a sajtó már nem.
– Vagyis, ha pasi lennék, már rég elvették volna a plecsnim?
– Nem száz százalék, de nagy segítség neked most, hogy lány vagy.
És ezen ne húzd fel magad, örülj.
– Jó, legyen, mindegy már, hogy baszná meg mindenki – csóváltam a
fejem. – Szerinted a bevetésiek tényleg mindenhová velünk akarnak majd
jönni?
– Amíg érvényes bírósági végzés ügyében járunk, mindenképp.
– Akkor felesleges is elbumlizni a tigrisekhez. A bevetéseikkel a nya-
kamban nem fogok tudni rendesen beszélni velük.
– Most elmehetünk a papnőhöz, de sokáig nem kerülhetjük Grimes-t.
– A picsába!
– Az esetek többségében azért nem rossz érzés a plusz tűzerő és tech-
nológia az oldalunkon. Csak épp nekem, neked meg Ottónak néha zavaró
a jelenlétük, mert annyi mindent kell titkolnunk előttük. Neked ott a sok
misztika meg az érzelmeid, nekünk meg a gyakorlati dolgaink.
– Én is elég gyakorlatias tudok lenni, Edward.
– Ted, Anita. Gyakorold kicsit, és szokd meg végre!
– Legyen akkor Ted. De a gyakorlatiasságom is elég meglepő tud len-
ni idegenek szemében – mély levegőt vettem, kifújtam. Annyira felesle-
gesen pazaroltuk a levegőt. – Menjünk a papnőhöz, legalább az illúziója
legyen meg, hogy hasznosan töltjük az időt. Amíg a parancs meg nem
jön.
Bernardo és Olaf ismét ott álltak mellettünk. Nem vettem észre, mikor
szivárogtak vissza, ami nem sok jót jelent a munkaállapotom témájában.
Lehet, hogy nem vagyok a topon?
– Olyan letört vagy, kislány – csacsogott Bernardo. – Csúnya volt a
halhatatlan pasid a telefonban?
202
LAURELL K. HAMILTON
– Ne szólíts kislánynak, bébinek meg a többi szarnak! Ne édelegj ve-
lem!
Bernardo csak megadóan széttárta a karjait.
– Csalódást okozott a vámpír szeretőd? – kérdezte Olaf ezerszer ko-
molyabban. Hát nem tudom, ő vagy Bernardo volt-e jobb.
– Nem tartozik rátok Jean-Claude meg a viszonyunk, oké?
Csak rám nézett, és még a napszemüvegén át is éreztem kellemetlen,
súlyos tekintetét.
– Mi van?
– Rá se ránts, Anita! – lépett kettőnk közé Edward, hogy ne is lássam
Olaf fejét. – Most elmegyünk Sherman papnőjéhez, mire visszaérünk,
megjönnek a parancsok. És ha úgy fordul, majd gondunk lesz a rendőrsé-
gi kíséretünkre is.
Most jöttem csak rá, hogy Edward talán nem látja egészében, milyen
gondjaink támadhatnak a vértigrisekkel. A másik két pasi orrára viszont
nem szívesen kötöttem volna a személyes ügyeimet.
– Beszélnünk kellene, Edward.
– Beszélj!
– Csak te meg én.
– Az előbb is már csak te meg ő beszéltetek – duzzogott Bernardo.
– Nem igaz, az előbb felhúztam magam, ti meg Ed… Tedre hagytátok
a hisztis picsát, hogy boldoguljon, ahogy tud. Most viszont magánjellegű
problémákat kellene megbeszélnem vele.
– Mi biztosítunk benneteket. Jogunkban áll ismernünk a részleteket –
szívózott Bernardo.
– Az lesz, hogy elmondom Tednek, és ha ő azt mondja, hogy rátok is
tartozik, akkor elmondom nektek is.
Nem ujjongtak ennek a verziónak, de amikor kiderült, hogy ők ülnek
be a légkondis kocsiba, mi meg maradunk kinn, Bernardót már nem any-
nyira izgatta az ügy. Olafot még a légkondi se hatotta meg, ő elégedetlen
fejjel mászott be a hátsó ülésre, mert az lett mondva neki.
203
FOGAT FOGÉRT
Aztán kettesben maradtunk az agyat lágyító, lankadatlan sivatagi nap-
sütésben, és elmeséltem Edwardnak a dolgok állását arról, hogy egyszer
balesetileg megnöveltem Crispin erejét, és most Max meg a királynője
kisütötték, hogy mi lenne, ha még több tigrisükkel összefeküdnék.
Edward lekapta a kalapját, felitatta a nedvesség egy részét belőle, és
visszanyomta a fejébe.
– Neked aztán bizarr problémáid vannak.
– Ez reklamáció?
– Puszta kijelentés, semmi több.
– Most már tudod, amit én is. Szerinted mennyiben tartozik ez rájuk?
– intettem a fejemmel a kocsi felé.
– Részben. Kis részben.
– Annyit mondasz el nekik, amennyit szükségesnek és jogosnak érzel.
– És ha mindent elmondok?
– Azt is nyilván okkal teszed. Bízom benned.
Bólintott, és megindult a kocsi felé.
– Jussunk végre árnyékba. Útban a boszorkányhoz beszámolok nekik
arról, amiről muszáj.
– Wicca főpapnő. Nem minden wicca hívő szereti, ha boszorkánynak
nevezik.
– Ezt észben tartom.
– Nem mintha eddig nem tudtad volna.
– Azt tudod, hogy ha tényleg lenne köztünk valami, Olaf leszállna ró-
lad? – mosolygott rám.
– Ez most nem valami javaslat akart lenni, ugye? – vontam össze csú-
nyán a szemöldökömet.
– Nem gyakorlati, az nem. Donna soha nem bocsátaná meg se neked,
se nekem, Petert meg egyenesen összezúzná. És nem mellesleg, az egész
olyan… – látszott, hogy a megfelelő szót keresi –, helytelen lenne.
– Mintha a saját tesóddal, mi?
– Olyasmi – bólintott. – Mert nem amiatt kedveljük egymást.
– Javaslat?
204
LAURELL K. HAMILTON
– Mennyire áll közel hozzád ez a Crispin nevű tigris?
– Mint Ádámhoz Éva.
– Domináns? – somolygott a megfogalmazáson.
– Kicsit sem – csóváltam a fejem.
– Akkor Olaf nem fog lekopni. Olyasvalaki kell, akit Olaf tisztel.
– Ebben nem segíthetek. Hékás – tettem hozzá döbbenten –, hiszen azt
tudja, hogy Jean-Claude-dal élek. Meg Micah-val és Nathaniellel. Ők
nem elég jók neki? Egyedül te?
– Ja, mert olyan férfiakat nem vesz semmibe se, akik akár buzik is le-
hetnek.
– Mondjuk cuftig van előítélettel, az fix. De mind lefekszenek velem,
elsősorban velem. Ettől lesznek Otto szemében kislányok vagy mi?
– Nincs semmi különös Ottóban, a legtöbb ember hasonlóan gondol-
kodik. Aki biszex, az nekik már buzi – hirtelen elvigyorodott, előbukkant
belőle a kedélyes Ted Forrester. – Ez persze a csajokra nem áll, mert hiá-
ba, hogy két csaj csinálja, oda mindig be lehet illeszteni gondolatban egy
pasit, és kész a tökéletes fantázia.
– De ugye te nem így gondolod.
A vigyor kissé kicsorbult, Edward kikukkantott alóla.
– Nyüzsögnek körülöttünk a zsaruk, Anita, amíg itt vagyunk, addig
nem lehetek önmagam. És Ted szerint a leszbik olyan csajok, akik még
nem találták meg az igazit – tért vissza a vigyor.
– Szívesen bemutatom ezt a Tedet Sylvie barátomnak meg a csajának.
Elhiheted, egyikük sem érzi hiányát semmiféle pasinak az életük egyet-
len szegletén sem.
– A magunkfajta régi vágású srácok nem élhetnek a jól bevált illúzióik
nélkül – már a keze a kocsi kilincsén volt.
– Te aztán pont annyira vagy régi vágású srác, mint én… Ted.
– Amíg a bevetésiek velünk vannak, Ted maradok, Anita.
– A picsába – meredtem rá.
– Nem csak neked kell vigyáznod, ha közönségünk van, de nem ám –
bólintott.
205
FOGAT FOGÉRT
– És vajon az, hogy a rendőrség jelenlétében folyamatosan hazudoz-
nunk kell, nem azt jelenti, hogy nem vagyunk elég jófiúk?
Kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, amit normális esetben, ha nem
ül odabenn Olaf, nem hagytam volna. Így nem ártott a nagyembernek az
illúzió. Ahogy beültem, egészen a nyakamba hajolt, úgy suttogott a fü-
lembe, mintha édes semmiségekkel incselkedne. Ezt is Olaf miatt csinál-
ta.
– Soha nem is voltunk jófiúk, Anita. Mi azok vagyunk, akikre szükség
van.
Beültem, és a visszapillantóban láttam, hogy azok ketten mögöttem
azon tanakodnak, vajon mit sutyoroghattunk Edwarddal. Képtelen voltam
mosolyogni, pláne nem olyan könnyedén és kacéran, ahogy Edward.
Gyorsan visszahúztam a szememre a napszemüveget, legalább a pillantá-
som ne áruljon el, és a hallgatásommal hazudhassak azoknak, akik elvi-
leg a segítőtársaim a bajban.
Hazudtam a rendőröknek, hazudtam a saját embereinknek. Egyedül
Edwardnak nem hazudtam. Vicces, hogy ez mindig így alakult, amikor
együtt dolgoztunk. Előadott egy verziót, mely szerint a vértigris királynő
szeretne összehozni az egyik tigrisével, hogy szorosabbra vonja a vi-
szonyt Vegas és az én Városom Ura között. És ez még csak nem is volt
hazugság, ha nem is a teljes igazság. Én csak bámultam végig magam
elé, bele a napszemüveg fekete lencséjébe.
Edward megfordult ültében, hogy mindannyian lássuk.
– Úgy intéztem, hogy itt adják le nekünk a végzéseket, a parkolóban.
Míg várunk, csacsoghatunk.
– Csacsoghatunk? – kérdezett vissza Olaf. Egy merő gyanakvás volt a
hangja.
És ekkor Edward mindenféle bevezető nélkül belevágott a kellős kö-
zepébe.
– Anitának van egy szeretője a vértigrisek közt. Valószínűleg kedve-
sen fogja fogadni, és ebbe nem kellene beleavatkoznunk.
– Mennyire kedvesen? – érdeklődött Bernardo.
206
LAURELL K. HAMILTON
– Fogalmazzunk úgy, hogy Crispin kissé… lelkes – nevettem el ma-
gam.
– Mennyire lelkes? – kérdezte most Olaf, az ő hangja nem volt lelkes.
– Tudjátok, srácok, táplálnom kell az ardeur t – fordultam én is hátra
ültömben. – Feltehetőleg Crispin lesz a kaja ma este vagy holnap reggel.
– Milyen értelemben? – ez persze Olaf volt.
– Szex értelemben, Olaf. Nekem a szex a táplálék.
– Vagyis igazak a pletykák? – ámult Bernardo. – Tényleg szukkubusz
vagy?
– Ja, olyasmi.
– Csak azért, hogy táplálkozz, nem kell a szörnyetegekig rohanni –
vetette fel Olaf.
– Crispin már tudja, hogy megy ez. Már csinálta.
– Örömmel kitanulom én is – kacérkodott Bernardo.
– Nem. Ha valaki táplálja, az én leszek – jelentette ki Olaf.
– Ismerem az elképzelésedet a szexről, Olaf – ingattam a fejem –, és
attól tartok, nem élnék addig, hogy tápláljam is az ardeur t.
– Figyelnék. Érted megtenném.
Megnéztem magamnak a napszemüveg mögött rejtőzködő kifejezéste-
len arcát. Felfogtam, hogy épp szexre ajánlkozott, méghozzá az erőszak-
ról lemondva, ami Olafnál hatalmas lépés lehetne, de valahogy nem sze-
rettem volna én lenni az, akivel megteszi ezt a hatalmas lépést. Edwardra
néztem, hátha tudna segíteni.
– Tényleg csak szexelnél Anitával? Nem akarnád kikötni, feldarabol-
ni, meg a többi hasonló?
– Megpróbálnám – bólintott Olaf.
Edward megnyalta az ajkát, nyilván ideges lett.
– Azt hittem, neked a szex egyet jelent az erőszakkal.
– De miatta megpróbálnám – ismételte Olaf – Az ő kedvéért.
– Segíts, Edward!
– Nagyon nagy lépés lenne ez Olafnak, Anita. Nem is tudod, mekkora.
– Van némi fogalmam, de…
207
FOGAT FOGÉRT
Edward lejjebb tolta az orrán a szemüveget, és belenézett a szemembe.
És akkor leesett, láttam a tekintetében a figyelmeztetést, hogy ezt most el
ne szúrjam. Hiszen mennyivel kellemesebb lehetett volna az életem, ha
Olaf tényleg csak normál szexre hajtana nálam, és nem akarna a legújabb
sorozatgyilkos zsákmányának tekinteni. Azért az előbbi jóval kisebb és
kezelhetőbb rossz, hacsak nem zúzom darabokra a szép álmait.
– Nem is tudom, mit mondhatnék erre, Olaf Nagyon hízelgő… és na-
gyon ijesztő is az ajánlat – nyögtem ki végül. Igazából csak az ijesztő
rész volt igaz, de nem akartam, hogy azt higgye, elutasítom az elképzelé-
sét, hogy vele lehetne normálisan is szexelni, mert akkor idővel hátha ta-
lál magának egy másik szerencsés hölgyet, akinek tényleg udvarolhat eb-
ben a hangnemben, és nem akarja majd rögtön feldarabolni. Megszokha-
tatlanul bizarrnak éreztem, hogy Olaf esetleg megváltozhat… bár létezne
olyan nő, akit be mernék engedni az ágyába? Ki a francot kockáztatnék,
mert mi van, ha aktus közben mégiscsak bekattan? Azért ez nem egy kel-
lemes gondolat. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha én is zuhannék bele
a gödörbe a fehér kesztyűs nyuszi után az Alice Csodaország ban, azzal a
kitétellel, hogy ott legfeljebb Bolond Kalaposokba botlik az ember, hib-
bant sorozatgyilkosokba nem, bár a Szívkirálynő gyanús eset, az biztos.
„Lefejezni!”
208
24
Fecsegéssel igyekeztem kitölteni a kínos csöndet, amíg vártunk. A leg-
utóbbi vegasi kirándulásáról kérdezgettem Edwardot, hogy mit tud az it-
teni bevetésiekről. Nagyon nem bonyolódhattunk bele a témába, mert
már be is húzott mellénk a parkolóba egy még nagyobb, még feketébb te-
repjáró, benne sok zöld egyenruhás beépített szekrénnyel.
– Vegasban nem a posztos rendőrök kézbesítik a parancsokat, mint
más normális városban? – ámultam.
– Azt nem meséltem, hogy legutóbb felszívódtam előlük? – kérdezte
Edward ártatlanul.
– És nekem ahhoz mi közöm?
– Jaj, hát egyszerűen csak egy kalap alá vesznek bennünket.
Prosztóbb helyeken a parancsokat tényleg az kézbesíti, aki épp ráér. A
postás. Itt meg Hooper őrmester meg az egyik látó szállt ki a kocsiból.
Elég volt meglátni őket, máris tudtam, hogy Edward nem túlzott, ezek
tényleg nem fogják hagyni, hogy a magunk szakállára intézzük a kivég-
zéseinket. A fenébe is! Hooper halálosan komoly képpel közeledett. A lá-
tó nem tűnt annyira elszántnak. A rövid, barna hajú srác volt, akinek még
a másfél centinyi sérója is göndörödött. A Pók, igen. Ha Santa mindig
látja, ki volt rossz és ki jó, Kannibál pedig szőröstül-bőröstül felfalja az
embert, a Pók vajon mivel szolgálhatott rá a nevére? Lehet, hogy inkább
nem is szeretném megtudni?
Mi is kiszálltunk a kocsinkból, és elindultunk feléjük. Ezeknek aztán
nem számított a negyven fok, ugyanabban a zöld hosszú ujjú ingben és
fekete bakancsban voltak, mint civilizáltabb éghajlatokon, barátibb év-
FOGAT FOGÉRT
szakokban. Milyen kataklizmának kell vajon bekövetkeznie, hogy itt más
is előkerüljön a szekrényből?
– Őrmester – sietett Ted elébük, hangjában annyi öröm ujjongott, mint
Edwardéban tán karácsonykor se.
Hooper kezet rázott vele, majdnem elmosolyodott.
– Ted.
– Pók – nyújtott kezet ugyanolyan túláradóan a másiknak is.
– Ted!
Edward lezavarta a bemutatásokat, Olafot Póknak és Hoopernek,
Hoopert és Pókot Bernardónak. Én is beszálltam a kézrázáskörtáncba, bár
egy szót se szóltam, noha a bevetésiek mind megszólítottak szépen, Ani-
tának. Edward még azt is elmagyarázta, hogy nem kap mindenki becene-
vet, van, akit a keresztnevén szólítanak, ahogy Sanchez is azért Arrio,
mert így nevezte el a mamája.
Még mindig nem kérdeztem rá, hogy Pók miért lett Pók, ezt nyilván
nem az anyucikája eszelte ki a templom kapujában, majd ha kettesben
maradunk, visszatérek a témára. Hátha Edward ismeri a tag tehetségét,
amivel rászolgált a nevére. Már ha egyszer kettesben maradunk még Ve-
gasban, amire őszintén szólva egyre kevesebb esélyt láttam. Lehet, hogy
tényleg Bernardónak lesz igaza, és a zöldingesek lettek az új legjobb ba-
rátaink?
– Gondoltuk, személyesen hozzuk el a parancsot, Ted – mosolygott
Hooper. – Nehogy megint félreértsük egymást.
– Első alkalmam volt Vegasban, srácok – vonta fel könnyedén, „bocs,
hogy elcsesztem” gesztussal a vállát Ted –, elkavarodtam. És amikor a
vámpír felbukkant, már nem volt időm telefonozgatni.
– Persze – mondta Hooper, de látszott a fején, hogy úgysem hiszi.
– Ti rendőrbírók mind Magányos Farkasok vagytok – jegyezte meg
Pók.
– Pláne, hogy régebben texasi kommandós volt, nem rendőrbíró – bó-
lintottam.
– Ez komoly? – kerekedett el Pók szeme.
210
LAURELL K. HAMILTON
– A Magányos Farkas nem rendőrbíró volt, hanem kommandós – is-
mételtem.
– Úgy már érthető – mosolyodott el Pók.
Így is van, Anita, bravó. Korrigáld őket, azzal csupa jó pontot fogsz
bekalapozni magadnak. Semmi értelme nem lett volna most mentegetőz-
ni, hogy csak hülye vicc volt, azzal a férfiak közt egy csaj esélytelen
előbbre jutni. A pasik közt a legjobb, ha az ember hallgat, pláne, ha már
egyszer belegyalogolt valamibe. Minél kevesebbet magyarázkodsz, annál
jobban mászol ki a csávából. Ha Pók nő lett volna, most kellett volna va-
lami békítő dumával jönnöm, hogy visszaálljon az egyensúlyi hangulat.
A pasikkal már csak ezért is szimplább együtt dolgozni, mert az ember
megspórolja magának a sok felesleges szájtépést. Annyira ritkán melóz-
tam már női társaságban, hogy el is szoktam a finomabb modortól, és
nem egyszer esett meg, hogy női ügyfeleim panaszkodtak is a hirtelensé-
gem és durvaságom miatt.
Ted átfutotta a parancsot, majd a kezembe nyomta. Ebből rögtön tud-
tam, hogy valami nem tetszik neki benne. Amióta központilag adták ki a
kivégzési parancsainkat, már nem volt olyan nagy a különbség a szöve-
gezésben meg a kitételekben, de azért belefuthatott az ember egy-egy fu-
ra megfogalmazásba.
A két kocsi közt félúton gyökeret vertünk a hőségben, és olvastam a
parancsot, Edward a vállam felett követte a szöveget, hogy mikor érek a
kritikus passzushoz. Bernardo meg Olaf csak álldigáltak mellettünk, mint
akiknek látniuk sem kell a végzést.
A szövegezés egyértelmű volt, aztán elértem a szakaszhoz, ami nekem
is kinyitotta a bicskát a zsebemben.
– Itt a parancs a likantróp kivégzésére, aki megölte a kollégákat, de azt
is kiköti, hogy a vértigrisek között nem kereshetjük a gyilkost – mond-
tam, majd felnéztem Hooperre és Pókra. – Ilyet se láttam még. Hogy egy
szövetségi parancs ilyen mértékben tekintettel legyen a helyi politikai vi-
szonyokra. A Város Urának igen jó emberei lehetnek Washingtonban.
211
FOGAT FOGÉRT
Hooper faarccal állt, Pók ugyanolyan kedélyesen nézett vissza rám.
Szóval ő így leplezte az érzelmeit és gondolatait.
– Úgy tűnik – biccentett Hooper. – De Varázsló haláláért felelni fog,
aki tette, azt bizonyíthatóan alakváltó csinálta. Csak azért akartad, hogy
benne legyen a vértigris, mert tigrisszagot éreztél a testen. Senki nem bo-
csát ki kivégzési parancsot Vegas mestervámpírja felesége és fiai ellen
csak azért, mert te tigris szagot véltél felfedezni az áldozaton.
– Jó, legyen – bólintottam. – Még ha rendes alakváltó lennék, se lenne
a szaglásom bizonyító erejű a bíróságon. De az nem ugyanaz, mint kife-
jezetten kizárni a lehetséges gyilkosok köréből a vértigriseket.
Összehajtottam a végzést, Edward pedig zsebre vágta, a szövetségi vi-
harkabátja mellzsebébe. Én a viharkabátot be se csomagoltam, ebben a
hőségben minden ruha túlzásnak bizonyult, bár a sivatagban napszállta
után durván le tud hűlni az idő. Különös klíma.
– Ezek a végzések központilag készülnek, és elég nagyvonalú a szö-
vegezésük, Anita. Szerintem egyszerűen csak tartottak attól, hogy hogyan
értelmezed. Fönt is ismerik a hatékonysági számaidat, és a többiek is elég
kemény hírnévvel bírnak. Azt is tudják, hogy három emberünket veszítet-
tük el ebben az ügyben, vagyis tarthatnak tőle, hogy elragadtatjuk ma-
gunkat, ha nem fogalmaznak elég szigorúan. Épp ezért rendeltek ki ben-
nünket mellétek, srácok, hogy valamiféle civilizációs tényezőkként has-
sunk – fejezte be, majd mély levegőt vett, kifújta, hogy még az ősz bajsza
is megrezgett bele. – Vagyis – pontosította –, még bennünket sem érez-
nek ott fenn megfelelőképpen civilizáltnak a körülmények okán.
– Ti aztán mind állatira visszafogottak vagytok, srácok, amióta csak
megérkeztem. Ha bennetek nem bíznak, kiben?
– Igyekszünk visszafogottak lenni, Anita, de hidd el, nincs könnyű
dolgunk.
– Az embernek soha nem könnyű, ha az övéi közül van a veszteség –
jegyezte meg Ted.
Erre mind elmerengtünk egy pillanatra, mindannyian drága halottaink-
ra emlékeztünk akaratlanul is. Nem ugyanazokra az arcokra és nevekre,
212
LAURELL K. HAMILTON
de ugyanannyira drága alakokra, akik abban megegyeztek, hogy már so-
ha nem lépnek elénk az utcán, nem köszönnek ránk este, amikor hazaé-
rünk vagy reggel, ahogy beérünk munkába.
– Te is elég jól viseled, Anita.
– Mire számítottál? – néztem meglepetten Pókra.
– Másra.
– Mert?
– Azt hallottuk, hogy hirtelen a természeted, és legfőképpen azt nem
szereted, amikor nem mehetsz a saját fejed után.
– Valóban nem vagyok a megfontoltság szobra, de ez a munkámban
soha nem látszik. Lehet, hogy ha tigrisre jött volna a kivégzési parancs,
amit a szaglásom alapján állítottak ki, később kerülünk bajba a bírósá-
gon. Senki sem szándékozik vegasi vérállat kiválóságokat kivégezni egy
hevenyészve megfogalmazott kivégzési parancs védelmében, nem igaz?
– Dehogynem – sóhajtott Pók.
– Viszont a helyzetünk így kínos – sóhajtottam én is. – Mert hiába van
jelvényem, így, hogy kifejezetten kizárja a vértigriseket a végzés, akár
szóba sem kell velünk állniuk.
– Ez tény.
– Ezzel a végzéssel nem jutunk be hozzájuk – ismételtem, mert hirte-
len fantasztikusan csodálatos ötletem támadt. Egy mindent megvilágosí-
tó, mindenre megoldást jelentő ötlet.
– Nem – helyeselt Hooper is.
– Vagyis a magam egyszerű eszközeivel kell beédesgetnem magam
hozzájuk, nem a jelvényemet lobogtatva. Tehát nem szövetségi rendőrbí-
róként fogok kopogtatni náluk.
– Vagyis? – nézett Pók.
– Vagyis St. Louis Város Urának barátnőjeként kérhetek audienciát
Max feleségénél, és nagy valószínűséggel meg is kapom.
– De milyen alapon? – érdeklődött Hooper.
– Azon az alapon, hogy Bibiana, Max felesége joggal elvárja, hogy ha
már a városban vagyok, meglátogassam. Ha nem teszem meg, sértésnek
213
FOGAT FOGÉRT
veszi. És nem sérthetem meg a helyi vértigrisek Changját, ezt ti is belát-
játok.
– Belátjuk, természetesen – fürkészte az arcomat Hooper.
– De a parancs nélkül csak kérdezősködni lehet, kivégezni nem – kö-
tözködött Pók.
– Amúgy se szívesen akasztanám össze a bajszomat Maxszel meg az
embereivel. Meggyőződésem, hogy ha az ő vértigrisük a hunyó, maguk
fogják nekünk kiszolgáltatni a végén, mert az ilyen politikailag korrekt
vámpírok soha nem keresik az összetűzést a hatóságokkal. Már egy
szimpla gyilkosság se fér bele a képbe náluk, nemhogy egy rendőrgyil-
kosság. Az nem tesz jót az üzletnek.
– Akkor mindenkit Max lakásához rendelek – vette elő a mobilját
Hooper.
– Figyelj, Hooper, ha nem rendőrbíróként megyek, akkor ez amolyan
csajos teadélután lesz. Elég bizarr lenne, ha bevetésiekkel futnék be. Pa-
rancs nélkül ti nem léphetitek át a küszöböt. Jó, ha Tedet be tudom kö-
nyörögni magammal.
– Meg engem – csatlakozott Olaf.
– Engem válassz, engem válassz – jelentkezett Bernardo, mint valami
jó tanuló az iskolában. És olyan nyomorultul nézett, hogy majdnem meg-
kérdeztem, hogy most meg mit csesztem el már megint, de időszűke mi-
att kénytelen voltam az érzelmi vonalat későbbre halasztani.
– Te mit mondasz, Ted?
– Jobban érezném magam, ha mind a négyen mehetnénk, de kérdés,
hogy a vértigrisek mit szólnának ehhez.
– Őszintén szólva, én se szívesen mennék tök egyedül – ahogy ki-
mondtam, meg is bántam. Olyan gyöngécskének hangzott, és hogy a bá-
natban fogom Shaw-nál kimagyarázni, mit remeg a lábam a helyi vértig-
risek között.
– Hallottunk a vértigris támadásodról. Ami St. Louis-ban ért – néztek
rám a zöld srácok komoly együttérzéssel.
214
LAURELL K. HAMILTON
Aha, meg is van a magyarázatom! Rávetettem magam a véletlen sze-
rencsémre.
– Ja, hát ha az ember belét kvázi kiontják, valahogy nem kedveli meg
az adott állatot.
– Ott leszünk melletted, Anita.
– Max biztonsági emberei hallani sem akarnak majd róla, hogy vele-
tek menjek be egy baráti látogatásra az otthonukba. Bocs, fiúk, de foglal-
kozási ártalom.
Kicsit benn volt a zabszem, hogy majd nem akarják benyelni, de be-
nyelték.
– Azért csak hívom a többieket, és majd lenn leszünk a parkolóban.
Ha veszély van, jelzed, és akkor már bemehetünk gond nélkül.
– De olvastad a végzést, Hooper, vagy nem?
Hooper kelletlenül elmosolyodott. Olyasmi mosoly volt, amilyet Ted
arcán látok néha meg a tükörben. Nem volt épp kellemes érzés a fogadó
végen állni, de ezt most nem nekünk címezték, hanem azoknak, akik a
kollégáit elintézték.
– Szólíts Sonnynak, Anita. Olvastam, te, mint rendőrbíró közvetlen
életveszély vagy civilek veszélyeztetése esetén bármilyen lépést megte-
hetsz, még ha annak halálos kimenetele is lehet adott esetben. Ahogy
minden olyan fegyveres erőnek, biztosításnak lehetővé teszi, hogy ve-
szély esetén, ami az eljáró rendőrbírókat vagy civileket fenyegethet, ha-
sonlóképp, megkötések nélkül járjon el.
– Igen, amióta volt az az eset, hogy pár vámpírhóhért megöltek, mire a
rendőrök beavatkoztak, hogy mentsék a saját és a túszok életét, utána
meg a bíróságon kötöttek ki, s alig hogy megúszták, sztenderd záradék-
ként szerepel minden végzésben.
– Igen, azért is került központi hatáskörbe a kivégzési parancsok kibo-
csátása – bólintott Hooper, vagyis Sonny.
– Pontosan. Szóval, ha megtámadnak, nem gond, ha bárkit elintézünk,
mert logikusan felállítják a kapcsolatot a támadóink és a parancsban
megnevezett gyilkos likantróp között. Ráadásul Nevadában vagyunk,
215
FOGAT FOGÉRT
Sonny, ahol a likantrópokkal szemben még könnyebb a helyzetünk a tör-
vény szerint.
– Ha Max családját kell kiirtanunk, nem biztos, hogy annyira nagy
biztosíték a törvény.
– Ez fix, de ha ők támadnak, akkor nem szegjük meg. Mi csak véde-
kezünk.
– Még csak meghallgatásra se idéznek be most már, ha így lelőttök
valakit? – kérdezte Pók.
– A papírmunka megszaporodott, amióta szövetségi kötelékbe kerül-
tünk, de valóban nem kell meghallgatásokra, ügyvédekhez zarándokol-
nunk. De ha a bürokrácia útvesztőiben bolyonganánk, ki végezne a ször-
nyetegekkel?
– Vagyis hiába zárták ki a vértigriseket a parancsból, ha ők lőnek elő-
ször, ugyanúgy végezhettek velük?
– Nagyjából.
– Ha lőnek, mi is beszállunk – bólintott Sonny. – De ők lőjenek elő-
ször, mert lehet, hogy ti megússzátok a szövetségi jelvény miatt, mi vi-
szont itt élünk.
– Szavamat adom, hogy ha elszabadul a pokol, nem mi leszünk azok,
akik elszabadítottuk.
Hosszasan vizsgálta az arcomat, ahogy egyébként Pók is, majd Sonny
biccentett, mint aki dűlőre jutott. Kezet nyújtott, elfogadtam.
– Kezet rá.
Kezet ráztunk, és éreztem Sonny markában, hogy nem üres gesztus ez,
ahogy néhány embernek a szava is az. Megpecsételtük, ami elhangzott,
és ezen már nem lehetett változtatni. Kötelezett minket a szavunk és a
kézfogás. Becsületbeli ügy lett. Bár több ilyen férfi mozogna abban a
szférában, ahol én is, ami tele van ilyen Pókokkal meg Bernardókkal,
kedves, de túlságosan is könnyed pasikkal. Az ő szótárukból kikoptak az
olyan szavak, mint büszkeség és lojalitás. Mák, hogy én még megértet-
tem, miről van szó.
216
25
Két hívást is el kellett intéznem út közben Edward kocsijából, míg beér-
tünk az ipari zónából, ahol a hullaház is volt. Először Chang-Bibit hívtam
azon a személyes számon, amit Max gondosan megadott Jean-Claude-
nak is, amikor kiötlötték remek tervüket a tigrisek felturbózásának ügyé-
ben.
– Chang-Bibi, Anita Blake vagyok – szóltam bele a kagylóba, amikor
első csöngésre felvette egy kellemes női hang.
– Nagyon örülünk, hogy hív, Anita Blake, de én nem Chang-Bibi va-
gyok, hanem Ava, Chang-Bibi asszisztense.
– Azt hittem, ez a saját száma.
– Az is – kacagott röviden –, de hát egy királynő nem saját személyé-
ben veszi fel a telefont.
Hopszi.
– Hát hogyne, elnézést. Itt vagyok Vegasban, és szeretnék Bibianával
beszélni, ha lehetséges.
– Mi is hallottunk a tragikus eseményekről, ami a rendőrségünket súj-
totta. Hivatalos rendőrségi ügyben hív, Blake rendőrbíró?
– A gyilkosságokról is szeretnék beszélni, mindannyiukkal, igen.
– Hivatalos rendőrségi ügyben, Blake rendőrbíró? – ismételte valami-
vel ingerültebben a kérdést.
– Vegasban hivatalos úton vagyok, igen.
– És végzése is van, amivel be kell, hogy engedjük az otthonunkba és
egyéb üzlethelyiségeinkbe?
– Nem, az nincs – mondtam ki kelletlenül.
FOGAT FOGÉRT
– Vagyis személyes a látogatása – nyugtázta kicsit megkönnyebbül-
tebben.
– Igen. Egyik mester… párja felkeresi a másikét.
– Ez esetben Chang-Bibi boldogan fogadja látogatását.
– De még így is kénytelen leszek a gyilkosságokról kérdezni.
– Megteszi nekünk a szívességet, hogy egy nem hivatalos látogatással
is beéri? – kérdezte Ava.
– Megpróbálom.
– Ezt mindenképpen jelzem Chang-Bibinek – mondta, és volt a meg-
fogalmazásban valami, ami arra utalt, hogy Bibianának még így se fog
fűlni a témához a foga.
– Köszönöm, Ava.
– Szívesen, Anita. Chang-Bibi előkészül a fogadására. Reméltük,
hogy a bűnüldözés során is tud ránk némi időt szakítani.
– Mennyire készül elő Chang-Bibi? – kérdeztem, és nem tehettem ró-
la, a gyanakvás ott csengett a hangomban. Eleget lógtam már alakváltók-
kal ahhoz, hogy tudjam, egészen merész ötleteik is támadhatnak néha a
vendégek fogadására.
– Ha elmondom, oda a meglepetés – nevetett Ava.
– Amúgy se vagyok nagy barátja a meglepetéseknek.
– Chang-Bibi viszont az, és most ön jön látogatóba, hogy a segítségét
kérje.
– Az is lehet, hogy én ajánlom fel a saját segítségemet.
– Valóban?
– Végzést is szerezhettem volna, mégse tettem.
– Pusztán azzal, hogy tigrisszagot érzett, még nem szerezhetett volna
végzést, Anita – mondta szárazon, mindenféle barátságosság nélkül.
– Saját kis vakondhálózatuk van a városban, vagy szövetségi szintre is
beásták már magukat?
– Megvannak a forrásaink.
– Rendben, végzést nem tudtam szerezni, ennek ellenére beszélnem
kell a vértigrisekkel.
218
LAURELL K. HAMILTON
– A mi klánunknak ehhez semmi köze.
– Természetesen.
– Nem hisz az ártatlanságunkban?
– Abban hiszek, hogy mindenkinek van vaj a füle mögött. Ezzel sok
időt spórolok.
– Mennem kell, szükség van rám az előkészületeknél – nevetett
megint. – Feltételezem, mivel magántermészetű a látogatás, egyik mester
párja a másiknál, egyedül érkezik – enyhén gúnyolódott, de számított?
– Igazából van velem pár kolléga. Szövetségi rendőrbírók.
– Ugyan, Anita, ez így nem valami barátságos.
– A Város Uránál tett látogatásomra vihetek magammal kísérőket.
Sőt, ha a kísérőimet nem fogadják, az igen súlyos sértés.
– Lám-lám, tisztában vagyunk a játékszabályokkal! – csengett némi
elismerésféle a hangjában. – Pedig a legtöbb halandó feleség, a kis fiata-
lok nem ismerik ki magukat általában az ősi szabályok között.
Nem siettem helyesbíteni a feleség kitételt. Ha feleségként tartanak
számon, az nekem ebben a társaságban csak jobb, nagyobb a tisztelet.
Ráadásul Jean-Claude-dal a kapcsolatom még egy házasságnál is erő-
sebb, mert egy vámpírtól az ember még akkor se nagyon válik el, ha nem
is ment hozzá. A vámpírjegyek, ugye. Icipicit nehezebb szétvágni őket,
mint lehúzni az ujjról egy karikagyűrűt.
– Jean-Claude ügyel arra, hogy megfelelőképpen adózhassak tisztelet-
tel más Városok Urainál tett látogatásaim során.
– És hány kísérőjének van fegyvere és jelvénye?
– Az ősi törvények szerint is gondoskodhatom a megfelelő személyes
biztonságomról.
– Váratlan látogatás esetén a kétfős kíséret is elég. Ha ennél többet
hoz magával, azt kell feltételeznünk, hogy látogatása mögött egyéb, tit-
kos célok húzódnak meg. Több mint két testőrrel óhajt érkezni? – kérdez-
te Ava a nevetés árnyékával hangjában. Kinevet, hát kinevet. Nevettek
már ki nála rázósabb lények is.
219
FOGAT FOGÉRT
– Jean-Claude Belle Morte vérvonalából származik, vagyis ételt is
hozhatok magammal.
– Chang-Bibi készséggel gondoskodik minden szükségletéről, Anita –
mondta kissé élesebben az indokoltnál. Vagy csak a képzeletem játsza-
dozott velem?
– Nagyra értékelem Chang vendégszeretetét, és remélhetőleg élek is
majd vele, mielőtt elhagyom szépséges városukat, mivel azonban nem
számítottam rá, hogy a nyomozás kellős közepén lesz időm és alkalmam
ellátogatnom hozzá, hoztam magammal szendvicset.
– Tehát két testőrrel és egy pomme de sang gal érkezik?
– Csak szerető, nem pomme de sang.
– Valóban egy vámpír a pomme de sang ja, Anita? Mert a pletykák ezt
beszélik.
Nyilvánvalóan Londonra gondolt, aki szintén Belle Morte szexuálisan
túlfejlett vérvonalából jött, és a nagy tehetsége az ardeur táplálásában
mutatkozott meg. Olyan vámpír volt ő, aki ahelyett, hogy lemerült volna
egy-egy lezabálástól, inkább erőre kapott. Ideális táplálék egy Jean-
Claude- vagy magamfajtának, és nem is lett volna egy szavam sem elle-
ne, ha csak egy indurka-pindurkát is jobban kedvelem. Szeretőnek jó
volt, másra nem is.
– Ne higgyen a pletykáknak, még nincsen pomme de sang om. Hivata-
losan.
– Olyasmit is hallottunk, hogy már volt egy, de előlépett a hívóállatá-
vá. Nathaniel a neve, vagy ismét tévednék?
Erre azért csak felgyorsult a szívem. Naná, hogy minden nagy vámpír
kémkedik a többi nagy vámpír és családja után, azt is vágtam, hogy Jean-
Claude-nak is megvan a maga informátorhálózata, de hogy ilyen beható-
an kiismerjék magukat az életemben… elég idegborzoló érzés volt.
– Ja, nem téved – próbáltam minél könnyedébben megfelelni. Csak
remélhettem, hogy nem valami államtitkot fecsegtem ki épp, de hát azt
azért elég sokan tudják, hogy állunk épp Nathaniellel.
– Hány hívóállata is van jelenleg?
220
LAURELL K. HAMILTON
Kezdtem nagyon nem kedvelni a beszélgetés alakulását. Azt se tudtam
pontosan, mi az, amit általában rólam tudhattak a vámpírok, mi lehet az,
amit csak a kémeik útján derítettek ki rólam, és mi az, amit most akar ra-
vaszul kivarázsolni belőlem ez a bige. Nem szerettem volna olyasmit el-
kottyantani, amit nem tanácsos. Abba kellett hagynom ezt a beszélgetést.
– Majd barkochbázunk Chang-Bibianával, de a személyi asszisztensé-
vel inkább nem osztanám meg az életem – mondtam hát. Oké, elég bun-
kó voltam, de legalább hatékony.
– Ez esetben mielőbb várjuk, Anita, a királynőm kérdései valóban
sokkal izgalmasabbak lesznek, mint az én unalmas faggatózásom – és le-
tette. Hát igen, még valakit sikerült magamra haragítani.
Esélyt sem adott a bocsánatkérésre, de valahogy csak kibírjuk mind-
ketten. Reméltem, később se bánom majd a faragatlanságomat. Zsebre
vágtam a mobilt, és csak most tűnt fel, hogy lassan ki is érünk Kansasből.
Ennek első jele az egymás után sorjázó esketőkápolnák voltak a ma-
guk inkább lehangoló, mint romantikus lepukkantságával. Jó, lehet, hogy
csak én láttam őket annak, én pedig meglehetősen elfogult vagyok a há-
zasság intézményével. Nem a pozitív viszonylatban.
Utánuk meg ott volt a Bonanza, a világ leghatalmasabb ajándékboltja.
Egy egész háztömbnyi épület. Ha családdal nyaral az ember, olyan nincs,
hogy ide ne térne be. Mellette gigászi üres telek, mellette tábla, rajta az
atár felirat. Egy hosszú pillanat kellett, hogy leessen, ez a Határ felirat
maradványa, az óriás cowboyt, aki mellette fogadta a látogatót, már el is
takarították, a határral együtt. A Vegas Hiltonnal átellenben egy másik
üres telken folyt az építkezés.
– Vegas fütyül a múltjára, eltakarít mindent, ha éppen valami újat akar
építeni. Rá a régi romjaira – jegyezte meg Edward.
– Hányszor jártál már itt?
– Rendőrbíróként csak egyszer.
– És más ügyben? – néztem rá.
– Semmi közöd hozzá.
221
FOGAT FOGÉRT
Hiába is forszíroztam volna, úgyse mondja el, lekattantam hát a témá-
ról.
Jobbra már látszott a Circus Circus épülete, kicsit kopottasan állt a
napfényben, mint valami megfáradt vándorcirkusz, ami elfelejtett tovább
vándorolni. A Riviéra a másik oldalon, utána ismét nyílt terek, valamit
innen is letoltak. Az Encore tervezett építkezését is beharangozták már,
de még el sem kezdték. Aztán következett egy Wynn nevű hipermodern
toronyház, ami valahogy kirítt Vegasból, hiába rakták a homlokzatára az
animált reklámfelületet, ami villogott is, ahogy ebben a városban azt vár-
ta az ember. Magát a Wynnt hirdette. És hirtelen mindenfelől mozgó, vil-
logó, fénylő reklámfelületek zuhantak ránk, még a nappali fényben is ne-
hezen vette le róluk a szemét az ember, képzelem, éjjel, a sötétben meny-
nyire meghatározóak lehetnek. A távolban különös alakzat tűnt fel, mint
valamivel később kiderült, a Fashion Show Mail ocsmány épülettömbje.
Vajon milyen üzletek költöznek ide? És innentől kaszinóerdő burjánzott
el a városi dzsungelben, balra a Palazzo, az elegáns Venetian, jobbra, ve-
le szemben a Treasure Island, előtte a lenyűgöző kalózhajó. A Casino
Royale, a Harrah’s és megint szemközt a Mirage és a Caesars Palace. A
Caesars volt talán a legnagyobb, egy egész ingatlan-aranybánya. A
Bellagio is nagyon elegánsnak tűnt, a Paris nem annyira, ott leginkább az
Eiffel-torony kicsinyített változata volt élmény, óriásinak tetszett, pedig
mellette léghajó lebegett a magasban, de még azt is valahogy eltörpítette.
Jól fejlett építkezés következett a City Center felirattal, utána a kicsit
vedlett Monte Carlo és a New York New York, a manhattani felhőkarco-
ló látkép miniatűr verziójával, az alatta sorjázó kis butikerdővel. A New
York New York cseppet sem volt kopottas. Ahogy az MGM Grand se, és
a Tropicana meg az Excalibur sem.
Itt lefékezett bennünket egy piros lámpa, így legalább tájékozódhat-
tam, hogy az Excaliburban három különböző műsor megy: a Bajnokok
Tornája, lovagokkal és bajvívással; Louie Anderson komikus estje és az
Égzengés Odalenn, ami egy férfi vetkőzőshow. Kiegyensúlyozott szerve-
zés, szórakozás az egész családnak: a srácokat berakja az ember a lova-
222
LAURELL K. HAMILTON
gokhoz, apa megy a komikus estjére, anyu meg megkapja a maga betevő-
jét. Életvidám frissítés az egyébként eléggé férficentrikus kínálatban,
mert a városban jobbára csak a csajokat vetkőztették. Jó, azért másutt is
akadtak vicces beszélős előadások, és a Cirque du Soleil is odatette ma-
gát több helyen is, több előadással, ne legyünk totálisan igazságtalanok.
Tovább hajtottunk, és már a Luxor előtt gurultunk meg a nagy pirami-
soknál, a Szfinxnél. A koppintott Egyiptommal szemben koppintott India
csillogott, az Új Taj, Max kaszinó-szálloda komplexuma. Az épület egy-
értelműen a Taj Mahalt idézte, de körülötte állatok fehér, életnagyságú
szobrai ragyogtak a dzsungelnyi növényzetben. Majmok, elefántok, ma-
darak, és rengeteg tigris mindenfelé. Főleg ez utóbbiak voltak aggasztóan
életszernek. Jó, hát modellben nyilván nem szenvedtek hiányt a művé-
szek.
A Taj mozgóreklámja életre kelő állatokat ígért egy mágikus este so-
rán és két revüt. Az egyik guszta pasikat mutatott, egy túlságosan is jól
ismert arccal, mák, hogy a hozzá tartozó test kellőképpen háttérbe szo-
rult, a másik nem kevésbé szexi csajokat. Max aztán ismerte a dörgést.
Edward nem húzott be a kocsifelhajtóra, hanem követte a parkolót jel-
ző táblákat, ami egy kisebb, néptelenebb utcába irányított bennünket.
Oké, nem akarjuk londinerre bízni a verdát, világos.
– Az ember első látásra vagy beleszeret, vagy kiábrándul, mert hamis-
nak érez mindent. Ez a város valahogy nem kínál köztes megoldást – me-
rengett Edward.
Ja, hogy eddig azért volt olyan csendes, hogy kedvemre kibámész-
kodhassam magam!
– Olyan, mint felnőttként beszívva Disneylandben – mondtam.
– Te bírni fogod – mért végig.
– Nem véletlenül hívják a Bűnös városnak – szúrta közbe Bernardo.
– Jártál már itt te is? – fordultam hátra hozzá, míg Edward behúzódott
az árnyékos parkolóba.
– Aha. De nem munkaügyben.
223
FOGAT FOGÉRT
Hezitáltam, hogy rákérdezzek-e, akkor miért, de nem voltam meggyő-
ződve, hogy akarnám-e hallani a választ.
– De te meg mintha képviselted volna már itt Jean-Claude-ot – vetett
véget a hezitálásomnak Edward.
– Egyedül még soha nem jöttem – bólogattam. Az ilyen parkolóhá-
zakban nekem valahogy mindig túlságosan alacsonynak tűnik a mennye-
zet, pláne, ha terepjáróval parkolok.
– Ki lesz a szeretőd? – tért a lényegre Olaf. Sejthettem volna.
– Már a halottkémnél se bírtál magaddal. Nem hiszem, hogy hoznád
azt a formát, ami nekem kell.
– Ki vele, mi kell.
Edwardra sandítottam, de rajta volt a napszemüveg, és kerülte is a te-
kintetemet. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy egy gyáva
alak, közben meg tudtam én, hogy nem erről van szó. Egyszerűen ő is ta-
nácstalan, egyelőre ötlete sincs, hogy kezelje ezt az új Olafot. Ami gáz.
Ha már Edward is elveszíti a fonalat a sorozatgyilkos haverjaival, akkor
mélyen vagyunk…
– Szavad ne feledd! – juttattam magam némi egérúthoz egy újabb tele-
fonhívás erejéig. Benyomtam a másik vegasi számot, ami el volt mentve
a telefonomba. Azt a pasit hívtam, akit már a fényreklámon is felismer-
tem az előbb.
224
26
Crispin a második csörrenésre felvette. A hangja álmosan csengett, de
hallhatóan megörült. Éjjelente dolgozott, életritmusa rímelt az enyémre.
– Anita – ujjongott, pedig még bele se szóltam a kagylóba.
– Honnan tudtad?
– Saját csengőhangod van – lepedősuhogás, megfordult az ágyban –,
hogy rögtön tudjam, te hívsz.
Lehet, hogy én vagyok az utolsó emberi lény, aki nem tudja a mobil-
ján beállítani a csengőhangokat?
– Épp most parkolok le az Új Taj parkolójában.
Még több lepedősuhogás. Felült?
– Ebben a pillanatban?
– Igen, hamarabb illett volna telefonálnom, bocs. Kicsit elvonta a fi-
gyelmem a sok villogó neon.
– A fenébe, Anita! – hallottam elég fura hangokat a túlvégről.
– Mi van? Gáz?
– Chang-Bibi a királynőm, de a te hívóállatod vagyok.
– Most kérjek megint elnézést a történtekért?
Egyre zajosabb lett a telefon, és leesett, hogy öltözködik.
– Nem, dehogy. Csak jobb lenne, ha hozzád költözhetnék. Akár vég-
leg is, St. Louis-ba. De ezt halasszuk későbbre.
– Parázol valamitől, Crispin? Mi a gond?
Edward végre talált egy helyet, és ahogy leállította a motort, elaraszolt
mögöttünk Hooper terepjárója. Ő is helyet keresett.
– Vendégeink vannak, akikkel Chang-Bibi össze akar majd téged is-
mertetni. És nem fogod bánni, ha melletted leszek.
FOGAT FOGÉRT
– Kicsit világosabban fogalmazz.
– Tigrisek, más klánokból, Anita. Ők is kíváncsiak, hogy felszínre tu-
dod-e szólítani az erejüket.
– Nem azért jöttem, hogy az ardeur t tápláljam, Crispin. A gyilkossá-
gokról kell beszélnünk.
– Ha Max ébren lenne, azt is megtárgyalhatnátok. Őt csak az üzlet ér-
dekli, de Chang-Bibinek mindig a tigrisek az első gondolata. Az üzlet
legfeljebb a harmadik.
– Azt mondod, mielőtt rátérnénk a gyilkosságokra, majd azt akarja,
hogy… össze akar hozni a tigrisekkel előbb?
Zuhanás, koppanás, elkaptam a telefont a fülemtől.
– Bocs, Anita – jött pár másodperc múlva –, leejtettem a telefont. Ta-
lálkozzunk a kaszinó bejáratánál, mielőtt felmennél.
– Bibiana nem esik majd neked később? Hogy kihez vagy akkor még-
is hűséges?
– Az is lehet, de nem szeretném, ha nélkülem találkoznál az új tigri-
sekkel.
– Féltékeny vagy? – kérdeztem, bár nem kellett volna.
– Az – vágta rá. Crispin ilyen volt, egyenes. Semmi játszmázás, ha ér-
zett valamit, megmondta. Néha egészen komolyan zavarba tudott hozni.
– Kérjek bocsánatot? – kérdeztem undokul.
– Minek kérdezted, ha nem akartad hallani? – beborult az ő hangja is.
Első találkozásunkkor azt reméltem, hogy Crispin végre egyszerű eset
lesz. Nem tűnt komplikáltnak, tényleg. De úgy fest, bennem van a hiba,
egyszerűen vonzom a bonyolult faszikat, nincs mit tenni.
– Oké, nálad a pont, nem kellett volna rákérdezni, tényleg. Bocs.
– Megbocsátva – hallatszott némi szünet után.
– Szállj le a telefonról, Anita – szólt rám Edward. – Át kéne még be-
szélnünk ezt meg azt, mielőtt bemegyünk.
Leállt a motor, hirtelen nagyon csend lett, ahogy a légkondi is kikap-
csolt.
– Most le kell tennem, Crispin.
226
LAURELL K. HAMILTON
– Várlak a kaszinó bejáratánál.
– Nem kerülsz miattam bajba a klánban?
– Kit érdekel – és letette. Alig huszonegy éves volt, és még annál is fi-
atalabbnak tetszett. Általában. És most is. A vérállat klánok keményen
megtorolják az engedetlenséget. Lehet, hogy most még nem érdekelte, de
a klán éppenséggel tehet róla, hogy majd nagyon is érdekelje. Sőt, meg-
bánja.
– Crispin elénk jön, a kaszinóhoz. Azt állítja, hogy Chang-Bibi össze
akar majd hozni pár vértigrissel, mielőtt hajlandó lenne a gyilkosságokról
beszélni.
– Összehozni? Vagyis szexelned kell? – kérdezte Bernardo a hátsó
ülésről.
– Táplálnom az ardeur t.
– Vagyis szexelned kell – zárta le Olaf ellentmondást nem tűrően.
Hogy csak ne köntörfalazzunk.
– Dugás nélkül is tudom táplálni – duzzogtam.
– Azért ezt jó tudni – morogta Edward kicsit se vidámabban nálam.
– Azt már említetted, hogy esetleg bejön ez a program, de azt nem
mondtad, hogy ezzel kell kezdeni – hívta fel a figyelmemet Bernardo.
– Mert én se tudtam.
– Vagyis lehet, hogy végig kell néznünk, ahogy vértigrisekkel dugsz?
– érdeklődött Olaf.
– Ha rajtam múlik, nem – próbáltam nem rángógörcsöt kapni ott hely-
ben. – A tigrisek nagyra tartják a hűséget meg a családot, elég konzerva-
tívok. Remélem, ha Bibiana látja, hogy velem van a szeretőm, helytelen-
nek fogja érezni, hogy elvárja, megcsaljam valamelyik tigrissel, és nem
fog nagyon nyomulni a témában. És így legalább mind a hárman bejöhet-
tek. Két testőr, egy kaja, ebben maradtunk.
Mocorgást hallottam hátulról, nyilván Olaf hajolt előre. Aztán a keze
hátulról az ülés két oldalánál a karjaimra csusszant. Mintha le akarna
fogni.
– Helyedre, Olaf! Ne érj hozzám!
227
FOGAT FOGÉRT
– Ha a szeretődet játszom, meg kell, hogy érintselek.
– Na, ezért nem te játszod a szeretőmet.
– Nem értem.
– Azt elhiszem. Még egy érv amellett, hogy testőr legyél, ne kaja.
– Megint megijesztettelek?
– Csak játszol az idegeimen.
– Mit szeretsz csinálni egy randin?
– Mi van? – fordultam hátra, mint akit húznak.
– Mit szeretsz csinálni egy randin? – ismételte rezzenetlen arccal.
Egyenesen a szemembe nézett. De legalább figyelt az arcára. Nem mint-
ha ettől jobban éreztem volna magam, sőt, egyre pocsékabbul éreztem
magam.
– Válaszolj neki, Anita – nógatott halkan Edward.
– Nem is tudom. Moziba menni, vacsizni, dumálni.
– Edwarddal mit csináltok?
– Rosszfiúkra vadászunk, és megölünk ezt meg azt.
– Ennyi?
– Elmegyünk lőni, és mindig mutat valami durva fegyvert, amilyet
még soha nem láttam.
– És?
– Nem értem, mire vagy kíváncsi, Otto – ráncoltam a homlokom.
– Hogy mit csinálsz Teddel egy randin.
– Nem randizunk – mondtam, és még gondolatban azt is hozzátettem,
hogy előbb randiznék az öcsémmel, bár Teddel se lenne nagyon más.
Csak azért nem tettem hozzá hangosan, mert ugye a taktikánk Olaffal
szemben azon alapult, hogy Edward ennél mélyebben érez irántam. Nem
úgy, mint egy testvér. Eléggé zsákutcában éreztem magam, hogyan is to-
vább. Végül maradtam az igazságnál. – Donnával jár, srácaik vannak. És
én nem randizom olyannal, aki foglalt. Nálam az nem fér bele.
– Igen dicséretes egy nőtől – bólintott Olaf.
– Ez meg mi a halált akar jelenteni? – fakadtam ki. – Számtalan pasit
ismerek, akiknek simán belefér. Mindkét nemben vannak szemét alakok.
228
LAURELL K. HAMILTON
Hosszan belenézett a szemembe, pislogott, majd végül ő kapta el a te-
kintetét.
– Bernardo is ilyen.
– Gyanítottam.
– Hé, itt vagyok ám!
– Zavarja, hogy nem vagy oda jobban érte – mondta Olaf.
– Ezt már megtárgyaltuk Bernardóval, és lerendeztük.
– És ez mit jelent?
– Hogy Anita is azt gondolja, istenien nézek ki, és ez helyre rakta az
egómat.
– Nem értem – nézett egyikünkről a másikra Olaf.
– Erre most nincs időnk – zárta a témát Edward. – Kinek milyen sze-
rep jut?
– Aki a szeretőm lesz, annak lehet, hogy nem csak a kezemet kell
megfognia, hogy meggyőzzük Bibianát, ne akarjon a nyakamba varrni
tigriseket.
– Tehát Olaf kizárva.
– És te is – folytattam Edward gondolatát.
– Jó, tőlem félsz, ezt értem – jött azonnal a kifogásokkal Olaf. – De
Teddel mi a bajod?
– Nekem egy kis színjáték is elég, máris úgy érzem, mintha meg is tet-
tem volna. És nem tudnék Donna szemébe nézni – mondtam ki megint az
igazat.
– Értsem úgy, hogy én vagyok a szerencsés választott? – hajolt most
előre Bernardo.
– Kapsz még egy esélyt, hogy eljátszd a fiúmat – biccentettem rá ko-
molyan. – Ne cseszd el!
– Hékás, nem neked kellett egy szál semmire vetkőznie legutóbb is
pisztollyal a tökénél!
– Miért kellett levetkőznöd? – kérdezte Olaf.
– Trükkös kérdést kaptam, hogy csekkolják, tényleg a szeretőm-e.
– Mi volt a kérdés?
229
FOGAT FOGÉRT
– Hogy metélt vagyok-e – felelte Bernardo. Láthatóan élvezte a témát.
– És látniuk kellett, Anita tudja-e a választ.
– Tudta? – kérdezte Edward.
– Aha.
– Honnan tudtad, hogy körül van-e metélve? – kérdezte Olaf felhábo-
rodva.
– Elég – csatoltam ki a biztonsági övet. – Semmi jogod féltékenyked-
ni, Olaf. Vagy megsértődni.
Olaf mégis kezdett morcos lenni.
– Sonny és Pók figyelik, ahogy vitázunk.
– Hát remek, tényleg, hurrá – sóhajtottam, mert egészen megfeledkez-
tem a két rendőrről. – De komolyan gondoltam, Olaf. Igazán hízelgő,
hogy szeretnél hozzám közelebb kerülni, randi meg minden, ahogy egy
normális srác, de tudd, hogy egy normális srác nem lesz féltékeny, ami-
kor még addig se jutott, hogy egyáltalán megcsókolja a lányt.
– Ez nem igaz – jött Edward és Bernardo kórusa, mintha felvettek
volna egy karmestert.
– Mi van?
Egymásra pillantottak, majd Edward kapta meg a válaszadás jogát.
– Volt egy lány, az első komoly szerelem – mesélte. – Soha nem csó-
koltam meg, még a kezéhez se értem, és mégis halálosan féltékeny vol-
tam minden srácra, aki csak a közelébe ment.
Próbáltam elképzelni egy fiatal, bizonytalan Edwardot. Nem sikerült.
Azért arra jó volt gondolni, hogy egyszer ő is volt kisfiú. Néha az volt az
érzésem, hogy Edward ebben a felnőtt formájában pattant ki valami go-
nosz isten fejéből, mint egy torz, gyilkos Athéné.
– Én meg több csajra is voltam már féltékeny, akik a haverjaimmal
jártak. Haverok kezéről nem ütök le csajt, de azért nem esik jól látni, mi-
lyen szép pár lesz belőlük.
– Anitával azt gondoltuk, hogy bárki kezéről leütsz bárkit. Haveroké-
ról is – kommentálta Olaf Bernardo vallomását.
230
LAURELL K. HAMILTON
– Szeretem a nőket, de az még nem jelenti feltétlenül, hogy nincsenek
elveim. Haverok barátnője és olyan pasik felesége, akiket bírok, tabu.
– Nahát, tényleg vannak elvei – vettem gúnyosra a hangot. Sikerült.
– Hogy is van az a mondás a szálkákról meg gerendákról, Anita?
– Nekem soha nem voltak nős pasijaim.
– Nekem meg vámpírjaim.
Egy pont oda.
– Nem is tudod, mit hagysz ki – próbáltam azért menteni, amit lehet.
– Nem fekszem le olyannal, aki megbűvölhet a tekintetével. Nehéz
észben tartani, hogy ne nézzek a szemébe.
– Vagyis nem az elvek fognak vissza, hanem a gyakorlatiasság.
– Aha. Meg a nedvesség.
– Tessék?
– Ezek hullák, Anita. Hullanőkhöz síkosító kell.
– Jaj, ne, ezt ne. Túl fejlett a képi világom ehhez – sikítottam, de azért
még kiszaladt a számon: – Egyébként azokra a vámpírnőkre ez nem áll,
akiket én ismerek.
Jean-Claude és Asher emlékeiből tudtam, amiket metafizikailag meg-
osztottak velem. És Belle Morte-tól, aki néha beugrott az álmaimba.
– Ezt meg honnan tudod? – csapott le a magas labdára Bernardo.
Ki kellett találnom valami egyszerű választ, ami elejét veszi minden
további kérődzésnek.
– Elpirultál – borult el még jobban Olaf arca.
– Kérlek, mondd, hogy igaz, amire gondolok – lelkendezett Bernardo
fülig érő szájjal.
Edward a napszemüvege fölött fürkészett.
– Ilyen pletyka eddig nem keringett rólad. Te meg a vámpírcsajok…
– Az lesz a legjobb, ha egyedül megyek be. Ti meg megvárjátok szé-
pen a fantáziáitokkal, hogy végezzek a tigrisekkel – szálltam ki a félho-
mályos parkolóházba.
Sonny és Pók is kiszállt a terepjárójából, de nem szándékoztam bevár-
ni őket, egy ideig elég volt a férfiakból. Megindultam a liftet jelző nyíl
231
FOGAT FOGÉRT
után. A terepjárónk ajtajai is kinyíltak, becsukódtak. Felgyorsítottam a
lépteimet. Ha ügyes vagyok, egyedül liftezhetek fel a kaszinóba, ami ta-
lán nem a legbölcsebb húzás, viszont imádnám Edward képét, ahogy vé-
gignézi, hogy csukódik be az orra előtt a liftajtó. Sekélyes boldogság, de
boldogság. Asszem, felfogta, hogy elegem lett a piszkálódásból, mert
utánam szaladt, és a liftajtóban utol is ért.
– Ostobaság lenne egyedül felmenned – mondta dühödten. – Pedig te
nem vagy ostoba.
– Unom már, hogy folyton magyarázkodnom kell.
– Bernardo és Olaf a bevetésiekkel tárgyal. Beszélhetsz. Mit kell még
tudnom?
– Semmit.
– Hazudsz.
– Azt hittem, csak Ted fantáziál leszbikről – néztem rá haragosan.
– Jean-Claude halandó szolgája vagy. Mennyire szoros köztetek a me-
tafizikai kapocs?
Ennyi. Rá is hibázott arra, amit titkolni akartam.
– Még soha nem jártam St. Louis-ban – hallottam mögülünk Bernardo
hangját. – Milyen Jean-Claude vámpírcsaj felhozatala?
– Annyira nem haraptak rá Anitára, hogy le is feküdjenek vele – kont-
rázta meg Olaf.
– Még egy szó, és egyedül szállok be a liftbe – mondtam, ahogy ki-
nyílt a lift ajtaja.
– Ez mélyre ment – vigyorgott Bernardo.
– Elég lesz! – szólt rá Edward. – Szálljatok le a témáról! Mindketten.
Leszálltak róla, és beszálltunk a liftbe. Bernardo szélesen vigyorgott,
Olaf durcásan borongott. Edward rezzenetlen képpel állt. Nekidőltem a
lift falának, és próbáltam kisakkozni, én milyen fejet vágjak. Vajon jobb
nekem, ha ezek ketten megmaradnak abban a hitben, hogy vámpírnőkkel
feküdtem össze? Ja, hát annál mindenképp, mint ha megtudnák, hogy
vámpírok fejéből szedem az infóimat. Ennél már csak az lenne szebb, ha
Edward is megmaradt volna az első táborban.
232
27
Olaf szívesen megmaradt volna a fekete bőr inkognitójában, de Edward
akkurátusan kiosztotta a Szövetségi rendőrbíró feliratos dzsekiket.
– Ha nem hivatalosan jöttünk, elég bizarr lesz a hacuka – akadékosko-
dott Bernardo.
– Az új szabályozás szerint nem kifejezetten lehetséges félhivatalosan
megjelennünk bárhol is – vonta meg a vállát Edward. – Már nem számí-
tunk civilnek. Pláne, ha a kamerákon meglátják a hadseregnyi tűzerőnket.
Kell az, hogy a biztonságiak összeszarják magukat?
Jó, ez vitte a pontot. Erős perc kellett, hogy becsomagoljuk magunkat,
meg leginkább a fegyvereinket. Nem szabadna otthon felejtenem a saját
dzsekimet, az legalább méretes, nem kell háromszor körbetekernem ma-
gamon, hogy ne körülöttem suhogjon. Hogy van az, hogy a fegyvereket
meg a jelvényt soha nem hagyom otthon, a dzsekire meg hiába is kon-
centrálok… Pedig így sokkal nehezebben férek hozzá a stukkerekhez.
Olaf makacsul a bőrdzsekije alá rendezte be a saját arzenálját, de tényleg
nem látszott ki semmi.
– Nem örülsz annyira ennek a jelvény témának, mi, nagyember? – ug-
ratta Bernardo, ahogy magára kanyarintotta a saját dzsekijét.
– A jelvénnyel nem lenne semmi gond. Csak ez az idióta dzseki ne
lenne.
Nekem először le kellett vennem a hátamról a zsákot, és az MP5-öst
átvetni a vállamon, hogy arra vegyem fel a kabátot, és úgy vissza a zsá-
kot. A legfontosabb, hogy az MP5 takarásban legyen, általában annak a
látványa vágja ki garantáltan a biztonságiak biztosítékát. Meg hát a sok
kaszinózó kispolgár se örülne. Még azt hinnék, jöttem a főnyereményért.
FOGAT FOGÉRT
Edward újabban a csúcsmodell FN P90-re trafikálta a saját MP5-ösét,
állította, hogy elég lenne csak kipróbálnom, máris hagynám a saját MP5-
ösömet, és erre esküdnék én is. Elég sci-fisen nézett ki vele, úr az űrből
meg minden, de nem vitatkoztam. Végül is, ugyanezt mondta az MP5-re,
amikor még mini Uzival rohangásztam, és nem lecseréltem?! Edward
százötvenszer jobban értett a fegyverekhez.
A liftből egyenesen a kaszinóba érkeztünk. Az indiános vonulat itt is
folytatódott, a falakra növényeket festettek, állatszobrok mindenütt, de a
fény is, hiába volt mesterséges, mintha természetes lett volna, és a profin
elhelyezett növényzetben mintha csak dzsungel félhomályán át, a levelek
erdején keresztül tűzne le ránk. Minden nagyon menő volt és furán ele-
gáns. Az előtérben a nyerőgépek sorakoztak, de szó szerint, hosszú, tö-
mött sorokban álltak, mögötte a black jack asztalok és a többi kacat. Em-
berek nyüzsögtek, ám a zaj mégsem volt akkora, mint amire ennyi ember
közt számítani lehetne. A nyüzsgés viszont intenzív, rettenetesen energi-
kus mindenki, az emberek fel voltak pörögve, mint nyaraláson általában.
Ez van, az emberek a nyaraláskor próbálják bepótolni a munkával elfe-
csérelt, kihagyott időt.
Edward megcsóválta a fejét.
– Túlságosan is nyílt a tér – morogta a fülembe, egészen közelről,
hogy halljam a morajban. – És ezer kis zugba lehet bújni. Tiszta szívás
egy ilyen kaszinó, nem csoda, hogy a testőrök utálják.
Felmértem a terepet, a félkarú rablókat, az embereket. Annyi szín,
mozgás, annyi zaj és látnivaló, hogy az ember konkrétan alig látott bár-