A lány egy alkalommal közölte vele, hogy egy másik férfit szeret. Akkor a lány várta volna, hogy a fiú mondjon erre valamit. És ő nagyon is akart volna mondani neki valamit. De végül meg se mukkant. Amit mondott volna, nem jött a nyelvére. Ostoba vagyok, gondolta.

Ismét találkoztak a vadásszal. A férfi illemtudóan az utat figyelte, de mikor a fiú mellé ért, hirtelen rákacsintott. A dévajul kacsintó szem körül a ráncok örvény alakba rendeződtek.

*

A fiú és a lány már a nagy fehér háznál járt. A kapuban negyven körüli vékony asszony várta őket. Esküvőhöz öltözött. Mögötte a ház sötét belsejében emberek ezüstöt fényesítettek, poharakat törülgettek, a vázákba virágot tettek, a sötét, ragyogó fabútorokat még ragyogóbbra dörzsölték. Valahol porszívó szimatolt a szőnyegek alá. Olykor a lambériának verődött.

Az asszony nem repesett az örömtől.

– Hát ti meg hol csavarogtatok? – kérdezte. Zsebkendőjét gyűrögette. – Alig egy óra múlva itt lesznek a vendégek.

– Bőven van még idő, Mary néni – felelte a lány. – Minden tervszerűen halad. Rengetegszer elpróbáltam az egészet. Tökéletes.

– Ha élne az anyád és az apád, velük nem bántál volna így. Hogy eltűnsz, és egy szót sem szólsz.

– Nem volt más választásom. Ezt kellett tennem, Mary néni. Különben nem tettem volna.

– Miért nem szóltál?

– Amíg meg nem történt, nem tudtam, hogy megtörténik. Megyek, rendbe szedem magam. – Elsietett a nagynénje mellett. Kettesével szaladt fel a lépcsőn.

A nagynéni utánakiáltott.

– Heyden! Legfőbb ideje, hogy megértsd, másokkal szemben több felelősséggel tartozol. – Az asszony most a fiúhoz fordult. – Te is eredj öltözni.

– Megyek.

– Tudod a szöveget?

– Igen.

– Köhécselj előtte. Nehogy rekedt legyen a hangod.

– Köhécselek.

A nagynéni arca megenyhült. Nézte a fiút. Lelkébe az aggódás helyére gyengédség költözött.

– Ó, istenem! Akkor biztosan sírni fogok. Amikor elmondod, egyszerűen nem tudok majd uralkodni magamon. Más se lenne rá képes. Ott állsz, szálegyenesen... – A nagynéni szemében könnycseppek gyülekeztek.

A fiú zavarban volt, és a nagynéni zavarát is átérezte.

– Hát – szeretett volna bejutni mellette a kapun, de az asszony megragadta az ingujját.

– Egyáltalán, felfogtad, mit jelent? Hogy milyen irtózatosan megrendítő, amit mondasz majd?

– Persze. Értem. Azt hiszem. – A fiút felkavarták a könnyek, meg ez a kérdés.

– Tényleg érted?

– Igen! Igen, igen, igen! Mondom, hogy értem!

A nagynéni elengedte a fiú ingujját, és hátralépett.

– Miért lettél hirtelen olyan dühös?

A fiú ideges zavarában karjával a levegőt csépelte.

– Nem tudom! – kiáltotta. – Az emberek! Az egyik szerint menjek oda. A másik szerint ne menjek oda. Fogjam be a szám. Álljak fel. Üljek le. – Hessentett. Pokolba az egész esküvővel! Ezt jelentette a mozdulat. – Nem tudom. Szerintem ez olyan női dolog. Alig várom, hogy túl legyek rajta. – Arrébb lépdelt. – Ha vége, talán képes leszek egy kicsit újra a saját életemet élni.

*

A fiú, a vőlegény és a tanú a nagy fehér ház nyirkos pincéjében tanyázott. Fölöttük a vendégek léptei csosszantak.

A vőlegény felhajtotta a vízóra fedelét, és megfontoltan leolvasta a mérőállást. Visszakattintotta a fedelet.

– Neked már fenn kellene lenned, nem gondolod? – kérdezte a fiútól.

– Fogalmam sincs. Ha idelenn nincs semmi keresnivalóm, úgyis előkerül valami asszony, és a fülemnél fogva a helyemre cibál. Addig meg inkább maradnék veletek.

– Nem vagyunk valami szórakoztató társaság – közölte a tanú.

– Ilyen helyzetben nem csoda – állapította meg a fiú.

A vőlegény elmosolyodott.

– Ezt úgy mondtad, mintha a saját esküvőd lenne. – A tanú felé tartotta a kezét.

– Hol az a flaska?

A tanú a vőlegény kezébe nyomta az ezüstflaskát. A vőlegény meghúzta. Közben a fiút nézte.

A pillanat cinkossága melegséggel töltötte el a fiú lelkét. Idelenn legalább nem kell megjátszania magát. A két férfit ismeri. Szereti is őket. Itt nem ideges. A női rejtélyek itt nem zavarják. Senki sem követel tőle semmit. Nincsenek érzelmek, amelyek úgy felzaklatják.

– Ha nem bánjátok, én is innék egyet – mondta.

A vőlegény a fiú felé nyújtotta a palackot, aztán meggondolta magát.

– Hoppá! Ha adnék belőle, bűnrészessé válnék. Fiatalkorút segítenék bűncselekmény elkövetésében – tréfálkozott.

– Az eset sokkal súlyosabb – tódította a tanú. – Aláásnád az egészségét.

– Bizony. Még növésben van. Nem hagyhatjuk, hogy ártson magának. Egy napon ez a test sok örömet szerez valami nőszemélynek.

A pillanat örökkévalóságnak tűnt. A fiú ott állt, kinyúlt a flaska felé, de a keze üres maradt.

Megértette, hogy a vőlegény nem jó barát. Egyáltalán nem. És milyen csúf! Azok az óriási fehér fogak! Milyen vastag az ajka! És a szeme! Csupa kapzsiság! És egyre csak vigyorog. Lerí róla, hogy önhitt. Csúfot űz másokból.

A fiú újra érezte, milyen volt, mikor az erdőben a lány az ő arcához szorította az arcát. Újra ég. Hirtelen el is akarta mondani ennek a vőlegénynek, hogy sétált az erdőben a lánnyal. Hogy milyen mély csönd honolt a folyó mellett, és hogy megcsókolta. Gúnyosan a vőlegény képébe vágja, hogy ilyen csodálatos szerelmet ő, a vőlegény sohasem ismerhet meg, ha millió évig él, akkor sem.

De hallgatott. Ridegen maga elé meredt.

– Csak vicceltem – mondta szívélyesen a vőlegény. – Hé! Ne má! Fiú! Ne lógasd úgy az orrod! Nem patkolt el a legjobb barátod! Azt hittem, te vicceltél meg bennünket, mikor inni kértél. – Megragadta a fiú kezét, és derekasan megrázta. – Na ne má! A mai szent napon nem rághatunk be egymásra!

És a vőlegény, íme, ismét barát lett, gyengéd, jóképű.

A fiú lesütötte a szemét. Nem értett már semmit. Egész álló nap szörnyű érzelmek kavarogtak benne. Dörgés, villámlás, aztán egy időre elül a vihar, majd kezdődik elölről.

– Én is csak vicceltem. Nem vagyok berágva – mondta.

A nagynéni a lépcső tetejéről a fiút szólította.

– Siess! – sürgette.

A vőlegény elengedte a fiú kezét.

– Kívánj nekem sok szerencsét!

– Sok szerencsét!

– Köszönöm. Rám fér.

*

A fiú és a lány ismét együtt mentek. Ezúttal egymásba karolva.

A fiú szíve úgy járt, mint a motolla. Most már képes lenne beszélni. Elmondaná a lánynak, mennyire szerelmes belé. A szavak megformálódtak, és szinte szétvetették a lelkét.

De a lány keze jégcsap, karja száraz ág. Arcán fagyott mosoly. Neki ahhoz a mosolyhoz többé nincs köze.

Elkésett. Az Édenben voltak, ott a folyónál. De ő elszalasztotta az esélyt.

Egyedül maradt. Egyes-egyedül.

Elengedte a lányt, és leült. Agya helyén űr. Hang- és fényfoszlányokat érzékelt csupán.

– Ki adja férjhez ezt a hölgyet? – kérdezte a lelkész.

A fiú felállt.

– Én adom őt férjhez. A testvére.