- 19 -

Az ajtón kívül mozdulatlan volt a hőség; egy forró, nyirkos fal, ami úgy tapadt a bőrre, akár a műanyag fólia.

- Meg fogsz főni ebben a dzsekiben - jegyeztem meg.

- A legtöbb ember nehezen békül meg a sebhelyeimmel.

Kilazítottam a dossziék fölött összekulcsolt két karomat, a balt kinyújtottam. A sebhely villogott a napfényben, itt sokkal fényesebb volt a bőröm, mint másutt.

- Ha te nem szólsz, én sem szólok.

Phillip letolta a napszemüvegét, és rám bámult. Semmit nem tudtam kiolvasni az arcából. Csak abban voltam biztos, hogy valami zajlik a nagy barna szempár mögött. Aztán a fiú halk hangon megszólalt:

- Csak ez az egy harapásod van?

- Nem - válaszoltam.

Phillip keze ökölbe szorult, a nyaka megrándult, mintha áramütés érte volna. Remegés futott végig a karján, a vállán, végig a gerincén. A nyakát tekergette, mintha szabadulni akarna az érzéstől. Azután visszatolta az arca elé a fekete napszemüveget, a tekintete kifejezéstelen volt. Levette a dzsekit. Könyöke hajlatában a napbarnított bőréhez képest sápadtnak tűntek a sebhelyek. Az ujjatlan izompóló szegélye fölött kikandikált a behegedt kulcscsont. A fúnak szép nyaka volt, tömör, de nem izomtól duzzadó, a bőre barna és sima. Négy pár fognyomot számoltam össze azon a hibátlan bőrén. És ez még csak a jobb oldal volt. A bal oldalát eltakarta a kötés.

- Vissza is vehetem a dzsekit - jegyezte meg Phillip.

Egész idáig őt bámultam.

- Nem, nem, csak...

- Mi az?

- Nem rám tartozik. -Mindegy, kérdezz csak bátran.

- Mért csinálod azt, amit?

A fiú elmosolyodott, de a mosolya torz volt és fanyar:

- Ez egy nagyon bizalmas kérdés.

- Azt mondtad, kérdezzek bátran - pillantottam az utca túloldalára. - Általában Mabelhez megyek, de ott megláthatnak minket.

- Szégyellsz engem? - Phillip hangjában durva, reszelős mellékzönge érződött. A tekintete rejtve volt, de az állkapcsán megfesziiltek az izmok.

- Nem erről van szó - mentegetőztem. - Te jöttél oda az irodámba, és te tettél úgy, mintha a "barátom" volnál. Ha olyan helyre megyünk, ahol engem ismernek, folytatnunk kell ezt a társasjátékot.

- Van olyan nő, aki fizetne, hogy kísérgessem.

- Tudom, tegnap éjjel láttam őket a klubban.

- Igaz, de akkor is az a helyzet, hogy szégyellsz velem mutatkozni. Emiatt. - A keze a nyakához ért, puhám, finoman, akár egy madár.

Határazottan az a benyomásom támadt, hogy megbántottam a srácot az érzéseiben. Ez persze engem nem zavart, nem igazán. De tudtam, milyem érzés különbözni. Tudtam, milyen érzés zavarni másokat, akik pedig ennél okosabban is viselkedhetnének. Én okosabban viselkedtem. Nem Phillip érzéseiről volt szó, hanem az elvről.

- Na gyerünk.

- Hová?

- Mabelhez.

- Köszönöm - mondta ő. Káprázatos mosollyal jutalmazott meg. Ha kevésbé vagyok profi, beleolvadok a zoknimba tőle. A mosolyában tényleg volt egy árnyalatnyi gonoszság, valamint egy jó adag erotika, de emögött egy kisfiú rejtőzött, egy bizonytalan kisfiú. Ez az. Ez volt benne vonzó. Nincs vonzóbb, mint egy jóképű pasi, aki nem bízik önmagában.

Ez nem csupán női lényünk, hanem a bennünk rejlő anya számára is vonzó. Veszélyes kombináció. Szerencse, hogy erre én immúnis vagyok. Tuti. Mellesleg már láttam, mit jelent Phillip számára a szex. Egyáltalán nem az én zsánerem volt.

Mabel kajáldája voltaképpen kávézó, de a kaja fantasztikus, és az ára is megfelelő. Hétköznap a helyiség dugig van öltönyösökkel és kosztümősökkel. Vékony irattáskákkal és barna kartondossziékkal. Szombatonként szinte kihalt a hely.

Beatrice a gőzölgő étel mögül mosolygott rám. Magas, teltkarcsú nő volt, haja barna, arca fáradt. Rózsaszín egyenruhája lötyögött a vállán, az arca pedig megnyúltnak tűnt a hajháló miatt. De Beatrice mindig mosolygott,és mindig beszélgettünk egymással.

- Helló, Beatrice - köszöntem, majd Beatrice kérdését meg se várva folytattam. - Ez itt Phillip.

- Helló, Phillip - mondta a pincérnő.

A fiú rámosolygott, hajszálra olyan kápráztatóan, mint az ingatlanügynök esetében. Beatrice elpirult, elfordította a tekintetét és vihogott. Nem tudtam, hogy Beatrice erre is képes. Vajon észrevette a sebhelyeket? Vajon számítottak neki?

Túl meleg volt a fasírthoz, de mégis azt rendeltem. Itt mindig szaftos volt a fasírt, a ketchup pedig épp a kellő mértékben csípős. Még desszertet is kértem, amit pedig szinte soha nem szoktam. Majd' éhenhaltam. Sikeresen fizettünk a pultnál, és asztalt is találtunk, anélkül, hogy Phillip még mással is flörtölt volna. óriási eredmény.

- Mi történt Jean-Claude-dal? - kérdezte aztán a fiú.

- Még egy perc - intettem. Elmondtam az étel fölött az asztali imádságot. Utána föltekintettem, Phillip csak bámult rám. Majd ettünk, én pedig ismertettem vele a múlt éjszaka szerkesztett változatát. Főleg Jean-Claude-ról, Nikolaosról és a bünterésről beszéltem.

Mire befejeztem, Phillip abbahagyta az evést. A fejem fölé bámult, valami láthatatlan dologra.

- Phillip? - szólítottam meg.

Ő megrázta a fejét, aztán rám nézett:

- Akár meg is ölheti őt.

- Nekem úgy tűnt, hogy csak megbünteti Jean-Claude-ot. Te tudod, hogy ez mit jelenthet?

Phillip bólintott, halk hangon válaszolt:

- Koporsóba zárja őket, és feszületeket használ arra, hogy odabent tartsa őket. Aubrey három hónapra tűnt el. Mikor újra láttam, már olyan volt, mint most. Örült.

Megborzongtam. Vajon Jean-Claude is meg fog őrülni? Fölemeltem a villámat, aztán arra eszméltem, hogy félig megettem egy áfonyás pitét. Utálom az áfonyát! A francba, megajándékozom magam egy pitével, és a rossz fajtát kapom. Mi baj van velem? Még mindig tele volt a szám a meleg áfonya ízével. Leöblítettein egy nagy korty kólával. De nem sokat segített.

- Mit fogsz csinálni?- kérdezte Phillip.

Arrébb toltam a félig megevett pitét, és kinyitottam az egyik dossziét. Az első áldozat, bizonyos Maurice vezetéknév nélkül, egy, Rebecca Miles nevű nővel élt együtt. Öt évig volt az élettársa. Az "élettársa volt" jobban hangzott, mint a "rendszeresen beakasztott neki."

- Beszélni fogok a megölt vámpírok barátaival és szeretőivel.

- Talán tudok neveket.

Phillipre néztem, tépelődve. Nem akartam információkat kiadni neki, mert tudtam, hogy nappal ő az élőholtak szeme és füle. Viszont amikor a rendőrség kíséretében beszéltem Rebecca Milesszal, a nő azt mondta, mi csak fogjuk be a szánkat. Nem volt időm keresztülvergődni a szaros formaságokon. Információra volt szükségem, de gyorsan. Nikolaos eredményeket akart. És amikor Nikolaos akar valamit, jobb, ha meg is kapja.

- Rebecca Miles - mondtam.

- Ismerem. Maurice tulajdona volt - Phillip ennél a szónál bocsánatkérően vállat vont, de nem javította ki. Eltöprengtem, mit érthetett ez alatt.

- Hová megyünk először? - faggatott Phillip.

- Sehová. Nem kellenek civilek, amikor dolgozom.

- Segíthetnék.

- Ne sértődj meg, erősnek látszol, és talán még fürge is vagy, de ez nem elég. Tudsz harcolni? Hordasz magadnál pisztolyt?

- Nincs pisztolyom, de tudok magamról gondoskodni.

Ebben kételkedtem. A legtöbb ember nem reagál jól az erőszakra. Lefagynak tőle. Egy pár másodpercig tétovázik a test, értetlen az elme. Ez a pár másodperc a halálunkat okozhatja. A tétovaságot kizárólag a gyakorlat útján szüntethetjük meg. Az erőszaknak a gondolkodásunk részévé kell válnia. Ez óvatossá tesz minket, poko-

lian gyanakvóvá, és megnöveli várható élettartamunkat. Viszont most olyan emberektől volt szükségem információra, akik nem akartak velem szóba állni. Phillippel talán szóba állnak.

Nem hittem, hogy fényes nappal tűzharcba bonyolódnánk. Azt sem, hogy bárki letámadna, legalábbis ma nem. A múltkor tévedtem, de... Nem láttam semmi rosszat abban, ha Phillip segít nekem. Amíg a rossz pillanatban el nem süti azt a bizonyos mosolyát, és nem kezdik molesztálni az apácák, biztonságban leszünk.

- Ha valaki fenyeget engem, kimaradsz belőle és hagyod, hogy én végezzem a munkát, vagy rohansz, hogy megments engem? - tettem föl a kérdést.

- Hát... - Phillip pár percig az italába bámult. - Nem tudom.

Kap egy piros pontot. A legtöbben hazudtak volna.

- Akkor a helyedben inkább nem jönnék.

- Hogyan fogod meggyőzni Rebeccát, hogy a város vámpírmesterének dolgozol? A Hóhér, amint vámpíroknak dolgozik?

Ez még nekem is nevetségesen hangzott.

- Nem tudom.

Phillip mosolygott:

- Akkor ezt megbeszéltük. Veled megyek, és segítek elcsitítani a vihart.

- Én ebbe nem egyeztem bele.

- De nemet se mondtál.

Igaza volt. A kólámat kortyolgattam, Phillip elégedett arcát nézve, körülbelül egy percen át. Ő nem szólt egy szót se, csak viszonozta a tekintetemet. Az arca semleges volt, egyáltalán nem kötözködő. Nem volt személyközi versengés, mint Berttel.

- Menjünk - mondtam.

Fölálltunk. Hagytam borravalót is. Elindultunk nyomokat keresni.

- 20 -

Rebecca Miles South City Dogtown negyedében lakott. Az utcákat egytől egyig államokról nevezték el, Texas, Mississippi, Indiana. Az épület vakon állt, a legtöbb ablakot bedeszkázták. A fűből egy elefánt se látott volna ki, olyan magas volt, de feleannyira sem szép. Egy háztömbbel arrébb drága rehabilitációs intézetek álltak, teli yuppie-kkal és politikusokkal. Rebecca háztömbjében nem laktak yuppie-k.

A lakása egy hosszú, keskeny folyosóról nyílt. A lépcsőházban nem volt légkondicionáló, a hőség olyan volt, mintha nyakig vastag, meleg bundában lennénk. Egyetlen halvány fényű villanykörte világított a foszladozó szőnyeg fölött. Fáradt zöld falon helyenként fehér foltok virítottak, viszont tiszta volt. A fenyő aromájú tisztítószer illata szinte már a hányingerig átjárta a szűk, sötét lépcsőházat. Ha valaki éppen azt akarja, akár ehetne is a szőnyegről, de a szája telemenne szösszel. Nincs az a tisztítószer, ami megszabadítana a szőnyeg bolyhaitól.

Ahogy azt a kocsiban megbeszéltük, Phillip bekopogott az ajtón. Elképzelésünk szerint ő majd a nő bármilyen kétségét eloszlatja azzal kapcsolatban, hogy szerény hajlékába látogat a Hóhér. Tizenöt percbe telt, mire a kopogás és várakozás után motozást hallottunk az ajtó mögül.

Az ajtó kinyílt, amennyire a biztonsági lánc engedte. Nem láttam, ki nyitott ajtót. Álmosságtól kásás női hang szólalt meggy:

- Phillip, mit keresel te itt?

- Bejöhetnék egy pár percre? - kérdezte Phillip. Az arcát nem láthattam, de akármibe lefogadtam volna, hogy a hírhedt mosolyát csillogtatja meg a csajnak.

- Persze. Ne haragudj, csak felébresztettél.

Az ajtó becsukódott, csörgött a lánc. Majd az ajtó szélesre tárult. Még mindig nem láttam semmit Philliptől. Úgyhogy, gondolom, Rebecca sem látott meg engem.

Phillip besétált, én pedig követtem őt, mielőtt még az ajtó becsukódhatott volna. A lakás olyan volt, akár egy sütő; az ember tátogott a hőségtől, mint a partra vetett hal. Az elsötétítéstől nem lett hűvösebb a szoba, csak fojtogatóan zárt. Az arcomon patakzott a verejték.

Rebecca Miles az ajtóba kapaszkodva állt. Sovány nő volt, sötét, élettelen haja egyenesen hullott a vállára. Magas arccsontjára rátapadt a bőr. A lány szinte elveszett a fehér ruhájában. Finom, törékeny jelenség. Apró, sötét szempár pislogott rám. A lakásban homály uralkodott, vastag drapériák zárták ki a fényt. A lány csak egyszer látott engem, röviddel Maurice halála után.

- A haverodat is hoztad? - kérdezte a lány. Becsukta az ajtót, és szinte teljes sötétség borult ránk.

- Igen - felelte Phillip. - Ez itt Anita Blake...

A lány vékony, elfúló hangon szólalt meg:

- A Hóhér?

- Igen, de...

Rebecca apró szája kinyílt, sikoly tört elő belőle. Aztán a nő rám vetette magát, két kézzel karmolt és ütött. Az arcomat eltakartam a karommal. Rebecca úgy verekedett, mint a kislányok, nyitott tenyérrel ütött, karmolt, a karjával csapkodott. Csuklón ragadtam őt, és a saját lendületét használva arrébb rántottam. A lány térdre esett, egy kis segítséggel. Lefogtam és hátrafeszítettem a jobb karját. Ez a fogás nyomást gyakorol a könyökre, fáj, és egy újabb kis lökéstől elpattan az ízület. A legtöbben nem harcolnak túl jól, miután könyökben eltörtük a karjukat.

Nem akartam eltörni a karját. Egyáltalán nem akartam bántani. Két véres csík volt a karomon, ahol megkarmolt. Azt hiszem, mázlim volt, hogy nem volt pisztolya.

A nő mozogni próbált, én pedig megszorítottam a karját. Éreztem, ahogy megremeg. Nagy, szaggatott kortyokban szedte a levegőt.

- Nem ölheti meg őt! Nem! Kérem, kérem, ne!- a lány sírni kezdett, sovány válla rázkódott a túlságosan bő ruhában. Én meg csak álltam ott, fogtam a karját, fájdalmat okoztam neki.

Eleresztettem a karját, lassan, és hátraléptem, hogy ne érhessen el. Reméltem, nem támad újra. Nem akartam őt bántani, de azt sem akartam, hogy ő bántson engem. A karmolások már kezdtek csípni.

Rebecca Miles nem próbálkozott újra. Az ajtóhoz kuporodott, koplalástól sovány kezét a térde köré kulcsolta. Fuldokolva zokogott:

- Nem... ölheti... meg. Kérem!

Ringatózni kezdett, előre-hátra, szorosan átölelve magát, mintha attól félne, hogy összetörik, akár a silány üveg.

Jézusom, néha gyűlölöm a munkám.

- Beszélj vele, Phillip. Mondd meg neki: nem azért jöttünk, hogy bárkit is bántsunk.

Phillip a lány mellé térdelt. Miközben beszélt, a karját nem emelte föl az oldala mellől. Nem hallottam, mit mond. A lány szaggatott zokogása utánam úszott, ahogy jobb kéz felé benyitottam egy másik ajtón. Az ajtó a hálószobába vezetett.

Az ágy mellett egy koporsó feküdt, fája sötét, talán cseresznyefa, addig csiszolták, hogy még az alkonyi homályban is csillogott. A nő azt hitte, azért jöttem, hogy megöljem a szeretőjét. Jézusom.

A fürdőszoba kicsi volt és zsúfolt. Felkattintottam a villanykapcsolót, a harsány sárga fény nem volt túl kellemes. A lány sminkes cuccai szétszórva hevertek a repedt mosdókagyló körül, mint megannyi hulla. A rozsda már csaknem elrothasztotta a kádat. Végül találtam egy, reményeim szerint tiszta felmosórongyot, és hideg vizet folyattam rá. A csapból kibuggyanó víz kávébarna színű volt. A csövek remegtek, kopogtak és nyikorogtak. Végül már tiszta víz folyt. Jól esett a kezemnek, de nem locsoltam belőle a nyakamra vagy az arcomra. Ugyan lehűtött volna, de a fürdőszoba mocskos volt. Nem használhattam a vizet, csak ha rákényszerültem.

Amint kicsavartam a rongyot, fölpillantottam. A tükör össze volt törve, repedésekből szőtt pókháló. Törött darabkákban verte vissza a képem.

Még egyszer nem néztem bele a tükörbe. Visszafelé elhaladtam a koporsó mellett, habozva. Késztetést éreztem, hogy kopogtassak a sima deszkán. Van itthon valaki? Nem tettem meg. Még a végén válaszoltak volna.

Phillip a kanapéra ültette a nőt. Az a fiúnak dőlt, ernyedten, zihálva, de a sírása már majdnem abbamaradt. Mikor a lány észrevett engem, összerándult. Igyekeztem, nehogy fenyegetőnek tűnjek, ez mindig jól ment nekem. A rongyot átnyújtottam Phillipnek.

- Töröld meg az arcát, aztán tedd a rongyot a tarkójához, az segít.

A fiú megtette, amire kértem, a lány meg csak ült, nyakában a nedves ronggyal, és bámult rám. A szeme tágra nyílt, a fehérjéből nagyon sok látszott Reszketett.

Ráleltem a villanykapcsolóra, és a szobát éles fény öntötte el. Egy pillantás után újra le akartam oltani a villanyt, de aztán mégis úgy hagytam. Arra gondoltam, hogy Rebecca talán ismét rám támad, ha leülök mellé, vagy teljesen összeomlik. Az lett volna igazán jó, nem? Az egyetlen szék törött volt, egy helyütt megsárgult bélés lógott ki belőle. Úgy döntöttem, inkább állok.

Phillip rám emelte a tekintetét. A napszemüvegét a trikója elejébe akasztotta. A szeme óvatos volt, tágra nyílt, mintha nem akarta volna, hogy megtudjam, mire gondol. Egyik napbarnított karjával védőn átölelte a lány vállát. Gazembernek éreztem magam.

- Elmondtam neki, miért vagyunk itt. Megmondtam, hogy nem fogod bántani Jacket.

- A koporsóban? - mosolyodtam el. Nem bírtam visszatartani. Jack, a keljfeljancsi.

- Igen - felelte Phillip. Úgy meredt rám, mintha a vigyorgásom nem illene a helyzethez.

Tényleg nem illett, úgyhogy abbahagytam, de némi erőfeszítésembe került. Bólintottam. Ha Rebecca vámpírokkal akart kefélni, az őrá taftozott. Semmiképpen sem a rendőrségre.

- Folytasd, Rebecca. Ő segíteni akar nekünk - győzködte Phillip.

- Miért? - kérdezte a lány.

Ez jó kérdés volt. Megijesztettem és megríkattam őt. Válaszoltam neki:

- A város úrnője olyan ajánlatot tett nekem, amelyet nem utasíthattam el.

Rebecca rám meredt, az arcomat tanulmányozva, mint aki el akar raktározni az emlékezetében.

- Nem hiszek magának - közölte.

Vállat vontam. Ezt kapja az ember, amiért igazat mond. Hazugnak nevezik. A legtöbb ember inkább elfogad egy valószínű hazugságot, mint egy valószínűtlen igazságot. Gyakorlatilag a hazugságot részesítik előnyben.

- Hogyan fenyegethetné egy vámpír a Hóhért? - kérdezte Rebecca. Felsóhajtottam:

- Nem én vagyok a mumus, Rebecca. Találkozott valaha a város úrnőjével?

- Nem.

- Akkor kénytelen lesz rám hagyatkozni. Kurvára be vagyok szarva tőle. Bármely ép eszű ember be lenne.

A lány még mindig nem tűnt meggyőzöttnek, de beszélni kezdett. Vékony, gyenge hangján előadta ugyanazt a történetet, amit a rendőrségnek is.

- Rebecca, én próbálom elkapni azt a személyt vagy dolgot, aki meggyilkolta a maga barátját. Kérem, segítsen nekem.

Phillip megsimogatta a lányt.

- Mondd el neki, amit nekem is elmondtál.

Ő a fiúra pillantott, majd ismét énrám. Beszívta az alsó ajkát, és rágta, töprengve. Aztán mély, reszketeg lélegzetet vett:

- Akkor éjjel egy bizarr bulin voltunk.

Pislogtam, aztán próbáltam viszonylag intelligensen megszólalni:

- Azt tudom, hogy "bizarrnak" az olyan embert hívják, aki a vámpírokat szereti. A bizarr buli az, amire gondolok?

Phillip bólintott:

- Én sokat járok oda. - Nem volt hajlandó a szemembe nézni, miközben ezt mondta. - Bármilyen módon együtt lehetsz egy vámpírral, ahogyan csak akarod. És ők is veled, ahogyan ők akarják. - Egy pillantást vetett az arcomra, majd újból lesütötte a szemét. Talán nem tetszett neki, amit rajtam látott.

Próbáltam kifejezéstelen arcot vágni, de nem volt nagy szerencsém. Bizarr buli, édes istenem. De legalább ki lehetett belőle indulni valamerre.

- Történt valami különleges a bulin? - faggatóztam.

A lány pislogott, az arca üres volt, mint aki nem érti a kérdést. Újra próbálkoztam:

- Történt valami, a szokásostól eltérő dolog a bizarr bulin? - Kétség esetén változtassunk a szóhasználatunkon.

A lány az ölébe bámult, majd megrázta a fejét. Hosszú, sötét haja vékony függönyként hullott az arca elé.

- Tud arról, hogy Maurice-nak bármilyen ellensége lett volna?

Rebecca megint megrázta a fejét, anélkül, hogy fölnézett volna. Hajának függönyén át észrevettem, hogy olyan a tekintete, mint egy rémült nyuszié a bokor mögött. Vajon tudott még mást is, vagy teljesen lestrapáltam? Ha erőszakos vagyok, megtörik, összeroppan, és talán kibukkan belőle egy újabb nyom, de lehet, hogy semmi. A lány keze az ölében, összefonva, ujjai fehérek. És reszkettek, bár csak egészen finoman. Mennyire akartam, hogy beszéljen? Annyira azért nem. Ejtettem a témát. Anita Blake, az emberbarát. Phillip ágyba fektette Rebeccát, miközben én a nappaliban vártam. Félig-meddig azt reméltem, kuncogást hallok majd, annak jeléül, hogy Phillip varázsa működik. De a halk mormoláson és az ágynemű suhogásán kívül nem hallottam semmit.

Mikor kijött, a fiú arca komoly volt, sőt komor. Visszavette a napszemüvegét, és lekapcsolta a villanyt. A szobában megint sötét lett, sűrű és forró sötét. Hallottam Phillip mozgását a katlanszerű sötétségben. A farmer suhogását, a bakancs csoszogását. Az ajtó gombja után kotorásztam, végül megtaláltam és föltéptem.

Sápadt fény ömlött be az ajtón. Phillip ott állt, rám bámult, az ő tekintete el volt rejtve. A teste nem volt feszült, de valahogy mégis éreztem a ridegségét. Többé már nem színleltünk barátságot. Nem tudtam pontosan, hogy rám haragszik-e, a sorsra vagy saját magára. Ha valaki ott végzi, ahol Rebecca, muszáj egy bűnbakot találni.

- Ez akár én is lehettem volna - jegyezte meg. Ránéztem:

- De mégsem te vagy.

Phillip széttárta a karját. - De lehettem volna.

Erre nem tudtam mit mondani. Mit mondhatnék? Hogy az lehettél volna, ha isten nem kegyes hozzád? Kételkedtem benne, hogy Istennek sok köze lett volna Phillip világához.

Phillip gondosan bezárta mögöttünk az ajtót, majd így szólt:

- Tudom, hogy legalább két másik meggyilkolt vámpír rendszeresen látogatta az összejöveteleket.

A gyomrom összeszorult, kissé megremegett az izgalomtól.

- Gondolod, hogy a többi... áldozat a bizarrokat kedveli?

A fiú megvonta a vállát

- Kideríthetem.

Az arckifejezése még mindig zárkózott volt, üres. Valami lekapcsolta benne a lámpát. Talán Rebecca Miles apró, vézna keze tette.

Rábízhatom Phillipre, hogy kiderítse? Vajon az igazat mondaná nekem? Veszélybe sodródna? Semmi válasz, csak még több kérdés, de legalább a kérdések javultak. Bizarr bulik. A közös szál, igazi forró nyom. Hot dog.

- 21 -

Az autóban a legnagyobb fokozatra állítottam a légkondicionálót. Az izzadtságom lehűlt, és megkocsonyásodott a bőrömön. Mielőtt még fejfájást kaptam volna a hirtelen hőmérsékletváltozástól, lekapcsoltam a ventillátort.

Phillip olyan messzire húzódott tőlem, amennyire csak lehetett. A törzsét félig elfordította az ablak felé, ahogy csak engedte a biztonsági öv. Kifelé bámult a napszemüvege mögül, a messzi távolba. Nem akart beszélni arról, ami az imént történt. Hogy ezt honnan tudtam? Anita, a gondolatolvasó. Na nem; csak Anita, aki nem olyan nagyon hülye.

Phillip egész teste összeroskadt. Ha nem ismertem volna ilyen jól, még azt hittem volna, hogy szenved. Jobban belegondolva, talán így is volt.

Épp az előbb aláztam meg egy rendkívül törékeny emberi lényt. Ez nem volt túl jó érzés, de túró volt ahhoz képest, ha eszméletlenre verem a csajt. Fizikai értelemben nem bántottam őt. Ezt még én se hittem el. Mindegy, most ki fogom kérdezni Phillipet, mert kaptam tőle egy fülest. A legendás forró nyomot. Nem hagyhattam annyiban.

- Phillip? - szólítottam meg.

A fiú válla megfeszült, ő maga pedig tovább bámult kifelé az ablakon.

- Phillip, többet kell tudnom a bizarr bulikról.

- Tegyél ki a klubnál.

- A Bűnös Vágyaknál? - kérdeztem. Briliáns válasz, ez vagyok én.

Ő bólintott, még mindig nem fordult felém.

- Nem kell elmenned a saját kocsidért?

- Nem tudok vezetni - közölte a srác. - Monica vitt el az irodádig.

- Vagy úgy? - Azonnal éreztem, hogy elönt a düh.

Phillip ekkor megfordult, rám nézett, üres arccal, a szeme nem látszott.

- Miért haragszol úgy rá? Ő csak elvitt téged a klubba, ennyi az egész.

Vállat vontam.

- Miért? - ismételte meg Phillip. A hangja fáradt volt, emberi, normális.

A cukkolós szépfiúnak nem válaszoltam volna, de ez egy valós személy volt. A valódi emberek megérdemlik, hogy válaszoljunk nekik.

- Monica ember, de a saját fajtáját árulta el nem emberi lényeknek - szögeztem le.

- És ez nagyobb bűn, mint hogy Jean-Claude téged nevezett ki a bajnokunknak?

- Jean-Claude vámpír. Az ember árulásra számít a vámpíroktól.

- Te igen. Én nem.

- Rebecca Miles úgy néz ki, mint akit elárultak.

Phillip összerándult.

Szuper, Anita, egyszerűen szuper, éljünk vissza minden ember érzelmeivel, akivel a mai nap során találkozunk. Csakhogy ez volt az igazság.

A fiú visszafordult az ablak felé, és nekem kellett megtörnöm a kínos csendet:

- A vámpírok nem emberek. Biztos, hogy elsősorban a saját fajtájukhoz húznak. Én ezt megértem. Monica elárulta a saját fajtáját. Sőt, egy barátját is. Ez megbocsáthatatlan.

Phillip megpördült, és a szemembe nézett. Bár én is láthattam volna az ő tekintetét.

- Szóval, ha valaki a barátod, mindent megtennél érte?

Ezen eltöprengtem, amint végighajtottunk a 70-es déli úton. Mindent? Ez túl magas mérce volt. Majdnem mindent? Igen.

- Majdnem mindent - válaszoltam.

- Szóval neked nagyon fontos az összetartás meg a barátság?

- Igen...

- És azt hiszed, hogy Monica mind a két dolgot elárulta, ettől az, amit tett, súlyosabb a vámpírok összes bűnénél?

Fészkelődtem az ülésen, nem tett boldoggá, amilyen irányt vett a társalgás. Nem nagyon megy nekem a lélekelemzés. Tudom, ki vagyok és mit csinálok, és ez általában elég. Nem mindig, de legtöbbször.

- Nem az összesnél. Nem nagyon hiszek az abszolút dolgokban. De ha kíváncsi vagy rá, röviden: igen, ezért haragszom Monicára.

Phillip bólintott, mintha ezt akarta volna hallani.

- Nagyon fél tőled, tudtad ezt?

Elmosolyodtam, méghozzá nem túl kedvesen. Éreztem, hogy a szám szöglete egyfajta sötét megelégedéssel kunkorodik fölfelé.

- Remélem, a kis kurva súlyosan leizzad, mire eljön az ideje.

- Úgy lesz - mondta Phillip. A hangja nagyon halk volt.

Rápillantottam, majd sietve vissza az útra. Szerintem nem tetszett neki, hogy ráijesztettem Monicára. De persze ez az ő baja volt. Én csak örültem az eredményeknek. Egyre közeledtünk a riverfronti elágazáshoz. A fiú még mindig nem válaszolt a kérdésemre. Tulajdonképpen nagyon szépen kibújt alóla.

- Mesélj nekem a bizarr bulikról, Phillip.

- Tényleg megfenyegetted Monicát, hogy kivágod a szívét?

- Igen. Most akkor beszélsz nekem a bulikról, vagy sem?

- Tényleg megtennéd? Úgy értem, kivágnád a szívét?

- Ha te felelsz a kérdésemre, én is a tiédre.

A kocsival bekanyarodtam Riverfront keskeny, kövezett utcáira. Még két sarok, és a Bűnös Vágyakhoz érünk.

- Már elmondtam, milyenek a bulik. Pár hónapja már nem járok rájuk.

Ismét rápillantottam Phillipre. Meg akartam kérdezni: miért? Úgyhogy meg is kérdeztem:

- Mindig ilyen kurva személyes dolgokat kérdezel, ugye?

- Nem annak szántam.

Azt hittem, nem fog válaszolni, de ő mégis felelt:

- Belefáradtam, hogy végigmennek rajtam. Nem akartam úgy végezni, mint Rebecca, vagy még rosszabbul.

Meg akartam kérdezni, hogy mi lehet a még rosszabb, de inkább ejtettem a témát. Igyekszem, hogy ne legyek kegyetlen, csupán következetes. Van olyan nap, amikor a különbség rohadtul kicsi.

- Ha kideríted, hogy az összes vámpír bizarr bulikra járt, hívj.

- És aztán? - kérdezte a fiú.

- El kell majd mennem az egyik bulira.

Leparkoltam a Bűnös Vágyak előtt. A neonfény nem égett, csupán halvány kísértete volt éjjeli önmagának. Úgy tűnt, a hely zárva van.

- Kizárt, hogy el akarj menni egy ilyen bulira, Anita.

- Én egy bűnügyet próbálok megoldani, Phillip. Ha nem teszem, meghal a barátnőm. És annak tekintetében sincsenek illúzióim, mit tesz velem az úrnő, ha kudarcot vallok. A legjobb, amit remélhetek, a gyors halál.

Phillip megborzongott.

- Persze, persze - azzal kikapcsolta a biztonsági övet, a kezével végigdörzsölte a karját, mint aki fázik. - Még mindig nem válaszoltál arra, amit Monicáról kérdeztem - jegyezte meg.

- Tulajdonképpen még te sem beszéltél nekem a bulikról.

A srác lesütötte a szemét, a saját combjára bámult.

- Ma este lesz egy. Ha oda kell menned, én elviszlek - mondta. Majd felém fordult, még mindig átölelve a saját két könyökét. - A bulit mindig más helyen tartják. Hogyan érlek el, ha megtudom, hol lesz?

- Hagyj üzenetet a rögzítőmön, az otthoni számon.

Elővettem egy névjegyet a retikülömből, az otthoni számomat ráírtam a kártya hátára. Phillip elővette a farmerdzsekijét a hátsó ülésről, és zsebre gyűrte a névjegyet. Aztán kinyitotta az ajtót, és a hőség úgy áradt be a hűvös, légkondicionált autóba, akár a sárkány lehelete.

A fiú visszadugta a fejét az utastérbe, fél keze a kocsi tetején, másik keze az ajtón:

- Most pedig válaszolj. Tényleg kivágnád Monica szívét, csak hogy ne jöjjön vissza, mint vámpír?

Belebámultam a sötét napszemüvegbe, és válaszoltam neki:

- Igen.

- Emlékeztess majd, hogy soha ne tegyek neked keresztbe - kérte Phillip, és mély lélegzetet vett. - Ma este valami olyat vegyél föl, amiben jól látszanak a sebhelyeid. Ha nincs ilyen ruhád, vegyél - tette hozzá. Majd rövid habozás után ezt kérdezte:

- Barátnak is olyan jó vagy, mint ellenségnek?

Nagy levegőt vettem, aztán kifújtam. Mit mondhatnék?

- Te nem ellenségnek akarsz engem, Phillip. Barátnak sokkal jobb vagyok.

- Azt meghiszem. - A fiú becsukta az ajtót, és fölment a klub bejáratához. Bekopogott, és az ajtó pár pillanattal később kinyílt. Futólag megpillantottam a sápadt alakot, aki kinyitotta. Nem lehetett vámpír, ugye nem? Mielőtt még többet láthattam volna, az ajtó bezárult. A vámpírok nem bújnak elő fényes nappal. Ez szabály. De a múlt éjjelig úgy tudtam, a vámpírok nem tudnak repülni sem. Ennyit az én tudományomról.

Bárki is volt az, már várt Phillipre. Letolattam a járdáról. Miért küldték rám, hogy önmagát felülmúlva flörtöljön velem? Azért, hogy elcsábítson? Vagy ő volt az egyetlen halandó, akit záros határidőn belül elő tudtak keríteni? Az egyetlen nappali tagozatos a kis klubjukban. Leszámítva Monicát. Őérte pedig mostanában nem nagyon rajongtam. Igazán figyelmesek voltak velem.

Azt nem hittem, hogy Phillip hazudott volna a bizarr bulikról, de mit tudok én Phillipről? A Bűnös Vágyakban vetkőzött, ami nem éppen egy erkölcsi bizonyítvány. Harapásfüggő is volt - egyre jobb. Az egész szenvedést csak színlelte? El akart csalni valahová, ahogy Monica is tette?

Nem tudtam. De meg kellett tudnom. Egy helyre mehettem, ahol talán megkapom a válaszokat. Az egyetlen helyre a Negyedben, ahol igazán szívesen fogadtak. Döglött Dave-hez, egy kellemes bárba, ahol borzalmas volt a hamburger. Tulajdonosa egy ex-zsaru, akit kirúgtak a testülettől, mivelhogy meghalt. Ejnye-bejnye. Dave szívesen besegített, de bántották a volt kollégái előítéletei. Úgyhogy nekem mondott el mindent. Én pedig elmondtam a rendőrségnek. Jól megszerveztük a dolgot, így Dave továbbra is egyszerre pikkelhetett a zsarukra, és segíthetett nekik.

Emiatt szinte felbecsülhetetlen értékké váltam a rendőrség számára. Bert végtelenül örült annak, hogy az alkalmazásukban álltam.

Nappal lévén, Döglött Dave a koporsójában feküdt, betakargatva, de Luther biztosan ott lesz. Luther volt a nappali pultos és üzletvezető. Egyike azon kevés embereknek a Negyedben, akiknek nem sok közük volt a vámpírokhoz, eltekintve attól, hogy egy vámpírnak dolgozott. Az élet sohasem tökéletes.

Nem messze Dave bárjától találtam parkolóhelyet. Nappal sokkal egyszerűbb parkolni a Negyedben. Mikor Riverfronton még emberi érdekeltségek voltak, hétvégén soha nem lehetett parkolóhelyet találni, se éjjel, se nappal. Ez egyike volt az új vámpírtörvények kevés pozitívumának. Ez meg a turizmus.

St. Louis kedvenc helye volt a vámpírra vágyó turistáknak. Csak New York volt nálunk jobb hely, de nálunk alacsonyabb volt a bűnesetek száma. New Yorkban volt egy bűnbanda, aminek a tagjai egytől egyig vámpírrá változtak. Benyomultak Los Angelesbe, és ide is megpróbáltak beszivárogni. A rendőrség a frissen toborzott tagokat apró cafatokban találta meg.

A mi vámpírjaink büszkék arra, hogy ők viszik a prímet. Egy vámpírmaffia rossz hírüket keltette volna, úgyhogy elintézték ők maguk. Csodáltam a hatékonyságukat, de azt kívántam, bár másképpen csinálták volna. Utána hetekig rémálmaim voltak, vérző falakról és letépett karokról, amelyek önállóan másznak a padlón. A fejeket soha nem találtuk meg.

 

- 22 -

Döglött Dave bárja: csupa sötét üveg és villódzó sörreklám. Éjszakánként az utcai ablakok márkaneveket ábrázoló, modern műalkotásoknak tűnnek. A nappali fényben minden kialszik. A bárok olyanok, mint a vámpírok; sötétedés után hozzák a legjobb formájukat. Egy nappali bárban van valami szomorkás fáradtság.

A légkondicionáló a legnagyobb fokozaton ment, akár egy jégszekrény belsejében. Majdhogynem zökkenést éreztem a kinti, olvasztó hőség után. Az ajtón belül azonnal megálltam, vártam, hogy a szemem hozzászokjon a benti alkonyi homályhoz. Miért olyan kurva sötét az összes bár, mint egy barlang vagy valami búvóhely? A levegőben áporodott cigarettaszag volt, bármikor mentünk be, mintha az évek alatt a füst, akár egy csomó büdös kísértet, beköltözött volna a kárpitba.

Két öltönyös pasas ült az ajtótól legtávolabbi boxban. Ettek, és a barna dossziéikat szétteregették az asztalon. Szombaton is munka. Akárcsak én. Na jó, talán nem egészen úgy. Lefogadtam volna, hogy senki nem fenyegette meg azzal őket, hogy kitépi a gégéjüket. Persze lehet, hogy tévedtem, de ez nem volt valószínű. Le mertem volna fogadni, hogy a legsúlyosabb fenyegetés, amiben e héten részesültek, az állásuk elvesztése volt. Ó, azok a szép napok!

Az egyik bárszéken egy férfi kuporgott, hosszú poharat dédelgetve. Arca már álmatag volt, mozdulatai lomhák és precízek, mintha attól félne, hogy kiönti az italt. Délután fél kettő, és máris részeg, nem jó cégér. De nem az én dolgom volt. Nem menthetünk meg mindenkit. Tulajdonképpen bizonyos napokon azt hiszem, nem menthetünk meg senkit sem. Először mindenki mentse meg magát, utána közbeléphetünk mi is, és segíthetünk. De rá kellett jönnöm, hogy ez az elmélet nem működik tűzharcban vagy késelésnél. Ezeken kívül viszont remekül beválik.

Luther poharakat törölgetett egy nagyon tiszta, fehér ruhával. Mikor a bárszékre csusszantam, fölpillantott. Biccentett, húsos ajkai közt cigaretta lötyögött. Luther nagydarab, sőt kövér. A hája viszont - nincs rá jobb szó - kemény, sziklaszilárd, majdnem izom. A keze bütykös és akkora, mint az arcom. Persze az én arcom picike. Luther nagyon fekete bőrű, csaknem bíbor árnyalatú fekete, mint a mahagóni. Lágy csokoládébarna szemét a túl sok cigarettafüsttől sárga gyűrű veszi körül. Nem emlékszem, hogy Luthert valaha is láttam anélkül, hogy ne lógott volna cigaretta a szájából. A pasas túlsúlyos, láncdohányos, ősz hajszálai szerint már elmúlt ötven, de soha nem beteg. Jó génjei vannak, azt hiszem.

- Mi lesz, Anita? - Luther hangja illett a külsejéhez, mély volt és rekedt.

- A szokásos.

Luther egy kisebb pohárba töltött nekem narancslevet. Vitamin. Úgy tettünk, mintha Screwdriver lenne, hogy a józanságra való hajlamom ne rontsa a bár hírnevét. Ki akarna lerészegedni, ha a társaságban antialkoholisták is vannak? És mi a fenének járnék kocsmázni, ha nem is iszom?

Belekortyoltam a hamis koktélba, és így szóltam:

- Információra van szükségem.

- Gondoltam. Mi kéne?

- Egy Phillip nevű pasasról szeretnék többet tudni, aki a Bűnös Vágyakban táncol.

Luther féloldalt fölhúzta sűrű szemöldökét:

- Vámpír?

Megráztam a fejem:

- Harapásfüggő.

A pultos nagyot szippantott a cigarettájából, a végén eleven tűzzel parázslott föl a dohány. Aztán a pasas udvariasan mellém fújt egy hatalmas füstpamacsot:

- Mit akarsz tudni róla?

- Megbízható?

Luther egy szívdobbanásnyi időre rám meredt, aztán elvigyorodott:

- Megbízható? A rohadt életbe, Anita, a srác egy függő. Tökmindegy, mi izzítja be: drog, pia, szex vagy vámpírok. Egy függő se megbízható, te is tudod.

Bólintottam. Ezt tényleg tudtam én is, de mit tehetnék?

- Muszáj megbíznom benne, Luther. Rajta kívül nem számíthatok senkire.

- A francba, kislány, rossz körökben forogsz.

Elmosolyodtam. Luther volt az egyetlen ember, akinek hagytam, hogy "kislánynak" szólítson. Neki minden nő "kislány" volt, és minden férfi "haver."

- Tudnom kell, nem hallottál-e róla valami igazán rosszat - faggatóztam.

- Mire készülsz? - kérdezte ő.

- Nem mondhatom meg. Ha lehetne, vagy ha szerintem a hasznodra volna, megosztanám veled.

A férfi egy pillanatig engem fürkészett, a cigarettáról hamu pergett a pultra. Luther szórakozottan föltörölte a hamut a tiszta fehér kendővel.

- Oké, Anita, most az egyszer jogodban áll nemet mondani, de legközelebb jobb, ha van valami mondanivalód nekem.

Elmosolyodtam:

- Esküszöm.

Luther csak megcsóválta a fejét, és újabb cigarettát húzott elő abból a csomagból, amit mindig a pult mögött tartott. Még szívott egy utolsó slukkot a majdnem szűrőig égett csikkből, majd a szájába dugta az új szálat. A cigaretta narancsszínben égő végét az új szál friss, fehér végéhez illesztette, és nagyot szívott belőle. A papír és a dohány narancsvörös lángra kapott, aztán elnyomta a régi csikket az eleve telirakott hamutálban, amit mindenhová magával hurcolt, akár valami játékmackót.

- Tudom, hogy van a klubban egy bizarr táncos. Benne van a bulizós körben, és kurvára népszerű bizonyos fajta vámpírok között - Luther vállat vont, tömör mozdulattal, mint amikor csuklik egy hegylánc. - Nincs vaj a füle mögött, azon kívül, hogy függő, és benne van a körben. Anita, ez eléggé szar. Szerintem jobb távol maradnod tőle.

- Úgy tennék, ha tehetném - most rajtam volt a vállrándítás sora. - De mást nem hallottál róla?

Luther egy pillanatig gondolkozott, a cigarettáját szopogatva.

- Nem, egy szót se. Nem nagyon játszik a Negyedben. Ő egy hivatásos áldozat. Itt lent a legtöbb szó a ragadozókról folyik, nem a birkákról. - A férfi összevonta a szemöldökét. - De várj egy percet. Van egy ötletem.

Luther pár percig nagyon feszülten gondolkodott, majd szélesen elmosolyodott:

- Igen, hallottam egy ragadozóról. A vámpír Valentine-nak mondja magát, álarcot hord. Azzal dicsekedett, hogy először ő volt együtt Phillippel.

- És? - jegyeztem meg.

- Nem a harapás volt először, kislány, hanem akkor először volt vele úgy, és pont. Valentine azt állítja, még kicsi volt a fiú, mikor ő leteperte, és hogy jó volt neki. Azt állítja, Phillip annyira élvezte, hogy ezért lett függő.

- Édes istenem - eszembe jutottak a rémálmok, aztán a valóság Valentin-ról. Milyen lett volna, ha gyerek vagyok, amikor megtörténik? Mit művelt volna velem?

- Ismered Valentine-t? - érdeklődött Luther.

Bólintottam:

- Ja. Elmondta valamikor, mennyi idős volt Phillip, mikor a támadás érte?

A férfi megrázta a fejét:

- Nem, de becsszó, hogy a tizenkét év fölötti már túl öreg Valentine-nak, ha csak nem bosszúból csinálja. A bosszúállás nagyon megy neki. Fogadom, ha az úrnő nem fogná vissza, baromi veszélyes lenne.

- A cuki seggedet teheted rá, hogy veszélyes.

- Szóval ismered - ez kijelentés volt.

Lutherre pillantottam:

- Meg kell tudnom, hol húzza ki a nappalt Valentine.

- Ez már két információ a semmiért.

- Azért visel maszkot, mert kábé két éve leöntöttem szenteltvízzel. Múlt éjjelig azt hittem, halott, és ő ugyanezt hitte rólam. Ha teheti, meg fog ölni.

- Kurva nehéz megölni téged, Anita.

- Csak elsőre megy nehezen, Luther, és aztán kész is.

- Értem. - Luther nekiállt fényesíteni az amúgy is tiszta poharakat - Nem is tudom. Ha kiszivárog, hogy nappali menedékhelyeket árulunk el neked, rosszra is fordulhatnak a dolgaink. Képesek porig égetni ezt a házat, velünk együtt.

- Igazad van. Nincs jogom erre kérni téged.

Mégis ott maradtam a bárszéken ülve, és Lutherre bámultam, azt akartam, hogy mondja el, amire szükségem van. Tedd kockára az életedet értem, öreg haver, én is megtenném érted. Helyes.

- Ha megesküdnél, hogy nem a meggyilkolására használod az infót, akár meg is mondanám - ajánlotta föl Luther.

- Megesküdhetnék, de akkor hazudnék.

- Van felhatalmazásod, hogy megöld? - kérdezte ő.

- Érvényes nincs, de tudnék szerezni.

- Kivárnád?

- Bírói kivégzési parancs nélkül törvényellenes megölni egy vámpírt - közöltem.

A férfi rám meredt:

- Nem ez a kérdés. Elsütnéd idő előtt a startpisztolyt, hogy biztosan megöld?

- Talán.

Luther megcsóválta a fejét:

- Egy szép napon még körözni fognak téged, kislány. A gyilkosság komoly balhé.

Vállat vontam:

- Komolyabb, mint hogy kitépik az ember gégéjét.

Luther pislogott:

- Hát, izé. - Úgy tűnt, nem igazán tudja, mit is mondjon, úgyhogy hatalmas kezében tovább fényesített egy csillogó poharat. - Meg kell majd kérdeznem Dave-et. Ha ő azt mondja, oké, akkor megtudod.

Kiittam a narancslevemet, és fizettem. Elég súlyos borravalót adtam, a tisztesség kedvéért. Dave sohasem ismerte volna be, hogy azért segít nekem, mert kapcsolatban vagyok a rendőrséggel, úgyhogy a pénznek gazdát kellett cserélnie, még akkor is, ha meg sem közelítette az információ értékét.

- Kösz, Luther.

- Az a szóbeszéd járja, hogy múlt éjjel találkoztál az úrnővel. Ez igaz?

- Ezt a pletykát a tények előtt vagy a tények után tudtad meg? - érdeklődtem.

Luther kínlódni látszott.

- Anita, ha előre tudjuk, grátisz megmondjuk neked.

Biccentettem:

- Bocs, Luther, zűrös éjszakáim voltak.

- Meghiszem azt. Szóval igaz a pletyka?

Mit mondhatnék? Tagadjam le? Úgy tűnt, egy csomóan tudják. Azt hiszem, a titkokat már a hullák se viszik a sírba.

- Talán. - Ennyi erővel igent is mondhattam volna, mert nem mondtam nemet.

Luther éltette a játékot. Bólintott.

- Mit akartak veled?

- Nem mondhatom meg.

- Hmm... khm. Oké, Anita, legyél rohadtul óvatos. Ha segítségre van szükséged, csak olyantól kérj, akiben megbízhatsz.

Bizalom? Nem a bizalom hiányán múlott.

- Csak két módon mászhatok ki ebből a szarból, Luther. Én a halált választanám. A gyors halál lenne a legjobb, de kétlem, hogy lenne rá esélyem, ha rosszra fordulnak a dolgok. Melyik barátomat rángathatnám bele ebbe?

Luther rám bámult a kerek, sötét arcából:

- Erre nincs mit mondanom, kislány. Bár lenne.

- Én is azt szeretném.

Megcsörrent a telefon. Luther fölvette. Aztán rám nézett, és leeresztette a hosszú zsinóros telefonkagylót:

- A tiéd - mondta.

Az arcomhoz szorítottam a kagylót:

- Igen?

- Ronnie vagyok - a hangjából visszafojtott izgalom érződött. Mint egy gyerek karácsonykor.

A gyomrom összeszorult:

- Van valamid?

- A Halandók Alkotmányos Védszervezete környékén terjed egy pletyka. Egy halálbrigádról, amit arra fejlesztettek ki, hogy a vámpírokat eltöröljék a föld színéről.

- Van rá bizonyítékod? Tanúd?

- Még nincs.

Nem tudtam megállni, hogy föl ne sóhajtsak.

- Ugyan már, Anita, ez jó hír.

A kezem a kagyló fölé görbítettem, és azt suttogtam:

- Nem adhatok tovább a fővámpírnak egy pletykát a HAV-ról. A vámpírok lemészárolnák őket. Megölnének egy rakás ártatlan embert, és mi még csak nem is vagyunk biztosak abban, hogy valóban a HAV áll a gyilkosságok mögött.

- Jól van, jól van - csitított Ronnie. - Holnapra megtudok valami konkrétabbat is, ígérem. Pénzzel vagy fenyegetéssel, de megszerzem.

- Kösz, Ronnie.

- Mire valók a barátok? Mellesleg Bertnek fizetnie kell majd a túlórát meg a vesztegetést. Imádom azt a fájdalmas tekintetét, amikor meg kell válnia a pénztől.

Belevigyorogtam a telefonba:

- Én is.

- Mit csinálsz ma este?

- Buliba megyek.

- Micsoda?

A lehető legrövidebben elmagyaráztam. Ronnie hosszú hallgatás után annyit mondott:

- Ez nagyon bizarr.

Egyetértettem vele.

- Te dolgozz tovább a saját térfeleden. Én majd a másik oldalról közelítek. Talán középen összetalálkozunk.

- Ezt én is nagyon szeretném hinni - Veronica hangja indulatosan, majdnem dühösen csengett.

- Mi baj?

- Erősítés nélkül mész bele, ugye? - vallatott.

- Te is egyedül vagy - mondtam.

- De engem nem vesznek körül vámpírok és bizarr alakok.

- Szóval szerinted a HAV-ban csupa normális figura van, ugye?

- Ne legyél undok. Tudod, mire gondolok.

- Igen, Ronnie, tudom, mire gondolsz. Te vagy az egyetlen barátom, aki tud magára vigyázni.

Vállat vontam, aztán rájöttem, hogy Ronnie nem érti, és így folytattam:

- Mindenki más olyan, mint Catherine: bárány a farkasok közt. Ezt te is tudod.

- És a többi halottkeltő?

- Kicsoda? Jamison szerint a vámpírok fasza gyerekek. Bert pofázik, de nem keverné veszélybe a liliomfehér seggét. Charles elég jó halottkeltőnek, de szeszélyes, és van egy négyéves gyereke. Manny nem vadászik többé vámpírokra. Négy hónapot töltött a kórházban, miután az utolsó vadászatát követően összerakták.

- Ha jól emlékszem, te is voltál kórházban - jegyezte meg Veronica.

- A legsúlyosabb sérülésem egy törött kulcscsont és egy törött kar volt, Ronnie. Manny kis híján meghalt. Mellesleg felesége van, és négy kölke.

Manny képezett ki engem halottkeltőnek. Ő tanította meg, hogyan támasszam fel a hullákat, és hogyan öljek vámpírt. Na jó, továbbfejlesztettem Manny tanítását. Ő a hagyományos karó- és fokhagyma módszer híve volt. Nála is volt pisztoly, de csak mint segédeszköz, nem mint legfőbb fegyver. Ha a modern technológia lehetővé teszi, hogy távolról intézzem el a vámpírt, mintsem hogy szétvetett lábbal a derekára üljek és cöveket verjek a szívébe, miért is ne?

Két évvel ezelőtt eljött hozzám Rosita, Manny felesége, és könyörgött, hogy ne sodorjam többé veszélybe a férjét. Ötvenkét évesen már túl öreg az ember a vámpírvadászathoz, mondta. Mi lenne vele és a gyerekekkel? Valahogy én kaptam az összes szemrehányást, mint az az anya, akinek a kedvenc gyerekét rossz útra térítették a környékbeli huligánok. Rosita megesketett Isten színe előtt, hogy soha többé nem hívom magammal Mannyt vadászni. Ha nem bőg az asszony, kitartok és elutasítom. De harci helyzetben kurvára nem fair dolog sírni. Amint az illető sírva fakad, nem lehet tovább beszélni. Az ember ilyenkor le akarja állítani őket, ne sírjanak, ne bántsanak, hadd ne érezzük már magunkat a földkerekség legnagyobb gennyládájának. Az ember bármit megtenne, hogy megállítsa a könnyeket.

A vonal másik végén Ronnie csendben volt.

- Jól van, csak légy óvatos - mondta aztán.

- Akár egy szűzlány a nászéjszakáján. Megígérem.

Veronica elnevette magát:

- Javíthatatlan vagy.

- Mások is ezt mondják - feleltem.

- Vigyázz a seggedre.

- Te is.

- Fogok - azzal Ronnie letette a kagylót. Kezemben búgott a telefon.

- Jó hír? - érdeklődött Luther.

- Ja.

A Halandók Alkotmányos Védszervezete halálbrigádot szervezett. Talán. De a talán is jobb volt annál, amennyit azelőtt tudtam. Látjátok, emberek? Nincs semmi a zsebemben, az ingem ujjában sem, halvány fogalmam se volt, mit csinálok. Csak botladoztam, igyekeztem lenyomozni egy gyilkost, aki kinyírt két vámpírmestert. Ha jó nyomon vagyok, hamarosan fölfigyelnek rám. Ami azt jelenti, hogy valaki megpróbálhat megölni. De jó is volna, nem?

Olyan ruhára volt szükségem, ami kimutatja a sebhelyeimet, de lehetővé teszi, hogy fegyvert rejtsek el magamnál. Nem könnyű ilyet találni.

Vásárlással kellett töltenem a délutánt. Gyűlölök vásárolni. Az élet szükséges rossz dolgai közé sorolom, ahogy a kelbimbót és a magas sarkú cipőt. Persze ez túró volt ahhoz képest, hogy vámpírok törhetnek az életemre. De várjunk csak. Vásárolni most megyek, attól este még nyugodtan törhetnek vámpírok az életemre. A tökéletes szombat esti időtöltés.

- 23 -

Az összes kisebb zacskót beletettem egy nagyobba, hogy egyik kezemet a pisztoly számára szabadon hagyjam. Elképesztő, milyen könnyű célponttá válunk, miközben a két karunkat elborító zacskókkal zsonglőrködünk. Először dobjuk el a szatyrokat, feltéve persze, hogy az egyik szatyor füle nem tekeredik a kezünk köré, majd kapjunk a pisztolyunk után, rántsuk elő, célozzunk és lőjünk. Mire mindezt kiviteleztük, a rosszfiú már kétszer agyonlőtt minket, és a bajsza alatt dzsesszt dudorászva elsétált.

Egész délután teljesen paranoiás voltam, mindenkire gyanakodtam magam körül. Nem követett valaki? Nem nézett rám az a pasas túl hosszan? Nem azért hordott sálat az a nő, mert harapásnyomok voltak a nyakán?

Mire az autómhoz indultam, a nyakam és a vállam egyetlen fájdalmas görcsbe állt össze. Pedig egész délután nem láttam ijesztőbb dolgot a legdivatosabb ruhák árcéduláinál.

A világ még mindig ragyogó kék színű volt, és úszott a forróságban, mikor a kocsimért mentem. Egy bevásárlóközpontban könnyen el lehet feledkezni a múló időről. Légkondicionált, privát világ, benne nem érhet el minket semmi, ami valóságos. A mániákus vásárlók Disneylandje.

A pakkjaimat a csomagtartóba zártam, és néztem, ahogy sötétedik az ég. Megismertem, milyen érzés a félelem: mint egy ólomgolyó az ember gyomorszájánál. Szép, csendes rettegés.

Megráztam magam, hogy kilazítsam a vállam. Addig tekergettem a nyakam, amíg csak nem kattant. Így már jobb volt, de még mindig feszült. Aszpirinre volt szükségem. A bevásárlóközpontban ettem is, pedig szinte soha nem szoktam. Abban a pillanatban, ahogy megéreztem a kajáldák illatát, kiéhezve megrohamoztam őket.

A pizza olyan ízű volt, mint a hamis paradicsomszósszal bekent, vékony kartonpapír. A sajt szívós volt és ízetlen. Nyam-nyam, plázakaja. Igazság szerint imádom a nyárson sült kukoricás hot dogot és a Mrs. Field-féle kekszet.

Egy szelet pizzát csak sajttal kértem, ahogy én szeretem, a másik szeletet viszont mindennel. Pedig utálom a füstölt heringet, a gombát és a zöldpaprikát.

A kolbász a reggelizőasztalra való, nem a pizzára. Nem tudtam, mi zavar jobban: az, hogy a kolbászosból kértem először, vagy az, hogy már a felét megettem, mire rájöttem, mit is csinálok. Olyan ételek után sóvárogtam, amelyeket máskülönben gyűlöltem.

Miért? Eggyel több megválaszolatlan kérdés. És ettől vajon miért ijedtem meg?

A szomszédom, Mrs. Pringle épp a kutyáját sétáltatta, fel és alá, a házunk előtti gyepen. Leparkoltam, és túltömött szatyromat kivettem a csomagtartóból.

Mrs. Pringle több mint hatvan éves, csaknem száznyolcvanöt centi magas, piszkafává nyújtotta az öregség. Fakó kék szeme kíváncsian ragyog az ezüstkeretes szemüveg mögött. A kutyája Puding, egy hím uszkár. Úgy néz ki, mint egy aranyszínű, bolyhos pitypang, macskatappancsokkal.

Mrs. Pringle integetett nekem, vagyis csapdába estem. Elmosolyodtam, és odamentem hozzájuk. Puding föl akart ugrani rám, úgy pattogott, mintha rugó lenne a négy apró lábában. Olyan volt, akár egy felhúzható játék. Örömteli csaholása tempós volt és kitartó. Puding tudja, hogy nem szeretem őt, és torz kutyaagyával eltökélte: megnyer magának. De talán csak azért teszi, mert tudja, hogy irritál. Mindegy.

- Anita, maga rossz kislány, miért nem mondta, hogy van egy gavallérja?

Összeráncoltam a szemöldököm:

- Egy gavallérom?

- Egy udvarlója - magyarázta ő.

Halvány fogalmam nem volt róla, miről beszél.

- Ezt meg hogy érti?

- Csak szemérmeskedjen, ha akar, de ha egy ifjú hölgy a lakáskulcsát odaadja egy férfinak, az jelent valamit.

Gyomromban pár centiméterrel följebb emelkedett az ólomgolyó.

- Látott ma valakit bemenni a lakásomba? - nagyon igyekeztem, hogy az arcom és a hangom köznapi maradjon.

- Igen, a maga kedves fiatal barátját. Nagyon jóképű.

Meg akartam kérdezni, hogyan néz ki, de amennyiben a pasas az udvarlóm, és kulcsa van a lakásomhoz, tudnom kellene. Nem kérdezhettem meg. Nagyon jóképű - lehet, hogy Phillip? De miért?

- Mikor ugrott be?

- Ó, délután kettő körül. Éppen kihoztam Pudingot sétálni, mikor jött.

- Látta őt elmenni?

Mrs. Pringle a kelleténél kissé szigorúbban nézett rám:

- Nem. Anita, lehet, hogy annak a férfinak nem kellett volna a maga lakásában lennie? Egérutat adtam egy betörőnek?

- Nem - sikerült kipréselnem magamból egy mosolyt, és csaknem egy nevetést is. - Csak mára nem vártam őt, ennyi az egész. Ha valakit meglát bemenni a lakásomba, csak hagyja. Egy pár napig ki és be fognak járkálni a barátaim.

Az asszony szeme összeszűkült, finom, csontos keze meg se mozdult. Még Puding is csak ült a fűben, felém lihegve.

- Anita Blake - szólt Mrs. Pringle, és nekem eszembe jutott, hogy ő egy nyugalmazott tanár, mert olyan volt a hangja. - Mire készül maga?

- Semmire, de tényleg. Csak azelőtt még soha nem adtam oda férfinak a lakáskulcsomat, és egy kicsit bizonytalan vagyok. Izgulok - villantottam feléje legszebb, tágra nyílt szemű, ártatlan pillantásomat. Ellenálltam a kísértésnek, hogy rebegtessem a szempillám, de azonkívül minden működött.

Mrs. Pringle keresztbe fonta a karját a hasa fölött. Mintha nem hitt volna nekem.

- Ha ennyire ideges a fiatalember miatt, akkor ő nem felel meg magának. Ha megfelelne, maga nem izgulna.

Súlytalannak éreztem magam, annyira megkönnyebbültem. Elhitte!

- Valószínűleg igaza van. Köszönöm a tanácsát. Talán még meg is fogadom - válaszoltam. Olyan jól éreztem magam, hogy megpaskoltam Puding szőrös fejecskéjét.

Ahogy továbbmentem, még hallottam, hogy Mrs. Pringle így szól:

- Na, Puding, végezd el a dolgod, és menjünk föl.

Lehet, hogy ugyanazon a napon már másodszor van egy betolakodó a lakásomban. Végigmentem a csendes folyosón, és előhúztam a pisztolyt. Az egyik ajtó kinyílt. Egy férfi jött ki rajta, két gyerekkel. A pisztolyt és a kezemet visszacsúsztattam a zacskóba, és úgy tettem, mintha valamit keresnék. Hallgattam a lépteik visszhangját, ahogy lementek a lépcsőn.

Nem üldögélhettem odakint pisztollyal. Valaki kihívná a rendőrséget. Már mindenki hazajött a munkából, vacsorázott, újságot olvasott, játszott a kölkökkel. A külvárosi Amerika éber volt és figyelt. Az ember nem sétálhatott keresztül rajta kivont pisztollyal.

Bal kézzel magam előtt vittem a bevásárlótáskám, a pisztolyt és a jobb kezemet még mindig benne tartva. Ha a helyzet még rosszabbra fordul, a szatyron át lövök. Két ajtóval túlmentem a lakásomon, és a retikülömből előástam a kulcsom. A szatyrot a falnak támasztva letettem, és a pisztolyt átvettem a bal kezembe. Bal kézzel is tudtam lőni, nem olyan jól, de be kellett érnem ennyivel. A pisztolyt a combommal egy vonalban tartottam, és reménykedtem, hogy senki nem jön le a lépcsőházban a rossz irányból, és senki nem látja meg. A lakásom ajtaja mellé térdeltem, kulcscsomóm a jobb markomba szorítva, némán. Ezúttal nem csilingelt. Gyorsan tanulok.

Mellmagasságban előretartva a pisztolyt, a kulcsot a zárba dugtam. A zár kattant. Összerezzentem, és vártam a lövéseket, vagy a zajt, vagy valamit. Semmi. A kulcsokat zsebre csúsztattam, és a pisztolyt visszavettem a jobb kezembe. A csuklóm és részben az ajtó előtt tartott karom segítségével elfordítottam az ajtó gombját, és nagyot löktem rajta.

Az ajtó meglendült és a fal távolabbi részének vágódott, odabent nem volt senki. Semmi lövöldözés az ajtónál. Csönd.

Az ajtófélfa mellett kuporogtam, előrenyújtott pisztolyommal végigpásztáztam a szobát. Sehol senki. A székem, még mindig az ajtóval szemben, ezúttal üres volt. Pedig szinte megkönnyebbültem volna, ha Edwardot látom ott.

A lépcsőház aljából trappoló léptek jöttek fölfelé. Döntenem kellett. Bal kezem kinyújtottam, és felkaptam a bevásárlótáskám, szememet és pisztolyomat le sem véve a lakásról. Aztán bemásztam, magam előtt lökdösve a zacskót. Majd továbbra is a földön kuporogva becsaptam az ajtót.

Az akvárium fűtése kattant, aztán fölberregett, én pedig ugrottam egyet. A gerincem mentén verejték csordogált. A bátor vámpírvadász. Ha most látnának engem! A lakás üresnek tűnt. Rajtam kívül senki nem volt itt, de mindenesetre átkutattam a szekrényeket és az ágyak alját. Csapdostam az ajtókat, és a falhoz simultam, mintha gengszteresdit játszanék. Hülyének éreztem magam, de még nagyobb hülye lettem volna, ha bízom abban, hogy a lakás üres, és tévedek.

A konyhaasztalon egy géppisztoly feküdt, két doboz tölténnyel együtt. Alatta fehér írólap. Takaros, fekete betűkkel ez állt rajta: "Anita, huszonnégy órád van."

Az üzenetre meredtem, újból elolvastam. Itt járt Edward. Azt hiszem, egy percig nem kaptam levegőt. Elképzeltem a szomszédasszonyomat, amint Edwarddal csacsog. Ha Mrs. Pringle kétkedve fogadta volna a hazugságát, vagy félelmet mutat, vajon Edward megöli őt?

Fogalmam se volt. Egyszerűen fogalmam se volt. A kurva életbe! Olyan voltam, mint valami vírus: bárkit megfertőzhettem a körülöttem lévő veszéllyel, de mit tehettem volna?

Kétség esetén vegyünk mély lélegzetet, és haladjunk tovább. Évek óta e filozófia szerint éltem. Rosszabbat is hallottam már, de tényleg.

A levél azt jelentette, hogy huszonnégy órám van, mielőtt Edward eljön Nikolaos nappali menedékének címéért. Ha nem mondom meg neki, meg kell ölnöm őt. Lehet, hogy erre nem leszek képes.

Azt mondtam Ronnie-nak, hogy mi ketten profik vagyunk, de ha Edward számított profinak, akkor én csak amatőr voltam. Ronnie nemkülönben.

Bazi nagy sóhaj. Föl kellett öltöznöm a bulihoz. Egyszerűen nem volt időm Edward miatt aggódni. Ma éjjel más gondom volt.

Az üzenetrögzítőm villogott, visszajátszottam. Elsőként Ronnie hangja, azt közölte, amit már egyszer elmondott nekem a HAV-ról. Nyilvánvalóan először itt keresett, mielőtt Dave bárjában elért volna. Majd:

- Anita, itt Phillip. Megtudtam a buli helyét. Fél hétre gyere értem a Bűnös vágyak elé. Viszlát.

A rögzítő kattant egyet, berregett, majd elnémult. Két órám volt, hogy felöltözzek és a helyszínre érjek. Bőséges idő. A sminkelés nálam általában tizenöt percet vesz igénybe. A frizura még kevesebbet, mert mindössze végigmegyek rajta a hajkefével. Rögtön szalonképessé válok.

Nem sminkelek túl gyakran, úgyhogy amikor mégis, akkor mindig túl sötétnek, túl művinek érzem. De mindig dicséretet kapok érte, ilyesmit. "Miért nem fested ki máskor is a szemed? Igazán kiemeli a tekinteted", vagy a kedvencem: "Annyival jobban nézel ki sminkben." Mindez arra utal, hogy smink nélkül eséllyel jelentkezhetünk a vén tyúkok farmjára.

Az a kozmetikum, amit soha nem használok, az alapozó. Elképzelhetetlen, hogy palacsintatésztával mázoljam be a képem. Van egy üveg színtelen körömlakkom, de az nem a kezemre való, hanem a harisnyanadrágomra. Ha egyszer sikerül harisnyát fölvennem anélkül, hogy fölszaladna, nagyon jó napom van.

Az egészalakos tükör előtt álltam a hálószobában. Átbújtattam a fejemet a topom egyetlen vékony pántján. Hátrésze nem is volt, aranyos kis masni tartotta össze hátul a derekamon. A masnit tudtam volna nélkülözni, de egyébként nem is volt olyan rossz. A top egybesimult a fekete szoknyával, és így teljes ruhának látszott, megszakítás nélkül. Kezemen a sárgásbarnára cserzett kötés ütötte a ruha színét. Sebaj. A szoknya bő volt, és ha megmozdultam, harangozott. Több zsebe is volt.

A zsebek alatt a combomra szíjazva egy pár fegyvertok, bennük az ezüst kések. Csak zsebre kellett tennem a kezem, és előhúznom a fegyvert. Korrekt. Ha combra szíjazott fegyvert hordunk, az izzadás elég érdekes dolog. Arra nem tudtam rájönni, hogyan rejtsek el a testemen egy pisztolyt. Nem érdekel, mennyiszer látjuk a tévében, hogy a nők combra szíjazzák a pisztolyt, rohadtul nem kényelmes. Az ember úgy jár, mint egy kiskacsa, amelyiknek teli lett a pelenkája.

Öltözékemet harisnyanadrág és magas sarkú fekete szatén papucscipő tette teljessé. A cipő és a fegyverek már megvoltak azelőtt is, minden más új volt.

Még egy újabb kiegészítőm volt, egy édes fekete retikül, vékony pánttal, amit majd átvetek a vállamon, hogy szabad legyen a kezem. A táskába belegyömöszöltem a kisebbik pisztolyomat, a Firestart. Tudom, tudom, mire a táska mélyéről előásnám a fegyvert, a rosszfiúk már a húsomból lakmároznak, de ez is jobb volt, mint a semmi.

Fölvettem a keresztemet, az ezüst jól mutatott a fekete topon. Sajnos kételkedtem abban, hogy a vámpírok megszentelt kereszttel a nyakamban beengednének a bulira. Sebaj. Majd az autóban hagyom, a géppisztollyal és a töltényekkel együtt. Edward rendes volt, és hagyott egy dobozt is az asztal közelében. Nyilván abban hozta föl a fegyvert. Mit mondott Mrs. Pringle-nek? Talán azt, hogy ajándék nekem?

Edward azt írta, huszonnégy órám van, de mikortól számítva huszonnégy? Majd idejön hajnalban, frissen és üdén, hogy kínzással kikényszerítse belőlem az információt? Na nem, Edwardról nem az ugrott be, hogy koránkelő fajta. Legalább délutánig biztonságban voltam. Valószínűleg.

 

- 24 -

Becsorogtam egy "Parkolni tilos" zónába a Bűnös Vágyak előtt. Phillip az épület falának támaszkodva várt, karját lazán az oldala mellett lógatva. Fekete bőrnaci volt rajta. Ebben a hőségben a bőrnek még a gondolatára is kiverte a lábamat a ragya. A fiú inge fekete neccből volt, ami a barna bőrét és a sebhelyeit egyaránt kiemelte. Nem tudom, hogy a bőr vagy a necc miatt, de a "feslett" szó jutott eszembe. Phillip átlépett egy láthatatlan válaszvonalat a bájgúnár és a hímringyó között.

Megpróbáltam elképzelni tizenkét évesnek. Nem ment. Bármit is műveltek vele, a srác az volt, ami, és ennek megfelelően kellett bánnom vele. Nem voltam pszichiáter, aki megengedheti magának, hogy sajnálatot érezzen a szegény szerencsétlenek iránt is. A szánalom gyilkos érzelem. Annál csak a vak gyűlölet és talán a szerelem veszélyesebb.

Phillip ellökte magát a faltól, és az autóhoz sétált. Kinyitottam neki az ajtót, ő pedig beszállt. Bőr, drága kölni és halványan izzadság szagát lehetett érezni rajta.

Letolattam a járdaszegélyről.

- Kicsit agresszív a szerelésed, Phillip.

A srác felém fordulva rám bámult, mozdulatlan arccal, a tekintetét a korábban is viselt napszemüveg mögé rejtve. Hanyagul elhelyezkedett az ülésen, fél lábát behajlítva az ajtónak nyomta, másik lába széles terpeszben, a térde az ülésen.

- Fordulj nyugatnak, a hetvenes úton.

A hangja durva volt, csaknem rekedt.

Létezik egy olyan pillanat, amikor kettesben maradunk egy férfival, és ennek mindketten tudatára ébredünk. Ketten együtt, ez mindig lehetőségeket rejt magában. Belénk hasít egymás jelenléte. Ez zavarhoz, szexhez vagy félelemhez vezethet, pasastól és helyzettől függően.

Hogy közöttünk nem lesz szex, arra mérget lehetett venni. Phillipre sandítottam, ő még mindig felém fordult, ajka kissé szétnyílt. A napszemüvegét is levette. A szeme nagyon barna volt, és nagyon közel. Mi a fene folyt itt?

Kiértünk az országútra és gyorsítottunk. A körülöttem lévő autókra összpontosítottam, a vezetésre, és igyekeztem a srácot figyelmen kívül hagyni. De a bőrömön éreztem a tekintete súlyát. Szinte perzselt.

Felém húzódott az ülésben. Váratlanul élesen tudatára ébredtem a kárpitozáson súrlódó bőr hangjának. Ingerlő, állatias hang volt. Karja a vállam köré siklott, a mellkasát hozzám préselte.

- Mit képzelsz, mit csinálsz, Phillip?

- Mi a baj? - lehelte a nyakamra Phillip. - Neked ez nem elég agresszív?

Elröhögtem magam, nem tehettem róla. Ő ledermedt mellettem.

- Nem akartalak megsérteni, Phillip. Csak ma estére nem bőrt meg neccet terveztem. Még mindig túl közel volt hozzám, szorosan, fölhevülve, a hangja még mindig idegen és nyers:

- Akkor mit szeretnél?

Rápillantottam, de túl közel volt. Hirtelen öt centiről bámultam a szemébe. A közelsége áramütésként futott végig rajtam. Visszafordultam az úthoz:

- Menj vissza a saját térfeledre, Phillip.

- Te mitől indulsz... - suttogta a fülembe a fiú -... be? Elegem lett.

- Hány éves voltál, mikor Valentine először megtámadott?

Phillip egész teste összerándult, ő maga pedig arrébb iszkolt tőlem.

- Rohadj meg! - Úgy hangzott, ezt komolyan mondja.

- Kössünk egy alkut, Phillip. Nem kell válaszolnod a kérdésemre, és én se válaszolok a tiédre.

Hangja elfúlóan lihegett:

- Mikor láttad Valentine-t? Ő is eljön ma este? Megígérték nekem, hogy ma éjjel nem lesz itt.

A hangjából páni félelem érződött. Ilyen hirtelen rémületet még soha nem hallottam. Nem akartam, hogy félni lássam Phillipet. Még megsajnálom, és azt nem engedhettem meg. Anita Blake acélkemény, magabiztos, a síró férfiak nem hatják meg. Helyes.

- Nem beszéltem rólad Valentine-nak, Phillip, esküszöm.

- Akkor hogyan... - a fiú elharapta végét, én pedig rápillantottam. Visszatette a helyére a napszemüvegét A szemüveg mögött az arca nagyon feszültnek és merevnek látszott. Törékenynek. Valahogy elrontotta az összképet.

Nem bírtam.

- Hogyan jöttem rá, mit csinált veled?

Phillip bólintott.

- Fizettem azén, hogy többet tudjak meg rólad. Ez derült ki. Tudnom kellett, hogy bízhatok-e benned.

- És bízhatsz?

- Még nem tudom - feleltem.

A srác jó pár mély lélegzetet vett. Az első kettő még reszketeg volt, de minden újabb egy kicsivel magabiztosabb lett, míg végül Phillip teljesen ura nem lett a helyzetnek, egyelőre. Eszembe jutott Rebecca Miles és az ő apró, sovány keze.

- Megbízhatsz bennem, Anita. Nem foglak elárulni. Nem foglak - a fiú hangja kétségbeesetten csengett; egy kisfiú, aki minden illúzióját levetkőzte.

Nem gázolhattam keresztül azon az elveszett gyerekhangon. De én is tudtam, ő is tudta, hogy bármit megtenne, amit csak a vámpírok akarnak. Bármit, beleértve azt is, hogy eláruljon engem. Az országút fölé híd emelkedett, magas, rácsos, szürke fémszerkezet. Az utat mindkét oldalon fák szegélyezték. A nyári ég halvány vízkék volt, kifakította a hőség és a ragyogó nap. A kocsi a hídra döccent, és mindkét irányban elnyújtózott alattunk a Missouri. A levegő szabadnak és tágasnak tűnt a csobogó víz fölött. Egy galamb rebbent a hídra, letelepedett a tucatnyi többi galamb mellé, akik mind büszkén feszítettek és búgtak a híd fölött.

Már előfordult azelőtt, hogy sirályokat láttam a folyón, de a híd közelében soha nem volt egy se, csak galambok. Talán a sirályok nem szerették az autókat.

- Hová megyünk, Phillip?

- Mi?

Rá akartam szólni: "Túl nehéz a kérdés?" - de megálltam. Olyan lett volna, mintha cseszegetném.

- Átjöttünk a folyón. Mi az útirány?

- A Zumbehlnél hajts le, és fordulj jobbra.

Azt tettem, amit mondott. A Zumbehl hirtelen elfordul jobbfelé, majd egy bekötőútra visz minket. A piros lámpánál megálltam, aztán lassan továbbhajtottam, amikor zöldre váltott. Balra üzletek kis csoportja található, aztán egy lakópark, majd fák, szinte már liget, a belsejébe húzódó házakkal. Ezután következik egy szanatórium, végül pedig egy meglehetősen nagy temető. Mindig is érdekelt volna, vajon mit gondolhatnak a szanatórium lakói arról, hogy egy temető van a szomszédban. Így akarják figyelmeztetni őket, hogy csak ne olyan optimistán, ne olyan vidáman? Vagy egyszerűen praktikus okai voltak a szomszédos elrendezésnek?

A temető már sokkal régebben állt ott, mint a szanatórium. A sírkövek némelyike az 1800-as évek elejéről származott. Szerintem a tervezőmérnök egy rejtett szadista volt, mert a szanatórium ablakai pontosan a sírkövekkel teli lankákra néztek. Pedig az öregkor épp eléggé emlékeztet arra, mi következik. Szemléltető eszközökre nincs szükség.

A Zumbehl mentén más is van még videókölcsönző, gyermekdivatüzlet, egy ólomüveget árusító bolt, több benzinkút és egy hatalmas lakópark, amely "Sun Valley Lake"-ként hirdeti magát. És valóban volt ott egy tó, elég nagy ahhoz, hogy kellő óvatossággal még vitorlázni is lehessen rajta.

Még pár háztömb, és a külvárosba értünk. Az utat szegélyező házak apró kertjeit óriási fákkal zsúfolták tele. Egy domb következett, amelyről lefelé vezetett az út. A sebességhatár ötven volt. Lehetetlen volt ötvenen tartani az autót a lejtőn anélkül, hogy használtam volna a féket. Vajon lesz ott egy rendőr a lejtő aljában? Ha megállítana minket Phillippel, a pici necces ingében, a sebhelyekkel, vajon gyanút fogna? Hová megy, kisasszony? Ne haragudjon, biztos úr, van ez az illegális buli, ahová oda kell érnünk, és késésben vagyunk.

Fékeztem, úgy jöttem le a dombról. Persze nem volt ott a rendőr. Ha gyorsan hajtok, ott lett volna. A legtöbbször Murphy törvénye az egyetlen megbízható dolog az életemben.

- Az a nagy ház az, balra. Csak hajts be a kocsiútra - tájékoztatott Phillip.

A ház sötérvörös téglából épült, két, talán három emelete volt, temérdek ablaka, legalább két terasza. A viktoriánus Amerika még mindig él. A kert méretes volt, benne külön erdőt alkottak a magas, ősöreg fák. A fű túl magasra nőtt, elhagyatottnak látszott tőle a hely. A sóderrel burkolt behajtó a fák között kanyargott a garázsig, amelyet a házhoz illőre terveztek, és ez majdnem sikerült is nekik.

Csupán két másik autó állt itt. A garázsba nem láttam be; talán odabent voltak még kocsik.

- A nagytermet ne hagyd el, csak velem. Különben nem tudok neked segíteni - figyelmeztetett Phillip.

- Segíteni? Hogyan? - kérdeztem.

- Ez az alibink: te vagy az oka, hogy olyan sok alkalmat kihagytam. Olyan megjegyzéseket ejtettem el, hogy nem csak szerelmesek vagyunk, hanem addig... - a fiú széttárta a kezét, mintha egy szót keresne - ...dolgoztam rajtad, amíg úgy nem éreztem, hogy fölkészültél egy bulira.

- Dolgoztál rajtam? - leállítottam az autót, és közénk telepedett a csend. A fiú rám bámult. Még a szemüveg mögül is éreztem a pillantása súlyát. Libabőrös lett tőle a hátam.

- Te egy igazi támadás vonakodó túlélője vagy, nem bizarr, nem is függő, de rábeszéltelek egy bulira. Ennyi a történet.

- Csináltad már ezt élesben is? - érdeklődtem.

- Úgy érted, hogy átadtam-e már nekik valakit?

- Igen - válaszoltam.

Phillip felhorkant:

- Nem vagy túl nagy véleménnyel rólam, ugye?

Mit kellett volna mondanom? Nemet?

- Papíron szerelmesek vagyunk, ami azt jelenti, hogy egész este ezt a szerepet kell játszanunk.

Ő elmosolyodott. Ez a mosoly másmilyen volt, sejtelmes

- Te szemét.

A fiú a vállát vonogatta, és forgatta a fejét, mintha begörcsölt volna a lapockája. - Nem foglak a padlóra dönteni és megerőszakolni, ha emiatt aggódsz.

- Tudtam, hogy ma este nem tennél ilyet - feleltem. Örültem, hogy nem tudja: fegyver van nálam. Talán még meglephetem őt az este folyamán.

Phillip összevont szemöldökkel nézett rám.

- Csak kövesd az utasításaimat. Ha bármi olyat teszek, amitől kényelmetlenül érzed magad, majd megvitatjuk - mosolyodott el, fogsora egyenletesen és fehéren villant elő napbarnított arcából.

- Nincs vita. Csak leállsz.

A fiú vállat vont:

- Ezzel leleplezhetsz minket, és meg is ölethetsz.

A kocsit lassan forróság töltötte be. Phillip arcáról izzadságcsepp csordult le. Kinyitottam magam felől az ajtót, és kiszálltam. A hőség második bőrként tapadt rám. Kabócák énekeltek, magas, zümmögő hang, messze, a fák tetején. Kabócák és hőség, ah, a nyár.

Phillip megkerülte az autót, bakancsa alatt ropogott a sóder.

- Nem szeretnéd inkább a kocsiban hagyni a keresztedet? - javasolta.

Számítottam erre, persze ettől még nem kellett szeretnem az ötletet. A keresztet beraktam a kesztyűtartóba, ehhez át kellett másznom az ülésen. Mikor becsuktam a kocsiajtót, önkéntelenül a nyakamhoz nyúltam. Olyan sokat hordtam a láncot, hogy szokatlan érzés volt, ha nem volt rajtam.

Phillip felém nyújtotta a kezét, és egy pillanatnyi habozás után elfogadtam. A tenyere forró volt, a közepe kissé nyirkos.

A hátsó bejáratot fehér, íves apácarács árnyékolta. Egyik oldalán buja, indás klematisz nőtt. A fák közt átszűrődő napfényben terpeszkedő lila virágok akkorák voltak, mint a kezem. Az ajtónyílásban egy nő állt, rejtve a szomszédok és az elhaladó autók elől. Fényes fekete combfixét harisnyakötő tartotta. Bíborszínű melltartója és a hozzáillő bugyi a teste nagy részét csupaszon és fehéren hagyta. Tizenöt centis tűsarkú cipőt hordott, amely hosszúnak és karcsúnak láttatta a nő lábát.

- Túl vagyok öltözve - súgtam oda Phillipnek.

- Lehet, hogy már nem sokáig - lehelte ő a hajamba.

- Azért a fejedet ne tedd rá - jegyeztem meg, a fiúra bámulva, és láttam, ahogy az arca összezavarodik. De ez nem tartott sokáig. Megjelent rajta a mosoly, az ajka puhán meghajlott. Biztos így nézett a kígyó is Évára. Ezt a szép fényes almát neked hoztam. Kérsz cukorkát, kicsi lány?

Bármit is próbált beadni nekem Phillip, nem voltam rá vevő. Átölelte a derekamat, fél keze a karomon lévő sebhelyekkel játszadozott, ujjait éppen csak egy kicsit mélyesztette bele a heges bőrbe. Rövid sóhajjal szakadt ki belőle a lélegzet. Jézusom, mibe kevertem bele magam?

Az asszony rám mosolygott, de nagy barna szeme Phillip kezére szegeződött, ahogy az végigfutott a sebhelyemen. A nő kidugott nyelvével megnedvesítette az ajkát. Láttam, hogy emelkedik és süllyed a melle.

- Jöjj a palotámba, szólt a pók a légyhez - mondtam halkan.

- Mit mondtál? - kérdezte Phillip.

Megráztam a fejem. Ő valószínűleg úgysem ismerte a verset. Nem emlékeztem, hogy végződött. Elfelejtettem, megmenekült-e a légy. Összeszorult a gyomrom. Mikor Phillip keze a hátamat súrolta, ugrottam egyet.

A nő felkacagott, magas hangon és talán kissé részegen. A légy szavait suttogtam, ahogy fölmentem a lépcsőn:

- Ó, nem, nem, engem hiába kér, mert az, ki e kanyargós útra lép, vissza már sohase tér.

Vissza már sohase tér. Ez nem hangzott túl jól.

- 25 -

A nő a falhoz préselődött, hogy bemehessünk, majd becsukta mögöttünk az ajtót. Vártam, hogy be is zárja, nehogy kiszökhessünk, de nem tette. Phillip kezét lefeszítettem a sebhelyeimről, ő pedig ezután a derekam köré tekerte a karját, és végigvezetett egy hosszú, keskeny hallon. A ház hűvös volt, a hőség ellenében dorombolt a légkondicionáló. Majd egy terembe értünk, amely egy szögletes boltozatból nyílt.

A szobát nappalinak rendezték be - kanapé, szófa, két szék, cserepes virágok egy ablakmélyedésbe függesztve, kígyózó délutáni árnyak a szőnyegen. Otthonos. Egy férfi állt a szoba közepén, kezében ital. Olyan volt, mintha most lépett volna ki a Bőripari Magazinból. Mellkasát és karját bőrszíjak keresztezték; akár egy gladiátor, akiben Hollywood fogalmai szerint is túlteng a nemiség.

Elnézést kellett kérnem Philliptől. Ő még egészen konzervatívan öltözött. Mögöttünk bejött a boldog háziasszony, királyi bíbor együttesében, és egyik kezét Phillip karjára tette. A nő körmén sötétlila, majdnem fekete lakk volt. Karmos keze, miután végighúzta a fú karján, halvány vöröses nyomot hagyott.

A fiú megborzongott mellettem. A karja megfeszült a derekamon. Ő vajon ilyennek képzelte a bulit? Reméltem, hogy nem.

A kanapéról magas termetű fekete asszony emelkedett föl. Meglehetősen dús kebleit az fenyegette, hogy kitüremkednek a merevítős fekete melltartóból. A melltartóhoz erősített karmazsinvörös szoknyáján több lyuk volt, mint anyag, és a nő mozgását követve sötét hús villant át rajta. Fogadni mertem volna, hogy a szoknya alatt teljesen meztelen.

A nő egyik csuklóján és nyakán rózsaszínes sebhelyek voltak. Egy friss harapásfüggő, szinte még új. Körbejárt minket, mintha csak árucikkek volnánk, és ő jól meg akarna nézni magának. Keze végigsimított a hátamon, én pedig elléptem Phillip mellől, és szembefordultam vele.

- Mitől van az a sebhely a hátadon? Nem vámpírharapás.

Hangja férfiasan mély volt, mondjuk bariton.

- Egy halandó szolga a hátamhoz vágott egy éles fadarabot - válaszoltam. Azt már nem tettem hozzá, hogy az éles fadarab a magammal vitt karók egyike volt, és azt sem, hogy később, még azon az éjszakán megöltem a halandó szolgát.

- Rochelle vagyok - mutatkozott be a nő.

- Anita.

Ezután a vidám, főállású háziasszony lépett oda mellém, kezét végighúzva a karomon. Arrébb léptem tőle, az ujjai végigkarcolták a bőröm. A körmei vékony vörös vonalat hagytak a karomon. Leküzdöttem a késztetést, hogy megvakarjam az érintés helyét. Én voltam az acélkemény vámpírvadász; holmi karmolások nem zavartak. Annál inkább zavart a nő tekintete. Úgy nézett rám, mint aki azon tűnődik, milyen ízű vagyok, és meddig fogok kitartani. Így még egy nő se nézett rám. Nem nagyon tetszett a dolog.

- A nevem Madge. Ez itt a féljem, Harvey - közölte a nő, a bőrbe bújt úrra mutatva, aki közben odajött Rochelle mellé. Madge folytatta: - Isten hozott minálunk. Phillip már annyit mesélt rólad, Anita.

Harvey megpróbált mögém kerülni, de én hátraléptem a kanapéhoz, hogy szembe kerüljek vele. Akár a köröző cápák. Phillip szigorúan meredt rám. Rendben, elvégre jól kellett volna éreznem magam, nem viselkedhettem úgy, mintha mind fertőző betegek volnának.

Melyik volt a kisebbik rossz? Hatvannégyezer dolláros kérdés, de tényleg. Madge lassan, sokatmondóan végignyalta az ajkát. A pillantása azt üzente, hogy illetlen dolgokat gondol rólam és saját magáról. Na nem. Rochelle a szoknyáját suhogtatta, a kelleténél jóval több sonkáját mutatva ki. Igazam volt. Tényleg pucér volt a szoknya alatt. Részemről inkább a halál.

Vagyis maradt Harvey. A férfi kicsi, tömpe ujjú keze pici, szegecselt bőr ágyékkötőjén matatott. Ujjai újra meg újra végigdörzsölték a bőrt. De szar!

Feléje villantottam a legszebb profi mosolyom, nem volt túl csábos, de jobb volt, mint a szemöldökömet ráncolni. A pasas kitágult szemmel lépett egyet felém, keze a bal karom irányába nyúlt. Mély lélegzetet vettem, és benn tartottam, a mosoly az arcomra fagyott.

Alig ért Harvey ujja a könyököm hajlatához, megbirizgálva a bőrömet, máris összeborzadtam. Harvey a borzongásomat bátorításnak vélte, és még közelebb húzódott, a testünk majdnem összeért. Egyik kezemet a mellére téve próbáltam megakadályozni, hogy még közelebb jöjjön. A férfi mellkasán durva, vastag és fekete volt a szőr. Sohasem rajongtam a szőrös mellkasért. Pedig egy szőrtelent bármikor elfogadnék. Harvey már készült, hogy a karját a hátam köré fonja. Nem tudtam biztosan, mit tegyek. Ha hátrálok egy lépést, lecsüccsenek a kanapéra; nem túl jó ötlet. Ha előre lépek, beleszaladok Harvey-ba, és nekipréselődök a kétféle bőrnek.

A pasas rám mosolygott

- Már majd' belehaltam, úgy vártam, hogy találkozhassunk.

A "belehaltam" úgy hangzott tőle, mintha mocskos szó volna, vagy bizalmas vicc. A többiek mind nevettek, Phillipet kivéve. A fiú karon fogott, és arrébb húzott engem Harveytól. Rátámaszkodtam Phillipre, még a derekát is átöleltem. Azelőtt soha nem öleltem át senkit nettpólóban. Érdekes érzés volt.

Phillip így szólt:

- Ne felejtsétek el, mit mondtam.

- Hogyne, hogyne - válaszolta Madge. - A lány a tiéd, egészen a tiéd, nem osztozol, nem felezel.

Az asszony peckesen odalépett Philliphez, szoros csipkebugyijában riszálva. A magas sarkú cipőben épp a fiú szemébe tudott nézni:

- Most még megvédheted tőlünk, de ha a nagyfiúk ideérnek, át fogod adni. Ők majd elérik, hogy megoszd őt velünk.

A fiú csak bámult rá, amíg a nő félre nem nézett.

- Én hoztam ide, és én is viszem haza - közölte Phillip.

Madge fölvonta az egyik szemöldökét

- Ellenkezni akarsz? Phillip, fiacskám, biztos cuki darab az utánfutód, de semmilyen ágybetét nem éri meg, hogy keresztbe tégy a nagyfiúknak.

Elhúzódtam Philliptől, és tenyeremet Madge hasára téve meglöktem a nőt, épp csak annyira, hogy hátrálni kényszerüljön. Ő a tűsarok miatt kis híján elvesztette az egyensúlyát

- Tisztázzunk valamit - mondtam. - Semmiféle darab nem vagyok, pláne nem ágybetét.

Phillip rám szólt:

- Anita...

- Ejha, van benne tűz. Hol szedted össze, Phillip? - kérdezte Madge.

Ha van olyan dolog, amit utálok, akkor az az, hogy mulatságosnak tartják a dühömet. Egészen közel léptem a nőhöz, ő pedig mosolyogva nézett le rám.

- Tudtad azt - kérdeztem -, hogy amikor mosolyogsz, a szád mindkét oldalán mély ráncaid lesznek? Már elmúltál negyven, igaz?

Az asszony mély, ziháló lélegzetet vett, és elhátrált tőlem.

- Te kis kurva.

- Soha többé ne hívj engem cuki utánfutónak, Madge drágám.

Rochelle némán röhögött, figyelemre méltó keble úgy remegett, akár a sötétbarna kocsonya. Harvey pókerarccal állt. Azt hiszem, ha akár csak elmosolyodott volna, Madge szétveri a képét A pasas szeme nagyon csillogott, de mosolynak nyoma sem volt.

Ajtó nyílt, majd csukódott, a hang behallatszott az előtérből a ház belsejébe. Aztán egy nő lépett a szobába. Körülbelül ötven - vagy talán hatvanéves lehetett. Telt arcát nagyon szőke haj keretezte. Bármibe, hogy a szőkesége flakonból jött. Apró, kövérkés kezén valódi drágaköves gyűrűk csillogtak. Hosszú, fekete, földet söprő neglizséjét fekete, nyitott csipkeruha egészítette ki. A ruha sima feketéje jót tett az alakjának, de nem eléggé. A hölgy túlsúlyos volt, és ezt nem lehetett elleplezni. Úgy nézett ki, mint a szülői munkaközösség egy tagja, mint egy leánycserkész-kapitány, egy konyhatündér, valakinek az anyja. És most ott állt a küszöbön, Phillipre meredve.

A nő apró sikkantást hallatott, és futva elindult a srác felé. Kitértem az útjából, mielőtt ő maga kényszerített volna menekülésre. Phillipnek épp csak annyi ideje maradt, hogy megvesse a lábát, mielőtt az asszony jelentős súlyával a karjába repült. Egy percig azt hittem, a fiú háttal a padlóra fog zuhanni, rajta a nővel, de ő kiegyenesítette a hátát, megfeszítette a lábát, és megtartotta mindkettőjüket.

Phillip, a vasgyúró, aki képes két kézzel fölemelni egy elhízott nimfomániást.

Harvey szólalt meg

- Ő Crystal.

Crystal éppen Phillip mellkasát csókolgatta, kövér, barátságos kezecskéjével igyekezett kihúzni a srác ingét a gatyájából, hogy a meztelen húsához érhessen. Olyan volt, akár egy vidám, tüzelő kiskutya.

Phillip megkísérelte lehűteni a nőt, kevés sikerrel. Hosszú pillantást vetett felém. Nekem pedig eszembe jutott, hogy korábban azt mondta, ő már abbahagyta az ilyen bulizást. Vajon ez volt az oka? Crystal és a hozzá hasonlók? Az éles karmú Madge? Kierőszakoltam, hogy idehozzon, de ezzel együtt őt is rákényszerítettem, hogy eljöjjön.

Így belegondolva Phillip az én hibámból volt itt. A francba, tartoztam neki.

Lágyan megpaskoltam a nő arcát. Ő pislogva rám nézett, én pedig eltűnődtem, vajon nem rövidlátó-e.

- Crystal - szóltam legszebb angyali mosolyommal. - Crystal, nem akarok bunkó lenni, de az én pasimat fogdosod.

Crystal álla leesett, vizenyős szeme kidülledt.

- A pasid? - vinnyogta. - Buli alatt senkinek nincs pasija.

- Hát, én új vagyok a buliban. Még nem ismerem a szabályokat. De ahonnan én jövök, ott a nők nem tapizzák le a másik nő pasiját. Legalább várj, míg hátat fordítok, oké?

Crystal alsó ajka megremegett. Szeme könnyel telt meg. Pedig én kedves voltam, sőt gyengéd, és ő még így is sírni készült. Mit keresett itt ezek közt az emberek közt?

Madge előjött, karjával átölelte Crysralt és elvezette. Közben vigasztaló szavakat suttogott, és megpaskolta barátnője fekete selyembe bújtatott karját.

- Nagyon hideg vagy - jegyezte meg Rochelle. Ellépett mellőlem az egyik falnál álló bárszekrény felé.

Harvey is otthagyott, követte Madge-et és Crystalt, egyetlen búcsúpillantás nélkül.

Mintha belerúgtam volna egy kutyakölyökbe. Phillip hosszan kifújta a levegőt, majd a szófára telepedett. Leültem mellé, a szoknyámat a combom alá hajtva.

- Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni - suttogta a fiú.

Megérintettem a karját. Reszketett, szüntelenül, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Nem jöttem rá, mibe kerülhet neki, hogy ma este eljöjjön, de most már kezdtem fölfogni.

- Mehetünk - mondtam.

Phillip nagyon lassan felém fordult, és rám meredt:

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy mehetünk.

- Képes volnál most elmenni, anélkül, hogy bármit megtudnál, mert én problémázok? - kérdezte ő.

- Mondjuk inkább úgy, téged jobban bírlak, mint azt a túl magabiztos szépfiút. Folyamatosan úgy viselkedsz, mint egy valódi ember, és ezzel teljesen össze fogsz zavarni. Elmehetünk, ha nem tudod kezelni a helyzetet.

Mély levegőt vett, majd kifújta, aztán megrázta magát, mint a kutya, ha kijön a vízből.

- Meg tudom csinálni. Ha van választásom, meg tudom csinálni.

Most rajtam volt a bámulás sora:

- Azelőtt miért nem volt választásod?

Phillip félrenézett:

- Csak úgy éreztem, el kell hoznom téged, ha el akarsz jönni.

- Nem, a rohadt életbe, egyáltalán nem így értetted. - Az arcához nyúltam, és Kényszerítettem, hogy rám nézzen. - Valaki parancsot adott neked, hogy a következő napon látogass meg, ugye? Nem csak azért jöttél, hogy Jean-Claude-ról kérdezősködj, igaz?

A fiú szeme tágra nyílt, az ujjaim alatt éreztem a pulzusát.

- Mitől félsz, Phillip? Ki parancsol neked?

- Anita, kérlek, nem lehet.

Az ölembe ejtettem a kezem.

- Milyen parancsot kaptál, Phillip?

A srác nagyot nyelt, néztem a mozgó ádámcsutkáját.

- Csak vigyáznom kell itt rád, ennyi az egész.

A nyakán, a harapásnyom alatt lüktetett az ütőere. A fiú megnyalta az ajkát, nem volt csábító, csak ideges. Hazudott nekem. A kérdés az volt, hogy mekkorát és miről?

Madge hangja hallatszott az előtérből, közeledve, teli kacér vidámsággal. Milyen remek háziasszony. Két vendéget kísért a szobába. Egyikük nő volt, rövid vörösesbarna hajjal és túl sok festékkel, mintha zöld krétát mázolt volna a szemére. A másik vendég Edward volt, mosolygósan, a legelbűvölőbb formáját hozta, karja Madge csupasz dereka körül. Ahogy a háziasszony fülébe súgott valamit, az teli torokból fölnevetett.

Egy másodpercre megdermedtem. Ez annyira váratlanul ért, hogy egyszerűen lefagytam. Ha előhúz egy pisztolyt, a pasas megölhetett volna, míg én leesett állal ültem. Mi a francot keresett itt Edward?