Huszonnegyedik fejezet

Sikerült letenniük az Avadorát egy viszonylag szilárd földfoltra, a régi móló és az irodaépület közelében. A leszállótalpak hangos cuppogással állapodtak meg a szivacsos talajon, de ami a fő, nem merültek bele. Ennél többet nem remélhettek, mert a földfolt körül mindenütt a sár és a víz volt az úr. Az irodaépületet valaha oszlopokra építették, hogy a zavaros víz felett legyen, ám amikor Karr és Maize beléptek az ajtaján, azzal szembesültek, hogy a padló java része elkorhadt és leszakadt. Az épületből mostanra csupán egy üres héj maradt, és ha tartalmazott is valaha hasznos dolgokat, évekkel korábban belehullottak a sűrű, sötét mocsárvízbe.

RZ–7 a mólón várta őket, miután csónakot vagy tutajt keresve körülnézett.

– Találtak valamit, uram? – kérdezte hangosan.

– Semmit! – kiabálta Karr, mialatt ide-oda gázolt az épület melletti telep maradványai között. Az egész néhány kisebb modulból és faházból állt, és látszott rajtuk, hogy az utolsó lakójuk is rég elköltözött innen.

Csak az egyiknek maradt meg a négy fala, továbbá a teteje és a padlója, de ez is üres volt. A falain üres polcok sorakoztak, az ablakai helyén lyukak tátongtak.

Maize még egyszer körülnézett, aztán megvonta a vállát, és hátat fordított az építménynek.

– Nincs itt semmi, RZ! – kiabálta a droid felé. – Csak lassan széthulló, régi romok.

– Semmi hasznosítható – tette hozzá Karr. – Legfeljebb a faanyag, de még az is korhadozik. Nemigen tudnál mit kezdeni vele.

– Azért építhetnél belőle valamit… – vetette fel Maize. Aztán, amikor visszatértek a mólón ácsorgó droidhoz, elővette az adattábláját, és ötleteket keresve nézegette a környék adatait. – Szóval, ott van a ház, amit a térképen láttunk.

– Most viszont nem látok semmit – dünnyögte a fiú.

– Azt elhiszem. Látod azt a nádast arrafelé? Ahol legalább olyan magas, mint mi?

– Aha – felelte Karr bólogatva. – Azon túl van?

– Ahogy mondod. Sajnálom. És nincs csónakunk, úgyhogy egy kicsit vizesek leszünk.

– Csodálatos – jegyezte meg RZ–7, és a hangja elárulta, hogy a legkevésbé sem tartja csodálatosnak a dolgot. De így is szívesebben tartott a gazdájával, semhogy hátramaradjon.

Így hát együtt gázoltak a vízben, ami a legjobb esetben bokáig ért, rosszabb esetben combig. Nagy erőfeszítések árán, lassan haladtak, ráadásul a sáros lé pillanatok alatt eláztatta a bakancsukat és a nadrágjukat, ráadásul ujjnyi méretű rovarok röpködtek körülöttük. Az egyik megpróbálta megcsípni RZ–7-et, de nem jött be neki.

– Ha lenne Jedi ruhánk, most kéne elővennünk. Ezen a bolygón minden csíp – dohogott Karr.

– Vagy szúr – jegyezte meg Maize.

– Igen, vagy szúr – erősítette meg a fiú.

– Némelyik csíp, némelyik szúr, uram – mondta a droid. – Nem ismerem az ezen a bolygón élő fajokat, de eddig nem bizonyultak kellemes társaságnak.

– Mintha annyira zavarnának téged, RZ. Belőled nem tudják kiszívni a véredet! – felelte Karr, és lecsapott egy kisebbfajta, fényesen csillogó teremtményt.

Maize a saját nyakára csapva péppé zúzott egy másikat, és hozzátette:

– És nem is lőnek beléd mérget, amitől aztán őrülten viszket a bőröd. Bár nem volna annyira rossz ez az egész, ha nem volna ilyen meleg.

– Igen, ebben is van valami. Nyomorúságos hely ez. Teljesen érhető, hogy valaki, aki azt akarja, hogy senki se zavarja, pontosan ezt a bolygót választja – morogta Karr, mialatt hangos cuppogás kíséretében kirántotta az egyik lábát egy sárfoltból. – Csak egy őrült követne valakit ide.

– A jó irányba megyünk még? – vetette fel Maize. – Van egy olyan érzésem, hogy semmit sem haladunk.

– De, haladunk – állította Karr. – Pár perc múlva látni fogjuk a házat. Előbb-utóbb odaérünk.

De végül több mint egy órán át vergődtek még a nádasban, mire megpillantották az apró kunyhót. Mindannyian kimerültek, de a látvány hatására Karr új erőre kapott.

– Ott van! – kiáltotta fellelkesülve. – Gyertek, mindjárt ott leszünk!

Maize felnyögött, RZ–7 recsegett és nyikorgott, de gyorsítottak. Nem kellett hozzá sok idő, és elértek egy homokos földsávot, ami nem volt éppen sziklaszilárd, de nem is merült bele a lábuk annyira, mint az imént a sárba. Karr az élre állt, és kocogni kezdett. Alig néhány métert tett meg így, amikor megbotlott, és hasra esett. Azonnal feltápászkodott, és zihálva kijelentette:

– Mindjárt ott leszünk! Mindjárt ott leszünk!

A ház egy vastag facölöpökön nyugvó, deszkákból épített alapon állt. Ennek oldalához kezdetleges létra támaszkodott, amit kirojtosodott, barna kötelek tartottak össze.

Karr megállt előtte, és felnézett. A szíve vadul dübörgött, az izmai sajogtak a sok erőfeszítéstől. Fél kilométert sem tettek meg a mocsárban, de úgy érezte magát, mintha felmászott volna egy magas hegyre. Mindene fájt, víz és sár csorgott róla, de sikert aratott. Megtalálta a kunyhót, ahol a dédapja, az egykori Jedi lovag leélte az utolsó éveit.

Összeszedte magát, vett egy-két mély lélegzetet, aztán megmarkolta a létrát a csupasz kezével, mert a kesztyűjét már korábban beletömte a dzsekije zsebeibe. Érzett valamit, de nem sokat – a fa finoman rezgett az ujjai alatt, és kicsit megbizsergette a bőrét.

– Nos? – kérdezte tőle Maize, amikor a droiddal az oldalán odalépett a fiúhoz. – Érzékelsz valamit?

– Mindent érzékelek – mormolta Karr a létrafokot markolva. A feje megfájdult, de a fájdalom hamarosan egy ismerős, nyugodt valamivé változott. Nem múlt el teljesen, de nem is zavarta. Inkább csak furcsa érzés volt, semmi kínzó.

– Akkor menjünk fel oda! – javasolta a lány. – Nézzünk be a kunyhóba!

Karr mászni kezdett a létrán. Lassan és óvatosan haladt, részben mert nagyon elfáradt, részben, mert nem akarta, hogy szálka menjen a kezébe. A fele magasságnál megállt, és végigjáratta a tekintetét a környező mocsáron. Ez volt az a látvány, amit a dédapja naponta látott. És most megérezte, hogy valami összeköti őt Naq Meddel, ugyanaz a kapcsolat, ami Kenobival kötötte össze, amikor a kezébe vette azt a távvezérelt gömböt a teherhajón. És ezt a mostanit erősebbnek érezte, talán azért, mert a leszármazottja volt ennek a Jedinek.

És ahogyan már oly sokszor, erős fény ragyogott fel előtte, és halk zúgás töltötte be a fülét. Óhatatlanul elcsodálkozott azon, hogy milyen jól uralja már a látomásait. Az átmenet zökkenőmentes volt. Egészen addig gondolta ezt, mígnem rádöbbent, hogy nem tört rá látomás. Egy ráncos arcot látott maga előtt, ami egy energiapenge zöld fényében fürdött.

– Mit keresel itt? – kiáltott rá az idős férfi, mire Karr majdnem lefordult a létráról.

– Naq Medet keresem – bökte ki, miután összeszedte magát.

– Naq Medet? Kitől hallottad ezt a nevet?

– J’Harától…

A férfi tett egy lépést hátra, így Karr jobban szemügyre vehette. Egy nagyon öreg, vézna férfit látott, aki előregörnyedve állt, nyilván azért, hogy lenézhessen odafentről. Mélyen ülő szeme fényesen csillogott, de a haja mára jócskán megritkult, és teljesen ősz lett. A szemöldöke viszont vastag és sűrű maradt, bár az is kifehéredett.

Karrnak a torkán akadt a lélegzet, de erőt vett magán, és vékonyka hangon kipréselte magából:

– A nevem: Karr.

Egyszerre áradt szét benne a félelem, az izgatottság, és még néhány érzés, amit hirtelen nem is tudott azonosítani. Egyszerre szállta meg heves késztetés, hogy ordítson, sírjon és nevessen.

– Honnan ismered J’Harát? – kérdezte az öreg férfi, és mielőtt Karr felelhetett volna, hozzátette: – Nem vagy egyedül!

– Nem, uram! – vágta rá Karr. A tenyere erősen izzadt, míg a torka teljesen kiszáradt, hogy alig tudott megszólalni. – Ők a barátaim. Segítettek megtalálni önt.

A férfi kikapcsolta a fénykardot, és felegyenesedett, de így is elég roskatagnak látszott, mint a bányatelep épületei. Egyszerű szabású, barna nadrágot viselt, valamint inget, ami valaha, réges-régen fehér lehetett. A csizmáját száraz sár borította, a kabátja lazán lógott a válláról.

– És miért akartál megtalálni? – kérdezte éles hangon. – Üzenetet hoztál J’Harától?

Karr nyelt egyet, és végre rendesen kapott levegőt. A férfi természetesen nem tudta, hogy a lánya meghalt, mert senki sem mondta el neki. És mindeddig róla is azt hitte mindenki, hogy rég halott…

– Uram… megengedné, hogy felmenjünk oda? – kérdezte félénken Karr. – És hogy bemenjünk a házába? Igen, híreket hoztam, de nagyon fáj már a karom és a lábam. Eléggé elfáradtam.

Az öregember talán látta, hogy mennyire remeg a fiú keze, vagy kihallott valamit a hangjából, mindenesetre bólintott egyet, és lefelé nyújtotta a kezét.

– Ha híreket hoztál, akkor rendben, feljöhetsz!

Karr félt megfogni az aggastyán kezét, attól félt, hogy eltöri. Viszont durva udvariatlanság lett volna elutasítani, ezért elfogadta a segítséget, és felmászott.

– Ön Naq Med, ugye? – kérdezte aztán.

– Valaha az voltam – felelte komoran az öreg.

Karr leszólt a társainak, hogy másszanak utána, de közben alig tudta levenni a szemét a ráncos és aszott, öreg Jediről, aki nem örült különösebben annak, hogy láthatja őt.

– Ki vagy te? – kérdezte csikorgó hangon Naq Med.

– Ó, bocsánat! Én… ööö… szóval, ha maga Naq Med, akkor a dédunokája vagyok. Karr Nuq Sin – felelte Karr.

Pár pillanatig nem tudta megítélni, hogy az öreg hisz-e neki. Naq Med arca nem lágyult el, viszont legalább a kíváncsiság jelei megjelentek rajta.

– A dédunokám? Azt hittem, hogy te… – mondta tétován, és a kezével mutatta, hogy mennyire kicsinek hitte Karrt.

Maize a platform fölé dugta a fejét, és rögtön megszólalt:

– Hát még most sem az a kimondott óriás! De legalább…

– Elég idős ahhoz – szólt közbe Naq Med –, hogy a galaxisban röpködjön egy másik kölyökkel és egy… orvosdroiddal? – tette hozzá, amikor RZ–7 is megjelent a létra tetejénél.

– Ő RZ–7 – közölte Karr. – Én építettem. Nem egészen orvosdroid, de a barátom. Ő pedig Maize, és szintén a barátom.

Naq Med valamennyiüket tetőtől-talpig végigmérte, közben komor képet vágott. De végül sóhajtott egyet, és azt mondta:

– Akkor jobb lesz, ha bemegyünk! Mindjárt esni fog.

– Tényleg? – kérdezte Maize, és meglepetten felnézett.

Az ég ugyan tiszta és kék volt, de az északi horizonton szürke sáv sötétlett. Tíz perccel korábban még nem volt ott, de olyan gyorsan mozgott, hogy tíz perc alatt elérhetett a kunyhó fölé.

– Nekem nyugodtan elhiheted, kölyök. Régóta élek itt – válaszolta Naq Med, és valóban, mire valamennyien bementek a kunyhóba, annak fémtetején dobolni kezdtek az első cseppek. Egyelőre nem zuhogott, de már hallani lehetett a közeledő vihar tompa zúgását és fojtott dörgéseit.

– Hú, ez gyorsan ideért – ámuldozott Maize a fejét rázva.

– Mindig gyorsan jön – felelte Naq Med. – Itt általában jó az idő, de szempillantás alatt meg tud változni. Nyugodtan kényelembe helyezhetitek magatokat, mert nyilván nem szeretnétek visszagyalogolni, amíg vihar tombol odakint.

– A legkevésbé sem szeretnénk – biztosította Maize az öreget.

– Nem is hibáztatlak érte. Bár ostobaság volt gyalog idejönni. Kerítenetek kellett volna egy tutajt vagy egy csónakot – mondta Naq Med, azzal a sarokban álló tűzhelyhez ment, és begyújtott. – Szörnyen néztek ki! Mint a félig megfulladt mocsári patkányok. Ezen nem segíthetek, de főzök nektek teát.

– Köszönjük – felelte Maize, mialatt megpróbálta kicsavarni a vizet legalább a nadrágja szárából. – Jól fog esni. De lehetne rosszabb is. Ha például nemcsak esne, de még hideg is lenne.

Karrt túlságosan lekötötték a kunyhóval és annak lakójával kapcsolatos gondolatai ahhoz, hogy vitába szálljon. A hőség nem zavarta különösebben, de a magas páratartalom kegyetlenül meggyötörte. Ő a sivatag gyermeke volt, és a sűrű pára miatt néha az az érzése támadt, hogy megfullad a belélegzett levegőtől.

Ugyanakkor, a kunyhó megigézte, akármilyen kicsi és egyszerű volt is. Az egyetlen helyiség legfeljebb akkora lehetett, mint a saját szobája odahaza – vagy Maize-ék házának előszobája –, és mindenütt tisztaság uralkodott. A deszkapadlót szőnyeg borította, ami valaha talán függönyként szolgált. A fal mellett gondosan elrendezett horgászfelszerelés feküdt, míg durva vászonzsákokból varrt párnák hevertek a padlón – ezek nyilván székként és ágyként is szolgáltak. A fém mosdókagyló feletti polcon üres konzervdobozok sorakoztak, a sarokban két nagy hordó állt, amelyek alighanem ivóvizet tartalmaztak – abból ítélve, hogy az egykori Jedi azokból töltötte meg a vízforraló edényt.

Karr letelepedett az egyik párnára, és a lelkében érezte az Erő vibrálását. A kunyhóban lévő összes tárgyból, de még a ház gazdájából is ugyanaz a rezgés áradt felé.

Biztosan tudta, hogy amit érez, az az Erő.

És ott állt előtte egy ember, aki sokáig az Erőnek szentelte az életét, mígnem kénytelen volt más utat járni.

– Hát akkor, mondjátok el a hírt, ha ezért jöttetek! – kérte Naq Med, aki ezekben a pillanatokban a teával foglalatoskodott, így háttal állt a vendégeinek. – Hogy van J’Hara?

Karr nem szívesen tudatta a dédapjával a szomorú igazságot, de bátran akart viselkedni. Vett egy mély lélegzetet, és bár a torka összeszorult, valahogyan sikerült kimondania:

– Nagyon sajnálom… meghalt.

Naq Med egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán ismét a vízforralóval foglalatoskodott.

– Ah… Ez… értem – mondta halkan. – Sajnálattal hallom, de köszönöm, hogy elmondtad. Féltem, hogy valami ilyesmiről van szó. Éreztem valamit. Nem kimondottan zavart az Erőben. Inkább olyan volt, mint egy csuklás, vagy… rándulás. Ugye… ugye nem erőszakos halállal halt meg? Vagy valami rettenetes betegségben? Szeretném hinni, hogy tudtam volna róla, ha valamilyen szörnyű sors sújtott volna le rá.

– Nem, uram, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak megállt a szíve – közölte Karr. Nehezére esett erről beszélni, és még nehezebb volt arra gondolnia, hogy a nagyanyja bőre olyan sárga volt, mint egy régi papír, és hidegnek érezte, amikor megérintette.

– Ez… ez jó. Ennél jobb halálban aligha reménykedhetünk. De azért így is tragédia. Senkinek sem volna szabad túlélnie a gyermekeit. Mi van a fiával? Gondolom, ő az apád.

– Jól van. Mindenki jól van.

– És van egy bátyád is, ha minden igaz.

– Így van, uram! De tudja, azért tettem meg ezt a nagy utat, mert beszélnem kell önnel – mondta Karr, hogy elterelje a beszélgetést a fájó emlékektől egy sokkal reményteljesebb és hasznosabb valami felé. – J’Hara üzenetet hagyott nekem, amiben arra kért, hogy keressem meg önt.

– És miért is? Annak idején megállapodtunk. Megértette, hogy a szeretteim nagyobb biztonságban lesznek, ha nem vagyok velük. Lehet, hogy mindenkit veszélybe sodortál azzal, hogy ide jöttél!

– A többiek talán biztonságban lesznek – ismerte el Karr –, de én nem. Nézze, az elmúlt években mindenki azt mondogatta nekem, hogy beteg vagyok, de ez nem igaz.

– Nem?

– Nem, uram. Nem vagyok beteg. Hanem érzem az Erőt.