KÖDKÉPEK A KEDÉLY LÁTHATÁRÁN

 

 

 

BESZÉLYFÜZÉR

 

 

 

 

 

 

 

ÍRTA

 

 

KEMÉNY ZSIGMOND

(1852-1853)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

GYULA, 2012

 

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

 

ISBN 978-963-364-254-2 PDF

ISBN 978-963-364-255-9 EPUB

 

Mondják, hogy egy nőveli barátságunk akkor is, ha nincs a világ félrevezetésére ürügyül használva, vagy szerelmünk előnesze vagy pedig utóhangja.

Mondják, hogy érzéseink és szenvedélyeink regényének ez csak bevezetése vagy zárszava, melyen egészen kívül esik a figyelmet ingerlő szöveg, s így mentől művésziebb alakú, mentől tisztább és kedélyesebb modorú, annál több kíváncsiságot ébreszt annak, mi még el sem kezdődött, vagy már befejezve van, megtudására.

De én merőben más véleményen vagyok.

Mert egy nőt barátságunk által oly térre visszük át, hogy ha keblében irántunk vágyak gerjednének is, már ezer apró gêne1 tartóztatná szerepének megváltoztatásától vissza, s igen rosszul fogtuk fel a hódítás mesterségét, mihelyt hisszük, hogy versenytársaink, kik az ő jellemét egy kedélyes, de költőitlen helyzet látpontjáról vizsgálni szükségtelennek tartják, nincsenek nálunknál szerencsésebb úton a siker felé.

És ez nem azért történik, mintha a nők Ossian2 szellemeiként csak ködbe burkolva kívánnának megjelenni, és kedélyöket a tettetés sűrű leplével minden halandó szeme elől betakarni akarnák.

Óh, nem.

Egy nő szívében legalább akkora erővel bír a titkolódzás, mint a közlekedés vágya.

Megértetni s megfoghatlannak lenni egyaránt óhajt.

Sőt, midőn eltagadott vagy színlett érzéseivel férjét tévútra vezeti is; midőn imádóit a legkülönbözőbb szeszélyek s a legcsodálatosabb ellentétek varázsával ívezi át, hogy e bűvös körben a képzelt boldogság és alaptalan kétkedés miatt a valón kívül minden egyebet láthassanak; midőn finom kacérságai miatt már saját maga előtt talányossá kezd lenni, még akkor is a nő rendszerint epedve vágyik egy jó barát után, ki felvilágosítsa őt életének rejtélyei felől, s ki tisztán értse éppen azon indulatokat, éppen azon ellenmondásokat, melyek a leghomályosabbnak tűnnek föl titokszerűségök vagy tartalmatlanságuk miatt.

Szóval: a némbernek a templomin kívül, melyre itt nem célzok, szüksége van néha más gyóntatószékre is, hogy menekedhessék kebeltitkainak feleslegétől.

És e székbe, mert a nőnek könnyen támad vetélytársa minden barátnéjából, ki szép és fiatal, előbb a tiszteletreméltó nagynénéket vagy az ezekhez hasonló életbölcsességű matrónákat, azonban bizonyos koron túl legörömestebb a férfiakat ülteti.

De hová tévedtem?

Úgy jön ki, mintha értekezést akarnék tartani, holott egyedüli célom volt felhozni, hogy én Cecilnek tíz évek óta vagyok barátja, s e meleg, e kedélyes viszony talán máris több örömben részeltetett, mint összesen minden szerelmi kalandaim... természetesen ide nem számítva azon ismeretlen lénnyeli rövid boldogságomat, kinek nevét máig sem tudtam meg.

Cecil négy éve ment másodszor férjhez.

Hitestársa egy öreg hivatalnok, ki bár egész nyugpénzzel vonulhatna a magánéletbe, addig okvetlenül szolgálni akar, míg a Leopold-rend kiskeresztjét meg nem nyerheti.

Ez egyedüli vágya, mely éjjel és nappal szeme előtt lebeg, s mely ha kielégítlen maradna, eljátszottnak fogná életét tekinteni.

Ő a lakadalom éjjelén is azt álmodta, hogy az angyalok egy szép kis keresztet hoztak házába, s feleségének korán reggel örvendve beszélte el érdekes álmát, melyben, mint mondá, még jóslat is lehet.

Ki volt barátnőm első férje, halandó ajkak aligha kifecseghetnék.

Isten tudja!

Én csak annyit sejthetek, hogy e férfiú nem érdemelte meg Cecilt.

Őrizzen az ég a rágalmazástól! De mégis lehetlen nem vádolnom a néhai ismeretlent, mert kétségtelen, hogy Cecil, ki oly háladatos minden örömért, s oly szívesen emlékszik vissza múltjának derűsebb pillanataira, nem hallgatná el első szerelmének éveit, ha találna azokban jeleneteket, melyeket a keservtől különválasztani tudna.

Gyermekkorát részletekig bírom, mintha vele játszottam volna, mint pajzán fiú, La Manche tengerpartain és a sötét völgyekben, hol egy kicsiny fehér házban élt atyja, a félzsoldra bocsátott hajóskapitány.

De minthogy a növendék árvát nagynénje Párizsba vitte, életéből csupán töredékeket gyűjthettem, melyek elbeszélése csupán az ő szájában nyer igéző érdeket, s általam előadva egy gyermeteg kedély, egy kevés ártatlan tetszelgési vágy és sok fényes mulatság rajzánál többől aligha állhatna.

Cecil huszonhat éves volt, midőn két gyermekének halála után Magyarországra jött, mint a Párizsból hazaérkezett öreg K... grófné társalkodónője.

Ekkor láttam először őt.

S hogy őrült imádójává nem lettem, egy viszonynak köszönhetem, mely igazán szólva vagy példátlan könnyelműségem vagy nemes kedélyem bizonysága.

Ah, mily szép vala Cecil huszonhat éves korában!

Két tüzes szemével több égést okozhatott volna a férfiszívekben, mint azon háromszáz róka, melyet meggyújtott szalmazsúpokkal küldöttek a fíliszteusok3 vetéseire a lelékeny eszű zsidók.

És mosolygása az embergyűlölő Timón4 ajkairól az átkozódásnak legalább felét komplimentté5 varázsolta volna.

Aztán társalgását hasonlítani merném Sába királyné6 csevegéseihez, melyek, ha nem csalatkozom, gyakran a bölcs Salamon eszét is megakasztották.

De most, tíz évvel utóbb, Cecil szemei csak oly gyönyörű metszetűek, mint régen, mosolya szintén igéző, és társalgása még talán művésziebb tökélyre emelkedett; azonban mégis, noha megállapított viszonyom nincs, azon költői elragadtatást nem idézik bennem fel, melyet tíz évvel előbb.

S miért van ez így?

Cecil, fájdalom már... ah, nyelvem csaknem elbotlott, én már többé nem vagyok ifjú.

Azonban bár sok szép évem s azokkal az isteni lelkesedés ide-oda volt elfecsérelve, még most sem váltam oly szárazzá, hogy egy nőt mulattatni ne tudjak, s viszont föl ne deríttessem általa.

Magamról, amint jelenleg élek s érzek, eszembe jutnak az észak-amerikai őserdők sötétzöld sátraikkal s virágpalástjaiknak ragyogó színeivel.

Ugyan hallottátok-e, mely fák a legmosolygóbbak ott? Ah, a hervadásnak indulók és a... száradtak.

Mert az amerikai gazdag természetben a folyondárok, a karcsú, de gyenge szárú kapaszkodó növények és a gyökereiktől idegen plánta-alakokra siető liánék megrohanják a terebélyes, a virító fákat, s kapcsaikkal, szívós inaikkal, himbáló leveleikkel és tündéri virágaikkal átölelik, magukhoz szorítják, s illatárjuk ködébe borítják a szerencsétlen és boldog fa derekát, koronáját, ágait. S mily igéző élet, mily bűbájos tenyészés indul ekkor rajta meg! Egy egész éden virágöszvege csüng róla szeszélyes, változó, szivárványtarka, szellemileg könnyű s költői álomként szép formákban! Az igaz, hogy idegen vendégei, e csábalakú kúszónövények, hő öleléseikkel lassanként fojtogatni, szárítani kezdik őt; de legalább azt nyeri általok, hogy akkor legérdekesebb, midőn korán tűnő belélete alig tarthatná többé önállólag fenn, s akkor mosolyghat legigézőbben, mikor szenvedései meggyűltek.

Így bánnak szívünkkel s kedélyünkkel az élmények, eszmék, tapasztalások és regényes kalandok, melyek feldíszítik ugyan képzelődésünket s érzéseinket a képek és szavak igézetével: de csak miután már alig lelnétek rajtunk, ha éles szemetek volna, vidor és eleven beléletet.

S éppen azért jutott eszembe az észak-amerikai őserdők fája, minthogy magamról említeni akartam, hogy a szép nőknél társalgásom az unalmat hamar szokta elűzni, s ők, kiknek folyékonyan tudok minden érzésről csevegni, szerelemre hajlandónak, sőt szenvedélyesnek hisznek.

Egyedül Cecil volt más véleményben.

S ebből látszik, hogy csak jó barátnémnak jelelte ki őt a végzet, mely engemet is korán vitt azon meggyőződésre, hogy a La Manche melletti tündérke, midőn Párizsnak báltermeiből és operapáholyaiból, mert első férjét gazdagnak és főrangúnak gyanítom, Pestre vándorolt, magával az érzések helyett inkább az érzések ismeretét és művészi kifejezését hozta el.

Természetes tehát, hogy mi egymást mulattatni tudtuk, s a mindennapi fecsegéseket úgy meg is szoktuk, hogy ha néha foglalkozásaim miatt ki kell házától maradnom, óráim igen hosszúnak tetszenek és a Ceciléi sem rövidek; mit onnan gyanítok, mert ilyenkor bérruhás legénye gyakran jelenik meg egészségem felől tudakozódni.

Közelebbről, szegény Jancsit majdnem örökös lótás-futásban tartottam.

Ő tudniillik úrnőjének, kit egy beteg ismerősem iránti kötelességből hosszabb ideig nem látogathattam meg, világos parancsánál fogva addig haza nem mehetett, míg engem akárhol a világon meg nem talál.

Cecil nyugtalan volt szokatlan hanyagságom miatt, s úgy kezdett unatkozni, hogy már elállani akart szilárd elvétől, miszerint egy nőnek semmit sem kell papírra bízni, mit szóval is intézni lehet, s éppen toll volt kezében, hogy a városi postára küldendő levél által idézzen haragos tekintete elé, midőn Jancsitól kísértetve, fáradt arccal, virrasztástól bágyadt szemekkel és nem a leghibátlanabb toalettben megérkeztem.

- Egy öreg barátom halotti ágyától jövök, kit végpercéig nem hagyhattam el, mert bár leggazdagabb földbirtokosaink közé tartozott, siket huszárján kívül, ki még a párizsi békekor nyert obsitot, más ápolója nem volt.

Cecil engesztelődve nyújta kezet.

- Soha tán a világgal elégületlenebb lelket a halálangyal nem vitt a mennyországba, mint Jenő Eduárd grófét - sóhajtani, a kanapén Cecil mellett foglalván helyet.

- Ah, édes Várhelyim! E földön naponkint legalább ötven ember gyilkolja meg magát, nem is említvén azon kínaiakat, kik ezt felső parancsból teszik.

- De, Cecil! Az öngyilkos többnyire kellemetlenségekért s nem szerencsétlenség miatt hal meg. E fajából a békétleneknek igen sokat kell a boldogok közé áttennünk, kiket a mindig mosolygó élet úgy elkényeztetett, hogy jellemöket meg sem szilárdíthatták egy baleset elhordozására.

- Igazat adok önnek, azonban csak kíváncsiságból.

- Ah, Cecil, a kíváncsiságbóli meggyőződésnek még eddig hírét sem hallottam.

- De azért, hogy most tapasztalásai egy adattal gazdagodtak, jutalmul kívánhatom Jenő Eduárd gróf történetének rögtöni elbeszélését.

- Mily követelésekhez nincs joguk a nőknek! - sóhajtám enyelgve.

- És mily bőkezűek a férfiak azon kegyek osztogatásában, melyeknek elfogadásáért esdeklenének, ha kérni történetesen eszünkbe nem jutna!

- Egyátalában, Cecilem, a mi önzésünk után oly igaza lehet, mint nekem a kegyetek szeszélye felől, azonban éppen e percben, ha nem is barátom kínos betegsége, de a három napi virrasztás annyira lehangolt, hogy hiúságom feláldozása nélkül nem kezdhetnék elbeszélésemhez, melynek lankadt színezete önt könnyen emlékeztethetné egypár tájképre, melyet a műkiállításon volt szerencsénk látni.

- Majd fogok a halványabb partikra7 képzelődésem napsugaraiból fényt vetni.

- Talán hagynók mégis a szegény festvényt kiigazítás nélkül - mondám mosolygva.

- Íme, a művész hiúsága!... Ígérem tehát, hogy minél kevesebb közbeszólással fogom önt feltartóztatni.

- S én ezennel a történethez kezdek.

Cecil figyelőn fordult felém, s a beszély, mellyel béketűrését ostrom alá vettem, a következő sorban eredt meg.

 

1.

A hadi bulletinek8 azon óriás események közt is, melyek 1813 óta a restaurációig9 Európát megrázkódtaták, olykor említék a legfiatalabb őrnagynak, gróf Jenőnek őrültséggel határos vakmerőségeit, miknek eredménye, bár nem világcsaták, de jelentékeny ütközetek megnyerése lőn.

Ő a középkorban óriás hírű hős lett volna, kinek tetteiről, a Szentföldtől kezdve Altonáig10 s tán azon is túl, mindenütt, hol a lovagok néha lantot szoktak pengetni, szép balladák keringenének, és még afelett a kolostorok hűvös szobáiban a szerzetesek köpcös krónikát írnának. S kétségtelen, miképp annak, hogy most csak tőlem magasztaltatik egyedül az ötszáz év oka, mellyel a világ színpadára lépni elkésett.

Jenő Eduárd gróf Napóleon bukása után s a bécsi királygyűlés11 folyama alatt még egyedül a délelőttet találta hosszúnak; a táncvigalmas éjeket pedig, hol a nők szíve ellen kellett örökké talpon lenni, majdnem úgy szerette, mint egy kis csatárlánc alakítását, midőn füle körül a golyók fütyölnek, vagy az előőrsi szolgálatot, a katonai kifejezés szerint, elveszett álláspontokon.

De végtére a diplomaták megírták jegyzőkönyveiket, és szép csendesen hazatávoztak.

Nem veszett közülök egyik is össze, legalább vitéz őrnagyunk hírével nem.

Mindenütt csak tűzijátékokra lehetett kilátás, de amelyeket békés hajlamú emberek készítettek, és a polgár feleségével karján nézett meg.

Papirosvilág kezdődött, s a nagy kérdések csatamező helyett hivatalszobákba vonultak.

Európa pedig semmi áron nem akart elbotlani, hogy hősünk segítségével megint lábra tétessék.

És Eduárd gróf megunta az általános békét, ezen örökös “Eduárd és Kunigunda”-nótát12, melyet a népek együtt énekelgettek.

Leoldá tehát kardját, s Bécset odahagyva, erdélyi jószágaiba költözék, hol mezőgazdaságra vala életét szentelendő.

Megérkezésekor urodalma keveset különbözék a többi nagybirtokosokétól.

Emelkedett hegytéren díszlett ősi kastélya, mely, mint nekem a falu vénasszonyai beszélték, éppen akkora, hogy a gróf az év minden napján külön ablakból nézhetett a kies vidékre.

De az úrbéresek apró házai, mintha létezésök is szerénytelenség volna, óvatosan elrejtezének egy keskeny völgyecske szegletébe, és oly sűrűn búvtak egymás háta mögé, hogy csak a kántor, pap és jegyző telkeiről sejdíthette a nép, miként a szűk udvaron és csűrecskén kívül még a gyümölcsöskert is összeférhet a szegény emberek helyzetével.

S miután kegyed, szép Cecil, gyakran fordult meg Erdélyben, talán szükségtelen említnem a kürtő nélküli szalmafedeleket, a sövényből készült falat, a lantornás ablakokat, a füstfellegben úszó pitvart és a két mocskos szobát, mely a különben tündérszép kis országban átalános jellegét teszi azon igénydúsabb jobbágyházaknak, melyek a föld színére egészen kilépni bátrak s nemcsak fedeleiket mutogatják a kandi utasoknak.

Gróf Jenő kastélyát is ily épületekből álló hét falu vette körül.

De ő, midőn megérkezése utáni nap a tornácon reggelizett, haragosan kezdé az ősi kastélyt dorgálni: Te vén piperkőc! Ugyan nem szégyelled-e azon cudar, rongyos, kopott szomszédokkal együtt élni, melyeket tegnap nekem bemutattál? Mondd meg: látsz-e 365 szemeddel egyetlen házacskát is, melyre undorodás nélkül nézhetnél? Hiszen pajtásaid oly alávaló piszkos teremtések, mintha egy hosszas kompániából tisztek, felügyelők és ruhabiztosok nélkül retiráltak volna ide! Könnyelmű barátom! Megérdemlenéd, hogy hanyagságod és rendetlenségeid miatt infámiával13 kasírozzalak14... De te, vén róka, mint veszem észre, a szűk pénztárral mented magadat. Ám öltöztesd hát kompániánként fel zászlóaljadat, a rongyos falusi telkeket, s ügyelj, hogy aki új mundért nyert, tisztán tartsa azt, s még a gombja is tükörfényes legyen.

E pörlekedés közt végezte be reggelijét Jenő gróf.

S másnap nagy változások kezdődtek az uradalomban.

Előbb eltűnt a közelebbi falu, s helyette nyílt téren emelkedett más.

A házak zsinóregyenes utcákon állottak egyenlő távolságra.

Mindenik kőből épült és cserépfödéllel. Üvegablakait csinos zsalucska védte a nap ellen. Fala hófehér volt, pitvara, kamarája és három szobája célszerű bútorokkal ellátva. A takarékos istálló, csűr, gabonás és szérű semmi kívánnivalót nem hagyott hátra. A tág udvar háta mögött pedig gyümölcs- és veteménykert számára vala illendő hely kiszakasztva.

A belső reformot tagosítás kíséré az úrbéresek számára, külön legelővel, kik az udvartól derék gazdasági eszközöket és igás barmokat kaptak kamat nélküli és lassú törlesztés mellett. A vetésre és kertműveletre szükséges magvakat, plántákat és oltóágakat pedig az ispán határozott mennyiségben küldé ajándékul mindenik gazdához, amikor egyszersmind a falunép nem kevés ijedelmére, nagy betűkkel irata a falakra a házszámokat fel.

Különösen az öregebb férfiak fejcsóválással tekintettek e szokatlan jelenetre, s rossz sejtelmeiket nem tudták leküzdeni.

És gyanakodásaikat az idő igazolni látszott, mert Jenő gróf csakhamar katonarendet hozott a faluba, s figyelme házi viszonyaikra is kiterjedt. Nemcsak pontosan kelle úrbéröket teljesíteni, nemcsak szorgalommal művelni saját földeiket, nemcsak használatlanul nem hevertethették a trágyát, és össze kellett udvaraikról minden szemetet gyűjteni, de a korcsmákban sem ihatták úgy le magokat, hogy eszöknek legalább felét haza ne vihessék, és feleségeiket sem verhették büntetés nélkül meg.

Aztán mindeniknek kötelessége volt évenkint gazdagabbá lenni. Kinek vagyona csökkent, ha hibájából történt, szigorúan büntetteték, de mihelyt szegényedése mostoha körülményekből származott, volt a falu végén egy magtár és a tiszteletes úr felügyelete alatt egy kicsiny bank, melyből igen kedvező feltételek mellett lehetett segélyezést nyerhetni.

Természetes vala tehát, hogy hat év múlva, midőn csak egy falu maradt a régi állapotban, a házigazdák fehér kenyér, kövér pecsenye és piros bor mellett fölsóhajtozának: Ej, be rossz időket élünk!

Igaz ugyan, miként a hetedik faluban is, hol minden a hajdani karban maradt, a házigazdák kukoricamálé, hús nélküli asztal és egy korty füstös pálinka mellett szintén hangosan sóhajtozák: Ej, be rossz időket élünk!

Azon helység, Cecilem, mely az átalakulás szellemétől még érintetlenül maradt, a többieknél sokkal nagyobb kiterjedéssel és jobb földdel bírt, s minthogy a kastélyhoz is közel fekvék, megfoghatlannak látszott, miért hagyta szabályozását gróf Jenő éppen utoljára?

Pedig erre neki fontos okai voltak, melyeket ha mellőznék, akkor kegyed boldogult barátomnak élettörténetéből alig tudna valami érdekest.

Jenő késedelmezése egy szürke kabátos, tubákszín nadrágú, szikár és bajusztalan úr jellemében fekvék, ki XVI. Lajos15 lefejeztetésekor emigrált, s bár még hibásan beszélé a magyart, a nemesemberek által “urambátyám”-nak, a néptől pedig “öregapó”-nak hívatott.

A világ családnevét sohasem tudta, keresztnevét pedig nem használá.

Kibújdosottunknak háza és százötven holdja volt, s így Jenő urodalmának ezen helysége nem vala, a közönséges kifejezés szerint, tiszta. S a gróf, ki már megérkezésekor különös dolgokat hallott a vén francia szokásairól és életmódjáról, sejdíté, hogy a falu “tisztázására” nézve akadályok merülhetnek fel, s mivel tettszomjas lelke gyors eredményekre vágyott, ezért tűzte ki csak a második évre annak végrehajtását.

Azonban kettőből hat egész év lett, anélkül, hogy céljához fél lépéssel is közelebb jutna.

S miért?

E rövid kérdés, Cecilem, karon fog, s a szürke kabátos úr utcaajtójához vezet minket, mely, ha kegyednek kedve tartja, kivételképpen számunkra megnyílik.

A ház hat kicsiny ablakkal tekint az utcára. Tömör, törpe épület, s eresze oly széles, hogy az ajtó melletti hosszú padon napfényben és esőben kényelmesen lehet ülni.

A mindig zárt ajtó az udvar felől üveg falazatú folyosóra visz, hol nagy szekrények s állványok vannak tengeri csigákkal, kövületekkel, szárított virágokkal, ásványokkal és különböző erőművi eszközökkel rakva.

A folyosónak közepén esik az egyetlen bejárás, melyen a szobákba jutni lehet.

S ha beléptünk, nem tudjuk elhatározni: ritkaságok tárában vagyunk-e inkább, vagy egy ezermester atelierében,16 ki azonkívül, hogy aranykészítő és magnetizáló is lehet, mindenesetre vegyész, természettudós, régiségbúvár, sebész, esztergályos, szobrász, lakatos, puskacsináló, ezüstműves és festő.

Némely szoba szőnyeggel van bevonva, és csak kárpitozás által vagy függönyökkel választatik el szomszédjától, s benne hetruriai edények és római hamvvedrek mellett madagaszkári kőbaltákra, nyugotindiai skalpírozó késekre, norvégiai halászeszközökre, kínai rézdobokra, középkori vas-ümegekre17 és pajzsokra, dél-afrikai mérgezett nyílvesszőkre s gyöngyökkel rakott török fegyverekre, a XVI. századbóli bútorokra és a régi byzantinumi vagy az ónémet oskola rajzmodorában készült szentképekre találunk, melyek mellett a XV. Lajos18 idejére emlékeztető kacér nők és szerelmes abbék19 igen mulatságos ellentétet képeznek, kivált azon torz- és gúnyképekkel együtt, miket tanácsosabb zár alatt, mint kitéve tartani.

Azonban az utcára néző ablakok szobái már inkább lakásul, hogysem ritkasági tárul vannak kinézve. Bár itt is az új divat nyomaira nem akadunk, s egypár jó fegyveren kívül minden a rég lefolyt évek ízlésére emlékeztet, de legalább bennök szabadon mozoghatunk, könyökünktől nem kell a kényes tárgyakat félteni, a gyönyörű virágok színe és illata kellemesen hat érzékeinkre, s ha le akarunk ülni, a padozaton heverő vánkosoktól kezdve a mahagóni fából készült cirádás hátú és aranyozott párkányú kanapékig elég kényelmet lelünk a kipihenésre, vagy éppen álmodozásokra.

Bezzeg más alakjok van a kicsiny hátulsó szobáknak, ezen üres és kopasz lyukaknak, hol a levegő zárt, s a falakat pókháló vagy a füst fekete máza fedi.

Ezek a vén francia műhelyei s laboratóriumai.

Egyikben márványzott síremlékek és téglaszínre festett keresztek láthatók, a másikban az eszterga nyikorog, a gyalu recseg és a bárd csapásai hangzanak, a harmadikban egy sebész eszközei s egy kicsiny házi patika üvegei vannak polcokra állítva; míg végre az utolsó szoba ablaknyílásain olykor különböző színű láng csillámlik át, s az ezermester tégelyei főnek, buzognak vagy a tudomány, vagy a szeszélyes kémletek számára.

Az udvarból, Cecilem, a francia ízlésű kertecskébe lépünk, melynek elnyesdelt taxus-20 és kőrisbokor sorai közt a nap tán azért süt oly hevesen, hogy a fakérgekkel és mohákkal bélelt remetelakokba, vagy a sétányok végén mosolygó folyandárok lúgosaiba, vagy egy hűvös patak pallóján át a kerek filegoriába21 siessünk, hol aranyos abroncson paradicsommadár himbál, drótkalitkájából a kánya mogorván néz ki, az apró szárnyasok félelmesen fészkelődnek, és a bóbitás kakaduk, megunván orraikat foghelyeik vékony rácsain fel- s lejártatni, oly üdvözlettel s kacajjal fogadnak, hogy charivariaikon22 méltó haragra lobbannánk, ha éppen néhány majom nem nyújtaná bosszúsan kezét köntösünk és hajunk felé, megfenyítni szándékozván azon illedelmetlenségért, hogy üres kézzel jöttünk látogatásukra.

A filegoriából csigalépcső vezet annak lapos fedelére, hol nagy vedrekben és porcelán vázákban gyümölcsökkel terhelt narancsfák, igéző szépségű azaleák, rhododendronok és gerániumok mosolyganak szellős, könnyű sátorkárpitok közül, melyek a nap heve ellen védelmet és a szomszéd hegyek zöldbe takart fonadékai felé bűbájos kilátásokat ígérnek.

Itt van azon költői pont, mely a vén francia kertjének gazdagsága melletti prózaiságot elfeledteti, ha tudniillik szemeinket a lenge fellegek, a szilárd koronájú bükkerdők és a repkény s csalit közé már félig eltemetett lovagvár romjain pihentetjük; de gyarlóságaink közé tartozván a kíváncsiság is, alig hiszem, hogy élvezetünket szándékosan ne hagynók megzavartatni az idomtalan alakú faunok, a szemtelenül kacér nimfák és a felfútt szájú s meztelen najádoktól23, kiknek a házgazda által faragott szobrai a patak füzei mellett és egy kicsiny tó kövekből épített szigetén egész csoportozatokban ingerkednek velünk. Ha pedig e látványoknak átengedtük magunkat, akkor az árnyéktalan, tudákosan kicirkalmazott és majdnem kizáróan bokrokból s virágokból álló kertet minden részleteivel meg kell ösmernünk, hol a teljes jácintok és rózsák helyett gyógyfüvekre, a terebélyes dió- és almafák helyett bogyókat termő törpe növényekre fogunk találni.

A különc öreg még a konyhát is feláldozá rögzött szenvedélyének, s hogy néhány csepp nedvet facsarhasson patikája üvegecskéjébe, a nagyfejű káposzták, a domború hasú céklák, a gazdag indájú dinnyék és a széles tért foglalni szerető burgonyák alig képviseltetnek a szorgalommal művelt ágyasokon. Az igaz, hogy kárpótlásul itt-ott cserépfedőket látunk, melyeknek védelme alatt kényelmesen hízik a spárga, és a melegágy üvegén át, ha közelebb mennénk, hihetőleg néhány ananászt vennénk észre, de én, Cecilem, azt hiszem, miként az ünnepnapi eledelek, csak magokra nem alapítják meg a konyha hírét, s éppen nem vagyok meglepetve, hogy heringszáraz franciánknál, köztudomás szerint, soha még vendég ki nem fürkészhette, vajon a leves után hamar következik-e a sült, s az ételek ezüst tálakban vagy csak batizi24 úgynevezett porcelánban tálaltatnak-e fel?

A falunép a magas filegoria dacára is, melynek tarka függönyeit a csapszék ajtajából bámulni szokta, tántoríthatlanul erősíti, miként az “öregapó” a mesturamnál kevéssel lehet gazdagabb.

E gyanításra elég okai vannak, mert az “öregapónak” mezei gazdasága csurmolyát, konkolyt, ördögkenyeret és szépen pirosló mákvirágot minden gabonanemeknél bővebben terem. Továbbá az alig tipegő szakácsné páronkint vásárolja be a tojást, és a mészáros oly kevés húst ad reggelenkint neki át, hogy lehetetlen abból híg levesnél egyebet főzni.

Volt ugyan a faluban egy zsidó, ki midőn ecetes borát a kupaktanácsnak rovásra méregette, mosolygva említé, hogy franciánk oly fösvény, mint az egyiptomi hét szűk esztendő; azonban ezen rágalmazásért a kisbíró a kancsót, az öregbíró és esküdtek roppant megelégedésére, tüstént feje közé vágta, mi természetesen Icik uramat - vagy minek hívták? - egészen más hitre téríté, és azontúl a helység közvéleményét semmi makacs ellenzés nem merte tévútra vezetni.

“Öregapónk” tehát váltig szegény maradt, s a jobbágyok által, noha első szobáinak csinos bútorzata az utcáról szembetűnt, titkos harag és irigység nélkül bálványoztaték.

Ha szigorú és szívtelen emberről volt szó, a nép Jenő Eduárd grófra gondolt, ha pedig a pap kegyes földesurakról prédikált, kik alattvalóik sorsát nagy áldozatokkal mozdítják elő, bármily világosan célzott a 365 ablakú kastély tulajdonosára, a hívek nem akarták elérteni, s midőn a vénasszonyok érzékenyen kezdettek zokogni, annak volt jele, hogy a templomba gyülekezett tömeg megemlékezék a fényes dolmányú gróf helyett a szürke kabátú “öregapóra”.

E közrokonszenv apró tényeken nyugvék.

Franciánk tudniillik nyaka körül hideg vagy szeles időben egy vastag szőrkendőt göngyölítvén, a meleg napok alatt pedig szintén begombolt szürke kabátjában az ajtója előtti padon üldögélt, s nézegete órákon át az utcára, anélkül, hogy ha ott agyba-főbe vernék is egymást a részeg vagy dühös emberek, csak bár megmozdulna kényelmes helyéből.

Ő érzéketlennek látszott, mint a deszka, melyre ült, mint a kerek kőasztal, melyre nagy burnótszelencéjét különböző késekkel és egy zömök szekrénnyel rendre lerakta.

De ha valaki által felszólíttaték, segélyével és tanácsaival készen állott.

S nem is vala fogyatkozás a felszólítások tekintetében.

Mert mihelyt a szürke kabát mutatta magát, az utcán tüstént nagy sürgés támadt.

Egyik ökrét hozta, mely szarvát vagy körmét sérté fel, másik torokfájást kapott sertését húzogatá kötelen hozzá; a harmadik pókos vagy kehes lovával jelent meg; még többen panaszolták el velök jövő vagy ágyban sínlő gyermekeik és feleségök nyavalyáját, s ilyenkor a “vén apó”, ha lehetett, az eresz alatt vevé gyakorlatba orvosi tudományát; ha pedig a kérdés alatti tárgy otthon maradt, vagy óvatosabb eljárást igényelt, ekkor patikájával együtt a házhoz kísérteté magát, s oly buzgón, oly lelkiösmeretesen látta el betegeit, mintha dús ajándékot várna, pedig soha még köszönetet sem fogadott el, s ezen különc szokását úgy betanítá, hogy ki-ki óvakodott őt hálálkodásokkal ingerelni.

De nemcsak testi, hanem bizonyos mértékig lelki tanácsadója is volt az egész helységnek.

A házi perpatvart, a vásárok s csere alkalmával felmerülő panaszokat, s azon millió elégületlenséget, melyek a nép egyszerű viszonyaiból is proteuszi25 változatossággal tűnnek elé, többnyire mind az “öregapó” intézé.

Ő volt a vidék békebírája, kihez annál örömestebb folyamodott a nép, mert nem neheztelt, ha javaslatai szélnek eresztettek, s ha nézeteivel éppen az ellenkező tények követtetének el.

“Öregapónk” csak úgy szívelte azt, ki az ő intései szerint bölcsen rendezé dolgait, mint azt, ki saját szenvedélyeit és rossz meggyőződését követvén, makacssága által legkedvetlenebb bonyodalmakba sodortaték.

S éppen e hiúság nélküli modorából folyt, hogy a bizalom iránta mindig több tért nyert, s bár volt, ki nem szabta magát tanácsaihoz, de olyan egy sem, ki őszintén meg nem vallaná, miként csakugyan kár vala az “öregapó” szavait figyelemre nem venni.

Ilyen nagy tekintéllyel kellett tehát Jenő Eduárdnak a még rendezetlen maradt falu sorsa felett egyetérteni.

A gróf az első években remélte, hogy nagy áldozattal sikerülend a különc francia jószágát megvásárolni.

De e terve füstbe ment.

Később csalálmainak26 meghiúsulásához, úgy mint lehet, szokni kezdvén, már csak a tagosítás27, az arányosítás és a girbe-görbe utcáknak meg a varjúfészkekhez hasonló jobbágyházaknak reformja feküdt szívén.

Mértékletes kívánság az ő parancsoló s nemes céljainak létesítésében akadályokat nem tűrő jelleme szerint!

Azonban az első kísérlet is hajótörést szenved.

S most a gróf rábeszélő tehetségét összeszedvén, ismét a szürke kabátos úr utcapadján ül.

- Urambátyám - szól nyájasan -, már nemde átlátta, hogy kérésem saját érdekét mozdítja elő, mert 150 holdja a két fordulón 47 darab földből áll, és szaggatottsága miatt alig jövedelmez?

- Kaszálóimon - válaszolta a francia - sok kóró mellett valóságos selyemlágy széna is terem. Rétem pompás sarjút adna, ha a patak többnyire be nem iszapolná. Barázdáimon pedig a törpébb konkoly mellett igen méltóságosan emelkednek fel a gabonakalászok. Én meg szoktam minden gyarlóságot bocsátani, s így földeimre sem haragszom fukarságuk miatt.

A francia hosszú szippantást tett burnótszelencéjéből, s nyakát mélyebben vonva kabátgalléra alá, csendesen elhallgatott.

- Mégis, urambátyám, nem ártana ám a 150 jugerum28 helyett kétannyi a legtermékenyebb helyen és egy tagban.

- Gróf úr! A valódi nemes csak királytól fogad ajándékot, hogy azt nagyobbal viszonozza.

Jenő elpirult gyöngédtelenségéért.

- De legalább ön kétségbe nem hozza - mondá szünet után - a tagosítás hasznait, ha különben a nyert föld mennyisége és minősége a régihez egyenlő maradna is.

- Én szerelmes vagyok szalagföldeim figurájába, kanyarodásaiba, mákvirágaiba, palaköveibe, katangkóróiba; szerelmes egymástóli eszeveszett távolságaiba, s azon furcsa szeszélyébe, miszerint huszonöt évi gazdálkodásom alatt soha egygarasnyi jövedelemmel sem kínáltak meg.

A francia komoly arccal kezdé megint burnótját szívni.

- Úgy hiszem, megérdemlem - szólt a gróf neheztelve -, hogy enyelgések helyett öntől valóságos okokat halljak terveim ellen.

A szürke kaput tulajdonosa, szelencéjén billegetve ujjait, egész készséggel válaszola:

- Mondok tehát egy fontos okot.

- Kíváncsi vagyok reá.

- Én a majorságföldek harmincad részét bírom, azonban az erdélyi törvények szerint mégis jogom van akármennyi barmot tartani a közlegelőn és az ugarakon. Ezen előny a szabályozatlan földbéri viszonyok mellett szól.

- De urambátyámnak egy farknyi barmát sem láttam még.

- Igaz, mert mióta Bayard az öregség miatti gyengülésben kimúlt, nincs nyerges lovam, két svájci tehenemet pedig állandóan istállón tartom.

- Így tehát a legeltetési előnynek nem veszi hasznát.

- Fogom ezentúl, gróf úr! Egypár ezer sziléziai juhot, egypár száz szerviai sertést és ugyanannyi moldován tehenet szándékozom közelebbről ide telepíteni.

- De a faluban urambátyám financiai viszonyait nem festik igen ragyogóknak.

- Teljes igazok van, azonban most zömök tárcára spekulálok.

- Hogyan?

- Találtam föl oly cséplőgépet, mely minden amerikait legyőz, és asztalomon oly szélmalom rajza, mely mellett a hollandiak kudarcot vallanak. Ezekre pátenst29 nyerendek, s rögtön fogok egy egész állatvilágot hozni a közlegelő megemésztésére.

- Bevárom tehát, urambátyám, a pátenst és állatokat. Majd meglátjuk, mi sül ki a dologból.

A francia kedélyesen burnótozott, a gróf pedig szép angol lován szilajon vágtatott haza.

 

2.

Havak múltak, de az öregapó juhai, sertései s tehenei nem érkeztek meg. A cséplőgépre és szélmalomra nyert pátensről senki sem beszélt, s Jenő gróf e sikertelen kísérletekből támadt kecsegtető reményekkel jött ismét az utcapadhoz, hol a szürke kabátot és burnótszelencét a franciával együtt pontosan megtalálta.

- Éppen a közlegelőn valék, urambátyám, hogy sziléziai birkáit láthassam. Jól néznek ki, finom tömött gyapjok van, s egy körömhegynyi fekete vagy tarka folt sincs egyiken is. Csupa remekei a képzeletnek.

- A gróf úr tréfálni méltóztatik a szegény franciával az elmaradt pátens miatt, pedig mondhatom, hogy csupán irigyeim cselszövényeiért buktak meg gyönyörű gazdasági terveim.

- Szívemből sajnálom, azonban ily körülmények közt, remélem, nincs több kifogása a tagosítás ellen.

A francia megint kidugá szürke kabátjából vékony nyakát, s ujjait a szelencén billegetvén, vigyorgón szólott:

- Új plánumom van, gróf úr, a közlegelőre nézve.

- Ezer mennykőt! - dörgé Jenő bosszankodva.

- Éppen a mennykő vezetett titkomra - súgá ragyogó arccal kabátosunk.

- Lehetetlen.

- Valóban. Én tudniillik egy jégeső-hárítót találtam fel, mely védelmezendi a magvetők kalászait és a vincellér arany gerezdeit. Ezentúl nem lesz többé letiport mező, s a garabonciás diák legfölebb egy kevés felhőszakadással bosszanthatja a népet. Ily jótéteményért síromra fogják vésni: Itt nyugszik a második Franklin.30 De még azelőtt, pátensem következésében vagy tíz évig úgy legeltetem vásárlandó barmaimmal a közlegelőt, hogy a gróf úr simábbnak fogja találni, mint még ma megberetvált arcomat. He! He! He!

- De urambátyám, hátha dugába dől e terve is?

- Akkor a londoni tudósoknak felküldöm a kör négyszegítésérőli megoldásomat, s a jutalmul kitett ezer font sterlingből birkanyájat s tehéncsordát vásárlok.

- S ha a sterlingek nem érkeznének le?

- Azon igen örvendenék, mert ez esetben össze kellene szedni erélyemet, hogy minden részleteiben hibátlanul üssön ki léghajóm, melyet a viharban is oly könnyű leend kormányozni, hogy rajta három nap alatt biztosan érkezhetünk Párizsba.

- Urambátyám - mondá határozottan Jenő -, tréfák helyett egyenes és férfias feleletet várok egy kérdésemre. Megígéri-e?

- Miért ne? - válaszolt a vén francia, fejét kabátgallérjába fülig vonva be.

- Nyilatkozzék tehát tétovázás nélkül: szándéka-e elfogadni a tagosítást, ha elősorolt tervei mind füstbe mennének?

- Nem.

- Nem-e?

- Bizonyosan nem.

- S miért?

- Mert nem szeretem, ha a gazdagok kényelmeért a szegény saját boldogságára is reáerőltetik. Gróf úr, mi nem tudjuk eléggé becsülni a kellemes rendetlenséget, mely helységünkben divatozik, s nyugodt egyformaság közt enged élnünk.

- Ezen kupakbölcsesség dacára is, urambátyám, tagosítani fogunk - kiáltá Jenő gróf, midőn az öreg franciától elfordulván, a falu végén fekvő csűrének megtekintésére indult.

De az “öregapó” már orvosságait szedegette elő, s nem látszék hallani e fenyegetéseket.

A 365 ablakú kastély egy hangyabolynál mozgalmasabbá lőn Jenő gróf hazatértekor. A kocsisok lovakat fogtak be, hogy ügyvédek után nyargaljanak; a levéltárnok pedig nagy kulcsaival felnyitá a sötét boltokat, hol a családlevelek külön ládákban nehéz vaslakatok által őriztetének.

Minden előkészület gyorsan történt meg a makacs francia semmivé tételére, mert már a harmadik nap, mint jól szerelt álgyúk, rendbe állítva voltak az elsárgult okmányok, melyek az uradalom birtokviszonyaira vonatkozván, kitüntendők a jogcímet, mely által 150 hold majorságföld, tartozmányaival együtt, idegen kézre került.

Csak a prókátorok hiányzottak még, kik mint gyakorlott tüzérek az ostromlövéseket elkezdhessék.

Azonban ezek is nagy hajlongások közt végre az étterembe léptek, hol a haditanács volt tartandó.

- Uraim - szólt Jenő gróf -, önökkel tegnap megismertettem az általam rendezett hat falut. Találtak-e ott koldusra? Van-e egy nyomorék is, kinek nem lenne élete biztosítva? Minden ház egészséges, tiszta légű. A csűrök és aklok telvék. Alattvalóim erkölcse emelkedőben, vagy legalább a rossz szándékúaktól el van véve a mód és eszköz másoknak árthatni. S ha minden földesúr oly szigorúan töltené be hivatását, idővel Erdély egy virágoskerthez hasonlítana, s népe egész Európa legszorgalmasabb, rendtartóbb és engedelmesebb tömegévé válnék, mellyel mint jól fegyelmezett táborral, óriás diadalokat lehetne nyerni a nyomor, az elaljasodás és a henyeség ellen. S e győzedelmeknek nem volnának-e fényesebb eredményei a lipcsei és waterlooi világcsatákénál, melyekről egyébiránt nem akarom a babért letépni, mert hiszen ott is híven teljesítők kötelességeinket, rajtam és obsitos kápláromon kezdve, ki most istállóm felügyelője, egészen Blücherig31 és Wellingtonig?32

Az ügyvédek lelkesedéssel hallgatták és hagyák helyben a hét falu nemes indulatú despotájának nézeteit, s magok részéről mindent elkövetni ígértek a vén franciának, ki a leghasznosabb újítások ellensége volt, megsemmisítésére.

Napokat töltöttek tehát a régi okmányok olvasásával, de buzgóságukat kétséges remények kísérték.

Mert kitűnt ugyan, hogy a francia háztelke és 150 holdja eredetileg szinte a Jenő-család birtoka volt, azonban a záloglevelet örökös bevallás33 követte, minden törvényes formaságokkal, s így hosszas pör útján is alig lehetett a betolakodott idegen kifüstöléséről álmodozni, s annál kevésbé, mert egykori nője némi rokonságban volt a Jenőkkel, és még nagyanyja jegyruháját is igényelhette a grófi családtól.

E hír leverően hatott ezredesünkre, ki akarata előtt semmi korlátot nem tűrt.

Azonban midőn bosszankodása legmagosabb fokra hágna, egyik ügyvéd diadalmason cepelte az urodalom nagy összeírását többi társaihoz, s ezek ragyogó szemmel, örömtől kipirult arccal jelenték, hogy meglelték a módot, mely által a vén franciát a tagosításra erkölcsileg kényszeríteni lehet.

- Csak hamar elő e móddal! - kiáltá a gróf oly hévvel, mintha egy ellenséges sáncnak szuronnyali bevételére várna napiparancsot.

Az ügyvédek pedig az összeírásból megmutaták, miként a vén francia kertének a patakon túli része, hol a filegoria gyönyörű sátorfüggönyeivel és virágvázaival büszkélkedett, hajdan Jenő gróf egyik jobbágyának kaszálójához tartozott, s következőleg azt a földesúrnak, mert hír nélkül idegenítteték el, két garas letétele mellett joga van visszavenni.

Az igazságnak teszek eleget, szép Cecilem, midőn nem hallgatom el, hogy Jenő gróf lelkiösmerete felháborodott azon eszmére, miként ő két garassal fogja semmivé tenni egy munkás ember életének legszebb művét. - De hiszen erről nem lesz szó! - vigasztalá utóbb magát. “Urambátyám”, ha jól megijesztem, rááll a tagosításra, s ekkor békével birandja kertét, sőt virágházamból néhány szép növényt fogok számára küldeni.

Ily vidám kiáltással vágtatott a vén francia padjához, hol ez éppen egy idegen koldus fölsebzett kezét kötözgeté, s midőn orvosi hivatásának eleget tőn, kigombolá szürke kabátját, s hosszú ujjaival egy kétgarasost keresvén zsebéből ki: - Fogja kend, vegyen ezen kenyeret - mondá -, s ha tetszik, holnap is jöjjön orvosság és két garas után... S most mivel szolgálhatok a gróf úrnak? - kérdé a hálálkozó koldustól haragosan fordítván el fejét.

- A falurendezés ügyét eldönteni jöttem - szól a gróf némi zavarral.

- Sajnálom - válaszola udvariasan a francia -, hogy nekem kell elsőnek lenni, ki a gróf urat kedvenc eszméirőli lemondásra fogom szoktatni.

- Téved, urambátyám. Mert éppen megfordítva: nekem jutott szerepül önt makacs csökönösségéból kiverni.

- Alig hihetem.

S ezzel a francia nyugalmasan kezdé szipákolni burnótját.

- Urambátyám saját hasznára bele fog egyezni a tagosításba; különben...

- S különben mi történik?

- Csak az, hogy szigorúan ragaszkodni fogok jogaimhoz.

- Gróf úr, ez nem látszik rossz szándéknak.

- Nem ám! De legelső következménye lesz, hogy a patakon túl fekvő részét kertjének urambátyám két garasért fogja nekem átadni.

A francia nyakát kabátjába behúzva, gondolkodni látszék.

- Úgy hiszem - szólt egy perc múlva hideg közönnyel.

- S így a szép filegoria, minden becses mellékleteivel együtt semmivé lesz, mint mondám: két garasért.

- De az én hasznomra - válaszolta a francia.

- Alig képzelem.

- Pedig természetes. Mert madaraimat s majmaimat rendre kitömöm, hogy múzeumomban szépen felállíthassam. E foglalkozás közt időm gyorsan telik, s én az állattömés mesterségének megtanulásával gyarapítottam ismereteimet. Aztán fílegoriám anyagszereiből csibék, gyöngytyúkok s más baromfiak számára ketreceket készítek, s ezentúl kövér steier-kappanyt eszem sovány marhahús helyett, mi konyhámnak díszére s egészségem gyarapodására fog szolgálni. A két garast, egy értekezéssel az erdélyi jogok igazságossága felől, a francia tudós-társaságokhoz küldöm, s ez élénkséget ébreszt az irodalomban. A faluban pedig, hol hallani fogják történetemet, a nép ezentúl még nagyobb ragaszkodást mutand a gróf úrhoz. Mert lehet-e nemesebb és szívindítóbb látmány, mint azon achillesi bosszú, mellyel ön gyógyfüveimet széttapodtatni, s kő-szobraimat ledöntetni készül? Óh, bizonyára nem. S az én felebaráti szeretetemnek új táplálékot nyújtand e szép jelenet. És nincs-e egy vén embernek, ki tán sokszor csalódhatott, szüksége minél több hitet szerezni magának az emberek és az emberiség iránt?

Azalatt, hogy a francia nyájas szavakkal mulattatá vendégét, a padhoz legközelebb fekvő ablak függönye félig hátravonaték, s egy tündérszép kar, gyönyörű brüsszeli csipkével szegélyzett köntösujjal, nyúlt néhány virágcserép után, melyet tán öntözés végett az ablakpárkányról bevont.

Ezen intermezzo34 miatt Jenő gróf alig hallá a vén francia utolsó szavait, s csak annyit sejtett, hogy valami kellemetlent nyert válaszul, s hogy ha ő is hasonló modorban fog felelni, akkor a szép kar tulajdonosa nem a leglovagiasabb társalgásnak lesz tanúja.

- Urambátyám - szólt tehát magát mérsékelve -, én belátom, miként kétségtelen jogomnak gyakorlatából sok kára vagy bosszúsága következnék. Ejtsük ennélfogva el az egész kérdést. Azonban talán én is remélhetem, hogy ön oly középutat találand a kiegyenlítésre, mely gazdasági reformjaim végrehajtását könnyítendi.

A francia fölnyitá házi patikáját, s az üvegek közt keresgélvén: - Stefánia! - szólott az ablak felé fordulva. - Légy szíves Barbarának megmondani, hogy a kilencedik számú szobából a kerek márványasztalról hozza, ki az arnikás35 palackot. Az orvosság neve nagy betűkkel van az üvegre írva, és könnyen elolvashatja.

Jenő egy karcsú s igéző mozdulatú termetet látott a függönyök mellől távozni. Szemei figyelemmel kísérték a kecses alakot, kinek gazdag szőke fürteit csinos csipkefőkötője nem tudta egészen elrejteni.

A francia pedig nagy adag burnótot vevén ujjai közé, nyájasan mondá: - Tehát a gróf úr valami középutat akar egyenetlenségünk megszüntetésére? Hüm, hüm!

- Igen, ha urambátyámnak is tetszeni fogna.

- Hüm, hüm!

Míg a francia e fontolgató hümegés közt a burnótot orrába tömte, és a lehullott parányokat zsebkendőjével szürke kabátjáról leveregette, Barbara, a vén szakácsné, a palackkal megérkezett, s az ezermester kis üvegecskébe kezdé az arnikát csepegtetni.

És Jenő a cseppek számlálgatása mellett ezen szavakat hallá: - Tíz, tizenegy... vásárolj fiam, ma ebédre egy kövér libát... tizennyolc, tizenkilenc... mi a tagosítást illeti... húsz, huszonegy... Isten neki!... én... huszonöt, huszonhat... magam részéről nem ellenzem, de... huszonkilenc, harminc... csak oly feltétel alatt, hogy... harmincnégy, harmincöt... Barbara, a liba egy váltóforintnál drágább ne legyen.

Ekkor a francia a szükséges mennyiségű arnikát kitöltvén, kemikai festékkel a kis üveg dugójára egy jelt írt, s aztán orvosságát gondosan helyezteté kézi gyógyszertárába.

- S a feltétel? - sürgeté Jenő türelmetlenül.

- Aha, a feltétel - szóla az öreg úr szórakozottan... - a feltétel, melyhez beleegyezésemet kötöm, csak az: hogy mindenik úrbéres önként s a legkisebb erkölcsi erőtetés nélkül egyezzék meg a tagosítástól kezdve mindazon változásokban, melyeket a gróf úr létesíteni akar.

- De a nép nem érti saját érdekeit.

- Világosítsa fel ön rábeszélés által.

- Erre sok idő kell.

- Az erőszakra mindenesetre kevesebb.

Jenő határozott nyilatkozat nélkül távozék.

- Atyus - kérdé ekkor egy kedves szőke fő, az ablakba hajolva -, atyus, ki az a deli lovag, ki oly szép paripán vágtat az utcán végig?

- Egy nagy zsarnok, Stefániám, ki erőszakkal akarja a világot boldogítani.

- Nem látszik vad tekintetűnek.

- Bizonyosan nem... és arca nemes jellemének tükre.

- S hogy mondhatod őt így zsarnoknak?

- Mert a zsarnokok, szerencsétlenségünkre, többnyire nemes jelleműek.

Ezzel a francia elfordult leányától, minthogy védencei éppen egy sánta lovat hoztak hozzá, melyet a kovács a vasaláskor megnyilazott.

- Urambátyám - kiáltá haragosan a néhány nap múlva visszatért Jenő -, ön átkozott feltétele által engemet szándékosan akart alattvalóim előtt gyűlöltté tenni.

Még többet is mondott volna, de a függöny megmozdult, s úgy látszék, mintha kíváncsiságból egy kissé hátrább vonták volna.

Csak az a szép kéz és a karcsú termet ne lenne oly közel, majd megfizetnék a vén konkolyhintőnek, gondolá Jenő elhallgatva.

Az öregúr pedig vigyorgón szóla: - Képzeltem, hogy a nép nagy része visszautasítja az ön terveit. De vigasztalja magát példám által. Én még orvosságaimat sem tukmálom senkire, mindennek kevés tapasztalataimmal ingyen szolgálok, s a sínylők egészségének visszaszerzésével nincs önérdekem összekötve; azonban bár ezt ki-ki tudja, találkoznak olyak, kik inkább nyomorékok akarnak lenni, mintsem cseppeimet, kenőcseimet elfogadják. Ilyen, gróf úr, az előítélet. Sőt, többet mondok. Kertemben gyönyörű virágok termének, és egyik szobám falához támasztva csinos síremlékek állanak, melyeket magam faragtam. Akinek tetszik, vihet tőlem füzért meghalt kedvese számára, és még nem vala eset, hogy én síremlékeimet valakitől megtagadjam. Csak elvitetni kell; más áldozatba nem kerül. S mégis menjen ki ön a temetőbe, és látni fogja, hogy ott vannak jel nélküli hantok, s vannak keresztek, melyekre a háládatos kéz virágokat nem tűzött. Pedig ne higgye, miként a szent kötelességeket csak azok múlatták el, kik a jobb életre szenderültek iránt közöny- vagy gyűlölettel viseltettek.

Ismerek jámbor erkölcsű embereket, kik a síremlék után nem küldöttek, vagy ha emeltek is jelt, kedveseik hamvait időnként nem ajándékozzák füzérekkel meg. Ilyen, gróf úr, a világ!

- De urambátyám, egy kevés figyelemmel becsületesebb házi szokásokra lehetne a világot tanítani.

- Igen, csakhogy ekkor jó szokásait többnyire drágán vásárolná meg. Azonban hagyjuk e kérdést, s térjünk az ön dolgára.

Tehát ez a falu nem akar oly boldog lenni, minővé gróf úr a másik hatot tette?

- Úgy van. Makacssága hihetetlen.

- Pedig, igazán szólván, az ön reformjaiban használható is van.

- Nemde?

- Különösen a tagosítás, hosszabb megfontolás után, nekem sem tetszik rossznak.

- Ah, tehát megnyertem önt?

- Egy feltétel alatt - szólt a francia - minden befolyásomat felajánlom a tagosítás kedveltté tételére.

- Minő feltétel alatt?

- Hogy mondjon le ön többi terveiről.

- Már azt, urambátyám, nem fogom tenni.

- Úgy maradjunk közelebbi megállapodásunk mellett.

Jenő indulatosan akart válaszolni, de éppen ekkor az ablakon kihajlék Stefánia, s a grófot fejecskéjének egy könnyű mozdulatával idvezelvén, kedves zengetű hangon szóla: - Atyus, Barbara veled kívánna beszélni.

- Mindjárt, galambom! - válaszolá az öreg...

Jenő, míg hazalovagolt, a bécsi királygyűlésre s a nagy estélyekre gondolt, melyeken Európa szépségei közül a legragyogóbb példányok voltak jelen. - Vala-e e fényes hölgykoszorúkban szebb a vén francia leányánál? - kérdé gyakran magától. - Tán szebb lehetett - válaszolá képzelődésének a józan értelem. - De kellemesb aligha. - Ezt tevé szíve hozzá.

Otthon elővette képgyűjteményét, s hinni kezdé, hogy sem a francia, sem az angol acélmetszvények bájalakjai nem versenyezhetnek Stefániával.

 

3.

Nem szokásom hamar nevezni tündéreknek vagy éppen istennőknek a szép leányokat; de higgye el, kedves Cecilem, hogy most Pesten kevés kisasszony van, ki Stefániát szépségben felülmúlja; s ugyanezen véleményemet bizton alkalmazhatnám Bécsre is.

Legalább arcképe, melyet sokszor volt módom bámulni, elragadtatásig bájos és leigéző.

Érette, mint Io36 kedveért, aranyesővé változhatott volna a régi világ istene, s a mostani szentimentális halandók szintannyi szerelmi könnyekben olvadhatnának fel.

Igen sajnálom tehát a gyönyörű Stefániát, hogy hetekig hasztalanul ült az ablakfüggönyök mellett, és galambtekintetét eredmény nélkül röpkedteté az utca szegletétől a ház előtti padig mindenfelé.

A deli ezredes nem jött többé a vén atyushoz veszekedni, bár ez is annyira belerögzött a vitatkozásba, miként majdnem unni kezdé magát Jenő gróf kimaradásáért; ámbár, mint tudjuk, igen veszélyes elvű egyéniségnek tartotta őt. De nem nála fordul legelsőbb elő az életben, hogy akinek nézeteit hibáztatjuk, társalgását szeretjük.

Stefánia most hosszabbaknak hitte az órákat, pedig azok továbbra is hűk maradtak hatvan perceikhez, s nem toldották meg magukat, mint a szökő esztendőknek szokása, és így hibáikon kívül veszíték a szép leány kegyét el.

A zongora szintén rosszabbul volt fölhangolva, s bár húrjait az atyus a kulcsokkal szorgalmatosan igazítá, mégis sem Haydn37, sem a vén Csermák38 szelleme nem társalgott többé a zene által oly meghatón, oly elragadóan a lány szívecskéjével.

Scott Walternek Menyasszony-a és Régiségbúvár-ja39 pedig, noha igen érdekesen kezdődött, egyszerre unalmassá vált, s legfelebb azzal mentheté magát, hogy Chateaubriand Vértanúi40 és Hoffmann tündérmeséi41 is hasonló gyöngédtelenséget követtek el a kedves Stefánia iránt.

De, hogy a hímzőfonal néha elszakadni mert a kisasszony harmat-ujjai közt, hogy a dessinen42 a színezés néha hibásan merült fel, hogy Barbara csevegése rögtön kiállhatlanná lőn, hogy az ablak mellé helyezett papagáj ügyetlenül kezdé utánozni a lódobogást, s hogy az utcaablakok is többé virágcserepeik és félig leeresztett függönyeik felé már nem csalogattak két gyönyörű emlényszemet: szóval mind ezen titkos összeesküvést Stefánia jókedve ellen én bizony megmagyarázni nem tudom, s csak mint csodálatra méltó tényeket említem; mert egyedül a bölcs Isten döntheti el, hogy mily egybefüggésben vannak a külvilág benyomásai szeszélyes leányaink kedélyével.

Azonban egy hónapi unatkozás után ismét az ablak mellett foglalt helyet a szép Stefánia, s történetesen a papagáj is oly kellemesen kezdé a lódobogást majmolni, mintha egészen kicserélték volna. Rekedt hangjában volt valami vonzó és szeretetre méltó kiejtés. Fejét előretolt bóbitájával akkora elégültséggel forgatá jobbra meg balra, s komoly, kerek szemeiből annyi önérzet sugárzott, hogy lehetetlen vala Stefániának, miután kezecskéjével eleget simogatá, még ráadásul egy darab cukorral meg nem kínálni.

Míg benn ezen érdekes jelenet folyt, künn a szürke kabát tulajdonosa mosolygva kérdé: - Minő új tervek hozták megint a gróf urat szerény házereszem alá?

- Olyak, urambátyám, melyeket csak a házereszen belől lehet elintézni. Ha tehát terhére nem volnék, szívesen kérném az utcaajtó felnyitására, hogy mint rendes vendége tehessek látogatást.

- Nagy megtiszteltetés - válaszolt a francia, savanyú arccal, azonban mégis a kulcs után nyúlva.

A folyosóba értek, s a háziúr hivén, hogy Jenő gróf a ritkasági gyűjteményt vágyik látni, hosszasan kezdé a csigák, kígyók, teknősbékák, rovarok és pillangók különböző példányait magyarázni.

Jenő türelme nagy próbára volt téve, azonban vitézül megállott posztján, mintha az arcolei hidat kellett volna a franciák ellen védelmezni.

Végre a folyosóból egy szobába lépnek, melyet csinos szőnyegfal választott el.

- Itt vannak, gróf úr, összeállítva a nemes szívű zsarnokok; a szomszéd-kabinet pedig Neróknak és Caracalláknak tanyája.

A francia ezen figyelmeztetés után szippantani kezdett. Jenő, bár egészen más eszmékkel foglalkozék, nem állhatá, hogy mosolygva ne kérdje: - Ugyan minő elv szerint esett egymás mellé ama három úr?

- Melyik?

- A velünk szemben levő páncélos katona, kinek jobb oldalánál egy kaputos43 és beretvált arcú prókátort látok, bal keze felől pedig egy félig meztelen vadembert.

- A páncélos, gróf úr, Pizarro44, ki megsütteté a peruiakat, ha nem akartak úgy idvezülni, mint ő; a kabátos Robespierre45, ki nyaktilóval szelte le polgártársainak fejét, ha nem oly véleményben voltak, mint ő; a félmeztelen pedig Triptolemus46, ki levagdalta azokat, kik nem kívántak kenyeret enni, melyet ő rendkívül szeretett. Mind a három úr különben jóindulatú egyén volt, csakhogy az emberiséget erőszakkal akarta boldogítani.

- Azonban - közbeszólott Jenő - kétségtelen, hogy legalább a kenyeret divatba hozni okos gondolat vala, ha szintén a nyers hús pártolói egy keveset szenvedtek is az új indítvány buzgó terjesztése miatt.

- De gróf úr, a kenyérevés előbb-utóbb lábrakapott volna, ha Triptolemus47 meg sem öli Lykurgos királyt, ki a nyers hús ügyét védelmezte.

- Azonban mennyi idő alatt?

- Valamivel tán később; de legalább vérontás és jogtapodás nélkül.

- Nem kívánok most urambátyámmal e kényes kérdés fölött harcolni, mert éppen különös kegyének, melytől boldogságom függ, kieszközlésért jöttem... Én Stefánia kisasszony kezét akarom az ön megegyezésével bírni.

- Mit mondott, gróf úr? Kérem, ismételje még egyszer. Miről beszélt ön?

- Stefánia kisasszony kezéért esdekeltem - mondá Jenő nyugodt hangon.

- S Stefánia kisasszonyon az én leányomat érti? - szólt a vén francia leírhatlan csodálkozással.

- De kit érthetnék mást?

- Sacre dieu!48 Ez különös ötlet.

- Hogyan, urambátyám? - tudakolá Jenő nyájasan. - Én úgynevezett szép férfi nem vagyok ugyan, de a nők véleménye szerint külsőm is bír némi érdekkel, minek jeléül vehetem eddigi viszonyaimat, mikkel, egyébiránt, mint kötelességem volt, szakítottam, s most senkihez sincs sorsom lekötve. Jövedelmem negyvenezer pengő, s a világ sem fösvénynek, sem vesztegetőnek nem tarthat. Jellememben vannak árny- és fényoldalak. Hibám a szigor és túlságos rendszeretet, de amelyet lovagias gondolkozásom s a nők iránti hódolatom mérsékel. Kedélyem érzékeny és így a haragra hajló vagyok, azonban a becsületemen ejtett csorbán kívül a többit könnyen tudom feledni. Becsszomjam makaccsá teszen terveim keresztülvitelében, de szándékaimat érett megfontolás tűzi ki. Testi ügyességem nem mindennapi, bár, fájdalom, szellemi tulajdonaim nincsenek azzal egyaránt fejlesztve. Azonban noha rendszeresen nem tanultam, több irányban vannak ismereteim, eszméim és tapasztalásaim. Képzelődésem fogékony s egy kevés romantikus irány mellett is nem álmodozó. Értelmem ép, noha nincsen még egészen fegyelmezve. Aztán, ámbár uralkodni szeretek, bizonyos mértékig házamban a papucskormány sem lehetetlen, de önként értetik, hogy csak a maga helyén. Mi pedig koromat illeti, én ma töltöm be a harminchatodik évet, mit eléggé sajnálok, de Stefánia kisasszony is hét nap múlva huszonegy éves leend. S így mindent összefoglalva, nem látom át, miért volna különös ötlet az, melyet most vala szerencsém urambátyám elé terjeszteni?

- De a gróf úr Stefániát nem is ismeri, bár nagy bámulásomra éveinek pontosan utánajárt.

- Ah, kérem, én Stefánia kisasszonyt az imint kedves papagája mellett láttam, s még ezen kívül négyszer csodálám az ablakon át karcsú termetét, gömbölyű karjait, szellemdús arcát, művészileg szép mozdulatait és gyönyörű haját.

- S ezt nevezi ön ismeretnek?

- Húszesztendős koromban csak azt neveztem volna, de most komollyá vált jellemem többet igényelt.

- S igényeit hogyan elégíté ki?

- A legtökéletesebben, urambátyám! - szólott mosolygva Jenő.

- Szeretném hallani.

- Örömmel szolgálok. Stefánia kisasszony kilencéves korában ment nevelőbe Grill asszonyhoz Pestre, kinek aránylag elég jó intézete volt. A kisleány akaratos és figyelmetlen lévén, eleinte társai közt legtöbb büntetést kapott. Kivált a gyümölcsöt mindig az érdemesebbek ették meg, s a sétálásból is többnyire elmaradt, miért rendkívül búsult, mert már akkor szeretett szabadban lenni és csinosan öltözködni. Az elegancia s választékos ízlés később mindinkább uralkodó tulajdonná nőtte magát nála ki, és alig kezdett gyermekbálakba járni, s máris társai közt királynőnek tekinteték, egy felsőbb, egy tökéletesebb, egy parancsolóbb lénynek, kitől függni nem szégyen, s kinek tanácsot adni önhittség. Mivel vívta ki ezt az előnyt? Azt a jámbor Grill asszony nem tudta érteni. Mert intézetében voltak leányok, kik a földírást, a szent történeteket, a nyelveket, a görög hitregéket és a többi leckéket jobban mondották el. Voltak, kik úgy zongoráztak, mint ő. Voltak, kik versenyezhettek vele még a női munkák- és táncban is. A különbség csak az vala, hogy Stefánia kisasszony kevesebb ismeretekből több eszmét tudott leszőni, mint mások, kevesebb toalettből szebben öltözködék, kevesebb alap mellett bájlóbb dallamot csalt a zongora húrjairól, és mozdulatai, magatartása, ízlése, szeszélyei s ártatlan tetszelgési vágyai sokkal csábítóbb kellemmel bírtak, hogysem irigyeit el ne némítsák és barátnéit le ne igézzék. Azonban alig tölté be tizenhatodik évét, s már urambátyámnak egy különös ötlete, melyért méltán pirulhat, majdnem szerencsétlenségbe taszítá.

- Ah, ennek is utánajárt a gróf úr?

- Természetesen... Urambátyám fiát, ki az osztrák armádiában hadnagy volt, a restauráció után Franciaországba küldé, hogy ott rangját és helyzetét visszafoglalhassa. E gondolat kalandori vala a negyvenezer frank érték mellett, melyet számára kiszakíthatott, s az ifjú lovag csakhamar adósságokba merült, és urambátyám, hogy családa becsületét megmenthesse, zsugorgatott pénzének többi részét is Párizsba küldé. Nem mondok-e igazat?

- Csodálkozom a gróf úr kémjeinek ügyességén.

- Ki kell e részben ragadnom csalálmaiból. Mert miután ügyvédeim urambátyám valóságos nevét a régi okiratokból fölfedezték, nem vala nagy fáradság kedves fiának, ki ezredemben szolgált, élettörténetét megtudnom... Stefánia kisasszony bátyja által vagyontalanná lévén, ön apácafátyolt szánt neki, mi a szenvedélyes szívű leányok hite szerint nem tartozik a kellemes ruhadarabok közé.

- S a gróf úr azt gondolja, hogy én a kolostort leányomra erőszakoltam?

- Világért sem. Stefánia kisasszony már többször táncolt volt egy csinos úrfival, s midőn hallá ennek mátkaságát, a regények szerint, melyeket titkon olvasott, egyebet nem vélt magára nézve óhajtandónak, mint a magányt, a böjtöt, az imádkozást, s mindazon apró bohóságokat, melyeket a tizenhat éves leányok oly könnyen fogadnak el, s oly nehezen teljesítenek, kivált ha egy kissé meg is szokták a tetszelgést.

- S a gróf úr Stefániát kokettnek képzeli?

- A legkedvesebb és legártatlanabb formákban... De engedjen urambátyám tovább beszélni. A kolostor fél év alatt tündérszép leányát halványabbá, merengőbbé, gondolkodóbbá tette, s lehet, hogy a szent orgona helyett inkább akarta volna már a világi zenét hallani, és dobogó szívecskéjét mégsem hitte oly haldoklónak, mint képzelé, szóval nem tudom, miért, de az bizonyos, hogy Stefánia kisasszony nem a fájdalom könnyét hullatá, midőn urambátyám véletlenül megérkezvén magához vette, s még aznap Bécsbe indítá, hol egy idősecske, de annál fiatalabb öltözékű asszonyság várt reá, kivel a kisasszony Párizsba ment. Ezen úrhölgy az én volt hadnagyomnak nője vala, s hatszázezer frank értékkel takargatá negyven évét, a festéken kívül, melyet egy kevéssé fonnyadt arcán némelyek látni véltek.

- Ezer ördög! Hisz a gróf úr nálamnál is többet tud családügyeinkből.

- Fájdalom, nem! Mert még csak annyiról van szerencsém értesülve lenni, hogy urambátyám fiának életpárja a múlt télen férje karjaiból az öröklét keblébe repülvén, a megkeseredett háziúr számára vigasztalásul csupán frankjait hagyta hátra, mi körülmények szerint, elég vagy kevés kárpótlás. Így történt, hogy Stefániát urambátyám magához vevé, hogy, mint remélem, megint más felügyelet alá bízza. Ezekből tehát láthatja ön, hogy én a kisasszonyt annyira ismerem, mennyire rendszerint kedveseiket szokták a leánykérők, kiknek úgysem hasznos a múltból és jelenből mindent részletesen tudni, kivált, ha már harminchat évesek, mert ekkor különben is némi hajlam fejlik bennök az eszményítés helyett a bírálgatásra, mi a nőtlen férfiak hipochondriájához tartozik, és sokat töröl az élet költészetéből le... De ideje már urambátyám megegyezését bírnom, hogy a kisasszonyhoz indulhassak.

- S honnan képzeli a gróf úr, hogy leányom, kivel sohasem beszélt, fülig szerelmes önbe?

- Ennyit nem is merek állítani, azonban...

- Azonban?

- Aligha nincs Stefánia kisasszony némi érdekkel irántam.

- Lehetetlen. És miért hiszi?

- Mert - mondá Jenő mosolyogva - közelebbről, mint hallám, ritkán volt az ablak mellett.

- S aztán?

- Ellenben régebben szintúgy ott láttam, mint most egy óranegyeddel előbb.

- S ez elég jel önnek?

- Miért ne volna?

- De tudja-e, hogy én nem egyezem házasságukba?

- Ön előtt tehát csak az atyai zsarnokság kellemes?

A vén francia némi zavarral mondá: - Mindenesetre sietek leányom véleményét előbb meghallgatni. Ez, remélem, feleslegessé teendi a zsarnokság körüli vitát.

- Alig hiszem.

- Meglátjuk.

- Azonban én távozás helyett, ha nincs ellenére, urambátyám értekezletének végét itt várom be.

- Nem bánom.

Az apa leányához sietett, Jenő pedig egy karszékbe veté magát, s dobogó szívvel várta katonás föllépésének eredményét.

 

4.

Említettem volt önnek, Cecilem, hogy csak szövetfal választá el a termet, hol az öreg francia Jenő gróffal Stefánia sorsa fölött vitázott, a szomszéd szobától, mely a Vitelliusok49 és Nerók arcképeivel vala díszítve. Ezen építészeti sajátság a női kíváncsiságot minden nagy alkalmakkor próbára tette, s kivált Barbara, bár a hallgatagabb vénasszonyok közé tartozott, a szövetfalak kedvezése által nem egy családtitok birtokába juthata. Azonban igazságtalanság lenne most a vén szakácsnét vádolnunk, mert ő éppen bevásárlásokért van a faluban. Helyette a szép Stefániát gyötré az újságvágy. Mi dolga lehet atyussal? - kérdezgeté magától, midőn Jenő a csarnokba vezetteték. A gróf nem gyönyörködhetik azokban a csúf kígyóbőrökben és nagy ollójú rákokban, melyek miatt esetenkint félek a szobákból kilépni. Neki bizonyosan egyéb oka van, mint e ferde ritkaságok iránti részvét. Óh, kétségkívül egyéb! S vajon mi?

Stefánia hasztalan törte fejecskéjét.

De ekkor eszébe jutott, hogy oly unalmas regényhez kezdett, mely semmi élvezetet nem ígér.

Más könyvet keresek, gondolá tehát magában, s az ablakot odahagyta.

S mit tehetett ő arról, hogy az atyus könyvtára éppen a Nerók szobájába volt felállítva?

Igaz, miként lehetséges vala keresgélés közt a ház vendége által meglepetni, vagy ha atyus a középteremben fogadná el az ezredest, akkor szintén lehetséges volna a titkos társalgásból néhány szót még meg is hallani: de ki felelős ily véletlenségekről?

Stefánia legkevésbé.

Hiszen az atyus mondá, hogy a leánynak nem jó foglalkozás nélkül élni, s az olvasás legjobb óvszer az unalom ellen. Ő pedig csak foglalkozni akart, midőn a papírhártyára írt legendáktól kezdve a csinos kötésű Ezeregyéj-ig50 minden nyomtatott könyv sarkát megnézegette, hogy majd aztán a legcélszerűbbet kiválaszthassa.

Míg Stefánia az őszinte gondoknak szentelé pillanatait, a szomszéd teremben elkezdődék az általunk már ismert beszélgetés.

- Ah, ők a képekről értekeznek. Valódi unalmas tárgy!

Stefánia ajakaira tette kezét, mintha ásítani akarna, s utóbb, hogy megbüntesse érdektelen társalgásáért az ezredest, ki ha ezt sejtené, bizonyosan szerencsétlenné lenne, a polcról egy könyvet ragad ki, s olvasni kezd.

Később úgy rémlék Stefániának, hogy a nyitott könyvben leánykérésről van szó... vagy tán nem is ott, hanem a szomszéd szobában. Ugyanekkor, kétségkívül történetesen, oly szorongás fogta el szívét, hogy az atyus gyógycseppjeire szüksége lett volna, de fájdalom, körüle nem vala még csak egy illatszeszes üvegecske is.

Alig csillapult a bájos tündér szívdobogása, midőn a szövetfalon át a negyvenezer pengő évi jövedelem hangzék, és Stefánia a még mindig nyitva tartott könyv lapján a betűk megett könnyű kocsit látott elrobogni, a bakban bérruhás legénnyel, a hátulsó ülésen pedig legújabb divat szerint öltözött úrhölggyel. Aztán a fehér papíron gazdagon világított báltermek emelkedtek, a fekete betűk pedig régi soraikból kiszöktek, s gálánt úrfiakká és mosolygó arcú nőkké változván, oly kellemesen táncolták a keringőt, polkát és quadrillet, hogy Stefániának szemei káprázni kezdettek a lejtő, lengő és összefonódó alakok miatt.

Nyugtalanul tette le tehát a könyvet, melyet valamely ravasz bűvész megvarázsolt, s mivel lábai is egy kevéssé ingottak, mintha táncra akarnának indulni, mi a falakról letekintő komor császárok előtt legalábbis illetlen lett volna, ennélfogva Stefánia a dívánra ült, mely történetesen éppen a szövetfal mellé volt állítva, s így akaratja ellen is a szomszéd teremből minden szó egészen füléig hatott.

A díván ezen helyzetének következő monológot köszönhetünk.

- Ah, a gróf úr gyermekkoromról beszél, s úgy látszik, Grill asszony fülbesúgásai szerint. A kép, melyet rajzol, meg kell vallani, igen hű arra, hogy hiúságomnak hízeleghessen, s kedvem volna díjul egy kosaracskát fonni. Miért mentem a kolostorba? Óh, ezt már a gróf úr hiányosan adja elé. Mert én nemcsak táncoltam Adolffal. Éppen nem. Ő egy tucat szerelmes levelet is írt nekem, teli ortográfiai51 hibákkal és a legújabb regényekből kölcsönzött érzékeny gondolatokkal, melyeket akkor nemcsak eredetieknek, de rendkívül meghatóknak is találtam. Grill asszony ezt bizonyosan azért hallgatta el, mert leánya, Teréz volt postánk... Miként töltöttem Párizsban három évet? Igen mulatságosan, kivévén, hogy sógorasszonyom kedvetlen volt, ha szebben öltöztem, mint ő, és görcsöket kapott, ha az operapáholyokban nagy rekkenőség vala, mi más szókkal annyit tett, hogy a lorgnettek52 és látcsők mind felém fordultak. Azonban a megholtakról tulajdonképp nem kellene rosszat mondanunk. Szegény sógorasszonyom! Szentül hitte, hogy mihelyt mellette nem lennék, őt hódító szépségnek tartanák. De kiben nincs gyöngeség?

Stefánia azon helyes megjegyzést, miként senki sincs gyengeség nélkül, aligha szigorú értelemben vette; mert ajkát durcásan piggyeszté le, midőn Jenő a legudvariasabb kifejezéssel mondá az atyusnak, hogy a “szép kisasszonyban csakugyan lát egy kevés ártatlan kokettériát”. Ily kíméletlen észrevételt, Adolftól kezdve a párizsi úrfiakig, róla még háta megett sem mondott senki. Ezt Stefánia állhatatosan hitte; ámbár most volt először oly helyzetben, hogy a háta megett ejtett észrevételeket hallhassa. S mennyire meglepeték, midőn később Jenő hideg nyugalommal kezdé számlálni a jeleket, melyekből következteté, hogy a kisasszony által, noha együtt még egy szót sem beszéltek, kétségkívül hőn szerettetik! Ekkora merészség példátlan volt a férfiúi önhittségek krónikájában, s csakugyan megérdemlé a legkomolyabb neheztelést is. Stefánia tehát dacosan toppantott kis lábával és arcán azon szilaj kifejezés ült, mely, ha valami tündérkéz a szövetfalat, mint egy színpadi függönyt, hirtelen felvonta volna, bizonyosan kétségbeejtené a vitéz ezredest.

De a junói attitűdnek, melyben a művészi kellem a női negéd élénk jellegét mérséklé, soká tartani nem lehetett; mert a szomszéd teremben a vitatkozás megszakadt, mégpedig az atyusnak oly nyilatkozata mellett, mely sokkal zsarnokiabbnak látszék, hogysem Stefánia kedélyét új nyugtalanságok közé ne sodorná... ha erre most elég idő lenne.

Azonban az atyus már az ajtó felé közelgett, s Stefánia, mint megrezzent madárka, repült a könyvek és leshelye megöl az utcaablakhoz, hol egy szép szegfűnek, mely viráglevelei gazdagsága miatt kihasadt, kelyhét oly gondoson köté össze, hogy észre sem vette atyus beléptét, s csak akkor fordítá fejét ijedten hátra, midőn ez kezét vállára tevén, megszólítá.

- Ah, atyus, én veled többé nem is fogok beszélni.

- Miért, kis galambom? - kérdé az öreg francia, leányának előpiggyesztett ajkára és haragos tekintetére vetvén szemeit.

- Te engemet nem védelmeztél, te tűrted, hogy tetszelgőnek nevezzenek.

- Ah, kedvesem, tehát spionkodtunk?

- Csak egy könyvért valék benn; de ti oly tüzesen szavaltatok, mintha színpadon lettetek volna.

- Így hát tudod az okot, mely most hozzád hozott?

- Igen, s a gróf úr önhittségeért megérdemlené...

- Hogy kosarat kapjon - közbevágott atyus.

- Ha nem is, de legalább, hogy félévig remény nélkül epedjen lábaim előtt - jegyzé meg Stefánia mosolygva.

Vén franciánk megborzadván azon gondolattól, hogy csendes magánya oly hosszas ideig háboríttassék, maga sürgetett határozott választ, bármiként üssön ki az. Azonban Stefánia csak nagy fáradsággal vétetett a legkisebb engedélyre is, s nem kétlem, hogy Jenő grófnak elég módja volt a terem minden zsarnokának élettörténetére visszaemlékezni, mielőtt Stefánia szándéka felől értesülhete.

De a válasz egészben mégsem lehetett leverő, mert néhány nappal utóbb már a falu népe komolyan kezdé fejét csóválni, s az “öregapó” iránt új meg új kételyei támadtak, melyek kérdés alá sem vonható tényeken nyugvának.

Sokan látták tudniillik, hogy míg ez a szokott időben szürke kabátjával és gyógyszeres üvegeivel az utcapadon várja rendes vendégeit, kik segédére vagy tanácsadásaira szorultak, addig az ablak függönyei és virágcserepei mellől nevető arccal tekintget ki a papagájon és Stefánia kisasszonyon kívül már még maga a gróf is, kinek nevét mindenki csak félelemmel tudta említeni. Mások viszont hitelesen hallották, miként a közelebbi vasárnap azért nem vala az öregapó sem a kapu előtt, sem a templomban, mert a grófot látogatta meg, s ebéden is nála maradt. Ily tények után természetes volt, hogy többen meggyőződtek, miként közös pártfogójuk ezentúl nem viseltethetik oly szívességgel irántok, mint régen, midőn még a jobbágyait üldöző földesúrral barátságos összeköttetésben nem állott.

Idegenkedésük naponkint érezhetőbbé lőn, s bár nem szűntek meg köz- és magános bajaikban az utcapad körül seregleni, s bár a vén francia most is orákulumok53 vala, de azon bizodalmas nyíltságot, mely eddigi maguktartását jellemzé, feszesebb és óvatosabb hangulat váltá fel. Minthogy pedig a népszerűség többnyire lassan gyűl, és hamar szokott fogyni, nem csoda, ha a falu már akármit könnyen föltett arról, kit pár héttel előbb megszólani vagy hibáztatni tanácsos sem volt.

Midőn tehát híre terjedt, hogy Stefánia kisasszonyt a gróf nőül veszi, a vén francia az egész délelőttet az utcapadon tölté minden vendég, minden látogató nélkül.

Úgy látszott: a faluban nincs többé beteg, nincs panaszló, nincs elégületlen és ki-ki rögtön oly éles eszűvé vált, hogy saját ügyeit idegen befolyás nélkül is a legszebben tudja intézni.

Szóval, édes Cecilem, Jenő gróf, bár a népet vagyonossá, józan életűvé és rendtartóvá tette, annyira gyűlölteték éppen azok által kiket a nyomor karjai közöl kiragadott, hogy ipjának eddigi érdemei is, az új viszony miatt, többé elösmertetést vagy hálát alig vívhattak ki.

A nép nehány nap alatt ismét kezdett ugyan, ha nagyobb szerencsétlenség érte, a vén franciához visszaszállongani, de már inkább csak sebeit tárta föl neki s nem szívét, és inkább orvost, mint barátot keresett nála.

 

5.

A szép Stefánia alig hagyta oda a tág ereszű épület utcaszobájának félig levont függönyeit, mosolygó virágait és csevegő papagáját, hogy a grófi kastély fényesen bútorzott termeinek, óriás kiterjedésű parkjának, egy egész nagy falu határával vetekvő vadaskertének, jól rendezett váltógazdaságának és óbor s kövér marhapecsenye mellett sopánkodó jobbágyainak ünnepelt úrasszonya legyen; alig tölt el nehány boldog hét a fejedelmi pompával ült lakadalom után; alig vette otthon Barbara megint át föltétlenül és teljhatalommal a kamarakulcsokat, s alig kezdett Jenő gróf a kéj mámorából néha ismét visszagondolni kedvenc terveire, midőn öreg franciánk egy csinosan fogalmazott levél által értesíté vejét, hogy oly betegségbe esett, melyből - ha tudománya nem csalja - kigyógyulni semmi esetre nem fog.

Jenő hitelt nem akart adni e különc állításnak, kivált miután ipját meglátogatván, azt, bár fekve, de vidám hangulatban találta. Később az öregúr, mert - mint mondá - minden formásságnak barátja, a vidék orvosait tanácskozásra magához gyűjteté, és ezeknek összhangzó közremunkálásával szenderült a jobblétre.

Ah, Cecilem, mily embergyűlölővé változnék a világ, ha Momusnak54 - ki a régi kor legkiábrándultabb tündére, szatírja55 vagy félistene volt - kívánsága szerint minden halandónak mellén egy kis üvegablak lenne, melyen át szívének redői közé lehetne tekinteni! Így - hogy mást ne említsek - Jenő gróf nemes indulatú s mély érzésű volt. Ő senki vagyonára nem vágyék, s ha Stefániának atyja után millió tallért örökölne is, készpénzben vagy teljes biztosítékú kötelezvényekben, e szerencse őt a temetési szertartások szomorú ünnepélyessége közt nem csábítaná a bánattól egyetlen önző gondolat felé.

Azonban mire a kincsvágy rábeszélni nem tudná, azt kieszközlé a rögeszmék melletti makacsság.

Jenő néha már könnyűvé vált szabályozásokra gondolt akkor is, midőn zokogó nőjét a hűlt tetemről majdnem erőszakkal kellett elvonni; midőn a koporsó leszegezteték, és a nagy viaszgyertyák meggyújtatának, midőn az ünnepi menet a sírveremnél megálla, s a rögek alázuhogtak; midőn a nép rég eltávozék, és a néhainak saját kezével faragott vörös márványszobra a hantok fölébe emelteték.

Eleget akarta elűzni bősz gondolatait, de azok érzékeny keble dacára is visszatértek, s úgy körülfogták másképp jó szívét, mint a tüskék az articsóka gyümölcsét, melyet emiatt élvezni is nagy fáradságba kerül.

Jenő a temetési szertartás után, a plébános s egy megyei tisztviselő kíséretében, a vén franciának pusztán maradt házához ment a lepecsételt szekrénynek megnyitása és a véghagyomány felolvasása végett.

S midőn a zár, mely a levélnyalábokat őrzé, kitárult, grófunk alig titkolható izgatottságban volt, mintha éppen Dárius kincsének56 fölosztása lenne kérdés alatt. Szemei előtt lebegtek a zsinórra vont utcák és azon csinos téglaházak, melyeket a vályogkunyhók helyébe fog építtetni. Mindenki telkén vasazott új szekér mellett négy izmos fehér ökör hevert. A pitvarból tiszta ingű és csinos tarka kötényű leányka lépett ki, hogy a vastag tőggyel hazatért tehenet megfejje. A konyhán pedig az anyók kövér bográcshúst főzött a munkától fáradt gazda és cselédek számára. Szóval Jenő már a hetedik falut is képzelmében úgy boldogítá, mint a többieket, mert nem kétkedék, hogy ipja hátrahagyott birtokának felét, mely a rendes örökösödési szabályok szerint Stefániának Párizsban lakó testvérét illette, ettől majd könnyen megvásárolhatja.

Hiú remény!

A véghagyomány a különc agyú öreg szeszélyeihez méltó hangon volt szerkesztve, s pontonként sajátságosabb tartalmúvá vált.

A falu minden lakói, jegyzőjöktől kezdve a templom szegényeiig, oly ajándékot kaptak, mely előttök szükségeikhez képest a legkellemesebb lehetett. Bámító volt a tapintat és körülményismeret ezen magukban csekély becsű, de jól választott emlékek kiosztásában. Úgy látszik: a boldogult minden egyes háznak, sőt minden egyénnek vágyait s nélkülezéseit teljesen fölfogta. Továbbá a készpénz, bár nem megvetendő öszletre rúgott, Barbarának birtokába esék. Ami pedig az olajfesvényeken kívül akár tudomány, akár művészet tekintetében kiválóbb érdekű volt - s így az öreg múzeuma majdnem egészen -, egy közel fekvő tanodának legáltaték.57

Jenő ezen adományokat feszült figyelemmel, de visszatetszés nélkül hallgatá. Később azonban a tisztelendő úr, kire a felolvasás volt bízva, emeltebb hangon szónokolt két rendelkezést el. Az egyikben a vén francia jobbágyait a robot és minden úrbéri tartozások alól örökre feloldozza; a másikban házát s majorság-birtokait, Stefánia kizárásával, fiúgyermekére szállítja.

Hogy száz oldalról lehetett a véghagyomány érvényességét megtámadni: ezt Jenő, bár katonai növeltetése mellett sok jogismerettel nem dicsekedheték, igen bölcsen tudta. De mit használt, ha a jobbágyok ingatlan sajáttal nem birhatván, s ha a vén francia a többnyire nője jogán szerzett majorságföldekről a beruházási és zálogöszvegen túl nem rendelkezhetvén, végtére sok pörpatvar után sikerülne is az egész testamentum fölforgatása? Mert nem kerül-e a diadal az erdélyi perrendszer mellett nehány évbe? Nincsenek-e egyes földek iránt csere- és örökbevallási szerződések, melyeknek megsemmisítése egész emberéletet igényel? S ha utoljára Stefánia és testvére közt egyenlően osztatnék is el minden ingatlan vagyon, nem valószínű-e, hogy a pörlekedés miatt felingerült fi-örökös a kezénél maradt birtokokra nézve szintén ellenezni fogná azon reformokat, melyeket Jenő makacs és kielégíthetetlen szenvedéllyel hajhászott.

Ily tekintetek miatt tehát, bármily felindulással, csakugyan elfogadta ipjának véghagyományát.

Hiszen, gondolá, a felszabadult úrbéresekkel nagy pénzáldozat mellett egyezkedhetem, és Florestán, ki egy tenyérnyi birtokért Párizst oda nem hagyhatja, bizonyosan még örvendeni fog, ha vézna földeit megvásárlandom.

- Stefánia testvérét Florestánnak hívták? - kérdé Cecil.

S úgy rémlék, mintha barátném, ki most először szakította meg hosszas elbeszélésemet, reszketeg hangon tudakolt volna.

- Florestánnak, Cecilem! - válaszolám -, s e nevet eddig azért nem említem, mert csak egy kis levélke által, melynek másolatát Jenő a véghagyomány elfogadása után találta az öreg irományai közt, vészen némi részt történetemben.

A kis levélke pedig következő tartalmú volt:

Kedves Florestánom!

Midőn soraim hozzád érkeznek, házamban hihetőleg már több ember fog összegyülekezni, mint ahány tíz év óta átlépte küszöbömet. A szokatlan ténynek oka temetési szertartásom leend; mert ha nem csalódom, az én életem még legfölebb addig tart, míg e papírdarab a Rajnához érkezik, hogy átvitessék azon szép honba, melynek most huszonhét éve örökre búcsút mondottam. Igen, Florestán! Te eltakaríttatásom napján fogod feltörni a gyászpecsétet, ha tudniillik a levélhordó valamelyik cabaret-ban58 nem issza le magát, mi aztán időszámításomat nagyon megszakítaná. Ne könnyezd halálomat! Amily közönyös volt előttem az élet, olyan a kimúlás is, s ha e percben a sors meg­kérdezne a választás iránt, nem tudnék határozni, és egész alázatossággal rája bíznám az eldöntést. De tán felette önzőnek látszom ily hosszan beszélvén magamról. Levelem okára térek tehát.

A véghagyományban59 ingatlan vagyonaim örökösévé tettelek.

Ez, Istennek hála, egy procenttel sem fogja jövedelmeidet szaporítani, mert boldogult nőd által gazdaggá lettél, és rangodhoz illő fénnyel élsz!

De éppen a tőlem reád szállandó birtok csekélységeért, mely azt inkább egy emlékké, mint valóságos belértékű adománnyá teszi, méltán kívánhatom, hogy amíg csak viszonyaid engedik, eladni, idegen kézre juttatni, felcserélni ne akard. A házat, kertet, szántóföldeimet és kaszálóimat, kérlek, tartsd oly állapotban, aminőben én hátrahagytam. Ne hajts e részben sógorodnak, Jenő Eduárdnak semmi előterjesztéseire. Amíg a gyűrűt, mely kis rejtekében anyád fürtét őrzi, amíg a forgácsot a megváltó koporsójából, melyet tavaly küldöttem hozzád, s mely hatszáz év óta családunk ereklyéje, elidegenítni nem vagy kénytelen: addig erdélyi jószágaidat is védelmezd az én emlékemért a világnak és főként kedves sógorodnak körmeitől, ki egy rögeszme miatt bolondulásig vágyik reá.

Ha Erdélyben hitbizományokat60 lehetne alakítani, kicsiny jószágomat a maga módján vallottam volna azzá; de így a te szilárd szándékodnak kell kipótolnia, mit a törvény megtennem tiltott.

Jenő e levélből látá, hogy ipja még véghagyománya által is vele azon harcot akarta folytatni, mellyel az utcapadon nehány hónapig hévvel és kitartással küzdött.

- Mily elfogult vén ember volt ő! Mily hiú és makacs avatag eszméinek védelmében! - sóhajtott csalatkozás- és bosszúságból izgatott hangon.

Szerette volna a hajthatatlan öreget koporsójából kivenni, szürke kabátjába öltöztetni, s még egyszer a padra ültetni, hogy megmagyarázhassa: mennyire korlátolt, egyoldalú és súly nélküli nézetek azok, melyek intézkedéseinek alapul szolgáltak. Soha Jenőnek saját rendszere mellett döntőbb, cáfolhatlanabb védvei nem voltak, mint e percben. S mily szabatos, mily találó kifejezéseket lelt minden eszmeárnyolat visszaadására! Szentül hitte, állhatatosan meg vala győződve, hogy ipjának most már lehetlen volna ellene többé küzdenie, s hogy rögtön bevallaná óriás tévedéseit. Ah, de a halottakkal nem lehet vitatkozni, s Jenő - noha szép neje oldala mellett is, lelkében sokáig perelt urambátyámmal - végtére csak abban talála vigasztalást, hogy Florestán, ki nagy fényűzéssel él, nehány év múlva kénytelen leend erdélyi birtokáról lemondani, főleg ha árát háromszorosan is megveheti, s tudja, hogy testvére férjénél erre mindig kész szekrényre lelhet.

De eléadásomban igen messze tévedtem, pedig a végrendeletnek még két pontját nem kell vala említés nélkül hagynom.

Az egyik szerint az öregúr Stefániának egy nehéz vasládát ajándékozott, melynek lakat- és zárkulcsai sehol sem találtattak meg.

A másik pont pedig arról értesíté az örökösöket, hogy legnagyobb kedvezményben Jenő gróf részesült, mert számára oly lepecsételt csomag van a károlyfehérvári káptalanba letéve, mely a tulajdonosnak több hasznot hajthat, a ház körül több nyugalmat és a vidékre több áldást terjeszthet, mint azok képzelik, kik mást nem tartanak kincsnek, mint amelyet a kalmárok is annak ismernek el.

Ha kegyed, Cecilem, a kíváncsibb némberek közöl volna, sokáig hagynám függőben a vasláda és a káptalanban őrzött drágaság felől; de így egész készséggel sietek minden rejtélyt, minden titokszerűséget lehüvelyezni.

Az udvari kovács által kinyitott lakatok Stefániának csodálkozására oly tárgyakat hoztak a világ elébe, melyeknek létezését Barbara sem gyanítá.

Finom asztalszövetek, mechelni csipkék61 és utánozhatlan szépségű rokokó ruhák hevertek a felső rétegekben. Alább pedig régi serlegek mellett arany- s ezüsttálak, tányérok, medencék, gyertyatartók voltak oly mennyiséggel, hogy ha művészi formáikat, s ha ódonságuk által sokszorozott értéköket tekintet alá sem vennők, mégis elismerhetjük, hogy Stefániát az atyus sokkal több kedvezésekben részelteté, mint a Jenő gróftól irigylett Florestánt. Aztán a legkisebb szövettől kezdve alig volt tárgy, mely régibb századokra visszaintő családi emlék ne lenne, s főleg az arany- és ezüstneműeken az évszám mellett a grófi korona és címer is többnyire kiverve vala, és a szem mindenütt egy nyíltól átszegzett nyakú dámvaddal találkozék, mely a szirt csúcsáról a mélységbe akar bukni.

- S a pajzs szélén mi volt? Páncélos kar-e, mely kezében lezajlott nyilat tart, vagy kiterjesztett szárnyakkal közelítő sas, mely sóvárgón fordítja szemeit a hanyatló vad felé? - kérdé Cecil rezgő hangon és meglepetést vagy szokatlan részvétet tanúsított arckifejezéssel.

- Válassza kegyed, amelyiket inkább óhajtja, mert én nem tudnám visszaemlékezéseim után elhatározni.

- Mily feledékenység! - sóhajtá Cecil.

- A legborzasztóbb, de mentségül felhozhatom, hogy a károlyfehérvári káptalanba tett kéziratnak egész szövegét - mert a vén francia által Jenőnek hagyományozott kincs egy autobiográfiai62 töredék volt - majdnem pontosan el tudnám mondani. Az igaz, hogy ma reggel olvastam legutoljára, s így emlékezőtehetségem mégis aligha versenyezhet azon híres mnemonikuséval63, ki a Talmudot64 szóról szóra megtanulta.

Cecil a kanapén közelebb simult hozzám, s annyi figyelemmel hallgatá eléadásomat, hogy büszkévé kellett volna lennem, ha már nem sejdíteném, miként valami különösebb érdek vonja magához és tartja lebilincselve.

 

6.

Jenő gróf - szólék kevés pihenés után - a káptalanból elhozott irományt, melyet ipja oly drágára becsült, előbb figyelemmel végigolvasta, aztán gondosan összehajtá, s behelyezé a családi levéltárba, hol legalább tízezer okmány közt, mint hivé, annyira csöndesen fog heverni, hogy legfölebb félszázad alatt egyszer szellőztetik ki.

- Maradtunk régi nézeteink mellett - mondá mosolygva, midőn a levéltár kulcsát ismét elzárta.

A kastélyban pedig többé említés alá sem jött az öreg francia ajándoka, de a távolabbi körökben, hol a mendemondák szabadon terjedhettek, senki sem kétkedék, hogy Stefánia grófné nemcsak rendkívüli szép nő, hanem gazdag parti is volt.

Ha a kormányzó báljaiban legdrágább ékszerrel ő jelent meg, minden szem egyszerre ráakadt azon gyémánt- és rubinkövekre, melyek kétségkívül a különc atyus vasládájából vétettek elő.

Ha Jenő új arab vagy telivér paripákkal robogott a kolozsvári utcán végig, ki-ki sejté, hogy a drága fogatnak legalább fele a káptalanból elhozott bankszelvények s kincstári utalványok eredménye.

Ezen átalános véleményből végre Stefániára is ragadt valami.

Nem tudta volna megmondani, miért, de csakugyan hivé, hogy a fényes háztartás egy részét nem az urodalom folyó jövedelmei fedezik, s boldogságának hátterében azon meggyőződés ragyogott, miképp függetlenebb helyzetű, hogysem szerencséjét egészen férjének köszönhetné, kit különben elég hőn szeret.

Jenő hamar észrevevé nője balvéleményét, de eloszlatni gyöngédtelenségnek tartotta.

Azonban, Cecilem, kegyed talán inkább vágynék e megjegyzések helyett az atyus saját életírását hallani?

- Ön ezt ígérte - felelé Cecil nyugtalan hangon.

- Teljesítem is, noha általa egy bizarr világnézetnek tolmácsává kell lennem.

Stefánia atyjának irata, melyet ez minden szerzeményei közt, legalább Jenőre nézve, legbecsesebbnek állított, a következő vala:

Főnemes ősektől származtam, kik egyéb kitüntetések mellett szerencsések voltak éjjel a Louvre65 fedelén őrködni, míg XIV. Lajos66 az özvegy királyné palotahölgyeihez a kéményen mászott be; kik a régens67 ebédein balett-tánosnőkkel fecseghettek, kik Marlyből Párizsba vihették XIV. Lajos ölebeit, és jelen lehettek, midőn Pompadour68 asszonyság görcsöket kapott, ha egy bolha szökött fehér reggeli köntösére.

Ily kegyelt család sarjadéka a végzet által szintén nagy szerepre volt hivatva, és én XVI. Lajossal naponként legalább ötven faliórát húztam föl, s ha valamelyik pontatlanul talált járni, azt együtt bontottuk szét, s oly ügyesen igazítók meg, mint a hírneves genevai órások.

De e komoly foglalatosságra csak később adtam magamat, mert fiatal korom első évei még az öreg király uralkodása alatt folytak le; ünnepek, táncok, cselszövények és szerelmi kalandok közt.

Tartott volna bár sokáig könnyelműségem!

Azonban balcsillagzatom szép nőink dísztermeiben a divatos szórakozásoknak egy igen kártékony nemére vezetett, mely kedélyemet rendre sivár vágyakkal tölté, szívemből a ledér indulatok tündértársaságát száműzte, s agyamba nyugtalan vendégeket - eszméket hozott.

A palotahölgyek69 tudniillik, hogy estélyeiket pikántabb ízűvé tegyék, a remek családfájú nemesek és a csinos pofájú abbék mellé a vendégeknek egészen más faját csődíték össze, kiknek sem jó családfájok, sem pofájok nem volt ugyan, de azon érdekes sajátsággal bírtak, hogy - mint a macska bizonyos elégületlen mormogás közt nyeli le a legkövérebb falatot is - soha megnyugodni nem tudtak helyzetükkel és a sors ajándékaival.

Divatbölcseinket értem, a fennálló rend esküdt ellenségeit, kik nevetségesnek tarták, ha valaki hivé, hogy a megváltó képes volt ujja érintésével néhány vaknak látását visszaadni, míg ők szintén ujjaik mozgatása által az egész világ szemét egyszerre felnyitni remélék, s bár tagadák, hogy Jerikó falai pusztán a kürt rivallására ledöntethettek volna, abban nem is kétkedének, miként kiabálásaikra a szolgaság és elnyomatás bástyái, melyeket önzésük alkotott, s minden percben újra építhet, örökre szétomlani fognak.

Mit nem fecsegtek ők, e bölcsek, az egyenlőség és szabadság aranykoráról, midőn az erős az oroszlányrészt nem fogja többé a gyengétől követelni.

Eléadásuk csillámlott és melegített, az értelemre és képzelődésre egyenlőn hatott, hiúságunknak és emberszeretetünknek hízelgett, az éle s gúny metsző élével boncolt mindent szét, de a közboldogság forrasztó balzsamával ígért mindent sokkal szebben összeállítani.

Beszédök mentől különösebb színt váltott, annál inkább ragadta el blazírozott és unatkozó nőinket, kik most úgy álmodták belé magokat a bölcsektől készített társadalomba, mint anyáik és nagymamáik az egykor divatos pásztor-regényekbe, melyek szerint jól kifésült báránykák mellett ültek a szép Cloék hímes papucsban, hófehér harisnyával, selyem kurtaköntösben, finom brüsszeli nyakcsipkével, púderos hajjal, hogy kacér szerelmi vágy közt hallgassák a Menalcas grófok s Damon hercegek nádsípjait.

Úrhölgyeink mulatságos időtöltésnél másnak alig képzelték az új korszakot, melynek közelgése hirdetteték, s a bölcsekre kimondhatatlan részvéttel néztek, mint akik egy szép meglepetést akarnak számukra rendezni, s most alig hagyják sejdíteni a bekövetkező farsangi tréfát.

Én eleinte kevés élvezetet találtam ezen estélyeken, s bizonyos gyanakodással tekintek még Condorcet70 úrra is, aki legszelídebb példánya volt világjavítóinknak, de naponkint gondolkodóbbá lettem, és önkénytelenül kezdem szégyelleni a hivalkodást s a tétlenséget, melyből eddigi életem állott.

Komoly könyveket vettem elő, s még Rousseau-t is végigolvasám.

A varázs hatott s annál veszélyesebben, mert képzelődésem helyett elmémre munkált.

Lassanként nélkülözhetlenné lőn a bölcsek társasága, s ha a nő-szalonokban nem találhattam rájuk, mandzárdjaikba mentem fel, és e keskeny, e törpe, e rosszul bútorozott szobák rendre az észisten templomaivá változtak, hol a fölkentek egyedül az örök igazságnak hoznak áldozatot.

Végre meggyőződtem, hogy az emberiség boldog csak azon nézetek szerint lehet, melyeket ők tanítanak, s hogy a jólétre rávenni vagy rákényszeríteni a tömeget egyaránt üdvös és lehetséges.

Lemondék tehát fontos szerepemről, mely az udvari órák fölhúzásából állott, s jószágaimra költöztem, hogy alattvalóimat úgy boldogítsam, mint most ön, édes Jenőm, hogy minden percben készen lehessek a világ elromlott óráját szétbontani, s új kerekekkel látni el, mert már, mint hittem, mutatója nem akart többé az idővel együtt haladni.

Éppen akkor a parlamentek az adó belajstromozása miatt a leghevesebb küzdésben voltak a kormánnyal, és a korlátnok71 ígéré e merész tribunalok72 jogbitorlásait megszüntetve, a királyi hatalmat a törvényszéki szobákból visszavenni. Egymást követék tehát a fenyegető parancsok és a merész ellenszegülések.

Elragadtatva voltam a törvényszékek erélyén és Esprémenilnek s Goislard-nak, a két legbátrabb bírónak arcképe előtt tisztelgőn hajtám meg térdemet, mintha a szabadság vértanúi lennének, pedig csak fizetésöket veszték el, s a komor hivatalszobákból köztapsoktól kísértetve - vonultak fényes kastélyaikba vissza.

Nemsokára Calonne73 pazarló pénzkezelése a főrendűek összehívását mellőzhetlenné tette.

A kormány engemet is meghívott ezen tanácskozmányokra, s örömittasan siettem Versailles-ba. Ott leghangosabban kiabáltam a fináncminiszter ellen, s midőn az megbukott, az ellenzék soraiból helyébe lépő Brienne74-nek is heves lehurrogatója valék, s csak arra ügyeltem, hogy a kormány pénzre ne tehessen szert, mert így reméllők a több mint másfél század óta össze nem gyűjtött országrendeknek egybehívását.

Két év és két hónap múlva teljesült e nagy óhajtás, mely a közboldogság paradicsomának bejárata elébe emelt diadalkapunak látszott.

Midőn a kihirdetést meghallám, jobbágyaimat összehívtam, s mert már sorsukhoz képest vagyonosokká tettem őket, mit ajándékozhattam volna egyebet, mint a drága szabadságot, és hogyan késhetném ezt tőlök visszatartóztatni azon ünnepi percekben, midőn a szellem a századok rozsdás bilincseit mindenütt már szétszakítani készült? Megszüntettem tehát a földesúri jogokat, átöleltem örömtől zokogó polgártársaimat, s millió hálától kísértetve siettem a törvényhozás termébe, hol már átallám a nemesség és szabadalmas osztályok padjain ülni, s mihelyt a velük meghasonlott közrendűek magokat nemzeti gyűléssé nyilatkoztatták ki, Sieyès karjába fogózva, büszkén mentem a bálterembe, s midőn onnan a közrendűeket kizárták, a Szent Lajos templomába, és a legboldogabb halandó voltam, midőn a nemzeti gyűlés magát állandónak és sérthetlennek nyilatkoztatta ki.

A kormány részéről csakhamar erőszakos szabályok terveztettek. Versailles táborhoz hasonlíta. A nemzeti gyűlés termét őrök vették körül, s a belépés a hallgatóságnak tiltaték. Tábor vonatott Párizs elé, és a csapatok úgy valának felállítva, hogy a várost szükség szerint akár elzárhatták, akár ostromolhatták. Ezen roppant katonai készületek, a határszélekről jövő nehéz ágyúvonatok s az idegen katonák jelenléte, melyek engedelmessége határt nem ismert, mind szerencsétlen kifejlődést sejtetének. Ekkor a népkegy halványa, Necker75 száműzetett. Én lázas vérrel siettem Párizsba. Érkezésemkor a város legnagyobb mozgásban volt. Mindenfelé számos csoportozatok alakultak. Több mint tízezer ember sietett a Palais Royalba76, felizgatva Necker bukásának híre által. Egy kicsiny termetű, sápadt fiatal ember, Desmoulins Camille77, a Tuileriák78 kertének egy asztalára hág, pisztollyal kezében: “Polgárok! - kiált. - Nincs veszteni való pillanat, Necker hivatalvesztése minden hazafinak szentbertalan-éji vészharang! Csak egy menekülésünk, fegyvert ragadni.” Csattogó tetszés helyeslé szavait, s az én hangom is vegyült e bősz kiabálások közé. A békétlenség fúriái megindultak, kanócaikat a kedélyekbe veték, s másnap a lázadás már szabályzott jellemet vett föl. A Bastille-hoz, a Bastille-hoz, ordítozá minden elvadult szenvedély. A türelmetlen sokaság körülvéve ezen erősséget, s órákig kiabálá követelőn, de tétlenül: mi a Bastille-t akarjuk! Mi a Bastille-t akarjuk! Végre kilép két férfi, merészebb a többinél, s egy őrházra vetvén magukat, fejszékkel vágnak a felvont nagy híd láncaira. A katonák rájok kiáltanak, hogy vonuljanak vissza, s lövéssel fenyegetik, de ők tovább vágják a láncokat. Utoljára a láncok engednek, a híd leesik, s ők a sokasággal átrohannak rajta. E népdiadal többi részleteit ön tudja, és még csak azt kell említenem, hogy a fejszések egyike én voltam... én, Villemont Randon gróf.

Cecil felsikoltott, s kezét szeme elé tevé, ujjain könnycseppek szivárogtak át.

Ijedten szakítottam félbe elbeszélésemet.

Nem kellett kérdenem, mert egyszerre világossá lőn, hogy a Villemont név keblében oly sebeket tört ismét fel, melyeket az idő behegesztett, de máig sem gyógyíthata meg.

- Tovább, kérem, folytassa csak tovább! - ismétlé Cecil, magán erőt venni igyekezvén.

Kénytelen valék kívánságának engedni, azonban e véletlen kifejlődés miatt emlékezetem oly hűtlenné lőn, hogy ha a szegény Villemont gróf annyira zavartan írta volna le élményeit, amiként én eléadám, úgy semmi csoda nem lenne, hogy azok Jenőre legkevesebb hatást sem gyakoroltak.

Különben az egész emlékirat a francia forradalom vérjelenetein vonult végig, melyeket Villemont vagy átélt, vagy különös figyelemmel nyomozott ki.

Szerinte Franciaországnak nem a nyaktiló áldozataiban volt legnagyobb vesztesége, hanem azon eszmék, melyeket annyi nemes kedélynek, annyi felvilágosodott elme tartott evangéliumának, s melyek szintén a legszigorúbb zsarnokság előidézői, s ragyogó céljainak keresztülvitelét az állam mindenhatóságára építvén, a népet örökké kényszeríteni fogják, hogy vagy az egyéni szabadságot becsülni elfeledje, vagy hálátlan és gyanakodó légyen még azon jótéteményekért is, melyeknek megszerzése kit-kit más körülmények közt elégültté és elismerővé tett volna. Mert aki valakire a boldogságot erővel akarja tukmálni, az a szívből vagy az önérzés vagy a háládatosság erényét kénytelen száműzni.

Cecil álmodó tekintetet vetett reám. Úgy látszék: szavaimat nem hallja, nem érti. Gondolatai hihetőleg sokkal ingerlőbb emlékek körül csaponganak, melyek bár arcára fájó benyomást rajzoltak, és szemeibe mélabús kifejezést, mégis lelkét annyira magukhoz bilincselék, hogy azoktól többé könnyen nem menekedhetett.

Nem tudtam: vigasztaljam-e őt, vagy távozzam?

Midőn zavarom mindinkább növekedék, szerencsémre az óra tizenegyet üt, s Cecil férje, ki mindent minuták szerint szokott tenni, a kaszinóból pontosan megérkezik.

A tisztelt tanácsnok úr oly vidám, oly nevető arcot hozott közénk, hogy azzal lehetetlen volt a másén még a kétségbeesést is észrevenni, s annál kevésbé a kedvetlenséget.

- Gyermekem - szóla, atyai örömmel simogatván nőjének eléje nyújtott kezét -, én a holnap délutáni vonaton Bécsbe fogok indulni. Sejted-e, miért?

Ekkor frakkjának felső gomblyukai mellett babrált, s annyi kéjjel néze az ujjai által érintett pontra, mintha ott már valamit látna, mely még teljességgel nem vala ott, de később lehet.

- Kincsem, sejted-e? No, mit mondasz?

- Hogyan sejteném? - válaszolá Cecil mosolyogva.

- Te nem akarod hinni, pedig... pedig most maga a miniszter hívat. Bizonyosan fontos ügyekről akarja nézeteimet hallani, s nagy csoda, ha nem fog közelebbről itt, éppen itt valami csillogni.

A tanácsnok ismét azon helyre mutatott, honnan még szemét le nem vevé, s én, míg a Leopold-rend kis keresztje a férj jósló lelke előtt lebegett, kalapomhoz nyúltam, és azon ígérettel távozám, hogy holnap elbeszélésemet folytatni fogom.

 

7.

Másnap Cecil egész lénye különös benyomást tett rám... Megdöbbenve ültem melléje. Szemem arcán függött, s míg vonalai csodálatos erővel köték magukhoz figyelmemet, egy szellemhang, egy sejtő érzés, egy szeszélyes ötlet vagy bizarr ihletettség szünetlen lelkembe súgta: ezen asszony nem az, ki tegnap volt, kit tíz év óta ismersz, kinek kedélyébe sokszor tekintettél, kinek jellemét régóta tanulmányoztad, kinek szívében, mint a gyakran átolvasott könyvnél, rögtön azon helyre nyithatsz, melyet keresel, s kinek idegeit sem emlékek, sem ábrándok többé mély és szilaj izgásba nem hozzák.

Cecil most rendkívül halvány, és hosszú, árnyas szempillái bágyadtan vonulnak összébb. Lélegzéseit, melyek rövidebbek s egyenlőtlenek, néha mellének halk emelkedései kísérik, és keze két végső ujjain oly rángásokat vettem észre, mi a nőknél akkor szokott jelentkezni, midőn idegeik izgatottsága szenvedélyeikkel van kapcsolatban, s vagy érzéki vagy szellemi túlfeszültségnek eredménye.

Hallgatva s nem minden zavar nélkül vontam róla tekintetemet le, hogy az ismét arcára tévedjen, mely halványan s egy átvirrasztott éj nyomai mellett is úgy tetszék, sokkal szebb és igézőbb vala, mint ismeretségem óta bármikor.

Azonban kezdem érezni, hogy neki lehetetlen már nem sejtenie meglepetésemet, de viszont azt is láttam, mennyire gyöngédtelen lett volna a múlt esti jelenet után barátném változásának okát tudakolni.

Mert nem világos-e, miként a Villemont név említésének kellett Cecil mai hangulatát előidézni? S folytassam-e e percben a tegnap félbeszakított elbeszélést? Mily tapintatlanság volt máról ki nem maradnom? Hiszen régi tapasztalásból tudhatám, hogy a nőknél érdekességünk nem ígéreteinknek megtartásából áll, de azon óvatosságból, mellyel ígéreteinket teljesíteni és megszegni bírjuk.

Ily gondolatok, melyek gyorsan villantak elmémben fel, ha lehet, még kényelmetlenebbé tették helyzetemet, mert soha sincs a férfi egy nővel oly bizodalmas viszonyban, hogy legkisebb ügyetlenségét előtte inkább ne szégyellné, mint nagy hibáit.

Cecil, ajkain méla mosollyal, vonult hozzám közelebb, s kezét karomra tevén: - Ön - szóla halkabb, de tiszta hangon -, ön tegnap kétségkívül észrevette a varázshatást, melyet szegény barátnéjára egy tíz év óta sohasem hallott név gyakorolt. Nem fogja tehát ellenezni, hogy a történetecskét, mely a halottaiból föltámasztott névvel kapcsolatban áll, elbeszéljem; úgyis mi, némberek, midőn, közlékenységi vágyunk ébren van, figyelmünket szoktuk elaltatni. S talán ez lehet oka, nem pedig kigúnyolt makacsságunk, hogy férjeinkkel támadt vitatkozásainkban is mindig saját nézeteink mellett maradunk.

Cecil nevetve ejté e megjegyzéseit, de vidámsága az őszi naphoz hasonlított, midőn ködök közt ragyog, és sugarait hulló falevelekre küldi, melyek piros színeiket hervadásuknak köszönik.

Hálával emelem szép kezecskéjét ajkaimhoz, s ő a következő családélet-rajzot adá elő.

Nemigen messze a spanyol határszélektől, hol Nagy Károly és paladinjai79 az arabok ellen mesés harcokat küzdöttek, egy régi kastély áll magas hegycsúcsok közé rejtve, s a világtól oly félrevonultan, hogy a vendég csak eltévelyedve vagy pedig különös barátságból jön szerény födele alá.

A vidék vadregényes.

Kevés része van mívelet alatt, s kivált a kastély körül úgy néz ki, mintha a változtató idő gondosan kikerülte volna; mert félt azon jelleget letörülni, melyet akkor is magán hordott, midőn tág barlangjaiban bűvészek, vékony szirtrepedései közt törpék, facsargó övényein szörnyetegek laktak, s midőn minden fa törzsöke mellett a veszély és hősregék fantasztikus alakjai rejtőzének.

A nagy köveket, melyek a völgyön szétszórva hevernek, tán még a dühös Orlandó80 dobálta az egyszemű óriásokra, kik királyleányokat raboltak; a bérctetőn pedig, mint a nép beszéli, azért fakadt kéngőzös tó, mert Szent György81, kinek kápolnája az átelleni hegyormon van, megsokallá egy normann bárónak zsiványkodásait, és rablóvárát kincsestől a föld gyomrába süllyeszté.

Egyszóval a régi kastély, hol Villemont Florestán második nője - kit, ha önnek is úgy tetszik, nevezzünk most Ameline-nak - évenkint néhány hónapot töltött, magános, de nem érdektelen fészek volt.

És ő, bár a párizsi fényes estélyekkel is elégült vala, bár a város zaját és élvezeteit sem unta, mégis leginkább szeretett e rokkant, e komor és látogatatlan épületben lakni.

S nemcsak azért, mert közelebb volt gyermekkorának játszóhelyéhez s a vén diófához, melynek sötét árnyában két, félig alásüllyedt kőkereszt szüleinek drága porait jelölé ki, de azért is, mivel ízlése, a mívelt körök és a finom élvezetek kedvelése mellett legkevésbé sem vesztette el fogékonyságát a természet szépségei s a falusi élet egyszerű örömei iránt.

Ah, Ameline nem szavakban, de kedélye és álmai által költő volt.

Szerette a megdöbbenést, melyet az erdő sötét homálya okoz, szerette a lebegő és ködös képeket, melyekkel a hegyi tájékok ege és a hegyi lakosok képzelődése benépesítve van, s kevés francia nő tudta csak tizedét is az Ameline kedvelte románcoknak, s kívüle tán egy sem volt, ki a természettani ismeretek mellett oly eleven s majdnem babonás érzékkel bírt volna a tündéres népregék szépségei iránt.

Ameline hároméves leányaért magányos óráit legörömestebb nevelési munkák olvasásával töltötte, de midőn könyvét félretéve, dal fakadt ajkairól, s a kicsiny bölcsőben pihenő angyalkáját mindig új énekekkel ringatta álomba, s ez együtt szerette benne az énekes dajkát és a gondos anyát, és ő büszke volt, hogy gyermeke nem kénytelen ragaszkodását közte és egy idegen ápoló közt megosztani.

Ameline, bár gyönge alkatú vala, férjeért, ki a vadászatot szerette, merész lovaglóvá lőn, s a célt ritkán téveszté el, de midőn a meredek és szédítő szirteken hideg szívvel szöktetett át, a völgykanyarulatoknál, hol megcsendült az ebek ugatása, félve tekintett körül, hogy vajon nem néz-e reá az erdőrém, és ha egy remegő őzet vagy szarvast ejtett el, hetekig üldözte a szerencsétlen martalék vádló szeme...

- Ah, Cecilem - közbeszólék részvéttel és szelíd hangon -, én ismerem az erő és gyöngeség e tündérvegyületét, s a kegyed jellemében is föltaláltam. Csak egy ilyen némberről mondhatta Balzac: angyal vagy szerelmed, démon képzelődésed, gyermek hited, éltes tapasztalásod, férfi elméd, nő szíved, óriás reményeid, anya fájdalmad és költő ábrándjaid által.

Cecil szemében könny, arcán lázas pír volt.

Megdöbbentem közbeszólásomnak rendkívüli hatásán.

De ő rejtélyes felindulását visszanyomván, mélán mosolygó ajkakkal folytatá elbeszélését.

A szegény Ameline-nak egy sokakkal közös hibája vala, melytől semmi élettapasztalás sem fogja elszoktatni a nőket, kik férjeiket szeretik.

Az ő akaratos fejébe tudniillik nem férhetett be azon eszme, hogy a férfiak hűségének tágabb határai lehetnek, mint a némberekének.

S Florestán, ki már negyven éven valamivel túl volt, szívéből szerette ugyan a húsz évet még el nem ért Ameline-t: de a nagyvilág fogalmai szerint elégnek tartá, ha mélyebb érzéseit számára tisztán megőrzi, anélkül, hogy kötelességeért az apró könnyelműségekről lemondani kelljen.

Ezzel a fiatal nő nem tudott megbarátkozni, s talán a hegyek közé rejtett régi kastélyt, a természet szépsége iránti fogékonyság nélkül is, inkább szerette volna a ragyogó társaságoknál, melyekben a férfiak neki hízelegtek; de Florestánt a nők különböztették meg.

Pedig mily balgaság hinni, hogy az idilli napok az ártatlanságéi is, s a kísértés az alkalmakban s nem a szívben van!...

Cecil megpihent, hogy kedélyének ellágyulását beleplezhesse, s csak egy hosszú perc után folytatá Ameline történetét.

183*-ben híves tavaszéj volt.

A hold gazdag sugárokkal borítá a láthatárt, de a szél végigsivalkodott a keskeny völgyek torkán, rángatta a fák lombjait, kifürkészte a szirtöblöket, s millió hangot csalt belőlök. És a csillámló felhők, mint a megvert tábor maradványai, melyek a dicsőséget és félelmet egyaránt nem tudják feledni, majd nyargalva oszlottak szét a láthatáron, majd ismét gyorsan gyűltek nagyobb csoportba, mintegy küzdésre készülődve.

Azon világos és nebelgő,82 azon zajgó és mégis ünnepi éj volt, midőn a kecskepásztor iszonyba vegyült kíváncsisággal tekint a várromokra föl, hogy láthassa a falszegleten a kicsiny gyíkot, mely egy perc alatt óriás sárkánnyá fújja magát, és sivító torkával a lázak, görcsök és ragályok anyagját terjeszti a vidéken el. Azon éj volt, midőn a vadász retteg a fenyérre lépni, nehogy a szilaj csikók nyakán élő koboldokkal találkozzék, és a házgazda sóhajtva fordul meg ágyában, arra gondolván, hogy az erdőbe terelt lovát még a hajnalszürkület előtt a szellemkék halálra fárasztják, és hosszú serényének oly tincseit, melyeket kötőfék helyett kezökben tartottak, soha többé kibontani nem lehet. Azon éj volt, midőn a várandó anyák rettegnek: mert ha gyermekök akkor születnék, kicsiny szívét könnyen magának jegyezhetné el egy álnok tündér, s az sohasem fogna többé földi örömök után dobogni.

Ameline talán e babonás félelem miatt összefogta kezét, s az éji lámpa halvány világa mellett egy feszületre tekintvén, imádkozott. A hajnalszürkület már derengeni kezdett. A szomszéd szobából, csak néhány órával előbb született gyermekének sírása hangzék. Ameline reszket, zokog s megint imádkozik. Könyörgeni akart anyai szeretetért, pedig az szívében megvolt; azonban esdő ajkai, mintha átok lenne, kimondani nem merték.

Florestán a kastély másik szegletében szintén álmatlanul tölté az éjt, s midőn már rég fölvirradott, még akkor is szobalámpája mindig égett.

Egy karszékbe ült a kandalló előtt, s a kialudt fenyőhasábok hamvait és széndarabjait piszkálta a vasfogóval, mintha a hideg tűzhelyen parazsat keresne, melyről ismét lángot éleszthessen.

Komornyikja végre belép a reggelivel.

- Mondd meg - mormogá redős homlokkal -, mondd meg a bábának, hogy hozza be... a kicsinyt. (Ezen szót: kicsiny, vontatva s arcán kifejezhetlen szorongással ejté.)

A csecsemő beviteték.

Florestán indulatosan sétált a szobán végig. Elfordítá szemét az ajtó mellett álló bábától. De egy bősz kíváncsiság gyötörte, s hosszas küzdés után a csecsemő arcára tekintett, reménytelenül, csüggedten, fürkészőn, átszegzőn.

A kisded nyöszörgeni kezdett.

- Vigye kend hamar ki a szobából - kiáltá, kezével távozásra intve.

E percben nyargalt a szobába Florestán és Ameline hároméves leánykája, s az apa ezt szenvedélyesen ragadta ölébe, csókjaival hinté el, aranyfürtjeit simogatá, s tündér kis kezecskéjét könnyezve nyomta ajkaihoz.

Reggeli után Florestán elutazék, s midőn hazatért, Ameline még sokáig nem merte megmondani, hogy gyermekét, ki a Villemont-család nevét fenntartani van hivatva, szintén Florestánnak keresztelték.

 

8.

Ameline, hogy férje haragját csendesítse, kénytelen volt kisfiának elvitetésébe egyezni, s ez, mint mondák, a közelebbi faluból egy pórnőnek adatott szoptatásra. Komornája, kire az elvitel bízaték, nem tért többé vissza, s ő csak néhány nap múlva tudta Florestántól meg, miként Ágnes, a komorna, ki úrnője iránti hűsége által a háznál egy nagy szerencsétlenségre adott okot, a szolgálatból kilépve, anyjához utazott Svájcba.

Ah, a nők szívét gerjedelmeik és indulataik öszvegével kettős talánnyá tette a természet, s ha abból az egyik rejtélyt legalább az, kit szeretünk, sejdíteni kezdi is, fennmarad a másik, melyet magunk sem tudunk érteni. Mi, szegény teremtmények örökké azon panaszkodunk, hogy nincs férfi, ki egészen felfogjon; de volt-e eset, melyben büszkék lehetnénk az önismeretre? A nő kedélyvilága hasonlít egy lángeszű költő fantasztikus művéhez, ki ösztönileg érzi a rendetlenül szétszórt képek szellemi összefüggését, s haragszik, hogy a közönség nem bírja csodás észröpteit követni; azonban elégületlensége mellett mégis maga írná meg a legrosszabb bírálatot saját művéről.

Cecil oly fellegzett mosollyal, oly elfátyolzott és rezgő hangon ejté ezen észrevételt, mintha szavai inkább az ő, mint Ameline keblére vonatkoznának, s én megint önkénytelenül emelem szemeimet fehér rózsa-arcára, melyről a vér és az idegek játékai eltűntek, hogy azon - mint egy tiszta papíron - semmi betűi ne legyenek a gondolatnak, melyet kerestem s a bánatnak, melyet keresés nélkül is reája följegyezve véltem látni.

Ameline, folytatá Cecil, Florestántól értesíttetve, az első percben örömet érzett a komornának, kit hűségéért gyűlölt, eltávozása miatt; a második percben boldog volt, hogy férje iránti szerelmének feláldozhatja az anyai szeretetet; de a következő pillanatban már, mint a villám egy meggyújtott fát, az anyai érzés lángba borította egész kedélyét, hogy egyformán égjen és emésszen, míg az utolsó üszőknek hamvain hűl meg.

Mindig az öléből kiragadott csecsemő, mindig az idegen kezek hanyag vagy részvétlen ápolása, mindig a hosszú s tán évekre terjedő idő jutott eszébe, mely alatt nem lesz szabad őt maga körül tartani és hihetőleg soha, de sohasem anélkül, hogy ragaszkodása által férje szívét ne sértse, s hogy saját keblébe egy iszony, egy borzadás ne fészkeljen, melyet még a vérvonzalom hatalma sem tilthat ki.

Mellette volt, lába előtt játszott, s mosolygva emelte feléje angyal-arcát a kis Ameline, kinek szépségét a tündérek is irigyelhették volna; azonban mit használt ez a szegény anyának, ha távol vala másik gyermeke, a gyenge, az idomtalan és ah, a megvetett magzat, kit védelem alá venni, bár nem vala bűn, gyöngédtelenségnek tetszék.

Ameline a kellem, a ragaszkodás és hűség varázsával kívánt férje szívére hatni. Hízelgett szeszélyeinek, szeméből előre kiolvasta vágyait, nem volt többé saját akaratja, nem voltak más reményei, más csengései, mint Florestánnak ajkán az öröm felvirradását látni. A női ártatlan tetszelgések semmi nemét használatlan nem hagyta, csakhogy kedveltebbé tehesse magát; mert hő szerelme által végtére a megtiltott anyai jogból legalább egy parányit visszaszerezhetőnek vélt.

Ah, hiú törekvések!

Florestán most is még mindig becsülte őt, sőt voltak pillanatok, melyekben majdnem úgy ragaszkodott hozzá, mint egybekelésök első boldog napjaiban, de ha Ameline a házfedél és anyai gondok alól kidobott gyermekre célzott, tekintete éjsötétté, keble vaddá lőn, s hosszas ideig nem lehetett többé földeríteni.

Ezalatt havak teltek, s az élesebb lég és egy-egy lehullott levél az ősz közelgésére mutatott.

Florestán a szokottnál hamarább készült Párizsba.

Régi erélye, mely egy titkos szerencsétlenség tompító mákonya miatt el volt aluva, az úti rendelkezések közt ismét fölpislogott.

Úgy látszék, gyönyörrel gondol a távozásra, s kedélyére enyhítőleg hat menekülni a magános kastélytól, melyben a szórakozások helyét visszaemlékezések tölték be, és a házi élet örömpoharába keserű mérget vegyített egy rémítő óra.

Midőn pedig zokogó feleségét kocsira emelte, midőn a keskeny völgyek börtönéből megszabadult, s a gyors postalovak mindig közelebb röpíték Párizshoz, majdnem azon részegítő kéj és elragadtatás csillogott szemeiből, és égett arcán, melyet érez az, ki hosszas elzáratás után a szabad légre vitetik, s nem hord többé kezén bilincseket, lelkén sötét gondokat.

Florestán a fővárosi mulatságba merült, s magával sodorta Ameline-t. Éles figyelemmel fürkészett ki minden alkalmat, mely a lelket kifelé vonja, a képzelődésnek idegen anyagokat ad, és a kedélynek nem enged a változó benyomások miatt elmélyedést.

Könnyen észrevehető volt, hogy még inkább vágynék nőjével feledtetni egy emléket, mint feledni azt.

De Ameline a színházban, a kivilágított termekben, a képcsarnokokban, a templom oltárinál és az álom karjain csak egy gyönge, egy elhagyott gyermeket látott s ennek hallá nyöszörgő hangját az opera-bálok víg zenéje közt, Haydn Teremtés-ében, Mozart Requiem-jében és Händel Feltámadás-a alatt.

Idegei mindig ingerlékenyebbek lettek, s arcán a kedélykór elvitathatlan jelei mutatkoztak.

S miként sejthették volna az orvosok betegségének okát? s hogyan gyógyíthatták volna?

Előttök minden megfoghatlan vala; de azért vényeiket nem kímélték, s a tudomány biztosságával most a meghűlésben, majd a sok táncban, majd ismét egy ételben, egy ruhaváll halcsontjában vagy egy burnusz szabásában és egy báli atlaszcipőben83 találták föl a rosszullét valódi anyagját.

Florestán jól érté Ameline baját, s midőn ez gépies pontossággal vette be a gyógyszereket, néha elfordítá arcát, és szempilláira könny szivárgott.

Ő átalában gyöngéd férj volt; bár egyszersmind önző és heves szenvedélyű.

Midőn tehát nőjét hervadni látta, keblében két ellenkező érzés közt makacs küzdés támadt. A szerelem és undor, egy sötét emlék kísértete s a szánalom nemtője nem hagyák pihenni. S ha volt, ki Ameline-t a kedélyingerültségben megközelíthette, az néhány hónap múlva Florestán vala.

Ezalatt a tél zajos élvei Ameline szerencséjére elnémultak. Az idő lanyhult. A tavasz első virágai az olvadó hóból kiemelték kék, fehér és veres fejecskéiket, s Florestán egy erőltetett mosollyal, mely szívének tán egy nyilallásába került, mondá:

- Kedvesem, orvosaid friss léget tanácsolnak, s így hamar kell Párizstól elválnunk.

Ameline öröm és rémülés közt hallá e hírt.

Félt, hogy utazásról van szó azon ragyogó egű vidékekre, hol a fátyoltalan nap és balzsamos szellők az ideggyengeség ellen a gyógyszertár gyűlölt szerepét veszik át, s őt hosszas hónapokig fogják megfosztani a zord és barátságtalan hegyektől, melyek valamelyik rejtekében megtagadott magzata sínylik.

De a szekér mindig ismeretes helységek mellett vonult el, s Florestán bús-komoly tekintete s növekedő nyugtalansága sejteni hagyák, hogy útjoknak célja a vén kastély.

Ameline szíve összeszorult, mert már a határzó ponthoz értek.

Jobbról az országút Bidossa hídja és Spanyolország felé vonult; míg balra azon járatlanabb ormok tűzték ki ködös és szaggatott éleiket, melyeknek oldala mellett szűk völgyek kígyóznak a kastély elé.

A szekér balra fordult, s Ameline reszkető kézzel szorítá Florestánét kebléhez.

Midőn a kocsis pattogó ostorral hajtott az udvarra, az alsó lépcsőn idegen alak jelent meg, ölében egy kiáltó színű rongyokba takart gyermeket hordva.

Florestán nőjének nyújtá karját. Arcán gyűlölet és fájdalom támadtak fel, egy nemes jellegű önmérséklés közé vegyülve, mely még visszatolatni nem akart, s a bősz indulatok ellen, bár lankadó erővel, küzdött.

- Ah! - sóhajtá Florestán a lépcső előtt.

Az idegen nő, keblén a bámész gyermekkel, Ameline felé fordult, kinek reszkető karját mindig szilajabban szorítá magához a férj.

- Óh, hogy öleljem át gyermekemet! - rebegé Ameline kérőn.

Florestán, míg nője kezét lassan elereszté, átszegző tekintetet vetett a csecsemőre.

- Ah - súgta csüggeteg hangon -, ... őt még csak föl sem cserélték! De kinek is volna szüksége ily... ah, ily ocsmány békára?

Ameline, kinek férje kedves meglepetést akart volt szerezni, kőbálvánnyá lett, és csak miután Florestán már szobájába vonult, csókolá gyermekét meg, de nála is az anyai öröm elragadtatásába egy démoni iszony vegyült.

Emlékek ostromolták, borzasztó emlékek és omló könnycseppjei közösen voltak a szereteté s kétségbeesésé!...

Másnap elhatározta, férje azon nagy öntagadásának, melynek a visszahozott magzatot köszönhette, a leggyöngédebb kímélettel adózni.

- Ne lásson soha vele együtt. Az anyai szeretet minden jele szoruljon azon percekre, midőn a fekete szemű éjen és szellemin kívül senki sem tekint a halvány lámpafényre, mely egy elrejtett bölcső felett dereng!

Ily szándék erősült meg Ameline keblében.

És tündérszép leányát ezentúl is hálószobájában tartotta, de kisebb gyermekének a kastély legtávolibb szegletén rendezett egy szállásocskát, hova szárazdajkájával együtt költözteté.

- Miért beszéljek - folytatá Cecil álmatag arccal - a holdsugárzott és viharos éjekről, melyeken Ameline szendergő fiát ölén ringatá, s ha a szélzuham az ablakra csapott, vagy egy véletlen nesz zendült meg, félénken szorítá magához, mintha attól tartana, hogy irigy lelkek jönnek elrablására. Pedig nem a rejtélyes éj, de egyedüli ellensége a nyílt tekintetű hajnal volt, mely nevető mosolygásával az anyát az éktelen gyermektől különválasztá.

Csak annyit említek még, hogy a férj és nő közt hét hónap múlva fordult először elő a kis Florestánnak nem neve ugyan - mert ez sivár kitörésekre vezetett volna -, de sorsa.

- Úgy hiszem - mondá a gróf -, hogy már Párizsba költözhetünk.

Ameline szeméből egy könny szivárgott.

- Remélem, nem fogjuk magunkkal vinni... a kis szörnyeteget.

- Szent ég! - rebegte Ameline.

- Ott valakinek lába elébe botolhatnék, s megkérdhetné nevét.

- De - válaszolta a nő szepegve - a törvény szeme előtt és a te akaratodból is ő a Villemont-családhoz tartozik.

- Átok ezért a sorsra és gyengeségemre!

- Én legalább, bűnömön kívül, anyja vagyok.

- E történet, kedvesem, szép tárgy ugyan a romantikusok számára, de szalonainkban el nem beszélhető. Ott a kis szörnyeteg arca gonosz pletykákat hirdetne... ellened.

Ameline mélyen sóhajtott.

- S kételkedsz-e szavaimban?... Te szőke vagy, én szőke, sőt hajam még verhenyegre84 játszik. Ellenben tátosunk... ah, tekints helyettem a kis vadállatra, s mondd el: hogy néz ki?

A gyermek, ki felett vitatkozás támad, szerencsétlenségre, kondor fekete fürtű, sötétbarna bőrű, idomtalan szájú és lapos orrú volt. Csak éjszínű nagy szemei s rendkívül szép fogsora enyhítették szabálytalan és beteges alakjának visszatetsző formáit. Különben még az anyai szeretet részrehajló ítélete szerint is csúf volt.

Florestán, midőn nője szavak helyett szünetlen zokogott, gyöngédebb hangon mondá:

- Kedvesem, ha híred, melyen szándékos szenny nincs s ha családunk becsülete nyom előtted valamit, ne hozz azon választás közé, hogy mikor erényed egy hivőre találna, körülünk ezer nevető támadjon.

Ameline nem mert többé ellenállani, s gyermeke a dajka gondjaira bízaték.

Midőn ő szép leánykáját a kocsiba maga mellé vette, először érze egy új átkot, mely azon iszonyú meggyőződésből állott, hogy kegyelt magzatát a kitagadtért már kevésbé tudja szeretni.

 

9.

Cecil, mintha visszaemlékezéseit vagy a kedvetlen képektől, melyeket eddig rajzolt, elvonni akarta volna, vagy pedig rettegne a jelenetektől, mikhez most közelít, kezére ereszté fejét, s megpihent. De míg aranysárga fürtei hátrahajlott és átlátszó ujjai közt egyes felbomlott tekercsekben alabástromfehér, finom alkatú, teljes hullámkörű és még mindig fiatalon friss s rugonyos karjaira omlottak, ábrándos tüzű emlény-szemeivel,85 liliomarcával - melyen a hervadás apró nyomai kevésbé látszanak az éveket, mint a szenvedéseket vádolni - és epedő tekintetével, mely a nem ismert boldogságot s a rég megszokott lemondást a szív még ki nem halt érzékenységével együtt fejezé ki... Cecil, ismétlem, e keresetlen, de művészi helyzetben annyira lelkem elé vezette Ameline-t, hogy elragadtatva sóhajtám:

- Ah, mekkora ereje van a plasztikának, s mily világosan tud értelmezni egy arcvonal, égő tekintet s gyakran még a hallgatás is! Amióta kegyed, Cecilem, Ameline történetét félbeszakítá, én sokkal jobban értem e nő jellemét, s még azt is természetesnek hiszem, hogy az anya csak akkor oszthatja szeretetét egyenlőn meg, midőn kisgyermekeire egyenlő sors mosolyog, különben az elhagyottért mindig kevésbé fog vonzódni a szerencséshez. A felnőtt gyermekekre nézve már e szabály ritkábban áll. Talán azért, mert a legtisztább gerjedelmekbe is az évek bizonyos önzést vegyítnek, s mentől tovább vagyunk a földön, annál több anyagi jön belénk.

Cecil fölemelte könyökéről fejét, és szemei kérdőn fordultak hozzám, mintha kimondott eszméim mellett rejtett gondolatokat is keresne.

Egy néma perc után, mely alatt ő nyugodtabbá lőn, s én találgatások közt hányattam - egy jeltelen küzdés után magunkkal, Cecil a házasszony figyelmével kezdé tea-asztalát rendezni, a füstölgő katlan csapján igazított, egy kevés forró vizet öntött a kannába, hogy a beletett teának nyers zamatjából elvegyen, s míg sültekkel, csemegékkel és szarvasgomba-pástétommal kínálgat, arca egészen derültté válik, s társalgásába annyi finom szeszélyt és kecset sző, mintha előbbi lehangoltsága oly kicsiny felhő lett volna, mely a nőkedély egén néha csak azért szokott borongani, hogy gyors távozása által azt még sugárzóbbá tegye. De én minden erőlködése mellett észrevettem, hogy a kanna, midőn a teát csészémbe tölté, kezében valamivel inkább reszketett, mint nehézsége miatt kellett volna.

Cecil csak egy hosszú óranegyed után kezdett megint a félbehagyott történethez.

- Pár év múlt el - szólt összeszedett arccal -, s mi Villemont gróffal ismét a téli szezonban találkozunk.

Neje és a kis Ameline van vele.

A gyűlölt fiú, mint eddig, falun maradt.

Ez a világ szeme előtt nem is létezett.

A ház legbiztosabb barátai sem tudák, hogy a büszke Villemont névnek örököse van, ki azon címert hordhatja kocsiajtóján, melyet kétszáz évvel előbb egy bíbornok, XIV. Lajos korában egy főerdősz, a régensség alatt egy lovászmester, s utóbb XVI. Lajos kedvelt kamarása, Randon gróf, kinek történetét ön minap beszélé el nekem, szóval tekintélyes s nagy befolyású egyének hordoztak.

Ellenben alig volt anya, ki titkos irigységgel ne nézett volna Ameline-re, gyönyörű leányáért, e tündéralakért, ki szelletibb86, igézőbb és megnyerőbb vala, mint egy költő leggyöngédebb álma.

Ah, mily felesleges irigység volt ez!

Vannak gyermekek, kik mintha egy más világból emlékeket, tapasztalásokat és érzéseket hoznának magukkal, midőn még a betűket alig ismerik, már nagyok s értelmesek.

Vannak, kik a beható szellem mellett ép egészséggel bírnak, s mégis hasonlítnak a forró égövből hozzánk átültetett virághoz, mely oly harmatcsepptől, mi másnak üdülést adna, s azon tavaszi meleg szellőtől, mely az egész természet keblét fejté ki, elébb friss nyílásnak indul, s aztán rögtön elhervad.

Ezen csodálatos lények, kiknél, mint a talált kincs, a belátás nem szerezve, csak meglelve van, kiknél a növés lassabban halad, de az arc jellegén, a gyermekévek fátyolán át már egy későbbi életkor kiképzett formái láthatók: ezen kecses és komoly, vidám és méla tündérek, kik bábjaikkal a költészet nyelvén beszélnek, gyermekjátékaikba az ifjúkor ábrándait vegyítik, és kicsiny székeiken szótlanul ülve, míg az ért korúak társalgása foly, bár figyelni sem látszanak, mindent felfogtak, éreztek és megítéltek; ezen az égből leszállt és a földet egy perc alatt ismerő angyalok, kiknek mosolya körül is egy rejtélyes felleg lebeg, nem szoktak sem hosszasan élni, sem ha beteg fejecskéiket s forró arcokat vánkosaikra hajtják, hosszasan szenvedni. Életök meseszerű, természetök talány, kimúlásuk véletlen...

Ilyen volt a kis Ameline.

S ha anyja az üldözött fiú mellett elég gonddal vigyázott volna reá; ha a megvetett miatt maradt volna elég szíve a boldog számára is, akkor könnyen sejtheté, hogy még bizonytalan, melyiket kell előbb félteni: a szerencsést-e a kaján végzettől, vagy az elhagyottat Florestán gyűlöletétől?

De ő - mert a szülék részrehajlását az ég büntetlen nem tűri - a veszély előérzését, mely az anya keblében a komoly pillanatok közt mindig megrezzen, elveszté kisleányára nézve.

Midőn Ameline-ja rosszul érzé magát betegségében, minthogy az eleinte egyedül az üterek teljesebb dobbanása és némi izgatottság által jelentkezék, csak egy kevés lázat látott... más semmit.

Az orvos szintén aggodalom nélkül vala.

És az anya, kinél a szeretet jóserőre nem emelkedék, a kórágy mellett virrasztott, de míg beteg leánya csendesen pihent, az ő gondolatai hegyeken és rónákon túl egy hótakart fedelű vén épület sötét szobájában bolyongtak, hol a hidegtől reszketve, nyitott szemekkel, nyöszörgő ajakkal és szennyes rongyokba félig takarva hevert a kitaszított fiú.

- Ah, a szerencsétlen! - sóhajtá Ameline a kis Florestánról képzelegve, midőn mellette alvó leánya felébredt, és suttogó hangon mondá, hogy szomjazik.

Ameline egy poharat tartott eléje, s a beteg kinyújtá kezét, de a távolságot már nem tudta többé eltalálni, és ujjai tétovázva jártak a légbe.

- Szent ég! ez agygyulladás! - rebegte a halvánnyá vált anya, és székébe visszaesve egy percig mozdulatlanul ült, mint a halott, s aztán tántorogva, eszelősen rohant a szobákon át férjéhez, hogy felköltse s az orvosért küldjön.

Késő volt minden.

Harmadnapra a kis Ameline a terítőn vala...

Cecil egy égő könyűt törölt szeméről le, s hogy kérdésekre ne adjon nekem időt, gyorsabb hangon folytatá beszélyét.

- Az anya érzéseit, kit az önvád és a veszteség fájdalma ostorozott, nem fogom rajzolni...

Florestán a végpercig lehetlennek hitte leánya halálát.

Midőn pedig ezt már az élet elhagyá, őt bánat helyett őrjöngő dühösség rohanta meg.

Öklét összeszorítva járt a szobában, és szünetlenül átkozá a sorsot, az eget, a gondviselést, mely kegyetlen bosszúból ragadta a földről el a Villemontok utolsó sarját.

Mert Florestán e gyászesetet családja és a végzet közt régóta folytatott harc utolsó fejleményének tekinté, melyben nem az elvitt zsákmány, de a széttört fegyver s a legyőzetés eszméje volt kétségbeejtő.

- Elsöpörtetnek a föld színéről a Villemontok! - sóhajtá. - Én zárom be névsoraikat! Íme, a megtorlás! A fejsze, mely Bastille hídjának láncait széttörte, hóhérbárd lett a sors kezében, s egy Villemont bűneért az ártatlan maradékok életét oltja ki, mintha a család, mely magáról egyszer megfeledkezik, könnyelműségével a fennmaradás jogát játszotta volna örökre el. És az embereknek mégis eszökbe jut az égre tekinteni!

Florestán a halott-teremből, míg a koporsó ki nem viteték, meg sem mozdult.

De mihelyt a temetésnek vége volt, kerülé az egész házat. Zajos élvezetekbe merült. Éjeket töltött kétértelmű egyének közt. Szerencsejátékokra veté magát, gondatlanul kockáztatott nagy öszvegeket, s ha rendes jövedelméből nem telt, uzsorásokhoz folyamodék, oly hidegvérrel, mintha vagyonát, melyet első nőjétől nyert, kötelessége volna mentől hamarább juttatni idegen kezekre.

- Miért fukarkodjam? - mondá néha Ameline-nak. - A kétmillió frank, melyről még rendelkezhetem, halálunkig tartani fog, s gyermekem nincs. Egészen más volna, ha a kis Ameline élne! Óh, akkor, ameddig csak helyzetem engedné, takarékosságra törekedném. Úgyis szándékom vala Letournier gróf birtokát megvásárolni. Nemde többször mondottam ezt neked? Aztán az új uradalomból majorátust87 csináltam volna a kis Ameline számára, midőn jegygyűrűt vált. Mert semmi kétségem, hogy a király, bár a burzsoázia teremtménye, megengedte volna leánykám férjének: a fiágon megszakadt Villemontok grófi nevét és címerét átvenni... Mily hiú álmok! Egyetlen magzatom meghalt, és sem majorátusra, sem takarékosságra nincs többé szükségünk.

Ameline szíve görcsösen szorult e szavakra össze; mert érzé, hogy Florestánnak a természet törvényei szerint nincsenek ugyan kötelességei azon lény iránt, ki nevét hordja, de a kedély igényeiből kellene lenni gyöngédségének nője iránt, ki hozzá, a látszat dacára is hű volt, s kiben ily nyilatkozatokkal az anyai érzés sértetik meg...

Később Florestán még sötétebbé vált.

Fájdalmát egy régi barátjának családöröme okozta.

- Csak képzeld, Ameline - mondá indulatosan -, a vén Jerome még elég kíméletlen volt keresztelőjére hívni meg. Éppen most vettem ügyetlen levelét, melyben örömének nincs határa. Úgy tombol, mintha leitta volna eszét.

Ekkor darabokra szakítá Jerome billetjét.

Jerome, ki apai boldogságával e sivár jelenetre okot szolgáltatott, szintén régi családból származott, s a forradalom alatt, miután testvérei nyaktilón vérzettek el, Koblenzbe emigrált, honnan osztrák szolgálatba állván, Florestánnal egy ezredben katonáskodott. A Bourbonok visszahelyeztetésekor pedig hazájába tért, hol csakhamar magas államhivatalokba lépett, s Florestánhoz, kit többi barátai felett különböztetett meg, a legáldozóbb ragaszkodással viselteték. Jerome hatvan évét töltötte be, s családja benne megszakadt volna, ha tizenhat évi magtalan házasság után végre az ég egy figyermekkel nem áldotta vala meg.

S Jerome ezen szerencséje sérté Florestánt, ki eddig az idegen örömek iránt is részvékeny volt, és régi pajtásait, kikkel együtt ette a száműzetés kenyerét, testvéreinek tekinté.

- Ha nem akarod őt meglátogatni - szólt Ameline, férje neheztelését csillapítni akarván -, legalább írj nehány barátságos sort hozzá.

- Talán gorombaságaért? - kérdé Florestán élesen.

- De mivel bánthatott meg ő, éppen egy meghívó levélben?

- Talán nem elég sértés-e maga a meghívás? Mit keressek én, kinek családja kihal, mások büszke örömeinél?

- Szegény kis gyermekem! - sóhajtá Ameline, az elhagyott fiúra gondolva.

Leírhatlan volt e szavakra Florestán haragja.

- Ah, az utálatos alak, a fertelem tömlője, az idomtalan kis szörnyeteg! - kiáltá Florestán. - Ő él gyalázatunkra, míg kedves Amelinám a sírban! Minden lélegzése egy napot olt ki életemből... S csodálatos, a törvény őrködik vagyonunk felett, a bírák elítélik a tolvajt, ki egy zsebkendőt oroz, bélyeget sütnek a váltóhamisító karjára, és a zsiványt börtöneikbe zárják. De neki, a kis ördögnek, szabad a Villemont nevet elcsenteni, szabad pénzt követelni tőlem, örökösödést utánam, helyzetet a társaságban, becsültetést a világtól, és szabad majd idővel még egy pairség felé is vetni szemeit. Őt védelmezik intézményeink, becsületrőli fogalmaink, s azon ház neve, melyet beszennyez. Óh, Ameline, mikor szűnik meg az átok, mely kettőnk könnyelműségét sújtja!

Florestán könnyezett, Ameline sírt; de a férj és nő egészen ellenkező okokból.

E perc óta Ameline rettegve gondolt azon napokra, melyek a fővárosból egykor oly kedvelt hegyei közé viendik.

Pedig már a párizsi évszak, melyben a rang és vagyon emberei még a falutól félnek, végéhez gyorsan közelített, s két vagy három hét alatt Florestán hazautazásának szokott ideje beáll.

Ameline megnevezhetlen aggodalmaktól izgatva, önként lemondott a vágyról: nyomorban sínlő fiát látni, s bár titkon, ápolhatni. Örömest szánta reá magát: még hosszasan idegen kezekben hagyni ezt, csakhogy Florestánnal ne legyen addig egy fedél alatt, míg annak mostani dühössége és fájdalma tart.

Késlelteté tehát készületeit. Mindig lelt okot még valamivel tovább mulatni Párizsban, s midőn már a nyár is nyakukra jött, és a nagy hőség kiállhatlanná vált, egy észak-németországi utat beszélt férjére.

Ameline könnyebben csak akkor érezte magát, szabadabban csak akkor lélegzett, mikor a Balt hullámai először tűntek szemébe, s azon kicsiny tengeri fördőhöz érkeztek, hol az orvosi rendeleteknél fogva néhány hétig kelle tartózkodniuk.

 

10.

- A Párizstóli távollét - folytatá Cecil - rendre változtatni kezdé Florestán hangulatát.

Dühe csillapult. Kedélyének szilajabb kitörései s azon tartalék nélküli percek, melyekben nője iránt minden gyöngédséget levetkezett, ritkábban kerültek elé.

De a hevet fásultság, a fölforrást dermedés, a dacot és makacs elégületlenséget tompa nyugalom követé, mely csendje és sötétsége által rémített.

Nem átkozta többé az eget, a gondviseléssel nem perelt; azonban hidegen fordult el azon élvezetektől is, mikben előbb ha nem is örömet, legalább szórakozást talált.

A társaságokból lassanként kimaradt.

Még a szerencsejátékok sem ingerlék, s ha néha eszébe jutott, hogy neki mint családtalannak szükségtelen a pénzt zsugorgatni, akkor teli marékkal dobta magától el vagyonát, de mind oly célokra, melyek legkisebb érdekkel sem bírtak, és elméjének semmi fáradságot, kedélyének semmi mozzanatot nem okoztak.

A tökéletes csend és tétlenség volt egyedüli vágya.

Szobájába zárkózék, gyakran hetekig reggeli öltözetében maradt, s a puszta órákat, melyek, mint a szirten az esővíz, lelkében semmi nyomot nem hagytak, olvasás vagy munka nélkül engedé elvonulni.

Apátiája akkorára fejlett, hogy az idő telesét is csak a lég nevezetesb változásain vette észre.

- Kedvesem - szólt egykor nőjének elmosódott s kifejezés nélküli arccal -, szobámban hűvös kezd lenni, ablakomból a tengeren nagyobb hullámokat szemlélek, a szél inkább zúg, mint eddig, a fecskék együtt röpkedtek a partok felett, s téged őszi meleg kendővel láttalak hazajönni. Talán a fürdői szezon végéhez közelít?

- A vendégek nagy része már elment - mondá Ameline.

- Úgy mi is utazzunk tovább.

- Éppen ezt akartam javasolni, mert néhány hetet a rajnai vidéken töltve, a maga idejében érkezhetnénk Párizsba vissza.

- Párizs, Párizs! - sóhajtá Florestán. - Mi vihetne Párizsba minket? Mi közünk Párizs élvezeteihez? Én megvénültem, s nálad a szív nem fiatal többé. Menjünk haza telelni. A repedezett kastély, zord völgyeink, a vad vízesések s a kénköves tó, mely egy megholt tűzhányóhegy sárga szemfödele, inkább talál kedélyemhez, mint azon összehordott kőhalmok, melyekben az embereknek fájdalmaik közt mosolygani, nyájasságaikba bűneiket takarni, szerénységükbe becsszomjukat öltöztetni, komoly arcukkal léhaságaikat fedni és szemeik örömsugáraival - mint egy fényes emaillal88 a durva ércet - szívök fásultságát kell kicicomázni... Te, Ameline, azt hiszed, hogy ha más nem, legalább leánykám sírja vonhat Párizsba, de én tudom, hogy könnyeimnek, melyeket hamvai felett ejtenék, legmelegebb cseppjei a kevés hevet, mely szívemben még éretted és a világért gerjed, mind magokkal vinnék. Óh, az ember gyarló teremtés, mikor imádkozik vagy vétkezik egyaránt. Minden csak máz rajtunk, mely gyöngeségeket von be. Bűneink nagy része túlhajtott erény, erényeink nagy része magát ki nem nőtt bűn. Játékszerei vagyunk ellenszenveinknek, melyek megvakítnak, és közönyünknek, mely érzéseink lángját oltja ki, hogy a sötétségben szellemünk elaludjék, és szívetlenség által butákká váljunk.

Ameline nem örvendhetett annyira Florestán kívánságának, mint leveretve volt a sivár eszmék miatt, melyekkel azt támogatá.

Ah, mint ki kellett sarkaiból forgatva lenni egy könnyelműségre hajló, de erős érzésű világfi jellemének, míg ily nézeteket sajátíthatott el!

Florestán e naptól kezdve minden reggel ismétlé, hogy haza akar indulni, anélkül, hogy távozásra legkisebb készületeket tenne.

Végre Ameline, ki eddig szenvedőlegességre volt szoktatva, belátta, miként ezentúl neki kell mozdítani és ügyelni, különben Florestán apátiája miatt semmi sem történik, s a tél nyakukra jő, még mielőtt a fürdőből elindulnának.

Átvette tehát a házkormányt, s férjét, ki figyelem és részvét nélkül járt-kelt, midőn az első hó lehullott, már a vén kastélyban annyi kényelem közé helyezé, mennyit egy jóformán elhanyagolt laknál néhány nap alatt rögtönözni lehetett.

Florestán panasz és öröm nélkül élt.

Kastélya reá nézve leginkább csak dolgozószobájából és egy kis hálóteremből állott, mert többnyire elzárkózva vala, s néha még ebédre sem ment ki. Vendégeit, kik a szomszéd helységekből látogatására jöttek, oly udvarias hidegséggel fogadá, hogy kevésnek volt kedve a megkezdett viszonyt tovább fűzni.

Őt nője sem látta mosolygani.

Arcán komor merengés ült, melyet benyomások és érzések nem zavartak fel, eszmék és eltökélések nem világítottak meg.

Csak egy hozta ki közönyösségéből, ha tudniillik a kis Florestán hangját hallá, csak egy okozott arcán színváltozást... ha e kitaszított gyermekre nézett.

S pedig pártos képzelődése, mely szíve ellen esküdt, gyakran tévedt a kitaszítottra, és ezt csodálatosan köté össze minden balesettel, minden szerencsétlenséggel vagy veszéllyel.

Midőn komornyikja beszélé, hogy a várrom mellett valamelyik erdőcsősz egy fiút lőtt meg, ki a száraz harasztok közt, hová egy róka vette magát be, piros bogyókat keresett, Florestán sóhajtva mondá: - Neki szeretni kellene a vöröst, s mégsem jár bogyók után!

Ameline érté, hogy ezzel a kitagadottra volt célzás.

Midőn a kastélykertben a kisfiú, ki gyenge alkata mellett is sok testi ügyességgel bírt, egy jegenyére mászott, s Ameline aggódva szólítá le onnan, Florestán meghallván az anyai félelem szavait, a teraszra lépett, s kéjelgő tekintettel méregette a fa magasságát, s csak akkor sötétült arca megint el, mikor a megrémült és kapkodó gyermek az alsó ágakra érkezék.

Egy szép, téli nap pedig Florestán, szokása ellenére, a szabad légre ment, s lassan sétálva az udvaron végig, a kapuhídnál nőjével találkozék, ki éppen beteg majorosnéját látogatta meg. Ameline-t karon fogta, s együtt tettek néhány száz lépést a keskeny hegyi út torkáig, mely a meredek bércekről esőmosások által lesodort szirtdarabokkal volt lepve. Midőn innen visszafordulni akartak, Ameline elsikoltá magát. Florestán körültekint, s a csalitos ösvényen, mely a magasról ereszkedett le, meglátja a kisfiút, egy felszereletlen és tomboló öszvér hátán. A gyermek észrevehetőleg zavarban volt, s a súlyegyent alig tartá.

- Ha! Ha! - nevetett fel Florestán. - Ez az öszvér - mondá palástolatlan örömmel -, ha most hátulsó lábával kirúgna ő a délceg állat nyakán átbukván, homlokát vagy feje lágyát egy éles kőre ütné. Hüm, hüm, neki jobb lett volna szamárra ülni.

Tudatik, hogy a szamár, midőn felbőszül, mindig hátulsó lábával szokott kivágni, s ilyenkor a nyakán átesőt, ha teheti, nem hagyja a földön anélkül heverni, hogy legalább egyszer meg ne rúgja.

Ameline vére szívére tódult, s azt majdnem szétrepeszté. Kiragadta kezét Florestán karjából. Fia elé nyargalt, kinek sikerült az öszvérről leszállni. Kebléhez szorította azt, s könnyeivel, csókjival és szelíd dorgálásával halmozá.

Most először esett neki jól azon veszélyes gondolat, hogy férje jelen van, kénytelen az anyai szeretetnek a nő szerelme feletti győzedelmén éles s megalázó fájdalmakat érezni.

Florestán karját keresztbe fonva, halálsápadtan, mozdulat nélkül, merően állott, hasonló a szoborhoz, melyet az útra azért emeltek, hogy a reátekintő egy nagy veszélyre figyelmeztessék.

Ameline a fiút kezén tartva ment férje előtt el, és szemét férje felé sem fordítá. Indulatos vonalain dac és lenézés uralkodott.

De midőn a kapuhídhoz ért, ösztönileg visszapillantott.

Férjét még azon helyzetben látta, melyben hagyá.

E megkövült nyugalom, e lebűvölt mozdulatlanság, mint a hideg légvonat, mely a felhevült arcra egyszerre csap, Ameline testét reszketésbe hozta, s ő köpenyét összevoná, mintha valósággal a külső légmérsék hatna rá, s gyors léptekkel sietett haza.

Ekkor szobájába zárkózék, s fölemelt kezekkel és könnyes szemekkel esdeklék az Isten irgalmáért.

Könyörgésének értelmét maga sem tudta.

Talán azt kérte az égtől, hogy miután fiáért meghalt leányát elég hőn nem szerette, ne süllyedjen szíve még egy nagyobb bűnre, hogy most férjét kezdje gyűlölni... ismét fiáért.

Imádkozása kedélyét lecsillapítá, de amit ébren elfeledett, az álmában néha előkerült. S ő éjenkint hallá még Florestán gúnyos kacaját, látta a bősz öszvér serényébe kapaszkodó gyermekét, s démoni ajkak ismételték: mily öröm volna, ha a kis szörnyeteg fejével az éles kőre esnék.

Ah, a lélekbúvárok még soha elég figyelemre nem méltatták az álmok titkos hatását érzéseink fejleményére, kedélyünk irányára jellemünk elhajlásaira!...

Egyébiránt, mondá Cecil, előadásában kevés ideig megpihenve, Ameline inkább nyert, mint vesztett a most említett család-jelenetecske által; mert férje soha többé gúnyosan vagy kárörvendően nem célza a kisgyermekre. Hihetőleg régi gyűlölete még nőtt ugyan, de legalább kitöréseiben mérsékelteték; s ez a szegény Ameline-re nézve több volt, mint amennyit remélni merészlett.

Később Florestán, rögzött apátiája mellett is, annyira uralkodott magán, hogy arcának kinyomata semmit sem változék, ha a fiú véletlenül eléje lépett, vagy pedig szobaablakai körül normandi népdalokat fütyült, s közben a rigótól kezdve a varjakig minden madár hangját utánozá.

Úgy látszék, hogy Florestán feladatul tűzte: a szerencsétlen gyermek létezését is tökéletesen ignorálni, s ezen szándékában naponkint haladott.

Míg ily örömtelen helyzetben valának Ameline és férje, azalatt a család pénzviszonyai is nevezetes zavarba jöttek, mert a kisleány halála után Florestán könnyelműen lépett a legkárosabb köteleztetésekre, tőzsérek és hajhászok kezébe esett, s mi még mindennél rosszabb volt, mostani apátiájában távoli fogalma sem vala ügyeinek valódi állásáról.

Ameline-nak kellett tehát Párizsba menni, hogy amit lehet, rendbe hozhasson.

Különben is - miután Florestán állandóan falun akart lakni - fővárosi szállásukat fölmondották volt, s a kiköltözés az arisztokratikus fényűzéssel bútorzott termekből, bírt annyi fontossággal, hogy a házasszony személyes felügyeletét óhajtandóvá tegye.

Ameline majdnem két hónapot mulatott Párizsban, s mindent kielégítőleg hozott rendbe.

Midőn végre hazaindult, már a tél elmúlt, és a tavasz kezdetének nedves, esős napjai beköszöntöttek.

A szekér lassan halada, néhol árvizek tartóztatták fel. S midőn Ameline az utolsó állomásra ért, a láthatár megszürkült, és csak néhány méla csillag világított sötét útjára. S pedig ő menyegzőjének évnapját - mint Florestánnak írta - okvetlenül otthon akará tölteni. És már most csak négy óra van e családi ünnep napjából hátra! Ameline az aggódó kocsist, ki a feldőléstől rettegett, gyors haladásra ösztönzé, mert legalább egy órát az évnapból meg akart nyerni. A kocsilámpák meggyújtattak, hogy - mint rendesen történik - kétes és rövid vonalú fényökkel még nagyobb zavarba hozzák a kocsist, ki maga is csodálkozék, hogy még a bakon ül s nem tíz öllel lejjebb egy mélység fenekén, vagy pedig azon iszapban, melyet a vadvizek hordottak a hegyi út árkaiba.

Ameline alig sejté a veszélyt.

Gondolatai másfelé tévedtek.

Felső öltözékét szorosabban vonva magára, a kocsi szögletébe húzódék, s mintha a sötétből, mely ijesztőn tátongott körüle, halottak gombolyganának ki, és szétszaggatott ábráikat összealakítanák... rendre képzelődése elé léptek a lefolyt időknek minden egyes élményei és szenvedései... hű, de az emlékezet tündéri félhomálya miatt még fantasztikusabb körrajzokban.

Előbb házasságának négy boldog évét látta, azon kéjből és megelégedésből, azon szívdobbantó örömek- és kedélyes házi csendből szőtt időt, melynek paradicsomi egét csak a féltékenység apró fellegei fátyolozták néha el, hogy a más percben még mosolygóbbá tegyék.

Ezután, mint a napfogyatkozás, mely a végítélet félelmét veti a lélekre, előállott egy sötét fél óra, hol két könnyelmű ötletből az önvád, a bűn, a földúlt élet fúriái - a sötétség és alvilág gyermekei rajzottak szét...

Ameline megborzadt.

Szerette volna képzelődését, mely a komor visszaemlékezésekhez tévedt, feltartóztatni, de ez már lehetetlen volt. S neki a kocsiszögletben a hat későbbi év szenvedéseit és megaláztatásait a legkisebb részletekig ismét átélni kellett. Semmi nem lőn elfeledve. Minden megelevenült, s éles benyomást hagyott hátra.

Honnan támadt emlékezetének ezen iszonyú pontossága, miért ostromolja a múlt, miért zár ki bármily más gondolatot, s miért borul kedélyére megnevezhetlen keserv? Ameline maga sem tudta érteni.

Határpontjához ért-e egy korszaknak, mely többé hasonló jelenetekben nem újul meg? Mily órák, évek várnak reá? Reménnyel mosolyogjon-e, vagy kétségbeeséssel nézzen-e feléjök? Mit rejtenek keblökben? Örömet-e vagy elfásulást? Mire fog virradni esküvőjének jövő évnapja? S miként fejezi be magát a mai?...

Sejtelmek kezdték Ameline szívét szorongatni, midőn a kocsi, anélkül, hogy elébb észrevette volna, a kastély kapuhídjához érkezett.

Ameline szeme férje ablakára fordul.

Az sötét volt.

- Ah, ő nem vár, pedig tudta, hogy okvetlenül meg fogok érkezni - sóhajtá, fogékonyabban a neheztelésekre, mint eddig.

Ekkor tekintete az egyetlen világított ablakhoz suhant, amelyből bágyadt lámpamécs sugárzott. Fia szobájáé volt.

- Ah, mit jelent ez? Hogyan, nem alszik ő most, ily későn?

Ameline szíve erősebben kezdett dobogni.

Gyorsan szállott ki a szekérből, s mielőtt a cselédek eléje gyűlhettek volna, gyermekéhez sietett...

Cecil e szavaknál megakadt, s melle erős és szaggatott lélegzetet vőn.

Feszültebb figyelemmel hallgattam.

De kedves elbeszélőném ajkszegletén ideges rezgés mozzant meg, arca sötét lőn, s szeméből mély fájdalom sugárzék.

Vagy csalódtam volna-e?

Nem, Cecil most megindulását elleplezni sem akarta.

Ez sikertelen is lett volna.

 

11.

- Ameline - folytatá Cecil, a kivilágított ablakú szobához ért.

De az ajtót zárva találta.

Zörgetett hosszasan, nyugtalanul, megnevezhetlen félelmek közt.

Végre mozgást hall és nehéz, lassú csoszogást, mely a fapapucséhoz hasonlított.

A zár nyikorgva felnyílik, s előtte állott egy vén banya öltözetlenül, álmas szemekkel, látszék, hogy a zajra ébredett fel.

Az ágyban pedig aléltan hevert a kisgyermek.

S a szobában oly hideg volt, mint künn.

Kétségkívül napok óta nem fűtötték.

Ah, vannak történetek, melyeket röviden elbeszélhetnénk, anélkül, hogy a hang torkunkban az iszony miatt megfagyna, de a benyomásokról, miket azok, míg rendre megtudatnak, egy anyai szívben okoztak, csak az érzéketlenek szólhatnának, kiknek szavok a szeretet vértanúskodásainál szentségtelenítés.

Én egyedül azt említhetem, hogy míg a nő, kire a kis Florestán évek óta bízva volt, testvére lakadalmáért hazament, a gyermekre szánalomból a cselédség ügyelt fel, s leginkább az, ki más szolgálatra különben sem volt alkalmas.

Eközben a szerencsétlen kisded főfájásról panaszolt, torka gyulladt vala, testén kiütések látszottak, forrósága volt, s mert különben sem fázott: miért fűtöttek volna be?

Később úgyis eltűnt bőréről a verhenyeg szín. Nyolc vagy tíz nap alatt egészen eltűnt. És szabadra is lehetett őt már vinni. Csak néhány óra óta kezd megint nyöszörgeni.

Ennyit hallott Ameline, de eleget, hogy mindent tudhasson. Elhagyott gyermekén a skarlát visszaütött...

Rendeleteket tett, orvosért küldött, s a zajra, mely a kastélyban támadt, a férj is meggyújtá a lámpáját, és a kandalló vidor tüze mellett ült, tompa tekintettel, lehangoltan, sötéten.

- Szent ég! - kiálta belépő nője. - Miért nem tudósítottál rögtön? Miért nem tudósítottál mindenről?

- Kedvesem - szólt Florestán mentegetőzve -, kétszer írtam neked, s utolsó levelemben, mely elindulásod előtt már Párizsba érkezhetett, házunk legcsekélyebb dolgai is előfordultak. Vagy nem volt-e benne még az is, hogy az én szép fekete agaramat, melyet Warclif lord ajándékozott, a szérűben egy menyét megmarta, s hogy a te kedvelt búbos galambjaid közöl kettőt vitt el a fülesbagoly, mely udvari kápolnánk romjai közt lakott? John, a kis groom89, ki egy macskánál ügyesebb, másnap fölmászott a dűleteg harangláb alá, s megfogta a galambgyilkost. S nem írtam-e, Ameline, neked még ezt is meg? Nem igyekeztem-e kedvedért magamat hanyagságomból kivenni?

- Örök Isten!... De gyermekemről miért hallgattál? - szólt Ameline, sűrűn omló könyűkkel szemében.

Ekkor a nagy falióra ünnepi hangja megkondult, s jelenté az éjfélt.

Florestán minden ütésre megrezgett; az utolsóra pedig tenyerével eltakarta arcát, és sóhajtá: - Óh, Ameline, miért teszel szemrehányásokat éppen menyegzőnk évnapjának végpercében és éppen érette?

- Florestán! Ha irántam a szeretetnek csak egy szikrája él szívedben, akkor értesítettél volna az ő betegségéről.

- Ameline, ugyan, hogy tehessem be valaha magamat azon csodálatos, azon beteges hangulatba, mely a tiéd? Te mintha ellensége lennél jó nevednek és családunknak, kebleden melengeted a kígyót, mely mérges nyelvével mindig tévedéseinket fogja sziszegni. Te a bűnt, melytől legalább érzéseid tiszták, a világnak felmutatni akarod, hogy létezése felől senki sem kételkedjék. Te szeretettel csókolod meg a gyalázatot, mintha mondanád: íme, az én véremnek vére, csontomnak csontja! Lássátok őt, tekintsetek reá!... Édes nőm, ez egy lélekbetegség. Előbb kigyógyulnod kell belőle, hogy megérthesd: miért írtam galambjaidról, és róla nem.

- De tudod-e, Florestán - kiálta Ameline indulatosan -, hogy a szándékos hanyagság, melyet az ő terhes betegsége körül tanúsítottál, erkölcsileg és minden nemesebb kedélyű előtt felelőssé tesz haláláért?

- Ah, bah! Én nem mondtam a cselédeknek: hanyagoljátok el őt!... Vagy tán betegápolójává kellett volna lennem? Ameline, te különc lény vagy... érthetetlen, talányos, természetelleni, magadat és mást kínzó... S csakugyan meghal ő? - kérdé később Florestán, suttogva, élénk arcvonalokkal, mohó és fürkésző kíváncsisággal.

Ameline szíve megfagyott e tekintetre, e hangra, s férjét odahagyva gyermekéhez rohant.

Ő a beteg szobájából többé ki nem mozdult, míg annak kínos szenvedései tartottak, míg a halálangyal nem lépett a kórágy mellé, míg a könnyel áztatott vánkoshoz nem hajolt, míg vázujjával nem érinté a kicsiny szívet, hogy meghűljön, míg a reszketeg ajkakról fel nem szívta az utolsó lehet.

A temetés, folytatá Cecil tompa hangon, egyszerű volt, családcímerek és összecsődített nép nélkül.

A gyermek egy kies völgyben nyugszik, mely legvirágosabb tavasszal, s fáiról legtöbb hervadt levél hull ősszel.

Azon perc óta, hogy az orvos, ki után Ameline küldött volt, sötét arccal járt a gyógyszerek körül, s nem akart - mint szándéka vala - másnap estére hazamenni, Florestán kedélyén nagy változás történt.

A cselédek, hetektől fogva, ekkor látták őt először lovagolni.

Szeretni kezdé a szabad léget.

Haszonbérlőivel egy dudvás föld fölszántásáról értekezett, s vadászát kikérdezé az erdőrészek felől, melyekben inkább tanyáznak az őzek és szarvasok.

A temetés utáni napokban szomszédait látogatta meg, s midőn lovagostorral kezében először nyitott Ameline öltözködőszobájába, éppen egy negédes dal végsora lebbent ajkairól tovább.

- Kedvesem - szólt derülten -, ma gyönyörű idő van. Az ég fellegtelen, az ösvények megszáradtak, a föld virít, szél nem fú, az utak könnyen járhatók, s mily szép lenne, ha délre meglepnők Boissy asszonyságot, kit ily szívesség legalább egy hétig boldoggá tenne. Tudod: ő hiú a régi családúakkal való barátságos viszonyra, s bár nagyapja csak gyertyamártó volt, atyja már a Vendée-ban90 harcolt, és fia tekintélyes legitimista. Ameline lóháton akarsz-e menni vagy szekéren? Kár lenne a mai kedves napot nem használnunk!

Ameline neheztelő tekintetet vetett férjére, s arca kipirult.

De Florestán az arc színében, a szem tüzében s a vonalok ingerült elevenségében csak azt látta, mit szépségnek és igézetnek nevezett.

- Ah, mily bájoló vagy te Ameline-em!... Évek óta ennyi kecset nem vettem rajtad észre, s reggeli öltözeted isteni. Párizsi szabódnak ollójában több költészet van, mint egy érzékingerlő versben, mely a képzelődést meggyújtja, s a szívre meleg vért hajt.

- Az istenért, e szavak, Florestán, és most! - rebegé Ameline, távolabb vonva magát férjétől... - Még ellenségünk bánatából sem illik gúnyt űzni.

- Ameline! Komolyan mondom: te soha szebb nem voltál, mint ma.

- Ez hízelgésnek gyöngédtelenség, tréfának sértés.

- De valóság, kedvesem. Te most rendkívül bájosnak látszol.

- Szemed gyengülhetett meg.

- Nem, angyalom, a hályog hullott róla le. Szépséged és az én lelkem közé egy sötét tárgy lépett volt, s miatta évekig nem vettem észre a gyönyört, a megnevezhetlen varázst, mely arcodról felém sugárzék. Hittem, hogy kellemed bágyadott el, pedig csak szívem fásult meg. Hittem, hogy vonalaid vesztettek frisseségökből, pedig csak az én érzéseim dermedeztek. Hangod többé nem volt fülemnek oly kedves zengésű, mint régen, s gazdag kedélyed, mely mindig új virágokat terem, számomra kopár, elhagyott vidékhez hasonlított, melyen az őszi szél a hervadás jelvényeivel játszik, tördelt ágakat és sárga leveleket forgatván. Ah, Ameline, mennyit köszönök egy koporsónak!

- Becsülésemet legalább nem - közbeszólt Ameline hidegen.

- Tréfaság, kis haragosom. Te megfoghatlan érzésnek voltál rabja, melyet érteni nem lehetett, s mely nevetséges volna, ha alaptalan gyötrelmei által igen komollyá nem válnék. Ideje már, hogy kiábrándulj, és szégyelld könyűidet.

- Kérlek - mondá Ameline szigorral -, kérlek Florestán, ne akard többé érzéseim kigúnyolásával fitogatni érzéstelenségedet. Nőd vagyok, de anya is voltam. S midőn az egyiknek emlékét neveted ki, akkor a másiknak csak bilincseit veted reám gyöngédségei helyett.

- S te, Ameline, anya voltál? Csakugyan az lettél volna? Ezt, kedvesem, senkivel el nem hitetheted. Ez egy fantom, melyet lelkiismeretednek gyengeségére ámító képzelődésed tukmált. Te a kis szörnyeteg anyja oly kevéssé valál, mint én apja.

- Florestán! - kiáltá Ameline halálsápadtan.

- Az anyaságra, kedvesem, vagy az oltár joga és az eskü kötelessége kell, vagy legalább a hűtlen szerelem, a vétkes vonzódás és a könnyelműség. Vagy erény kell reá, vagy legalább tudalma a bűnnek. Melyik cím alatt állítod magadat anyának?

- Ne tovább, Florestán.

- Térj magadhoz, angyalom! Áldd a végzetet kegyéért, mellyel tégedet egy rögeszme és engemet egy kedélykór alól oldott fel. Mentve vagyunk. Ereimben életelevenség, szívemben szerelem. Újjászülettem. Megint látom szépséged varázsát, megint érzem az üdvét, melyet bírásod nekem nyújt. Ah mint elszoktam ezen benyomásoktól! S mily meglepők, mily édesek, mily részegítők azok! Úgy vagyok, mintha most szeretnélek először, most vezetnélek először oltárhoz, most karolnálak először át, s most akarnám az első szemérmes csókot ajkaidról leincselgeni. Megszűnt az átok, mely szívemet, hogy ne doboghasson, a gyűlölet vaslemezével szorította össze. Megint élek és érzek. S mi ezentúl boldogok leszünk. Párizsba fogunk költözni. A világ nem értendi soha azon talányt, hogy házasságunk tizedik éve ismét a mézeshetek kéjmámorait hozza el. De második menyegzőnk szerencsésebb leend az elsőnél. Családunk nem szakad meg. Képzeletemben már bölcsőjét ringatom a kis Villemont Florestánnak. Számára majorátust fogok alapítani, mégpedig olyat, mely elkobzott ősi birtokainknál semmivel sem leend alábbvaló. Hallom, hogy atyám régi lakhelye egy bukott nyárspolgárnak, kinek nagybátyja élelmezési biztos volt, és a közpénztárból lett úrrá, csődtömegéhez tartozik. Még ma fogok ügyvivőmnek a megvásárlás végett egy kölcsön kieszközléseért írni. Az, közelebbi pénzzavaraink mellett is, könnyen létesíthető. Csak, kedvesem, nehogy aztán egy kis Ameline-t öleljek a kis Florestán helyett! Akkor a majorátus megint ködképpé oszlik.

- Már azzá oszlott, Florestán! - szólt a nő leírhatlan iszonnyal. - Az átok teljesült. Keblemben csak egy érzés él irántad, melyet, hogy szemedbe ne dobjak, szemed elől fogok örökre távozni.

- Tán csak nem haragszol komolyan? - kérdé a férj hüledezve.

- Van oly önzés, van oly kedélytelenség, mely felette áll a haragnak, s útjában mélyebb, de hallgatagabb szenvedélyekkel ütközhetik össze.

Ameline távozni akart.

Florestán kezét ragadta meg. - Hova távozol? - kérdé.

- Most egy más szobába, később...

- S később?... Tán atyád valamelyik uradalmába?

- Mindenesetre oly helyre, hová oly szegényen fogok menni, mint egykor hozzád jöttem.

...Kevéssel e párbeszéd után a Villemont-család megint némi érdeket gerjesztett a nagyvilágon, vagyis azon kicsiny körben, hol az előkelőség egymásról összegyűjtött hírecskékkel mulatja magát.

Többen állították, hogy Ameline grófné Párizshoz közel lakik, egy zöld zsalus és fehér gyapot-függönyös házban, melynek két törpe ablaka az utcára néz, és keskeny udvara, bár különben tiszta, szegénységet és nélkülözést árul el.

Ezenkívül pedig egy turista, ki húsz nap alatt utazta Spanyolországot be, s mély tapasztalatairól ugyanannyi ívet tett közzé - bizonyos orosz hercegnének, kinek a Don mellett sok ezer juhai és Párizsban néhány arszlánai voltak, beszélé, hogy visszatérésekor Florestán gróf falusi jószágán töltött két egész napot, s ott csak a házigazdát találta, ki, mint látszott, igen felindulva volt nője ellen, de ismeretes lovagiasságánál fogva óvatosan került minden vonatkozást azon történetre, mely különszakadásuknak oka vala, s mely alkalmasint a grófné könnyelmű viszonyaiból vevé eredetét.

Tudatik, hogy midőn a házi élet ismeretlen körülmények miatt bomlik fel, akkor a közvélemény mindig a nőt hibáztatja.

Ameline erről előre meg volt győződve, s egy könnyébe sem került a világ ítélete.

Elég súly nyomta, az emiatti bánat nélkül is, kedélyét.

Lakása, melyet titkolni oly kevés oka volt, mint a társaságokat fölkeresni, csakhamar Florestán által kinyomoztaték.

Minek aztán következése egy csoport levél lőn, mindenik vádakkal és csodálkozással tömve.

Közülök az utolsó tartalma ez volt:

“Ameline!

Angyalnak akarnálak nevezni, s mindig a démon jut eszembe, midőn neved betűit írom le.

Meddig tart még megfoghatatlan szeszélyed?

Te mesés lény vagy, ábrándokból és ködképekből alkotva, mely a földet nem érinti, s a légben sem foglal valóságos helyet.

Tűnik és előáll, fényben vagy homállyal, mindig talányosan és változva.

Midőn hittem, hogy közelléted sem tud földeríteni, körülem voltál, s midőn hittem, hogy melletted boldog fogok lenni, eltűntél.

Míg féltem, hogy általad családom enyészik el, szerettél, de mihelyt remélem, hogy karjaid közt a Villemontok jövője virul föl, gyűlölsz.

Míg házi örömeink közé egy sivár jelenet tolakodott, s rémarcával visszaijeszté a kéjt, véred meleg volt, tekinteted sóvár, de mihelyt a kegyes ég lerontá szívünk elől a korlátot, a te szíved jéggé lőn.

Midőn távozásod már szerencsétlenebbé alig tehetett volna, kísérő árnyékom valál, s midőn mosolyod boldogítana, elhagytál.

Ki vagy te? Magát eltagadó angyal, vagy angyalt hazudó démon?

Azért maradtál évekig nálam, mert nem ismertelek, vagy azért mentél el, mert megismerhettelek volna?

Látásom vagy vakságom kell-e boldogságodhoz? Fedezd föl!

Talányos lény én tisztába kívánok veled jőni.

Vagy bírni akarlak, vagy legalább tudni elvesztésed okát.

Hadd vádoltassam, vagy vádolhassalak: ezt követelem.

Magyarázd tehát nekem meg a titkot, mely szívedet tőlem elidegenítette.

Érteni akarlak.

S ha elmém szemrehányásaid súlyát megmérheti, s ha van jellemem és tetteim ellen oly panaszod, melyet a világ egy házassági viszony felbomlására vagy különlakásra elégnek tarthat: akkor én akár az elválásra kezet nyújtok, akár pedig pontosan fogok számodra annyi jövedelemről intézkedni, mennyivel rangod és kényelmeid szerint élhess.

De ha te nem leendesz képes tisztán, világosan, megfoghatón elém tárni az okokat, melyek ily szerencsétlen helyzetet szükségessé tesznek, ha mostani lépésedet menteni nem tudod, akkor én visszakövetellek a világ színe és törvényeink előtt.

Akkor, Ameline, távozásodat egy múlékony szeszélynek fogom nézni, mely kedélyedet befellegezte, de amelyet a családélet sugárai ismét szétoszlathatnak; egy elhidegedésnek, melyet a háztűzhely barátságos melege hamar megszüntet.

Néhány nap múlva tehát nálad leend, hogy sorsát elfogadhassa

hű férjed    
Florestán.”

Vannak érzések, mik bizonyos kedély előtt mindig talányok maradnak, hasonlón a titkosíráshoz, melynek kulcsai elvesztek.

Vannak dolgok, melyeket aki egy percben fel nem fog, egy egész örökkévalóság alatt is hasztalan nyomoz.

Vannak indulatok, melyeket első mozzanataikban nem sejteni, annyi, mint később nem érteni, és rögtön nem érteni annyi, mint állandóan kárhoztatni.

S mit válaszolhatott volna Ameline Florestánnak?

Amely nap Florestán Párizsba érkezett, a zöld zsalus mezei laknak fehér gyapot-függönyei mellől idegen arcok néztek ki. Ameline eltűnt.

A nagyvilág tán új érdekkel vette megint elé a Villemont-családon történt szégyen valóságos okainak fürkészését.

Mily sikerrel: mit tudom én?

De Ameline-t többé senki sem látta... S a történetből az, mennyit önnek elmondani akartam, itt végződik.

 

12.

A gyöngédség a férfiaknál csak betanulás, a nőknél természet.

Mi e tulajdont az élet iskolájában megszerezhetjük, ők elveszíthetik.

Bizonyos vagyok, hogy egy kedélyes némber, minden kíváncsisága mellett többé nem tudakolt volna, midőn Cecil ezt mondá: Ameline történetéből, amennyit önnek elbeszélni akartam, itt végződik.

De szégyennel kell bevallanom, hogy én hízelgő hangon kérdezem barátnémtól: - Miért oly fösvény kegyed, Cecilem? Miért zárja el tőlem éppen kútfejét azon megrendítő szerencsétlenségnek, mely a fel nem fogott és kigúnyolt anyai szeretet árjai által végre a családboldogság egész épületét szétdúlta? Így Ameline jellemét értem ugyan, de Florestánén némi homály borong. Lehetetlen, hogy ő mindig annyira önző, annyira korlátolt felfogású, annyira vak lett volna a nőkebel érzésvilága és a szív szentebb rejtélyei iránt, mint házassága utóbbi éveiben. Különben Ameline soha nem szerethette volna.

- Ah, ő hőn szerette! - sóhajtá Cecil.

- Nem kétlem. Azonban vannak nők, kik kiábrándulnak: ezek a közönségesebbek. Míg a költőileg nemes természetűek, gyermekártatlanságuk mellett is, ritkán csalódnak, mert körülök őrangyalként lebeg, látatlanul, ismeretlenül egy titkos ösztön, mely érzéseiket semmi aljashoz nem engedi közelíteni, mely oly bölcs, mint a tapasztalás, de oly szellemi, hogy soha a gondolatok durva hüvelyét nem veheti magára. S a némber, kit e nemtő véd, nem azért válik szerencsétlenné, mert méltatlannak ajándékozza szerelmét, hanem azért, mert a férfi, ki szívére érdemes vala, a rendkívüli események próbatüzében veszti el jellemének zománcát. És Ameline, midőn Florestánnak nyújtá kezét...

- Védangyal nélkül volt - közbeszólt Cecil, mosolygó arccal, könnyező szemekkel.

Eszméimből kisodortatva tekintek reá.

De ő később, mintegy megbánván szigorú ítéletét, nyugodtabb hangon mondá: - Kétségtelen, hogy Florestán jelleme egy iszonyú történet nélkül kevésbé fejlett volna azzá, amivé vált.

- S éppen azért bír süllyedésének oka előttem határtalan érdekkel - válaszolám beszínlőn.

- Ha ön - szólt Cecil némi zavarral - a beszélynek, melyet tőlem hallott, minden részleteire emlékszik, akkor képzelődésével hűn összehasonlíthatja az eltitkolt történetet is.

- De egy képzelt szüzsé91 és a valódi közt óriás különbség van, mit kegyednek is, Cecilem, bevallani kell, ha minden francia regényt nem akar hű életképnek hinni.

- Általánosan megengedem - mondá Cecil - e különbséget, azonban némely történet oly természetű, hogy mihelyt belőle egyes töredékeket hallunk, képzelődésünk okvetlenül fel fogja keresni a hiányzó részt is.

- Itt az egyéniségtől függ legtöbb - válaszolám. - Mert a költő képzelődése egy lepke, melyet azon virágról, hova leszállani akart, kénye szerint űz el a legkisebb szellő! - A lélekbúvár képzelődése pedig egy veréb, mely a füvekkel és falevelekkel betakart vércsepp szagán is fölleli a titkos rejteket, melynek homályába a megsebzett vonult, hogy a vizsgáló szemeket kikerülhesse. S én, Cecilem, rendkívül félek, hogy képzelődésem inkább költői.

- Ne higgye... Egyébiránt - tevé hozzá Cecil fellegzett arccal - mi haszon oly történetet tudni, mely rémítő, mint egy temetőben töltött éj, s mégis... nevetségesnek is látszhatnék? Leggyűlöltebb oly szerencsétlenség emléke, melynek avatottjai okvetlenül kétféle arccal bírnának: egy ünnepivel a szánakozás és egy házival a mosoly számára.

Cecil végszavai távozásom után sem akartak elhangzani.

Csengésök mindig fülemben, rejtélyes értelmök mindig kedélyemben volt.

Körülzsibongották érzékeimet és lelkemet...

Velök feküdtem ágyamba, velök álmodtam, velök ébredtem föl, míg utoljára - nem képzelhetem, miért? - az ő szavai helyett saját visszaemlékezéseimnek látszottak, melyeknek tárgya az évek által lelkemből elmosatott.

Mit hallottam ilyest, mit nem? Körülem történt-e valami rémítő és egyszersmind groteszk? Könyvből olvastam-e, vagy élő ajkak beszélték? Mint mesét vagy mint valót? Ah, e kérdésekről számolni nem tudtam...

A legkülönösebb pedig az volt, hogy míg találgatásokba merültem, szünetlenül Jenő gróf kastélyába álmodám vissza magamat.

Miért éppen oda, sokáig nem valék alkalmas csak sejdíteni is.

De mindamellett képzelődésem makacsul vont a 365 ablakú kastélyba.

Ah, e kastély nem régi alakjával tűnt elém, nem vidor homlokkal és életzajos arccal.

Árgus szemeinek nagy részét behunyta... ablakait többnyire függönyök és táblák fedték. Csak néhány szoba fogadá el a világosságot: a napfényt s az éj csillagainak sugárait.

A többieket még szellőztetni sem vala szabad. Hisz senki sem lakik bennök.

A kacér termetű szerencse, mely minden nap új kéjeket ígért, s a mosolygó szemű boldogság, melyet a megelégedés tündérei repkedtek körül, gyors szárnyakkal távoztak a kastélytól el, s a komor épületre többé egyik sem nézett.

Mert annak fedeléről, mint a vércsék, rossz hírek vijjongtak a völgybe alá, és fedélen belől, mint a bagoly, lapos kerek szemeivel az unalom guggantott.

Hogy történt e változás? Miért volt így, s miért nem másként? Ezt nem beszélhetném el anélkül, hogy Jenő Eduárd gróf viszontagságos élményeiről előbb ne vonjam le a leplet, mint akarnám.

Elég erről most csak azt említenem, hogy ama korszak alatt, melybe magamat visszaálmodám, a 365 ablakú kastélyban csupán két figyelemre méltó egyén lakott: a gróf és a vén obsitos.

Az egyedüli vendég pedig én voltam.

Mert nagybátyám a szomszéd uradalom haszonbérlője lévén, lakásunk a grófi kastélyhoz csak egy állomásra esett, s én mint szenvedélyes lovagló majdnem naponkint meglátogattam sötét kedélyű barátomat, ki, bár fiatalabb valék, úgy ragaszkodott hozzám, mintha együtt vonultunk volna Párizsba, együtt tettük volna le a császárságból Napóleont, s együtt jártunk volna a bécsi királygyűlés alatt a hercegnők szalonaiba.

Midőn lovamról leszállottam, Jenőt már mindig a kastély lépcsőcsarnokánál láttam.

Karon fogott.

Komor szobákon mentünk át, lassú léptekkel és hallgatva.

Ajtókat nyitottunk fel, s csuktunk be gondosan, mintha kárhoztatnók a könnyelműséget, mellyel a világosság és levegő mindenüvé betolakodni akar.

Végtére egy hosszú, keskeny terembe értünk, melynek falain vadászfegyverek és szarvasfők függtek, kandallójában pedig pattogó fenyőhasábok égtek, ingó s rőt csillámaikkal két karszék vánkosaival játszadozva.

Én az egyik karszéken foglaltam helyet, ő a másikon. Lábunk alatt egy borzas medvebőr hevert, s kezünkben öblös tajtékpipák voltak.

S mivel töltöttük az időt?

Én néha figyeltem, máskor szemeimet behunytam, mintha a kandalló fénye sértené, de annyi tapintattal bírtam az álom és éberlét közti percekben is, hogy sohasem mulasztám el éppen a szükséges időben felsóhajtani, vagy pedig egy homéri hahotát hangoztatni, mellyel az olympi istenek is megelégedtek volna, kik, mint írva van, a világ bolondságain hatalmasan tudtak kacagni.

És Jenő gróf... ah, ő, ha megunta tajtékpipájának füstkarikáit a levegőben kísérni, vagy a vasfogóval a kandalló hamvai közt piszkálni és az égő fenyőhasábokat ütögetni: akkor történeteket beszélt, melyeken az ember kajánul rontotta el sorsát, vagy az embert sorsa, oly történeteket, melyek által a szerencsétlenség nevetségesnek, a szerencse szánalomra méltónak és az élet egy őrültházban készült drámának tűnik fel.

Rendszerint aztán az elmondott tényeket mi gúnyos észrevételekkel fűszereztük - én pajkosságból, ő világmegvetésből.

S mit nem tagadtunk, miben nem kétkedtünk? A hűséget a tettetés testvérének, a szerelmet a ledérség nagynénjének hívtuk - én Jenő kedveért, ő meggyőződésből. És az erénytől is megkérdeztük volna: nincs-e történetesen zsebében egy lopott óra s ujján egy pecsétgyűrű, melyet csalárd szerződésekre s hamisított levelekre használ?

Szóval nagyban valánk kiábrándultak: én még az ábránd előtt, ő már egy keserű csalódás után.

Utolsó beszélgetéseink, melyeket a kandalló mellett tartánk, kétévi távollét után történtek.

Ekkor én a bécsi egyetemből tértem haza, ő meg Franciaországból.

Már valamivel engedékenyebbé váltunk a világ iránt, s annyit Jenő is lehetségesnek képzelt, hogy a szellemi élet földjén százezer gyom közt tán lehet egy virágot is lelni, ha tudniillik a keresésben különös szerencsénk van...

De úgy veszem észre, hogy igen bebonyolódtam a más helyre tartozó részletekbe.

Pedig csak annyit akarék mondani, miként - Isten tudná, miért? - végtére már bosszankodni kezdék azon, hogy Ceciltóli távozásom után folytonosan a 365 ablakú kastélyba álmodám vissza magamat, és képzelődésem rendre száz oly történetet merített fel, mely emlékezetemben mélyen szendergett vala.

Meg kell menekülnöm, gondolám, elmémnek ezen rögzött irányától.

Komoly könyveket vettem tehát elő, hogy az egész délutánt olvasással töltsem azon óráig, midőn szokásom szerint Cecilhez fogok menni.

S íme, alig forgattam egypár lapot át, Ágnes, a házmester nénje belép, a közelebbi hangversenyre jegyet hozva.

Ő minden nap többször lépett hozzám be, s úgy hiszem, csaknem ötven év óta állandóan Ágnesnek hívták, s mégis reám neve most babonás hatást gyakorolt.

- Ágnes... Ágnes - ismétlém távozása után e nevet.

- Ágnes... Ágnes... ah, az én barátom, Jenő Eduárd, nem nagy előszeretettel volt az Ágnes iránt.

Hogy is vala csak, gondolám, ismét a kandallóhoz álmodva magamat vissza.

Igen, ő a jobb karszéken ült, én pedig a balon. De nem... én ültem a jobb karszéken, s az ő helye üres volt, mert éppen az obsitos kiszólította.

Egy óranegyedig vártam reá... vagy talán félóráig, midőn a kandallóhoz visszajövén, mondá: - Csak képzelje ön, megint fehérnép van házamnál... tíz év óta először. S mi több: Ágnesnek hívják és komorna. Pedig közelebbi párizsi utam óta nagy előítélettel vagyok az Ágnesek iránt, ha komornák. De mégsem küldhetem őt magamtól el, mert véghagyományban kaptam egy őrmestertől, ki ezredemben szolgált s kinek unokahúga. Isten neki! Úgysem okozhat e puszta kastélyban tetemes kárt. Más eset volt a francia Ágnessel, ki oly családnál szolgált, hol még lehetett szerencsétlenséget okozni.

- S minő szerencsétlenséget okozott Ágnes? - kérdem akkor Jenő gróftól minden különös kíváncsiság nélkül, s kérdezem most annyi évek múlva magamtól, mégpedig rendkívüli érdekkel, mert eszembe jutott, hogy Cecil elbeszélése szerint Ameline komornáját Ágnesnek hívták.

Az Ágnes névre az eszmék társulata rendre tényt tény után s körülményeket körülmények után derített föl, s még mielőtt Cecilhez kellett mennem, már az egész esemény, úgy, ahogy a kandalló mellett Jenő gróf elbeszélte, elmémben összeállítva volt.

Némely kihagyásokkal talán lehet közlenem.

Az esemény következő:

...A melmy-i kastélyban minden férfi egy dolgot szeretett leginkább, tudniillik Ágnessel vagy Ágnesről fecsegni, s minden gyermek egytől félt leginkább, tudniillik estve a vörös szobába menni.

A szép grófnén kívül a kastély összes nevezetességei e szeretetből és e félelemből állottak.

Különben az egész ház környékestül unalmas volt, kivált olyak előtt, kik a nagy hegyek helyett a beépített egyenes utcákat és az ünnepi magány helyett a csevegő társaságokat kedvelik.

S ezek közé tartozott a gróf is.

De szóljunk Ágnesről.

Ágnes szép és ravasz teremtmény volt.

A komornák legérdekesebb kiadása.

Könnyű, kicsiny termetű. Tüzes, eleven arcú. Beszédes és lelékeny eszű. Kacér, de nem egészen elromlott. Könnyelmű, egy kevés kötelességérzet mellett, és bár senkit imádói közül feltétlenül meg nem vet, mégis begyes, válogató, fennhéjázó s kegyei kiosztásában előrelátó, óvatos és fösvény.

Ily tulajdonokkal a komornák a házakban furcsa szerepet játszhatnak, kivált ha műveltségöknél fogva némi joggal “társalkodónőknek” is nevezhetnék magukat. S Ágnes a grófnénál olykor regényeket és színműveket olvasott fel, a grófnál a gazdaság körüli visszaéléseket vette hamar észre, az előkelőbb cselédség körében, ha jókedve vala, csinos vaudeville-eket92 énekelt, s kész volt a csekélyebb rangú cselédségnek, ha saját érdekei nem ellenzék, sérelmein segítni.

Fönn kellemes, a középosztálynál leereszkedő, alant jótékony vala.

A fapapucsos, a mocskos zubbonyú, sőt még a kopott kabátú világ is - a konyha, az udvar és istálló alsóbb népe pártfogónőjének tartá őt, ki a villongásokat lecsendesíti, s a gyengét az erős ellen védi. Minthogy pedig kastélyunkban legkevésbé irigyelhető helyzete don Jágónak volt, nem csoda, ha don Jágó Inez kisasszonyt - azaz Ágnest, a komornát - felsőjétől kezdve piciny papucsa hegyéig valóságos istennőnek, egy földfeletti lénynek, egy angyalnak tartá, ki aranyos szárnyacskáit corset-je93 alá rejté, s csak don Jágó gyönyörűségére mulat a fellegek helyett a kastélyban, mert másként egy szép reggel hálószobája ablakán kirepülne, s nem volna, ki a grófnak tizenegy órakor vajas kenyeret, teát és rántott csibét terítsen.

Don Jágó ezen magas véleménnyel lévén Ágnes kisasszony felől, igen természetes, hogy koromfekete szemei - mint éjjelenkint a kandúré - szikráztak és lángolának, ha hallá Ágnes köntösének suhogását, ha hallá csengő szavait és a kulcszörgést, meg a kamara nyitogatását, szóval azon felséges dolgokat, melyekre neki csak távolról vagy leskelődve volt szabad fülelni.

Midőn pedig a szép komorna az udvarra vagy a kertbe talált menni, akkor Jágó reszketeg szívvel, de szerényen követte őt. Félig megnyílt szája, kidülledt szemei, barnavörös arcszíne, alázatosan leemelt sapkája és bámész tekintete szerelmes elragadtatásának oly csalhatatlan jelei valának, hogy Ágnes ajkaira mindig egy dévaj mosolyt idéztek.

Hat hónap alatt don Jágó eddig haladott regényes kalandjával.

Mások, kiknek újabb kabátjok volt - mert Jágó a gróf viseltes ruháit horda -, vagy fehérebb arccal s delibb külsővel bírtak - mert Jágó már a negyven körül járt, és pofája majdnem afrikai jellegre mutatott -, tehát, mint mondám, mások alkalmasint kevesebb ámulattal s több bátorsággal néztek Ágnes azúrkék szemei közé, s azoknak tán biztatóbb kacsintásaiban is részesültek.

Kik lehettek e mások, idő előtti volna említenem.

Ellenben most van helyén felhoznom, hogy a mai becsületes Jágónk Spanyolországból szivárgott a kastélyba, s ősei, némelyek véleménye szerint, azon mórokhoz tartoztak, kik az Alhambrát94 építették, mi, ha nem volna igaz, akkor az sincs a lehetőség határán kívül, hogy származását fáraó népének95 azon vándor egyéneitől vette, kik mai napig is legcélszerűbb épületnek a sátrokat, legkedvesebb állatnak a malacot s legokosabb üzletnek a csereberét hiszik.

Miután pedig a szép Ágnesről és a közkedvességről, melyben a kastély lakói előtt állott, részint világos kifejezésekkel, részint homályos célzatokban szólottam volna, ideje már a vörös szobáról is, mely a gyermekek és vénasszonyok rémítője vala, néhány betűt kockáztatni.

A vörös szoba egy kápolna-romnak volt tőszomszédja, és a kastély legrongáltabb oldalán feküdt.

Nevét rokokó bútorzatának rég elvesztett színéről nyerte.

A grófi család a vörös szobát sohasem használta, s a vendégek e vidéken oly ritkák voltak, hogy elfogadásukra a kastélyban mindig maradt elég alkalmasb hely.

Különben is a vörös szobában jó lelkiismerettel és hideg ésszel sem igen lehetett alunni, mert falait a patkányok átfúrták, s padlazata alatt szüntelen nyargaltak, marakodtak és cincogtak, továbbá a csikorgó vén fedél s a megtágult ablaküvegek miatt a szél az egész kastélyban éppen a vörös szobát választotta hangszeréül, melyen aztán különös változatossággal tudott zúgni, sivalkodni, morgani, sóhajtani, hörgeni, szepegni, sípolni és pengeni; végre e hóbortos dallamokhoz vegyíték éjjente a kápolna lakosai is, tudniillik a huhuk, magános énekeiket, és az érzékeny kedélyű halálbaglyok rövid, de siránkozó jóslataikat.

Ha pedig e kétségtelen tényekhez még hozzáragasztjuk a kísértetekrőli mondákat is, nem csoda, hogy a vörös szobát a tudatlanok kerülték, s a bölcsek sem örömest választották volna lakóhelyül.

Tehát a vörös szoba valóságos pária volt a szobák társaságában, egy kitagadott és mellőzött szoba, mely rossz híréért és silány tulajdonai miatt nem is számíttaték az úri épülethez többé.

Már annyi mindenről beszéltem, hogy lehetetlen egy titkot elhallgatnom, mely a szép Ágnest érdekli.

Ez igen rövid, de nem is hízelgő.

Ágnes jellemét don Jágón kívül még maga a gróf sem hagyá tanulmányozás nélkül.

Azonban a gróf vizsgálódásainak eredménye nem bírt eléggé költői és fellengős színezettel.

Mert az ő hite s tapasztalatai szerint Ágnes nem volt sem istennő, sem szárnyas angyalka, de egy ravasz párizsi grisette96, ki csintalan fejecskéjében minden érzést - mint a harmincadnál97 a behozott kelmékkel bánni szokás - előbb megmér és plombíroz,98 mielőtt azt szívébe átmenni engedné.

A gróf e véleményéből következett, hogy Ágnes iránt bosszankodással tölt el.

Hogyisne? Hiszen a szép komorna hosszas tétovázások után már másodszor ígért neki találkozást, s íme, most is megcsalta.

A gróf e szószegésért kész lett volna őt a kastélyból tüstént kiűzni, de ily bosszú a grófné figyelmét gerjesztené fel.

- Nem... jobb lesz, ha egészen hideg és közönyös leszek a kis sátán iránt, ki begyessége és hazugságai által akarja magát igazi komornai modorban érdekessé tenni.

Így gondolkozott a gróf, s Ágnes iránt többé sem haragot, sem figyelmet nem mutatott.

Ah, nemcsak a komornák hiúságának fáj az ily mellőzés.

Finomabb nevelésű és szilárd jellemű nők is bonyolították már magokat a mellőztetésért több bajba, mint érzelmeik és szenvedélyeik miatt.

Ágnes pár hét múlva minden elkövetett hibáit önként akarta jóvátenni.

Nem volt többé begyes.

- Te megint meg fogsz csalni - mondá egykor a gróf hidegen, vállvonítva.

- Nem... - szepegé a leány kipirultan.

- Nézd, a nap most lemenőben van. De mielőtt sugáraival a hegyek közé búvnék, már tízszer is megváltozik eszed.

- Nem... - erősíté Ágnes a napénál is melegebb tekintettel.

- Aztán a grófnénak kell felolvasnod.

- Csak kilenc óráig.

- Jöjj tehát a vörös szobába.

- Ah, ott az ablakcsillogás figyelmet gerjesztene.

- Ne gyújts lámpát.

- Úgy félnék a vörös szobában! - suttogá Ágnes fehéredő képpel.

- Lám, hogy nincs komoly szándékod! Előre tudtam.

Ágnes hosszas küzdés után mondá: - A vörös szobába fogok menni.

A lány szemében a gróf egy könnyet vett észre. Ez szívét vad örömmel tölté. S ha Ágnes nem sütötte volna tekintetét a földre, akkor meg ő a gróf arcán oly baljóslatú jelt találna, mely vérét megfagylalná.

- Méltó-e e hiú teremtmény legkisebb kíméletre is? - kérdé magától a kastély ura, midőn don Jágó gúnyakefével kezében s a távozó komorna mozdulatait leső tekintettel közelít a tornáchoz.

- Felséges ötlet! - gondolá a gróf, Jágónak intve.

Ez félénk alázatossággal kíséré őt szobájába.

- Don Jágó! - mondá kevés szünet után a háziúr. - Don Jágó! Vennél-e örömest magadra újabb gúnyát?

- Vennék ám! - vigyorgá Jágó fehér fogait mutatva.

- Még ma estve fogsz kapni.

Jágó bámulva dülleszté ki szemeit.

- Don Jágó! Szerelmes vagy-e Ágnes kisasszonyba?

Jágó kalapját kezdé kezeiben forgatni, mintha nem tudná bizonyosan, hogy annak bélésére, karimájára vagy kopott plüssére van fölírva a válasz.

- Na! Szereted-e Ágnest?

- Igen ám! - szólt végre fölbátorodva.

- Don Jágó! Félsz-e nagyon a vörös szobától?

- Igen ám! - válaszolá tétovázás nélkül.

- De don Jágó! Melyik kell már neked inkább: a félsz csak magára, vagy pedig a bátorság, az új gúnya és Ágnes együtt?

- Már akkor a bátorság és a többi - vigyorgá Jágó.

- De be tudod-e fogni a szádat addig, míg a vörös szobában ülsz, ha a kísértetek füledet rángatni és orrodat fricskázni is kezdenék?

- Minden bizonnyal - állítá Jágó valamivel lassúbb hangon.

Az úr és szolgája még hosszasan értekeztek.

Ezalatt Ágnes a grófnénál volt, s egy érzékeny novellát olvasott a hű Medorról, arról a nevezetes kutyácskáról, ki gazdája iránti hálából halálra kínozta magát.

A becsületes Medor története a könnyelmű leány szívét igen meghatotta.

Soha oly erényes kutyát ő még nem látott? Hát embert, hát nőt, hát komornát? Ah, istenem, mily kérdések!

Ágnes könnyezni kezdett. Nem mintha irigyelné Medor nemes tulajdonait, vagy szégyennel gondolna magára. Ah nem! Azonban csakugyan könnyezett. Miért, miért nem? Bizonytalan.

Azonban több körülmény kerültek már azelőtt is elő, melyek felötlők valának.

Midőn a szobába lépett, arca színetlen és szeme félénk volt. A grófné vidáman, majdnem anyai nyájassággal beszéllett vele. Aztán míg a kamarában vala, aranyszőke fürteiből egy szép rózsabimbó kibontakozott, s a grófné most ezt észrevette, és karszékéből fölkelvén, saját kezével tevé helyére a bimbót, s a gyönyörű fürtöket megsimította. Ily kegy, ily leereszkedés a szegény Ágnes szívének egy mély nyilallásába került. Ő fölgerjedését el akará nyomni; de lélegzete rövidebb, látása tompább lett. S nem csoda, hogy olvasáshoz fogván, hangja reszketegebb volt, és a betűk a villár99 fénye mellett is eleinte igen homályosaknak látszottak; midőn pedig a káprázolat eltűnt, s a betűk kitisztultak, akkor Ágnes e betűk háta mögött a becsületes Medor szemeit is kezdé látni, a villogó és vádló szemeket, melyek csak egy kutyáé voltak ugyan, azonban mégis élénkebben sebzék az ő keblét, mint azt a jámbor Medor fogai tehették volna.

S a grófné sokkal finomabb tapintatú, hogysem komornája nyugtalanságát hamar ne vegye észre.

Kérdezősködék tehát, aggódva és szeretettel.

Szó szavat váltott fel.

S végre Ágnes mindent megvallott.

A grófné féltékeny volt, egy kevés bosszúállási vággyal.

Eleinte bánkódék, utóbb gondolkodni kezdett.

- Egy ötletem van - mondá Ágnesnek.

De hogy mi volt a grófné ötlete: azt én elhallgatom.

... A gróf hangosan nevetett szobájában, mintha egy fiatal írónak, Scribe100 úrnak legújabb vígjátékát olvasná.

Pedig csak a kandalló mellett ült, s a száraz fenyőhasábokra nézett.

Kivált kilenc óra után nevetett, örömmel, megelégedéssel, példás kitartással.

S hát még egy óranegyed múlva? Hát még félóra múlva?

Óh, minden istenei a gúnynak és jókedvnek, Momustól Comusig101, mint nevetett a gróf!

Hogyisne?

De fájdalom, minden árnak apálya is van, a nagy tengeren és a kicsiny emberi szívben egyaránt.

Grófunk - ki sejtené, miért? - most komolyabbá lőn.

Végre lecsillapult. Arca összeszedettebb. S egy szivarra gyújtván, csöndesen kezd a szobában sétálgatni.

Amint pedig az ablakhoz ért, hátravonja a függönyöket, mintha az átelleni sötét szobában, hol Ágnes lakott, akarna gyönyörködni.

De ott szintén gyertyavilágra talált, mely félórával előbb, midőn utoljára nézte, még nem pislogott.

És Ágnes egy asztal mellett varr, csöndesen, szorgalmasan.

Azonban ő is, mintha sejtené, hogy a varrásnál érdekesebb dolgok lehetnek, fölemelte szemeit a tőről, s az ablak felé fordítá.

E kicsiny s magában jelentés nélküli mozdulatot sokkal nagyobb követte.

Mert a szép komorna kezéből a ruhadarab, melyen igazít vala, tőstől, cérnástól rögtön a földre hullott, s ő székéről észrevehető rémüléssel felszökvén, az ágyhoz nyargalt kalapja és nyakkendője után, a gyertyát pedig kioltá.

Ah, az álnok - gondolá a gróf -,... ah, a hazug teremtés ismét megcsalt, s még az eszelős Jágó előtt is nevetséges színben fogok feltűnni! Ah, a kis vipera!

Ah - gondolá a másik szobában Ágnes -, a gróf nem akart találkozni. Csak tréfált, csak gúnyt űzött velem. S én a grófné előtt oly nevetségessé tettem magamat, hogy szégyenemben föld alá kell süllyednem! Ah, az ámító, az istentelen férfiak! Ki higgyen már többé nekik. Megöl e gyalázat!

Midőn Ágnes az ajtón kilépett, a gróf is saját szobájának ajtója előtt volt.

A lépcsőn találkozniuk kellett.

A gróf karon ragadta a siető komornát.

- Az istenért! Bocsásson el! - rimánkodék ez.

- Nem, míg nem számolsz, hogy miért csaltál meg?

- Az istenért! Csak most nem! - esdeklék Ágnes.

- Éppen most! - kiálta a gróf, magát nem mérsékelhetve.

- Sietnem kell.

- Addig innen nem mozdulsz.

- Dehát nagysád: miért csalt meg? - szepegé Ágnes, karját a gróf kezéből rángatva.

- Én csalárd lelkednek fenekéig láttam, és sejtem, hogy kijátszani akarsz.

- Pedig az Isten verjen meg, ha csalni akartam - siránkozék a komorna.

- Miért nem mentél tehát el?

- Ah, az titok.

- Tüstént meg kell vallanod.

- Már ha csakugyan hallani akarja - nyöszörgé Ágnes -, a grófné mindent megtudott.

A gróf majdnem reszketni kezdett, de azért mégsem bocsátá el komornája karját. - Hogyan tudhatta meg a grófné? - kiálta. - Tüstént nyisd fel szádat, s mindent igazán elbeszélj.

- Az istenért! Csak most nem!

- Miért most nem?

- Mennem kell.

- Nem mozdulsz addig.

- De sietnem kell.

- Hová?

- Ah, a grófnéhoz... a vörös szobába.

- Nagy ég! - ordítá a gróf, s ölébe ragadva Ágnest, szobájába dobta, éppen azon asztal mellé, hol nehány perccel előbb varrt. - Ülj a székre, s ha arról felmozdulsz, vagy ha gyertyát mersz gyújtani, nyakadat töröm ki.

Ezzel kirohant, s az ajtót a lányra zárta.

Aztán a tornác lámpásait eloltá, és szökdelve, tántorogva nyargalt a sötét lépcsőkön le a vörös szobához.

Még nem is hajnalodék, midőn a konyhacselédek az udvarról egy távozó szekér zörgését hallák.

Reggel Ágnes nem ment a kamarába, délben sem látták őt, s estve már gyanítani kezdék, hogy az éjjeli szekerén ő utazott el.

Távozása közbánatot okozott.

A szegényebb cselédek apró jótékonyságaira emlékeztek, a csinosabb öltözetű férfiak pedig szépségét magasztalták.

Nehány nap alatt azonban a nemesebb gerjedelmek lecsillapultak, s már Ágnes neve csak azért fordult elő, hogy don Jágót a fiatal vadászok, a kötekedő grófok, apródok és inasok bosszanthassák.

Ők szünetlen emlegették don Jágó kidülledt szemeit, mellyel Ágnes minden mozdulatait kíséré, s a félénk tiszteletet, mely miatt bálványához húsz öl távolságnál soha közelebb lépni nem mert.

Don Jágó előbb jelentékeny arckifejezéssel vigyorgott.

Később pedig az ingerkedéseket sokallván, felfuvalkodott tekintettel mondá: azért mégsem cserélek veletek.

Említett-e oly eszméket is, melyekből gyaníthaták, hogy neki éppen nincs oly ideális fogalma Ágnesről, minőt rátukmálni akarnak? Ezt határozottan nem állíthatom.

De az bizonyos, hogy a nyalkább legények azért, hogy ő Ágnest rágalmazta, egypárszor a cselédszobából kilökték; minek aztán következése lőn, hogy a peres felek, tudniillik: Jágó és vetélytársai, a gróf által a szolgálatból elbocsáttatának, a kastély egészen új személyzettel tölteték meg.

 

13.

Mihelyt Jenő grófnak ezen elbeszélése kielégítő pontossággal merült régi visszaemlékezéseim halmazából fel, tüstént öltözködni kezdettem, mert már ideje volt Cecilhez menni.

Derült valék.

S hogyan ne lettem volna az?... Hiszen most barátnémat meglephetem oly történettel, mely lélektani kombinációim iránt őt csodálkozásra fogja ragadni.

Mert mi szükség bevallanom, hogy Ameline titkát Jenő gróf révén tudom?

Valamit meghallani nem mesterség; de kitalálni, de az érzések nyilatkozataiból levonni: ez művészet.

S én, bár nem valék fiatal, a sok hiúságok közöl, melyek képzelődéseinket megragadják, egyet még nem bírtam keblemből kiűzni, tudniillik: a hírvágyat.

Az ész reputációja102 reám most is némi ingert gyakorolt. Midőn tehát Cecil ajtója előtt a csengettyűt megvontam, arcom oly önelégült és ragyogó volt, mintha a homburgi fürdőből103 érkeztem volna meg, zsebeimben a kártyaasztalról lesepert nagy bankkal.

De csakhamar tapasztalám, hogy midőn az embernek legtöltebb szíve van, akkor öntheti azt legkevésbé ki.

Cecil az ebédlőben volt Bécsből éppen akkor megérkezett férjével.

A hosszú asztalon a cukrozott angol gyümölcsöktől kezdve a még élő tengeri rákokig annyi finom étel, csemege és fűszer vala edényekben, tálakban, üvegecskékben, ládákban és átalagokban104 lerakva, hogy rögtön meggyőződtem, hogy Cecil férje, ki mióta nagy úr lett, szívét mindig a konyha s kamara által szokta nőjénél képviseltetni, most határtalanul gyöngéd és érzelmes.

Ő bizonyosan megkapta a Leopold-rend kiskeresztjét, gondolám, midőn kezet nyújték.

- S nem vesz észre semmit? - kérdé tőlem a háziúr nyájasan.

- Dehogynem! - válaszoltam mosolygva.

A háziúr jóstehetségemért átölelt... oly megkülönböztetés, minőben eddig sohasem volt alkalmam részesülni.

- Cecil boldog, rendkívül boldog!... - súgá örömtől ragyogó arccal. - Ő büszke kitüntetésemre. Vér van benne, faj. Mondom önnek: Cecilben vér van. Ő rendkívül örvend.

Hogy Cecilben vér van, kétségbe nem vonhatnám, de ami örömét illeti, melyre férje célzott, megvallom, azt az én szép barátném igen el látszék titkolni, mert arcvonalaiból csak annyit vettem észre, hogy nem bánná, ha gyöngéd élettársa valamivel kevesebb rákot és hiúságot hozott volna haza.

Egyébiránt a vizsgálódásokra nem sok időm volt, mert a háziúr, hogy nője a csemegéket és ennivalókat hamar elrakathassa, karon fogott, és a szalonba vitt.

Itt, mint két testvér, egymás mellé ültünk a dívánra, s ő, kezét még mindig karomon tartva, így szólott: - Kedves barátom! Midőn az ember a Mont Blancra felment, már a Teneriffa105 tetejére is szeretne eljutni.

- Kivált ha szenvedélyes utazó - válaszolám.

- Nemcsak az utazókat értem - mondá a háziúr köhintve. - Nekem még van egy merész reményem... melyet idő előtt felleplezni talán... talán nevetséges is lenne.

- Egy jó barát előtt semmi esetre - szólék mosolygva.

- Igaz. Tehát nem tagadom, hogy valóban... én... igen óhajtanék... kamarássá lenni.

- Természetesen.

- Azaz hogy nehézségeket kell leküzdeni, mert szegény és igénytelen nemescsaládból származtam. De a férfiakarat előtt nincs akadály, és én kedves nőmért minden áldozatra kész vagyok.

Sejtém, miként itt a nő megint ártatlanul van bevegyítve. Egész alázatossággal kérdeztem tehát: - Vajon miért vágyik a nagysás asszony e kitüntetésre?

- Mert vér van benne, barátom! Vér, faj. Ő egy nyugalmazott hajóskapitánynak volt leánya, ki vagyont ugyan nem hagyott hátra, de hihetőleg hosszú családfát. Ezt én így gyanítom.

- De miből gyanítja ön? - kérdem.

- Mert különben...

- Különben?

- Titkon megmondom önnek, de nehogy nőmnél fecsegésemért eláruljon.

- Isten mentsen!

- Tehát különben egy büszke gróf nem vette volna őt nőül.

- S ön, gróf?

- Nem én, az első férj volt az, mégpedig a híres Villemont-családból.

- S tán Florestánnak hívták?

- Eltalálta ön.

Így már csak hallgatok azon lélektani összeállításról, melyre büszke voltam, gondolám magamban, midőn Cecil a szobába lépett.

- Nemde ön holnap estve Jenő gróf félbehagyott történetének folytatásához fog kezdeni? - kérdé Cecil.

- Mindenesetre, ha kegyed parancsolja.

- Én is jelen leszek, mert a történetet feleségem igen dicséri - közbeszólott a háziúr.

- De hát a kaszinó nélküled nem fogja-e unni magát? - jegyzé meg Cecil nevetve.

- Az az ő dolga, kedvesem! Az enyém pedig mostani helyzetemben, mert minden kötelesség teherrel jár, más nem lehet, mint hogy otthon fogadjam el ismerőseimet, s hogy néha egy-egy estélyt is rendezzünk. Végre is a nagyvilághoz kell szabnunk magunkat.

Cecil mosolygott.

Én pedig még néhány szót váltva a házúrral és házasszonnyal, kalapomhoz nyúltam s távozám.

 

14.

Az utcán híves szél fútt, de mégsem tudta szárnylegyintésével izgatottságomat csillapítani.

Haza akartam menni, hogy pihenhessek, azonban gondolataim és érzéseim csakhamar úgy elfoglalának, mint tán soha, s midőn először körültekintek, szállásomtól távol, Pestnek legmocskosabb városrészében voltam.

Körülem sötétség, temetői csend.

Az ablakból sem csillog gyertyafény.

Az üzérek és szatócsok elolták mécseiket, s fülükig vonták hálósipkáikat, hogy háboríthatlanul álmodhassanak magas kamatokról vagy szerencsésen sikerült csődről. A rongygyűjtő alighanem a londoni kristálypalotában sétált, kesztyűsen, illatos göndör fürtökkel, dandyleg106, a házaló suhanc aligha új pecséttisztító szappant és fénymázat nem talált fel, a vén zsibárus pedig megfordított s kitatarozott kabátokból a Dunasoron háromemeletes palotát vásárlott, s a derék birkabőrszállító díjmentesen lett báróvá, szóval alvék és titkos vágyait teljesülve látta egész Izrael, mégpedig nemcsak a Király utcában, de mellékutcácskáin is, melyeknek egyiptomi homálya közé tévedtem.

Tizenegyet ütött.

Idegeimet ingerlé e halálnyugalom, e némasága millió önzésnek és életgondnak.

Gyorsan, majdnem bosszankodva fordultam vissza.

De ah, hiába volna hazasietnem.

Honnan szerezhetnék egy mákszemnyi álmot is szememre!

Fejem Amelinával tele, s a siketnéma városrész, melybe balsorsom vezetett, szórakozások helyett mindinkább magamba mélyeszt.

Végre, valahára kocsizörej, lámpafény!

Hosszas barangolás után a József téren vagyok, s már nemcsak az éjjeli őr lépései kopognak az utcakövezeten.

Kávéházba nyiték.

A Wiener Zeitung-ot107 ragadtam kezembe, mert ez hozza leginkább meg azon hangulatot, mi mellett bizton lefekhetünk, és nem kell tartós ébrenléttől félni.

De most az egyszer csalódtam.

Hiában! Akaratom ellen a sorok közt olvasék meglepetésekről, melyek ott leírva nem voltak, történetekről, melyeket Cecil beszélt.

A politikai újdonságok helyett Ameline sötétkék szemeire tekintettem.

Őt láttam, midőn költői kedéllyel s határtalan anyai szeretettel virrasztott kicsiny, elhagyott fiának bölcsője mellett, és őt, midőn évekkel előbb gondatlan féltékenységből komornája öltözetében ment a vörös szobába, hol don Jágó... ah, el ez utálatos arccal!... Nem... nem fogok többé Jágóra gondolni... S mint örvendek, fűzém odább eszméimet, hogy a legérdekesebb női jellem, Ameline, nem más, mint az én régi barátném, a kedves Cecil!... És minő szerencse, folytatám ismét, hogy a fecsegő férj elbeszélte, hogy Cecil egykor Florestán grófné volt, mert különben a Jenő gróftól hallott történetet a vörös szobáról nem titkoltam volna. Mily közel valék oly gyöngédtelenség elkövetéséhez, mely Cecilt hallatlan zavarba hozza. Istenem, pedig ő ártatlan, de a nők sorsa, hogy gyakran egy balesetet inkább szégyelljenek, mint egy bűnt. S mily nyomorult jelleművé vált a különben derék Florestán egy véletlen miatt, mely az ő hűtlensége idézteték elő, s mily szerencsétlenné lőn Cecil a hűtlen hű, az ártatlan tévedő!... Ah, megint ott vagyok, hol lenni nem akartam, Amelinánál, sóhajtám, ledobva a hírlapot, távozva a kávéházból.

És otthon is, szobámban, ágyamban órákig lebegtek körülem majd a pyreni erdőségek, majd az omladozott grófi kastély, majd a zöld zsalus falusi ház, hová Cecil első férje elől rejtőzék, majd pedig a kedélyes teaasztal, melyre könyökét támasztva Ameline neve alatt saját életének történetét beszélte el.

Hajnalban jött szemeimre álom, s reggel oly zavart volt fejem, hogy még attól is tartottam: vajon nem fogom-e a közelebbi estélyen szórakozásból Cecilt Ameline-nak hívni vagy nevetségesen viselni magamat, ha a Leopold-rend kiskeresztjével földíszített háziúr négyszemközt ismét nőjének, azon szende lénynek, arisztokratikus hajlamait emlegeti, ki Florestán családgőgjéért annyit szenvedett.

Szerencsémre éppen egy hitelezőm lépett be lejárt váltóval.

Meg kell jegyeznem, hogy a Várhelyiek, kiknek nem legutolsó családtagja az én igénytelen személyem, fiatal korukban többnyire gondatlan költők, haladó éveikben pedig a fösvénységig takarékossá válnak. Nagybátyám is, ki köztök legtöbb vagyonra tett szert, előbb apai örökségén túladott, s csak midőn már azon volt, hogy földönfutóvá legyen, jutott eszébe, miként tán célszerűbb volna összehalmozott vagyon mellett, mintsem koldustáskával nélkülözni. Szilárd eltökélésének a sors kedvezett, s ő a középnemesség nábobjává lőn olcsó haszonbérekből. Késő vénségében dúsgazdag szomszédján, Jenő grófon kívül senkivel sem cserélt volna pipát. Nem mondom, hogy hasonló életkilátás nyilandik számomra; de darab idő óta csakugyan takarékossá lettem, s most nagy elégtételül szolgált hitelezőm hosszú képét látni, midőn nyugodt arcvonalaimból sejdíté, hogy elnapolásról többé nincs szó, s midőn szekrényem kulcsát zsebemből és a szekrényből a szükségelt bankjegyeket kivettem. Végső kötelezvényem tehát kettészakítva s én minden zaklatástól ezentúlra menten!

Valóban e tény akkora varázzsal hatott kedélyemre, hogy azt egészen föleleveníté. Vidámmá, derültté levék. Az álmatlanság szememről eltűnt. Idegeim megfrissültek. Képzelődésem más irányt vett. Nyugodt helyzetemre s későbbi terveimre gondolák. Úgy éreztem magamat, mint a hajós, ki egy alkalmatlan tengeri kaland után, mely alatt néha zivatarok is üldözték, csendes kikötőben vetett horgonyt.

S Cecil, kit szokottnál korábban látogattam meg, szintén elégült hangulatban volt. Ah, mit is mondék! Hisz nála az elégültség legfölebb ellenvetés nélküli elfogadása a viszonyoknak, melyeken úgysem változtathat.

Férje, tegnapi ígérete szerint, otthon maradt. Megnyerő modorából kitetszett, hogy a különösen kedves háziúr szerepére készül, s hogy semmit el nem fog múlatni, amivel egy nyílt szalontartó, választékos ízlésű és lekötelező gentleman hírnevére szert tehet.

Még néhány nap, s e kedves szobák, melyekben semmi felesleges és túlterhelt nem volt, a nemes egyszerűség helyett elegánsokká fognak válni. Cecil férje hiúbb, hogysem, miután az előkelőség reputációjáért pénzáldozatra kész, a fényűzést ne emelje a kényelem és lakályosság fölébe. Már Jancsi ezüstpaszomántos kalapot, papucsot, térdig érő strimpflit, bő meggyszín bugyogót és ahhoz méltó felsőköntöst kapott. Még nem vette ugyan föl; de azért mégis úgy szégyelli magát, mintha rajta volna. Ah, maholnap talán a magas körökbe be nem fért s a kisebb társaságokban unatkozó vagy fitymás108 úri nép fog a megkeresztezett tanácsos estélyeire tódulni! A költői kedélyű Cecil körül napi pletykák és éltelen tréfák lesznek en vogue.109 S ő, ki egykor a legkényesebb ízlésű coteriáknak110 innepeltje volt, most férje kedvéért kilép a visszavonultság homályából, hogy csak eltűressék azoktól, kik magok sincsenek ugyan állásukkal tisztában, de akik benne mindig csak egy vén grófné társalkodónőjét fogják látni.

S ő mégis derült, mintha a jelen nem is érdekelné, s mintha igények helyett csak visszaemlékezései volnának!

Engem bosszant a zaj, a sürgés e csendes szalonban. Mi köze a vendégekhez Cecilnek, ki a nyugalom kéjét még élvezheti, de a szórakozás mámorát soha?...

Ily gondolatok leptek meg, midőn a teaasztal körül helyet foglaltam.

- A jövő héten kezdve csütörtökönkint szerencsés leszek néhány jó ismerőst házamnál fogadni. Önre is számolok. Igénytelen estélyek - egyéb semmi. Nem akarok versenyezni erőm felett. Víg társalgás, néha whist - mert az öreg tábornok Karg szereti -, olykor barátom, Tordasy tanácsos kedvéért tarokk... és Cecil zongorát játszik, míg a kedves Berky grófné, ki csodaszépen énekel, el fogja ragadni a kicsiny, de választékos kört, mely csak állással bíró egyénekből alakuland, kivevén, midőn az újabb divat szerint művészeket is, kik furoret111 csinálnak, hívunk meg. Közelebbi Bécsben létemkor dr. Grünschnabel, valóságos belső titkos tanácsos őnagyméltóságához voltam soirée-ra112 kérve, s ott nemcsak zenevirtuózokat, de még lapszerkesztőket, sőt egy színészt is láttam. Pedig Grünschnabel őexcellenciájának neje, született Krukintzky grófnő, főnemes régi lengyel családból s még a Potoczkyakkal is rokon.

Cecil férje, míg ily érdekesen közlé új helyzetéhez méltó terveit, száját egyébként sem hagyta foglalkozás nélkül. Mohón fogyasztá a vajas kenyérre rakott pisztráng-szeleteket, s arca e kettős fáradság miatt pirossá lőn, és majdnem úgy nézett ki, mint egy szépen fölnyílt bazsarózsa, mely jól kiterjeszkedve s leírhatlan kényelemmel tekint a veteményágyak szögletéről a törpébb növényvilágra.

- Nőm sem tartozik - folytatá, villájával a legkövérebb darab sonkát választva ki -, mondhatom, Cecil sem tartozik a tegnap termett családokhoz, sőt...

Ekkor Cecilnek feddő tekintete által visszadöbbentve, nagy kortyokban nyelte a teát, s egy kevés zavar után a társalgásnak más fordulatot akarván adni, kezét neje karjára tevé, és szívélyes mosollyal kérdezi: - Mikor szólítod fel Várhelyi barátunkat a derék Jenő történetének folytatására? Szeretném tudni: ismeretes-e a néhai gróf viszontagságai közöl egy igen nevezetessel, melyről alkalmam volt a hely színén értesülni?

A vén gourmand113 a meglepetést, melyet azon fölfedezés okozott, hogy ő is tudna Jenőről egy elbeszélést vagy legalább valami anekdotát közleni, figyelmet érdemlő ügyességgel zsákmánylá ki. Míg Cecil és én a faggatások kereszttüze közé vettük, innepi komolysággal tölté poharát aranyszín villányival meg, s azt oly kitartással vizsgálta, mintha a fölsiető gyöngyöket egyenkint akarná számbavenni; később a borkémlők körülményességével kezdte kóstolgatni, ajakát néha beszopva és szemével dévajon vágva, mely utóbbi pantomim kizárólag Cecilhez volt intézve, s mintegy ezt látszott mondani: ugye, kíváncsiak vagyunk? szeretnénk a kártyákba kukucsálni? hohó! nem oly könnyen megy!

Nem tudom, mi ingerelt ezen magában ártatlan incselgésben. Talán az öreg úr vigyorgó arca, melyen a redők is nevettek, mintha a marjadozó114 szem bamba rángásait különösen furcsának találták volna; talán az arcvonaloknak egy kérkedő kifejezése, mely a gourmand mellett a kéjencből is hagyott valamit a férjben gyaníttatni; talán, mert átalában most láttam először őt nejével kötekedni; szóval, nem mondhatnám meg, hogy mi ingerelt - hisz én Cecilnek csak barátja vagyok -, de az bizonyos, miként az egész jelenet kellemetlenül hatott rám. Félbeszakítva tehát faggatásaimat, hirtelen Jenő gróf élményeinek folytatásához kezdettem.

Látszott, hogy merészségem által a háziúr hiúsága egy kevéssé sértve volt: mert mintha a függöny zsinórját kezünkből kieresztjük, vonalai egyszerre visszahullottak régi semmiségökbe, a redők szokott állomásaikra szöktek át, s a félig kikóstolt pohár tartalma egy nagy korttyal rohant szeretetre méltó gourmand-unk torkán le.

Cecil finomul mosolygott, s ezt részemre magyaráztam.

- Halljuk tehát Várhelyi barátomat! - szólott kevés szünet múlva a férj, eszébe jutva a szíves házigazda szerepe, melyet mióta Bécsből lejött, és a kaszinóban nem tölti az estéket, második természetévé óhajtott tenni.

 

15.

A lakodalom után - szólék - alig egy évvel, s ha az időszámlálást Stefánia atyjának, a különc szürke kabátosnak halálánál kezdjük, úgy alig nyolc hónappal Jenő nagy kastélya, mely az esztendő napjaival egyenlő számú ablakaiért a nép bámulatának állandó tárgya volt, a komfort és vendéglátás tekintetéből is kitűnő hírben lett volna - s méltán - minden külföldi előtt, ha akkori utaink miatt sikerülhet vala a felső körökben élő idegen turistáknak Erdélyt gyakran meglátogatni.

De ez, fájdalom, nem történt meg. S minthogy többnyire csupán hazánkfiai élvezhették a gróf barátságát s a kastély kényelmeit, nem csodálhatjuk, ha mindkettő csak a régi megszokások, csak a tormába esett féreg115 ízlése szerint bíráltaték.

Jenő fényes, nyílt házat akart tartani.

Rangja igényelte azt, s jövedelmei könnyen megbírták. Kastélyának s a melléképületeknek nagy részét tehát vendégek számára rendezteté.

A szobák kijelelése és bútorozása körül tekintettel volt minden rang, állapot és háziviszony iránt.

Arra törekvék, hogy nála ki-ki otthon találja magát, s hogy mégis a társadalmi fokozatok - melyeket oly mellőzhetleneknek hitt, mint a katonai charge-ok116 különbségét -, amennyire lehetséges, össze ne tévesztessenek.

Az özvegy delnők gyönyörű dísztermekbe vezettettek; a családos urak rendkívül kényelmes sorszobákat kaptak; az ifjú házaspárok elválasztott korridorú117 kéjlakokba - hová legtöbb virágillat s legkevesebb figyelem tévedett - telepíttettek le; az úrfiak egy nőtlen gentleman minden követeléseinek megfelelő bútorzatú enfilade-ba szállásoltattak, hogy tetszésök szerint lármázhatnak, anélkül, hogy valakinek alkalmatlanságára legyenek; a tudósok, az egyházi férfiak s mind az a nép, mely könyvek mellett szeret henyélni, a bástyákba - hol, miután a bagolyt a gróf vadászai rég elfogták, s a vércséket rég lelődözték, innepi csend uralg - nyomtatványok közé és nagyapai karszékekbe helyeztettek; a pörlekedő atyafiaknak, kiket a sors egyszerre hozott a kastélyba, külön épületszárnyon vagy egészen más emeleten nyittaték lak; a kisebb nemesség pedig és átalában a szegényebb módúak oly szobákkal lőnek ellátva, melyek egyedül tisztaságban különböztek az otthoniaktól, s midőn csak ismert kényelmet nyújtottak, senkit sem zseníroztak az ismeretlenek miatt.

A legkopottabb ruhájú látogató is Jenő gróf ezüstpaszamántos lakájai, zöld frakkos jágerjei118 és vörös nadrágú meg setét meggyszín dolmányú huszárai által akkora figyelemmel fogadtaték s lőn kiszolgálva, mintha viseltes öltözetét csupán szeszélyből hordaná. A főrangú asszonyságok és élemedett korú nagyurak számára egész nap külön fogatok állottak szállásaik előtt, s a kocsis a bakról le sem lépve, minden percben készen volt, hogy a vett parancs szerint most a váltógazdasághoz, majd a fácánosba és a gyönyörű svájci tejelőbe vagy pedig a ritka szépségű saxoniai119 kosokhoz, a jeles faiskolához, a nagyhírű méneskertbe, szóval mindenüvé elvigye a vendégeket, hol valamit tapasztalni vagy valamiben élvet találni lehet. Sőt az is gyakran megtörtént, hogy aki ekvipázsát kímélni akarta, a gróf hintaján járta be az egész vidéket, mert a szomszédok meglátogatása is azon szórakozások közé tartozott, melyek a háziúr rovására estek. Aztán hol voltak delibb hátasok, mint amelyeket reggeltől kezdve a nap minden részében fölnyergelve lehetett az ablakokból szemlélni külön mindenik uracs számára? A groom nem mert mellőlük távozni, mert szigorúan lakolt, ha az ifjú vendégek, mihelyt szeszélyök hozta, a számukra kijelelt gyönyörű állatokon nem vágtathattak ide-oda. Sok szegény mágnás, kinek még egy remonda120-lova sem volt, Jenő gróf arab vagy telivér angol paripáin kiskirálynak hitte magát, s midőn a kastély minden cseléde határtalan tisztelettel és legalább tíz ölről levett föveggel ment előtte el, egész mértékben érezte a hatalom mámorát, a fényűzés élvezetét, a rang előnyeit, s így mindazon ingerdús benyomásokat, melyekből otthon csak igen gyéren részesülhetett.

Jenő a vendéglátásra nézve alapszabályul tűzte: senkit, ki hozzá jön, nem zsenírozni, de viszont magát sem háboríttatni akár foglalkozásaiban, akár a háztartási rendben. Legényei a szállókhoz vitték a reggelit. Aztán megkérdezték, hogy szobáikban akarnak-e ebédelni és mikor? Akinek kedve volt a gróf családával lenni, az meghallá délután három órakor a csengettyűszót, s a nagy étterembe sietett, hol a véletlenül érkezettek számára elég üres couvert121 volt.

Hogy azonban a fesztelen együttlét, melynek varázsát Jenő gróf szintén tudta méltányolni, a házias visszavonultság kényelmeinek föl ne áldoztassék, s hogy a fehérhalmi kastélyban a társalgás is kelendőséggel bírjon, volt egy hírlapokkal, karszékekkel, biliárddal, kártyaasztalkákkal és dohányzó-szerekkel ellátott közterem, hová a foglalkozás nélküli férfiak unaloműzés végett összegyűltek, s hol a háziúr is, midőn kedve tartá, jelen volt, s kezet szorított ismerőseivel, nyájosan fogadá az új vendégeket, áttekinté a lapokat, beszélt az időről, a világról és észrevétlenül megint eltűnt.

Eltűnt: e szónál jobban nem fejezhetem ki azon őszinte és erőltetés nélküli modort, mellyel Jenő gróf magát fölmentette a vendég-mulattatás alkalmatlanságaitól, s vendégeit a többek közt még a hosszas búcsúzás kényelmetlensége alól is. Mert a fehérhalmi szokások szerint a távozni akarónak nem volt szüksége ez erélyes házurat, kit mindig egy csoport ügybaj foglalt el, bevárni. Fogathatott, mikor tetszett, s az istenhozzád nélküli elutazással az illemet nem sérté.

Mi kétségkívül nem lennénk a Jenő grófhoz hasonló gazdákkal elégületlenek. Sőt, tán helyeselnők, hogy csak szabad idejét tölti velünk, s hogy miután kényelmünk- és élvezeteinkről gondoskodott, reánk bízza nem unni magunkat.

De az akkori erdélyi szokások merőben ellenkeztek a fehérhalmi házirenddel.

1823 körül még a régi “jó világ” tartott.

A falusi uraknak, ha gazdag csűröskertjük volt is, használható udvarházok ritkán.

A földbirtokos nem törődött építkezésekkel.

Ha osztályrészben zsúpos fedelet kapott, az alatt maradt, ha faháza volt, nem látta át, miért állítana mást kőből, s bár a pazérlás divatozék, a finom élvezeti vágy kevésbé vala kifejtve, mint most, a komfortról pedig semmi fogalom. A felsőbb helyzetűek sem igen kerestek a sok pénzben fitogatási eszköznél egyebet. Hatlovas hintó, számos cseléd, túlterhelt asztal, sok ékszer, temérdek ezüst- és aranynemű: ezek valának a vagyon sóvárgott malasztjai. Azon terjedtebb lakok, melyeket kastélyoknak szokás nevezni, zömök, vastagfalú épületek voltak, bástyával vagy anélkül. Ha az ember mellettök elhaladt, kényelmeseknek képzelte, ha pedig a belsőjökbe lépett, elbámult, hogy az elosztás miatt mily kevéssé használhatók. Aztán minden bizonyos közösségre volt számítva. A díszterem, a háziúr írószobája, ahol az asszony hált, ahol kisleányai laktak, a nevelő szállása, a komornáké, az étterem, sőt még alkalom szerint az oly zug is, mely ruharaktár, rongykamara, fehérnemű-szárító vagy konyha-anyagok kézi magazinja volt, igen gyakran vendégszobává változott, hogy aztán, midőn a sokadalom továbbszáll, régi hivatására visszavarázsoltassék. Mert a háziúr neheztelt, ha az idegen utas vendéglőjébe, nem pedig udvarába hajtatott. Az ismerősek messzi vidékekről fölkerekedtek azon kedélyes céllal, hogy egyik vagy másik barátjoknak mindenét megétessék. S a magyar vendégszeretet, mely semmi korlátot nem tűrt, uralkodék a többi kötelességek felett. A háziúr szégyellette volna gazdaságára figyelmet vetni, hisz úgy nem lehetett vala vendégei közt, kiket csak egy percig is magukra hagyni embertelenségnek tartá. Együtt ült a társaság, rendre minden szobát pipafüsttel töltvén be. Evés és poharozás volt az alap, melyen az úri házak reputációja nyugvék. Ha a nő untalan kínálgatott: mívelt, becsületértő és kellemes vala; ha a férj a bort nyelni s félittas vendégeit cifrán megköszönteni tudta, és a ferblitől122 sem idegenkedett, akkor a különösen ügyes társalgó nevét érdemelte ki. Midőn pedig a lakoma magasbra hangolta a lelkesedést, mindig készen volt egypár udvari cigány, s csak az asztalt kellett félrevonni, hogy a ki sem szellőztetett ebédlőből bálterem legyen. A házasszony, vagy ha ez már a rózsaéveken túlhaladt, a legszebb menyecske egyszer körbelejtett, hogy selyempapucsát átadhassa a fiatal uraknak, kiknek büszkeségük volt abból a szép tánckezdőért toasztokat üríteni. Éjfélig folyt a dáridó. A lefekvés kezdetleges egyszerűséggel bírt, mint maga az ébrenlét. A szalonba rendszerint a legtekintélyesebb egyén kapott nyoszolyát. Aztán a házasszony a régen ismert vagy rokon delnőkkel kedélyesen megosztá hálószobájának szentélyét. A kisasszonyok a család kisasszonykáihoz vitettek, a gouvernante123 átengedte ágyát az orrát fintorgató vendég-mamzelnek124, és a komornák provizórius125 fekhelyre vonultak ide-oda, hogy egy tensasszony elférkeződjék. Könnyebb volt a férfiakról gondoskodni. Nehányt a háziúr vett magához, nehányt a nevelő vagy a gazdasági felügyelő. A többiek számára, pedig a nagy ebédlőterem telihordaték friss szalmával és szalmazsákokkal vagy matracokkal, s azon királyilag aludhattak világos virradtig, midőn az útra készülőkre egy előre látott meglepetés várt, tudniillik, hogy kocsijuk kerekét ellopták, vagy pedig, hogy a részeg udvari kovács a lovakat megvasalni s a tengelyszeget helyreigazítani nem akarja, és így az indulásnak, mint önként értetik, szépen elmaradni kell.

Szóval az akkori illedelem szerint szíves házigazda csak az volt, kinek éjjel-nappal nyakán ültek a vendégek, ki minden szobáját közössé tette, ki látogatói miatt családi életét, kötelességeit és foglalkozásait megszünteté, ki érdemet abban keresett, ha a hozzájövök azért, hogy vele lehessenek, nemcsak mértékletlenek, de könnyelműségre, hanyagságra és pontatlanságra is készek.

Jenő gróf tehát a barátságos háziúr eszményképétől alkalmasint a legtávolabb állott.

A rend, mely kastélyában uralkodék, sérté a közérzületet.

Vendégei többnyire elpalástolt vagy nyílt bosszankodással távoztak.

Gőgösnek, gazdagságával kérkedőnek s korcs magyarnak, ki idegen szokásokat esztelenül majmol, hirdeték őt.

Különösen a megyei nemesség, mely Erdélyben a mágnásokról szelíd véleménnyel sohasem volt, bántva érezé magát éppen azon intézkedések miatt, mik a fehérhalmi kastélyt a fesztelen társalgás tanyájává akarták tenni. A gróf könnyű modora lenézésnek, a gazdaságra fordított gondja fitogatásnak, a vendégektőli gyakori távozása a kaszárnyából hozott faragatlanságnak keresztelteték.

Stefániára is ragadt valami a gáncsból.

A vén táblabírák őt eleven modora mellett sem találták oly nyájasnak, mint az igazi magyarfajta asszonyokat, kik reggeli köntösük elébe kötényt vetvén, a konyhára ki-kitekintenek, hogy szemükkel láthassák: vajon nem sózza-e el a szakács a levest? Vajon a ház régi ismerőseinek kedvenc ételei ínyök szerint készülnek-e, s vajon a minden vendég iránti jóindulatot jelentő kövér pulykasült egyenlőn pirul-e nyárson? Még ezenkívül a nővilág is lelt a szép grófnéban megróni valót. Ifjú hölgyeink nem hagyhatták helyben, hogy az úrfiakkal együtt lovagol nemcsak a parkban, de künn az országúton is, mint az angol komédiásnék. A tisztes korú néném- és ángyomasszonyok pedig lealázva érezték magukat azon bizodalmatlanságért, hogy Stefánia örökké csak a szalonban társalg velök. Hisz másutt ily begyeskedést nem tapasztaltak. Másutt a még takarítatlan hálószobában, az öltözködő asztalnál, midőn a fiatal menyecske haját bontatja ki, vagy a leányszobában, midőn a szennyest adja mosni, fecseghettek legkedvesebben. Másutt megláthatták: milyen gárnyérja126 van vánkosainak, változtatják-e naponként az ágyneműt, férje a lámpaasztalkán felejti-e tajtpipáját, hálósipkában alszik-e, és tarka vagy egyszínű reggeli öltönyt vesz-e magára, ha fölkel? Másutt tudhatták: hány tucat ezüstkanál van a háznál, mennyi még elő sem vett kamuka127 a ládákban, hány sertést ölnek le karácson előtt, a zsidótól veszik-e a hizlalt libát, vagy a konyhaszolgáló tömi? Másutt megkérdezhették a komornától: mennyi fizetése van havonként, előre kapja-e ki azt vagy megkésve, zsémbes-e a nagyságos asszony, hogy él férjével, tán esténkint néha összeszólalkoznak, s nincs-e reggel valamelyik félnek rossz kedve? Másutt a család apró titkai kellemes órákat szereztek a kíváncsi néném- és ángyomasszonyoknak, de Fehérhalmon a háznép oly különváltan él a vendégektől, hogy némely szobába beférni sem lehet, mintha a becsületes emberek szeme elől valami nagy bűnt rejtegetnének, és ezen alattamosságban Jenő gróf segítője Stefánia grófné is, mi eléggé botrányos oly fiatal nőnél, kinek már csak éveinél fogva is nyíltnak és őszintének kellene lenni.

Azonban, bár sok ily panasz fordult elő, a Stefánia elleni neheztelés vékony nyári ködnél több nem volt azon sötét és zord őszi felleghez képest, melyhez a Jenő gróf modora miatt támadt harag és bosszankodás hasonlított. Ha ő a legvitézebb ezredesek egyike nem lett volna, még akad vala olyas, ki kérdőre veszi hideg felfuvalkodásáért. De így a békétlenebbek is előbb szekereikbe ültek, s csak midőn a parkból kihaladtak, dunnogák magukban: akkor lássalak, mikor a hátam gerincét!

E fenyegetés azonban nem mindig teljesült.

Nagy száma a soha visszatérni nem akaróknak ismét fölkereste a büszke kastélyt.

És voltak többen, kik bölcsen elleplezték csekély bántalmaikat, hogy a makacs grófnak egy kellemes szokásából hasznot vonhassanak.

Jenő tudniillik az egész ország akkori fogalmaival ellenkezőleg a hitelt készpénznek tekintette.

Vendégei ezt a legkülöncebb eszméjének tartották, de nem hiszem, hogy mindjárt kezdetben érette rágalmazták volna.

Később természetesen annál inkább.

Az ily következetlenség a világon nem új dolog, s Fehérhalmon kívül is régóta divatba jött.

De okoskodások helyett jobb lesz elbeszélésemet egyszerűen folytatni.

Jenő a maga módja szerint a legszívesebb vendéglátó kívánt ugyan lenni, azonban mindig okos és számító gazda maradt. E két elv egyeztetését állandóan szem előtt tartá.

Pompás fogatai, melyeket a Fehérhalmára érkezett uraságoknak rendelkezése alá bocsátott, nemes vérűek voltak, s oly csodásan kitanítvák, hogy okvetlenül erős vásárlási sóvárt költöttek az illetőkben föl.

S ha a fiatal arszlánok közül valamelyik egy napig Jenő arab vagy angol hátasain lovagolt, nem képzelheté, hogy attól megválva többé kényelmesen és helyzetéhez méltón élhessen.

Aztán a sok szép közlekedési eszköz által a fehérhalmi vendégekben levíhatatlan ingert kaptak a házúr mintagazdaságát minden hozzátartozókkal megnézni. Idejök elég volt. Figyelmes szemlét tarthattak tehát nemcsak a gabonaneműek, nemcsak a repce, bükköny, lóher és más Erdélyben még nem ismert magvak fölött, hanem vizsgaságuk tárgyául tűzhették ki a gyönyörű göbölycsordát, a hasonlíthatatlan svájci teheneket, a finom gyapjas birkanyájat és a csikóskert költőileg szép alakjait. Mennyi gazdagodási eszme, mennyi új életterv, mennyi kísérleti vágy, mennyi megszerzési ösztön nem ébredt a csábító látványokra föl!

És Jenő gróf kész volt mindent tisztességes áron eladni.

Ő készpénzt nem kívánt.

Egyedüli követelése volt: pontos fizetés a határidőkor és pontos kamat. Sőt aki a kamatról nem feledkezik meg, míg hitele nincs kétségben, akkor sem igen lehet aggodalmak közt, ha adóssága nem vásárlatokból, hanem kölcsönből eredt. Hisz, Jenő e tekintetre nézve oly lovagias, mint a széles világ akármelyik magasztalt hitelezője, kit uzsoráskodás vagy megrontásra törekvés sohasem vezérelt.

Kell-e mondanom, hogy a könnyű alkuk, a személyes és vagyoni hitel divatba hozása Jenő gróf többi különcségeit ellensúlyozta?

A táblabíró, ki Fehérhalomról dohogva távozott, egy kedélyes percben álmodni kezdett falujának széles, de általa nem használt közlegelőjén kövér, hószínű göbölyökről, melyek falkákban lepik el a hegyéleket, s mint tavaszi köd, vonulnak a virághímes völgyekbe alá. Mi lenne belőle - szólt ilyenkor az öreg úr -, ha a puszta ormon effektíve göbölyök járkálnának? Mégpedig, hüm, saját magaméi? Mit nem fizetne majd érettük a haruc?128 Nem... semmi trafika a bozsonicát evő örményekkel! Inkább elhajtatom a régeni vásárra, vagy tán még jobb lesz a szentpéterire küldeni. No, fogj be, Miska - kiáltá ekkor... - Hová megyünk, teéns úr?... Mi közöd hozzá? Nahát, arra az istenverte Fehérhalomra.

De nemcsak a falusi nemes, a városi úr is ördöngös varázzsal igéztetett Fehérhalomra vissza, s annál inkább, mentől ritkábban volt kiadni való pénze.

Csakhamar a kolozsvári ablakokból bámulva nézték a kisasszonykák a délcegen ügető úrfiakat. Mindeniknek udvarlója lóra kerekedett. Aki gyalog járt, egy fokkal alább volt kénytelen partit keresni, s ha talált, akkor bús fejének csakugyan Fehérhalomra kellett vetődni. Mert a szép menyecske hazavitelére hol kaphatott volna csinosabb fogatot, és... úgyszólván ingyen?

Voltak az élet iskolájában sokat tapasztalt és különösen elmés urak, kik, ha pénzök elfogyott, mindig valami eredeti ötlet által segítettek a pillanatnyi zavaron, s leginkább azon kaptak, ha vagyonos rokonaikat vagy barátaikat megtréfálhatták, mi többnyire sikerült is. Ezek Fehérhalom legszorgalmasb látogatói valának. Amit ott összevásároltak, csakhamar féláron ismét eladák, s az ily financiai kísérletekkel annyi komfortot gyűjtöttek maguk körül, hogy a választékos ízlés és a savoir-vivre129 irigylendő példányaiként magasztaltattak, mindenütt, hol a lángkeblű fiatalság pezsgőpalackokat bontott föl, vagy zenebanda mellett az élet költői oldalairól és a hétköznapi lények kiállhatatlan pedantságáról elmélkedett.

Egyszóval Jenő grófnak pompás rendezett gazdaságában annyiféle árui voltak, hogy ha még különcebb szokásokat is hoz divatba, a vendégek tartós haragjától nem félhetne, mihelyt a kötlevelek természete felől az akkori divattal szembeütköző nézeteket nem kezdene érvényesíteni.

Erdélyben ugyanis a valódi urak egy nagy családot alkottak.

Minden rangos egyén - a megyei jó származású nemeseket sem feledve - a többinek bátyja, öccse vagy illetőleg nénje és húga volt.

E vérségi kapcsok dacára három fűzfatuskóért vagy egy sovány barázdáért készek voltak perelni az urambátyák és öcsémurakkal és viszont; ellenben az adóssági kötelezvények iránt a legkedélyesebb pontatlanságot hozták divatba.

Az adós a fizetési határidőre emlékezni úriatlan modornak tartotta; a hitelező pedig mélyen érzé, hogy a törvényes eljárás megkezdésével oly gorombaságot követne el, minőre csak egy kalmárlélek, egy nyárspolgári ész képes.

Mindkét fél tehát óvakodék pontosság vagy szigor által rangján alóli szellemet tanúsítni, s az adósságlevél csak a cserék, osztályok, megnyert birtokpörök és úgynevezett amicák130 alkalmával veteték kiegyenlítésül elő. Akkor oly hivatása volt, mint a mészárszékben a hús mellett a nyomtatéknak. Különben egyedül a családi fény emeléseért létezett. Mert a hitelező nagyúr vagy úriasszony ahhoz oly eszmét kötött, mint a régi ékszerekhez, melyeket nem annyira használni, mint mutatni kell.

Ha dicsekedni akart, elhozatá a kis szekrényt, hová legritkább kincseit zárta.

- Íme! - szólott elégülten mosolygva. - Íme! Öt sor öreg keleti gyöngy, aztán néném, Nápradyné contractusa131 20 ezer forintról, pengő ezüst húszasokban; aztán egy rubin-diadém, közepén tisztavízű, ép s ritka nagyságú solitaire132; aztán néhány történeti érdekű kötelezvény, melyet ama híres Ébeni, ki Apafi133 fejdelem tanácsosa volt, írt alá, s miatta közelebbről ismét meg fogom intetni a leányágot; íme, ősi karperecek, nehéz aranyláncok, aztán egy gyűrű, melynek köve talizmán a kígyómarás ellen, és egy obligatio134, melyet, minthogy a királyi tábla elnöke őméltóságáé, unokám számára tartogatok, ki még időjártával hasznát veheti!

Többnyire ily dicsekvés után a szekrény régi helyére visszatéteték, és érintetlen maradt mindaddig, míg a hiúság viszketege ismét nem kezdé a tulajdonost bántani.

Hasonló míveltséget és atyafiságos jóindulatot vártak Jenő gróftól a fehérhalmi kastély vendégei. De nagy bosszankodásukra csakhamar tapasztalák, hogy ő a pénzkérdésekben oly goromba, mint a pór szász, s a kontóra135 vásárolt lovak, birkák és göbölyök áráért egyformán sanyargatja a hitvány kupeceket és a becsületes úrirendet.

Ez megbocsáthatlan különcség volt.

A legbuzgóbb vendégek falkánkint elpártoltak.

Minden végrehajtás olajat öntött a lángba, minden karerő alkalmazása pedig szélvészként terjeszté a közbosszankodás tűzvészét házról házra.

A sok kamat fölhajtása, a sok alispáni napibér, a sok liquidatio136 és perköltség félelmessé, sőt gyűlöltté kezdék Jenő grófot tenni még azok előtt is, kik a Fehérhalomról vásárolt tárgyakon szép nyereséggel túladtak vala.

Aki csak homályosan is emlékezék valami kötelezményre, valami határidőre, mely reá valahol és valamikor bajt hozhatna, aki a kedves szórakozások dacára sejté, hogy a tárcájában levő banknoták137 tulajdonképp Jenőt illetik, szóval a legismertebb nevű urambátyák és öcsémuramok, ha a fehérhalmi kastély fedelét meglátták, már a rendes országútból kitértek, csakhogy szemöket ne sértse, véröket ne izgassa fel és étvágyukat ne rontsa el azon fertelmes épület képe, hol a híres keresztény-zsidó lakik, kinek rögeszméje, hogy neki pontosan fizessenek - mintha bizony a nemesi szabadságot és magyar alkotmányt Jeruzsálemben készítették volna.

Rendre a békétlenkedésből megvetés származott.

Volt anya, ki példaként említette fiának, hogy Jenő grófról lehet a hideg önzés felől legtisztább fogalma, s mindenekre kérte, hogy csak, az istenért, sohase viselje magát oly szívetlenül, mint Jenő gróf szokta.

Némely fiatal nő még a mézeshetekben felfogadtatá férjével: nem kártyázni, nem adni jószágait örményeknek haszonbérbe és nem látogatni meg Jenő grófot.

Minthogy pedig a fehérhalmi vásárlások a magukat equipirozó138 fiatal úrfiakat terhelték utókövetkezményeik által leginkább, hamar elterjedt a felsőbb körökben azon nézet is, miszerint a fiatalság erkölcsét Jenő rendszeresen rontja, s nem nagy ajánlás a világba lépő egyénekre nézve, ha a különc gróffal - ki pazarlásra és adósságcsinálásra csábítgat - benső viszonyban állanak.

Voltak ugyan, kik roskadó gazdaságuk helyreállítását egyenesen fehérhalmi hitelöknek köszönhették, de az erdélyi urak a sok közmondás közül ismerték azt is: hogy egy fa nem tesz erdőt.

Nézetök szerint a kivétel megerősítette a szabályt, s Jenőt dicsérni annyi volt, mint szemet hunyni a legismertesb botrányok előtt.

Nem mondom tehát, hogy éppen senki sem utazott volna Fehérhalomra, de a vendégek nagyobb része végtére a kalmárokon, lócsiszárokon és haszonbérlőkön kívül többnyire csak kétséges hírnevű vagy élődi emberekből állott, s a háziúr vendégszeretetét leginkább azok élvezték, kikkel Stefánia grófnénak időt tölteni nem volt mulatságos, vagy az etikett és erkölcsi szigor szerint illendő.

 

16.

- Miben sértettem meg egy szíves háziúr kötelességeit? Tisztelheti-e a vendégjogot akárki jobban nálamnál? Mint gondoskodtam kényelmeikről! S mily összhangzásba hoztam magánérdekeimet az öveikkel! S ők haragusznak! De mi gondom badarságaikra? Elég, hogy a jót akartam. Hadd maradozzanak el, hadd kerüljenek!

Jenő gróf e vigasztalással is teljesen meg lett volna elégedve, azonban talált még egy hatályosabbra.

- Ha kevesen járják házamat, annál több időm marad azokat boldogítani, kiket a gondviselés rám bízott. - Így okoskodék ő.

Nem szükség mondanom, hogy a boldogítás ügyében nagy kérdés volt a hat szabályzott falu sorsa is.

A cserepes ház, a virágos- és veteményeskert, a derék gazdászati eszközök mind igen szép dolgok voltak ugyan, de tulajdonosaik elégületlensége naponkint növekedett.

A földesúr éjjel-nappal őrködék, hogy úrbéresei az ő jól átgondolt terve nyomán okvetlenül és szünetlen boldogok legyenek, de az úrbéresek szerették volna, hogy saját tetszésök szerint lehessenek néha boldogtalanok is.

Ezért sok villongás támadt, s gyakran alkalmaztatott az úgynevezett idves szigor.

Minek aztán furcsa következményei lettek, melyek Jenő grófot, ha makacssága érzékeny szíve fölött nem uralkodik, sodrából kiveszik vala.

Fehérhalmon tudniillik Szentgyörgy- és Szentmihály-napja évenkint korszakot alkotott az uradalom belviszonyaiban.

Az egyiken számos úrbéres tett két garast le, annak jeléül, hogy a szép cserepes házból kiköltözni akar; a másikon pedig a megbánás minden nyoma nélkül hordozkodék a szomszéd vidékek szalmaviskóiba.

Szorgalmasok, erkölcsösök és istenfélők is távoztak el; míg helyökbe többnyire butább kinézésű csőcselék jött, melynek betanítására s fegyelmezésére két kézzel kellett hozzálátni, s gyakran oly kevés sikerrel, hogy a gróf vén káplárja is, ki az egész francia háború alatt újoncokat gyakorlott be, sóhajtva mondogatá: csak igaznak marad, hogy a kutyából sohasem lesz szalonna!

Jenő bosszankodék jobbágyai vakságán, kik a szabad költözés jogát használva, saját jólétök elől kívánnak menekülni. Minden képzelhető módon gátolá tehát e rossz terjedését. Ürügyeket vett elő a visszatartóztatásra, túl szigorú követeléseket formált a távozók vagyona és személye iránt, s az utolsó fillérig kérlelhetlen volt a megbecsléseknél. De a megyei hatóságok hol részrehajlatlanságból, hol a hatalmas mágnás iránti csekély rokonszenv miatt a távozni vágyó úrbéreseket védelem alá vették, s minthogy különben is a kormányszéktől a szabadköltözés meg nem gátlása volt kötelességükké téve, amidőn csak nagy felelősség nélkül lehetett, kiadták az útlevelet s távozási szabadságot.

Ah, mily különösen bánnak rögeszméink szívünkkel, s egy rosszul választott és makacsul védett elv mennyire kiforgatja sarkaiból egész lelkivilágunkat!

Jenő gyűlölséggel gondolt a költözési jogra. Ha az örökös jobbágyság nem töröltetett volna el, úgy ő végtére is boldoggá tehetné a szeretett hat falut. Ki lenne irtva a nyomor, henyeség, rendetlenség. Mindennek kenyér kezében, mindennen tiszta ruha, mindenben kevesebb hajlam a bűnre, több nemes rugók, mélyebb kötelességérzet. Óh, akkor a hat faluból börtönbe senki sem vitetnék, s e szó: koldus, kihalna az emlékezetből, vagy csak a vén asszonyok meséiben jelennék néha meg. Még a ragályos betegségek se igen mernének az uradalom határaiba lépni, mert a miazmák139 és járványok ellen legbiztosabb talizmán a tisztaság, mértékletesség s az életgondoktól fel nem zavart kedély.

Így álmodozott Jenő, s visszaóhajtá az örökös jobbágyságot csupa emberszeretetből.

A személyjog, az akarat legkisebb szabadsága már nyugtalanítá őt.

Ezen indulatja az akadályok által fokonkint fejlődött.

Mert a fehérhalmi járás új szolgabírája és a kerületi alispán is, mint nagy lóbarátok, egykor igen sokszor találtak Fehérhalmon megfordulni, minek végkövetkezménye jószágaik nevezetes részének idegen kezekbe jutása volt.

A gróf ellenségeivé váltak tehát, s örömmel ragadtak minden bosszantási alkalmat meg.

Kivált a szolgabíró az elégületlen úrbéreseket folyvást költözködésre nógatta.

Egyébbe is vegyült volna, ha a megyei gyűlések tartása megint divatba nem jön, de így az ildom mérséklé a bosszúvágyat...

Jenő mentől elégületlenebb volt alattvalóival, annál inkább érzé, hogy céljai keresztülvitelére új nemzedékre van szüksége.

Egy napon tehát mindenik falujában - kivévén a kegyvesztett hetediket - építtetéshez fog.

Az alap mély volt, és tág szobákra mutatott.

A falak hamar emelkedtek.

Mi szándékból, senki sem gyanította.

- Talán hat új uradalmi börtönt kapunk! - sóhajtá a nép.

Az épületek mindenhez inkább hasonlíthattak volna ugyan, mint éppen fogházakhoz, de a tömeg csak akkor hinné azokat egyebeknek, ha még rosszabbat tudna sejteni. Annyira félt már Jenő gróftól - kinek köszönheté anyagi gyarapodását -, hogy csupán kedvetlenséget vagy üldözést várt tőle.

Midőn a hat ház elkészült, és föl volt szerelve, a tornác homlokára fényes és kujok-nagyságú140 ércbetűk szegeztettek.

- Nini! Iskola! - mondák bámulva a helység kevés számú írástudói.

Ekkor a vénasszonyok kötényöket szemökre vonták, hogy a kipottyant könnycseppeket letöröljék. Néhány anya hazafutott megnézni, vajon kisgyermeke az övé-e még, vagy már a földesúré? A “ni, nó, lássa az ember!” s több ilyes észrevételek, melyeknek jóra vagy rosszra magyarázható értelmök súlyegyenben áll, nem akartak az áncsorgó141 nép szájából kiapadni. Vagy két suhanc nagyobbat durrantott ostorával, mint a fehérhalmi uradalomban szabad volt, de különben semmi rendetlenség nem történt. Úgy látszék, hogy a visszatetszés jelei mellett is az úrbéresek közhangulata tűrhető volt, mint szokott oly esetben, midőn az ember nagyobb rosszat vár és kisebbre talál.

Jenő a testi és szellemi idomítást egyenlőn fontosnak tartván, iskoláit testgyakorló intézetekké is szánta.

Kerttel véteté mindeniket körül, s a kerítésen belül kúszásra, mászásra, az erő és ügyesség fejlesztésére tartozó oly tárgyak valának szemlélhetők, melyeket most az óvodákban naponkint láthatunk, de amelyek a fehérhalmi családokat, kik a gyanúra hajlandók voltak, s az ismeretlent veszélyesnek hitték, új meg új aggodalmakra izgatták.

Eközben az uradalom minden helységébe - kivevén a hetediket - egy vagy két idegen érkezett, fakó szekerén, sötétszín s többnyire nemigen új kabátban, tulipános vagy festetlen ládákkal, melyeknek fedelére a behordozkodáskor - tán hogy valamit nyomjanak - néhány nagy könyv, útiköpenyeg, pipa, dohányzacskó, viseltes csizma és fekete vásznas esernyő volt összevissza halmozva.

Az említett jövevények a paphoz vagy mesterhez szállottak, s miután öltözékeiket, amint tudták, rendbe hozák, előbb az iskola körül csavarogtak, nézve és tátogva, aztán az apostolok szekerén142 szép csendesen a fehérhalmi kastély felé tartának.

Egész kinézésök, a falu népének véleménye szerint, semmi jót nem ígért. Már arcokon is látszék, hogy a földesúrnak különös szándéka van velök, s hogy alkalmasint azon helységekben fognak megtelepedni, ahová érkeztek.

Még csak az volt kérdés: micsoda szerencsétlenséget vagy kárvallást hoztak magukkal a szegény község nyakára? Mert, hogy hasznot is tehessenek, ez iránt a gyanakvó és elfogult népnek semmi hite sem vala.

Végre a mélyebb belátású öreganyók kitalálták, miként az új vendégek oly ásó- és kapakerülők, kiket a gróf azért fizet, hogy legyen valaki, ki a gyermekeket a szülei háztól elvonja, naponkint kétszer-háromszor megverje, s ha felcseperedtek, katonának adja.

Volt tehát elég rebegés és bánat egész éjjel.

Másnap a nevelők és tanítók - kik a pap felügyelete alatt egy jobb és könnyebben boldogítható nemzedéket valának képezendők - Jenő gróf által megvizsgáltattak, és többnyire alkalmasoknak találtatván, az iskolában számokra rendelt szállásokra költöztettek.

Aztán szünidő állott be, eseménytelen, botránytalan, új félelmekre tápot nem nyújtó.

A nép a kukuricát kasokba rakta, szüretelt, a kikölt őszi vetésekben gyönyörködött, a dér elől mindent betakaríta, kamaráját őrlettel ellátá, és hopsára143 süldő malacot kezdett kimérni, hogy a csípős must mellé pecsenyéje is legyen. Már a suhancok a fonókról álmadoztak, s a menyecskék bátran ballagtak az iskola előtt el, és lopvást az ablakok felé is kacsintgatának; már a kirakott kút körül, mely mindenik helység közepén látható, kora hajnalban vékony jéglemezek boríták a földet, s a hicagóbb144 lánykák lába meg-megsiklott, és a fejökre illesztett kendőtekercsről, a többiek kacajára, a víz-sajtár le is hullott; már a házgazdák kezdék a mesturammal145 s tiszteletessel együtt az új tanítókat is - kiknek még éppen semmi dolguk nem volt - a disznótorokra hívogatni; szóval néhány hét meglepetések nélkül tölt el, s a gyanú, a bizodalmatlanság oszlott, midőn a hat helységben ugyanazon reggel, ugyanazon órában a gazdasági hivatalnokok összeírták egyenkint az iskolaképes gyerekeket, a felcseperedett ostorostól kezdve a hétéves leánykáig. A harangozásra a kisdedeknek sorba állítva kellett a templomba menni, mert az iskola rövid istentisztelet mellett megnyittaték. Mindenik háznál fölolvastatott a gróf rendelete azon szigorú büntetésekre nézve, melyekbe a szülék esnek, ha magzataik az iskolát szorgalmasan járni elmulatnák.

Az egész intézkedés tekintet nélküli és katonás volt, mint Jenőtől várni lehetett, bár a legemberbarátibb célból történt.

S támadt is ám miatta elég nősiránkozás, elég bosszúság, harag, kétségbeesés.

Heródes gyermekgyilkolásai után a falu bölcsei szerint borzasztóbb tény még nem követtetett el.

Az apák kérelmekkel ostromlák a megyei tiszteket, kik ellenszenveik dacára sem akartak vagy mertek a kérdésbe elegyedni.

Utóbb a békétlenek összebeszélve, gyermekeiket a kitűzött órákon otthon tarták.

Jenő gróf mindannyiszor kalodába tétette egész napra őket, úgysincs sürgetős mezei munka.

A kegyetlen megtorlások leverték az anyagi ellentállást, de az erkölcsin nem tudtak győzedelmeskedni.

A nép makacsul hitte, hogy a földesúr azért taníttatja a fiakat, hogy mihelyt fölcseperednek, assentáltassa146. És a leányokat? Ah, a szerencsétlenek! Belőlük utálatos rossz személy fog válni, a kastély urának és a vendégeknek mulatságára! Senki sem mondhatta a grófot erkölcstelen kéjencnek, de ez nem használt. Titokban teszi. A nagyuraknak elég módjok van gonoszságaikat rejtegetni... Később az oláh gazdák fölfedezték, hogy az egész iskolázás csak azért történik, mert gyermekeikkel a gróf vallásukat törekszik elhagyatni. Az uradalom néhány kazla amiatt meg is gyulladt, s a csűrös kert körül lándzsás hajdúknak kellett éjjel-nappal cirkálni.

Így tölt a tél.

A tavaszi munka kezdetekor az apák minden alkalmatlanságaikat az iskolának tulajdonították. Ha eltört az ekevas, az ökrök azért csavartak oldalra, mert szarvaikat nem a kisfiú tartotta; ha a délebéd elkésett, oka, hogy a kisleány olvasni tanul; ha a szomszédból átrepült csirkék kapták el a legszebb búzaszemeket, nem volt csoda, mert Istók a betűkre néz, s nincs ideje hessegetni; ha egy körömmérget, mely a házgazda kezén támadt, az anyók vörös fejtővel húzott át, s az hamar meggyógyulni nem akart, onnan van, mert Panna, kinek keze legkönnyebb, az oskolába ment; ha a malacok a csölönkkel147 együtt elfutottak, azért történt, mert egész nap nincs otthon a fürge Peti, ki mindent íziben észreveszen, s ha a kis Kalári a sok éretlen gyümölcs miatt beteg lett, annak voltaképpen mégsem lehet egyéb alapja, mint hogy az iskolában valami rossz nézésű szem megigézte, és hirtelen nem öntöttek holtszenes vizet, három keresztet vetve a pohár fölébe.

Jenő gróf, midőn az első próbatét bekövetkezett, tudtul adá, mennyi segéllyel járuljanak a házgazdák, kiknek tanulásra alkalmas gyermekök van, az iskola fönntartására, melyre ő az egész tizedet szánta, a nem úrbéri szőlők bordézmájával együtt.

Alamizsnának is kevés volt az évi összlet, mit ő a szüléktől követelt.

Inkább csak jellénye148 vala azon eszmének, hogy maga a nép is kész a köznevelésért áldozni.

De a tapasztalás itt is hamar bebizonyította, miként aki egyszer az erőszakolás terére lépett, az többé nem számíthat erkölcsi indokokra.

A legvagyonosabbak sem akartak fizetni.

Ki-ki bevárta a végrehajtást, hogy felsőbb helyen panaszt tehessen.

A tizedet pedig, melyet eddig mint úrbéri tartozást zúgolódás nélkül vittek a földesúri csűrbe, most kétszerte terhesebbnek hitték, mert annak kimondott célja gyűlöltté és gyanússá lőn.

Ily súrlódások s ellenszenvek mellett nemigen lehetett várni, hogy a gyermekek is szorgalmasan tanuljanak.

Minden óra, mit otthon töltöttek, minden szitok, melyet az iskola ellen szüléik szájából hallottak, henyeségre és engedetlenségre volt buzdítás.

S a próbatétek hamar kitüntették, hogy a fehérhalmi uradalom jól fizetett iskoláiban csaknem oly kevesen tudtak akadozás nélkül olvasni, mint régen, midőn a mesturam a játszó gyerkőcéknek kukuricafejtés közben fedezgeté föl a betűk nagy titkát s a szótagolás minden csínyját, minden furcsa fogásait.

Azonban ha a komoly dolgokban haladásról szó sem volt, legalább a testgyakorlatok élénken folytak. Mászni, árkokat átugrani, egy csögös149 kötelén evet-gyorsasággal felnyargalni, nem szédülni mélység előtt, a veszélyben lélekéberlétet mutatni; e tulajdonok megszerzésére nézve kedvező bizonyságul szolgál azon körülmény, hogy a szigorú felvigyázat dacára is a gróf kertjében soha annyi kár nem történt, mint amióta nevelőintézeteit megnyitá, s a gimnasztikai gyakorlatokra nagy súlyt fektetett.

Pedig a figyelmező könnyen észreveheté, hogy az iskolákban szembetűnőleg kisebb alakok mozganak, s minden nap ritkábbá válik az oly gyerek, ki valamennyire föl van cseperedve.

Mert a hatökrös és dúsgazdag atyák a szomszéd helységekbe küldék fiaikat, hogy inkább idegen kenyeret egyenek, hogy inkább mint ostorosok, pásztorgyerekek vagy belső cselédek nyomort és elhagyatást szenvedjenek, mintsem a földesúr gyűlölt terveihez eszközül adják magukat. S örökbefogadott leánykákat is sehonnan könnyebben nem lehetett szerezni, mint éppen a fehérhalmi uradalomból.

Az iskolaházak mögött csinos kertecske vala, melyet a növendékek míveltek. Mindenik gyerek egy fát ültetett vagy oltott, mely az ő nevét viselé, s az ő különös gondviselése alatt állott. Mily kedélyes szabály! Mennyire kellett volna hatnia a gyöngéd figyelem és nemes versenyzés fölébresztésére! De a viruló csemeték hihetlen gyorsasággal kaptak új ápolókat, mert a régiek eltűntek, kiköltöztek szülőföldükről, idegen són éltek. Valóságos gyermekvándorlás jött divatba, s az apák másokkal cserélték ki saját magzataikat.

Ily izgalmak közt egy éjen az iskolakertekben minden emlékfán oly sértések történtek, miknek következtében elszáradniuk kellett.

Kik követték el e merényt?

Jenő gróf dühösségbe jött, nyomoztatott, kémleltetett a gyanús családok körül. De hány nem volt gyanús? S kiben lehetett bízni?

Hogy a bősz indulatokat szelídítse, végtére a rábeszélésnek egy neméhez folyamodni csakugyan nem tartotta sem jellemével, sem elveivel ellenkezőnek.

A papiszékről szónokoltatott a sivár kihágások ellen. Ő maga is, hogy a szent óvaintések nagyobb benyomást tegyenek, gyakran megjelent. Ott volt, midőn a magyar templomba harangoztak be, s hacsak lehetett, nem maradt ki a kétféle oláh beszerikákból150 is. Az udvari tisztség hűn követé az adott példát. De a padok mindig üresebbé váltak, mert a buzgó, a babonáig vallásos nép rendre kimaradt az imákból, s elvesztvén lelkészei iránti bizodalmát, eltaszította magától a vigasztalást is, melyet a hit nyújt, és a kedélycsendet, melyet az áhítatosságból meríte...

A fehérhalmi udvar sem látszott oly boldognak, mint ahogy várhatnók éppen azon helytől, mely az élő gondviselés tanyája vala.

Ha ott csinosan öltözve járt a legutolsó cseléd is - azért csak igaznak marad a közmondás, hogy: ki-ki tudja, hol szorítja őt a saru.

Ah, mennyiről kell gondoskodni annak, ki magára vállalta mások helyett gondolni és akarni!

Jenő feje örökké főtt a sok teendők miatt; szolgái és megbízottjai pedig pihenés nélkül fáradtak a végrehajtásban.

S mi mindent nem kellett megtudni, hogy a boldogítás terve, mint egy nagy bárka a fövénytorlatos vízen, véletlenül zátonyra ne jusson? Nem volt-e szükség a legcsekélyebb akadályokat is kikémleni, a legrejtettebb házi titkokba is hatni? Hiszen a tömeg szelleme naponkint rosszabbá lőn. Nem vala-e egyik konok eszű, másik alattomos kedélyű, s mindenik gyanús? Kire lehet támaszkodni, kitől tanácsos félni? - Ah, ezt a tapasztalatok, a tények huszonnégy óránkint változtatták. Végre senki sem maradt ellenőrzés nélkül, legfelebb az öreg káplár, ki annyi csatán harcolt Jenő oldala mellett...

A fehérhalmi kastély tündérlaknak is megjárta volna, s környéke az alkotási szellem varázsa által új meg új kellemekkel gazdagodék. Midőn a gróf, katonai pályájáról lemondván, hazajött, a szép táj csak nyers gyémántkő volt, de utóbb ragyogó brilianttá változott, melynek értékét és bűbájait a pallérozás kétszerezé. A termékeny rónaság, a völgy borulatai, a szőlőkoszorús hegyhomlokok, az illatos rétek, a zengő ligetek, a csavargó folyam partszőnyege, szóval minden mosolygóbb alakot nyert, s a méla érzést igézőbb álomképekkel, a gyakorlati irányú vágyakat pedig nagyobb kamatokkal elégíté ki. A szépség öve és a bőség szaruja vala. Főként az uradalmi kert, bár még az ültetvények és fatömbek nem voltak mind megnőve vagy rendezve, oly gyönyörű volt, hogy mását messze földön kellett keresni. A kastély udvara, a facsargó kőutakkal és bujazöld gyepágyakkal, a tisztaság példányának mondható. A hollandi házbirtokosok sem tehetnének ellene a csín és rend tekintetéből kifogást. Kevesebb szemét volt rajta, mint sok erdélyi úr éttermében s tán nappali szobájában is. Pedig mint sürögtek-forogtak szanaszét az ezüstpaszamántos vagy huszárzsinóros cselédek! Mint iparkodék el nem késni a kasznár, kulcsár, gazdasági írnok, s tudná az ég, hány belső személy! Stefánia grófné komornái is egyik folyosóból a másikba oly komoly sietséggel járkáltak, mintha életbe vágó megbízással ruháztattak volna fel. A szekérbe fogott lovak, a bakon szilárdul ülő kocsis, az útszegleteken egymással tanakodó kupecek és gabonakereskedők még élénkebb és festőibb színt kölcsönöztek az egész rajznak. S mégis, ki a kastélykapun tekintett a mozgalmas udvarra, mihelyt elbandalgott151, azt képzelé, hogy egy panoráma152 üvegébe néz, s csak rajzolt lényeket lát. Úgy nem vala semmi nesz! Egyedül az alakok változó helyzete árulá el az életet, de maga a mozgás oly zaj nélküli, mint az árnyaké, melyeket az alvilágban vagy a lélekidézéskor a földön képzelünk, s melyeknek körvonalai súlytalanok. Ha néha nem tuszkolnék a fölállított fogatok, ha valami vendég, ki még a gróftól el nem szokott, a folyosón fütyölni vagy legényére káromkodni nem kezd, ha idegen cselédek nem társalganak hangosabban, az udvar hivatalnokai és többi személyzete miatt egy óranegyedig is lehetnénk azon csalódásban, hogy mint mondám, panorámába tekintünk, és csak festett embereket látunk. Annyira nem kíván senki föltűnni, figyelmet vonni magára! Ki-ki dolga után indul, csendesen és csevegés nélkül. A kötelesség uralkodik; a kedv száműzve. Pontos fizetés, jó étel, kevés öröm, semmi önállóság: ezen négy tulajdonnal bír a fehérhalmi udvari élet. Annyi szabály van, annyi teendő, oly kölcsönös ellenőrködés, hogy minden úgynevezett belső ember irigy szemmel tekint azon szerencsésekre, kik kívül nyernek alkalmazást, s legalább a mezőn vagy a sötét erdőkben szabadon lélegzelhetnek, és miután napokig szolgák voltak, módjokban áll legalább órákig emberekké lenni. Alkalmasint ez oka, hogy a kisebb külső hivatalokra is a sokkal jobban fizetett belső emberek élet-halálra versenyeznek, s minden megürült ispánság betöltéséig a följelentéseknek és árulkodásnak sem hossza, sem száma.

 

17.

Jenő gróf, ki természeténél fogva nemes szívű, kedélyes férfiú volt, s kinek rögeszméje is, melyet szigorú következetességgel törekvék életbe léptetni, lángoló emberszeretetet tanúsíta - ismétlem, Jenő gróf legtávolabbi rokonait is majdnem úgy kedvelte, mint egykori ezredének közvitézeit és csonka-béna hadastyánait.

Ha atyafiai rossz sorsra jutottak, számíthatának részvétére.

S e részvét gyakran vétetett igénybe.

Mert a nagy tiszteletben álló Jenő grófok között volt egy kecses hajadon, ki még a múlt század derekán a fehérhalmi kastélyból elszökött, s egy köznemesi udvarházban egészen új, mégpedig igen népes úricsalád alapítója lőn.

A Jenők Judit kisasszonyt tüstént megtagadták, s a kiházasítási illetőséget pörrel sem lehetett tőlek fölvenni. De ez nem gátlá a Márton-nemzetségnek, mely a szép grófleányt lefoglalta, rögtöni emelkedését. Mindnyájan teéns úrrá lettek - a cselédek előtt méltóságossá -, és közülek az írástudók szolgabírákká neveztettek két szomszéd megyében, hol a Mártonok összesen mintegy ötven köböl földet sajátjuknak mondhattak. Az alsóbb hivatal felsőbbre volt lépcső, kivált azoknál, kik meglépesedtek. S a század kezdetén alispán, tartományi biztos, királyi tábla ülnöke, sőt kincstári tanácsos is találkozék a Mártonok közt, úgyannyira, hogy már a Jenő grófok kezdék sejdíteni, hogy a Mártonok nemcsak léteznek még, de pláne kaputban járnak, és hétköznaponkint is vesznek magukra tiszta inget. A bevégzett tényeknek nagylelkű elismeréséből különféle közelítések eredtek, s az ó család az új családot védszárnyai alá vevé. Ezen viszonyt az illető felek végtére oly természetesnek tarták, hogy midőn Márton Gáspár mint megyei pénztárnok kassza-hiányért befogaték, és a szamosújvári börtönbe hurcoltatott, egyetlen fiát, Adolfot, teljes megnyugvással küldé Fehérhalomra, egyebet a gróftól nem kívánván, mint azt, hogy már most ő legyen a vagyonát és társadalmi helyzetét vesztett ifjúnak második - de az elsőnél sokkal jobb - apja.

Jenő csak távolról ismerte Gáspár urat, s átalában kedvezőtlen nézettel volt felőle.

De mihelyt Adolf megérkezésének okáról a beküldött levélből értesült, a nagyterembe sietett, s ott “kedves ösjét” előbb átölelé, aztán megcsókolá jobb és bal pofáján, s midőn e kitüntetés által neki az egész cselédség előtt óriás tekintélyt szerzett, titkárává nevezte ki; mert Fehérhalmon mindenkinek szerepe volt, senki sem lehet csak néző.

Hogy az Adolfra tukmált szerep nem lenne-e akármely egyén természetével egyezőbb, arra a gróf nem sokat gondolt. Ő Adolfot maga után legfőbb embernek akará tartani, s az uradalomban a titkárénál jövedelmezőbb helyzet volt ugyan, de gentlemanibb nem: minthogy a hat falu boldogítása végett megkezdett táborozásban tulajdonképp a titkár a vezérnek, ki az ütközeteket intézi, szárnysegéde vala, s általa közöltetett az illetőkkel minden manoeuvre,153 minden stratagema.154

Ah, a szegény tizenhét éves ifjú!

Adolf karcsú, rendkívül arányos, de kicsiny termetű volt, szőke finom arccal, tiszta halványpiros bőrszínnel, merengő kék szemekkel, keskeny homlokkal s oly gyönyörű aranyhajjal, melyet tőle az egész nővilág irigyelhetett volna.

Kerülte a piperét, némi pongyolaság látszott ruházatján, s mégis minden köntös-darab úgy állott rajta legjobban, ahogy éppen horda.

Atyja fényes házat tartott, s egyszersmind a szükségeseket nélkülözé.

Most derék lovai voltak, de a hám a zsidó korcsmárosokéval vetélkedett; majd megint a drága új hámok számára nem lehetett fogatot összeállítani.

Egyszer a háznép a nagy lakomákra is elégséges ezüstnemű mellett koplalt; másszor pedig a szarvasgomba-pástétomat eltört fanyelű késekkel vájkálta batizi vörös tányérokra. Ha zálogba volt Mártonné őnagysága keleti gyöngye, a víg asztalon pezsgett a champagne-i;155 ha pedig a házasszony nyakékekkel és karperecesen jelent meg, attól lehetett tartani, hogy ecetes, megkeresztelt, vagy pancsolt bor áll a vendégek előtt.

Ily gazdálkodási mód a család pénzügyi viszonyainak mérfokát legvilágosabban a kis Adolfon mutatta meg.

Hol a tanodába a szegény sorsú gyerekek közé vitetett, hol nyelvmesterei, városi szállása és lényege volt. Egy félévben lovagolt, rajzolt és zongorát tanult; más félévben pedig különböző ürügy alatt az apai háznál hevert.

A szerencse forgandósága, a viszonyok gyors változása az ő különben is költői kedélyét ábrándossá, álmataggá tette. Az élet hangtalanságát vagy rossz hangzásait a képzelődésében élő tündérvilág harmóniája által törekvék elfeledni.

Annyi nyelvismerettel bírt, hogy a francia és olasz dalárokat156 olvashassa, de annyi előkészülete nem volt, hogy a komoly tudományokban önerején haladhasson, ha akarna is.

Napokig szeretett tétlenül heverni zöld fűben, illatos virágok körül, csevegő vízhaboknál, úszó fellegek árnya alatt, sötét fák derekánál vagy égető verőfényben, midőn az ökörnyál átszövi ezüst fonalait a kristálylegen, s a rezgő aranyparányokat, melyekről a nap szikrázik, ingó rámáiba foglalja.

Adolf henyesége csodálatos ellentétben volt olykori erélyével, mely gyenge, sőt töredékenynek látszó testét megdöbbentő kitartással s elviselhetlenséggel ruházta föl.

Néha egészen vad lovakon nyargalt, mígnem azok nyárlevélként reszkettek, s a véres, tajtékos zablán megtört minden szilajságuk.

Néha az éjet lámpa mellett virrasztotta át, s a még be nem végzett munkán késő délig pihenés nélkül dolgozott.

De aztán a szélsőre vitt erőösszpontosítást oly képtelen apátia váltotta föl, hogy fejét karjáról a legérdekesebb meglepetésre sem mozdítaná el, hogy szemét az égből egyenesen keblére hullott manna felé sem fordítaná, s ha a ház lánggal égne, fekhelyéről addig meg se mozdulna, míg a füst miatt még egy keveset látni és lélegzeni is lehet.

Ezenkívül, bár Adolf nőileg átengedő kedélyű volt, s bizonyos határokig önként veté magát - mint a gyermek - idegen befolyás alá, de az idő használatára, a prózai pontosságra, arra, hogy mikor lehet szórakozott, s mikor legyen tevékeny, még eddig senki rászoktatni sem próbálta.

És a szegény álmodó ifjúban az ítélőtehetség gyökere a szívbe fúrta magát be, s onnan szíva minden táperejét.

Nála mindig a szenvedőnek volt igaza, s a könnycsepp, mely egy arcra gördült, azt vádolta, ki e fájdalom közvetlen oka.

Ily jellem legkevésbé volt Fehérhalomra való.

S Jenő Adolfot hamar elűzte volna, ha rokona nem lenne, s ha fejébe nem veszi, hogy a henye suhancból neki embert kell faragni.

És Adolf, amily keveset gondolt a holnapra, az első piros hajnalkor a fehérhalmi falak közül a zöld rónára osont volna, hogy örökre utat tévesszen, nem kérdve az ösvényt, hová vezet, kérdve a fellegeket, mikor öntik nyakába az esőárt, nem kérdve a fákat, nyújtanak-e ágaikról gyümölcsöt, nem kérdve az éjt, ad-e pihenésre egy csendes fekhelyet, nem kérdve a távolságot, ígér-e neki pályacélt, nem kérdve a nyomort, minő bősz alakokkal veendi majd őt körül, és nem kérdve a kétségbeesést, mi módon fogja a merevény széléhez vinni, honnan csak egy lépés lehet még előre és vissza egy sem?

Adolf Jenő gróf gyámnoksága alól oly gyorsan elrepült volna, mint kalitkájából a madár - ha Stefánia nincs körüle.

De már látta őt, s láthatja naponkint.

Minő istennő! Ki merné feléje emelni szemét? És neki még kezet is kellett nyújtani, Jenő parancsából, hisz nénje! Neki vele ki is kellett lovagolni!

Azóta Adolf már többször álmodá, hogy a gróf megharagudva el akarta a szolgálatból küldeni, s ilyenkor a határzó perc súlyát ki nem állhatván, fölébredett... homlokán veríték, szívében mély seb volt.

Mint igyekezett aztán a gróf minden különcségeihez szabni magát, mint föláldozta énjét, mennyire kifáradt a késő estig, s midőn bágyadt fejét vánkosaira hajtá, ah, a tegnapi álom miatt még mindig méla és elfogult volt!

De talán nem újul az ismét meg!

Vagy a hajnal közelgésekor talán látni fogja Tassót Eleonórával,157 Dantét Beatricével, Petrarcát Laurával158 és Stefániát... nem, nem... az lehetetlen... az álomnak is kész őrültség.

Unalmas volna hosszasan festeni egy fantasztikus ifjú első szerelmét, ki a néma bálványimádásnál többre ritkán halad azon idő alatt, míg a gyakorlott udvarló hajlamának tárgyát meghódítani és megunni tudja.

Különben is Adolf jelleménél fogva inkább gazdag beléletre, mint merész cselekvényességre van teremtve, s inkább szeret érezni, mint érzéseiről beszélni.

Belőle soha kellemes társalgó nem vált volna, vagy legfelebb akkor, midőn már szíve az utolsó kártyát, mellyel még boldogságot lehet nyerni, kihívta, s rája nézve a szerencsejáték megszűnt, és azt csak a többi poentírozók159 folytatják.

Stefánia grófné sokkal tevékenyebb vérmérsékű.

S bocsánatot kérek önöktől, hogy ily későn fordulok e kecses alakhoz vissza.

Az “öregapó” leányában nagy kincset bírt Jenő, csakhogy némely férj úgy van kincsével, mint a griffmadár, mely - ha igaz a mese - legjobban tudja azt őrizni, de legkevésbé használni.

Stefániánál szebb nő az asszonyairól híres Erdélyben nem volt, bár meg kell vallani, a többiektől, kik magasztaltattak, sokban elütött.

Ott a felső körök innepelt némberei - legalább az én értemre - majd mind vékony csontú, ideges, sugár tündérkék voltak, kik férjhezmenetelek után csakhamar bizonyos teljes, kerekded kontúrt nyertek, mely szépségöket nem veszélyeztette ugyan, de az első percre idegenszerűvé tevé, úgy, hogy visszaemlékezésünk és a találkozás közti különbséget előbb öszvehasonlítottuk, s csak azután éreztük az új varázst a régi helyett.

Stefánia sem volt - mint életnagyságú képe, mert személyesen nem ismertem, mutatja - magas, felséges, junói alak. Középnél alig bírt emelkedettebb termettel. S e termet, melyet derekon majdnem átfogni lehet, vékony - bár nem mesés kicsiny - lábfőn nyugvék, vagyis inkább lebegett. Könnyűsége és ruganyossága a művésszel is hamar elfeledtették, hogy a kar, a könyöknél meghajtva, egy kevéssé éles szögletet vet - mi az erősebb csontszerkezetre mutat -, s hogy a gyönyörű arányú kézre minden tízéves leányka kesztyűit fölvonni végtére sem sikerülne.

Stefánia arcán a legkedvesebb összhangzás honolt; de nem a legtökélyesb szabályosság. A részek arra hatottak, hogy egymás szépségét és kifejezését emeljék, nem pedig olyak voltak, mik külön a költők keblében dalforrást nyithassanak meg, vagy a lovagokat életveszélyes kalandokra késszé tegyék. Orrát hibátlan idoma mellett is a tetején kevéssé hátranyomottnak mondhatnók, ha ítészi szigorunkat használni tudnók azon igézet közt, melyet éppen e pisze orr idéz elő, a kicsiny száj élveteg és emelt felsőajkainak és a majd szeszélyes, majd ábrándos barna szemnek együtthatásával. Mennyi furcsa ötletet felváltva mélyebb érzésekkel, mennyi nőiséget, de egy kevés negéllyel, mennyi szerelmet, vegyítve szűzies visszatartózkodással, mennyi féket és féketlenséget, mennyi összhangzást a földi sóvárgások és az erkölcsi tartalék közt, szóval mennyi bátorító s rendreutasító jeleket nem találunk és képzelünk fölmerítve vagy betemetve Stefánia arckifejezésén! Tömött, gesztenye haja, merész szemívei, mellének kerekded formái a nőt rajzolják élőnkbe, ki hevesen érez, s kinek közelgése kábít. De röpke kedélye, mely egy virágnak jobban tud örvendeni, mint egy bóknak, finom, átlátszó arcbőrének szűzies frissesége, aztán tündéri és angyali mosolya, mely egyszerre szent és dévaj, Stefániában inkább a leányt hozzák szemünk elébe, ki még csak ezután nyitja föl szívét, mint a nőt, ki abba már erős szenvedélyeket fogadott be. Különben is a grófné termete, alakja azon kegyeltek közé tartozott, melyeket az évek nem akartak illetni, s melyeknek rendkívüli varázsa abból ered, hogy éppen semmit sem változnak, s hogy mindig egy férjhez menendő leányénak hisszük, kit szeretnénk az oltár által boldogítani, s mégis féltenénk a menyasszonyi koszorútól, akit nem tartunk eléggé léginek arra, hogy egy melegebb csókunkkal elhervaszthassunk, de akiről csakugyan makacson hisszük, hogy mint nő rögtön lehullatná szépségének tündéribb atomait.

Nem tudom: ilyen benyomást tett-e Stefánia Adolfra, vagy sokkal eszményibbet?

Azonban én most saját nézetemet adtam elő, mely annál részrehajlatlanabb, mert egy olajfestényre vonatkozik, s mert azoknak, kik csak későbbi éveiben látták őt, állításával szintén összhangzó...

Cecil figyelme, midőn Stefánia alakjának körrajzát bevégeztem, emelve volt.

Hisz minden nő, ki a társaságokban ragyogott, ha igénytelen is, érdekkel van a híresztelt szépek külsője iránt, mint a hős, ki csatákat nyer, szereti látni a fegyvert, mellyel egy másik bajnok győzött.

Cecil szívesen hallgatta volna tovább elbeszélésemet.

De a férj az óra mutatójára veté szemét.

Éjfél volt.

- Tehát csak holnapra!

- Igen, holnapra - válaszolám, s Cecil egyezett bele, midőn látta, hogy távozni akarok.

 

18.

- Midőn a vendégek - folytatám másnap - Fehérhalmán ritkán kezdettek megfordulni, Stefánia boldogsága többé nem hasonlított azon fához, melynek minden ágacskáiról zöld levelek és színes virágok mosolyganak a szem elébe. A szél még ugyan nem törte el a legszebb hajtásokat, az árnyas lombok magukon hordták még a tavasz illatos leplét, mely oly édesen kábító légkört terjeszt, és az öröm, szerelem s elégültség kis fészkeit, melyekből a holdvilágított éjeken csalogánydal is zeng, de már látni lehete a megmaradtak mellett földre hullott virágokat is, s könnyen sejdíthetjük, hogy egy égetőbb napsugár, egy élesebb fuvalom mennyi pusztítást fog tenni.

Stefánia - mint a mai házaságoknál szokás - nem egészen szerelemből és nem is egészen érdekből ment férjhez.

Kedvelte Jenőt s az előnyöket, miket rang és gazdagság nyújt.

Örömest szívéhez szorította volna a férjet s a nagyvilágot.

De ha egyiket feláldozni kell a másikért, akkor a házasság könnyen legyőzné nála a társaságok utáni vágyat. Csakhogy aztán akinek kezét adta, azt egészen bírhassa.

S Jenő szerette is nőjét. A katonai életből ráragadt csapodárság külmáza komoly és férfias jelleméről lehullott. Nem érdeklé idegen szépség, nem hatott igézőn kedélyére más némberek kelleme, kacérsága, elméssége, s nejéhez puritán szigorral, bár erős szenvedély nélkül ragaszkodék.

Vonzalma mindinkább fokozta a Stefániáét, s ez a vendégek kimaradásával vette először észre, hogy érzésvilágában nagy változás történt, s hogy most oly közönnyel szakad el a társaság- és szórakozásoktól, minőt álmában sem hitt lehetőnek.

Csak Jenőt tarthassa meg: mi kell neki több!

De éppen ebben volt nehézség.

Mert Jenő nőjén kívül szeretett még... nem asszonyt, nem lányt, de egy ezeknél sokkal elfoglalóbb és követelőbb teremtményt, tudniillik rögeszméjét, e pygmalioni160 szobrot, mely magát a szobrászt őrültségig megbabonázta, e sóvár, édelgő, kielégíthetlen és zaklató ábrándképet, mely mindig áldozatot kért, hogy élhessen, mindig ígért, hogy semmit ne teljesítsen, és közel volt, a szem előtt lebegett, hogy azt, ki elérni akarja, szünetlenül messzebb csalogassa.

Mennyi időt nem pazarlott Jenő: akaratja szerint boldogítani ezer s néhány száz családot!

Kevés szabad perce maradott.

Örökké sietnie kelle.

A felosztott órákból az, mi nőjének jutott, szintúgy nem vala percekkel is megtoldható, mint a többi. Mert a férj gyöngédsége, átengedése által könnyen szenvedhetett a jó rend, s ha a szerelem hosszabb gyönyörökről ábrándozott, megjelent a rögeszme, tiltakozék a puha élet- és az érzésekre pazarolt szünidő ellen, mely miatt nem lehetett Pétert vagy Pált célszerűn boldogítani.

Jenő sejté, hogy végtére is igen ritkán van nőjével. Ezen tehát segíteni kellett az elv sérelme nélkül.

Elhatározta az olvasásra s a folyó apróbb ügybajokra szánt órákat Stefánia szobájában és vele együtt tölteni.

Mily boldog volt e hírre Adolf - hisz neki kellett fölolvasni!

Csak ne jöjjön zavarba, csak lássa meg a betűket, csak tudjon hangján, arcán uralkodni!

Édes remegés közt töltötte a reggelt; elsápadt, midőn az óra ütött, melyben először kezdett új kötelességéhez.

Ah, mily ok nélkül!

Jenő a hírlapok barátja lévén, a sor mindig azokon kezdődött. Éppen a görög szabadságháborúban161 apró csatározások válták egymást föl, melyeket ő mint szenvedélyes katona, a legcsekélyebb részletekig ismerni kívánt. Földképek és röpiratok halmoztattak az asztalra, s a szegény Adolf száraz adatok és a mappán alig meglelhető faluk s patakocskák keresésével volt elfoglalva, vagy pedig országlati és hadtani hosszú értekezéseket olvasott. Meg kell vallani, hogy ennél sok mód lehet célszerűbb egy szép nőben magunk iránt érdeket ébreszteni, s Adolf a szerelmesek éles tapintatával hamar észrevette, miként Stefánia nemcsak a palikárok162 vitézségét meglehetős közönnyel fogadja, de még Canning163 úr híres szónoklatai által sincs elragadva. Sőt a hírlapoknál unalmasabb nyomtatványok is kerültek elő: gazdasági vizsgálódások s néha vegytaniak, aztán egy berlini vagy svájci iskolamesternek gyermeknövelés körüli kísérletei. És Stefánia nem vala anya. Egyetlen magzata a keresztelés előtt holt meg. Annak már négy éve! Adolf csodálkozék, hogy a titkárságot miért nem tartja a világ a legszerencsétlenebb hivatalnak. Szeretett volna szemfájást kapni. Stefánia az olvasás alatt kötött, hímzett, s arcáról látszék, hogy gondolatai messze járnak, talán a megboldogult atyus virágoskertjében vagy temetője körül, tán a szép napoknál, melyekről egykor ábrándozott ara-koszorúval fején, tán a csendes napoknál, melyek leánykora emlékeiből mélán mosolygának, mint az elhagyott oáz árnyai, ha a karaván már távol, igen távol van tőlök!... Ah, mily öröm, Adolf valahára verseket is olvashat. Mert Jenő a művészet iránt érzékkel bírt, csakhogy ritkán volt a sok teendő miatt ideje kedélyét fogékonnyá hangolni. Goethét szerette, Körnernek164 a tüzes harcdalokért barátja vala, figyelme a magyar költőktől soha egészen nem vonult el. S Adolf gyönyörű előadásával a középszerű verset is vonzóvá tette. A boldog ifjú ily alkalmakkor fölemeltté165 lőn, vonalai egészen átszellemültek, ajkairól a hangok kristálya kedvesen csengett, ömlött, magával vive vagy sodorva érzéseinket, mint a patak a tükrére hullott viráglevelet s mint a partjáról leszaggatott virágbokrot. De Stefánia - s ah, hogy ezt észre kellett Adolfnak venni! - éppen a meghatóbb helyeken látszott szórakozottnak, s az is megtörtént, hogy egy derült képnél, egy kedélyes vagy víg dalnál hirtelen kötőtőjihez kapott, s oly gyorsan kezdett kötni, mintha erős fölindulást kellett volna elnyomnia, s csak a figyelmetlenség menthetné már szemeit a könnycsepptől meg.

Mit jelent ez?

Jenőnek - nagyon el lévén foglalva - nem lőn alkalma sem észrevenni, sem vizsgálni.

S Adolf, ki mindent égő szívével hozott vonatkozásba, Stefánia szeszélyeit titkolt érzések jelének tartá, s egy-egy büszke pillanatban remélni is mert; míg száz más percben, midőn a hiúság kába hitegetéseitől magát oltalmazni tudta, csak annyit sejtett, hogy a bűbájos nő, kiért örömmel rohant volna a halál karjaiba, szenved ugyan, s talán szeret, de iránta tökéletesen közönyös. Hagyján! - sóhajta ilyenkor. Imádni akarom őt vétkes vágyak nélkül. Erőm lesz síromig hallgatni. S bátyám jogait miért sértené a néma bámulat? - Ah, mégis... én hálátlan vagyok jóltevőm iránt. Távoznom kell...

A fiatal titkár sokszor gondolkozott: nyakára venni a világot.

Hogy él meg, hol lel fedelet, mily sorssal kell küzdenie? Mindez szándéka kivitelében nem gátolná.

S mégis nem bírt távozni.

Mert nem lehetséges-e, hogy az Stefániának kedvetlenséget okozna? Hisz a nők oly érzékenyek. Egy virág hervadása, egy kalitkába zárt madár kirepülése, egy megszokott állat eltűnése már zavarhatja örömeiket. De vannak-e Stefániának örömei? Mosolyában nincs-e valami erőltetett? S ha halvány arcán bú dereng, nem megdöbbentőbb-e az, mit fájdalmából eltitkolhatott, annál, amit elárult? Igen, Stefánia szerencsétlen! S miért? Óh, ha szívének titok-éjébe láthatnék, bár egy villámfény mellett, mely lesújt, vagy örökre megvakít!

Adolfot e tusakodás, e remény, e vágy fogva tartá.

Nem léphetett a varázskörből ki.

Mit tenne, ha Stefánia rosszkedvének okát gyanította volna? Az más kérdés...

A grófné most még inkább szerette férjét, mint valaha.

De elhanyagolva volt, mert Jenő minden idejét rögeszméjére pazarlá.

A férfiak azt hiszik, hogy elég gyöngédek, ha féltékenységre okot nem adnak. Mintha bizony a nőnek csak nő lehetne vetélytársa! Mintha a nő szerelmét nem sértené a férj minden szenvedélye, mely azzal versenyez! Mintha az elhanyagoltatásban nem volna majd annyi lealázó, mint a megcsalatásban, s az unalom nem lenne veszélyesb csábító a többi csábítóknál!

Stefánia a szépség, kecs és igézet minden fegyvereivel akarta Jenőt magának visszafoglalni.

De a komoly férj szíve megacélozva volt, s arról minden incselgés - mint a páncél ércéről a nyílvessző - visszapattant.

Boldogítani kelletett egy csoport háládatlant! - íme, az álláspont, melyre Jenőt - mint hivé - a végzet küldé, s a katonának nem szabad posztját elhagyni.

Fehérhalmán a foglalatosságokra idő volt szabva - a szerelemre is.

Az órarendet föláldozni nem lehet, különben a világ zavarba dől.

Stefániát azonban bosszúsággal tölté el, hogy midőn végre sikerült legalább az olvasás alatt szobájába vonni férjét, ez oly pedant figyelemmel hallgat, s úgy neheztelt, ha Adolf el talál késni, vagy csak egy percre is távozik, mintha nejét tartaná a legfásabb társalgónak, s a családélet prózája előtt kívánna a gazdasági és állatnemesítési értekezések költőibb légkörébe menekülni.

- Ah, az unalmas Adolf! - sóhajtá rendszerint a grófné, ha Jenő, a titkár, a könyvek és iratok egy órakor, midőn az olvasási idő lefolyt, a teremből gyorsan kitakarodtak.

Pipereasztalnál ilyenkor kedvetlenebb volt. Miért öltözködjem? - gondolá. Férjem ebéd alatt alkuszokkal166 van elfoglalva, délután gazdaságához lovagol ki, aztán úrbéreseivel veszekszik, az árulkodásokat és a sok panaszt hallgatja, gyertyagyújtásra leveleket ír, vacsorálni nem szeret, később, mint az arab kalifák szoktak volt, titkos bűnök után kutat, hogy egy szegény párát, ki fát lop, vagy mezei korcsmákban verekedik, tetten érjen... végre tizenegyet üt az óra, ekkor csendesen nyit a hálószobámba, s én már unalmamban az első álmon is túl vagyok... Ugyan, de miért öltözködjem?

Stefánia csüggetegsége dacára is mindig oly választékos és finom ízlésű toalettben ment ebédelni, hogy Adolf alig merte szemét feléje fordítani, s ha előbb e nő csodaszépsége bátortalanítá, most már a nemes elegancia tette félénkké.

Istenem, mily felfuvalkodó önhittség csak némán és gondolatban is szeretni őt! - Ez vala, mit az ábrándos ifjú érzett; mert igen fiatal korunkban szenvedélyünk viszonzására nem véljük annyi akadálynak egy nő erkölcsi elveit is, mint szépségét, mint kellemes tartását és igéző öltözékét, s inkább száműzi reményeinket az, mi a némberek külsőjében tündéri tulajdon, mint ami jellemökben angyali elem.

A felolvasások, melyek a szokott órában soha ki nem maradtak, végre kártékonyokká kezdettek válni.

Mert Jenő - ki a nagyvilágban sokat forgott - nője iránt gyöngéd kívánt ugyan lenni, s nem örömest tevé őt oly jelenetek tanújává, melyek a fehérhalmi urodalom belviszonyaiból merültek fel; de néha mégis elkerülhetlen volt az úgynevezett ídves szigor rendszerére vonatkozó intézkedéseket hozni.

Véletlen esetek adták elő magokat, a nép szelleme szemlátomást romlott, kihágások, törvényszegések jelentettek föl, s a gróf kénytelen lőn most egy atya befogatására, majd egy gyermek megbüntetésére, majd ismét egy szerencsétlen család vagyonának lezárulására vagy egy gyönge hajadon durvább nemű fenyítésére is parancsot íratni, mégpedig rögtön, nője szobájában, nője előtt.

Adolf arca halványabb lőn ilyenkor, s keze a papíron reszketett; Stefánia megdöbbenéssel fordítá el férjétől tekintetét, és szemiben könny csilloga. Adolf látta a fénylő könnyet, Stefánia észrevette a reszkető kezet, de Jenő csak azt érzé, hogy igazságos volt.

- Ah, férjem kegyetlen - sóhajta a nő.

- Ő a könyörület nemtője! - gondolta Adolf, áhítattal nézve Stefániára.

- A kis titkár irgalmas-szerzetbe jobban beillenék, mint egy kompánia huszár közé - jegyzé magában meg Jenő.

Később a grófné nem fékezhetve szívét, kért is, esdeklett is a vétkesek mellett. Adolf letevé tollát, s könnyítő körülményeket hozott részökre föl. Jenő udvarias, hideg hangon mutatta nőjének meg, hogy azok, kiknek pártját fogja, megromlott és aljas emberek, Adolfot pedig - kivel a rokont és az urat felváltva szokta éreztetni - egy-egy finom élccel emlékezteté a határra, melyen belül kell maradnia.

- Óh, férjem sohasem szeretett! - gondolá keserű bánattal Stefánia.

- Bátyám nem érdemli angyali nőjét meg - elmélkedék Adolf.

- Feleségemben van egy kevés az “öregapó” véréből - mormogá halkan, érthetlenül Jenő...

A szigor naponkint növekedett a kihágások szaporodása nyomán.

Stefánia most élénken veté közbe magát, s nemcsak kért, de néha szemrehányásokat is tőn; Adolf a finom élcek dacára sem szűnt meg a szelídségre célozgatni; azonban a gróf mosolygva csókolá neheztelő nője kezét, éles szarkazmussal utasította rendre a merész titkárt, s maradt kimondott határozatainál.

Ah, Adolfnak csakugyan nemes szíve van - gondolá Stefánia, ujjait férje ajkaitól visszavonva.

Mit ne tűrnék érette? - kérdé magától Adolf, s a szép nőre tekintett, hogy vére föl ne lázadjon a férj sértő kifejezéseire.

Hüm! - okoskodék Jenő -, aligha nőm inkább nem üt apjához, mint hittem volna. Valóban... szakasztott apja.

És a grófnak igaza volt.

Stefánia feje makacs, szíve részvékény, jelleme függetlenségre, sőt egy kevés romanticizmusra s különcségre is hajló vala.

Ő eleinte örömmel áldozta fel önállóságát a szerelemért; de később az elhanyagoltatás s azon ingerültség, hogy férjére éppen semmi befolyást nem gyakorolhat, visszaidézni kezdették erélyét, tevékenységi szomját és szeszélyeit.

Stefánia Jenőben sokáig csak a jó tulajdonokat látta; de midőn érzéketlenséget s majdnem kegyetlenségi hajlamot vélt benne fölfedezni, csalálmai a boldogságról gyorsan kezdettek szétoszlani.

Szerelme nem aludt ki, elvei- és kötelességrőli fogalmai nem dőltek romba; azonban sem a hiúság, sem a vonzalom nem gátlá többé, hogy a maga belátása, hogy saját fogalmai szerint keressen, ha elégültséget alig lelhet többé, legalább szórakozást.

És keblében bizonyos ellenzési ösztön is gerjedt Jenő iránt, kinek eljárását fonáknak, természetelleninek s gyakran bűnösnek is tartotta.

- Csakugyan igaza volt boldogult atyámnak - sóhajtá magános perceiben. - Ő férjem jellemének mélyébe tekintett. Észrevette gyöngeségeit. Ellenzé házasságunkat. De én... Ah, a kicsiny ablakok a széles házeresz alatt, a tiszta virágoskert csörgő patakjával, a jázminlugos, amelyben először olvastam Crébillon167 tündérregéit, a páncélos képek, mikre a holdas estéken döbbenve vetém szemeimet, az egyszerű ágy, melynek védetlen vánkosaira sütött a piros hajnal, hogy felébresszen, ah, s én hátrasimítám megoldott fürteimet, lopvást az ablakkárpithoz közelíték, melynek lefüggő szárnyai óva védtek az utcai szemektől, ah, atyus már régóta a padon ül, egyiknek orvosságot ad, másiknak alamizsnát, mindeniknek jó tanácsot, körüle annyi derült arc van, ki-ki szereti őt, s hogyne, ki-ki csak tőle vár áldást, csak benne bízik. Jó reggelt, atyus! Kedves atyus, hogy aludtál? Óh, Istenem!

Stefánia levíhatlan vágyat érzett a szerény laknak - hol leánya szegény, de elégült volt - fölkeresésére.

Kocsija gyorsan röpült, a vidék panorámája kedélyét, mint a zománc a nemesércet, bájképekkel foglalta körül, a visszaemlékezés tünde rajzaival. A bokor rezgő ága, melyet egy leszálló madár ingatott meg, a felhők, melyek a rétre veték árnyaikat, s a rét, mely virágszemeivel a változó égre nézett, a mezei kunyhó füstje, melynek sugároszlopait játszva törte meg a szellő, a vén füzek, melyek az útfélről annyi vándort köszöntöttek már, s a nyargaló úri hintó elől félve látszottak visszaszaladni, a táj, a lég, minden sugár, minden porszem, az egész természet most az érzések oly különös, oly magyarázhatlan s mégis érthető nyelvén beszélt Stefánia szívével, hogy ez idegenszerű kéj és kín közt hánykódék, forrott, küzdött, s kivetette, mint a tenger halottjait, a jelent, és felnyitá mélységeinek kincseit, a múltat, ah, “a leánykor” szende, bűvös emlékeit.

A kocsi még mindig haladt zörögve, ostorpattogással, s az ügető délceg lovak elől messzünnen kitért a nép, levett süvegét kezében tartva. Ah, semmi mosoly, semmi vidám arc... csak tisztelet és hunyászkodás!

Már szalmafedelű háztömbeknél vannak. Az utca közepén puszta kútágas megzöldült vederrel, a széles udvarsövényen ugató lompos kuvaszok, az út-ároknál porban fürdő tyúkok, a füstrés mellett féllábon nyugvó gólya, a tört ablakú korcsmából csimpolya168 hang s kurjogatás és végre...

Stefánia élénken lépett a kocsilépcsőn le, szeméből sűrű könnycseppek hullottak... apja háza előtt volt.

Ah, mennyi pusztulás!

A pad ott vala még, de megrothadva az eső miatt, mely a tört zsindelyű s átlyuggatott ereszről szabadon hullott be. A folyosó hiányzó üvegeit csak néhol pótlá irha és papír, mert a haszonbérlő a ritkasági tárból kézi gabnást alakított, hol deszka-hambárokban alakor,169 zab s az aprómarhák számára szérűgyüledék hevert. A szobák pedig két népes családnak - az árendásnak és özvegy nővérének - rivó gyermekeivel, kotló pókáival,170 csipegő pisleneivel,171 recsegő osztovátájával,172 csikorgó rezsnicéjével,173 kerekes guzsalyaival, durvavászon hengereivel, melyek földön és fapadokon feküdtek, tulipános szekrényeivel s a padlásig felvánkosozott ágyaival volt tömve.

Ah, e különbség a most és a múlt között!

Stefánia mégis mindent, mit az idő s viszontagság elrablott, régi helyén látott. Képzelme, e nagy építő, visszaállítá a széthordott emlékeket, hogy varázsaikkal feledtessék a komor valót. Semmi sem hiányzott. A falról kevélyen tekintettek le az olajfestmények, a könyvszekrény nyitva állott, az atyus szürke kabátban ült tégelyei előtt, és az égő kőszenet szítá, Márta asszony pedig kötény-kulcsait zörgetve, tipegett a kamara felé. A serlegekből s az ablak párkányáról illataikat szétáraszták a föléledt virágok s a zöld bóbitás kakadu, mintha a fehérhalmi kastélyban soha kitömve sem lett volna, himbálni kezdett kalitkájában, kidugá fejét a rácsokon, figyelt s a lódobogást utánozá. Miért éppen ezt?... Ah, Jenő jön-e a váró leányhoz?... Mennyi öröm, mennyi meghiúsult álom!

Stefánia sírt és mosolygott, ölébe szorítá az árendás mocskos gyermekeit, a kertbe nyargalt, keresé a gyom közt a régi virágágyakat, a bürüről174 nézte arcát a patak tükrében, a gyászfüzek nedves pázsintján szaggatott fekete violát, míg szattyán papucskája megázik. S aztán megint a szobába sietett, aranyláncát az özvegy nagyobbik leányának nyakára kapcsolta, az ablakon kinézett, az utcán már a nyugtalan lovak tomboltak, s áncsorgók gyűltek össze, kiket ő név szerint ismert, kikkel beszédbe eredt, mint régen, s kiknek ajándékot osztott, mint egykor az atyus tevé.

Mily hamar halad az idő!

Leszáll a nap, az estharang megkondul, nemsokára csengetni kezd az érkező csorda kolompja, alkonyodik, az úszó hold fehér arca fényt nyer, és sugárai derítik a szürkületet.

Stefánia kocsija vánkosai közé nyomta fejét, mely az erős földindulás miatt forró, majdnem lázas volt. Az ostor pattogott, a lovak meghajlott nyakkal, délcegen viszik a szép grófnét gazdag úrilakába vissza.

Jenő a kastélytornácon állott, s a hír nékül távozottat nyájosan, de alig rejthető csodálkozással fogadta.

Ezen esemény óta Stefánia egészen átváltozék.

Férje iránt gyöngéd és lekötelező maradt ugyan, de nem igyekezett őt rögeszméjétől többé sem átengedőbb szerelme, sem azon finom célzatok által elvonni, melyekkel a galambszelíd nők is éreztetni tudják, hogy elhanyagolva vannak.

Panasz vagy látható kedvetlenség nélkül tűrte Jenőnek különcségeit, ritkán tudakolt tettei felől, s legfölebb csak akkor, ha szerencsétlenekért kellett közbenjárni.

De viszont saját szándékai és cselekedeteit iránt sem volt többé közlékeny - bár a titkolózást s alattomosságot is gondosan kerülte.

Önérzet, akaraterő jellemzé lépéseit.

Emancipált kívánt lenni, de csak a női hivatás és foglalkozások körében, s csak azon pontig, meddig az ildény175 s a szemérem sértése nélkül szabad, ameddig kétértelműség nem tapad tetteihez, és a szigorú erkölcsbíró sem piríthatja meg.

Mindenekelőtt pedig elfoglalni akarta magát.

A házvitelben, Jenő nagy meglepetésére, elég tért vívott ki, mégpedig szép módokon s az összeütközések eszes kikerülésével.

Olvasmányokra fordítá magános óráit, vagy egy groom s néha Adolf kíséretében lovagolt, szekerezett, meglátogatta, ápolá a falu betegeit, s pénzt osztott a szűkölködők közt, most azon helységben, hol atyja lakott, s hol a régi rendszer szerint elég koldus volt, majd pedig az uradalom többi részeiben, hol a kibecslések, végrehajtások s az idves szigor szintén bőven szemeltek áldozatokat ki.

A nép, mely gyűlölte Jenőt, ki a közboldogítást nagy szabályokban, de irgalom nélkül űzte, jó nemtőként imádá Stefániát, ki az egyes szerencsétlenségeket filléreivel és részvékeny kedéllyel enyhíté.

- Nőm még nagyobb akadályokat fog utamba gördíteni, mint hígvelejű atyja tevé - gondolta bosszúsan Jenő. - Az asszonyok nem értik, hogy a badar szánalom által mint terjesztik a bűnt, melytől undorodnak, és a szenvedéseket, miknek megszüntetése után epednek. Ők visszavonnák az előőrsöket, nehogy a lappangó ellen golyója valamelyiket közülök találja, és gondatlan lágyszívűségök miatt hamar fogatnék körül s koncoltatnék föl a tábor, melyben az egyes halálra, az egész diadalra van hivatva.

E széles nézetek nem fértek Stefánia makacs kis fejébe, bármit magyarázta férje.

Követé hajlamait, több vigyázattal, de állhatatosan.

S Jenő, ki igazán szerette nőjét, néha gyöngédtelenné is lőn iránta, s ő, ki bizodalomra vágyék, ki a szépnem körül a lovagiasságot első erénynek tartá, most kémekkel ügyeltetett Stefánia lépéseire, s nőjét is azon rendszerbe kezdé - bár kímélettel - befoglalni, melyre boldogítási tervét alapítá.

 

19.

Komor, sötét és szórakozott lőn Adolf.

A foglalatosságot kerülte.

Titkolt szerelme, mely eddig pontosságra s a gróf kedvező véleményének el nem játszására ösztönzé, mind kevésbé tudta az apátiából kiragadni. Ez ólomterhével kedélyére nehezkedett, s fásult zsibbadásban tartá azt.

Néha tűnődés közt tölté a sürgető dologra szánt órákat, s egy levél megírásával is úgy fölakadt, hogy Jenőnek, ki a tollnak nem nagy mestere, kellett rajta segíteni.

Merengő kék szemébe vadabb, emésztőbb tűz gyűlt. Arcvonalaira nem valami szende, átszellemült bánat, de csüggetegség vagy pedig háborgató gond volt rajzolva. Egy percben, ahol a grófot látta, odasietett, mintha alkalmat keresne vele szólani; míg a másban kerülte őt, s ha közelgését észrevevé, félénken vonult vissza.

Azon cselédek, kik késő éjjel s kik hajnal előtt ébren voltak, szobája ablakait mindig világítva látták, s a vékony függönyökön óramozdonyi pontossággal vonult el s tűnt megint vissza egy árny.

Kétségkívül tehát Adolf nem aludt, nem foglalkozott, hanem szünet nélkül járt föl s le.

Reggelenkint vonalai kimerültek, sápadtak voltak.

Mi bántja őt?

Ezt többször akarta kérdeni Stefánia; Jenő pedig hamar tudta meg.

- Mint ügyvédem - szólt a grófnőjéhez, midőn hálótermébe lépett, s azt olvasva és a szokottnál derültebben találta -, mint a te filantróp védenced, Makay írja, kinek levelét a haszontalan gornyik176 megkésése miatt csak vacsora után kaptam, a törvényszék igen szigorúan veszi Márton Gáspár uram ügyét, s aligha tízévi Szamosújvárt177 nem kap, természetesen az ítélet kimondása előtti fogság betoldásával; pedig Gáspár atyánkfia már ötvenhét éves és vízkórságra hajló. Örökre jó éjszakát mondhat tehát a zöldnek, a napfénynek és a szép világnak, melyben úgy szeretett nevetni és élvezni.

- Adolf csak galléron ragadhatja még az életet, kivált ha több pontossághoz szokik, de Gáspár koma bú-fejének elhegedülték már.

- Tán könyörül az Isten rajta, s meglágyítja a bírák szívét - szólt a grófné.

- Alig hiszem.

- S nem lehet ügyén valahogy segíteni?

- A pénztől függ, kedvesem! Ha még a hiányzó ötezret Gáspár sógor szépen visszafizeti, valószínűleg rövidebb ideig ül a sötétben; mert addig sürgött, míg több jelet mutatott arra nézve föl, hogy Szebenbe utazása alatt rabolták a pénztárt meg... Mind szép! De bár legyen igaz, bár ne, kétségtelen tény, hogy neki, míg az aranycsinálást fel nem fedezi, nem lesz ötezeré.

- De neked van - szólt Stefánia gyermeteg hangon.

- Van - mondá Jenő.

- S még sokkal több is.

- Most adtam száz mázsa gyapjút el.

- És abból kitelik ötezer forint.

- Kétannyi is.

- S te oly könnyen segíthetnél Márton Gáspáron! - jegyzé meg Stefánia dobogó szívvel és könnyekkel szemében.

- Makay is célzott erre, de nem akarok.

- Ah, ne éreznél-e te semmi szánalmat a szegény öreg iránt? Az lehetetlen.

- Megilletődve voltam sorsán, Stefánia! - szólt Jenő, nője kezét simogatva. - A gyengeségig hatott reám bukása és háznépének ínsége, bár őt nagy torkossága miatt s feleségét a nevetséges piperevágyért mindig lenéztem. Azonban az ember szívébe, elvei ellen is, olykor belopja magát valami kósza részvét, melynek okát nem tudjuk, noha igényeit csak erőfeszítéssel utasíthatjuk vissza.

- Ah, ne utasítsd vissza! - esdeklé a grófné.

- A múltról szólottam, Stefánia! Mert most éppen semmi könyörületet nem érzek Gáspár uram iránt.

- Miért? Férjem!

- Kíváncsiságból - s nem egyébből - utánjárattam a pénztár-rablás dolgának, s életemet merném lekötni, hogy csak koholmány. Gáspár sógor harácsolta el az állam vagyonát. Hiában szabadkozik! Átolvastam a tanúvallomásokat és az ügyvédi felelgetést... csak kíváncsiságból, nem másért, s teljesen meg vagyok győződve, hogy a közadóból egypár ezer bankó a sógor gégéjén szaladt le, a többit pedig ángyomasszony küldötte a kolozsvári és bécsi nőszabók ollója alá.

- S ha úgy volna is: nem lakolt-e már, nincs-e neve összerontva, nem földönfutó-e? Ah, a sötét, az iszonyú börtönben tíz év! Meg kell tébolyodnia!

- Hadd történjék! Bűne nagy, s kiszabadulása csak másokat bátorítana gonoszságokra. Soha közhitté nem válhatik, hogy őt megrablották volna. Egy garast sem adnék az egész sógorért. Kár neki egészséges leget szívni. Hadd üljön bilincsben!

- Óh, Istenem, mennyit fog Adolf szenvedni! Most értem már, miért oly levert. Nem vetted-e észre sápadt arcát, beeső szemeit s dúlt vonásait? Kétségkívül hallott valamit apja helyzetéről.

- Jelentették nekem, hogy Szamosújvárról levelet kapott. Alkalmasint az öreg írta. Azóta a titkár úrfi hanyag kezd lenni; de nem veszem rossz neven. Sőt ujjaimon átnézem apró baklövéseit is - hiszen van min bánkódnia. Furcsa, hogy keresi fel néha szemeimet, hogy mozdul meg ajka, mintha szólani akarna, hogy omlik azután arcára vér a titkos szégyen miatt, hogy lódul tovább, ha lát, s később megint visszasompolykozik!178 Hamar kitaláltam tusakodása okát. Szeretne atyja ügyében segélyemhez folyamodni, de nem mer.

- S miért nem bátorítod egy nyájas tekintettel, egy előzékeny szóval?

- Mert kérését kereken megtagadnám.

- Szegény Adolf!

- Csak tisztítni fogja őt e bánat és edzeni...

- Vagy kétségbeejteni.

- Nem, Stefánia, a marcangoló eszmék ellen a munkásságban keresend menedéket...

- Vagy a könnyelmű életben...

- Meglásd, hamar rendbe fogja szedni eszét...

- És megsemmisítni kedélyét.

- Ah, bah, te a bánatot az ember nagyobb ellenségének tartod, mint aminő. Senki sem hal meg bú miatt.

- De sok elfásul.

- Lehet, hogy igazod van - válaszolta Jenő némi ingerültséggel -, azonban bármi történjék, tűrnünk kell, amin nem segíthetünk.

- Hisz te könyörülhetnél az apán Adolf kedvéért!... Mily nemes érzésű ő, mily mívelt, mily szerény, mily ragaszkodó természetű, tiszta jellemű és kellemes külsejű...

- Aztán mily szép nevű! - közbeszólott Jenő. - Ha jól emlékszem, első udvarlódat szintén Adolfnak hívták. Tudod, midőn Grill asszonyság növeldéjében voltál. Vajon mi lett belőle?

- Óh, hogy még tréfálni van kedved ily komoly percben! - mondá Stefánia, s durcásan vonult férjétől távolabb.

- Micsoda komoly perc? Nem vagyunk-e együtt, nincs-e éj? Mióta szokták házastársak e pillanatokat nem az örömének nevezni. Feledjük most Gáspár sógort börtönével, fiával és minden pereputtyával.

- Jól van - válaszolá ragyogó arccal a grófné. - De, ugye, holnap reggel könyörülőbb fogsz lenni?

- Akkor sem, kedvesem!

- Legalább hát holnap estve. Ne hagyj sokáig kétségben. Szegény öreg! És mily vigasztalhatlan az a jó Adolf. Holnap éj előtt nemde elindítod leveledet a pénzzel ügyvédünkhöz?

- Akkor sem, Stefánia!

- Vagy holnapután... vagy kedden... vagy névnapomkor. Hisz addig mennyi pénz nem fog még hozzád összegyűlni, és e napon te mindig becses emléket szoktál nekem ajándékozni. Óh, te ilyenkor túlságig bőkezű vagy, igen kényeztetsz, elhalmozol ékszerekkel. Mi szükségem több gyöngyre és drágakőre!... Tehát névnapomon! Kezet rá!

- Akkor sem, Stefánia!

- De hát mikor?

- Soha.

- Óh, én, ha csak annyi pénzem is lenne, odaadnám utolsó fillérig! - sóhajtá a grófné könnyezve.

- Istennek hála, nincs - jegyzé meg Jenő hideg mosollyal.

E családi jelenet után néhány nappal Adolf rendkívüli fölindulással rohant az olvasószobába.

A félénk s visszatartózkodó ifjúból merész, bátor lett.

Szemei lelkesedéstől villogtak, s mihelyt Jenőt, ki egy karszékben pipára gyújtott, meglátta, a vér arcára nyargalt, de minden vonásai még derültebbé lettek, s öröm, hála és költői fellengzés sugárzott róluk.

- Porba borulnék, gróf úr, határtalan jósága előtt - szólt hévvel -, ha önérzetem, e merész kecsegtető nem súgná, hogy jön még idő, midőn én is fogok annyi beccsel bírni, hogy ha éltemet feltétlenül ön rendelkezése alá adom, s ha eszemtől és akaraterőmtől kezdve véremig, leheletemig mindent önért s családjáért föláldozni szerencsés lehetek: akkor talán lefizethetem a hála egy részét, mellyel a gróf úr nemes szívének tartozom.

Jenő fölkelt ülhelyéről, s mindkét kezét Adolf vállára tevén, merően, de részvéttel nézett szeme közé. - Ma nem fogunk olvasni, mert sok dolgom van. Eredj szobádba, s pihend jól ki magad. De add mégis előbb ide kezedet, hadd lássam!

Adolf kezet nyújtott, hogy a grófét megszoríthassa.

Ez azonban üterét kezdette tapogatni. - Még teljes és gyors - mondá -, s kilelt-e az éjjel a hideg?

- Engem? - kérdé Adolf ámulva.

- Na, ne ütődj meg. Csak egy kevés változás. Látom: homlokod nem is forró. Feküdjél le, takarózz jól be, s holnap semmi bajod. Egyébiránt még délután kihozatom doktor Józsát. Az egész legfölebb gyomorromlásból támadt láz, csakhogy nálad az ilyesmi könnyen vált ideges természetet. Ezredemben szintén volt egy hadnagy, kinél a dizentéria179 is már az agyvelőt afficiálta.180 Deuschlernek hívták, elhullott az arcis-sur-aube-i181 csatán, midőn Wrede182 alatt mindnyájan vitézül harcoltunk, s Napóleon hátrálni volt kénytelen... Feküdjél le, kedves öcsém, eredj!

- Én - szólt Adolf zavartan -, bár a gróf rendkívüli nagylelkűsége mélyen meghatott, beteg mégsem vagyok. Csak köszönetemet jöttem kifejezni.

- De miért?

- Hogy megmentette atyámat a gyalázattól, családomat a lealáztatásoktól.

- Én?

- Hogy - folytatá Adolf - oly nagy áldozattal ragadott minket ki a szégyen és kétségbeesés karjaiból.

- Mekkora áldozattal?

- Ötezer forinttal.

- Kedves öcsém, te ezt lázadban képzeled!

- Anyám írta, hogy a pénz már kezei közt van, s más jóltevője nem lehet, csak a gróf, s ez igaz. Hisz rokonaink s régi barátaink szerencsétlenségünk után mind elfordultak tőlünk.

- Anyád nem küldött hozzád levelet. Ezt tudnom kellene. Te álmodtad.

- A levél a zsebemben. Korán reggel a mezőre lovagoltam, s ott találám a hozzám indított embert. Egy negyed alatt ő is megérkezik. Én vágtatva tértem vissza.

- Add hát ide a levelet, ha nincs titok benne.

A gróf látható fölindulással futott végig a sorokon.

- Akárhonnan jött e pénz anyád kezébe, hallgass, és nevünket ne említsd. Nem szeretném, sőt el sem tűrném, ha valaki föltenné, hogy én egy kétségtelen bűnöst álérzékenységből oly helyzetbe akarhattam volna hozni, melyben a törvény és a világ szeme előtt ártatlannak lássék.

Jenő szigorú, haragos hangon ejté e szavakat.

Adolf megütközve távozik.

Ki segíthetett tehát rajtunk? - kérdé magától találgatva, tűnődve. - Szeretném, ha más tette volna, más akárki, csak ő nem, ki ellen gondolatban, ki ellen levíhatlan szerelmem által sokat vétkeztem. Óh, én nyomorult, háládatlan vagyok! Kétségkívül Jenő gróf menté meg atyámat... más nem. S mily durva, mily kérges modorral fogadott, hogy ne benne gyanítsam jóltevőmet! A derék ember! S én nője után epedek! Reggeltől estig s álmaimban is az ő bájos képe lebeg szemem előtt. Minő bűvölet ez! Óh, ég! Adj erőt szenvedélyem legyőzésére! Mert az eltitkolás csak a nevetségessé lételtől óv meg, s nem az önvádtól. Mit tett érettem Jenő, s mily magasságban áll fölöttem Stefánia! Ah, feledni őt... feledni; mily szent kötelesség ez, s mily szép, ha dobogó szívünket - egy nagy elszánást vetve rá - egyszerre összezúzzuk.

Adolf legférfiasabb föltételekkel vonult szobájába, hogy a Jenő által kiszabott szünórákat erkölcsi javulásra fordítsa.

Stefánia névnapja rég nem látott vendégeket gyűjt a fehérhalmi kastélyba.

Nemcsak kupecek és üzérek érkeznek, de oly nők s urak is, kiknek hintóikon címer van, s kik combig érő csizmába dugott kocsis és felejtár183 nélkül még Kolozsváron sem jártak egymáshoz vizitbe.

Igaz, hogyha történetesen a kormányszéki elnök, kinek a megyében egy kis urodalma volt, nem szándékszik néhány hetet falun mulatni, s Jenőhöz mint legközelebbi szomszédhoz néha át nem rándul, akkor talán kevesebben emlékeztek volna meg a szép grófné névnapjáról; de így még a gróf régi adósai közül is többen áldozták nehezteléseiket föl, rászánván magokat egy kicsiny gratuláció mellett egy nagy lakomára.

Majdnem annyian jelentek tehát Fehérhalomra meg, mint naponkint szoktak a régi jó időben, midőn Jenő még kikiáltva nem volt.

S Stefánia, mert már dél van, öltözését bevégezte.

Igézésig sikerült az, mint mindig.

De Jenő, ki a grófné dolgozószobájába nyíló budoárban várt rá, nem látszék elragadtatva. Átölelte ugyan nőjét, de szemeit ennek gyönyörű mell-csipkézetére vetvén, komor arckifejezéssel, bár mosolygó ajkakkal mondá: - Tavali névnapodon egy szép camée184, melyet Herculanum185 romjaiból ástak ki, volt kebledre tűzve. Emlékszel-e? Fehér- és violaszínre játszott, s a három kegyistennő186 vala rámetszve. Mily mívészi alakok! Úgy kőre metszeni most senki sem tud.

- Azt hiszem, te a camée nélkül sem találsz csúfnak - szólt Stefánia kipirult arccal.

Jenő hideg udvariassággal homlokát csókolá meg: - Ah - sóhajta ismét -, Mária Antoinette-nek alig lehetett szebb haja, mint neked. Selyem haj, gazdag, csillogó haj! Mint emelkednék hatása, ha átfontad volna azon igéző keleti gyönggyel, melyet nagyanyád XVI. Lajos menyegzőjén hordott.

- S nem tetszem-e neked így is? - súgá Stefánia el nem rejthető zavarral.

- Hogyne, kedvesem! - szólt Jenő ismét átkarolva nejét. - De - folytatá ítészi szigorral - mily jól adta ki magát karcsú derekadon az öv, melyet születésem napján hordál! Emlékszel rá? Gyémántos csatja volt, s apád jegyzeteiből látom, hogy a Rabutin-családtól került hozzá.

Stefánia lesüté szemeit.

Jenő megragadta nője kezét. - Engedd - mondá -, hogy csókoljam meg hófehér nevető ujjadon azt a rubingyűrűt, melynél csak szemed ragyog tisztább fénnyel... Ah, nincs ott a gyűrű!

Stefánia selyem pillái közül egy könny gördül le, mely mindenesetre szebb volt a királyi kincstárok ékköveinél is.

A férj merőn szegezvén tekintetét nőjére, zsebéből bebonyolt187 csomagokat vett ki. - Fogadd vissza - szólt - névnapi ajándékul azon drágaságokat, melyeket elzálogosítni jónak tartál; noha tudtad véleményemet Márton Gáspár felől. Valóban nagy oknak kellett lennie, mi téged ily lépésre bírt, mert atyádtól nyert emlékektől váltál meg.

Jenő majdnem metsző éllel ejté ezen észrevételét.

- Te soha érteni nem fogod - zokogá Stefánia -, hogy egy nő keblében mily parancsoló érzés a könyörület.

Adolf az olvasószobából hallá e párbeszéd töredékeit.

Életét adta volna minden szótagért.

Képzelődése fellegekbe emelte az isteni nőt, nem... túl, a mennybolt tetejére, s onnan néztek szemei alá, és néztek reá - a nap helyett - elevenítve és égetve.

Stefánia nevét hallá minden dalban, mit a madár zengett, minden szellőneszben, mely a virágok keblén támadt, minden összhangzásban, mely a szépség és éd188 törvényeiről szól, minden vágyban, mely a halandót magasabbra emeli, minden örömben, mely tisztasága által az angyalokéhoz hasonlít, s minden öntagadásban, mely a boldogság jogáról - mit csak egyedül érdemel meg - lemond, hogy sokan osztozhassanak belőle.

Adolf mentől mélyebben érzett, annál zárkózóbbá kezdett lenni.

Addig eszményíté Stefániát, míg nem maradhatott többé hite arról, hogy valaha testvéri indulatnál egyébbel közelíthessen is hozzája.

Szerelme tanította tehát lemondásra, az ábránd szerénységre, az érzelékenység érzéseinek fékezésére.

Nem merte többé magát a férj vetélytársának csak gondolni is, s oly kívül tette a földiségen szívének bálványát, hogy már megsérteni hitte azt egy érzéki, egy meleg tekintet által.

Ritkábban beszélt Stefániával. Nem ingerlé a hiúság föltűnni előtte, s midőn hosszasan is volt vele, inkább kívánt engedelmeskedni, mint tetszeni, inkább kilesni akaratját, mint hatni arra.

De ha magára maradt, s távolról látá Stefániát a fenyéren átlovagolni, vagy a jobbágylakból, hová gyógyszert és segélyezést vitt, kilépni, akkor Adolf fölmagasztaltan kíséré szemeivel e tündért, s ha már eltűnt, nyomdokait követé, mintha delejes erő vonná közelebb hozzá, míg aztán egy más, szintén titkos, szintén varázsló erő bizonyos ponton túl visszataszítaná.

S mily boldog volt Adolf éjenkint, midőn foglalatosság és zaj nem zavarta merengéseit!

Mit tudta ő, melyik csillag ragyog a kertutakra?

Ah, egy ösvény szögletén Stefánia hálószobájának lámpafénye sugárzott az ablakfüggöny keskeny nyílásain át.

Mily mágusi fény ez!

Ki bírna hamar válni el tőle?

Igéz, leköt, tündéri és őrjöngő eszméket ébreszt a lélekben.

Könny csordulhat ki a merőn rátekintő szemből, pedig halvány világa nem sértheti azt, hiszen oly éltelen,189 oly csendes és szendergő!

Adolf az éj nagy részét a kertben tölté.

Jenő gróf egy családgyűlésből - mely, ki mondhatná meg: hány más úricsalád birtokát szándékozik félszázad múlva, ha tudniillik e rövid idő alatt végítélet hozathatnék, magáévá tenni - néhány napi távollét után visszatért.

Rendeleteket adott a tornácon, panaszokat hallgatott ki, s aztán nőjét kereste föl.

Sokféle apró tárgyakról beszélgettek, mint szokás, midőn hosszasb ideig nem volt a férj honn, s megjőve házának állapotja felől értesül.

- A többek között jó neven venném - szólt Jenő -, ha Kriskát elküldenéd.

- Komornámat? Hisz az leghűbb cselédem, egészen magamhoz szoktattam.

- De nem szeretem a ledér leányokat udvaromban tartani.

- Kriskát bizonyosan valamelyik kémed rágalmazta. Helyedben sohasem hallgatnám meg a fülbesúgókat, kik ha árulkodással nem tudnak elég érdemet szerezni, hazugsággal toldják azt.

- Stefániám! Kedves atyád memoárjából olvastam én már ennél szebb oktatást is. Azonban Kriska mégsem tetszik nekem. Valaki éjjelenkint ablaka előtt sompolyog. A harmatos fűben van lába nyoma, s virágaimat tapodta szét. Az ember nem ok nélkül megy a hálószobák ablakához, és mindig csak oda.

- Ne gyanakodjál oly dolgokért, miknek hihetőleg semmi jelentésök. Kriskát a múlt héten kérte meg Károly, a főerdőszünk, s egyedül a te megegyezésedre vár, hogy jegyet válthasson. S róla csak nem teszed föl, hogy éjjelenkint egy mértföldről zarándokoljon Kriska ablaka előtt sóhajtozni.

- Nem is ő, de az én naplopó öcsém van vád alatt. Látták éjfélenkint a kertben bolygani.

- Kit láttak? - kérdé Stefánia élénken.

- Márton Adolfot.

- Ah, szegény Adolf, gondol is ő Kriskára! Adolf égre fordítja tekintetét, s nem láthatja meg a közönséges halandókat. Adolf költő.

- Költő? S honnan tudod?

- Tegnap fölkértem, hogy kísérjen sétalovaglásomban. A Szamos partján haladtunk berkeken át; szőlővel koszorúzott hegyek és sűrű bükkerdők rámája vett körül, s oly vidám, oly nyájos volt a természet, hogy az embernek kedve lett volna vele magával is beszédbe elegyedni, ha mindjárt saját szavának visszhangjánál más választ tőle józanul nem is remélhete. Mellettem lovagolt Adolf némán, szórakozottan. Eszébe sem jutott, hogy kötelessége lenne engemet jól mulattatni. Hisz, tudod, ő egy kissé félénk. Mit tegyek? Csak nem jöttem a szabadba unatkozni, s oly bohón fecsegett minden körülem a Szamos legkisebb habjáig! Megszólítottam Adolfot, tréfáltam, kötődtem vele, s nem engedtem szünetet. Egészen szeretetre méltó valék iránta. S Adolf - ah, te nem hinnéd, mily vonzó és mívelt ifjú ő -, a merengő Adolf rendre közlékennyé lett, s még azt is megvallá, hogy verseket ír. Nem kellett ennél több, hogy sürgessem, kérjem, hogy szüntelen nyakán legyek, mígnem egy költeményét elszavalá. A mű gyönyörű volt, bár előadása nem elégített ki. Adolf hangján némi elfogultság látszott. Egyébiránt a híres költők félénkek és túl szerények szoktak lenni.

- S mégis a te félénk költőd Kriska ablaka előtt ólálkodik, mi mindenesetre ízlés tekintetében túlszerénységet árul el.

- Ah, ne hidd, kérlek!

- Éjfél után is többször találták őt a kertben, a kastély körül.

- Ez természetes. Adolf költő. Az éj csendjében kereste a lelkesedést tán a csillagos egen, tán egy virágkehely körül, tán egy fénybogár lámpája mellett. Gondol is ő Kriskára! Kényes képzelődését komornák nem elégítnék ki. Correggio190 legszebb olajfestményének kellene megelevenedni, hogy Adolf szerethessen.

Jenő nőjére szegezte szemét, maga sem tudta, miért.

- De nem ellenzed-e Kriska hajlamát? - kérdé Stefánia gyermeteg mosollyal.

- Kit? Mit nem ellenzék? Micsoda hajlamát? - szólt Jenő ismeretlen ingerültségtől izgatva.

- Ah, feledékeny! Károly, az erdősz, megkérte Kriskát.

- Elviheti akár holnap.

Jenő e szavakkal hagyta oda nőjét.

Míg a tornácra ért, s a lépcsőkön lement, még gondolkodóbbá lőn.

- A lábnyom - mormogá - egészen az Adolfé. Komornyikomnál van csizmájának mértéke, s talál a nyommal. Ő tapossa a virágokat Kriska hálószobájának ablaka előtt... ott áncsorg éjjelenkint, s talán nemcsak ezt teszi. Gyűlölök minden botrányt. Adolf nem rímek után, Kriskáért járkál az ablak elébe. Miért volnának itt több rímek találhatók, mint parkomban másutt? Fekszik valami e rímezés alatt. Miért tapodta virágaimat éppen itt, ha Kriskát nem ő érdekli, hanem Károly?... A komorna ablaka fölött nőm hálóterme van, csigalépcsővel a földszinti szobába. Csak történet191... puszta történet volt az egész. Hagyjuk!... Márton Gáspár maholnap kiszabadul, írja ügyvédem. S Stefánia, hüm! családjának szentül őrzött emlékeit veté könyörületből zálogba: virágaim pedig... Csak történet volt. - He! Holla! Nyergeljétek föl lovamat. A Szamos partján... De hová is akarok menni? A lábnyom... Csak történet volt... Mily rémítő szórakozottság! He! Holla! Ne az én lovamat nyergeljétek, hanem a titkár úrét. Most jut eszembe, hisz őt akartam küldeni családlevelekkel és információért Marosvásárhelyre. De jobb, ha szekérrel megyen, az út hosszas... virágaim... csak történet volt. Vajon melyik szekrényben fekszenek az okmányok? Rég kivettem levéltáramból. Hol vannak?... De - csak történet volt, egyéb semmi.

Jenő hosszasan keresé és állítgatá össze a pörleveleket.

Adolf legszerencsésebb időben rándult Vásárhelyre; mert ki nem állhatta volna azon napokat, melyek a fehérhalmi uradalom krónikájában minden előbbieknél sötétebb emlékűek.

Nagy mennyiségre hágott az úrbéresek száma, kik még Szent-Mihály előtt költözési szándékukat tudtul adták. A legékesebb jobbágyházak lakói, kik festett léces kerítéssel vették udvarukat körül, s kiknek csűrje sok megyei esküdtét megszégyenítő, elbujdosásra tökélék magukat. Nem használt a követelésekkeli fenyegetés, menni akartak. Jenő, kit e botrány ingerelt, utánjáratott a helyeknek, hová költözendők valának, s úgy esett értésére, hogy többnyire fél-örökségekre, szalmafedél alá, sőt mezei burdékokba192 is fognak vonulni. Oly bősz lélektani jelenet volt ez, mintha a jól tartott eb a farkas szabad koplalását irigyelné, s a világon legkevésbé Jenő tudta volna felfogni az ilyes dolgokat. Csak azt érzé, hogy megalázva van, hogy nemes szándékai gúnyoltatnak, hogy életfeladatától távolabb esik. Megkettőzött szigorral felelt e kihívásra. De úgy látszik, minden démon egyszerre rohant az alvilágból a fehérhalmi urodalomba ingerkedni és kárt tenni. A nagy parkból csemetéket vágtak ki, ritka nemű őszi virágokat kaszáltak le, a még éretlen késő-gyümölcseket földre verték, s oly kevés bűnöst értek a házi cselédek e csínokon193, hogy a gróf gyanítá, miként udvarában is titkos összebeszélésnek kell lenni. Pedig mint fizeti a hálátlanokat! Mily jól esznek! Mily tiszta szobákban laknak! Mily csinos bérruhába vannak dugva! S ők mégis elégületlenek, s ha valamelyiket elcsapja, oly örömmel megy tovább, mintha lakodalomra hívták volna. - Két éjjel pedig egymásután a grófi uradalom erdeje lángba borult, s úgy égett, hogy fényétől maga a kastély is kivilágítva volt. Jenő rögtönítélő székért folyamodott, s míg azt nyerhetne, a szolgabíró által példás végrehajtásokat tétetett. De később ez is valami ürügy alatt kikocsizott a kastélyból, s azóta a grófnak minden fenyegetésére sem vala visszakapható. Ideiglenes szabályokról kellett tehát gondoskodni, s Jenő néha oly büntetéseket hirdetett ki, melyek kívül estek a földesúri hatóság körén, s egy szigorúan rendezett államban bűnvádi keresetet is vonhattak volna a kihirdető nyakába.

 

20.

Már messze haladt az ősz, midőn Adolf Marosvásárhelyről visszatért.

Esős, nedves napok után majdnem kánikulai meleg állott be. A hő lég szikrázott és csillogott, mintha az év elvétette volna szokott rendjét, s augusztus közepére akarna visszalépni. A verőfényes lankán pásztorgyerekek szedtek piros mezei epret, az út szélein minden nagyobb kövön hemzsegett a kató,194 mintha élő klárisgyöngyök pörgenének szét, s gyűlnének megint sűrű csomókba össze. Nemcsak a kőrisbokor és kökény, de a cseresznye is virágba borult; a gyümölcsfák rügyei megindultak, s a második nyár - e magát fitogtató kimerültség- annyi termést s áldást ígért, hogy hinni szerettük volna, miként fogadkozásaiból csakugyan teljesíthet valamit.

Adolf - ki az ideges természetek minden gyengeségeivel bírt - a szép vagy komor időjárás egész befolyása alatt állott. Egy esős nap leverte kedélyét, egy derült fölhangolá, egy ködös elborítá, s alig volt nő, kire a lég színezete, az illatár, a szellő suhama, a mező köntöse s a láthatár változó jelenetei ingerlőbben hatottak volna.

Most sem tudott szekéren ülni. Hisz nem volt-e elszenvedhetlen, hogy az út félkörben kanyarg a domb mellett el, melyre a park nyílik, s aztán a poros faluba fordulván, szélesen és lassan emelkedik a lombtalan nyárfák sora közt fel a címeres kőkapuig, melynek oszlopain két idomtalan oroszlán tátong, mintha elnyelni akarná az érkezőket? S mily mosolygó most is a park! Zöldjének nagy részét letépte ugyan az ősz; de hát a smaragdszínű fenyvek nem szebbek-e, mint valaha? És mily eleven virágtömbek kacsintanak a gyér lombok közül ki? Fönn a héja sző a légben mindig keskenyebb kört; de a sétányok jól védett ágain dalos madarak is röpkedhetnek... és Stefánia, szóval, kocsijáról leugrott Adolf, a port köntöséről és kalapjáról, amint lehetett, zsebkendőjével szétverte, kocsisának megparancsolá, hogy hajtson a hátulsó udvarba, maga pedig a park felé tartott. Egy rövid, de meredek mezsgyén kellett fölmásznia. Homlokáról törlé a verítéket, tikkadt és szomjas volt az egész napi por és meleg miatt. Mennyire jólesett az első hantra heveredni, az első hűs árnyékban percre megpihenni! De belső nyugtalansága tovább hajtá. Méla és izgatott volt egyszerre, szórakozott és figyelmes. A bokor-neszt hallá s a távoli lépteket; de nem látta a négyszeg táblácskákat, melyek némely fára fölaggatva vannak, Stefánia ablakán messzünnen észrevőn egy kis virágvedret; azonban figyelmét kikerülte az ösvény-szélen a gyönyörű gloxínia, és egy kedves, arannyal versengőt szét is taposott. Körüle tengelic s vörösbegy röpkedett; előtte zöld harasztok közül a szökőkút rezgő, szikrázó ezüst szalaga tört fel. Méla dallamok, melyeknek szava és alakja még nincs, zsongottak kedélyében; ajkai pedig száradtak, szomjak valának. Különös vegye az érzéki sóvárnak és a szellemi túláradtságnak foglalá egész lényét el. Szerette volna homlokát egy hideg kőre nyomni, és szeretett volna suhogó szárnyakkal röpkedni a verőfényen s meleg sugárözönben fürdeni, míg bágyadtan, szédelgve hullana alá a nedves fűbe. Eközben a csemeteágyakhoz ért. A párkányon egy későn érő őszibarack negédesen mutatá első terményeit föl. Fiatal ágain csak három gyümölcs volt, mindenik nagyobb a kínai narancsnál, s oly csodaszép, mintha finom tündérujjak idomították volna egy-egy bűvös golyóvá. Tiszta viaszból készültnek látszék, jobb oldalon sötét bársony-szín volt rálehelve, balról pedig halványfehér elefántcsontnak hinnéd. Adolfnak kezét, ki tudná mi, tán a szépízlési érzék, emelte a három iker közül a legkellemesebbhez, s mielőtt gondolt, akart volna valamit, már leszakítá azt. A barack oly rugonyos és puha tapintatú volt, hogy ajkai a kísértésnek nem állhatták ellent, s miért is? Beleharapott tehát, de ekkor szeme történetesen a kis táblára esett, mely a csemete derekára volt függesztve.

“Egy fog egy gyümölcsért!”, ezt olvasá azon, s kiejté kezéből a megsértett barackot.

- Ah, Adolf, ön itt? Mikor érkezett? Igen örvendek, hogy megint láthatjuk- szólt Stefánia kinyitott könyvvel kezében, s hajnalderűs tekintettel lépvén a mellékösvényről hozzá. Annyi öröm, gyermeteg részvét és nyájosság lengett kedves arcvonalain, hogy könnyen észrevehető, mennyire őszinte a visszatért ifjú iránt kegye.

Adolf leírhatlan zavarban volt. Szólani akart, de a tábla s a megjelent nő elvették eszméit, s lebűvölten állott, szemeit félénken vetve most a szép grófnéra, majd a szerencsétlen barackra, mely lába előtt hevert.

- Óh, már ez nagy baj - sóhajtá Stefánia észrevévén a tényt -, ez nálunk szörnyű bűn - tevé hozzá, előbb egy kevéssé aggályos, utóbb nevető tekintettel.

- Örökre elvesztettem a gróf kegyét - rebegé Adolf oly megbánással, mintha első apánk helyett ő ett volna a paradicsom fájának tiltott gyümölcséből.

- Férjem - szólt Stefánia - igen ingerült a falu népére, mert kertünket, mint ő hiszi, csupa dacból kezdik pusztítani. Azonban nem képzelem, hogy a tegnap kihirdetett büntetéseket szigorúan kívánná végrehajtani. Egyébiránt...

Midőn a grófné tovább akart szólani, egy kertészlegény közelített. Adolf zavara még inkább növekvék...

Mihelyt a cseléd feléjök fordult, a grófné a barack-csemete ágai közé nyújtá kezét, s leszakította a második gyümölcsöt.

- Már egyúttal magamra vállalhatom az ön hibáját is - szólt bátorítón.

- Az istenért - súgá sápadva Adolf -, hátha a gróf szigorúan veszi a tilalmat! Hátha...

- De én nője vagyok - jegyzé Stefánia büszke önérzettel meg, s a kastély felé indult.

- Több volt-e ez részvétnél?... Ah, ő mindenkiért így tett volna! - sóhajtá Adolf, s lehajlott fővel, lassan közelíte a bástyához, hol szállása vala. A teraszra érvén, annak másik szögletén meglátta a grófot, ki sietve fordult a főbejárathoz.

Adolf szíve szorongani kezdett, maga sem tudta, miért? Kíváncsiság, félelem, sejtelmek, - s ki nevezhetné az oly vegyes érzést meg, melynek alaphangja és határozott jelleme nincs - az olvasóterem felé vonták. Föl sem nyitá szobája ajtaját, az éppen érkező útiszekérre sem tekintett, hanem a teraszon követé halkan és rettegve a gróf nyomdokait.

A kastély toronyórája háromnegyedet ütött négyre, s most oly csengő érce volt e hangoknak, hogy Adolf idegei megrezgettek, füle zúgni kezdett. És lába alatt csikorgott a sárga fövény... csikorgott, mintha föl-fölvisított volna.

Stefánia nevetve ült egy taburett195 szélén, lábának feje a szőnyegen kissé emelkedve volt, mintha nyugtalanul akart volna tapintani, vagy kacérul a legszebb idomú szattyán papucsnak a könnyű tündérekhez méltó tartalmát Jenő figyelmébe ajánlani. Különben gyorsan kötött, de csak fél tekintete volt a munkán, fél pedig lopvást lebbent a férj arcvonalaira, vagy kihívó negéddel találkozott annak szemeivel.

Ezen igéző és vidám attitűd nem látszott semmi összhangzásban lenni a gróféval, ki hátán keresztbe tette kezét, nőjétől bizonyos távolságra egyenesen állott, s arcán részvét, meglepetés és bú küzdött a nehezteléssel s azon sötétebb indulatokkal, melyek néha villanyos izgékonyságot vetettek szemtükrére, ajkidegeire és összevontabb homlokára.

- Stefánia, ne enyelegj, szólj komolyan! Csakugyan te szakítottál két barackot le?

- Igen, s kérlek: menj, és hozd el a harmadikat is, mint udvarias férjhez illik, ki ha neje kívánságát hallja, teljesíti is.

- S te szakítottad le?

- De ki ehette volna inkább meg, mint én?

- Számodra őriztem, kedves Stefániám! De tudod a tilalmat és eskümet.

- Hisz a te törvényeid még nem tízparancs.

- De azért teljesíttetni fognak - szólt Jenő komolyabb hangon.

Stefánia dévajkodva mondá: - Hisz eddig tőled legtöbb éloge-t196 fogaimról hallottam. S most irtó háborút indítasz ellenök? Mivel játszódták szegények, kegyedet el? Talán már többé nem sorba fűzött keleti gyöngyök, mint a lovagregények után százszor mondád?

- Szép fogak, kedvesem, de kettőt el kell vesztened.

A grófné kérdő nagy szemeket vetett férjére; azonban ez komoly és levert volt.

- Eleget fecsegtünk egy ízetlen tárgyról - szólt Stefánia. - Térjünk érdekesebbekre.

- De előbb teljesítnem kell szomorú kötelességemet.

A grófné kém tekintete férjének komoly vonalait vizsgálta, keresvén rajtok a tréfa vagy őrjöngés jeleit. Szíve élesebben kezd dobogni. Istenem, nem bomlott-e meg esze? - gondolá, s ezen ötlet önkénytelenül, alig hallhatón, ajkain is átlebbent.

Jenő megütközék, arca halványabb lőn, küzdeni látszott rögeszméjével s a helyzettel, melybe magát sodratni engedte.

- Nem lehet, nem segíthetek - mondá végre, egy finom foghúzót vevén elő. - Te csupán ellenszegülési vágyból tetted ezt. Havak óta minden intézkedéseimet akadályozod.

- Mert nőd vagyok - szólt Stefánia -, s becsültetve akarlak látni.

- Becsülj engedelmességeddel.

- Úgy sejtem, egy kevéssé őskori fogalmaid vannak a háziéletről - csattant föl Stefánia, apjának vérét érezvén ereiben pezsegni.

- Ok nélküli alterációba197 hoztad, szívem, magadat - szólt Jenő -, mert végre is teljesítni kell, amit fogadtam. Legtöbbet én károsodom e sivár kényszerűség által, minthogy szépséged is nekem kamatoz, s fukar vagyok... nem szeretek tőkéimből veszteni.

- Jól van - mondá Stefánia -, engedek, áldozz rögeszmédnek és hiúságodnak, kezem sem mozdítom, tégy, mi tetszik: de tudd meg, hogy amit most elvessz, csak azt fogod belőlem bírni.

Ekkor egy székre ült a férj elé, nyakát hátranyomta, ajkát dacosan piggyeszté föl, szemeiben s arckifejezésein határozottság, negéd, gúny és bizonyos komikai szellem lengett. Szilaj és igéző volt. Látszék, hogy nem hisz Jenőben elég bátorságot ily gyöngédtelenségre; de ha az mégis volna, akkor kész minden következéseit úgy fordítni a cselekvőre vissza, mint előre megmondá.

A gróf pedig most először volt szabályai végrehajtása körül zavarban. Elve, a következetesség s egy démoni ösztön, mely nejében a merésszé vált versenytársat szerette volna megalázni, messze, igen messze ragadták őt. Továbbmenni vagy hátrálni? Ez volt a kérdés, s Stefánia látta, hogy a szilárd férj kezében reszket azon kis műszer, mely nevetséges és ferde módon lőn a háziélet és egy rögzött irány közt határzó eszközzé.

Bent, ha tudniillik valaki a történteknek tanúja lehetett volna, e családjelenetet kevésbé tartaná minden bizarrsága mellett is veszélyesnek; de Adolf a szomszéd olvasóteremben csak a szavakat hallá, az arckifejezés és helyzetek kiegészítő hatása nélkül. Ziláltan, felháborítva, egész kétségbeeséssel rohant tehát az ajtókilincshez, hirtelen megnyitá azt, s a küszöbről haloványan s indulatai miatt reszketve kiálta: - Gróf úr, engem büntessen, én hágtam tilalmát át.

Jenő harsány hangon rivalgá: - Sarkon fordulj! El!

Adolf kőbálványként állott, viaszsárgán, mozdulatlanul.

Jenő, kit szenvedélye most bősszé tőn, felé lép, s talán a leglovagiatlanabb módon utasítja az engedetlent ki, ha Stefánia nem intvén kezével távozást. Adolf, bár tétovázva, az ajtóból vissza nem vonul.

Csend lőn.

A grófné érzé, hogy férje kedélyében másnemű, vadabb és mélyebb krízis kezd kibontakozni. Okát nem sejté ugyan, de előjeleit hamar felismerte.

- Melyitek akarta a másikért magát föláldozni, s mily díjért? - kérdé Jenő szárazon, de oly hangnyomattal, melyben még több gúny, mint nyerseség volt. - Mondom: mily díjért?... Ah, sok boldogság van a háziéletben!... S melyitek kötelezte le a másikat ma? Stefánia, szólj, te vagy ő?... Stefánia, a díjt? Nos, te szántad-e meg a szép ifjút, vagy ő rögtönzött kedvedért egy hazugságot maga ellen?

- A kérdést így nem fogadhatom el - felelte Stefánia büszkén.

- Ah, könnyelmű nő!

- Eduárd!

- Igen, te könnyelmű és kacér nő vagy.

- Férjem!

- Miért mérsékelném magamat? Hát ne lehessen a tényt nevén szólítani? Stefánia, felvilágosítást várok tőled.

- Két barack sorsa felől? - kérdé keserű és éles hangon Stefánia. - Valóban elég tragikai anyag, hogy egészen elfeledtesse veled a gyöngédséget s velem a boldogságot: kettőnk rövid álmát.

- Hegyes nyelved van, szép franciáné, de inkább szeretnék ártatlanságod, mint elmésséged felől meggyőződni.

- Jenő! Tisztában vagy-e a szónak, melyet kimondottál, jelentőségével?

- Feleletet várok kérdések helyett.

- Várd azt józan eszedtől. Egy csendesebb órában majd fölvilágosítand... csak későn ne legyen.

- Stefánia! Tudni akarok mindent, szólj és ne ingerelj titkolódzásod által. Te vagy-e, aki magadra vállaltad a tényt, melyet el nem követtél; vagy ő játszik föláldozót?

- E nagy talány megoldása igen egyszerű. Mindketten szerettünk volna fonák helyzetedből kiragadni. Reményünk meghiúsult. De ne szóljunk többé róla. Nyújtsd kezed, távoznom kell. Jenő! Te most érthetetlen, csodálatos vagy. Nyújtsd kezed. Én már elfeledtem a történteket.

Jenő visszataszítá nőjének elébe tárt karját, s kirohant a szobából.

Stefánia egy könnyet törölt ki szeméből, és szilaj arcán mély fájdalom küzdött erős, bár még alaktalan eltökélésekkel.

Amint budoárjába akart menni, történetből az ablakra pillantott, s látta férjét a teraszon Adolf ajtója felé rohanni.

Ekkor elővont egy karszéket, könyökét az ablakpárkányra támasztá, s mereven nézett ki, mintha nyílt szemekkel alunnék, s álmának látmányai lélegzését is feltartóztatnák.

Csakhamar furcsa elevenség támadt a csendes és néma udvaron. A cseléd, ki egymást és mindent kémleni volt szoktatva, hallgatódzni és szaglálni indult. Egyik óvatosan mozdult meg, mint a pók, ha hálóját érintik, a másik, hogy észrevétlenül ne suhanjon valami esemény el, szobája ajtajánál nyakát csavargatta, mint a bóbitás banka, ha a fakéreghez lapulva tudni kívánná: miért csörög a haraszt, miért reszket a bokor? A harmadik sürgeni kezdett, mint a rovar, midőn megemelik a követ, mely alatt a hívesben ül; a negyedik, mint a szitakötő a víz tükre felett, az udvaron keresztül-kasul szökdécselt, ezer sürgető dologhoz nyúlva anélkül, hogy a hírkapkodáson kívül valami érdekelné.

Stefánia iszonnyal tölt el, s most először érzé valódilag a következményeket, melyek Jenő intézkedésiből folytak.

Azalatt a komornyik a fegyvertárba ment, s midőn befedett holmikkal ismét a teraszra lépett, rendkívül miszteriózus198 arca és magatartása volt. Oly furcsán nézett a vele találkozókra, oly hidegen és tartózkodón vonult apróbb tiszttársai mellett el, mintha mondaná: az én nyelvem néma, én a titkokat sírba szoktam vinni, én soha fecsegés miatt nem kockáztattam fizetésemet, én kitanult és engedelmes vagyok, tőlem hasztalan kérdenétek bármit; de mégis szeretném, ha éles eszetek volna, ha vonalaimról - az én hibámon kívül - elolvashatnátok a botrányt, mely az uraság házában történt, az iszonyú, a ferde, a nevetséges, a pellengérre méltó botrányt, azon botrányt, melyet a nép közt is kellene terjeszteni... mert istennek hála, van már botrány, valóságos botrány van a méltóságos grófi családban, hm, hm! Mily szép botrány!

Úgy látszik, a fehérhalmi jól dresszírozott cselédek ismerték a titoktartó komornyik arcát, s ennélfogva az egész udvaron olyforma élénkség támadt, mintha a siketnémák közlenék egymással gondolataikat.

Néhány perc múlva lovagolni ment Adolf; később szintén lovagolni ment, de ellenkező irányban Jenő gróf. Sehol ily jelenet föl nem tűnt volna, azonban Fehérhalmán nagy fontossággal bírt. Ott a szemfüles udvari személyzet addig vetegeté, hogy a vidéken hol ereznek szét, s hol találkoznak össze az ösvények, míg kitalálta, miként a gróf a vöröskúti bereknél, éppen az uradalom szélén fog titkárjával összejönni, oly helyen, melytől egy puskalövésnyire fekszik a megyei alorvos lakása. Tehát párbaj! S arra valók voltak a komornyik által jól betakart pisztolyok.

Ekkor a tapasztaltabb udvari szolgák megrostálták a tényeket, mert oly perc állott elő, midőn a kétszínség, az árulkodás, sőt az árulás is nagy hasznot hajthat.

Ők a botrányból csak annyit tudtak, hogy a gróf Adolf szobájába rohanván, kíméletlenül bánt ezzel. Hallák, miként a veszekedésben előfordult Kriska, aztán némely célzás a széttaposott virágokra s végre a grófné neve is. Adolf, mint hírlék, alázatosabb volt a félénk gyereknél, kit nevelője csínon ért, de mihelyt a gróf egy kétértelmű célzást talált mondani, mely a grófné becsületét érinté, akkor a kis titkár rögtön elvesztette eszét, s egész dühvel mondá: hogy a gróf nem érdemli meg nejét, s hogy az, mit száján kiejtett, nyomorult rágalom, egyéb semmi.

Miért méltatta a hatalmas mágnás egyik szolgáját párbajra, ezt a suttogó cselédség bárgyúbb része fölfogni nem tudta, de voltak értelmesbbek, ki megfejtették, utalván a Márton-családnak a Jenőkkeli vérségére.

Ily tájékozások következtében kétfelé oszlott a kastély bérruhás népe.

Az egyszerűebbek úgy hitték, hogy hasznos lehet a grófné minden mozdulatait, sőt arcvonásait is lesni, mert a gyanús gróf hihetőleg dúsan fogja jutalmazni a használható híreket.

A furfangosabb rész pedig ezt sem tartá ugyan megvetendőnek, de más tekintetet is mérlegre vetett. - Hátha, mint a házastársaknál gyakran történik, a gróf kibékül nejével, s az új frigy alapja a nagyobb árulkodók megbüntetése leend? Vagy hátha még ma estve özvegységre jut a grófné, mert a párbaj kimenetele végre is kétséges, s ekkor, nemde azok fognak magasra emelkedni, kik a krízis alatt szereztek érdemeket? Ily nézet bírta főként a komornyikot arra, hogy példabeszéddé vált hallgatagságától eltérve, a grófnénak igyekezzék a történtekről felvilágosításokat adni, s némi dicsérettel említni Adolf úr nemes modorát s lovagias szellemét is.

Stefánia megvetéssel utasítá őt a szobából ki. Mi nem használt. Mert a ravasz komornyik, s a vele rokon szelleműek ekkor Kriska révén törekvének a grófnénál érdemet szerezni, s a csacska leányt hol egy, hol más célzattal világosították a dolgok mivoltáról föl.

Legutolsó hírök volt, hogy Adolfot oldalba lőtte a méltóságos gróf, s a seb igen veszélyes. A beteg a vöröskúti majorházba vitetett. Az alorvos mellette van; a megyei főorvosért pedig az erdőcsősz nagyobbik fia már elindult...

A hold sápadt. A csillagok sem pazérok az éj kivilágításánál. Távolból lehet merev vagy mozgó körvonalakat látni, de közelről is nehéz az alakok és tárgyak megkülönböztetése. Csendes félhomály veszi az utast körül. A kocsilámpát nincs szükség meggyújtani, azonban aligha sikerülne legfeszültebb nézéssel is egy kis aranyóra számlapján a mutatót föllelni.

Csak aki a csillagképletek fekvését ismerné, mondhatná meg, hogy messze van-e még éjfél?

A kocsi, mely az országúton halad, tán nem is érdekeltetik ily kérdés által.

Sem gyorsan, sem halkan, de a legkényelmesebb egyformasággal megy tovább, mintha vánkosain a szendergő boldogságot ringatná, melynek álma szintoly édes, mint ébrenléte, s virrasztása sem volna költőitlenebb kéjű szép álmadozásainál.

A mellékösvényen Jenő gróf hajlott az országút felé.

Lova kantárszára leeresztve.

Mit bánta ő, hogy a hanyag állat félrecsavarja nyakát, és a fűbe harap, vagy a sörényén heverő gyeplőt és szájából a zablát földre szeretné vonni! Hisz alig lehet tizenegy óra! Még a grófné vetkezni sem kezdett, s mennyi idő nem kell, míg szemeire csukul az első mély álom, hogy e tiszta és éles szemeket láthatlan, de nehéz lakataival bezárja.

Jenő most figyelmes sem volt.

Már alig vala húsz ölre tőle a kocsi. De mit érdekli ez őt? Bár mielőbb szabadulna a zörgő kerék zajától!... Istennek hála, most többé nem alkalmatlankodik! Csendes az éj, csak a szájasabb mezei bogárkák adnak egymásnak jelt az ugar göröngyei megöl! Nesztelen, nyugodt, ábrándos éj!

Mégsem kellett volna nőm iránt oly szigorúnak lennem! - gondolá Jenő, anélkül, hogy e véleményét szavakba öltöztetni szeretné, akár künn a szabad éjen, akár utóbb a kedélyesen világított hálószobában.

- Már alszik Stefániám, rég alszik! Nem ébresztem föl. Csak reggel lássa arcomat. Most vonalaim még nyugtalanok, durvák.

Ily eszmékkel foglalkozva léptetett a kastély felé, mert Adolfnak a párbajt előidéző kitörése bármennyire is ingerlé, de bizonyos tekintetben csillapítólag is hatott rá. Belátá ugyan az ifjúnak ábrándos hajlamát; azonban sejté, hogy Stefánia afelől igen keveset tudhatott.

Már a faluhoz ért, midőn komornyikával találkozék, ki ügetve lovagolt az utcán végig, s éppen a vöröskúti útra akart áttérni.

- Holla! Merre, hová? - kérdé Jenő.

- Aláson jelentem, hogy a grófné őméltósága estve háromnegyed tízre szekerezni ment, s azóta nem jött még vissza. Mi szerencsétlenségtől tartván, éppen keresésére indulánk, midőn Kriska e levelet, melyet a toalettasztalon lelt, átadá, hogy sietve vinném oda, hol méltóságodat találhatom.

- S kit vitt a grófné magával? - kérdé Jenő fojtott, tompa hangon.

- A vén obsitost.

A gróf egy perc alatt a kastélykapunál, a másik perc alatt a hálószobában volt, hol aztán mindent együtt s a régi rendben talált, a grófné híján.

A kocsi pedig, melyet említék, egész éjen át Kolozsvár felé haladt, s csak negyed napon tért meg - a vén obsitossal.

 

21.

- Hm! Az én oldalbordám akaratos. Fölhúzta orrát. A kis francia nő boudírozva199 van, morog, dacol, kéretni szeretné magát. Szép, igen szép terv, s azáltal úgy megvolnék alázva, hogy kalap helyett hálósipkában paradírozhatnék egész nap, s a sarkantyús csizmát bízvást pantoflival200 cserélhetném föl. De nem oda Buda. A makacssághoz sok szusz kell. Stefánia asszony nem tudja: mivel vették be Gibraltárt? Én megsúghatom neki: éhséggel.

Így okoskodott Jenő majd sóhajtva, majd szitkozódva. Napok teltek.

- Nőm nem izen. Furcsa! Talán az atyjáról maradt vagyont szándékszik kikéretni. Ő Krőzus leányának vagy a Dárius-kincs örökösének hiszi magát. Majd meglátja, meddig márthat a tálba.

E gondolattól izgatva Jenő fényesen kitakaríttatta a nagy ezüstedényeket s régi gyertyatartókat. Összegyűjté “az öregapó” ékszereit a legutolsó boglárdarabig. Elővéteté a csipkéket, a bársony- és nehéz selyemruhákat, melyek a Villemont-család úrhölgyeitől szállottak Stefániára, s midőn minden egy hosszú tölgyasztalra fölállítva volt, a középre tevé az “öregapó” híres emlékiratát.

- Itt van a begyes grófné hozománya. Hadd vigye el. Árulgassa egyenkint a zsidóknak. Mint fogok nevetni, midőn megbízottjának a vélt százezerek helyett e zsibvásári dibdábságokat kézbesíttethetem! Egy fillért sem adok tartásban neki. Jogom van rá. Hitlenül hagyott el. Mint nevetek majd az ő kiábrándulásán!

A gróf nevetett, de ez fájdalmas, görcsös nevetés volt.

Hetek múltak, s Stefánia nem küld a hozományok után.

Adolf pedig, mielőtt sebéből egészen kigyógyult volna, véletlenül odahagyta a vöröskúti majort s eltűnt. Senki sem mondhatá: hova s mely órában?

E hír Jenő eszméinek új irányt adott.

- Mégis kellett gyanúmnak valami alappal bírni. Ah, én könnyen hivő vén bolond voltam. Megcsaltak és elámítanak. Adolf most bizonyosan nála van. Együtt édelgenek, s tréfálnak rólam, kacagnak dőreségeimen. Fölkeressem-e a csalfát? Megbosszuljam-e nevemet? Őt gyilkoljam-e meg csábítója karjában? Csábítóját-e az ő lábai előtt? Ah, a bosszú a tett percében nagyszerű, de a bosszú, midőn egy elszökött nőt régi bűnrovások- és új tévedésekért vonunk számolatra, nevetséges s közkacajt von maga után... Feledni fogom a bűnös nőt. Nem az enyim többé - a világé. Lebegjen táncolva, mosolygva az aljasodásból nyomorba, a nyomorból kétségbeesésbe!

Míg Jenő ily érzések közt hányaték, Stefánia teljes visszavonultságban élt Kolozsvárt.

Senkihez nem ment, senkinek nem panaszolt, senkit nem igyekezett érdekeibe vonni.

A közvélemény, mely különben is ingerülve volt a gróf ellen, egészen az ő részére hajlott.

De Stefániának semmi gondja e rokonszenvre. A gerjedő pletykákat nem tudakolá, s barátnéinak is vonakodott a történtekről fölvilágosítást adni.

Önérzete a mentegetőzésig aláhajolni igen magas vala. Nem kívánta a legdrágább kincset is úgy venni a földről fel, hogy érette csak ujja hegyével is sárba nyúljon.

Így természetes volt a kedvezőtlen hírek lábrakapása, s végre kevesen hozták kétségbe, miként a botrányos különszakadás oka nem a férjben keresendő.

Jenő egyenkint meghallá a kolozsvári szalonokban röpkedő nézeteket, s bár a vádoknak semmi más forrására nem akadhatott, mint a fehérhalmi párbaj körülményeinek torzított és mesés elbeszéléseire, mégis mint hasonló helyzetekben történni szokott, minden hírt egy-egy bizonyítványnak vett saját gyanúi támogatására, s végre legkisebb új felvilágosítás nélkül is naponként inkább meg volt győződve Stefánia hűtlenségéről.

- Mily szerencse - gondolá -, hogy semmi lépést nem tettem a kibékülésre. Ezt jó nemtőm súgta...

Stefánia pár hónap alatt intézkedett Florestánnál az “öregapó” erdélyi birtokának haszonbérbe vétele iránt. A régi árendás egy kevés évi járulékért örömmel mondott le jogairól, s a grófné az atyai ház eresze alá, leánykorának sok kedvelt emlékei közé vonult.

Fehérhalmon ezen újság nagy fölindulást okozott. A gróf szándékos bosszantásnak vevé. - Szemem előtt akarja kicsapongásait űzni! - kiáltá magánkívül. Első szenvedélyében a házat készült megrohanni, hogy fegyveres erővel bevevén, alapköveit is széthányassa; de hamar át kellett látnia - mert eleget forgott a világban -, miként az ököljog egyéni hajlamainknak néha kedvezhet ugyan, de a mostani kor szellemével oly ellenkezésben áll, hogy mentsége nincs, s a vakmerőséget is szánandó őrültségként tünteti föl.

Ej - sóhajtá hülepülten201 -, miért huzalkodnám vele? Mi közöm már ezen asszonysághoz? Az, kit ledérség és bűn vesz körül, nem az én nőm többé. Egy idegen, egy ismeretlen lény, kiről szégyen volna tudnom, hogy él, s hogy a világ által azon személynek tartatik, ki Villemont Stefánia név alatt kelt gróf Jenő Eduárddal házassági szövetségre. Nőm meghalt, rég el van temetve. Csak arcképe függ falamon, s arról jut olykor eszembe: mily hasonló lehet az angyalok vonásaihoz a démonoké! De ily emlékeztetésre sincs most szükségem. Emésszék lángok meg az alkalmatlan vásznat!

Jenő a terembe ment, hol Stefánia gyönyörűen talált képe volt.

A szegről le készült venni azt, hogy hamuvá tegye.

De az eleven, a beszélő alak, mely rámájából kilépni látszott, visszadöbbenté. Nem foghatta föl: miért, s mégis úgy jött, mintha gyilkosságot akart volna elkövetni, s mintha a festett vonalok éppen azon kifejezéssel néznének rá, mint Stefánia akkor, midőn két fogát akarta két barackért kihúzni.

Zavarban hátrált, és most kevesebb elszántsága volt, mint ama napon.

Becsukta a bűvös szobát, s cselédeinek sem vala szabad azt fölnyitni és szellőztetni. Az ablakfüggönyök leeresztve, az ajtók pedig állandóan zárva tartattak.

E perc óta szükségévé vált Stefániát még bűnösebbnek képzelni, mint eddig.

Tények után kezdett kutatni. Tudni akarta: magánál rejtegeti-e Adolfot Stefánia, vagy más helyről jár hozzá? S mikor jön, hogy s meddig mulat, ki vetélytársa? összevesznek-e a titkos udvarlók egymást közt és magával a kétszínű nővel, vagy tán ez mindeniket elvakítja, s hűtlenségeiben hűnek és ártatlannak tartatik?

Jenő legügyesebb cselédei kezdék a grófné lakát szemen tartani. Figyelmök éjenként sem szunnyadt. Megmondhatták volna: hány veréb repült az eszterhára202, s hány pacsirta énekelt a virágoskert fölött, magosan az egen. Mindent észrevettek, s ha mégis valami kikerülte volna árgusi éberségöket, Jenő, ki a falut majdnem egészen bírta, a kasznártól kezdve a csordásig néhány hét alatt oly személyzetet állított oda, mely tudta, hogy csak az ellenőrzés által tarthatja a földesúr kegyét meg.

Ezalatt Stefánia a betegeket látogatta, az ablak előtt kötött vagy olvasott, a kertben ápolta a virágokat, a kamarából adta egyetlen cselédének a konyhára valót ki, néha csipkéket téglázott, néha a szegényebb gazdák gyerekeinek fehérruhát és kis főkötőket készített, s ajtója mindig zárva volt - csak a koldusok és szenvedők számára nem.

Ah, a ravasz nő - gondolá Jenő -, előre képzelte, hogy felügyeltetni fogom, és színlett ártatlanságával megalázni akart. Szeretné, hogy a kibékülésre az első lépéseket én tegyem, s hibámat bevallva kérjek, esdekeljek kegyelmet. Hm, ide célzott az orrom elébe költözéssel. De azért is visszaküldöm hozományát, s látni fogja, mily kevéssé érdekli szívemet egész szenteskedésével.

Jenő úgy tett, mint eltökélé.

A hozomány az “öreg atyus” házába visszaviteték, s míg a szekerek útban voltak, a gróf végső ízig kicsinálta a feleletet, melyet nőjének minden követeléseire nézve adand, mert hogy egy csoport igény fog előhozatni, arról bizonyos volt.

De Stefánia nem izent, nem kívánt semmit.

Úgy látszik, ügyvédét hatalmazta föl, hivé Jenő. Azonban havak teltek, anélkül, hogy az ügyvéd alkalmatlankodnék.

Ez rendkívül sérté a grófot.

- Halálomra vár, be akar az uradalomba ülni, mint kesergő özvegy. Azért jött ily közel. Csalatkozik. Semmi esetre nem fogok meghalni. Őt kergetem innen el.

Jenő most állandó érintkezésbe tette magát Villemont Florestánnal. Szünetlen küldé Párizsba a leveleket. Temérdek pénzt ígért az erdélyi jószágrészecskéért; de a francia gróf, ki akkor fényes házat tartott, noha többször ingadozék, a döntő perc alatt mégsem merte boldogult atyjának végrendeletét megszegni. Az alkudozás tehát eredmény nélkül szakadt félbe.

Midőn Jenő sivár erélye már lankadni kezdett, Stefánia ellene válópört indított.

- Még ő? S miért? - rivalgá a gróf a jelentést tevő ügyvédnek.

- Levíhatlan gyűlölségből: ez a pör címe.

- Bolondgombát ett ön? - mennydörgött Jenő.

Makay, az uradalmi ügyvéd, félénken hátrált az ajtó felé.

- Megálljon! Hogy mer ilyet beszélni?

- Nem én mondom, méltóságos uram, a grófné mondja - hebegé a vén írástudó.

- Nem igaz. Azt ő nem mondja.

- Kérem, kegyeskedjék elolvasni, itt az írás! - Az ügyvéd hónalja alól egy csomagot vett elő, s keresgélni kezdett.

- Makay, édes Makay, hiszi-e?

- Nem szeretném hinni - rebegé a kérdett... -, de bizony isten, papíron van!

- Lárifári! Mi nem fér a papírra? Mikor pirult el papír?... Jobban tudom én. Ő szeretett, hőbben, mint a többi nők szoktak. Életemet, hogy Stefánia nem gyűlölt! Távozásakor sem.

- De már öt éve, hogy nagysádtól külön lakik, s azóta megváltozhatott.

- Megváltozott! Megváltozhatott! - mormogá Jenő. - Az nem igaz, Makay. Közelebbről szép, derült nap volt, s nem tudom, miért, mert rendesen otthonülő vagyok, kedvem lőn kilovagolni. Langy szél fútt... mentem, mentem. Paripám eltért az útról, s oly ösvényre lépett, melyen öt év óta nem járt, s mely az uradalom rendezetlen részébe vezetett, szalag-földek közt, kunyhók mellett. Szokásom ellen hagytam a vén állatot visszaemlékezései szerint bolyongani. Megpihentünk zöld partján egy kis pataknak, ott, hol az a sűrű árnyékok alá búvik, s a berek párkányán szalad kőrisbokroktól fedve mindig tovább. Eközben a hanyatló nap sugárai egy kerti pavilonon, mely karcsú erkélyével uralkodott a vidék fölött, törtek meg. Szememet sérté a fény, s éppen el akarék fordulni, midőn ő, kezében virágöntözőt tartva, az erkélyre lépett. Tekintete, arca egészen a régi volt. Nem változott, mintha csak tegnap búcsúztunk volna el holnapig. Igyekeztem távozni, hogy észre ne vegyen... Ő nem változott meg, Makay! Stefánia - ah, az a bűnös... az a tévedt... az az akaratos, az a gyönge nő egészen a régi. Karcsú, fiatal, könnyű s érzékies, mint akkor - ő nem változott meg.

- De ha külsője az előbbi is, indulatjai különbözhetnek- szólt Makay.

- Tehát most hajlama van valaki iránt? - kérdé Jenő, éles tekintetet vetve az ügyvédre.

- Nem hallottam, hogy volna.

- Ön köntörfaloz, ön zavart - feleljen - Makay! Minek e titkolódzás? Ön tud valamit.

- Legkevesebbet sem, méltóságos gróf.

- Ön a Márton-házzal barátságban van - folytatá Jenő mindig indulatosban. - Csak ki a bokorból a nyúllal! Adolfról ön vett értesítéseket. Nemde?

- Ami ezen fiatal embert illeti, miért tagadjam, hogy a napokban olvastam egy tőle írt levelet.

- Nos?

- Adolf híres zongorász lett. Most hazájába visszatér, s Kolozsvárt is fog néhány hangversenyt adni.

- Ah, így állunk? S ezért van nőmnek levíhatlan gyűlölete irántam? Ezért a válás? Óh, e kacér és szenteskedő teremtés! Kevésbe múlt, hogy másodszor nem tőn bolonddá. Már magamat vádoltam, már kétkedtem tetteim s egész múltom iránt. Vén gyermek, a szürkülő fürtökkel!... Átok... nem, nem, köszönet, hogy ismét észre tértem! Már levonom róla az álarcot. Forduljon a válópörben minden bűne elé. Lássa a világ, mennyi rothadást takar e sima, e friss és tavasz-szép arcbőr...

Jenő Stefánia hűtlenségét kezdé kutatni, de hamar kénytelen volt meggyőződni, hogy gyanúi a bíró szeme előtt súllyal nem bírhatnak.

Azalatt Adolf bevégzé hangversenyeit, s odahagyta Kolozsvárt; Stefánia pedig az apai házból ki sem mozdult.

- Más szeretője lehet! - sóhajtotta Jenő, midőn néhány hónappal utóbb Stefánia Bécsbe utazék.

A válópör lassanként folyamatba jött.

Jenő lehetetlennek hitte, hogy a grófné célt érhessen.

De később az ügyvezetésénél bizonyos élénkséget vőn észre.

- Hó, hó! Nagy úr szeretője van, ki mohón vágyik a menyegző utáni örömekre. Csak később ne sirassa meg. Egyébiránt, mi közöm hozzá? Megyek Franciaországba. Személyesen fogok a jószágról Florestán gróffal alkudni. Csak hozzám közel ne jöjjön a csába lény! Csak itt ne fitogassa hitlenségen épült boldogságát! Miattam aztán örvendhet, édeleghet, eltikkadhat új szerelmének melegében, s ismét fölfrissülhet férje és a szerencse mosolygó tekintete által.

Ily érzésektől űzetve ment Jenő Franciaországba.

Tudják önök, hogy ezen útja sem vitte régi óhajtásához közelebb.

Midőn hazatért, meghallá, hogy Stefánia két év óta a szebeni zárdában lakik.

A szenteskedőt játszódja, gondolá Jenő, prüdériájával203 tartja folytonos izgékonyságban imádójának érzékeit. Különben ez rég megunta volna a válópör végét lesni, s más helyt próbál vala könnyebb szerencsét; de így képzelődése mindig magasztaltságba tartatik. Ah, Stefánia okos, mint a kígyó...

Végre eldőlt a nagy kérdés.

Stefánia föloldoztaték régi kötelékei alól, és szabadon válthatott gyűrűt mással.

Mit érzett Jenő! Ah, mit érzett!

Ma megy Stefánia férjhez, holnap megy férjhez. Ma elválik: ki volt a bűnös? Holnap kisül, a nő volt-e silány, a férj érdemelte-e meg sorsát? Ma telik színig a pohár, méreggel-e vagy enyhítő itallal? Holnap kell kiüríteni... Mit? Az önvád keserű cseppjeit-e vagy a megnyugvás balzsamát?...

Kevés percekbe volt szorítva az ítélet évek felől, a bírálat egy megnyert vagy elveszített múltról!

Az egyik eredménye méla és hideg nyugalom - s hát a másiké?

A szebeni zárdában nagy istentisztelet tartaték.

Sok nép tolongott a kapu előtt.

Sokan imádkoztak benn, térdelve és áhítattal.

Megindító volt az ének, a karzene.

Villemont Stefánia letette nevét, s fölvette a fátyolt.

A fehérhalmi urodalomban keresztül-kasul mentek a dolgok.

Ökörfalkák legeltek a tilosban.

Akinek a földesúri erdőből egy ág kellett, levághatta érette az egész fát.

A napszám-hátralékot senki sem jegyezte; a korcsmában annál hosszabb rovások voltak ugyan, de ezekkel, ha a hó leesett, az ivószobában boglyas kemencéjét fűttette be a gróf.

A vidék madárfészekért s éretlen gyümölcsért a kastély ablakaihoz járt. Az iskolapadok helyett a park élőfáin ültek a falu aprói; lábok alatt egy-egy sertés turkált a virággyökerek közt, s fejök fölött élénken vonultak tovább a vendég seregélyek, melyeknek kedves tanyájok a környék volt.

Jenő néha az ablakfüggönyök mellett ólálkodék, s ha a béres ostornyélnek a legszebb csemetét vágta le, ha a lánykák, míg lepkét kergettek, széttaposák a legkényesebb növények indáit, vagy ha a katonásdit játszó fiak - a panaszolni nem merészlő kertész kétségbeesésére - levagdalták fakardjaikkal a teljes dáliák, a piperés mákok és szende liliomok nyakát, Jenő úgy nevetett, de úgy, hogy szeméből könnyek csordultak ki.

Midőn pedig még mindig bosszús úrbéresei csűrét vagy kazlát fölgyújtották, csak azt sajnálta, hogy az égéskor jelen nem lehetett, mert onnan szeretett volna nagy tajtpipájába tüzet venni.

Ily hangulatban hagytam őt el, hogy évek múlva még egyszer láthassam - kimúlásakor...

 

22.

Cecil könnycseppet törölt méla szemeiből; férje pedig mindkettőnk meglepetésére nagy kortyokban nyelte a rajnait, s az üres poharat élesen koccintá az asztalhoz.

- Reméltem, nem leend Várhelyi úrnak ellenére - szólt követelő mosollyal -, ha beszélyét egy rajtam történt anekdottal egészíteni ki.

Némán hajtám meg magamat, s ő így kezdé:

- Tetszik tudni, hogy nőm szép és szeretetre méltó özvegy volt. Kevés költséggel jobban öltözködék, mint sok vagyonos asszony. K... grófné csipkéit csupa szívességből mindig ő téglázta204, befőttei tovább állottak meg a pesti cukrászokéinál, és sehol nem lehetett oly finom omlettet enni, mint K... grófnénál, ha tudniillik készítését Cecil vállalta el. Szóval az én későbbi nőm akkor oly szép és kellemes volt, hogy szívem érette lángba borult, s esténkint, gyertyaoltás után, magános nyoszolyámban mindig imádkoztam az Istennek, bár lehetne jövedelmemet mielőbb triplázni, mert ekkor tüstént megkérném Cecil kezét.

De a triplázásra nem akart remény mutatkozni.

Előléptetésem késett. Jónás bátyám pedig, kinek számomra kellett volna meghalni, hetvenéves volt ugyan, de a legszebb egészséggel bírt. Nála ötezer pengő forintom hevert, s darab idő óta kamatot sem fizetett.

Ha emlékeztetem hanyagságára, kitestálhat205 az ötvenezerből, mely saját szerzeménye vala, ha nem emlékeztetem, a triplázáshoz egy fillérrel sem kezdhetek, mert havi fizetésemből lehetlen volt valamicskét megtakarítni. Képzelheti tehát ön, mily kínos, mily pokoli helyzetben valék. De bánatom közt is, mert keresztény vagyok, mindig eszemben forgott, hogy elhagyatásunk pillanatában örökké onnan jön a segítség, honnan nem is gondolnók. Ily érzéssel valék egészen kitömve, midőn éppen születésem napján a posta-inas levelet hozott Jónás bátyámtól. Sietve töröm a pecsétet fel, s hát látom, hogy az öreg úr kérve kér, látogassam meg őt rögtön, s ha pénzem engedi, váltott lovakkal s éjjel-nappal utazva. - Bár nekem nincs, van a zsidóknak, gondolám, és egy hajhászhoz206 nyargalék, mert világos volt, hogy bácsi a véghagyomány készítésére hív.

A pesti kocsisok jó borravalóért megoldották ostoraikat, s noha később ökörfogatokat is használtunk, mert nedves őszi idő volt, mégis a hatodik nap reggelén Szatmár megyében a nagybácsi tornáca előtt valánk.

Az öregúr karjaim közé rohant, s kezen fogva vitt írószobájába, melynek ajtaját rögtön be is zárta.

- Öcsém, tölts pipára - mondá fájdalmas hangon.

- Köszönöm aláson, nem szoktam dohányozni - válaszolám szerényen.

- Nagy kár, öcsém, ily körülmények közt - sóhajtá ő. - Nehéz időket élünk. Hm! Igyál legalább pro concoctione207 egy pohár ó-szilvóriumot. Mert, úgy segéljen, sok nyelni valónk lesz, s jó emésztést kíván.

Sejtem, hogy Jónás bátyám nem az ebédre célzott, s egész illetődéssel hajtám föl az előmbe tett üvegecske tartalmát. Bizonyosan más a főörökös, s az öreg úr, szememet csak legatummal208 szúrja ki. De legalább az ötezert tüstént fizesse meg; jobban kamatoztathatom azt Pesten; ezen szilárd eltökélés szállt keblembe, midőn ő a második pohár szilvóriummal kínált.

Vége lévén a teketóriáknak, melyek fontos ügyeink tárgyalását megelőzték, én hátamat a karszék derekához vetem, lábomat pedig jó messze kinyújtám a padozaton; míg másrészről Jónás bácsi a kopott vánkosú kanapé szélire ült, s kezét mellén keresztbe téve úgy eléhajlott, mintha a földön akarna egy leejtett gombostőt fixirozni.

- Nem titok előtted többé - szólt kesernyés hangon -, hogy ki és mi volt Patresku Zakariás.

- Előttem bizony titok, mert soha még nevét sem hallám - válaszoltam mogorván.

- No, tehát Patresku Zakariás egy gazember, egyéb semmi. A dolog így volt; ő moldvai ökörcsordákat hajtott évenkint Bécsbe, és erdélyi paraszt-juhnyájat s meg kecskefalkákat teleltetett a moldovai határon; mindkét vállalat költségéből s nyereségéből egyenlőn osztoztunk. Történt azonban, hogy tavaly Patresku Zakariás az ökröket eladja, a juhokat s kecskéket szintén eladja; de a pénzzel Moldvában marad, nekem pedig egy garast sem küld.

- Az istenért! Menjen urambátyám utána! - kiáltám a karszékről fölpattanva.

- Voltam már, öcsém! Azonban ő kevéssel megérkezésem előtt Macedóniába ment sógoraihoz.

- De hát oda kellett volna indulni önnek is.

- Richtig,209 el is indultam. Azonban éppen megérkezésem előtt Patresku Zakariás Mezopotámiába bujdosott, hol elődei laktak. Oda már nem mehettem, - igen messze van, s azt sem tudom, hol. Meg kell jegyeznem, édes öcsém, hogy vállalatunkra Jenő Eduárd gróf őméltóságától közös jótállás mellett vettünk ugyanannyi pénzt fel, amennyi saját magunké volt. Hát bizony nem is csodálom, hogy ennek következtében a gróf egzekúciót210 hozott erdélyi fekvő birtokaimra, s miután ellentállottam, a napokban küldenek karerőt ki. Patresku Zakariásnál van, öcsém, a te ötezred is.

Torkomba rekedt a hang, pedig azt akartam mondani, miként bátyámról fölteszek annyi emberséget, hogy az én egyetlen kedves ötezeremet, mely nélkül Cecilre többé nem is gondolhatok, pontosan ki fogja fizetni; miután azon haszonbéren, hol most találtam, sok ökörfogatokat és új építéseket van szerencsém látni.

De az öreg úr még szóhoz jutásom előtt így folytatá:

- Patresku Zakariást csak elnyögném, ha nem volna báró Regényesi Tihamér. De ő sírba viszen. Máris félig-meddig halva vagyok.

Jónás bátyám ekkor könnyező szemmel ürített egy pohár szilvóriumot ki. - Jaj jaj! - sóhajtá. - Regényesi Tihamér báró, kitől a jószágot árendáltam, a múlt tavaszon kridázott.211 Három évre fizettem előre haszonbért, apró kölcsönöket is adtam csak parolájára. Hiszen fényes, gazdag úr volt! Waldheimer bécsi bankár bukása sodorta őt be. Csak három héttel a csőd kimondása előtt kért tőlem tízezer forintot. De már ekkor nem vala honnan szerezzek; mert Jenő Eduárd őméltósága éppen pörbe fogott azon tizenötezerért, mely az ő pénzéből fekszik itteni beruházásaimon. A beruházás nem ér tizenötezeret, de teljék kedve. Vegye el, ha lehet, a párnát is fejem alól. Csodálatos, hogy ő most oly kegyetlenül üldözi adósait, holott otthon minden lopja, csalja, s tisztjei gabonásából is magokhoz hordják a legtisztább búzát. Jaj, jaj, öcsém, te bölcs vagy, sokat forgattad a törvénykönyveket, kérlek tehát, vizsgáld át köt­leveleimet, s mondd meg: van-e valami mód Jenő Eduárd őméltóságának körmei közül menekedni?

Bár fejem szédelgett, végigolvasám az irományokat, s az asztalra dobtam.

- Semmi remény! Megüthet mindkettőnket a mennykő!

- De nem üt meg, öcsém - sóhajtá az öreg -, mert most késő ősz van. Mit tegyünk? Nekem az a plánumom volt, hogy a végrehajtások után, mert személyemre Jenő őméltóságának úgy sincs szüksége, vígy magaddal Pestre. Hidd el, kevés költségbe fogok kerülni.

Szép csere! - gondolám. Cecil helyett tehát e vén ember jön hajlékomba.

- De, urambátyám nem szokott a városi élethez. Rossz víz, rossz levegő, magas lépcsők! Én a második emeleten lakom. Mindamellett - folytatám szomorú arccal - rendkívüli örömet okozand, ha szerencsém lehet önt öreg napjaiban ápolnom, csak az az ötezer kerülhetne valahogy meg.

- Patresku Zakariás zsebében van biz a! - nyögé bátyám. - De, jerum, jerum! - kiálta kevés szünet múlva -, ott trappol Jenő gróf hajdúja. Már a kapunál van.

Az ablakhoz futottam, s egy zsivány kinézésű suhancot láttam lováról lepattanni, dolmányáig sárosan.

Bátyám nagyokat fútt, midőn a hozott levelet átvette, s aztán a szolgálónak kiálta, hogy adjon hamar bort és szalonnát ennek a becsületes embernek.

- Olvasd, öcsém, el a levelet, mert szemeim gyöngék - szólt, mihelyt az idegen a szobát odahagyta.

- A gróf holnapután két órára ebédre hívja urambátyámat, s kiköti, hogy múlhatlanul megjelenjen - mondám végigfutva a sorokon.

- Uram teremtőm! Mit csináljak? - sopánkodék ekkor az öreg. - Olybá nézem, mintha Dániel próféta volnék, s az oroszlánverembe hívnának. Hm! Dehogy megyek magamra. Valamit akar tőlem kicsikarni. Pedig nincs mit többé elvegyen! Ha nem jössz, toppat sem mozdulok. Te írástudó vagy, jobban forgatod eszedet. Kísérj Fehérhalomra, ha szeretsz. Csak tíz mérföld ide! Ha holnap reggel korán indulunk, elérkezhetünk a kitűzött időre. Megírom, hogy téged is elviszlek. Ajkig vagyunk a pocsékban. Phüh!

Addig törlé homlokáról a verítéket, míg kívánságát elfogadtam...

Ebéd előtt fél órával már a kastély kapujánál voltunk.

Az udvar, mintha hetivásárt tartanának, kocsiktól, lovaktól hemzsegett, s egy ökörfogat is volt valami olyas hintó előtt, mely a múlt században készült, s melynek ellenzőjét s hátáról a bőrt úgy lehántották, hogy hat-hét rögtönzött ablak is vala rajta.

Bátyám ismervén a járást, egyenesen a társalgószoba melletti terembe vezetett, hol hosszú asztal volt terítve legfinomabb kamukával, címeres ezüsttányérokkal. A kiállításban hercegi fény uralkodék, de soha felemásabb csoportot nagyúri házban még nem találtam, mint az, melybe most vala alkalmam vegyülni. Minden rangból s állapotból egészen a kék posztóruhás kortesig és tisztesb kinézésű szatócsokig néhány példánnyal bírtunk. Később hallám, hogy egy más ebédlő csupa zsidókkal volt tömve. Minő kedvvel mulattak ezek, nem tudhatom, de a mi társaságunkban igen különös hangulat fejlett ki. Egyik vendég a másik miatt látszék zavartnak, s aki a jelenlevők közt nem is talált oly ismerősre, kitől távolabb lenni szeretett volna, mégis valamiért zsenírozta magát. Alig vehettem rá bátyámat, hogy a grófnak még ebéd előtt bemutasson. Félt hitelezőjével hatszemközt lenni, de ezen aggodalma feleslegesnek bizonyult be, mert a gróf komornyikja a szalonba vezetett, hol a házurat néhány úr körében találtuk, kikkel igen nyájasan beszélt, mégpedig az emberi ész tévedéseiről, az Isten jóságáról és a természet azon bölcs rendje felől, hogy míg a hollók két századig is élnek, mi gyorsan sietünk a születéstől a feloszláshoz. Nem mondhatom meg, mekkora szeretettel voltak a filozófia iránt a tisztelt urak, de arcaikról sejtem, hogy szívesen nyújtanák a felvett tárgyat oly hosszúra, amint csak tőlük kitelhetik.

Végre csengettek, a komornyik kétfelé nyitá az ajtót, s több zárdai tekintetű, komor és sötét szobán át a terített asztalokhoz érkeztünk.

Hasztalan állítanám, hogy a gróf szakácsa valami különös lett volna. Látszék ugyan, miként sem az ízlés, sem az alapos ismeret nem hiányzott nála, de a gyakorlatból már ki kezde jönni, s oly mulasztásokat is vettem észre, mik rend és illő felügyelet mellett lehetlenek. Egyébiránt a zselék készítésében kitűnt, s pástétomairól csak méltánylással szólhatok.

Az ebéd hosszú volt, igazi táblabírói, de a finom borok gyorsan hordattak.

Ömlött a pezsgő, mint a víz, s mégis a vendégek nem mosolygottak, s ha zajosan folyt a társalgás, a kitörő öröm dacára vértanúi elszántság vagy erőltetett könnyelműség ült az arcvonalokon.

Keveset forgattam a régi remekírókat, mert aktáknak szentelem minden időmet, de lakománk alatt - nem képzelhetem, miért - százszor is eszembe jutott egyik római uralkodó, ki ebédlő vendégeinek hátához bakókat állított fölvont pallossal. S éppen ily elmélkedés alatt kezdé Jónás bácsi, ki mellettem ült, frakkom gombját rángatni, s midőn azon oldalra tekintek, honnan e kedélyes figyelmeztetés jött, az öregúr fülemhez tartva száját, halkan s óvatosan súgá:

- Be szeretném, ha már szekeren volnánk.

- Miért, édes bátyám? - kérdém.

- Még inkább szeretném, ha most nem is a szekeren, de otthon lennénk.

- Ugyan s miért? - tudakoltam ismét.

- Már én azt szeretném leginkább - folytatá ő -, hogy ne csak otthon legyünk, de lakásunk is tízszer essék távolabb Fehérhalmától, mint eddig.

- Ej, hát megint valami új baj támadt?

- Nem, öcsém! De... de, mi tagadás, az érzékeny ember szívét átjárja, ha szemléli ezen úri díszes társaságot, melyben kívüled senki sincs, ki Jenő Eduárd őméltóságának adós ne volna.

- Hm, hát ezért vagyunk lehangoltak?

- Tudod, öcsém, a nagyobb rész ellen a végrehajtás el van rendelve, a nagyobb résznek kabátja sem övé, s én, fájdalom, testestől-lelkestől a nagyobb részhez tartozom.

Bátyám felvilágosításai besötétíték kedélyemet, s andalgásaimból csak akkor émedtem ki212, midőn az ebédlőből hajlongás és kínálkozások közt a társalgószobába léptünk, s a dívánokon helyet foglalánk.

Kávét hoztak s öblös tajtpipákat. Míg a komornyik a findzsákat a soron végighordozá, háta mögött az inasok fidibust213 vitték ezüst tálcákon ide-oda. Aki pipáját meggyújtotta, hátrazökkent vagy fölugrott ülőhelyéről, ha parvenu214 volt, ha pedig úr, akkor leereszkedéssel mosolygott.

- Öcsém - súgá a nagybácsi -, jó volna, ha te ma kezdenél a pipához szokni.

- Miért éppen ma? - kérdém.

- Nem tudom okát adni - válaszolta az öregúr. - De világosan látom, hogy a pipázók boldogoknak tartják magokat, míg azok, kik nem gyújtották dohányaikat meg, a hét szűk esztendőnél kopárabb ábrázatúak. Valami titkot rejt az ezüsttálca.

Éppen felelni akarék bátyámnak, midőn egy legény fidibusszal jött hozzám.

Kezembe fogtam a papírt, mely középen átszakított félív volt, pecséttel és aláírásokkal. A vér hangyaként zsibongott ereimben; azonban polgári állásomnak bizonyos önmérsékléssel tartozván, hidegen tekintettem a lángoló papírszeletre s a tálcán maradt többi részeire. Nagybácsi megint húzogatta frakkom gombját, de én anélkül, hogy fészkelődéseit észrevegyem, a bodor füstöt eregetem.

- Hó, hó! - kiáltá emelt hangon, mert már ő is kapott fidibuszt -, bravó! Ez az én kötelezvényem a Regényesi báróért vett kölcsönről.

- Mit üt zajt, urambátyám? Hisz én jobb pipagyújtót kaptam, s mégis hallgatok.

- Mit hát?

- Azon összletről szóló kontraktust,215 melyet ön Patresku Zakariással együtt írt alá, s mely duplája ama szép tőkének, mit Zakariás barátunk Mezopotámiába költöztetett.

Az öreg Jónásnak szeme-szája elállt, s én körültekinték, de már a vendégek elégülten széledeztek a teremből, és ha néhány kritikust, ki a gróf modorát gyöngédtelennek tartá, számításba nem veszek, meg kell vallanom, hogy az október 24-i délután, mert ezen nap tartaték a nevezetes lakoma, sokkal derültebb volt, mint a délelőtt, noha egész éjfélig sűrűn hullott a zápor.

Jenő Eduárd gróf, ki közülünk észrevétlenül távozék, szobájába zárkózott, s midőn komornyikja a történteket jelenté, könnyült kebellel sóhajtott föl:

- Istennek hála, semmim sincs a gyűlölt múltból, ott vagyok, hol kezdettem!...

Nagybátyám többé üzletekbe nem vegyült, s pár hét alatt dolgait rendezvén, hozzám költözék, s én Cecil kezét megkértem. S láthatja ön, édes Várhelyim, hogy mi igen-igen boldogok vagyunk.

Ezzel a tanácsnok átölelte nőjét, s arca sugárzott tán a házi boldogságtól, tán a hosszasbra terjedt elbeszélés miatt, mely idegeit fölvillanyozta.

Én kezet nyújték mindkettőjöknek, s távozám.

Másnap reggel naplómba tanúságul e sort iktattam:

“Rögeszméink gyakran vétkesebbé tesznek minket és szerencsétlenebbé mást, mint bűneink.”

 

 

 

 

A SOROZATBORÍTÓT A MERCURIUS KFT. TERVEZTE

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A KIADÁSÉRT FELEL A DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ IGAZGATÓJA. MŰSZAKI SZERKESZTŐ DR. BUJTOR LÁSZLÓ. KÉSZÜLT TIMES NEW ROMAN BETŰTÍPUSSAL, ELEKTRONIKUS FORMÁTUMBAN

 

E-MAIL: INFO@DIGI-BOOK.HU

 

ISBN 978-963-364-254-2 PDF

ISBN 978-963-364-255-9 EPUB

---

1 Kínos, feszélyezett helyzet (francia).

2 Osszián - az ír és a skót mondák költőhőse. James Macpherson skót költő műballadái révén a világirodalom egyik legismertebb alakjává vált. Az ossziáni költészetnek nagy szerepe volt az ősköltészet kultuszának XVIII. századi megindulásában.

3 Ókori, tenger mellett lakó nép. A Kr. e. XII. században telepedtek le a Földközi-tenger délkeleti partvidékén. Hosszú harcokat vívtak a zsidó törzsekkel.

4 Szókratész kortársa az ókori Athénban. Maró gúnnyal üldözte kora erkölcstelenségét, ember iránti megvetésétől vezettetve a világtól elvonulva élt.

5 kompliment: tisztelgés, meghajlás, dicséret. (a Digi-Book megj.)

6 Az ókori Sába városának uralkodója. A bibliai hagyomány szerint meglátogatta Salamon királyt, s rejtvényeivel próbára tette bölcsességét.

7 Itt: részletek (francia).

8 Hivatalos közleményeket, jelentéseket tartalmazó folyóirat (francia).

9 Megdöntött uralkodóháznak - itt a Bourbon háznak 1815-ben - a trónra való visszahelyezése. Az 1815-1830 közötti korszakot Franciaországban a restauráció időszakának nevezték.

10 Altona: 1535-ben alapított német város az Elba jobb partján, ma Hamburg egyik elővárosa. Lásd még: http://en.wikipedia.org/wiki/Altona,_Hamburg (a Digi-Book megj.)

11 1815-ben a bécsi kongresszus hosszú időre meghatározta az európai államok új rendszerét.

12 Nestroy Lumpáci vagabundus című bécsi tündérbohózatában a részeges Lábszíj csizmadia untig ismételt dalocskája, amelynek csak első sorát tudja.

13 Gyalázat, szégyen (latin).

14 Bevon, burkol (francia).

15 Lajos, XVI. (1754-1793) - francia király 1774-1792 között. A nagy francia forradalom során megfosztották trónjától és halálra ítélték.

16 atelier (francia): műhely. (a Digi-Book megj.)

17 Ingek (régies).

18 Lajos, XV. (1715-1774) - francia király. Folytonos háborúi meggyengítették az abszolút monarchia rendszerét.

19 Katolikus papok Franciaországban.

20 Tiszafa.

21 Kerti faházikó, lugas (a “filagória” szó változata).

22 Macskazene, zenebona (francia).

23 Vízi nimfák (görög).

24 Batiz erdélyi kisváros, kőedénygyárában ezüstösen fénylő porcelánokat készítettek.

25 Alakját állandóan változtató (görög).

26 csalálom (régies kif.): tévhit, téveszme. (a Digi-Book megj.)

27 Földterület újrafelosztása úgy, hogy a több darabból álló birtok helyén csere útján egy tagból álló birtok jöjjön létre.

28 Hold (latin).

29 Itt: szabadalom (latin).

30 Franklin, Benjamin (1706-1790) - amerikai politikus, diplomata, tudós, író. Vezető szerepet játszott az észak-amerikai angol gyarmatok függetlenségi mozgalmában. Ő találta fel a villámhárítót.

31 Blücher, Gebhardt Leberecht von (1742-1819) - porosz tábornagy Wellington herceggel együttműködve a waterlooi csatában (1815) döntő vereséget mért I. Napóleonra.

32 Wellington, Arthur Wellesley hg. (1769-1852) - brit tábornagy, politikus. Waterlooi győzelmével véget vetett I. Napóleon uralmának. Utóbb miniszterelnök, majd külügyminiszter volt.

33 A magyar feudális magánjogban az ingatlan birtok átruházása.

34 Váratlanul közbejött, de jelentéktelen esemény, közjáték (olasz)

35 Angyalfű (gyógynövény).

36 Halandó királylány, Zeusz kedvese a görög mitológiában. Héra istennő féltékenységében üldözte és tehénné változtatta.

37 Haydn, Joseph (1732-1809) - osztrák zeneszerző, az európai zenetörténet egyik fő alakja. Munkásságához fűződik a szimfónia és a vonósnégyes típusainak kifejlődése.

38 Csermák Antal György (1774 k.-1822) - zeneszerző, hegedűművész. A verbunkoszene kiváló művelője.

39 Scott, Sir Walter (1771-1832) - skót romantikus író, költő. Az európai irodalmi romantika kiváló elbeszélője.

40 Chateaubriand, Francois-René Vicomte de (1768-1848) - francia író, politikus. A korai romantika egyik fő képviselője a francia irodalomban.

41 Hoffmann, Ernst Theodor Amadeus (1776-1822) - német író, zeneszerző és grafikus. A német romantika legnagyobb hatású alakja.

42 Rajz, szövetmintázat (francia).

43 Férfiak által viselt, hosszú felsőkabát (francia, német)

44 Pizarro, Francisco (1478-1554) - spanyol hadvezér. Az Inka Birodalmat (Peru) meghódító (1531-1533) - spanyolok vezére.

45 Robespierre, Maximilien de (1758-1794) - francia politikus. 1793-tól a forradalmi kormányzat vezető személyisége, a jakobinus párt vezére.

46 Triptolemosz (Triptolemus) - görög királyfi, kit Demeter istenasszony azzal bízott meg, hogy a földművelés kultúráját elterjessze.

47 Triptolemus (görög): Celeus eleusziszi király fia, az eleusziszi misztériumok első papja. hármas tanára utal itt Kemény, mely szerint: a.) Tiszteld szüleidet; b.) Tiszteld az isteneket gyümölcsáldozattal; c.) Őrizd meg az állatokat. (a Digi-Book megj.)

48 Szent isten! Teringettét! (francia)

49 Vitellius, Aulus Germanicus (Kr. u. 15-) - római császár 69-től. Az uralkodói trónra méltatlan császárok egyike.

50 Ezeregyéjszaka - arab népi elbeszélés-, ill. mesegyűjtemény, az arab kultúra világirodalmi jelentőségű alkotása.

51 Helyesírási (latin-görög).

52 Lornyonok, hosszú nyélen a szem elé tartott női szemüvegek (francia).

53 Csalhatatlannak tekintett személy (latin).

54 A gáncsoskodó gúny megtestesítője a görög mitológiában.

55 A görög-római mitológiának félig állat, félig ember formájú, duhaj alakja.

56 A mérhetetlen kincs jelképes elnevezése. Dárius (Dareiosz) perzsa királyt tartották az ókor leggazdagabb uralkodójának.

57 Végrendeletileg előír (latin).

58 Kocsma (francia).

59 Végrendelet (elavult).

60 Valamely családon belül megkötötten öröklődő, el nem idegeníthető és meg nem terhelhető feudális földtulajdon.

61 Mecheln (franciául Malines) flamand város Antwerpen tartományban, híres volt csipkeké­szítéséről.

62 Önéletrajzi (görög).

63 Emlékezettannal foglalkozó (görög).

64 Zsidó vallási mű, a zsidó vallási törvények foglalata.

65 A francia királyok párizsi palotája. I. Ferenc kezdte 1546-ban építtetni. Ma a világ egyik legjelentősebb festészeti múzeuma.

66 Lajos, XIV., a Napkirály (1638-1715) - a francia abszolút monarchia legkiemelkedőbb uralkodója.

67 Az uralkodó helyett ideiglenesen kormányzó személy.

68 Pompadour, Jeanne Antoinette Poisson, marquise de (1721-1764) - francia kegyencnő. 1745-1764 között XV. Lajos szeretője, a királyi udvar vezető személyisége.

69 Udvarhölgyek (régies).

70 Condorcet, Marie Jean Antoine de Caritat, marquis de (1743-1794) - francia matematikus, filozófus, politikus. A felvilágosodás liberális és optimista irányzatának képviselője. Közreműködött az 1973. évi alkotmány megfogalmazásában.

71 Kancellár, miniszter.

72 Magasabb bíróságok (latin).

73 Calonne, Charles Alexandre de (1734-1802) - francia politikus. 1783-tól 1787-ig a pénzügyek főellenőre. Igyekezett az udvar igényeit kielégíteni és a deficitet megszüntetni. A nemesség felháborodása miatt a király száműzte.

74 Brienne, Lomérie Etienne Charles de (1727-1794) - francia politikus, toulouse-i érsek. 1787-1788-ban pénzügyminiszter, aki rá akarta venni a rendeket adómentességük megszüntetésére.

75 Necker, Jacques (1732-1804) - svájci származású francia bankár és politikus. 1777-től a pénzügyek főfelügyelője. Reformjai miatt 1777-ben leváltották.

76 Királyi palota Párizsban, a Louvre-ral szemben.

77 Desmoulins, Camille (1760-1794) - francia politikus. A nagy francia forradalom idején a párizsi radikálisok népszerű újságírója. Szembefordult a forradalmi terrorral, ezért a forradalmi kormányzat kivégeztette.

78 Francia királyi palota Párizsban, az uralkodók egykori székhelye.

79 Nagy Károly, a Frank Birodalom királyának környezetéhez tartozó katonák.

80 Orlando (franciául Roland) - a monda szerint Nagy Károly ünnepelt vitéze.

81 György, Szent (?-303) - a Diocletianus-kori keresztényüldözés egyik vértanúja. Nevéhez kapcsolódott a régebbi mondák sárkányölő alakja.

82 Itt: meglepő (székely tájszó).

83 Fényes selyemkelméből készült lábbeli (arab).

84 Vöröses (régies).

85 emlény: nyelvújítás korabeli szó, a. m. emlék, nefelejcs. Itt felejthetetlen tekintetű szempár. (a Digi-Book megj.)

86 Szellőhöz hasonló, lélekben gazdag.

87 Hitbizományra vonatkozó öröklési elv, mely szerint a birtok a mindenkori birtokos legközelebbi fokú rokonát vagy az azonos fokúak közül az idősebbet illeti meg (latin).

88 Zománc (francia).

89 Lovászfiú, inas (angol).

90 1793-ban XVI. Lajos francia király kivégzésekor Franciaország délnyugati részén, Vendée département-ban a papság és a nemesség támogatásával királypárti felkelés tört ki, amelyet a köztársasági sereg nagy harcokban fojtott el.

91 Tárgy, téma (francia).

92 Francia népies-szatirikus bordal, gúnydal. A XVIII. századtól kezdve a szatirikus-zenés bohózatot is vandeville-nak nevezték.

93 Női ruhaderék, fűző (francia).

94 A mór fejedelmek granadai palotája, a spanyolországi iszlám művészet legismertebb alkotása. Építését 1230-1240 között kezdték.

95 Cigányok.

96 Párizsi varrólány vagy divatárusnő (francia).

97 Az áru értékének egy harmincadat kitevő vám 1848-ig.

98 Ólomzárral lezár (német, francia).

99 Csillár (régies).

100 Seribe, Eugène (1791-1861) - francia drámaíró, igen sikeres színpadi szerző a XIX. században.

101 Mómusz: a gáncsoskodó gúny megtestesítője a görög mitológiában, a sötét éj fia; Kómosz: a duhaj társaságok megszemélyesítője, amelyek a görög városok utcáin éjszakánként kóboroltak.

102 Tekintély (latin).

103 Város az egykori porosz királyságban. Jelentőségét fürdőinek köszönhette.

104 Boroshordó (elavult szó).

105 A Kanári-szigetek legnagyobb szigete, ahol a környék legmagasabb hegye, a Pico de Teide (3718m) vulkán is található.

106 Túlzott eleganciára törekedő, finomkodó modorú férfi (angol).

107 Bécsben megjelenő napilap.

108 Fitymáló, ócsárló.

109 Divatban (francia).

110 Érdekszövetségek, klikkek (német).

111 Zajos tetszés (francia).

112 Estély (francia).

113 Falánk, torkos (francia).

114 Itt: kidülledő.

115 Helyén nem való módon viselkedik (szólás).

116 Tisztségek, állások. Itt: rangok (francia).

117 Folyosó, átjáró (olasz).

118 Vadász (német).

119 Szászország (latin).

120 Katonaló (német, francia).

121 Teríték (francia).

122 ferbli: régi magyar kártyajáték, a pókerhez hasonló. (a Digi-Book megj.)

123 Nevelőnő, házvezetőnő (francia).

124 Kisasszony (francia).

125 Ideiglenes, átmeneti (német, latinos végződéssel).

126 Szegélydísz (erdélyi tájszó).

127 Damasztkelme.

128 Örmény.

129 Élni tudás, életművészet (francia).

130 Barátságos megegyezés (latin).

131 Szerződés (latin).

132 Keretbe foglalt nagy drágakő, főleg gyémánt.

133 Apafi Mihály, I. (1632-1690) - erdélyi fejedelem. Gyengekezű uralkodó volt.

134 Kötelezvény (latin).

135 Hitelbe (olasz).

136 Felszámolás (latin).

137 Bankjegyek (latin).

138 Lovashintót és szolgaszemélyzetet beszerző (francia).

139 Földből, vízből kipárolgó kórokozók (latin-görög).

140 Ököl.

141 Bámészkodó.

142 Gyalog.

143 Állat közös levágása (erdélyi tájszó).

144 Vacogóbb (tájszó).

145 Mester uram (népies).

146 Katonai szolgálatra besoroztat (latin).

147 Kolonc, az állatok nyakába akasztott, a futást akadályozó fadarab.

148 Jelkép.

149 Bogos, csomós, görcsös (tájszó).

150 Görögkeleti vagy görög katolikus templomok, egyházközségek (erdélyi tájszó).

151 Elábrándozott (tájszó).

152 Itt: képeknek nagyítóüvegen át való nézésére berendezett sátor.

153 Művelet, manőver (francia).

154 Hadicsel (görög).

155 Pezsgő (francia).

156 Költők (nyelvújítási szó).

157 Tasso, Torquato (1544-1595) - olasz költő. Fő műve A megszabadított Jeruzsálem (1575) című hősi eposz.

158 Petrarca, Francesco (1304-1374) - olasz költő, esszéíró, a világköltészet egyik legnagyobb alakja. Laura Petrarca múzsája volt.

159 Kockáztatók, résztvevők (francia).

160 Pygmalion (Pügmalion) - a görög mitológiában szereplő ciprusi király.

161 Görögország a török uralom alól 1821 és 1829 között szabadságharccal vívta ki függetlenségét.

162 Görög zsoldosok.

163 Canning, George (1770-1827) - angol whig párti államférfi, külügyminiszter, majd miniszterelnök. Támogatta Görögország függetlenségi harcát.

164 Körner, Theodor (1791-1813) - német költő, a Napóleon elleni felszabadító háborúban esett el. Hazafias szenvedélyű csatadalai nevét híressé tették. Drámát írt Zrínyi Miklósról is.

165 Itt: emelkedetté.

166 Ügynök.

167 Crébillon, Prosper Jolyot de (1674-1762) - francia drámaíró. A borzalmas helyzetekben kereste a tragikumot. Nem tündérregéket írt, hanem apa- és testvérgyilkosságokat állított színpadra.

168 Duda, tilinkó (tájszó).

169 A búza soványabb fajtája.

170 Pulyka (tájszó).

171 Kis csirke, mely nemrég bújt ki a tojásból (erdélyi tájszó).

172 A szövőszék vetélője.

173 Kézi malom.

174 Kis híd, palló (szláv).

175 Illem.

176 Erdőkerülő, vadőr (erdélyi tájszó).

177 Szamosújvár börtöne nevezetes volt Erdélyben.

178 Visszasompolyog (tájszó).

179 Vérhas (latin).

180 Egészségében megtámad (latin).

181 1814. március 20-21-én Arcis sur Aube-nál a szövetségesek győzelmet arattak Napóleon fölött.

182 Wrede, Karl Philipp hg. (1767-1838) - bajor tábornagy, egy osztrák-bajor hadsereg vezére.

183 Fullajtár, előlovas (erdélyi tájszó).

184 Domborúan vésett ékkő, kámea (francia).

185 Ókori római város a Vezúv lábánál, a tengerpart közelében.

186 Kháriszok a görög mitológiában. Komoly, méltóságteljes istennők, az emberiség jótevői, a hála, a szerelem, a szépség pártfogói.

187 Bebugyolált (tájszó).

188 Itt: éden (költőies).

189 Élettelen (költőies).

190 Correggio, Antonio (1490 k.-1534) - itáliai festő.

191 Véletlen.

192 Burde - föld alatti hitvány kunyhó (erdélyi táj szó).

193 Csínyek.

194 Növényfajta.

195 Hokedli, zsámoly (francia).

196 Dicséret, dicshimnusz (francia).

197 Felindulás, izgalom (latin).

198 Titokzatos, sejtelmes.

199 Duzzog, dacoskodik (francia).

200 Papucs (német).

201 Lehűlten (tájszó).

202 Házeresz (tájszó).

203 Álszemérem (francia).

204 Tégla alakú mintázattal kirak.

205 Kitagad (latin).

206 Uzsorás, ügynök.

207 Az együttivás kedvéért (latin).

208 Végrendeleti kikötés, amelyben az örökhagyó kötelezi az örököst, hogy a hagyatékból valamely személynek meghatározott összeget vagy vagyontárgyat szolgáltasson ki.

209 Helyes (német).

210 Végrehajtás (latin).

211 Csődbe jutott (latin).

212 Feleszmél.

213 Összecsavart papírdarab, amellyel valaki szivarra vagy pipára gyújt (német).

214 Újgazdag (francia).

215 Szerződés (latin).