LÁZÁR ERVIN

HAPCI KIRÁLY

TARTALOM

December tábornok

Bõbeszédû Anasztáz

Vérengzõ Alfréd

Metrómese

Állatmese

A legkisebb boszorkány

- Én vagyok a legnagyobb király - kiáltotta Hapci király.

- Te vagy a legnagyobb - zúgták az udvaroncok.

- Nem félek semmitõl - folytatta Hapci király.

- Nem félsz semmitõl - búgták az udvaroncok.

- Csak a náthától - suttogta Hapci király.

- Hess, nátha! Hess, nátha! - rivallták erre az udvaroncok, csapkodtak a levegõbe, hogy elijedjen az a fránya nátha, borzasztó képet meresztgettek a négy világtáj felé, te nátha, ide ne gyere!

Ezzel a szertartással kezdõdött a nap Hapci király udvarában. Mert való igaz: Hapci király ennyire félt a náthától. Jaj volt annak, aki Hapci király országában eltüsszentette magát. Azon nyomban hosszú lándzsákkal felfegyverzett poroszlók fogták körül, és elindult a náthamenet. Elöl egy kürtös fújta: tratata-trütütü, mindenki félre az útból, bújj, rejtõzz, mert hozzuk a náthást. A kürtös után - persze tisztes távolban - szegény náthás, hapci, utána meg, még tisztesebb távolban, a hosszú lándzsások. Így kísérték a birodalom széléig, és ott - hipp-hopp - átzsuppolták a határon. S hivatkozhatott ám szegény pára bármire. Jaj, nekem csak füst ment az orromba, azért tüsszentettem, jaj, én meg borsot szagoltam, jaj, én a napba néztem.

- Óvakodj a füsttõl, ne szagolj borsot, ne nézz a napba! - mondták neki a lándzsások, és már terelgették is a határ felé. Hapci király birodalmában tilos a tüsszentés.

Ám mi történt egy szép keddi napon?

Az udvaroncok épp ott tartottak a reggeli szertartásban, hogy hess, nátha, hess, nátha, és akkor hapci, de akkora ám, hogy megremegtek bele a trónterem ablakai - a király egy nagyot tüsszentett. Megdermedtek a náthahessegetõ karok, az udvaroncok báva képpel elhallgattak. Még csak azt sem mondta senki, hogy egészségére... ami igaz, igaz, ebben az országban ez nem is volt szokásban. Dermedt csend szállt a trónteremre. Mire a király még egy hatalmasat tüsszentett.

- Jaj - mondta síri hangon -, jaj, náthás vagyok.

Nosza óbégattak, rohangáltak, kapkodtak az udvaroncok, senki sem tudta, hová legyen, mihez kezdjen, mit kell ilyenkor csinálni.

Ha most itt köztársaság volna - gondolta az udvari bolond -, Hapci királyt is ki kellene zsuppolni az országból. Persze annyi esze bolond létére is volt, hogy nem mondta ki a gondolatát. Mert ez az ország nem köztársaság, királyság volt.

Összedugták a fejüket az udvari bölcsek, de a nagy bölcsességbõl csak annyira futotta, hogy ágyba parancsolták Hapci királyt, hasas dunnák és pocakos párnák közé.

- A jó meleg ágy, az kell neki - mondták.

- Hapci - válaszolt rá a király, és még egyszer: - Hapci!

- Jajmicsináljunk, jajmicsináljunk? - tanácstalankodtak a bölcsek.

- Küldjünk orvosért - javallta az udvari bolond.

Kürtösök, hírvivõk, dobosok, futárok és fullajtárok szedték nyakukba a lábukat és hirdették országszerte: Orvosok, kuruzslók, javasasszonyok, felcserek, lecserek, doktorok, faktorok, gyerünk mind a királyi palotába, tüsszög a király.

Na, jöttek is. Elözönlötték a királyi udvart. Fürdött a király kénes vízben, ivott mályvagyökérfõzetet, inhalált kamillagõzben, iszappakolást kapott, kenegették galajjal, dörzsölték urtikával, pirulát, tablettát, port nyeldesett - de mindhiába. Hapci, hapci! Tüsszögött, csak úgy zengett.

Megdühödött Hapci király.

- Fürdetés, izzasztás, dögöny - ordította -, de meggyógyítani, azt aztán nem! Majd adok én ennek a sok sarlatánnak! Ide most már csak az jöjjön, aki segíteni tud rajtam. Ha meggyógyít, száz aranyat kap, ha nem, a fejét vétetem.

Behúzta a nyakát a sok felcser és a többi fent említett, és szép csöndeskén, lábujjhegyen elsomfordált. Száz aranyunk bármikor lehet - gondolták -, de fejünk csak egy van.

Még ezer szerencse, hogy ott volt az udvari bolond. Megteszi az orvosnak, ha más nem akad.

- Ugyan már, semmiség az a kis nátha - mondta az udvari bolond.

- Semmiség?! Kis nátha?! - háborgott a király. - Mindjárt szíjat hasítok a hátadból.

A bolond csitítóan emelte a kezét.

- Hallgass végig, uram - mondta. - Ugye, ha egy nagy zsák kölest viszel a hátadon, és odamegy valaki hozzád, és magára vállalja a fele cipelését, megkönnyebbülsz?

- De még mennyire - mondta a király -, bár fél zsák is épp elég nehéz lehet.

- De akkor jön egy másik ember, és magára vállalja a fél zsák kölesed felét...

- Értem már - mondta a király -, a végén annyi ember jön a segítségemre, hogy mindenkinek csak egy szem kölest kell cipelnie. Az aztán semmiség... - Itt elakadt. - De mire megyek én ezzel a históriával, nem kölest kell nekem cipelnem, hallod-e, hanem náthás vagyok, nem hallod, náthás, hapci, hapci!

- Épp ez az - mondta a bolond -, a náthádat éppen úgy szét kell osztani, mint a kölest. Most egyedül cipeled az egészet, de ha szétosztanád alattvalóid között, mindenkire egy icinke-picinke nátha jutna csak. Nem igaz?

- Hogy neked mennyi eszed van! - kiáltott Hapci király, s máris szóltak a dobok, harsogtak a kürtök, gyülekezzen mindenki a vásártéren.

Reszketett a nép, na most mi lesz?

De nem esett senkinek bántódása. Amikor a birodalom minden teremtett lelke ott szorongott a vásártéren, megjelent közöttük Hapci király, és hapci, hapci, rájuk tüsszentett. Rájuk tüsszentett egyszer, rájuk százszor, rájuk ezerszer.

Nem tudta a nép, mi végre a tüsszögés, de egy jó negyedórácska múltán egy szegény koldus nem bírta tovább, õ is eltüsszentette magát. Na, megijedt ám, most õt kitoloncolják, vége a jól jövedelmezõ, kellemes koldusi pályafutásának. Behúzta a nyakát, várta a lándzsásokat. De a lándzsások helyett a király rontott oda hozzá, keblére ölelte a koldust.

- Máris jobban vagyok - mondta -, fele náthámat átvetted tõlem.

A koldusnak megvolt a magához való esze, átszellemült képpel suttogta:

- Királyi náthám van!

- Az bizony - mondta a király. - Ezennel kinevezlek udvari fõtüsszögnökömmé. Udvarmester! Fényes ruhát neki!

Na, több se kellett a népnek, tüsszögni kezdtek, mint a bolondóra.

- Királyi náthánk van - ordítozták -, királyi náthánk!

A király meg ugrabugrált örömében.

- Jaj, de megkönnyebbültem - mondogatta, és hapci, hapci!

De alig hallatszott a tüsszögése a nagy zajban, mert egy egész ország tüsszögött harsogva és boldogan. Tüsszögött az is, akinek kellett, és az is, akinek nem, tüsszögtek szabadon, rettegés nélkül, száz éve visszatartott tüsszögések durrogtak és burrogtak, önfeledten tüsszögött az ország.

Boldogan széledt szét a nép, a vidám tüsszögés közepette jobban ment a munka is. A királyi udvarban ettõl kezdve megváltozott a reggeli szertartás. Nyoma sem maradt a náthaûzésnek. Belépett Hapci király a trónterembe, és azon nyomban egy nagyot tüsszentett.

- Egészségedre - zúgták az udvaroncok, s utána kórusban tüsszentettek. Valamennyien. A fõudvarmestertõl az utolsó kuktáig.

- Egészségetekre - mondta leereszkedõen Hapci király, és lehuppant a trónusára.

Ám egy szép napon, a közös tüsszentés után felcsattant a fõporoszló hangja.

- Felséges királyom - árulkodott -, az udvari bolond nem tüsszentett.

- Micsoda?! - csattant fel a király, és a bolondhoz fordult. - Nem tüsszentettél?

- Mit tegyek - vigyorgott a bolond kissé megszeppenten -, elmúlt a náthám.

- Neked csak úgy ukmukfuk elmúlt a királyi náthád?! - harsogott a király.

Ennek fele sem tréfa, gondolta ijedten a bolond.

- Hát egészen nem múlt el, csak lanyhult - hazudta. S hogy bizonyítson, hapci, egy nagyot tüsszentett.

Hát így. A poroszlók újra járni kezdték az országot, lábujjhegyen osontak az emberek közelébe, füleltek. S persze a cserzõvargák, földmûvesek, sókereskedõk, lókupecek és egyéb minden rendû és rangú népség rég kilábalt már a királyi náthából. S ha nem náthás, minek tüsszentsen? Minek? Majd mindjárt megmondom.

Mert elõugrottak rejtekükbõl a poroszlók.

- Te már fél napja nem tüsszentettél - ordították. - Hát ezért kaptad te a náthát felséges urunktól?! Kitoloncolunk.

- Még hogy én ne volnék náthás! - siránkozott a rajtakapott cserzõvarga, földmûves, sókereskedõ és egyéb minden rendû és rangú népség. - De mennyire, hogy az vagyok, hapci, hapci, hapci! - tüsszentettek.

A poroszlók kéjes arccal bólogattak.

- Azért! - S nagyot tüsszentettek õk is.

Azóta folyvást tüsszentget az egész ország, csak úgy harsog. Kivált, ha poroszlókat lát közeledni.

A bolond se kivétel. Ha a közelében van valaki, akkorákat tüsszent, hogy szél kerekedik tõle, ha meg egymagában gunnyaszt, azt hajtogatja, jaj, de bolond országban élek. Neki könnyû, õ maga is bolond. De mit szóljanak a többiek?

Jégkristálytû borosta az arcán, deres halánték, sasorr, sastekintet. Zúzmara szállt a trónterem falára, amikor December tábornok beviharzott, pára csapódott a drágakövekre, megtompult az aranylemezek fénye.

- Gyõzelem! - rikoltott December tábornok, szájából kivillogtak a szép, fehér, lapos fogak.

A trónszékhez lépett, teli tüdõbõl ráfújt - November tábornok maradványai fáradt pernyeként szétlebegtek, elenyésztek a semmibe.

December tábornok a trónra huppant - a királyi szék nagyot nyögött.

- Én vagyok a király! - ordított December tábornok.

Az alattvalók mélyen meghajoltak.

- Király vagyok - ismételte December tábornok, s az alattvalókból halkan, mint a téli szél, elõsustorgott:

- Éljen a király!

A terem kárpitjai mögül fagykígyók csusszantak elõ, törékeny szárnyú didergések és vaskos vacogások lebegtek a mennyezet alatt.

- És most már soha többé... senkinek! - mondta December tábornok. - Ez a trón már örökre az enyém.

Hahotázott.

Égdörgés decemberben? De furcsa!

A hang végighömpölygött a tájon, forgolódott a völgyekben, felágaskodott a hegycsúcsokon - aztán magába szívta a palaszürke ég.

De akkor egy icike-picike “jaj”, sóhajnyi se, csak akkorka, mint egy tûszúrás, és újra, újra.

- Támadnak! - kiáltott rémülten az Elsõ Ezredes. - Már elesett öt másodperc-katonám.

December tábornok felbõdült a trónon, jégcsap-szakálla nõtt.

- Egyetlen katonámat sem adom! Egyetlen másodpercemet sem! Minden erõvel védekezni!

Az ablakhoz ugrott, végigtekintett glédába állított hadseregén.

- Nem adjuk meg magunkat!

- Hurrá! - zúgta a sereg, felemelt kézzel vivátoztak a másodperchadosztályok, a percezredek, az óraszázadok és a napszakaszok. - Hurrá!

A nagy zaj elnyelte a haldokló másodperc-katonák kiáltásait.

December tábornok szeme végigpásztázta katonái fegyverzetét: a fagypipákat, zúzmaravetõket, hóvihartankokat, fényelhárítókat, jégpáncélosokat és széllökõket.

- Nem gyõzhetnek le - mormolta elégedetten.

Ekkor egy hangos jajkiáltás, a hadsereg elnémul, és végig a suttogás:

- Elesett az elsõ nap! Ott elöl már bomlanak a sorok, hallatszik a fegyverek csettegése, süvítése, pattogása, rianások pendülnek.

- Elveszünk! - siránkozik az Elsõ Ezredes; már csont és bõr, félelem piroslik a szemében; menekülne, de December tábornok vállon ragadja, az elsõ sorba löki.

- Harcolj, kutya, még nincs veszve semmi!

S az Elsõ Ezredes ott, a sor elején, puff, elzuhan. Egy hét már hõsi halott.

- Tovább! - rikkant December tábornok, és csatasorba állnak a Második Ezredes katonái.

Mintha most csitulna a harci zaj, csak kis jajok, csak aprócska jajdulások.

- Ki törõdik velük? Kicsoda?! - üvölti December tábornok. - Csak hulljatok, másodpercek, adjátok értem véretek! Csak én maradjak meg! Ti se érdekeltek! - vicsorogja az ezredeseknek.

És ott kint újra feldübörög a csata. Piff-paff, esnek el a napok, a hõs csütörtökök, vakmerõ szerdák és lánglelkû péntekek.

Reszket December tábornok, üvölt December tábornok, tombol December tábornok. Az utakat hó fújja be, elakadnak a vonatok, nyögnek a háztetõk a fehér súly alatt.

- Nem adom meg magam! - vicsorog December tábornok rongyos csizmában, széthasadt mentében.

Jég a bordája, jég a térde, jég a szíve. Jégtábornok.

Rozog a jég, csukladozik. Már csak egy napja van, egyetlenegy. De mi ez? Az emberek táncolnak, jókedvûen járják az utcákat, fújják a trombitát.

- Mi ez? - kérdezi December tábornok, trónusára rogyva; már jártányi ereje sincsen.

- Téged búcsúztatnak - mondják az utolsó órák -, és Január tábornokot köszöntik. Õ lesz az új király.

- Nem lehet - liheg December tábornok -, ez az én trónusom! - Markolná a karfát, de az erõ már elcsorgott ujjaiból, csak ordítani tud még egy utolsót, ezt is szánalmasan, egyre halkulóan.

- Én December... cember... ember...

- Látod - súgja neki az utolsó perc -, ha ajándékba adtad volna a napokat, órákat, másodperceket... Ha szép hókristályokkal, vastag hóbundával, szánkózó gyerekekkel...

És meghal.

Hallottad, Január?

Bõbeszédû Anasztáz, mint a neve is mutatja, mindig beszélt. Álltában, ültében, bánatában, örömében, ingben, nagykabátban - egyszóval talán még álmában is, mindig csak beszélt és beszélt és beszélt.

Zuhogtak belõle a szavak, mint a jégesõ, mint a nyári zápor, áradtak, pörögtek, örvénylettek. Gátja-szakadt folyó vize, olvadt acél a szétrobbant kohóból, Niagara-vízesés, szóforgószél, szóvihar, szótájfun.

Bimm-bumm-zii-zuu, igék és fõnevek, piff, alanyok, puff, állítmányok, tört lábú jelzõs szerkezetek, sánta állítások, vaksi kérdések. Jaj, az összetett, jaj, az egyszerû, jaj, a félmondatok!

Mindenki befogta a szemét, befogta a fülét, mindenki behúzódott csigaházába, magára zárt ajtót, ablakot.

Nem tudtak hová lenni Bõbeszédû Anasztáz szavai.

Befogott fülek, befogott szemek, zárt csigaházak, csukott ajtók, csukott ablakok. Bõbeszédû Anasztáz szavai fáradtan a földre hanyatlottak, szétterültek, hullámzottak.

Elõbb Anasztáz bokájáig,

aztán a térdéig,

aztán a derekáig,

na, már a melle közepéig!

Ni, már nyakig áll a szótengerben!

Hé, Anasztáz, jó lesz vigyázni, belefulladsz!

Na, végre Anasztáz is észrevette, de ahelyett, hogy elhallgatott volna, felkiáltott: NEM LÁTJÁTOK, HOGY MEGF... és éppen ennyi kellett csak a szótengerhez, hogy Anasztázt a feje búbjáig ellepje. Ha talán annyit kiált, hogy: SEGÍTSÉG!? De nem annyit kiáltott.

Kapálódzott, ugrált szótengere felszíne alatt, és bugyborékolt (úgy látszik, még odalent is beszélt az istenadta), de mindhiába, csak megfulladt szegény.

Most ott hánykolódik szótengere dühödt hullámaiban, vad jelzõ-hinarak tekergõznek a dereka köré, mellét névutó-mohák pikkelyezik, kötõszó-algák telepszenek szétterült hajára, arcára számnév-homok szitál.

Hallgat Anasztáz, végre csönd van.

Kinyílnak a fülek, a szemek, a csigaházak, ajtók, ablakok. Az emberek okos szóra várnak.

A híres nevezetes Habocco- (mondd: habokkó) dinasztia igen jelentõs alakja Elsõ, vagyis Vérengzõ Alfréd. Ezerháromszáztizenhárom tizenharmadik hó tizenharmadikán, pénteken született Csarnikotban. Születése után egy perccel már látszott, hogy csodagyerek, mert nem oázva sírt, ahogy a magunkfajta közönséges, hanem így, hogy hoé-hoé-hoé! Jó ideig nem is hagyta abba. Etették, csak hoézott; itatták, még jobban hoézott; prüntyögtek neki, szirénázva hoézott; ringatták, tutulva hoézott.

Talán hóért sír - vélte egy bölcs tudornok, s máris kengyelfutók szerteszét, havak felé, jegek felé, ki a Csomolungmára, ki a Bucsecsre, ki a Kilimandzsáróra, ki az Északi-, ki a Déli-sarkra. Hozták a havat. Na, több se kellett, mint egy elromlott gõzmasina: hoé, hoé, hoé!

Hiszen ez a csodaherceg nem hóért sír! Hóhért kiabál! Na gyerünk csak, álljon elõ a hóhér. Elõállt. Pallossal, csuklyában, ahogy illik. Feketén, vörösen. És láss csodát, a gyerek elvigyorodott, most láthatta, aki odanézett, hogy foggal született, mint a táltosok, két hegyes szemfog ágaskodott rózsaszín ínyében, brrr, az ördög táltosa, s mivel, ugye, beszélni még nem tudott, csak intett kinyújtott tenyérrel, és a legokosabb tudornokra mutatott. Nyissz, a hóhér lefejezte a legokosabb tudornokot. A gyerek visított örömében.

És attól kezdve így ment ez mindennap. Jött a hóhér: nyissz egy fej. És amikor megkoronázták a hoéherceget, és király lett belõle Elsõ, vagyis Vérengzõ Alfréd néven, akkor kezdõdött ám az igazi hejehuja. Nyissz és nyassz, kipp és kopp, hullottak a fejek. Udvaroncok, fõkatonák, palotai lóti-futi népség, sorra került mindenki, még saját apjának és anyjának sem kegyelmezett a rémséges Alfréd, aki - mint mondtam - a Habocco családból származott.

És képzelheted, mi volt, amikor eljött a nagy nap. Ketten maradtak a palotában. Vérengzõ Alfréd és a hóhér. Mi az, hogy nincs több?! Gyerünk ki az országba, elõ a köznéppel, üsd le a fejüket - üvöltött a király. Na de a köznépnek - a te õseidnek, meg az enyémeknek - sokkal több esze volt annál, mint azt a Habocco családbeli Elsõ vagy más néven Vérengzõ Alfréd képzelte. A köznép elbújt. Fába, füvekbe, nádszálakba. Az én õsapám például egy akácfában álldogált, a fa gyökerei szívogatták neki a táplálékot, a lombja meg meséket suttogott neki, hogy el ne unja magát odabenn. Azt is hallottam, hogy a te õsapád egy tölgyben lelt menedéket, egy üknagynénéd smaragdzöld füvekbe bújt, s az õsanyád meg, képzeld, egyenesen a napba rejtezett. Onnan lesett ki a sugárkévék mögül, mi történik idelent. Azt láthatta, hogy a hóhér dúlva-fúlva jár házról házra, faluról falura, hujjog és vijjog, nagyon nem tetszik neki, hogy senkit sem talál.

Mit tehetett egyebet, dolgavégezetlen hazaindult. De a szemében nagy elhatározás: van még valaki lefejezhetõ! Vérengzõ Alfréd meg nézi õt az õrtoronyból. Szemében nagy elhatározás: van még valaki lefejezhetõ! Pallost ragad Alfréd, úgy várja a hóhért. Pallossal közeleg Alfréd felé a hóhér. A várudvaron találkoznak. Egyszerre emelik, egyszerre sújtanak. Egyszerre hullanak a fejek, egyszerre dõl a két test. Gurul a hóhér feje, gurul Vérengzõ Alfrédé. Mennyei zene. Mi meg elõjövünk a fákból, füvekbõl, muzsikáló vizekbõl, sugarakból meg madárcsicsergésbõl. Tesszük a dolgunkat.

De rejtekhelyeinket nem felejtjük el.

A metrószerelvény begördült a remízbe, hogy megérdemelt éjszakai nyugovóra térjen. A kocsik fáradtan nyújtózkodtak, ellazították rugóikat, egy-két álmos pillantás után a szemük is bekoppant. Csak a 336-os kocsi figyelt éberen, mintha a többórás gurulással még nem járt volna le a szolgálata. Ajtói lélegzet-visszafojtva várták, hogy a remízmester egy gombnyomással becsukja a kerekeken gördülõ kaput, s odakintrõl eloltsa a villanyt. A mélyfekete remíz-éjszakában azonnal izgatott sugdolódzás kezdõdött.

- Hurrá, én gyõztem - sisteregte diadalmasan az Elsõ Ajtó.

- Az korántsem biztos - mondta a Harmadik. - Mondd a számot!

- Hetvenkilenc.

- Lemaradtál. Kettõvel megelõztelek - örvendezett a Második Ajtó -, rajtam nyolcvanegy ember járt át az utolsó fordulóban.

- Nyolcvanegy!? Az lehetetlen - hitetlenkedett a Harmadik -, akkor rajtam miért csak negyvennégy? Biztos, hogy jól számoltál?

- Csak nem képzeled, hogy csalok!

- Akkor te gyõztél.

- Hacsak az Utolsó Ajtó meg nem elõzött. Hé, Utolsó Ajtó, miért lapítasz?

- Nem lapítok én - mondta durcásan az Utolsó Ajtó -, te nyertél. Minek beszéljek fölöslegesen?

- Azért mondd csak meg az eredményedet - mondta nagy kegyesen a gyõztes.

Az Utolsó Ajtó, mintha nem hallotta volna a felszólítást, hallgatott.

- Na, mondd már! - sürgette most már mind a három társa.

- Egy - mondta alig hallhatóan az Utolsó Ajtó.

- Mennyi? - ámuldoztak a többiek, és nem tudták visszatartani a nevetést. - Egy?! Nahát, mondhatom, szép eredmény.

Nagyon szégyellte magát az Utolsó Ajtó.

- Azt azért vegyétek figyelembe, hogy ennek az egynek ferde volt az orrsövénye.

- Hogy? Micsoda? - kérdezték a többiek, és átvillant rajtuk, lehet, hogy a kudarc megzavarta szegény Utolsó eszét.

- De nagyon jól állt neki - folytatta a habókos Utolsó Ajtó -, nehogy azt higgyétek, egy csöppet is rontott az arcán ez a picike hiba. Sõt! Ettõl lett nagyon bájos a szabályos, szép metszésû orra. A szeme mandulavágású, a színe opálkék...

- Az opál nem is kék - szakította félbe a Második Ajtó.

- Nem baj. Akkor is opálkék volt a szeme - mondta határozottan az Utolsó Ajtó. - És vidámság lakott a szemében, látszott rajta, a szomorúakat egy-két szóval meg tudja vigasztalni, sõt szó se kell, csak rájuk néz, és huss, máris elröppen a szomorúság.

A többiek erõlködve próbáltak felidézni valakit a saját utasaik közül. De csak egy ellibbenõ hajfonat, egy lábikra, egy kabátszárny.

- Milyen volt a haja? - kérdezte az Elsõ Ajtó.

- Milyen lett volna, szõke. Fehér blúzban és sötétkék szoknyában volt, a keze finom mûvû, keskeny.

- Nem is emlékszel a kezére!

- Már hogyne emlékeznék, amikor olyan volt a keze, mint egy ékszer. És meg is simogatott.

- Megsimogatott?

- Azt hiszem.

- Mi az, hogy azt hiszed?! Megsimogatott vagy nem?

- Amikor kiszállt, könnyedén megérintett.

- Az csak véletlen volt. Kapaszkodott - mondta az Elsõ Ajtó.

- Szerintem simogatás volt - mondta a Második.

- Hol szállt föl? - kérdezte a Harmadik.

- Az Arany János utcai megállóban.

- És meddig jött?

- Sajnos csak a Kálvin térig. Nagyon reménykedtem benne, hogy kispesti. De nem. Ott lakhat valahol a Kálvin tér környékén.

- Mit mondtál, milyen blúzban volt?

- Fehér. Fehér, fodros blúzban. Amikor kiszállt, le nem vettem a szemem a blúza fehér foltjáról. Hogy minél tovább láthassam... s ja, igen, a járása! A járása is szívmelegítõ volt, elnéztem volna ítéletnapig...

A négy ajtó hallgatott. Lecsukódott a szemük. S ha jól tudom, aznap éjjel valamennyien a fehér-blúzosról álmodtak.

Éppen mély álomból ébredtem. Tudjátok, amikor az ember olyan kótyagos, azt se tudja, hogy reggel-e, este-e, Alsóküsmödön van-e, vagy Szekeresbogáncson. A világ már kezd összeállni a szemem elõtt, bokrok, füvek, fák, az ég átdereng a levélrengetegen... de mi az a vörös ott. Hú, milyen vörös, és benne két égõzöld csillag. De hát akkor én Alsóküsmödön vagyok, és reggel van, és ez a vörös nem más, mint a zöld szemû rém, a rémszemû róka. Na, minden izmom megfeszül, már ugranék is, hogy fussak, mint a szélvész, de akkor alázatosan, behízelgõ hangon megszólal a róka.

- Felséges úr, bocsáss meg a zavarásért, de senki más, csak te segíthetsz rajtam.

Azért óvatosan hátrálok egy centit. Kettõt.

Mi az, hogy felséges úr?

A vörösséges meg folytatja.

- A te félelmetes fogsorodtól retteg minden állat, neked csak egy intésedbe kerül, hogy megszûnjék a mostani fejetlenség az erdõn.

Még hogy félelmetes fogsor? Miféle félelmetes fogsor? Azért egy kicsit összecsikorítom a fogam. Ki tudja? Igaz is, rendesen csikordul.

- De nem is kell felvillantanod a fogadat - folytatja a róka -, elég csak megrázintani hatalmas és királyi sörényedet, máris behúzott farokkal menekül valamennyi rendetlenkedõ.

Királyi sörény? Hogyhogy királyi sörény? Hátrabandzsítok a nyakam felé, de hiába, ki láthatja a saját háta közepét? Azért, figyeled, mintha valami súlyos lengene a nyakam körül. Aha. Lehet, hogy sörény... De hiszen akkor én... Lehetséges?

- Sõt - folytatja a róka -, ha méltóságodon alulinak tartod sörényed megrázintását, felséges bojtos farkad egyetlen mozdulata is elegendõ.

Az ám, a bojtos farkam! Na, meg is suhintom. Most suhant vagy nem suhant? Apró mocorgást érzek ott hátul. Lehet, hogy ez a suhanás? Mindenesetre nem akárki vagyok, az egyszer biztos. De hogyhogy eddig...

- A füledbe súgnám a panaszomat - mondja a róka -, mert hangosan nem merem elmondani, de nagyon félek a karmaidtól. Ha megígéred, hogy nem bántasz, közelebb merek menni hozzád.

- Nem bántlak - mondom, és megköszörülöm közben a torkom, mert a hangom azért egy kicsit vékonylom, és még egyszer mondom, megfeszített torokkal, öblögetve, de bizony így sem valami félelmetes, a vörösség meg már jön, közeledik, egy gyors pillantást azért vetek a félelmetes karmaimra, hadd lássalak, te félelmetes karom, a róka meg már tátja a száját, talán súgni akar, vagy valami mást... De hát ez nyúlkarom... Fölordítok.

- Nyúl vagyok! Nyúl vagyok!

És máris futok, mint a nyúl. A róka fogsora összekattan, de csak a semmit harapja.

Futok, a lábam sem éri a földet.

A nagy vörösség egy darabig liheg utánam, de csinálok néhány váratlan kanyart, és lemarad, mint a borravaló.

Még hogy sörény, karom, bojtos farok, félelmetes fogsor!? Ó, te balgatag, te félküllõs, te lüttyõ, te dinnye! Most aztán majdnem megettek.

Tisztelet Ámi Lajosnak

Ott állt a vén boszorkány a világvégi háza elõtt, a tornácnak támasztva egy elhasznált villám, cipõje mellett egy elrongyolódott égiháború, cakkos szegélyû, csak azért nem dobta a szemétdombra, mert fösvény volt az istenadta, hátha jó lesz még valamire.

Most éppen kiabált.

- Rilla! Marilla! Amarilla!

A lányait hívta. A fekete, tenyeres-talpas Rillát, a szõke nádszál Marillát, és a vörös, szeplõs kis vakarcsot, Amarillát.

- Hé, kezdõdik a tanítás.

Mert egy valamirevaló boszorkánytanoncnak ugyanúgy végig kell járnia az iskolát, mint a magunkfajta embergyereknek az általánost meg a gimnáziumot. Csak azután jöhet az érettségi. Hogy az embergyerek mit tud érettségi után, arról fogalmam sincs, de az biztos, hogy az érettségizett boszorkány már tudja a helyes testtartást a seprûn, s ha összeszedi magát, bûvöl, bájol és igéz.

Futott a három lány.

- Milyen óra lesz az elsõ? - tudakolta Amarilla.

Marilla rádörrent:

- Tessék megtanulni az órarendet!

- Gyerünk gyorsan - figyelmeztette õket Rilla. - Anya-Banya ma nagyon türelmetlen. És ha nem tudnád, az elsõ óra igézés lesz.

Marilla pergõ nyelvvel folytatta:

- A második rontás, a harmadik átváltozás, a negyedik... Hopp, mi is a negyedik?

- A negyedik gyakorlati. Helyes tartás a seprûn.

Meg is érkeztek. Köszöntötték az anyjukat.

- Rossz napot kívánunk!

- Adjon Belzebub - válaszolt illendõképpen Anya-Banya, de máris fölcsattant a hangja. - Hol késtetek ilyen sokáig?

- De hiszen még nem is érte el a nap a nyárfa csúcsát.

- Nyárfa csúcsa, nyárfa csúcsa! Oktondiak. Ti semmit sem éreztek a levegõben? Semmi sistergést, semmi kárhozatot?

Amarilla felsikoltott:

- Jaj, csak nem egy egér?!

- Ne egerezz itt nekem, amikor veszélyben az életünk, veszélyben a hatalmunk! El akarják orozni tõlünk az aranyszõrû kiscsikónkat.

A lányok álmélkodva néztek rá.

- De hiszen nincs is aranyszõrû kiscsikónk - mondta Marilla, de Rilla azonnal letorkolta:

- Ne beszélj sületlenségeket! Ha nincs, majd lesz. Igaz, Anya-Banya?

Elégedett mosoly terült a vén banya arcára.

- Rilla, te vagy a legjobb tanítványom. Veled érdemes volt annyit fáradozni. Belõled még lehet igazi boszorkány.

Rilla lesütötte a szemét.

- Köszönöm a dicséretet, de nem érdemlem. Anya-Banya, én semmit sem érzek abból a sistergésbõl meg kárhozatból.

Anya-Banya megadóan bólogatott.

- Még csak a jövõ hónap anyaga lenne. De most megtanítlak benneteket, hogyan hallja meg a boszorkány, ha az életére törnek. Akármilyen messze, akármilyen halkan. Figyeljétek csak, hogy ezer kilométerekre ide mi történik Király Kis Miklós portáján. Figyelj!

- Nem látok semmit. Nem hallok semmit - kiabálták a lányok, az anyjuk meg rájuk morrant:

- Csönd! Még nem mondtuk el a varázsigét. Mondjátok utánam: Kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon.

A lányok mondták. Hû, vésztjóslóan hangzott ám.

- Kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon.

- Mit hallasz Rilla? - rikácsolt a banya.

Tényleg, felsejlett valami távoli nesz, gurgulázgatott, dödörészgetett.

- Mit látsz Marilla? - dörrent újra a banya.

- Ott ni! - mutatott a házfalra Marilla.

Valóban, a házfalon, mint egy mozivásznon, szakadozott szegélyû kép vibrált, hol eltûnt, hol felfénylett.

- Egy nõ meg egy férfi - kiáltott Amarilla, s amikor élesedett a kép, álmélkodva hozzátette: - Egy férfi.

- Guvadjon a szemed, nyúljon a füled! - vezényelt Anya-Banya.

Guvadt és nyúlt, nocsak, ámulat-bámulat, élesedett a kép a falon, tisztult a hang, boszorkányék, mint egy moziban, látták Király Kis Miklós zsúpfödeles házát, beláttak az ablakon, ott ült Miklós, szemben az anyjával. Hallani, ahogy kimondja Tündér Tercia nevét.

- Valami Terciáról beszél. Tündér Terciáról - kiáltott Amarilla.

- Csitt, figyelj! - emelte az ujját Anya-Banya.

- Ez feleségül akarja venni azt a Tündér Terciát.

- Úgy bizony, hogy csipkedje meg a süly! Figyelj!

- Akad neked minden ujjadra lány idehaza is - mondta Király Kis Miklós anyja -, miért kellene nyakadba venned a világot?

Miklós egy újságot lobogtatott az anyja elõtt.

- Nem érti, anyám? Az áll itt az újságban, hogy Tündér Tercia a világ legszebb lánya. Márpedig én nem veszek mást feleségül, csakis a világ legszebb lányát.

- Azt se tudod, hol lakik - replikázott az anyja.

- Majd megtalálom, ne féljen.

És már állt is fel, pakolászott a tarisznyájába.

- Még hogy a világ legszebb lányát! - fintorgott Amarilla.

A kép eltûnt a ház faláról, a hang elenyészett, Anya-Banya meg egy ijedt szónoklatba fogott.

- Lányok, ennek fele se tréfa! Ezt meg kell akadályoznunk. Halljátok?! Abból lenne nekünk égszakadás, földindulás, ha rálelne Tündér Terciára. Gyerünk, seprûnyélre! Ma amúgy is ebbõl lenne gyakorlati foglalkozás. Röpüljetek, mint a szélvész! Száguldjatok, kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon.

Nosza, a lányok seprûnyélre kaptak, emelkedtek, távolodtak.

- Igézés, varázslás, átváltozás, rontás, álljatok kézre nekik! Lányok, Belzebub legyen veletek!

A lányok visszakiáltottak a magosból:

- Veled is, Anya-Banya! - és háromszög alakzatban, mint egy vadászrepülõ raj, száguldottak a magas ég alatt. Azért persze nem ment minden egyszerûen, Amarilla seprûje nagyon rakoncátlankodott. Ugrált, ficánkolt.

Rilla rákiáltott a húgára.

- Elõbbre ülj rajta, te szerencsétlen! Ne maradozzatok le! Utánam! Tartsátok a magasságot!

Király Kis Miklós meg kérdezõsködött úton-útfélen.

- Hallja-e, bátyám, meg tudná mondani, hol lakik Tündér Tercia?

Minden megkérdezett vakarta a feje búbját. Még hogy Tündér Tercia.

- Kukuljak meg, ha valaha is hallottam a nevét - ebben a mondatban lehetne összefoglalni a válaszok lényegét. Amíg végre egy ember föl nem kiáltott: - Odanézz, ott ballag az az obsitos, õ már volt a világ túlsó felén is, kérdezd meg, hátha többet tud neked mondani.

Közben zúgtak a lányok a levegõben, nézelõdtek, keringéltek. Hol vagy, Király Kis Miklós?

- Ott kérdezõsködik, odanézz!

Nosza zuhanórepülésre váltottak. Gyorsan be egy bokor mögé. Megvagy, Király Kis Miklós. Hallották az obsitos hangját:

- Na, nem lehet valami nevezetes személy a te Tündér Terciád, ha én sem tudom, ki õ és hol van hazája. Mert én aztán úgy ismerem a világot, mint a tenyeremet, hiszen bejártam minden szege-zugát. Azt mondom, fiam, jobb, ha fölhagysz a keresésével.

Király Kis Miklós megcsóválta a fejét.

- Márpedig én akkor is megtalálom Tündér Terciát, ha térdig kopik is a lábom. Isten áldja, vitéz kapitány úr.

A lányok sutymorogtak a bokor mögött. Rilla fejében elkészült a terv.

- Marilla, változz öregasszonnyá, kerülj elébe, s mondd neki, te tudod, hol lakik Tündér Tercia, és erre mutass, felém.

- Feléd? Arról van szó, hogy az a Tündér Tercia a világ legszebb lánya.

- Ne povedálj annyit, tedd a dolgod! Kirgyola-bergyola-belzebubbancs, legyek szép, mint a hajnal pírja, ragyogjak, tündököljek!

Villant egyet, csattant egyet. Hú, ránézni se lehetett.

- Idenézz! Na, milyen lettem?!

- Hú, de ragyogsz - mondta Amarilla.

De Marilla, átváltozás ide, átváltozás oda, csak fintorgott.

- A te krumpliorroddal semmilyen varázslat nem képes megbirkózni.

Rilla ráförmedt.

- Még mindig itt vagy?!

Marilla kapta magát, egy röppenéssel Király Kis Miklós elé vágott. Egy bokor mögött megrázta magát, elmondta a kirgyola-bergyolát, s hopp, olyan öregasszony lett, mint annak a rendje. Kilépett az útra, botozott szembe Király Kis Miklóssal.

- Jó napot, öreganyám! - szólította meg Miklós. - Nem tudná megmondani, hol találom Tündér Terciát, a világ legszebb lányát?

Marilla rezegtette a hangját:

- Ezer szerencséd, fiam, hogy öreganyádnak szólítottál, mert így szívesen segítek rajtad. Tudd meg, éppen az elõbb találkoztam Tündér Terciával.

Na, megörült ám Miklós, akkorát villant a szeme, mint a fényképész vakuja.

- Hol találom?

- Arra, csak arra - mutatott Marilla Rilla felé. - Ha sietsz, még utoléred.

Szedte a lábát Miklós, alig érte a földet. Aztán meglátta a fényességet, még jobban sietett, s már ott is állt Rilla színe elõtt. Hajaj, ez azért nem látszik igazinak. Hátrahökkent.

Rilla meg mosolygott, mint a telihold.

- Kit keresel, szép legény?

Kérdezhette, Király Kis Miklós csalódottságában fölmordult.

- Hát te aztán ragyogsz.

- Hogyne ragyognék, amikor én vagyok a világ legszebb lánya. Tudd meg, Tündér Terciával hozott össze a jósorsod - hazudta Rilla.

De Miklós olyan szemeket vetett rá, hogy kénytelen volt megkérdezni:

- Talán nem hiszed?

- Szép vagy, szép vagy - mondta Miklós -, de Tündér Tercia nem lehet ilyen szúrós. Szúr a szemed, szúr a mosolyod, na nem, az aztán nem.

Kapta magát Miklós, válaszra sem várva elszaladt. Rilla haragosan csapott a levegõbe, a testvérei vihogtak.

- Ne vihogj, átkozott banda, mert megkeserülitek! Ti is meg ez az elátkozott Király Kis Miklós is.

A távolodó Miklós alakja még fel-felvillant a bokrok között.

- Futhatsz, úgyis elkaplak - sziszegte Rilla, miközben fáradt foszlányokban szakadozott le róla a szépség álcája. Hullott a föld felé a sárga, a barna, az aranyfény, az ezüstragyogás, s mielõtt elérte volna a földet, szertefoszlott.

De Amarilla nem látott ebbõl semmit, mert meredten bámult Miklós után, s egyszer csak ijedt arccal felkiáltott.

- Jaj, éppen a világ vége felé fut.

A két nõvére rákapta a szemét.

- Mi az, hogy jaj? Az jó nekünk, ha arra megy.

Úgy bizony. A világ vége felé sûrûsödnek a sivatagok, szakadékok, zuhatagok, vége nincs barlangok, járhatatlan, sûrû erdõk. Az is könnyen eltéved, aki járatos arra. Hát még az, aki akkor látja elõször.

- Eltéved szépen, és odaveszik - örült Marilla. - Mehetünk végre haza, Anya-Banyánk szoknyája mellé.

Amarilla arca földerült.

- Nézd csak! Ott egy ablak világít. Egy ház. Hátha oda befogadják.

Nosza, söprûre pattantak a lányok, közelebb lebbentek. Akkora ház volt, mint egy kaszárnya, a fazsindelyes tetején fénylõ díszek, gömbök, holdacskák, csillagok. Rilla azonnal ráismert.

- Nézd csak! Hiszen ez a csillagok anyjának a háza. Az még az eltévedésnél is jobb, ha ott kér szállást. Reggel hazajönnek a csillagok, forró szelet fújnak rá, elpárolog, mint a tûzhelyre hullott vízcsepp. A csillagok ki nem állhatják az embereket.

Ámde Király Kis Miklós nem vette észre a fényecskét, másik útra kanyarodott, egyre távolodott a csillagok anyja házától.

- Ezt nem engedhetjük - kiáltott izgatottan Rilla. - Amarilla, rajtad a sor! Öltözz ifjú vándorlegénynek, és terelgesd õt a ház felé!

Még lökött is egyet a húgán, hogy hamarabb teljesüljön a parancs.

Amarilla - kirgyola, bergyola, belzebubbancs - futtában változott ifjú vándorlegénnyé. Kicsit lengeteggé ugyan, de ki ad arra.

Futott a fák közt, aztán kiugrott az útra, mintha szembõl jönne, és ráköszönt Király Kis Miklósra.

- Jó estét, jó estét, Király Kis Miklós!

Miklós álmélkodva nézett rá.

- Te meg honnan tudod a nevem?

- Tudom én, amit tudok. Azt mondom neked, Király Kis Miklós, hogy jobbra is veszélyes, meg balra is veszélyes. Fordulj szépen vissza, és menj haza!

Hej, de furcsa legényke. Nézte Miklós a szeplõs, lengeteg alakot, ni, hogy csillog a szeme, és a szája szögletében egy fintor, hej, hátha rosszban sántikál ez az esti szembejövõ. Ki is mondta nyomban a gondolatát:

- Miben mesterkedsz te?

De válaszra hiába várt, mert megzörrent az erdõben az avar, valami elcikkant ott, a lengeteg legényke felsikoltott, és belekapaszkodott Miklósba:

- Jaj, egy egér!

Na, bámult ám Miklós. Szép kis fiú ez, mondhatom. Halálra rémül egy egértõl. Megrázta magát.

- Na, engedj már el, te hõs ifjú!

De Amarilla nem engedte.

- Fordulj vissza, Király Kis Miklós, fordulj vissza!

Miklós méregbe gurult.

- Engedj el, míg szépen mondom, és menj utadra!

Közben megfordult, észrevette a csillagok anyja házának világító ablakát.

- Nézd csak, éjszakai szállásom is lesz.

- Jaj - mondta Amarilla, az arca elé kapta a kezét, és elfutott. Meg sem állt, csak a testvéreinél. Azok gyanakodva néztek rá.

- Mit suspitoltál te ott azzal a Király Kis Miklóssal?

- Még bele is kapaszkodtál, mint egy mentsvárba...

Amarilla dadogott:

- Azt mondtam neki... azt mondtam...

De már a másik kettõt nem érdekelte, mit mondott, mert észrevették, hogy Miklós egyenesen a háznak tart. Rilla boldogan tapsikolt, Marilla felvihogott.

- Jaj, nahát azt mondtam neki, jaj.

Miklós meg egyenesen neki a háznak. Már kopogott is.

Kilépett az ajtón egy hatalmas öregasszony. Fara, mint egy kazal, melle, mint két szénapetrence. Akkora volt, mint egy vártorony.

Miklós elõbb megszeppent, de az öregasszony arcára pillantott, és megnyugodott, mert egy picit sem volt ellenséges. Olyan volt, mint a jóságos holdvilág.

- Jó estét, anyóka! - köszöntötte illendõképpen Miklós. - Adna-e nekem éjjeli szállást?

Az öregasszony hangja, mint a nagybõgõ.

- Adhatok éppen, hely van elegendõ. De mi szél hozott erre, szép fiam, amerre a madár sem jár? - S már tessékelte is befelé.

- Tündér Terciát keresem, a világ legszebb lányát - mondta Miklós. - Nem tudja véletlenül, hol lakik?

Nagy terembe léptek, jobbra-balra ágyak, vége-hossza nincs a sok megvetett ágynak, ott ballagtak köztük az öregasszonnyal.

- Sose hallottam róla - rázta a fejét a csillagok anyja -, de ha megvárod a reggelt, jönnek haza a fiaim, õk bizonyára tudják, mert nincs a világon semmi, amit õk ne látnának.

Miklós végigfuttatta a szemét az ágyhadseregen.

- A fiaid? Kik a te fiaid?

- A csillagok - mondta a hatalmas öregasszony, és elgondolkodva Miklósra nézett, és mintha csak magának mondaná, így szólt: - Jobban teszem, ha elbújtatlak. Egyik-másik fiam nem túlzottan rajong az emberekért. Na gyere csak!

Egy konyhafélébe értek, öblös lábasok, üstök közé, a sarokban egy akkora kemence, mint egy tûzhányó. Akadt ott egy kis beszögellés a sarokban, oda tuszkolta az öregasszony Miklóst.

- Itt, nézd e, itt, a sutban jó lesz neked.

Miklós bebújt a sutba, kényelmesen elhelyezkedett.

Odakinn az ablak elõtt szorongott a három kis boszorka. Lestek volna befelé, de nagyon homályos volt az ablaküveg.

- Nem látok semmit - mondta Marilla.

- Én látom - suttogta Rilla. - A sutba bújtatta. Csak észreveszi valamelyik harapós csillag.

Eközben nagy zúgás támadt, mintha szél söpörne végig az erdõ fölött. Nagy fényességgel röpült az elsõ hazatérõ csillagfiú. Hú, mord volt ám, komor, összeért a szemöldöke.

A három kis boszorka be, a bokor mögé.

A csillagfiú belépett a házba, beleszimatolt a levegõbe, még köszönni is elfelejtett, máris mondta:

- Huhú, emberszagot érzek.

Az öregasszony tuszkolta az asztal felé. Már megterített, ott gõzölgött az asztalon a csillagfiúk reggelije, forró fényecske, sült zölddel és párolt lilával. Mert ebbõl áll a csillagok étlapja, igaz, ha nagyon dühösek, egy embert is be tudnak kapni egy hammintással.

- Dehogyis érzel te emberszagot - mondta az anyja, és lenyomta egy székre. - Biztosan fárasztó éjszakád volt, egyél szépen, és bújj a jó meleg ágyacskába.

Egyre nagyobb zúgás támadt, sorra jöttek haza a csillagok.

- Emberszagot érzünk - kiabálták.

Az anyjuk alig bírta õket csitítgatni.

- Nincs itt semmiféle ember. Üljetek csak asztalhoz.

Rillát odakinn majd szétvetette a méreg. Mert persze megint ott leselkedtek. Subát kerekítettek magukra, amilyen a hazatérõ csillagoknak volt, és jó mély hangon kiabáltak odakinn. Hitük szerint csillaghangon.

- De igenis van itt ember, ne tagadd, anyám - kiabálta Rilla.

Marilla se hagyta annyiban:

- Úgy bizony, ott van a sutban, odanézzetek.

A csillagok anyja az ablakhoz ugrott, kitárta.

- Hát ti meg miféle szerzet vagytok?

- A fiaid vagyunk - mondta mély hangon Rilla -, nem ismersz meg bennünket?

Nagyot nézett az öregasszony.

- Ti az én fiaim? Azt hiszitek, mert ilyen sok fiam van, nem tudom õket az eszemben tartani? Te kis vakarcs, talán te is az én fiam vagy?

- Igen, én is - mélyítette a hangját Amarilla, de csak eddig jutott, mert mit látott, mit nem, fölsikoltott: - Jaj, egér!

A csillagfiúk odabent nagyot nevettek. Nem tudták eddig, hogy félnének az egértõl. Csillaganya meg kapta a seprûjét, és a lányok után is vágja, ha azok nem tûntek volna el szélvészgyorsasággal. Becsapta utánuk az ablakot. Szusszant egy nagyot.

Rá is fért, mert a legidõsebb csillagfiú máris firtatni kezdte:

- Miféle sutról, miféle idegenrõl beszéltek ezek az ugribugri jöttmentek?

- Én tudjam? Kérdezd meg tõlük. Biztos valami viszálykeltõ vén banya küldte õket az ablakunk alá. Hogy kiverjék a szemetekbõl az álmot. Hogy ne tudjatok holnap tündökölni, ragyogni és sziporkázni. Feküdjetek le szépen, és aludjatok! Sziporkázni nem lehet fáradtan.

A fiúk helyeseltek, nyújtózkodtak, ásítoztak, némelyik már húzta le a csizmáját, hogy ágyba bújjon. Az anyjuk meg, mintha csak amúgy mellékesen, épp-most-jutott-eszembe-formán megkérdezte:

- Ismer közületek valaki bizonyos Tündér Terciát?

De nem ismerte közülük senki. Rázták a fejüket. Tündér Tercia? Ki az? Hipp-hopp, már aludtak is.

Csillaganya odalépett a suthoz.

- Hallottad, ugye, nem ismerik a te Tündér Terciádat.

Aztán kicsit gondolkozott, végigfuttatta a szemét az ágyakon. Úgy bizony, egy ágy még üres.

- No nézd csak - morgolódott -, az én legkisebb csillagfiam megint elkódorgott valamerre. Várjuk meg még õt is, hátha tud valamit.

Nem kellett sokáig várakozni, vidám piros fénnyel betoppant a legkisebbik, lábujjhegyen végigosont alvó bátyjai közt, még mielõtt az anyja szemére hányta volna a késedelmet, megölelte, megcsókolta jobbról, megcsókolta balról, s lehuppant az asztal végére, mutatván, hogy farkaséhes. Majd érdeklõdve beleszippantott a levegõbe.

- Itt valahol egy ember rejtõzködik.

- Most inkább arról beszélj, hol csavarogtál ilyen sokáig - vágott közbe az anyja.

A csillagfiú elmosolyodott.

- Éppen hogy nem csavarogtam. Álltam egy helyben, és tátottam a számat... Esküdni mernék, hogy itt valahol egy ember rejtõzködik.

Az anyja mintha meg sem hallotta volna.

- S mi volt az a nagy bámulnivaló?

- Nem mi, hanem ki. Tündér Tercia, a világ legszebb lánya.

Hopp, nagyot koppant valami a sutban.

- Na ugye mondtam, hogy rejtõzködik itt valaki.

Király Kis Miklós, veszedelem ide, veszedelem oda, elõkászálódott a sutból. Odapattant a csillagfiú elé.

- Te tudod, hol lakik Tündér Tercia?

A csillagfiú érdeklõdve nézte a bátor embert.

- Most mondtam, nem hallottad?

- Mert õ éppen Tündér Terciát keresi - sietett a fölvilágosítással a csillagok anyja.

A kis csillag majdhogynem tisztelettel nézett Király Kis Miklósra.

- Lehet, hogy téged várnak ott?

- Engem? - álmélkodott Király Kis Miklós. - Hiszen azt sem tudja, hogy a világon vagyok.

- Pedig nagyon sütnek-fõznek ottan. Mintha vendégre várnának. Tündér Tercia úgy ragyog, hogy akár csillaglánynak is beillene.

Király Kis Miklós fölkiáltott.

- Akkor te most kapóra jöttél nekem. Mondd meg, hol találom Tündér Terciát!

- Na, nem sokra mégy vele, ha elmagyarázom is. Mert bizony a világ másik végén lakik. Ha oda el akarsz jutni, vegyél hét pár vastalpú bakancsot, mire mind a hétnek elkopik a talpa a vándorlásban, talán eljutsz Tündér Tercia házához.

- Ha kell, hetvenhetet is elkoptatok.

- És mi végre, te jámbor?

Nagy elszánással mondta Király Kis Miklós:

- Mert, ha törik, ha szakad, feleségül veszem.

Nagyot nevetett a kis csillag, de mi tagadás, az elszántság tetszett neki. S hogy Miklós a vastalpú bakancsok beszerzési helyérõl érdeklõdött, megszánta, s megígérte neki, hogy másnap a hátára kapja és odaröpíti Tündér Terciához.

Másnap reggel jó korán fölkeltek, hogy megelõzzék a többieket, Miklós illendõképpen megköszönte a csillaganya segítségét, fölpattant a kis csillag hátára, és már süvítettek is föl a magas égboltra, lobogott Király Kis Miklós haja, egykettõre olyan messzire értek, hogy akkorikának látszottak, mint egy szentjánosbogárka.

Persze a boszorkánylányok figyelmét nem tudták elkerülni. Nagyot kiáltott Rilla:

- Nézd, ott ül a kis csillag hátán!

- Hová viheti? - bizonytalankodott Marilla.

- Talán haza - reménykedett Amarilla.

- Haza?! Eszed tokját - rikkantott Rilla. - Gyerünk utána!

És már zúgtak is a söprûk, mint a rakéták.

Miklósnak ideje sem volt megbámulni odaföntrõl az erdõk haragoszöldjét, a hegyek hósapkáit, a cérnavékony folyók üde kékjét, máris megérkeztek. A kis csillag letette õt Tündér Tercia udvarának közepébe.

Olyan volt az udvar, mintha lakodalomra készülõdnének. Vidám tüzek lobogtak, nagy rézüstökben fõtt az étel, sürögtek-forogtak a szebbnél szebb lányok, de Miklós mindjárt tudta, melyikük Tündér Tercia. Ott állt középen, királyi tartással. Na, összefutottak ám mind, ahogy Király Kis Miklós megjelent az udvar közepén. Tündér Tercia odalépett hozzá, megfogta a kezét, és így szólt:

- Isten hozott, Király Kis Miklós. Jaj de boldog vagyok, hogy eljöttél!

Király Kis Miklós nem sokat teketóriázott, így válaszolt:

- Azért jöttem, Tündér Tercia, hogy feleségül vegyelek.

Tündér Tercia elmosolyodott.

- Tudom én azt, Király Kis Miklós, a világ kezdete óta. És tudtam, hogy éppen ma jössz, nézd, a te fogadásodra készülõdünk.

A kis boszorkányok a kerítés résén leskelõdtek befelé.

- Na, ezek szépen egymásra találtak. Csak azt tudnám, hogy ez jó nekünk, vagy rossz? - morfondírozott Marilla.

Rilla kifakadt.

- De mennyire, hogy rossz! Nem hallottad, mit mondott Anya-Banya? Akadályozzuk meg. És nem tudtuk.

Amarilla meg csak sóhajtozott.

- Bizony nem tudtuk, sajnos nem tudtuk.

- Ne sopánkodj, nincs még vége a játéknak - mordult rá Rilla -, majd csak kitalálunk valamit.

Tündér Tercia és udvarhölgyei mosolygyûrûjében elbûvölten állt Király Kis Miklós. Alig tudott odafigyelni Tündér Tercia szavaira.

- Kedves Király Kis Miklós, én most szokásunk szerint házam népével együtt templomba megyek. Addig te fürödj meg, hiszen biztosan belepett a hosszú út pora, öltözzél tisztába, nézelõdj a házamban, érezd magad otthon! Mire visszaérünk, elkészül az ünnepi lakoma, s akkor aztán estélig vigadunk megérkezéseden. De van egy nagy kérésem: a házam a tied, azt csinálsz benne, amit akarsz, de a tizenkettedik szobába, kérlek, sose menj be. Ha ezt betartod, boldogok leszünk, míg világ a világ.

Na erre már aztán odafigyelt Miklós, de egy pillanatig sem késlekedett a válasszal:

- Menjél bátran, Tündér Tercia, nyugodt lehetsz, feléje sem nézek a tizenkettedik szobának.

A kis boszorkák nagyon füleltek.

- Mi lehet abban a tizenkettedik szobában? - sutyorgott Amarilla.

- Most ne a tizenkettedik szobával törõdj, az még odébb van - suttogta vissza Rilla. - Fürdés közben csináljunk vele valamit.

- Fojtsuk vízbe - sziszegte Marilla.

- Jaj! - szakadt ki Amarillából. - Inkább varázsoljuk el egy picit. Igézzük meg, változtassuk át. Azt nem mondta Anya-Banya, hogy öljük meg.

Rilla megvetõen ránézett.

- Ha kell, úgy eltesszük láb alól, mint a pinty!

Miklós egyedül maradt az udvaron. Az üstök alatt parázslottak a tüzek, forrt a gulyás, sercegtek a sültek. Az udvar végén egy nagy üstben víz melegedett, mellette fakád meg egy famericske. Ezt szánták az én tisztálkodásomra, gondolta Miklós, telemerte a kádat meleg vízzel, és boldogan nyakig elmerült a meleg vízben. Áldott legyen a neve, aki a forró fürdõt kitalálta - ezt gondolta éppen, amikor három furcsa leányzó jelent meg a fakád mellett.

- Uram, állunk szolgálatodra - mondták.

Miklós még mélyebbre bújt a víz alá.

- Mit akartok, nem látjátok, hogy fürdök?

- Tündér Tercia rendelt ide bennünket, hogy mossuk meg a hátad.

Volt egy kis fenyegetõ a lány hangjában. Hogyne lett volna, amikor maga Rilla próbálta kedvessé szelídíteni a hangját.

Király Kis Miklós felkiáltott.

- Na, kifelé innen!

Még hogy kifelé!? Nekiestek mind a hárman.

- Nagyon piszkos a hátad.

Locsogott a víz, tocsogott. Nyomták, húzták, vonták szegény Király Kis Miklóst, sercegett a háta. Nagy volt a hangzavar, Miklós hol ordított, hol bugyborékolt, már attól függõen, hogy a víz felett vagy alatta volt-e a feje. Bizonyára nem éli túl, ha a szeplõs kis vakarcs a hajába kapaszkodva ki nem ráncigálja néha egy-egy lélegzetvételre. De végül is az igazi segedelem egy sikoly volt:

- Jaj, egy egér!

S már futott is a szeplõs kis vakarcsa, a két testvére a kiáltástól ijedt meg, õk is elinaltak, Miklós meg pihegett a vízben. Na, ezek csaknem megfojtottak. Szép kis fürdés, mondhatom... És megint ez az egér...

A lányok meg ott lihegtek a kerítés mellett.

- A fene az egeredbe!

- Már majdnem sikerült megfojtani.

- Sebaj, beküldjük a tizenkettedik szobába.

- Miért, mi van ott?

- Akármi. Ami rossz Tündér Terciának, az nekünk jó.

Beslisszantak a házba, számolták a szobákat. Tíz, tizenegy, tizenkettõ... Rilla lehajolt, benézett a kulcslyukon. Nem látott mást, csak egy vastag láncot. Bekiabált.

- Hé, van odabent valaki?

Mély, reszelõs hang hallatszott bentrõl.

- Gyere be, emberfia, gyere be!

Mindhárman megrezzentek a hangra.

- Be ne menj, lépre csal - suttogta ijedten Amarilla.

- Ne nézz bolondnak - súgta vissza Rilla, aztán mézesmázosra fogta: - Bemennék, csak nem tudom kinyitni az ajtót.

Recsegett odabentrõl a hang:

- A szemöldökfa fölött van egy lyuk, nyúlj bele, ott a kulcs, dugd a zárba, fordítsd el háromszor, de olyanformán, mintha nem kinyitni, hanem bezárni akarnád, s máris bejöhetsz.

A folyosó végén léptek kopogtak. Király Kis Miklós közeledett. Új ruhában, tisztán, hm, igazán nyalka legény volt. A három lány, mint az árnyék, be egy zugolyba.

Miklós figyelmesen megnézett minden szobaajtót, egyik-másikba be is nyitott, aztán odaért a tizenkettedik elé.

- Ez az a híres tizenkettedik szoba. Na, te aztán várhatsz, megtarthatod a titkodat magadnak - mondta az ajtónak.

Ám, úgy látszik, nemcsak az ajtó hallotta a mondatot, mert síri kísértethang zengett fel ekkor: - Pedig jól tennéd, szép fiam, ha megnéznéd, mi van odabent.

Na persze, Rilla volt, a nagy ravaszdi, így próbálta rászedni Miklóst.

- Mi az? Ki beszél?

- Az beszél, aki jót akar neked.

Miklós jobbra-balra kapkodta a tekintetét, de nem látott senkit.

- Hol vagy? Hova bújtál?

Rilla folytatta:

- Ne törõdj vele, hogy hol vagyok. Nyúlj csak a szemöldökfa fölé, ott egy lyukban megtalálod a kulcsot, forgasd meg a zárban, éppen ellenkezõleg, mintha nyitni akarnád, s akkor beléphetsz a szobába, meggyõzõdhetsz róla saját szemeddel, miként akar becsapni téged hõn szeretett Tündér Terciád.

- Hazudsz - kiáltott Miklós.

- Menj csak be, majd meglátod, ki hazudik.

Miklóst elöntötte a pulykaméreg.

- Be is megyek, ne félj semmit!

Amarilla ijedten közbekottyantott:

- De hiszen azt ígérte...

- Csönd, te kelekótya - förmedt rá Rilla, de akkor már Király Kis Miklós kivette a kulcsot a szemöldökfa fölül, megforgatta a zárban, kitárta az ajtót.

Egy hatalmas testû, torzonborz ember volt odabent, kezén-lábán lánc, a láncok vége a falba süllyesztett karikákra erõsítve.

- Köszöntlek, jó vitéz - mondta a torzonborz, odakint meg Rilla örvendezve tapsikolt.

- Akármi legyek, ha ez nem egy sárkányember. Most véged, Király Kis Miklós!

- Te meg miért vagy ideláncolva? - kérdezte a szobában Miklós.

- Régi dolog az, szóra sem érdemes - morogta a sárkány -, de ha már itt vagy, adj nekem egy pohár vizet, mert szomjan veszek.

Marilla szeme fölcsillant.

- Rilla! Ez akkor az a híres szomjas sárkány.

- Úgy bizony - bólogatott elégedetten Rilla.

Amarilla elsápadt.

- De hiszen akkor, ha ad neki egy pohár vizet, az annyi, mintha kiszabadítaná, mert lepattognak róla a láncok.

Odabent meg Miklós már merítette is a fakupát a vízbe.

- Adok én neked kettõt is, csak azt mondd el, miért zártak ide.

A sárkány közben kikapta a fakupát Miklós kezébõl, mohón inni kezdett, nagy reccsenések, roppanások, pattogtak a láncszemek, a vaskarikák kifordultak a falból, a sárkány boldogan kinyújtózott.

- Szabad vagyok! Szabad vagyok!

Kirontott a szobából, hiába akarta Miklós visszatartani, úgy söpörte le magáról, mint egy tollpihét. Rohant az udvarra, Miklós utána. Éppen szembe találták magukat a templomból hazatérõ Tündér Terciával és háza népével.

- Jaj, Miklós, mit csináltál! - sikoltott Tündér Tercia, de akkor már átnyalábolta a sárkány, száguldott vele, mint egy kilõtt rakéta, hiába futott Miklós, már csak az üres levegõbe tudott kapkodni.

- Kiszabadítlak, Tündér Tercia, kiszabadítlak - ordította kétségbeesetten, de hogy aztán hallotta-e Tündér Tercia a hangját, vagy sem, azt nem lehetett tudni, csak a sárkány félelmetes nevetését zengették meg a körülálló hegyek.

Miklós egy darabig magába roskadtan állt az udvar közepén, aztán öklével a levegõbe csapott, és az udvar népe felé fordult:

- Ide figyeljetek...

A szó vége elhalkult, lehullott reményevesztetten. Mi ez? Miklós odalépett a hozzá legközelebb álló udvarhölgyhöz, megérintette a könyökét. Kõ, kõvé változott! Ijedten nézett körül, de tudhatta, a többi se járt másképpen. Mindenki sóbálvánnyá változott. Ott álltak, fura tartásban, ég felé emelt arccal. Kõ volt mind. Még az üstök alatt égõ tüzek lángjából is kõ lett. Az ételek, mint a megszilárdult láva. Látod, Miklós, mit csináltál?

- Akkor is kiszabadítlak! Ha a világ végére vitt is - mondta Miklós, és megindult céltalanul, merre is menjen, hová is legyen? Meg sem hallotta a háta mögött pusmogó három kis boszorka nevetgélését:

- Világ vége, világ vége - Rilla göcögve nevetett. - Annál sokkal messzebbre vitték a te Terciádat. Sárkányországba. Akkor látod, amikor a hátad közepit.

- Elvégeztük a feladatot. Mehetünk haza Anya-Banyához - mondta Marilla, és már pattant volna a söprûjére, de a másik kettõ Miklóst bámulta. Amarilla távolba veszõ tekintettel, Rilla meg szúrósan. Mint a mácsonyatüske, olyan volt a tekintete.

Miklós megállt az istállóajtóban, benézett. Ott álltak sorban a lovak. Azok is mind kõbõl. Vagy mégsem? Mintha ott hátul mozdult volna valami. Valóban, az istálló végében egy vénséges vén gebe állt. Az oldalbordája kirajzolódott a bõrén, a szõre loboncos, farán, mint két lándzsavég, a szúrós csontja. De legalább nem változott sóbálvánnyá. Nézegette Miklós, megszánta.

- No, te szegény, mikor látott a te szõröd kefét?

Összetekert egy marék szalmát, nekilátott megcsutakolni a lovat.

A kis boszorkák egy oszlop mögül lestek.

- Nézd, talált egy vén gebét.

- Sokra megy vele.

Miklós meg tovább társalgott a lóval.

- Biztos éhes vagy, na, majd kerítek valahonnan egy kis zabot vagy árpát. Valami csak akad itt, ami nem változott sóbálvánnyá.

Már indult volna, de akkor, csodák csodája, megszólalt a ló.

- Kedves gazdám, ne keress se zabot, se árpát, nézz ki az ablakon: látod ott azt a nagy farakást? Gyújtsd meg, annak a parazsa kell nekem.

- Na, lõttek a hazamenésnek - komorodott el Rilla.

- Mert ez táltos, ugye? - kérdezte Amarilla.

- Az, hogy a fene vinné el - morgott Rilla.

A farakás lángra kapott, vidáman lobogott a tûz, ott maradt a helyén egy halom izzó parázs. Miklós kivezette a vén gebét, az meg nekilátott az evésnek, hersegett a parázs a foga közt, a feje körül szikraesõ. No nézd, minden falat után változik. Megfényesedik a szõre, kikerekednek az izmai, a szeme fényes csillag.

- De hiszen te táltos vagy! - örült meg Király Kis Miklós.

- Az vagyok, édes gazdám, parancsolj velem!

- Tudod-e, hova vitte az én kedvesemet a sárkányember?

- Tudom bizony. Sárkányországba. Az alsó világba.

- El tudnál oda vinni?

- El is viszlek, vissza is hozlak. Nem hiába vagyok én táltos.

- Hurrá, akkor kiszabadítjuk Tündér Terciát.

- Hát, a vivéssel, hozással nem lesz gond. De kiszabadítani?! Az bizony bajos.

- Bajos, nem bajos, megpróbáljuk.

- Próbáljuk meg, kedves gazdám!

Miklós fölpattant a lóra, az meg, mint a szélvész, elszáguldott.

A három kis boszorkány tanácstalanul nézett utánuk.

- Hallod, Rilla, mennek Sárkányországba.

- Most akkor mit csináljunk?

- Sárkányország még egy igazi boszorkánynak is életveszélyes, hát még a tanulóknak!

- Hagyjuk a fenébe, ottpusztul úgyis.

- Nem pusztul! - mondta hirtelen Amarilla. - Különben is, mit szól majd Anya-Banya, ha hagyjuk eltûnni a szemünk elõl?

Rilla helyeselt.

- Úgy is van, legalább egyõnknek utána kellene mennie.

- Húzzunk sorsot.

Rilla már kezdte is:

- Kirgyola, bergyola, belzebubbancs, akire a harminchárom kerül... - de nem tudta befejezni, mert Amarilla közbevágott.

- Nem kell sorsot húzni, én elvállalom.

Fölpattant a seprûjére, száguldott Miklós után. Nemsokára meg is látta az apró pontocskát, õk azok, nosza, még gyorsabban. Éppen az alsó világba vezetõ nagy szakadéknál érte utol õket. A táltos, se szó, se beszéd, belevetette magát a mélységbe, zuhantak lefelé a sötét, végeláthatatlan lyukon, ugrott a ló kiálló párkányról sziklacsúcsra. Miklós a ló nyakába kapaszkodott.

- Kedves lovam, nem lesz rossz vége ennek a zuhanásnak?

- Egy fikarcnyit se félj - nyugtatta a ló -, az alsó világba csak így lehet lemenni.

Amarilla bezzeg nem tétovázott, nem félt. Száguldott lefelé velük együtt. Ott lebegett, suhant Király Kis Miklós feje mellett.

- Miféle sötét árnyékot látok itt körülöttünk?

- Nem sötét árnyat látsz, engem látsz, Király Kis Miklós - mondta Amarilla.

Miklós szemügyre vette a söprûnyélen suhanó kis csitrit, és elnevette magát.

- Csak nem boszorkánynak tetszik lenni?

- Vagyok, ami vagyok - mondta kis sértõdöttséggel Amarilla -, de azt tanácsolom neked, hogy azonnal fordulj vissza. Odalent megölhet a sárkány.

Miklós még szélesebben mosolygott.

- És miért féltesz te engemet, kis varjúcska?

Még hogy kis varjúcska! Amarilla szeplõi kifényesedtek a méregtõl.

- Félt téged az ördög. Felõlem akár a nyakadat törheted. Csak éppen üzenetet hoztam.

- Kitõl?

- Attól, aki téged sokkal jobban szeret, mint az a mézesmázos Tündér Tercia. Aki, ne félj, nem ment volna el hazulról az érkezésed órájában. Aki megmondta volna neked, mi van a tizenkettedik szobában.

- És ki lenne az a hölgy?

- Titok - vágta rá Amarilla.

Miklós jót nevetett.

- És legalább szép-e az a híres lány? Nálad szebb-e?

- Nálam nem szebb - mondta durcásan Amarilla.

- Talán csúnyább?

- Nem is csúnyább.

- Szóval éppen ilyen kis szeplõs vakarcs, mint te. Na, mondhatom, jól nézek ki!

- Az már egyszer biztos, hogy jól nézel ki, te fafejû.

Ezzel megfordult, elszáguldott.

- Gyí, söprûcském, száguldj innen, vidd el ezt a kelekótya, locskafecske Amarillát!

- Na, ez úgy elröppent innen, mint aki megsértõdött - mondta Miklós a lovának. - Pedig igazán nem volt rá oka. Igaz?

- Nem tudom, kedves gazdám. Táltos ide, táltos oda, azért én csak ló vagyok. Aki rajtam ül, annak okosabbnak kell lennie.

Válaszra már nem volt idõ, mert nagy fényesség támadt körülöttük, és hopp, nagy hegyek közé ékelt zöld mezõn találták magukat.

- Megérkeztünk - mondta a táltos.

Miklós körülnézett. Na, nem volt túl biztató vidék. Fenyegetõ formájú hegyek, a fák, mintha ragadozómadarak, még a fû zöldje sem olyan volt, mint odafönn. Bánta is Miklós. Csak egy dolog érdekelte: merre lehet Tündér Tercia? Erre sem kellett sokáig várniuk, mert a haragoszöld rét végében, egy haragos csobogású forrás mellett egy vizet merítõ lányt látott.

- Akármi legyek, ha az nem Tündér Tercia!

Õ volt bizony. Egymás nyakába borultak, örültek nagyon.

- Ne vesztegessük az idõt! Meneküljünk! Kiszabadítlak, kedvesem.

- Jaj, a sárkány úgyis elér bennünket - sápítozott Tündér Tercia.

- Egyet se félj, táltos lovam van.

Ezzel fölpattantak a lóra, az meg száguldani kezdett, ahogy csak bírt. De száguldás közben is hallották, hogy a távolban valami megdöndül, megdobban.

- Aha - mondta a táltos -, dobog a sárkány lova.

Így volt bizony! A sárkányember istállójában nagyokat dobbantott az ezüstszõrû táltos, kapálta a padlatot a patájával, csak úgy döngött bele a ház. Amarilla dugta be a fejét az istállóajtón. Megszólította a lovat.

- Hát te? Beteg vagy?

- Miért volnék én beteg? - csodálkozott az ezüstszõrû táltos, egy pillanatra még a dobogást is abbahagyta.

- Még kérded? Úgy kapálsz, duhogsz itten, mint aki megvesz a fájdalomtól.

- Még hogy beteg! Tudd meg, szerencsétlen, én vagyok a világ leggyorsabb táltosa. Ami más lónak száz lépés, az nekem egy, ami neki tíz nap, nekem egyetlenke óra. Most pedig hordd el magad - mondta gõgösen, és nekilátott tovább duhogni, döbögni.

Hallotta odabent a sárkány, hogy nagyon nyugtalan a lova, benyitott hát az istállóba, a foga közt pipa füstölgött.

- Mi baj van, kedves táltosom? - kérdezte.

- Viszik Tündér Terciát - kiáltotta a ló.

- Ehetem-e, ihatom-e?

- Ehetsz is, ihatsz is, a padlásról lehozhatsz ötven csomó dohányt, megvágogathatod, elpipázgathatod, utána megtörögethetsz ötven szakajtó diót, megeszegetheted, és még akkor is könnyûszerrel utolérjük Tündér Terciát.

Amarilla elõbújt a szénarakás mögül, suhogást, hersegést hallott.

- Ez meg mi?

- Sárkány gazdám most vágja a dohányt.

Rögtön ezután zuhogás támadt, és a ló már mondta is:

- Sárkánygazdám most töri a diót... Nézd csak, te még mindig itt szemtelenkedsz?! Takarodj iziben!

De Amarillának esze ágában sem volt takarodni, inkább kérlelni kezdte az ezüstszõrût.

- Mondok neked valamit, te pokrócmodorú ezüstszõrû. Ne érd utol Tündér Terciáékat!

- Hogy én ne érjek utol valakit?! Megbolondultál!?

Amarilla tovább ütötte a vasat.

- Képes vagy ezt a gonosz sárkányt szolgálni? A jó ellen harcolsz?

A ló feléje fordította a fejét, szikrázott a szeme.

- Ezt pont te mondod nekem, te söprûnyélkoptató boszorkánypalánta! Én vagyok a világ leggyorsabb lova, punktum. Mindenkit utolérek, punktum. Nem érdekel, kinek a szolgálatában, punktum.

- Ostoba vagy, punktum - toldotta meg Amarilla a szónoklatot, és már szedte is a lábát, mert nagyot döndölt odabent valamely ajtó, jelezvén, hogy a sárkány elindult kifelé. Jött is. Fölnyergelte a lovát, fölpattant rá. Repültek, mint a szél. Egy ugrás, már látták a menekülõket, két ugrás, már ott voltak a hátuk mögött.

Észrevette Király Kis Miklós a sárkányt, és észrevette a lova is.

- Gyorsabban! - mondta Miklós.

- Ej, ez az ezüstszõrû, õelõle nincs menekvés - mondta a lova, de már abban a pillanatban ott is voltak, a sárkány maga elé rántotta Miklós lováról Tündér Terciát, s húzta ki a tokjából hatalmas szablyáját.

- Most pedig, Király Kis Miklós, vége az életednek.

Hû, elsápadt ám Amarilla. Mert mondanom sem kell, most is ott lábatlankodott mellettük, ott röpködött, mint egy bárányfelhõárnyék. És mielõtt a sárkány fölemelte volna a fegyvert, Amarilla megpördült maga körül, mondta a kirgyola-bergyolát, és egy országútvén banyává változott.

- Jaj, kedves sárkány fiam - nyávogta elváltoztatott hangon -, elfogtad ezt a hétpróbást. Én is rá vadászok már mióta.

- Elfogtam, öreganyám, és soha többé nem kell tartanod tõle, mert most elnyisszantom a nyakát.

- Jaj, nem érdemel az ilyen könnyû halált - színészkedett Amarilla. - Add az én kezemre, majd én méltó módon elbánok vele. Szálanként tépem ki a haját, megvakítom, forró ólmot öntök a fülébe, kitépem a nyelvét, megnyúzom...

A sárkány gyorsan a hüvelyébe dugta a szablyát.

- Ne is mondd tovább. Ez nekem elég. Meg gondolom, neki is. Vidd, vén boszorkány, a tied. Hadd tudja meg mindenki, így jár, aki kikezd velem.

Ezzel megfordította a lovát, elvágtatott Tündér Terciával.

A vénasszonnyá változott Amarilla állt mozdulatlanul.

- Mire vársz, vén banya - mondta neki csüggedten Miklós -, kínozz, vess véget az életemnek, úgysem ér már az egy fabatkát sem. Tündér Tercia nélkül nem élet az élet.

Amarilla felfortyant.

- Te ostoba, te félküllõs, te lüttyõ, te dinnye, de nehéz felfogással vert meg téged a természet. Na menj, amerre tágasabb, akkor lássalak, amikor a hátam közepét.

Felkapott a söprûjére, elzúgott, lerepült róla a fekete kendõ, lobogott a vörös haja.

Miklós megkövülten bámult utána.

- Elengedett. Érted te ezt, kedves lovam?

- Mondtam már, ha nem is hétköznapi, de azért én mégis csak ló vagyok. Bár azt hiszem, kapiskálom.

- Ki vele!

- Azt hiszem, itt a közelemben van egy nálam sokkal nagyobb ló.

- Hol?

- Talán a hátamon.

- A hátadon, te balga! Ott én ülök.

A ló nem kívánt felelni, száguldani kezdett a felsõ világ felé, röppent kõrõl kõre. A három kis boszorkány ott ült a szakadék szélén.

- Ezt nem ölte meg a sárkány - mondta fölháborodva Rilla.

- Hogy történhetett? - kérdezte Marilla.

Amarilla megrántotta a vállát.

- Mit tudom én. Legjobb lesz, ha tõle kérdezed meg.

- Most aztán kezdhetünk mindent elölrõl - mérgelõdött Rilla.

- Miért? Nem sikerült neki kiszabadítania a Terciáját. Ezzel kész, vége. Nincs rá több gond.

- Te ostoba, hát azt hiszed, hogy annyiban hagyja? Megpróbálkozik vele még egyszer.

- Dehogy próbálkozik, most is alig úszta meg ép bõrrel.

Rilla lezárta a vitát:

- Nem ismered te még az ilyen ostoba, fafejû királykismiklósokat.

Amarilla nem szólt, maga elé bámult, s gondolt, amit gondolt.

Közben Miklós felért a szakadék szélére. Egy fa alatt megpihent a lovával együtt. Ami azt illeti, rájuk is fért a pihenés. De látszott, Miklóst nem hagyja nyugodni a kudarc, egyre azon törte a fejét, hogy szabadíthatná ki a kedvesét. Egyszer aztán fölkiáltott.

- Tudom már a módját! Egyszerû, mint a pofon. Az ezüstszõrûnél gyorsabb táltost kell szereznem. Mert biztos van nála gyorsabb.

A ló nagyot hallgatott.

- Miért hallgatsz?

A ló erre se szólt semmit.

- Tudom már, hogy miért hallgatsz. Mert tudod, hogy van ilyen táltos.

- Az az igazság, hogy még nincs.

- De akkor lesz. Igaz?

- Igaz. Úgy van megírva a csillagokban, hogy mostanában kell megszületnie az aranyszõrû kiscsikónak, s belõle lesz a világ leggyorsabb táltosa.

Király Kis Miklós felpattant fektébõl.

- Nahát, az õ segítségével szabadítom ki Tündér Terciát.

- Csakhogy van ám egy bökkenõ - mondta a ló. - Az aranyszõrû kiscsikót megszerezni legalább olyan nagy feladat, mint Tündér Terciát kiszabadítani. Mert az aranyszõrû kiscsikó a világvégi boszorkány udvarában fog megszületni. S oda még bejutni is reménytelen, nemhogy kihozni belõle valamit.

- Mindenáron oda kell jutnunk - kiáltott Miklós. - Kerül, amibe kerül.

- Ha nem másba, az életembe - motyogta a ló.

- Mit mondtál?

- Semmit, semmit, csak motyorásztam.

- Segítesz?

- Pattanj a hátamra! Máris indulhatunk. Elmegyünk a világ kovácsához.

- Oda minek?

- Hogy mind a négy lábamra acélpatkót verjen. Mert a világvégi boszorkány birodalmába Kaszaországon át vezet az út. Tele van égnek meredõ, hegyes kaszákkal. Földön járó élõlény át nem jutott még rajta. Ha nekünk sikerül, mi leszünk az elsõk.

- Hallottad - sziszegte Rilla. - Szorul a hurok.

- Körülötte? - kérdezte ijedten Amarilla.

- Körülöttünk, te balga. Ezer jaj nekünk, ha nem tudjuk megakadályozni, hogy eljusson Anya-Banya országába.

Vágtatott a táltos Király Kis Miklóssal a világ kovácsa felé, nyomában ott röpdösött a három kis boszorkány.

- Jaj, most mit csináljunk?

Nagy hegyek között, egy sûrû erdõ közepén volt a világ kovácsának a mûhelye. Nem akármilyen mûhely volt, ha nem lett volna annyira kormos és füstös, akár királyi palotának is beillett volna. Segédek, inasok sokasága sürgött odabent, izzítottak, kalapáltak, reszeltek, lobogott a tûz, repült a szikra, s a sürgés-forgás közepén ott állt maga a világ kovácsa, domború mellkasú, sûrû szakállú, tûzmarta bõrkötényben, a felhajtott ingujj alatt dagadoztak az izmai. Király Kis Miklós elmondta neki, mi a kívánsága, a hatalmas ember bólintott, látszott, elfogadta a megbízást, rögtön hozzálát a patkókészítéshez.

- Gyorsan! Változzunk mi is inasokká! - kiáltotta Rilla, és már forgott is, mondta a kirgyola-bergyolát. Ott állt a három kisinas, kicsit furcsák ugyan, de kisinasok, semmi kétség.

- És most?

- Homokot keverünk a patkóvasba. Polyvát, forgácsot, patareszeléket.

Marilla is föllelkesült.

- Egérpiszkot, nyeseléket, lúdganajt. Kócot, fûrészport, töreket.

- Acélt, aranyat, gyémántszemeket - súgta maga elé Amarilla.

Furakodtak befelé.

- Mit mondtál te, Amarilla? - kérdezte Rilla, de a választ megvárni már nem volt ideje, mert máris ott álltak a fújtatóval izzított kovácstûzhely mellett, sürgött-forgott a sok segéd meg inas, forgatták a lángban a hatalmas izzó vastömböt.

- Húzd meg, nyomd meg, ereszd meg!

Hopp, Rilla egy marék homokot hajított az izzó vasba, Marilla lúdganajt, Amarilla meg gyémántszemeket.

- Olyan patkó lesz ebbõl, hogy a villám se tudja lerepegetni a lovad lábáról - mondta büszkén a világ kovácsa, és a vastömböt egy óriás üllõre emelte.

Rilláék se tétlenkedtek, szórták a vasba a nyeseléket-eseléket, vicket-vackot. Amarilla meg a gyémántszemeket.

- Törj szét az elsõ kis kavicsra! Repedj, zúzódj, porként szálljál! - mondták ketten.

Amarilla meg:

- Gyémántkemény legyél!

Egy kisinas már régen leste õket a szeme sarkából. Felkiáltott:

- Mester úr, ezek hárman rosszban törik a fejüket. Polyvát szórnak a patkóra.

A többi inas is rázendített:

- Homokot, murvát, patareszeléket, egérpiszkot, lúdganajt!

- Meg gyémántot - mondta a legeslegkisebb inas.

- Gyémánt?! Eszed tokja. Habarék, kavarék, kóc, fûrészpor, törek!

A világ kovácsa abbahagyta a kalapálást, a három furcsa inas felé fordult.

- Kik vagytok ti, hé!? Azonnal takarodjatok, vagy hátrakötöm a sarkatokat!

De be se tudta fejezni, mert a legkisebb szeplõs inas fölsikoltott.

- Jaj, egy egér!

És futottak, ahogy a lábuk bírta.

- Még hogy kovácsinas!? És fél az egértõl.

Király Kis Miklós mélyen elgondolkozott. Már megint ez az egér! Miféle rontás ólálkodik itt? Még szerencse, hogy a világ kovácsát nem zavarta meg a közjáték, kalapálta ügyesen a patkót, rámérte a ló lábára. A kis boszorkányok meg odakint veszekedtek.

- Az ostoba sikítozásoddal megint mindent elrontottál.

- Ugyan már, rég elzavart bennünket, amikor elõjött az a fránya egér.

- Akkor se sikítozzál, ha egeret látsz! Miféle boszorkány lesz tebelõled? Arról nem is beszélve, hogy minden tervünket tönkreteszed.

Közben elpárállott róluk a kovácsgúnya, a bõrkötényke, visszavedlettek eredeti formájukba.

- Mit csináljak, ha félek az egértõl. Félek, félek, félek, és kész!

De a másik kettõ nem figyelt rá, a patkolást nézték, a világ kovácsa beverte az utolsó szöget is, reszelt egy kicsit, igazított, a patkóitól még táltosabbnak látszott a táltos, sziporkáztak a patkói, s mintha egy-egy drágakõ is megvillant volna bennük.

Király Kis Miklós már föl is pattant rá, s a ló mérföldes nagy ugrásokkal elindult Anya-Banya országa felé.

- Majd Kaszaország, majd Kaszaország! - rikoltozta Rilla, és mind a hárman ott lebegtek a lovas mögött.

Messzirõl látszott már Kaszaország. Égnek meredõ kaszahegyek, ameddig csak a szem ellát, és még azon túl is, sok-sok mérföldön át, de a ló nem teketóriázott, belevetette magát a kaszák közé, elsõ ugrására recsegtek-ropogtak az acélhegyek, második ugrására pendülve törtek. Közben a lányok mesterkedtek, löködték, nyomkodták lovat-lovast, de nem nagyon kellett ott mesterkedni, mert a harmadik ugrásra már annyira elkopott a patkó, hogy egy kaszahegy fölsebezte a ló patáját. Azért ugrott, repült, még akkor is, amikor a sokadik ugrás után már csurom vér volt a patája. Fel is jajdult a nagy fájdalomtól. Pedig akkor már látszott Kaszaország túlsó széle. Csábító, puha zöld mezõ hívogatott Kaszaország szélén, arra még rálépni is gyönyörûség volna.

- Még egy ugrás, kedves lovam.

A ló erõlködött, de elfogyott a lendület, el az erõ, nagyot sóhajtott.

- Nem bírom már, kedves gazdám. De tudod mit, megpróbállak a nyakam egyetlen mozdulatával kilódítani a mezõre. Csússz elõre a nyakamra!

Miklós elõrecsúszott, a ló nagy lendületet vett, egy ívet írt le a nyakával, és elrepítette Miklóst.

Na, most kezdtek ám munkába a lányok.

- Rontsuk el a röpte ívét!

Nekiestek, de amit Rilla és Marilla rontott, azt Amarilla helyrehozta. Így aztán Miklós kipottyant a zöld fûre.

Visszanézett a lovára.

- Nem hagyhatlak itt!

- Te csak Tündér Terciával törõdj! - kiáltott vissza a ló, és Király Kis Miklós nem tehetett mást, nekivágott a nagy kalandnak.

A lányok ijedten mögötte.

- Jaj, mit kapunk Anya-Banyától! - És Rilla közben a szeme sarkából gyanakodva Amarillára pislantott. Ez mintha Király Kis Miklós pártjára állt volna, amikor mi húztuk, nyomta, amikor mi ránehezedtünk, emelte. Már nyitotta volna a száját, hogy kimondja a gyanút, amikor feltûnt a gyalogúton a róka. Éppen szembejött Miklóssal. Na még csak az hiányzik, hogy ezek egymásra találjanak! Mert a róka régi ellensége Anya-Banyának, sok borsot törtek egymás orra alá, a róka sokért nem adná, ha elpusztíthatná Anya-Banyát. Nosza, vékony hangon suttogni kezdett.

- Király Kis Miklós, itt jön minden élõ õsi ellensége, a ravaszdi róka. Megesz bennünket, tõrbe csal bennünket, kiirt bennünket.

- Ki beszél? - kapkodta a fejét Miklós, mert persze látni nem látott senkit.

- Kis nyúlfiak vagyunk, madárfiókák, fácán-csibék. Lõdd le a rókát, lõdd le a rókát, nagyon kérünk, lõdd le a rókát!

Király Kis Miklós látta, nem látta, megszánta a fiókákat, kapta a puskáját, ráfogta a rókára. Majd ad õ a pernahajdernek fácáncsibéket meg ártatlan nyúlfiakat fölfalni!

A róka megállt.

- Látom, emberfia, megcéloztál a puskáddal. Nagyon rosszat teszel, ha megölsz.

- Talán te kegyelmezel a kicsiny nyúlfiaknak, madárfiókáknak, fácáncsibéknek?

- Hét kölyköm vár odahaza, mind elpusztul a védtelenje, ha végzel velem.

- Kegyelmezz neki - suttogta Amarilla olyan halkan, hogy senki más meg ne hallja, csak Király Kis Miklós.

Miklós leengedte a puskáját.

- Na, nem bánom, róka koma, a hét ártatlan kölyködre tekintettel megkegyelmezek neked, mehetsz Isten hírével.

A róka meghajtotta magát.

- Nagyon köszönöm, jószívû ember. Jó tettért jót várj, itt van ez a síp, fogd, bármikor bajba kerülsz, fújj bele, s én jövök segíteni.

Miklós eltette a sípot.

- Köszönöm. S ha már így összehozott bennünket a sors, mondd meg, merre találom a világvégi boszorkány tanyáját.

A róka maga mögé intett.

- Ha egyenesen ezen az úton mész, odatalálsz. De én azt tanácsolom neked, nagy ívben kerüld el, mert nála gonoszabbat keveset hord hátán a föld.

- Ne félts te engem, róka koma!

Azzal már ment is, hátra se nézett.

Ballagott hegyen-völgyön át, mindig csak elõre, egyenesen.

A lányok hazaröppentek, mondták volna, mi történt, de Anya-Banya nem azért volt a világ legnagyobb boszorkánya, hogy ne tudott volna mindenrõl.

- Szégyentelenek - mondta -, hát ennyit ért a tanításom, a sok rátok áldozott idõ! Egy közönséges földi halandó túljár az eszeteken!

- Azért volt, mert...

- Csend! Hallani sem akarlak benneteket. Semmi jót ne várjatok, kemény lesz a büntetés.

Kitárta a kamraajtót, bezavarta õket, és rájuk zárta az ajtót. Éppen idejében, mert dörömbölt valaki a fakapun.

- Majd én elintézlek téged, te fajankó - dörmögte a banya, és odament a kapuhoz, kitárta, mézesmázos hangon köszöntötte Király Kis Miklóst.

- Szép jó napot, édes fiam, mi járatban vagy erre, ahol a madár sem jár?

- Szolgálatot keresek, öreganyám.

- Ezer szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert bizony énnekem éppen egy ilyen tefajta legényre lenne szükségem a ház körül. Ha neked is úgy tetszik, fölfogadlak egy esztendõre.

- Itt a kezem, nem disznóláb, csak a fizetségben egyezzünk meg elõbb.

- Ha jól végzed a munkád, azt kívánhatsz, amit akarsz. De ha nem, szolgám leszel örökre. Áll az alku?

- De még mennyire, hogy áll! Mi lesz a munkám?

Anya-Banya az istállóba vezette Miklóst. Három ló volt odabent, egy szürke, egy sárga meg egy pej.

- Ezeket kell kihajtanod a legelõre, és estére hiánytalanul bekötnöd õket ide, a helyükre. Ennyi az egész. Gyerekjáték, nem?

Miklós nem szólt semmit, már oldozta is a kötõfékeket, terelte kifelé a lovakat, kinyitotta a nagykaput, irány a széles mezõ.

A banya behajtotta utána a kapuszárnyakat, és utánanézett egy résen át. Vihogott.

- Csak hajtsad õket, hajtsad, szerencsétlen!

Megpördült maga körül, és már mondta is a bájoló szöveget:

- Kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon, szálljon rád az álomfelhõ, folyja körül bokád, térded, melled körül motoszkáljon, cirógassa meg a szemed, a szívedbe, zsuppsz, beszálljon, hulljon rád dermesztõ álom!

Nem értette Miklós, mi történik vele. Mintha bilincset raktak volna a lábára, elnehezedtek a léptei. Minden erõ kiszállt belõle. Egy kicsit leülök - gondolta magában. De biz’, ahogy leült, úgy érezte, sose tud többé fölkelni, elnehezedtek a szempillái, hej, sose volt még ilyen álmos, a három ló ködbe veszett elõtte, bekoppant a szeme. Aludt, mint a bunda.

Több se kellett a vén banyának, már futott is. Átlépett az alvó Miklóson, megállt a lovai elõtt. Bûbájoskodott, mondta a szöveget, és a három lovat kacsatojássá változtatta. Fölkapta a három tojást, beletette a köténye zsebébe.

- Nincs olyan ember, aki titeket beköt az istállóba.

Ezzel futás, hazafelé.

Miklós meg ott maradt a fûben.

A kamrában Amarilla felriadt mély álmából, mellette aludt a két testvére. Jaj, mi történhetett, érezte, most valami nagyon rossz történt, s mintegy önkéntelenül kiszakadt belõle az ének:

- Ébredj fel, kedvesem, az álom halálod!

A hangra Rilla kinyitotta a szemét, álmosan körbepislogott, látszott, elsõ pillanatban azt sem tudja, hol van.

- Mi, mi van? Te ébresztettél föl?

- Jaj, olyan mélyen aludtál, azt hittem, meghaltál.

- Hagyj aludni, te ostoba! - ezzel visszahanyatlott, aludt tovább.

Megint felcsendült Amarilla hangja.

- Ébredj fel, kedvesem, az álom halálod!

Most meg Marilla nyitotta ki a szemét.

- Hagyj aludni, te ostoba!

Ezzel aludt is tovább.

A vén banya is meghallotta az éneket, odarontott a kamrához. Bekiabált.

- Mit óbégatsz, te lány?!

- Olyan mélyen alszanak a testvéreim... Félek... Én csak azt énekeltem - mondta, és hogy megmutassa, mit, már énekelt is: - Ébredj fel, kedvesem, az álom halálod...

- Elhallgass, mert kitekerem a nyakad!

De ekkor már hiába kiabált, mert az énekhang elhatolt Miklósig. Ijedten fölült, belefülelt a csendbe.

- Mi az, ki szólít?

Kiröppent szemébõl az álom, fölugrott. A lovak! Hol vannak a lovak?

- Hé, lovacskáim! Kedves lovacskáim.

A banya odahaza röhincsélt.

- Azokat aztán hívhatod! A lovacskáidat.

Beosont a tisztaszobába, a három tojást egy vékába tette, s rájuk ült, mintha ki akarná kelteni õket.

- Ezeket hajtsd be, te szerencsétlen emberfia! - Hahotázott, ahogy a torkán kifért.

Miklós meg szaladgált jobbra, balra. Szaladgálhatott, amennyit csak akart, sehol a lovak.

- Most aztán mitévõ legyek?

Még szerencse, hogy eszébe jutott a síp. Az ám, a róka sípja! Elõkapta, belefújt. Abban a szempillantásban ott ült elõtte a róka.

- Hívtál, kedves gazdám.

- Nagy bajban vagyok, róka koma, eltûntek az õrzésemre bízott lovak.

- Az bizony nagyobb baj, kedves gazdám, mint gondolod. Kacsatojássá változtatta mind a hármat a vén boszorkány, és most, mint a kotlós, ül rajtuk odahaza a tisztaszobában.

- Akkor hát nincs segítség?

- Valamit azért megpróbálunk. Fogd ezt a kötõféket, s amikor alkalmad adódik rá, csapd a kacsatojásokhoz.

Ezzel kettõt-hármat fordult maga körül, mire a harmadik forgás végére ért, már sereglettek köré a többi rókák. Egy egész rókahadsereg gyûlt Miklós köré, s aztán egy jelre elindultak Anya-Banya háza felé. Be az udvarba, be a házba, föl a padlásra. Zajongtak, zuhogtak, döbögtek, zörögtek, csak úgy zengett a ház. A banya kapkodta a fejét, az öklét rázta a padlás felé, de aztán csak elszakadt a cérna, fölugrott, fölkapta a söprût, szaladt a padlásra.

Több se kellett Miklósnak, futott a kosárhoz, a tojásokhoz vágta a kötõféket, visszaváltoztak a lovak, mire a vén banya a sok menekülõ róka között lekecmergett a padlásról, már be is kötötte õket az istállóba. Elégedetten nekitámaszkodott az ajtófélfának.

A banya meg egyenesen be a tisztaszobába. Kirontott.

- Hol vannak a tojások?

- Jó estét, öreganyám. Milyen tojásokat keres?

Dúlt-fúlt a banya, félretolta Miklóst, bekukkantott az istállóba. Ott állt a három ló, abrak a jászolban, széna a saroglyában, tiszta alom alattuk.

A vén banya majd fölrobbant a méregtõl.

De azért mézesmázos arcot vágott.

- Jól megálltad a helyed. Teljesítetted, amit vállaltál. Gyere, válaszd ki a járandóságodat.

Ezzel egy jókora szobába vezette. Halmokban állt ott a tömérdek kincs, arany, ezüst, drágakõ. Miklós behunyta a szemét, hogy el ne vakítsa a nagy fényesség.

A banya közben kiszaladt, kitárta a lányok kamrájának ajtaját.

- Rilla, Rilla - sutyorogta -, megszületett az aranyszõrû kiscsikó, gyorsan dobd a szemétdombra.

Futott Rilla az istállóba. Ott volt az épp akkor született aranyszõrû kiscsikó. Rilla fölnyalábolta, kidobta a szemétdombra. A banya meg visszament Miklóshoz.

- Választottál, fiam? Ott az a három véka arany. Mind a tied.

Miklós rázta a fejét.

- Az bizony nem kell.

A banya megdühödött.

- Hát mi az ördög kell neked?! Ha akarod, adhatok ráadást is. Ott, azt a nagy gyémántot. Vidd, a tied.

Közben beóvakodott a szobába Rilla, nagyokat pislogott az anyjára, jelezvén, hogy a feladatot végrehajtotta.

- Ni csak, magának lánya is van?

S mivel a másik két lány is besomfordált a kincseskamrába:

- Hát hány lánya van magának?

- Annyi lányom van, amennyi kell. Mondd már, hogy kell-e a ráadás gyémánt?

De Miklós továbbra is a lányokkal volt elfoglalva.

- Nézd csak, a kis szeplõs! Nem találkoztunk mi már valahol?

- Hej, kifelé innen - kiabált a banya, terelgette kifelé a lányait, s maga is utánuk ment, hogy saját szemével lássa a szemétre dobott kiscsikót. Miklós megint egyedül maradt, s akkor a kis szeplõs behajolt az ablakon. Hadart.

- Azt válaszd, ami a szemétdombon van! És ha már a tied, kapd az öledbe, senkit ne engedj hozzányúlni! Vidd a kapun kívülre, fésüld meg a sörényét...

- Amarilla! Mit csinálsz?

- Csak benéztem az ablakon.

- Takarodj onnét!

- Jaj, egy egér! - kiáltotta a lány, és elszaladt az ablaktól.

Aha, az egeres. Már megint. De hiszen ez mindig be akart engem csapni. Fõtt a feje Miklósnak.

A banya visszajött.

- Tessék már választani! A három véka aranyra meg a gyémántra megkaphatod ráadásnak ezt a gyertyatartót. Nézd meg! Legalább húszkilós.

Na, most mit csináljon? Higgyen annak a szeplõs kis vakarcsnak? Ej, lesz, ami lesz. Hiszen a kincsekkel semmire se menne. Nem azért jött õ ide. Kimondta.

- Nem kell a kincse, öreganyám. Azt választom, ami a szemétdombon van.

- Megbolondultál? Még hogy szemétdomb!

De akkor már Miklós határozott léptekkel ment a szemétdombhoz. Rámutatott a kiscsikóra.

- Ezt választom.

- De hát ez dögrováson van! Nem éri meg a holnapi napot.

Miklós nem szólt, fölnyalábolta a kiscsikót, megindult a kapu felé.

- Gondold meg, te szerencsétlen!

- Nekem ez kell, és kész - zárta le a vitát Miklós.

- Akkor csak annyit engedj meg - mondta a banya -, hogy megsimogassam.

Miklós válasz helyett futásnak eredt, ki a kapun, neki a mezõnek. Letette a csikót, megfésülte a sörényét. A kiscsikó megrázta magát, fölpattant, aranyszõre megfényesedett, és szempillantás alatt a világ legszebb táltosa lett belõle.

- Pattanj a hátamra, kedves gazdám! Ne félj semmit, a szél sem ér a nyomunkba. Nekem egy ugrás a világ.

És már repültek is, a táj alattuk, mint a térkép.

Nézett lefelé Miklós, és egy nagy meleg könnycsepp gyûlt a szeme sarkába. Ráhullott a táltos nyakára.

- Szédülsz, kedves gazdám?

- Nem szédülök, csak megláttam valamit. Nézz csak le!

Kaszaország fölött repültek, ott sötétlett a szélén egy kis mozdulatlan pontocska.

- Ni csak, egy ló - mondta a táltos.

- Az bizony. Az én hûséges barátom, aki nélkül téged soha meg nem szerezhettelek volna.

A táltos megfordult a levegõben. Szállt a kaszarengetegbe szorult ló felé.

- Élsz-e még, kedves kis lovam?

- Élek, Király Kis Miklós, és boldog vagyok, hogy sikerült a terved. Menjetek csak Sárkányországba, szabadítsátok ki Tündér Terciát!

- Csak nem hagyunk itt - mondta az aranyszõrû -, kiviszlek a mezõre.

Miklós lábujjhegyen, mozdulatlanul állt a kaszahegyek között, amíg aranyszõrû táltosa egy ugrással a mezõre röpítette a régi lovát. Aztán már jött is.

- Most már legalább tudom, hova kell mennem. Hogy menjek, kedves gazdám, mint a szél, vagy mint a gondolat?

- Mint a gondolat. Repüljünk Tündér Terciához.

A boszorkánycsalád a padláslépcsõn szorongott, onnan bámultak Király Kis Miklós meg a táltos után. Tudták, az aranyszõrûvel szemben tehetetlenek.

- Odanézz! Kiszabadította a régi lovát.

- Mert jószívû - suttogta Amarilla.

Anya-Banya fölfortyant:

- Mi közöd neked a jó szívhez, te sátánfajzat?!

Marilla gonoszkodva mondta:

- Igenis, Anya-Banya, ha Amarilla nem segít neki, sose viszi el az aranyszõrû kiscsikónkat!

- Ellenünk volt. Király Kis Miklóshoz húzott - toldotta meg Rilla.

Anya-Banya szeme szikrákat hányt.

- Segítettél neki.

Amarilla lehajtotta a fejét.

- Segítettem.

- És miért?

- Mert beleszerettem.

- Ebbe az ostoba fajankóba?

- A felfuvalkodott senkiháziba.

- Nem felfuvalkodott, és nem senkiházi. Láthatjátok, mindenre képes a szerelméért.

- Aki nem te vagy.

Amarilla nem szólt semmit, csak elpirult, ragyogtak a szeplõi.

- Te szeplõs vakarcs, te béka! Hiszen a szerelmed rád sem nézett, észre sem vett... Most büntetésbõl nézd meg, hogyan menti meg a szerelmét! Gyere! Szenvedj!

Megvilágosodott a házfal, elõbb vibráló fényfoltokat lehetett látni, aztán összeállt a kép. Sárkányország haragoszöld mezeje látszott, rajta Király Kis Miklós és Tündér Tercia.

- Tündér Tercia! - kiáltott Miklós.

- Király Kis Miklós! Itt vagy mégis? Hát nem pusztított el a boszorkány? Kedves szerelmem, miért jöttél el, tudod, hogy úgyis hiába. Meg fog ölni a sárkány! Miért is jöttél. Jaj, szegénykém.

- Ne félj, Tündér Tercia, nem a sárkány, a szél sem ér nyomunkba!

Ezzel Király Kis Miklós maga elé emelte a nyeregbe Terciát, de közben már hallották, hogy nagyon dobrokol a sárkány lova.

Na, megint bedugta az orrát a sárkány az istállóba.

- Mi baj van?

- Viszik Tündér Terciát!

- Ehetem-e, ihatom-e?

- Se nem ehetsz, se nem ihatsz, mert amíg a világ világ, s ráadásul hat nap, azalatt se érjük utol õket, mert az én legkisebb testvérem, az aranyszõrû táltos hátán ülnek.

A sárkány nagyot hördült dühében. Fölpattant az ezüstszõrû hátára, a véknyába vágta a sarkantyúját.

- Utánuk!

- Hallod-e, sárkány gazdám, ne sarkantyúzz ilyen fájdalmasan, kiserked a vér az oldalamon.

- Száguldj, te dög, mert megöllek!

Röpültek az aranyszõrû után. Visszanézett az aranyszõrû, lassított.

- Hahó, ezüst bátyám, nem unod szolgálni azt a gonosz sárkányt!?

Csorgott a vér szegény ezüstszõrû oldalán. Könnyû volt hát az öccse szavára hallgatnia. Ágaskodott, megrázta magát, leröpült a hátáról a sárkány, zúgott lefelé, nagyot durrant, szétrobbant, mint egy bomba. Az ezüstszõrû csatlakozott Király Kis Miklósékhoz. Boldogan hazarepültek Tündér Tercia udvarába. Ahogy Tündér Tercia lába földet ért, megelevenedtek a sóbálvány emberek, meg a lovak az istállóban, vidáman lobogni kezdtek a tüzek, az üstökben fortyogott az étel.

- Király Kis Miklós, megtarthatjuk a lakodalmunk - tárta ki a karját Tündér Tercia, megszólalt a zene, fényes vendégsereg sorjázott be. Táncra penderültek.

A boszorkányházban is állt a bál. Csak másféle. Anya-Banya elõrenyújtotta karmos körmû kezét, és megátkozta a lányát.

- Segítettél Király Kis Miklósnak, megölted a sárkányt! Kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon, elveszem a mosolyodat, a szemedet, az arcodat, a lobogó hajadat, elveszem minden porcikádat. Kirgyola, bergyola, Amarilla, szél legyen belõled! Száguldj a világ körül nyughatatlanul, huhogj, zúgj, siránkozz, süvíts, te átkozott!

Amarilla lassan elpárállott, szél sírt föl, elszállt.

Tündér Tercia háza körül különös szél támadt, lobogtatta a lakodalmi tüzeket, lebegtette a táncolók ruháit, bedudált a kéménybe. Király Kis Miklós, maga sem tudta, miért, elszomorodott. Kiosont a kertbe, a szélbe tartotta az arcát.

- Mit akarsz, te szél, miért szomorítasz?

A szél csak sírt, sírdogált körülötte, és mintha egy vörös hajtincset látott volna, egy szeplõs arcot. Király Kis Miklós, a gyõztes, állt szomorúan a kertben.

.oOo.