A cigány nyelvkönyv

Pali olyan sokszor hallotta a történetet, hogy lassan már maga is elhitte, emlékszik rá, hogy történt. Ötéves volt. A kertben játszott, amikor a kapu előtt megállt egy magas, sovány férfi. Csontos testén úgy lógott a gyűrött ballonkabát, mint egy állófogason, a kezében zacskót szorongatott, és szótlanul nézte őt, amint játszik. „Kit tetszik keresni?” kérdezte Pali a férfit. A férfi meg csak állt, két kézzel a kerítésbe kapaszkodva, mintha attól félne, hogy elesik, és tanácstalanul nézte őt. „Itt laknak Szentágostonyék?” kérdezte aztán rekedten. Ő ijedten a ház ajtajához szaladt, és bekiabált: „Papa, egy bácsi keres!”János kijött a házból, földbegyökerezett lábbal nézték egymást az idegen férfival, aztán átölelték és hosszan, ringatózva szorították egymást, mintha birkóznának. Mama is kijött a házból, és amikor meglátta a férfit, sírva fakadt. Aztán ők is átölelték egymást, és együtt sírtak. Az idegen férfi lehajolt Palihoz, fölemelte, és megkérdezte, megpuszilhatja-e. A férfinak borostás volt az arca, a ruhájából és a bőréből savanyú szag áradt, „büdös vagy, nem ismerlek”, kiabálta ő, és durván ellökte magától. Mama zokogott. A felnőttek megkérték, menjen vissza a kertbe játszani, ők meg a konyhában sutyorogtak. Aztán az idegen férfi is kijött, focizott vele, fejelni tanította, mesélt neki, és ott is aludt a Mamával a szobában, ők meg a Papával a kisszobában.

Pali már kamaszkorában nekiveselkedett, hogy apránként összerakja az élettörténetét. Minden részletért meg kellett küzdenie, mert szüleit nehezen tudta megnyitni. Elza akkor mesélte el neki, hogy amikor Londonból hazatérve Pállal együtt letartóztatták, már ötödik hónapban volt. A börtönkórházban szülte meg a kisfiút. Egy hónapig szoptathatta a kicsit, aztán hiába könyörgött, hiába üvöltött, elvették tőle a gyereket, és nem láthatta többé. Amikor két évvel később szabadon engedték, hosszasan kérvényezte, adják vissza a kisfiát, de hosszú utánajárás és könyörgés után is csak annyi tájékoztatást kapott, hogy a gyereket egy budai gyermekotthonba vitték, de azt nem tudják, onnan hová került, mert a kisfiúnak közben megváltoztatták a nevét és az adatait is.

A gyerekotthon vezetőnője zavartan vizsgálta a hivatalos iratot, amely tanúsította, hogy Elza visszakaphatja a fiát. A gondozónők láthatólag együtt éreztek Elzával, de nem tudtak igazán használható támpontokat adni. Abban az időben több olyan gyereket hoztak az otthonba, mesélték, akinek szüleit kivégezték vagy börtönbe vetették, és valamennyinek megváltoztatták az eredeti adatait. Elza kétségbeesetten próbálta visszapörgetni emlékezetében a napot, amikor elszakították tőle a fiát, így tudtak visszalapozni a vaskos nyilvántartási könyvben, és szerencsére az egyik gondozónő emlékezett rá, hogy a börtönkórház ápolónője hozta a takaróba csavart gyereket a csecsemőotthonba. Minthogy az ápolónőnek megtiltották, hogy a valódi nevet mondja, a kisfiút Nagy József néven jegyezték be a nyilvántartásba. Másfél éve szállították át Józsikát a berkeszi nevelőotthonba, Szabolcsba, mondta a gondozónő, aki jelen volt a kisfiú érkezésekor. De ez, ugye, köztünk marad, elvtársnő, folytatta aggódva, mert ezért engem is lecsukhatnak.

A berkeszi otthonban Elzának fél tucat Nagy Józsika közül kellett kiválasztania a saját kisfiát. Próbálta visszaidézni az egy hónapos csecsemő arcát, szorongott, valóban saját gyerekét választja-e, aztán a megérzésére hagyatkozva odament egy vékony, barna hajú kisfiúhoz. Ő az, mondta határozottan. De amikor meg akarta ölelni, a kisfiú ordított, rúgott, karmolt, összekakálta magát; nem akart elszakadni a gondozónőjétől. „Biztosan ő az?”, kérdezte a gondozónő ijedt arccal. „Igen, ő a kisfiam”, mondta Elza eltökélten.

Pali agya úgy védekezett a trauma ellen, ahogy tudott, minden fájó emléket kitörölt a memóriájából. Noha még ötéves korában is odakapta a fejét, ha a Józsi nevet hallotta, semmire sem emlékezett az otthonokban töltött időből. Elza hiába fordult a hatóságokhoz, adjanak hírt a férjéről, még csak nem is válaszoltak a leveleire. A családban ugyan még egymás előtt sem merték hangosan kimondani, de Elzán kívül már mindenki elkönyvelte, hogy Pált kivégezték, Szibériába vitték, vagy egyszerűen csak agyonverték a börtönben.

Az intézeti évek után Pali még mindig nem kaphatta vissza a nevét. A hivatal Elzát választás elé állította, a gyerek vagy Nagy József marad, vagy anyja után felveheti a Goldstein vezetéknevet. János azt ajánlotta Elzának, nevére veszi a kisfiút, ne kelljen Elzának lányanyaként, Palinak pedig fattyúként élnie egy előítéletes országban, és hosszú kérvényezés után a gyerek végre ismét Szentágostony lett. De az iratokba apaként Jánost írták be. Hogy a hatóság gyanakvását elkerüljék, Elza Palival Bátakérre költözött Jánoshoz, a körzeti orvosi rendelőhöz tartozó szolgálati lakásba.

– Nagybátyámat hittem apámnak – mesélte Pali a szavakkal küzdve a Nárcisz presszó pultjánál Kárász Tamásnak, aki az egyetemen a cigánykutató munkacsoportot vezette, és ismert ellenzékinek számított a diákok között. – Otthon, a faluban az öregek időnként báró úrfinak szólítanak, holott a családi vagyonból semmit se láttam – folytatta Pali. – Máskor meg lezsidóznak az anyám miatt, holott keresztény szülőktől kereszténynek született. És ráadásul sosem fogom megtudni, mindezt milyen jogon teszik, hiszen még az sem biztos, hogy nem egy másik Nagy Józsikát hozott-e el anyám az intézetből.

– Identitását kereső, tudathasadt ember, egy identitását kereső, tudathasadt országban – felelte együtt érző iróniával Kárász, aki már jól ismerte Pali történetét, mert rendre elmesélte, ha kicsit berúgott. Aztán megpaskolta Pali vállát. – Menj haza, öreg, és aludd ki magad! Elég szarul nézel ki!

A lány, aki a pult mögül nézte őket, láthatólag egy szót sem értett a beszélgetésből, pedig pohártörlés és kiszolgálás közben végig úgy fordította a fejét, hogy a füle a hangok irányában legyen.

Pali barátja után nézett. Aztán, hogy egyedül maradt, fejét ingatva, tanácstalanul ácsorgott egy ideig a pult előtt, egyik kezében poharát szorongatva, kicsit meggörnyedve, mintha az élet súlyát vagy legalábbis egy üveg konyak édes terhét érezné a vállán, pedig mindössze három pohárral ivott. A lány, a pult mögött, nagyon szép volt. Gesztenyebarna hajával, nagy, barna szemével, feszülő blúzában Palit a fiatal Lollobrigidára emlékeztette. Elbűvölve nézte a szomorú szemű fiút.

– Diák vagy? – kérdezte.

– Aha.

– Mit tanulsz?

– Magyart és franciát – mondta Pali.

– Tudsz franciául? – kérdezte a lány.

– Aha. Valamennyire.

– Az szép nyelv. Egyszer találkoztam egy igazi franciával. Franciául beszélt, nem is tudott magyarul – mesélte a lány lelkesen.

– Szép nyelv – hagyta jóvá Pali. – Te is szép vagy.

A lány elpirult. Pali kedvesen mosolyogni akart, de érezte, arcizmai már merevek az italtól, csak egy félresiklott, bárgyú vigyorra tellett tőle.

– Szívesen beszélgetnék még veled, de fáradt vagyok – mondta aztán. – Hogy hívnak?

– Olga. És téged?

– Pál. Szentágostony Pál.

– Találkozhatunk holnap, ha akarod, úgyis szabadnapos vagyok – mondta a lány, és mintha kérlelné, kicsit félrehajtotta a fejét.

– Fél négy, az Emkénél?

– Rendben – mondta Olga boldogan, és puszit dobott a kifelé induló Palinak.

Öt éve robbantották fel a metróépítés miatt a Nemzeti Színházat, Pali mégis, ha a Blaha Lujza téren járt, még mindig a régi épületet kereste tekintetével. A régi színház képe úgy beleégett az emlékezetébe, hogy a tér még most, évekkel később is valószerűtlen volt nélküle. „Mint a fantomfájás – gondolta. – Amikor valakinek a lábát amputálják, mégis viszket a helye. Aztán felnő majd egy új nemzedék, amelyik elképzelni sem tudja, milyen lehetett a tér a Nemzetivel. Olyan leszek, mint a gyagyás öregek, akik a Népköztársaság útját még mindig Andrássy útnak, a November 7. teret Oktogonnak, a Moszkva teret pedig Széll Kálmán térnek hívják, ahogy a háború előtt megszokták. Ebben az országban semmi sem az, ami, és az ellenkezője sem.”

A téren sétáló, várakozó járókelők között, a délutáni forgalomban Olgát kereste. Aztán egyszer csak feltűnt a lány. A Corvin Áruház felől jött, és az emberek megbámulták. Ezüst flitterekkel kivarrt, testhez simuló kis-estélyi volt rajta, a haja magasra tupírozva, a szemhéja olyan vastagon kifestve lilára, hogy Pali ötven méterről is jól látta. Széles mosollyal, boldogan sietett Pali felé, aki szeme sarkából ijedten tekingetett szerte, nem látja-e ismerős ezt a kínos jelenetet.

– Bálba készülsz? – kérdezte Pali köszönés helyett.

– Tetszeni akartam neked – mondta Olga, és eltűnt a boldog mosoly az arcáról. – A legszebb ruhámat vettem fel. Múlt héten vásároltam a Gólya Áruházban. Kicsit használt, de külföldi!

Pali megsajnálta.

– Bocsáss meg, csak annyira gyönyörű vagy, hogy ez, így fényes nappal kicsit feltűnő a sok elszürkült, lepusztult ember között.

– Hová menjünk? – kérdezte a lány megenyhülve.

Pali tanácstalanul körülnézett. „Ha a Rákóczi tér felé indulunk, a kurvák bámulnak meg minket a téren, ha a Kossuth Lajos utca felé, akkor összefuthatunk az egyetemista barátaimmal, ami rémes lenne”, gondolta.

– Van itt egy jó kis rétesbolt a sarkon, menjünk oda – mondta Pali.

– Szereted a rétest? Jaj, de jó! Én is szeretem – lelkendezett Olga.

„Ez a lány nagyon buta, de nagyon édes”, gondolta Pali, miközben Olgát nézte, aki fél fenékkel sikkesen felült a magas, alumínium bárszékre, gondosan elrendezte a flitteres kisestélyit, és teli szájjal ette a meggyes-mákost. „A legjobb lenne, ha moziba mennénk – gondolta Pali –, ott legalább sötét van. És ilyenkor délután talán nincsenek ismerősök.”

– Adnak egy jó filmet a Bányászban. Falak a címe.

– Falak? – ízlelgette Olga. – Szerelmes vagy háborús? Mert én inkább a szerelmeseket szeretem.

– Még nem láttam – felelte Pali. – De azt hiszem, egyik sem. Inkább olyan okos film.

– És gondolod, hogy én érteni fogom?

– Miért ne értenéd, okos lány vagy – mondta Pali kevés meggyőződéssel.

Olga fél óráig nézte türelmesen, ahogy Gábor Miklós termelési értekezleten, házibulin és kávéházban vitázik a létező szocializmus nehézségeiről, aztán Pali fülébe súgta:

– Ez neked tényleg tetszik?

– Hát…

– Én egy szót sem értek belőle.

– Akkor menjünk inkább hozzád?

– Akár.

Olga a Salétrom utcában, egy gangos bérházban lakott. A szoba-konyhás félszuterén lakás a töredezett keramitkockás belső udvarról nyílt. Nagymamájával együtt voltak bejelentve, de az asszonyt hónapok óta az elfekvőben ápolták. Olga már nem is számított rá, hogy a nagyi valaha kijön a kórházból, így saját kezűleg citromsárgára festette a falakat, a különböző stílusú, szedett-vedett bútorokat, széket, szekrényt, ágyat és asztalt pedig olajfestékkel egységesen fehérre mázolta. A lakásban rend volt, az asztalon, a vázában gondosan elrendezett színes művirágcsokor, csak a falak árasztották magukból a dohszagot. Pali körülnézett, és felfedezett a komódon, a fényképkeretek között egy telefont.

– Nocsak, telefonotok van?

– Igen. De nincs benne vonal – mondta Olga, és elpirult. – Csak nagyon szeretnék telefont, és így majdnem olyan, mintha lenne.

– Aha. Tényleg – mondta Pali –, majdnem olyan.

A cigánykutató munkacsoport hetente egyszer, estefelé jött össze a Váci utcai Napoletana vendéglőben, Kárász Tamás vezetésével. Kárász évek óta járt cigánytelepekre, megtanult lováriul, barátaival pénzt, ruhát, iskolaszert, gyerekjátékot és könyvet gyűjtött a szegényeknek. A terrort felváltó enyhülést kóstolgató polgárok élhetetlen, hőbörgő balfácánoknak tartották őket.

„Mit akarnak maguk?”, kérdezte Palit az egyik fiatal tanár is az egyetemen, aki a pártszervezet megbízásából igyekezett lebeszélni a diákokat arról, hogy eljárjanak az ellenzéki összejövetelekre. „Nézzék meg, mi van Romániában, Csehszlovákiában vagy az NDK-ban! Azt akarják? Maga értelmes, tehetséges ember, föl kellene fogniuk végre, hogy van egy határ, amin belül a magyar pártvezetés mozoghat. És ezeket a politikai határokat Moszkvában húzzák meg, a Nyugat egyetértésével. Nem tanultak a prágai eseményekből? Azt szeretnék, ha ide is bevonulna a Varsói Szerződés? A csehek, az NDK-sok és a románok szívesen jönnének! Ezt akarják?”

Legutóbb Szakács Bea, egy nagymellű, végzős medika mesélte felháborodva a Napoletana kertjében, hogy amikor felkereste az egyik neves festőművészt, hogy képet kérjen tőle egy illegális aukcióra, hogy aztán az árverezésből befolyt összeget a szegények megsegítésére fordítsák, a művész felesége még az előszobába sem engedte be. Az ajtórésen át végighallgatta, mi járatban van, aztán azt kérdezte: „Van magának vőlegénye, lányom?” „Nincs”, felelte Bea meglepetten. „Na, aranyom – mondta a neves művész felesége akkor gyorsan szerezzen magának egy vőlegényt, menjen férjhez és szüljön gyerekeket, attól majd megnyugszik!” És rácsapta az ajtót. Amikor Bea káráló hangon, vérig sértve elmesélte a történetet, Pali alig tudta visszatartani a vigyorát. Bea egyike volt a csoporthoz csatlakozott orvosegyetemistáknak, de voltak köztük műszakisok és közgázosok is. Többségük a budai hegyek villáiból vagy tágas lakásaiból érkeztek, szüleik régi baloldaliak vagy éppenséggel befolyásos vezetők voltak, akikről a fiatalok úgy gondolták, elárulták a forradalmat és beletespedtek a jólétbe. A cigánykutató munkacsoport tagjait egyedül Nyugatról ajándékba kapott márkás farmernadrágjuk különböztette meg a többnyire magyar Trapper farmerban járó, kevésbé jó anyagi körülmények közül érkezett egyetemistáktól. Máskülönben ugyanúgy az Alföldi Cipőgyár népszerű bakancsában, a vállukon hímzett tarisznyával vagy tarisznyaként szolgáló gázálarctáskával jártak. Felméréseket végeztek a cigánytelepeken, ki-ki saját szakmájának megközelítéséből, egészségügyi, szociológiai vagy kulturális szempontból. Kárász oláh cigányul is tanította őket, így aztán, amikor megérkeztek a telepre, lováriul köszöntek, amit a telep lakói furcsálkodva fogadtak.

– Tavesz bahtalo – mondták illedelmesen.

– Tavesz vi tut. Zsanesz romanesz? – kérdezte csodálkozva egy napcserzette arcú középkorú férfi az egyik kunyhó ajtajában, de ezzel vége is szakadt a cigány nyelvű társalgásnak, mert ennél a pontnál elbizonytalanodott a kutatócsoport nyelvismerete. Csak Kárász felelt valamit lováriul, hogy a társaság még csak most tanulja a nyelvet.

Illedelmesen álltak a döngölt padlójú vályogkunyhó bejáratánál, és izgatottan kukucskáltak befelé.

– Megkérdezhetem, hány generáció van itt a putriban? – kérdezte a szemüveges Bagi Feri fontoskodva.

– Hány mi? – kérdezett vissza a férfi gyanakodva. – Nincs nálunk semmiféle olyan izé, nálunk tisztaság van! Fogadok, hogy több fehér ingem van, mint neked!

Azzal odalépett a rogyadozó szekrényhez, feltépte az ajtaját, és kiemelt belőle fél tucat élére vasalt, hófehér inget.

– Énrám senki ne mondja, hogy koszos cigány!

– Félreértett – szabadkozott Bagi Feri ijedten. – Nekem ilyen eszembe sem jutna!

– Te zsidó vagy? – kérdezte a férfi.

– Ez most hogy jön ide? – kérdezte Feri zavartan. Lekapta a szemüvegét, rálehelt, és törölgetni kezdte.

– Mert ide csak zsidók jönnek – mondta a férfi. – Meg a rendőrök – tette hozzá. Azzal faképnél hagyta őket, és bement a házba.

– Még hogy csak zsidók jönnek ide… – dohogott Bagi Feri, és lopva vizsgálni kezdte a kutatócsoport arcélét. „Azt honnan lehet tudni, ki zsidó?”, morfondírozott magában.

Kárász megszánta Bagit.

– Éppenséggel az is érthető lenne, hogy akik maguk is évszázadokon át szenvedték a kirekesztést, érzékenyebbek erre, nem?

– Aki szociálisan érzékeny, az feltétlenül zsidó? – csattant fel Bagi.

– Hagyjuk – mondta Kárász, és legyintett –, dolgozni jöttünk, nemde?

A csoport szétszéledt, és a telep lakóival beszélgetve kis füzetekbe gyűjtötték a tapasztalataikat.

– Ha vennének néhány csirkét, főznék maguknak jófajta cigány pörköltöt, meg legalább mi is ehetnénk egy kis húst – mondta egy testes, fejkendős cigányasszony.

A társaságnak tetszett az ötlet. – Cigány pörköltet még úgysem ettünk – mondták néhányan.

– Az meg milyen? – kérdezte egy közgázos lány.

– Majd meglássák – nevetett az asszony.

Kárász a szakállát vakargatva somolygott. Szakács Bea azonnal körbejárt a csoportban, és a nadrágzsebekből előkotort forintokkal elment a cigányasszonnyal, hogy bevásároljanak a közeli boltban. Három kopasztott csirkével, hagymával, hatalmas vekni kenyérrel, kovászos uborkával és három üveg olcsó vörösborral tértek vissza. Az asszony kunyhója előtt tüzet raktak, kondért helyeztek fölé, földarabolták a csirkéket, hagymát dobtak a zsírra, és főzni kezdtek. A hagyma és a csirke illatát messzire vitte a szél.

Pali fakanállal belekóstolt a pörkölt szaftjába.

– Finom, de mitől cigánypörkölt ez?

– Hát, cigányasszony főzte – nevetett az asszony, és a kötényébe törölte a kezét.

A pörkölt békésen rotyogott a kondérban, a cigánykutató munkacsoport pedig szorgalmasan dolgozott. Kikérdezték a telep lakóit, milyen jövedelemből élnek, milyenek a higiéniai feltételek a telepen, kinek milyen betegsége van, az építészhallgatók rajzokat készítettek, hogyan lehetne elvezetni a szennyvizet, hogyan lehetne olcsón lakhatóbbá tenni a kunyhókat, Pali néhány cigánygyerekkel gyomot irtott, és hangos nevetések közepette megmutatta nekik, hogyan tehetnék szebbé a telepet. Éppen a focimeccset szervezték, amikor éktelen káromkodást és kiabálást hallottak.

– Lopják az ételt! – kiabálta az asszony elkeseredetten. – Hogy vakuljanak meg, hogy a rosseb álljék beléjük!

A közeli építkezésről belopózott a kunyhók közé két munkás, fölkapták a kondért a tűzről, és futásnak eredtek. Pali, Kárász és két másik fiú utánuk rohant, Bagi Feri a szemüvegét az arcához szorítva loholt utánuk. A munkások kacsázva futottak a kondérral, a vörös szaft ki-kiloccsant a sárba. Aztán, amikor a fiúk már majdnem utolérték őket, a két férfi eldobta a kondért, és a puhára főtt combok, szárnyak, csirkemellek fröcskölve szétterültek a paprikás szafttal keveredett, gőzölgő sárban. A két munkás futott még néhány métert, aztán megálltak, és a zokogva átkozódó cigányasszony felé fordulva, előre-hátra hajlongva a combjukat csapkodták a nevetéstől. Bagi Feriben akkor roppant össze a világrend igazságosságába vetett hite.

Palit Kárász vitte el a Főtér melletti mellékutca pincéjébe. Lebotorkáltak a meredek lépcsőn. Egy csapzott hajú, szakállas srácokból álló zenekar, gitár– és dobkísérettel a Lédi Karnevált, Karel Gott dalát énekelte csehül.

Páni a paní vím jak se rusí zal, já tihnu dusíjen k Lady Carneval.

A zenekar egy babahullahegy tetején állt, és átszellemülten kornyikált. A kivájt szemüregű vagy fennakadt szemű műanyag, porcelán– és rongybabák, a csonka kezek és lábak halomban álltak körülöttük, mintha egy szörnyű mészárlás után arra várnának, hogy a cseh sztár bársonyos dallamára tömegsírba rakják őket.

Já kdysi panám, já ba i vdovám Ihal, ted’v srdci chovámjen Lady Carneval.

Pali először dermedten nézte a jelenetet: „Ez most mi, a ‘68-as Prága?” Aztán, amikor látta a közönség komolykodó arca mögül elősejlő vigyort, megkönnyebbült, hogy lehet mosolyogni. Kárászt többen üdvözölték, ő pedig bemutatta Palit, és minden alkalommal a fülébe súgta, kivel találkoztak. – Avantgárd festő, innen Szentendréről – mondta egy szakállas, kalaposra. – Filmrendező – mondta a szikár lófarkosra. – író – mondta egy fekete ruhás, kopaszra –, de vele vigyázz, mert valószínűleg rendőrspicli. – Aztán jött a kortárs zeneszerző, az avantgárd színházrendező, a performanszművész és a többiek.

Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem. Minek? Minek? Minek? Minek?

A zenekar játszott, a hosszú hajú, bajuszos énekes gyakorlatilag nem is énekelt, hanem fahangon, egyre elszántabban és hangosabban mondta a szöveget, míg a végén már magából kikelve üvöltött.

Már megint csak őrája gondolok, már megint csak akarok egy jó nagyot.

Minek? Minek? Minek? Minek?

Pali a végére ugyanolyan felszabadultan vigyorgott, mint a többiek, boldog volt; először kóstolt bele a beavatottság ízébe. A refrént pedig már a többiekkel együtt üvöltötte:

Köpni kell! Phű!

Köpni kell! Phű!

Köpni kell! Phű!

Pali sosem tudott igazán közel kerülni az apjához. Ő maga sem tudta eldönteni, hogy az együtt töltött évek hiányoztak-e, vagy Pál szigorú, elegáns távolságtartása volt az oka, ami olyan átjárhatatlan burokként vette körül, hogy legfeljebb Elza tudta időnként áttörni. Netán a mama kegyeiért és figyelméért dúló ádáz küzdelem szakította el őket egymástól, ami mindig szembeállítja az apákat a fiaikkal. Amikor Palinak hétéves korában elmondták, hogy valójában Pál az apja, a kisfiú zokogni kezdett, hogy neki igenis János a papája, továbbra is őt fogja papának szólítani. Végül Pál azt ajánlotta a fiának, szólítsa csak nyugodtan továbbra is Jánost papának, őt meg hívja apunak, amitől a helyzet nem vált sokkal egyszerűbbé, különösen, ha négyesben mentek valahova. Az emberek borzongva tanakodtak, milyen beteges családi viszony lehet köztük. Pali nem merte megkérdezni az anyjától, hogy apja hosszú börtönévei alatt volt-e több is a rokoni barátságnál János és közte. És hogy vajon mit gondolt, vagy mit tudott erről az apja? Apját és Jánost sem merte megkérdezni, hogy ők vajon megbeszélték-e ezt valaha? Mindenesetre János eltávolodott tőlük, Bátakéren maradt, a rendelő szolgálati lakásában, Pálék pedig visszaköltöztek Tövispusztára, egy kis parasztházba, így legalább Emíliának is segíteni tudtak az öreg báró ápolásában. Pál négy nyelvből fordított műszaki szövegeket, Elza pedig a városi könyvtárban dolgozott.

Két évvel később, a forradalom után Pált ismét börtönbe vetették. Már a forradalom első napjaiban üzent egykori cellatársa, a börtönből frissen szabadult Bánoss, hogy a régi katonatisztek fölkészültek a harcra, Pált is várják Pesten. Később a városi forradalmi tanács vezetésébe is fölkérték, de ő mindkét kérést visszautasította. „Itt a kommunistáktól a volt nyilasokig mindenki azt hiszi, hogy ez az ő forradalmuk, s közben nem látják, hogy a háború után kialakult status quón egy nemzeti felkeléssel úgysem lehet változtatni”, mondta. Otthon, rádión követte az eseményeket, regényeket olvasott, és lemezről komolyzenét hallgatott. De, noha a környezetében ő volt az egyedüli, aki az első pillanattól fogva biztos volt abban, hogy a Szovjetunió nem nyugszik bele a magyarországi fejleményekbe, amikor megindult a szovjet csapatok támadása, Pál tűnt a legelkeseredettebbnek. Akkor derült ki, hogy minden bölcsessége ellenére, a lelke mélyén mégis bízott a lehetetlenben, hátha sikerül kiharcolni az ország semlegességét, és Ausztriával együtt Magyarország is az ütköző zóna része lehet a Nyugat és a Szovjetunió között. Az elfojtott és meghiúsult remény robbanásszerűen tört ki belőle. A városi forradalmi bizottság már rég feloszlott, sokan elmenekültek az országból, amikor Pál első ízben bement a városba. A bányászok és a munkások a bányatröszt irodaépülete előtt tartottak nagygyűlést. Amikor néhányan fölismerték a tömegben Pált, az emelvényre vonszolták, és megkérték, adjon tanácsot, mit csináljanak, csatlakozzanak-e az országos sztrájkhoz vagy sem. Pál mindössze pár pillanatot tűnődött, aztán elszánt hangon azt mondta: „A sztrájknak valószínűleg semmi értelme, a forradalom elbukott. Mégis azt mondom, sztrájkoljatok! Magatok miatt! Mert ha nem teszitek, szar embernek fogjátok érezni magatokat, és nem tudtok majd a fiatok szemébe nézni.”

Pál a néhány mondatos szónoklatért öt év börtönt kapott, és a forradalom utáni megtorlást igazoló cikkekben a Köztársaság téri lincselésről készült fotókkal, a felkelők oldalára állt egykori horthysta tisztek, papok, arisztokraták nevével együtt gyakran emlegették az övét is, hogy lám, az egykori uralkodó osztály elérkezettnek látta az időt, hogy visszaszerezze a hatalmát és a földbirtokait.

Először az öreg bárót temették el, aztán három évvel később Emíliát vitte el a rák. Betegsége utolsó hónapjaiban Elza ápolta, odaköltözött hozzá Kallósék gazdasági épületébe, mert az öregek a kitelepítés után is ott rekedtek, nem volt hová költözniük. Elza etette, mosdatta, pelenkázta az anyósát. Pált még szülei temetésére sem engedték haza. János ismét gyakori vendég lett Elzáéknál, és ez így ment egészen Pál szabadulásáig. Amikor János ismét eltűnt Pali életéből, a fiú apjára haragudott, hogy szabadulásával elszakította Jánostól. Később is, ha bármilyen problémája akadt, inkább anyjával vagy Jánossal osztotta meg, mint az édesapjával. Pál egyre magasabb és vastagabb falat épített maga köré; hajnalig a fordításain dolgozott, vagy írt a konyhában. Éjszaka az ajtórés alatt átszűrődött az olvasólámpa sárga fénye, délelőtt pedig suttogva kellett a házban járni, mert Pál a besötétített szobában aludt. Aztán olvasott és zenét hallgatott, vagy magányos sétákra indult a falun kívül. Volt, hogy Elza is vele ment. Csak a falu határában lévő töltéshez, a vasúti átjáró felé nem akarta elkísérni a férjét soha. „Látsz valamit?”, kérdezte ilyenkor Pál Elzát, és átölelte. De Elza némán, összeszorított szájjal ingatta a fejét. „Ott fogok meghalni?” – tudakolta Pál, Elza pedig kikerekedett szemmel rázta a fejét.

– Anyám, te, aki annyi mindent előre megérzel, hogyhogy nem akadályoztad meg aput, hogy hazajöjjetek Londonból? Hogyhogy nem érezted meg, hogy újra börtönbe kerül? – kérdezte egyszer Pali elkeseredetten az anyját.

– Láttam, mindent láttam előre – mondta Elza szomorúan.

– És miért nem tettél valamit? Miért nem szóltál? Miért nem akadályoztad meg?

– Én csak előre látom, hogy mi fog történni, de megváltoztatni nem tudom.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy a sors irányít bennünket? – kérdezte Pali indulatosan.

– Nem, kisfiam. Mi magunk meg a körülményeink vagyunk a sorsunk. Magunkat és a körülményeinket csak mi alakíthatjuk, más ebben nem segíthet. Én figyelmeztettem apádat, ne jöjjünk haza Londonból, hiszen láttam, mi történik majd. De apád tisztessége úgy kívánta, hogy hazajöjjünk. És a lelkiismerete kívánta, hogy a sztrájk mellett buzdítson. Hogyan szólhattam volna a tisztessége és a lelkiismerete ellen? Ha nem úgy cselekszik, saját magát árulja el. Magam is így döntöttem volna a helyében. Ahogy magam választottam a deportálást is anyámmal, holott előre éreztem a borzalmakat. Mert az meg úgy volt tisztességes. Érted, amit mondok, kisfiam?

Pali először beszélt az anyjával ilyen dolgokról, és most lenyűgözte Elza szelíd, higgadt beszéde. Először érezte, hogy anyja már nem gyereknek, hanem felnőttnek tekinti, akinek komolyan kíváncsi a véleményére is.

– De mit érzel, amikor előre látsz valamit? Hogyan látod előre? – kérdezte Pali.

– Ahogy a múltat látjuk. Ködös képekből rakom össze, mintha emlékképek volnának. Néha hangulatokat, helyzeteket is érzek. De nem szeretek erről beszélni, mert ezek megmagyarázhatatlan dolgok. Eddig erről csak apáddal beszéltem, és most veled.

– Nem ijesztő?

– Megszoktam. Ahogy mindenki természetesnek tart-ja, hogy emlékképei vannak.

– De azt továbbra sem értem, hogy ha előre látod a dolgokat, miért nem tudsz változtatni rajtuk?

– Meg tudod változtatni a múltat? Nem, ugye? Pedig sokan megpróbálják, különösen manapság. A jövőt sem lehet megváltoztatni, csak ha mi változunk meg. Az emberek általában a jelent sem látják, csak azt hiszik. Nem jönnek rá, hogy jelen és a jövő csupán a múltjuk vetülete. Olyan ez, mint amikor fölnézel a csillagos égre, és elfogadod, hogy a csillagok ott vannak, holott pontosan tudod, hogy az égbolt egy évmilliókkal ezelőtti állapot lenyomata. A távoli csillagok többsége már kihunyt, felrobbant, csak az óriási távolságból még nem ért ide az információ. Csak később fognak rádöbbenni az emberek arra is, hogy a szemük láttára hullott darabokra körülöttük mindaz, amiben ma élnek, és ők mégsem vették észre.

Elza elgondolkodott, és úgy folytatta.

– Nehezen tudom elmagyarázni. Egyedül talán Samu nagyapád értett meg, pedig soha nem beszéltem vele erről. Nagyon sajnálom, hogy őt nem ismerhetted. Szerettétek volna egymást.

A lekváros szilke

Dávid és Isti tizenegy éves volt, amikor nekivágtak a nagy útnak. Apránként összegyűjtötték az útravalót: Veresék kamrájából néhány letört kolbászdarabkát, Goldsteinék boltjának raktárából pedig két üveg baracklekvárt, kétszersültet, egy fél vekni kenyeret, és bepakolták a szatyorba May Károly rojtosra olvasott indiános könyvét. Mindent aprólékosan kidolgoztak, semmit nem hagytak a véletlenre. Pontos útitervük volt, többször ellenőrizték Goldsteinéknél a lexikon térképén: lehajóznak a patakon át a Dunáig, a folyón a tengerhez, aztán már csak az óceánon kell nyílegyenesen átkelni, hogy eljussanak Amerikába. New Yorkból lóval folytatják az utat a Vadnyugatra, ahol aranymosásból meggazdagszanak, és rengeteg pénzt küldenek haza a családnak. „Véget ér ez a fránya szegénység”, mondta Dávid büszkén Istinek, és hosszasan álmodoztak róla, hogy ámul majd a család, milyen boldogan ünneplik majd őket. Az indulás estéjén megvárták, míg mindenki elalszik, a telihold ezüstfényében kilopóztak a házból, a patakhoz cipelték Veresék mosóteknőjét, és a szúnyogokat hessegetve, a zsombék közt a vízre csúsztatták. A nyár végi szárazságban a patak már olyan sekély volt, hogy három faluval odébb a mosóteknő feneke fennakadt a sáros, iszapos vízmosáson. A fiúk sértődötten kirángatták a teknőt a partra, megették a kolbászt és a kenyeret, aztán elaludtak egy szomorúfűz alatt. Másnap délelőtt találtak rájuk. Veres István és Goldstein Samu eltérő pedagógiai módszerrel adott hangot elégedetlenségének. Veres Isti két nagy pofonnal megúszta, Dávid azonban még napokig hallgathatta Samu korholását, sőt apja matematikával kevert földrajzleckét is föladott neki. Ki kellett számítania, hogy a tervezett út pontosan hány kilométer lett volna, és óránként két kilométeres sebességgel haladva hány hónapot vett volna igénybe? Milyen tengeri áramlatokat kellett volna leküzdeniük? Továbbá Dávidnak egy olyan kérdésre is válaszolnia kellett, ami nem függ szorosan össze a földrajzzal és a matematikával: szerinte ehet-e zsidó gyerek sertéshúst?

Ez a kaland jutott Dávid eszébe ‘56 decemberében, miközben a hosszú repülőúttól elcsigázottan, de izgatottan és megrendülten a New York-i reptéren a bevándorlási „officer”-hez araszoltak a hosszú sorban, és most is, amikor húsz év után először látogatott haza. A New York-i Kennedy reptér után Ferihegy vidéki buszvégállomásnak, az emberek szürkének, rosszkedvűnek tűntek. A fiatal, szigorú arcú határőr hosszasan vizsgálta az üvegablak mögött Dávid amerikai útlevelét, hol a papírra, hol Dávidra tekintve. Az útlevél új volt, csak Dávid gyomrában a görcsös szorongás volt a régi; a láthatatlan kéz, amely marokra fogta, szorította, csavarta a gyomrát, valahányszor korábban Magyarországon igazoltatták. Dávid ismerősként üdvözölte a gyomorrángást, hozzátartozik a szülőföldemhez, mint a gulyás, a pálinka és a matyóhímzés, gondolta. Minthogy a forradalom után arról érkeztek a hírek, hogy Bartos Lacit kivégezték, Pált pedig börtönbe zárták, évekig eszébe sem jutott hazamenni. Az utóbbi időben azonban Isti több levélben nyugtatta, hogy az ország már tárt karokkal várja a külföldre szakadt, hazalátogató honfitársakat, nincs mitől tartania. Csak New York-i ismerősei riogatták, hogy amint beteszi a lábát az országba, letartóztatják. A határőr egy nagy könyv adataival hasonlította össze az útlevelet, miközben Dávid egyre idegesebben toporgott. Aztán a katona visszaadta a papírokat, Dávid pedig a vámosok sorfalán át, reszkető térddel kitolta a bőröndjét az előcsarnokba.

A csapóajtó mögött, a nyakukat nyújtogató várakozók gyűrűjében hosszasan kutatott a szemével, hogy meglássa barátját. Egy pocakos, kopaszodó férfi tolakodott a többiek elé, és megölelte. Nevetgélve, hosszasan méregették egymást Istivel, megcsodálták egymás pocakját, Isti pedig, harsányan röhögve, kezével összeborzolta Dávid feketére festett haját.

– Megőrültél? Fested a hajad, mint a nők?

– Nálunk, Amerikában muszáj fiatalnak maradni, különben senki sem bízik benned az üzleti életben, mondta Dávid zavartan, és gondosan visszasimította a frizuráját, aztán lopva körülnézett, ki látta a kínos jelenetet.

– Tisztára amerikai lettél – paskolta Isti Dávid hátát. Igazi jampi vagy. – És a szövet minőségét vizsgálva, két újjal megdörzsölte Dávid kockás zakójának hajtókáját.

– Príma! – tette hozzá elismerően.

Otthon aztán Dávidot gatyára vetkőztette, hogy felpróbálja a ruháját. Dávid Isti csíkos frottír fürdőköpenyében, nevetgélve kucorgott a fotelban, amíg barátja magára öltötte a nadrágját, ingét és kockás zakóját. Isti a tükör előtt illegette magát, Klári a háttérből fejcsóválva nézte, Babi, a lányuk, pedig kamaszkora minden megvetésével, gúnyosan vigyorgott a másik fotelban.

– Peched van, mert még a cipőnk mérete is azonos – mondta Isti, miután felpróbálta Dávid elegáns cipőjét.

– Most már én is tisztára amerikai lettem – nevetett.

– Látod – mondta Dávid –, nem nagy ügy! Ennyiből áll az egész!

– Mondjuk azt, hogy ezeket nekem hoztad – mondta később Isti.

– Jó, mondjuk azt – felelte Dávid nevetve, és boldogan nézte, milyen örömet szerzett a barátjának. – Emlékszel, amikor negyven éve apám az első dresszeket vette a tövispusztai focicsapatnak? – kérdezte. – Legutóbb akkor láttalak így örülni egy ruhadarabnak!

Este az Öreghársba mentek vacsorázni. Dávid kénytelen volt egy másik öltönyt előbányászni a bőröndjéből, mert Isti nem tudott elszakadni a kockás zakótól, ragaszkodott hozzá, hogy abban mehessen vacsorázni.

– Na, kíváncsi vagyok, megismeritek-e egymást – mondta Isti, amikor beléptek a vendéglőbe.

Dávid körülnézett, de nem tudta, kit kell néznie.

– A zenekart nézd! – mondta Isti türelmetlenül. – Nem ismerős a prímás?

Csoki egész testével feléjük fordulva muzsikált, és közben széles szájjal vigyorgott, barna arcából világítottak a fogai.

– Megáll az eszem, Csoki! – lelkendezett Dávid, odament a prímáshoz, és megölelte. – Mintha harminc évet ugrottunk volna vissza az időben!

Isti körbevezette Dávidot a vendéglőben, bemutatta Bözsi néninek és néhány asztaltársaságnak, s közben megcsodáltatta új szerzeményét, a kockás zakóját. Az Öreghárs törzsközönsége, kiskereskedők és állami hivatalnokok szívesen kérdezgették Dávidot, mikor ment el, mivel foglalkozik, meddig marad. Amikor kiderült, hogy Dávid New Yorkban ruha-nagykereskedő, elismerően mosolyogtak.

– Milliomos! – dicsekedett barátjával Isti.

– Dehogy vagyok milliomos! – tiltakozott Dávid.

– Milliomos! – ismételte meggyőzően bólogatva Isti.

– Szívesen meghallgatjuk a történetét, Pusztai úr – mondta egy minisztériumi osztályvezető, és intett a pincérnek, toljanak oda egy másik asztalt is az új vendégeknek.

– Ezek az amerikai sikertörténetek mindig úgy kezdődnek, hogy „tíz dollárral a zsebemben érkeztem negyven éve New Yorkba, most meg gyáram, bérházam van” – mondta egy kiskereskedő az asztal végén. – A mi történeteink meg úgy kezdődnek, hogy „negyven éve apámnak még gyára, bérháza volt, most meg örülünk, ha tíz dollár van a zsebünkben”.

– Én ezt meg sem hallottam, Patyikám – mondta az osztályvezető, a többiek pedig készségesen nevettek a tréfás figyelmeztetésen.

Dávid korábban sosem mesélt üzleti sikereiről, talán mert a sikertörténetét amerikai mércével mérve igen szerénynek tartotta, meg aztán nem is volt rá kíváncsi senki. Csak most szembesült azzal, hogy szülőhazájában már ez is maga az amerikai álom. Külön viccesnek találta, hogy amikor Ankával és Petivel New Yorkba érkeztek, Goldstein Vince szinte szóról szóra azt a mondatot mondta, amit ez a Patyi nevű ember idézett. A New York-i reptéren Vince várta őket, ő küldte a jegyeket is a menekülttáborba, és ő vállalt garanciát értük az amerikai hivataloknál, hogy megkapják a beutazási engedélyt. Az első éjszakát is Vince lakásán töltötték a Fifth Avenue-n. Megilletődve nézték a tágas bejáratot a pálmákkal, vörös szőnyeggel és a libériás kapuőrrel, aki fölállt a pult mögül, úgy köszöntötte Vincét, „Good Evening, Mr. Goldstein”, amire Goldstein Vince atyáskodva felelt, „Good Evening, Ramon”. A lift hangtalanul suhant a hatodik emeletre, és a lakásban állt meg. A Central Parkra néző hatalmas nappaliból és a képekkel, szobrokkal díszített előszobából, folyosókról mindenfelé szobák nyíltak, valamennyihez gardrób és márvány fürdőszoba tartozott. Amikor Vince bekísérte őket a vendégszobába, percekig csak álltak, nem hittek a szemüknek. „Nézd, igazi nájlonfüggöny” gyönyörködött Anka az ablakon lévő csipkefüggönyben, és marokra fogva összegyűrte az anyagot, aztán élvezettel nézte, hogy rúgja ki magát. A park lámpái már égtek odalenn, kékes pára borította a fákat. „Nájlon a harisnya, nájlon a kabát, nájlongólya hozza a nájlon kisbabát”, énekelte Dávid vidáman. Goldstein Vincét láthatólag nem érdekelte Dávidék története.

Alig kérdezett, ha Dávid mesélni kezdett Henrik bácsiékról, a menekülttáborról, csak bólogatott, hogy igen, írta Henrik, igen, megírtad levélben. Könnyű vacsorát kaptak a fekete házvezetőnőtől, „igazi néger”, súgta Dávid Ankának, mert itt, New Yorkban láttak életükben először fekete bőrű embert közelről, aztán Vince magukra hagyta őket. „Majd reggel találkozunk!”

Fáradtak voltak, de nem tudtak elaludni, csak Peti szuszogott a hatalmas franciaágyon, ők meg hajnalig beszélgettek. Reggel aztán Vince Dávid markába nyomott kétszáz dollárt, egy New York-térképet és egy brooklyni címet. „Amikor én harminc éve Amerikába érkeztem, csak tíz dollár volt a zsebemben, és nézzétek meg hol tartok most – mondta. – A gyerekre és az inflációra való tekintettel tőlem hússzor ennyit kaptok, de legközelebb akkor akarok rólatok hallani, amikor a saját lábatokra álltatok. Első lecke – tette hozzá Vince, és mutatóujját a magasba emelte –, csak annak van értéke, amit az ember a maga erejéből ér el!” Azzal kitessékelte, úgy is mondhatnánk, kidobta őket a lakásból.

Dávidék a Subway-térképen kiböngészték, hogyan jutnak el Brooklynba. Kis motyójukkal a kezükben, hosszas keresgélés után elvergődtek a megadott címre. A kétszintes, raktárra emlékeztető, vörös téglás kockaház Williamsburgban, a Hewes utcában volt, és a csöngetésre egy szakállas, pajeszos, kalapos férfi, Feuerstein Jákob nyitott ajtót. „Említette Goldstein úr, hogy az unokaöccsének szállás kellene”, mondta a férfi kántáló hangon, erős szatmári tájszólással. Betessékelte őket a nappaliba, odahívta a családját, fejkendős feleségét, három kalapos, szakállas fiatal férfit és két parókás nőt. A fiatalok csak törve beszélték a magyart. Anka és Dávid zavartan pislogott. Nem erre számítottak. „Nem hord kippát?”, kérdezte az asszony Dávidot, kedvesen, de nem titkolt rosszallással. „Mi, gyerekek otthon csak az ünnepeken hordtuk, és a templomban”, felelte Dávid. „Mi pedig betartjuk a törvényt. Ha velünk akarnak lakni, maguktól is ezt várjuk”, mondta Feuerstein Jákob. Dávid azonnal kerek fejfedőt kapott Jákobtól, Anka pedig egy kendőt az asszonytól, amivel a hagyományoknak megfelelően eltakarta a haját. Az épület hátsó kertre néző kis lakrészében Feuersteinék jól felszerelt kóser konyhát is berendeztek nekik, külön húsos és tejes edényekkel, étkészlettel.

Dávidék számára eleinte még az egyhangú környéken is minden izgalmasnak tűnt az otthoni körülmények és a menekülttábor után. „Érzed a szabadság levegőjét?” kérdezte Anka az utcán nevetgélve, és mélyet szippantott a ragacsos nyári levegőből. Dávidot pedig lenyűgözte, hogy rágógumit vehet a sarki boltban, mustrálgatta a különböző amerikai cigarettákat, otthon egyetlen szál is kincset ért bármelyikből. „Chesterfield, mint a filmekben!” Hitetlenkedve bámulták az üzletek gazdag választékát, a tucatnyi fajta szappant, vajat, krémet, mosószert. Csodálva nézték az autókat és a járókelőkön a ruhákat. És Coca-Colát ittak. „Micsoda gazdagság, nemhiába Amerika!” mondogatták egymásnak.

Jákob és egyik fia vaskereskedést tartott fenn lakóépületük utcára nyíló frontján, Ishak, az idősebb fiú pedig Goldstein Vince gyémántkereskedésében dolgozott a 47. utcában. Itt kapott munkát Dávid is, tanuló eladóként. A gyémántbolt valójában több kis kereskedőpultból állt az üzleten belül. A tucatnyi különálló üveges pult mögött egy-egy kalapos, fekete ruhás kereskedő kínálta a portékáját. „Ez Goldstein úr shopja” mutatott az egyik pultra Ishak, amikor először bevitte Dávidot a munkahelyére. „Ez a pult egy bolt?” kérdezte Dávid csodálkozva. „Egy egész nagy boltot ki tudna megtölteni diamondsszal? – felelte Ishak. – Egy olyan kis, hogy is mondják azt, tele brillel, ami az asztalon van, akkora value, hogy még az unokáink is jól élnének belőle.” Dávid elismeréssel bámulta a kis fekete bársonytálcát az apró, kékesfehéren csillogó kövekkel. „Ide nehezebb bekerülni, mint a Congressbe!” nevetett Ishak. Évekig tanulta a szakmát, és élete nagy szerencséjének tartotta, hogy Goldstein Vince alkalmazta. „Nem is tudtam, hogy a nagybátyám a gyémántokhoz is ért”, mondta Dávid elismerően. „Goldstein úr az üzlethez ért – felelte Ishak –, ez a shop csupán egyik befektetése, neki ez apróság, peanuts, ahogy errefelé mondják.” Dávid felröhögött. Ishak zavarba jött, mi volt ezen ilyen mulatságos. „Semmi – nevetett Dávid –, csak eszembe jutott Henrik bácsi egyik története.”

Dávid reggelente Ishakkal bement Manhattanbe, és sötétedett, mire hazaértek. Anka közben a ház körül segített az asszonyoknak, aztán sétálni ment velük és Petivel a parkba. Pénteken, sötétedéskor ők is Szombat-ünnepet tartottak, mint mindenki a környéken, majd Dávid a férfiakkal elment a templomba imádkozni. Feuersteinék jóravaló, szorgalmas emberek voltak, az asszonyok is melegszívűek és figyelmesek, de Dávid és Anka képtelen volt bármiről beszélgetni velük. „Ha így kell leélnem az életemet, vascsavarok és bigott asszonyok között, akkor inkább a folyónak megyek – mondta egy nap Anka. – Esküszöm, ennél még a sztálinizmus is szórakoztatóbb volt!” „Gondolod, nekem könnyű? – kérdezett vissza Dávid elkeseredetten, a kippa alatt vakargatva a feje búbját. – Egész életemben a zsidóságomtól próbáltam szabadulni, olyan akartam lenni, mint a többiek, és látod, hol az antiszemiták kergetnek, hol a zsidók rángatnak vissza a karanténba. Ha nem volnék zsidó, még munkát sem kaptam volna a gyémántkereskedésben.”

Dávid lassanként megtanulta, hogyan kell a méretük, a fényük, a tisztaságuk, a színük, a csiszolásuk alapján megkülönböztetni a gyémántokat, és kitanulta a smaragdot, a rubint, az opált, a tigrisszemet, az ametisztet, az akvamarint és a többi színes követ is. Megismerte, melyik honnan származik, hogyan keletkezett, melyik való gyűrűbe, melyik fülbevalóba vagy medálba, melyiket hogyan kell befoglalni. Lassanként beleszeretett a kövekbe. Sétájuk során Ankával felfedeztek egy hippi ékszerbutikot a Greenwich Village-ben, ott tanulmányozták az indián, az indiai és az afrikai ékszereket. Anka ügyesen rajzolt, elkezdett ékszereket tervezni, és esténként arról álmodoztak, hogy egy nap nyitnak egy apró boltot az East Village-ben, ahol majd Anka tervezi az ékszereket, főként féldrágakövekből, de megpróbálkoznak a gyémánttal is. Amikor találtak egy olcsón kiadó üzlethelyiséget, Anka unszolására Dávid összeszedte a bátorságát, és fölkereste Goldstein Vincét. Zavartan fölvetette, nem adna-e kölcsön némi pénzt az induláshoz, amit természetesen kamatostul visszafizetne. Vince úgy nézett rá, mint egy gyengeelméjűre. Kétszer is visszakérdezte, jól értette-e Dávidot. Aztán a mutatóujját fölemelve csak annyit mondott: „Második lecke: Soha ne adj kölcsön senkinek, mert meggyülölnek, amikor vissza kell adni!”

Egyik nap magas, izmos, fekete öltönyös férfi lépett be a gyémántboltba. „ Are you Mr. Goldstein’s nephew?” kérdezte Dávidtól. Az igenlő válaszra elkérte a lakcímét, és közölte, vasárnap reggel tízkor autó várja a kapujuk előtt, mert vendégségbe hivatalosak. „De kihez?” kérdezte Dávid elképedve. „Ennyi volt az üzenet”, felelte a férfi szigorúan, aztán elmosolyodott.

Vasárnap reggel Dávid és Anka már izgatottan toporgott Petivel a williamsburgi ház előtt. Pontban tíz órakor egy hatalmas, fekete Cadillac állt meg előttük, és ugyanaz a férfi szállt ki belőle, aki Dávidot a boltban is fölkereste. Szertartásosan szélesre tárta a limuzin hátsó ajtaját, és megvárta, míg Dávidék elhelyezkednek a hátsó ülésen. Dávidék ilyen autót eddig csak kívülről láttak az utcán, most végre megtapogathatták a puha bőrülést, az ajtó kárpitját, a mahagóni-berakásos bárszekrényt, a csillogó, krómozott kilincseket. Az autó szinte hangtalanul suhant át a hídon Manhattanbe, aztán végig a városon, északnyugatnak, Connecticut felé. Peti kényelmesen elfeküdt az ülésen, Dávid és Anka pedig szótlanul, álmélkodva bámult ki az ablakon. „Milyen más New York egy ilyen kocsiból” mondta Dávid. „Kinek lehetünk ilyen fontosak?” tanakodtak. „Lehet, hogy most elrabolnak bennünket, de csak jobb helyre vihetnek”, kacagott Anka. „Talán Vince bácsit akarják megzsarolni velünk, de belőle ugyan egy centet sem csikarnak ki.” Letértek az autópályáról, és szelíd dombok, rétek, árnyas fák között vitt az út. A Cadillac végighajtott egy platánfasoron, a lombok között átszűrődő fényfoltok ugráltak a szélvédőn. Az út két oldalán, az óriás telkeket övező növények között alig látszottak a parkok mélyén megbúvó emeletes, koloniális vagy angol mintára épült vörös téglás villák. Megálltak egy cirkalmas kovácsoltvas kapu előtt, a kapu méltóságteljesen kinyílt, majd az autó rágördült a dísznövények és karcsú ciprusok között tekergő bekötőútra, és megállt a ház melletti nyitott autóparkolónál. Ott már több hasonló limuzin, Bentley és Rolls-Royce várakozott. „Here we are”, mondta a sofőr a szertartásos ajtónyitás közben. A kert fölső részén baldachinszerű fehér sátrak álltak, alattuk nagy, kerek asztalok, masnis huzatú támlás székeken nyári ruhás, kalapos hölgyek és sportos, elegáns urak beszélgettek, a férfiak szivaroztak. Az egyikbaldachin alatt egy cool jazz-zenekar Miles Davist játszott. Távolabb, a kék vizű medence partján, hosszú asztalokon gazdagon terített tálak, italok, poharak álltak, és fehér szmokingos pincérek ezüsttálcákon vitték körbe a kínálnivalót.

„Bemutatom önöket a vendéglátójuknak”, mondta Dávidéknak a sofőrjük, és a főasztalhoz vezette őket egy idősebb, kalapos hölgyhöz. A hölgy már messziről észrevette Dávidékat, és ahogy közeledtek, mondott valamit az asztaltársaságának, mire mindenki feléjük fordult, és érdeklődve nézték őket. Amikor az asztalhoz értek, a hölgy mosolyogva a kezét nyújtotta. „Na, hadd nézzem magát!” mondta, és Dávid kezét továbbra is a kezében tartva vizsgálta az arcát. „Maga is jóképű fiú – mondta aztán –, de meg sem közelíti az apját. Remélem, nem bántottam meg ezzel, de az apja volt életem nagy szerelme!” „Az apám lett volna ennek a hölgynek az élete nagy szerelme? – tűnődött Dávid zavartan. – De hiszen Samu ki sem tette a lábát Tövispusztáról, csak amikor munkaszolgálatra vitték.” „Oh, yes, Henry was my beloved one – mondta a hölgy –, nem merem elárulni, hány éve.” Anka tanácstalanul nézett Dávidra. Dávidnak akkor állt össze a történet. A hölgy nyilván Peggy, a szőke, kék szemű lány a családi mitológiából, Henrik bácsi fiatalkori szerelme, akitől Goldstein Vince szakította el, amikor hazarendelte Henrik bácsit a nagypapa halálhírével. Dávid nem merte megmondani, hogy ő nem Henrik fia. Bonyolult lenne a magyarázkodás, és elrontaná Peggy örömét, Henrik bácsi amúgy is fiává fogadta őt, mentegette magát, így azután csak állt, és nézett bambán. Elképzelte Henrik bácsit a hölgy mellett az elegáns asztaltársaságban, aztán Peggyt a Kresz Géza utcában, de sehogy sem állt össze a kép. Képtelen volt elhinni, hogy a kellemetlen, nagyorrú Henrik bácsi ilyen mély nyomot hagyott volna az elegáns hölgy szívében. A beszélgetésből apránként kiderült, hogy miután Henrik bácsival elszakadtak egymástól, Peggy egy kaliforniai férfi felesége lett, és csak évtizedek után tudta meg Vince cselszövését. Peggy férje később ingatlanspekulációkból meggazdagodott, majd előzékenyen meghalt, tetemes vagyont hagyva a feleségére. Akkor költözött az asszony a keleti partra, de addig is, azóta is csak Goldstein Henrikről álmodozott. „Henry olyan volt, mint egy hollywoodi színész! – mondta Peggy az asztaltársaságnak. – Mint Rudolf Valentino, vagy inkább, mint Clark Gable.” A többiek elismerően bólogattak, és Dávid vonásait fürkészték, hátha fölfedezik a hasonlóságot. „Most bizonyára azt képzelik, hogy én az anyámra hasonlítok”, gondolta Dávid.

Peggy harminc év után is fájdalmas haraggal emlékezett Goldstein Vincére, „He is a nasty man, a really nasty man”, mondogatta róla. Azt se akarta, hogy Dávid neki dolgozzon. Amikor kiderült, hogy Dávid közgazdász, beszél németül és egy kicsit oroszul is, beajánlotta egy barátjához, „egy divatcég elnökéhez”. A divatcég kifejezés némi túlzásnak bizonyult: azzal foglalkoztak, hogy márkás cégek kifutott szabásmintái alapján Thaiföldön ruhákat varrattak, amiket aztán Latin-Amerikában és a Közel-Keleten értékesítettek.

Dávid megköszönte Goldstein Vince segítségét, felmondott a gyémántboltban, Ankával gondosan elpakolták a kippát és a kendőt, és New Jerseybe költöztek egy keresztény, fehér, középosztálybeli sorházba. „Na, végre megérkeztünk Amerikába! – mondta akkor Dávid elégedetten. – Valahogy így képzeltem. Végre nem kell zsidónak lennünk!” Azzal felszögelt egy szolid feszületet a nappaliban, hogy ha átjönnek az új szomszédok, lássák, bízhatnak bennünk.

Mire megszületett a kislányuk, Dávid már a divatcég gazdasági igazgató helyettese volt, jól keresett. Peggy boldogan vállalta, hogy a kis Kati keresztanyja legyen, és a szertartáson, amit a keresztmama villája közelében lévő kápolnában tartottak, egy füst alatt Petit is megkeresztelték. Anka egyre nehezebben viselte, hogy az élete csak a gyerekekből, a takarításból és bevásárlásból áll, és a dühét praktikus módon a férjén töltötte ki, ami érthető, hiszen ő állt hozzá a legközelebb. Amikor a kislány egyéves lett, Dávid elérkezettnek látta az időt, hogy Ankának önálló elfoglaltságot keressen, kösse le inkább ott a felszabadult vegyértékeit. A kis ékszerbolt azóta is Anka álma volt. A Peggytől keresztelőajándékként kapott tízezer dollárral Dávid fölkereste Goldstein Vincét, hogy jó áron gyémántokat vásároljon tőle. „Jó lesz befektetésnek, meg aztán ennyit igazán megtehet a nagybátyja, hiszen, ahogy Ishak mondta, ez Goldstein úrnak csak pina”, gondolta, és elvigyorodott.

Goldstein Vince a Fifth Avenue-beli lakás dolgozószobájában testével kitakarta a fali széf zárját, nehogy Dávid kilesse a kódot, kinyitotta a széfet, és kivett egy bársonytálcányi drágakövet. „Megkapod tőlem nagykereskedelmi áron”, mondta egyik szemén egy nagyítóval, és adott egy nagyítót Dávidnak is. Dávid a gyémántok között válogatott, megvizsgált néhány színes dél-afrikai követ, de inkább a kékesfehér fényű indiai gyémántok közül választott néhány fél– és egykarátos briliánst. Aztán meggondolta magát, és odahúzott egy piros és egy sárga gyémántot is. „Tízezer dollárt tudok rászánni – mondta Dávid. – Vince bácsi mondja meg, mi az, ami belefér.” „Ez még belefér”, bólintott Goldstein Vince. „Hát azt tudod-e, fiam, miért lettek a zsidók gyémántkereskedők?”, kérdezte. Dávid nem tudta. „Azért lettek gyémántkereskedők, mert mindig üldözték őket, és ha menekülni kellett, ezt tudták a legkönnyebben zsebre vágni. És ezért hegedülnek inkább, és nem zongoráznak. Próbálj meg zongorával menekülni!” Goldstein Vince kicsit mulatott a saját rövidre fogott ismeretterjesztő előadásán, aztán a kiszemelt köveket finom, fekete bársonytokba tette, a cserébe kapott tízezer dollárt pedig gondosan végignyálazva, egy irányba rendezgetve betette a tárcájába.

Dávid alig várta, hogy másnap beugorjon Ishakhoz a 47. utcába, és megbecsültesse vele a szerzeményt. Ishak hosszasan vizsgálta nagyító alatt a köveket, és hümmögött. „Szerinted mennyit érnek?” kérdezte Dávid gyanakodva. „Nyolcezret talán kaphatsz értük, ha találsz valakit, aki nem nagyon ért hozzá”, mondta Ishak. „Micsoda? – csattant fel Dávid. – Az lehetetlen! Tízezerért vettem Vincétől, nagykereskedelmi áron.” Ishak csóválta a fejét, és átadta a nagyítót Dávidnak. „Látod a csiszolási hibát ezen a kövön? És abban a pici zárványt ott, a jobb szélen? És ez a kő sem tiszta!” Dávid a sírással küszködött. Ugyanazt a mély csalódottságot érezte, mint gyerekkorában, amikor Henrik bácsi elajándékozta a csapágyát a szomszéd kisfiúnak.

Ebben a pillanatban lépett az üzletbe Goldstein Vince. Dávidnak eltorzult az arca. „Becsapott!” kiabálta oda nagybátyjának félig sírva. „Csitt! – tette az ujját a szája elé Goldstein Vince. – Halkabban, itt mások is értenek magyarul!” „Nem érdekel – kiabált Dávid hadd tudják meg mások is, milyen ember maga, hogy becsapja a saját családját!” „Nem magam miatt mondom, hogy halkabban – figyelmeztette Vince hanem miattad! Ha híre megy, hogy téged be lehet csapni, holnaptól mindenki be fog csapni!” Dávid elképedve bámult nagybátyjára.

„Negyedik lecke – emelte fel Goldstein Vince a mutatóujját Dávid megdöbbenését kihasználva -: üzleti ügyekben sose bízz senkiben, még a családodban sem!” „Ez még csak a harmadik lecke volt! – mondta Dávid az ajkát biggyesztve. – De nem lesz negyedik!”

– Jó történet volt. Lám, mit tesz a kapitalizmus az emberekkel! – mondta a minisztériumi osztályvezető az Öreghársban, amikor Dávid befejezte a mesét. És magában hozzátette: „Jellemző rátok, zsidókra, hogy még egymással is kibabráltok!” Aztán gyanakodva körülnézett, nem hallotta-e meg valaki a gondolatát.

– Lám, ott sem kolbászból fonják a kerítést! – tette hozzá a kiskereskedő.

Az osztályvezető egyetértően bólintott.

– És még mindig ugyanannál a cégnél van? – kérdezte egy Váci utcai butikos.

– Először partner lettem, évek óta pedig miénk a vállalat – felelte Dávid. – Most a feleségem irányítja az üzletet, azért nem tudott velem hazajönni.

Másnap Isti Tövispusztára vitte Dávidot. Ahogy a Zsiguli áthajtott a városon, Dávid a lakótelepek beton kockaházait nézte.

– Nálunk a feketék és a Puerto Ricó-i bevándorlók laknak ilyen házakban. Itt kik?

– Itt a szerencsések – mondta Isti kicsit sértődötten. – Örülnek, hogy lakáshoz jutottak!

A Zsiguli a poros országúton kanyargott, Dávid a megsárgult, rendezetlen árokpartokat és a falvak főutcáin sorakozó egyforma, sátortetős kockaházakat nézte.

– Kötelező mindenkinek ugyanolyan házat építeni?

– kérdezte most már óvatosabban.

– Dehogy kötelező, három típustervből is lehet választani, de ez a legolcsóbb, és ehhez lehet nyílászárókat kapni a Tüzépen. Ezekben már van nappali és fürdőszoba, és ha megnézed a tetőket, láthatod, van televízió is – büszkélkedett Isti.

– És hova tűntek a szép, régi tornácos parasztházak?

– érdeklődött Dávid.

– Ledózerolták őket. Tövispusztán találsz még néhányat, de ki akar ma már vályogban lakni, amikor téglaházban is lakhat. Legfeljebb a cigányok a faluvégen, vagy a bolond pesti művészek. A falu legöregebb házait megvették a pestiek, és ott nyaralnak. A bohócok és a városi zsidók parasztot játszanak. De biztos utálnák, ha ilyenben nőttek volna fel, mint mi! Sokat fejlődött az ország!

„Amerikában negyedszázad után is idegennek érzem magam, itthon meg már idegen vagyok – töprengett Dávid. – Mintha 56-ban, a határt átlépve ottrekedtem volna a senki földjén.”

Elzáék Tövispusztán, régi parasztházban laktak. Már messziről látszott, hogy az ablakban és a tornác párkányán szép ívű víztartó és vajköpülő cserepek, mázas tejes köcsögök és lekváros szilkék állnak. A tornác sarkában régi rokka.

– Ezt hiányoltad, ugye? – kérdezte Isti, amikor a tornáchoz érkeztek. – A Pali gyerek gyűjtötte a környező falvakban és Erdélyben. Csak tudnám, mit eszik ezeken a régi kacatokon!

Elza örömében azt sem tudta, mivel kínálja a bátyját, kétszer körülpördülte, hogy minden oldalról megvizsgálhassa. Pál megölelte Dávidot, aztán hátrébb húzódott, és távolról nézte őket fáradt, szelíd mosollyal. Pál megöregedett, megőszült, de Elza még mindig szép volt. Zöld szeme ragyogott, és egyszerű kartonruháján át is jól látszott, hogy az alakja csinos, feszes maradt. Dávid gyönyörködve nézte a húgát.

– Csináltam neked tyúkhúslevest, de van kolbászunk is, ha még mindig szereted – nevetett Elza Dávidra. – Mivel kényeztesselek?

– Istenem, hány év is telt el azóta, hogy legutóbb így együtt voltunk? – mélázott Dávid.

– Na – mondta Isti, és a combjára csapva fölállt élvezzétek ki egymást! Majd estefelé visszajövök érted, és átviszlek Jánoshoz Bátakérre. Csapunk egy kis bulit a tiszteletedre.

A tornácon terítettek, Dávid és Pál fonott karosszékben beszélgetett, Elza pedig, ahogy terítés közben ki-be járt a tányérokkal, poharakkal, a kancsó borral, minden fordulónál beleszólt a társalgásba.

– Nem panaszkodhatunk – mondta Pál. – Élünk csöndesen, távol a világtól, olvasunk, írunk, zenét hallgatunk.

– Pál híreket sem olvas, nincs tévénk, azt se tudja, mi van körülöttünk – folytatta Elza.

– Pontosan tudom, mi van körülöttünk – felelte Pál. – Ehhez nem kell újságot olvasni vagy tévét nézni.

– De téged ugye nem bántanak már? – kérdezte Dávid aggódva.

– Nem bántanak itt már senkit – mondta Pál alig észrevehető gúnnyal a hangjában. – Az emberek elégedettek. Mint a koca, ami csöndesen röfögve, boldogan hempereg a sárban, és reménykedik, hátha megússza a disznótort.

Istivel éppen begördültek dr. Szentágostony János bátakéri háza elé, amikor nagy fékcsikorgással, kifarolva lefékezett mellettük egy motoros. Jókötésű férfi pattant le a motorról, lekapta fejéről a bukósisakot, megrázta göndör fürtjeit, kék szemét villogtatva rájuk nevetett, és odaköszönt Istinek. Aztán egy mozdulattal lerántotta dzsekije cipzárját, és leomlott alóla a feltűrt reverenda.

– Ő a papunk, a Vili – mutatta be Isti a férfit. – Nagy franc, kár, hogy áthelyezik!

– Miért helyezik át? – kérdezte Dávid, miközben a ház felé sétáltak.

– Elmondod vagy elmondjam? – fordult Isti Vilihez.

– Majd elmondjuk később – mondta a pap.

Dr. Szentágostony Jánosnál összegyűltek a falu előkelőségei, ahogy magukat nevezték: a pap, a tsz-elnök, a főagronómus, az állatorvos és a községi párttitkár.

– Néha eljön a tanító is, de az olyan buta ember, hogy még ultizni sem tud – nevetett a nagydarab, bajuszos agronómus.

– Inni annál inkább – mondta a sovány, gyomorbeteg külsejű párttitkár.

– Irigykedsz, mi? – ugratta a köpcös, kopasz tsz-elnök.

– Én is tudtam, amíg nem lett gyomoridegem!

– Veszelka elvtársnak gyomoridege van! – mondta János nyomatékosan, és Dávidra kacsintott. – Azt szokta mondani, hogy szétbassza az ideg! – vigyorgott János.

– Igenis, szétbasz az ideg! – erősködött a párttitkár. – Ha titeket is folyton baszogatnának a megyétől, nem röhögnétek – mondta, a többiek egyre hangosabb röhögése közepette, ami biztos jele volt annak, hogy ez egy sokadszor lejátszott párbeszéd.

– Ne panaszkodjon, akiről a faluban utca van elnevezve – mondta az állatorvos.

– Nem rólam, hanem a nagyapámról – felelte a párttitkár sértődötten.

– Két utca fut a főtérre, a szovjet emlékműhöz, a Veszelka és a Kodelka utca. Emlékszel, őket akasztották fel a különítményesek tizenkilencben – magyarázta Dávidnak Isti.

Dávid emlékezett a rémtörténetre, amelyet gyerekkorában meséltek az öregek. Csak arra nem emlékezett már, hogy akasztás előtt a Veszelka levágott tökeit gyűrte-e Héjjas Iván a Kodelka szájába, vagy fordítva.

– Na, igyunk, hogy legyen húgyunk! – mondta Isti, és odament az asztalhoz, hogy a dugóhúzóval nyakon szúrja az egyik borosüveget.

– Hát, rosszabb, ha nem iszunk! – mondta a tsz-elnök.

A fácánleves és a vörösboros szarvaspörkölt után, míg a többiek a szobában emésztettek és ultiztak, Dávid, János és Vili kiült a teraszra beszélgetni. „Istiben mindig megvolt a hajlam a léhaságra, de egy orvos, egy volt báró meg egy pap hogy képes együtt mulatozni egy hülye párttitkárral meg egy tuskó tsz-elnökkel?”, morfondírozott Dávid magában. János mintha olvasott volna Dávid gondolataiban, a pipáját tömködve megjegyezte:

– Az a mondás járja nálunk, hogy a magyar értelmiség előtt három út áll: az egyik az alkohol, a másik az öngyilkosság, a harmadik meg járhatatlan. De van egy negyedik is: tudomásul veszed, hogy ez van, és megpróbálod jól érezni magad. Kicsit cinikus álláspont, de működik.

– És Pál meg Elza? – kérdezte Dávid.

– Pál sosem járt a földön, hiszen tudod. Több mint tíz évet ült az elveiért. Na, ennyit azért nem érnek az elvek! Ezer szerencséje, hogy ilyen felesége van.

– Tudom, mennyit segítettél a húgomnak, amíg Pál börtönben volt – mondta Dávid csöndesen. – Köszönöm.

János nem felelt, csak elkomorult az arca. Vili Jánosra nézett, és hosszasan vizsgálta a tekintetét.

– És te miért nem nősültél meg? – kérdezte Dávid.

János elmélyülten tömködte a pipáját.

– Mi Vilivel nőtlenséget fogadtunk, igaz-e? – mondta aztán, és erőltetett nevetéssel a papra nézett.

– Csak te! – mondta a pap, de nem nevetett.

– Hát, ami igaz, az igaz, Vili föllendítette a hitéletet a faluban. Amikor még az öreg pap volt itt, akit te is ismertél, már azon aggódtunk, hogy a kommunisták kiirtották a vallást az emberekből. De amióta Vili a pap, a fiatal asszonyokat vasvillával sem lehetne kiűzni a templomból. Minden asszony folyton gyónni akar. Még jó, hogy ott van közöttük az apácarács, máskülönben megerőszakolnák ezt a szép embert!

– Miket beszélsz, János! – csattant fel Vili.

– Legfeljebb meggyónom. Úgyis hozzád járok.

– És valóban gyónnak az emberek, Vili? – kérdezte Dávid.

– Bizony, több hét is beletelik, míg valaki végre elmond egy jó zaftos bűnt. Egyébként meg csak a szokásos nyammogás.

– Akkor miért mennek?

– Hogy a szomszéd lássa. Meg az asszonyok jönnek panaszkodni a férjükre.

– Utálják is a férfiak Vilit! – mondta János. – Elterjesztették róla, hogy pedofil, mert vasárnap délelőtt a srácokkal focizik a templom mögötti réten. Hogy az öreg pap fogdosta a kisfiúkat, az senkit sem zavart. A papok már csak ilyenek, mondták. De hogy Vili tetszik az asszonyoknak, azt nem tudták lenyelni. Most aztán áthelyezik. Na, és a te házasságod hogy sikerült? Jól megvagytok Ankával?

– Ahogy negyedszázad után lehet az ember a feleségével. Ha távol van, hiányzik, ha közel van, idegesít.

– Gyere, Dávid, elviszünk éjszakai vadászatra – mondta Isti, kilépve a teraszra. A párttitkár és az agronómus ott vigyorgott mellette.

– Vadászni jártok? – kérdezte Dávid.

– Mit gondoltál, az esti fácán és szarvas végelgyengülésben szédült a fazékba? – kérdezte az agronómus.

– Menjél csak – mondta János –, mi Vilivel ezt kihagyjuk.

Bepréselődtek az agronómus orosz parancsnoki UAZ terepjárójába. Dávid előre, az agronómus mellé, Isti és a párttitkár egy üveg szilvapálinkával a hátsó ülésre. Az agronómus elővett a csomagtartóból egy dupla csövű sörétes puskát, egy doboz lőszert, és Dávid kezébe nyomta, akit különös büszkeség töltött el a fegyver érintésétől, és érezte, hogy zubogni kezd agyában az adrenalin.

– Vadásztál már? – kérdezte az agronómus.

– Soha.

– Na, akkor most lesz egy kis sikerélményed! Nyúlra megyünk.

Az agronómus lekapcsolta a fényszórókat, keresztülvágott a mezőn, az UAZ ugrált a szántóföld buckáin, aztán megállt egy szántó közepén. Az agronómus elvette Dávidtól a puskát, és betöltött két lőszert.

– Tekerd le az ablakot, és figyelj! – mondta.

Isti és Veszelka hátul röhigcséltek, egymásnak adva a pálinkás üveget.

– Igyál egy kis célzóvizet! – nyújtotta oda az üveget Isti Dávidnak is. – Aztán add tovább Sanyinak – mutatott az agronómusra –, hátha ő is akar célozni!

– Azt láttad volna, amikor Isti a dobtáras géppisztolyával jött vadászni az ellenforradalom után – nevetett a párttitkár. – Úgy szétlőtte a vaddisznót, hogy több volt benne az ólom, mint a hús.

– Itt nincsenek törvények a vadászatra? Nálunk, úgy tudom, vannak – kérdezte Dávid csodálkozva.

– Itt is vannak! – mondta a párttitkár. – Mi vagyunk a törvény.

– Szeretném látni azt a vadőrt, aki meg mer szólalni, amikor Veres elvtárs és Veszelka elvtárs vadászik – nevetett Isti. – Vadászott itt már Kádár elvtárs is. Én kísértem.

– Ott a nyúl! – mondta az agronómus halkan, és a szántó felé mutatott.

Dávid meresztette a szemét, de nem látott semmit. Érezte, hogy az izgalomtól dobol az ereiben a vér. Az agronómus fölkapcsolta a terepjáró fényszóróját, a reflektor fénycsóvái között, világító szemmel ott ült egy hatalmas mezei nyúl, és dermedten nézte őket.

– Hú, a kurva anyját, mekkora állat!

– Ez nem kutya? – kérdezte Dávid bizonytalanul.

– Te eddig csak húsvéti nyuszit láttál, mi? Na, adjál neki, Dávid!

Dávid kihajolt az ablakon, az állához emelte a puska tusát, az izgalomtól remegő kézzel megcélozta a nyulat, és elhúzta az elsütő billentyűt. A puska nagy csattanással visszarúgott, a nyúl pedig fölugrott, aztán visszaesett a földre, és kétségbeesetten rángatózott.

– Miért nem szaladt el a szerencsétlen? – kérdezte Dávid.

– A nyúl sosem fut bele a fénycsóvába. Nálunk a nyúl is tudja, hol a határ! Inkább megdöglik, de nem lépi át – nevetett Isti.

A párttitkár kiugrott a kocsiból, és a szántóföldön billegve odafutott a vonagló állathoz. Tiszta erőből fejbe rúgta, a tompa csattanás a kocsiig hallatszott. A nyúl röpült fél métert, aztán mozdulatlanul elterült. Veszelka megragadta az állatot a fülénél, és vigyorogva, diadalmasan integetve hozta Dávidnak, aki egyszerre érzett büszkeséget, undort és szégyent.

Trabant használati utasítás

Kreol bőrével, göndör hajával, nagy fekete szemével és sportos alakjával Pusztai Kati az anyjára, Ankára emlékeztetett, Peti pedig inkább az a lapos fenekű, billegő járású, korán pocakosodó férfitípus volt, mint az apja. „Még jó, hogy nem fordítva történt – mondogatta Dávid kuncogva, amikor a lányával büszkélkedett. – Képzeljétek, ha lány létére rám hasonlítana!” Csak mintha a szülők személyiségét cserélték volna fel; Kati simulékony, kicsit naiv volt, mint az apja, Péter pedig szeszélyes és harcias, mint az anyja.

Budapest legszebb útja tökéletes állatorvosi ló lesz ahhoz, hogy bemutassa a szocialista rendszer tüneteit, gondolta Szentágostony Pali. Mire amerikai unokatestvéreivel elsétál a Hősök terétől a Bajcsy-Zsilinszky útig, biztosan megértik, hova kerültek. Pali a millenniumi emlékműtől indította, ahogy nevezte, a társadalomtörténeti sétát, a daliás Árpád vezér és a honfoglaló törzsfőnökök szobrainak talapzatától. A vezérek, szám szerint hét, úgy is, mint Álmos, Előd, Ond, Kond és a többiek gyanútlanul tekintettek a történelmi távlatba, a November 7. tér és a Marx tér felé. Kissé távolabb – mutatott Pali a Dózsa György út irányába – egy kevésbé daliás vezér, Lenin szobra áll. Ezen a helyen korábban Sztálin álldogált, de ‘56-ban ledöntötték és lángvágóval földarabolták. Ismét balra a jugoszláv nagykövetség, a forradalom után itt kaptak politikai menedékjogot Nagy Imre és munkatársai, de Kádár és Tito elárulta, a KGB pedig kicsalta őket az épületből. Elhurcolás, akasztás. Tovább az úton, jobbra: Fiatal Művészek Klubja, a központilag, úgy is, mint pártközpontilag szabályozott művészeti avantgárd. Balra: újságíró-székház, a központilag szabályozott sajtószabadság. Ismét jobbra: a szovjet nagykövetség jellegtelen épülete a paloták közé ékelve. A palotákkal ellentétben a szépségét az ideológia adja, mondta Pali komoly arccal. Aztán a Chemokomplex Külkereskedelmi Vállalat saroképülete. Egykor a nyilasok, később az ÁVH központja, nem csoda, a terrornak rokon az ízlése, ahogy a csőcseléknek is, jegyezte meg Pali. Közben rövid ismertetés az út neveiről: Sugár út, Andrássy út, Sztálin út, Magyar Ifjúság útja, Népköztársaság útja, színes megjegyzés fűzve valamennyihez, fűszerezve a lélekmelengető perspektívával, hogy a szóbeszéd szerint a gyönyörű sugárút egyszer Kádár János út lesz. A nyolcszögletű Oktogon, most November 7. tér, a szovjet októberi forradalom novemberi ünnepéről elnevezve. Jobbra az Operaház. Kicsi lelkendezés: olyan, mint a bécsi, tán még szebb is! Az út kérge alatt fut a kontinens első földalattija. Újabb lelkendezés: még a múlt századból, mert akkor még Magyarország, hajjaj… Mire a Bajcsy-Zsilinszky útra értek – rövid ismertetés a névadóról a parasztvezér Áchim-gyilkosságtól az ellenállásig –, Pusztai Peti és Kati valóban megértették, hogy különös országba kerültek.

– Cserélik az utcák nevét? – álmélkodott Kati erős amerikai kiejtéssel. – Hogy lehet egy utca nevét… mintha New Yorkban a Third Avenue-t vagy a Fortysecond Streetet? – csóválta a fejét hitetlenkedve. – I can’t believe it!

Peti a Trabantot nem akarta elhinni. – Tényleg papírmaséból van? – kérdezte kételkedve, mintha bűvész-trükköt sejtene. De igazán a Wartburg tetszett neki. – Ha itt élnék, biztos ilyen autót hajtanék! Nálunk minden autó egyforma, de ezek olyan érdekesek! – mondta elismerően.

Pusztai Peti szinte még karonülő volt, amikor szüleivel Amerikába érkezett, Kati, a húga pedig sosem járt az óhazában. Dávid ugyan sokat mesélt gyerekeinek Magyarországról, a háborúról és az ötvenes évekről, de amíg Peti és Kati kicsik voltak, egyáltalán nem érdekelték őket ezek a történetek. Olyanok akartak lenni, mint a többi amerikai gyerek, s noha mindent értettek az anyanyelvükön, nem voltak hajlandók magyarul beszélni. A magyarországi látogatás után azonban az apjuk olyan lelkesedéssel áradozott az otthon töltött napokról, hogy elhatározták, a következő nyáron megnézik az egzotikus kommunista országot, ahonnan a szüleiknek menekülniük kellett.

Ferihegyen Pali várta őket, akit Dávid kért meg, szerettesse meg a gyerekeivel az óhazát. Peti és Kati már a repülőtéren izgatott borzongással keresték a kommunista ügynököket, és roppant csalódottak voltak, hogy befelé a városba, az egész taxi úton nem láttak egyetlen valamirevaló titkosrendőrt, de még egy fia orosz katonát sem.

– Nagyon vérszomjasok az orosz katonák? – kérdezte Kati, elkészülve a legrosszabbra.

– A háború után az emberek sokat meséltek róluk, hogy nőket erőszakoltak, fosztogattak, embereket vittek el málenkij robotra, kis munkára, amiből csak évek múlva tértek haza. A nagy része bizonyára igaz – mondta Pali. – Nem mintha mentség lenne, de végül is egy ellenséges országban harcoltak, amelyik megtámadta őket. Tudnának mesélni a magyar katonákról is történeteket az orosz parasztok vagy Újvidéken a szerbek, mert a háborúban eldurvult katonák nemigen különböznek egymástól sehol a világon. De arról kevesebbet beszélnek, hogy például az ‘56-os forradalom alatt ki kellett cserélni az itt állomásozó szovjet katonák nagy részét, mert félő volt, hogy nem lőnek majd a magyarokra. A friss megszállóknak pedig bebeszélték a tisztek, hogy a német fasiszták ellen fognak harcolni, és amikor azok rájöttek az igazságra, több szovjet kiskatona átállt a forradalmárokhoz. Nem nehéz kitalálni, mi lett velük utána. Legutóbb pedig azt hallottam, hogy az egyik magyarországi orosz laktanyából megszökött egy sorkatona. Csehszlovákiában bujkált, mert annyi rosszat hallott a kapitalista országokról, hogy félt Ausztriába szökni. A csehek kiadták, otthon hadbíróság elé állították, és főbe lőtték.

Az amerikai unokatestvérek kitűnő közönségnek bizonyultak, Pali lelkesen traktálta őket a városi legendákkal, a Lánchíd oroszlánjának hiányzó nyelvéről, az alagútról, ahova esőben betolják a hidat, és a pálfordulás jelképéről, a Gellért-hegyi Felszabadulási emlékműről, az orosz katonával, ami eredetileg az orosz fronton elesett Horthy-fiú emlékműve lett volna.

Első hazalátogatása óta Dávid egyre gyakrabban jött Magyarországra. Az Öreghársban megismert hivatalnokok és Isti közvetítésével eljutott több hazai ruhagyárba, ahol a vezetők mindig nagy izgalommal várták a nagyvonalú amerikai üzletembert, aki kitűnő érzékkel tudta kiválasztani, kinek mivel kedveskedjen: francia parfümmel vagy ékszerrel, konyakkal vagy láda whiskyvel, márkás órával vagy exkluzív töltőtollal, esetleg némi valutával a bankszámlára, hogy legyen miből nyáron a családnak nyugatra utaznia. Dávid a magyar gyárakban varratott, s közben rendszeresen feltöltötte áruval Isti és Klári butikját. Megint jól jött a szerény orosz nyelvtudása, amit Henrik bácsi mellett a háború alatt szerzett; a magyar ruhagyárakkal közösen szállított az orosz és a kelet-európai piacra.

„Isti olyan nekem, mint a testvérem”, mondogatta a gyerekeinek, így aztán, amikor Petit és Katit Pali Tövispusztára vitte, természetesnek találták, hogy Isti fiát is fölkeressék.

Isti évekig alig látta Enit és a fiát. Pityut Sárádyék nevelték szigorú keresztény erkölcsi értékrend szerint: minden vasárnap templomba vitték, ministrált, húsvétkor ott énekelt a körmenet élén, ilyenkor még úttörő foglalkozásra, sőt később KISZ-gyűlésre se ment.

„Hadd pukkadjon meg a rohadt ávós apja!” mondta dr. Sárády ügyvéd úr az évek során megcsappant méltósággal, de nem csökkenő meggyőződéssel a hangjában. Ennek ellenére, amikor Pityu sorköteles lett, apja biztatására Eni fölkereste Istit, segítsen elintézni, hogy a fiút ne vigyék el katonának. Isti segített, és azóta rendszeresen tartották a kapcsolatot. Ha Isti Tövispusztán járt, sose mulasztotta el, hogy találkozzon a fiával. Nagyapja unszolására Pityu a műegyetemi felvételire is elkérte apjától a „Munkás-paraszt hatalomért” kitüntetésről szóló igazoló lapot, ami tanúsította, hogy Veres Isti ‘56-ban fegyverrel harcolt az ellenforradalmárok ellen, és ami az egyetemi felvételinél előnyt jelentett fia számára. „Saját fegyverükkel harcolunk ellenük!”, mondta diadalmasan dr. Sárády Béla az unokájának. „Hazugságért hazugságot!”

Pityu Tövispuszta és Bátakér között egy tanyán élt feleségével és hét gyerekével.

– A tanya egy sváb emberé, bizonyos Mayer Francié volt – mesélte Pityu –, akit Mathausenbe vittek a németek, mert embereket bújtatott. Alig jött haza a koncentrációs táborból, a kommunisták kitelepítették Németországba sok más svábbal együtt. Nem mintha rosszul járt volna. Akkora Mercedesszel jött haza látogatóba, hogy a város szűk utcáin bekanyarodni sem tudott vele. Valamilyen adminisztrációs hiba folytán Franci nevén maradt a tanya, nem tudott mit kezdeni vele, így olcsón eladta nekem, apám pedig a belügyben elintézte a papírokat. Azóta itt élünk Marikával.

– Tíz éve Pityu azzal kérte meg a kezemet, hogy csak akkor gyere hozzám, ha legalább öt gyereket akarsz – mesélte Marika nevetve.

– Ez majdnem így volt – szólt bele Pityu csak nem öt gyereket mondtam, hanem tízet.

– Én beleegyeztem, de nem gondoltam, hogy be is hajtja rajtam. Azóta évente, másfél évente jött egy baba.

– Ez azért van, mert vallásosak vagytok? – kérdezte Pusztai Peti.

– Nem. Ez azért van, mert szeretjük a gyerekeket – felelte Pityu vidáman.

– Na, de ennyire? – csodálkozott Kati.

– Még ennél is egy kicsit jobban! – mondta Marika, a kezében ringatva a legkisebb, tengerkék szemű Veres gyereket.

Pityu a városban dolgozott a gépgyárban, tsz-tagként a tövispusztai termelőszövetkezet gépeit tartotta karban, s közben háztájiként művelte a tanyához tartozó kis földet. Hajnali háromkor kelt, ellátta a jószágot, a csirkéket, disznókat, szarvasmarhákat, aztán elment a gyárba, onnan a gépállomásra, és úgy haza. így tudta visszafizetni az OTP-kölcsönt, amiből a tanyát vették.

Ha pénzről esett szó, Sárády nagypapa mindig megemlítette, hogy a festmény, a szőnyeg és az óra egy nap majd minden gondjukat megoldja. Már csak azt kell a családnak kivárnia, hogy ő szépen elmenjen. „Most úgyse lenne érdemes eladni – mondogatta mert manapság, ebben a proli világban az értéknek nincs értéke!” A család hajdanvolt gazdagságát és eleganciáját jelképező nevezetes tárgyakat a tisztelet jeleként úgy illett említeni, hogy a névelőt jól megnyomják a szó előtt: a festmény, a szőnyeg, az óra. És Sárády doktor mindenkinek szívesen elmagyarázta a művekkel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. A festmény, egy szinte felismerhetetlenségig besötétedett Caravaggio, amennyire ki lehetett venni, egy ráncos fejű öregembert ábrázolt, háta mögött egy angyallal. A szőnyeg „egy rozettás Holbein, 16. századi, nagyon értékes!”, mondta róla az ügyvéd, az óra pedig egy medálként használható arany Patek. Pityunakkülönösen a kis női óra tetszett, amit, a hátlapot fölpattintva, egy apró kulcsocskával kellett fölhúzni. Vitéz dr. Sárády Béla családjának ennyit sikerült megmenteni a családi vagyonból a kitelepítés után, meg egy papundekli dobozban a díszmagyarja gombjait, övét, a süvegdíszt és a kardkötőt, és ezekhez a tárgyakhoz az idős ügyvéd érthető módon a városi betonpanelben is ragaszkodott, ahova a kitelepítés feloldása után költöztek. A háromszobás lakás egyik szobájában laktak az öregek, a másikban Csenge, a harmadikban pedig Eni Pityuval. Később, amikor Pityu kamaszodott, az iker nővérek egy szobába költöztek, Pityu pedig megkapta a harmadik szobát. „A burzsuj – mondogatta tréfásan a nagyapja –, neki van egyedül külön szobája.” Ebből a lakásból menekült a nősülésbe és a tanyára Pityu, amint csak tehette.

– Úgy élek, mint Fülig Jimmy, aki éjjel hajófűtő volt, nappal meg hajópincér – nevetett Pityu.

– És mikor alszol? – kérdezte Pusztai Kati csodálkozva, aki, bármily hihetetlen, azt sem tudta, ki az a Fülig Jimmy.

– Alvás? Az meg mi? – nevetett Pityu tettetett meglepetéssel. – Az biztos valami amerikai találmány lehet!

A gyárban alszom, az irodámban, a műszak alatt – tette hozzá ismét nagyot nevetve. – Ott úgysem veszik észre!

A szőlővel befuttatott szaletliben fröccsöztek. Meleg, nyári szellő fújdogált, a kertből gyerekkacaj hallatszott. A lugast fedő karók között átszűrődött a késő délutáni napfény, jóllakott darazsak zümmögtek a szőlőlevelek között, és egy öreg, külsejét tekintve alighanem birka és denevér keresztezéséből származó kutya lihegett az árnyékban. A vendégek úgy érezték, itt lakik a boldogság.

– Jó borom van, de kívánja a vizet – nevetett Pityu, miközben üvegkancsóból a vizespoharakba töltött a zavaros, savanykás rozéból.

– Apám azt mesélte, hogy valamikor ezen a vidéken jó bor termett. Hova lett? – kérdezte Pusztai Peti.

– Csak nem arra célzol, hogy nem ízlik a borom? – nevetett Pityu. – Hát, a jó szőlőket államosították, az állami gazdaság pedig ihatatlan tucatbort készít belőlük. Akkor már inkább a magamét!

Palinak eszébe jutott egy borozgatós baráti beszélgetés, amikor egyetemista társaival hosszasan fejtegették, hogy nekik azért nem lesz soha gyerekük, mert nem hajlandók „túszt adni a társadalomnak”. Ők még csak függetleníteni tudják magukat „ezektől”, de egy gyereket óvodába, iskolába kell járatni, körzeti orvoshoz vinni, a gyerek nem éhezhet, a gyerek érdekében kompromisszumokat kell kötni a munkahelyen, és az embert lassanként beszippantja a rendszer. Két héttel később Olga sírva bevallotta, hogy gyereket vár. Már hetek óta szakítani akart a lánnyal, csak halogatta, és most tessék, tologathatja a babakocsit, és viselheti a felelősséget egy életen át. Pali először nem tudta, mit mondjon, „Ha akarod, tartsuk meg”, nyöszörögte meggyőződés nélkül. De Olga zokogásban tört ki, hogy Pali biztos szörnyetegnek tartja őt, de nem tudja elképzelni, hogy gyereke legyen. Sírva mesélte, hogy életében először elment egy könyvtárba, és orvosi könyvekben nézegette, hogy festhet egy párhetes embrió. A képek között talált egy fotót a küretről is, azóta nem tudja eldönteni, mitől fél jobban, a gyerektől vagy a kaparástól. Végül Pali vigasztalta, hogy jó, ha nem akarja, hát ne tartsák meg a gyereket. Aztán János segítségével egy pesti nőgyógyász pontot tett a történet végére, két hónappal később pedig az illendő lelkiismeret-furdalások közepette Pali szakított Olgával. „De Pityuéknál mintha a gyerek is csak áldás lenne, anélkül, hogy meg kellene alkudni a világgal”, gondolta Pali. A szorgos munka, a szeretet és a vidámság lengi körül a házat, ironizált magában, de komolyan gondolta; nem zargatja őket a villanyszámlás, nincs csatorna-és vízdíj, mert nincs se áram, se csatorna, se vezetékes víz. A ház körül mindent Pityu javít, Marika pedig olyan könnyedén végzi a háztartási teendőket, mintha nem is hét gyerek szaladgálna a szoknyája körül. Még arra is marad ideje, hogy tanítgassa a három nagyobbat, akik magántanulóként végzik az iskolát, mert a tanyától messze esik az iskola. A ház mögötti veteményesben megterem a zöldség, hol baromfit, hol disznót vágnak, egyszóval (vagyis inkább két szóval): jól élnek.

Pali gyerekkora óta hol úgy viselkedett, mint egy szorongós, szófogadó kisfiú, hol meg kitört belőle a dacos ellenállás. Kamaszkora óta idegenkedett az áporodott jelszavaktól, amelyekben szemmel láthatólag már azok sem hittek, akik mondták, a hivatalos művészetet mérhetetlenül unalmasnak tartotta, ez vonzotta az alternatív közösségekhez, de megfelelési kényszere megakadályozta, hogy csatlakozzon hozzájuk. Vásárolta a szamizdat kiadványokat a Galamb utcában, eljárt a Kulich Gula téri elmegyógyintézet pincéjébe a koncertekre, a Hordóba az ellenzéki költők felolvasásaira, a Bercsényi utcai kollégium happeningjeire, ahol értő arccal nézte, amint Biki transzban a földön vonaglik, és meggyújtja a tökén a szőrt, de sosem volt elég radikális, és mindenhol kívülállónak tartották. „A gróf úr kicsit arisztokratikus!”, mondták neki. „Csak báró, csak báró!”, felelte, persze ezt is arisztokratikusan. Aztán egy idő múlva már nem is hívták. Hasonlóan bizonytalan volt Pityu életmódját illetően is: tetszett neki, titkon valahol vonzotta a természetes élet, de elképzelni sem tudta volna, hogy egy tanyára költözzön. Különösen nem hét gyerekkel. Erről beszélgettek Jánosnál, amikor Pusztai Petit és Katit elvitte nagybátyjához, Bátakérre.

– Nem is értem, hogy az emberek többsége hogy tud így élni, belefáradva a munkába, a kapcsolataikba, a gyerekeikbe. Csak ülnek esténként a tévé előtt, nézik a sok okoskodó marhát a képernyőn, és böfögnek egy üveg sör mellett – mondta.

– Ha lakásért hajtanál, ha el kellene tartanod a családod, rögtön megértőbb lennél az emberekkel, édes Palim – mondta Szentágostony János. – Napi munkából, küzdésből és kisebb-nagyobb megalkuvásokból áll az élet, abban kell megtalálni az örömödet.

Peti és Kati egyetértőn bólintott. – Ezt mi is így mondjuk Amerikában.

– Te már megtaláltad az örömödet? – kérdezte Pali Jánostól.

– Mi van? – kérdezte János tettetett sértődöttséggel. – Már egy szaros kis közhelyen is fönnakadsz?

Aztán együtt nevettek Palival. Peti és Kati bizonytalanul néztek egymásra; a párbeszéd végén elveszítették a fonalat.

Csöngettek. János kiment az előszobába. Az ajtóban egy idős pár állt.

– Öt perc, és jövök, csak rendelek egyet – kiabált be János a szobába, és a két idős emberrel átment a szomszédos rendelőbe. Valóban nem telt bele öt perc, és visszajött.

– Infarktusnak indult, de kiderült, hogy csak nátha – nevetett János. – A faluorvos napi rutinja.

– És ilyenkor mit csinálsz? – kérdezte Peti.

– Felírok nekik zsebkendőt.

– Nekem úgy tűnik – mondta Kati kicsit sértődötten –, hogy te nem szereted az embereket.

János eltűnődött.

– Úgy általában szeretem őket. Csak konkrétan nem. Náluk jobban már csak a beteg embereket utálom.

Kati nem hitt a fülének.

– Egy orvos, aki nem szereti a betegeket?

– Azért gyógyítom meg őket – mondta János mosolyogva.

Kati kicsit megnyugodott.

– Az orvosi szakmában én csak a halált nem tudnám megszokni – mondta aztán. – Hogy mindent elkövetsz, és mégsem tudod legyőzni. Te emlékszel az első emberre, aki meghalt a kezeid között, János?

Dr. Szentágostony János elgondolkodott.

– Régen volt, még cselédkönyves mentőorvos koromban. Kihívtak egy beteghez, láttam, hogy levegő után kapkod, mindjárt megfullad. Felvillant az agyamban a tankönyv, hogy ilyen esetben egy erős szívgyógyszert kell alkalmazni. Épp csak annyi időm volt, hogy táskámból előkapjam az ampullát. Felszívtam, és a szívébe döftem. Azonnal meghalt. Két kezemmel a mellkasára támaszkodtam, és szabályos nyomásokkal újraélesztettem. Újabb injekciót nyomtam belé. Megint meghalt. A család sírva bámult a hátam mögött. Azonnal rájöttem, hogy rosszul döntöttem, nem ezt az injekciót kellett volna belédöfni. Egyre elkeseredettebben nyomkodtam a mellkasát, a szájára tapadva mesterségesen lélegeztettem. Feléledt, aztán végleg meghalt. Én öltem meg. A család sírva szorongatta a kezem, hogy látták, én mindent megtettem. Fel is terjesztettek kitüntetésre. A mai napig ez az egyetlen kitüntetésem.

Pali vinnyogva röhögött, Kati és Peti értetlenül nézett.

– János viccelt? – kérdezte az utcán Kati, miután elbúcsúztak Jánostól. Az arcán még mindig ott ült a tanácstalanság.

– Nem hiszem – mondta Pali. – Ő mindig akkor a legviccesebb, amikor komolyan beszél.

Pusztai Kati a táncházban döntötte el, hogy magyar lesz. „Úgy látszik, a magyarság és a zsidóság olyan, mint a malária, ha valakinek belekerül a vérébe, sose gyógyul ki belőle! A gyerekeimet amerikainak és kereszténynek neveltem, aztán tessék, a lányom mégis magyar lett, a fiam meg zsidó!” – mesélte később Dávid.

Még első budapesti útjuk alkalmával Pali vitte el Katit és Petit a Molnár utcába. A színpadon a Muzsikás után újabban a Kalamajka húzta Halmos Bélával. Az együttes énekesnője, az apró Fábián Évi énekelt bársonyos-nyers hangján, hajlításokkal, vidáman. Peti zavartan állt a fal mellett, látszott, idegen neki a helyszín és a tánc is, de Katinak tetszett, és Pali nógatta, legalább ő álljon be a körbe. Aztán Fábián Évi, látva a lány tétovázását, odament hozzá, kezénél fogva szelíden behúzta a táncoló közönség közé, és mutatott neki néhány lépést. Fél óra múlva Kati már kipirult arccal ropta, és attól kezdve, amíg Pesten volt, nem telt el hét, hogy ne ment volna a Molnár utcai táncházba. Lelkesen, kacagva énekelte a magyar népdalokat, tanulta a lépéseket. Ott ismerkedett meg Gyurival is, a mosolygós szemű, bajuszos egyetemistával, aki minden évben Erdélyben töltötte a nyarat. Felhúzható filmkamerájával öreg parasztemberek táncát filmezte, magnóra rögzítette a zenét, aztán a tánclépéseket megtanította a többieknek is a táncházban. Gyuri büszke volt rá, hogy az amerikai lány a népzenén keresztül visszatalált a gyökereihez.

Dávidnak és Ankának az még nem volt ellenére, hogy Kati New Brunswickban is eljárt néptáncolni egy magyar egyesületbe, ahova második generációs magyar fiatalok jártak, de amikor a Gyurival folytatott több hónapi, egyre sűrűbb levelezés után a lány közölte, hogy a következő nyarat Erdélyben tölti, már aggódni kezdtek, hogy mi lesz ennek a vége. Ahogy azt némi szülői tapasztalattal sejteni lehetett, a dolognak pontosan az lett a vége, ami miatt aggódtak. Két hónapos erdélyi barangolás után Kati közölte szüleivel, hogy Magyarországon marad Gyurival.

Kati előtt, ha korábban Erdélyről hallott, csak komor szirtek, sötét fenyvesek és a viharos égen csapkodó villámok fényében fel-felvillanó kísértetkastélyok képe jelent meg, ahol vértől csöpögő szemfogakkal Drakula gróf várja az áldozatait. A képekbe időnként a torz fejű Frankenstein is belekeveredett, mert a két történetet Kati rendszerint összekeverte. De ahogy vonaton, autóstoppal vagy szekéren, hátizsákjukat cipelve a Keleti-Kárpátok felé utaztak, és nézte a fatornácos házakat, a zsindelyes tetőket, a faragott székelykapukat, az volt az érzése, mintha most érkezett volna igazán Magyarországra. Az erdélyi táj és falvak jobban hasonlítottak arra a képre, ahogy korábban Magyarországot elképzelte, mint Tövispuszta. Csak a városszéli betonlakótelepek meg a stílustalan, rossz minőségű új házak, a rendezetlen, szemetes telkek törték meg a hangulatot.

– A neobrutál mindenhol mindent bekebelez – mondta Gyuri a vonatablakban könyökölve. A menetirány felé nézett, a szél borzolta a haját. – A fizikai és szellemi szemét apránként mindent ellep. A gyerekeink már semmit sem látnak majd abból, amiben nekünk most még részünk van.

Gyuri ismerősként járta a vidéket, nagyokat köszönve az embereknek. Egy falu szélén, mintha csak hazamenne, betessékelte Katit egy cifrán faragott parasztház kertjébe, a tornácon ledobta válláról a hátizsákját, és biztatta a lányt, hagyja ott ő is a sajátját. Aztán nekivágtak a domboldalnak.

– Ilyenkor nyáron a juhok fönt vannak a hegyen – mondta Gyuri –, velük vannak Juliska nénémék is kora reggeltől estig. Sokan ilyenkor fönt laknak a kalibákban. Gödriék is csak azért jönnek le, mert a fiatalok már nem velük élnek, és itt lenn is el kell látniuk az állatokat.

– Hol vannak a fiatalok? – kérdezte Kati.

– A lányuk Bukarestben tanult, és feleségül ment egy román fiúhoz, valószínűleg ott is marad a fővárosban. A fiuk pedig Magyarországra nősült, én segítettem neki. Az egyik évfolyamtársnőm ment hozzá feleségül, papíron, hogy átjöhessen. Korábban Romániában volt másodrendű állampolgár, magyarként, most Magyarországon az, erdélyi menekültként.

Az erdőn át, a nedves ágakat kerülgetve, a patak mentén haladtak fölfelé a puha, mohás erdei csapáson. Időnként, ha az útjukat keresztezte egy csermely, nevetgélve, a nagy köveken egyensúlyozva billegtek. A hatalmas bükkök ágain madarak csiripeltek, a patakban, a kövek között fehér hasú halak fickándoztak, és a friss erdei levegőben érződött az erdei virágok és a moha illata. Katinak nem ért össze a szája a mosolytól. Gyuri közben arról mesélt, hogyan csángáltak a csángók ide, a Gyimes völgyébe, és miért beszélnek az emberek magyarul, noha mélyen bent járnak Romániában. A patakot elhagyva, egy zöld domboldalon fölkaptatva, a tisztáson meglátták a kalibát. Tornácos faházacska volt, egyetlen szoba az egész, mellette nyári konyha és karám. Juliska néni a nyári konyhában túrót készített, Andráska bácsi pedig a lompos pulit leckéztette, aki lelkesen ugatta a jövevényeket. Az öregen fekete posztókalap volt, gyöngyhímzéses hosszú inget viselt, amelyet derékban széles bőröv fogott össze, rajta gyapjúhímzéses, elnyűtt bőrmellény. Szűk szárú vászonnadrágja a bocskorába gyűrve.

– Ez olyan, mint egy mesekönyv – mondta Kati megbabonázva, ahogy a kék ég alatt, a zöldellő legelőn a mézeskalács házat nézte, a két öreggel, a távolban a kéklő hegyekkel.

– Itt fönn a havasokban még igazak a mesék – mondta Gyuri büszkén. – Alig néhány kilométerre innen van az ezeréves határ. Holnap elmegyünk Gyimesbükkbe.

Katinak minden mesebelinek tűnt. Puliszkáról korábban csak a magyar népmesékben olvasott, amelyeket Gyuri adott neki, amikor rájött, hogy a lány Mickey egéren nőtt fel. És mint egy kislány, úgy sürgött Juliska néni körül, hogy ellesse, hogyan készül a rakott puliszka. Csillogó szemmel kóstolgatta az ordát, és nevetve fintorgott a köményes pálinkától.

– Ha nem kéred, Andráska bácsi kiönti, mert ő nem szereti az italt – mondta Gyuri.

– Ki mondta? – kérdezte az öreg tömören. A köszönés óta először szólalt meg, pedig ott voltak már vagy két órája.

– Akkor biztos tévedtem – nevetett Gyuri, és Juliska nénire kacsintott. – Andráska bácsi úgy tiszteli a szót mondta Gyuri –, hogy legfeljebb egy-két pohár pálinkával lehet kicsikarni belőle egyet-egyet. De ha táncol, a lába úgy mesél, hogy olyat még nem láttál. Majd mutatok filmet.

Az öreg morgott valamit a bajusza alatt, de a szeme mosolygott.

– Énekelne valamit nekünk, Andráska bácsi? – kérdezte Gyuri.

– Most nincs itt az ideje – felelte az öreg.

– Na, majd énekelek én magoknak, Gyurikám, olyat, amit még sose tettem – mondta Juliska néni. – Ezt a dalt még az apámtól tanultam. Csak meg ne hallja senki, mert mindannyian tömlöcbe kerülünk.

Azzal Juliska néni egyik kezét csípőjére tette, a másikat a magasba emelte, mintha csárdást járna, és rázendített:

Harangoznak, hajnal akar lenni Horthy Miklós el akar utazni A zászlaja piros-fehér-zöld, A hazája drága magyarföld Azt védi a Horthy Miklós katonája.

Na, bámultak is a románná vált magyar hegyek, mert ilyen dalt régen nem hallottak.

Ahogy a nap ereszkedni kezdett a hegyek felé, Andráska bácsi a pulival beterelte az állatokat a karámba, Juliska néni Kati segítségével rendbe rakta a konyhát, és elindultak lefelé a faluba. Mire leértek a házhoz, már csak derengett a fény, fenn voltak a csillagok az égen. Kati csodálkozására kiderült, hogy az öregek nem a szép, tornácos házban laknak, hanem a ház mellett egy apró, szoba-konyhás házikóban alszanak. De Katinak és Gyurinak Juliska néni a tisztaházban, a tisztaszobában ágyazott. Juliska néni megvárta, míg a petróleumlámpa fényében Kati megcsodálja a mennyezetgerendáig érő vetett ágyat, az egymásra tornyozott hímzett ágyneműkkel, párnákkal, dunyhákkal, ágytakarókkal, szőtteményekkel, ahogy Juliska néni a szőttest hívta, aztán a szobát lassan beterítette a lepakolt ágynemű, hogy az ágyban végre aludni is lehessen.

– Ha Juliska néniék nem alszanak ebben az ágyban, akkor mi értelme van? – kérdezte Kati csodálkozva.

– Ez mutatja, hogy küzdöttünk – mondta Juliska néni büszkén. – Ha valaki látja, megcsodálhatja. Akinek nincs ilyen, az nem küzdött.

– Itt a vetett ágy olyan, mint nálunk New Yorkban a Rolex óra – nevetett Kati, ahogy Juliska néni elköszönt tőlük, és összebújtak Gyurival az ágyban. – Ezek az emberek valahogy közelebb állnak hozzám, mint a pesti, megkeseredett értelmiségi barátaid vagy Szentágostony János Tövispusztán, akiknél sosem tudom, mikor beszélnek komolyan, és mintha mindenkit lenéznének.

„Ezt a lakógyűlést egyszer megírom”, gondolta Szentágostony Pali, miközben a vitát hallgatta a tető és a pince felújításáról. Nem szólt hozzá, csak figyelte az embereket. Nyolc éve lakott a Várfok utcai házban, a két gyerek, Marci és Bence már oda született. A Kresz Géza utcai lakásba Goldsteinékhez még az ötvenes években betelepítettek egy másik családot társbérlőnek. Aztán Henrik bácsi halála után Anci néni bejelentette a tanácsnál Palit lakónak, nehogy a társbérlet az államra szálljon, és különösen ne a szemét Szabóékra, akikkel a konyhán, a spájzon és a fürdőszobán osztoztak. „Mi két Szabó családot hallgatunk egyszerre, az egyiket a rádióban, a másikat meg a falon túlról”, mondogatta a hatvanas években Anci néni. Anci halála után Pali évekig a Kresz Géza utcában lakott, aztán sikerült megállapodnia Szabóékkal, és a nagy lakást közösen elcserélték két kisebbre. így került Pali a feleségével, Évával a Várfok utcába. Hangulatos ház volt, a falakon jól látszott, ahogy évszázadokon át toldozták, foltozták, mint a katedrálisokat. A pince még a középkorban épült, arra emeltek egy szintet a XVIII. században, megtoldották a vadregényes kert felé a századelőn, felújították a békeidőkben, a harmincas években, aztán a háború után, eltüntetve a bombázás nyomát, építettek egy lakást a tetőtérben is. Csak miközben a katedrálisok változatos stíluselemeit egymáshoz simította a hit, a remény és a szeretet, a Várfok utcai házat csak a repkény tartotta össze.

A lakók is hasonlóan rétegződtek, mint a ház. A földszinten laktak Bánáthyék, az öreg egykor táblabíró volt, a háború előtt övé volt az egész ház, ő gondozta a kertet, pontosabban kizárólag azt a rózsabokrot, amelyik az ablakuk előtt futott. Mellettük Temesiék. Temesi bácsi gyári melós volt, munkásőr, másodállásban házfelügyelő, ő takarította a lépcsőházat, és hajnalban kivitte a szemetes kukákat. Fölöttük laktak Pajorék, akiknek az ötvenes években a belügy utalta ki a lakást. Mellettük az iszákos vízvezeték-szerelő, Skorka a családjával. Fölöttük Székelyék. A férfi parasztkáderként gyorstalpalón érettségizett, aztán elvégezte a műszaki egyetemet, de mindig úgy érezte, hogy hiányos képzettsége miatt az üzemben lenézik. Ennek aztán leginkább a három egyforma, kopaszra nyírt, megfélemlített kisfia itta meg a levét, akiken Székely a rajta esett méltánytalanságok miatti haragját kitöltötte. Mellettük, a kert felé Paliék laktak, végül legfelül két idős nővér. Egyikük apáca volt az Isteni Szeretet Leányai közösségében, míg 1950-ben fel nem oszlatták a rendet, a másik emberemlékezet óta özvegy, talán úgy is született. Mindketten nyakig begombolt, hosszú fekete ruhában jártak, mint az ikrek, senkit nem engedtek be magukhoz, hetekig látni sem lehetett őket, kirekesztették a világot, ami annyi fájdalmat és megaláztatást okozott nekik. Egy mélyen vallásos erdélyi asszony takarította a lakásukat, ő vásárolt és viselte a gondjukat.

A tető meg ázott, és rohadt a pince. Az ázás leginkább Székelyéket zavarta, mert az ő lakásuk fölött ázott a tető, amit csak a nővérek lakásán át lehetett volna megjavítani, akik viszont, mint tudjuk, nem engedtek be senkit. Hiába átkozódott, fenyegetőzött Székely, hogy rájuk küldi az IKV-t, a rendőrséget, sőt a Varsói Szerződést is. A rohadó pincétől Bánáthyék lakásában ütött ki a penész, Székelyék viszont csak akkor szavazták volna meg a felújítást, ha a tetőázást is megoldják, amit viszont a nővérek, mint tudjuk… Skorka ugyan megjavíthatta volna, de ő nem ázott se alulról, se felülről, így aztán nem is érdekelte a dolog, azt mondta, őt ebből hagyják ki, van neki baja elég. Temesi fölajánlotta, hogy megpróbálja rendbe hozni a pincét, de abból Bánáthyék nem kértek, mert Temesi az ötvenes években jelentett az ÁVH-nak a táblabíróról. Pajoréknak, a belügyeseknek viszont már nem volt meg a régi kapcsolatuk a Házkezelőséghez, és az utóbbi években az emberek egyre nyíltabban merték utálni őket, úgyhogy csak hallgattak, összeszorított szájjal, szigorúan és konokul. így aztán a tető tovább ázott, és tovább rohadt a pince. És úgy tűnt, ez már így is marad, míg világ a világ, örökkön örökké.

A felfújható Buddha

A mai napig emlékszem a furcsa riportra, amit tízéves koromban a szüleimmel a tévében láttam. A riporter azt kutatta, hova tűnt a Csepeli Vasmű bejárata elől a hatalmas Lenin-szobor, amelynek kinyújtott kezébe egyszer régen, még a Kádár-korszakban a munkások tiltakozásul zsíros kenyeret csempésztek. A gyár területén működő üzemek többségét fölszámolták vagy eladták, és az új, külföldi tulajdonosok bezárták őket, hogy ne legyenek versenytársai a multi cégek által külföldön gyártott és Magyarországra exportált árucikkeknek. A gyárat övező téglafalon egymással feleseltek a politikai üzenetek és jelképek, a tátongó üzemcsarnokok kongtak az ürességtől, és a szemetes sikátorokban pásztázó kamera mintha egy kísértetvárosban járt volna. Aztán az egyik csarnokban a vasmunkások hosszas unszolásra elárulták, hová rejtették a szobrot. A daru fölemelt egy hatalmas acélfedelet, és a betonakna mélyén ott állt maga Vlagyimir Iljics Lenin. Egykor zsíros kenyeret tartó hatalmas kinyújtott bronzkezével a sötét betonalagút mélyére mutatott dacosan: arra vezet a lenini út.

Hány lejárt szavatosságú jelképet és gyilkos ideológiát fognak itt még kiásni és újra elrejteni? Vajon mit rejtegetnek még a föld alatt és az emberek zsigereiben megbúvó kazamaták? Képesek leszünk valaha elmesélni egymásnak a közös történelmünket, úgy, hogy mindenki megtalálja benne a helyét? Vagy hajtogatjuk tovább a magunkét, mutogatunk egymásra, és forog tovább a történelmünk körbe-körbe, ész nélkül, ahogy a bolondok szoktak.

Így kezdődött, hogy magnóval, kamerával gyűjtögetni kezdtem környezetemből a történeteket és a sorsokat. Tövispusztát akkor már ismét Szentágostonnak hívták, mint nagyapám fiatal korában. Fura érzés volt, hogy a falu a nevemet viseli. Illetve éppen fordítva. A feje tetejéről végre minden a talpára állt, vagy ez is épp fordítva volt; az ország egyik fel így, a másik amúgy emlékszik. A főtéren visszaállították eredeti helyére a Szent Ágoston-szobrot, oda ahol negyven évig a szovjet hősi emlékmű állt, a szovjetek úgyis hősiesen hazamentek. És visszakapta régi szép nevét a Veszelka és a Kodelka utca is; ismét Máramaros és Szentháromság utcának nevezték őket, ahogy egykor. Gyönyörű ünnepség volt. Eljött a püspök úr is, megszentelte a szobrot, soha ilyen szépen nem énekelt az egyre népesebb templomi kórus, és sokan öltötték magukra a harmincas évek büszke, magyaros viseletét, a bocskait. A városi szabó hetek óta alig győzte varrni a sok fekete, zsinóros ruhát, amiben még a pocak is kisebbnek vagy legalábbis tiszteletre méltóbbnak festett. Olyan volt minden, mintha kitörölték volna a történelemből az elmúlt keserves ötven-hatvan évet, a vesztes háborút, a nyilas és a kommunista uralmat, a Kádár-korszak megalkuvásait, és mintha egy időgéppel visszaröpültünk volna a boldog, a harmincas évekbe.

Megalakultak az új és a régi politikai pártok. Nem ám úgy, mint régebben, amikor csak egy pártból lehetett választani, mint a Közértben a vajból, most végre negyvenhat párt és csoportosulás vetélkedett egymással a lelkünkért a televízió képernyőjén, szebbnél szebb jelszavakkal és jelképekkel hirdetve a jövő vagy a múlt dicsőségét. Lengedezett a búzakalász, tündökölt a kereszt, méltóságteljesen bólogatott a kettős kereszt az ország álmával és a koronával, virágzott a szegfű és a tulipán, röpködtek a nemzeti színű madarak, és ott mosolygott a narancs. „Legyünk demokraták?”, tanakodtak az emberek. „No és milyenek? Magyarok, szabadok, keresztények, fiatalok vagy szociálok? És polgárok, parasztok vagy kisgazdák? Függetlenek vagy nemzetiek? Netán szocialisták vagy munkások?”

Persze most is voltak, akik fanyalogtak. „Szétbasz az ideg!” sípolta rossz protézise közt Veszelka elvtárs, a régi községi párttitkár, valahogy így: „Sítbas azs ideg!” Veres Isti meg azt mondta: „Eddig azt énekeltük, hogy a múltat végképp eltörölni, most meg úgy tűnik, a múlt lesz a jövő.” Csak Pál nagyapám hívta továbbra is a falut Tövispusztának. „Sok idő és sok bölcsesség kell még ahhoz, hogy ez a falu ismét Szentágoston legyen”, mondta csöndesen.

Szentágostony nagyapámnak és apámnak nem kellett a föld, Veres Pityunak kellett. Pityu eleinte, amikor kis háztáji birtokán dolgozott beérte azzal, hogy gyönyörködött a szántásban, ahogy a traktor mögött az eke kifordítja a barázdákat, tenyerében morzsolgatta, szagolta a földet, leste az időjárást, izgalommal várta a termést, és úgy gondolta, nincs is nagyobb boldogság annál, mint látni, ahogy újjászületik az élet. Aztán a gyerekekkel együtt nőtt a felelősség, jusson nekik is minél több a jóból, és amióta a kárpótlási jegyekkel földet lehetett vásárolni, Pityu már azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban nézi a határt, a másét, elragadta a szerzés izgalma. Úgy érezte, a földből sosem elég. Szívesen vett volna kárpótlási jegyeket, amivel az elmúlt évtizedek kárvallottjait próbálták kiengesztelni, megvásárolta volna a mi családunkét is, ha lett volna elegendő pénze.

Kérvények mellett új önéletrajzot is írt. Azelőtt ifj. Veres Istvánnak hívták, szegényparaszti családból származott, anyja háztartásbeli, apja belügyi dolgozó volt, aki a Köztársaság téri pártház védelmében kitüntette magát 1956-ban. Most másik keresztnevét használta, Veres Hunornak hívták, kisemmizett nagypolgári családból származott, nagyapját a kommunisták börtönbe vetették, családját kitelepítették. „Végül is, ez is igaz”, mondta.

Dr. Sárády Béla már nem érhette meg, hogy erkölcsi elégtételt szolgáltassanak neki, mint barátainak. Ahogy ígérte, szépen elment, az unokájára hagyott kárpótlási jegyekből azonban Pityu csak kevés földet tudott vásárolni. Veres Pityu már csak a szőnyegben, a Caravaggióban, a Patek órában és a díszmagyar ezüstgombjaiban bízott, annál is inkább, mert közben véget ért a prolivilág, ahogy Sárády nagypapa nevezte, ahol az értéknek nem volt értéke. Pityu kitakarította a Lada Nivát, amivel a határt járta, bepakolta a Sárády család dicső múltjának megmaradt büszkeségeit, és fölvitte Pestre eladni.

A Sotheby’s becsüse, a magas, fekete hajú, kontyos egykori grófnő biztos szemmel méregette a tárgyakat. A szőnyeggel kezdte.

– Szép bokhara – mondta, tenyerével végigsimítva a szőnyegen –, egészen jó állapotban van.

– Bokhara? – csodálkozott Pityu. – A nagyapám mindig azt mondta, hogy ez egy rozettás Holbein, és hogy nagyon sokat ér.

A becsüs elnevette magát.

– Ha rozettás Holbein volna, akkor valóban sokat érne!

– Ezek nem rozetták? – kérdezte Pityu sértődött hangon a szögletes mintákra bökve.

A grófnő gyakorlott becsüs volt, átélt már jó néhány hasonló csalódást, de mindig kínosnak érezte a pillanatot, amikor szembesíteni kellett a családokat a kegyetlen ténnyel, hogy emberöltők óta csak ámítják magukat a dicső múlttal.

– A Holbeinek fonatos keretdíszű rozettái valóban hasonlítanak a bokhara ornamentikájához, de ez egyértelműen bokhara – mondta türelmesen, és visszahajtotta a szőnyeget, hogy megmutassa a csomókat. – És legalább háromszáz évvel fiatalabb, mint a Holbeinek. Ez a szőnyeg a XIX. század elejéről való.

– És akkor nem is ér sokat? – kérdezte Pityu, szinte könyörgőre fogva.

– El lehet adni, de sok van belőle a piacon, úgyhogy sajnos a Sotheby se nem érdekli. De a Bizományi Áruház biztosan szívesen beveszi. Nézzük a képet!

A becsüs az ablakhoz vitte a festményt, letette egy székre, és úgy nézegette.

– Ez érdekes! Csak sok a szennyeződés rajta. Alighanem régen tisztították.

– Ez egy Caravaggio – mondta Pityu.

A grófnőnek megrándult a szemöldöke, és nagyot nyelt. Pityu követte a tekintetét, ahogy a hajlott hátú, gyűrött arcú, kopasz öregembert nézi a festményen, aki kezében lúdtollat tart, ölében pedig egy könyvet, és egy angyal, átnyúlva a könyv fölött, mintha írni tanítaná, vezeti a kezét.

– Sajnos megint ki kell ábrándítsam – mondta a becsüs. – Caravaggio valóban festett egy hasonló képet Szent Mátéról a XVI. század végén, amit sokáig a berlini Kaiser-Friedrich Múzeumban őriztek, de aztán elpusztult a festmény. Ez egy arról készült másolat lehet. Korabelinek tűnik, talán Caravaggio műhelyében másolta egy kevésbé tehetséges tanítvány.

A grófnő lopva Pityura nézett. Megszokta, hogy a kliensek ennél a pontnál vagy magukba roskadnak, vagy megalázottan és sértődötten fölcsattannak. Várta, hogy Pityuból melyik reakció bukik elő.

– Nem lehet, hogy maga téved? – kérdezte Pityu ellenségesen. – Ez volt a családunk legértékesebb kincse. A nagyapám régi nagypolgári családból származott, a vitézi rend tagja volt.

– Természetesen én is tévedhetek – mondta a becsüs.

– Ha az megnyugtatja, vigye el a Szépművészeti Múzeumba, kérdezze meg őket is. De én elég biztos vagyok a véleményemben. Higgye el, én is jobban örülnék, ha ezek értékes tárgyak volnának, hiszen én is ezek után kapom a jutalékomat. De sajnos nem ez a helyzet. És ha adhatok önnek egy jó tanácsot: ettől a maga nagypapája még nagyszerű ember lehetett, a maga családja pedig kiváló család. Ezek csak tárgyak. Az én családomnak szinte semmije se maradt.

– De grófnő! Nem? És az emberek hanyatt esnek, ha meghallják.

– Nem az ősök dicsőségétől lesz valaki értékes. Jobb ezzel szembenézni. Nekem elhiheti.

Veres Pityu nem hitte el. A zsebében kutatva elővette a Patekot.

– Azért ezt még megnézi?

– Az órákban nem vagyok igazán járatos – mentegetőzött a becsüs, –, de szívesen megnézem. Gyönyörű kis óra!Jár?

– Még sosem mertem felhúzni, de itt van hozzá a kulcs.

A grófnő óvatosan beillesztette a kis kulcsot a helyére, és tekerni kezdte. A kulcs puhán forgott körbe-körbe.

– Nem lehet felhúzni. Attól tartok, hogy vagy törött a szerkezet, vagy, ami rosszabb, nincs is benne. Gyakran előfordult, hogy nehéz időkben, amikor valamit pénzzé kellett tenni, eladták az órák aranytokját, csak a szerkezetet tartották meg, mert az volt az igazán értékes. Én a maga helyében nem adnám el. A felesége vagy valamelyik lánya hordhatná medálnak. Nagyon szép! – mondta a becsüs. – Szép családi emlék.

A Niva ablaktörlője haragosan csapkodta az esőcseppeket a szélvédőn. Pityu indulatos arccal vezetett. Már nem azért haragudott, hogy nem sikerült földre váltania a családi ereklyéket, úgy érezte, a múltját gyalázta meg, a családja önbecsülését törte össze a becsüs. Ahogy összeszűkült szemmel figyelte a ködös utat hazafelé, elhatározta, nem is meséli el otthon, mi történt. Majd azt mondja, nem volt szíve eladni a tárgyakat, meggondolta magát, hadd hirdessék tovább a Sárádyk dicső múltját.

Végül Veres Isti oldotta meg a pénzügyi gondokat: rábeszélte Dávidot, szálljon be csendestársként az üzletbe, vegyék meg Pityu-Hunorral közösen a földeket, és a fiú megműveli a családjával. Pityunak akkor már tizenegy gyereke volt, a nagyobbak ügyesen vezették a traktort, szántottak, vetettek, csépeltek a kombájnnal, és a felszámolt termelőszövetkezet lerobbant gépei Isti közbenjárására és a volt tsz-elnök segítségével jutányos áron Pityuék birtokára vándoroltak. Pityu pedig ügyesen megszerelte a jól ismert masinákat, amiket korábban is ő tartott karban a tsz gépállomásán. Mindenki jól járt. „Csak kell egy kis okosság, ennyi az egész!”, mondta Hunor-Pityu.

Évek óta én lakom a Várfok utcai lakásban. Szüleim közben elváltak, apám összeköltözött egyik kolléganőjével, egy fiatal szerkesztőnővel, de legalább a kárpótlási jegyekért kapott pénzből a család minden tagjának sikerült vásárolni egy lakást. így jutottam huszonöt évesen a Várfok utcához. A lakók jutányos áron megvették a bérlakásokat az önkormányzattól, a nővérek halála után a tetőteret az erdélyi asszony örökölte az ápolásért cserébe, Bánáthyék lakását is eladták a táblabíró örökösei, így minden akadály elhárult, hogy kijavítsák a tetőt, és megszüntessék a vizesedést és a rohadást a pincében. Csak jó mesterembert, azt volt egyre nehezebb találni.

Már Matyit, az ezermestert is tízszer kellett hívni, hogy egyszer fölvegye a mobilját, pedig ő korábban a megbízhatóság mintaképe volt. Mint egy jóságos óriáscsecsemő állt a kantáros nadrágjában minden elvégzett munka után, és türelmesen várta, hogy megdicsérjék. „Én nem pénzért dolgozom – mondogatta –, az csak a mellékes. Hanem a dicséretért.” És valóban, a keze alól kikerülő munka műalkotás volt, a tökéletesnél nem adta alább. Nála súrolófényben is makulátlan volt a fal, a vezetékek olyan tisztán, áttekinthetően futottak, mintha művész rajzolta volna, minden famunka ezredmilliméter pontossággal illeszkedett, és ha azt mondta, hétfőn reggel nyolckor ott lesz, akkor arra mérget lehetett venni. Matyi nem ismert lehetetlent. Amikor az egyik új embere azt találta mondani egy munkára, hogy „ezt nem lehet megcsinálni”, Matyi visszakérdezett: „Nem lehet? Na, hadd lássuk!” azzal elvette a szerszámokat, és megcsinálta. Az embere pedig kajánul vigyorgott. De csak fizetésig. Akkor csodálkozva látta, hogy kevesebb pénz van a borítékban. „Emlékszel – mondta Matyi –, én végeztem el helyetted a munkát. Azt a pénzt én kerestem!” Legközelebb, amikor az ember száján ismét kicsúszott, hogy „ezt nem lehet megcsinálni”, és Matyi csak annyit mondott, „Na, hadd lássuk!” az ember már ugrott: „Bocsi, azért megpróbálom!”

„Majd a Matyi!”, mondták nálunk mindig a családban, ha gond volt a vízvezetékkel, az árammal, ha festő-mázoló vagy asztalos kellett. De az utóbbi időben már Matyi is inkább Ausztriában dolgozott, és apróbb munkákat a régi klienseknek sem vállalt.

– Mi történt veled, Matyi? – kérdeztem tőle, amikor az óriás végre nekilátott, hogy fölújítsa a Várfok utcai lakást. – Régebben olyan jó fej voltál!

– Nincsenek már jó fejek – felelte Matyi a falat vizsgálva, lesütött szemmel. – Már én se vagyok jó fej. Mert velem se azok. Azt mondja az egyik kollégám a minap, hogy meg kéne végre csinálni a polcot az óvodának, amit megígért a vezetőnőnek. Én meg azt feleltem, inkább egy olyan munkába kezdünk, amiből fenn tudjuk tartani a céget. De oda jár a gyerekem!, mondta. Azt feleltem, hogy ez engem nem érdekel. Amikor kimondtam, már tudtam, hogy nem jó mondat, de a nagyobb baj, hogy így is gondolom. A körbetartozások miatt én is tartozom. Nem tudok már úgy viselkedni, ahogy tisztességesnek tartanám. Lassan már nem is szégyellem magam. Már senki sem szégyelli magát. Mindenki csak megélni, túlélni akar. A nagy befektetők csak pofáznak, de Romániában, Dubaiban, Ukrajnában fektetnek be, ott teremtenek munkahelyet. Az állam azokat nyúzza, akik becsületesen adóznak, miközben aki a sufniban, az adózást megkerülve működik, olcsóbban tud dolgozni, és elviszi a munkát a többiek elől. A bankok nem adnak hitelt, mert félnek, nem kapják vissza, de hitel nélkül nincs gazdaság. A rendszer egyre korruptabbá válik, csak így lehet munkát szerezni. Már természetes a korrupció, legfeljebb a mértékén háborodunk fel. Aztán még jön az adóhivatal, a rendőrség, az államapparátus, a maffia. És én már azt se tudom, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Elmehet mindenki a jó büdös francba! Jöhetne végre valaki, aki megvédi a becsületes magyar embert is!

Az Öreghárs se volt a régi. A rendszerváltás-változás-változtatás után – a Jóisten se tudja már, hogy kell mondani – egy-két évig még törzsasztala volt itt néhány régi párt– és állami vezetőnek. Egykori pártközpontos osztályvezetők, KB-titkárok, miniszterek, akik korábban egymás ádáz ellenségei voltak a párthierarchiában, most, hogy megtalálták a közös ellenséget, a változást, nagy egyetértésben fröccsöztek és üzleteltek együtt. Amúgy nem volt okuk panaszra, többnyire tisztes szeletet hasítottak ki maguknak a privatizációból, vagy multi cégek alkalmazták őket, számítva a birtokukban lévő gazdasági információkra és orosz politikai kapcsolataikra, amelyekből varázsütésre olajat vagy gabonát lehetett fakasztani. Akkoriban Isti és Dávid is ott mulatozott velük, de aztán a társaság fölbomlott. Voltak, akik külföldre költöztek, Dél-Spanyolországba, Dél-Franciaországba, Miamiba, mások begubóztak budai villájukba, és testőrök nélkül ki sem mozdultak. „Nem rendszerváltozás volt ez – mondogatta a nagybátyám, dr. Szentágostony János –, az egyik rendszer szépen átrohadt a másikba.”

Csoki és zenekara sem játszott már az Öreghársban, nincs rá igény, mondták, gépzene pótolta őket, és hetente egyszer fiatal roma zenészek jazzt játszottak. Olyankor mi is lejártunk a barátnőmmel meg a srácokkal, hogy egy üveg sör mellett hallgassuk őket. Bözsi néni régen nyugdíjba ment, és a rejtélyes új tulajdonos, aki az önkormányzattól megvásárolta az éttermet, egy megtermett, tüskefrizurás, középkorú férfit vett fel üzletvezetőnek, Elemért, akiről azt rebesgették, hogy jó alvilági kapcsolatai vannak, s aki azonnal a szívébe fogadott, mert a röhögésemmel hálás közönségnek bizonyultam a történeteihez. Azt hiszem, Vali, a barátnőm is tetszett neki. Mindig azt mondta, ha meglátta: „Boszorka ez a lány, azoknak van ilyen csalfa szemük és sűrű szemöldökük!” Elemér vidám, jó humorú ember volt. Ahogy mesélte, hatan voltak testvérek, hét apától. Anyját akkor látta utoljára, amikor szomorú dalokat dúdolva a vonaton levitte Szabolcsba, az intézetbe, mert nem tudta eltartani a gyerekeit. Nem szólt semmit, csak megcsókolta és otthagyta. Hátra se nézett. Elemér csak a válla rázkódásán látta, hogy zokog. Állami gondozottként nőtt fel, aztán amikor betöltötte a tizennyolcadik életévét, egy zsák krumplival és tizenkétezer forinttal kitették az utcára, hogy most már nagykorú, éljen meg, ahogy tud. Akkor verődtek bandába néhány egykori állami gondozott barátjával, többnyire roma srácokkal. Autókat törtek fel és csempésztek. Nagydarab, erős srác volt, fölvették egy diszkóba kidobófiúnak. Neki kellett kidobni a cigányokat. „Engem dobsz ki, testvérem?”, kérdezték a barátai. „Ha idejártok, nem jönnek a magyarok. Vagy én doblak ki benneteket, vagy engem dobnak ki. Aztán jön más, aki valamennyiünket kidob”, felelte. Megkönnyebbült, amikor ruhatáros lett. Egy bottal járt a kabátok között, megütögette a zsebeket, és amelyik csörgött, abból kivette az aprópénzt. Később a Mákvirág mulató ruhatárából lopott egy tömböt, és az elegáns kabáttal érkező kapatos vendégeknek abból adta a ruhatári jegyet, aztán amikor az elázott vendégek távozáskor átnyújtották neki a cédulát, ő széttárta a karját, hogy itt valami tévedés lehet, a kedves vendégnek nincs itt semmiféle kabátja, nyilván a Mákvirágban hagyta, hiszen onnan való a ruhatárjegy. A részeg vendégek egy ideig erősködtek, aztán amikor túlságosan hangosan kezdtek követelőzni, a biztonsági fiúk kidobták őket. Elemér meg eladta a kabátokat az ócskapiacon, és megjutalmazta a kidobófiúkat. A hetvenes években német vendégek füvet kértek Elemértől. Elemér azt se tudta, mi az. Amikor elmagyarázták neki, fölcsillant a szeme: „Majd adok én nektek füvet!”

– Benéztem a konyhára, hogy miből lehetne füves cigit csinálni. Összekevertem dohánnyal a babérlevelet, borsot, majoránnát, és eladtam nekik. Lényegében szárított krumplifőzelék volt, de nagyon ízlett nekik. Visszajártak. Ezer forintot adtak száljáért. A hetvenes években az nagy pénz volt ám! – emelte fel az ujját. Mi meg ugattunk a röhögéstől, annyira tetszett a történet. Elemér diszkós múltja úgy ért véget, hogy egyik este egy vendég aktatáskát bízott rá a ruhatárban, és többször figyelmeztette, nagyon vigyázzon rá, mert értékes. Természetesen Mákvirág mulatós ruhatári jegyet kapott cserébe. Amint a vendég bement a diszkóba, Elemér fölfeszítette a táskát. Hatmillió forint volt benne. Akkor Elemér odaállt az üzletvezető elé, és sértődötten közölte vele, „Azonnali hatállyal felmondok!”, és duzzogva magával vitte a táskát.

– Marci fiam, ma itt lesz a Főnök – súgta Elemér egyik este a fülembe. – A pincében tartunk születésnapi bulit a tiszteletére. Megbeszéltem vele, hogy lejöhetsz te is a barátnőddel.

Nem tükröződhetett elég lelkesedés az arcomon, mert Elemér folytatta.

– A Főnök nagy király! Nagyobb, mint a miniszterelnök! Ha mond valamit, arra a politikusok is odafigyelnek! Hozzá képest a többi nagyeszű csak egy nulla!

Hallottam már a Főnökről. Azt mesélték róla a városban, hogy a legbefolyásosabb alvilági család feje, aljas gazember, közönséges gyilkos. Lefizeti az önkormányzati vezetőket, olcsón megveszi az üzlethelyiségeket, mint az Öreghársat is, aztán drágán eladja, vagy jó áron kiadja. Állítólag védelmi pénzeket is szed, és lányokat futtat. De nehéz elkapni, mert a maffia családi alapon szerveződik, és aki áruló lesz, az a családját is elveszíti. Ráadásul a család és a romák szeretik, mert akin tud, segít, pénzzel, kapcsolatokkal. Igazi Keresztapa.

Először jártam az Öreghárs pincéjében. A falakat egy mérsékelten tehetséges kéz görög freskókkal díszítette, és a gipszből készült dór oszlopok tövében fehér abrosszal terített asztalok álltak. Az egyik asztalnál ült maga a Főnök. Elszánt arcú, élénk, okos szemű, alacsony férfi. Átható tekintettel vizsgált.

– Elemér mesélt rólad. Mit isztok?

– Talán egy pohár bort.

– Akkor én is – mondta Vali.

– Szóval két pohár bor – pontosított a Főnök. És az asztaltól azonnal fölpattant egy nagydarab, barna bőrű férfi, és visszatért két pohár vörös borral.

– Elemér azt mondta, hogy művész vagy – mondta a Főnök.

– Ez azért erős túlzás! De mániákusan próbálom megfogalmazni a világot, hátha akkor én is megértem: videózok, fotózok meg írok.

– Biztos ez is kell valakinek – mondta a Főnök. – Különben nem csinálnád. Nem igaz? Mit kértek inni?

– Köszönjük, már nem kérünk. Még ezt sem ittuk meg – szabadkoztam.

A Főnök némán, keményen nézett.

– Kértek! – súgta Elemér nyomatékosan.

– Kérünk – helyesbítettem, és megvontam a vállam.

– Talán még egy bort.

A nagydarab pedig máris ugrott, és az előző két, szinte érintetlen pohár mellé újabb kettőt rakott.

– Boldog születésnapot! – emeltem a poharat a Főnök felé. – Megkérdezhetem, hogy hányadik?

– Megmondom, ha megígéred, hogy nem ijedsz meg! Harminchetedik.

Én legalább ötvenévesnek néztem.

– Tizenhárom évet ültem. Azért az meglátszik! De én nem félek senkitől! Nézz a szemembe!

Igyekeztem teljesíteni a kérését, de a Főnök egészen közel hajolt az arcomhoz, és minthogy a szeme kancsi volt, hirtelenjében nem tudtam eldönteni, melyik szemébe nézzek.

– Érted? Senkitől! – ismételte, de most már olyan hangosan, hogy a többi asztaltól is odanéztek. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, és láttam, Vali izgalmában lassan csúszik lefelé a széken.

– Ha én azt mondom, hogy Á, akkor az Á! – mondta a Főnök keményen. – Mit isztok?

– Hát bort, ha már eddig is azt ittunk – feleltem tanulékonyan, és ránéztem az előttünk álló két, szinte érintetlen pohárra. A nagydarab ember ugrott, és újabb pohár bort tett elénk.

– És te mivel foglalkozol? – kérdeztem. Megfigyeltem, hogy akaratlanul mindig akkor válok a legpimaszabbá, ha zavarban vagyok.

A Főnök megdöbbent a kérdéstől. Hosszan vizsgálta az arcomat, hogy provokálom-e.

– Te tudod, hogy én ki vagyok?

– Igen. Mondták.

– Akkor jó. Mindennel foglalkozom, amiből pénzt lehet csinálni.

– De mi a legális üzleted?

A Főnök nyelt egyet.

– Mindegyik legális! Amikor a gyerekeim megszülettek, elhatároztam, hogy többet nem megyek börtönbe. A legjobb magániskolába járnak. Mindig azt mondom nekik, ne szégyelljék, hogy cigányok, de ne hagyják magukat megalázni sem. Ha a gyerekeimet kiszolgáltatott helyzetben látnám, bárkit azonnal megölnék.

– Kíváncsi lennék az életedre. Elmesélnéd?

– Minek?

– Történeteket gyűjtök. Szeretnék megismerni másféle életutakat is, mint az enyém. Úgy érzem, be vagyunk zárva a mániáinkba, mindenki csak a saját sérelmeit szajkózza.

– Hiába mondanám el a történetemet, abból semmit sem tanulnál. A saját problémáidat neked kell megoldanod.

– Kár, mert érdekelt volna – mondtam.

– Tessék: egy tetves putriban születtem, és nem akartam, hogy a gyerekeim is tetves putriban nőjenek fel. Ilyen egyszerű a történetem. Na, ezzel mit kezdesz? Mit érthetsz te ebből?

– Azért megpróbálhatom megérteni, nem?

– Ti mind azt hiszitek, hogy ezt meg lehet érteni. De ezt csak átélni lehet. Gyerekkoromban egyetemisták jártak hozzánk a telepre cigányt sajnálni. Nagyon együtt éreztek velünk, fényképeztek, filmeztek, kérdezgettek, jegyzeteltek. Aztán hazamentek apucihoz és anyucihoz a Rózsadombra, és jól megmosakodtak, nehogy hazavigyék a tetűt. Még politikai ellenállók is voltak. Kaptak két pofont a rendőrségtől, és hősnek érezték magukat. Tudod, én hány pofont kaptam? Most meg éhenkórászok lettek, vagy professzorok, bankárok, képviselőurak és képviselőasszonyok, akik hozzám szaladgálnak, hogy küldjek ki pár ezer embert a nagygyűlésükre. Meg velem akarnak csencselni a cigányok támogatásáért elszámolt pénzekkel. Csak pofáznak, de minden maradt a régiben. Újraosztották a lapokat, de a pakli a régi. A sok puhapöcs!

Keményen belenézett a szemembe, aztán az ajtó felé mutatott.

– Látod azt a fekete villanykapcsolót?

Hiába tekergettem a fejem, kerestem a fekete villanykapcsolót, de amerre a Főnök mutatott, csak fehéret láttam.

– Az fehér, nem? – kérdeztem bizonytalanul.

– Fekete, ha mondom! Mindjárt szétverem a pofádat! – üvöltött a Főnök. Fölugrott, megragadta az ingemet, fölrángatott a székről, és az öklét az arcomhoz emelte. Nagyon beszartam, Vali fölsikoltott. Az asztalnál ülők csak némán figyeltek.

– Jó – mondtam nyöszörögve. – Fekete.

A Főnök elengedett. Lihegve visszazuhantam a székre.

– Na, ez az! – mondta elégedett mosollyal, és megpaskolta a vállam. – Úgy feleltél, ahogy vártam. Az intelligens úrifiúk mind így viselkednek. Ezért aztán, ha egy intelligens és egy primitív ember áll egymással szemben, én a pénzemet mindig a primitívre teszem, mert ő fog nyerni. Ha te összeveszel a barátnőddel, nem fogod szájon vágni, mert az apád sem ütötte meg soha az anyádat, és a nagyapád se a nagyanyádat. Pedig lehet, hogy kellett volna. Aki túlságosan intelligens, az mindig veszít. Aki túl primitív, az is. Az nyer, akiben jó arányban keveredik az intelligencia és a primitívség. Na, még egy pohár bort?

– Köszönöm, éppen kérni akartam – mondtam készségesen.

Rázendített a zenekar, mindenki odakapta a fejét. Csokiék játszottak.

– Gyertek, táncoljunk! – mondta Elemér, kicsit már kapatosan, hogy oldja a feszültséget, és mintha engedélyt kérne, a Főnökre nézett. – Mi a nótád? – kérdezte tőlem.

– Természetesen, ami a Főnöké! – mondtam, összekaparva pimaszságom maradék morzsáit.

A Főnök fölvonta a szemöldökét, és bólintott.

Elemér fölrángatta a székről Valit is, mindkettőnket magához ölelt, és elkezdett velünk hármasban táncolni. Kínosan mosolyogva, szerencsétlenül tipegtünk mellette.

– Vedd el feleségül ezt a szép kislányt! – mondta Elemér. – És legyen fiatok! Egymilliót adok nektek, ha fiatok lesz! Vagy tudod, mit? Inkább ötmilliót adok, ha fiatok lesz! És ha valaki megbassza a barátnődet, esküszöm, elvágom a torkát. Szeretlek benneteket! – mondta könnyes szemmel. – És tudjátok, miért szeretlek benneteket? Mert olyan naivak vagytok!

A nagyapám, Szentágostony Pál sírját körülállta a család és a barátok. Ott állt némán Elza nagyanyám, János, Pali, az apám és az öcsém, Bence. És eljött Isti, Pityu és Dávid is. Mint egy előadás fináléján a szereplők, épp csak meg nem hajolunk, gondoltam, míg a pap beszélt. A pap nagyapám életét igyekezett összefoglalni a búcsúbeszédben, és láthatólag beleizzadt az erőfeszítésbe. Zsebkendővel törölgette gyöngyöző homlokát, és közben történelmi családról beszélt, meghurcoltatásról, a kommunista idők börtönéveiről, keresztényi hitről, ami tartotta benne az erőt, meg a magyarságról, amire ma nagyobb szükség van, mint valaha. A temetődombról, a kőkrisztus mögött, amelynek a fejére a legenda szerint száz éve egy kisfiú maga fonta töviskoszorút rakott, jól látszottak a völgyben az egykori Tövispuszta düledező viskói. A falut ugyan hivatalosan már jó ideje Szentágostonnak hívták, de az egykori cselédsort, ahova a bánya és a környező üzemek bezárása után a munka nélkül maradt, segélyekből tengődő családok költöztek, a falusiak továbbra is Tövispusztaként emlegették, így különböztetve meg a gazdagodó szentágostoni domboldaltól. A szemközti dombtetőn állt egykori kastélyunk, ahol tíz éve már Veres Pityu lakott a családjával. Pityu sikeres gazda lett, övé volt a vidék, amerre a szem ellátott, vagy felesben az ő emberei művelték. Jól forgatta az apja és Dávid pénzét is. Megvásárolta a tönkrement téesztől a kastélyt, helyrehozta, és még tornyokat meg egy új szárnyat is építtetett hozzá, hatalmas terasszal, széles lépcsővel, előtte szökőkúttal, amilyet Németországban látott. Azt tervezte, épít egy wellness centrumot, és akkor az új szárny akár húsz-harminc vendéget is fogadhat. Végre méltó helye lett a rozettás Holbein-szőnyegnek és a Caravaggiónak. A lovagteremben lógtak a falon, fennen hirdetve, hogy Pityu nem valami újgazdag gyüttment, mint a Szentágostonban új villákat építő vállalkozók, hanem régi, keresztény, úri család, a Sárádyk leszármazottja. A kastélyt magas fallal vette körül, hogy ne bámészkodjanak az irigyek, és ne lopják meg a tövispusztaiak. „A tövispusztaiaktól megvéd a fal, csak az APEH-tól nem, sajnos, pedig az még a cigányoknál is nagyobb tolvaj”, mondogatta. De ezt persze ő maga sem gondolta komolyan. A papot hallgattam, és közben elkalandoztak a gondolataim. Azt néztem, milyen jó totált lehetne készíteni innen föntről úgy, hogy a kép jobb felét kitakarná a félrecsuklott, szomorú istenfej, vagy ha regényt írnék, kezdődhetne a történet a töviskoszorús kőkrisztussal. Hónapok óta filmet forgattam Tövispusztáról, a lassan mindennapossá váló összetűzésekről, a fortyogó gyűlöletről. A tövispusztaiak átjártak Szentágostonba tyúkot, gyümölcsöt, tűzifát lopni, loptak az élelmiszerboltban, de meglopták még a szegény öregasszonyokat is, pedig azok is csak tengődtek a soványka nyugdíjukból. Akinek ez nem tetszett, azt megfenyegették. „Ezek nem ismerik a munkát!”, mondták a szentágostoniak. És ez igaz volt. Húsz éve nem volt már munka a környéken, felnőtt egy generáció, amelyik még sose látta dolgozni a szüleit. Az egyik tövispusztai gyerek, amikor megkérdeztem tőle, hogy mi lesz, ha nagy lesz, azt motyogta, hogy segély. A mindennapos lopások, randalírozások odáig fajultak, hogy a polgármester a Gárda segítségét kérte. A segítőkész csapat, fölül néptáncos, alul rohamrendőr egyenruhában csak végigvonult néhányszor Tövispusztán, és mindjárt rend lett. Nemhiába hálálkodtak nekik a szentágostoniak. „Jellemző, hogy a libsi-bolsik is azonnal megjelentek, hogy tiltakozzanak, mert ezeknek fontosabbak az élősködő cigányok, mint a becsületes magyar ember!”, mondták a gárdisták. Ott üvöltöztek, vitatkoztak egymással a fekete egyenruhások, a támogatóik meg a libsi-bolsik. A kamerámmal ismerős arcokat kerestem a tömegben. Fölfedeztem a gárdisták között Matyit, az ezermestert, néhány jó szándékú barátjával, akiknek nem hagyták, hogy tisztességesek legyenek, és egy pornószínésznőt, aki így akarta visszaszerezni a tisztességét. Ott voltak Hetési és Székely unokái, akik nyilas nagyapjuk igazságát keresték, és néhány falubeli, akik úgy bizonygatták, hogy nem tövispusztaiak, hogy tüntettek ellenük. Aztán a kamera keresőjében föltűnt egy neves újságíró, aki sokáig kereste a helyét a politikai palettán, míg végre megtalálta: korábban az állampárt lapjának buzgó munkatársa volt, később liberális lett, most meg gárdista. Láttam alacsony homlokú, konok arcú férfiakat, akik azért öltöztek egyenruhába, mert megint kimaradtak a történelmi osztozkodásból, és végre megtalálták, kik a bűnösök mindezért, és ott buzdította őket Veres Pityu néhány falubelivel, akik jól jártak az osztozkodással, és most a Gárdától remélték, hogy megvédi munkájuk gyümölcsét. A másik oldalon ott rázta az öklét Veszelka, a volt párttitkár, néhány tucat zaklatott lelkű zsidóval, akik mindenhol nácikat sejtenek, s egyre gyakrabban találnak is. Ott voltak a régi és az új jogvédők, köztük Kárász Tamás, apám régi ellenzéki barátja, aki most együtt skandálta a rigmusokat néhány öreg rendőrrel, akik a Kádár-korszakban még gumibottal verték őt a tüntetéseken, a Batthyány-szobornál. Az ismert ellenzéki író együtt kiabált egykori besúgójával és egy volt pártmunkással, aki harminc éve még a könyveit tiltotta be, és liberális barátaival, akik közül sokan csak azért jöttek el, mert féltek, ha távol maradnak, kihullanak a baráti körből. És ott volt Temesi bácsi a Várfok utcából. „Eljöttünk a fiúkkal, régi munkásőrök, akik még élünk – mondta nekem a nyolcvanéves öreg. – Csak adna valaki fegyvert, megmutatnánk ezeknek a szaros náci kölyköknek, mi a magyarok istene!” Eszembe jutott, hogy a választások idején megkérdeztem valakitől, miért döntött úgy, hogy arra a pártra szavaz. Mire az illető azt felelte, hogy „mert fezektől csak hányok, azoktól viszont még félek is”. De hogy végül is melyik oldalon állt az illető, arra már nem emlékszem. A tövispusztaiak, akikről a tüntetők közben megfeledkeztek, kicsit megszeppenve, de érdeklődve várták a fejleményeket. Aztán megjelent a rendőrség, gondosan megvárva a pillanatot, amikor már biztos volt, hogy nem lesz baj, és befurakodtak a szembenálló felek közé, nehogy baj legyen. A pap közben már a Bibliából olvasott. Szent Pál intelmét idézte Timotheushoz. „Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök; és az igazságtól elfordítják az ő fülöket, de a mesékhez odafordulnak.”

Akkor határoztam el, hogy hagyom a francba a dokumentumfilmet. Mese kell ezeknek!

Nagyapámat a vasúti átjáróban ütötte el a vonat esti sétája közben. Sosem derült ki, hogy valóban ez volt-e a sorsa, vagy csak nem akarta megcáfolni Elza nagyanyám megérzését. Apám nagypapa halála után döbbent rá, hogy nem is ismerte az apját. Elza akkor adta oda neki az esszéket, amelyeket nagyapám éveken át éjszakánként írt. Napokig lázasan olvastuk együtt a filozófiáról, tudomány– és kultúrtörténetről, keleti vallásokról, a harmincas évekbeli és napjaink gazdasági világválságáról, a tömeg hatalmáról, az ezotériáról és az emberi viselkedésről szóló írásokat.

– Uramisten! – mondta időnként apám, föltekintve az olvasmányaiból, és hol lángoló arccal, hol sápadtan nézett rám. – Itt éltünk mellette, és nem tudtuk, ki volt az apám. A te nagyapád.

Én is alig ismertem a nagyszüleimet, pedig mindenki azt mondta, mézszínű hajammal és szürkészöld szememmel szakasztott a nagyanyám vagyok. De Bencével mi már Pesten születtünk, ott is nőttünk fel, és csak nagyobb ünnepeken meg nyáron jöttünk Szentágostonba néhány napra. „Nyári unokáim”, mondogatta Elza nagymama, amikor a szüleink nyaranta „lehajtottak legelni”, hogy aztán Bencével lebarnulva és meghízva térjünk haza. Nagyapám halála ébresztett rá engem is, hogy nagyanyámat is elveszíthetem, még mielőtt megismerhetném, és az utóbbi időben egyre többet beszélgettünk.

– Nagymama, te érted ezeket az embereket? – kérdeztem őt a gárdatüntetés után is.

– Biztos jót akarnak, csak zsinóron rángatják őket a sérelmeik és a félelmeik, mint a marionettfigurákat a bábosok. És amíg a múlt irányítja őket, addig ez lesz a jövőjük is. Meg sajnos a tiétek, fiataloké is, akik azt hiszitek, hogy nincs közötök a múlthoz – felelte nagymama.

Apám sokáig kérlelte az anyját, engedje meg, hogy nagypapa kéziratát odaadja a kiadónak.

– Nem fogják érteni – mondta Elza nagymama száraz hangon. – Életében sem értették, halálában sem fogják. Hiába idézgetik majd.

Apám könyörgésére aztán végül mégiscsak hozzájárult, hogy kiadják az írásokat. A tövispusztai remete könyve néhány hónap alatt országos szenzáció lett, Szentágoston pedig zarándokhely. Jöttek az egyetemisták, a politikától megcsömörlött értelmiségiek, a nőiségükben megbántott lányok és asszonyok, meg az átszellemült arcú ezoterikusok. A kastély új szárnyában szálltak meg, Szentágostony Pál írásait idézték és magyarázták egymásnak, a jacuzziban meditáltak, és kis csoportokban, törökülésben, lehunyt szemmel, összeszorított mutató– és hüvelykujjal mantráztak a kertben. Pityu szívesen mesélt a csoportokba verődött rajongóknak arról, hogy a mester milyen nagyszerű ember volt, hogy izzott körülötte a levegő, mindenkit föltöltött energiával, szinte vakított az aurája, és aki kezet fogott vele, az különös, meleg áramütést érzett. Még kis, bekeretezett képeket is árult nagyapámról, amelyekért szabályos közelharc folyt a megvilágosodás és a szeretet ösvényét taposó rajongók között. Egy kopasz, kigyúrt, a nyakában OM-jelet viselő rajongó szabályosan lefejelt az utolsó képért egy másik elszánt ezoterikust. Apám nyitott sportkocsit vett a könyvek honoráriumából, és baseballsapkában, napszemüvegben száguldozott a barátnőjével Budapest és Szentágoston között. Még Pusztai Péter is eljött New Yorkból, aki közben vallásos zsidó lett, visszavette a Goldstein nevet, és mélyen lenézte apját, amiért az gyáván elfordult az ősi vallástól. Azt mondta, hogy Pál könyveiből jobban megértette a Kabbalát, a zsidó misztikát is. Eljött Pusztai Kati és a férje, Gyuri is, a négy gyerekkel, valamennyien indiai gézruhában, és Pityu ötletére biopiacot szerveztek a kastély mellett.

Gyerekkorom óta éreztem, hogy a nagybátyám, dr. Szentágostony János titkot rejteget, de képtelen voltam rájönni, mi lehet az. Amióta elhatároztam, hogy megpróbálom összerakni a kusza tövispusztai történeteket, sokat beszélgettem Jánossal is. Szórakoztattak a cinikus történetei, de amikor egyszer már nagyon fennhéjázva röhögtem a múlton, figyelmeztetett: – Ne hidd ám, hogy ti ártatlanok vagytok! Csak fiatalok. Még a bűnbeesés előtt!

És a gyűjteményére, a betegeitől kapott ajándéktárgyakra mutatott.

– Na, sikerült már megfejtened, mi lehet az emberek fejében, nagyokos? – kérdezte. – Te is tudod, hogy a tárgyak néha többet mondanak a szavaknál.

Volt ott fogfájós porcelánkutya, szentkép, egy rémes festmény, ami Jánost ábrázolta fehér köpenyben, sztetoszkóppal a nyakában, konyhai bölcsességet hirdető hímzett falvédő, vörös, szív alakú bögre, kitömött sündisznó és még egy narancssárga, felfújható Buddha is.

– Ez különösen praktikus – mondta az utóbbiról János –, hit, bölcsesség és megbocsátás egyben. Igaz, belül üres, mint az életben, viszont könnyen szállítható.

János gyűjteményétől kaptam kedvet, hogy történeteken kívül tárgyakat, megsárgult dokumentumokat, régi újságokat, kávéfoltos leveleket is gyűjtögessek. Elkunyeráltam apámtól dédanyám naplóját meg egy koronás ezüstkanalat, Vereséktől megkaptam a tulipános ládát, aminek a fedelére egykor szerencsés Gizi írogatta a legfontosabb családi eseményeket, hozzám vándorolt a Krisztus-kép, és vásároltam a helyi ócskapiacon egy hanukkai gyertyatartót is, amiről azt állították, hogy a Goldstein vagy a Steiner családé volt, hátha a régi tárgyak szaga visszaidézi a múltat.

János a maga ironikus módján sokat mesélt a Szentágostony családról, dédszüleimről, nagyapámról, nagyanyámról és apámról, Veresékről és Goldsteinékről, de nem hitt abban, hogy az anekdoták valaha történetté állhatnak össze.

– Hogy lehetne az egymás mellé rakott élethazugságokból igazság? – csóválta a fejét. – Ez egy olyan puzzle, amit több dobozból válogattak, és ráadásul hiányos is, mert minden olyan darabkát, ami szégyenteljes volt, kivetett magából a gyógyító emlékezet. Az emberek többsége öntudatlanul sodródik a történelemmel, engem ettől megkímélt a cinizmusom. Mindig szerettem volna fölülről szemlélni a dolgokat, mint Pál, de én csak kívülálló lettem. Pedig, ha írni akarsz, valahogy úgy kellene tenned, mint a nagyapád; az Isten lába alatt kucorogva, egyszerre kívülről és belülről nézni a világot, és kisöpörni az agyadból az összes rendőrt, akiket a különféle rendszerek beleültettek, hogy ellenőrizzék a gondolatainkat. De lehet, hogy ami igazán fontos az életben, azt akkor sem tudod megírni. Ki lehet találni pofás történeteket, rafinált elbeszélő technikákat és nyelvi leleményeket, de azt, ami igazán fontos, nem tudod elmesélni, mert amint kimondod, félreértik, vagy szirupos közhely lesz belőle. Ahogy a nagyapád kedvenc zen buddhista idézete tartja: aki tudja, nem beszél, aki beszél, nem tudja.

– Neked mi az igazán fontos, János? – kérdeztem.

János hosszan gondolkodott. Látszott rajta, töpreng, elmondja-e. Aztán nehézkesen, szó nélkül felállt, és elindult kifelé a házból. Az ajtóból visszafordult, és intett, hogy kövessem. Beültünk János öreg autójába. Végighajtottunk a falun, fel a szerpentinen a szentágostoni domboldalra, aztán befordultunk egy kertbe. A magasból látszott egész Szentágoston, a szőlők, a távolban még a keszői tavak is. A kertben virágoztak a cseresznyefák. János egész úton nem szólt egy szót sem. Kiszállt az autóból, becsapta az ajtót, hátra sem nézett, csak a másik ajtó csapódásából érzékelte, hogy követem. A zajra a házból egy harminc év körüli, kövér, Down-kóros nő lépett ki furcsa, lefittyedt mosollyal az ajkán. Ferde vágású, bedagadt szemével félénken hunyorgott a fényben, és kézfejével megtörölte nedves orrát. Oda akart kacsázni Jánoshoz, de amikor meglátott engem, megszeppent, és visszahúzódott az ajtófélfához.

– Ő Dóri, a kislányom – mondta János.

Tágra meredt szemmel, bambán néztem hol Jánosra, hol a nőre.

– Kérdezted, mi a fontos nekem. Nos, ő a fontos: Dóri. Szerelemgyerek! Mondják, azok jól sikerülnek– tette hozzá egy félmosollyal. Odament a lányához, megölelte, megpuszilta az arcát, és megsimogatta a fejét.

– Ő Marci, az unokatestvéred.

Dóri félrehajtotta a fejét, és úgy vizsgált. Próbáltam leküzdeni a viszolygásomat, de láttam rajta, észreveszi, akárhogy igyekszem palástolni.

– Szia, Dóri – mondtam zavartan.

– Dóri nem beszél, de mindent ért – mondta János. – És ő még tud szeretni.

A házból kijött egy szelíd arcú, kontyos asszony, Dóri édesanyja, és próbált beinvitálni minket, de János kedvesen elutasította a meghívást.

– Csak erre jártunk, és beugrottunk egy puszira – mondta. – Na, megyünk is, kislányom – fordult a lányához, még egyszer megölelte, és visszaültünk az autóba. Ahogy a visszapillantó tükörből hátranéztem, láttam, hogy Dóri hosszan, kérdőn néz utánunk.

– Dóri anyja futó kapcsolatom volt, aztán kiderült, hogy terhes, sőt az is, hogy a gyerek Down-kóros lesz – mondta János, ahogy a szerpentinen kanyarogtunk lefelé. – Könyörögtem, vetesse el, de ő azt felelte, ez az utolsó esélye, hogy gyereke legyen. Kimondani is szégyellem, de imádkoztam, bárcsak meghalna a gyerek még az anyja hasában. Megszületett, és hónapokig csak bambán bámult a semmibe. Feküdt az ágyában, evett, aludt, kakált, én meg azt hittem, belehalok a bánatba és a szégyenbe. Dóri másfél éves lehetett, a szőnyegen feküdt, és bámult maga elé. Próbáltam magamra vonni a figyelmét, szólongattam, tapsoltam, kiabáltam, de rám se hederített. Képtelenség, hogy ne tudjak szót érteni a saját gyerekemmel, mondtam magamnak. Lefeküdtem mellé a szőnyegre, és próbáltam rájönni, mit néz. Akkor vettem észre, hogy a fény, ahogy laposan besüt az ablakon, megcsillan a szőnyeg bolyhain. Dóri azt nézte, hogy milyen selymesen, gyönyörűen fénylik az aranysárga napfény a vöröses gyapjúszálakon. Így feküdtünk egymás mellett, és néztük együtt a fénysugarat. Aztán egyszer csak Dóri rám nézett, és elkezdett vizsgálni. Nyilván azt nézte, ki ez a bolond, aki a földön fekve a szőnyeget bámulja. Tudod, mindenkit meg lehet érteni, csak oda kell feküdni mellé a szőnyegre. Dórinak rossz a szíve. Hamarosan meg fog halni. Most fogja elvenni tőlem az Isten, amikor végre megértettem, milyen fontos nekem. Ez a büntetésem. Amikor ott a kertben azt mondtam neked, hogy Dóri mindent ért, arra gondoltam, hogy mindent, ami fontos az életben. Mindent, ami majd a te könyvedből is kimarad, mert nem tudjuk elmondani. És mindig másról beszélünk.

– vége –

Tartalom

A tulipános láda. 2

A koronás ezüstkanál 13

A hanukkai gyertyatartó. 20

A plakát 36

A párizsi anzix. 45

A verses füzet 62

A filmhíradó. 72

A szivargyűrű. 87

A munkaszolgálatos behívó. 97

A távirat 109

A kitelepítési határozat 121

A porcelán Sztálin-szobor 144

A divatlap. 167

A cigány nyelvkönyv. 168

A lekváros szilke. 168

Trabant használati utasítás. 168

A felfújható Buddha. 168