BUDAPESTI ŐSZ

»»»»»»»»»»»»»»«««««««««««««

 

1

Még derengett, alkonyodott, amikor az Alagúthoz értem, s mire odaát kibukkantam, hirtelen este lett. A Lánchídon már fölgyúltak a reformkorira stilizált állólámpák, nem ünnepi díszkivilágítás, csupán a hétköznapi gyér fények, a túlsó, pesti oldalon is a szokásos, ismerős, álmos ablaksorok a háború marta, foghíjas rakpartokon. Egy alacsony, kucsmás, diákforma fiú szintén arrafelé igyekezett.

– Mi van?

– Azt mondják, a Rádiónál nagy a grimbusz – újságolta.

– A Rádiónál? Micsoda?

– Állítólag lövik a népet.

– Kik, az ávósok?

– Én is csak hallottam.

– Arrafelé jössz?

– Megnézem.

– Mit gondolsz, be bírunk jutni?

– Minek?

Enyhén palócos tájszólással beszélt: elmesélte, hogy délután részt vett a felvonuláson, előbb betiltották, majd mégis engedélyezték, a Petőfi-szoborhoz, onnan Budára, a Bem térre, addigra több ezren vagy tízezren lehettek, szavalat is volt, pontokba foglalt követelések, éljenzés, lelkesedés, s a piros-fehér-zöld zászlókból kivágták a sarló-kalapácsos címert, kerek lyuk maradt a helyén. Ott van a Külügyminisztérium, zárt ablakok mögül figyelték őket, a tömeg akkor ütemesen kiabálni kezdett, hogy lobogót a külügyre, végül oda is kitűzték.

– De miért vágták ki a címert?

– Azt nem tudom. Talán, hogy mi magyarok vagyunk.

– Te mit tanulsz?

– Közgáz.

– És hová való vagy?

– Nógrád megye, Patak.

– Mi állt azokban a pontokban?

– Az éjjel fogalmaztuk az egyetemen. Nagy Imre-kormányt, meg az orosz csapatok, szabad sajtó, választások meg a normák, beszolgáltatás és ilyesmi.

Meggyorsítottam lépteimet, hajtott a türelmetlenség. Ha Olga benn rekedt a Rádió épületében, meg kell kísérelnem valahogy hozzáférni, esetleg kimenteni, amennyiben olyan a helyzet. Még otthon hallottam a hangját, egy érzelgős, ostoba sanzont énekelt, méltatlant a saját tehetségéhez és ehhez a mai naphoz, az ismételten beolvasott hivatalos közlemények, felhívások közt sugárzott könnyűzenei műsorban, de az ő hangja volt, félreismerhetetlen. Próbáltam telefonon keresni, a Rádióban, nem sikerült, föl se vették, aztán a lakásán, tudtam a számát, ott is hiába. Akkor bekísértem Katit a kórházba, ügyeletes volt, nem szóltam neki semmit, és már haza se mentem, rögtön elindultam Pestre.

Olgával még a tavasszal találkoztunk. A kultúrházban, melyet vezetek, a májusi rendezvényen szerepelt nálunk Duray művésznő egy másik színésszel, Simonyi Kornéllal, versek, párjelenetek, efféle. Az est végeztével, amikor az irodámban a bélelt borítékokat nyújtottam át, Simonyi rohant tovább, több haknija volt aznapra, Olga azonban nem sietett, elcsevegtünk kissé, majd a közeli presszóba is beültünk némi italra. Ebből az lett, hogy Olga felvitt magához, hirtelen föllángolással s teljes odaadással. Ám, mint később kiderült, csak arra az egyetlen alkalomra, utána már szóba sem állt velem, hasztalan hívogattam, hagytam üzeneteket a színházban és másutt, üldöztem szinte, heteken át, többé hallani sem akart rólam, ennyi történt. Kati előtt persze eltitkoltam az egészet.

A Vörösmarty téren egy hosszú, fekete alak embergyűrű közepén a városligeti Sztálin-szobor körüli eseményekről tartott előadást. Az odagyűlt sokaság előbb kötelekkel próbálta ledönteni, de a hatalmas bronzfigurát nem bírták kimozdítani, azután acélhuzalokkal, melyeket teherautókhoz erősítettek, úgy se sikerült. Hegesztőpisztoly kellene, hogy a lábát a csizmája fölött átvágják, s ő fel is ajánlotta, szerez nekik, mert a bácsikájánál, akinek a régi világban karosszériajavító-üzeme volt, maradt két békebeli angol gyártmányú darab, híres, ismert cég, Sajdik és Berger a Fehérvári úton, most ebben ügyködik.

– Hurkot a nyakába! – rikkantotta egy rekedtes hang.

– A tökire, úgy kell lerántani!

– Ruszki damoj!

– Vesszen Gerő, a hídverő!

Az idő langyos, száraz. A Múzeum körúton annyian tolongtak, az úttestet is eltorlaszolták, a kucsmás diák elsodródott mellőlem. A síneken leállított, üres villamosok, némelyik már betört ablakokkal. A Bródy Sándor utcába iparkodtam, csak a kerten juthattam át, az is teli néppel, mindenki beszélt, kiabált, gesztikulált. Mint az egész városban, itt is géppel vagy kézzel írt cédulákat tűztek a fákra, kerítésre, némelyek osztogattak is, különféle pontokkal, követelésekkel. A Múzeum mögött egy személyautó ropogva égett; a háborúban elpusztult, még romos, feketére üszkösödött egykori olasz követség lépcsőjén konya bajuszos, hosszú hajú fiatalember szónokolt hadonászva, de hogy mit, nemigen vehető ki a nagy lármában, csupán a taps, éljenzés.

A Rádió előtt még sűrűbb a tömeg, alig bírtam továbbfurakodni, a főbejárat zárva, előtte vágókocsi, tetején svájcisapkás leány mikrofonba olvasott be a kezében levő papirosról. Az épület ablakai belülről teli kíváncsiakkal, és a szemközti házakban is szüntelen a rajzás, jövés-menés. Találomra benéztem az egyikbe, a kapualjban, udvaron is rengetegen nyüzsögtek. Akadálytalanul felsétálhattak a második emeletre, s a nyitott ajtón egy utcai lakásba. A szobákban is számosan hangoskodtak, bizonyára nem mind itt lakók, férfiak, nők vegyesen; senki meg nem kérdezte tőlem, hogy kit vagy mit keresek. Valaki a kis hálózati rádiót csavargatta, most is tánczenét adtak, a jelenlévők összevissza kiáltoztak:

– Ugye, hogy nem a mi pontjainkat közvetítik!

– Szóljatok le annak a lánynak, hagyja abba, úgyis hiába!

– Becsaptak, megint hazudtak! Időt akarnak nyerni!

– A küldöttséget is fogva tartják! Két órája bent vannak!

– Az ávósok talán már ki is nyírták őket!

– A Múzeum-kert felé sortüzet lőttek. Tizenheten ott maradtak a mieink közül!

– Ölik a magyarokat!

– Föl kéne robbantani az egész kuplerájt!

Ha Olga csakugyan benn szorult a Stúdióban, elgondolni se merem, milyen sors várhat rá. Hogyan kerülhetnék a közelébe, segíthetnék rajta? Miként juthatnék be ebben a pokoli zűrzavarban, amikor tulajdonképpen mindenki ezt szeretné a környéken, oda behatolni? Kiléptem a kis balkonra, lent sűrűn, lomhán hullámzott és zsongott a nép, innen a szomszédos épületeket is jobban áttekinthettem, ugyanoly zsúfoltak.

Ekkor fölerősítették mögöttem a rádiót, másutt kitették a készülékeket az ablakba, hogy lenn is hallhassák: Gerő Ernő, a párt első titkára beszélt. De már a kezdő szavait rosszallás, elégedetlen moraj, pfujolás fogadta, s mikor a munkásosztály hatalmát fenyegetőket, a proletár internacionalizmus, a Szovjetunió rágalmazóit és a nacionalizmus mételyét terjesztőket említette, zúgás, általános felháborodás tört ki.

– Elég volt, ezt már hallottuk!

– Tizenkét éven át mást se prédikáltak.

– Aki magyar, az neki csőcselék?

– Menjen vissza, ahonnét jött, Rákosi pajtás után!

– Hadd járjon ő a rózsában bokáig!

– Most majd ők egyék a kolhozban a csajkalevest!

Egy tégla szállt keresztül az utca fölött, abból a házból dobhatták, ahol én is voltam, szétfröccsent a szürke homlokfalon. A második már üveget tört, odaát hirtelen kiürültek az ablakok, a nézelődők visszahúzódtak. Ellenben a Stúdió erkélyére kijött egy köpcös, szakállas férfi zöld lódenkabátban, majdnem fejen találták, de nem ijedt meg, kezét fölemelve próbált csöndet kérni. Meglepve ismertem fel benne Várkonyi Artúrt, régebben a pártközpontban dolgozott, ideológiai vonalon, az utóbbi időben azonban az ellenzékhez csatlakozott, valamelyik határozatban név szerint el is ítélték vagy kizárták, már nem emlékeztem pontosan, azóta növeszthette ezt a dús prófétaszakállt. A tömeg csak lassan csillapodott le, látván, hogy két szerelő hangszórót helyez ott el, kifelé fordítva, így a harmadik vagy negyedik ismétlésre hallható lett Várkonyi rövid bejelentése:

Nagy Imre beszéde, amit a Parlamentnél mondott.

Elszórtan éljenzés, taps csattant föl. Búgás, sercegés jelezte, hogy az áramot rákapcsolták, a szerkezet begerjedt, sípolt, recsegett. Majd amint kitisztult, néhány súlyos másodperc telt el, aztán egy lassú, nehézkes férfihang:

– Elvtársak!

Csalódott, bosszús mormogás támadt, ingerült buhogás, füttykoncert. Hasonló zajok szűrődtek ki a hangszóróból: úgy látszik, e megszólítás már a Parlamentnél is visszatetszést keltett, sőt, távoli közbekiáltások is kivehetők.

– Nem vagyunk mi elvtársak! Magyarok vagyunk!

Hülyék, mért ilyeneken lovagoltok, gondoltam, ám ez csupán foszlány volt, gyorsan felolvadt a váltakozó tömegindulatokban. Némi szünet után a szónok újra kezdte.

– Honfitársak! Barátaim!... – Erre már nem volt ellenvetés. – Szeretettel üdvözlöm a megjelenteket. Minden megbecsülésem a magyar demokratikus ifjúságé... A kibontakozás lehetősége pedig a párton belüli tárgyalás és tisztázás...

Ennél a kitételnél megint felzúdult a sokadalom, a többit már meg se lehetett érteni.

– Most akarják tisztázni?

– Leszerepelt az egész társaság!

– Egy kutya valamennyi!

– Bérencek! Muszkavezetők!

Szavalókórusok alakultak itt-ott, utána a többiek is átvették, magasba tartott kézzel, fogadalomként:

 

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

 

S már újra hajigálóztak, túlnan eltrafálták az erkély korlátját, aztán meg telibe a tölcsért; a hangszóró elnémult. Továbbűzött a nyugtalanság, a lépcsőn lemenet észrevettem, hogy az udvaron jókora téglarakások állnak, abból pótolták ki a muníciót, láncban adogatták fel az utcai frontra néző szobákba.

Mire leértem, ismét fordult a helyzet. A Rádió egyik ablakán füst szivárgott ki, tűz gyúlhatott odabenn, vajon mitől? A főkapu most nyitva, a vágókocsit faltörő kosként használva szakították be. Az épületet biztosító karhatalom pedig, jobbadán kék parolis államvédelmiek, tömör oszlopban, szuronyos puskákkal, de tüzelés nélkül, kézi, testi erővel, magukat bátorító harsány hajrázással kifelé nyomták a támadókat. Bár a rájuk dobált kövektől néhányan megsérültek, sikerült kiszorítaniok őket a Puskin utca és a Pollack Mihály tér vonaláig; kénytelen-kelletlen én is velük lökődtem. Ekkor már lövések is hallatszottak, messzebbről, talán a tömb másik oldaláról, ám hogy éles, avagy csak ijesztő vaktöltény, vagy netán figyelmeztetésül a levegőbe lőttek, erről a helyről aligha megállapítható.

A sarkon a karhatalmisták csatárláncot alkottak az úttest teljes szélességében, a kordonon senki át nem hatolhatott, hiába piszkálták és ócsárolták és tolták volna vissza soraikat. Majd egy hirtelenében előkerült tűzoltófecskendővel próbálták szétugrasztani a sokaságot, erre-arra pásztázva a vízsugárral: az elöl levők, akiket leginkább kapott el, lucskosan, csöpögve furakodtak hátrább. De egy jól irányzott tégla elütötte a tömlőt tartó ávós kezét, és a fecskendő végét is letörte. Akkor füstbombákat vágtak közéjük. Ez már eredményesebb, a nép megbomlott, meghőkölt, és a föl-fölpukkanó fehér gomolyok elől futva szanaszét menekült. Hozzám ugyan nem ért el a füst hatása, a rohanók azonban engem is magukkal ragadtak. A mellékutcába iramodtam be, onnan a Trefort kertbe.

Ahol végre megpihentem, arra lettem figyelmes, hogy az előttem lévő egyetemi pavilonban ez esti órában is mennyien gyülekeznek, nemcsak diákok, idősebbek is. Nyomukba kíváncsiskodtam, le az alagsorba, a súlyos vasajtó mögött több helyiség volt, meztelen villanykörtékkel megvilágítva: óvópince lehetett a háborúban, a meszelt falakon még a régi felírások, irányjelző nyilak. Sokan tolongtak idelenn, még inkább a balra nyíló kisebb alkóvban, lábujjhegyre kellett ágaskodnom, hogy a fejek fölött meglássam, mi folyik ott. Egy sárgás-hosszúkás ábrázatú, kopaszos, bőrzekés férfi ládából karabélyokat osztogatott; váltott pár kurta szót az épp sorra kerülővel, kezet ráztak, és átnyújtotta a fegyvert. A fiúk mellett néhány lány is kapott belőle, általában bárki, aki jelentkezett, két egyenruhás kalauz, sofőrkülsejűek, a többiek öltözéke is elég tarka, civil és katonás darabok zagyva keveréke, bekecs, viharkabát, pufajka, mici- és tányérsapka, még keménykalap is, csizma, derékszíj, kezeslábas.

Azután italt is hoztak, hordócskát görgettek le a lépcsőn. Tüstént rászálltak, kidugaszolták, tartalmát csajkákba, üvegekbe töltötték. A körbeadott palackból én is húzhattam: törkölypálinka vagy ilyesmi, erős, büdös, fejbe vágó. Nevettek, mókáztak, bolondoztak.

– A nagy Sztálinra! A világ népeinek lángeszű vezérére, aki ma Pesten hasra esett!

– És legjobb magyar tanítványára, Rákosi Matykóra, népünk bölcs és kopasz atyjára!

– Forró vizet a kopaszra!

– Meg minden pereputtyára!

– Még azok is hasra eshetnek!

Új emberek érkeztek, velük egy fura-torz, géppisztolyos leány. Görbén tartotta a hátát, vagy talán nyomorék is, arca durva és bamba, szeme kába, hályogos, ahogy körüljárt és szimatolt. Nem ivott, hiába kínálták, nem is beszélt vagy nevetgélt, csupán fürkészett, keringett szüntelen, lassan és puhán és rejtélyesen, mindenkit megnézett, sunyi pillantással, mintha keresne vagy várna valakit, vagy úgy érezné, most jött el az órája, hogy vállán a fegyver – ezt meg honnét szalajthatták ide?

Eközben majdnem észrevétlenül toppant be egy alacsony, bajszos, szúrós tekintetű alak. Illetve azt, hogy itt van, noha én tudtam, ki ez, csak utóbb, a bentiek lassú elcsitulása jelezte. Megállt az ajtóban, némán, mozdulatlanul, s figyelt, kissé hunyorogva, amíg a gyönge lámpák homályához szokott, és a puszta jelenléte, különös, megfagyasztotta a vidám hangulatot. Amikor a zajongók teljesen elcsöndesedtek, beljebb jött, s még mindig szó nélkül leverte a csajkát az egyik fiú tenyeréről, aki éppen kortyolni készült belőle. A pálinka a padlóra dűlt, a kamasz az edény után kapott volna, erre a jövevény leütötte fejéről a régi hadseregből való csákót, halkan és szinte mellékesen jegyezte meg:

– Horthy-uniformist pedig nem hordunk.

Kettejük közül emez a nagyobb, erősebb, s nála is volt már fegyver, mégse próbált visszaütni vagy akár védekezni. És a többiek se mukkantak, ámbár az alkóvból is áthúzódtak, még az a báva leány is megmerevedett. Ismerték tán Burján Bélát? Az elmúlt hónapok nyilvános vitáin, a Petőfi-körben és máshol gyakran szerepelt, a legélesebb, legkritikusabb felszólalóként. Vagy lényéből sugárzott ez a parancsoló fölény? Katinak még a kollégiumban volt tanára, s hallottuk, hogy a háborúban partizánként küzdött... Esőköpenyt és puhakalapot viselt, nem éppen harcias ruházatot.

– Jól mulattok?

Egyszínű, szenvtelen a hangja, igen tagolt. Kérdésére senki nem felelt.

– Gyilkolják a népet odakint, de ez benneteket nem zavar, ugye? Fő, hogy jól érzitek magatokat, piáltok... – Amazok nem néztek rá, jobbadán lesütötték a szemüket. A bőrzekés, sárgás arcú, aki imént a karabélyokat osztogatta, közbe akart vágni, Burján azonban leintette, nyugodtan, közönyösen.

– Most én beszélek... Tehát? Az ávósok halomra lövik a diákokat, ezt ti is tudjátok. A békés, fegyvertelen küldöttségünk, a pontjainkat szerették volna beolvasni, három órája fogoly a Stúdióban. Talán még élnek... – Szünetet tartott, levette a kalapját, újra körbetekintett, lassan, hosszan, mintha külön-külön, egyenként vizsgálna meg mindenkit. – Hagyjuk-e sorsukra őket, vagy megpróbáljuk kiszabadítani?

– Kiszabadítjuk! Gyerünk! Kiszabadítjuk! – ordítoztak; már senki se törődött az itallal, kitódultak az alagsorból. Kissé lemaradtam, így a lépcsőn egy percre összeszaladtam Bélával. Most tűnődőbb, töprengőbb, elmúlt a korábbi kemény határozottsága, ismerőst kereshetett, engem állított meg, két ujjával a kabátom hajtókájába akaszkodva.

– Te Páhy. Milyen érdekes.

– Mi az érdekes?

– Hogy éppen itt.

– Miért, mi van itt?

– Negyvennégyben. Akkor is az egyetemen, ebben az épületben húzódtunk meg. Sőt, ebben a pincében.

– Kivel?

– Néhány barátom. Meg lógósok, dekkolók. Rukercz prof, a történész, itt találta el a bomba, kiment cigarettázni. És egy nyilas portás, őt aztán...

Furcsa, jutott eszembe, Burján eddig még sosem emlegette ezeket az időket.

– Mondd, igaz, hogy te részt vettél az ellenállásban?

– Nem volt itt igazi ellenállás, Páhy. Nem sokat lehetett tenni, nagyon kevés az emberünk. Ha akkor ilyen tömegeink...

Fent sötét az utca, a lámpákat mind kicsúzlizták. Sok a fiatal, a kamasz, sőt, gyerek e késő estén is – mit mondanak ezek a szüleiknek? Már nemcsak elszórt fegyverropogás hallatszott, a Rádió homályos tömbje felől valóságos csatazaj, mint Budapest ostromakor, még kézigránátok pukkanása is, és sűrű füst gomolygott, terült szét a környéken, szemet-orrot facsaró. Ekkor már több egyenruhás katona és rendőr látható a tömegben, tisztek is, természetszerűen kerülve élére egy-egy csoportnak, s a sarkon újabb harckocsik fordultak be dübörögve, mögöttük csapatszállítók. Ezeket is rögtön civilek fogták körül, magyar zászlókat nyújtottak oda. Általános vitatkozás kezdődött, némelyek föl is kapaszkodtak, köztük lányok, nők, a páncélosok lelassítottak, belsejükből előmászott a legénység. Egyikük, aki rádióhallgatót vett le a füléről, bizonyára a parancsnok, karját magasba emelve csendet kért.

– Állj! Mi van itt?

Húszan is válaszoltak, kézzel-lábbal magyarázva.

– Gyilkol az Ávó!

– Ártatlan diákok, munkások pusztulnak!

– Asszonyok is, gyerekek!

– Egy terhes nőt most lőttek hasba, a kerítésnél. Még ott jajgat szegény!

– Álljon közénk, százados elvtárs!

– Ha Istent ismer, ha magyar vér folyik az ereiben!

– Nem a néptől kapta a rangját?

– Kikkel tartanak: velünk vagy ezekkel az őrült mészárosokkal?

– Ránk akarnak tüzelni, minket ölni?

– Nézz ide, fiam, anyád vagyok! – mutatott magára színpadiasan egy gyászruhás, ősz matróna.

A tiszt visszabújt a tankba. Kisvártatva ismét kidugta a fejét, és ennyit mondott:

– Átállunk.

Üdvrivalgás, taps, diadalüvöltés.

– Éljen a néphadsereg!

– A katonák is mellettünk vannak!

– Vissza a kapuhoz! Most már miénk lesz a Stúdió! Előre!

– Nem hazudozhatnak tovább!

Lobogót tűztek a vezérkocsira, az oszlop lassan megindult a Bródy Sándor utcán. A téren hét vagy nyolc teher- és személyautó lángolt. Az államvédelmiek óvatosan hátrább vonultak, nyilván nem lévén egész tisztában vele, hogy a páncélosok az ő megsegítésükre jöttek, vagy ellenük. Nyomukban pedig megint beszivárogtak és szállingóztak az onnét korábban elűzöttek, hamar megtelt ismét a terep; egy lánctalpas, roppant acélszörny a bejárat előtt horgonyzott le. Igyekeztem Burján Béla közelében maradni, folyton a szürke puhakalapját kerestem. Az a görbe hátú, bamba tekintetű, géppisztolyos leány pedig mintha engem követett volna, nem tágított mellőlem, egyre körülöttem kóválygott a puha lépteivel.

Fiatal gyerkőcök a falakon kúsztak fel, macskaügyességgel, a csatornákon, szögletekbe, cirádákba fogódzva. Egy csontos, dús sörényű fickó az erkélyről harsogta a jelszavakat a tömegnek, újra és újra, már rekedten, hosszú karjaival vezényelve, mámoros arccal.

– Adást megszakítani!

– Igazmondó rádiót!

– A nép szava Isten szava!

– Egész ország hallja, egész világ hallja!

– Vesszen az Ávó!

– Zsidók kifelé!

Ez az utolsó inkább derültséget keltett. Majd mások is megjelentek odafönt, tán diákok vagy maguk a Stúdióba menesztett valamelyik küldöttség tagjai? De már nem voltak kíváncsiak rájuk, hiába integettek, hogy beszélni akarnak, hangjukat elnyomta a fokozódó lárma, harci zaj. A Kálvin tér felől teherautók közeledtek, utasokkal megrakva.

– Helyet! Helyet! Munkások Csepelről!

Ezek is puskákat, géppisztolyokat hoztak, erősödött a csata. Hogy eredetileg honnan kezdték, kívülről vagy belülről, ekkor már kideríthetetlen. Talán az épületből riasztó lövéseket adtak le, és ezt viszonozták a támadók élessel, vagy fordítva. Persze csaknem mindegy: annyi itt is, ott is a fegyver, és olyan forró a levegő, előbb-utóbb úgyis sor került volna rá, szükségszerűen. A tetőkről is tüzelhettek, majd a golyók süvítésébe, a kelepelésbe mélyebb, tömör dörrenések, nyilván a páncélosok ágyúi. A szürke homlokzat egy darabja levált, a kövezetre zuhant, kerek, széles lyuk maradt a helyén.

Éjfél elmúlhatott: bentről golyószórók válaszoltak, végigpásztázták az úttestet, szapora kopogással. A sokaság ismét megbomlott, rémülten iszkolt, ki merre látott, a szemközti kapuk alá, veszteglő vagy kiégett gépkocsik, szemetesládák mögé, a zárt üzlethelyiségek tövébe hasaltak. Ahogy a terep kiürült, elég sokan maradtak ott fekve, mozdulatlanul elnyúlva, vagy nyöszörögve másztak és vánszorogtak valami fedezék felé. Nem messze tőlem egy sebesült nő szürke kabátján vérfolt ütött át, sírva rimánkodott segítségért. Fölülről azonban újabb sorozatot adtak le.

Az a kis csapat, melyhez én is csatlakoztam, a Szentkirályi utca felé szaladt, s egy barikád mögött kerestünk védelmet; melyet az elmúlt órákban hordhattak össze a szomszédos lakásokból: bútorok, kályhák, kádak, zongora is, és homokot, kavicsot szórtak rá, összedöngölték. Egész testemben reszkettem, a düh és tehetetlen keserűség öklendve jött fel torkomon. Társaim lihegve, elfúlva szitkozódtak:

– Állatok! Gyilkosok!

A következő sorozatra olyan rémület szállt meg, szinte eszemet vesztve rohantam tovább, vaktában be egy nyitott kapun, az udvarra, ahol számosan tárgyalták a fejleményeket. Innen is futottam volna, kiutat fürkésztem, azt remélve, esetleg van hátsó kijárat, melyen elmenekülhetnék, minél távolabb, hogy ne is halljam a fegyverropogást. Sötét folyosókon botorkáltam, gyufát gyújtottam, tanácstalanul téblábolva. Ám ekkor utánam szóltak:

– Páhy Gyula! Hová mész?

Burján Béla volt, s amikor ijedten megfordultam, a homályban is magamon éreztem átható pillantását, sőt, hogy hív a karjával. Megtorpantam; amaz egy kisebb méretű revolvert nyújtott oda, majd kezembe is nyomta... Hirtelen szégyen fogott el: Béla bizonyára átlátott rajtam. Jó lett volna kimagyarázkodni, de miként, és erre most úgysincs idő. Így hát csak tartottam tenyeremen a pisztolyt, zavartan bólintottam, hogy jól van.

Nagyot kerültünk, a Horánszky utcán, Mikszáth Kálmán téren át vissza a Múzeumhoz. Kívülem még az a fiú jött velünk, aki ott az alagsorban a pofont kapta, meg a bőrzekés kopasz, a görbe néma lány, ugyanonnan ismerős a kalauz, még egy nő, idősebb, kövérkés, fegyvertelenül, telt ábrázatán örökös, boldog vigyorral, és néhány átállt katona, puskás vagy géppisztolyos civil, ezek részben útközben verődtek hozzánk. Vezérünk, efelől nem lehetett kétség, Burján Béla.

Emerre néptelenebb, csöndesebb a környék, csak távolabbról hallatszott csetepaté. Amikor kissé magamhoz tértem, szóba elegyedtem a mellettem haladó fiatalemberrel.

– Tulajdonképpen miért kell elfoglalni a Stúdiót?

– Hát mind azt szeretnénk, nem?

– Na jó, de mi célból?

– Hogy a miénk legyen.

– És akkor mi lesz? Te szerepelni akarsz ott? Vagy van bent valakid?

– Nekem? – ámult el a fiú. – Délután még azt se tudtam, hol a Rádió.

– Mi vagy, mit csinálsz?

– Nyomdásztanuló.

No lám, gondoltam, én legalább tudom, kiért-miért, lehet, hogy az egyetlen közöttük... Egészen a Múzeumig lopakodtunk, a hatalmas épület teli néppel, sok lámpája égett, a fölkelők már eléggé berendezkedtek. Muníciós raktáraik voltak, belső futárszolgálatuk, itt-ott kézzel írt táblák, nyilak, még kötözőjük, patikájuk is a sérültek ellátására. Burján, miután röviden tárgyalt evvel-avval, a széles, szellős lépcsőkön, folyosókon az emeletre kalauzolt. Könyvtár és irodahelyiségek, dolgozószobák voltak itt, ablakaik a Stúdió tömbjének oldalsó frontjára néztek, a magas vaskerítésre, vaskapura.

Az egyik ajtónál perpatvarra lettünk figyelmesek. Meghatározhatatlan korú, borostás alak, gyűrött, elviselt szvetterben, vitázott néhány fiatallal, akik félrelökték volna, testével védte a nyílást, elfúlva, rekedten érvelt:

– Ide nem szabad! Értsék meg, az összes iratom, szakmunkák, jegyzetek... fölbecsülhetetlen, pótolhatatlan... Tessék továbbmenni, ez az én...

– Oké, papa, nekünk sürgősebb – nyomták arrább annál inkább. – Majd tavasszal visszaköltözhet. Addig szunyáljon egy kicsit.

A szvetteres kezével és lábával nekifeszült a keretnek.

– Több évtized gyűjtése és anyaga... ehhez nem nyúlhatnak... tiltakozom!

– Mi az, Iván? – ért a helyszínre épp Burján, aki ismerhette ezt a csodabogarat.

– Te vagy? Kérlek szépen, magyarázd meg... ilyet nem tehetnek, hogy hozzám, kárba vész az egész... tudod, mekkora munkán... Nekem itt fontos, sürgős...

– Jól van, gyerekek, paslizzatok egy lyukkal odébb! – szólt rájuk Béla, s azok, ha vonakodva is, engedelmeskedtek, morogva elcsörtettek.

– Ki volt ez? – kérdeztem.

– Egy filosz. Hagyjuk békén.

A tágas hivatali szoba, ahová végül beszállásoltunk, jóval magasabban feküdt a szemközti parknál, mely régen az Eszterházy-palotához, a későbbi köztársasági elnöki rezidenciához tartozott, míg a Rádió birtokba nem vette: hogy belőhessük, ferdén lefelé kellett célozni. A hajlott, ütődött lány rögtön a párkányhoz kuporodott, eresztett néhány sorozatot.

Egész este és éjjel itt tanyáztunk. Nem lévén ilyesmiben gyakorlatom, megmutatták, hogyan működik a revolverem, hol lehet kibiztosítani, újratölteni, ám én azután se lőttem, vagy csak ímmel-ámmal, vaktában. Odaát, a kert mögötti szárnyban senki se látszott az erre néző ablakokban, vagy csupán azért bukkantak elő töredék másodpercekre, hogy pontosabban tüzelhessenek: azok is sokan voltak, erősítést kaphattak.

Annyi minden történt még ezen az éjszakán, nemigen lehetett szétválasztani. Harcoltunk és pihentünk, s megint lőttünk, más-más ablakokból. Enni is hoztak, a közeli házakból, kenyeret, szalonnát, kolbászt, még paprikás krumplit is öles lábasokban, lelkes honleányok küldeményét. Az egyik emberünk, viharkabátos fiú, megsebesült, hirtelen hátrabukott. Nem kiabált, de látszott összeszorított ajkán, vergődő tekintetén, hogy szenved: székekből, lécekből hamarjában összeeszkábált hordágyon vitték el.

Két-három órát alhattam is, a folyosó sarkában raktak ideiglenes nyughelyet, fotelbélésekből, odacipelt matracokból. Az a báva-hülye lány ekkor is mintha ott lett volna, legalábbis időnként. Nem szólt hozzám, egyetlen hangját se hallottuk – talán igazán néma? –, csupán nézett engem tompa-kifejezéstelenül, konokul, fektében felkönyökölve mellettem, bár a géppisztolya most is nála volt: vajon mit akarhat tőlem? Félálomban is nyugtalanított, zavaros, irtózó lelkifurdalással, miképpen kerülhettem össze, mi közös ügyem lehet egy ilyen alvilági elmebeteggel? Vagy ez is Olga felé visz, annak az ára, hogy őt végre megtaláljam, kiszabadítsam?... Majd meg, úgy tetszett, a sötétben karomban tartom, fülledt, szégyenletes kéjben vetkőztetem, ölelem, noha ezalatt is éreztem a lány bántó izzadságszagát, s kintről a nem csituló harci zajokat is hallottam. És féltem is, Burján Béla szigorától, mi lesz, ha rajtakap bennünket ebben a homályos zugban – persze lehetséges, hogy mindezt csupán a képzeletem és fölzaklatott ösztöneim vetítették ki. Később pedig hatalmas robaj rázta meg az emeletet, akár bomba vagy akna becsapódása – vagy ezt is csak hallucináltam?

Az utóbbi ugyan, a jelek szerint, nem volt csalódás, mert amikor az első hajnali szürkülettel kinéztem, lenn az úttesten hatalmas gödör tátongott, félig már szennyes-barnás, habosan kavargó lével, a csatorna sérülhetett meg. A Rádió zegzugos épületcsoportja jócskán mutatta az ostrom sebeit, a tankok ágyúi is segíthettek, a falakon öles rések, aláfutó repedések, a park óriási rácskapuja benyomva, s szemben, a Palotakertben a százados fák, bokrok, padok fedezékében mindenütt fegyveresek lapultak.

Betöltvén itteni feladatunkat, elhagytuk a Múzeumot, és visszatértünk a Bródy Sándor utcába, ahol a támadók főereje tömörült. A bejárat feletti órák még kilenckor megálltak, egybehangzón tanúskodva a csatározás kezdetéről, azóta többnek a számlapja széttört. A nagy páncélkocsi kiégett, tornya elbillent, lánctalpa félig lecsavarodott. A bátrabbak emögül lövöldöztek, köztük katonák, vállukon nemzetiszín szalaggal. Egy kisfiú, nem idősebb tizenkét évesnél, vakmerőn egész a kapualjig merészkedett, és kézigránátot hajított be.

Burján ezúttal a Szentkirály utcai oldalra vezetett. Ugyanis fölfedeztek egy eddig rejtve maradt járást a Stúdióba. A múltban már voltam néhányszor odabent, kulturális műsorokban működtem közre, tudtam, milyen áttekinthetetlenül bonyolult rendszer, ahogy a Rádió eredetileg kicsiny székháza terjeszkedése során az örökös építkezések, átalakítások folyamán lassanként bekebelezte a szomszédos bérkaszárnyákat, keresztül-kasul hálózva a tömböt, függőlegesen is, a padlástól a pincékig. Ebben a labirintusban, emlékszem, én is eltévedtem, kérdezősködnöm kellett, s csupán a régen ott dolgozók, a tereppel ismerősök bírtak eligazodni.

Egy üzlethelyiségbe bújtunk be, onnan lépcsőkön föl és le, le és föl, aknákon, létrákon, világítóudvarokon át. Majd pántos-reteszes vasajtóhoz értünk, melyet belülről homokzsákokkal, dúcokkal, gerendákkal támasztottak meg, de csak a jobb szárnya állt, az is átlyuggatva, a balt már korábban berobbantották, nyilván kézigránáttal. Közben ugyanezen az úton sokan mások is jöttek, megsűrűsödtek, a hátulsók biztatták és hajtották az elülsőket.

A forduló után azonban sorkatonák zárták el a folyosót, többszörösen tagolt rendben. A beözönlők, észrevevén azok golyószóróit, megtorpantak. Én nem az ék élén voltam, ám annyira azért közel, hogy meglehetősen átlássam a helyzetet. Amonnan egy magas, rikácsoló fejhang üvöltött:

– Ne tovább! Lövünk!

De már, ha akartunk volna, se tudunk visszakozni, mögülünk is újabb meg újabb behatolók igyekeztek a sarkunkba, nyomva és taszítva és kényszerítve: menthetetlenül a védőkre kellett zúdulnunk.

– Tűz!

Kiabálás, felhördülés, zűrzavar. És sivító, majdnem énekelt vezényszavak. És még egy sortűz, szinte a fülem alatt. És már nincs megállás, a nép befelé gomolygott, feltarthatatlan, átgázolva s tiporva sebesülteken, holtakon, mindenkin: a harmadik sortűzbe beleömlött az élő hullám... Mellettem Burján, a kalapját elveszthette, csapzottan és fölhevülve, revolverét szorongatva furakodott előre a kavargó testeken keresztül, karjával integetett, fennszóval hívta társait, bár ez a kusza harci lármában inkább csak szájmozgásán látszott. Mámorosan, vörös ködben követtem, az elmúlt tizenkét esztendő acélpántként pattant le rólam, már nem féltem semmitől, feloldódva a roham ismeretlen gyönyörében, egyetlen bizonyossággal: hogy át kell jutnunk. Oldalamon az az ütődött, ferde lány a vállához kapott, lebukott, most nem törődtem vele, dulakodtam, csörtettem tovább, neki a golyószóróknak, birkózva, verekedve s együtt ordítva a többiekkel, oly idegen hangon, aminőt még sose hallottam kijönni a torkomon.

Egyszer csak meglódult az egész, és már benn is voltunk az udvaron. Vagyis áttörtük a záróvonalat. Ahogy visszanéztem, a térséget ellepték a nyomunkban sűrű-feketén beáramlók: ennek a túlerőnek csakugyan nem lehetett ellenállni. A védők eltűntek, a győztes sokadalom megittasulva rohangált az épületben. A főlépcsőn felszaladtam az első, majd a második emeletre, ott is csak folyosók voltak, ajtók, szobák, irodabútorok, s a betódulók már mindenhol rámoltak és kutattak és hajigálták szerte a berendezést, a padlókat elborította a leszórt papiros. Rengetegen hemzsegtek, futkároztak, nők is, egyenruhások és civilek, fegyverrel vagy anélkül, némelyek sebesülten, kötésekkel, s aligha megkülönböztethető, hogy eredetileg ki tartózkodott benn, és ki került ide az utcáról: a védők közül bizonyára többen át is öltöztek. Itt-ott holttestek feküdtek, szőnyeggel, újságokkal lefedve vagy épp takaratlanul. A tömb távolabbi részeiből még elszórt csatározás hallatszott.

Ebben a fejetlen kavarodásban jószerével megkérdezni se volt kitől, hogy hol lelhetném meg azt, akit valójában kerestem. Sejtettem, derengett, merre vannak a stúdiók, a törmeléken át arrafelé botorkáltam. De csupán romokat láttam: szétvert és lőtt és zúzott szerkezetek, üvegcserép bokáig, elcsavarodott mikrofonok, megperzselt függönyök, hangszórók, üszkös-fekete asztalok és székek, beégett-döglött keverőpult, a hőtől elgörbült gramofonlemezek, letekeredett szalagok összevissza kígyózva, az ostrom vagy a diadaltól megrészegült tömeg pusztításai.

Ekkor a forgatófülkéből előmászott valaki: egész alakját, még az arcát, haját is lisztes, fehér por fedte. Óvatosan kikukucskált, majd észlelvén, hogy csak én vagyok ott, közelebb bátorkodott, ámbár az átéltektől vagy a félelemtől még reszketett a keze.

– Kérem szépen, kaphatnék egy cigarettát?

Megkínáltam, tüzet is gyújtottam neki. Mohón leszívta a füstöt, ezalatt se véve le rólam a szemét, fölfedezte a pisztolyomat.

– Remélem, el tetszik hinni, hogy én nem vagyok ávós?

– Micsoda?

– Még párttag se, kommunista sem. Erre, ha óhajtja, becsületszavam adom. Zenei rendező, semmi más.

– Jó, de mért mondja ezt?

– Mi több, ha köztünk marad, elárulhatom, kifejezetten vallásos érzelmű... – A fura figura halkan nevetni kezdett. – Még annak idején egy saját szerzeményű kis misémet, Petite messe lyrique, fölajánlottam XII. Pius pápának. A magyar zarándokok fogadásakor őszentsége személyesen gratulált: – Kedves Reiter, köszönöm a szép misét...

Már-már otthagytam, amikor eszembe jutott:

– Duray művésznőt nem ismeri véletlenül?

– Kit, tisztelettel?

– Duray Olga.

– A színésznő? Dehogynem. Olgácska. A Durovecz.

– Őt keresem.

– Itt? Most?

– Bent kellett lennie a Rádióban. Hallottam a hangját.

– Mikor? Melyik adásban?

– Úgy kora délután. Énekelt.

– Az magnóról mehetett.

– Magnó?

– Hangszalag. Régebbi felvételek, azokat játszottuk be. Felsőbb utasítás.

– Nem maga Duray szerepelt?

– Délután már nem is sugároztunk olyan műsort... Megbocsát: kaphatnék még egy cigit?

– No lám, lehet, hogy hiába volt az egész?... Elfáradtam, elálmosodtam, visszatámolyogtam a hivatali helyiségekhez. A lövöldözés addigra teljesen elcsitult. Fegyveres civilek lefegyverzett katonákat vezettek el, de mivel a parolijukat letépték, nem tudható, milyen alakulathoz tartoztak. Igaz, emezek se nagyon firtatták, belefásulhattak a mozgalmas éjszakába, már reggel volt. Csak egy szemüveges, pattanásos fickó ágált:

– Ti nyírtátok ki az apám, nővérem, engem is lecsuktatok, legalább hadd rúglak seggbe!...

Mások, komolyabb fiatalok, leintették, az elfogottaknak cigarettát osztogattak.

– Jóvátehetik a bűneiket, ha mellénk állnak, velünk harcolnak tovább. Maguk is magyarok.

Ám aztán senki se törődött velük, szétrebbentek, eltűntek... Majd egy magas, őszes-bajuszos tisztet hurcoltak el a folyosón nagy garral, uniformisán még fönn a rangjelzés, államvédelmi őrnagy. Két géppisztolyos kísérte, s amerre elhaladtak, mindenki igyekezett hozzáférni és belerúgni, megütni, reásújtani, gyűlölködve szidták, fenyegették, az őrei se bírták megvédeni. Szálas, keménykötésű férfi, kissé kiálló arccsonttal, zubbonyát félig már leszaggatták róla, fedetlen feje és inge véres, karját a szeme elé emelte. Egy vézna, hosszú angyalhajú, szőke leányka az embergyűrűn át ügyesen odasiklott, és közelről az arcába köpött.

– Hagyjátok! – bukkant föl hirtelen Burján Béla, akit még a betöréskor elvesztettem, azóta nem láttam. – Engedjétek, én ismerem!

– Na és? Mit számít az? – torkolták le a körülállók. – Ávós őrnagy!

– Ő a parancsnokuk!

– Ez lövetett a mieinkre!

– Nőkre és gyerekekre!

– Úgy kell elintézni, ahogy ő bennünket!

– De értsétek meg, ez partizán volt, a németek ellen! A magyar függetlenségért! – állt eléje Burján, a testével fedezve. – Együtt robbantottuk a tankokat!

– Akkor most mért öli a saját fajtáját?

– Így akar függetlenséget?

– Lámpavasra vele!

– Mit lámpavas! Bele a gitárból egy sorozatot!

– Csönd legyen! – próbálta túlordítani emez a dühöngőket. – Mondom, hogy ismerem, Farkasics. Bátor ember, illegális harcos. Ha vétkezett, majd a bíróság előtt, törvényes formák között...

Nevének említésére a tiszt fölnézett, kába tekintettel, mint aki legkevésbé sem érti, mi történik vele. A bosszúra vágyó sokadalmat azonban nem lehetett lecsillapítani.

– Ők olyan nagyon adtak a formákra?

– A kínzókamráikról beszéljen!

– Véres péppé darálták az embereket!

– Igen, és leeresztették a csatornán a Dunába!

– Amíg ezek dőzsöltek, pezsgőztek, orgiáztak!

– Gyilkosok! Banditák!

– Azok is megjárhatják, akik mentegetik!

– Valamennyit agyon kell verni!

Az őrnagy kezében ekkor kicsiny revolver villant meg. Honnan szerezte? A vitát kihasználva a belső zsebéből szedte elő? Vagy az egyik mellette levőtől ragadta el? Ugrottak rá tízen is, de mielőtt lefoghatták volna, a fegyvert halántékához szorította, és főbe lőtte magát.

 

2

Semmi értelme nem volt az egésznek. Számomra se, akit megtévesztett egy magnószalag, és azoknak sem, akik úgy vélték, hogy az épület elfoglalásával övék lesz a Rádió, a hírközlés. Mint utóbb kiderült, még hajnalban a stúdiót áthelyezték a Parlamentba, közvetlen összeköttetést teremtve Lakiheggyel, az adás ezután onnan ment. Tehát semmi értelme az egésznek.

Erre már abban a Rákóczi úti presszóban rájöttem, melyet nyitva találtam, kértem egy kávét. A rádió szólt, hangosra állították, hogy a vendégek is hallják. Statáriumot jelentett be lázadásra, emberölésre, gyújtogatásra, hatósággal szembeni erőszakra, engedély nélküli fegyverviselésre, rögtönítélő bíróság általi halálbüntetést. Aláírás: Nagy Imre. Továbbá, hogy ellenforradalmi bandák az éj folyamán üzemekbe, középületekbe hatoltak be, számos polgári lakost, honvédet és államvédelmi harcost gyilkoltak le. A kormány ezért a Varsói Szerződés alapján hazánkban tartózkodó szovjet csapatokhoz fordul segítségért, a rend helyreállítására. Később kijárási tilalmat rendeltek el.

Ezek szerint én ellenforradalmi bandita volnék, és mint tiltott fegyverviselő, rövid úton kivégzendő. De azért a legcsekélyebb aggodalom nélkül, jóleső érzéssel tapogattam meg felöltőm zsebében a pisztolyt, s úgy vettem észre, a többiek is fejcsóválva, elégedetlenül figyelik a közleményeket.

Olga a Semmelweis utcában lakott. A Deák Ferenc tér felől a Tanács körúton szovjet harckocsioszlop dübörgött el, T 34-esek, zárt toronnyal, személytelenül, a fenyegetőn kimeredő ágyúcsöveikkel. A járókelők úgy mondták, az éjjel állítólag lőttek is, inkább csak vaktában, ijesztésül, vagy ahol gyanús fényt láttak az ablakokban, odapörköltek.

– Gyula! Honnan tudtad, hogy téged várlak? – nyitott ajtót Olga, eléggé meglepő, a sorozatos elutasításai után. – Gyere, gyere, gyere, gyere!

Fel volt öltözve, szoknya és feszes pulóver, vagy még le se vetkőzött: ő is kevéssel előbb ért haza, s látszott rajta, nem sokat pihent az éjszaka. Persze nem volt benn a Rádióban, az az énekszám valóban szalagról vagy lemezről ment. Viszont részt vett, akárcsak én, kívülről az egész hajcihőben, sőt, majdnem ugyanazokon a helyeken lehettünk, a főkapu körül, erkély alatt, a Múzeumban, még találkozhattunk volna is, ha nincs olyan tömeg és kavargás. Olga erősködött, hogy távolról meg is pillantott, tizenegy óra tájban a Gólyavárnál, kiabált nekem, ám annyian voltak, akkora a zaj, én nem hallottam. Azóta engem keres mindenütt, rám gondol, belefészkelődtem, lassanként megtelt velem, s ha most nem jelentkezem, éppen telefonálni készült, hol érhetne utol. Ez ugyan nem stimmelt, akármint számítgattam, abban az időben én nem járhattam az egyetemen, mással téveszthetett össze, de nemigen vitattam, ráhagytam.

Fáradt voltam, borotválatlan és éhes is, tegnap dél óta alig néhány falatot ettem, amit az asszonyok hoztak nekünk éjjel. Olga is kialvatlan, ám az ő vékony arcán, kamaszosan durcás száján ez talán kevésbé leolvasható, csak a szeme karikás kissé. Húst és uborkát, kenyeret adott, főleg azonban italt, bort meg töményet. Másfél szobás, utcai a lakása, eredetileg társbérlőnek került ide, a cselédfülkébe, aztán a főnéni meghalt, s Olga megvette vagy megkapta, elintézte. Volt egy kislánya is, az elvált férjétől, vagy tán össze se házasodtak, a gyerek jelenleg vidéken, rokonoknál.

Jócskán ivott, inkább a szilvapálinkából, átkarolta a nyakam, haja a bőröm csiklandozta:

– Itt maradsz, ugye? Együtt alszunk?

– Akarod?

Kati bizonyosan aggódik értem, legalább hívnom kéne, a kórházban vagy otthon. De újra ittunk, és ez elhalványult, alábbmerült.

– Azt mondd meg, mért mentél oda a Stúdióhoz? Csakugyan miattam?

– Féltettelek. És kimenteni, ha szükséges.

– Éreztem. Elhiszed, hogy megéreztem?

– Tudod, mennyit hívogattalak, üzengettem... Május elsején, emlékszel? Pontosabban április harminc. Ünnepi est, közreműködik Simonyi Kornél: Ivan Kozirev vasöntő, azt adta elő.

– Ivan Kozirev menjen haza Irkutszkba!

– Továbbá Duray Olga.

– Robogj föl Láznak ifjú serege, villogj tekintet, világbíró kardunk... – szavalta, mint akkor.

– Utána ünnepi konyakozás a művésznővel a Ginggongban.

– Amit a művésznő fedez a föllépti díjából – nevetett Olga.

– Mert a kultúrházvezetőnek, amint ezt pirulva bevallotta, könyvelési hibából még nem utalták át a havi fizetését.

– Magyarán: strici.

– Tehát magad is elismered, berúgattál, hogy elcsábíthass.

– Szemtelen! – ütött ujjával az orromra. – Az csak a május elseje tiszteletére volt!

– Éljen május elseje!... Aztán mintha elvágták volna. Június, július, augusztus, szeptember...

– Hidd el, Gyula, én is gondoltam rád. De annyi sok a zűröm. A fő, hogy most itt vagy. Nem mész el, úgysem engedlek. Borzasztó álmos vagyok, velem alszol, egy ágyban, jó?... Csináljak fürdőt?

Volt borotvája is, azt mondta, a hónalját szokta vele szőrteleníteni. Közben nyitva a rádió, régi, ócska operettekből adtak, s olykor-olykor megismételték a korábbi bejelentéseket.

Lefeküdtünk, hozzám bújt, meztelenül, ám most nem kívántam, és talán ő sem igazán engem. Pedig ama bizonyos múlt alkalommal jól együtt voltunk, egészen. Olga igyekezett segíteni, nem túl nagy meggyőződéssel, így sem ment, hiába.

– Nem baj, édesem – suttogta forrón a fülembe. – Elfáradtál, én is. Hosszú volt ez a nap. A lényeg, hogy megtaláltalak, idevarázsoltalak.

Úgy aludtunk el, összeborulva, szerelmesen, mámorosan. A rádiót azonban nem kapcsoltuk ki, és Olga valamikor fölkeltett, meglökött: Nagy Imre szózatot intéz a magyar néphez.

Félálomban csupán annyit értettem belőle, hogy mint az újonnan kinevezett miniszterelnök, rendre, nyugalomra int, s aki ma tizennégy óráig leteszi a fegyvert, mentesül a statárium alól. A békésen tüntető ifjúsághoz ellenséges elemek csatlakoztak, a népi hatalommal szemben; ne szennyezze be vér a szent nemzeti ügyünket. Hamarosan részletes programot ad, álljunk a párt, a kormány mögé, a múlt hibáin tanulva megtaláljuk a helyes utat hazánk felvirágoztatására. Utána eljátszották a Himnuszt, s megint elszunnyadtam.

Késő délután ébredtünk föl. Ne menjünk sehová, mondta, van elegendő élelem, ital, még kávé és cigaretta is, maradjunk idehaza. Nem kíváncsi-e rá, mi folyik kinn? Itt a rádió, telefon, nem vagyunk elvágva a világtól, most azonban velem szeretne lenni, kettesben.

Lakása falain bekeretezett fényképek, megmutogatta, a régi szerepei, még a főiskolai vizsgaelőadások, majd vidéken, utóbb Pesten, nyomon követhető az egész pályája… A legújabb talán az eddigi legkiugróbb sikere, egy mai magyar drámában, a szerző kifejezetten neki írta azt a külvárosi leányt, és munkája során sokat meséltette őt a saját életéről, gyerekkoráról, ebből több motívum bekerült a darabba. Annyira rászabták, úgy szereti, ha ez van műsoron, már reggeltől, már az előző naptól boldog és felsrófolt. Külön öröme, hogy rövidesen filmet is csinálnak belőle, nagyon készül rá, és rengeteg ötlete van, színesebb, mélyebb, eredetibb lesz, teljesen át fogja formálni, s már most izgatja, mit szólnak majd hozzá.

A számos fotó közt kiszúrtam egy kicsiny, eléggé eldugott képet. Színházi bemutatón vehették föl, Olga jelmezesen, parókásan egy középkorú, szmokingos férfiba karol, akit tapsolva vesznek körül a művészek.

– És ez?

– A Figaro Szegeden. Zsuzsit játsztam, a szobalányt.

– Ki ez a pofa melletted?

– Jól belekérdeztem: Marich Géza volt, a híres rendező, tanára, mestere s első és talán egyetlen igazi szerelme. Noha az illetőről köztudomású, hogy személyes kapcsolataiban nemigen kedveli a nőket; Olga a jelek szerint a kevés kivétel közé tartozott. Viszonyuk ugyan rég véget ért, ám azóta is jó barátok. Vagyis hát éppen ez furdalja most, azt érzi, Marich az utóbbi időben elhagyta őt, levette róla a kezét, nem figyel rá eléggé, ebben az új szerepében se nézte meg.

– Attól félek, egyszerűen megunt, emberileg is, leírt, nem érdeklem. Hetek óta még ide se csöngetett.

– Miért nem hívod föl te?

– Gátlás, hülye gátlás. Én valójában még most is úgy vagyok vele, olyan elfogódott, zavart, mint amikor az első órájára jött be a főiskolán...

Még másodéves növendék korában került össze vele, a nyári vakációban, erre-arra kóboroltak az országban, ez volt élete legnagyobb ideje, máig feledhetetlen, elhomályosíthatatlan. Az őszi tanév kezdetével azonban a férfi rövid úton és indoklás nélkül kirúgta; akkor feküdt le, dühében és bosszúból egyetlenegyszer, avval a fiúval, akitől aztán a kislánya, Luca született... Később, mikor Marich a Figaro házasságát rendezte Szegeden, néhány hétre föléledt az ügy. Olga részéről ismét vészes-véresen, amannak viszont, aligha kétséges, csak a közös munka rutinszerű járuléka, a feszültség levezetése, nem szeret egyedül lenni, némi meghittség, társaság a vacsorához vagy éjjel a szobájában. A premier után – különben ragyogó előadás volt, talán a legérettebb, legtöbb rétegű, amiben eddig részt vett –, hogy a neves vendégművész elutazott, természetszerűen le is zárult a história. Olga ekkoriban ment férjhez, tanácstalanságában, elkeseredésében, kapaszkodási ösztönből, egy ottani ifjú orvoshoz: biztonságra áhítozott, polgári védettségre. Gyorsan kiderült, elsietett ostobaság, semmi köze ahhoz az emberhez, hamar szét is váltak, bár a férje, Ernő, eléggé belerokkant, évekig nem jutott túl rajta, békülni akart, kérlelte, zaklatta, még Pesten is. Súlyosabb probléma a gyerek. A jelenlegi túlfeszített munkarendjébe, hogy délelőtt próbál, este játszik, rádiózik, filmezik is, és még a haknik, fellépések, Luca nem fér bele, kénytelen volt vidékre adni, a nénikéjéhez. S noha ott jó kezekben van, a kicsi is jól érzi magát, őneki örökösen hiányzik, vágyik rá, minden látogatás fölkavarja, önvádakat kelt benne, kínzó lelkifurdalást, olykor napokra leveri. Másrészt a pályáját most kell kiépítenie, amíg fiatal, s már ismerik, befutott, sokfelé hívják; aki nem használja ki, végleg lemarad, újak nyomulnak a helyébe. Egyébként is ez az élete, imádja csinálni, enélkül vagy bármi másban szerencsétlen lenne, megfulladna.

Vegyes indulatokkal hallgattam: mit keresek én itt, ha még most is ennyire odavan azért a Marichért? Ám Olga megsimogatott, oly puhán, szinte elolvadtam.

– Te buta, az a dolog nem jöhet össze soha. Gézának nőkkel csak mellékes kis kalandjai lehetnek, legföljebb epizodisták nála. És minél öregebb, annál mélyebben merül a hajlamaiba, bezárul, lustább, fáradtabb, nincs kedve kitörni. Van egy állandó barátja, a Pubi, már régtől, vele is lakik, tulajdonképpen az élettársa, felesége... Hát nem ez az igazi, hogy mi ketten, fiatalok, tiszta lappal, mindent elölről kezdve? Te meg én, összefogódzva, egymást nyíltan vállalva...

Persze tudott, tudnia kellett Katiról, meséltem neki akkor, de most valahogy félretolta. Engem viszont egyre erősebben foglalkoztatott, főleg, hogy tegnap óta nem is jelentkeztem, nem szoktam így eltűnni. Vajon mit gondolhat és fantáziálhat, ilyen zűrös időkben, hol, merre kerestet, talán nyomoz utánam, vagy már el is siratott?

Aztán ettünk, házi kolbászra tojást ütött, volt pecsenyezsírja is, a falusi rokonoktól, Ő azonban csupán belekóstolt, inkább ivott, csudáltam, milyen szép iramban, és mennyire bírja, nem is nagyon látszott meg rajta, jól tréningben lehetett. És a rádiót hallgattuk: felhívás a pékekhez, hogy térjenek vissza a sütödékbe; a fölkelők csoportosan dobják el vagy hagyják a kapualjakban fegyvereiket, egy bizonyos tizenhét éves Lászlónak, aki szülei értesülése szerint részt vesz a harcokban, üzenik, az anyja idegösszeroppanást kapott, ha életben akarja látni, azonnal menjen haza; Grösz József kalocsai érsek elítéli az öldöklést és pusztítást, hívei békés munkával biztosítsák a magyar jövőt; a város egyes pontjain még heves összecsapások folynak... Mindez zavaros, áttekinthetetlen s nyilván korántsem hiteles képe a helyzetnek.

Majd telefonálgatott, a barátai, kollégái, senki se tudott biztosat. Már nagyon ideges lettem, két hosszú társalgása után megkértem, hadd beszélhessek egyet én is. Nem firtatta, hogy kivel, sőt, mintha dolga volna, magamra hagyott a szobában, ne feszélyezzen, jólesett az elegáns gesztusa.

A lakásunkban nem vették föl, erre a kórházban próbálkoztam. Nehezen jött be, foglalt a szám, s amikor végre jelentkezett, Kati csak sokára került elő, ismételt sürgetésemre, erőszakoskodásomra a műtőből hívták ki. A hangja fáradt, elcigarettázott, talán ő sem aludt az éjjel.

– Te vagy az, Gyuszi? Hová tűntél?

Hebegtem valamit: Pesten rekedtem, ám amúgy semmi bajom, meg az egyetem (be voltam iratkozva levelező tagozatra), minisztérium, bizottságok, összevissza hantáztam. Amint kiderült, úgy hitte, én otthon éjszakáztam, mert ő azóta nem jutott haza. Folyton hozzák be a sebesülteket, millió a dolguk, most is számosan várnak kötözésre, operációra.

– Borzasztó a kavarodás, el se képzelnéd... De mért nem kerestél korábban?

– Akartam, csak nem sikerült, rosszak a vonalak.

– És mi van veled? Van mit enned?

– Persze, persze. Kapok itt... – arra nem tértem ki, hogy hol.

– A kamrában találsz konzerveket, szalonnát.

– Jó, jó. Magadról mesélj!

– Te, ne haragudj, már most is a hangszórón szólítanak. Tárcsázz föl később, vagy gyere ide.

És letette; szerencsére nem volt ideje különösebben feszegetni, mit művelek és merre, s bár máskor az ösztönei csalhatatlanul pontosan jeleztek, most tán túlságosan elfoglalt, kimerült.

Olga természetesen sejtette, kit hívtam. S egyszer csak ő mondta:

– Beszélj a feleségedről!

Könnyű rávennie, a bűntudatom is ösztönzött, mintha azzal enyhíthetném.

– Mikor kerültetek össze?

– Ez muris volt, népnevelőnek osztottak be együtt, párban jártunk agitálni a budai körzetünkben, sok fura élmény, őskori figurákhoz állítottunk be, és lassanként kitűnt, hogy inkább minket kéne megagitálni, mind a kettőnket. Kati vidékről jött fel az orvosi karra, szegényparaszti sorból, szülei szövetkezeti tagok; ez így szépen hangzik, ám sötét titkokat takart: most erről is feszélyezetlenül tudtam vallani. Iszonyú kifosztottságba, elkeseredésbe csöppent, ahányszor csak hazalátogatott, még ő igyekezett lelket tartani a családjában. Ráadásul, amikor összekerültünk, teherben volt.

– Kitől?

– A saját nevelőapjától.

– Az hogy lehet?

– Igazi rémregény, még a háború után kezdődött. A férfi, özvegy anyjának második ura, hét évi katonaságból, négyévi frontszolgálatból jött vissza, rokkantan, súlyos depresszióval, traumákkal, hetekig le nem hunyta a szemét, mászkált a házban, az udvaron. Kati akkor csupán tizenhárom esztendős volt. S különös módon, ez a torz kapcsolat továbbra is fennmaradt, kisebb-nagyobb megszakításokkal, egészen az én megjelenésemig, ámbár százszor is kitépte volna magát, de valamiképpen nem volt rá ereje, ha odautazott, mindig újra belegabalyodtak, nyilván az ő belső kötöttségéből is. Pszichológiailag eléggé bonyolult ügy, kiszolgáltatottság, gyöngeség, már-már neki is hiányzott, beteges szükségletévé vált, hogy az egyéniséget időlegesen feladja, kikapcsolja, a mazochizmus egy formája, mert állítása szerint még örömet se lelt benne. Közben meg rettegtek, hogy az anyja észre ne vegye, szinte már idegroncs volt...

– Szegényke. És mi lett a gyerekkel?

– Magától elment, a harmadik hónapban.

– S te ilyen rendes vagy, ezért vetted feleségül?

Persze nen egészen így történt. Az egyik népnevelő utunkon – kedves, bölcs, nagyszerű idős hölgy a házigazdánk, férje, a hajdan európai hírű nyomdász lefogva, holmi átlátszó ürüggyel, hogy az államosításkor, úgymond, szabálytalanul adta át az üzemet, kétségkívül gyalázatos igazságtalanság – Kati annyira felizgatta magát, rosszul lett. Ekkor derült ki a dolog, és lobbant föl a mi szerelmünk. Hazakísértem, vele maradtam, vele voltam a sok női nyavalyájában, s ezután házasodtunk össze.

– Mi van most avval a mostohaapával?

– Már meghalt. A régi tüdőlövése.

– A feleséged, ugye, kommunista?

– Miért, én is az vagyok.

– És tegnap a Rádiónál?

– Ez egy népi fölkelés, forradalom. Nézd meg, kik csinálják. Diákok, melósok, katonák. Amikor az este teherautók érkeztek, és kiabáltak, hogy munkások Csepelről, senki előtt pillanatig nem kérdéses, melyik oldalon lesznek.

– Mit meséltél a múltkor, mi is volt a papád, hadbíró? Vagy csendőr ezredes?

– Csak csendőr őrnagy. De mért ne lehetnék én attól marxista?

Rágyújtott, egyszerre két cigarettára, bizalmasan nekem is, a számba dugta, megcirógatta az arcom.

– Nem haragszol meg azért, amit mondok? Szerintem inkább az lehetett benne, tartozni akartál valahová. Része légy egy közösségnek, talajt érezz a talpad alatt. És ne azonosítsanak az öregeddel.

– Nem ilyen egyszerű. Én őt se bírom teljesen elutasítani. Túl sok és erős a közös emlék, még kicsi koromból. Nehéz erről ilyen röviden...

– Ráérünk, nem? Az apád, mért szégyelled, hogy szereted?

Rengeteget harcoltam ellene magamban, és már kamaszfejjel lázadoztam. Komplikált história, érzelmileg.

– És hol van ő jelenleg?

– Börtönben, negyvenhat óta. Hiszed vagy sem, tíz esztendeje nincs nap, amikor eszembe ne jutna: mi lehet ott most vele, mit csinálhat? Elsorolni is hosszú volna, mennyi mindent elkövettem, megmozgattam, hogy segítsek rajta, nem volt egy nyugodt órám. Mégsem sikerült. És tartjuk a kapcsolatot, már amit engedélyeznek. Csomagot, könyveket küldök be neki, levelezünk... Furcsa levelek, a szükséges közlendők, sürgönystílusban, és nagyon-nagyon régi, mélyvízi dolgok.

– S az anyád?

– Négyéves voltam, mikor elvesztettem.

– Egészen egyedül maradtál?

– Ne gondold, hogy ezért lettem kommunista. Tán hozzájárult, mint személyes, szubjektív tényező, nyitottabbá tett. Ám sokkal inkább filozófia, materialista meggyőződés. Pedig közben kizártak a pártból, a származásom miatt, de én akkor is... Később azután visszavettek, fellebbeztem, s látod, vezető beosztásba tettek. Tudod, valahogy természettől pogány vagyok, ez talán a génjeimben van. Már az iskolában is örökké vitáztam a hittanórákon.

– Milyen kedves, derék fiú vagy te- ,s belecsókolt a kezembe. – Szeretsz?

Csöngettek, kint az ajtónál. Összerezzentem: vajon nem engem keresnek-e, és kik, miért? Mint fegyveres ellenforradalmárt? Vagy az egykori agitátort? Netán a lecsúszott csendőrtiszt fiát?

Péteri Miklós volt, a gyerek apja. Bemutatkoztunk, megjegyzés nélkül mért végig. Afelől érdeklődött, mi van a kislányukkal.

– Egyszerre hogy aggódsz érte! Eddig úgyszólván rá se fütyültél.

– Kérlek, anyagiakban én mindig...

– Igen, a tartásdíj e hónapban is rendben megjött, postautalványon… Ne izgasd magad, Luca jó helyen van. Igaz, én se tehetek szemrehányást.

– Szívesebben venném, ha velem lenne, ilyen zűrzavaros napokban. De talán jobb neki most ott, vidéken.

Nálam néhány évvel idősebb, sovány, okos, éles, gunyoros. Hallottam már róla, legendákat a műveltségéről, nyelvtehetségéről, meg hogy volt Párizsban és Rómában, ösztöndíjjal, kiküldetésben. S noha régebben a diákmozgalom egyik balos hangadója, az elmúlt hónapokban, mint annyian, ő is az ellenzékhez állt át, cikkeiben, dörgedelmes felszólalásaiban, különféle fórumokon.

Újra kinyitottuk a rádiót: a rendkívüli állapot érvényben van, de a harcoló csoportok azon tagjainál, akik önként megadják magukat, e tényt figyelembe veszik.

– Hogy értendő ez? – kérdeztem.

– Sehogy – nevetett Miklós. – Zagyvaság, elmebaj, akár a többi. Sejtelmük sincs róla, mit akarnak, összevissza beszélnek. Először délután két óra volt a határidő, azóta folyton meghosszabbítják, avval, hogy egyes fölkelő csoportok még nem szerezhettek tudomást róla. Könyörögnek nekik, teljesen kicsúszott kezükből a vezetés, hiába ismételgetik papagájként, hogy urai a helyzetnek. S közben mind több a fegyveres az utcán, sarokházakba, stratégiailag fontos épületekbe fészkelik be magukat, a Corvin-közbe, Szabad Nép szerkesztőségébe, barikádokat emelnek a város csomópontjain, a Baross téren, Budán a körtéren, Széna téren. – És az oroszok? Láttam, hogy páncélos erőkkel jönnek.

– Már több tankjukat kilőtték. Azt hitték, a puszta megjelenésükkel, megfélemlítéssel rendet teremthetnek, mint 53-ban Berlinben. Katonailag viszont tökéletes analfabétizmus, nehéz harckocsikat előzetes földerítés, gyalogsági támogatás nélkül szűk józsefvárosi és francstatti utcákba beküldeni, valósággal célul kínálva föl. Egy szál ügyes srác le tudja robbantani, benzines palackot hajít a kipufogóra, tüstént lángba borul. Még hatásosabb a jól irányzott kézigránát. No persze, ezek az iskolában tanulták az októberi forradalmat meg a partizánháborút...

– De hát mi lesz ennek a vége? – kérdeztem.

– Megehetitek, amit főztetek – mondta Olga. – Amíg titeket is meg nem esznek.

– Ez már nem a mi főztünk – fejtegette tovább a vendég. – Az első napon messze túlszaladt az egész, rég nem arról van szó, amit hónapok, évek óta hirdetünk s kiabálunk, a dicső programunkat és nagy bölcsen kidolgozott s hetvenhétszer átdolgozott, átrágott pontjainkat órák alatt félresöpörte a népakarat, népharag... Az új kormány egyetlen maradék sansza: velük haladni, lépést tartani, az élre állni, különben nagyon gyorsan elmehetünk mind a jófenébe. Ez a most kinevezett társaság természetesen képtelen rá, a többség változatlanul idült, vasfejű sztálinista... Egyébként könnyen lehetséges, sőt, valószínű, hogy a tegnapi cicah, engedélyezik a felvonulást, betiltják, megint engedélyezik: ravaszul kifundált provokáció. Kiugrasztani a nyulat a bokorból, hogy szépen lepuffanthassák. Csak hát nyúl helyett oroszlán ugrott ki, nem is egy, egész oroszláncsorda, pech, ugyebár? No, ilyen malőrre mit ír elő a sillabusz, tisztelt tovarisok?

Miután Péteri eltávozott, Olga szinte kigyúlt. Arról mesélt: már picike korában színésznő akart lenni. Kispesten, ahol laktak, az iskolai ünnepélyeken mindig ő szavalt, énekelt, még táncolt is, a szomszédos doktor gyerekeivel előadásokat rendeztek. Ez az idős orvos, Weingruber bácsi hamar fölfigyelt reá, sokat segített neki, gondoskodott a taníttatásáról, illetve nem engedte kimaradni, mert hányatott sorsú szülei alig törődhettek vele. Pedig tehetségét nyilván az anyjától örökölte, akinek persze semmi köze a művészethez, jobbadán alkalmi munkákból, mosásból, takarításból élt, olykor keserves nyomorban, de hatalmas figura lehetett, rendkívüli képzelőerővel és érzékkel a játékhoz, pátoszhoz, tragikumhoz. Ha férje, aki súlyos alkoholista volt, amúgy anyagmozgató a sörgyárban, magyarán tróger, elhagyta őket, s ez sűrűn előfordult, hol más nőkért, hol lecsukták verekedésért, garázdaságért, hol meg csak eltűnt hetekre, rejtély, hogy hová, bizony nemegyszer valósággal éheztek. Ilyenkor az anyjával nagy fantázia-lakomákat csaptak, sürögtek az üres konyhában, a semmiből drága ételeket főztek, több fogásos pazar vacsorát, ő kuktáskodott, majd a díszesen, finom porcelánnal, ezüst evőeszközzel, virággal megterített meseasztalnál szertartásosan elfogyasztották, s furcsa módon ettől a komédiától mintha némileg jóllaktak volna. Még vendégeket is hívtak, a környékről ismerőseiket, tortákat, fagylaltot, pezsgőt szolgáltak fel, a fantom-közönségnek hangversenyt adtak, ketten a teljes zenekar. Máskor üzletet nyitottak, selymet, csipkét, fonalat, szalagot árultak, udvariaskodtak a vevőkkel, sok pénzt kerestek, abból telket vásároltak, teniszpályát építettek, fehér ruhában ütögették a labdát, télen föllocsolták, a jégen korcsolyáztak, suhantak, keringtek és így tovább.

Különös szerzet az apja is. Visszatérései megrázó drámai jelenetek, sírás, zokogás, megbánás, fogadkozás, letérdelt, leborult a felesége elé, úgy ígért javulást. Néhány napig kenyérre kenhető, bérét utolsó fillérig hazaadta, mindent megcsinált otthon, az asszonnyal is kedves, gyöngéd, a kicsivel sétálni járt, sípot, furulyát, babákat faragott neki, igen ügyes a keze. Aztán egyszer csak fogta magát, a kocsmában elkótyavetyélte a kabátját, feleségétől pénzt követelt, ittasan patáliát, botrányt rendezett, zengett belé a ház, meg is pofozta, és kezdődött elölről a régi cirkusz... Meglepő tisztességesen viselkedett azonban a nyilas időkben, ők rejtegették Weingruber doktor két kisfiát, s az ostrom után elsőnek mentek be a gettóba az öregért. Olgának feledhetetlen élménye, a toprongyos, csontvázzá aszott, vánszorgó, motyogó zsidók, az emberi lét legalján. Az utcán láttak egy kocsit, legyöngült, elcsigázott nők és férfiak húzták. Hogy mivel van megrakva, ő csupán abból jött rá, mikor egy holttest esett le róla: teli volt megdermedt hullákkal, magasan fölslihtolva, mint a tűzifa, s aki lecsúszott, viaszmerev arcú leányka, mezítláb, szvetterén sárga csillag. A kocsi megállt, a lányt óbégatva visszaemelték a halom tetejére, erre két másik gurult alá, és minél inkább rakták, annál több potyogott le, végül szétomlott az egész, a kövezet teli halottakkal, összevissza gabalyodva, ahogy egymásra zuhantak, képtelen pozitúrákban. Akkor jóformán nem is értette meg a jelenet bizarr szörnyűségét, ám azóta gyakran kísérti álmában... Apját öt éve részegen elgázolta egy teherautó, anyja kevéssel később halt meg veserákban.

Majd újra Marichról beszélt, szemében sárga láng lobbant föl:

Ami a mesterségünkben fontos és elsajátítható, én neki köszönhetem. Azóta legföljebb némi rutint szereztem hozzá, és nem biztos, vajon ez feltétlen előny-e... A lényeg, ami a színpadi kultúra, szakmai technika, a számtalan fogás és trükk és finesz mélyén van: hogy örökösen ezer fokon kell égni. Nem szabad lejjebb kapcsolni, lazítani, még amikor a rádióban elém nyomnak valami ismeretlen szöveget, olvasd föl egyből, vagy a legutolsó kiscséripusztai haknin sem. Ahogy ő szokta mondogatni: mindig mindent a saját teljesítőképességünk felső határán, a munkától a piálásig, ebben nem lehet alkudni. Nincs túlvilág, bár bírnék hinni benne, de hát sajnos nincsen; itt és most kell végigcsinálni, amennyi belefér. Ezt is Géza fogalmazta így: adva van számunkra hetven, hatvan, ötven esztendő, nekem bizonyára még kevesebb, korán fogok meghalni...

– Miből gondolod?

Rendben van, ezen ne vitázzunk, én jobban tudom... Tehát ennyi idő alatt kell lejátszani az egész repertoárt, s nemcsak a rivaldán. Rengeteget dolgozni, rengeteget utazni és jönni és menni, olvasni és tanulni, rengeteget örülni, szerelmesnek lenni és haragudni, gyűlölni, dühöngeni, és igen, szenvedni, amikor úgy fordul, ettől se kímélnek meg, enni, inni is, ha az van soron, ennek mind bele kell férnie a megszabott rövid időbe, még a nagy csöndeknek, magányos szemlélődésnek, sőt, talán az unatkozásnak is... Hát ezért hajtom én magamat, és vagyok folytonos izgalomban, örökké lázban, a legmagasabb hőfokra csavarva. Jó, elismerem, olykor nem lehetek különösen kellemes vagy megnyugtató partner, idegesítem, irritálom, aki a közelemben van. De ha szeretsz, elfogadsz ilyennek, másmilyen úgyse tudnék lenni...

Eloltottam fejünk fölött a lámpát, nem értette, hogy miért, nevetett rajtam, a szemérmességemen. Így se kívántam, illetve tán kívántam, túlságosan is, mégsem indultak be a reflexeim, bármennyire akartam, hiába csókolgattam, és ő is engem, s próbált így vagy úgy fölizgatni. Pedig szép volt, a karcsú, feszes teste, sima, jószagú bőre, kicsi, kemény melle, s persze rafináltan ügyes és tapasztalt; pokolian szégyelltem volna, ha megint csődöt mondok. Akkor, kínomban, eszembe jutott valami: azt képzeltem el, erősen, kényszerítve az agyam, hogy Katit ölelem. S ettől, érdekes, lassanként feljöttem, egyenesbe jöttem. Ám közben annál inkább éreztem, micsoda mocsok árulás, ez az ő igazi megcsalása, sőt, mindkettejüké, ide is feleségemet idézni segítségért. Olga, úgy látszik, e tekintetben aligha volt rendben, nemigen bírt kielégülni, vagy csak nehezen, sokára, bonyolult módon, fura-ferde dolgokat kért, gátlástalanul, még és még, amíg végre odáig jutott. Utána rögtön elaludt, majd én is.

Éjszaka azonban újból fölébredtünk, kizökkentünk a megszokott ritmusból, a napszakok összekeveredtek. Még sötét volt, bekapcsoltuk a rádiót. Akkor kezdhették a hajnali műsort, egy felhívással: fegyveres erőink lényegében fölszámolták az ellenforradalmi bandákat, azonban lehetséges, hogy kisebb menekülő csoportok igyekeznek házakba befészkelődni, a lakosság akadályozza meg, szervezzen őrségeket. Aztán némi muzsika után a belügyminiszter felszólítása: akinek birtokában még engedély nélkül fegyver, lőszer, robbanóanyag van, huszonnégy órán belül szolgáltassa be.

– Igaz ez? – kérdeztem. – Vége az egésznek?

– Hagyd el, egyetlen szavukat se hidd.

Ismét megéheztünk. Olga szalonnát sütött hagymával, a zsírját kenyérrel mártogattuk ki, s hozzá megint ittunk, én fröccsöt, ő tisztán bort.

– Milyen szépen eszel te – mondta. – Akármit dumálsz, le nem tagadhatod, hogy úrifiú vagy.

– Hát bizony, jócskán. A nagybátyám vitéz Monostory ezredes, ha ugyan úriembernek nevezhető, mert egy szadista, fasiszta őrült, háborús bűnösként végezték ki. Százhúsz ember haláláért vonták felelősségre, a leventéket puszta kézzel hajtotta neki a szovjet tankoknak. A másik bácsikám pedig Páhy Pelbárt, volt megyéspüspök. Továbbá kúriai bírák, földbirtokosok, egyetemi tanárok, képviselők, még államtitkár is... Jó, mi?

– Nem éppen prolicsalád.

El se hinnéd, mennyi furcsaság, ellentmondás. Pelbárt bátyó például az ország egyik legműveltebb koponyája, a latin erotikus költészet kiváló kutatója.

– A püspök?

– Ne viccelj, a polgármesternő volt a kedvese, később a tanácselnöknő. És övé a megye leghíresebb pincészete, lakomákat, ivászatokat rendezett, miseborral, szeptemberben, a nevenapján mezei ökörsütést, boldog-boldogtalan a vendége. Báró Monferth professzor meg, szintén rokon, jelenleg Sydneyben ad elő cápatant, vagy bálnatant vagy mi a csudát... A maga nemében az apám is igen képzett ember, két doktorátusa van, jogi és államtudományi. Egyáltalán nem olyan, amilyennek a csendőröket le szokták festeni. Rendkívül eszes, fölkészült, még a marxizmussal is körülbelül tisztában van, és már a múltban elkerülhetetlennek tartotta ő is a proletariátus győzelmét, előbb-utóbb sor kerül rá. Persze úgy vélte, ez a kultúra vége lesz, s mindannak, amiért élni érdemes. Ezért az intelligenciának, a magyar középosztálynak szerinte az a hivatása, hogy ennek útjába álljon, elodázza, oly távolra, ameddig lehetséges... Magas, fekete férfi, sűrű fekete bajuszos, egészen más, mint én, inkább az anyámra ütöttem. Csupán a szeme rossz, az isonzói frontról származó sebesülése miatt, nyeles nagyítót használ olvasáshoz, a bal felső zsebében hordta...

– Hát mi bajotok volt egymással?

– Te, engem az apám még tizenhét éves koromban megkorbácsolt.

– Hogyhogy? Miért?

– Ellenkezni merészeltem valami ostoba apróságban. Azt mondta, már nagy fiú vagyok, jogom van kiválasztani az eszközt, mellyel megfenyít, így mondta. És kényszerített rá, a szülői hatalmával és testi fölényével: nekem kellett leakasztanom egyet a kutyakorbácsai közül, és odavinnem, letérdepelnem eléje, igenis, tizenhét éves fejjel, s megkérnem őt, hogy avval a korbáccsal...

– És miért csukták le?

– Gondolom, csak azért, mert csendőrtiszt volt, meg vitéz is. Valaki följelentette, de semmi olyasmit nem követett el, nem lehetett rábizonyítani, mégis elítélték...

– Még, mesélj róla.

– Az a különös, hogy azelőtt milyen sokat viaskodtam vele, egész ifjúságomban. Most pedig, amióta le van fogva, inkább a szép emlékek tolakszanak föl... Egyszer, réges-régen, Lillafüredre kirándultunk. Apám a Hámori tóban áll, felgyűrt zsávolynadrágban, és borotválkozik, a penge serceg az arcán, oly erős szakálla volt, a szappanhabot a csillogó vízbe mossa, s engem nevetve fröcsköl le. Vagy ahogy a bogarakat magyarázta a rovarhatározóval: egy hangyát fölfuttatott a mutatóujja hegyére, hadd szemaforozzon vészjeleket a társainak.

– A feleségedet nem is ismeri?

– Sose találkoztak.

– Tudja, hogy te egy parasztlányt vettél el?

– Megírtam levélben.

– És mit szól hozzá?

– Nem teljesen elutasító a véleménye. Az ő álláspontja, hogy a népből mindig újra föl kell tölteni az értelmiséget, a legjobbak kiválasztásával, amolyan frissítő injekció. Természetesen ezt a régi viszonyok között képzelte el, nem szocialista keretben... Hogy Kati meg bírt kapaszkodni az egyetemen, és orvosnő lett, neki is imponál.

– Annyira nehéz volt a feleségednek?

– Fiatalon került fel, amikor a falvakból, tanyákról toboroztak tehetséges gyerekeket a kollégiumokba. Van egy csoportképük abból az időből, szélről ül, szőke, szeplős, vézna kislány, még copfja volt: tizenhét éves múlt, de tizennégynek se néznéd… Az első hónapokban rettenetesen kínlódott, többször vissza akart szökni. Ez a Péteri Miklós, a te Lucád apja, ott korrepetált náluk egy darabig, csuda rendes volt hozzá, külön foglalkozott vele, sokszor átvette Katival az anyagot. Pedig nem is ez a szakja, eredetileg bölcsész, ám a fizikához, kémiához, anatómiához is konyít, igen jó fej... Meg Burján Béla, evvel épp tegnap éjjel együtt ostromoltuk a Rádiót, az is a tanára, szuggesztív, szikrázóan eszes fickó. A kollégium igazgatója, Teller Frigyes, nagyszerű pasas, régi, illegális kommunista, mind rajongtak érte, később azonban letartóztatták valamelyik koholt pörben. Vagyis remek társaság gyűlt össze, fogták, nyomták, segítették egymást, nélkülük Kati sose vészeli át a kríziseit. Aztán feloszlatták, szétverték az egészet, irtó disznóság. De addigra ő már egyenesben volt, a saját lábán is megállt.

– Milyen a feleséged? Csinos?

– Ezt ne tőlem kérdjed.

– Mért nincs gyereketek?

– Nem lehet, egyelőre. Eléggé tönkrement, meséltem, amikor az a zűrje volt. Tán majd néhány év múlva, ha megerősödik, ki tudja hordani.

– Hogy néz ki?

– Szerintem szép és vonzó. Izgalmas nő, érzékileg is. Ma is olyan vékony, törékeny, komoly. Teljes, igazi ember, én mindig kissé fölnéztem rá.

Elhallgatott, befordult a falnak, idegenül, ellenségesen.

– Most hol vagy, Nyíregyházán?

– Mi szükséged énrám, ha olyan jól megvagytok?

– Az más. Nem arra a bankszámlára megy.

– Akkor nekem is több számlám lehet?

Hirtelen megszédültem: a föltételezés, hogy kívülem más is van neki, vad féltékenységet keltett bennem. S miért ne volna? Ünnepelt, fiatal színésznő, pályája csúcsán, szertelen és hódításra vágyó, csaknem elképzelhetetlen, hogy egyedül legyen.

– Ki a szeretőd?

– Hagyj békin.

– Jó, nem firtatom. Elvégre nem várhattam, hogy május óta itt csücsülj és lesd, mikor csöngetek be. De most tiszta helyzetet kell teremtened.

– Neked feleséged van, Gyula. Ne félj, nem akarlak elválasztani tőle.

– Beléd vagyok szerelmes.

– Meg őbelé.

Ismét eloltottunk. Próbáltam közeledni hozzá, ám elhárította, hogy fáradt, pihenni szeretne. Nyugtalanul aludt, forgolódva, zihálva, a könnyű hálóing alatt forró a teste, mintha láza volna, hol ledobta a takarót, hol fázósan magára húzta. Álmában olykor motyogott is, érthetetlenül, túl sokat ihatott az éjszaka.

Reggel a telefon csöngetett föl. Olga jóformán bele se szólt, kurta-szürke igenekkel válaszolgatott, és letette a kagylót.

– Ki volt az?

Teljes apátiába merült, nem felelt. Eleinte úgy hittem, megint elszunnyadt, ám jobban odafigyelve hallani a lélegzésén, hogy ébren volt, csak épp néma és távollevő.

– Mi van veled?

Hasztalan faggattam, nógattam, nem reagált, csupán a vállát rándította fektében.

– Elmenjek?

Erre se moccant; kezdtem összeszedni a ruhámat. Már majdnem felöltöztem, akkor sírva fakadt, úgy mondta:

– Maradj. Kérlek, nagyon kérlek.

– De hát mi történt?

– Más kapja a szerepet.

– Melyiket, hol? A színházban?

– A színház most leállt, csak gyűléseznek.

– Eridj be te is, ne tűrd!

– Fütyülök rájuk, nem érdekel. Tehetségtelenek és statiszták lázadása.

– Hát akkor?

– Mindegy.

Nagy nehezen kiszedtem belőle: a tervezett filmről van szó, melyet a magyar drámából készítenének, amiben Olgának akkora sikere van. Természetesnek gondolta, hogy abban is ő játszik, már üzenték is. Most azonban kiderült, a rendezőt lecserélték, politikai okokból, s az új rendezőnek más a jelöltje, egy vidéki színésznő, Olgánál jóval idősebb, nyilván a szeretője.

– És nem lehet semmit tenni? Beszélj a szerzővel, hisz neked írta a darabot, vagy Marichcsal, bárkivel.

– Nem képzeled, hogy könyörögni fogok.

Tanácstalan voltam, járatlan az efféle intrikákban. Fölcsavartam a rádiót, éppen egy közleményt olvastak be: bár a rend helyreállítása a fővárosban jól halad, felelőtlen elemek igyekeznek zavart kel teni, lövöldöznek, ezért a lakosság saját érdekében csak akkor menjen ki az utcára, ha feltétlenül szükséges... Olga erre az utolsó mondatra kapta föl a fejét:

– Hát persze hogy kimegyünk! Feltétlenül szükséges!

 

3

Az Astoria előtt nyitott szovjet tankokat vett körül a tömeg. Idősebbek és fiatalok, diákok, lányok, s összevissza, mind egyszerre beszélve és hadonászva, magyarul és oroszul győzködték a harckocsizókat. Azok nem sokat érthettek a hangzavarból, parancsnokuk, szép szál, tagbaszakadt férfi, homlokába lógó hajfürttel, mellén kitüntetés, a karjával jelezte, hogy tolmácsot kér, úgy közöljék vele, mit akarnak. Némi tanakodás után egy magas, szőke, nadrágos és sárga sportszvetteres leányt toltak föl, elég jól tudott oroszul, ő aztán sorra lefordította, amit odakiabáltak:

– Mit kerestek itt? Mért jöttetek, ki hívott?

– Menjetek haza!

– Mi nem bántunk benneteket, ti is hagyjatok minket!

– Nektek is van családotok, gyereketek, otthonotok. Szerencsés utat!

A tiszt újra fölemelte kezét, de percekig eltartott, míg a sokaságot le lehetett csöndesíteni. A lány fordította a szavait, harsányan, hogy távolabb is meghallják.

– Azt mondja, őket avval küldték ide: Budapesten ellenforradalmi lázadás van, fasiszta bandák garázdálkodnak.

Méltatlankodó zúgás támadt. A tolmácsnő, mintegy a saját válaszaként, fölmutatta kis, piros párttagsági könyvét, majd így folytatta.

– Ezek békés, fegyvertelen emberek!

Nekem ugyan most is zsebemben a revolver, melyet Burjántól kaptam, ám azért Olgával együtt lelkesen helyeseltünk. A parancsnok halkan tárgyalt valamit társaival, aztán a lány útján kijelentette :

– Ne féljetek, a népre nem lövünk.

Hatalmas éljenzés fogadta, többen felkapaszkodtak a páncélosokra. Olga, aki egészen közel furakodott, szintén fölmászott, segítették is, harisnyás combja kivillant a szoknya alól. Megölelte a tisztet, kokárdát tűzött a mellére, sejtelmem sincs, honnét kerítette. Erre megint kitört az üdvrivalgás, hurrázás, az ágyúcsőbe nemzetiszínű zászlót dugtak, melyből ki volt vágva a régi címer, a katonák leugráltak, összekeveredtek a magyarokkal, némelyik honvédségi sapkát tett föl, vagy piros-fehér-zöld szalagot. Olga a tank tetején énekelni kezdte a Himnuszt, mindenki átvette, a pesti utcáról fölszállt a magasba, az emberek könnyeztek, idegenek csókolóztak.

– Az oroszok is velünk vannak!

– Éljen a szovjet hadsereg!

– Gyerünk a Parlamenthez!

– Hadd lássák ott is!

– Vesszen Gerő!

A legénység elvegyült, nagyban barátkozott a tüntetőkkel, emezek pedig mosolyogva, integetve biztatták, ünnepelték. Ekkor valaki egy cédulát nyújtott oda, a szőke leány előbb magyarul, majd oroszul is felolvasta:

– Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom. Marx.

Tapsoltak, nevettek. Hátulról egy jókedvű hang berikkantotta:

– Éljen Marx Károly!

A Joszif Sztálin típusú óriás acélszörny feldübörgött, lánctalpa csikorogva megmozdult. Ujjongva fogták közre, már szinte ellepték, trikolórral lobogózták fel. Az utcákon sokan voltak, az élelmiszerboltoknál hosszú sorok várakoztak, részben ezek is csatlakoztak. Arrább a könyvesboltot feltörték, dobálták ki a járdára a köteteket, Lenint, a párttörténetet és más ideológiai munkákat, regényeket is, Solohovot, Gorkijt, még Tolsztojt, Csehovot, Gogolt is, válogatás nélkül, halomba rakták, meggyújtották, hejehujázva ugrálták körül. Egy micisapkás alak jókora csomó Rákosi-képet hozott ki, diadallal szórták szét a tűz fölött, tapostak rajta, indiántáncot jártak.

A Tanács körúton, Bajcsy-Zsilinszky úton vonultunk, egész széltében betöltve. Középütt a roppant páncélos a kilyukasztott zászlóval, még föl is virágozták krizantémmal, őszirózsával. És a mellékutcákból egyre újabb csoportok özönlöttek az áradatba, már több ezren lehettünk. Énekeltünk, a Kossuth-nótát, Csínom Palkót, Fényes szeleket, bár ezt a felvonulóknak csupán egy része tudta. Olga belém karolt, kipirulva, csillogó szemmel, üdvözülten, sose láttam még ilyennek. Nem messze tőlünk lépkedett a szőke tolmácslány, sárga szvettere föl-fölvillant a sokadalomban. Némelyeket felismerni véltem, akikkel már a Rádiónál találkoztam, a kalauzt, kiskatonákat, azt a kövérkés asszonyt, arcán az örökös boldog vigyorral. Előrébb pedig a szakállas, zöld lódenkabátos Várkonyi Artúrt, ő jelentette be ott az erkélyen Nagy Imre beszédét. Bal felőli szomszédom különös szerzet, mocskos, vékony nyári ruhában, melynek zsebei könyvekkel, újságokkal voltak telitömve, ábrázata sovány és ráncos, ritkás ősz haja lebegett a szélben, tekintetében lázas megszállottság, s időnként magas, sipító hangján felkiáltott:

– Le a vaskalapos professzorokkal! Újjászervezni az Akadémia Régészeti Bizottságát!

Röpcédulák jártak kézről kézre. Az egyik a munkások és diákok nevében általános sztrájkra szólított föl, amíg a vérengzésekben bűnösöket felelősségre nem vonják, A másik az ártatlan áldozatok emlékére tett fogadalmat, hogy kivívjuk hazánk szabadságát, s új forradalmi hadsereget és ideiglenes kormányt követelt, a statárium felfüggesztését, azonnali kilépést a Varsói Szerződésből, a szovjet csapatok békés visszavonását, valódi demokratikus szocializmust, az Államvédelmi Hatóság leszerelését.

Egy borvörös képű, kapatosnak látszó, csavargó-forma figura, kihasználva a viszonylagos csöndet, nagyot kurjantott.

– Az kimaradt belőle, hogy minden zsidót föl kell akasztani!

Rögtön többen is letorkolták:

– Menjen haza, tata, és józanodjon ki.

– Eltévesztette a dátumot, öregem. Ötvenhatot írunk, nem negyvennégyet!

Az emberfolyam kisebb ágakra szakadozva ömlött be a szűkebb keresztutcákon át a Szabadság térre, majd onnan a Parlamenthez. Más irányokból, a Nyugatitól, Margit-híd felől is jöttek, a hatalmas térség hamar megtelt. Az Országház falánál ugyancsak orosz tankok sorakoztak. Egy szovjet kapitány széttárt karral szaladt ki, hogy megállítsa az épülethez közeledőket. A hátul levők azonban előrenyomták a tömeget, azok mögött további csoportok érkeztek be, így az egész eleven massza meglódult, s a tisztet körülfogták, kinyújtott kezét szorongatták, amaz pedig, nem észlelvén agresszív szándékot, hagyta, viszonozta, nevetett, erre a vállukra emelték.

Mint korábban az Astoriánál, itt is felmásztak a páncélosokra, éljenezték az oroszokat, civilek és katonák összekeveredtek, örömmámorban, a Parlament lépcsőjét is elborították. Olga arrafelé húzott, aztán kitépte magát, fölfutott a legfelső fokra, s a kőoroszlánba fogózva, és haját hátravetve, szavalni kezdett:

 

Robogj föl Láznak ifjú serege,

Villogj tekintet, világbíró kardunk,

Künn, a mezőkön harsog a Tavasz...

 

Olyan érces, erős a hangja, túlharsogta a zajongást, többen ismerhették is, lassanként lecsöndesedtek körülötte. Számomra pedig külön boldog meglepetés, hogy ezt a verset mondja, holott e napokban inkább a Nemzeti dal járta, úgy éreztem, nekem szól, még inkább összeköt vele. Hirtelen rettenetesen megkívántam, szinte féltékeny lettem a többiekre, akik hallgatják, elragadtam volna, most rögtön, akárhová, egy kapualjba, le a Duna-partra... Amikor befejezte, megtapsolták, s újra a jelszavakat kiáltozták, ütemesen.

– Éljenek a szovjet katonák!

– Vesszen Gerő!

– Lássuk Nagy Imrét! Hol van Nagy Imre?

Ekkor egy magyar államvédelmi tiszt a kaputól mikrofonon szólt le a térre:

– Emberek, oszoljanak szét! Nincs itt semmi keresnivalójuk. A gyülekezési és felvonulási tilalom érvényben van, hallhatták a rádióban. – Szavait elégedetlen morgás, fütyülés fogadta, de folytatta. – Mit akarnak? Az Országházat megtámadni? Elment maguknak a józan eszük?

Erre már düh és felháborodás válaszolt. Szidalmazták, az öklüket rázták feléje.

– Csibész! Ez mer beszélni?

– Vesszen az Ávó!

– Le velük!

– Engedjétek ki az ártatlan foglyokat!

Zajlott és hullámzott a sokadalom, még a Kossuth- és Rákóczi-szoborra is felkapaszkodtak, zászlókat lengettek. A túlsó oldalon, a harckocsik fedezékében egy magyar dzsip hajtott a főbejárathoz, tányérsapkásokkal, majd kisvártatva megfordult, s amerről jött, elszáguldott, fel a híd irányába.

Egyszer csak pokoli lárma támadt. Ropogás vagy recsegés vagy talán mennydörgés, a meglepett ijedségben hamarjában megállapíthatatlan, micsoda és honnan. Az egész tér megbolydult, ordítozás, futkosás, sikoltozás, sokan hasra vetették magukat. Csak néhány pillanat múlva jöttem rá, hogy fölülről hangzik, és lövések, géppuskából vagy golyószóróból. Pánik tört ki, férfiak, nők, gyerekek egymást lökdösve és taposva menekültek a nyílt területről. A Parlament zegzugosan tagolt falaihoz rohantak, szemben a Földművelésügyi Minisztérium árkádjai alá. Némelyek a szovjet tankok mögé bújtak. Azok viszonozták a tüzet, föl a magasba céloztak ágyúikkal, vastag durrogással szólva bele a zenebonába.

Nekem az első gondolatom Olga. De rögtön szem elől vesztettem, ő még a lépcsőnél volt, engem másfelé sodort egy ellenállhatatlan hullám, az Országház innenső kiszögelléséhez, valósággal odapréseltek. Közben a lődözés nem csitult, sőt, az újabb sorozat tőlem alig két-három méternyire kopogott végig a kövezeten. Rémület fogott el, már mindent feledtem, ösztönösen még beljebb nyomakodtam a falhoz, illetve odébb, hogy tán jobban védve lennék. Ám a többiek is ugyanarra iparkodtak, tülekedés, birkózás, dulakodás, senki nem akart a szélen maradni, kívülről befelé furakodtak, így állandó gomolygó mozgásban voltak, mint a rajzó méhek vagy télen a fázó birkanyáj... Mellettem egy papírvékonyságú nénike szüntelen nyöszörgött, sápítozott.

– Megfulladok! Eresszen, megfulladok!

– Engemet is nyomnak, muter!

– Mit tolakodnak, verekszenek? Akár az állatok!

– Jó, akkor menjen ki maga, hadd puffantsák főbe.

– A minisztérium padlásáról lőnek!

– Dehogyis, ott az étterem felett, a tetőről!

Előttünk az orosz páncélosból derékig kinn állt egy katona, szájában hosszú, szopókás cigaretta, és nem törődve a körötte repkedő golyókkal, nagy flegmával fölfelé tüzelt. Onnét, ahová beszorultam, a térnek csupán kisebb szelvénye áttekinthető, ám azon is legalább tucatnyi test feküdt, halottmoccanatlan, vagy véresen, jajgatva, csúszkálva és vonszolódva, még soha nem éltem meg ilyen szörnyűséget. A rettegés, magam féltése azonban erősebb, a csődület sűrűjébe igyekeztem, kíméletlenül viaskodva az előnyösebb helyért.

– Segítség! Megsebesült a feleségem! Hát nincs, aki idehozza? Engedjenek, emberek...!

– Maradjon veszteg, mert maga is megjárhatja.

– A feleségem, nem értik...?

– Ki kell tűzni a fehér zászlót! Adjuk meg magunkat! Kinél van fehér zsebkendő?

– Mit adjunk meg? Nem mi kezdtük, nálunk nincs fegyver.

A csatazaj némi időre csökkent, majd teljesen el is csöndesedett, már úgy hittük, vége. Aztán ismét rázendítettek, innen is, onnan is.

– A rohadékok! Nem hagyják abba!

– A sebesültekre is tüzelnek!

– Mentők! Hol vannak a mentők?

– Az ávósok ott csücsülnek, fönn a háztetőn. Tisztán belövik az egész terepet.

– Gyilkos brigantik!

– Honnét tudja, hogy ávósok?

– Akkor kicsodák? És hogyan kerülnének oda?

– Mért harcolnának az ávósok az oroszokkal? Lehet valami provokáció is.

– Ki provokálna és miért?

– Még védi őket? Talán maga is közéjük tartozik?

– Piszkos ávós!

– Lökjék ki elébük! Hadd durrantsák le a drága bajtársai!

Amilyen váratlanul robbant ki az öldöklő harc, úgy fejeződött be. Még lapultunk öt-hat percig, hogy mi lesz, de most már elhallgattak, úgy tetszik, végképp. A Lánchíd felől fehér mentőkocsi szirénázott.

Hol lehet Olga? Egyáltalán, életben van még? A jelen zűrzavarban teljességgel kiszámíthatatlan, hogy kit találtak el, ki úszta meg. Merre keressem? Csaknem reménytelen ebben a kavarodásban, a sok ezer ember között föllelni, hiszen azt se tudni, mikor kezdik rá újból. Így hát, amint kihasználva a nyugalmasabb helyzetet, néhányan óvatosan elszállingóztak mellőlem a faltól, én is a Duna felé loholtam, hogy lejussak az alsó rakpartra, behúzott fejjel és meggörnyedve, akár a filmekben, híradókban a tüntetők, menekülők. Annyit azért eközben is látnom kellett, hogy a teret, a gyepesített részt is mozdulatlan tetemek borítják. Nem számoltam meg, föl se becsülhettem, mennyi, kettőt azonban jól felismertem. A tetőre visszatüzelő orosz katonát, most a harckocsija mögött feküdt, szájában még ott a kialudt cigaretta. Előttem pedig, majdnem belebotlottam, azt a szőke, nadrágos, fiatal leányt, aki az Astoriánál tolmácsolt, sárga pulóvere lucskos a vértől.

 

4

A Duna alacsony, zavaros-hordalékos volt, mélyen a lépcsők alá húzódott, iszapos, köves medrébe, az őszi szél haragoszöldre festette, lökései sötétebb foltokat borzoltak és kergettek színén, itt-ott ködgomolyok. Sirályok röpdöstek, vitorláztak felette, sűrű rajokban, vijjogva le-lecsaptak. A vékony esőköpenyben vacogtam a hűvösre fordult időben és az átéltektől, térdem remegett, alig bírtam vonszolni magam. Nem merészkedtem föl a rakpartról, csak a Petőfi térnél. Itt most csöndesebb, néptelenebb a belváros, átvágtam egyenest a Semmelweis utcáig.

Olga nem volt otthon, hiába csöngettem az ajtaján, pedig azóta ő is visszaérhetett volna. Beszóltam a házmesterhez, azt mondta, a művésznő nemrég fönn járt a lakásában, majd újra eltávozott, nem tudja, hová, úgy negyedórája. Hol lehet? Talán mégis bement a színházukba? Mindenesetre arra indultam tovább.

A sínek több helyütt föltépve, bizonyára a tankok lánctalpaitól, a huzalok is leszaggatva, összetekeredve. Az Urániánál egy bedöglött, kiégett 67-es villamos vesztegelt. A Rókushoz mentőautók érkeztek, sebesülteket vittek be hordágyon, és tüstént elhajtottak, forgalmas napjuk lehetett. Az Emke-saroknál zajongó, ordítozó sokaság, vad népünnepély: a ledöntött Sztálin-szobor valószínűtlenül nagy fejét, melyet a Városligettől acéldrótokkal idáig vontattak,- kalapálták és fűrészelték és darabolták, üreges belsejével akár valami széttört, óriási csokoládé Mikulás. Közben köpdöstek, levizelték, krétával telefirkálták: Gané, Strici, WC. Nem apám! és hasonlók. Egy csiricsáré öltözetű, fekete cigánylány fölmászott rá, fintorgott, nyelvét öltögette, szoknyáját megemelve az ülepét mutatta, nevetve biztatták.

– Kinyalhatja neked!

– Erősebben üssétek! Ahogy életében kellett volna!

– Bele a pofájába! Apróra!

– Hála és köszönet az olajos kenyérért!

– Gyerünk, szaporábban! Ez ám az igazi sztálini műszak!

Arra gondoltam: néhány esztendeje tán ugyanezek tapsoltak fölállva, ütemesen, ha a gyűléseken kiejtették nevét.

A színházban se találtam Olgát, a portás szerint mostanában nem is látták. Mit tegyek? Oda kéne néznem a munkahelyemre, hétfőn voltam benn utoljára, ma pedig, úgy számoltam, csütörtök van – hihetetlennek tetszett, hogy csupán ennyi idő telt el azóta. Jármű persze nincs, csak gyalog juthatok át Budára. Előbb még újra beugrottam a Semmelweis utcába, de Olga nem jött vissza.

Rövidebb lett volna a Lánchídon, ám a történtek után féltem attól a környéktől, a Szabadság-híd felé kerültem. Az Astoria ablakai jobbára bezúzva, körötte sok az osztrák és más külföldi rendszámú kocsi, azok is részben törött üvegekkel, megsérülve-rongálódva. Néhány élelmiszerüzlet, pékség árusított, előttük végtelen sorok, az álldigálók hangosan társalogtak. Hogy délelőtt a Parlamentnél az ávósok több ezer embert halálra géppuskáztak. És a rádió bemondta, Gerőt leváltották. Ez azonban már nemigen érdekelt senkit.

A múzeum tájékán a Stúdió ostromának beszédes emlékei. Feketére üszkösödött gépkocsik, buszok és villamosok, az útburkolat fellyuggatva s törmelékkel, téglával, elszórt töltényhüvelyekkel borítva, üresen tátongó, fölperzselt bolthelyiségek, szétroncsolt telefonfülkék, a házfalak lövedékek becsapódásaitól pettyezve, még a hirdetőoszlopok is, reklámokkal és nevetségesen anakronisztikusan ható plakátokkal különféle előadásokról. Az összkép kísértetiesen ismerős: Budapest a háború végén.

A Vásárcsarnok kapui zárva, ám szomszédságában az egyik kocsma üzemelt. Hirtelen éreztem, hogy éhes vagyok, utoljára az éjjel, Olgánál ettem, reggelizni elfelejtettünk. Csak bort és virslit, pogácsát kapni, rendeltem bőven. A pultnál szőkés, püffedt arcú, már eléggé italos és emellett nyilván hibbant alak derültség közepette fennszóval fejtegette: Rákosi őt, Sztálin és Churchill titkos utasítására, elmegyógyintézetbe csukatta s gyámság alá helyeztette, hogy megakadályozza a politikai karrierjét. Heccelték, mi a véleménye Nagy Imréről, diplomatikusan nyilatkozott, majd elválik, mit tesz ebben az ügyben.

– Nagy Imrov! – kiáltotta valaki hátulról. – ő hozta reánk az oroszokat!

– Azt nem ő akarta, kényszerítették – vitázott egy hórihorgas szemüveges.

– Hogy lehet ilyesmire kényszeríteni?

– Ez is probléma? Két stukkert az oldalába, és beolvassa a mikrofonba, amit kell... Maga talán nem olvasná?

A hídfőnél szovjet páncélos őrködött, de a fiatal katonák nem állítottak meg. Fél Budán át kellett talpalnom, erre most békésebb a vidék, csupán a Móricz Zsigmond körtéren észlelhető némi élénkség, a liliomos Szent Imre-szobornál nemzetiszínű karszalagos, fegyveres fiúk és lányok csoportosultak, egyikük feje vastagon bepólyálva. A népbüfé is nyitva, sokan étkeztek odabent. A Villányi úton a szemétgyűjtők tele Leninnel, Sztálinnal és más kidobált könyvekkel. Zöld melegítős, testes férfi kerékpározott alá a dombról, kíváncsian lefékezett, fürkészte a köteteket, tornacipőjével belekotort.

A kultúrházban nem volt különösebb újság, csak hogy a gyár, melyhez kapcsolódott, s ahol most jóformán teljesen leállt a munka, nagygyűlést hirdetett szombatra. Irodámból próbáltam felhívni Olgát, nem válaszolt, azután Katit is, az ő számuk meg folyton foglalt. Még nálam a pisztoly, amit Burján adott, feszélyezett, idegesített, beraktam a fiókba, hátul a műsorfüzetek mögé, kulcsra csuktam. Akkor ismét a kórházat tárcsáztam, végre jelentkezett, Katit is elcsíptem.

– Gyuszi! Hol vagy te? Mért nem jössz ide?

– Mikor?

– Hogyhogy mikor? Most mindjárt!

Kiderült, azóta se jutott haza. Meg is kért, vigyek be neki friss fehérneműt és egy üveg eperlekvárt, amit az anyja küldött. Nem messze lakunk, a Mészáros utcában, így hát fölszaladtam, a szekrényben turkáltam a női bugyik, harisnyák, kombinék között, s már ettől megbódultam: érdekes, hogy ez a parasztlány és alapjában puritán jellem ebben milyen igényes, csakis a finom és ízléses holmit tűri meg testén.

A kórháznál meghökkentett a kavargás, felfordulás. Szüntelen hozták be a sebesülteket, részben a Széna térről és másunnan Budáról, ahol heves harcokat vívhattak, részben a pesti klinikákról, melyek már megteltek, nem győzték fölvenni az újabb betegszállítmányokat. Az ambulancián, műtők körül és a folyosókon is hordágyakon feküdtek az orvosi ellátásra szorulók, tán haldoklók is, pokróccal letakarva vagy anélkül, rögtönzött véres kötésekkel, némelyik hallhatóan nyöszörgött. Talán még a délelőtti parlamenti lövöldözés áldozataiból is kerültek ide.

Kati, bár erősen kikészítette magát, gondolom az én kedvemért, nem rejthette el, milyen megviselt, a hangja is rekedt, rengeteget dohányozhatott.

– Hány órát aludtál az elmúlt két napon?

– Jól van, azért pihentem. Annyira pocsékul nézek ki?

Fehér köpenyében, nyakában a sztetoszkóppal mindig imponált, most meg éppenséggel fölizgatott, legszívesebben azonnal, itt a zsúfolt előcsarnokban levetkőztettem volna. Kértem, menjünk a szobájába, ismertem, gyakran meglátogattam, amikor éjszakai ügyeletes volt, parányi kis helyiség, heverővel. Szamárság, felelte, arra örökösen járkálnak, be se lehet zárni, különben is, legalább szeretne zuhanyozni, mielőtt tisztát vesz. Fölkísértem a harmadik emeletre, az orvosi fürdőbe, nem akart beengedni, hogy idegeneknek tilos, de erővel utánanyomultam, magunkra reteszeltem az ajtót. Alig bírtam kivárni, míg megtörülközik, ott helyben lerohantam. Oly fáradt, eltörődött szegény, nem sok gyönyörűsége telhetett benne.

Utána kerestünk egy nyugodtabb zugot, rágyújtottunk. Kifaggatott, hol-merre voltam, mit tapasztaltam. Olgáról persze nem tettem említést, elkentem, mintha otthon aludtam volna, ám amúgy sorra elmeséltem a Rádiót, Parlamentet, a város képét, hangulatát.

– Mi történik itt, Gyuszi? És neked mi dolgod a Stúdiónál?

– Mért csinálsz úgy, mintha nem értenéd? Hogy ne hazudozzanak tovább. Az emberek éhesek az igazságra. Én is, te is, mindenki.

– S az Országház?

– Békés felvonulás, fegyvertelen tüntetés volt. Ha ott vagy, bizonyosan velünk jössz. Amíg az ávósok vérbe nem fojtották.

– Hogy mennyi vér, nálad jobban tudom. Ma behoztak egy embert, az arca merő húscafat, orra, szája, szeme megkülönböztethetetlen. Még Brenner doktor is rosszul lett, pedig az régi, profi sebész, Koreában is járt.

– Forradalom van. Bármily szörnyű, enélkül, úgy látszik, nem megy.

– Azt magyarázd meg, hogy te mit ugrálsz és nyüzsögsz? Éppen te, Páhy Gyula?

– Szégyellném magam, ha gyávaságból vagy közönyből kimaradnék. Előtted is.

– Én csak féltelek.

Ekkor a hangszóró bemondta: Labancz doktornőt sürgősen kérik a 2-es kötözőbe – munkájában a lánynevét használta. Azt ajánlotta, várjam meg a szobájában. Telefon is volt ott, gyorsan feltárcsáztam Olgát, ám most se vették föl. Vajon hol van, nem-fért a fejembe. Vagy talán alszik? Újból hívtam, hagytam, hogy hosszan kicsöngjön, tízszer, hússzor, harmincszor, végre dühömben úgy levágtam, majd széttört a készülék... Ingerülten fogadtam Katit is, amikor jó félóra múltán visszatért.

– Nem vagy éhes? Hozok valamit a konyháról.

– Nem kell semmi.

– Ott folytattuk, ahol az imént abba se hagytuk.

– Féltelek, Gyuszi.

– Ez már történelem, ami az utcákon zajlik. Ne akarj kirekeszteni, a szoknyádhoz láncolni.

– Érdekes, nem is oly régen még egész másként beszéltél.

– Igen, mert te húztál bele.

– Nem igaz. Sőt, letorkoltál, ha panaszkodni mertem. Emlékszel, azon a télen, az ünnepekre hazautaztam. Karácsonyra falásnyi hús nem jutott az asztalunkra, az anyám egy árva kecskéjét is elvitték.

– Nos hát, pontosan erről van most szó.

– Te azonban ledorongoltál, hogy lázítok. Meg hogy az átmeneti nehézségek, a mezőgazdaság gépesítése, a szocializmust nem lehet áldozatok nélkül és hasonlók.

– Jól van, akkor nyilván úgy hittem. De azóta, ha te nem vagy, százszor kitörtem volna. Ha vissza nem fogsz és tartasz.

– Én? Mivel?

– A lényeddel. Nem is érvekkel: a puszta jelenléteddel.

– Miket zagyválsz itt össze? Részeg vagy?

– Mert én az eszemmel politizáltam. Nálad ez sokkal mélyebb, a sejtjeidben, sorsodban van.

– Borzasztó, Gyuszi, rettenetes. Akármennyire meg vagy most kavarodva. Hát eddig csupa hazugság volt közöttünk?

– Inkább ábránd. Öncsalás.

– Vagyis nem engem szerettél, megtagadod. Hanem elvettél egy népi kádert.

– Aki még a nevem se vállalja. Labancz doktornő. Attól félsz, kompromittállak?

Elhallgatott, halálra sebzetten. Csupán cigarettázott, egyikről a másikra gyújtott. Én se szóltam; éreztem, milyen durva és kíméletlen voltam, ám másutt járt az eszem, begörcsöltem, lemerevedtem. Később nagyon csöndesen azt mondta:

– Ne vitatkozzunk tovább, fáradt vagyok, nem érek rá. Nem az volna legokosabb, ha most szépen hazasétálnál és nyugton maradnál?

– Jó, de gyere te is. Bújjunk össze, ne törődjünk semmivel. Csak te meg én.

– Nem hagyhatom itt a kórházat. Nézz körül, szükségük van rám.

– És nekem nincs? Vagy netán ez a zseniális Brenner főorvos igényel annyira?

– Hülye.

– Tudtam, hogy hiába hívom, szándékosan éleztem ki, birizgált, ami bennem volt. Talán csak azért, mert nem leltem Olgát: ha már vele nem sikerült beszélnem, legalább róla kellett.

– Na jó. Van hová mennem.

– Hogyhogy?

– Akad még, aki befogad. És velem szolidáris, most is, vállal engem.

– Viccelsz?

– Legkevésbé se.

Elsápadt, a festék alatt is észrevehető.

– Kicsoda?

Kertelés nélkül, kegyetlen, már-már szadista tárgyszerűséggel közöltem a lényeget: hol, kinél töltöttem az éjszakát. Kati ideges feszültségében egy papírlapot tépdesett apró cafatokra.

– Ez igaz, Gyuszi?

– Igen.

– Mióta tart?

– Tavasszal kezdődött.

Azt elhallgattam, hogy közben majdnem fél évig nem találkoztunk. Ismerte Olgát, ha nem is személyesen, színházban vagy moziban láthatta, sőt, arról is hallott, hogy van egy gyereke Péteri Miklóstól, az ő volt kollégiumi tanárától. Fegyelmezetten viselkedett, de nagyon kínlódhatott.

– S azóta hazudsz nekem.

– Még nem alakult ki, mért bántsalak?

– És most? Mi változott?

– A történelmi helyzet.

– Ez neked a történelem? Hogy megcsalod a feleséged?... Vagy tán el is akarsz hagyni?

– Nem ez a kérdés, Katikám. Túlszaladt rajtunk az idő. Mind a kettőnkön.

– Így fogod utolérni? Megideologizálod, hogy már mást szeretsz.

– Leegyszerűsíted a dolgokat.

Most kezdett el sírni. Hangtalanul, mozdulatlan arccal, csak a szeme megtelt könnyel, lefolyt az állára, köpenyére, kezére, átnedvesítette a cigarettáját.

– Ez nem te vagy, nem az én Gyuszim. Csupán egy rossz álom.

Megint elszólították, igyekezett kissé rendbe szedni magát. Újra megpróbáltam telefonálni Olgának, nem válaszolt. Kinyitottam a rádiót, fúvószenét adtak, majd a Petőfi Kör felhívását: a szervezet, mely a múltban oly sokat tett az igazi demokráciáért és Rákosi szégyenteljes önkénye ellen, nagyra értékeli az ifjúság eddig tanúsított lelkesedését, hazafiságát, nem azonosítja bizonyos fosztogató, kegyetlenkedő elemekkel, de most, hogy Gerőt eltávolították, a Nagy Imre-kormány vezetésével meg kell kezdeni a munkát, tanulást, ne folyjon a drága emberi vér. Rögtön utána hivatalos bejelentés: este hattól reggel hatig kijárási tilalom, öt óra volt, ha még át akarok jutni Pestre, percet se késlekedhetem. Hagytam néhány sort Katinak, hogy nem lenne jó itt ragadnom éjjelre, rövidesen jelentkezem, beszélünk, és búcsú nélkül leléptem.

 

5

Olga még mindig nem volt otthon. Mit tegyek? Néhány perc múlva hat óra: Katihoz vissza nem mehetek, a budai lakásunkba se, oda sem érnék, s amellett az egész napi lótás-futásban piszokul elfáradtam. Mindjárt kezdődik a kijárási tilalom, csellengjek egyedül az utcákon? A körút felől most is távoli, kósza lövöldözés hangzott, ezer a veszély, s ha úgy fordul, még védeni se bírom magam, a revolvert letettem. Így csak tébláboltam a járdán, behúzódtam a falhoz.

Hatkor a házmester becsukta a kaput. Újból megerősítette, a művésznő délben itt volt, rövid időre, azóta nem látta. Kértem, engedjen be, a lépcsőn vagy máshol megvárom, erre beinvitált. Kedves bácsi, teával is kínáltak, elfecsegtünk, ki mit hallott. Nyugdíjas géplakatos, öreg szervezett munkás, józan, bölcs szaki. Már ő is tudott a délelőtti eseményekről a Parlamentnél, nagyon felháborította. Negyven éve szocdem, 19-ben vöröskatona volt: nem kétséges, úgymond, hogy Rákosiék terrorja után, mely őket, régi mozgalmiakat is mellőzte, kiszorította, változásra van szükség, új, emberséges, őszintén demokratikus politikára, szívvel-lélekkel támogatja. Másrészt azonban, később megvallotta, aggódik a fiáért, aki most szolgálja az idejét, és történetesen a határőrséghez hívták be. Félő, hogy a népharag nemigen mérlegel, s ha valakin kék vagy zöld paroli van, hiába egyszerű besorozott, semminő gazságban nem vett, koránál fogva nem is vehetett részt, mégis, e zaklatott helyzetben bántódása eshet.

A házfelügyelői lakás ablaka az utcára nézett. A csipkefüggönyön át láttuk, hogy megáll egy kocsi, hatalmas, vöröskeresztes zászlóval, és kiszáll belőle Olga. A magas, anorákos fiatal férfi, aki vezetett, a kapuig kísérte. Ott még eltársalogtak, bizalmasan, elég sokáig, majd jobbról-balról összecsókolózva elbúcsúztak. Olgának saját kulcsa volt: hagytam, menjen föl az emeletre, lassan, szívdobogva követtem, s csak jó tíz perc múlva csöngettem be. Már pongyolában nyitott ajtót, kissé meglepett ábrázattal.

– Hát te hogy kerülsz ide ilyenkor?

De azért beeresztett: úgy tett, mintha rég itthon volna. Elmondtam, mennyire aggódtam érte, amióta az Országháznál elvesztettük egymást, s délután hányszor akartam telefonálni. Rossz a vonal, felelte vállát rándítva, már bejelentette, most pedig pláne folyton mellékapcsolnak. Idegen volt, egészen más, vagy legalábbis tőlem távoli, szinte ellenséges. Semmi kedvem komédiázni, kíméletlenül ráolvastam, tudom, hogy az imént érkezett, milyen autón és kivel, ne bolondítson. Hát jó, akkor elmeséli: ott a Kossuth Lajos téren úgy megrémült, rosszul lett, elájult, a mentők szedték föl, beszállították a Péterfybe. Kiderült, sérülése nincs, de idegileg annyira kikészült, sokkba esett, azóta jóformán magához se tért, csak most az este. Ám aludni már nem szeretne bent, az ágyat sem elfoglalni a súlyos sebesültek elől, szerencséjére akadt egy ismerős, az vállalta, hogy hazafuvarozza.

– És ki ez a fickó?

– Nem mindegy?

– Hogy hívják?

– Fabriczky.

– Orvos?

– Áh. Sportoló.

– Az az öttusázó? Fabriczky Ottó? Hogy kerül oda?

– Jelentkezett szolgálatra vagy micsoda. Talán mert így a kocsijával szabadon furikázhat a városban, mint vöröskeresztes.

Oly meggyőzően, folyékonyan adta elő, bizonyára elhiszem, ha nem a saját fülemmel, ismételten hallottam volna: közben itthon volt. Ő viszont aligha gondolta, hogy érdeklődtem a házmesternél, be is ültem hozzájuk, úgy vélhette, érkezését az utcáról figyeltem meg.

– De miért nem mondtad el rögtön?

– Minek ijesszelek meg? Most már túl vagyok rajta.

– S ma egész nap bent feküdtél? Föl se keltél?

– Nem, csak irtó vadakat, zavaros marhaságokat álmodtam.

– Eszerint te, úgy látszik, alvajáró vagy.

– Ezt hogy érted?

– Ugyanis látták, amikor délben hazajöttél, és hamarosan újra elpályáztál. Vagy nem így volt?

Nem válaszolt azonnal, arcára bosszúság ült ki.

– No és ha igen? Mi közöd hozzá?

– Valami kevés csak van. A tegnap történtek után, nem?

– Mi történt tegnap? Megcsaltad a feleséged egy másik nővel, ennyi.

– Tehát te is megcsaltál?

– Mért, a férjem vagy? Akkor milyen címen faggatsz?

– Nem is nagyon tagadta, Fabriczky a szeretője, már hosszabb ideje; vagy netán úgy hittem, szüzességet fogadott, azt várta, mikor tűnök fel én? Persze hanta mindaz, amit az ájulásról, mentőkről szövegelt, csudáltam a leleményességét. Egyszerűen az volt, a gyilkos sortűz után ideszaladt, s nem sokkal később felhívta ez az öttusázó, ő Totónak nevezte. Aki különben valóban beszállt most önkéntes vöröskeresztesnek: a melbourne-i olimpiára készülnek, az edzőtáborból hozta föl Pestre a kíváncsiság.

– És hová vitt?

– Hallottad, a Péterfybe.

– Mi a fenének? Hisz semmi bajod.

– Hagyj békén, jó?

Úgy felelgetett, egyre türelmetlenebbül, ingerültebben, mint akit senkinek sincs joga elszámoltatni, s neki sincs oka titkolóznia. Kurta-furcsa szavaiból annyi azért kihámozható, Fabriczkyt csakugyan a kórházban kereste föl, van ott valami irodájuk vagy efféle.

– Mért nem őnála, a lakásán?

– Képzeld, nős.

– Nős? Szép kis história. Gyönyörű.

– Te talán nem vagy az?

Elgyöngültem, teljesen összeomlottam. Engedtem, verjen le a fáradtság, ömöljön szét bennem a fájdalom. Odaadtam magam, ellenállás nélkül, hadd marjon és tépjen, nem volt miben megfogóznom. Olga is érezhette, megenyhült, talán meg is sajnált, most kedvesebb, ő közeledett.

– Nézd, ez egy régi ügy, nincs jelentősége... Olyan izgatott voltam, te sehol, beszélnem kellett valakivel, kapcsolatot teremtenem. Más dolog, mint a miénk, nem érzelmi, most erre volt szükségem, hogy is magyarázzam meg, kilazulni, levezetni a feszültséget... Az is bennem lehetett, neked feleséged van, ki akarhattam egyenlíteni, persze nem ilyen tudatosan, legyünk pariban, érted?... Igaz is, mi újság veletek, találkoztatok?

Elmondtam, hogyan volt Katival. Kendőzés nélkül, elejétől végig, a fürdőszobától az összeveszésünkig; nem tett rá megjegyzést. Bort és ételt rakott ki, napközben újított, konzerveket, friss kenyeret hozott, nem firtattam, honnan; hozzá se nyúltam, csupán ittam egy keveset. Önkínzó kéjjel váltig erről a Fabriczkyról kérdezgettem, híres öttusázó, sokat írtak róla, világbajnoki csapattag, nagy menő: mióta ismeri, hogy kerültek össze?... Társaságban mutatták be neki, de utóbb kiderült, már régebben kiszúrták egymást. Legkevésbé sem ostoba vagy primitív, amilyennek a sportolókat gondolják, jogi doktor, nyelveket beszél, s amellett, akár a többi, üzletel is, ügyesen kihasználja, hogy annyit utazhat. Jó családból származik, az apja nyugalmazott protestáns püspök, bátyja tanár, és jól is nősült, egy emigrációból visszatért pártmufti, miniszter lányát vette el, az öreg tavaly halt meg,

óriási felhajtással, hivatalos gyászpompával temették. Ami a kettejük viszonyát illeti, nem épp lángoló szenvedély, inkább kellemes megszokottság, másfél éve tart, eléggé rendszertelenül, a fiú sokat van külföldön, táborban, rengeteget edzenek. Ha ráér, jelentkezik és feljön hozzá, olykor itt is alszik.

– Övé ez a borotva is, ugye, amivel állítólag a hónaljadat szőrteleníted.

– Nézd, Gyula, ne gyötörd magad. Én nem fogadom el ezt a kispolgári morált, amit manapság álszent módon szocialista erkölccsé festenek át. Ne is igyekezz korlátozni, én se foglak téged soha. Nem akarom teljesen lekötni magam, ez a lényeg, a pályámhoz és az életemhez szabad mozgás kell, vagy annak a lehetősége, tudata. Ezért is nem megyek férjhez, megpróbáltam egyszer, tökéletes csőd, az én alkalmatlanságom miatt. Az volna jó, ha megértenél, s olyannak látnál és szeretnél, amilyen valóban vagyok, úgyse bírsz megváltoztatni...

Eltompult bennem az egész, zsibbadt tehetetlenséggé, legyőztek, megvertek; ittam és újra ittam. Szólt a telefon, ő csöndet intett az ujjával, hogy fontos, oda is súgta: Marich Géza. A beszélgetésből hamar kivettem, Olga mégis kereshette, s most hívták vissza. Válaszaiból körülbelül már sejthető, mit tanácsol amaz, utóbb be is számolt róla:

Jól letolt, hogy a világnak pillanatnyilag pont ez a gondja, az én szerepeim. Különben sincs filmarcom, hagyjam azt a tehetségtelenebbeknek, maradjak a színháznál, az a valódi területem, örüljek, amíg jó dolgom van, vigyázzak magamra, és minél kevesebbet mászkáljak... De főként abban van igaza, hol a gyerekem, azt kérdi, mikor láttam, mit tudok róla: csakugyan, hát nem a legnagyobb disznóság, hogy ő figyelmeztessen rá?... Reggel indulok is Lucához, fütyülök itt mindenre, tündér kis bogárkám, legszívesebben azonnal repülnék!

– Elutazol? Hogy jutsz most le, milyen közlekedés van?

– Bízd rám! Akár gyalog is, négykézláb!

Észrevehetően megnyugodott, végre evett is rendesen, kibontott egy székelygulyást, szalonnával, kolbásszal följavította. Én a rádiót csavargattam, elcsíptem valami külföldi magyar adást, recsegett, sípolt, csupán néhány szó kapható el: Nagy Imre történelmünk legsötétebb árulója.

Egész este a kislányáról regélt. Hogy milyen sajátságosan keverednek és ütköznek ki jellemében őseinek tulajdonságai. Most első elemista, ott lenn vidéken íratták be, s már e két hónap alatt is kiugróan legjobb tanuló az osztályban. Különben négyéves kora óta olvas és ír, értelmességben, intelligenciában nyilván az apjára, Péteri Miklósra ütött. Játékos hajlamát viszont tőle és az ő anyjától örökölhette, bandába szervezte a falu kicsinyeit, az óvodában is hangadó volt, minden közös foglalkozásban, igen ügyes tornász és táncos s kiapadhatatlan fantáziájú mesélő, ezt az óvónők is felismerték, ha rossz az idő, beszorultak, vele szórakoztatták kis társait. Ám szertelen, konok, önfejű is, fékezhetetlen természetéért sok büntetést kapott. Szinte beteges méretű kedélyhullámzásai pedig Durovecz nagypapára emlékeztetnek, hol túlzottan élénk, szikrázóan tevékeny, központ és irányító, hol meg leereszt, leapad, néha napokra is, szótlan, merengő, búskomor, kimozdíthatatlanul passzív, majd kezdődik elölről...

– Ilyesféle lehettem én is.

– Miért, Gyula, te milyen gyerek voltál?

– Ami a makacsságot, engesztelhetetlenséget illeti... Egyszer egész éjjel a sarokban térdepeltem, de nem voltam hajlandó elmondani az esti imát. A vallási kérdések már korán fölöttébb izgattak, említettem, az iskolában mennyi bosszúságot okoztam a hitoktatónak az örökös ellenkezésemmel, hepciáskodó vitatkozásommal. Már majdnem kicsaptak, Pelbárt bácsinak kellett közbenjárnia... Az öreg különben bölcs ember, szerintem a szíve mélyén ő is ateista. Vagy talán a kereszténységnek inkább csak a művészi oldala érdekelte. Gyönyörű gyűjteménye volt, régi metszetek, nyomtatványok, pompás díszkiadványok. Némelyik illusztráció úgy hatott rám, teljesen megkavart, még álmomban is visszajött. Például Jeremiás könyvében az ítélet napja, ahogy a viperák elözönlik a várost, a sok-sok nyelvét öltögető ronda kígyó, belemarnak a menekülőkbe, lábukra, nyakukra, fejükre tekerednek, a szemükbe harapnak, persze magamat képzeltem oda, ilyen rémlátomások...

– És az apád miért korbácsolt meg?

– Akkor már nagyobb fiú voltam. Tulajdonképpen politikai ügy: nem mentem el felköszönteni a nagybátyámat nevenapján. Azt a bizonyos vitéz Monostory László ezredest és szélsőjobboldali képviselőt, akit később háborús bűnösként akasztottak föl. Természetesen apa is tudta, az egy állat, amúgy nem is érintkeztek. Ám mégis, ha már a rokonunk, ragaszkodott az ilyen családi formaságokhoz. Nem is ez a lényeg, hanem hogy megtagadtam a parancsát, dacolni mertem, szembeszállni...

Ma Olga kezdeményezett, én inkább húzódoztam. Nemigen méltányolta a kedvetlenségem, megszokta, hogy elvegye, amit akar, jószerével ő csábított el. S az együttlét csúcsán mámorosan, teljes odaadással suttogta:

– Aranyom, édesem, drágám... Kellek neked, szükséged van rám? És nem hagysz el, velem maradsz, úgysem engedlek...

Reggel ő keltett fel. Ide-oda telefonálgattunk, mikor milyen vonat megy, mindenütt mást mondtak, képtelenség kideríteni. Így hát összecsomagolt egy kis bőröndbe, kikísértem a Nyugatihoz. Hogy én is vele tartsak, föl se merült, nem ajánlkoztam, s ő is a maga ügyének tekinthette, nem hívott. Ideadta az egyik lakáskulcsát, ott alhatom, vagy legalább nézzek föl olykor, rendben van-e; hamarosan visszatér, két-három nap, ha nem előbb.

A pályaudvaron millió ember, zűrzavar, futkosás, a menetrend összeomlott, senki nem tud semmit, illetve különböző, egymással ellentétes információk. De azért időnként indultak szerelvények, alig érteni a recsegő hangszórót, szerencsénk volt, Olga fölfért a debreceni járatra, ismerték is, helyet szorítottak neki. Kevéssel utána egész hadsereg rohamozta meg a már lassan kifelé gördülő vonatot, egy másik vágánytól tódulhattak át, a lépcsőkön lógtak, még a kocsik tetejére is fölmásztak, mint 45-ben. Ahogy távolodtak, hiába fürkésztem, a számtalan utas közt nem láttam meg Olgát.

 

6

Budára igyekeztem volna, ám a Szent István körúton visszafelé áramlottak az emberek. Hogy a hidakon ma nem lehet áthaladni, orosz tankok őrzik, ezt tárgyalták, állítólag a rádió is bemondta, és délután háromtól ismét kijárási tilalom. Messziről, a Boráros tér vagy talán Csepel irányából tompa dübörgés, morajlás hallatszott. Így hát, nem lévén más dolgom, őgyelegtem, nézelődtem.

Mindenütt pusztulás, üvegcserepek, letépett huzalok, veszteglő villamosok, lerobbant autók, némelyik a hátára fordítva, akár a döglött bogarak, szétvert telefonfülkék, a kövezet fölszaggatva, szemét, piszok, bezúzott kirakatok. De a hozzáférhetővé vált árukhoz nem nyúlt senki. Odébb egy kilőtt, szenessé perzselődött, elhagyott páncélos, krétával összefirkálva. A házakon nemzetiszínű s fekete zászlók, és sokak karján is gyászszalag, a nőkön gyászjelvény, az elesettek emlékére.

A Szobi utcai mentőállomásnál hosszú sorban várakoztak az önkéntes véradók, fiatalok, öregek vegyesen. Megint voltak újságok, a járókelők éhesek a betűre, hírekre, szétkapkodták, még a Magyar Rendőrt is, főcíme: A néppel tűzön-vízen át.

Többet is kértem, menet közben beléjük olvastam. A Szabad Nép vezércikkének alaphangja: elég a vérontásból! Beszélnünk kell a történtek okairól, a párttal nem azonosítható vezető klikk felelősségéről, hibáiról, bűneiről, vakságáról. Ám nemcsak a jogosan elkeseredettek vettek részt a fölkelésben, hanem ellenforradalmi erők és más rossz elemek is. Az új kormánynak sok a tennivalója, ifjúságunk, dolgozó népünk nemzeti és demokratikus követeléseinek megvalósítása, a gazdasági problémák megoldása, a jólét emelése. Ehhez pedig nyugalom és rend kell, hogy újra megtalálják egymást a szülők és gyermekek, a házastársak és szerelmesek, megindulhasson a munka, és Budapestről kivonják a szovjet csapatokat.

Más lapok is megjelentek, eddig sose látott címfejjel, a fentitől jócskán elütő stílusban. Például ami a főelvtárs boncokról szólt: nem fizettek bért a luxusvilláikért, ingyen ruha, fűtés, villany, gáz járt nekik, a gyermekeiknek külön óvoda, az exkluzív Gorkij iskola, a Fő utcai káderboltban kedvezményesen vásárolhattak narancsot, banánt és hasonló, egyebütt nem létező csemegéket, személyenként két sofőrjük volt, Chevrolet, Mercedes, Zisz és Zim kocsikban parádéztak, csipkefüggönnyel, nehogy az avatatlanok bekukucskálhassanak, a többitől feltűnően különböző rendszámmal, a rendőrök szabad utat engedtek nekik, és a közlekedési szabályok áthágásáért nem állították meg. Rákosi budai kéjlakában kivilágítható úszómedence, két fürdőszoba, teli drága, külföldi kölnikkel, soványító pasztillákkal és vitamintablettákkal, két zongora, amerikai hangszekrény, vagyonokat érő festmények, műtárgyak, szőnyegek, a pincében francia borok, pezsgők, konyakok, kaviárok, havannaszivarok, hipermodernul fölszerelt konyha, pazar lakomákat adott, persze államköltségen... És pontok, követelések, beszámolók üzemi gyűlésekről, felhívások, kiáltványok, a zsarnokságra mennydörgő s a hős ifjúságot lelkesen ünneplő költemények.

A házfalakon, hirdetőoszlopokon, lehúzott redőnyökön is sokszorosított, gépelt vagy kézírásos kinyilatkoztatások, a legkülönfélébb szervezetek és bizottságok részéről, versek, amatőr művészek rajzai, fegyveres szabadságharcos, a Sztálin-szobor ledöntése, tréfás meghívó a temetésére és effélék, karikatúrák, főként Rákosiról, amint hajnövesztővel keni tar koponyáját, szépségversenyen indul, Hazugságok s Ígéretek címkéjű bőrönddel futva menekül és így tovább, a bámészkodók derültek rajtuk. Vigyázat! Frissen mázolva! jelszó alatt ismert színésznevek, ezt egy sértődött kollégájuk akaszthatta ki. S a többi mellett már-már privát jellegű, szinte nevetséges közlemények, mint: Magyarok! Özv. Kelemen Hugóné, Szondi u. 12. csak álcázza magát süket öregasszonynak, valójában az ÁVH besúgója, titkos ügynöke!

Az Oktogonnál létrákon épp a Sztálin út feliratú kőlapot feszegették le, alóla előbukkant a korábbi tábla: Andrássy út. Rögtön parázs vita támadt, miként kéne átkeresztelni.

– Maradjon a régi. Ha jó volt annyi ideig.

– Azt se tudom, ki az az Andrássy!

– Akkor Szabadság út!

– Olyan már van, Szabadság tér.

– Hát Szabad Ifjúság út.

– Inkább Magyar Ifjúság.

– Elég úgy: Forradalom útja.

– Azelőtt Sugár útnak hívták. Szép is, egyszerű is. Nem kell bele politika.

– Valami hazafiasabb, törzsökösebb volna jó. Álmos vagy Etele.

– Mért nem mindjárt Etelköz? Netán Tas, Huba, Töhötöm?

A Bajcsy, a kiskörút is szétdúlva; keresztülvágtam a parkon. A Harmincad utcába szürke, diplomata jelzésű Dodge fordult be, elülső sárvédőjén kicsiny piros-kék brit lobogóval. Az emberek körülfogták, magyarul, angolul, németül kiabáltak.

– Help! Hilfe! Segítsetek nekünk!

– Az ég szerelmére, meséljétek el odahaza az igazat!

– Hogyan mészárolják le itt a népet!

Egy reszketeg öregúr magából kikelve, a felháborodástól vörösen sivította.

– Ez az utolsó reménységünk! Mikor jönnek már, gentlemen, mikor?

A szomszédos brit követség előtt teli az úttest, a tömeg szavalókórusban ismételgette:

– Ruszki go home!

– Magyar kérdést az ENSZ elé!

– Help! Help! Help!

Nem tágultak, míg csak az emeleti ablakban meg nem jelent egy sötét ruhás férfi, s a hirtelen beállott csöndben néhány mondatot szólt angolul. Oldalán tolmács fordította: a nagykövet úr ígéretet tesz, hogy a hallottakat haladéktalanul továbbítja őfelsége kormányának. Megtapsolták, éljenezték.

A Parlament felé nem merészkedtem, csellengtem a belvárosban. Messziről láttam, a Szabadság hídon sincs forgalom. Tehát el vagyok vágva a lakásunktól, munkahelyemtől, Katitól is. De most nem bántam, erre-arra hajtott a kíváncsiság. A bölcsészkarnál nagy a nyüzsgés, fiúk és lányok jöttek-mentek, röpiratokkal, a kapu alatti táblán gyűléseket hirdettek, s mindenütt hangosan zsivajgó csoportok. Odébb a járdán nyitott láda, fölötte ragasztószalaggal rögzített bankjegy, a szöveg: Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának. Magyar írók Szövetsége. Csakugyan érintetlenül halmozódott a sok pénz, forintok, tízesek, húszasok, még ötvenesek és százasok is. S egyre dobáltak hozzá... Kiskatonák bazaltkövekből rakott barikádokat szedtek szét, két saroknyira viszont, a Kálvin térnél sürgölődő fiatalok ugyanilyeneket építettek, jó magasra, szélesre, eltorlaszolandó a betorkolló utcákat.

Így eltelt az idő. Megéheztem, de üzemelő vendéglőt vagy büfét most nem találtam, a kevés nyitva tartó élelmiszerboltnál, tejcsarnoknál pedig annyian vártak, semmi kedvem beállni a sorba. Már jóval három óra, vagyis a kijárási tilalom kezdete előtt fölmentem Olga lakásába.

Haraptam valamit, s úgy elfárasztottak az elmúlt napok, utána le is dőltem a díványra. Amikor felébredtem, kint már sötétedett. Föl kellene hívnom Katit, de még nem bírtam rászánni magam, halasztgattam.

Rossz volt itt egyedül, bezárva, nem leltem a helyem. Mászkáltam a másfél szobában, konyhában, beszagoltam a kamrába, matattam, Olga könyveit mustrálgattam. Nem túl sok, ám meglepő jó ízléssel összeválogatva, főleg a verseskötetek, bár akadt néhány régi limonádé-bestseller is, politika úgyszólván semmi, csupán amit még a tanuló éveiben jutalomként kapott. A berendezés ósdiságát, szegényességét – a bútorokat az elhunyt főbérlő nénitől örökölhette vagy vehette át – ügyesen leplezte s takarta el terítőkkel, mütyürkékkel, cserepes növényekkel, művészi pályájának emlékeivel, képekkel, plakátokkal. Már bekapcsolták a központi fűtést, kellemesen langyos a radiátor. Az íróasztalához, fiókjaiba nem nyúltam, indiszkréciónak éreztem volna, méltatlannak a bizalmára, meg talán nekem is jobb, ha nem nagyon kutatom a titkait.

Italokkal eléggé el volt látva, kortyoltam némi bort, olvasgattam, rászálltam a rádióra. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének nyilatkozata tragikus testvérharcról beszélt, sebesültek ezreiről és halottak százairól: véget kell vetni a vérontásnak. Új nemzeti kormányt ígért, tárgyalásokat a szovjet kormánnyal, hogy csapataik a rend helyreállítása után térjenek vissza támaszpontjaikra, a két állam közti teljes egyenjogúság alapján, Lengyelország és a Szovjetunió viszonyának mintájára. Helyesli az üzemi munkástanácsok választását, és amnesztiát ad a harcok minden résztvevőjének, aki legkésőbb ma este tíz óráig leteszi a fegyvert. Megvédik a népi demokrácia vívmányait, s felszólítják a kommunistákat, munkásokat, fegyveres erőket, volt partizánokat, hogy az államhatalom ellen támadókat kíméletlenül semmisítsék meg.

Hegedjenek be a sebek, belső béke, félelem nélküli élet, termelés, szabadság, jog, igazság és a többi – mindez már nyilvánvalóan falra hányt borsó, szenteltvíz.

Majd külföldi adókat keresgéltem, németül és angolul jól-rosszul értek, s az elmúlt években kissé megtanultam oroszul is. Az egész világ, úgy tetszik, velünk foglalkozik, bennünket ünnepel, a hazája függetlenségéért küzdő hős ifjúságunkat. Eisenhower szerint Amerika szíve a magyar népért dobog, Eden brit miniszterelnök rokonszenvvel és csodálattal figyeli az itteni eseményeket. A State Department fölveti, vigyék ügyünket az Egyesült Nemzetek Szervezete elé. XII. Pius pápa enciklikát bocsátott ki, imát rendelt el forradalmunk győzelméért...

Aztán mégis feltárcsáztam Katit. Ezúttal gyorsan megkaptam – csoda, hogy e zűrös napokban végig működött a telefon, villany, gáz, fűtés.

– Szervusz – köszöntöttem óvatosan.

– Gyuszi? – A hangja messzi, idegenszerű, mintha másik bolygóról beszélne.

– Kérlek, azért jelentkezem, Pesten rekedtem, tudod, a hidak...

– Jó, nem kérdezem, hol vagy – felelte kimérten.

– Nem az, csak ma mindet lezárták, nem lehet odamenni...

– Ne is gyere, Gyuszi.

– Ezt mért mondod?

– Nincs értelme, hogy gyötörjük egymást. Amíg nem tisztáztad magadban, mit akarsz, inkább ne találkozzunk.

Nem szívesen hagytam volna ennyiben, piszkált a lelkiismeret a tegnapiak miatt.

– Föl se hívjalak?

– Ahogy te gondolod.

Szünet. Úgy is nevezhetném: kínos szünet.

– Jártál azóta otthon?

– Nem jutok haza, Gyuszi.

– Milyen nálatok a helyzet?

– Változatlan. Vagy még súlyosabb.

– Tehát továbbra is odabenn maradsz?

– Valószínűleg.

– Most is dolgod van, ugye?

– Hát...

– A műtőben?

– Ott is.

– Akkor eredj, nem tartalak föl. Majd kereslek, jó?

– Jó, Gyuszi.

Ideges voltam, nyugtalan, nem leltem a helyem. Ráadásul kifogyott a cigarettám, s Olgánál is hiába kutattam. Mit csináljak, mivel üssem agyon a hosszú órákat reggelig? Itt a telefon, de kit hívjak? Most derül ki, mennyire beszűkültem, a feleségemen és egy-két munkatársamon kívül senki barátom, emberi kapcsolatom... Ha például Burján Béla számát tudnám, érdekes lenne kifaggatni, mi a véleménye a történtekről. Vagy ki mást?

Végül Teller jutott eszembe: annak idején ő volt Katiék kollégiumának igazgatója, azóta lecsukták, öt év után kiszabadult, betegen, a veséje meg a fogai, velük olykor összejöttünk, szerettük, becsültük őket. Fricit azonban nem találtam, csak Zsuzsót, férjét becitálták a Parlamentbe, autót küldtek érte, valami magas pozíciót kínálnak neki, persze aligha fogja elvállalni.

– És mi ez az egész?

– Hogyhogy?

– Mi lesz ebből, Zsuzsó?

– Könnyebbet kérdjen.

– Frici mit mond?

– Nem látja világosan, ő sem. Úgy véli, még erre is, arra is fordulhat... És maguk? Kati?

– Köszönöm, jól van – válaszoltam gyorsan. – Éjjel-nappal a kórházban.

– Szegényke. Irtó rendes nő. Csókoltatjuk.

– Átadom.

Visszamentem a Kossuth rádióra. Szánalmas, ahogy hajtogatták, szinte rimánkodtak, bizonygatták: emberségesen kell bánni a magukat megadókkal, engedjék hazatérni őket. Ha valaki netán nem tudná pontosan a módját: a csoportok tűzzenek ki fehér zászlót, rakják össze fegyvereiket, és sorakozzanak fel a kormánycsapatok előtt, az egyénileg harcolók kézfölemeléssel jelezzék ugyanezt. Ahol nincs a közelben katonai alakulat vagy járőr, tegyék le kapualjakba a fegyvert, lőszert. Ismertessük az amnesztiarendeletet, győzzük meg az ingadozókat, a mutató könyörtelenül halad, már csak egy óra a lejártáig, fél óra, tizennyolc perc, tizenhat, tíz... Vajon akad-e még, aki hallgat reájuk?

Csöngött a telefon. Haboztam, fölvegyem-e, akkor mégis fülemhez emeltem a kagylót, de nem szóltam bele. A hallózásból azonban ráismertem a hangra: Péteri Miklós, erre bemondtam a nevem.

– Ja, te vagy az, aki tegnapelőtt... Olga?

– Vidékre utazott, a gyerekhez.

– Aha... És addig őrzöd a kuckót?

– Nem bírok hazajutni. Pedig Budán van a munkahelyem, lakásom... – Arról, hogy Labancz Kati férje volnék, nem szóltam, noha tudtam, emlékeznie kell rá, a tanítványa volt. – Még cigarettám sincs...

– Gondolkodott egy kicsit. – Akarod, hogy átvigyelek?

– És a hidakon?

– Húsz perc múlva nálad leszek, gyere le a kapuhoz.

Így hát felzörgettem a kedves házmester bácsit, kieresztett. Péteri honvédségi terepjárón futott be, egy katona vezette. Hátulra, maga mellé ültetett, ő mutatta az utat a sofőrnek, a Duna-part irányába indultunk el. Érdeklődtem, hogyan és milyen minőségben jutott a kocsihoz, majd elmeséli, felelte.

Több felől nehéz ágyúzás verte föl az éjszakát. Meglepetésemre a tilalom ellenére e kései órákban elég sokan láthatók az utcákon, jobbadán fiatalok, s az amnesztia unalomig beharangozott határideje után is számosan fegyveresen.

– Ezeknek ugyan fuvolázhatnak, ígérgethetnek, fenyegetőzhetnek, semmit se fogadnak el fölülről, fütyülnek rá – magyarázta.

– Hányan lehetnek az aktív harcolók?

– Pontosan megállapíthatatlan, mert egymástól is függetlenek, nincs központi vezetés. A becslések szerint legalább nyolc-tízezren, s további húsz-harmincezer bármikor mozgósítható, csatlakozik.

– És hol, merre?

– Soroljam? Az Üllői úton, a Kilián laktanya, a Tompa utcában, Tűzoltó utcában, Corvin-köz, Anker-köz, Bakáts tér, Boráros tér, Széna tér, Marcibányi tér, ezek a főbb gócok, meg Csepel, Újpest, Kispest, Rákosszentmihály, Budakeszi, Nagykovácsi, Pesthidegkút, mit felejtettem ki?...

– Vidéken?

– Gyakorlatilag egész aranykalászos szocialista hazánk forrong. Országos sztrájk, boldog nemzeti egységben, hogy végre újból lehet, mindenesetre kellemesebb, mint reggel blokkolni. S ha már ennyi a ráérő időnk, valamivel csak el kell tölteni: a gyárakban ingyenes élelemosztás, az italraktárak össznépi tulajdonba vétele, non-stop magnum áldomás, gyűlésezés, bizottságosdi, ahogy ezer esztendeje, zászlós és zenés felvonulás, a káderlapok kibontása, ami ugyebár lebilincselő olvasmány, mindenesetre izgalmasabb Sztálin atya műveinél, kölcsönös számonkérés, denunciálás, melldöngetés, hogy ki nagyobb hazafi, sírás-zokogás, talpra magyar és esküszünk, esküszünk és Isten áldd meg és légy híve rendületlenül, minden mennyiségben... Sajnos van, ahol komolyabb a helyzet, már vérre megy. Szolnokon zavargások, Miskolcon és Győrött belelőttek a tüntetőkbe, a mosonmagyaróvári határőrlaktanyánál meg éppenséggel tömegmészárlás, olyasféle, mint itt a Parlament előtt, nyolcvankét halott, hekatomba után a felbőszült lakosság három zöld parolist agyonvert.

Péteri először a Lánchídon próbált átjutni, fényszórónk villogtatásával jelezte az őrségnek. Válaszul azonban a hídon géppuska durrogott fel, a torony táján vagy talán épp arról: rémülten vettük észre, hogy miránk céloznak, körülöttünk csapódnak be a golyók, egészen közel, jól hallani kopogásukat, amint az aszfaltba fúródnak. A sofőr tüstént levette a reflektort, ám a vaszápor nem csökkent, sőt, már aknáztak is, a szilánkok úgyszólván a fülünk mellett süvöltöztek: ösztönös ijedtséggel ugráltunk ki a kocsiból és másztunk alája. Nem éreztem sem az úttest hidegét, keménységét, sem a benzinbűzt, csupán görcsös, reszkető félelmet, mi lesz, ha telibe találnak.

– Na kispajtás, szép a forradalom? – súgta oda Miklós.

Amikor a lárma elcsitult, vártunk egy darabig, csak percek múlva mertünk visszaülni. A karosszéria több helyütt megsérült, a szélvédő üveg is kilyukadt, de a gumik épek, a motor rendben fölberregett: óvatos lassan, kioltott lámpákkal haladtunk tovább.

– Gyerünk, gyerünk – biztatta a sofőrt. – Majd megnézzük a túlsó oldalról is.

A Margit-hídnál nyugodalmasabb a környék. Szovjet alhadnagy lépett hozzánk, Péteri fölmutatott egy igazolványt, amaz elolvasta, tisztelgett, és simán keresztülengedtek. Már odaát mondta el: valamilyen most választott katonai bizottmány vagy micsoda utasítására kell sürgősen összeköttetésbe lépnie a sziklaközponti parancsnoksággal, úgy is, mint a rövidesen meginduló új honvédségi lap egyik kijelölt szerkesztője.

A Bem rakparton a pestihez hasonló ostromkép, sok fa kicsavarva. Közben köd szállt le a Dunára, a közvilágítás és a csonka törzsek, ősziesen csupasz ágak a homályban fantasztikus fényárnyékokat, álomszerű plein-obscur víziókat festettek az éjszakába. Egyszer csak barikád sejlett föl a tejfelben s állta utunkat. Alaposabban megtekintve a maga nemében mestermű, két villamosból, kiégett buszból, romos autókból, sínekből, kockakövekből és az ég tudja még miből összerakva. Miklós nemzetiszín lobogót szedett elő, szétcsavarta, kidugta az ablakon.

Kisvártatva pisszegést hallottunk. Vattazekés leány bukkant fel, piros-fehér-zöld karszalaggal és legombolható oroszos kucsmában, vállán ferdén átvetett géppisztoly.

– Kik vagytok? Magyarok?

– Jó barátok – szólt ki Péteri. – A honvédelmi nemzeti tanácstól.

– Hová igyekeztek?

– A sziklaközpontba. Hol lehet Itt átjutni?

– Gyertek.

Beszállt elöl a sofőrhöz, és a kocsit rövidke mellékutcába irányította, óvatosan megkerültetve valami lapos, sötét tárgyat az úttesten. A Fő utcára kiérve odább, a következő sarkon álltunk le.

A csoport, melyhez tartozott, nyolc-tíz tagú, mind fiatal, kívüle még egy pufók kalauznő. A fiúk közül hárman katonaruhában, sapkájukon a vörös csillag helyett kokárda, amilyet március 15-én hordanak. A többiek félig civilben, esőkabátban, bőrjakóban, csizmásan, derékszíjjal vagy övvel, a legkülönfélébb uniformisokból származó darabokkal, rendőrzubbony, postásköpeny, vasutas-irhamellény, még tűzoltósisak is, de azok is fegyverrel, némelyik kettővel, s teli lőszerrel, tölténytárakkal.

– Ez milyen alakulat? – érdeklődött Péteri, miután bemutatkozott.

– Szabadságharcosok – felelte kurtán egy magabiztos föllépésű, szőke, ifjú kora ellenére már kopaszos hadnagy, nyilván a csapat vezetője.

Cigarettával kínáltak. Miklós nem dohányzott, ám látva, hogy én milyen mohón nyúlok érte, adtak két csomaggal, megnyugtattak, elfogadhatom, van bőven. Pálinkájuk is volt, jólesett a hűvösben, kerékpárjaik, sőt, egy bozontos fekete kutyájuk, Matyi nevű, a lábuknál csaholt, sündörgött, olykor odavetettek némi kenyeret, mit.

– A Nagy Imre-kormányt elismeritek?

Nem válaszoltak azonnal, hümmögtek, egymásra hárították, érezhető zavarban, tanácstalanul. Végre a tiszt jelentette ki:

– Amennyiben teljesítik a követeléseinket.

– Milyen követelések? – firtatta tovább Péteri. – Mi a célotok, mért harcoltok?

– A magyar szabadságért – szólt közbe hátulról a zubbonyos, mongolos arcú, mokány fekete fickó. – És ha kell, meg is halunk érte.

A Lánchídról ismét tüzelni kezdtek, ezúttal errefelé. Ahol beszélgettünk, viszonylag védettebb hely, a magas épületek között, de azért a feltépett redőnyön át behúzódtunk abba a kiürített üzletbe vagy raktárba, mely fedezékül, menedékül szolgálhatott, a fellobbanó petróleumlámpánál előtűnő ledobált matracok és széthajigált konzervdobozok tanúsága szerint szállásukul is. A kutya azonban elkószálhatott a Dunához, hirtelen élesen, fájdalmasan fölvonított, sokáig, elviselhetetlenül sokáig, míg csak panaszos hangja el nem halt a távolban.

– Szegény Matyi – jegyezte meg a kalauznő. – Ezt eltrafálhatták!

– A mocskos disznók!

Később kiderült, hogy az egyik emberük, aki a Clark Ádám térnél őrködött, szintén megsérült: véresen lecsüngő karral bújt be a lyukon. Olajosan sötét bőrű, összenőtt szemöldökű, hosszú hajú fiú, vékony, szép arca most sápadt, ajka remegett.

– Mi történt, Tamáska?

Alig bírt beszélni. – Nem tudom. Egyszerre mintha rám csaptak volna... – hebegte.

Elővigyázatosan kivetkőztették a pufajkájából, ingéből, karcsú és izmos a felsőteste, ám az alkarja csúnyán szétroncsolva. Orvosuk, ápolójuk nem volt, de a vattazekés lány régebben a kerületi rendelőben dolgozott, konyított egy keveset a sebkezeléshez. Nyílt törés, az orsócsonton: lemosta, így-úgy helyre illesztette, bepólyálta, elég ügyesen sínbe is rakta, két fadarab közé. A fiú keservesen kínlódhatott, vigasztalták, biztatták.

– Ne félj, Tamáska, visszakapják még ezt!

– Megfizetünk nekik!

– Az ám! Kamatostul, hogy a kijevi jó édesanyukájuk is megemlegeti!

Persze ez csupán ideiglenes kötés, mihamarább szakszerűen fertőtleníteni kell, begipszelni, tetanuszoltást adni. Örültem, hogy bekapcsolódhatom, hasznossá tehetem magam: vigyék a feleségemhez, Labancz doktornőhöz a kórházba, javasoltam, egy cédulára néhány kísérő sort is írtam, arra kérve Katit, soron kívül lássák el, csókol Gyuszi. Miklós felajánlotta a terepjárót a sofőrrel, mi majd itt várjuk vissza.

A rakparton fentről dübörgés közeledett, kilestünk, meg is láttuk: T 34-es típusú harckocsi. A társaság izgatott lett, a levegő megsűrűsödött. A páncélos, amint gondolták, megtorpant a barikádnál, érezhető, hogy legénységét zavarba ejti az akadály. Így volt kitervelve, a torlaszhoz előzőleg nagy táblát támasztottak, jobb felé mutató vastag nyíllal, alatta cirill betűkkel: K mosztu, a hídhoz. Vagyis hogy az oda legközelebb eső Pala utcába kell bekanyarodni, amelyen korábban mi is keresztülhaladtunk, egyébként kézenfekvő, a lezárás miatt csakis ekként, beljebb, a párhuzamos Fő utcán át érhető el a Lánchíd. Halkan odalopóztunk, hagyták, hogy velük tartsunk, a felkínált fuvarral elnyertük bizalmukat, észrevettem, olyan furcsa nyalábokat dugnak a hátizsákba. Az utcácska egyik oldalán kőkerítés futott végig, mögötte üres telek, ott rejtőztünk el, az odahordott téglarakásokról jól kikandikálhattunk, áttekintettük a terepet, minket azonban eltakart. Az egész akciót a hadnagy irányította, a többiek is reá hallgattak, elismerték parancsnokuknak.

A tank valóban arra jött, de éppen lassított: fényszórója fölfedezte az út közepén azt az izét, amit már nekünk is ki kellett kerülnünk. A T 34-es azonban sokkal szélesebb, nem fért volna el mellette, csikorogva megállt. Az úttestre homok volt leszórva, s azon jó feltűnően szürke, kerek, tárcsa alakú micsoda, úgy negyven centi átmérőjű.

– Tányérakna? – kérdezte súgva Péteri.

– Az sajnos nincs raktáron, de nem is szükséges – magyarázták. – Viszont tökéletes utánzat: leborított tepsi, amilyenben a kuglófot sütik. Csak kissé átfestettük.

A lomha gépóriás a szűk utcában nem tudott megfordulni: csapdába került. Most érkezett el a pillanat. A hátizsákból kézigránátkötegeket szedtek elő, hat-nyolc darab szorosan összedrótozva a nyelénél, akár a virágcsokor, ötletes találmány, ezekben a napokban hozta létre a népi lelemény, egyik begyújtja a másikat, megsokszorozva hatásfokukat.

Az ezutániak oly gyorsan peregtek, felfogni, követni is nehéz. Az első dobás a tiszté, a kerítés tetejére támaszkodva a hernyótalp alá hajította, s vele majdnem egyidőben ez a mongolos képű, éppen a páncéltorony tövébe. Hatalmas robaj, a légnyomás elől behúzódtunk a fal mögé. Még kikukucskáltunk, lemérni az eredményt: a lánctalp letekeredett a kerékről, megbénítva az egész szörnyeteg szerkezetet, a súlyos, több mázsás forgó az ágyúcsővel megemelkedett, félrebillent. Aztán iszkoltunk, ahogy bírtunk, ki merre látott, minél távolabbra.

Vagy negyedóra múlva találkoztunk az elhagyott üzlethelyiségnél, sorban elevenedtek ki a ködből. Addigra a terepjárónk is visszatért. Búcsúzóul újból ittunk egy korty pálinkát, s figyelmeztettek, az Alagútba lehetőleg ne hajtsunk be. Így hát a Vízivároson át, a Várhegyet megkerülve, a Déli pályaudvar felől kellett megközelítenünk lakásomat a Mészáros utcában.

– Ez az, amiről Olgánál beszéltünk – fejtegette már a kocsiban Miklós, aki sok más mellett, úgy tetszik, katonai dolgokban is jártas volt. – Ezek a nehéz, lassú, ormótlan tankok, amilyen ellenállhatatlanul pusztítók és félelmesek nyílt területen, a városi harcban gyalogsági támogatás nélkül fabatkát sem érnek, csupán arra jók, hogy szétlőjék az épületeket. De az ilyen partizánvállalkozásokkal szemben úgyszólván védtelenek, öngyilkos, mozgó koporsók. A háborúban még tudták ezt, hogyan felejthették el?

– Mért, mi lett a személyzettel?

– Vagy ki bírnak mászni, vagy benn égnek, kampec, egyik a kettő közül.

– Szegények. Ezek sem erre vágytak, itt Budapesten, sok ezer kilométerre az otthonuktól, szénné égni.

– Minek jöttek ide?

– Vezényelték őket. Katonák.

– Ha nem vetted volna észre, forradalom van, kispajtás. Ilyenkor nem lehet érzelegni.

Avval érvelt, amivel én Katinak, ám az ő szájából most mégis cinikusnak, kegyetlennek hatott. Talán ösztön vagy gyerekkori beidegződés, hogy amennyire elfogadom a természetes halált, úgy irtózom az erőszakostól, brutalitástól, bármi élet idő előtti kioltásától, még a disznó vagy baromfi leölését is képtelen vagyok végignézni.

Valami még furdalhatta, a Vérmezőnél egyszer csak azt kérdi:

– Te nős vagy?

– Hát igen.

– Labancz doktornő, Labancz doktornő... – morzsolgatta, mint aki az emlékezetében kutat. – Ez persze a lányneve?

– Azt hiszem, ismerted, tanítottad. Labancz Kati.

– Te vagy a Labancz Kati férje? Hát ez óriási... Sose mesélt rólam?

– Gyakran.

– Mért nem mondtad? Ő volt az egyik legértelmesebb gyerek a kollégiumban... És hogy van, mit csinál?

– Ledoktorált. Jelenleg a sebész szakorvosira készül.

– Sebész? Az a vékony, szelíd kislány? Akkor még copfot viselt. Sohase gondoltam volna. Üdvözlöm, add át neki... Vagy pardon, nem vagytok együtt?

– Eddig igen. Most éppen zűrös.

– Jól van, bocsáss meg, semmi közöm hozzá. S persze Olga is úgy él, ahogy neki tetszik.

– Olyan vastagon él, így érted?

– Hát ezt tőle kérdezd meg – nevetett. – És te hol rombolod a szocializmust?

– Kultúrotthonvezető vagyok. Meg bölcsész is, levelezőn.

– Párttag?

– Igen.

– Szerezzek neked igazolványt, amivel szabadon jöhetsz-mehetsz, éjjel is?

– Az bizony jó lenne.

– Rendben. Hová adjam le?

Hazaérkeztem. Megköszöntem a kedvességét, segítőkészségét, ám az egész mégis rossz szájízt hagyott, sokáig foglalkoztatott. Az is, ahogy Olgáról beszélt, képzelem, miket tudhat róla, meg Kati... Féltékenység rohant meg: talán történt is köztük valami? Akkora rajongással szokta emlegetni, mért is ne lehetne? A szikrázóan okos, lenyűgöző műveltségű fiatal tanár meg a copfos, faluról fölkerült kis ártatlanság, akinek már volt némi tapasztalata, sötét titka. És Péteri most röhög rajtam magiban, hogy sorra veszem a régi szeretőit? Hiába hessegettem, folyton visszatért, nem szabadulhattam tőle.

Éjfél elmúlt, ám nem volt kedvem lefeküdni. Annyira belém fészkelődött a gyanú, elkeseredetté, türelmetlenné tett, halaszthatatlannak éreztem a tisztázását, tüstént, azonnal. Föltárcsáztam a kórházat, ezúttal hamar megkaptam Katit, a szobájába kapcsolhatták. Mély álmából verhettem föl, hallani a hangján, s eltartott egy darabig, amíg egészen fölébredt.

– Ki az?

– Én. Nagyon fontos. De őszintén kell felelned, esküdj meg.

– Mi van?

– Péteri Miklós. Jóban voltál vele?

– Micsoda?

– Amikor a kollégiumban tanított. Viszonyotok volt, igen vagy nem?

– Te megőrültél, Gyuszi. Hogy jön ez most ide?

– Vagyis igen? Bevallód?

– Mit, az istenért?

– Jogom van megtudni. A férjed volnék, egyelőre.

– Teljesen megbolondultál!... Vagy netán így szeretnéd igazolni a saját ügyeidet?

– A kérdésre felelj, világosan.

– Honnan beszélsz, a barátnődtől? Hogy lejárass előtte?

– Itthon vagyok és egyedül.

– Akkor meg mi ütött beléd?

– Ma este találkoztam evvel a Péterivel.

– Ő ilyet nem mondhatott.

– Olyan diszkrét?

– Azért nem, mert ostobaság. Agyrém.

– Mindig úgy áradoztál róla.

– Hát persze. Kitűnő tanár.

– És?

– Mit és?

– Az ágyban is kitűnő?

– Nézd, Gyuszi, halálosan lestrapált vagyok, s lenne két-három órám pihenni. Hagyj békin, jó?... Vagy akartál még egyebet is?

– Most erről van szó.

– Majd hívj föl, ha észhez tértél. Szervusz. – És letette.

Sivár, fűtetlen a lakásunk, s így, hogy ő se járt idehaza kedd óta, kongón üres. Eredetileg a szüleimé volt, sokkal nagyobb, és ebből leválasztottunk magunknak két szobát, azért maradhattam itt. A berendezés jobbadán a régi, a falon még a bekeretezett családi címerünk is, a kopját és szablyát markoló koronás griffel, Kati sokat ugratott vele. Félig-meddig viccből, s a történelmi kontrasztért melléje akasztott egy sarló-kalapácsos, vörös zászlókkal ékesített oklevelet, melyet a kiváló diákmozgalmi brigádmunkáért kapott. Néhány díszkard is volt, persze apám hosszú csövű párbajpisztolyait már a front után leadtuk. Meg ósdi függönyök, csipkék, hímzések, kitaposott, foszladozó szőnyegek, ütött-kopott asztalok, szekrények, komódok, fiókjaik tele haszontalan kacattal, elsárgult, széttöredező iratokkal. A feleségem úgyszólván semmit nem hozott ide, honnét is hozott volna, legföljebb az orvosi tankönyveit. S noha gondosan ügyelt a rendre, tisztaságra, sűrűn takarított, porolt, a bicegő, csonka-bonka, szúette, fényüket vesztett bútorokat sose jutott elég pénzünk fölújíttatni.

Csaknem az egész éjszakát ébren töltöttem, kavarogtak bennem az elmúlt napok eseményei. Ennivaló csupán szalonna, konzervek és száraz kenyér, nem bántam, úgyse voltam éhes. Tiszta, felhőtlen az idő, kiálltam az erkélyre, füleltem a nyugtalan, álmatlan város távoli s közelebbi zajait, a Széna tér felől csatározást, fegyverropogást. A forrongó, lázas föld felett hidegen, közönyösen ragyogtak az őszi ég örök-semleges csillagai, jól kivehető a Göncöl, a Kassziopeia, a Bika, a Fiastyúk, a láthatár fölé emelkedve teljes pompájában rajzolódott ki az Orion. Apámnak voltak csillagászati térképei, mappái, már kicsi koromban kíváncsian forgattam, s ez az utóbbi kedvencem, arányosan szép formájáért, két süvegje közt tengelyében az egy vonalba eső három fénylő ponttal, még hozzá is olvastam. Orion, a híres mitológiai vadász, aki elcsábította Éoszt, a rózsaujjú hajnalt, és büntetésül az istenek óriási skorpióval ölették meg, majd képét a mennyboltra helyezték, ott van nyomában a Skorpió is. A régi szimbolikus ábrázolásokon lándzsás-buzogányos férfi, derékövvel átfogott oroszlánbőrben.

Elő akartam keresni azt a mappát, széttúrtam néhány fiók tartalmát. Eközben szalaggal átkötött papírcsomóra bukkantam, érdekes, ez eddig még nem került kezembe. Legfölül elfeketült fénykép, apám ifjan, hadnagyként hátaslova és vadászkutyája társaságában. Másik oldala tábori lapnak megírva, anyámnak, akkori jegyesének vagy választottjának címezve: „Drága Piroska, itt az Isonzónál is leghűségesebb társaim a négylábú barátok. Kézcsókkal: Attila."

Kettejük levelezésére akadtam rá, átböngésztem az egészet. Anyámra valójában nem is emlékszem, néhány elmosódó foszlány kivételével. Szegény vagy elszegényedett, német eredetű családból származott: leányneve Tauber. Az első világháború alatt önkéntes ápolónő, így ismerkedtek meg, amikor apám a szemsérülésével hadikórházba került. Saját kérelmére küldték vissza a frontra, s noha szerelmük gyorsan fellángolt és tartósnak bizonyult, sokáig, évekig nem házasodhattak össze, képtelenek lévén előteremteni a hivatásos tisztek számára kötelező magas kauciót. Soraikból meglepetésemre kitűnt, hogy már ekkor viszonyuk volt. „örökösen hiányzik nekem, kívánom magát, lelkemmel és testemmel, ostobán szentimentális, kislányos rajongással, és az érett nő érzéki vágyódásával", írta anyám, sőt, hosszú mátkaságuk idején teherbe is esett. Apám akkoriban már átkerült a csendőrséghez, vidéken szolgált, azon volt, hogy megtartsák a gyereket, aztán, úgy tetszik, mégis elvetették vagy elment – ha megszületik, lett volna testvérem, tán másként alakul az életem. Majd, egy reménytelennek látszó helyzetben, anyám öngyilkosságot kísérelt meg, beszedett huszonöt luminált, itt volt az a cédula, melyet búcsúzóul hagyott: „Nincs tovább, Attila, minden és mindenki ellenem fordult, szüleim, barátaim, körülményeim, még a testem, szervezetem is, evvel az átkozott tüdőcsúcshuruttal. Be vagyok kerítve, kiút semerre. Isten vele, szívem, igyekezzék mihamarább túljutni rajtam, aki csak annyi bajt hoztam a fejére. Miután megmentették, apám heves szenvedéllyel fakadt ki: „Nem és nem, ezt sohase teheted velem! Amit a Teremtő ellen vétettél, kicsinység ahhoz, amit ellenem. Túljutni rajtad? Tudd meg, ha ismét eszedbe jutna efféle őrültség, amitől az őrangyalod óvjon: én ugyanazon a napon követnélek. A mi sorsunk összeforrott, Piroskám, sem ember, sem Isten szét nem választhat!"... Végül Pelbárt bácsi segített vagy talált ki valamit, úgy esküdhettek meg.

Telecigarettáztam a szobát, a hűvös, savanyú füst megállt a levegőben. Három évvel ezután jöttem a világra én, s további négy esztendő múltán vitte el anyámat a tüdejében már régóta roncsoló tuberkulózis, hiába küldözgették a Mátrába, szanatóriumokba. Apámat később is többször vezényelték vidékre, Miskolcra, Erdélybe, a Bácskába, de azért ezt a budai lakást megtartotta, bár nem nősült meg újra. Engem ilyenkor rokonokra bízott, őt csupán a szünidőkben látogattam meg, ehhez ragaszkodott. Leggyöngédebben nagynénémet, Flórikát szerettem, máig gyászolom – ő is tébés volt –, a Farkasréten anyám mellé temették. Halottak napján soha nem mulasztom el, hogy virágot vigyek a sírjukra.

Mindössze néhány órát alhattam, meg sem ágyaztam, csak úgy ledőltem, melegítőben. Hideg volt, de nem akaródzott befűteni az ormótlan, nehezen begyúló cserépkályhába, magamra raktam két takarót, így is fáztam, vacogtam alatta. Korán fölkeltem, teát főztem, a száraz kenyeret megpirítottam, közben szólt a rádió. Budapest az unalomig ismert szövegeket hajtogatta: kijárási tilalom, elég a vérontásból, a rend helyreállítása után az élet szebb, igazabb, magyarabb lesz, aki még ezután is harcol, nem az ország demokratikus megújulását akarja, hanem az Eszterházyak és Weiss Manfrédok visszatérését támogatja. Szórványos lövöldözés az ötödik, kilencedik és tizedik kerületben, a tizenegyedikben az agráregyetemnél tűzpárbaj szovjet tankokkal.

Evvel torkig voltam, inkább a külföldi adókat pásztáztam. Rögtön elsőre beugrott egy német nyelvű tudósítás hazánkból: a fölkelők sorra nyitják a börtönöket, szabadítják ki az ártatlanul elítélt politikai foglyokat... A hír egészen fölkavart. Hogyhogy erre nem gondoltam eddig? Egyszer csak megvilágosodott, halaszthatatlan lett, mi a kötelességem.

 

7

Első utam a kultúrházba vitt – hivatalosan művelődési ház –, a revolverért, melyet fiókomba zártam. Éppen szedték le a bejárat fölé a homlokzatra kitűzött vörös csillagot. Jó magasan volt, nehezen megközelíthető: két ipari tanuló akrobataként, létrákról, majd a zászlótartókba, párkányokba, oszlopokba, díszítményekbe kapaszkodva kúszott föl. Amikor végre elérték, s mert erősen oda lehetett rögzítve, elég sokára, vésőkkel, rudakkal sikerült lefeszegetniök, és a villanykörtékkel bélelt üvegtest aláhullott, ezer darabra tört, a kapunál nézelődők felujjongtak.

A portán boríték várt, benne az igazolvány, amit Péteri ígért, már korán leadta, csudáltam, hogy ilyen gyorsan, ki is ment a fejemből. Gépelt papiros, magyarul és oroszul, vaskos pecsétekkel: egy nyilván a napokban alakított katonai bizottság kéri az illetékes szerveket, hogy Páhy Gyula polgártársat, a honvédségi sajtóiroda tagját minden módon támogassák munkájában, szabad mozgásra hatalmaz fel az ország területén, éjjel, a kijárási tilalom alatt is, sőt, fegyverviselésre is jogosít – ez épp jókor jött.

Fiókomból kiszedtem a pisztolyt a műsorfüzetek mögül, benne az a tár, amelyet még az első estén, a Múzeumban töltöttem újra, abban csupán egyetlen golyó. Nem baj, majd szerzek hozzá, ha kell, kabátom zsebébe süllyesztettem.

Elfeledtem azt is, hogy erre a szombatra üzemi gyűlést hirdettek, noha láttam előzőleg a kiírást. Jöttek, sereglettek is tömegesen, a nagyterem már megtelt, még a falaknál is álltak, soha eddig semminő előadásunkon ennyien részt nem vettek. Kevéssé érdekelt, siettem volna tovább, csak úgy benéztem oldalt az ajtóból. A napirend fő pontja a munkástanács megválasztása, de már abból vihar kerekedett, hogy ezt ki vezesse le. Az igazgatót és párttitkárt, akik szokásuk szerint az emelvényre, a mostani alkalomra nemzetiszínű lobogóval letakart asztalhoz ültek, úgy mondták, már korábban lehurrogták, elzavarták, a rengeteg ember összevissza beszélt és kiabált, senki nem bírt úrrá lenni a zűrzavaron, s a gyűlés valójában még el se kezdődött.

Ekkor kipattant a dobogóra egy püffedt, izgága ifjú, és túlordítva a lármát, az elnyomott, kiuzsorázott, sztrájkjogától is megfosztott magyar munkásság nevében kért szót. Különben ismertem a fickót, Erényi, úgy lett itt a gyárban valami vizesnyolcas, kitették az egyetemről, a papája is ügyvéd vagy jogtanácsos vagy efféle. Amellett rossz verseket írt, engem is örökösen evvel nyaggatott, adjuk elő az ünnepségeken.

– Ezennel fölszólítom a jelenlévő sztálinistákat, hogy rögtön hagyják el a helyiséget, maguktól, mielőtt megnevezném őket! – Mozgás, moraj támadt. Barátunk vészjóslón folytatta. – Minden sztálinista, akár a termelésben vagy pártapparátusban, akár a kultúra területén szolgálta ki a népnyúzó rezsimet és mételyezett...

Az utóbbi kitételnél a széksorokból néhányan felém fordultak: nem túl kellemes érzés. Erre Dancs mérnök bicegett föl a lépcsőn: akkora a tekintélye, a hallgatóság lassan elcsöndesedett. Ügy hírlett, a háborúban a jugoszláv partizánokhoz szökött át, velük harcolt, majd innen az üzemből vitték el állítólagos szabotázsért, mint titóista ügynököt, s tavaly került vissza, fél lábára sántán, itt is nála a botja.

– Kérem szépen, mi ez a kutyakomédia? Nincs ennél előrevalóbb dolgunk? Mi célja az ilyen személyeskedésnek? Aki vétkes, majd a törvény előtt feleljen, vád, védelem, szabályos eljárás, elfogulatlan bíróság. Nem pedig úgy, ahogy ők csinálták mivelünk... A pogromhangulat keltése, egymás marása, privát ügyek és bosszúk a lehető legszörnyűbb ostobaság, most, amikor azt se tudjuk, hogy holnap lesz-e egyáltalán Magyarország, vagy elsüllyed...

Megtapsolták, én pedig elpályáztam, sürgősebb teendők szólítottak... Kint a téren a cukrászda kirakata bezúzva, az édességeket azonban visszarakták, felbontatlanul. Odébb a virágüzlet is tört ablakokkal, előtte az utcán férfi holttest, fehér és vaj szín krizantémmal elbontva.

A Budaörsi úton indultam el, remélve, hogy majd csak akad jármű. Kigyalogoltam az Osztapenko-szoborig, a zászlós parlamenterig, akit Budapest háborús ostromakor lőttek le. Mintegy történelmi példázatként, alatta szovjet katonák és magyar civilek békésen, hangosan társalogtak, látható egyetértésben, nemzetközi makaróni nyelven.

– Ruszki harasó, vengerszki oké!

– Ponyemájes? Ti gut gyerekek!

– Harasó, da, da – nevettek az oroszok is.

– Ruszki nyet piff-puff, magyar se piff-puff!

Az első teherautó, amit leintettem, fölvett. Vidékre indult, élelemért, a vészesen fogyó készletek pótlására. S velünk szembejőve is sok kocsit láttunk, már megrakodva krumplival, gabonás zsákokkal, tökkel, káposztával, még élő állattal is, vágómarhával, sertéssel, baromfiketrecekkel. Némelyiken tábla: A hős fővárosnak vagy A vasiak ajándéka meg Egyetek, igyatok, tartsatok ki! és Szeretettel Csornából s hasonlók.

Azután is szinte kézről kézre adtak, nem firtatva, kikhez és miért igyekszem, mindenki kedves, készséges, segítő, testvér. Az egész úton csak Bicskénél állított le egy honvédtiszti járőr, melynek pontos hovatartozása hamarjában meghatározhatatlan: friss igazolványommal simán átengedtek, megjegyzés nélkül. Az idő borús, párás, a padka nyálkás, csúszós.

A büntetőintézetet, utazásom célját, amint a főkapunál kiderült, korán reggel már birtokba vették a közeli városka fegyveresei: a rendes őrség mellett nemzetiszín karszalagos, karabélyos fiúk sétáltak föl-alá. A revolveremre nem volt szükség. A Péteritől kapott papiros felmutatására elég könnyen beeresztettek, valóságos paszpartu, lehet, hogy bármely ajtót megnyit? Persze csupán az irodaépületig juthattam, a fogdák másutt voltak. Érdeklődésemre az igazgató hivatali szobájába irányítottak, a régi igazgató azonban sehol.

Öt-hat ugyancsak piros-fehér-zöld szalagos fiatalból álló bizottság ügyködött itt, köztük két leány, óriási dossziéhalmokban turkálva. Az intézet egyenruhás személyzete is nekik engedelmeskedett, megszokhatták, életformájuk, hogy parancsokat hajtsanak végre, talán nem is igen feszegették, kitől kapják, s éppoly katonás-sarkosan, harsányan jelentkezve és jelentve. Beléptemkor egy már civilbe öltöztetett, szabaduló foglyot kísértek föl, alacsony, kissé ijedt-zavartnak látszó férfit. Röviden, kézfogással elbúcsúztak tőle.

– Sok szerencsét odakint. A holmiját, satöbbi, majd még elintézik... Ki a következő?

Ekkor szólaltam meg én.

– Az apámért jöttem.

Csudálkozva pillantottak rám. Egyikük, puhaszőke hajú, nyílt-értelmes arcú fiatalember, vastag, sok dioptriás szemüveggel, akinek harcias bőrbekecse, derékszíja, pisztolytáskája furcsán ellentétes jellegzetesen intellektuális figurájával, tán a vezetőjük, azt kérdezte:

– Mért van itt?

– Semmiért.

– Semmiért?

– Csupán azért, mert csendőrtiszt volt. És vitéz, az első világháborús kitüntetéseiért.

– Milyen rangban?

– Őrnagy.

– Összenéztek, a lányokkal is.

– Fasisztákat, háborús bűnösöket, köztörvényeseket, kegyetlenkedésekért elítélt ávósokat nem bocsátunk el. Ez alapelv. Csakis, akiket a Rákosi diktatúra hamis vádakkal, ártatlanul csukott le.

– Szerintem minden esetet egyénileg kéne elbírálni – vitáztam.

– Éppen azt tesszük. Végigmegyünk valamennyi aktán.

– Az apám nem követett el semminő bűncselekményt, nem bántott senkit. Ezt én garantálom.

– És téged ki garantál? Te ki vagy? Válaszul sorra kitettem a munkahelyi lapomat, diákigazolványom, párttagsági könyvecskémet, majd, utolsó tromfként, ezt a legújabbat, a honvédségi sajtóirodától. Körbeadták, mind megtekintették.

– Hogy hívják az apádat?

– Páhy Attila.

Előkeresték a dossziéját: volt köztük egy igazságügyi alkalmazott, aki átállt hozzájuk, így-úgy tájékozott az itteni dolgokban, hümmögve beleolvasott.

– Semmi. Nyilvánvalóan koholt, ráfogott vádak.

– Akkor kiengedjük? – fordult a többiekhez a szemüveges; azok nem mondtak ellent. – Vezessék föl Páhy Attilát!

Erre természetesen várni kellett, fél vagy háromnegyed óra is beletelhetett. Most már befogadtak, egyenrangúnak: ha akarok, addig segítsek nekik, ajánlották, szálljak be én is. A magasabbik lánnyal kerültem párba, csinos, barna, göndör teremtés, míg összehajoltunk az ügyiratok fölött, hajfürtjei az arcom csiklandozták, nem esett rosszul. Az a feladatunk, válogassuk ki a szabadlábra helyezhetőket, diktáljuk be adataikat, s a társaság együttesen döntött sorsukról. Kétség csupán olyan esetekben lehetett, amikor az újabb keletű, főbb vádpontokhoz, államellenes tevékenység, izgatás, kémkedés, diverzió – az aktákban csak úgy röpködtek ezek a súlyos kifejezések –, valószínűleg körítésül korábbi, aligha bizonyítható vétkeket csatoltak, részvétel partizánvadászatban a fronton, zsidóvagyon kifosztása, kommunisták följelentése, korteskedés jobboldali képviselők mellett, vagy könnyedén odavetve csalást, a beszolgáltatási kötelezettség elmulasztását, áruhalmozást, hatósággal szembeni erőszakot, garázdaságot, közveszélyes munkakerülést s hasonlókat: érdekes és felelős foglalatosság egyedenként elbírálni. A lányt Krisztának hívták, pedagógiai főiskolás, megosztotta velem a tízóraiját, én pedig cigarettával kínáltam.

Itt is volt rádió: az új Nagy Imre-kormány minisztereit mondták be. Nem keltett különösebb izgalmat, sose hallott nevek váltakoztak túlságosan is gyakran hallottakkal. Úgy tetszik, a többiek sem ettől várhatták a világ megváltását, Kriszta oda se figyelt, a barátnőjével trécselt és sugdosott.

Az izgalomtól szinte hányinger fogott el, mikor jelentették, hogy felhozták Páhy Attilát. Az első pillanatban meg sem ismertem, úgy hittem, talán még nem ő az, majd ezután jön. S csak a ruhája olyan derengőn gyanús, a régi uniformisból átalakított, zöldesbarna, kincstári színű polgári zakója, nadrágja, melyen látszott, hogy sokáig nem hordták, gyűrött volt, a fertőtlenítés, raktározás, összehajtogatás nyomait mutatta, és bő is, lötyögött rajta... Apám teljesen megőszült, egykor szikrázó fekete haja és bajusza hófehér, bár éppoly sűrű, arca sima, frissen borotválhatták. Ám ma is szálas, egyenes tartását nem törte meg az a tíz esztendő, csak valamiképpen lágyabb, szelídebb, esendőbb, ahogy a sérült szemével vaksin hunyorgott, nem teljesen tudatosíthatta még magában a történteket, noha meglepetést sem árult el. Gyorsan kiszámítottam, hatvan éves elmúlt.

– Önért Páhy Attila, a fia szavatosságot vállalt – közölte vele kurtán a bőrbekecses.

Most észlelhette csak az én jelenlétemet.

– Gyula, te itt vagy?

– Itt, édesapám.

Nem ölelt meg, talán restellte volna mások előtt, csupán a kezét nyújtotta: erős, kemény a szorítása, mint mindig. Ennyi volt.

Elköszöntünk, Kriszta a címét is fölírta. Hátra volt néhány formaság. Apám visszakapta személyes dolgait, még a nyeles nagyítólencséjét is, melyet a letartóztatáskor elkoboztak, sőt, a bent végzett munkájáért fizettek neki, egész csinos összeget.

Köd a világ, amikor kiléptünk a kapun. Az őrségnél megérdeklődtük, merre van a közelben vendéglő, ahol leülhetnénk. A csöpp motyóját el akartam venni, nem hagyta, maga vitte. Most is úgy járt, ahogy a hajdani tisztek beidegezték, derékban kissé előredűlve, mintha ott lenne oldalán a kard. Miután eltűnt mögöttünk a komor épület, apám megállt, mélyen beszívta a nedves levegőt.

– Már vártalak, fiam.

– Hogyhogy? Odabent tájékozva voltak arról, mi van az országban?

– Többé-kevésbé. Nem lehet annyi embert légmentesen elszigetelni.

– És honnét tudta, hogy ide fogok jönni? Tegnap még én se tudtam.

– Gondolom, logikus. Kötelességed.

Az étterem, melyet ajánlottak, meglepő rendesen üzemelt, terített asztalok, pincérek, étlap; ezen a vidéken, úgy látszik, még békésebbek a viszonyok. Apám pörköltet rendelt, hozzá sört, hosszan elnézte a sűrű habot, régen láthatott ilyesmit. A felszolgálók kitalálhatták, honnan jön, megkülönböztetett figyelemmel sürgölődtek köröttünk, jártak a kedvünkbe, abroszt cseréltek, friss kenyeret hoztak, a főnök maga érdeklődött, meg vagyunk-e elégedve, az ebéd végén saját főzésű diólikőrrel kínált.

Annál nehezebben, feszélyezettebben indult a szó közöttünk. Katiról érdeklődött, a munkámról, tömör tőmondatokban, igyekeztem pontosan, szabatosan felelni. Levelezésünkben persze nem írhattam olyasmiről, hogy párttag vagyok, fennakadt volna a börtön cenzúráján, most ezt is nyíltan nekem szögezte.

– Igen, édesapám. Közben kizártak, a származásom miatt, később azonban visszavettek.

– Te kérted?

– Én. Fellebbeztem.

– Talán helyesen tetted. Nyilván némi védettséget biztosított. Föltehetően meg kell majd indokolnod, magyaráznod, s méltányolják az okaidat.

– Kicsodák? És mit?

– Hogy a körülményeid kényszerítettek rá.

Nem akartam ebbe belemenni, az alkalom se megfelelő, s tán reménytelen is. Inkább a gyakorlati dolgok oglalkoztattak.

– Most természetesen hazajön, ugye?

– Terhetekre lennék ott. Abban a leválasztott két szobában.

Eszembe jutott, hogy Olga kulcsa nálam van.

– Én el is költözhetem addig, van hová. Legalábbis arra az időre.

– Milyen időre?

– Hát amíg kialakul valamiképp... – mondtam bizonytalanul.

– És a feleségeddel legyek ott? Nem is ismerem még.

– Ő jelenleg úgyis a kórházban alszik.

– Csak ideiglenesen.

Mindez zavaros, kifejthetetlen, és semmi kedvem rögtön az első órában lerohanni a zűrös, tisztázatlan magánügyeimmel; kitérően válaszoltam.

– Nem tudni, hogy lesz. Annyira be vannak fogva, rémes, iszonyatos. Tegnapelőtt, vagy mikor is, már összekeveredik bennem, nála jártam. Az a rengeteg sebesült, még a folyosókon is, hordágyakon nyöszörögve és jajveszékelve, mert a műtőig, kötözőig se juthatnak el...

– Borzasztó, valóban – bólogatott.

– Igaz, ott az egésznek inkább csak a fonákja mutatkozik meg, a negatívum, veszteség... De mégis, ennyi vér és szenvedés, nem megy enélkül?

Most én beszéltem úgy, ahogy akkor Kati, megcserélődött a szereposztás. Apám figyelmesen hallgatott, ivott egy kortyot a likőrből.

– Nem, fiam. És sohase ment. Az ember attól lett ember, s úr a földgolyón, valamennyi más élőlény fölött: elébe sietett a természetes kiválasztódásnak, és képes volt önmagát kiválasztani. Az állatvilágban sehol vagy csupán kivételesen fordul elő, hogy ugyanazon faj példányai elpusztítsák egymást, be van építve a megadás és a kegyelem reflexe. Mi ennyivel vagyunk különbek, kiválóbbak: amin az evolúció évmilliókig dolgozik, elvégezzük helyette sokkal hamarabb. Vagyis eltüntetjük a gyöngébbet, hitványabbat. Ez a mi óriási, behozhatatlan előnyünk a versenyben.

Nem kívántam ellentmondani, ebben a helyzetben túl elméleti és elvont is az érvelése, mégse bírtam hang nélkül belenyugodni.

– S mi biztosítéka, hogy a jobb marad meg, és a rosszabb hullik el?

– Nincs biztosíték. Csak a nagy számok törvénye... A legyőzött likvidálása úgyszólván minden társadalomban közös, és a legmagasabb kultúrák alapja. A régi Mexikóban csudálatos városokat, hatalmas piramisokat építettek, nem is értjük még, hogyan, miféle technikával. A foglyokat viszont hajuknál fogva döfték le, vagy rablóhadjáratokon szedték össze, s tízezrével áldozták föl. Obszidián késsel vágták ki az eleven, lüktető szívüket, majd holttestüket alágurították a lépcsőn, a tavakba hajították. Aztán jöttek a spanyolok, és őket mészárolták le, százezrestül. S ez így volt az egész világtörténelemben, tetszés szerint és vég nélkül sorolható, Szibériáig és Auschwitzig... Brazíliában a dzsungel mélyén nemrég rábukkantak egy kőkorszaki szinten élő indián törzsre. A modern civilizációtól tökéletesen érintetlenek, nyíllal vadásznak, öltözékük ágyékkötő, nem termelnek, csak gyűjtögetnek satöbbi. Nos, a három kis falucskából időnként kettő szövetkezik, hogy a harmadik lakosságát, amely éppoly nyomorultul tengődik, mint ők, agyonverjék és megegyék... Ez már a legősibb korban, fejlődésünk hajnalán általános és, úgy látszik, szükségszerű, be van írva a génjeinkbe. Káin volt az emberiség első és máig legnagyobb forradalmára.

Arra kellett gondolnom, ha ez az ára, inkább le se másztunk volna a fáról. Ám csupán annyit jegyeztem meg:

– Amikor kisgyerek voltam, édesapámék a jézusi szeretetre tanítottak.

– Jézus nem vált be, érvényét veszítette. Jézus meghalt – folytatta lassan, megfontoltan, hosszúkás, ősz fejét ingatva. – Helyette Káinnak kéne oltárt állítanunk, templomot emelnünk, őt imádnunk és hozzá imádkoznunk. Képmását körülhordoznunk az ünnepeken, s jelvényként, szentségként tisztelnünk. Káin hatálytalanította és letaszította a trónusáról Jézust... No de téged talán nem is érdekel ez: odabenn volt könyvtár, s túl sok a spekulálni való időm. Ami az előbbieket illeti, te csak eridj haza, fiam, és ne aggódj miattam. Nekem még lesz egy s más elintézendőm.

– Itt? Micsoda?

– Van bent jó néhány barátom, bajtársam. Azoknak is ki kell szabadulniok.

– De hát a bizottság...

– Ki hatalmazta meg azt a bizottságot? Kit képviselnek?

– Mindet el akarják engedni? A nyilasokat, bűnözőket, tolvajokat, rablókat is?

– Most az a lényeg, hogy a kapuk megnyíljanak. Később majd ráérnek eldönteni az arra illetékesek, mint legyen. Nekünk sürgősebb dolgaink vannak.

– Ki az a nekünk, ha megengedi?

– Azokkal szeretnék maradni, akikkel együtt töltöttem a nehéz esztendőket. Kívül ti ezt nemigen tudhatjátok: egy ilyen zárt helyen, a legszigorúbb őrizet ellenére is kialakulnak csoportok, adódik lehetőség bizonyos szervezkedésre. Erről ennyit.

– És hol fog itt lakni, aludni?

– Bízd rám, Gyula.

Búcsúzóul újra kezet ráztunk, meg is ölelt, férfiasan, csók nélkül.

– Köszönöm, amit értem tettél. Sok szerencsét, rövidesen találkozunk. – Szememmel a pincért kerestem, apám azonban leintett. – Hagyd, fiam. A számlát én fizetem.

 

8

A következő másfél-két nap összekavarodik. Ahogy visszaértem Pestre, Olga üres lakásába, szinte letaglózott a fáradtság. Sebtében utánaszámoltam: most szombat este, s 23-a, kedd óta jóformán sosem aludtam ki magam, a restancia hirtelen rám szakadt. A nappalok és éjjelek egybemosódtak, s bizonyára az események pontos sorrendje is összekuszálódik emlékezetemben. A Kossuth hidat ugyan, amint hallottam, megnyitották, és az új igazolványommal különben is könnyen átjuthatok. De Olgánál központi fűtés volt, nálunk otthon nem szívesen bajlódtam volna az ósdi kályhával. Meg aztán más is motoszkált bennem: a tegnapi üzemi gyűlésen elhangzottak után ki tudja, nem keresnének-e odahaza, kicsoda és miért? Hasonló okokból egyelőre a munkahelyemre se siettem bemenni. Még kabátom zsebében a revolver, a kamrában a krumpli közé rejtettem.

Amikor lefeküdtem, halkan nyitva maradt a rádió, félálomban időnként hallottam a zümmögést, karattyolást. Hajnaltájban elhatolt a tudatomig: újra beolvasták a kijárási tilalmat – ugyan ki törődik vele? Majd a honvédelmi miniszter felhívását: a még harcoló személyek haladéktalanul adják át fegyvereiket, utána szabadon elvonulhatnak – hányadszor, uramisten, hányadszor?

Kibotorkáltam a fürdőszobába, vizet is ittam, s ismét elaludtam. Figyelem, figyelem! Fontos közlemény! – később erre ébredtem föl. A kormány a vérontás megszüntetése és a kibontakozás érdekében elrendeli az általános, azonnali tűzszünetet. Utasítja a fegyveres erőket, hogy csak akkor lőjenek, ha őket megtámadják. Nagy Imre, a minisztertanács elnöke.

Ez más hang, ilyen még nem volt: hirtelen kiverte az álmot szememből. Meg is éheztem, találtam ezt-azt a konyhában, de kenyér csupán egy kemény sercli, kávé semmi, s megint fogytán a cigarettám. Felöltöztem és leszaladtam az utcára.

Erős szél fújt, szétkergette a felhőket, váratlanul kisütött a hideg, őszi nap. A harci zaj elcsitult, s valami nehezen körülírható, jóféle derű és reménység volt a levegőben, bár az elmúlt súlyos összecsapásokra számos jel emlékeztetett. Romok mindenütt, törmelék, repeszek, töltények s föl nem robbant gránátok, a sarkon gumiköpenyesfiú holtteste, rajta tábla: Nem hiába haltak meg! Kilőtt harckocsi, mellette szovjet katona teteme, félig letakarva újságpapirossal. A bőrdíszműves ablaka betörve, a táskák, tárcák, erszények és más áruk azonban érintetlenek, odébb az ugyancsak bezúzott üvegű ékszerbolt üres, a kirakatban rögtönzött leltár, a korábban ott lévő tárgyak részletes felsorolása, alatta nagyobb betűkkel: Megőrzésre átadtuk a házfelügyelőnek.

Vasárnap volt, bár ennek nemigen látszott jelentősége. Ma is hosszú sorok várakoztak az élelmiszerüzleteknél, ezúttal be kellett állnom. Noha lassan haladtunk előre, a hangulat érezhetően megváltozott, az emberek türelmesebbek, bizakodók.

– Nem tart már sokáig! Megvan a tűzszünet, lesz itt minden, hús, csokoládé, még banán és datolya is!

– Csak az oroszok kivonuljanak!

– Már pucolnak is, nem hallották? – újságolta egy kis gömbölyű, kerek arcú háziasszony. – Pakolnak, a saját szememmel láttam a Kerepesi úton, viszik a tábori konyhát, bútort, cókmókot, még a harisnyáikat is fölrakták a teherautó tetejébe!

– Doszvidánye, tovarisok! A zsidókat is elfuvarozhatjátok!

– Én is zsidó vagyok, mégis lesitteltek – méltatlankodott egy alacsony férfi, fülébe húzott nemezsapkában, degeszre tömött szatyorral.

– Magát, apuskám? Mért?

– Mint állítólagos leánykereskedőt.

Nevetés támadt, a sorban továbbadták, megfordultak, megbámulták az illetőt.

– És mi van a cekkerében? Vesz vagy elad?

– Üres üvegek. Ha visszaváltják.

– Most akarja becserélni?

– Mit csináljak, ha nincs pénzem.

– Nem hajtottak elég szorgalmasan a lányok? Komolyabb témákat is tárgyaltak: mi lesz az ország sorsa.

– Szabad választás, ez az első, nyugati típusú demokrácia, többpártrendszer – vélte valaki.

– Nekem nem a több párt hiányzik, nekem ez az egy is sok – fejtegette a sorban mögöttem álló, prémgalléros bácsi. – Akár semmilyen párt se legyen, csak hagyjanak békén, ne maceráljanak. Jönni-menni, nyugodtan dumálni a presszóban, amiről kedvem van, és például meglátogathassam a fiamat, unokáimat Kanadában...

– Teljesen független állam a mi földrajzi helyzetünkben úgyis képtelenség, utoljára Mátyás király alatt volt – kapcsolódtak be mások is. – Olyasféle státusra lenne szükség, mint Finnország: pufferstaat...

– Igen, de ki csinálja, ki döntse el? A jelen kormánynak semmi gyakorlati hatásköre, hatalma, senki nem hallgat rájuk, kiszaladt alóluk az egész, légüres térben csücsülnek. Mindenkinek van fegyvere, csupán Nagy Imrének nincs, még annyi se, hogy két puskást állítson az ajtaja elé...

Később lesétáltam a vízpartig. Rengeteg a falragasz, hirdetmény, az oszlopokon, fákon is, rendeletek, közlemények, nyomtatott és sokszorosított felhívások, pontok, követelések, olyik már leszaggatva s krétával, tussal áthuzigálva, mintha egy őrült grafomán firkálta volna teli a várost.

A Duna-szálló mellett, a Petőfi-szobornál két, külföldinek látszó férfit vett körül embergyűrű, főként fiatalok, némelyik itt is fegyverrel. Ahogy a társalgásból hamarosan kitűnt, amerikaiak voltak, újságírók, egyikük folyékonyan, bár enyhe akcentussal beszélt magyarul, a noteszába jegyezgetett.

– Hát elfogadják a tűzszünetet? – kérdezte. – Vagy tovább harcolnak?

– Amíg az utolsó szovjet katona ki nem megy az országból.

– Fehér zászlókkal! – tódították. – Még búcsúünnepélyt is adunk nekik, szónoklattal, zenével, mi fújjuk az indulót!

– Hanem azért maguk is szépen leszerepeltek, miszter – szóltak közbe hátulról. – Csak a nagy szöveg, szent szabadságharc, tartsatok ki, veletek vagyunk, és így tovább. De hol a segítség?

– Mért, mit szeretnének? – nézett föl az amerikai: középkorú, barázdált arcú, kopaszos férfi, elegáns sötétkék trencskóban, melyet a szeles időben nyakig felgombolt. – Mi az, amit tőlünk várnak?

– Eddig egy ócska, kimustrált puskát se kaptunk.

– Értsék meg, fiúk, ha mi komolyan beavatkozunk, valószínűleg harmadik világháborút jelent. Ezt kívánják?

– Háborút nem, de arra feleljen, miszter: Kína küldhetett önkénteseket Koreába, mért ne küldhetné Amerika vagy más ország mihozzánk?

– Vagy legalább modern fegyvereket. Mert itt orosz davajgitárral lövünk az oroszokra.

S egy magasba emelt géppisztoly, pityókás ízű, patetikus kiáltás:

– Mi Budapesten az egész világért vérzünk!

Amint visszatértem Olga lakásába, és bekapcsoltam a rádiót, éppen akkor mondták be: Nagy Imre miniszterelnök szól a magyar néphez... Csakugyan történhetett valami, mert a korábbi hivatalos megnyilatkozásokkal szemben rögtön avval kezdte: a kormány elítéli azokat a nézeteket, melyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna. Bár kártékony, reakciós elemek is bekapcsolódtak, vitathatatlanul nagy, egész népünket átfogó nemzeti demokratikus megmozdulás, amit az elmúlt korszak bűnei robbantottak ki. A harcok közepette megszületett a nemzeti egység, függetlenség és szocializmus kormánya. Programja: rendezik a munkásság jogos követeléseit és sérelmeit, a béreket és normákat, fölemelik a nyugdíjakat, javítanak a lakáshelyzeten. Üdvözlik a munkástanácsok megalakítását, véget vetnek a falun elkövetett törvénytelenségeknek, s tervet dolgoznak ki az elmaradt mezőgazdaság föllendítésére. Megállapodtak a szovjet kormánnyal, hogy csapataik azonnal elkezdik kivonulásukat Budapestről, s tárgyalnak a hazánkban állomásozó szovjet haderők visszavonásáról, az egyenjogúság és függetlenség alapján. Az Államvédelmi Hatóságot megszüntetik. Senkinek semmi bántódása nem eshet amiatt, hogy a harcokban részt vett. Az ország jelvénye ismét a Kossuth-címer legyen, és március 15-ét nyilvánítsák nemzeti ünneppé.

Mi történhetett itt? Valami változás, fent a hatalom beláthatatlan magaslatain? Vagy a tömegek indulata nyomta idáig a dolgokat? Netán a nemzetközi helyzet, a magyar események világvisszhangja? Vagy mégis az oroszok döntöttek így, és inkább feladják pozícióikat?... Ám most fáradt voltam végiggondolni, ettem egy keveset, s ismét elaludtam.

A telefon riasztott föl, most másféleképpen csöngött, hosszabban, ahogy a központ szokott. Távolsági hívás volt, s mindjárt gondoltam, csakis Olga lehet. Idegesítő sokára kapcsolták: halkan, recsegve, messziről jött be a hangja, alig ismertem rá. Csupán annyit hüvelyeztem ki, hogy jól van, a kislánya, Luca is.

– És veled?... – kérdezte, a többi elúszott.

– Micsoda? – kiabáltam a kagylóba. – Mit mondasz?

– Szeretlek. Rettenetesen hiányzol... – ezt azért megértettem.

– Mikor jössz vissza?

– Vágyom rád, Gyuszi. Ma is...

– Mikor jössz?

Amit erre felelt, már nem hallottam, utána megszakadt a vonal. Így is eléggé felizgatott, teljesen fölébredtem. Vártam, talán újból telefonál, bűvöltem a készüléket, s még vissza se hívhatom, pontosan nem is tudom, hol kereshetném... Hogy eltöltsem az időt, verseket olvasgattam, magyar költőket, Berzsenyit, Vörösmartyt, Aranyt, ma különös erősen hatottak rám, fogékonyabb voltam, puha és érzelmes. Ittam is, a kisüsti szilvából, magányomban s hogy annyira vágytam Olgára, egész szépecskén fogyasztottam, lemérhető az üvegen, mintegy helyette és az ő tiszteletére is.

Nem mertem elmenni se, hátha megint ideszól. Aztán apámmal folytattam magamban a tegnapi vitát, újra s újra felidéztem találkozásunkat. A tíz esztendő internálás, úgy tetszik, csupán a külsején hagyott nyomot, belül még keményebbé edzette, engesztelhetetlenné. Zavarosan, megoldatlanul kavargott bennem az egész, a kétségkívül logikusan fölépített, számomra mégis elfogadhatatlan okfejtése... Ez ugyanaz az ember, aki ifjúkorában olyan gyöngéd szerelemmel levelezett a választottjával?

Egy emlék bukkant föl, a halvány-kevesek közül, melyet anyámról őrzök. Nem is emlék, csupán régi, szürkülő fénykép, pillanatfölvétel. Meleg, verőfényes reggel, taxi áll meg a kapunknál, az akkori elöl nyitott kék taxi, én az erkélyről nézem. Apám világos nyári uniformisában a kocsiba segíti be anyámat, végtelen figyelemmel, odaadással, majdnem alázattal: bizonyára kórházba vagy szanatóriumba vitték, még egyszer felpillantanak rám, anyám föl is int, bő ujjú fehér ruhában... A halála viszont, és a temetése, ahol pedig ott lehettem, valahogy kihullott, teljesen elfeledtem.

Este meghallgattam a híreket. A szovjet csapatok kivonulnak, a rend fenntartását honvédekből, rendőrökből, diákokból és munkásokból alakított nemzetőrség veszi át: forradalmi harcosok, csatlakozzatok! Varsói jelentés szerint a lengyel nép a békés kibontakozásban reménykedve követi a magyar eseményeket. A tűzszünet kihirdetése után Budapesten a még megmaradt gócokban is elhallgattak a puskák. A Széna téri fölkelők gyűlést tartottak: egyetértenek a kormánynyilatkozattal, lerakták fegyvereiket, és elhagyták a teret. Enyhítik a lakosok mozgáskorlátozását, ám továbbra is érvényes a csoportosulási tilalom.

Ismét szólt a telefon, összerezzentem rá, hogy Olga. Ez azonban helyi, budapesti hívásnak hangzott, most is zavarba hozott, mit tegyek. Fölemeltem a kagylót, de csak tartottam, kussoltam némán, gyáván. S így lehetett amaz is, nem beszélt bele, hallgattunk, füleltünk mind a ketten, növekvő feszültségben, melyikünk bírja tovább. Végül a túlsó oldalon unták meg, egy kattanás, letették...

Ki volt ez? Az öttusázó Fabriczky? Vagy Olgának valami más ismerőse, netán szeretője? Mi derülhet itt még ki, miféle titkai?

Erre én tárcsáztam, talán csak gépiesen, az ujjaim megszokták, a saját budai számunkat. Rögtön, azonnal fölvették.

– Tessék.

– Kati! Te otthon vagy?

– Igen.

– Hogyhogy?

– Képzeld, hazajöttem. Vagy tilos? Nem itt lakom?

– Aludtál már?

– Még nem.

– Te csöngettél ide az előbb?

– Én? Hová?

Érezhető, ártatlan az ügyben, Olga száma amúgy sincs benn a könyvben, honnan tudná?

– A kórházban mondták, hogy itthon vagyok? Bent hívtál?

– Persze, persze. Azt akartam, izé... – hamarjában nem jutott jobb az eszembe: – Még az egyik este, mikor is, tegnapelőtt küldtem hozzád azt a sebesült fiút, nyílt kartöréssel, megtaláltak?

– Megtaláltak – válaszolt szárazon. – A cetlidet is átadták. Csókol Gyuszi. Köszönöm a kedves levelezést... Különben, ha jól emlékszem, azóta már voltál szíves telefonálni.

Hirtelen heves nyugtalanság fogott el.

– Egyedül vagy?

– Kivel lennék?

– Nem úgy értettem, csak... Nem keresett engem senki?

– Mért, kit vártál?

– Beszélnünk kellene.

– Nekünk? Miről?

– Fontos, nagyon fontos. Odamennék.

– És a kijárási tilalom?

– Van engedélyem.

Egy darabig csöndben volt.

– Nem az lenne jobb, Gyuszi, ha ott maradnál, ahol vagy?

– Kati, apám kint van.

– Micsoda?

– Szabadon engedték. Illetve...

– Találkoztatok is?

– Igen.

– És hol van most?

– Erről szeretnék veled, erről is.

– Hát jó, gyere... Mikor érsz ide?

– Sietek.

Sebtében összekészülődtem, meg is borotválkoztam. Gyalog indultam el, hogyan is másként, sehol nem igazoltattak, bár többfelé láttam járőrt, katonákat. A Lánchídon is simán átjutottam, a páncélosok, géppuskások eltűntek. Az Alagút túlsó végén elszórt fegyverzaj, de csak a Krisztina templom körül lődözte ki a kevés égő utcai lámpát néhány viháncoló kamasz, nem idősebbek tizennégy-tizenöt évesnél.

Amikor megpillantottam a kivilágított ablakunkat, meleg hullám öntött el: annyiszor érkeztem így haza, lesve-remélve, hogy Katit már fönn lelem... Most kipihentebb az arca, megfürödhetett, könnyű köntösben volt, rendet rakott, ki is takarított, befűtött. Ez a mi otthonunk, igen, az enyém is. Semmi szemrehányás a viselkedésében, tán csupán némi tartózkodás, csöndesebb, tűnődőbb. Már reggel eljött a kórházból, ma nem olyan zűrös a helyzet, Brenner főorvos ráparancsolt, elküldte, délután aludt is két-három órát.

Nem csókoltuk meg egymást. A kínosabb témákat elkerülendő először is részletesen beszámoltam apám kiszabadulásáról. Szokása szerint a régi családi karosszékünkben összekuporodva, cigarettázva hallgatta. Csak amikor a búcsúzásunkat meséltem el, kérdezte:

– Mért maradt ott? Mik a tervei?

– Nem tudom. Te mit gondolsz?

– Én nem ismerem őt.

Ahogy maga alá húzott lábbal ült, csupasz térde kivillant. A bőre rózsaszín-fehér és finom, egészen halvány, selymesen szőke kis pihékkel. A szerelemben, az emberi testek kapcsolatában meghatározó szerepe lehet a bőrnek, annak a bizonyára mélyen ösztönös, kromoszómáinkban ható rokon-vagy ellenszenvnek, hogy kit milyen hámfelület vonz vagy taszít. Amióta először együtt voltunk, ez az izgalom az esztendőkkel nem csökkent, ma ugyanúgy kívántam, mint akkor. Most is, itt is azonnal föltámadt bennem a vágy: elképzeltem meztelenül, tenyeremben éreztem minden porcikáját, telt, érett mellét, lágyan ívelő nyakán a vékony aranyláncot – valaha Flóra nénié volt –, melyet az első közös karácsonyunkra ajándékoztam neki, és sose vetett le, hosszú, sima combját, ágyékát a kicsiny, puha pehellyel, könnyű derekán oldalt az újhold alakú édes pici anyajegyet. Ez a falun nevelkedett leány annyira tiszta és ápolt, szinte mániásan ügyelt rá, talán épp a származása miatt, vagy az összekerülésünk zavaros körülményeinek feledtetésére, hogy lehetőleg minél gondozottabban, gusztusosabban mutatkozzék előttem, mintegy örökös készenlétben... Persze jelenleg képtelenség, teljes időszerűtlen volna bármi célzás is ilyesmire, csak megbántaná, megalázná.

Hozott a kórházból többfajta ennivalót, ételhordóban, ott jobban el vannak látva, közvetlenül vidékről. Csirkelevessel kínált, nem voltam éhes, de oly szépen, ügyesen tudta tálalni, fűszerekkel, apróságokkal az ínyemhez ízesíteni, kikanalaztam. Igen ötletesen főzött, a nehéz hóvégi napokban, ha kiürült amúgy sem túl gazdag kamránk, a semmiből is összeütött valami ebéd-vagy vacsoraféleséget, még az anyjától tanulhatta, az otthoni nyomorúságukban... Általában, e mostani felfordult időkben, érdekes, soha nem kellett igazán koplalni, innen-onnan mindenkor akadt valami.

Miután leszedett, hamar elmosogatott, ez is úgy tetszett benne, nem szívesen hagyott piszkos edényt. Majd visszatelepedett a fotelba, rágyújtott.

– Hát akkor beszéljünk, Gyuszi.

– Miről?

– Nem ezért kerestél? Úgy hiszem, ideje volna tisztáznunk.

– Mit akarsz tisztázni?

– Azt: hogy s mint csináljuk?

– Mi az ördögöt?

– Szétmegyünk, elválunk? Beköltözzem egyelőre a kórházba? Vagy te mész el? És az apád?

Sírva fakadtam. Gátlástalanul, szégyentelenül, teljesen átadva magam. Pedig nem szoktam, talán egyszer se gyerekkorom óta... Katin azonban nem látszott meglepetés vagy ámulat, csupán szánalom, együttérzés, mintha kettőnk közül csakugyan én volnék sajnálatra méltó: kedvesen, barátian megsimogatta az arcom. Ettől még inkább rám jött, könnyeimmel összemázoltam a kezét, hülyén patetikus mozdulattal borultam elé, fejem az ölébe hajtva.

– Ne hagyj el!

– Én téged?

– Fogj erősen! Ne engedj el, Katalin!

Hogy ez a Katalin honnan a fenéből került elő, sejtelmem sincs, soha nem szólítottam így. Ám most ezen sem akadt fönn, anyásan cirógatott.

– Na jó, jó, nyugodj már meg. Gyere, ülj ide, kérsz egy cigit?

– Te hogy bírsz ilyen józan és higgadt lenni?

– Nézd, Gyuszi, amióta bent jártál nálam a kórházban, szüntelenül ezen rágódom. Már amikor épp ráérek rágódni; forgatom, őrlőm, néha már attól félek, bele fogok bolondulni. Csak hát avval nem jutunk előre... Azt mondd meg: mit nem kaptál meg tőlem?

– Szeretlek.

– Én is úgy éreztem. De akkor miben voltam kevés neked?

– Éppen az, hogy talán túl sok vagy.

– Ne haragudj, ehhez rövid az én eszem.

Valamelyest lecsillapodtam, fölkeltem, rendbe szedtem magam. Emlékeztem rá, a tálaló aljában van egy üveg rum, elővettem, jó fél vizespohárral kitöltöttem. Kati csodálkozva nézte.

– Ennyit iszol?

– Mostanában rákaptam.

Eltöprengett; a gyufaszálakat tördelte kicsike darabokra.

– Nem lehet, hogy csak ezek a felbolydult napok kevertek meg? Mindenki mindent meg akar változtatni, forrong, háborog, lázad. Hát te ebben lázadsz, ellenem. Az egész eddigi életünk ellen.

– Vagy pedig kibújt belőlem a másik, az igazi énem.

– Miféle éned?

Megittam a rumot, újból öntöttem. Jólesett, gyorsan az agyamba szállt, megzsongított, föloldott.

– Nem kérsz?

– Kösz – hárította el. – Megfájdul tőle a fejem.

– Te Kati. Neked nincs semmi titkod?

– Mi volna?

– Sosem volt? Valami, amit elhallgattál előlem?

– Ugyan már. Akikre olykor gyanakszol, az időszakos féltékenységi rohamaidban, Péteri Miklós vagy Brenner főorvos vagy akárki, puszta fantazmagória. Annyira már kiismerhettél: utálom a tisztátalanságot.

– Vagy a tekintélyed őrzöd. Bent, magad előtt, a hasadban is. A gáncstalan, feddhetetlen doktor néni. Itthon, nekem, külön házi használatra: tanító néni.

– Túlbonyolítod. Nálam ez inkább alkati kérdés, biológiai alkat. Ilyen vagyok, nem érdem és nem is prüdéria. Képtelen volnék egy időben, párhuzamosan kettővel lenni. Vagy-vagy. És képtelen volnék olyannal lefeküdni, akinek kívülem más is van. Mármint, ha tudok róla... Eddig nem tudtam.

– És soha nem kívántál meg senkit? Egy rövid percre sem? Az az izgalom, bódulat, szédülés? Vagy legalább kíváncsiság, bizsergés...?

– Sokkal mélyebb ügy. És nincs kedvem fölturkálni a lezárt régi dolgokat. Te vagy az egyetlen, ha csak az a néni nem él, ahová agitálni mentünk akkor, bár alig hinném, szegényke... Az egyetlen, aki tudod, micsoda szennyes sötétségből másztam ki. Vagy húztál, rántottál ki, beléd bírtam fogózkodni, és a legkritikusabb pillanatban. Nekem a mi kettőnk szövetsége ezt jelentette. Azért fontosabb mindennél, s ezért nem érdekelhetett más.

Most már nem én vagyok az egyetlen, jutott eszembe, hiszen Olgának elmeséltem – vajon mi jogon? Ám italos voltam, izgága, agresszív.

– Te ma is őbelé vagy szerelmes. A nevelőapádba.

– Berúgtál, Gyuszi?... Rég meghalt.

– Jobb volt vele, mint velem?

– Hallgass!... Vagy ha már ilyesmit kérdesz: és neked?

– Mit nekem?

– Jobb avval a nővel? Avval a cégéres kurvával?

Nem szokott így beszélni, nagyon kiborulhatott. Elszégyelltem magam, egy hirtelen őszinteségi kényszer vallani késztetett.

– Alig jön össze. Csak úgy, ha közben rád gondolok, téged képzellek oda.

– Akkor minek az egész? Hisz itt vagyok én, eredetiben.

– Nem azonos. Úgy látszik, kell az áttétel.

– Ez nekem megint magas. Mire jó az efféle cirkusz?

– Hogy magyarázzam meg? Túl sok vagy, mondtam már, túlságosan kitöltöttél, magadhoz láncoltál, lekötöttél. Szükségem volt valami másra, újra, titkosra, ami csak az enyém. S egy kicsit függetlenít tőled.

– Ilyen gyöngén állsz a lábadon?

– Lehet. Igen. Talán igazad van. Teneked általában mindig igazad van. Hosszú távra ez is elviselhetetlen.

Elhallgatott, elszomorodott. De most már én folytattam, kéretlenül.

– Ennyiben tán mégis az apámra ütöttem. Neki is két lelke van, vagy még több. Az egyik, amiket anyámnak írogatott, rábukkantam minap a levelezésükre, majd megmutatom. Az a megható gyöngédség, tapintat, finomság, egyáltalán, ahogyan bánt vele, ha csupán hozzányúlt, mintha drága, értékes porcelánhoz vagy törékeny kristályüveghez... A másik, a kegyetlen családi tirannus, aki még nagy fiú koromban is megkorbácsolt. S már maga az, hogy csendőrnek ment, azért ez se véletlen, mit tudom én, valóban, miket művelhetett; a Délvidéken szolgált, mikor ott azokat a tömegmészárlásokat csinálták, meg 44-ben a deportálások, azt is a csendőrség intézte, vajon ő kimaradhatott-e egészen?... S legfőképp, amit most, a kiszabaduláskor prófétált, Krisztusról meg Káinról, a hátam borsódzik tőle. Kígyók, viperák tekeregnek a szavaiban, akár a Pelbárt bácsi könyveiben, emlegettem neked, az álmaimban kísértettek, olykor még ma is... Hát bennem is két vagy több ember van. Csak én, látod, ebben élem ki, mindenesetre ártalmatlanabb a korbácsolásnál, gyilkolásnál. S ne haragudj, nem akarlak újra bántani, de semmi célja alakoskodni: nem bírok lemondani őróla sem, és ebben a percben is az piszkál, birizgál, hol lehet, rohannék hozzá, s attól a pillanattól, hogy már ott vagyok, tüstént kezdek hazavágyódni, ugyanoly hevesen, elfojthatatlanul, innen oda s onnan ide, így himbál és hajt szünet nélkül, oda-vissza, oda-vissza... Jó, elismerem, különböző természet vagyunk, különféle anyagból gyúrva. Elfogadsz-e ilyennek?

– Nem, Gyuszi, ezt sose volnék képes megemészteni. Az agyammal talán igen. A testemmel, indulataimmal, érzékeimmel, soha.

– De én nélküled se tudok meglenni, nem érted? Nélküled még sokkal kevésbé, össze sem lehet hasonlítani. Te voltál és vagy és maradsz az első, a tengely, amely körül forgok. A föld a talpam alatt.

– Ezért okozol nekem annyi fájdalmat?... Ha igazán olyan fontos vagyok, mért nem nyomod el magadban, ami eltávolít? Mért nincs rá erőd?

– Más bankszámlára megy, Katikám. Nem veszek el tőled semmit.

– Nincsen két bankszámla. Ami ott plusz, vagy annak véled, nálam keserves mínusz, közöny, elhidegülés, idegesség. Hajszálpontosan megérzem, mint a szeizmográf a messzi földmozgásokat és lökéseket. És ez nem telepátia: a te viselkedésed közvetíti hozzám. A kapcsolatunk, egymáshoz való viszonyunk hőfoka, harmóniája vagy repedései, azon tisztán, világosan lemérhető.

– Hát akkor fél év óta hogyhogy nem vetted észre?

– Várjunk csak. Ez nem így van... Mikor is? Igen, idén tavasszal, már emlékszem. Április vagy május... Ja persze, az ünnepély után, a kórházban. Aznap is ügyeletes voltam, fáradt, rosszkedvű. Korán ledűltem, ott a szobámban. S oly retteneteseket álmodtam, szorongás, fuldoklás, és te sehol, nem segítettél, hiába szólongattalak, kiabáltam... Fölriadtam, hívtalak is telefonon, többször, nem vették föl, pedig hajnali kettőig-háromig próbálgattam... Végre reggel elkaptalak, azt mondtad, vonalhiba vagy micsoda, az utcáról bejelentetted, kijavították... Ugye, azon az éjszakán nem aludtál otthon?

Furcsa, ebbe beletalált: valóban ekkor voltunk először együtt Olgával.

– Na jó, így visszakövetkeztetve talán már nem nehéz rekonstruálni... És azóta?

– Néhány nap múlva leülepedett, ellanyhult. Idegeskedtem, aggódtam, később lassanként megnyugodtam... Még most kedden is, amikor bekísértél és elbúcsúztunk, abban a kaotikus helyzetben, érdekes, csöppet se féltettelek. Pedig, mint aztán kiderült, a Rádiónál, ahol a legvéresebb harcok folytak, neked is könnyen bajod eshetett volna, s mégis, bennem semmi nem jelezte a veszélyt. Igaz, azon az éjjelen időm se lett volna lelkizni, nálunk is teljes a diliház. És csupán másnap, hogy telefonáltál, illetve utána... Honnét beszéltél?

Zavarba jöttem.

– Hát... nem hazulról.

– Vagyis attól a nőtől. Már rémlik is, említetted, hogy Pesten rekedtél. Hol lakik?

– Nem mindegy?

– Dehogynem... Nos, engem olyan furcsa kóválygás fogott el, forgott velem a világ, még a műtőben is, ellepett a veríték. Balsejtelem, gyanú, nem, nem is az. Mintha egy ronda, nagy bögöly röpködne körülöttem, alattomosan belém-belém csíp, és nem bírom elhessegetni, örökösen ott döngött, elűzhetetlen, aludni se hagyott, a rövid pihenők alatt, s ijesztgetett és szurkált, döfködött, óriásivá nőtt, undok, szőrös-csápos szörnyeteggé. Egészen addig, míg te elő nem kerültél, és el nem mesélted. Bármily különös, elhiszed, hogy szinte megkönnyebbültem: ha fejbe verő, gyötrelmes is, legalább bizonyosság.

Elhűltem, meghökkentem. Katinak én akkor a kórházban annyit mondtam, tavasszal kezdődött az ügy; azt, hogy Olga azután szóba sem állt velem többé, fél esztendeig nem is találkoztunk, elhallgattam, mellékvágányra vitt volna, vagy tán csak szégyelltem. Ám ő most majdnem napról napra összerakta a történet időrendjét, az első közös esténktől a hosszú szüneten át az új föllángolásig, s mindezt bizonyosan anélkül, hogy a konkrétumokat ismerné – döbbenetes, valóban.

Arcom, tekintetem nyilván elárulta elképedésemet; értelmetlenség tovább titkolózni, nem tagadhattam el, hogy még a részleteket is apróra lereagálta, átélte... Nem aratta le igazának diadalát, inkább elkomorult, úgy látszik, ő is megrettent a saját már-már látnoki érzékenységétől.

Legyőztek, meg kellett adnom magam. S ez azt jelentette, előbb-utóbb dönteni kényszerülök, erre vagy arra. De már nem is volt mit eldönteni. Ha választás, nincs más, nem lehet. Olgát kimetszeni a szívemből: kínos, hosszas, bonyolult operáció, sokáig nem múló fájdalmakkal és tünetekkel, lassan gyógyuló hegekkel. Katinál ilyesmi föl se vetődhet, elő nem adódhat, megfogalmazhatatlan, nem volnának rá szavaim, nyelvtanilag is abszurdum, nélküle én sem vagyok. S ha így van, akkor legbelül, a lelkem legrejtettebb zugában is kitörlendő és eltüntetendő amannak képe, a hidak fölégetendők, a visszafordulás esélyének halvány gyertyalángocskája is kioltandó, még sanda hátsó gondolatot, távoli hátha-majd-talánt se hagyva – így következetes és tisztességes, evvel tartozom a feleségemnek, egyedüli társamnak a földkerekségen.

Fordult a helyzet, most én lettem a vesztő, kiszolgáltatott. S ami korábban önkéntelenül, számomra is meglepetésszerűen szaladt ki a szájamon, immár tudatos, felelős elhatározás: segítsen, fogjon erősen, kérleltem, ne eresszen, szükségem van az ő erejére is, ketten megsokszorozzuk magunkat, hamarább megoldjuk, ha belé kapaszkodhatom, vagy pedig kezdjük elölről, nulláról. Mindez persze zavaros, kusza beszéd, ám a lényege: szakítok Olgával, be fogom fejezni, befejezem, befejeztem. Csupán a korrekt lebonyolításra adjon módot, ez az egy, amiben még a bizalmára, türelmére számítok.

– A te dolgod, nem szólok bele – felelte. – De ha lehetséges, ne húzd túl sokáig.

Ismét méltányolnom kellett, hogy milyen nagyvonalú, mondhatnám úri jellem... Kissé megbékéltünk, el is fáradtunk. Lefeküdni azonban még neki sem akaródzott, azt javasolta, teát főz, volt dugiban holmi ritka finom fajta, eredeti angol csomagolás, az egyik betegétől kapta, itt az alkalom megnyitni. Pedig már elég későre járt, a magyar rádió néma, beszüntette adását, és Kati reggel korán visszamegy a kórházba. Ám azért jóízűen elszürcsöltük, élvezettel szíva be illatos páráját.

– Milyen egyszerű és nagyszerű volt, Gyuszi, amikor úgy hittünk, fenntartás és kételyek nélkül, igaz? A világban is és egymásban is: fehér lap az életünk, mi írjuk rá a történetünket, történelmünket. Azóta minden megzavarodott, kapkodok, bekötött szemmel botorkálok sötét szobákban. Most, ezekben a napokban is, az egyik percben lelkesedem, vinném a zászlót, a másikban reszketek érted, értem, valamennyiünkért... Persze tudom, az az idő, a tiszta lobogás kora elmúlt, talán végleg, olyan boldog részegek nem leszünk többé. De mi sose tagadjuk meg, ugye?

Azután mégis megvetette a nagy, dupla ágyunkat, melyben a szüleim is háltak. Jelezte, hogy nincs egészen jól, lehet, csupán védekezésül; persze én sem erőltettem volna. Úgy aludtunk el, mint Trisztán és Izolda, szerelmesen, test test mellett, ám köztünk a kard.

 

9

Mire fölébredtem, Kati már eltűnt, oly csöndesen kelhetett s öltözött fel, észre se vettem. Csak egy rövidke üzenetet hagyott a konyhaasztalon, az odakészített csészémnél, reggelimnél: A kórházban leszek, nem tudom, mikor szabadulok el újból. Te jelentkezz, várom.

Borotválkozás közben belehallgattam a hírekbe: a szovjet csapatok kivonulása Budapestről már tegnap este megkezdődött. A honvédelmi és belügyminiszter parancsa: a hadsereg és rendőrség maradéktalanul hajtsa végre az új kormány intézkedéseit, mától a szolgálati megszólítás „bajtárs", a sapkára a jelenlegi címer helyett nemzetiszínű kalapsávot kell kitűzni.

Nem nagyon érdekelt, más izgatott. Itthon maradhatok-e, nem fenyeget-e veszély a saját lakásomon? Hiszen az egyre dagadó népharag vagy demagógia, akármint nevezzük, tanúja lehettem a minap az üzemünkben, nemigen szelektál, sztálinistának bélyegezhet mindenkit, akinek az elmúlt években bármilyen funkciója volt.

Tapogatózásul betelefonáltam, de senki felelős emberrel nem sikerült beszélnem. Csupán a portás, Marinkó bácsi mondta, hogy vidékről élelem érkezett, lisztet és olajat osztanak, s a gyár valamennyi dolgozójának egy-egy kiló húst, bent átvehetem. Ez jó lenne, a biztonság kedvéért azonban fölhívtam Dancs Ricsit, azt a volt partizán mérnököt, aki legutóbb olyan karakánul szólalt föl, s intette le a nagyszájú izgágákat.

– Ne bolondozz, mitől tartasz? Na jól van, ha akarod, menjünk be együtt, magam is oda indulok.

Ugyanis, miután én leléptem, beválasztották a munkástanácsba, dolga van mára: abban maradtunk, hogy a Déli vasútnál találkozunk.

Kint eső, havas eső, a járda lucskos, csúszós. Mégis, az élet normalizálódásának számos jele észlelhető, több üzlet kinyitott, sőt, romeltakarítók, utcaseprők is feltűntek, különös zene, ahogy a sok üvegcserepet lapátolták. Oroszok, páncélosok valóban sehol, kivéve egy leégett, elhagyott tankot a Vérmezőn.

A pályaudvarnál teherautóból két katona újságokat dobált szét. A Szabad Nép friss, még nyomdaszagú példányai voltak, az első oldalon immár hatalmas Kossuth-címer, alatta vastagon: Hajnalodik... Beljebb Válasz a Pravdának, melynek tudósítója szerint a népellenes kaland összeomlott Magyarországon. Ez tévedés, ekként a vitacikk: ami Budapesten történt, nem volt sem népellenes, sem kaland, s nem is omlott össze... Ám így se kellett, alig néhányan szedték föl, és azokra is rárivallt egy magas, sovány, esernyős férfi.

– Csak nem dőlnek be ennek a szemétnek? – és a kezében lévő számot módszeresen apró darabokra tépdeste. – Kommunista maszlag, amit Moszkva diktál nekik, azért osztogatják az ő katonáik!

– Elolvasni se szabad? – próbáltam ellentmondani. – Ezek is azt írják, hajnalodik...

– Késő! Késő hajnal! Szeretem a hajnalt! – kiabálták több felől is. – Túl sokat hazudtak, nem hiszünk nekik!

Hamar össze is gyűjtötték, máglyába rakták, hogy felgyújtsák. A nedves időben azonban sehogy sem akart föllobbanni, csupán sercegett, szörcsögött, erre szétrugdosták, mocskos latyakká.

Más lapokat is árultak, ezek kelendőbbek. Az Egyetemi Ifjúság azt fejtegette: nem Nagy Imre hívta be az oroszokat, maga mondta el az Írószövetség küldöttségének, hogy az áruló Gerő-klikk a háta mögött és az ő nevében adott ki rendeleteket, parancsokat, el volt szigetelve, félretéve, hamisan tájékoztatva, béna passzivitásra kárhoztatva. A tegnapi beszéde az első szabad, önálló megnyilvánulása. Ha ebben a szellemben tevékenykedik tovább, így az újság, akkor a fiatalok ezután is igazi magyarnak és forradalmárnak tekintik.

Leginkább a Hétfői Hírlapot vették, mely részletes beszámolót adott az ENSZ Biztonsági Tanácsának vasárnapi üléséről New Yorkban. A magyar kérdés megtárgyalását a tizenegy tag közül kilenc megszavazta, a Szovjetunió képviselője ellenezte, Jugoszlávia tartózkodott. Elsőnek Szoboljev szólalt fel: Magyarországon ellenforradalmi fasiszta fölkelés folyik, ezt a kormánynak a békeszerződésre való tekintettel el kell fojtania. Az angol Sir Pierson Dixon csudálkozását fejezte ki, hiszen a szovjet delegátus által is törvényesnek elismert magyar kormány feje néhány órája közölte a Kossuth Rádióban, hogy hazájában nem fasiszta összeesküvés, hanem nemzeti forradalom tört ki. Szoboljev ekkor azt ajánlotta, a tárgyalást három-négy nappal halasszák el, mert információi hiányosak; a javaslatot elvetették. Az amerikai Cabot Lodge arra kérte a tanácsot, tegyen lépéseket, hogy véget érjen a vérontás. A magyar nép követeli jogait és szabadságát, melyet mind a békeszerződés, mind az ENSZ alapokmánya biztosít. Ezután Anglia, Franciaország és Kuba képviselője figyelmeztetett a helyzet súlyosságára s hangoztatta együttérzését a szuverenitásáért hősiesen küzdő országokkal. Lényegében hasonlóképp foglalt állást Peru, a csangkajsekista Kína, Ausztrália és Belgium. A hatórás ülés utolsó szónoka a magyar küldött: még nem kapott otthonról részletes utasításokat, de annyit le kíván szögezni, ellene van annak, hogy a Biztonsági Tanács az ügyet megvizsgálja. Végül a további tárgyalást sine die, vagyis határidő nélkül elnapolták, ám megbízták a francia elnököt, ha szükségesnek véli, hívja össze ismét a testületet.

Az egybegyűlt csoport lelkesen olvasta a híreket.

– Mellettünk az egész földkerekség!

– Lám, a Nyugat nem hagy cserben!

– Most már biztos, kimennek az oroszok. Nem szállhatnak szembe a világgal!

– Szabad, független állam leszünk! A saját hazánkban a magunk urai!

Dancs azonban, aki közben megérkezett, a botjával sántikálva, és szintén átfutotta a cikket, hümmögött, a fejét csóválta.

– Nix. Aggodalom, rokonszenv, csinnadratta, ünneplés, ömlengés, avval kész. Nesze semmi, fogd meg jól.

Együtt bandukoltunk be az üzembe, igyekeztem lépteimet az ő lassúbb tempójához igazítani. A Jagelló úton a templomnál a kis piac ismét föléledt, árulták a friss felhozatalt: húst, szalonnát, baromfit, tojást, hordós káposztát, krumplit, almát, zöldséget, békebeli bőségben. Egy duhaj kompánia feltörhette a közeli italboltot, demizsonból vedelték a pálinkát, részegen, üvöltve énekeltek:

 

Bottal verik le a diót

Furkóssal a szovjetzsidót...

 

Sose hallottam, valami 19-es ébredő nóta lehetett, ám ezek ismerték, mind teli torokból bőgték:

 

De szép fa a lombos dió

Mikó?

Ha lóg rajta szovjetzsidó...!

 

Dancs megütközve figyelte, s míg tovább baktattunk, ingerülten magyarázta:

– Látod, az ilyen csibészek miatt, akiknek mindenről csak ez jut eszükbe, s az egészet lejáratják, lezüllesztik, kellene megszervezni és fölfegyverezni a rendes embereket. A diákokat, Diszeseket, partizánokat, régi mozgalmiakat, párttag munkásokat. Bizonyos, hogy össze lehetne szedni, sőt, önként jönnének, bent nálunk is tudok eleget...

Az eső alábbhagyott, majd el is állt. A gyár udvarán papirosokat égettek, a szél szétfújta a megperzselt lapokat, pernyét. Néhányan utánakapdostak, igyekeztek kibetűzni, de Dancs leintette őket.

– Hagyják, fiúk, semmi értelme. Minek felbolygatni ezeket az elmúlt dolgokat? Vannak ennél sokkal sürgősebb teendőink.

Mint aztán kiderült, a személyzeti osztályról a káderanyagokat gyűjtötték itt össze és tüzelték el nyilvánosan, éppen Dancs Ricsi javaslatára, a munkástanács nevében ő rendelkezett ekként. S noha én is kíváncsi lettem volna, ki milyen véleményt, jellemzést írt rólam, csak helyeselhettem a bölcs döntést.

Nagyobb érdeklődést keltett az élelmiszerosztás, hosszú sorban várakoztak a fejadagokra, fizetni se kellett érte: vidékről küldték föl ajándékba, már nem is emlékszem, melyik faluból. Egyelőre nem álltam be, Dancsot kísértem át a kultúrházba, a munkástanács ott ülésezett, a szobámmal szembeni kisteremben, ahol máskor a zenészek, színjátszók szoktak próbálni. Nyitva az ajtaja, jöttek-mentek, így Ricsi bácsival én is besodródtam. Tizenöt-húszan lehettek, néhány teljesen idegen is, eddig sose láttam őket a gyárban, meg egy évekkel ezelőtt elbocsátott műhelyfőnök, Schulhof. Épp ez beszélt, magyar testvéreinek szólította a jelenlévőket, a dicső márciusi ifjakhoz hasonlította a barikádokon vérüket és életüket áldozó szabadsághősöket. Majd különféle követeléseket sorolt fel, általános amnesztiát, a vezetésből kizárandók mindazok, akik a Rákosi-rezsimben bármi tisztséget viseltek, föl kell mondani a Varsói Szerződést, haladéktalanul kihozni börtönéből Mindszenty hercegprímást, és az iskolákban visszaállítani a valláserkölcsi nevelést...

– Micsoda ostobaságokat zagyvál össze? – kiáltott oda Dancs, még széket se találva, a botjára támaszkodva. – Azt hiszi, ezért harcoltak a fiatalok az utcán? És egyáltalán: ki ön, s mit keres itt?

– Én huszonkét évig dolgoztam ebben a gyárban! – verte az asztalt Schulhof. – Az úrhoz azonban nem volt szerencsém.

– Igen, mert történetesen magas funkcióban voltam a Rákosi-rendszerben: küblifelelős a cellában.

– Más is ült, én is! – kapcsolódott be egy ugyancsak ismeretlen alak a sarokból. – És nem mint pórul járt kommunista, ezek benn is külön klikket alkottak, s még ott is gyúrták belénk a süket marxista hadovát!

Az a dagadt, nagy pofájú fűzfapoéta pedig, Erényi Tamás, aki a legutóbbi gyűlésen a sztálinistákra mennydörgött, engem szúrt ki, patetikusan rám mutatott.

– És Páhy Gyula elvtárs? – s az elvtársat gúnyosan megnyomta. – Vajon mit akar itt? Netán újból az októberi szocialista forradalmat megünnepelni? Csak hát eltévesztette a dátumot, tovaris Páhy, ez a mostani októberi forradalom másról szól!

– Te hülye, rajtad az sem segít – vágtam vissza egyből. – Erre se fogsz jobb klapanciákat írni, mint az előadhatatlan Lenin-ódáidat és sztahanovista indulókat.

– Miféle badar zsibvásár ez? – csitította volna le Dancs a vitát. – Páhy barátunk a kultúrház kinevezett vezetője, tudtommal senki el nem mozdította. De önök például hogy kerülnek ide? Tagjai a megválasztott munkástanácsnak?

– Arról újra kell szavazni! – zajongtak a másik oldalról. – Nem demokratikusan ment, az nem a többség óhaja! A régi szektások rendezték így, a háttérből ők mozgatták a figuráikat!

Józanabb hangok is hallatszottak, hogy ne ilyen személyes ügyeken lovagoljunk, inkább az előttünk lévő feladatokat, az üzem megóvását és a termelés esetleges beindítását tárgyaljuk meg. Schulhof azonban ismét Dancshoz fordult.

– Arra feleljen a mérnök úr, mért égették el a káderlapokat? Szét kellett volna osztani, elő a farbával, hadd lássuk végre fehéren-feketén, név szerint, mely jótevőinknek köszönhetjük a sok szívességet, hogy oly buzgón jelentgették, kik szabotálják a dicsőséges munkaversenyt, a kirúgatásokat, üldöztetést, s illően meg is hálálhassuk nekik...

– A tanács határozott így legutóbb – válaszolt Ricsi bácsi. – Szerintem igen helyesen. Nem érünk ma rá effajta egyéni számonkérésekre, bosszúkra, mert káoszba fullad minden.

– Ahhoz nem volt joguk! – erősködött tovább amaz. – Biztosan tudták pontosan, mi rejtegetnivalójuk van... De ne féljenek, úgyis napvilágra kerül!

Már alig bírtam türtőztetni magam, forrt bennem a méreg:

– Hol volt ön, amikor Dancs a partizánokkal küzdött a nácik ellen? És őt csukta le az ÁVH, vagy Schulhof elvtársat?

– Elvtársa a hóhér!

– Hát akkor polgártárs vagy honfitárs, vagy netán nemzettestvér.

Zúgás, moraj támadt. Erényi Tamás vérvörösen ugrott fel.

– Addig nem folytatjuk az ülést, míg az ilyen muszkavezetők, mint Páhy Gyula, teljesen jogosulatlanul itt tartózkodnak. Tessék rögtön elhagyni a helyiséget!

Nem vártam meg, míg Dancs újfent a védelmemre kel, csak annyit hallottam, odasúgta, hogy majd hívjam fel, és búcsú nélkül, kemény önérzettel távoztam, az ajtót is bevágtam. Az élelmiszeradagomat azért fölvettem, jól jöhet még.

Izgatott voltam, feldúlt, sürgősen meg kellett beszélnem valakivel a történteket. Kézenfekvő, hogy a kórházba nézzek be, nincs is messze, gyorsan átértem. Katit azonban nem találtam, operáltak, bizonytalan, mikor kerül elő. Erre betelepedtem a szobájába, ismertek, nem kifogásolták, telefonálni próbálgattam, kevés sikerrel, sehol sem vették föl. Csupán Telleréket kaptam el, ezúttal is Zsuzsót. Fricit, úgymond, a Parlamentből a Dunántúlra küldték, amolyan kormánybiztosi hatáskörrel, a hírek szerint nagy a felfordulás odalent.

Akkor nálam szólt a készülék. Meglepetésemre Dancs Ricsi volt, és engem keresett, már a lakásunkon is, s könnyű kikövetkeztetnie, hogy ide jöttem. Az üzemből tárcsázott föl, egy üres irodából: mi van velem, megnyugodtam-e? Benn változatlanul folyik a meccs, föltehetően késő estig, s reméli, végül is a higgadtabb, értelmesebb elemek kerekednek felül. Nekem mégis azt ajánlja, vigyázzak, lehet, hogy túlzott óvatosság, ám egyelőre talán haza se menjek, vagy legalább ne aludjam otthon.

– De hát miért? Én nem csináltam semmi extrát, soha nem bántottam senkit. Föntről ránk parancsolt rendezvények, ünnepélyek, az egész országban egyformán kötelező, ha nem én vagyok, megteszi más.

– Persze, persze. Csak tudod, ezek a forró fejű, mellőzött, sértődött marha állatok, ha beöntenek két féldecit, kiszámíthatatlanok... És ma mindenkinek van fegyvere.

– Nekem is.

– Jó, jó, ne essél rögtön pánikba... Ha akarsz, költözz hozzánk néhány napra, amíg kitisztul, elférsz, szívesen látunk. Megüzenem a feleségemnek...

– Köszönöm, kedvesek vagytok. Ezen még gondolkozom.

Igen, ezen még gondolkoznom kell. Az első, ami eszembe ötlött, ha nem haza, miért ne inkább Olgához? Hisz a revolverem őnála dugtam el, s amennyiben valóban szükség lesz rá, hogy védjem magam... Különben is beszédem van vele, megígértem Katinak; minek halogassuk, essünk túl rajta. Odacsöngettem, de nem vették föl. Erre írtam egy rövid levelet, beragasztottam, leadtam a nővérnél, továbbítsa Labancz doktornőnek: itt jártam, hiába vártam, bízzék bennem, szeretem, hamarosan hall rólam. A gyárban kapott ételcsomagot azért elvittem, evvel tartozom Olgának, ha már annyit kosztoltam nála.

A Szabadság-hídon is akadálytalanul átjutottam. Az alsó rakparton orosz T 54-esek dübörögtek dél felé, ki a városból, motorkerékpárok, teherautók, hosszú oszlopban. Az egyik tank tetején két halott szovjet katona, ezeket is elszállították, vak szemmel meredtek vissza – hát igazán kivonulnak?

Olga nem volt, és semmi híre-jele, hogy közben megérkezett volna, lakása ugyanolyan, mint éjjel, amikor eljöttem. Meghallgattam az időjárásjelentést: hűvös északi légtömegek, eső, a déli hőmérséklet négy fok, a Mátrában leesett az első hó... Vajon akad-e, aki most felcsatolja a sílécet?

Elfáradtam, előzőleg Katival hajnalban kerültünk ágyba: lepihentem kissé. Jó másfél órát alhattam. Utána felhívtam a kórházat, ekkor se csíptem el. A rádióban művészek, színészek: nem lépnek föl, amíg az oroszok el nem hagyják hazánkat. Majd versek: Lánctalpakon, egyenruhában jött a halál értetek és Piros a vér a pesti utcán. S írók nyilatkozatai: Beszélek, jajgatok, sikoltok!... Ó, magyar ifjúság, oldozzatok fel bűneimből, fogadjatok magatok közé!, és a másik: Kavarog a város, esik a lassú eső, s a romokon törmeléken, kőtorlaszokon át, harckocsik között, élelmiszerüzletek előtt torlik, árad a sokaság... De egy biztos, halálbiztos... a magyarok sorsát most már csak magyarok intézhetik. Aztán a Honvédelmi Minisztérium közleménye: A budapesti ellenállási csoportok vezetőivel való megegyezés alapján megkezdik fegyvereik átadását a szovjet egységeket felváltó magyar csapatoknak. S a mátravidéki bányászok képviselője: Kérlek benneteket, drága elvtársaim... ismételten kérlek, vegyétek fel a munkát! Viszont a győri adó, melyre véletlenül csavartam rá: A Kossuth-rádió közléseivel ellentétben, Budapest lakossága még mindig fegyverrel harcol szabadsága kivívásáért... A pécsi, dorogi, tokodi, tatabányai, tatai, miskolci munkástanácsok megfogadták, hogy addig szenet nem termelnek, míg az utolsó orosz hadosztály el nem hagyja hazánk területét: Fel a sztrájkra, a független, szabad Magyarországért!

Újra telefonáltam Katinak, most maga vette föl a kagylót a szobájában. Nem kérdezte, hol vagyok. Elmeséltem az üzemben tapasztaltakat, némileg enyhítve, meg ne ijesszem; így is fölizgatta.

– Okosabb, ha haza se mész! Inkább gyere ide hozzánk.

– Ne félts! Van még hol ellennem: Tellerék, Dancs, satöbbi... Veled mi újság?

– Ami eddig. Nagy forgalom, kevés haszon... Aggódom érted.

– Mikor látlak?

– Hát azt nem tudom. Neked kell megkeresned engem.

– Szeretsz?

– És te?

– Bízol bennem?

Tűnődött egy kicsikét.

– Mi mást tehetnék?

– Szervusz édes. Hívlak.

– Édes.

Most nagyon közel volt hozzám, s bennem kemény és szilárd az eltökéltség. Már-már fogalmaztam, mit mondok majd Olgának, hogyan kezdjek bele, magyarázom meg neki, biztosan méltányolja, átérzi, nem lehet annyira önző, értetlen, bármily forró hangon szólongatott és vallott onnan a vidéki homályból... Csak hát hol lehet, mikor kerül végre elő? Meddig csücsüljek itt és várjak rá? A kulcsát is vissza kéne adnom, de hová tűnt, szívódott föl? Kiszámoltam: pénteken reggel utazott el, avval búcsúzott, legföljebb két-három napra, vasárnap délután hívott, hogy vágyik rám, s most már hétfő este. Mi a fenével töltsem el az időm, és mért lakjam nála, ahol nem akarok lakni?

Hopp, a revolver, ötlött eszembe. Ott volt, ahová rejtettem, a kamrában a krumpli között, tárában az az egyetlen, utolsó golyó, a többit még a Rádiónál lődöztem el. Találtam olajat, megtisztogattam, ledörzsöltem, és a kabátom zsebébe süllyesztettem. Voltaképp engedélyem is van a fegyverviselésre, a Péteri Miklóstól kapott pecsétes igazolvány, mármint hogy én a honvédségi sajtóiroda tagja volnék – ez meg miféle szervezet, létezik-e egyáltalán?

Türelmetlenségemben, unalmamban ismét rádióztam, erre-arra keresgélve. A bukaresti magyar nyelvű műsor jött be, elég tisztán: ami jelenleg Budapesten történik, ellenforradalom. Utána, mintha valaki szándékkal ekként rendezte volna, Pozsony, bár recsegőbben, ám hasonló tónusban. Amint a különféle adók bábeli szózuhatagából kiszűrhető, a lengyel Gomulka, és Tito elnök is személyes üzenetben fordult Nagy Imre új kormányához. Programját, a széles demokrácia megvalósítását, a jólét növelését, üzemi tanácsok alakítását, az állami függetlenség és szuverenitás követelését, a szovjet csapatok kivonását helyeslik, s noha megértik a tömegek elkeseredését a múlt hibái és bűnei miatt, remélik, hogy a vérontás véget ér, és bíznak a szocializmus erőiben, a kibontakozásban a nemzeti egység és internacionalista testvériség alapján.

Később ráálltam a Szabad Európára, ismertem a hullámhosszát, s most nem is zavarták. Ez megint másképpen beszélt, valami Bell ezredes a tűzszünetet támadta: Nagy Imre és társai ravaszul, korszerű formában akarják megismételni a trójai faló esetét. A tűzszünetre... azért van szükség, hogy a pillanatnyilag még uralmon lévő budapesti kormány, ameddig csak lehet, megtarthassa pozícióját. Nagy Imre ködösít, megzavarja a tisztánlátást, társaságában változatlanul a vonalhű moszkoviták vannak túlsúlyban. Nem gúny ez? A szabadságért küzdőknek egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteniök a velük szemben álló kormány tervét, mert különben megismétlődik a trójai faló tragédiája. Egy magas, horgasan gúnyos, kántáló hang pedig: A Honvédelmi Minisztérium az imént kommünikét tett közzé. Hazug és álnok! Teljesen lehetetlen, hogy az ellenállás ... letenné fegyvereit a legyőzött, megfutamodott vöröskatonaság előtt... Az ország élén még ugyanaz a csoport áll, amely ellen küzdött. A klikk, csak hogy hatalmon maradhasson, cselhez folyamodott. Kitűzte a Kossuth-címert, teleaggatta kokárdákkal az ÁVH-sokat, átöltöztette őket... Ezt igazolja a Győr megyei Nemzeti Bizottság felszólítása a budapesti kormányhoz, hogy félreérthetetlenül és ténylegesen szüntesse be a harcot... mert ha nem, úgy egész Dunántúl Budapest segítségére siet. Így helyes, így igaz, így magyar!

Hm. Hát ezért küldték oda Teller Fricit? Lehet, hogy maholnap kettészakad az ország, két kormánnyal, rendszerrel, külön közigazgatás, politika, hadsereg, pénznem, középütt a határ, mint Berlinben vagy Koreában? Ezt akarják ezek ott Münchenben, a kibicnek sose drága, vagy mi a csodát? Nem eléggé csonkítottak meg, daraboltak szét, magyarokat, osztódjunk most még tovább? Netán megyékre, városállamocskákra, akár a reneszánsz Itália?

Csöngött a telefon. Azt hittem, Olga lesz, de érdes, kemény férfihang jelentkezett.

– Duray-lakás?

– Igen – feleltem óvatosan.

– Marich Géza. A művésznő?

– Nincs itthon.

– Nincs?

– Elutazott.

– Ja persze, a gyerekéhez. Nagyon okosan tette. Kérem, adja át neki, kerestem.

Azt nem kérdezte meg, hogy ki vagyok, nyilván nem érdekelte.

Ekkor én próbáltam hívogatni, ezt-azt, ahogyan jött. Dancs még nem ért haza, Teller Zsuzsó se hallott azóta az uráról. Keresgéltem a telefonkönyvben, így akadtam rá Burján Béla nevére. Megkíséreltem, föltárcsáztam, vele szerencsésebb voltam, otthon leltem.

– Mi a véleményed, Béla?

– Miről?

– Hát a helyzetről.

– Nincs egyfajta helyzet. Több helyzet van, tíz, húsz vagy tán száz helyzet. Annyifajta, ahány helyen.

– Jó, de szerinted mit kéne csinálni?

Nézd, Páhy, most toborozzuk a Nemzetőrséget. Egy erős, központi, fegyveres szervezet, mely a rendet biztosítaná. Be kellene lépned.

– És kikből állna?

– Munkások, diákok, katonák, rendőrök.

– A régi rendőrségből?

– Természetesen csakis az egészséges elemeiből. Akik nem vettek részt semmi disznóságban. És a honvédségtől is az egyszerű kiskatonák, meg a nem kompromittált, becsületes tisztek, azok a Rádiónál is, láttad, velünk voltak.

– Na jó, nem bánom. Hogyan, miképp?

– Hol érlek el?

Meghagytam nála az otthoni számomat és Olgáét. Közben nyitva a Szabad Európa: ezúttal is Nagy Imrét szidták. Vasárnapi beszéde gázbomba a tömegek elkábítására. Meg kell érteni végül is, a magyar nép az egész kommunista rendszer ellen lázadt fel, azt akarja megdönteni. És nem őrült meg, hogy önként kiadja kezéből a fegyvert... Majd ismét az előbbi Bell ezredes: Szabadságharcos bajtársak! Követeljétek azonnal magatoknak a honvédelmi tárcát, a főparancsnoki és vezérkari főnöki tisztséget! S azután: A fegyvert nem szabad letenni... Akié a fegyver, azé a hatalom... Szegre ne akasszátok a puskátokat!

No, ezeknek nem drága a magyar vér... Újra szólt a telefon, ám ez se vidéki hívás.

– Halló, ki van ott?

– Ott ki van?

– Duray-lakás?

– Az.

– Olgát kérem.

– Nincs idehaza.

– Kivel beszélek?

– Előbb talán ön mutatkozzék be.

– Fabriczky Ottó.

– Páhy Gyula.

Szünet: mind a kettőnknek volt min elgondolkozni. Majd megint ő.

– És hová ment?

– Vidékre, a kislányához.

– Ha visszajött, szíveskedjék felcsöngetni.

– Mi a lakása száma? – kajánkodtam, hiszen Olga mondta, hogy nős. – Felírom.

– Ő tudja, hol talál meg.

Estére levágtam egy szeletet a húsból, melyet hoztam, kisütöttem, a többit a kis hűtőszekrénybe tettem, a lisztet, olajat a konyha asztalára. Inni ma valahogy nem volt kedvem, anélkül is korán elálmosodtam. Később, úgy éjfél körül még fölébredtem, kábultan. A nyugati adók főként a hirtelen kiéleződött közel-keleti válsággal foglalkoztak: mozgósítás Izraelben, harcok az egyiptomi határon, angol és francia csapatokat szállítanak a térségbe s vonnak össze a Szuezi-csatornánál. A magyar ügy a második helyre szorult.

 

10

Reggel jókor Burján Béla hívása ébresztett. Amiről tegnap beszéltünk, a Nemzetőrség, menjek a Főkapitányságra, ott szervezik. Örültem, hogy van mit csinálnom, abban maradtunk, a Deák téren, az evangélikus templomnál találkozunk. A pisztoly a kabátomban, éreztem a súlyát.

Nem esett, ám ma is felhős, párás az idő. Útközben vettem újságokat, jártamban átlapoztam. A Magyar Nemzet a további szuezi fejleményekről tudósított: izraeli megtorló támadás a csatorna közelében, Amerika felszólítja Egyiptomban élő állampolgárait, hogy sürgősen hagyják el az országot. Budapesten megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága; diákok, ismert írók, újságírók, képzőművészek, zenészek, egyetemi oktatók, népi kollégisták, a Petőfi kör vezetői. Aljas rágalom főcím alatt: hazugság, hogy Nagy Imre hívta be az oroszokat, még ki se nevezték miniszterelnökké, amikor a rádió már rég bemondta. Az Igazságban szenvedélyes fölhívás: Hozzátok kiáltunk, nagy és kis nemzetek. Mi mindent megteszünk, segítsetek!

A templomnál várnom kellett egy darabig.

Evangélikus vagyok, anyám után, úgy hallottam, ő ragaszkodott hozzá, hogy annak kereszteljenek, s apám, aki katolikus, sőt, Pelbárt bácsi, az unokabátyja püspök, ebben a kérdésben furcsamód engedékeny volt, vagy tán csak közönyös. Gyerekkoromban a Krisztinából többször ide hozott át vasárnap reggel istentiszteletre Flóra néni, itt is konfirmáltak: újra éreztem számban az úrvacsorán osztott vörös bor tömény, édeskés ízét, nyelvemen a kockára vágott kenyérszeletkét. Aztán hamar, még a középiskolában elintéztem magamban a vallást, nyilván ez is a lázongás egyik formája... Pedig milyen jó lenne most, ha hinni tudnék, vigaszt lelhetnék valamiben, megkapaszkodhatnék, belé vethetném bizalmam, akár Istenbe.

Burján ezúttal is eléggé civil jelenségnek látszott, a viseltes esőköpenyében és aktatáskájával, bár a tanáros puhakalapját svájcisapkával cserélte föl. Bevitt a Főkapitányságra, az őrségnek kartonlapocskát mutatva fel, az épület alagsorába, ahol már számosan gyülekeztek, főleg fiatalok, három-négy leány is, s néhány meglettebb férfi. Itt folyt vagy itt is a Nemzetőrség megalakítása, noha úgy vettem észre, csupán a kezdetén tartottak. Fegyverük szabvány katonai karabély, adtak volna, de nem kértem, túl nehéz és ormótlan, csak Bélának jutott géppisztoly, állítólag jön még, inkább azt várom meg. Formálisan is beléptem a testületbe, Burján az ajánlóm: egyenruhánk vagy inkább megkülönböztető jelzésünk mindössze nemzetiszínű karszalag, s a hosszú faasztalnál előre aláírt és lepecsételt, piros-fehér-zöld csíkos igazolványt töltöttek ki nevemre. Ez már a második, a Péteri Miklóstól kapott mellé. Enni is adtak, jó vastag babgulyást, csajkában, mint a katonaságnál.

Akkor híre járt, hogy a Köztársaság téren, a Budapesti Pártbizottság körül valami nagy balhé van, s első feladatunkul vagy tizenötünket rögtön oda irányítottak, Burján vezetésével. Csoportunkban ismerős még az az alacsony, kucsmás, palócos tájszólású közgáz-hallgató, akivel a legelején a Lánchídon mentünk át együtt a Rádióhoz. A névsorolvasáskor kettő ragadt a fülembe: Génagy és Podhornik, de hogy melyik melyik, nem tudtam. Meg egy busa-fekete görög, Argiriades Agamemnon. További jövevények érkeztek s feldúlva újságolták: a pártházba fegyveres ávósok százai fészkelődtek be, kilövöldöznek a térre, a szomszédos épületekbe, s a pincéjükben, most derült ki, börtön van, több emelet mélységben, bunkerek és alagutak, rég eltűnt, talán már halottnak is hitt rabok tömegeivel. Felsrófolt hangulatban indultunk el.

Az Engels téren zajongás, röhincsélés: néhány kamasz jókora kecskebékával szórakozott, botokkal piszkálták, bökdöstek, heccelték... Egy emlékem tolult föl, rég el volt temetve, de itt olyan erővel tört elő, majdnem rosszul lettem. Gyerekkoromban teknőcöket tartottunk az erkélyünkön, afféle kis, bekerített terrárium, medence is, hogy kedvükre fürdőzhessenek. A táplálékukul szolgáló békákat nekem kellett összeszednem, hálóval vadásztam rájuk a pocsolyákban, a Lágymányoson, eső után a füves hegyoldalban. Ezeket aztán az etetéskor apám elevenen dobálta be a piszkos, bűzlő vízbe; nem akartam nézni, viszolyogtam, undorodtam, ő azonban ragaszkodott hozzá, kényszerített rá, hogy ez a természet rendje, törvénye, okuljak, tanuljam meg. A szerencsétlen béka rémülten úszkált, vesztét érezte, menekülni igyekezett, kiugrált a lélöttyből, ám apám visszalökdöste, míg csak a lusta, álmos teknőcök egyike el nem kapta, jobbadán a hátsó lábát, s többé ki sem engedte vas-állkapcsából. A fogoly vergődve próbált szabadulni, közben a többi teknős is bele-belemart és harapott, húsz-harminc-negyven percig is ficánkolt, küzdött az életéért, teljesen reménytelenül, esélytelenül, hogy utoljára fölforduljon, fehér és puffadt hasát mutatva, s apróra szétmarcangolják. Ha elosontam vagy csupán elfordultam, apám ismét odaparancsolt, kötelező végigtekintenem az egészet... Most is émelyegtem, ahogy rágondoltam.

A Tanács körúton, Dohány utcán vonultunk el, a zsinagóga előtt. Erről meg az jutott eszembe, amit Olga mesélt, a kocsi a gettóban a sok feltornyozott holttesttel, melyek mindig szétdűltek, körül az óbégató zsidók, ma csupa ilyen rémség kavargott a fejemben. Később a görög mellé kerültem, beszélt magyarul, már 49 óta itt él, amikor a polgárháborút elveszítették. Évekig harcolt a hegyekben, kommunista, ő is, családja is, a bátyja, Kostas odahaza maradt, Krétán, nincs annyira kompromittálódva, egy kis tavernájuk van Iraklion mellett. Megmutatta a menyasszonya fényképét is, Xenodikének hívják, magas, erős, szép szőke leány, vele a hatalmas, foltos vadászkutyája.

A Rákóczi úton elég sokan voltak, kivált az Emke-sarkon túl. Előrébb, az Erkel Színház táján hangos tűzkoncert, a könnyűfegyverek vezérszólamát mélyebb dörrenések basszusa kísérte.

– Az ávósok lövik a népet a Köztársaság téren!

– Még az ott játszó gyerekeket is!

– Pedig hivatalosan már föl is oszlatták őket.

– Éppen azért, nem fogadják el, az új kormányt sem ismerik el.

– Bevették magukat a pártházba, erődítménnyé képezték ki. Megeskették valamennyiüket, hogy soha fel nem adják. Az most a fő támaszpontjuk a városban.

– S aki csak a közelébe téved, lepuffantják.

– Mért hagyják, mért tűrik?

– Ki kell füstölni onnan mindet!

A Csokonai utcából teherautó fordult ki, teli géppisztolyos és puskás fiatalokkal, leugráltak. Csoportunk fölkeltette figyelmüket.

– Kik vagytok?

– Nemzetőrök – válaszolt Burján.

– Mi is. Fegyveretek van?

– Nem sok.

–Szálljatok fel, nyomás. Majd kaptok.

Fölkapaszkodtunk, négyen őközülük is velünk jöttek. A Keleti felé igyekeztünk volna, ám az úttesten annyi a nép, alig haladhattunk, folyvást dudálva. A Szabadság-szállónál már le is álltunk, bejáratánál karszalagos, revolveres őrség. Útitársaink azonban ismerték a jelszót – Sólyom –, erre beengedtek a hallba. Jócskán szét volt dúlva, mint ahol harcosok tanyázhattak, a bútorok eltologatva, szemét, újságpapír, cigarettavégek, bicskával fölbontott konzervek, üres üvegek, szerteszórt tölténydobozok, ám eleven lélek csupán egy öreg, ijedt portás:

– Elmentek, az egész társaság elment. Igen, tisztelettel... Fegyver? Az nincs, elhordták mindent. Szerencsére, hogy úgy mondjam. Ez hotel, nem kaszárnya. Ide külföldi előkelőségek és fontos elvtársak...

Továbbvittek, a Baross téren jobbra kanyarodva a Fiumei útra. Érdeklődésünkre, hogy tulajdonképpen mi történik itt, egyszerre többen is feleltek.

– Hatszáz ávós van a pártházban. Aki arra megy, békés, gyanútlan járókelő, a mesterlövészeik sorban leszedik.

– Ez biztos? – kérdezte Béla. – Mi okuk lenne provokálni az embereket? Szerintem inkább bújnának, kussolnának, nagyon be lehetnek gyulladva.

– Épp azért, érzik, hogy vége a hatalmuknak, ütött az órájuk.

– Dőzsölnek, lakomáznak odabent, pezsgőznek, nőkkel orgiáznak. Teli vannak pénzzel, ékszerrel, kivezényelték a lokálokból a pillangókat...

– De hát ez pártbizottság, hivatal...

– Az csak álcázás. Valójában belügyi objektum, ávós laktanya.

– Úgy derült ki, reggel a Közért előtt várakozók észrevették: hűtőkocsiból, mázsaszám hordták fel nekik a húst, kolbászt, szalonnát, déli gyümölcsöt, még féldisznókat és libamájat is. Míg a város éhezik, a csecsemők nem jutnak tejhez.

– És rendőregyenruhákat, hogy átöltöztessék őket. Vadonatúj zubbony, nadrág, sapka, nem is illik rájuk, feszül vagy lötyög, látni, amint fenyegetőznek, kiröhögnek az ablakon.

– Titkos börtön az egész, hat emelet pince, ki a tér alá. Kazamaták, kínzókamrák.

– Ugyan már, szamárság – vitázott egyre Béla. – Ott az Erkel Színház alatt?

– Fölhallatszik a sikoltozás, jajgatás. Az elfogott szabadságharcosokat őrzik lenn.

Meglepetésemre a Kerepesi temetőbe hajtottunk. A főkaputól kissé beljebb, a halottasháznál népes gyülekezet, amúgy meglehetősen vegyesnek látszó társaság. Az e napokban mindenütt jelenlevő fiatalok, diákfélék, leányok mellett elég sötét alakok, nem túl bizalomkeltő külsővel és ábrázattal, egyesek kopaszra nyírva, nyilván most szabadultak a börtönből, vad-fekete cigányok, s nők is, rossz arcú, loncsos rendetlen vagy épp feltűnő csiricsáré öltözetű alvilági némberek, olyik már ittasan, dülöngélve és szüntelen zsinatolva, zajongva.

Egy odafarolt teherautóról ládákat raktak le, fölfeszegették, bennük különböző lőfegyverek, töltények, imponáló mennyiségben. Bárkinek, aki kért, számlálatlanul adtak, válogatni is hagytak. A mieink közül a görög meg a kucsmás palóc belga gyártmányú géppisztolyt kapott, mások revolvert, kézigránátot. Némi töprengés után én végül mégse vettem, semmi kedvem újból csatázni, untig elegem volt a vérből, pusztításból. Elhatároztam, akármi lesz, nem veszek részt benne, békén maradok.

A kocsink elpályázott, gyalog indultunk tovább, ki a temetőből az üres virágpavilon és a kápolna közt. A Szántó Kovács utcán jutottunk át a Köztársaság térre. Ott már nagyban állt a bál. Tizenegy óra elmúlhatott.

A kopár, őszies gesztenyék, nyarak tövében jó néhány élettelen, mozdulatlan tetem. Annál több mindenütt az eleven harcos, valamennyien a bérházak közé beékelt, világosra festett pártbizottság saroképületét, az egykori Volksbund-központot lőtték. A fák, bokrok mögül, a fűre, földre, aszfaltra hasalva, helyenként be is ásták magukat, vagy felbontották a kövezetet és annak fedezékéből, még a színházból, úgy néztem, a tetejéről is. Igaz, a szóbeszéd szerint az ávósok meg körben a szomszédos padlásokon alakítottak ki fészkeket, onnét golyószóróztak alá. A Légszesz utcából pedig újabb utánpótlás érkezett, szabályos csatárláncban nyomultak előre: bentről egy gránát vágódott le közéjük, fehér füstfelhőcskével, erre szétspricceltek, kettő-három a flaszteron maradt. A támadók jól fel voltak szerelve, karabély, pisztoly, géppisztoly, géppuska, sőt, egy honvédségi ágyú is, és a jelek szerint bőségesen ellátva munícióval. Arrább a park gyepén behemót páncélos, frissen ráfestett Kossuth-címerrel, ez is a kintieket segíthette.

S az ütközet egyre hevesebb lett. A térbe torkolló Kenyérmező utca innenső sarkán a szlovák diákszállóból, melyet az ostromlók már elfoglaltak, gyújtópalackot hajítottak a szemközti pártházba. A szeplős-vörös, lila szvetteres fiatalembert ugyan, aki dobta, odaátról rögtön eltalálták, kiáltva bukott le, a tűz azonban fellángolt, recsegve lobogott ki az emeleti ablakon. A becsapódások kopogó hangjából ítélve hátulról, a Rákóczi úti oldalról, a bérkaszárnyák tetőiről is megközelíthették s így teljesen bekerítették a szorongatott épületet. Akkor a tank is előmászott, ferdén fölfelé célzó csövével durrogtatott, majd visszahúzódott: lövedékei tekintélyes darabon leomlasztották a már úgyis sérült, golyónyomoktól elcsúfított homlokzatot.

Burján próbálta együtt tartani kis csapatunkat, beterelt a védők viszonttüzelésétől már szintén ragyavert Erkel Színház mögé. Jókedvű, locska asszonyok, amolyan modern markotányosnők furgonról kekszet, csokoládét, citromot, üdítő italokat osztottak, ingyen, akinek kellett, korlátlanul fogyaszthatott. Podhornik – közben kiderült, melyik az, langaléta, málé siheder – dugig telerakta a zsebeit; a többiek kinevették, ugratták, hogy üzletet akar-e nyitni. Ami engem illet, nem kívántam, különben is, érthetetlen, kusza téboly az egész.

– Mért küldtek ide bennünket? – fordultam Burjánhoz. – Mi csináljunk itt rendet, tizenöten? Egyáltalán, honnan csődült össze ez a rengeteg nép, kik ezek?

– Nemzetőrök, hallhattad, mint te meg én – felelte Béla. – Legalábbis részben.

– És miből támadt a csata, ki kezdte?

– Nem egyre megyen az mán? – szólt közbe a közgázos, palóc fiú. – S úgy vélném, nem is fog soha kitudódni.

– Dehogynem – mondta a görög Agamemnon. – Ezt én ismerek tőlünk. Aki győzte, majd keni másikra, az lőtte először.

– Igaz lehet, hogy föld alatti börtön van bent?

– Ostobaság – vetette oda kurtán Béla.

– Na jó, de akkor miért éppen ezt ostromolják?

–Tömeghangulat, tömeghisztéria. Talán abból indult ki, a budapesti pébé felhívást közölt a rádióban, hogy a kommunisták, volt partizánok, régi illegálisok fogjanak fegyvert, alakítsanak munkás-milíciákat. S emiatt hiszik ezek a szédült marhák, vagy evvel piszkálták fel őket, hogy rejtett arzenál, raktár, titkos börtönök, kazamaták, istenharagjai

– Akkor is ávósok őrzik! – érvelt egyik társunk, tán az a Génagy nevű. – Az államvédelmit pedig feloszlatták. Tehát ha nem engedelmeskedik a határozatnak, szét kell verni!

– Úgy van, úgy van!

– Gyilkolják a magyarokat, ütik és gyötrik, éheztetik a foglyaikat!

– Azt gondolják, ha rendőrruhába bújnak, szép simán átjátszhatják magukat?

– Hohó, ilyen olcsón nem ússzák meg!

– Mégse tűrhető, hogy a város közepén hatszáz állig fölfegyverzett ávós tanyázzon, és szabadon garázdálkodhasson!

– Hatszáz, nincs ez annyi – ellenkezett ismét Burján. – Lefogadom, még száz se.

– Hát honnét van ekkora erejük? Úgy terítik le az embereket, tucatjával, mint a legyeket!

– Mert azok se hülyék, húztak már meg ravaszt. És érzik, az életükért küzdenek...

Itt is, ott is fényképészek kattogtatták gépeiket, feltűnő sokan. Közöttük jellegzetesen külföldi kinézésűek, riporterek – hogyan értesülhettek ily gyorsan az eseményekről? S nem egy ismerőst is fölfedeztem, ezekben a napokban ide-oda sodródott és hullámzott a nép a városban, bizonyára részint ugyanazok. Például az az olajossötét bőrű, benőtt szemöldökű fiú, aki az éjszakai budai kirándulásunk idején a Lánchídnál sérült meg, emlékeztem, Tamáskának szólították, és Katihoz vitettem a kórházba: most is gipszben az alkarja, ám azért a kerti pad mögé térdelve buzgón, fáradhatatlanul tüzelt. Aztán egy kalauz, a Rádiónál találkozhattunk, meg az a sovány, ráncos, könyvekkel, folyóiratokkal megrakott félbolond, aki a Parlament felé menet az akadémiai régészeti bizottság átszervezését követelte. Távol fel-felbukkant a kövér fűzfapoéta, Erényi Tamás, engesztelhetetlen bírálóm és vádlóm az üzemünkben, persze ő se maradhatott ki, ágált, nyüzsgött, kiabált, szerencsére a lármában nem hallottam, hogy mit. Sőt, mintha egy apámhoz hasonló, bajuszos, ősz figurát is megpillantottam volna, szürke esőkabátban, messzebb, a páncélos éppen kiszállt legénységével tárgyalt, mutatta nekik, merről, milyen szögből célozhatják meg hatásosabban a pártházat, noha merőben valószínűtlen, hogy csakugyan ő az, miként kerülne ide, mit keresne itt?

Egészen fiatalokat is látni, tizennégy-tizenöt esztendőseket, még annál kisebbeket is. A védők golyói ezeket se kímélték meg: a közelünkben harcoló általános iskolás korú kamasz, vállán keresztben átvetett két töltényhevederrel, hirtelen patetikusan széttárta karját, hátrazuhant. Odébb egy térdnadrágos fruska a szeméhez kapott, megfordult, jajgatva, bukdácsolva és rogyadozva, de másodszor is találat érte, mereven arcra vágódott. Mentőautók szirénáztak a Fiumei út felől, fehér köpenyes ápolók, nővérek szaladtak elő, óriás vöröskeresztes zászlóval, hordágyakkal, hogy összeszedjék a sebesülteket. Úgy mondták, a Péterfyből jöttek... Erről az jutott eszembe: ott szolgál az öttusázó Fabriczky, tán velük is van, s ő esetleg tudhat valamit Olgáról.

Újabb sortűz: jégesőként záporozott a térre, a park utacskáira, fatörzsekre és csupasz ágakra, fellyuggatva a letiport gyepet, porzott a színház falán, a maradék üvegek csörömpölve törtek ki. Üvöltözés, futkosás, menekült, ki merre bírt. Minket eltakart az Erkel roppant tömbje, viszonylag biztonságban és nyugton lehettünk; annál felháborodottabban átkozódtak az ijedtükben hamarjában odacsapódottak.

– Belelőttek az ápolónőkbe! Nem látták: véresen rogyott le szegényke?

– Sakálok, hiénák!

– Úgy kell elbánni velük, ahogy ők velünk!

– Nem érdemelnek kíméletet! Agyonverni, széttépni, kitaposni a belüket!

– Uraim, ilyesmi még a fronton sem történt – heveskedett egy tar koponyájú, mokány férfi. – Én három évig voltam kint, elvégeztem a jutási altisztképzőt, de erre sose vetemedtek, a vöröskereszteseket nem bántották...

A hallottak közülünk is megingathattak néhányat: mire a kavarodás kissé elcsitult, s föleszméltünk, öten-hatan hiányoztak, Génagy is. Csatlakoztak a támadókhoz, vagy csupán leléptek angolosan? Igaz, teljességgel tisztázatlan, hogy mi a feladatunk, nem kaptunk semminő konkrét parancsot, amikor ideküldtek. Csak lötyögtem, tengtem-lengtem én is, hányódva a közhangulat áramain.

Repülőgép jelent meg fölöttünk, alacsonyan berregett, körözött, mintha fel akarná mérni a helyzetet, majd eltűnt... Egy szeméttartályra kapaszkodva az a habókos barátunk szónokolt, hosszú ujjaival és körmeivel gesztikulálva, ráncos, vézna ábrázatán az izgalom rózsái, ritkás haja lobogott; számos hallgatója akadt.

– A sztálinista, fafejű professzorok elnyomták a valódi tudományt! – és zsebéből piszkos iratokat szedett ki, vészjóslón rázogatta. – Elfektették, eltusolták a legnagyobb horderejű, szenzációs fölfedezéseket... Teszem azt, a gravitáció, melyet Einstein se volt képes megmagyarázni… A kalapom, ha elengedem, leesik, de mért, tisztelt polgártársaim, mi húzza alá, miféle rejtelmes erő? – Ledobta az ócska, zsíros tökfedőjét, derültséget keltve, diadallal, megszállottan tekintett körül. – Nos, amennyiben az űrben, a tökéletes súlytalanságban egy liftben fölfelé haladok, mégpedig gyorsuló mozgással, világos, hogy a tehetetlenség következtében lábam oda fog tapadni a fenekéhez, s amit a kezemből eleresztek, szintén arra tart... Most hagyjuk a liftet, tegyük fel, egy léggömb burkán állok. Amelyet folyvást pumpálnak föl, ettől tágul, sőt, gyorsulva tágul. Mit érzek? Odaragadok a léggömbhöz, akár imént a lifthez. Hát ilyen ballonnak szíveskedjenek elképzelni a mi Földünket, itt a talpam alatt. Kiterjed, gyorsulva tágul, felnyom, innen a nehézkedésünk, és emiatt pottyan rá a kalapom. Értjük eddig? – s ismét szétnézett, kérdőn, szigorúan. – De hát a Föld nem tágul, ez abszurdum... Hanem? Nos? Nem jöttek rá? Evidens: ellenkezőleg, a világegyetem, amelyet végesnek feltételezünk, zsugorodik össze – és mutatta is, körívet írva le karjával. – Tehát pontosan fordítva, mint ahogy a hazug, hígvelejű áltudósok és a nyugdíjukért vakarózó tanügyi bácsikák hirdetik. Csökken, zsugorodik, méghozzá gyorsuló iramban... Se szűkülő, egyre kisebbedő univerzumban Földünk változatlan térfogatával ahhoz képest egyre több helyet foglal el, ami relatíve azonos avval, hogy gyorsulva dagad és növekszik: ezért ránt magához, innen az általános tömegvonzás... Íme, a gravitáció megfejtése! – és bűvészként szétnyitotta tenyerét, mélyen meghajolt. Addigra már jóformán senki se figyelt rá.

A csatazajba új szólam vegyült: a Légszesz utcán harckocsik dübörögtek fel, négy, majd még kettő. Másféle jelvénnyel, mint amilyen az ittenin volt: oldalukon piros-fehér-zöld karikában vörös csillag. A gyalogosok, akikkel teli minden, föl akarták tartóztatni őket. Az elülső tank erre lecsukódott, és a levegőbe lőtt, úgy tetszik, riasztásul. Teljes sikerrel, mert a sokaság azonnal szétfutamodott, pillanatok alatt szinte kiürült a térség. A tankok tüzeltek, ágyúval, géppuskával, bár pontosan nem megállapítható, hogy merre, lánctalpuk csikorgott, tornyuk fenyegetően körbeforgott: az emberek a fák, hirdetőoszlopok mögé, kapualjakba, a színházba rohantak. Éppen beleláttam a legközelebbi csövébe, ösztönösen nekiiramodtam, torkomban szorongató rémület. Burján azonban visszapisszegett:

– Hová szaladsz, Páhy, már késő! Inkább légy veszteg, ne kínálj mozgó célpontot!

Két páncélos elhajtott, a többi három vagy négy maradt, szüntelen pukkogatva. Béla egyszer csak megrántotta a könyököm:

– Arra nézz! Mit csinálnak ezek?

Először én se hittem el, ám jobban odafigyelve, meg kellett bizonyosodnom róla: a most érkezett tankok a pártbizottság sárga épületét lőtték. Ez olyan meglepő, az ostromló tömeg is csupán egykét perc múlva vette észre. De akkor annál viharosabban, ujjongva, üdvrivalgással rajzottak ismét elő, újult erővel vetették magukat a küzdelembe. A páncélosok, könnyű megjósolni, immár gyorsan el fogják dönteni: lövedékeik ablaknyi lyukakat ütöttek a falba, porfelhőben tégla, habarcs, törmelék zuhogott alá.

– Éljenek a harckocsizók!

– Ők is velünk vannak, magyar gyerekek ezek is!

– Diadal, hurrá, diadal!

– Vége az ávónak, kampec, kiverjük az utolsó szálig!

– Nem gyilkolnak, dáridóznak, fennhéjáznak tovább!

– Halál rájuk! Nincs kegyelem, ők se kegyelmeztek!

– Gyerünk! Előre!

Másik repülő szállt fölénk, vagy tán ugyanaz, két-három kört tett, hamar elhúzott... Megint felfigyeltem arra az apámra emlékeztető ősz, szürke esőkabátos, szemüveges férfira, több helyütt föltűnt, kimérten, nyugodt határozottsággal irányította a lövészeket, a harckocsikhoz is odamerészkedett, személyzetük derékig kibújt, s furcsa, hallgattak rá, valami különös tekintélye, súlya lehetett.

A golyószórók, géppuskák és ágyúk össztüze megbénította a védelmet, már csak a hátulsó szobákból viszonozták, mind gyöngébben, gyérebben. A tankok a gyalog fegyveresek kíséretével közelebb hatoltak, páncélgránáttal támadtak, a kapu mellett és följebb is hatalmas réseket hasítva. A homlokzaton tenyérnyi ép felület se volt, az erkély leszakadozott, s a ház négy ponton is füstölögve égett, bent robbanások rázták meg. Amint várható, nem sokáig bírták tartani. Az emeleti, szétroncsolt ablakkeretre belülről abroszt vagy lepedőt kötöttek. A tér felmorajlott, győzelemittasan, örömmámorban.

Kevéssel eztán egy civil meg két csizmás tiszt jött elő az épületből, fehér zászlóval. Ám alig néhány lépést tehettek, lekaszabolták őket: oly gyorsan, először azt hittem, hogy megbotlottak, elestek.

– Őrület, tiszta őrület! – kiáltottam Burjánnak, de a lármában meg sem érthette; és mit is felelhetett volna?

Pedig az igazi őrjöngés csak most kezdődött. A két katonát körülvették, messzebbről csupán annyit látni, hogy szidalmazzák, ütlegelik, tapossák, rugdossák őket csillapíthatatlan dühvel és bosszúszomjjal. Valaki felordított:

– Kivágni a szívét!

Idább vonszolták, s egy züllött külsejű, szakállas, sebhelyes képű férfi, aki eddig vasdoronggal hadonászott, hirtelen ráugrott, a hasára térdelt, és hosszú késével többször gyorsan beleszúrt, a nyakát, ágyékát is átdöfte; a szerencsétlen még ekkor is mozgott, ficánkolt. A kifröccsenő vér többeket bemocskolt. Mindezt szorgalmasan fényképezték. Közben a tiszt mellkasát próbálták szétfeszíteni, hogy a szívét kitépjék – elfordultam, nem néztem tovább, arcom csupa víz, nem is tudom, a verejtéktől vagy a könnytől.

Ezalatt mások a pártházba tódultak, ahol végleg megszűnt az ellenállás, oldalt is, a földszinti ablakokon át. Nem akartam gondolni reá, hogy mi folyik odabenn. Egyszer csak éles csattanás a Kenyérmező utcai frontnál: a magasból emberi test zuhant a kövezetre, férfi vagy nő. Majd hat-hét fiatal rendőregyenruhást vezettek ki, fedetlen fővel, váll-lapjuk jórészt letépve, csapzottan, sebesülten, kötésekkel. A falhoz sorakoztatták őket, kezük fölemelve.

– Ne bántsatok! – magyarázkodtak egymás szavába vágva. – Mi nem ártottunk senkinek!

– Piszkos ávósok vagytok, csak átöltöztetek!

– Behívott sorkatonák – érveltek tovább, feltartott karral, hajukat szétzilálta a szél. – Félreismertek bennünket!

– Úgy is van! Engedjétek, hogy bebizonyítsuk!

– Nem tisztességes dolog. Nem ezt érdemeljük.

– Golyót érdemeltek, semmi egyebet!

– Magyarok vagyunk mi is, melós- és parasztgyerekek. Tehetünk róla, hogy hová soroztak be?

Egy polgári zakós is volt ott, velük hozták ki.

– A civil álljon félre!

– Igen, az, gyere ki! Te nem tartozol közéjük!

– Én is hozzájuk tartozom! – kiabált vissza a megszólított, és társaival maradt.

Több beszédre nem jutott idő, az elfogottak mellett őgyelgő bámész kíváncsiakat ellökdösték. Egészen közelről lőttek beléjük, jóformán nem is hallatszott, testük letompította a hangját. Arcuk a kíntól eltorzult, aki legidább volt, bepólyált kezét a feje elé kapta. Újabb sorozat, erre összegörbedtek-csuklottak, eldűltek, vastag, komiszcsizmájuk talpát mutatva. Némelyik még mozgott; harmadszor is rájuk tüzeltek. Egy fiú rohant ki a házból, ugyanolyan uniformisban, éppen ekkor, megtorpant, sarkon fordult, bemenekült a tömegbe. De persze visszahozták: osztoznia kellett, tüstént, amazok sorsában.

Nem bírtam áttekinteni az állandó zavaros gomolygásban lévő terepet, csak azt láthattam, ami a közvetlen környezetemben történik. A harckocsik legénysége kimászott, elvegyülve a sokasággal, füles sapkájukat levették, cigarettáztak, társalogtak. A pártbizottságra fönt nemzetiszínű zászlót tűztek, ebből is kikanyarítva a sarló-kalapácsos címer; megtapsolták, megéljenezték. Egy nőt a hajánál fogva rángattak és cibáltak: karmolt, harapott, viaskodott, majd térdre kényszerítették, tenyerét széttárta, sírva könyörgött irgalomért. Leszaggatták a szoknyáját, majd a kék nadrágját is, meztelen alsótestén csúszott, ahogy húzkodták erre-arra, zötykölték le-föl a járdán; azután már elvesztettem szem elől.

S a tombolás nem csitult. Vöröskeresztesek hordágyon súlyosan sérült, eszméletlen katonát szállítottak el a Népszínház utca felé, ám néhány fegyveres suhanc, egyikük cigány, odaugrott, kiborította.

– Hová viszik, minek?

– Az ilyennek kár a kórház!

– Kinyírjuk, itt a helyszínen! Fölösleges sokat vacakolni!

Burján közbelépett, géppisztolyát keresztben elébük tartva.

– Mit akartok ettől? Nézzetek rá, a halálán van, orvosi kezelésre szorul!

Azok sem engedtek, hadonászva erősködtek, kakaskodtak.

– Mi közöd hozzá?

– Az a közöm, hogy hagyjátok békin. Emberek vagytok ti, vagy vadállatok? Szabadságharcosok, vagy alja csőcselék?

– És te? Mért véded az ávósokat, úgy szereted őket? Vagy netán magatok is...?

Felzárkóztunk Béla mögé, a görög is, és akik még vele voltunk. Észlelvén, hogy ennyien támogatjuk, mégis meghátráltak, egyre morogva, fenyegetőzve.

– Vigyázzatok, majd ti is szorultok, megjárhatjátok!

– És mind, aki ezeket pártolja, menti!

– Jól van, kotródjatok a fenébe! – zárta le a vitát Burján: azt elérte az erélyével, hogy az ápolók továbbvihették a katonát.

Piros-fehér-zöld karszalagos fiatalok zömök, vállas, testes tisztet kísértek, igyekeztek utat csinálni, eltávolítani tőle a népet. A villanyóránál azonban egész falka várta, sóvár-vérszomjas pofával. Nincs itt már régen politika, erre kellett gondolnom, csupán elvadult ösztönök, közönséges szadizmus: hogy most lehet büntetlen ütni, verni, ölni, mindegy, kit és miért, gyerünk hát!... Így is lett, alig értek odáig, a foglyot valaki hátulról puskatussal kupán vágta, s hiába védték, fedezték, kiráncigálták őrzői kezéből, a támadók többen voltak. Elbuktatták, épp egy autó elé.

– Indítsd a kocsit!

Amikor a kerekek átmentek rajta, teste megroppant, a gerince törhetett el, már nem élt... Ám ez nem elég, vastag drótot kerítettek, ráhurkolták a bokájára, a másik végét átdobták egy faágon, úgy húzták föl, fejjel lefelé, hogy zubbonya a nyakába csúszott, meztelen hagyva felsőtestét. Közben átkozták, rúgták és gyufával, öngyújtóval égették, majd a zsebeibe pénzt gyűrtek, amit a pártházban találtak, piros százasokat, nagy csomókban, hadd lógjon ki. Egy ragyás bőrű postásnő, különben, úgy néztem, terhes, odahajolva leköpte. S fölfedeztem, itt az a görbe, bamba, ütődött leány, aki a Rádiónál is, karja felkötve, persze, hiszen a betöréskor megsebesült. Nem vett részt a hullagyalázásban, csupán járkált körötte, némán, puhán, sunyin, a levegőbe szimatolt, mintha a szagát kóstolgatná. A bel- és külföldi fotósok eme dicső jeleneteket is híven, sokszorosan megörökítették.

Vörös zászlókat, Sztálin- és Lenin-képeket hordtak ki az épületből, könyveket, iratokat, máglyát raktak, a száraz anyag sárgásvörösen, magas lánggal égett... Újabb egyenruhást vezettek el, alacsony, mokány, fekete, ravaszkás ábrázatú fickót. A tömeg körülgomolyogta, gyanakodva, számonkérőn.

– Ki ez? Mi lesz vele?

– Kivizsgálás – felelték, akik vitték.

– Majd mi kivizsgáljuk, elintézzük.

– Tessék kiadni!

– Jogunk van hozzá!

Ha kézre kaparintják, semmi kétség, ez sem éli túl. Burján azonban most fortéllyal élt. A göröggel és a közgázos fiúval – ők hárman voltak legjobban fölfegyverezve – keményen odafurakodtak.

– Ezt ismerem, a politikai megbízottjuk! – s vállánál megragadta az ipsét, aki hunyorogva, ám a félelem bármi észlelhető jele nélkül várta a fejleményeket. – Fontos adatokat tudhat, a börtöneikről, a lecsukott bajtársainkról! Alaposan, részletesen ki kell hallgatni: a Nemzetőrség parancsnoksága nevében átvesszük!

S megmutatta igazolványát, melyet korábban már a Főkapitányság portáján is. Magabiztos fellépése, no meg a géppisztolyok, célt értek. Agamemnon összezsinegelte emberünk csuklóját, persze a vékony spárga inkább csak jelképes. Béla nagy hangon mi kettőnkre bízta.

– Kísérjétek a fővezérségre! De úgy vigyázzatok rá, az életetekkel feleltek érte! – Közben pedig nekem halkan súgta: – Menekítsétek ki innen a sűrűből. És ahol tiszta a levegő, ereszd szélnek.

Ő ott maradt, talán hogy a további atrocitásoknak, amennyire lehet, elejét vegye; mi az Erkel irányában indultunk el. Később, miután kikerültünk a veszélyzónából, attól tartottam, túl feltűnő a menetünk, megint zaklatásoknak volnánk kitéve, intettem a görögnek, kopjon le szép csöndben, itt már én is elboldogulok a foglyunkkal. Emez érezhette, nincs ártó szándékom, jött mellettem szorosan, időnként ferdén odapillantva, vajon mi lesz ennek a vége. Fölkaptattam vele a színház bejárati lépcsőin, tán olyan meggondolással, hogy az épület sötétjében, labirintusában majd elbocsássam, megugorhasson. A kitört lengőajtókon keresztül épp a nagy előcsarnokba jutottunk, amikor mögöttünk kiáltás harsant:

– Állj! Hová!

Az az ősz, szürke esőköpenyes, bajuszos és szemüveges férfi rivallt reánk: már nemcsak hasonlított apámhoz – ő volt. Az apám, mégis, maga.

A meglepetéstől csupán később villant eszembe: a rossz szemével, még az újnak látszó szemüvegével sem igen ismerhet meg engem. Fegyver nála is, az enyémnél valamivel nagyobb és hosszabb csövű pisztoly, akár a moziban a rablóké, kalózoké, most felénk emelte. Megfordultam, visszaszóltam:

– Édesapa! Mit akar avval a...?

A hangomra fölneszelt, vaksin arra tekintve.

– Gyula, te vagy az?

– Én.

– Várjatok.

Leeresztette a revolvert, de nem tette el, utánunk botorkált a törmelék között.

– Hogy kerül ide, édesapám?

Nem válaszolt, ő ismételte meg az előbbit, mintha csakis neki lenne joga kérdezni.

– Hová viszed?

– Ez a parancs. Távolítsam el, helyezzem biztonságba.

– Kinek a parancsa?

– Ha ott hagyjuk, szétszedik, meglincselik, ahogy a többit.

– És te kinek a parancsára, utasítására avatkozol bele?

– Az egységünk vezetője... Mondom, agyonvernék.

– S ha ez a nép ítélete? – és közelebb lépett. – Na jó, add át.

– Mit?

– Ezt az alakot.

– Mért?

Magyarázat helyett ráordított a fogolyra: – Gyere ide! Nem hallod? – Amaz alig mozdult. – Hogy hívnak?

– Bagyó – morogta az egyenruhás, vagy effélét, nem jól érteni.

– Micsoda?

– Gazsó.

– Átöltöztettek? Ávós vagy?

A fickó összeszorította száját, nem felelt.

– Milyen rangban?

– Mi dolga vele?

– Tiszt vagy?

– És ha az?

– Szemtelenkedsz? Pimaszkodsz?... Állj vigyázzba! Nincs füled? Vigyázz!

– Magának? – s úgy maradt, laza tartásban, csúfondárosan elmosolyodott. Apámat elfutotta a düh, ajkát beharapta: emlékeztem erre a szokására gyerekkoromból.

– Nevetsz, csirkefogó, röhögsz? Beleröhögsz a képembe?

Valószínűleg megüti, ha vissza nem fogom. Ám most már bennem is fölágaskodott a dac, azért sem engedtem.

– Édesapa, nagyon kérem, hagyja ezt az embert. Rám bízták, nem magára.

– Hogy beszélsz te az apáddal?

Visszafojtott, szárazra tompított hangján átsütött fölényének kétségbevonhatatlan érzete, akárha ma is az a kisfiú volnék, kiszolgáltatva a szülői önkénynek: természetes reflexként támadt fel a régi szorongás, megaláztatás, mely végigkísérte ifjúságomat, de rögtön az ellenkedés, lázadás is, többé nem elfogadni, szembeszegülni.

– Úgy beszélek, hogy édesapa most nem lenne itt, ha én ki nem hozom. Akkor még megköszönte.

Szavaim láthatóan lehűtötték, elgondolkoztatták.

– Anélkül is kikerülök, aznap vagy másnap. Mindegy, tegyük föl, a te érdemed... Olvastad, fiam, mit spekulált a mesebeli szellem a palackba csukva? Az első ezer évben: aki innen kiszabadít, gazdaggá teszem, bármi kívánságát teljesítem. A második ezer évben: aki kiereszt, azt megölöm... Hát én kétezer esztendeig voltam a tenger fenekén, egy palackba zárva.

– És most megöli a szabadítóját?

– Ha az utamba áll.

Előhúztam én is a revolverem, kibiztosítottam. A katona még mindig úgy sunyított köztünk, összekötött kézzel, ahogy a görög megzsinegelte. Nem próbált menekülni, igaz, eleve reménytelen.

– Azt tudod, mi vár rád? – kérdte tőle apám. – Amit az ilyen csürhétől várni lehet – s újból gúnyosan elvigyorodott.

Majdnem egyszerre tüzeltünk, ő a fogolyra: amaz a gyomrához kapott, meggörnyedt. Én apámra – felém fordult, lassan, szinte ámulva, fehér haján vér ütött át, odanyúlt, tekintete megüvegesedett. Egész hirtelen dőlt el, mint a fahasáb.

Ez volt az utolsó golyóm a tárban, s talán az utolsó lövés a téren. Kiléptem a színházból, az üres fegyvert a fűre dobtam. A levegőben perzselt hús szaga.

 

11

Hideg, makacs eső verte a törmelékkel borított utcákat, majd havas esőre, havazásra váltott. A sötét, jórészt közvilágítás nélkül maradt városban sok ezer lobogó lángocskával ragyogott föl a novemberi alkony: minden ablakban gyertyák, mécsek. Halottak napja. Budapest gyászolja elesett gyermekeit. Messzi egy kapatos hang fújta:

 

Süvegelje meg a magyart

az az oláj meg a rác is meg a tót...

Legyen úgy mint régen vóóót...!

 

Elvadult, piszkos, borotválatlan voltam, napok óta ugyanabban a ruhában, fehérneműben. Otthonom most az a ferencvárosi iskola, amelyet a harci egység már korábban elfoglalt. Szinte véletlenül csapódtam hozzájuk, nem is nagyon firtatták, ki vagyok, megelégedtek avval, hogy egyetemista és nemzetőr. Hazamenni féltem, Kati szeme elé kerülni nem mertem, Olga megjött és kidobott. Enni kaptam itt, fegyvert is megint, egy vadonatúj géppisztolyt, volt fekhelyem, többet jelenleg nem kívántam.

Az eseményekről is csupán késve s hallomásból értesültem: Mikojan és Szuszlov hazánkban tárgyalt, a kormány bejelentette az ország semlegességét, s hogy kilépünk a Varsói Szerződésből, áttérés a többpártrendszerre, a lapok elítélik az önbíráskodást, Mindszenty hercegprímás kiszabadult, angol és francia csapatok szállták meg a Szuezi-csatorna övezetét. Mindez alig érdekelt. A környéken viszonylag nyugalom, ritkán törte meg egy-egy távoli lövés, kósza sorozat.

Kapuőrségben álltam, a súlyos, nedves hópihék megültek a vállamon, kabátom átlucskosodott. A párkányokon táncoltak, libegtek a gyertyalángok, kísértet-este, mintha a temetők benyomulnának a városba, az egész város temető. Máskor ezen a napon ki szoktam villamosozni a Farkasrétre, virággal, anyám és Flóra néni sírjához, most azonban képtelen lettem volna rá. Egyáltalán: gondolkozni sem akartam, tervek, szándékok nélkül lógtam a világban, üresen, kiszáradva, a múltat is, jövendőt is eltolva tudatomból. Csak az éjszakáktól tartottam, álmaimtól, amelyek egyre oda vittek vissza, ahová legkevésbé óhajtottam, azt ismételgették és variálták, amit inkább teljesen kitörölnék emlékezetemből, elűzhetetlen újra és újra: ha győzném erővel, inkább le se fekszem... Parricida. Hirtelen beugrott, Johannes Parricida. Schiller Tell Vilmosában szerepel, a királygyilkos, apagyilkos. Akitől mindenki irtózattal fordul el, s a népe szabadságáért küzdő Tell, a zsarnok helytartó lenyilazója is borzadva utasítja ki. Végül Rómába indul, a pápától kérni feloldozást: neki volt kitől.

A Köztársaság térről, még kedden, egyenest Olgához mentem; akárhogy is, a lakáskulcsa nálam, ha nem maradok ott, akkor is le kell adnom. Nem érkezett meg, csak másnap, éppen amíg leugrottam egy órára körülnézni. Azért csupán most, mert a vonatok rendszertelenül járnak, s rokonai különben is féltették, tartóztatták, hogy biztosabb odalent, és szívesen is időzött velük, a lánya miatt, akit egyébként jó egészségben talált.

Megint más volt, semmiképp nem olyan, ahogy a szerelmes telefonja után várható. Megtalálta az ennivalót, amit a konyhájában hagytam, s ő is hozott, finom fűszeres disznósajttal, tokaszalonnával, házi kenyérrel kínált. Amúgy azonban ideges, türelmetlen, nem figyelt rám, ő mesélt, szaggatottan, erről-arról, a kis Lucáról, mennyit nőtt, fejlődött, okosodott, de jócskán el is szemtelenedett ott vidéken, tájszólásban beszél, elparasztosodott. És a falusiakról, örülnek a beszolgáltatás, a szövetkezeti kényszer megszűnésének, másrészt féltik a földjüket, valami ősi beidegzettséggel. Szóban fennen dicsérik a pestieket, a hősi harcot, élelmet is szívesen küldenek, ám mégis óvatosak, várnak, hogy mi lesz, miként alakul, nemigen mozognak.

Elmondtam, Fabriczky kereste, üzeni neki, hívja vissza. Olgát kevéssé érdekelte, a vékony vállát rándította, cigarettát kért. Marich Géza telefonjáról is beszámoltam, ettől már hirtelen izgatott lett, tízszer is elkérdezte, igaz-e, ismételjem el pontosan, részletesen, fantasztikus, hihetetlen, hajtogatta felindulva. Rögtön föl is tárcsázta, de a szám nem felelt... Sok mindent kellett volna megtárgyalnunk: amióta utoljára találkoztunk, velem is történt egy és más, csak hát láthatóan csöppet se kíváncsi rá, alkalmat sem adott, hogy belekezdjek.

S toppra, mintha megrendelték volna, az öttusázó Fabriczky csöngetett oda, Olga szavaiból hamar kiérthető, hogy ő az. Meglehetős kurtán intézte el, közölte vele: elege van belőle, hagyja békin, legjobb, ha többé nem is jelentkezik, s avval búcsú nélkül lerakta a kagylót. Egy pillanatig azt hittem, miattam viselkedett így, ám azután kerek perec nekem is kiadta az utam. Majdnem ugyanazokkal a kegyetlenül nyers kifejezésekkel: semmi szüksége rám, nincs közünk egymáshoz, részéről csupán múló fellángolás volt, kihűlt, menjek a feleségemhez, vagy ahová tetszik... Később kissé megszelídült, ivott is, szokása szerint szép iramban, zavaros, összefüggéstelen előadásából lassanként kiszűrhető, mitől e színeváltozása. Ott lent vidéken rájött, mégis Marichot szereti, csak őt, igenis, ha ostobaság, reménytelen, ködkép, akkor is, inkább lesz amannak viszonzatlan imádója, hódolója, árnyéka, mintsem méltatlan, olcsó kalandokba bocsátkozzék. Most az, hogy a férfi közben ideszólt, még jobban megerősítette érzelmeiben. Regélnek valami színházi átszervezésről, Marichnak jelentősebb, önállóbb szerepe lenne, bizonyára abban az ügyben hívta: úgyis régóta ez a legfőbb vágya, mellette dolgozni, élni, ha már vele nem lehet. De tán lehet is, ahogy Szegeden, a Figaro próbái alatt megújult kapcsolatuk, még mindig szívesebben vár erre a halvány esélyre, és így tovább.

Nem vitáztam, megjegyzést se fűztem hozzá. Míg a fürdőszobában zuhanyozott, lakáskulcsát az asztalra tettem, halkan behúztam magam mögött a lépcsőházi ajtót. A Semmelweis utcában egy gazdátlan, fekete ló poroszkált, nagy fejét búsan lehorgasztva.

 

12

Este megérkezett a körletünkbe Várkonyi Artúr. Most is a viseltes, zöld lódenkabátjában: alacsony, kövérkés, majdnem teljesen kopasz, közel a negyvenhez, sűrű, bozontos szakállal. A Parlamentből, a kormányhivatalok székhelyéről küldték, avval a megbízatással, hogy járja végig a főbb fegyveres csoportokat, melyek közt jócskán adódtak nézeteltérések, súrlódások, sőt, olykor még fegyveres összetűzés is, s a tevékenységüket próbálja egybehangolni. Éppen a miénkkel ahol más alakulatokhoz képest kevés a probléma, mert vezetőink elfogadták és támogatták Nagy Imrét, kapcsolatot tartottak különféle értelmiségi s forradalmi szervezetekkel, szembeszálltak a kerület kalandor, huligán elemeivel, és jelszavuk a lövöldözés elcsitultával már a rend megszilárdítása, a békés munka elkezdése. A sorainkban lévő, a felkelőkhöz átállt s az elmúlt napokban az utcai harcokat irányító honvédtiszteken kívül iskolánk udvarán vagy tizenöt-húsz paroli és derékszíj nélküli kiskatona is dolgozott, lézengett, vágta a fát, főzte kondérban a levest és segédkezett, amiben kellett. Ávósok, jobbára parasztgyerekek, akiket szándékukon kívül, megkérdezésük nélkül soroztak be oda, fölötteseik megszöktek, sorsukra hagyva őket, így csöppentek be mihozzánk: amolyan szabadon járó-kelő, önkéntes hadifoglyok, itt nagyobb védettséget éreztek, mint kinn a városban. Néhány leány is volt velünk, öltözetük, viselkedésük, beszédük alig ütött el a fiúkétól; nem hinném, hogy bármelyikünk is a nőt látta volna bennük.

Egységünk parancsnoka, agya, hangadója Darvas Ervin. Rövidre nyírt gyapjas, fekete hajú, nyugodt és derűs kedélyű, kisportolt alakú, le nem jött róla a magas nyakú, szürke sípulóvere, velem körülbelül egyidős. Nem titkolta, hogy párttag volt, és ma is kommunistának vallja magát. Viszont, így mesélték róla, ő az első, aki Rákosi Mátyást egy gyűlésen nyilvánosan fölszólította: a magyar nép már nem bízik benne, személyes vétkessége a törvénytelenségekben cáfolhatatlanul beigazolódott, legjobban teszi, ha tüstént lemond. Akkor már olyan a helyzet, Ervint ezért nem lehetett lecsukni, Rákosi azonban tajtékzott, az ellenség hangjának bélyegezte, kizáratta a pártból, kirúgatta állásából, a nagyüzemből, ahol gépészmérnök volt.

Csoportunk, tagjainak elbeszélése szerint, a környék véres csatározásaiból is derekasan kivette részét, amiről a közelünkben két szétlőtt, kiégett szovjet harckocsi is tanúskodott, és nyolc embert veszített. Ezeket a Kerepesi halottasházába szállították, hősi szertartással temetik el, ám az elesett oroszokat is tisztességgel elföldelték. De most csönd volt, harcok utáni és, úgy tetszik, harcok előtti csönd. Hisz olyan hírek keringtek, hogy északról gépesített alakulatok özönlenek az országba, páncélosok kerítik be a repülőtereket, s közelednek nagy tömegben Budapesthez, az innen kivont osztagok pedig beásták magukat a város körül.

A rádió is megerősítette, kormányunk jegyzéket intézett a Szovjetunió nagykövetségéhez: a korábbi megállapodások ellenére sajnálatos módon újabb egységeik lépték át a magyar határt, s nyomulnak befelé. Nagy Imre miniszterelnök és meghatalmazott külügyminiszter az ENSZ főtitkárát is informálta a csapatmozdulatokról, kérte, szólítsa fel a nagyhatalmakat hazánk semlegességének elismerésére, s utasítsák a két érintett felet a tárgyalások azonnali megkezdésére... Később azt jelentették: a Biztonsági Tanács ismét összeül a magyar kérdés megvitatására.

Várkonyi éjszakára is ott maradt, a hálószobává átalakított tanteremben aludt, ahol én, s épp mellettem. Történetesen még gyerekkoromból ismertem, abban a balatoni fiútáborban, ahová apám egy vidéki kihelyezésekor küldött nyaralni, nevelősködött: akkoriban még egyetemista volt. Emlékezetes hatást tett rám, káprázatos, enciklopédikus műveltségével, villogóan gyors eszejárásával és lenyűgöző vitakészségével. Jóformán évekre előre kijelölte számomra, hogy mit kell elolvasnom, s bizonyára a hitehagyásomban is részes. Polgári családból származott, de már a háború alatt bekapcsolódott a mozgalomba, aztán a kevés diverzáns alakulatok valamelyikébe. Utóbb különböző fontos tisztségekben dolgozott, eleinte a belügyben, majd a pártközpontban, ideológiai és propaganda területen. Az elmúlt két-három esztendő politikai kötélhúzásaiban azonban fokozatosan eltávolodott a hivatalos vonaltól, a Nagy Imre körül kialakuló ellenzék egyik szervezője és legelnémíthatatlanabb szószólója lett, noha a párthatározatokban ismételten kipellengérezték. Állítólag megfogadta, nem borotválkozik, amíg Rákosi meg nem bukik, ám a szakállát azóta se vágatta le.

Sokáig, jóval éjfél utánig beszélgettünk, halkan, suttogva, hogy a többieket ne zavarjuk. Artúr gondolatainak, cselekedeteinek fő mozgatója az önvád és lelkifurdalás. Amikor a belügyminisztériumban volt, kezdődtek el a koncepciós perek, s ő súlyosan bűnösnek érzi magát, nemcsak, mert elhitte a koholt vádakat, de egy ideig részt vett a kihallgatásokon is. S bár személy szerint senkit nem bántott, és senki elítéltetésében szerepe nem volt, alkalma se rá, mert közben áthelyezték, mégis, a kollektív felelősségben a sajátját képtelen elnyomni, s nem bír túljutni a kínzó rögeszmén, hogy egy rossz, elhibázott, kegyetlen ügyet segített, mely annyiakat pusztított el és börtönzött be ártatlanul. A rehabilitálásokat is elkésett, üres formalitásnak tartotta: a halottakat fel nem támaszthatja, az élőkről le nem veheti az elszenvedett sérelmeket, a vétkeseket nem mentheti föl.

– Iszonyatos gazságokban voltunk cinkosok, én is, te is, Gyula, mind, akik pofáztunk és nyüzsögtünk és tapsoltunk. S legkevésbé sem enyhítő körülmény, hogy nem akartuk vagy nem tudtunk róla: a náci korifeusok is ezt hajtogatták, evvel védekeztek – igenis, tudnunk kellett volna!

– Igazad van, de hogyan lehet visszamenőleg jóvátenni? Vagy legyünk öngyilkosok?

– Az volna a legkönnyebb. Sokkal nehezebb és keservesebb: levezekelni. Tehát olyan társadalmi berendezkedésért küzdeni, s a hátralevő időnkre ez a legfőbb és egyetlen tennivalónk, ahol ilyesmi soha többé nem fordulhat elő.

– Csak hát, ami a te meg az én privát penitenciánk: van-e ennek, itt és ma, történelmi realitása? És a kettő közül melyik a fontosabb, a mi lelki üdvösségünk, vagy az ország tényleges érdeke, jövője?

De Várkonyi, aki régebben annyira élvezetes vitapartner volt, most csupán mondta a magáét, már-már prófétai, messianisztikus lázban.

Ha az oroszok újra bejönnek, én az utolsó lélegzetemig harcolok ellenük. És ha már harcolni nem lehet, akkor az utolsó szavamig pörölök velük, és azokkal, akik hívták őket, akiket idehoznak. S csak úgy hallgattathatnak el, ezt a fejemre olvashatod, Gyula, lőjenek agyon vagy akasszanak fel, ez az én vezeklésem...

Reggel újra telefonálni próbáltam Katinak, ám az iskolában és a környéken semelyik készülék nem működött, tönkrementek a vonalak. Így hát eltávozást kértem Darvas Ervintől.

– Milyen ügyben?

– Családi ügyben.

– Jó, de estére vissza légy.

Ez a kerület különösen sokat szenvedett, az Üllői út szinte romokban, egyetlen ablak, kirakat nem maradt épen, az úttesten mindenütt géproncsok, némelyik a felismerhetetlenségig szétesve és görbülve-torzulva, vastagon törmelék, eldűlt lámpaoszlopok, a fák, az Üllői úti fák jórészt tövestül kicsavarva. A volt Mária Terézia, ma Kilián laktanya hatalmas épülettömbjének falai sebekkel borítva, főkapuját lánctalpas páncélos torlaszolta el, kifelé meredő ágyúcsővel. Egy rongyos, hosszú hajú, szakállas őrült a szemét forgatva, karját szét-szétdobálva tántorgott a Ferenc körút közepén, megszállottan, átkozódva kiáltozott, váltig ugyanazt:

– Pusztulás! Rombolás!... Pusztulás! Rombolás!...

Beljebb már derűsebb a városkép: élénk forgalom, kerékpárok, autók, sőt, helyenként a kék buszok is beindultak, békebeli dudálással. Több üzlet kinyitott, néhány vendéglő és presszó is, igazi babkávét kínálva. Az élelmiszerboltok előtt most is végtelen sorok, türelmesen, friss kenyérért, krumpliért, egy-két cukrászda is árusított, s feltűntek az őszi Budapest jellegzetes gesztenyesütői is, kis kályháikkal, ormótlan nemezcsizmákban, mamuszokban. A szerencsésebbek tyúkot, kacsát, libát cipeltek. A sztrájk, úgy beszélték, befejeződött, a Ganz, a Mávag, a Láng, Csepel és még számos üzem elkezdi a termelést, s aki ma nem állt munkába, csupán azért, mert szombat van, majd hétfőn. Sokan várakoztak a zálogháznál is.

A hírlaposbódékban vagy tizenöt-húszféle újság: találomra vettem párat. A Magyar Honvéd szót emelt a népítéletek ellen, a bűnösök törvényes keretek közt feleljenek tetteikért. A Népszava és a Magyar Szabadság egyaránt a munka fölvételére buzdított, az utóbbi a legnagyobb fővárosi gyárak forradalmi bizottságainak hasonló értelmű felhívását közölte. Az iskolákban megszűnik a kötelező orosz oktatás, a kiszabadult hercegprímás egyelőre még tájékozódni kíván, a magyar színészek ismét szerepelnek a rádióban, az ENSZ tűzszünetre szólítja fel az egyiptomi konfliktus résztvevőit, csúcsformában a melbourne-i olimpiára készülő amerikai atléták, O'Brien megjavította a súlylökés világrekordját. Az MTI újabb csapatok érkezését adja hírül északról, a záhonyi állomást szovjet vasutasok vették birtokba. Kéthly Anna szocdem elnöknő bécsi nyilatkozata: Magyarország szocialista állam lesz. A kommunista Szabad Nép utódja, a Népszabadság is megjelent, beszámolt a Magyar Dolgozók Pártja feloszlatásáról és a Magyar Szocialista Munkáspárt megalakulásáról. Nem leszünk milliós párt – így a vezércikk, s aki be kíván lépni – számoljon azzal, hogy a párttagságért nem jár fényes állás, előkelő pozíció, nem jár semmiféle megkülönböztető előny. Kemény, nehéz, hétköznapi munka... Sokat veszítettünk, de visszanyerhetjük a szocializmus becsületét... A múlté már a sztálinista fertőzés, a hamis tekintély, s a múlté lesz a nagyzolóan felduzzasztott pártot övező gyűlölet. Most kevesebben, de megtisztultan állunk oda az ország színe elé...

Az ostromverte házfalakat, kerítéseket elborító plakátrengetegről leolvashatóan több más párt is zászlót bontott, olyanok, melyek 45 után részt vettek a koalícióban, csak azóta elnémultak, ám ismeretlenek, sose hallottak is, különböző hangzatos nevű, forradalmi és demokratikus és népi szervezetek, honvédők, politikai foglyok bajtársi szövetsége, ifjúsági egyesületek, keresztény front s hasonlók. De élesebb, vadabb szövegek, rajzok is: Le a kommunistákkal! és Halál minden bolsira! és Horthy Miklós, amint délcegen léptet fehér lován. Fekete ceruzával bekeretezett cikk az egyik újságból, amely szerint Gyárat, földet vissza nem adunk!, mellette kézzel írt széljegyzet: Anyátok!... S öles kátránybetűkkel: Zsidók Madagaszkárba! A Kálvin téren régi gálaatillába öltözött, kobak-csákós főhadnagy parádézott, mellén a vitézi jelvény is, feszes tenyérrel, snájdigul tisztelgett a csinosabb lányoknak, asszonyoknak.

Katit jó szimattal előbb odahaza, a Mészáros utcában kerestem, gyanítván, hogy a kórházban már nincs szükség teljes ügyeletre. Meghökkenve fogadott.

– Hogy nézel ki? Mi történt veled?

Nem akartam rögtön elsőre lerohanni az elmúlt napok kibogozhatatlan szövevényével, hisz még belekezdeni se tudnék honnan. Igaz, nem is faggatózott, fürdőt eresztett, jólesett elterülni, kilazulni a meleg vízben, sokáig áztattam a testem, meg is boroválkoztam, majd friss fehérneműt vettem, ruhát váltottam. Kati addig a lapokat nézte át, főként az új kommunista párt keltette fel figyelmét.

– Te mit gondolsz, Gyuszi, belépsz?

– Minek?

– Hát a régiben is benne voltunk.

– No és?

Cigarettáztunk, ketten hamar telifüstöltük a szobát. Enni is kínált, ám semmi étvágyam. Kati tiszta és ápolt és gusztusos, mint mindig, a könnyű, szétnyíló pongyolájában, jelenleg azonban nem kívántam, idegen, messzi tőlem bármi ilyesmi.

– Egy szabad, titkos választáson nyilván rájuk szavaznék – mondtam. – De nem leszek többé párttag. Amúgy se túl rózsásak az esélyeik. Legföljebb öt-tíz százalék.

– Éppen azért. Ha jók voltak nekem a hatalomban, amíg tőlük függött minden, s lehetőséget adtak, hogy bejussak az egyetemre, orvosnak tanuljak: legyenek jók most is, ellenzékben, kisebbségben, akár az üldöztetésben. Ez nem annyira politikai kérdés, inkább érzelmi. Vagy ha úgy tetszik, csupán dac.

– Megbuktunk, Katikám, kár szépíteni. Nem kellünk senkinek.

– Akkor is, annál inkább.

– Persze azt teszed, amit a szíved diktál. Megértelek, a te helyedben talán magam is... Én azonban kiszállok. Fáradt vagyok, apadt, kiégett. Úgyse sok hasznom látnák.

– És mit csinálsz? Visszamész a papádhoz? Netán bezupálsz te is csendőrnek? – Most először emelte föl a hangját. – Vagy ahhoz a cafathoz?

– Annak már vége, nincs – azt nem részleteztem, hogyan lett vége. – Apámat pedig… – itt lett volna ismét az alkalom, de valahogy nem jött a számra, lenyeltem, másfelé fordítottam a szót. – Ne félj a csendőröktől, az a világ lejárt, leszerepeltek, nem kíváncsi rájuk senki.

– Ennyire biztos vagy benne?

– Mit gondolsz, ezek a mai fiatalok, melósgyerekek és diákok, azért harcoltak az utcán, s haltak meg? A csendőrökért, gyárosokért, felsőházi tagokért, arisztokratákért, földesurakért?

– A történelem nem feltétlenül a halottakat igazolja... Annyi bennem a félelem, szorongás.

– Semmi okod rá, Katikám, fantazmagória, rossz lidérc. Akárhogy is, ez a tizenkét esztendő nem süllyedt el nyomtalanul. Nincs itt már talaja a fasizmusnak.

– Szerinted ilyen olcsón megússzuk?

– Hamarosan rend lesz, konszolidáció. Befejeződik a sztrájk, holnapután, hétfőn, ötödikén az üzemekben elkezdik a munkát. Az élet normalizálódik.

Eltűnődött, a hamutartóba nyomta a cigarettáját, s tüstént másikra gyújtott, sárga ujjai mutatták, mennyit dohányzik.

– Ezen spekulálok napok óta, Gyuszi. Magyarországon mindig végiglengett az inga.

– Miféle inga, miről beszélsz?

– Nézd, 1848 avval indult, hogy felirat a királyhoz, és eljutott a debreceni trónfosztásig, köztársaságig, csaknem a jakobinus konventig. Nálunk nem lehet félúton megállni. Aztán Görgey alkudozása az oroszokkal, békés fegyverletétel, szép remények, hogy amnesztia, és pillanatokon belül Haynau, aradi tizenhárom, Kufstein satöbbi... 1918-ban gróf Károlyi nagylelkűen felosztotta a birtokait, s mire kissé jobban odanéztél, mi lett belőle, proletárdiktatúra, Lenin fiúk, Szamuely páncélvonata, mert itt törvényszerűen végigég a fa, kileng az inga, a legszélső határig. Utána megint visszafelé: szakszervezeti kormány, s egy perc múlva megszállás, fehérterror, különítmények, Orgovány, böllérbicska, elevenen megnyúzás... Majd újra elölről: parlamenti demokrácia, enyhe németbarátság, oda-vissza, hintapolitika, de végül csak bejöttek a nyilasok, ebből se maradtunk ki, Szálasi, deportálás, romba dőlt ország, nem úsztuk meg, mi sosem ússzuk meg... Aztán 45-ben kezdtük a koalícióval, egy horthysta tábornok a miniszterelnök, többpártrendszer, népfront, nemzeti egység, és alig négy évre rá: Rajk-per, ávós rémuralom, totális beszolgáltatás, kitelepítés, kuláklista, börtönök, internálótábor... Hát akkor mi a biztosítéka, mért hiszed azt, hogy most meg lehet fogni, megállítani, az inga nem leng végig? Ki, egészen a szélsőjobbig, a legvadabb reakcióig, számonkérő bandák, bosszú hetedíziglen, embervadászat, lincselés, gyilkolás, vagyis a szokásos magyar hecc... Később, lehet, majd visszamegy, lenyugszik így-úgy, no de addig: ki-mi akadályozhatja meg, hogy ne a csőcselék és legsötétebb vandál erők kerekedjenek fölül?

Megragadott az éles történelmi logikája, nem hiába volt Péteri Miklós tanítványa valamikor, s még inkább, hogy azt fogalmazta meg, ami talán bennem is motoszkált, lelkem egyik felében. De azért ellentmondtam, a vita hevében és törvénye szerint, ezúttal a másik fél szószólójának szerepét vállalva.

– A világ túljutott azon, amitől te tartasz. Az emberek demokráciát szeretnének, nem pedig a szétvert diktatúra helyett új diktatúrát.

– Te meg a hozzád hasonlók, Gyuszi. Csak hát ilyen időkben a tömeg legkevésbé sem a józanabb főkre szokott hallgatni, hanem arra, aki hangosabban és még hangosabban ordít... Mi ez a tizenkét esztendő? A teljes régi garnitúra és fasiszta söpredék közöttünk, azonkívül mind, akiket azóta okkal vagy ok nélkül megaláztak, üldöztek, félreraktak, lecsuktak: alig várják, hogy végre megfizessenek.

– A fegyver nem az ő kezükben van. Például a mi osztagunk parancsnoka, Darvas Ervin most se titkolja, hogy kommunista. Az újonnan szervezett Nemzetőrségben pedig tizenöt-húszezer fiatal...

– Ugyan, ne szamárkodj, mindenkinek van fegyvere. Még a kórházba, beteglátogatóba is úgy csörtetnek be, rogyásig megrakva, mint a gránátosok... Különben is, miféle osztagban vagy te?

– Az nem fontos... A fő kérdés: mi folyik az országban? Forradalom, szabadságharc, függetlenségi harc. Benne az egész nemzet, osztálykülönbség nélkül. Lehetséges, elfogadom, hozzácsapódhattak alvilági figurák, ideig-óráig felszínre kerülhetnek nyílt vagy álcázott ellenforradalmi elemek is. De vajon működhetnek, hathatnak-e, van-e esélyük a nemzet összességével szemben?... Nyugodj meg, Kati, lesz erőnk, hogy visszaszorítsuk őket.

– A Köztársaság téren, ahol még ma is ásnak, keresik a titkos föld alatti börtönt, és az ablakon dobálták ki az embereket: mért nem volt?

– Az nem úgy történt, más helyzet, speciális körülmények...

– Honnét tudod ilyen jól? – s úgy nézett rám, alulról fölfelé, mintha éppenséggel gyanítaná, mit műveltem ott. Ez lett volna harmadszor is a megfelelő pillanat, tán csak az első szavakat kéne megtalálnom. Ám azután mégsem akartak előjönni, nem bírtam rászánni magam. Ehelyett hirtelen frontot változtattam.

– És ha a magyar nép többsége, tegyük föl, szabad választáson egy jobboldali vagy klerikális rendszerre szavazna? Avagy, persze csupán elméletileg föltételezve, mert képtelenségnek tartom, de mégis, játsszunk el vele: ha fasizmust szeretne? Van-e jogunk, jogcímünk meggátolni, hogy maga döntse el, milyen keretben kíván élni? Jogos-e a kifejezett óhajával szemben mást kényszeríteni rá?

– Miféle jogról locsogsz itt összevissza, Gyuszi? Különben is, mi a nép, ki a nép? S hol súgták meg neked, hogy mit akar? Tegnap Sztálint éltették, ma ledöntik a szobrát, tegnapelőtt, talán ugyanazok, Hitlert, de ha nem azok, akkor is mindegy. S ha holnap valakinek az jutna eszébe, hogy engem agyonüssön: ezt a jogát is tisztelnem kell?

– Nem értjük egymást, Katikám...

– Nem, igazad van. Hagyjuk abba.

Mennyi mindenről beszélgettünk, gondoltam, míg lefelé ballagtam a borús Krisztinából, a gyöngén szitáló esőben, csak arról nem, amiért voltaképp idegyalogoltam a fél városon át, hogy elmondjam neki, megosszam vele. Így hát a súlyát egyedül kell vinnem, félek, most már amíg élek.

 

13

Az iskola igazgatói irodájában, melyben csoportunk vezérkara székel, este meghallgattuk a híreket. Ismét átalakították a kormányt: kommunisták, kisgazdák, szociáldemokraták, a hajdani parasztpárt tagjaiból alakult Petőfi-pártiak, honvédelmi miniszter Maléter, a Kilián laktanya, a felkelők főhadiszállásának parancsnoka. További üzemek jelentik be, hogy hétfőn megkezdik a munkát. Dologhoz látnak a budapesti útépítők, és megnyílnak az óvodák. Nem tűrik el a földreform, a gyárak államosításának visszacsinálását, de megvédik, megőrzik a lezajlott forradalom minden vívmányát, elsősorban nemzeti függetlenségünket. S a legfrissebb, most érkezett tudósítás: New Yorkban összeült a Biztonsági Tanács, napirenden újból a magyar helyzet. Az amerikai delegáció követeli az orosz csapatok kivonását, hazánk küldötte szerint kormányunk és a szovjet fegyveres erők képviselői ma megint összeültek tárgyalni.

Éjjel csodálatosat álmodtam. Vidéki, tán Balaton melléki kastély – néhány éve beutaltak üdülni egy hasonlóba – tágas teraszán ültünk, sokan, itt volt velem Kati is, szőkén és még copffal, apám is, a régi zsávolynadrágjában, kihajtott, könnyű vászoningben. Este vagy éjszaka, s a székek, nyugágyak mind előre, a park, a távolabb sejlő tó felé fordítva, akár a színházban. Kinn hatalmas nyári vihar tombolt, ezt figyeltük, mint valami külön nekünk rendezett parádés előadást, kimondhatatlan élvezettel, a természet tűzijátékát, a feldördülő és hosszan morajló eget, nehéz esőfelhőket, reánk azonban egyetlen csöpp se hullott. A hálás közönség nevetett és viháncolt és sikoltozott, s a fényesebb villámokat, ahogy kanyargósan, szerteágazva keresztülcikáztak a mennybolton, megtapsolta, velük mi is, apám ilyenkor mély, meleg hangon fölkacagott. Bravó és még és hogy volt, kiáltoztunk boldogan, úgy éreztem, soha ilyen szépet nem láttam. S a kozmikus színjáték nem akart véget érni, dörgés és csapkodás, idelent is szüntelen az ujjongás, női és gyereksikoltozás vegyült bele, s Kati tenyerét a szék karfáján kezemre tette, apám szivarozott, a füstön át a rossz szemével hunyorogva nézett bennünket, és lassanként elborított a csípős füst és égzengés, durrogás...

Fölébredtem, ám a durrogás és dübörgés nem maradt abba. Sőt, egyre hangosabb, közelibb, fenyegetőbb, a többi alvó is fölriadozott, álmosan dörzsölték arcukat, bakancsok csattogtak, zavaros lárma, ordítozás verte föl az épületet, folyosókat. Még elég korán lehetett, odakint sűrű feketeség.

– Mi történt?

– Kik ezek? Az oroszok?

– Nem is az amerikai tengerészgyalogság!

A rádióban indulók, majd súlyos, fáradt, megviselt hangon: Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével. Utána a Himnusz és a Szózat.

Tompán, az álomtól még kábán hallgattuk. Valaki átcsavarta, külföldi magyar adókat keresett, de egyelőre nem jött be semelyik, csak recsegett, zörgött, sípolt. Aztán megint vissza Budapestre: a Magyar Írók Szövetségének kiáltványa a világ minden írójához, tudósához, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez. Segítsetek Magyarországon!... Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!

A páncélosok a növekvő zajból, lövöldözésből ítélve már egészen a közelünkben vonultak a belváros felé, fölöttünk repülők zúgtak, a sötétben torkolattüzek villogtak.

– Mit csináljunk?

– Hogyhogy mit csináljunk? – tekintett körbe Várkonyi Artúr, olyan ámulattal az arcán: miként lehet ezt csak kérdezni is. – Harcolunk tovább.

– Tankoszlopok ellen?

– Az oszlopokat nem szabad megtámadni, csak követni, messzebbről, óvatosan. S csupán a magános, lemaradt egységeket, vagy igyekezni kell elválasztani, elterelni, kisebb mellékutcákba csalogatni. Ott már tudjátok, mi a teendő: kézigránát és Molotov-koktél, azt hiszem, senkinek se szükséges magyarázni... Nagyon beváltak a barikádok, fölfordított villamos, autóbusz, roncs gépkocsik és így tovább. Jól kihasználhatók az átjáróházak, a Corvin-köz, Gozsdu-udvar, a Vásárcsarnok környéke, Budán az Alagút és hasonlók, megannyi csapda, mi ismerjük, ők nem... Az a fő, bízzunk magunkban: nem azért küzdöttünk eddig, hogy most letegyük a fegyvert, az oroszok kényére-kegyelmére.

– Jó, de akkor is. Óriási erőket dobhattak be – szóltak közbe mások. – Meddig bírunk kitartani?

– A világ nem nézheti tétlenül, segíteni fog.

– Kik, a Nyugat? Azt várhatjuk. Benne van a jaltai, teheráni egyezményben: mi ide tartozunk, a keleti blokkhoz, és passz. A kissujjukat se mozdítják értünk.

– Márpedig a Szabad Európa is bemondta, most hallottuk, a saját fülünkkel.

– Mit mondtak be?

– Hogy csak néhány óráig, néhány napig húzzuk ki... Katonai segítség érkezik. Amerika még a háborút is vállalja értünk.

– Na, erre kíváncsi vagyok.

– Iszonyatos a túlerő, Artúr – aggályoskodtam én is. – Hiábavaló, reménytelen.

– Talán reménytelen, de mégsem hiába – felelte Várkonyi. – Az nem lehet, hogy annyi szív... Ez a sok vér és szenvedés valahol, valamikor még megtérül. A történelmet nem lehet visszaforgatni.

– Tehát?

Úgy nézett rám, szokása szerint, akár egy ostoba, fafejű kisdiákra.

– Az utolsó töltényig harcolunk.

*
 

Merida, Yucatan, Mexico 1957. V. 4.

Katikám,

a világ végéről írom ezt, amint a keltezésből láthatod, és küldöm a mellékelt följegyzéseket, melyekben megpróbáltam röviden összefoglalni azoknak a napoknak történetét. Ha elolvasod, benne találod, amit az utolsó beszélgetésünkkor el akartam, el kellett volna mondanom neked, mégse bírtam elmondani. S meg fogod érteni, miért nem mehetek haza soha többé. Te vagy az egyetlen a földkerekségen, akihez közöm van, akinek elszámolással tartozom; íme. De tudom, úgyse jöttél volna el, s ezután is hiába hívnálak. Gyakran álmodom veled.

Gyuszi

 

 

.oOo.