66

Crispin pont olyan karcsú és izmos volt, mint régebben. Mosolyogva ült fel az ágyban, a takaró lecsúszott az ölébe, hogy a feneke vonalát is láttam. Egészen rövid, göndör, fehér haját hátulról világította meg az éjjeli lámpa, mintha glóriát vontak volna a feje köré. Mosolya ravaszkás volt, arca egyik oldalán gödröcskével. Ezzel a fényglóriával tisztára olyan volt, mint egy angyal. Egy bukott angyal. Aki az ágyamba bukott.

Domino az ágy másik felén feküdt, egyik keze a párnámon nyugodott. Fekete-fehér fürtjei elvesztek és kiemelkedtek a párna fehérjén, bár most már inkább fekete volt a haja, mint fehér. Mintha délután még egyenletesebb lett volna az elosztás. A szeme narancsszínben lobogott, mint a tűz, csak épp arany erecskék hálózták. És a tűznek nincs hosszú, fekete szempillája se, és nem néz követelőzőn.

Vártam, hogy most akkor begurulok, de nem. Hirtelen csak azt éreztem, hogy ennél jobban nem is alakulhatott volna, hogy nincs más egész Las Vegasban, akihez szívesebben hozzábújnék. Korábban azt mondtam Igazságnak, hogy Belle Morte vérvonalában a vámpírerő annyit hat, amennyire maga a vámpír is hajlandó megsebezni magát, és ez rám minden szempontból igaz volt. Csak annyira juthattam egy férfi szívében, amennyire én magam is beengedtem őt. Szédületes hatalmam volt, és mégse használhattam, csak ha kész voltam magamat is mélyen megvágni vele.

Ahogy megláttam őket, azt éreztem, hogy végre hazaértem. Itthon vagyok. Nagyon barátságos gondolat volt, Crispin se szolgálta meg még pedig, nem is szólva Dominóról, aki gyakorlatilag idegen volt. Van azonban, hogy az ember összetalálkozik valakivel, és hiába, hogy vadidegen, olyan a találkozás, mint egy egymásra találás, mintha már régóta ismerné az ember a másik illatát és rezdüléseit. Ilyenkor alapvetően védekezni kellene, lerázni az érzést, de most olyan nagyon fáradt voltam. Égett tőle a szemem.

– Most még nem eszem – szaladt ki a számon az első gondolatom. De a hangom halkan, bizonytalanul csengett, megköszörültem a torkom. – Bocs, ne vegyétek magatokra, de.

– Fáradt vagy – bólintott Crispin. – Tudjuk. Érezzük.

Dominóra pillantottam. Éreztem a bizonytalanságát és az igyekezetet, hogy mennyire szeretné, ha minden rendben menne. Már nem volt erőm tiltakozni, és akarni se akartam. Minden rendben lévőnek tűnt, jó volt úgy, ahogy volt, otthonos. És életemben először nem piszkálódtam, nem zaklattam őket, hogy tudnak-e majd viselkedni, ha meztelenül összebújunk, hogy lehet-e szó csak alvásról. Mert az alakváltóknál a meztelenség természetes állapot, nem feltétlenül a szex környezete, egyszerűen csak annyit tesz, hogy épp nincs rajtuk ruha, tehát egy nagyon kényelmes állapot. Csak az én emberi agyam kavart köré mindenféle mocskos gondolatot.

Kioldottam a köntösöm övét, és az ágy felé indultam. Crispin barátságosan mosolygott, Domino azonban megbűvölten figyelte a keskeny csíkot a testemből, ami ki-kivillant a köntös alól minden lépésnél. Lehet, hogy most éppenséggel a meztelenség nála nem egyenlő az egyszerű ruhátlanság állapotával?

– Imádnám most a szexet, Anita – szólalt meg ekkor rekedten, hogy kénytelen volt köszörülni egyet a torkán – , de a fáradtságod súlyként nehezedik rád és így ránk is. Bújj be közénk, magunkhoz ölelünk, és csak pihenj. Gyere!

Alaposan megnéztem magamnak, ahogy ott feküdt előttem, és nyújtotta felém a karját. Aztán a földre dobtam a köntöst, és bemásztam kettejük közé. Crispin egyből hozzám simult, és már tudtam, hogy nem csak Domino fog itt nehezen elaludni.

Ránéztem, vigyorogva könyökölt fölém a féloldalára.

– Jól van, hát itt fekszik mellettem az ágyban egy csodás, meztelen nő, én meg férfiból vagyok – mondta.

Ezen csak mosolyogni lehetett. Az ágy a másik oldalamon is mozdult, és ahogy megfordultam, Dominót láttam már sokkal közelebbről. Ő is hozzám simult volna, ha nem fogja vissza a bizonytalanság. Így csak nagyon közel feküdt, de hozzám nem ért. Értékeltem. Talán tényleg jogos volt a bizonytalansága,

Domino felsőteste jóval izmosabb volt, mint Crispiné, aki cserébe valamivel magasabbra nőtt, és nagy valószínűséggel nem a lábai voltak hosszabbak, mert a különbség leginkább így, felkönyökölve, látszott kettejük között.

– Sokkal kevésbé volt fekete a hajad délután – túrtam bele a hajába, ami sokkal durvább tapintású volt, mint Crispiné.

– Azóta alakot váltottam, fekete bundát – mosolygott. – Mindig az az árnyalat erősebb a hajamban, amelyik bundámat felöltöm.

– Te lehetsz fekete vagy fehér tigris? – ámultam.

Bólintott, és a fejét a tenyeremhez dörzsölte. A bólogatással a kezem lejjebb csúszott, és mint egy hízelgő cica, a tenyerembe simította az arcát. Ahogy belesimult, lehunyta a szemét, és mintha valami láthatatlan súly hullott volna le róla, a vonásai kisimultak.

Felemelkedtem, hogy megcsókoljam, és a mozdulattal együtt hozzásimultam. Ekkor megéreztem, hogy nem egyszerűen boldog a testem közelségétől, de a farka keményen és mereven áll, mint egy katonatiszt. Ez annyira váratlanul ért, hogy még a lélegzetem is elakadt egy pillanatra. Szégyellősen húzódott el.

– Ne haragudj, Anita, a testemnek nem tudok parancsolni.

– De nem, – ráztam meg gyorsan a fejem – , jaj, a fenébe, Domino, nehogy mentegetőzni kezdj nekem, hogy pasi vagy! Én ezt imádom.

Szinte zavart kislányossággal mosolyodott el.

A kezem önkéntelenül elindult lefelé a testén, mire Domino szeme ismét lecsukódott, és szinte belealélt a simogatásba. Mint aki már nagyon rég tapasztalt ilyesmit.

– A Fehér Tigris Klán sokat ad vére tisztaságára – mondta Crispin, mintha beleolvasott volna a gondolataimba. – Királynőnk boldog, ha fekete tigrist üdvözölhet közöttünk, csakhogy nőstényeink nem szívesen engedik őt magukhoz, attól félve, hogy esetleg tisztátalan utódot hozhatnak tőle világra.

Döbbenten néztem végig a lehunyt szemű, hátravetett fejű férfin a kezem alatt. Tenyerem a hasán állomásozott, de Domino megint kezdett elhúzódni. Kénytelen voltam megfogni a vállát, nehogy elmenjen.

– Nincs veled semmi baj, Domino. Gyönyörű vagy.

– Nem igaz – rázta meg a fejét.

– Jó, akkor mondjuk úgy, hogy jóképű.

– Nem hiszek neked – mondta halkan, szinte félénken.

– Mert?

– Mert soha senki, aki nekem fontos lett volna, nem mondott ilyet.

– Akkor most olyat mondok, amit talán soha nem fogok megismételni – mondtam, mert már tudtam, hogy nem lehetek annyira fáradt, hogy most átadjam magam a fáradtságnak. Nem tehettem meg. Tartózkodón nézett rám. – Most csak egy nagyon gyors numerára van erőm és időm.

Meglepetten mosolyodott el.

– Tényleg aludnom kellene valamennyit, mielőtt délelőtt visszamegyek melózni – somolyogtam vissza rá. – De nem akarom, hogy azt hidd, csak kifogásokat keresek, és igazából nem akarlak. Mert jóképű vagy, és amit az előbb éreztem odalenn, hát mondhatom, igazán rendben vagy.

Erre zavarba jött, annyira, hogy leszegte a fejét. Úgy harmincnak saccoltam volna, de ez a reakció annyival kamaszosabb volt. Persze, lehet, hogy ezen a területen kamasz is maradt, hiszen nem juthatott még elég tapasztalathoz.

– Szeretkezz velem – kértem, és felemeltem az arcát, hogy lássam a szemét.

– A szeretkezéshez idő kell.

– Bingó – vigyorogtam rá. – Akkor csak dugj meg.

Na, most meghökkent rendesen.

– Elég szókimondó a csaj, pláne az ágyban – kommentált Crispin. Most meg én néztem rá döbbenten, de csak megvonta a vállát. – Ha egyszer így van.

Inkább visszafordultam Dominóhoz.

– Nevezhetjük máshogy is felőlem. A lényeg, hogy csináld.

– Komolyan?

– Komolyan.

– Miért?

– Mert azt akarom, hogy eltűnjön szemedből ez az elveszett pillantás.

– Mit számít neked az én pillantásom?

– Ez egy kétirányú seb.

– Ezt nem értem.

– Ne dumálj már, fogadd el az ajánlatát, és csináld, hogy mielőbb alhassunk.

Domino elég barátságtalanul pillantott rá.

– Soha nem tudtam megbízni a nőkben. A túlélőkön kívül senki nem enged magához.

– Én is túlélő vagyok.

– Te nem – rázta meg a fejét, majd belefúrta arcát a hajamba, és mélyet szippantott belőle. – Épp olyan a szagod, mint nekem, könnyű és sötét, egyszerre.

A kezem lejjebb csusszant a hasán, már nem volt annyira kemény és tettre kész. A sok beszélgetés meglágyította. Tenyerembe vettem, gyöngéden megszorítottam. Erre a szeme lecsukódott, a fejét hátravetette.

– Eleget beszéltünk – suttogtam.

– Oké – nyelt nagyot.

A kezem szorgosan dolgozott rajta, és most Domino fölém hajolt, megcsókolt. Úgy csókolt, ahogy az éhező falja a kenyeret, ha végre akad. Befalta a számat. Másik kezemet a derekára fontam, szorosan magamhoz húztam, és ő rám simult, rám feküdt, miközben egy pillanatra, egy lélegzetvételnyire se eresztette a számat. Farka már megint merev volt, és már attól felnyögtem, hogy az alhasamon éreztem keménységét.

Crispin egy óvszerrel a kezében állt mellettünk.

– Anita a szavamat vette, hogy ezt soha nem felejtem el – mondta.

Domino lecsatlakozott a számról, lihegve másztunk ki a csókból. Úgy néztem fel a másik vértigrisre, mintha soha nem is láttam volna. Azt se tudtam, hol vagyok, ki vagyok.

Domino feltérdelt, és csak most láttam, mit is simogattam az előbb. A látvány lenyűgözött.

– Édes istenem – szaladt ki a számon.

Domino elvette az óvszert, és egy pillanat alatt magára varázsolta. Majd négykézlábra ereszkedett fölöttem, de mielőtt belém hatolt volna, belenézett az arcomba.

– Elhanyagoltuk az előjátékot – mondta – , és én eléggé,

– Nagy vagy – fejeztem be a mondatot.

Bólintott.

– Most még szűk, de gyorsan benedvesedik – világosította fel Crispin kéretlenül. – Ehhez neked előjáték kell? – kérdezte, mintha ugratni akarna.

– Imádom az előjátékot – gusztáltam végig Dominót, de már csak egyre tudtam gondolni – , de most nem érdekel. Gyerünk, befelé.

– Nem akarom, hogy fájjon. Pláne nem az első alkalommal.

– Ha fáj, majd szólok, de – ezt inkább nem mondtam végig. A pasik ritkán szeretik hallani, hogy más pasi is van az életedben, akiknek ráadásul még az övékénél is nagyobb van. – Jaj, Domino, dugj már meg végre!

Több kérdése nem volt. Széttárta lábaimat, és a kezével szélsebesen bevezette magát, majd pár kezdő, óvatoskodó, apró lökéssel helyet csinált magának.

Magasan kinyomta magát fölöttem, hogy lássam az egész felsőtestét és a lágyékát is, ahogy mozog bennem. Már a látvány is elég volt, hogy felsikoltsak a gyönyörtől.

– Igazad volt, szűk, de milyen nedves, istenem!

– Mondtam – helyeselt Crispin. Időközben visszamászott az ágyba, a helyére, és most onnan figyelt.

Domino altestével még szélesebbre igazította a lábaimat, és kezdett rátalálni a ritmusra. Néztem, ahogy a farka jön-megy bennem, egyre fürgébben, egyre simábban, egyre mélyebbre. Ebben a helyzetben mindenképpen elérte azt a bizonyos pontot odabenn. Már éreztem is, ahogy növekszik az érzés, ahogy dagad, épül a csodás, semmihez se hasonlítható kéj.

– Jaj, istenem, mindjárt – suttogtam.

– Mindjárt mi? – kérdezte, de csak rutinkérdés volt, a válaszra már nem figyelt, a szeme csukva volt, a levegőt egyre szaporábban szedte.

És akkor hirtelen, két lökés között elöntött a forróság, testem megfürdött ebben a jól ismert gyönyörűségben, és már csak sikoltottam, körmeimet hevesen belevájva alkarjába. Erre megmerevedett fölöttem.

– Nehogy abbahagyd – szólt rá Crispin.

– Azt hittem. – lihegte, de azért újrakezdte – , hogy fájdalmat okoztam.

– Hangos a csaj – tájékoztatta Crispin.

Lassan kezdtem eljutni a pontra, hogy letorkoljam a buzgómócsing vértigriskét ezért az állandó kommentezésért, de Domino egyszer csak újra megtalálta a ritmust, és már nem érdekelt Crispin. Igyekezett tartani is a ritmust, mert össze akart hozni nekem még egy orgazmust, de nagyon közel járhatott ő is, mert egyre hevesebben, egyre rendszertelenebbül mozgott. Még egy lökés, egy második, negyedik. És a lábam között újra éreztem a csodát.

– Megint, még egy kicsit – lihegtem.

Dolgozott, derekasan, kicsit lassított, én meg felkönyököltem fektemben, egyrészt, hogy jobban lássam magunkat, másrészt, hogy a szöget javítsam. Meg is javult, és elég is volt. Már át is billentem a határon, már kiáltoztam is és élveztem.

Most nem állt le, bár a ritmus megváltozott, szaporább lett, de már ez se érdekelt, a lényeg csak annyi volt, hogy ne álljon meg. Az orgazmus szétömlött rajtam, magával ragadott, egyik csúcspontról buktam át a másikra, míg a ritmus már egészen felpörgött, keményen és gyorsan püfölt,

ahogy kicsit lejjebb ereszkedve úgy változtatta a szöget, hogy a farka végigérjen a hüvelyemben, és a méhszájamat is elérje. De ezen a ponton már imádtam ezt az érzést, még ha durva is volt kicsit.

– Mélyebbre, még, keményebben! – lihegtem.

Most nem kérdezte, hogy komolyan gondolom-e, csak csinálta. Olyan mélyre és keményen hatolt belém, amennyire csak tudott. Szabályosan az ágyhoz szögezett a farkával, teste beleremegett az erőfeszítésbe. Most kinyitotta a szemét, és alig néhány centiről nézett bele a szemembe, a lélegzete egyre szaporábbá vált, a teste elveszítette a ritmust, összerándult, és akkor még egy nagyot bevágott, hogy a kéj megint elborította az agyamat, és kiáltottam, és a húsába vájtam a körmömet, hogy vérrel és izzadtsággal írjam a testére, mekkora gyönyörűséget szerzett nekem.

– Igen, ó, igen! – kiáltotta ő is rekedten, és ahogy utoljára még egyszer belém döfött, rám is rogyott, hogy a nyakába kiáltsam bele, hogy menynyire jó.

Egy ideig csak feküdt rajtam, szíve a testemen kalapált, a verőere a fogaim alatt lüktetett. Ahogy ez tudatosodott bennem, gyorsan elfordítottam a fejemet, mert már így is éreztem a nyelvemen a vér fémes édességét, kicsit már így is megharaptam. Nem kellett volna lyukat rágnom a nyakába.

De nem toltam el magamtól, öleltem szorosan a karjaimmal, a lábaimmal, tartottam odabenn magamban, nem akartam egyelőre elengedni.

Végül összeszedte magát annyira, hogy felemelkedjék, és én lebontakoztam róla. Kimerülten dőlt el mellettem az ágyon, és kapkodva igyekezett újra megtanulni lélegezni.

– Ha ez egy gyors numera volt, a magam részéről kíváncsian várom a lassú és hosszút – jegyezte meg Crispin.

Domino félig lehunyt szemmel mosolygott.

– Azt akartam, hogy jó legyen – lihegte. – Nem akartam csalódást okozni.

Én meg csak hevertem a hátamon, mozdulni se bírtam, épp csak egy reszketeg nevetést hoztam össze.

– Csalódást?! Jézus, milyen lesz ez majd, ha elérakjuk a korrekt előjátékot is?!

– Vagyis akarsz még engem máskor is? – kérdezte bizonytalanul.

Megpaskoltam a hasát, mert ez volt a legkisebb energiabefektetést igénylő mozdulat.

– Ha tudnék mozogni, most megcsókolnálak, és a szemedbe mondanám, hogy minden nő, aki téged elutasított, kötözni való bolond.

– Lány szájából ennyire kedveset még nem hallottam – paskolta meg viszonzásképp a combomat.

Ez valami megfogalmazhatatlan okból az én fülemben szomorkásan csengett, de nem tettem szóvá. Amikor kicsit erőre kaptunk, megtisztálkodtunk, és visszabújtunk az ágyba, álmos szendvicsbe. Én voltam középen, ahogy ez általában lenni szokott. A legtöbb pasim, hiába, hogy hajlandó más pasik társaságában szexelni velem, azért álmában nem szívesen bújik hozzá pucéran férfitársához. Imádtam a keveseket, akik ezen nem problémáztak, de mivel magam se szívesen bújtam össze a leopárd-falkám nőtagjaival, nem akadtam fenn a finnyásabbakon sem. A falkámmal gyakran aludtunk együtt, nagy kupac kölyökkutyaként, pardon, inkább kölyökmacskaként összebújva, de arra mindig ügyeltem, hogy sose csajokkal legyek szendvicsben. El kellett hát fogadnom, hogy a pasiknak is lehetnek hasonló kifogásaik.

Vannak, akikkel jobban össze lehet bújni. Crispin például a hasán aludt, őhozzá azért nem lehetett annyira hozzásimulni, Domino viszont csodásan a hátamra gömbölyödött, nagy, magas testét élő takaróként bugyolálta körém, mintha a kedvenc alvós macija volnék, aki nélkül képtelen elaludni. Korábban azt hittem, idegenekkel elég kellemetlen együtt aludni. A szex az egy dolog, azt csak elkezdi valahogy az ember, de az együtt alvás, amikor épp csak találkoztatok, az olyan kiszolgáltatott érzés. És a kiszolgáltatottságot nehezen viselem. De Domino teste úgy simult hozzám, mintha mindig is ezt csinálta volna, olyan otthonosan szorított magához, mint otthon Micah. Eszembe jutott a leopárdkirályom. Hiányzott. És Nathaniel is hiányzott. Átfutott az agyamon, hogy vajon Domino kijön-e majd velük, de aztán el is hessegettem a gondolatot. Haladjunk csak szépen sorjában. Ahhoz, hogy hazamenjek, előbb még végeznem kell Vittorióval. Hogy végezzek vele, előbb meg kellett találnom. És nemsokára el is kezdjük majd keresni Roccóval.

De ezt a pontot átugorhattuk, nem kellett megkeresnem Vittoriót. Ő talált meg engem.

67

Csakhogy nem ő volt az első. Egyszerre abban a szobában találtam magam, ahol az ő teste aludt, aprónak, sőt összeaszottnak tűnt a selyemtakaró alatt. Most először látszott inkább tetemnek ott a burok alatt. Vártam, hogy megmoccanjon, levegőt vegyen vagy valami, de nem történt semmi. Már nem volt benne.

Akkor egy rég elmúlt éjszakában találtam magam, egy jázmin-, és esőillatú éjben. Meleg volt, forróság, de nem fullasztó, inkább száraz. Az eső illata azonban már benne volt a levegőben, és szinte éreztem a talpam alatt a földön a kívánságot, a szomjat, ahogy a szerető várja már az ölelést.

Női alakként jelent meg ebben az éjszakában, de egyszerre maga volt az éjszaka is.

– Jönnek, nekromanta – borzolta suttogása a bőrömet. – Jönnek, hogy megöljenek. Modern fegyverekkel és érthetetlen dolgokkal jönnek ellenem. A burkomat a szobában hagytam. Az az övék lehet.

A jázminillat erősödött, az eső közeledett, átható, tiszta illata mindent betöltött.

– Mit akarsz?

– Téged, nekromanta. A testedet.

– Nem.

– Nem, kirekesztettél. Te és a férfiak az életedben. De kell az erőd, kell a túléléshez, ha egyszer elpusztítják a burkomat. A tested nem vehetem el, de táplálhatsz.

– Hogyan? – kérdeztem, és éreztem, hogy a rémület növekszik bennem.

– A tigriseken át, nekromanta. Gondolod, véletlen találtatok egymásra?

– Dehogy. Mindig is sejtettem, hogy te tehetsz róla.

– Táplálkozz belőlük, minden színből, és add át az energiát. Az elég erőt ad, hogy túléljek, míg új testet nem találok magamnak.

– Ez most kérés vagy parancs?

– Ha kérem, megteszed?

– Nem.

– Akkor parancsolom.

– Akkor sem.

– Kényszeríthetlek is, nekromanta, de akkor sokkal kellemetlenebb lesz.

– Nem segédkezem abban, hogy új testet találj, csak mert az enyémet nem kaphattad meg.

– Ne feledd, nekromanta, hogy megadtam a választás lehetőségét. Te választottad a fájdalom útját. És ha most teherbe esel, már nem segíthetsz.

– Mit mondasz?

– Amikor rájöttem, hogy nem juthatok beléd, azt akartam, hogy teherbe ess az egyik tigristől, de túl sokáig maradtál tőlük távol. Most azonban ott fekszel kettő között, és egy kék is akad a közelben. A kékről már magam is azt hittem, régen elveszett. Két különböző tiszta vérvonal királya is a közeledben van. Ha készséggel segítettél volna, hagytam volna, hogy védekezz, de mivel nem hajlasz önként, azt fogom tenni, amit akkor tettem, hogy először találkoztál a fehér tigrissel.

– Várj! – kiáltottam, mert kezdtem félni. Crispint Észak-Karolinában ismertem meg egy szállodában, ahová fellépőként érkezett egy menő leánybúcsúra. Én is ebben a szállodában szálltam meg. Két nappal később meztelenül, sajgó testtel ébredtem fel mellette és még két másik pasi mellett. Az egyikük Jason volt, a farkasom, őt ismertem. De a másik kettő tigris volt: Crispin és Alex, aki újságíróként érkezett a helyszínre, az esküvőre, történetesen vörös vértigris. A torkomban dobogott a szívem.

– Ne! – kértem.

– Vagy önként táplálkozol a tigrisekből, és átadod az erőt nekem, vagy ismét megszállak. De most nem fog napokig tartani. Már nem sokra mennék vele, ha teherbe esnél. Vagyis gyorsabban lezavarjuk.

– De miért kellett volna teherbe esnem egy vértigristől?

– Mert életemben én is nekromanta voltam és vérállat, mint te, Anita. Ezen a földön a tigrisnél nincs erősebb macskafajta. Azt gondoltam, ha egy félig vértigris, félig nekromanta gyerek születne, annak könnyedén a testébe bújhatnék.

– Ehhez nem volt jogod – fakadtam ki. A félelem mellett éledezett a haragom is. Hogy képzelte?!

– Jártál a fejemben, nekromanta, mégis azt gondolod, érdekel, mi helyes és mi nem?

A jázmin illata mindent betöltött, bekúszott a nyelvemre, megtapadt a szájpadlásomon.

– Ne, – suttogtam. Mindjárt megeredt az eső, hűvös szellő hozta magával a sötétben.

– Még választhatsz, Anita. Megteszed önként, vagy választod az erőszakot?

– Ha segítek, elmenekülsz a gyilkosok elől, és megbújsz egy másik testben. Kicselezed őket.

– Igen – felelte.

Esőcseppek csapódtak a vékony ruhának, testemen éreztem a nedvességét alatta. A szél arcomba kavarta a hajam. Lábamon saru volt, amilyet életemben nem is láttam még soha. Mintha megittam volna egy üveg parfümöt, annyira jázminízű volt a szám.

– Fogy az idő, nekromanta. Mi a válaszod?

Pontosan tudtam, mit jelent ez a mindent elárasztó jázminíz. A bennem növekvő erejének íze, az utolsó pillanat volt ez, amikor az ember ujja nemhogy rajta van a pisztoly ravaszán, de már nyomja, már elkezdte meghúzni. Inkább az utolsó utáni pillanat.

Nagyot nyeltem, nehezen ment, a jázminillattól már nyelni se nagyon tudtam.

– Nem engedhetem, hogy a segítségemmel valaki más testét birtokba vedd. Nem áldozhatok fel önmagam helyett valaki mást.

– Csak egy idegen lesz – mondta a sötét hang.

Megráztam a fejem, a szél felerősödött, az eső sűrű falként zúdult elébem, hogy az egyik pillanatban még szinte száraz voltam, a másikban meg már bőrig áztam. Hideg eső volt, és mindennek jázminíze lett.

– Akkor sem – leheltem.

– Dehogynem, nekromanta, és meg is fogod tenni. Táplálni fogsz, meg fogsz menteni. Minden Sötétségek Anyja vagyok, és nem fogok elpusztulni, csak mert egy makacs lány nemet mond nekem.

Álltam ott a sivatagi éjszakában, ami öregebb volt, mint amiről egyetlen könyvben olvasni lehet akár. Reszkettem a hideg esőben, ami ezer és ezer éve nem hullott már. Nyeltem a jázminízt, és éreztem, ahogy elfúl a levegőm, mert ereje belém hatol, le a gyomromba és még mélyebb.

– Azt már nem, te kurva! – nyögtem még ki, de ennyi volt, több szó nem jött ki a torkomon.

68

Egyszerre elállt az eső, mintha esőgépet kapcsoltak volna ki. A jázminillat is egyre haloványabb visszhanggá vált a torkomban, és már levegőt is kaptam. Az esőszag tovaszállt, bár virágillatot éreztem még, de mintha eső soha nem is járt volna a közelben. Száraz levegőt kotort az arcomba a sivatagi szél, a pálmafák felől fujt, amik mögött a semmibe nyúló homoktenger lapult. Ebben a látomásban már nem csak sejteni lehetett, ott volt, láttam.

Forgószél támadt, és Minden Sötétségek Anyja a fülembe suttogott.

– Nem, az nem lehetséges.

A forgószél alig pár méternyire tőlünk csitult el, és ahogy minden mozdulatlanná vált megint, Vittorio állt előttünk. Csakhogy ez nem az a Vittorio volt, akivel Vegasban találkoztam. Ennek csinos, sértetlen arca volt, büszkén nézett bele a holdfénybe. Ruhája gazdagon hímzett volt, és tökéletesen illett az enyémhez, ahogy a sarumhoz is. A haja, ami az éjjel Vegasban még rövid volt, most a vállára hullott, ahogy mint valami mesebeli varázsló egyik szemvillanásról a másikra előlépett a forgószélből. Vajon miért segített nekem? Az nem érdekelt, hogyan, csak az, hogy vajon miért.

– Tudom, hogy még mindig itt vagy, Sötét Anya. Érzem, ahogy itt remegsz az éjben, mint valami gonosz álom.

– Akárcsak réges-rég, Napnak Atyja, olyan vagy. Látom, a kis kedvenceid is itt vannak veled.

Vittorio kurta mozdulatot tett, intett a kézfejével, és akkor megjelent mellette az az alak. Ha nagyon néztem, nem láttam, de ha csak a szemem sarkából figyeltem, akkor ott remegett a levegőben egy nagydarab férfi alakja, zizgett, mint a rosszul beállított monitoron a szellemkép. De ott volt, álmomban láttam.

– Csak álomban tudod megidézni a szél gyermekeit? – gúnyolódott vele Anya.

– Már nem. Az erő, amit valaha elraboltál tőlem, napról napra erősödik. Ahogy gyengülsz, úgy csúszik ki kezedből az az erő is, ami az enyém volt egyszer. És visszatér hozzám.

– El kellett volna, hogy pusztítsalak.

– Kellett volna, igen. És meg kellett volna, hogy öljelek téged.

– Elhatalmasodtak felettem az érzelmek.

– Pedig nem az érzelmeid mentettek meg, Sötét Anya. Még ma is kristálytisztán csengenek a szavaid a fülemben. Azt mondtad, „Ha biztos lehetnék benne, hogy létezik pokol, akkor megölnélek, hogy az idők végeztéig kínok közt vergődj, mivel azonban ebben nem lehetek biztos, életben hagylak, hogy a saját, erőtlen poklodban járd e földet az idők végéig”. Ezt mondtad akkor.

– Milyen rég volt már, én nem emlékeztem ennyire pontosan a saját szavaimra – sóhajtott Anya.

– Erre mindig nagyon ügyeltél. Hogy csak bizonyos dolgokra emlékezz a tetteidből.

Szívesen hozzászóltam volna én is a témához, a figyelmet azonban nem szívesen hívtam volna fel magamra. Eltűnődtem, nem szállhatnék-e ki ebből az egészből, nem ébredhetnék-e fel egyszerűen.

– Ne menj még, Anita – kapott utánam Vittorio, mintha belelátott volna a gondolataimba. – Nem is vagy kíváncsi, mi fog történni?

– Nekem úgy tűnik, elég sok mindent át kell dumálnotok, nem akarok alkalmatlankodni – mondtam, és igyekeztem nem mutatni a félelmemet.

– Nem, nekromanta – kiáltották egyszerre – , nem mégy sehová!

– Nem engedhetlek el, Anita.

A picsába!

– Te nem vagy a nappal foglya?

– Ezt mindig irigyelted, igaz? Mert te sose voltál rá képes.

– Ahogy te se tudtál halottakat életre hívni.

– Te pedig a széllel szemben voltál erőtlen.

– Mindkettőnknek megvolt a maga rabszolgaserege, Napnak Atyja.

– Neked ott volt a rongyos csőcselék, nekem pedig a dzsinnek hada. Az én seregem újra felsorakozott mellettem, de hol a tiéd? – kérdezte immár halkan és gonoszan.

Kíváncsi lettem volna, hogy a dzsinn az szellemet akar-e jelenteni az ő nyelvhasználatában, de sokkal jobban tartottam a választól, minthogy fel mertem volna tenni a kérdést.

– Nem akarod hagyni, hogy megmeneküljek – most először csengett némi rettegés Anya hangjában.

– De nem ám, drágám.

– A hatalmat mindketten jobban imádtuk bármi másnál. Nem a nagy érzelmek gátoltak meg abban, hogy te sújts le elsőként, drágám – biggyesztette a mondat végére a becézést, mintha halálra akarná sérteni Vittoriót.

Erre ő felemelte a kezét, és érthetetlen nyelven mondott valamit, amitől a hátam közepén is égnek meredt a szőr, mintha az agyam eldugott zuga az értelem nélkül is pontosan tudná, mit jelentenek a szavak.

Most megérintette a gyűrűjét.

– A szavak nem érnek semmit, a gyűrű kell ahhoz, hogy meg is történjen, amit akarsz. A gyűrű nélkül még nem jutnál semmire, ahhoz nincs meg a varázserőd – mondta Anya.

– Még nincs, de a terveidnek hála, annak sincs sok híja már – mondta Vittorio, majd elismételte azokat a különös, rettenetes szavakat.

– Mindjárt itt vannak.

Egy pillanatig azt gondoltam, Anya a dzsinnekre gondol, de aztán láttam, hogy hátrapillant, mintha egy láthatatlan ablakon kukkantana ki. A másodperc töredékére feltűnt egy karcsú, barna lány, de már el is sodorta a szél. A szélben pengék forogtak, mintha ezüst forgószél fújna. Az kavargott körülötte, és vágta darabokra.

– Soha ne bízz benne, nekromanta! – sikoltotta, majd eltűnt. Bensőmben robbanást éreztem, a detonáció az egész testemet megrázta, hogy térdre rogytam, és mindent elárasztott bennem az éles, égő fájdalom.

– Modern robbanóanyagot használtak. A Sötét Anya halott – mondta győzedelmesen Vittorio. A forgószél pengéi elültek, mintha soha nem is léteztek volna, de Vittorio mellett egy másik árnyalak is magasodott már. Ketten voltak, dzsinnek mindketten. Kicsit se hasonlítottak a rajzfilmek aladdinos dzsinnjeihez, csak annyi stimmelt, hogy Vittorio a gyűrűjével irányította őket. Tisztára, mintha valami régi esti mesébe csöppentem volna.

Mosolyogva fordult felém, amitől végigszaladt a hideg a hátamon. A kígyó mosolyoghat így az egérre, mielőtt elnyeli.

Arra jutottam, hogy nincs vesztenivalóm, akár fel is tehetem a kérdéseimet.

– A dzsinnek ölték meg a rendőröket, ugye?

– Igen, a halandó szolgám bír pár képességemmel, a vámpírjegyeknek hála.

– Egy fenét. Csak olyankor nála van a gyűrű.

– Nem. A gyűrű mindig az ujjamon marad.

– Ha nem lenne nálad a gyűrű, ellened fordulnának?

– Rabszolgák. A rabszolgák gyűlölik láncaikat.

– Most itthagyom ezt az álmot, és felébredek – mondtam, és igyekeztem tökösen magabiztosnak hangozni.

Nagyot kacagott, és ha Jean-Claude nevetését nem ismerem annyira, most hanyatt is vágódom.

– Belle Morte vérvonalán olyan erők is akadnak, amilyennel se Anya, se én nem bírtunk soha – mondta, mintha beleolvasott volna az agyamba. – Belle a semmiből jött, nagyon új volt. A többiek mind tőlünk származtak, mindenki, Belle és a Sárkány kivételével. Ő emberi testben soha nem létezett, már csak ezért is különbözött annyira tőlünk.

– Vagyis benned nem élnek Belle erői.

– Talán nem szabadna így fecsegnem, de oly’ rég beszélgethettem bárkivel is őszintén.

– Elmagányosodtál.

– Mondhatjuk. De a szolgáim és a mágiám kezd visszatérni.

– Klassz lehet. Akkor én lépnék is. Esetleg – tettem hozzá, mert nem akartam egyből gorombáskodni. Ha most nem léphetek le, akad még alkalom a sértésekre.

– A Sötét Anya mindig is nagy taktikus volt, ezért győzhetett le. Jó terv volt.

– Milyen terv?

– Hogy minden tigriséből táplálkozol, és a vámpír elszívja az energiát. Annyi erővel megmenekülhetett volna, ahogy én is visszanyerhetem vele a régi hatalmamat.

– Max klánjából hiányzik pár szín. A sárga és a vörös.

– Te is láttad a reklámokat, Anita. Épp fellép Vegasban egy vörös tigris. Idén itt vendégszerepel.

– De nem Max tigrise. Csak kölcsön.

– És ki mondta, hogy csak Max tigriseit tudom ellopni? Sok néven neveztek valaha, többek között Tigrisek Atyjának is. A szobádba szólítom őket, és megteszitek, amit akarok.

– Sárgád akkor sincs – próbáltam hatásosan tiltakozni.

– Értsd már meg, Anita, a sárga tigris te vagy. Sárga tigris támadott meg.

– De én csak túlélő vagyok, nem tiszta vérű. Ha alakot váltanék, nem sárga tigris lennék.

– Ugyan, Anita, hogyan is képzeled! Szerinted miből lett ennyiféle klán? Tényleg elhiszed a mesét, hogy a tigrisek emberekkel nemzettek gyermekeket? De hisz ez mind mese csupán. A klánok ősei egytől egyig túlélők voltak, mindet más tigris támadta meg. A klánok azért költötték a történetet, mert jobbnak és tisztábbnak akarták tudni magukat a többieknél, pedig egyszer mindenki túlélő volt. És rajtad érzik az aranytigris szagát, Anita. Valaha az aranyklán uralkodott minden más klán felett, és ezt nem felejthetik el. Ha nem aranytigris lennél, nem reagálnának rád így.

– Nem!

– Én nem akarom, hogy teherbe ess, az csak mindent megbonyolítana. Ezért nem kell sok idő. Csak annyi, hogy mindből táplálkozz, és az erőt átadd nekem. Belle Morte erejének teljességével táplálod majd a lángot.

– Meg se kérdezed, hogy hajlandó vagyok-e együttműködni?

– Minek kérdezzek ilyet? Látom a halálomat a gondolataidban, Anita. Mázlid, hogy nekem élve kellesz. Most pedig tápláld fel az erőimet, hogy újra olyan nagyszerű legyek, mint valaha voltam, mielőtt a Sötétség kisemmizett.

– Nem! – üvöltöttem bele a képébe.

De már csak a sötétség volt körülöttem, csakhogy ez a sötét nem szólt hozzám, nem volt benne már semmi. Csak a semmi.

69

Egy ágyban ébredtem, félhomályban, meleg testek közé szorítva. Először azt hittem, otthon vagyok Micah és Nathaniel között, és elégedetten fészkeltem magam el a melegükben, de ahogy közelebb húztam Nathanielt és elhelyezkedtem Micah ölében, egyből éreztem, hogy valami nem stimmel. Ez a Nathaniel alacsonyabb volt és nem olyan formás, ez a Micah pedig magasabb.

A szemhéjam felpattant, egyszerre nagyon felébredtem. Azt nem láttam, ki fekszik mögöttem, csak azt, hogy a másik oldalamon rövid, barna hajú az ágytársam. Az arcát a párnába temette, így a vonásait nem láttam. A lélegzetemet visszafojtva lassan elkezdtem lehúzni a karomat a derekáról. A másik pasi keze alól is ki kell majd siklanom valahogy, de egyszerre egy gond.

– Nem fog felébredni – szólalt meg egy hang.

A frászt hozta rám, hogy egyből felültem, és körülnéztem. Egy harmadik pasi feküdt az ágy túlsó végében, az egyik karja lelógott, a hasán fekve aludt. Crispin volt.

– Ha látni akarsz, ülj fel – hallottam megint a hangot. Victor hangja volt. Óvatosan próbáltam felülni, nem akartam zavarni az alvókat. – Tényleg nem fognak felébredni, Anita. Az ágyban mindenkinek ki kell aludnia az alakváltást. És az órákig is eltarthat.

A sarokban ült a nagy karosszékben. Szállodai köntösben, borzas, fehér hajjal, mintha sokszor beletúrt volna. Vagy elaludta. És ekkor bevillant egy kép, nem is annyira látvány, mint érzés: ahogy beletúrok a hajába, hogy megemeljem a fejét, és a szemébe nézhessek, amíg.

– Jesszus-basszus – nyögtem.

– Ja, nagyjából – bólintott.

Már ültem, a hátamat az ágy támlájának vetve. Már láttam a mögöttem alvó pasit is, hosszú, sötét haja volt, a háta közepéig ért, és most az arcába hullott. Magas volt, izmos, és ismeretlen.

– Kik ezek?

– Egyiküket felismerhetnéd.

– A hosszú hajút nem ismerem – mondtam halkan, mintha a hangoskodással felébreszthetnék bárkit is.

– Pedig a Taj frontján van egy hatalmas neonreklám. Azon láthattad. Ő az e havi vendégszereplőnk. Ha hazamegy, az ő helyén lép majd fel Requiem.

Magam előtt láttam a vörös hajú pasi mosolygó arcát, szavakat a vad cicákról, meg a mozgóképet, ahogy a férfi vörös tigrissé alakul.

– Jaj, ne.

Az ajtó felől zajt hallottam, és bár nem láttam semmit, Észak-Karolinában egy nagyon hasonló esetben a földön is aludt valaki. sejtéseim voltak. Ekkor nyögve felült egy férfi. Vállig érő, egyenes fekete haja volt, metszett szemei, mint Bibianának, csakhogy az ő bőre nem tejszín sápadt. Ez a pasi barna volt, mintha állandóan a hegyeket járná legalábbis. Arcát a tenyerébe temette.

– Mi történt? – kérdezte.

– Mire emlékszel? – kérdezte Victor.

A férfi körbejáratta a szobán a tekintetét, majd rajtam állapodott meg.

– Rá.

– Rá, persze – bólintott Victor.

– Nem szándékosan csináltam – mondtam. Eszembe jutott az álmom, benne Vittorio meg Minden Sötétségek Anyja. Az álomra jobban emlékeztem, mint arra, ami a szobában történt.

– A Tigrisek Atyja csinálta – mondta a földön ülő férfi.

– Kicsoda? – kérdezte Victor, és megbámultam.

– Vittorio – mondtam. – Ez az egyik ősi neve. Te honnan ismered?

– A hívóállata voltam.

– Csak voltál?

Victor kezében hirtelen pisztoly villant, a férfira fogta. Hékás, az az én pisztolyom volt.

– A világ másik szegletéből szólított ide. Jönnöm kellett, korábban a mesterem volt, és amikor ismét erőre kapott, nekem engedelmeskednem kellett – mondta a férfi, a semmibe bámult, az arcán fájdalmas emlékek cikáztak. – Azt hittem, örökre megszabadultam tőle, de tőle nincs menekvés. Ha úgy akarja, újra a szolgájává tesz.

– Megjelent a szállodában – szólalt most meg Victor – , odalépett hozzám, megérintett, és ide kellett jönnöm. A lépteit se hallottam, semmit, csak az érintését éreztem, aztán meg az akaratát. Nem tehettem ellene semmit, és segítséget se hívhattam. Nem tudtam nemet mondani neki.

– Nem, nem lehet. Olyan, mintha a rabszolgája vagy a bábuja lennél. Borzalmas dolgokat műveltet veled, és akkor se mondhatsz nemet.

– Ki vagy amúgy? – kérdeztem.

– Neki Hong, de magamnak évszázadok óta Sebastian.

– Na, Sebastian. Az előbb múlt időt használtál. Hogy a hívóállata voltál. Mi változott?

– Te – mondta, és felállt. Meztelen volt, de nem zavarta, ahogy ez már a vérállatokkal lenni szokott. Hirtelen beugrott az emlék, ahogy rajtam fekszik, a teste lüktet belém, és az érzés, ahogy bennem van. Mély levegőt vettem, lassan kifújtam. Alacsony volt, durván olyan magas, mint én. Vagyis alacsony, na, nincs ezen mit ragozni. A kezei aprók, mintha a sajátomat látnám.

– Lehet, hogy az energia mind beléáradt innen, de ahogy táplálkoztál belőlem, abban a pillanatban, éreztem, hogy valami megszakadt. Mintha széttörtél volna valamit. A hatalmát törted meg. Már nem ural többé, már nem vagyok az övé.

– Képtelenség – mondtam.

– Évszázadokkal ezelőtt a Sötét Anya is megtette ugyanezt. Ez volt az egyik tehetsége, hogy szolgákat szakít el mestereiktől. Ekként megfosztotta őket a hatalmuktól, és a hatalmat mind megtartotta magának.

– Adj egy pisztolyt, Victor – kértem, mire rám nézett. – Na, add már!

Lecsekkolta a Smith & Wesson biztosítóját, és a kezembe hajította.

Ügyes fiú. Kibiztosítottam, és Sebastianra fogtam.

– Te ölted meg a bevetésieket?

Bólintott.

– Gyűlölöm a mesteremet, pedig hatalmasra nőttem mellette ismét. Parancsoltam a két dzsinnjének, a rendőrségi varázsló viszont ősi varázslattal támadott. Ha végigmondja, megtöri a hatalmamat a dzsinnek felett, és a rabszolgák mindig gazdáik ellen fordulnak, ha lehetőségük nyílik.

– Pont, mint a démonok.

– Igen.

A felhúzott térdemen stabilizáltam a pisztolyt.

– Megöltél egy rendőrt. Be kellene, hogy vigyelek, ugyanakkor tudom, hogy nem volt választásod. Bármire kényszeríthet, olyanokra is, amit magadtól soha meg nem tennél.

– Igazat mond, Anita – jegyezte meg Victor.

– Igen, tudom.

– És most mit teszel?

– Nem tudom. Beszélj a dzsinnekről.

Csak állt előttünk, mozdulatlanul a pisztolyaink előtt.

– Halljak a dzsinnekről – ismételtem.

– Mármint szellemekről? – kérdezte Victor.

– Ha az, amit Vittorio mellett láttam, szellem, akkor a mesékben meg a filmekben nagyon mellényúltak.

– Vagyis nem váltanak valóra kívánságokat – összegezte Victor, mire Sebastiannel elnevettük magunkat. Pedig nem volt okunk örülni. Összenéztünk. A szeme éppen olyan volt, mint Dominóé, mint a szemmé faragott tűz.

– Hol van Domino?

– Az ágy lábánál – felelte Victor.

– Jó – bólintottam – , akkor halljunk ezekről a lényekről.

– Tárgyakhoz lehet őket kötni, foglyul ejteni, és így egy boszorka vagy mágus szolgájává tenni. A mesékből ennyi igaz – kezdte Sebastian.

– Igen, ott a gyűrű.

– Pontosan.

– Ha a gyűrűt elveszítené, megszűnne a hatalma a dzsinnek felett?

– Igen, most még igen. Amint visszanyeri régi erejét, mindenféle eszköz nélkül is elő tudja őket parancsolni a semmiből. Ez a hatalma része.

– Kavargott a szél, és megjelentek – motyogtam.

– Ők másfajta lények, Anita, ahogy minket porból, úgy őket légből teremtették. Igen hatalmas szellemek voltak valaha, annyira hatalmasak, hogy népüket Salamon király megsemmisítette, rabláncra fűzött mindenkit, aki életben maradt, és azóta szolgákként, egyszerű szellemekként kénytelenek létezni, gonosz dolgokat susogva fülünkbe, hogy ezzel rosszra kényszerítsenek.

– Salamon királynak volt valamiféle pecsétje, amivel foglyul ejtette a szellemeket, nem? – jutott hirtelen a semmiből az eszembe.

– Igen. Beszélik, hogy velük építtette hatalmas templomait.

– Ha megszereznénk a gyűrűt, ellene fordulnak a dzsinnek és megölik?

– Meglehet. De az is, hogy egyszerűen csak elmenekülnek. Vittorio az ő fajuk nagy mumusa.

Nem tudtam, mit tegyek vele. Mindent elmondott, de akkor is ő ölte meg az egyik bevetésit, és a többi gyilkosságban is segédkezett. Viszont nem önként, a saját akaratából tette, hanem Vittorio parancsára, ahogy tegnap este abban a klubban a vámpírok is. Meg a tömeg az utcán, amikor a rendőrök ellen fordult. Mindenkit Vittorio irányít.

– Végeznünk kell vele, mielőtt még visszanyeri az erejét – foglaltam össze.

– Egyetértek – biccentett Sebastian.

– De hogyan? – tette fel a nyertes kérdést Victor.

– Tudom, hol a nappali búvóhelye – mondta Sebastian.

Leengedtem a pisztolyt, Victor pedig követte a példát.

– Kapcsold fel a villanyt, öltözz fel, és mondd a címet. Minden címet, ahol azóta megtalálható volt, hogy visszajöttél hozzá Vegasba.

– Ezt vegyem jó hírnek? Hogy nem leszek kivégezve?

– Veheted.

– Nem beszélsz a szerepemről a rendőröknek?

– Igyekszem kerülni a témát.

– Köszönöm.

– Ne köszönd, inkább segíts végezni vele, mielőtt ismét a Napnak Atyja lesz belőle.

– Mindenképp. Mert ha visszanyeri a hatalmát, képes lesz a puszta levegőből dzsinnek hadát megidézni.

– Hozok papírt és tollat – állt fel Victor.

– Neki diktáld le a címeket – mondtam, és próbáltam átmászni a Nathaniel helyén fekvő pasin. Mászás közben azonban megpillantottam az arcát.

– Te szentséges szűzanyám, csak ezt ne – bénultam le.

Átzuhantam rajta, és Dominón landoltam az ágy lábánál.

– Minden oké, Anita? – riadt fel nagy horkantással.

– Legalább puhára esett – nyugtatta Sebastian.

Engem viszont nem lehetett megnyugtatni, nagy nehezen feltápászkodtam, és csak bámultam a pasit az ágyban. Vagyis dehogyis volt ez pasi! Mert Crispin meg a vörös hajú vetkőzőtáncos, akinek még a nevét se tudtam, társaságában egy fiú feküdt. A Cynric nevű kék tigris, aki jó, ha a tizenhatot betöltötte.

70

Csak azért nem ez volt társasági életem legkínosabb pillanata, mert a fiú nem ébredt fel. A fürdőszobában magamra kapkodtam valami ruhát, és közöltem a tükörképemmel, hogy ezen már a hiszti se segít. A tükörképemnek voltak kételyei, de nem hagytam, hogy megfogalmazza őket, a vitát eldöntöttnek tituláltam.

Amikor talpig feketében, hogy hangulatomat ruházatommal is precízen kifejezzem, előbújtam a fürdőből, Crispin és a vörös tigris is ébren volt már. Jó, nem az az emberi fejen megszokott égővörös vörös, de Damiannél, a vámpírszolgámnál vörösebb. Igen, mindenki jól hallotta, nekem olyanom is van, elsőként évszázadok óta. Nem tudom, hogy sikerült, de összehoztuk. Ennek a tigrisnek piros volt a haja, amilyennek a pirosat az ember gyerekkorában, az oviban tanulja, csak egy kicsit volt feketésebb.

Arca az én gusztusomhoz kicsit talán túlságosan is tojásdad, de attól még jóképűnek mondható. A szeme sárga volt, mintha őszi avar hullott volna bele. De aztán inkább nem nézegettem, amúgy is össze kellett szedegetnem a fegyvereimet.

– Jól vagy? – lépett hozzám egy ölelésre Crispin.

– Nem.

– Eltűnt az anyám meg az apám – szólalt meg Victor.

– Mi van? – fordultam felé.

– A mester kitervelte. Figyelmeztettem Victort, de már késő volt.

– De hogy rabolhatta el Maxet meg Bibianát? Úgy értem, a szüleid nem kifejezetten a könnyű zsákmány kategória.

– Azt mondta, ha visszanyeri erejét, egyszerre ragadja majd el őket.

– Mennyire erősödött meg pontosan? – néztem Sebastianre.

– Fogalmam sincs.

– Hunter vagyok – lépett hozzám a vörös tigris. Már nem voltam zavarban, már túlságosan is aggódtam ahhoz.

– Nagyszerű. Bocs, hogy alig valamire emlékszem, idővel visszajön a dolog.

– Nem emlékszel semmire? – fordult a gőgösből csalódottra az arca.

– Ide figyelj, Hunter, már ha ez az igazi neved és nem valami fellépőnév csak, a Város Ura és a helyi tigrisek királynője eltűnt. Elrabolták. Vágod? Most felhívom a bevetésieket, és indulok a vámpírok után.

– Bocs, én csak igyekeztem udvarias lenni.

– Majd holnap udvariaskodunk. A mát próbáljuk túlélni, oké?

Mintha megbántódott volna. Nem lehetett egy elmebajnokság, de számított?

– Akarod, hogy a szüleid eltűnését is jelentsem a rendőröknek? – fordultam Victorhoz. – Vagy magatok veszitek kézbe az ügyet?

– Egyelőre jobb, ha nem jelented. Ha őket is a nappali búvóhelyre vitte, akkor gyorsan meglesznek, de ha nem, akkor nem mindenáron ragaszkodnék a törvény biztosította lehetőségekhez a keresésben.

– Rendben, ez a te döntésed – egyeztem bele, majd felhívtam Grimes hadnagyot, aki az első bevetési számom volt a helyiektől. Elmentettem párat, de ábécérendben ő volt az első.

– Már vagy egy órája próbáljuk hívni, Blake rendőrbíró. Minden rendben?

– Igen. Kiderítettem Vittorio nappali búvóhelyét, megvan a cím.

– Mondja – mondta, és én mondtam. – Akár indulhatunk is, a többi rendőrbíró már itt van.

– Jobb lenne, ha én is mennék.

Grimes valakivel egyeztetett a telefon mellett.

– Ted szerint maga nélkül is boldogulunk.

– Igen? Hát jó. Ideadná Tedet?

– Itt Forrester – szólt bele egy pillanat múlva hidegen Edward, mintha nem is őt hallottam volna.

Basszus!

– A Vittorio nem az igazi neve, Edward. Ezt csak azután vette fel, hogy Minden Sötétségek Anyja megfosztotta a hatalmától, és kitaszította. Eredetileg a Nappal Atyja volt vagy Nap Apa. Épp olyan vénséges, mint a sötét, és az ereje kezd visszatérni, ahogy Anyáé viszont egyre gyengébb.

– Honnan tudod? – kérdezte, és már nem hangzott dühösnek.

– Álmomban mind a ketten beugrottak.

– Figyelj, Anita,

– Jól vagyok, kivételesen. Valaki más elvállalta a melót, amivel először téged kínáltak meg, és az éjjel felrobbantották. Anyát.

– Vittorio nappal is él?

– Egyelőre úgy tudjuk, hogy nem, de nem sok híja. Viszont van ennél rosszabb is – vezettem be a dzsinnes vonalat, aztán ki is pakoltam mindent részletesen.

– Ha visszanyeri az erejét, olyan hatalmas vámpírral kerülünk szembe, mint Minden Sötétségek Anyja.

– Valahogy úgy.

– Grimes elküldte Roccót és Davey-t, hogy megnézzék, rendben vagy-e. Pedig nem lenne rossz, ha Davey inkább velünk tartana, ha a dzsinn is beszáll a buliba.

– Miért, Davey mit tud?

– Meg tudja változtatni az időjárást, de a leglényegesebb, hogy a levegőt is forgatja.

– Mi?

– Időszakosan össze tudja keményíteni a levegőt, és így egyfajta golyóbiztos pajzsot csinál belőle.

– Hú, basszus, de trükkös. Kicsit mintha a telekinézis és az idővarázslás turmixa lenne.

– Ja. És szerinted mi lesz abból, ha megkeményíti a dzsinnt. Mert ha ugye tényleg levegőből van.

– Jó kérdés. Átgondolom. Ha ideérnek, repülünk utánatok.

– Úgy legyen. És figyelj, Anita.

– Igen?

– Bocs.

– Nincs gond, Edward.

– Ott találkozunk.

– Nekem is hagyjatok – kértem.

– Olvastam a St. Louis-i jelentést, alsó hangon is legalább egy halandó szolgája meg egy vámpírnője van.

– Legalább.

– Elstartoltunk.

– Szia – mondtam, de már a semminek. Letette, bár előtte bocsánatot kért. Életében először.

Gondoltam, utánajárok a testőreimnek. A szomszéd szobában dekkoltak. Felhívtam Havent.

– Azt hittem, egész nap foglalt vagy, Anita – vette fel, majd kicsit undokul hozzátette. – Ha bulizni akartál, nekünk is szólhattál volna, jöttünk elegen.

– Jó kis testőr vagy, mondhatom. Vittorio egész délelőttre belemászott az agyamba.

– Tessék?

– Neked nem tűnt bizarrnak ez a nagy vértigrisnyüzsi nálam?

– Magad nyitottál nekik ajtót. A saját száddal mondtad, hogy minden okés, te hívtad őket.

– És nem tűntem furcsának?

– Nem. Tökéletesen normálisnak tűntél. Esküszöm.

– Ha normális lettem volna, nem engedek be magamhoz mindenkit.

– Most konkrétan arra a kamaszgyerekre gondolsz? – kérdezte olyan tárgyilagosan, hogy dühömben majdnem a falhoz csaptam a telefont.

– Ja. A kiskorúra, igen.

– Hahó! A tizenhat Vegasban már nem kiskorú. És ha nem kiskorú, akkor mi a gond? Attól, hogy kicsit fiatalabb.

– Ó, persze – horkantam egyet, majd átadtam a kagylót Victornak. – Közöld a rossz hírt a családodról.

És Sebastianhöz léptem, akin még mindig egy szál ruha se volt.

– Ruhája nincs senkinek? – kérdeztem.

– Úgy fest, rólam letépte valaki az enyémet – vonta meg a vállát.

– Legalább egy köntöst azért felhúzhatnál – kértem, ő meg ment engedelmesen a fürdőszobába. – Várj csak, mást nem kellene tudnom Vittorióról? Nem tervez valamit?

– Ja, ott vannak a kórházban azok a rendőrök. Alszanak. Vittorio az én szemeimmel látta a támadást, és a varázslót megölette velem, de a többieket csak ártalmatlanítanom kellett. Így aztán elaltattam őket.

– És hogy lehet felébreszteni őket?

– Egy szerelmes csókkal.

– Tessék?

– Csak annyi kell, hogy valaki, aki szereti őket, megcsókolja.

– Mint a Csipkerózsikában?

– Igen – bólintott. – Ez az az őserő, ami Belle Morte vérvonalát életre keltette, a szerelemerő. Azt hittem, eddigre azért némelyiküket már megcsókolja legalább a felesége.

– Rendes csók legyen? A szájukon?

– Igen.

– Smaci?

– Hát legyen benne érzelem. De nem kell nyelves.

– És közben gondoljanak arra, mennyire szeretik?

– Igen.

Időről időre azt gondoltam, hogy már tényleg hallottam a legfurcsább vámpírerőről is, és mindig tévedtem. Mindig jött valami még furcsább. Épp nyúltam a telefonomért, hogy hívjam az infóval a bevetésieket, amikor kopogtak.

Mentem is nyitni, de Crispin gyorsabb volt.

– Majd én megnézem, Anita.

Igaza volt, nem erősködtem.

– A bevetésiek – fordult mosolyogva vissza a kukucskalyuktól. – Elbújjunk?

– Igen.

Elbújtak. Megmondtam mindenkinek, hogy öltözzön fel, és Sebastiant egy pillanatra se hagyja magára. Rocco és Davey állt az ajtóban.

– Megvan a nappali búvóhely – fogadtam őket a jó hírrel.

– És indult az akció?

– Igen, és indulhatunk mi is utánuk. Megvárnak. De közben van egyéb jó hírem is – vágtam bele a közepébe. Bezártam az ajtót, és a két bevetési társaságában elindultam lefelé. Havenék szobája előtt elhaladva elcsíptem egy gyors pillantást az ajtórésen kikandikáló kék hajából, de nem mert kilépni, hogy köszönjön, mert szinte nem volt állam, ahol ne körözték volna. Amíg át nem igazolt hozzánk Chicagóból, igen intenzív maffiatevékenységet folytatott, és a karhatalmiak azóta se kedvelték meg. Nem sok okuk lett volna rá. Nem keverhettem hát a módszereimet. Az első kört mindenképpen törvényes keretek között futtatjuk, meglátjuk, sikerül-e a helyi erőkkel összefogva megoldást találnunk erre az egyre fenyegetőbb Vittorio-krízisre. Ha nem jön össze, még mindig nekidurálhatjuk magunkat a saját eszközeinkkel is, amiből már a rendőrséget szerényen kihagynánk. Előbb azonban be kellett avatnom Roccót és Daveyt a sok újdonságba, amit reggel sikerült megtudnom.

– Azért százszázalékosan még nem golyóálló – jegyezte meg Davey.

– Hány százalék?

– Nyolcvan.

– Legyen inkább hetven – javította ki Rocco.

– Jó, még úgy is elég lenyűgöző. Ügyes.

Davey vigyorogva fogadta a bókomat, édes kis szája boldog mosolyra húzódott, amitől valahogy fiatalabbnak, üdébbnek tűnt az egész arca.

– De egy levegőből összeállt szörnynek azért jól odatehetek – közölte vidáman. – Még ha a golyóállás nem is megy mesterfokon.

Örültem, hogy ennyire tetszik neki a téma, és tényleg, szívemből lenyűgözőnek láttam a képességét. Az meg, hogy már hetvenszázalékos biztonsággal uralja és irányítja. le a kalappal, de komolyan. Pláne jelen helyzetben, mert őszintén nem sok késztetést éreztem, hogy szembeszálljak egy óriással, aki full páncélzattal is lazán parizerré aprít két pillanat alatt. A hetven százalék cseppet se hangzott rosszul, jó, amíg nem az ember élete volt a tét. Akkor már jobban örültem volna a száznak, de mit válogatok? Szegény asszony vízzel főz, mondhatnám. És akkor leesett, mennyire bután álltam hozzá az ügyhöz. Hiszen a látó, akinek az állkapcsát letépték, ismert valami mágiát, amit Vittorio halálos fenyegetésnek érzett.

Kikerestem Phoebe Billings telefonszámát. Ha egyik hittársa ismerte a varázslatot, márpedig ismerte, nagy az esély, hogy a főpapnő is ismerte. Én meg itt állok két másik látóval, csak össze tudjuk kapni magunkat annyira, hogy megtanuljuk, vagy nem? Mert a tudás életet menthet.

71

Rocco kocsijában ültem az anyósülésen, amikor elcsíptem valamit a szemem sarkával. Először azt hittem, a szélvédő üvegén csillan meg a sivatagi gyilkos nap, de aztán megint láttam, a saját látóteremben. Vagyis a fejemben volt.

– Látok valamit – mondtam ki hangosan.

– Mit? – kérdezte Rocco. Davey előrehajolt a két ülés között. Jó kérdés volt, kár, hogy nem tudtam a választ.

– Passz. Már nem látom. Fényes volt.

– Majd szólj, ha megint látod. És próbáld meg leírni.

– Meglesz – bólintottam, bár titokban erősen reméltem, hogy nem lesz legközelebb. Bár azt is el kellett ismerni, hogy üdítő érzés volt olyan zsarukkal együtt melózni, akik nem néznek agybetegnek, csak mert látó vagyok.

Phoebe Billings ezt a pillanatot választotta, hogy visszahívjon.

– Nem keresett a rendőrség – nyitott. – Vagyis nem kevert bele az ügybe. Köszönöm.

– Nincs mit. Viszont közben kiderítettem, mi ölte meg Randyt – csaptam a dolgok közepébe. És szép sorjában elregéltem neki mindent, Randy halálát, a dzsinnt és a varázsigét.

– Egy dzsinn, itt Amerikában? Ez komoly?

– A legkomolyabb.

– Na, várjon, megnézem. Tudom, melyik varázslatra gondol, rettentően régi dolog, de ismerem a könyvet. Randy nagyon ismerte művészetünk történelmét, emlékszem, egy éjszakát végigbeszélgettünk a dzsinnekről és hogy vajon mennyi lehet igaz a legendából – mondta, közben hallottam, hogy keresgél. – Meg is van. Beszél arabul?

– Nem én.

– Randy beszélt, már a seregben is sokat foglalkoztatták emiatt. Nem tudja, más is tud arabul esetleg a bevetésieknél?

Megkérdeztem a kollégákat.

– Moon. De ő anyai ágon iráni – mondta Davey.

– Én olvasok arabul – jelentkezett Rocco – , Moon szerint a kiejtésem is rendben van nagyjából.

Átadtam neki a telefont, és Phoebe elmondta a varázsigét. Ő visszamondta, és a karomon égnek állt minden szőrszál, pont, mint álmomban, amikor Vittorio beszélt.

– Le kellene írni.

– De nem ismerem az arab betűket.

– Írd fonetikusan, ahogy mondja – adta vissza a telefont Rocco – , majd megpróbálja írhatóan diktálni. Le kell csekkolni, hogy úgyis működik-e, hogy az ember nem érti.

– Ja, hogy mint egy varázsige, ami akkor is hat, ha az ember csak véletlen mondja ki?

– Igen.

– Olyanból azért nincs sok – jegyezte meg Davey. – A legtöbb varázsige csak akkor üt, ha erő is van mögötte. Meg szándék.

Azért csak csináltam, amit Phoebe mondott, és írtam engedelmesen, amit a telefonból hallottam. Egy mukkot se értettem, és nyilván egy arab se értett volna semmit belőle az alapján, amit én lefirkáltam. De egy próbát mindenképpen megért. Leírtam, aztán visszaolvastam.

– Most olvassa egy kicsit gyorsabban.

Olvastam, és semmi. Most nem állt a szőröm, mintha csak elment volna mellettünk egy busz, csak a zajt növeltem.

– Elvileg mit csinál ez az ige? – kérdeztem.

– Visszazavarja őket Salamon pajzsa mögé, kizárja őket a mi valóságunkból.

– Kitiltó varázslat, pont, mint a démonoknál.

– Igen, olyasmi.

Most ennek tudatában próbáltam újra, igyekeztem a szavak mögé odaképzelni, amit elvileg a varázslat elérni hivatott. És mégse működött. Davey kezébe nyomtam a cetlimet, ő is felolvasta, és neki ment. Megint borzolódtam, jött az energia.

– Itt meg itt nem jól ejted – mutatott rá két pontra.

Gyakoroltam, tanultam, próbáltam behozni a lemaradásomat. Kezdett egész jól állni a szénánk: itt volt nekünk Davey meg a varázsige, ami nem rossz kezdés, a pisztolyunkkal úgyse mennénk semmire.

– Hívd fel Moont, ő majd segít kiejteni – vetette fel Rocco, és Davey már tárcsázta is az arabost.

– Te miért tanultál meg arabul? – kérdeztem közben Roccót. Épp egy éles kanyart vett be.

– Szerettem volna eredetiben olvasni a Koránt meg a Bibliát. A fordítások torzítanak. És a Biblia egy részét arameusul írták.

– Ja, azt tudtam. De engem soha nem indított arra, hogy meg is tanuljam.

– Ógörögül is ezért tanultam meg.

– Szerethetsz templomba járni.

– Ott vagyok minden vasárnap. Hacsak nincs szolgálat.

– Velem is hasonló az ábra – mosolyogtam rá.

– Én evangélikus vagyok. Te?

– Episzkopális.

– A jó öreg anglikánok, Dagadt Henrik nagy találmánya.

– Nyugi, ismerem az egyháztörténetet, már rég benyeltem a sztorit.

– Ha tudod, és mégis, az királyság.

– Ja, tudom, VIII. Henrik csak azért csinálta az egészet, hogy megszabaduljon a katolikusoktól, és elválhasson végre.

Hallottam, ahogy a háttérben Davey az arab varázsigét ismételgeti a telefonba. Belebizsergett a gerincem is.

– Varázsló ezeket a szavakat akarta elmondani, amikor megölték – merengett Rocco.

– Pontosan.

– Hát most mi elmondjuk érte.

– Bosszút állunk, igen – bólintottam, bár egyetlenegyszer találkoztam Randyvel vagy Varázslóval, és az is elég egyoldalú volt ott a boncasztalon. Ennek ellenére komolyan gondoltam, hogy ennyivel jövünk neki. Jó, az is igaz, hogy alig húsz perce zártam be a szobámba a vértigrist, aki ténylegesen végzett vele, csakhogy az épp olyan ártatlan volt ebben a gyilkosságban, mint tegnap éjjel a túszejtő vámpírok vagy a rendőrverő tömeg. Sebastianről valahogy nem akaródzott Roccónak és Davey-nek mesélni. Vajon mit tettem volna, ha a boncasztalon a Varázsló helyén Edward fekszik kiterítve, és a vértigris azzal jön, hogy nem szándékosan tette, hanem Vittorio kényszerítette? Na, ez nem volt egy komplikált kérdés: mondhatott volna bármit, megöltem volna, szó nélkül.

72

Lemaradtunk a buliról. Három halott halandó szolga hevert a földön, kezük-lábuk bilincsben. A természetfeletti vonalon mindenkit megbilincselnek, élőt, halottat egyaránt, ez a biztonsági protokoll. Edward, Olaf és Bernardo véresebb volt, mint a többiek, de nyilván ők intézték a kivégzések javát, a bevetésiek csak biztosítottak. Naná, hogy Olaf volt a legvéresebb.

– Megkarózta a vámpírjait, és kurvára lefejezte őket – morogta elhaladtában Bernardo. Nem állt meg, mintha nem szívesen maradna Olaf közelében. – Mi Teddel maradtunk a puskánál.

– Vittorio nem volt köztük, Anita. Van egy üres koporsó, de semmi több – mondta Edward.

– Basszus! – szaladt ki a számon, és megint villant valami a látómezőmben. Egy térdelő alakot láttam, fehérben.

– Anita! – kapta el a karomat Edward.

– Megint láttál valamit? – sietett mellém Rocco.

– Egy fehér ruhás alakot, térdelt. Magas, magasabb, mint én. És a szemén át látok.

– Ki az?

– Vittorio – mondta Edward.

– Tessék? – kapta felé a fejét Rocco.

– Azt mondtad, beléd babrált. Hogy azt akarja, hogy a halandó szolgája légy.

– Aha.

– Tudod milyen, amikor egy vámpír belebabrál az agyadba, Anita. Minél többet cicóznak odabenn, annál inkább átveszed a képességeiket. Legalábbis átmenetileg.

– Igen, velem is ez volt – szaladt ki Rocco száján, és Edward vagy nem fogta fel a nagy izgalomban a szavak értelmét, hogy Rocco beismerte, hogy vámpír, vagy nem érdekelte a történet.

– Koncentrálj, Anita! Próbáld tudatosan!

Lehunytam a szemem, Vittorióra gondoltam. Elképzeltem az arcát, a borzalmas hegeket a mellkasán és a hasán. Fordult egyet a világ, és már Bibianát láttam magam előtt, egy ágy lábához láncolva. Ő térdelt. Elfordítottam a fejem, és az ágyon Maxet láttam lekötözve, rajta kegytárgyak. Hatalmas ágy volt, vörös bársony borítású. Láttam már korábban, pontosan tudtam, hol vagyunk. Igyekeztem nyugodt maradni, nem izgalomba jönni, és kilépni Vittorio fejéből észrevétlen.

– Ne menj még, Anita, hadd mutassam meg, mim van még – fordult a főzőkonyha felé. Ricket, a testőrt a kezeinél fogva láncolta fel egy gyűrűre, ami a mennyezetbe volt beágyazva. Meztelen felsőteste vérben úszott.

– Maximillian miatt ne érezd annyira rosszul magad, ezeket a gyűrűket ő rakatta a plafonba, felteszem, ő is idelógatja az ellenségeit – mondta, és már azt is láttam, aki Rick mellett senyvedett kötelekben. A táncosnő volt, akitől a pólót vettem. Valami Bri, Brianna, igen. Vittorio egy kecses gázfáklyát tartott a kezében, kékes lánggal égett.

– Őt nem is ismerem – mondtam.

– Akkor nem zavar, ha örökre eltorzítom szépségét.

– Miért? Hisz tudod, hogy már tudjuk, hol vagy.

– Rendőrökkel vagy?

– Igen.

– Nekem pedig van még egy vendégem, Anita, külön a te tiszteletedre

– mondta Vittorio és megfordult, hogy lássam a nagy asztalt, amin tegnap este összevarrtak, és amin olyan jót aludtam. Azon is feküdt egy lekötözött alak. Vittorio közelebb lépett hozzá, hogy lássam. Requiem volt az.

A gyomrom összerándult, és maroknyi kőkupacként a lábaim elé zuhant. Edward kapta el megint a karom, nehogy én is a gyomromra essek.

– Basszus!

Vittorio Requiem fölé hajolt, hogy lássam a tengerzöld szemét. Ami nyitva volt, Requiem nem volt halott, hiába volt nappal. A száját leragasztózta, láncokkal és szent tárgyakkal lekötözte a testét. Rajta se volt már ing, ahogy Ricken sem, de őt még nem bántották, szépséges teste érintetlen fehérségben ragyogott az asztal falapján.

– A koporsója bent volt a szobámban – suttogtam nagy nehezen.

– És reggel belenéztél vajon? Hogy ő is benne van-e még?

Bassza meg, háromszor is bassza meg!

– Nem.

– Nagy zsákban hoztuk ki, akkor még a holtak álmát aludta, te pedig benn serénykedtél a hálóban. Aztán felébresztettem. Régebben is képes voltam erre, bárki vámpírját fel tudtam ébreszteni akár reggel is. Szeretem ezt a képességemet, boldog vagyok, hogy ismét bírok vele. Annyival izgisebb, amikor tudnak sikítani – suttogta, és könnyedén megérintette Requiem arcát. Requiem összerándult az érintésétől, mire Vittorio visszakézből lazán lekevert neki egyet. Requiem arca felhasadt, Vittorio pedig szórakozottan a gyűrűjére pillantott. – Ezzel csúful elintézhetném a szépséges arcocskáját, de kár lenne a gyűrűért. Pláne, hogy van ennél sokkal hatékonyabb módszer is.

És a zakója zsebéből előhúzott egy kis üvegcsét. Szenteltvíz.

– Ne! – szaladt ki a számon.

– Mondd, hogy kérlek.

– Kérlek.

– Helyes. És ha még életben akarod látni a többiekkel együtt, akkor gyere a hátsó szobába. Egyedül. Fegyverek és szentelt tárgyak nélkül.

– Ugyan, miért mennék?

– Mert tudod, hogy mit művelek, ha nem engedelmeskedsz. És tudom, hogy ő fontos neked. Tudom, hogy mennyire fájna látni, az összeroncsolt szépségét.

Elmondtam a többieknek, mit látok és hallok.

– Egyedül nem engedünk be – jelentette ki Rocco.

– Egyedül nem engednek – ismételtem Vittoriónak.

– Igen, a rendőrség képes ilyesmire – bólintott, és az ajtóhoz sétált. – Szerencsére, amikor ideértem, itt tartottam mindenkit – tette hozzá, és kitárta az ajtót, hogy belássak a mulató nagytermébe. Dugig volt táncosokkal és vendégekkel. – Még az este idejöttem.

Most a kijárati ajtók felé nézett. A levegő remegett előttük, és mintha fém csillant volna meg benne. Mintha kardok lebegtek volna az ajtók előtt. A színpadon is moccant valami, ahogy a nyári forróságban remegve vibrálnak a levegőben a porszemek. Ez már egy harmadik dzsinn volt, amiről eddig nem tudtunk, és aminek a képességeiről gőzünk se lehetett. A picsába!

– Ha a rendőrség ennyire ódzkodik attól, hogy egyedül belátogass hozzám, a szolgáim miszlikbe aprítják ezt a sok kedves embert. Amint bejössz, szabadon engedek mindenkit.

– Ereszd őket szabadon, és bemegyek.

– De nem egyedül – figyelmeztetett Edward.

– Egyvalakit hozhatok magammal? – kérdeztem.

– Boldoggá teszel. De nem a rendőrbírók közül, hanem a bevetésiektől. Ők elég könnyen halnak.

– Nem – hallottam Edward hangját.

– Jaj, csak nem Halál hangját hallom? Róla sokat hallottam már. Ő természetesen nem teheti be a lábát.

Elismételtem mindent.

– Okosan válassz, Anita. Túszt hozol magaddal, akit remekül fel fogok használni ellened, ügyelj, hogy szenvedései ne hatoljanak a szívedig – tette hozzá tréfálkozva. Különös humora volt, de éreztem, hogy remekül érzi magát. Hiszen dugig volt a szoba áldozatokkal, mire vágyhatna még egy sorozatgyilkos?

– Legelőször engedd el a vendégeket.

– Amint meglátlak a bevetésis barátoddal az épület előtt, meglesz. Na, most lezárom ezt a kis vonalat közöttünk. Még reggel nyitottam, hogy rád nézzek, mit művelsz, hogy felügyeljelek kicsit. Nem semmi mozi volt a szobádban.

Amennyire be voltam tojva, már zavarba se jöttem. Csak az agyam kalapált.

– Akkor azt is láttad, mi lett a szolgáddal.

– Ó, igen, eltépted a kötelékemet, pont, ahogy Sötétség is tette hajdanán. Amikor még halandó volt, nagyon hasonló képességei voltak, amire számíthattam volna. De ki gondolná, hogy ilyen hatalmas nekromantából kettő is kijut az életben?!

– Mázlista vagy.

– Búcsúzóul hadd adjak egy kis útravalót, hátha ez nagyobb sietségre ösztönöz – kuncogott, és visszament a belső szobába. Tudtam, hogy ez most rossz lesz, hogy most valami szemétség következik.

Persze, Requiemhez lépett, lehet, hogy lottóznom kellene. Lecsavarta a szenteltvizes üvegcse tetejét.

– Jövök, te rohadék, már ennyiből is értettem – kiabáltam.

– Jaj, hát nem azért csinálom, Anita, hogy megérts. Azért csinálom, mert ehhez van kedvem, és hogy ez neked még fáj is, az csak egy bonusz. Ahogy az is, hogy a szépsége miatt igazán gyűlölöm.

– Vittorio!

Szenteltvizet fröccsentett Requiem bordáira. Füstölni kezdett, Requiem gerince ívbe feszült, kiáltását még a ragasztó se tompította le.

Vittorio visszatekerte az üvegcse tetejét.

– A többivel megvárlak. Fél órád van, hogy ideérj. Ha megváratsz, fájdalmasabb részeken kezdek szórakozni.

– Jövök, te mocsok, jövök!

– Nyugalom, nyugalom.

– Még nyugodt vagyok, Vittorio, még nem láttál dühösnek.

– Ahogy te sem engem, Anita. Te sem engem – mondta vészjóslón, és kilökött magából. Lezárta a kapcsot közöttünk, és már csak a vakító napfényt láttam magam előtt. Kezem alatt megéreztem Edward karját.

– Kit viszel magaddal? – kérdezte Bernardo.

– Kannibált – mondtam, és Roccót kerestem a tekintetemmel. Mellettem állt, és rezzenetlenül fogadta a hírt.

– Mit kell tennem? – kérdezte.

– Te beszélsz majd arabul. Ketten keresztbe lenyeljük ezeket a görényeket.

Mosolyra húzódott a szája, elégedett, olafos mosolyra. Ismertem ezt a mosolyt. Van abban valami, hogy az ember mindig kénytelen megtartóztatni magát, és csak jóra használni a képességeit, holott tudja, milyen gigantikusan ocsmány tetteket is elkövethetne velük. Most megadtam az esélyt Kannibálnak, hogy olyan gonoszul használja a képességét, amilyen gonoszul csak akarja. Hogy kipróbálja, milyen rossznak lenni, nagyon rossznak.

73

Grimes nem örült, hogy bemegyek, annak meg háromszorosan nem, hogy Rocco is velem tart. Edward nem örült, hogy nélküle megyek. De a kocsiban kivitatkoztuk magunkat, így ezzel nem ment az idő, volt esély, hogy fél órán belül maradjunk.

– Hadnagy – érvelt Rocco – , én el tudom mondani a varázsigét, ami a dzsinnt eltakarítja innen, Anita nem.

– Azt hallottam, hogy nem elég jó a kiejtése.

– Én is tudok arabul – szúrta közbe Edward.

– Te viszont nem vagy látó. A szó önmagában nem elég, kell hozzá a mágia – vetette ellen Rocco.

– Valamit eltitkolnak – pislogott Grimes egyikünkről a másikra.

Igyekeztünk nem összenézni Roccóval, ezzel le is buktunk.

– Maguk terveznek valamit.

– Ha jól sejtem, azt a kifejezést keresi, uram – kotyogott közbe Edward – , hogy könnyű tagadhatóság.

– Valami törvényellenesre készülnek? – vonta össze Grimes a szemöldökét.

– Dehogy, uram – kerülte megint látványosan a tekintetem Rocco. – Minden a törvény keretei közt zajlik majd.

– Ígérje meg.

– Törvényesek maradunk.

– De jobb, ha nem ismerem a részleteket, igaz?

– Mit kell mondanom, hogy elengedje velem Rocco őrmestert?

– De legalább őszinték. A Trixie-ben a belső helyiség le van árnyékolva.

Nem is kérdeztem, honnan tudja, elég volt, hogy tudta. Nem lepődtem meg, már Vittorio is említette, ahogy magam is láttam a saját szemeimmel a kampókat. Mindig is ott voltak, és az ilyen kampók csakis emberek felakasztására szolgálnak, Max nem füstölt kolbászt titokban a feketevágásról. Nyilván ez volt Max mocskos ügyeinek irodája.

– Tehát nem fognak tudni segítséget hívni – konkretizálta Grimes, mintha nem tudtuk volna elsőre is, hogy ez mit jelent.

– Ha segítséget kellene hívnunk, hadnagy, úgyse érnének be időben.

– És most nem a levegőbe beszél – tanulmányozta az arcomat Grimes.

– Semmiképp.

– Mégse ideges.

– Tudom, mit kell tennem.

– Tiszták a céljai.

– Fogalmazhatunk így is.

– És mik azok?

– Megmenteni a barátomat, mielőtt még komolyabb baja esnék. Megmenteni az összes civilt, visszaűzni a dzsinneket, ahová valók. Megmenteni Maxet és bájos nejét meg a szerencsétlen testőrt, na meg a többi vértigrist, aki jófiú volt. Ja, persze, és végezni Vittorióval, mielőtt még elegendő erőre tenne szert, hogy egy kósza atomrobbanással vagy valami hasonlóan mókással akarná elütni itt Vegasban az idejét.

– Akár arra is képes lenne?

– Képzeljen el egy hadsereget, tele olyan lényekkel, amikből kettő végzett az embereivel. Képzelje el, hogy az mind a városra szabadul. És ne felejtse el, milyen tömegeket tud már most is manipulálni puszta akarattal Vittorio.

– Tényleg ennyire hatalmas?

– Még nem, de nem sok hiányzik. Nem árt összekapni magunkat, hogy több hajnalt már ne érhessen meg. Se itt, se másutt.

– Talán érdekli, Blake rendőrbíró, hogy a kormányzó aláírta a tegnap esti túszejtésben érintett vámpírok kegyelmi kérelmét.

– Nagyszerű, hadnagy. Komolyan. Nem érdemeltek halált.

– Nagy súlya volt a szavának.

Biccentettem, de a fejemben már az utca végén, a rendőrautókon és a torlaszokon is túl jártam. Már a következő ütközetre készültem.

74

Roccóval a Trixie’s előtt álltunk, két kezünk összekulcsolva a fejünk tetején, egy szál pólóban és farmerben, Rocco csizmában és tornacsukában. Egy halandónak tűnő ember, akinek a seggében könyékig fel volt tolva Vittorio karja, fogadott bennünket.

– Megfordulni, lassan, hogy mindent lássunk – mondta gépiesen.

Csináltuk, amit mond.

A férfi befelé figyelt, a hangokra odabenn a koponyájában. Bólintott, közelebb lépett, végigtapizott bennünket, még a csizmaszárba is bekotort.

– Nincs fegyver, remek – mondta Vittorio kiejtésével. – Csatlakozzanak hát hozzánk.

– Előbb a túszokat. Megígérted.

– Ó, persze, valóban – mondta a férfi, de igazából csak a teste állt előttünk, Vittorio arra használta, hogy beszélgessünk. Egészen döbbenetesen tudta már manipulálni a halandókat, pedig még huszonnégy óra se telt el. Hullnia kell.

A férfi bement az épületbe, egy pillanat múlva férfiak rohantak ki az épületből, több tucatnyi. Rohantak, míg el nem érték a rendőröket a torlaszokon túl. A férfi megjelent az ajtóban, és intett.

– Csak ön után, Anita és Rocco őrmester. Lépjenek be!

– Őt is engedd el – mondtam, és a férfira gondoltam.

– Csak a vendégeket, ez itt a pultos – mondta magáról a férfi harmadik személyben. Még a mosolya is olyan volt, mint álmomban Vittoriónak. Elég nyugtalanító volt egy idegen arcán ezeket az ismerős vonásokat és kifejezéseket látni, mintha rossz emberre húzták volna rá a rossz arcot. A test kitárta előttünk az ajtót. – Elég nagy a hőség, kerüljenek beljebb.

Roccóval összenéztünk, lassan leeresztettük a kezünket a fejünkről, és bementünk. Egyikünk se nézett hátra, kellett a szemünknek az idő, hogy megszokja a nagy ragyogás után a benti félhomályt.

A táncosok a terem közepén, a nézőtéren zsúfolódtak össze. Reménykedve néztek fel, ahogy beléptünk, de nem sokat törődhettünk velük, mert a kardkezű dzsinn elébünk perdült, inkább azt tartottuk szemmel. Nagy volt a kísértés, hogy Rocco megdobja őket a varázsigével, de ha most megteszi, Vittorio végez a túszokkal, ki tudja, hánnyal. A célunk pedig az volt, hogy lehetőleg mindenkit élve vigyünk ki innét, ki kellett hát várni a megfelelő pillanatot. Elég gáz volt belebámulni a semmibe, amiben kardok villognak, és még nagyobb gáz volt hátat fordítani neki. De mentünk az emberünk után.

Előttem mozdult a levegő, mintha fuvallat támadt volna, és ösztönösen visszahőköltem. Egy másik dzsinn próbál megérinteni.

– Nem tudott megérinteni. Nem sok halandó elég gyors vagy látó ehhez. Ó, persze, hiszen te nem is halandó vagy, majd elfelejtettem – mondta a férfi.

Elengedtem a kommentet a fülem mellett, de azt éreztem, hogy a dzsinn már nem olyan közönyösen figyel. Nevezhettem volna akár ellenségesnek is, bár lehet, hogy ez már üldözési mánia. Lehet.

– Szerintem nem kedveltek meg – suttogta Rocco.

– Te is érzed?

– Hát hogyne.

A férfi kitárta a belső terem ajtaját, és mentem előre. Megbeszéltük, hogy én megyek be elsőként, hiszen Vittorio engem akart, Roccóra semmi szüksége nem volt, akár az ajtóban elintézhette, pedig rá még komoly feladat várt a dzsinnekkel.

A szoba pont úgy festett, mint korábban, amikor Vittorio szemével láttam. Ahogy beléptünk, az immár térdelő Ricket és Briannát láttam meg elsőként, még mindig a plafonhoz láncolva. Brianna sírt, és a rettegés forró hullámokban áradt róla. A kevéske ruhája kioldódott, majdhogynem teljesen meztelen volt szegény. Rémülten bámult rám, és a szörnyetegeim boldogan csaptak le a félelmére. Sietve a helyükre parancsoltam őket, kivételesen hallgattak is a szóra. Rick nem félt. Rick annyira dühös volt, hogy nem is értettem, hogy nem váltott még alakot.

Ava állt mellette, kezében kés, amivel a testőr felsőtestét simogatta. Nem vágta meg, arra egyelőre ügyelt. Több vértigris is volt a szobában, az energiájuk ott bizsergett a levegőben, mintha magasfeszültségű vezetékek között kószálnék, meg-megcsípett. Úgy álltak ott, mint akik utasításra várnak. Vajon hány embert tudott Vittorio egyszerre uralni?

Koncentráltam, hogy gondosan körbenézzek, ügyeljek a részletekre, és ne csak Requiemet keresse a pillantásom. Nem kellett, hogy Vittorio lássa, mennyire aggódom érte, nem kellett neki még több muníció a szadizmushoz. Minél inkább látta, hogy fontos nekem, annál inkább ártani akar majd neki.

De szerencsére nem az asztal mellett állt, hanem az ágy végében üldögélt, Max és Bibiana mellett. Rajta se volt ing, a hegek öltöztették. Bibianát időközben az ágyra pakolták, az egyik ágylábhoz kötözték ki, az ideláncolt Max karján feküdt keresztben. Nagyon sápadt volt és nagyon törékeny, akár egy meséből ideszabadult hercegkisasszony, aki csak a megmentő herceget várja a fehér lován. Maxen se volt már ing, vetkőzéssel szórakozhattak, amíg ideértünk. Új sebet senki se gyűjtött viszont be, ami jó.

– Meg is jöttünk. Most mi legyen? – köszöntem be. Jó antré, ügyes Anita.

– Azt akarom, amit már akkor is akartam, amikor idecsaltalak a kis ajándékommal.

– Mármint a bedobozolt fejjel?

Boldogan elmosolyodott.

– Tudod, a pasik általában inkább bonbont küldenek.

– Arra bármelyik férfi képes. Egyedi ajándékot akartam.

– Ami azt illeti – mosolyogtam gonoszul – , egyszer kaptam már egy fejet ajándékba. Csak az kosárban jött.

Vittorio arcáról eltűnt a mosoly. Mintha soha nem is létezett volna. Erre csak a nagyon nagy öregek képesek, de tényleg. Kifejezéstelen képpel nézett bele az arcomba.

– Nos hát, Anita, ez esetben kénytelen leszek valahogy bizonyítani, mennyire egyedi vagyok csodálóid hosszú sorában.

Bár visszaszívhattam volna a nagyokos megjegyzésemet. Nem kamuztam, tényleg küldtek már kosárban fejet egyszer, de megtarthattam volna magamnak.

– Jó, attól még egyedi volt a meghívás, azt nem vitatom – siettem.

– Nem, nem, igazad van, Anita, szentelhettem volna több figyelmet a dolognak – hadarta dühödten. Mintha megsértettem volna. – Játsszunk hát egyet.

– Tárgyalni jöttünk, hogy elengedje a túszokat – szólalt meg Rocco.

– Sor kerül majd arra is, őrmester – paskolta meg Max csupasz karját Vittorio. – Gyertek közelebb, hogy jobban lássatok – nyájaskodott, de valahogy egyikünknek se akaródzott. – Akkor mondom is az első játékszabályt. Amint ismételni kényszerülök magamat, valami történik az egyik tússzal.

A bejárat irányából zajt hallottunk, egyszerre kaptuk arra a fejünket. Ava metszett újabb sebet Rick mellkasára. A testőr nem kiáltott fel, de valami kis zajt hallatott. Ava a szájához emelte a pengét, és lenyalta róla a vért.

Visszafordultam Vittorióhoz.

– Meg se ijedtél – konstatálta. – Ezzel se hatottalak meg, felteszem, ilyet is láttál már.

Igazából nem is egyszer.

– Nem tudom, mit kellene reagálnom – mondtam, még egyszer nem akartam ingerelni. – Az lesz a legjobb, ha megmondod, mit szeretnél, és én megteszem.

– Mi az első szabály?

– Amint ismételned kell magad, valakit bántasz.

– Mondom is a második szabályt. Esélyt adok, hogy valami kellemeset tegyetek. Ha nem vagytok rá hajlandóak, akkor azt fogom bántani, akivel tennetek kellene. Meg vagyok értve, tisztek?

– Világos.

– Mint a nap – tette hozzá Rocco.

– Gyertek közelebb.

Nem kellett megismételnie. Megálltunk a hatalmas ágy lábánál, onnan néztünk le az ágyon heverő Maxre meg a feleségére és a mellettük somolygó szociopatára.

– Csókold meg Maxet, Anita.

– És ha nem?

– Akkor vérezni fog – húzott elő egy pengét a takaró alól. – Egy nem, egy vágás.

Mély levegőt vettem, kifújtam. Nem nagy kérés volt, de nyilván nem marad ez végig így.

– Jó. Megteszem, és te elengedsz egy túszt.

– Ha rendes csók lesz.

Vállat vontam.

– És ha nem engedek el senkit, végignézed, hogy összekaszabolom a Város Urát?

Járt az agyam, mint a japán gyorsvasút, mégse jutottam semmi okosra. Vittorio hosszú, de nem túl mély sebet metszett Max hasán.

– Hé, nem mondtam, hogy nem.

– De az egyes szabályt megszegted. Haboztál, most meg kell ismételnem az utasítást: csókold meg Maxet, vagy vágok.

Megkerültem az ágyat, hogy minél messzebb kerüljek Vittoriótól, felmásztam az ágyra Max mellé, és belenéztem a kék szemeibe.

– Bocs, Max – mondtam, és megcsókoltam a leragasztott szájat.

– Valóban ezt kértem, de ez egy túszt még nem ér meg – mondta Vittorio, és a combját ütögette a késsel.

– Csókoljam meg jobban?

– Vedd le a ragasztót, és adj némi ízelítőt a híres tehetségedből.

Bibiana felhördült a ragasztás alatt.

– Ne haragudj, Bibiana – pillantottam rá, majd levettem a férje szájáról a ragacsot.

– Mindenképpen végez velünk, ugye tudod?

– Ugyan Max, mit is mondtam a kéretlen megszólalásokkal kapcsolatban?

– Azt mondtad, neked nem szólhatunk vissza. De én most Anitához beszéltem.

– Igaz – mondta, és ütögette tovább a saját lábát. – Na, Anita, csókold hát meg rendesen, és elengedek egy táncosnőt. Az őrmester ellenőrizheti.

Lehajoltam, és rendesen megcsókoltam. Max mozdulatlanul tűrt.

– Engedj el egy lányt – néztem fel Vittorióra.

– Nem.

– Mi bajod a csókkal?

– Igazából csókold – mondta nagyon komolyan, veszélyesen komolyan.

Maxre néztem. Kopaszodott, feje kerek, de a karja izmos, a válla széles.

Valamikor testőr volt maga is, és a formáját azóta is tartotta. Erős volt, férfias, csak épp nekem nem az ilyen férfiasság jött be. Én a csinosabb, kifinomultabb pasikra bukom. Max nagy izomállat volt, nulla kifinomultság, de azért fölé hajoltam megint, ahogy kell. Könnyedén megérintettem az arcát, lehunytam a szemem, és megcsókoltam. Eleinte finoman, aztán egyre nagyobb tűzzel, a két kezem lejjebb siklott a vállain, éreztem a nagy izmokat, meztelenségét, és beleadtam apaitanyait. Max tökéletesen moccanatlanul feküdt, Bibiana pedig visított a ragtapasz alatt.

Visszafordultam Vittorióhoz.

– Rendben van, egy táncos mehet, de legközelebb jobban igyekezz, vagy nincs több üzlet. Ava kiválasztja, ki mehet, Rocco. Rocco, igaz? Tehát Rocco őrmester az ajtóból nézi, hogy a hölgy távozik.

Ava ment, Rocco pedig az ajtóból figyelt, és egy lányt minden bizonynyal elengedtek, mert bólogatva jött vissza.

– „Kettőt az egyért” alkut ajánlok – folytatta Vittorio. – A kis táncoslány lejt neked itt egy ölbetáncot, és ha tetszik nekem, mehet. És vihet magával egy másikat is.

Egyből Briannához mentem.

– És ez mire jó neked? – néztem Vittorióra a lány mellől.

– Talán én se vagyok más, mint a többi pasi, és élvezem a leszbi fantáziákat.

– Most erre mit mondjak?

– Ülj le Ava mellé arra a székre.

Leültem, eddig semmi bajom nem esett, és ha így haladunk tovább, másnak se fog.

– Oldozd el a lányt.

Ava eloldozta. Brianna levette a ragasztót a szájáról, majd rám nézett. A sminkje elmaszatolódott a sok sírástól, mintha fekete könnyeket sírt volna. Megdörzsölte a csuklóját, és reszketegen lépett egyet felém a tűsarkain.

– Életed borravalóját kapod, ha ezt megcsinálod, Brianna. Táncolj egyet a rendőrbírónak, és ha tetszik, elengedlek, és viheted magaddal valamelyik barátnődet.

Brianna felém botladozott, nekem meg átfutott az agyamon, hogy nem fogja megcsinálni, nem lesz rá képes, ahhoz túlságosan is fél. Vittorio is hasonlóra juthatott.

– Ha nem teszed meg vagy csak ügyetlenkedsz, akkor eljátszadozom a gyönyörű, rózsás bőrödön a fáklyámmal – mondta neki unottan.

Brianna ledobta a ruháját, és megállt előttem.

– Állj – kiáltott akkor Vittorio, és mind ránéztünk. – Őrmester, vedd át Anita helyét. Inkább neked táncoljon.

Rocco jött. Én felálltam a székről, ő leült, Brianna pedig elkezdett táncolni. Zene nem szólt, de a fejében bekapcsolhatott valami, mert érezni lehetett a ritmust abban, ahogy mozgott. Eleinte kicsit talán görcsösen indult, de hamar belejött, lehunyta a szemét, és rátalált a ritmusra. Jól csinálta. Roccóra simulva hullámzott fel-le, Rocco pedig elfehéredett ujjakkal markolta a szék karfáját, mert a szabályok szerint a táncos hozzád érhet, de te őhozzá nem.

Brianna az ölében kötött ki, meglovagolta, lába közét Rocco nadrágjához dörzsölte. Ő meg komor pofával ült alatta, és felteszem, próbált a baseballra, adóügyre, döglött kismacskákra koncentrálni, csakhogy minél kevésbé kelljen észrevennie a csajt az ölében.

Én meg egyszerre sajnáltam és adtam neki hálát, hogy ő ül ott, nem én.

A lány meg egy utolsó riszával gyönyörű ívben hátrahajolt az ölében, lábaival szorosan karolta Rocco derekát és a széket, feje lelógott a szék lábához, kerek mellei hegyesen és telten követték a teste ívét, vagyis nem a szabász-varrász kése faragta ilyen csinosra. Vittorio megtapsolta.

– Szép volt. Az őrmester mesterien állta a kísértést, bravó! Futás, kis táncosnő, Anita, kísérd ki szépen, drága őrmesterünk egyelőre biztosan nem tudna lábra állni.

Brianna felkapta a ruháját, és amilyen gyorsan csak futni tudott a tűsarkokon, az ajtónál termett.

– Válassz még valakit odakinn, Brianna, aki szintén elmehet.

Kitártam előtte az ajtót, és figyeltem, ahogy elkapja a csoportból a legszélső lányt, és vele együtt az ajtóhoz fut. És már kint is voltak. Én meg számoltam. Hat lány maradt, ezt a hatot még kiszabadítjuk, és már végezhetünk is a dzsinnekkel meg persze Vittorióval. Még hat lány.

– Mielőtt meg szoktam ölni őket, mindig elszórakozom a táncosnőkkel, Anita. Általában azonban nem engedem el őket.

– Vagyis általában ez a menet, – mondtam, de elhallgattam, mert valahogy nem lett volna bölcs dolog megint belegyalogolni az érzékenységébe. Azzal csak a saját helyzetünkön rontanék.

– Igen – bólintott, és felállt. Rickhez ballagott. – Őt csak részben sikerült uralni. Őt meg Victort. A többiekkel nem volt gond, de ezek ketten túlságosan is dominánsak, túlságosan is tigrisek nekem. Bármelyiküket a szolgámmá tehetnem, jegyekkel, de úgy soha nem tudnám meghajtani, szétporlasztani az akaratukat, mint a többiét ott a sarokban.

Felgyorsított, olyan sebesen mozgott, hogy szinte látni se lehetett.

– Megbűvölt – motyogta Rocco.

– Nem. Csak ennyire gyors.

Vittorio megint ott ült, ahol az előbb, amikor a vér kiserkent Rick hasán.

– Nem kértél semmit – reklamáltam.

– Ó, ezt elfelejtettem. Na, mindegy, Ava, engedj el még egy kurvát.

Ava az ajtóhoz ment, én meg figyeltem, ahogy megpaskolja az egyik lány vállát, hogy mehet. Az meg rohant, feltépte az ajtót, ő ki, egy adag napfény be, és ismét a csendes félhomályban maradtunk.

– Nyald ki a vért a sebből, amit a vértigris hasán ütöttem, Anita.

Ezt a témát nem komáztam, de mit tehettem, mentem, letérdeltem Rick elé. A seb a nadrág korca felett nyílt, mibe, hogy nem véletlenül.

Megkapaszkodtam a derékszíjába, lehajoltam, és megnyaltam a sebet. Vér volt, sós, fémes ízű vér. A számat a sebre tapasztottam, és szívtam magamba a vért, eltöltött a rezes érzés, mintha érméket szopogatnék, de ugyanakkor éreztem a puha húrt is, a kis hájacskát, ami az izom fölött fed és az izom alatt a még puhább extrákat a hasban. Másik kezemmel a derekába kapaszkodtam, és nagyon ügyeltem, hogy csak a vért igyam, és ne harapjak bele a húsba. Kicsit szédültem, amikor befejeztem, valahogy forgott velem a világ. Most éreztem csak, hogy hiába táplálkoztam annyi pasival alig pár órája, Vittorio elszívta az összes energiát, és én most megint bajban leszek hamarosan. És mellesleg nemcsak a friss energiákat gombolta le rólam, hanem egyébként is betankolt belőlem, egy szóval, alig térdeltem a lábamon. Jól kinéztem, mondhatom.

Nagy nehezen felálltam, közben Rickbe kapaszkodtam, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom. Fél kézzel megtöröltem a számat, de ez nyilván nem vitte le az összes vért, nem ártott volna mosakodni.

– Mások legalábbis elbizonytalanodtak volna, mielőtt beleisznak egy alakváltó vérébe – jegyezte meg Vittorio.

– Ha elbizonytalanodom, valakit bántasz.

– Még egy táncos mehet, Ava – intett, és most Rocco ellenőrizte, hogy tényleg csak négyen maradtak.

Vittorio körbe-körbe járkált, a kés még mindig a kezében, a combját csapkodta vele ütemesen.

– Valami olyat kell kitalálnom, ami nem ennyire a kedvedre való, különben kifogyok a túszokból, mielőtt bárkinek fájdalmat okozhatnék újra – fordult felém széles mosollyal. Arca megégett fele furcsán rándult tőle össze, így csak sejtettem, hogy mosolyog, nem a szokásos látvány volt, közel sem. – Most szopjál valami mást. Bármelyik hímneműt választhatod, a lényeg, hogy elélvezzen. És az ösztönzés kedvéért, ha ellenkezni támadna kedved, csinos barátodat szenteltvíz kezelésbe veszem.

– Kérdezhetek? – néztem Rickről Requiemre.

– Hallgatlak.

– Requiem evett?

– Nem.

– De hiszen akkor ő, ha akarna, se tudna elélvezni. Neki előbb ahhoz vér kell.

– Ezek szerint csak két választásod lehet, már ha az őrmestert ki akarod zárni.

Igyekeztem leplezni a zavaromat, amit Rocco említése ébresztett bennem.

– Max se evett még ma, tehát igazából nincs is választásom, marad Rick. Csak úgy teszel, mintha nyitva hagynál alternatívákat, de ezek az alternatívák nem léteznek.

– Hát legyen ő – vonta meg a vállát Vittorio. Már Requiem mellett állt, és csak most vettem észre az asztal végébe állított sornyi üvegcsét – mindben szenteltvíz volt.

Rickhez léptem, és már csatoltam is ki az övét. Tiltakozni próbált, nyöszörgött a szájára tapasztott ragasztó alatt.

– A halál azért rosszabb lenne, Rick – suttogtam.

Erre elhallgatott, és mozdulatlanul figyelte, ahogy ügyködöm rajta tovább. Nehezen tudtam eldönteni, hogy ez volt a zavaróbb, vagy az előbbi kis hisztije. Mindenesetre lehúztam a cipzárt, és elkezdtem lerángatni róla a nadrágot. Fő a biztonság alapon mindenekelőtt meg kellett szabadulnom a cipzártól. Az alsógatyáját nem húztam le, csak amikor már elé térdeltem. Deréktól lefelé is épp olyan szemrevaló volt, mint deréktól felfelé, és itt még vágások se rontották a látványt. Forrón reméltem, hogy ez így is marad.

Felnéztem, láttam, ő meg engem néz. Kék szemében harag villogott, de még valami más is. Úgy festett, komolyan vette a kis megjegyzésemet arról, hogy a halálnál ez talán valamicskét kellemesebb lesz, mert már az a sötét, ősi várakozás is ott figyelt a pillantásában, ami minden pasiban megtelepszik ilyenkorra. A kezembe fogtam a farkát, és a számba vettem. Már állt, vagyis lefelé kellett irányítanom, hogy bekaphassam, de már be is csusszant a számba, telt volt és sima és isteni. Szeretem az orális szexet, na. Szeretem a farkat a számban, és szeretem nézni a pasik arcát, miközben csinálom. Szeretem a hangokat, amiket ilyenkor hallatnak, és azt is, ahogy a testük működik ilyenkor. Átadtam magam a pasinak meg az érzésnek, hogy legnemesebb szerve a számban volt, és a szám szopogathatta és ízlelgethette kedvére. Csókoltam, szoptam, nyalogattam, a kezemmel is beszálltam a feladatba, simogattam és masszíroztam, átadtam magam a szexnek, már semmi nem számított. Felsandítottam, láttam, hogy a szemei tágra nyíltak, a levegőt egyre gyorsabban kapkodta, és már annyira kemény volt, hogy annál már csak a farka hegyének lágysága volt szédítőbb. Teste megremegett a láncokban, de kivételesen nem a fájdalomtól. Szemét lehunyta, fejét hátravetette, én meg egyre gyorsabban szoptam, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Éreztem, hogy már nem kell sok, megváltozott az íze.

– Két lány mehet, ha a melledre élvez – hallottam most Vittorio hangját.

Semmi gond. Szélsebesen felrántottam a pólómat, és kihúztam belőle a fejem. Közben a kezemmel dolgoztam tovább, nem szerettem volna, ha kijövünk a ritmusból, ha már egyszer ilyen közel jutottunk. Egy pillanatra elengedtem ugyan, amíg kiszabadultam a melltartóból, és a földre hajítottam, majd megint rábuktam a számmal, becézgettem, és szoptam tovább, amíg nem éreztem megint ugyanazt az ízt, és hogy robbanásig feszül a számban. Akkor gyorsan leszálltam róla, és a kezemmel simogattam egészen addig, amíg forró nedvét kilövelte, és én befeküdtem a bársonyos esőbe. Jutott belőle a vállamra, a melleimre, a kezemre, fejemet hátravetettem, és kitoltam a mellkasom, hogy a szemembe legalább ne menjen.

Rick teste vonaglott, a láncai hangosan csörögtek, a ragtapasz alól egyértelmű nyögések hallatszottak.

Vittorio a pultnak támaszkodva meredt ránk, szinte felfalt a rettenettől kitágult tekintete.

Hallottam, ahogy Ava és Rocco az ajtóhoz megy, hogy két újabb táncosnő szaladhasson ki a szabadságba. Négykézláb a vámpír felé indultam, lassan, lecsüngő mellekkel, amikről csöpögött a sperma. Vittorio felpattant.

– Megölni őket! – sikoltotta.

A bőröm beleborzongott az ősi rettenetbe, és már tudtam, hogy Rocco elmondta a varázsigét, és a dzsinneknek annyi. Ava visítva vetette rá magát, és ahogy feléjük kaptam a fejem, láttam, ahogy egy tőrt vág Rocco oldalába, de ő elkapja a csuklóját, és pontosan tudtam, mire képes a látszólag oly’ egyszerű és ártalmatlan érintése.

Részemről azonban hiba volt rájuk fecsérelni akár egyetlen pillantásnyi figyelmemet is, mert közben Vittorio Requiem és a szenteltvizes palackjai mellett termett. Nem lehettem elég gyors, viszont volt egy erő a birtokomban, ami talán megtette helyettem, amit kell. Megnyitottam az utat az ardeur előtt, és a vámpírra szabadítottam. Úgy támadtam vele rá, mint egy fegyverrel, és nem volt nehéz dolgom. Mellesleg, fordítva is elsülhetett volna, ha épp az előbb nem a kedvenc fantáziáját valósítja meg velem. Mert egy ideje tele volt a feje velem meg a szexszel, nézni akarta, hogy csinálom, kukkolni akart.

Nem siettettem semmit, kiélveztem, vonaglottam, minden úgy ment, ahogy kell, profin, a legprofibban, és le nem bírta volna venni rólam a szemét. Akkor is csak bámult, amikor mellé léptem, kezemet a szenteltvizet tartó kezére kulcsoltam, és az üveget a földhöz csaptam.

– El fogom csúfítani – suttogta.

– Te most nem egészen ezt szeretnéd.

– Amit szeretnék, azt nem kaphatom meg.

Kezét a mellemre vontam, és álltam a tekintetét. Keze lassan masszírozni kezdte a bőrömbe a ragacsos folyadékot, de szerintem nem tűnt fel neki.

– A szemed – morogta – , a szemedben tűz lobog, folyékony borostyán.

– Mondd ki! – suttogtam.

Lehajtotta a fejét.

– Mondd ki! – ismételtem.

– Élvezni akarok. Élvezni.

Szája a számhoz ért, megcsókolt és én visszacsókoltam. Először gyöngéden, de a következő pillanatban megvadult, és úgy falta a számat, hogy a fogai felsértették az ajkam, és a szánk megtelt a vérem édességével. A vér felkavarta az éhségeimet, de a szörnyetegek már nem rúghattak labdába, már elmerültünk az ardeurben. Eddig megtagadtam, próbáltam pórázra fogni, uralni, most azonban megértettem, miért dobták királyok egész birodalmukat Belle Morte lábai elé, miért könyörögtek asszonyok, akár mindenüket áldozva Jean-Claude-nak csak még egyetlen éjszakáért. Most értettem meg, mit jelent Belle Morte vérvonalából jönni, idetartozni. Az ardeur nem egy dolog volt bennem, amit táplálnom kell, hogy életben maradjak, az ardeur volt az, amivel táplálkoztam. Ez volt nekem a vér.

Vittorio bőszen nyöszörgött a csókomban, keze a testemen sürgölődött. Éreztem, ahogy vágya egyre dagad, és ahogy az ardeur egy bevegyül a szörnyetegek erejével, és mindenben ott lüktet az élet, és eltűnik a vámpír. A légzése felgyorsult, a teste megfeszült, én pedig belévezettem az ardeur és a vértigrisek egyesített erejét, mint valami kutakodó kezet, amivel egyben meg is ízleltettem vele, ami az övé is lehetett volna akár.

Megmutattam annak a töredékét, amiről örökre le kellett, hogy mondjon, és a száját sikoltva tépte le az enyémről, teste vonaglott, kezei engem markoltak. A földre rogyott ott az asztal mellett, rántott engem is magával, és egyszerre sírt és nevetett.

– Hogy csináltad?

– Belle Morte vérvonalából vagyok. Jean-Claude-é vagyok, mi gyönyört adunk.

A keze a földön matatott, és pontosan tudtam, mit akar, még az ezüst villanását se kellett kivárnom. Eltaszítottam magamtól, de már vetődött is utánam, és egyszerűen túl gyors volt nekem.

Ekkor fehér villám csapódott az oldalába, majd egy másik. A két vértigris legyűrte a vámpírt, és itt már a szédítő gyorsaságának se vette hasznát, mert lefogták, a földre teperték. Elaraszoltam onnan, és az ágy felé fordultam, a láncok üresen csüggtek az ágy négy lábán. Azt nem tudtam, Max hova lett, de azt igen, hogy a feleségét és Ricket hol kell keresni. A többi vértigris is kiáradt a sarokból, ahonnan eddig dermedten figyeltek, és egy szörnyű pillanatig azt hittem, megtámadnak, de a királynőjükhöz csatlakoztak, a vámpír ellen. Vittoriót akarták.

Max bukkant fel a főzőkonyhánál, a kezembe nyomott egy törölközőt. Felálltam, és törölgetni kezdtem magam, de a szemét egyikünk se vette le a harcról, amiből már csak karmok és fogak villanása látszott.

– Belemásztál az agyába, és nekem csak ennyi kellett. Visszaszereztem a tigriseimet – mondta Max.

Rocco lépett mellém, az oldalához egy rongyot nyomott szorítókötésként, Ava a földön hevert, üres tekintete a mennyezetre szegezve.

– Milyen érzés volt? – kérdeztem.

– Klassz. Őt nem kerítette hatalmába, elárult téged, Max.

– Tudom. Úgy érezte, nálunk mindenki csak másodrangú tigrisnek tartja. És igaza is volt.

Vér spriccelt szét, szerte a szobában.

– Valaki átharapott egy verőeret.

– Lassan vége a harcnak – bólintott Max.

A törölközőt a földre dobtam, fogtam a melltartómat meg a pólómat, és Requiemhez léptem. Kioldtam a láncait, ő meg letépte a tapaszt a szájáról.

– Annyira sajnálom – mondtam, ahogy óvatosan megérintettem az oldalán az égésnyomot. A szemem égett.

– Megmentetted az életemet.

Csak bólintottam.

– Öltözz, Anita – figyelmeztetett Rocco. – Be kell hívnom a többieket, és jeleznem, hogy a tigrisek velünk vannak.

Követtem a pillantását. A tigriseket nézte, akik közül néhányan alakot is váltottak, és mind véresek voltak. Vittorio darabokban szanaszét a földön. Meghalt, és így már nem ettek belőle, mert a vámpírhús állítólag keserű.

Magamra kapkodtam a ruhát, a zuhanyzást későbbre halasztva. Max Requiemet a saját földalatti pihenőhelyére vitte, hogy ott várják ki az estét. Adtam neki még egy búcsúcsókot, és eddigre már a rendőrök is bent voltak, pedig nagy szükség nem volt rájuk. Ezúttal Edward meg a srácok maradtak ki a buliból.

 

Zárszó

Requiem a nap hátralevő részét a föld alatt töltötte Maxszel. Roccóval hosszasan magyaráztuk a többieknek az eseményeket, persze néhány apróságot gondosan kihagyva a jegyzőkönyvből. Ava megtámadta, ezért kénytelen volt használni az erejét. Jó, talán nem kellett volna a végletekig elmennie, megállhatott volna kicsit korábban is, de minek? A nőnek mindenképpen annyi lett volna, hiszen a zsebünkben volt a kivégzési parancs.

Bibiana is félrehívott.

– Miért támadt rád? – kérdezte. – Évszázadok óta most először érzett ismét gyönyört.

Maxszel összenéztünk.

– Tudta, hogy bármit megtenne majd érte újra meg újra – mondta ki végül Max. – Tudta, hogy Anita hatalmában lenne, és azt nem engedhette meg.

– Fontosabb volt neki a hatalom, mint az öröm? – hitetlenkedett Bibiana.

– Nehéz választás, és ő ezt tudta. Ahogy azt is, hogy Anita rövidebb pórázon tartaná, mint te engem – tette még hozzá Max nevetve. Ezen nagyot kacagtak, és összeborultak.

Requiem kérte, hogy töltsük együtt az éjszakát, vágjuk ki a szenteltvíz marta sebeket, és gyógyítsam be a friss sebeket, ahogy szoktam. Kipróbáltuk. Sikerült, most újra ugyanolyan tökéletes, mint volt. Mindenképpen ki fogjuk próbálni a módszert Asherön is, hátha. De persze valami kis darabkán kezdjük, nehogy látványos helyen üssünk rajta egy mély lyukat, ami aztán megmarad rajta, ha esetleg vele nem jönne össze. Bár szerintem elég jók az esélyeink.

Denis-Luc St. John nővére persze nem adta át az üzenetemet. Zaklatottan hívott pár nap múlva, hogy kimaradt a menetből, de a testvére kicsit se bánta, legalább életben maradt. És mit tagadjam, nem tudtam nem egyetérteni vele.

Grimes hadnagy közölte, ha valaha beleunnék a vámpírhóhérkodásba, csak szóljak, szívesen felvesz a csapatba. Lehetek én az első nő a látói közt. Ezt igen hízelgőnek találtam. De tényleg. Neki persze nem mondtam. El se tudom képzelni, hogy Vegasban éljek, azt viszont annál inkább, hogy egy ilyen bevetési egységnél dolgozzam. Egy ilyennél, mint az övék. Hogy látókat is alkalmaznak, kezd egészen nagy visszhangot kelteni Allamok-szerte, és már több helyen tervezik hasonló különítmények kialakítását. Na, nem St. Louisban, nálunk nem rohanják el a fejlődést, annál sokkal óvatosabbak. Tényleg odahagynám a vámpírhóhérságot? Csak részben, mert így is részt vennék benne, csak épp kezdem megszeretni a gondolatot, hogy nem az életek kioltása, hanem a megmentése a fő cél.

Crispint és Dominót hazavittem magammal. A vöröst hazaküldtem, de a királynőjük találkozót kért egy semleges városban, mert már nem ez volt az első hímje, akit lenyúltam – az Alex nevű is tőlük jött, ő ráadásul a saját fia volt. Egyelőre azonban a vörös tigrisekre nem olyan nagy a hatásom, mint a fehérekre meg a feketékre. Ja, és Sebastian is hazatért, ott folytatja az életét, ahol Vittorio felbukkanása előtt abbahagyta. O sem teljesen közömbös az irányomba, de a szolgaságtól maximálisan elzárkózik, amit meg is tudok érteni.

Cynric persze más lapra tartozik, mert ugyan Vegasban már nem számít kiskorúnak, és ugyan a törvényes gyámjai, Max és Bibiana teljes mértékben helyeslik az irántam érzett kötődését, vagyis bíróság elé nem fogok miatta kerülni, attól még belém van butulva. Még jobban, mint Crispin, mert neki még annyi védelme sincs ellenem, mint a többieknek. Annyira fiatal és kialakulatlan volt még, ráadásul a fehér tigrisek klánja,

ahová ő is tartozik, a monogámiát nyomja. És ez azt jelenti, hogy én voltam neki az első. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy egy ardeur táplálta csoportos orgián veszítette el a szüzességét.

Most minimum egy évig még Vegasban marad, mert Missouriban csak tizenhét évestől nem számít liliomtiprásnak. Én mondtam Bibianának, hogy tizenhét évesen is csak gyerek lesz még, mire ő annyit mondott, hogy a hívóállatommá tettem, vállaljam a felelősséget.

– De nem én másztam bele az agyába – tiltakoztam. – Hanem Vittorio.

– Akkor is érted bomlik.

– Mert szerinted mit kellene tennem? – kérdeztem, és bizony nagy hibát követtem el.

– Hagyd, hogy jövőre meglátogasson.

Mondtam, hogy majd még megdumáljuk, de már előre tudom a választ, ami nem egyszerűen egy nagy nem, hanem dupla-kibaszottul nagy NEM.

A bevetésiek, akik a kórházban durmoltak, mind felébredtek. Mindenkinek akadt egy barátnő, feleség, gyerek vagy szülő, hogy megcsókolja a szíve teljes szeretetével. És onnantól fogva nem volt gond, bár akadt egy bevetési, akinek se felesége, se szülei, csak egy kutyája volt. Azt behozták, arcon nyalta, és a gazdi már ébredt is Csipkerózsa-álmából. Hát nem csudás a szerelem? Vagy szeretet?

Jean-Claude-dal és Asherrel átbeszéltük, mi volt ez az egész Vegasban az ardeurrel. Abban egyetértettünk Max elméletével, hogy Vittorio miért támadott rám, de hogy a szex miért verte szét évszázados, nem, inkább évezredes hatalmát?

– Az egész vámpírközösség azt gondolja, hogy Belle Morte vérvonala gyenge – mondta végül Jean-Claude – , mert a hatalma csupán a szerelem. De hát létezik a szerelemnél hatalmasabb, ma petite?

Ezzel persze lehetett volna vitatkozni, hiszen a szerelmet nem egyszer pusztította már el a gyűlölet vagy az erőszak, de elvi szinten talán igaza lehet. Ha kicsit elvonatkoztatunk a mindennapoktól. Azt tudom, hogy Vittoriót nem az erőmmel intéztem el. Hanem azzal, hogy szerelmet ajánlottam neki. „A szépség pusztította el a szörnyeteget”, meséli a régi film. Ezt itt a szerelem ölte meg vagy a kéjvágy, bár az igazat megvallva, ha az ember komolyan veszi őket, akkor nem is különböznek egymástól olyan nagyon, mint ahogy azt hinni szeretjük.

Nem hazudtam, amikor felkínáltam Vittoriónak az ardeurt. Akkor, abban a pillanatban meg akartam neki adni mindazt, amit rég elveszített, mert éreztem a vágyát, éreztem a vesztesége szomorúságát, ami a hosszú idők során haraggá és gyűlöletté érett a lelkében. Akkor, abban a pillanatban csak ölelni akartam, hogy jobban érezze magát, hogy egy kicsit jobb legyen neki is, és meg is tettem, amiért ő el akarta venni az életemet. Ilyenek a férfiak – ki tudja, mire vágynak valójában?