- Igazán? És mire alapitják ez uj táplálkozási mód létesitésére irányzott kutatásaikat?

- Arra az okoskodásra, - felelé Godfrey, - hogy az emésztés és lélekzés összeköttetésben levő müködései a szervezetnek, hogy tehát egyik talán pótolhatná a másikat. Azon napon tehát, melyen a chemia kiviszi, hogy az ember táplálkozására szükséges elemek légzési uton beszivhatók legyenek, a nagy kérdés meg lesz oldva. Nem kell egyéb, csak a levegőt kell tápláló erejüvé tenni. S akkor, a helyett, hogy megenné az ember az ebédjét, be fogja azt szivni. Ennyi az egész!

- Milyen kár, - zúgolódott Tartelett, - hogy e nagyszerü találmány még nincs alkalmazásban. Én a magam részéről szives örömest fölszivnék néhány tuczat rántott libamájat s egy szelet borjuszügyet, étvágy csinálónak.

És Tartelett elmerült gondolataiba, maga elé képzelvén e zamatos lég-ebédet, ugy, hogy szája önkénytelen harapásra nyilt, tüdeje neki tágult, s egyátalán elfelejtette, hogy nem csak ily képzelt légi ebédje nincsen, hanem egyátalán alig van magát mivel táplálni.

Godfrey ébresztette föl elmélázásából s szólitotta vissza a valódi életbe.

Arról volt szó, hogy a Vilmos-tanya belsejét mentül teljesebben fölszereljék.

Az első feladat e részben az volt, hogy a jövendő lakóházat minél teljesebb tisztogatásnak vessék alá. Legelőször is több mázsányit ki kellett hordani abból a növényporból, mely belül a földet ellepte, s melybe az ember majd térdig besüppedt. Két órai munka alig volt elégséges e nehéz feladat teljesitésére; végtére azonban a szoba mégis csak megszabadult ettől a porladozó rétegtöl, mely a legcsekélyebb mozdulásra felhővé kavarodott.

A talaj most kemény volt, szilárd, és összetartó, mintha csak padlózva lett volna a sequoia-fenyő azon széles gyökereivel, melyek fölszinén kigyóztak. Ha hepehupás volt is e parket, annál szolidabb volt. Fekvő helyül két sarkot szemeltek ki; ágy gyanánt természetesen nehány maroknyi, előre jól megszáritott széna szolgált. A mi a többi butorokat illeti, különösen padot, szekrényt, asztalt, nem látszott lehetetlennek, hogy ilyeneket is készítenek maguknak, mert tudvalevőleg Godfreynek meg volt kitünő kése s abban fürész és furó. És csakugyan szükséges is volt ez, mert rossz idő esetén a fa belsejében kellett maradni, ott enni és dolgozni. Világosságban nem volt hiány, elég gazdagon özönlött az be az ajtón. Később, ha nagyobb biztonság okáért kivánatosnak mutatkoznék, hogy a nyilás elzárható legyen, Godfreynek szándéka volt megkisérteni, hogy egy vagy két lyukat vág fölül a fa törzsén, a mely aztán ablak gyanánt szolgálhat.

Azt, hogy a törzs odvassága mily magasságban szünik meg, Godfrey nem tudta megállapítani világ nélkül. Csak annyit konstatálhatott, hogy egy tiz-tizenkét lábnyi pózna, ha feje fölött megforgatná, nem találna még semmi akadályra.

Ez a kérdés azonban még nem tartozott a sürgősebbek közé. Megoldását bizvást későbbre lehetett hagyni.

Igy telt el a nap; mire az e napra szánt munkát elvégezték, bizony beesteledett. Godfrey és Tartelett, igen ki lévén fáradva, nagyon kitünőnek találták ágyukat, mely nem állt másból, mint száraz fűből, a mely bőven állott rendelkezésükre; alvóhelyüket azonban ugyancsak védelmezni kellett a szárnyasoktól, melyek szintén nagy hajlandóságot mutattak, hogy a Vilmos-fa belsejében válaszszák tanyájukat. Ebből Godfrey arra a gondolatra jutott, hogy czélszerü lesz valamelyik szomszéd óriásfában egy tyukketreczet csinálni; addig azonban kénytelen volt a Vilmos-fa szobájába való bejárást ágakkal elzárni a betolakodó vendégek elől. Szerencsére a birkák, nyulak, kecskék nem éreztek ilyen hajlandóságot. Ez állatok nyugodtan kivül maradtak s meg sem próbálták, hogy áttörjenek az elégtelen korláton.

A következő napokon a fölszerelés munkáival s élelem-beszerzéssel bajlódtak, tojást és csigát, yámfgyökeret, manzarillaalmát szedtek, s minden reggel elmentek osztrigáért a tengerpartra; ez jó sok időt vett igénybe és az órák gyorsan teltek. A háztartási szerek tekintetében még mindig szűken voltak. Egy pár mélyebb kagyló volt csak, a mit hol pohárnak, hol tányérnak használtak. Az igaz, hogy a táplálkozás ama módja mellett, a melyre a Vilmos-fa vendégei szoritva voltak, most nem is kellett több. A patak tiszta vizében lehetett mosdani, s ott lehetett tisztára mosni a fehérneműt is, a mi Tartelettnek volt a mulatsága. Nem igen fáradhatott bele, mert mindössze csak két ingük, két zsebkendőjük s két pár harisnyájuk volt.

A meddig a ruhamosás tartott - a mosás alá kerülő darabok képezvén összes fehérnemükészletüket - a két megmenekült hajótörött kénytelen volt csak nadrágban és ujjasban lenni; de a nap oly melegen sütött, hogy meg nem fázhattak, aztán a kimosott ruha is gyorsan száradt.

Ilyen módon, a nélkül, hogy esőtől, széltől szenvedtek volna, megérték julius 3-át.

Helyzetüket mindinkább kezdték elfogadhatónak találni, legalább ahhoz a vigasztalan állapothoz képest, a melyben a szigetre jutottak.

Azonban nem volt szabad megfeledkezni a szabadulás lehetőségéről sem, a mi csak kívülről következhetett be. Ezért Godfrey minden istenáldotta reggel végig tekintett a tengeren azon irányban, mely a hegyelőfoktól keletre s észak-nyugat felé terült. A Csendes-óczeán e része mindig elhagyatott volt. Semmi hajó sem járt arra, még csak halászbárka sem, még csak egy kis füstfelleg sem, mely a láthatáron kóvályogva elárulta volna, hogy erre nem messze egy gőzhajó jár. Ugy látszott, hogy Fina-szigete kivül fekszik minden kereskedelmi uton, s nem megy el mellette semminő személyszállitó összekötő vonal. Nem volt tehát mit tenni, mint türelmesen várni, s bizni a mindenhatóban, ki soha nem hagyja el a gyöngéket.

Koronkint, midőn a megélés közvetetlen szükségletei időt adtak arra neki, főleg Tartelett nyugtalansága következtében, Godfrey gyakran foglalkozott a tűz fontos és aggasztó kérdésével. Taplója szerencsétlenségre nem volt. Megkisérlette azt valami hasonló anyaggal pótolni. Valószinünek tetszett, hogy a sok mindenféle gombanemü közt, a mely a vén fák odvában nő, akad olyan is, a mely hosszu száritás után gyulékony anyaggá változik.

Több ily gombát kerestek tehát s kitették a napra, a mig csak nem porlottak a szárazságtól. Azután Godfrey valami tűzkőszerű kőből, kése hátával, melyet most aczélnak használt, kiugratott egy pár szikrát, a mely rá is pattant arra a száritott gombára... De hiába... A szivacsos anyag nem gyuladt meg.

Erre az a gondolata támadt Godfreynek, hogy majd azt a növényport használja fel, a melyet a Vilmos-fa belsejében talált, s mely valószinűleg már sok száz éve száradt.

Azzal sem ment semmire.

Mindenből kifogyván, szikra kiveréssel megpróbált lángra gyujtani még valami szivacsféle növényt is, a mire a parti sziklák közt akadt.

E részben sem volt szerencsés. A szikra, melyet a kő kiütött, rá ugrott ugyan arra az anyagra, de rajta azonnal elaludt. Godfrey és Tartelett igazán kétségbeestek. Lehetetlen volt tovább ellenniök tűz nélkül. A gyümölcsbe, gyökérbe, csigába már teljesen beleuntak, s félni lehetett, hogy gyomruk is egész képtelennek fog bizonyulni a mindig egyféle táplálék emésztésére. Mélabus tekinteteket vetettek - főleg a tánczmester - a birkákra, nyulakra, csirkékre, melyek ott lábatlankodtak a Vilmosfa közelében. A nyáluk folyt erre a látományra. Szemeikkel kis híja, hogy nyersen föl nem falták őket.

Nem! ez nem tarthatott igy soká.

Azonban egy váratlan - sőt, ha ugy tetszik, mondhatjuk gondviselésszerü, - körülmény jött segitségükre.

A julius 3-ról 4-re virradó éjjel az idő, mely pár nap óta már változóban volt, fullasztó meleg után, melyet a tengeri szél sem volt képes mérsékelni, hirtelen viharra fordult.

Godfreyt és Tartelettet éjjeli egy óra tájban hangos égdörgés ébresztette föl, melyet a villámok egész tüzijátéka kisért. Eső még nem esett, hanem az sem késhetett már soká. Erős záporra kellett készen lenni, mert a felhőrétegek a gőzök hirtelen lecsapódása folytán ugyancsak megtelhettek.

Godfrey fölkelt s kiment, hogy az ég állapotát megfigyelje.

A villámok fényében a lógó fellegek ugy tüntek fel, mintha nem is valami nagyon magas boltozatot képeznének a nagy fák lombozata fölött, melyek levelei valami khinai faldiszitmény finom részletei gyanánt tüntek most fel.

Egyszerre, az általános égzendülés közepett, egy lángolóbb villám csapott át a levegőn. A dörrenés nyomon követte, s a Vilmos-fán, tetejétől aljáig, végig szaladt a villamos folyam.

Godfrey, egy szomszédos törzshöz félig odavágódva, hirtelen felugrott, mig körülte ugyancsak kezdett szakadni a zápor. A villám azonban meggyujtotta a felső lombozat száraz ágait. S a mint az eső csapkodta, ugy szólva lángban uszó viz hullott le a földre.

Godfrey egy kiáltására ott termett társa:

- Tűz! Tűz!

- Tűz! - válaszolá Tartelett. - Áldva legyen a mindenek ura, a kinek köszönhetjük.

S mindketten rohantak a lehulló cserje felé, melynek egy része még lángolt, más része csak izzott. Hirtelen összeszedtek egy kevés száraz fát, a mi nem hiányzott az óriás fa tövénél, melynek alsó részét csak érintette a villám. Aztán bementek száraz lakásukba, de akkorra a fa felső égését tökéletesen eloltotta, a szakadó zápor, a nélkül, hogy - mint félni lehetett - a Vilmos-fa egész felső koronája elégett volna.

 

TIZENHARMADIK FEJEZET.

Godfrey a sziget más pontján ujra füstöt lát.

Ez a vihar aztán igazán a maga idejében jött. Godfrey és Tartelettnek nem kellett, mint Prometheusznak, a menyekig kalandozni, hogy onnan lelopják az égi tüzet. Pedig valóban az ég volt, amint Tartelett megjegyezte, oly előzékeny irántuk, hogy egy villám szárnyán tüzet bocsátott rendelkezésükre. Most már csak gondozni kellett, hogy fentartsák.

- Nem is hagyjuk ám elaludni! - kiáltá Godfrey.

- Annál kevésbbé, mert élesztésére fában ugyan nem szenvedünk szükséget, - mondá Tartelett, kinek elégedettsége hangja örömtől való elfulladásában nyilvánult.

- De hát ki fogja rakni?

- Én! Virrasztani fogok, ha kell, éjjel-nappal, - felelé Tartelett, egy lángoló ágat igazgatván.

S igy tőn egész a nap fölkeltéig.

Száraz fa, a mint mondtuk, nagy bőségben volt az óriás fenyők környékén. Hajnal hasadtával Godfrey és a tánczmester fogták magukat s összehordva egy egész máglyányi farakást, hozzá láttak, hogy hasznát vegyék a villám adta tűznek. Tűzhelyül az egyik fa lábánál, két kiemelkedő gyökér közt szemeltek ki alkalmas helyet, a hol csakhamar vígan lobogott a tűz. Tartelett, neki hevülve, tüdeje egész erejével szitotta a lángot noha erre egyáltalában nem volt szükség. E foglalkozása közben a legnevetségesebb állásokat foglalta el, szélkakas módjára hajolt jobbra-balra, a szerint, a mint a szellő erre vagy arra hajtotta a füstöt, mely könnyü felhőkben oszlott el a felső lombozat között.

De nem azért kivánkoztak ők oly nagyon a tűz után, hogy legyen mit bámulniok s legyen minél melegedniök. Sokkal kellemesebb czéljuk volt nekik azzal. Nem kevesebb remény biztatta őket, mint az, hogy most már véget vethetnek azoknak a nyers csigából és gyökérből álló lakomáknak, melyek eddig egyedüli táplálékukat képezték. A reggel egy része tehát arra volt szánva, hogy e tekintetben segitsenek valamit.

- Először is eszünk egy vagy két csirkét! - szóla Tartelett, a kinek már a gondolatra is harapásra nyilt a szája. - Aztán jön egy pár nyulczomb, juhpörkölt, kecsketokány, nehány vad madár, aztán két vagy három édesvizi hal, s végül jó csomó tengeri hal.

- Ne siessünk olyan nagyon, - felelé Godfrey, kit e szerény étlap igen jó kedélyhangulatba hozott. - Hogy az ember éhségét csillapitsa, nem szabad azt koczkáztatni, hogy csömört kapjon. Kiméljük azt, a mink van Tartelett! Két csirke, hogy mindegyikünknek jusson egy - isten neki; s ha a kenyérnek hiját találnók érezni, remélem, hogy a kámászgyökér, annak rendje és módja szerint elkészítve, tökéletesen pótolni fogja.

S két ártatlan szárnyas csakugyan áldozata lett étvágyuknak; leölték, lekoppasztották, megtisztogatták, aztán a tánczmester fanyársra huzván őket, csakhamar ott pirultak a lobogó lángon.

Ez alatt Godfrey azzal foglalkozott, hogy a kámászgyökereket oly állapotba hozza, hogy azok is kiegészítő részét képezzék ennek az első komoly jelentőségü reggelinek, melyet Fina szigetén elköltendők voltak. Hogy a kámász ehetővé váljék, ugy kell vele elbánni, mint az indiánok szokták, a mit az amerikaiak majd mindnyájan tudnak, mert a nyugati vidékeken ugyancsak gyakran láthatják.

Godfrey következőleg járt el.

Összeszedett egy csomó lapos követ a parton s aztán belerakta a parázsba, hogy mentül hamarabb izzóvá váljék. Tartelett valószinüleg azt gondolta ugyan magában, hogy kár ezt a szép tüzet arra használni, hogy kemény köveket süssenek benne, de mivel hogy az semmiben sem akadályozta csirkéi pirulását, nem tett kifogást a művelet ellen.

Mig a kövek izzottak, Godfrey kiszemelt egy tisztás helyet, honnan mintegy négyszög-yardnyi területen még a füvet is eltávolitotta; aztán hosszu kagylóhéjakat keresvén elő, mintegy tiz hüvelyknyi mélyen leásott a földbe. E lyuk mélyére azután száraz fából tüzet rakott, a fát meggyujtotta s a közben ott hagyott földet izzó melegre hevítette.

Mikor a fa elégett, eltisztították onnan a hamut, s a kámászgyökereket, melyeket előbb megtisztítottak, meghámoztak, szépen elhelyezték a földben, s egy réteg forró földdel teritették le; aztán fölibe rakták az izzó köveket s azokon uj tüzet gyujtottak, mely csakhamar lobogó lánggal égett.

Igy valóságos kemencze képződött, melyben csakhamar neki pirult a kámász s mintegy félóra mulva az egész művelet befejezettnek volt tekinthető.

A kő és földréteg alatt ugyanis, a melyet aztán eltisztogattak, a kámász gyökerei egész nagy átalakuláson mentek keresztül. Ha az ember összezuzta volna őket, lisztet kapott volna, a melyből igen könnyü lett volna valami kenyérfélét sütni. Igy, mostani állapotukban is igen tápláló természetű burgonyaízük volt.

Ezen alkalommal csak ilyen minémüségükben tálalták fel őket s képzelhetni, hogy a két menekült jó kedvüen lakmározott belőlük. Hát még a két csirkéből! Meg is ették csontig mind a kettőt. Még kevésbbé kimélték a kámászt, mert nem kellett attól tartani, hogy elfogy. Hisz közel volt a mező, a hol bőségesen termett. Csak le kellett hajolniok, hogy százszámra szedhessék.

Befejezvén a lakomát, Godfrey azzal foglalkozott, hogy lisztet készített s kamaszból, a minek az a jó tulajdonsága van, hogy bármeddig eltehető, s kenyérnek bármikor használható.

Ez a nap ily foglalkozás közben, telt el. A tüzet mindig nagy gonddal táplálták. Különösen éjszakára raktak sokat rá; Tartelett azonban ennek daczára éj idején többször fölkelt, eltisztitotta a hamut, s uj ágakat rakott reá, hogy annál vígabban égjen. Aztán lefeküdt, de minthogy azt álmodta, hogy a tűz elaludt, csakhamar felugrott, s újra kezdte a munkát, míg csak meg nem virradt.

Az éjszaka különben minden baj nélkül eltelt. A tűz pattogásához csakhamar hozzájárult a kakas kukorikolása is, a mire aztán Godfrey fölébredt; nem sokára azután fölkelt társa is, a ki csak nem rég aludt el. Godfreyt legelőször is az lepte meg, hogy a Vilmos-fa belsejében léghuzamot érez, még pedig fölülről. Ebből azt következtette, hogy a sequoia üres és odvas egész felső ágaiig s ott is nyilás van rajta fölfelé, a mit ha védve és födve akarnak maradni, tanácsos lesz bedugni.

- Ez mégis különös! - szóla magában Godfrey. - Hogy történhetett, hogy én a mult éjszakákon nem éreztem ezt a léghuzamot. Tán a villám okozta volna?

S e kérdésekre felelni akarván, elhatározta, hogy kivülről meg fogja vizsgálni a nagy fa törzsét.

E vizsgálat után Godfrey tökéletesen tisztába jött az iránt, mi történt a vihar alatt.

A villám nyoma tisztán látható volt a fán, melyet az elektromos áram széles vonalban megfosztott héjától, törzsétől kezdve egész gyökeréig. Ha a villamos szikra, a sequoiának nem külsején szalad végig, hanem belsejébe nyomul, Godfrey és társa menthetetlenül elvesznek. A nélkül, hogy sejtették volna, komoly veszedelemben forogtak.

- Igaz, hogy azt szokták mondani, - szólt Godfrey, - hogy vihar idején nem tanácsos fa alá menekülni. Meg is tehetik ezt azok, a kik máshová menekülhetnek. De hogy kerüljük mi ki ezt a veszedelmet, mikor éppen a fában lakunk? No de majd meglássuk!

Aztán megvizsgálta közelebbről a villám utját a törzsön.

- Az világos, - így okoskodott magában, - hogy ott, a hol a villám a fába becsapott, erősen szét kellett hasitania az egész törzset. De akkor, minthogy e hasadás által okozott nyiláson behatol a lég, ez a fa egész törzse magasságában átodvasul, s éltető erejét már csak héja és külseje révén nyeri. E körülményt mindenesetre jó lesz számitásba venni.

S Godfrey fogta magát s egy oly ágat keresett, a melyet fáklya gyanánt használhat.

Egy fenyőbokor elszáradt fája alkalmasnak mutatkozott e czélra; ágain bőven volt a gyanta, s lángra lobbantva, igen tiszta fénynyel égett.

Ezzel aztán bement az odúba, mely lakásokul szolgált. A homályra hirtelen következvén a világosság, könnyü volt felismerni, milyen a Vilmos-fa belső alakulása.

Szabálytalanul át meg átszelt csöves nyilás emelkedett egyenesen vagy tizenöt lábnyira a föld felett. Magasabbra emelvén fáklyáját, Godfrey egész tisztán kivette e kéményszerü mélyedést, melynek folytatása a homályba veszett el. Föl lehetett tenni, hogy a fa egész törzsén végig huzódik az a kémény; de más részt a sötétség meg arra mutatott, hogy kell lenni közbe-közbe még érintetlen maradt bütyköknek is. Ezek segitségével remélni lehetett, hogy, ha könnyen nem is, lehetséges lesz felkúszni a törzs tetejéig.

Godfrey, ki folyton a jövőre gondolt, elhatározta, hogy késedelem nélkül utána lát, mire mehet e tekintetben.

Kettős czélja volt. Először is légmentesen el akarta zárni ezt a nyilást, a melyen keresztül szél és eső behatolhattak, s ez által a Vilmos-fában való tartózkodást lehetetlenné tehették; - aztán meg arról is meg akart bizonyosodni, hogy veszedelem - teszem vadállatok vagy benszülöttek támadása - esetén, a sequoia felső ágai ez uton nem szolgálhatnának-e menedék gyanánt.

Próbálni mindenesetre meglehetett. Ha a szük lyukban valami legyőzhetetlen akadályra talál, hát akkor szép csöndesen visszatérhet.

Fáklyáját két nagy gyökér közé beléerősitvén a talajba, kezdett az üreg falán fölfelé mászni. Hasadások és hézagok ebben nagy segitségére voltak. Aztán ügyes, erős, hajlékony, izmos ember volt, s a testgyakorlatban mint minden amerikai, jártas. Csupa játék volt ez neki. Az egyenlőtlen üregben csakhamar szükebb helyre ért, a melyen csak már lábát, térdét, hátát összehuzva kúszhatott, mint valami kéményseprő. Csak attól félt, hogy az üreg annyira talál keskenyedni, hogy kénytelen lesz visszatérni.

Ámde sikerült egyre fölebb hatolnia. A hol valami kényelmesebb pontot talált, ott megállapodott, hogy magát kipihenje.

Három percz mulva azután, hogy a földről felkúszott, ha nem is érkezett fel hatvan lábnyi magasra, nem lehetett már messze attól, s igy csak vagy husz lábnyi magasság volt, a melyen még át kellett hatolni.

Csakugyan kezdé is már érezni, hogy üdébb lég hatol az arczába; mohón nyelte is azt, mert egészben véve nem valami kellemes volt itt átfurakodni.

Pár pillanatig megnyugodván, s lerázván magáról a faport, mely reá hullott, Godfrey ujra megindult fölfelé a nyiláson, mely lassan-lassan keskenyedett.

E pillanatban azonban figyelmét valami zaj vonta magára, a melyet igen alaposan gyanusnak tartott. Mintha valami sziszegést hallott volna a fa belsejében. Azután pedig valami fütty-féle hangzott fülébe.

Godfrey megállt.

- Mi lehet ez? - kérdé magában. - Valami állat talán, a mely a sequoiába menekült? Hátha kigyó?... Nem!... Hisz kigyót még egyátalán nem láttunk ezen a szigeten... Inkább lehet valami madár, a mely menekülni akar.

Godfrey nem is csalódott s a mint fölebb mászott, tisztábban kivehető vijjogás, aztán pedig szárny csattogás hatolt hozzá; a miből meggyőződhetett, hogy csakugyan valami szárnyassal van dolga, mely e fában fészkel, s melyet nyugalmából felzavart.

Tüdeje egész erejével el kezdte hessegetni, és csakhamar csakugyan ki is riasztotta. Hallotta, a mint fölrepül, s az is lehallatszott, a mint már az ágakat és leveleket verdeste szárnyaival. Közel kell hát lenni a felső nyilásnak.

És csakugyan, néhány pillanat mulva Godfrey is kiüthette fejét a fatörzsből az ágak közé, s egy kis erőfeszités után egész kényelmesen elhelyezkedhetett a fa ágai között, nyolczvan lábnyi magasban a föld szine felett.

Egész erdő volt ezen a fatörzsön. A lombozat némely ágon oly sűrü volt, mint az őserdők cserjés bozótja, melyen lehetetlennek látszott keresztül hatolni.

Godfrey azonban, igaz, hogy nagy fáradsággal, de átkúszott egyik ágról a másikra, hogy, a mennyire lehet, magasra jusson.

Közeledtére seregesen röppentek el a madarak, ijedten csiripelve e szokatlan megzavartatásra s a szomszéd fákon települtek le, melyek felett a Vilmos-fa koronája magasan uralkodott.

Godfrey egyre feljebb mászott, a mig csak tudott, s nem állt meg, csak akkor, midőn a legfelső ágak már kezdtek hajladozni sulya alatt.

A meddig szeme látott, viz vette körül Fina szigetét, mely ugy terült el alatta, mint valami domborművü térkép.

Tekintete sietve járta körül a tengert. Üres és elhagyatott volt az minden irányban. Ujra meggyőződött tehát, hogy a szigetnek a Csendes-tenger kereskedelmi utjain kivül kell feküdni.

Godfrey nagyot sóhajtott; azután tekintete a szigetre irányzódott, erre a szűk földterületre, a melyhez élete kötve volt, mindenesetre hosszu időre, talán örökre.

Godfrey a legnagyobb meglepetéssel vette észre, hogy - ez alkalommal észak felé - ismét oly füstöt lát, mely hasonlit ahhoz, a melyet már egyszer észrevenni vélt délfelől. A legnagyobb figyelemmel vizsgálódott tehát arra felé.

A tiszta és nyugodt levegőben igen határozott körvonalokban kivehető, felső részén megoszlott kékes füst szállt egyenesen fölfelé.

- Nem! nem csalatkozom! - kiáltá Godfrey. - Ott füst van, s ennek folytán tűznek is kell lenni, a melyből a füst ered! Ezt a tüzet pedig nem gyujthatta meg más, mint... Mint?.. az ég tudja, kicsoda?

Godfrey erre a legtökéletesebb szabatossággal utána látott, hogy megállapitsa a helyet, a honnét a füst felszállott.

A füst a sziget észak-keleti részén emelkedett fel, a magas sziklák közül, melyek a partot szegélyezték. E részben minden tévedés lehetetlen volt. Legalább ötezer lábnyira volt a Vilmos-fától. De ha az ember északkeleti irányban átvágott a mezőn, s azután a tengerpart mentén haladt, okvetlen el kellett jutni azokhoz a sziklákhoz, melyek fölött a füst lebegett.

Egészen kikelve magából, Godfrey a fa tetejéről a törzshöz vissza sietett. Ott egy pillanatra megállt, letépett néhány fenyőágat és levelet, aztán ujra belékuszott az üregbe, s tőle telhető sietséggel csúszott le benne egész a föld szinéig.

Nehány szót szólt Tartelettnek, arra figyelmeztetvén, hogy ne aggódjék távolléte miatt, azután rohanva megindult északkelet felé, hogy eljusson a tengerpartra.

Mintegy két órai futás volt ez, előbb a tisztás mezőségen át, itt-ott egy-egy ritkás csalitban, felfutó természetü bokrok mellett, aztán meg a tengerparti sürü mentén. Végre eljutott az utolsó sziklalánczhoz.

De a füstöt, melyet Godfrey a fa tetejéről látott, hiába kereste tekintetével, mióta a fáról leszállott. De mert tisztán s világosan kivette az irányt, a honnét a füstnek föl kellett szállni, azt minden nehézség s tévedés nélkül feltalálhatta. Szorgosan hozzá látott tehát a kutatáshoz. Átvizsgálta teljesen a tengerpart ezen részét. Nézdelt erre-arra, kiáltozott...

Egy hang sem felelt hivására. Emberi lény a parton nem mutatkozott egyetlen egy sem. S egyetlen sziklán sem volt nyoma akár mostanában égő tűznek, akár hamunak, a mi arra mutatott volna, hogy ott előbb tűz volt, a melyet a tengeri növények s a szél által partra hajtott tengeri sás táplálhattak volna.

- Pedig lehetetlen, hogy tévedtem volna, - ismétlé magában mindegyre Godfrey. - Valóságos füst volt az, a mit láttam. És mégis...

Azt lehetetlen levén föltennie, hogy szeme káprázott; Godfrey arra gondolt, hátha valami meleg forrás, valami időnkint felbuggyanó szökőviz van e szigeten, s igyekezett erre rá akadni, s igy győződni meg, hogy a füst ettől eredt.

Semmi sem szólt az ellen, hogy a szigeten akár párosával találkozzék a természet ilyféle játéka. S ez esetben a füstoszlop egy egyszerü geológiai tünemény könnyen érthető jelensége lett volna. Godfrey, eltávozván a tengerpartról, a Vilmos-fa felé visszamentében körülményesebben megvizsgálta a tájat, mint jövet. Nehány négy lábu állatot is látott, egyebek közt amerikai őzet, de jöttére ezek mind oly sietve rohantak el, hogy lehetetlen lett volna őket elérni.

Vissza ugy négy óra tájban érkezett. Már vagy száz lépésnyi távolból hallotta a kis hegedü vékonyka czinczogását, s oda érve a fához, Tartelettet mint valami Vesztaszüzet, a gondjaira bizott tűz felett való gondos őrködésben találta.

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

A melyben Godfrey talál valamit, a minek mind ő, mind társa nagyon megörül.

Békén tűrni azt, a min az ember nem változtathat: ez a filozófia olyan alaptétele, mely ha nem is alkalmas arra, hogy az ember nagy dolgokat hajthasson végre, mindenesetre kiváló mértékben gyakorlati igazság. Godfrey tehát elhatározta, hogy jövőre ehhez alkalmazza egész magatartását. Mivel már ezen a szigeten kellett élnie; a legokosabb, a mit tehetett, az volt, hogy lehető jól éljen, s igy várja be a pillanatot, a mikor majd alkalom kinálkozik a menekülésre.

Minden idővesztegetés nélkül azon igyekeztek tehát, hogy egy kissé lakályossá tegyék a Vilmos-fa belsejét. Kényelemről nem lehetvén szó, a tisztaság szempontja volt az, a mely ezen intézkedésekben őket vezette. A száraz fűágyaljat lehető sokszor frissel cserélték föl; edényük nem volt ugyan más, mint kagyló, de ez aztán oly tiszta volt, hogy keresni kellett volna azt az amerikai fogadót, a hol ilyet lehet találni. Tartelett ur, ezt dicsérőleg kell kiemelni felőle, kitünőleg tudott mosogatni. Godfrey pedig kése segitségével egy nagy darab levált s egyenesre hajlitott fahéjból egy asztalt csinált a szoba közepére. Mellette fatuskók szolgáltak ülő helyek, gyanánt. Evés közben most már nem kellett letérdepelniök, ha az idő nem engedte, hogy a szabadban egyenek.

Még egy dologgal volt sok bajuk, több talán, mint az ember hinné: ruházatukkal. Pedig ugyancsak kimélték, a mijök volt. Ezen éghajlatt alatt s ezen a tájon semmi nehézség sem állta utját, hogy félig meztelenül járjanak. És elvégre is, nadrágjuk, ujjasuk, ingük, fehérnemüjök sorsa az volt, hogy előbb-utóbb felmondja a szolgálatot. Mivel pótolják aztán? Arra szorulnak-e majd, hogy a kecske és juh bőrét vegyék magukra ruha gyanánt, ha előbb husukat elfogyasztották? Erre is késznek kellett lenniök. De addig is azt a kevés ruhát, a mijük volt, lehető gyakran kimosatta Godfrey. Tartelett volt, a kire ez a munka háramlott, s ő megmutatva, hogy ha kell, tud mosóné is lenni, átalános megelégedésre végezte el ezt is.

A mi Godfreyt illeti, őt kiválólag a fölszerelés és élelmezés kérdései foglalkoztatták. Ő volt a konyhai s éléskamra felvigyázója. Naponkint pár órai foglalkozást adott neki az, hogy ehető gyökereket s manzanilla-gyümölcsöt szedjen; aztán időbe került a halászat is, a mit sásból font hálóval próbálgatott, majd a patak csergő vizében, majd a tengerpart sziklás üregeiben, melyeket a dagály elért. Eszközei igen kezdetlegesek voltak ugyan, de időnkint mégis került egy-egy jóizü hal vagy más vízi állat a Vilmos-fa asztalára, nem, is emlitve a sok csigát, a mit kézzel s minden vesződség nélkül bőven lehetett szedni.

Azonban be kell vallani, s minden ember első pillanatra kénytelen belátni, hogy az összes konyhaszerek közt ez a leglényegesebb, - a fazék, az egyszerü, vas vagy cserépfazék még mindig hiányzott. S hiányát vajmi keservesen érezték! Godfrey nem tudott módot találni, hogy e mindennapi edényt, a melynek használata oly átalános, valamivel pótolja. Nem lehetett marhahust, forrázott hust és főtt halat késziteni, csupa sült és piritott holmival kellett beérni. A husleves soha sem szerepelt étlapjuk élén. Tartelett eléggé kesergett e miatt; de nem lehetett baján segiteni.

Godfreyt különben más dolgok is foglalkoztatták. A közelben levő fákat sorba nézegetvén, akadt egy második hatalmas fenyőre is, a melynek alsó része, megodvasodva a vénségtől, szintén elég nagy nyilással s hézaggal bírt.

Ezt használta fel tyukketrecznek s a szárnyasok csakhamar oda is szoktak. A kakas és a tyukok rendesen oda jártak éjszakára, az utóbbiak az abba belé hányt száraz fűbe rakták tojásaikat, s nem sokára csirkékre is lehetett számitani. Minden este bezárták őket, hogy megvédelmezzék a ragadozó madarak elől, melyek a fák tetejéről leskelődtek az olcsó zsákmányra, s melyeket ily elővigyázat hiján csakhamar teljesen kipusztíthattak volna.

A mi a házi nyulakat, birkákat, kecskéket illeti, ezek számára eddigelé fölösleges volt bármiféle tanyát vagy istálót keresni. Majd ha a rossz idő beáll, azokról is gondoskodni kellett valahogy. Addig pompás életük volt a rétség buja legelőjén, a hol bőviben volt szénaféle és ehető gyökér, melyen különösen a sertésfélék kaptak mohón. Egy pár kecske a szigetre vettetésük óta meg is ellett; tejüket azonban nem fejték ki, hogy annál hamarabb és teljesebben fölnevelhessék gidáikat.

Mindennek az lett a következése, hogy a Vilmos-fa környéke szerfölött megélénkült. A házi állatok, ha jóllaktak, a nap meleg óráiban oda siettek védelmet keresni a forróság ellen. Attól, hogy messze eltévelyegjenek, vagy hogy vadállatok zsákmányaivá legyenek, nem igen kellett tartani; ugyanis az eddigi tapasztalatok után, bizonyosnak látszott, hogy Fina szigetén nincsen semmiféle ragadozó állat.

Igy folytak a hajótöröttek dolgai; jelenük körülbelül nyugodt és biztos, jövőjük azonban még mindig aggasztó volt, a midőn olyasmi történt, a mi által sorsuk jelentékenyen javult.

Julius 29-én volt.

Godfrey a reggeli órákban a tengerpart azon részén bolyongott, amely a sziget nagy révét alkotta s a melyet ő Álom-révnek nevezett el. Azon fáradozott, hogy megtudja, hogy ez a rész is oly gazdag-e kagylófélében, mint az északi. Meg talán azt is remélte, hogy hátha mégis talál valamit, a mit a viz a partra vetett; annyira különösnek tetszett előtte, hogy eddig a dagály semmit sem dobott a hajó romjaiból a partra.

Ennélfogva e napon elkószált az öböl legészakibb pontjáig, mely egy homokos fensíkban végződött. Ott figyelmét egy különös alaku szikla vonta magára, mely tengeri fű és hinár közül a part végső szélén emelkedett ki.

Valami előérzet azt sugta neki, hogy siettesse lépteit. Mekkora volt meglepetése s mekkora volt egyuttal öröme, mikor azt vette észre, hogy a mit ő sziklának nézett, az voltakép nem más, mint valami, a homokba félig eltemetett láda.

Az «Álom» rakományából való volt-e ez a láda? e helyen volt-e hajójuk elmerülése óta? Vagy talán valami ujabb tengeri szerencsétlenség vetette partra? Nehéz lett volna eldönteni. Mindenesetre, bárhonnan jött is e láda, s bármi is lehetett benne, nekik csak hasznukra lehetett.

Godfrey megvizsgálta kivülről. Czimzésnek nyoma sem volt rajta. Sem név, sem kezdőbetü nem volt rajta, a mint az amerikai utazó ládákon, többnyire egy-egy fémlapba vésve, rendesen szokott lenni. Abban reménykedett, hogy talán belül lesz valami irás, a miből megtudhatja, honnét jutott ide, miféle nemzetiségü, milyen nevü ember volt a tulajdonosa. Azt nyilván lehetett látni, hogy légmentesen záródik, s igy remélni lehetett, hogy tartalmát nem tette hasznavehetetlenné az, hogy a tenger vizében feküdt. Erős faláda volt, vastag bőrfedéllel beboritva, minden sarkán rezes pántokkal védve, minden oldalán széles szijjakkal lekapcsolva.

Bármily türelmetlen volt is Godfrey megtudni, mi van a ládában, arra nem gondolt, hogy feltöri, hanem - felpattantván zárát - föl akarta nyitni. E ládát az Álom-rév végéről a Vilmos-tanyára bevinni már sulyánál fogva is lehetetlennek látszott, s igy az Godfreynek eszébe sem jutott.

- Majd kiüritjük a helyszinén, - szólt magában Godfrey, - s annyiszor fordulunk, a mennyiszer kell, hogy elhordhassuk mindazt, a mi benne van.

A part e kiszögellő része az óriási fák csoportjától mintegy négy mértföldnyire lehetett. Időbe és fáradságba került tehát minden forduló, de hát idejük volt bőven, a mi pedig a fáradságot illeti, ha a láda tartalma megéri, azt sem volt okuk kimélni.

De hát mi lehetett e láda tartalma?... Godfrey, mielőtt a Vilmos-fához visszatérne, legalább meg akarta próbálni, hogy felnyitja.

Először is a szijakat bontotta tehát fel, s a midőn ez sikerült, lehető kiméletesen fölfeszitette a réz-kalapot, a mely a zárt elfedte. De hogy boldoguljon most ezzel a zárral?

Ez volt a feladat legfontosabb része. Vésője, a mivel a zárt lepattanthatta volna, ép ugy nem volt, mint fogója, melylyel szegeit kihuzhatta volna. Azt pedig, hogy kését esetleg összetörje s e kisérletnél használhatatlanná tegye, semmikép sem koczkáztathatta. Arra szánta hát magát, hogy keres egy követ s azzal megpróbálja leverni a lakatot.

A parton töméntelen mindenféle alaku szarukő volt, a melyek szinte kinálkoztak kalapácsnak.

Godfrey kikeresett egy ökölnagyságu követ, s azzal hatalmasan rácsapott a réz závárra.

Legnagyobb meglepetésére, a retesz, mely az alsó závárba belekapcsolódott, ez ütésre egyszerre és hirtelen kiugrott.

Vagy a hányattatás közben kellett a závárnak megpattannia, vagy azt kellett föltenni, hogy nem is volt kulcscsal bezárva. Godfrey szive erősen vert, a midőn a láda födelét fölnyitotta.

Végre nyitva volt hát s meg kell vallani, hogy ha Godfreynek erővel kellett volna feltörni, az nem lett volna könnyü munka.

Valóságos vasas láda volt. A külső fedél alatt még egy második ajtó nehezedett rá czinkből, elzárva a tengeri víz elől minden utat. Bármily kényes volt tehát tartalma, bizvást lehetett remélni, hogy tökéletes épen maradt meg benne minden.

S milyen használható tárgyak voltak abban a ládában! Midőn kiszedte őket, Godfrey meg nem állhatta, hogy örömében föl ne kiáltson. Ez a láda bizonyosan valami szerfölött praktikus emberé lehetett, a ki számitott arra, hogy oly országba tévedhet, a hol egyedül saját segédforrásaira lesz utalva.

Első sorban volt benne mindenféle fehérnemü; ingek, asztalkendők, teritők, lepedők; aztán ruhanemüek: vászon ujjasok, pamut és vászon harisnyák, gatyák, mellények, minden a legtartósabb anyagból; volt azon fölül benne két pár erős saru, vadász-csizma és nemez-kalap.

Másodsorban következtek a konyhaszerek és kényelmi czikkek; ott volt köztük az annyiszor óhajtott leveses fazék, forraló csésze, kávé és thea-készitő, nehány csésze, kés és villa, egy kis tükör, s mindenféle kefék; volt azonfelül három csomag, a mely pálinkával és táfiával volt tele, a több fontnyi thea és kávé.

Harmadszor a szerszámok jöttek: furó, kézi fürész, vaspántok, kalapács, fejsze stb. Negyedszer a fegyverek. Két vadászkés volt bőrtokban, egy vadászfegyver és két duplapuska, három hatlövetü revolver, vagy tiz font puskapor, több ezer gyutacs s igen nagy golyó- és sörétkészlet. A fegyverek mind angol gyártmánynak látszottak. Ezek mellett volt még egy kis zseb-gyógytár, aztán egy messzelátó, egy iránytű s egy kronométer óra.

Volt ott azonfelül még néhány kötet angol könyv, néhány csomó tiszta papiros, irón, toll, tinta, egy naptár, egy New-Yorkban kiadott biblia s a szakácsművészet egy teljes kézikönyve.

Valóban el lehetett mondani, hogy a fenforgó körülmények közt ez a láda megbecsülhetetlen tartalmu volt.

Godfrey nem is tudta fékezni örömét. Hogy ha hajótörést szenvedettek részére előre kivánt volna összeállitani fölszerelést, akkor sem lehetett volna az teljesebb.

Biz ez megérdemelte, hogy köszönetet rebegjen érte a gondviselésnek, s ő hálával telt szivvel nem is késett teljesiteni ebbeli kötelességét.

Aztán öröme telt abban, hogy kincseit szép rendben kirakta a partra. Sorba vizsgált minden egyes tárgyat; de irást, a melyből kiderithette volna, hogy kinek tulajdonához tartozott előbb ez a málha, vagy legalább hogy minő hajóra volt fölrakva, nem talált.

A környékre különben a tenger nem vetette ki semminő ujabb hajótörés romjait. A parton, a sziklákon semmi ilyesnek nem látszott nyoma. Azt kellett tehát föltenni, hogy e ládát - hosszabb vagy rövidebb hányattatás után a tengeren - a dagály vetette ide. Súlya és teriméje összehasonlitásából kiindulva, csakugyan fel lehetett tenni, hogy a láda uszhatott a tenger felszinén. A Fina-sziget két vendége tehát egy időre anyagi tekintetben biztositottnak látszott minden szükség és szenvedés ellenében; bőven voltak szerszámaik, fegyvereik, eszközeik, ruháik; a szerencsés véletlen gazdagon ellátta őket mindezekkel.

Magától értetődik, hogy Godfrey távolról sem gondolt arra, hogy mind e töméntelen tárgyat egymaga átvigye a Vilmos-fához. Többszörös utra kellett elhatároznia magát; egyuttal azonban a részben is döntött, hogy sietni kell, mert a rossz időjárás már küszöbön volt.

Godfrey tehát a különböző tárgyak legnagyobb részét visszarakta a ládába. Csak egy puskát, bizonyos mennyiségü puskaport és töltést, egy vadászkést, a látó csövet, s a leveses fazekat vette magához.

Aztán gondosan ujra lecsukta, leszoritotta a ládát s siető léptekkel megindult visszafelé a tengerparton.

El lehet gondolni, hogy fogadta őt vagy egy óra mulva Tartelett! Szegény tánczmester, mily megelégedéssel hallgatta uj gazdaságuk részletezését. Különösen a leveses fazék volt az, a mi egészen magán kivül ragadta, ugy hogy a szó szoros értelmében összeverte bokáját s diadalmas tánczléptekre emelte lábait. De még korán volt. Ennélfogva Godfrey reggeli után azonnal vissza akart térni az Álom-öbölbe. Nem volt maradása mindaddig, mig csak mindent biztonságba nem helyezett a Vilmos-fánál.

Tartelett nem tett ellenvetést s késznek nyilatkozott az indulásra. Még csak a lobogó tűz miatt való aggodalom sem tartóztatta vissza. A puskapor segitségével mindenütt könnyű tűzre szert tenni. Azt azonban kivánta a tánczmester, hogy távollétük alatt a leveses fazékban hadd forrjon egy kis vizecske.

Hirtelen megtöltötték a fazekat édes vizzel, bele nyomtak egy fertály amerikai nyulat, aztán vagy tizenkét yamf-gyökeret, amelynek a főzeléket kellett helyettesiteni, s megjavitották az egészet egy pár csipet sóval, a mit a sziklák között találtak.

- Ha föl talál forrni, magától is kifut a habja! - mondá Tartelett, - a ki nagyon elégedettnek látszott müvével.

S könnyü léptekkel mindaketten megindultak az Álom-öböl felé, a legrövidebb utat választva.

A láda még mindig helyén volt, Godfrey óvatosan nyitotta ki. Tartelett csodálkozó érzelemnyilvánitásai közt, hozzáláttak a különböző tárgyak kiszedéséhez.

Godfrey és társa, valósággal teherhordó állatokká idomulva, első utjok alkalmával a fegyvereket, töltést s a ruhák egy részét vitték el a Vilmos-fához.

Azután mindketten megpihentek a fáradalom után asztaluk előtt, melyen ott párolgott az amerikai nyulleves, melyet egyhangulag kitünőnek találtak. Husára nézve pedig a tánczmester menten kijelentette, hogy annál valami izletesebbet gondolni sem lehet. Oh csodás hatása a nélkülözésnek!

Másnap, 30-án, Godfrey és Tartelett már hajnalhasadáskor dolog után láttak s három forduló elég volt, hogy a ládát kiürítsék s tartalmát haza hordják. Az est beállta előtt szerszámok, fegyverek, eszközök, szóval minden el volt szállitva, elrakva, behordva a Vilmos-fához.

Végre augusztus 1-én magát a ládát is, ámbár nem minden vesződség nélkül, elczipelték a part mentén lakásukhoz, a hol azután ruhaszekrény lett belőle.

Tartelett most már, kedélye egész változékonyságával, mindent rózsaszinben látott. Nem fog tehát az olvasó előtt különösnek tetszeni, ha elmondjuk neki, hogy e napon hegedüjével kezében oda állt növendéke elé, s mintha most is a Kolderup-palota szalonjában lennének, s komoly arczczal igy szólt hozzá:

- Nos kedves Godfrey, nem gondolja-e, hogy itt volna az ideje ujra hozzá látnunk táncztanulmányainkhoz?

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

A melyben az történik, a mi minden, akár igazi, akár képzelt
Robinson életében legalább egyszer meg szokott történni.

A jövő képe most már kevésbbé komor szinben tünt fel előttük. Azonban mig Tartelett, teljesen a jelennek élve, mind e fölszerelés, szerszámok és fegyverek birtokában nem látott egyebet, mint módot arra, hogy ez elszigetelt életet kissé kellemesebbé tehessék; Godfrey már arra gondolt, hát hogyha lehetséges volna ezek segitségével eltávozni Fina szigetéről. Hátha sikerülne most már neki, valami elég szolid járó müvet létesiteni, a melylyel eljuthatnának vagy valami szomszédos száraz földre, vagy valamely a sziget látkörében elhaladó hajóhoz?

Mielőtt azonban a sor erre került volna, Tartelett eszméinek valósitása volt az, a mi a legközelebbi hetek alatt őket foglalkoztatta.

Legelőször is osztályozták a ruhaneműeket s nagy kedvteléssel néztek a viszonylag gazdag ruhatárra, mely a Vilmos-fában létesült; de egyuttal azt is elhatározták, hogy azzal a kimélettel fogják használni mindezt a ruhát, a melyet a jövő bizonytalansága parancsolt. Elfogadták általános szabálynak, hogy e részben is csak a legnélkülözhetetlenebb igényeket elégitik ki. A tánczmester nem minden ellentállás nélkül vetette magát alá e határozatnak.

- Mire való ez a zsugoriskodás? - kérdé. - Az ördögbe is, kedves Godfrey, hiszen nem vagyunk mi vad emberek, hogy félig meztelen járjunk.

- Pedig ugy kell tennünk, mintha vadak lennénk, - felelé Godfrey, vállat vonva Tartelett zugolódására.

- Legyen hát, a mint ön akarja, ámbár meg fogja látni, hogy eltávozunk e szigetről, mielőtt még elhasználtuk volna ezt a sok ruhát!

- Nem tudom én, Tartelett! mindenesetre jobb, ha fölösleges marad, mint ha a nélkülözhetetlen se lesz meg.

- De vasárnap, legalább vasárnap, csak szabad lesz egy kevéssé nagyobb gonddal, s több fényüzésel öltözködni?

- No hát nem bánom! Vasárnap, sőt ünnepnapokon is legyen az ön kedve szerint Tartelett! - felelé Godfrey, nem akarva tulságosan elkedvetleníteni könnyü vérü társát. De mivel ma még csak hétfő van, egész hetünk van hátra, mielőtt arra gondolhatnánk, hogy magunkat felcziczomázzuk.

Önként érthető, hogy Godfrey azon naptól kezdve, a melyen a Fina szigetére vetődtek, minden reggel gondosan följegyezte a napokat, s igy, a ládában talált naptár segitsége mellett, könnyen és biztosan meg lehetett állapítani, hogy csakugyan hétfő van.

Azután fölosztották egymás között a napi teendőket, arra-valóságukhoz képest. A tűzre most már nem kellett éjjel-nappal vigyázni, mert hisz módjukban volt, ha kell, s ha, el talál aludni, ujat is gyujtani. Tartelett tehát abba hagyhatta e foglalkozást, mely pedig annyira kedvére való volt. Ezután - s a cserének nem örült valami nagyon - a yamf és kámász-gyökér szedése lett a dolga, kivált az utóbbié, amely a kenyér pótlására szolgált rendes élelmezésükben. A tánczmester úrnak tehát mindennap el kellett sétálni ezek megszedése végett egész a cserjésig, mely a Vilmos-fa mögött, az ott elterülő rétség végén volt. Egy két mértföldnyi ut volt biz az, hanem hát hozzá kellett szokni. Azonfelül időközben még azzal foglalkozott, hogy osztrigákat és csigát szedett, a miből igen nagy mennyiséget fogyasztottak.

Godfrey gondját teljesen a házi állatok s a tyúkketrecz rendben tartására forditotta. A mészáros-mesterség nem igen felelt ugyan meg hajlamainak, de csak belé törődött ebbe is valahogy s leküzdte ellenszenvét. Az ő buzgalma révén a leveses fazék igen gyakran fölkerült az asztalra s abban mindannyiszor valami párolt hus, a mi az eddigi egyhangu étlaphoz képest meglehetős változatosságot nyujtott. A Fina-sziget erdeiben zsibongott a vad s Godfrey készült is reá, hogy mihelyt egyéb, sürgős teendőit elintézi, megkezdi a vadászatot. Biztosra vehette, hogy puskájának, porának és töltéseinek jó hasznát fogja venni; előbb azonban azt akarta, hogy az elhelyezkedés a Vilmos-fában tökéletesen be legyen fejezve.

Szerszámai segitségével könnyü volt bent a Vilmos-fában, valamint körüle kivül néhány padot felállitani. A tuskókat a balta segitségével megvékonyitották s az asztalt is megformásitván, méltóbbá tették az ételekhez, edényekhez s teritékekhez, a melyekkel Tartelett ur fel szokta ékesíteni. A fekvő helyet is ugy rendezték, hogy faszegélylyel vették körül, mi által száraz levél-ágynemüjök is sokkal kinálatosabbá vált. Ha vánkosuk, derékaljuk nem is volt, most már legalább a takaró nem hiányzott. A különböző konyhaszer sem hentergett többé a földön, hanem rendes helyet talált a Vilmos-fában belül elhelyezett polczokon. A mi értékesebbjük volt, a ruhaneműt, fehérneműt stb., azt gondosan eltették a fülkékbe, melyeket a Vilmos-fában vájtak, a lemálló port gondosan eltávolítván a keletkező odvakból. A belső bütykök szinte kinálkoztak a sequoiában alkalmas fogasok gyanánt, a melyekre fegyvereket, szerszámokat aggattak, úgy hogy ezek valóságos faldisz gyanánt szolgáltak a szobában.

Godfrey a szobát be is akarta zárni, hogy éjnek idején, ha egyéb élő lény nincs is a szigeten, az állatok se hatolhassanak be hozzájuk s ne zavarhassák őket álmukban. A kis kézi fürészszel nem gondolhatott arra, hogy nagy, gerendaszerü törzseket deszkákká szabdalhasson, nem volt hát mit tennie, mint e részben is a fahéjhoz fordulni, a melyet nagy darabokban s kénye-kedve szerint hasogathatott le. Ekkép elég biztos ajtóra tett szert, a melylyel a Vilmos-fa bejáróját betámaszthatta. Egyidejüleg azonban egymással szemben két kis ablakot is vágott a fa héján, hogy a világosságnak legyen hol behatolni a szobába. Éjszakára magával a kivágott farészszel elzárták az ablakokat; nappal azonban most már nem kellett folyton gyantás faágakat égetni, a mi nagyon befüstölte a tanyát.

Hogy mi tévő lesz arra nézve hogy a hosszu téli estékre alkalmasabb világító eszközre tegyen szert, azt jóformán maga Godfrey sem tudta. Sikerül-e neki a birkák fagyújából valami gyertyafélét mártani, vagy be kell-e érni gondosabban használt gyantás fával: mindez oly kérdés volt, melynek megoldását a jövőre kellett bízni.

Az is sokat foglalkoztatta, hogyan lesz lehetséges kályhát csinálni a Vilmos-fa belsejében. A míg a szép időjárás tartott, a Vilmos-fa két gyökere közt egy mélyedésben rakott tűz eleget tett a konyha igényeinek; de ha majd beköszönt a rossz idő, s az eső zuhatag módjára szakad, hogyan lesz akkor lehetséges a hideg ellen küzdeni, mely bizonyos időszakban rendkivüli nagy is lehetett; s a mellett módot találni, hogy a tűz rakása által keletkezett füstnek alkalmas kijárója legyen. E fontos kérdést mindenesetre meg kellett oldani; hogy hogyan, az a jövő titka volt.

Hasznos munkát végzett Godfrey az által is, hogy, a sequoiák mellett levő tisztásnál a patak két partja között összeköttetést létesitett. Sikerült neki, ámbár nem minden vesződség nélkül, czövekeket verni a vizbe, s azok fölé egy pár gerendát erősitve, átjárót csinálni, mely bürü gyanánt szolgált. Igy át lehetett menni az északi partra, a nélkül, hogy el kellett volna kerülni a part elsekélyesedésének helyére, a mi mintegy két kis mértföldnyi ut megkimélésével járt.

De ha Godfrey mindent megtett is, hogy az élet a Csendes-tenger e szigetén, - ha ő és társa kénytelenek lennének sokáig, hogy ne mondjuk örökre ott élni! - a mennyire lehet türhető legyen; másrészt nem akart elhanyagolni semmit, a mi a szabadulást előmozdíthatta.

A Fina-szigete nem feküdt a rendes hajóközlekedési vonalak útjában, ez már egészen bizonyos volt. Nem volt rajta semmi szállitmány-felrakó kikötő, sem élelmezési hely. A hajókat semmi sem ösztönözhette tehát, hogy tudomást vegyenek róla s fölkeressék. Az azonban nem volt lehetetlen, hogy valamely hadi vagy kereskedelmi hajó a sziget látási távolában talál elmenni. Szükségesnek mutatkozott tehát módot keresni, hogy figyelmét fölkeltsék s tudassák vele, hogy e szigeten emberek laknak.

E czélból Godfrey czélszerűnek tartotta, az észak felé emelkedő hegyfok végpontján zászló-árboczot állitani fel, s e végre feláldozta a csomagban talált kendők egyikének felét. Ezenfelül, mert attól tartott, hogy annak fehér szine csak igen csekély körtávolban lesz látható, megpróbálta zászlaját megfesteni a homokbuczkák alján tenyésző bokorfák egyikének bogyóival. A szin, melyet nyert, élénk vörös volt, s bár lemoshatlanná - a szükséges khemiai szerek hiján - nem tudta tenni, megnyugodott a dologban; mert hiszen ha az eső, szél vagy nap hatása alatt a lobogó elvesztené szinét, segíthetett rajta ugy, hogy ujra festette.

E különböző munkálatok mintegy augusztus 15-éig foglalkoztatták. Több hét óta az időjárás állandóan szép volt; mindössze kétszer vagy háromszor köszöntött be időközben a vihar, nagy patakokban zuditva a talajra az eső vizet, melyet az sietett nagy szomjasan elnyelni.

Godfrey ebben az idő tájban kezdte gyakorolni a vadász-mesterséget. De ha ő maga gyakorlott vadász volt is, e részben egyátalán nem számithatott Tartelettre, ki teljes világ-életében soha még egyetlen puskát sem sütött el.

Godfrey tehát hetenkint több napot szánt a vadászatra. Madarakra s gerinczes állatokra felváltva vadászott, s ha a zsákmány nem is volt valami szerfölött nagy, a Vilmos-tanya szükségleteit mégis kielégítette. Fürjek, foglyok, néha vadkacsák és szárcsák szerencsés változatosságot honosítottak meg a tanya rendes étlapján. Két vagy három antilopot is elejtett a fiatal vadász, s a tánczmester, azért, hogy elejtésükben nem volt része, nem kevesbé szivesen fogadta őket, a mint mártásos hus és nyárson sült alakjában az asztalra kerültek.

De vadászatai közben sem feledkezett el Godfrey arról, hogy lehető legteljesebb tájékozódást biztosítson magának a szigeten. Behatolt a sűrű erdők mélyébe, melyek a sziget középső részét foglalták el. Követte a patakot egész forrásáig, a melyet nyugatról ömlő vizek tápláltak. Ujból fölment a hegycsúcs tetejére s a keleti part felé eső hegyháton lement a sziget azon részére, a melyen még nem járt.

- Mindezen kutatások nyomán, - ismétlé gyakran magában Godfrey, - biztosra lehet venni, hogy Fina-szigetén nincs semmi ártalmas állat, sem vad, sem kigyó, sem ragadozó. Én legalább nem láttam egyet sem. Pedig ha lenne itt olyasmi, lövéseim zajára okvetetlenül föl kellett volna riadniok. És ez igen szerencsés körülmény. Ha a Vilmos-tanyát ilynemü támadások ellen kellett volna védelmezni, bizony nem tudom én, hogy sikerült volna-e az.

Azután egy más, igen természetes következtetésre térve át, igy folytatá magában:

- Azt is biztosra lehet venni, hogy e szigeten lakók nincsenek. A puskadörrenésre benszülöttek vagy ide menekült hajótöröttek egyiránt figyelmesekké lettek volna s összeszaladnak. Mi lehetett tehát az a megmagyarázhatatlan füst, a mit én kétszer észrevenni gondoltam?

Annyi bizonyos volt, hogy tüzet, vagy annak nyomát nem látott a szigeten sehol. A mi pedig azt illeti, hogy hátha, a mint eleinte gondolta, meleg források okozták azt a füstöt; a Fina-szigetének alakulása sehol nem mutatván vulkanikus nyomokat, e föltevés sem látszott valószinünek. Ugy kellett tehát lenni, hogy mind a kétszer ugyanazon káprázat játszott vele.

Egyébiránt az a füst vagy gőz-látomány nem is ismétlődött többé. Sem akkor, a midőn Godfrey másodszor fölment a hegység kiemelkedő csúcsára, sem akkor, midőn ismételve felmászott a Vilmos-fa koronájára, nem látott semmi olyat, a mi figyelmét felkölthette volna. Végre tehát egészen elfeledte ezt a jelenséget.

A fölszerelés eme munkálatai s a vadászati kirándulások közben több hét eltelt. Minden nap valami javulást hozott sorsukban.

Vasárnaponkint, a hogy előre megegyeztek, Tartelett legszebb ruháit öltötte fel. E napon nem foglalkozott egyébbel, csak azzal, hogy a nagy fák alatt sétálgatott és hegedüjén játszott. Közbe-közbe megpróbált egy lejtő lépést, önmagát oktatván a tánczban, ha már növendéke nem akarta folytani a táncztanfolyamot.

- Ugyan mire való volna már az? - felelé Godfrey a tánczmester ebbeli sürgetőzéseire. - Képzel ön, képzelhet-e ön oly Robinsont, a ki leczkéket vesz a tánczból s a helyes testtartásból?

- Már hogy ne képzelnék! - válaszolá komolyan Tartelett. - Miért lennének pusztán a Robinsonok fölmentve az illedelem ezen kiegészitő kötelezettsége alól? Nem másokért, de magáért kötelessége az embernek jó formákhoz szoktatni tagjait.

Godfreynek erre nem volt mit felelni. De azért még sem adta meg magát s igy a szegény Tartelett arra maradt szorítva, hogy az «öntánczmesterkedésben» lelje örömét.

Szeptember 13-ika a legnagyobb, legszomorubb csalódások egyike által lett emlékezetessé, a mi csak szerencsétleneket, kiket valamely hajótörés egy puszta-szigetre kivet, egyátalán érhet. Godfrey figyelmét, a melyet, - a mint mondtuk, - jó ideje nem foglalkoztatott már a sziget egy pontján sem füst vagy gőz; e nap délutánján három óra felé valami hosszabb gőzvonal kötötte le, a melynek eredetére nézve egyátalán nem volt oka kétségeskedni.

Sétálni volt a Lobogó-Pontra, a mint azt a hegyfokot nevezni szokta, a melyre a zászlóárbocz ki volt tűzve. S a mint onnan messzelátójával széttekintett, a látó távol szélén füstöt vett észre, melyet a nyugati szél a sziget irányában hajtott.

Godfrey szive hangosabban kezdett dobogni.

- Hajó! - kiáltott fel.

De vajjon ez a hajó, ez a gőzös a sziget látkörén belől fog-e elhaladni? S ha ott halad is el, fog-e annyira közeledni, hogy jelek által figyelme a szigetre irányozható s oda vonható legyen?

Vagy tán e füst, a hogy feltünt, el is fog ismét tünni hajóstul mindenestül a légkör éjszaknyugati vagy délnyugati irányában?

Két óra hosszat gyötörték Godfreyt a legváltakozóbb izgalmak, melyeket könnyebb elgondolni, mint leírni.

A füst koronkint fokozódott. Sűrüsödött, a mint a gőzös tüzelése erősbült, s ritkult, sőt majdnem teljesen eltünt, a midőn a szénkészlet fogytán volt. De a hajó nyilván egyre közeledett. Négy óra felé felső árboczkosara láthatóvá lett a tenger és az égbolt között.

Nagy gőzhajónak kellett lenni, mely északnyugati irányban halad. - Godfrey ez iránt gyorsan és teljesen tájékozta magát s egyuttal biztosra vette, hogy ha a hajó útját ebben az irányban folytatja, mulhatatlanul meg kell közelitenie Fina szigetét.

Godfrey először arra gondolt, hogy elszalad a Vilmos-fához s értesiti Tartelettet. De mi hasznát veheti annak? Hogy egy ember látja-e a hajót vagy kettő, teljesen egyre megy; a fontos az volt, hogy őt lássák meg. Helyén maradt tehát, kezében a messzelátóval, s el volt határozva, a gőzös egyetlen mozdulatát sem szalasztani el.

A hajó egyre közeledett a part felé, ámbár iránya nem egyenest arra felé tartott. Öt óra felé már tisztán kivehető volt a hajó három árbocza. Sőt meg tudta különböztetni Godfrey már a zászló szinét is, a mely rajta volt.

Amerikai szinek voltak.

- De hisz, - szólt magában, - ha én látom az ő zászlójukat, lehetetlen, hogy a hajó födélzetéről ők is észre ne vegyék az én zászlómat. A szél úgy lengeti, hogy távcsővel könnyen megláthatják. Ha jelet adnék vele, le és föllóbálgatván, bizonyára megértenék, hogy összeköttetésbe kivánok jutni a hajóval! Ugy van! Egyetlen veszteni való percz sincs.

A gondolat jó volt. Godfrey rohant a Lobogó-Pont szélére s kezdte lóbálgatni zászlaját, mint a hogy üdvözletet szokás váltani; azután félig meghajtva, rézsutos irányban tartá, a mi tengeri szokás szerint azt jelenti, hogy segitségre van szükség. A hajó még legalább három kis mérfölddel közeledett a parthoz, de zászlója csak mindig mozdulatlanul állt helyén s nem felelt a Lobogó-Pont üdvözléseire.

Godfrey összeszorulni érezte szivét. Bizonyára nem látták meg!... Pedig már fél hét volt; az esteledés ideje bekövetkezett.

Ekkor a hajó nem lehetett már távolabb a szigetfoktól két mérföldnyinél s még egyre rohanva közeledett arra felé. De a nap e pillanatban épen leáldozott. S az éjszaka első árnyaival le kellett mondani az észrevétetés minden reményéről.

Godfrey ujra lóbálgatni kezdé zászlaját. Most is siker nélkül. Nem feleltek neki.

Erre több izben kilőtte puskáját, abban a reményben, hogy - bár a távolság nagy - hátha a szél oda viszi a hangját... A hajóról semmi dörrenés nem felelt vissza.

E közben kezdett beállani az éji homály. A hajóárbocz is csakhamar eltünt benne. Bizonyos volt, hogy kevesebb mint egy órai idő alatt túlhalad a sziget vonalán.

Godfrey nem tudta mit tevő legyen. Arra a gondolatra jött, hogy meggyujt egy csomó rőzsét, mely a Lobogó-Pont mellett hányódott. Először száraz leveleket csomóra szedve lobbantott lángra, aztán reá tette a rőzsét, mely ugy lobogott, mint valami rengeteg fáklya.

Hiába! A hajóról nem feleltek tüzeléssel vissza, s Godfreynek szomoruan kellett visszatérni a Vilmos-tanyára, a hol tán még elhagyatottabbnak érezte magát, mint eddig.

 

TIZENHATODIK FEJEZET.

A melyben olyasmi történik, a minek nem szabad meglepni az olvasót.

Godfrey szerfölött le volt hangolva. Ez a nem remélt kilátás a menekülésre, mely aztán oly végzetesen meghiúsult, fog-e ismétlődni még egyszer? Remélhette-e, hogy ismétlődik? Nem! Föltehető volt, hogy e hajó közönyösségében, mely elhaladt Fina-szigete látó körében, a nélkül, hogy csak a legcsekélyebb hajlandóságot is mutatott volna azt figyelemben részesiteni, - osztozkodni fog mind a többi hajó is, mely a Csendes-tenger ez elhagyatott részére téved. Miért is közelednék a többi jobban e ponthoz, mint ez közeledett, mikor a szigetnek még kikötője sem volt?

Godfrey erre következett éjszakája igen szomoru éjszaka volt. Minden pillanatban felriadt álmából, s azt képzelte, hogy a távolból ágyúszót hall; aztán eltünődött rajta, hát hogyha a gőzösről mégis észre találták venni a tüzet, mely a parton még most is lobog, s hátha most ágyúlövéssel akarják tudtul adni közeledésüket.

Godfrey hallgatózott... De mindez nem volt egyéb, mint tulizgatott agyvelejének káprázatos játéka. Mire a nap fölkelt, ugy tetszett előtte, mintha ez az egész hajólátomány nem lett volna egyéb álomnál, mely már az este vette kezdetét.

De nem! Az mégis egész bizonyos volt, hogy a Fina-sziget mellett - alig két kis mértföldnyire attól - hajó mutatkozott; de, fájdalom, ugyan olyan bizonyos volt az is, hogy reá sem hederitett a szigetre.

Erről a csalódásáról Godfrey egy szót sem szólt Tartelettnek. Ugyan mi haszna lett volna abból, ha szól? Különben ez a könnyelmü kedély soha sem gondolt, csak a legközelebb következő huszonnégy órára. Ennélfogva a szigetről való szabadulás lehetőségének gondolata egyátalán nem foglalkoztatta. Esze ágában sem volt, hogy a jövő még nagy események válságait zudíthatja nyakukba. Neki már kezdett emlékezetében elmosódni San-Franciscó. Ő reá persze nem várt ott menyasszony, sem dúsgazdag nagybácsi. Ha ő most a föld e zugában tánczleczkét nyithat, teljesen boldognak érezte volna magát, ha mindjárt nem is lett volna egyetlen egynél több tanitványa.

Pedig a tánczmesternek nem volt igaza, midőn azt gondolta, hogy e szigeten, a melyen nincsenek sem vadállatok, sem vademberek, semmi oly eseménytől sem kell tartani, a mi által biztonlétük megzavartatnék. Még ugyanaz nap olyas valami történt, a mi által optimizmusa kemény próbára lett téve.

Délután négy óra felé Tartelett rendes szokása szerint osztrigát és csigát szedni ment a Lobogó-Pont mögött fekvő partvidékre, a midőn egyszerre Godfrey azon vette észre, hogy lélekszakadva rohan vissza a Vilmos-tanya felé. Gyér haja egész üstökké merevült feje tetején.

- Mi a baj? - kiáltá nem minden aggodalom nélkül, társa elébe szaladva Godfrey.

- Ott!.. ott!.. - felelé Tartelett, egyik ujja hegyével a tájra mutatva, mely észak felé, a Vilmos-tanya óriási fái közt, keskeny szegélyben ide látszott.

- De mi van ott? - kérdé Godfrey, kinek első dolga volt oda sietni a sequoiák előtti cserjéshez.

- Csónak!

- Csónak?

- Az bizony!.. s rajta vademberek!.. Egész ármádia vadember!.. Talán emberevők..!

Godfrey a jelzett irány felé nézett...

Egész ármádia egyátalán nem volt ott, mint a hogy a szegény fejét veszített Tartelett mondta; de csak a mennyiség tekintetében tévedt.

A tengeren tényleg volt egy kis csónak, e pillanatban elég csöndesen haladva vagy fél kis mértföldnyire lehetett a szigettől, valahol a Lobogó-Pont irányában.

- S miből következteti, hogy emberevők? - kérdé Godfrey, a tánczmesterhez fordulva.

- Hát abból, hogy a Robinsonok szigetére rendesen előbb vagy utóbb emberevők szoktak érkezni.

- Nem inkább valami kereskedő hajónak csónakja az talán?

- Hajónak a csónakja?

- Igen, egy gőzösé, mely tegnap délután szemem láttára ment el a sziget mellett.

- S ön erről nekem mit sem szólt! - kiáltott fel Tartelett, kétségbeesetten emelve föl a kezét.

- Ugyan már minek szóltam volna, - felelé Godfrey, - mikor azt kell hinnem, hogy az a hajó visszahozhatatlanul eltünt. Ámde ez a csónak ahhoz tartozhatik. Majd meg fogjuk látni.

S gyorsan visszatérve a Vilmos-fához, kihozta onnét messzelátóját s ujra elfoglalta helyét a cserjésben.

Onnét egész figyelemmel szemlélhette a csónakot, a melyről viszont szintén szükségkép észre kellett venniök a Lobogó-Pont zászlaját, melyet gyöngén lobogtatott az enyhe szellő.

Godfrey levette szeméről a messzelátót.

- Vadak!.. Csakugyan!.. Igazán vadak!

Tartelett rogyni érezte inait s egész testén a rémület reszketése vett erőt.

A csónak, a melyet Godfrey már tisztán kivett, csakugyan vadak csónakja volt s közeledett a sziget felé. Ugy volt e ladik készitve, mint a polinéziaiak ladikjai szoktak lenni, elöl hajlított nádon elég nagy vitorlával, hátul kormányfával, a mely az egyensuly megőrzését lehetővé tette még a szél ellenkező behatása daczára is.

Godfrey tökéletesen ki tudta venni még a csónaknak formáját is; prao volt e hajócska, a mi arra mutatott, hogy Fina-szigete nem lehet messze a maléziai partoktól. De nem malájok voltak, a kik a csónakon közeledtek; fekete arczu, félig meztelen alakok voltak ezek, lehettek vagy tizenketten.

Nagy volt hát a veszedelem, hogy meg találják őket látni. Bezzeg sajnálta most Godfrey, minek is tűzte ki azt a zászlót, melyet a hajóról nem látott meg senki, de melyet a vademberek bizonyosan megláttak. S most már késő lett volna eltávolítani. És ez igazán kellemetlen körülmény volt. Ha bizonyosnak is látszott, hogy e vadak, midőn eltávoztak valamely szomszédos szigetről a czélból, hogy ide jöjjenek, ezt a szigetet lakatlannak gondolták; mint a hogy az is volt az «Álom» hajótörése előtt: most ott lebegett a zászló, s ez nyilván elárulta, hogy emberi lények vannak a szigeten. S hogy rejtőzzenek el, ha ki találnának kötni?

Godfrey nem tudta, mire határozza magát. Egyelőre az volt a feladat, hogy szemmel tartsa, kikötnek-e a vadak a szigetre vagy nem. Ehhez képest kellett aztán később határozni.

A messzelátóval szemén tekintetével követte a csónakot; látta, a mint eléri a hegy előfokát, aztán megkerüli, majd a part mentén leevez, s végtére kiköt a parthoz, tulajdon annak a pataknak torkolatánál, a melynek vize két kis mértfölddel fölebb a Vilmos-tanyának tett jó szolgálatokat.

Ha tehát e vadak arra gondoltak, hogy a viz mentén bejönnek a szigetre, nagyon rövid idő alatt oda érkezhetnek hozzájuk, a nélkül, hogy megakadályozhatták volna őket.

Godfrey és Tartelett rohanva siettek vissza lakó helyükhöz. A feladat mindenekelőtt az volt, hogy némely intézkedéseket tegyenek, a melyek által a hirtelen meglepetés ellenében magukat biztosíthatják, s időt nyerhetnek védekezésük előkészítésére. Godfrey egyesegyedül e felett tünődött. A mi a tánczmestert illeti, az ő eszméinek egészen más menete volt.

- Itt van ne! - mondá magában, - sorsát senki el nem kerülheti. Igy volt a végzet könyvében megirva. Lehetetlen volt, hogy máskép történjék. Senki nem lehet a nélkül Robinsonná, hogy egy szép nap csónak ne kössön ki szigetén, s azon előbb vagy utóbb be ne köszöntsenek a kannibálok! Mi még nem vagyunk itt, csak három hónapja s ő emberevő uraságaik máris jelentkeznek. Igazán belátom, hogy sem De Foë, sem Wyss nem túloztak semmiben. Tessék már most, ezek után, Robinsonnak lenni.

Érdemes Tartelett! senkinek sem «tetszik» Robinsonná lenni; mindenki akarata ellen lesz azzá, s alig lehetett volna találóbb szavakat használni a helyzet jellemzésére, mint azt, hogy sorsotokat az angol és svájczi elbeszélő sorsával hasonlitottad össze!

A Vilmos-fához való visszaérkezés után Godfrey azonnal a következő elővigyázati intézkedéseket tette. Először is a nagy fa előtt gyujtott tüzet eloltották s a hamut szétszórták, betemették, hogy nyoma se maradjon; kakasok, tyukok és csirkék már bevonultak tyukketreczükbe, hogy ott töltsék az éjt s igy be kellett érni azzal, hogy a ketreczül szolgáló hely bejáróját tele rakják bokrokkal, ugy hogy az, a mennyire lehet, el legyen rejtve a szem elől; a mi egyéb állatjuk volt, amerikai nyul, bárány, kecske, azokat szétkergették a rétségben, ámbár igen kellemetlen volt, hogy ezeknek is nincs valami istálóféléjük, a mibe be lehetne őket zárni; a szerszámokat, eszközöket behordták a házba, semmit sem hagytak kivül, a mi arra mutathatott volna, hogy erre emberek jártak. Aztán, Godfrey és Tartelett bemenvén a Vilmos-házba, magukra zárták annak ajtaját szinte légmentesen. Ez az ajtó, mint tudva van, a fenyő lehasított héjából készült, ugy, hogy a törzs héjával egészen egymásba illett, minélfogva remélni lehetett, hogy tán elkerüli a benszülöttek figyelmét, főleg ha azok nem vizsgálják a fát tüzetesen. Ugyanigy jártak el az ablakokkal is, melyekre szintén ráillesztették tábláikat. S aztán minden tüzet kioltottak a lakásban, mely igy egész sötétben maradt.

Oh milyen hosszú éjszaka volt ez! Godfrey és Tartelett figyeltek a legcsekélyebb, kivülről jövő zajra is. Egy száraz ág zizegése, a szél süvöltése megreszkettette őket. Azt vélték, hogy lépteket hallanak a fák körül. Ugy tetszett nekik, mintha kerülgetnék a Vilmos-fát. Akkor Godfrey, fölkapaszkodván az egyik ablakhoz, kissé kinyitotta tábláját, s nagy aggodalommal eltelve kinézett a homályba.

Még semmi sem volt ott.

Azonban Godfrey csakugyan léptek zaját hallotta a földről. Hallása e részben nem tévedhetett. Még egyszer kitekintett, s akkor látta, hogy csak a kinn maradt kecskék voltak, melyek ótalmat kerestek a fák alatt.

Különben, ha a benszülöttek valamelyike föl találná fedezni lakó helyüket, Godfrey tisztában volt magával a felől, hogy mi tévő lesz. Maga után hivja Tartelettet a felső nyiláson keresztül s felkapaszkodik vele a felső ágak közé, hol jobban módjukban lesz ellenállani. Puska és revolver állván rendelkezésükre, s töltényük is bőven levén, remélhették, hogy ellent fognak állhatni tiz tizenkét vad ember támadásának, a kik tüzelő fegyver nélkül vannak. Föltéve, hogy nyilakkal s dárdákkal föl is lesznek fegyverkezve, nem volt valószinü, hogy alulról jövő támadásuk sikeres lehessen a felülről jövő s puskatüzzel intézett védelem ellenében. Ha meg betörnének a lakóház ajtaján, s belülről akarnának feljutni a fa lombozatához, ezt ugyancsak megkeserülhetnék, mert a szűk nyilást, melyen át kell hatolniok, a felül levők egész kényelmesen védelmezhetnék.

Különben Godfrey egyátalán nem beszélt erről az eshetőségről Tartelettnek. Szegény embert eléggé megrémitette már a csónak megérkezése. Az a gondolat, hogy tán kénytelen lesz, mint valami madár a fészkébe, fölmenekülni a fa lombjai közé, nem lett volna alkalmas arra, hogy őt megnyugtassa. Ha majd a dolog sürgőssé válik, akkor Godfrey maga után remélte vonhatni Tartelettet, a nélkül, hogy időt engedne neki bővebb reflexiókra.

Az éj a félelem s remény váltakozó érzelmei közt telt el. Semmi közvetetlen támadás jelei nem mutatkoztak. A vadak még nem hatoltak elő a sequoiacsoportig. Tán a nap keltét várták, hogy bekalandozzák a szigetet.

- Bizonyosan ugy lesz, - mondá Godfrey, - minthogy zászlónk nyilván elárulja előttük, hogy a szigeten laknak! De ők mindössze csak tizen-tizenketten lehetnek s igy óvatosságra vannak utalva. Nem tudhatják, hogy mindössze is két hajótöröttel lesz dolguk. Ezért nem kalandoznak erre, csak napkölte után, ha ugyan meg nem telepednek...

- Ha ugyan nap költe előtt vissza nem hajóznak, - felelé Tartelett.

- Hogy visszahajóznának? De akkor mit kerestek volna éjnek idején Fina szigetén?

- Azt nem tudom - felelé a tánczmester, ki rémületében semminő más magyarázatot nem tudott adni a vadak ideérkeztének, mint emberhus után való vágyódásukat.

- Bármint legyen is, - folytatá Godfrey, - holnap reggel, ha a vadak nem jönnek a Vilmos-fához, mi megyünk elibük.

- Mi?

- Ugy van! Mi. Egyáltalán nem oly ajánlatos, hogy szétváljunk, mert ki tudja, hogy nem kell-e majd együtt menekülnünk az erdő mélyébe s ott elrejtőzni egy pár napra, míg a csónak el nem távozik. Mindez a mellett szól, hogy együtt maradjunk, Tartelett!

- Csitt! - vágott közbe remegő hangon a tánczmester. - Ugy tetszik, mintha kivülről zajt hallanék.

Godfrey ujra felkapaszkodott az ablakhoz, de csakhamar ismét leszállt.

- Nincs baj, - mondá. - Még mindig nem látok semmi gyanusat. Csak barmaink térnek vissza a fák alá.

- Tán mert kergetik őket! - kiáltá Tartelett.

- Ellenkezőleg, igen nyugodtaknak látszanak, - felelé Godfrey. - Hajlandó vagyok hinni, hogy pusztán a hajnali harmat hidege ellen menedéket keresni jönnek a fák alá.

- Ah jaj! - sóhajtott Tartelett oly elkeseredett hangon, hogy a helyzet komoly veszedelmei nélkül Godfreyt bizonyára hangos kaczajra késztette volna, - ime ezek a dolgok mind nem estek volna meg rajtunk, ha nyugodtan otthon maradunk a Kolderup-palotában, a Montgomery-utczán.

- A nap nem sokára fenn lesz, - szólt aztán Godfrey. - Egy óra mulva, ha a vadak addig nem jelentkeznek, eltávozunk a Vilmos-fából s a sziget északi része felé indulunk, «megvizsgálni az ellenséges tábor környékét.» Tudja ön a puskát fogni, Tartelett?

- Fogni?... Azt tudom!

- De akkor a meghatározott irányban el is tudja sütni?

- Meglehet!... Ámbár még nem próbáltam s nem sok a bizodalmam, hogy az én puskám golyója kárt tegyen valakiben...

- Ki tudja, hátha maga a puskadurranás elégséges lesz a vadak megriasztására.

Egy óra mulva elég világos volt már arra, hogy a szem a sequoiák környékén túl is elláthasson.

Godfrey erre egymásután, de óvatosan levette az ablaktáblát mind a két ablakról. A délre nyilón át mit sem látott, a mi rendkivüli lett volna. A házi állatok nyugodtan legeltek a fák alatt s egyátalán nem voltak megriadva. Ezt megtekintve, Godfrey gondosan lezárta ezen ablakot. Az észak felé vágott nyiláson a tekintet egész a tengerpartig elhatolhatott, Mintegy két kis mértföldnyi távolságban észre lehetett venni a Lobogó Pont árboczának csúcsát is; de a patak torkolatát, azt a helyet, a hol a vadak előtte való este kikötöttek, nem lehetett látni.

Godfrey előbb messzelátója nélkül tekintett körül, a Vilmos-fa környékét akarván mindenek előtt e tájról szemügyre venni.

Minden tökéletesen nyugodt volt.

Erre Godfrey, elővevén messzelátóját, végig tekintett a partvidék félkörén, egész a Lobogó-Pont előhegyéig.

Tán, a mint Tartelett mondotta, a vadak - az éjet a szigeten töltve - szépen visszahajóztak, nem is kutatva a szigeten az után, laknak-e rajta vagy nem. Különösnek látszott, - de mégis megtörténhetett.

 

TIZENHETEDIK FEJEZET.

A melyben Tartelett tánczmester ur puskája valósággal csodát tesz.

Godfrey egyszerre meglepetve kiáltott fel, minek hallatára a tánczmester felpattant helyéből. Nem lehetett többé kételkedni, a vadaknak immár kellett tudniok, hogy a szigeten emberi lények laknak, mert a zászló, mely a sziget előfokára ki volt tűzve, - bizonyára általuk eltávolítva, - nem lobogott többé ott a Lobogó-Pont árboczfáján.

Megjött tehát a percz, a melyben végre kell hajtania a szándékolt tervet; elmenni, körültekinteni, s megnézni, vajjon a vadak a szigeten vannak-e, s ha igen, mit csinálnak.

- Induljunk, - szóla társához.

- Induljunk? - Csakugyan? - felelé Tartelett.

- Jobb szeretne ön talán itt maradni?

- Önnel, Godfrey... bizony jobb szeretnék!

- Nem úgy, de egyedül!

- Egyedül? - Soha!

- Akkor hát jöjjön!

Tartelett, belátván, hogy Godfreyt semmi sem fogja megtántorithatni határozatában, rá szánta magát, hogy vele megy. Arra, hogy egymagában ott maradjon a Vilmos-fánál, egyátalán hiányzott benne a mersz.

S igy a «rekognoszczirozó hadmüvelet» nem sokára megindult, természetesen gonddal s óvatosággal, a mennyire lehetett oly helyeken, a honnét őket nem láthatták. Az erdő s a pagony legsürübb helyein, vigyázva haladt előre Godfrey s nyomában a tánczmester.

Mielőtt elindultak volna, Godfrey megvizsgálta, hogy rendben vannak-e fegyvereik. A két puskát aztán megtöltötték golyóra s az egyik a tánczmester kezébe került, kit e fura szerszám nem kevésbbé látszott zavarba hozni, mint bármely pomotui benszülöttet hozott volna. Aztán övére föl kellett még csatolni egy vadászkést, a melyhez hozzá volt már kapcsolva a golyós táska is. Az a gondolat is eszébe ötlött az érdemes tánczmesternek, ne vigye-e magával hegedüjét, valószinüleg ugy okoskodván, hogy a vadak semmiesetre sem lesznek érzéktelenek e hangszer czinczogása iránt.

Godfreynek nem kis fáradságába került, hogy lebeszélje erről az ép oly nevetséges, mint gyakorlatiatlan eszméről.

Hat óra lehetett reggel. Az óriás fák koronái már a nap első sugaraiban sütkéreztek.

Az ajtót kinyitva, Godfrey pár lépést tett előre, s azután körülnézett a fák környékén.

Tökéletes magány mindenfelé.

Az állatok visszatértek a rétre. Mintegy negyedmérföldnyi távolban legelésztek, egész nyugalmasan. Maguktartásában semmi nem mutatott a legcsekélyebb nyugtalanságra sem.

Godfrey intett Tartelettnek, hogy jőjjön hozzá. A tánczmester, harczias szellemre valló fölszerelése daczára meglehetős esetlenül, szót fogadott neki, ámbár nem a nélkül, hogy némi habozást mutasson.

Ekkor aztán Godfrey betette az ajtót, s vigyázott, hogy az tökéletesen beleillesztődjék a sequoia héjába s igy mintegy észrevehetetlenné váljék. Aztán oda vetve a fa lábához egy csomó ág-bogot, megindult a patak felé, az levén szándoka, hogy annak medre mentén lemegy, ha kell, egész a torkolatig.

Tartelett követte, azonban a hány lépést tett mindannyiszor aggodalmas tekintettel nézett maga körül, a meddig csak látása terjedt; de abbeli félelmében, hogy magára talál maradni, még sem tudta magát rászánni, hogy visszamaradjon.

Elérkezve a facsoportot övező pagony szélére, Godfrey megállt. Kivette tokjából messzelátóját, s a legnagyobb figyelemmel nézett végig az egész parton, mely a Lobogó-Pont előfokától kezdve egész a sziget éjszakkeleti kiszögelléseig elterült.

Egyetlen élő lény sem mutatkozott; még csak füst sem szállt a légben, a mi emberek ott létére mutatott volna.

Az előfok szélső csúcsa szintén elhagyatott, magányos volt; arra azonban egész biztosan lehetett számítani, hogy ott egész sereg ujonan taposott nyomot fognak találni. A mi a zászlót illeti, e részben Godfrey nem csalódott. Az árboczfa ott állt ugyan az előfok szélső szikláján, de a lobogó nem volt többé rajta. A benszülöttek e pontra érve nyilván hatalmukba keritették a vörös szövetet, mely fölkeltette érdeklődésüket; aztán valószinüleg szépen visszatértek hajójukhoz, a patak torkolata táján.

Godfrey megfordult, hogy tekintetével a nyugati parton egészen végig láthasson.

Nem volt az egyéb, mint egy teljes sivatag, a Lobogó-Ponttól kezdve az Álom-öbölig.

Egyébként a tenger egész fölületén nem látszott hajó sehol. Ha a vadak visszamentek csónakukra, azt kellett következtetni, hogy most azzal a part mentén, a sziklák alatt eveznek és pedig olyan közel, hogy nem lehet őket látni.

Godfrey azonban egyátalán nem akart, nem akarhatott bizonytalanságban maradni. Rá nézve szerfölött fontos volt, hogy megtudja, vajjon a vadak eltávoztak-e a szigetről vagy nem.

Arra pedig, hogy magának ez iránt meggyőződést szerezhessen, szükséges volt eljutni arra a pontra, a melyre a csónak előtte való nap eljutott, vagyis a patak torkolatához, mely egy szoros mélyedésben volt.

Ezt azonnal megkisértették.

A kis víz két partja, néhol fák által is árnyékolva, mintegy két kis mértföldnyi távolságban bokrokkal és cserjékkel volt boritva. Azontul, mintegy öt-hatszáz ölnyire egész a tengerig, a patak partja egészen puszta volt. E körülmény lehetővé tette, hogy a fölfedeztetés veszedelme nélkül meglehetős közel jussanak a partraszállás helyéhez. De lehetséges volt az is, hogy a vadak épen a patak mentén kezdtek már beljebb hatolni a szigetre. Igy tehát, nehogy a véletlen meglepje őket, csak rendkivüli óvatossággal lehetett előbbre haladniok.

Godfrey azonban - és pedig nem ok nélkül - úgy okoskodott, hogy a vadak - a hosszu hajózás által kifárasztva - ily kora reggel aligha hagyták el partraszállásuk helyét. Talán az is meglehet hogy ott alusznak, vagy csónakukban, vagy a földön. Ez esetben azt is meg kell fontolni, nem lesz-e tanácsos őket meglepve megtámadni.

Tehát késedelem nélkül hozzáláttak tervük foganatositásához. A fő az volt, hogy ne előztessék meg magukat. Ily körülmények között legtöbbször annak kedvez a szerencse, a ki meg tudja lepni a másikat. Fegyverekkel ellátva lévén, meggyőződtek, rendben van-e a töltés, s megvizsgálták revolvereiket is; aztán Godfrey és Tartelett megindult a tenger felé, a patak bal partján haladva.

Körülöttük minden csöndes volt. Egész csoport madár röppent egyik partról a másikra, kergetve egymást a felsőbb ágak között a nélkül, hogy bármi megriadást mutatnának.

Godfrey ment elül, s minden bizonyítgatás nélkül elhihetjük, hogy társának nem kis fáradságába került nyomában maradni. Egyik fától a másikig haladva, igy közeledtek a tengerpart felé, nem koczkáztatva, hogy észrevétessenek. Majd bokrok és cserjék rejtették el őket a tulsó part felől; majd meg még fejük is eltünt a magas fűben, melynek mozgása magában véve éppen nem árulhatta el senkinek, hogy ember, és nem állat közeledik. Mindazonáltal egy nyillövésre vagy egy paritytyadobásra minden perczben készen kellett lenni. Az óvatosság tehát szerfölött ajánlatos volt.

Tartelett azonban, minden jó tanács daczára, a melyben vajmi bőven volt része, esetlenül lépvén bele némely földön kúszó növény indáiba, kétszer, háromszor is elbukott, a minek zajával könnyen elronthatott volna mindent. Godfrey már kezdte sajnálni, minek is hozta magával ezt az esetlen embert. Igazán szólva, ugy sem lehetett valami nagy segítségére szegény: Kétségtelenül többet ért volna, ha ott hagyja a Vilmos-tanyán, vagy - föltéve, hogy ebbe nem egyezik bele - ha elbujtatja valahol az erdőben. De most már késő volt.

Egy órával azután, hogy a nagy fák csoportjától elindultak, Godfrey és társa nem járt be többet egy kis mértföldnél, mert a járás ebben a magas fűben s a bokrok által sövényszerüleg elállt irányban nem volt könnyü. S mindeddig sem egyikök, sem másikuk nem látott semmi gyanúsat.

A tájon, a melyre most érkeztek, mintegy száz ölnyi vonalon hiányzott minden fa, igy a patak egész tisztás helyen folyt, s a vidék meglehetősen feltárult a szem előtt.

Godfrey megállt. Gondosan végig tekintett a réten a patak jobb- és balfelén.

Még mindig nem látott semmit, a mi nyugtalanithatta volna; még mindig nem mutatott semmi arra, mintha a vadak a közelben lennének. Igaz, hogy a vadak - tisztában kellvén lenniök az iránt, hogy a szigeten laknak - szintén nem közeledhettek, csak a legnagyobb óvatossággal; föl lehetett tenni róluk, hogy ha ők fölfelé haladnak a patak mentén, ezt ugyanoly elővigyázatossággal teszik, mint a hogy Godfrey teszi rekognoszczirozó utját lefelé. Majdnem bizonyosra lehetett hát venni, hogy ha csakugyan a környéken bolyongnak, ők is felhasználják a fák, bokrok, cserjék nyujtotta biztonságot, a mi a bujósdira önként kinálkozott.

Különös, de egész természetes jelenség volt, hogy Tartelett, azon mértékben, a mint egyre messzebb jutottak, a nélkül, hogy ellenségre akadtak volna, mindinkább megszabadult aggodalmaskodásától s kezdett lenézéssel beszélni ezekről a «nevetséges emberevőkről». Godfrey ellenkezőleg egyre tartózkodóbb lőn. A tisztás helyen gyorsan áthaladván, a fák és bokrok között megkétszerezett vigyázattal haladt tovább.

Egy órai út után eljutottak arra a vidékre, a hol a partot már csak egészen törpe növényzet szegélyezte, s a hol a fű növésének silányabb volta már a tenger szomszédságára mutatott.

Ily körülmények között igen nehéz volt elbújni, ha csak az ember a földön csuszva nem halad előre.

Godfrey csakugyan igy tett, s mondta Tartelettnek, hogy ő is úgy tegyen.

- Ejh! Nincsenek már itt vadak! Nincsenek emberevők! Elhordták az irhájukat! - szóla a tánczmester.

- De vannak! - felelé élénken, bár fojtott hangon Godfrey. - Itt kell lenniök. Hasaljon le! Legyen készen tüzelni, de ne süsse el fegyverét, a mig én nem rendelem.

E szavakat Godfrey oly parancsoló hangon mondta, hogy a tánczmester, lábait roskadozni érezvén maga alatt, minden fáradság s erőlködés nélkül azonnal a kivánt helyzetbe jutott.

S ezt ugyan jól tette.

Mert Godfrey csakugyan nem minden ok nélkül beszélt ugy, a hogy beszélt.

A helyről, a melyen most mind a ketten voltak, nem lehetett sem a tengerpartot, sem azt a vidéket látni, a hol a patak a tengerbe szakad. Ezt az okozta, hogy mintegy száz lépésre tőlük egy beszögellő hegyoldal teljesen elzárta a kilátást; e kis közön tul azonban nyilván kivehető volt valami sűrü füst.

Godfrey a fűre hasalva, ujját fegyvere kakasán tartva, végig nézett a parton.

- Vajjon nem ugyanily természetű volt-e az a füst is, - szólt magában, - a melyet már két izben láttam? A vadak már kikötöttek volna a sziget éjszaki és déli részén is egyszer s az általuk gyujtott tűz füstje lett volna az, a mit láttam? De nem! Az nem lehetséges, mert egy helyütt sem találtam se hamut, se a tüzhely nyomát, se kormot. Most azonban nem tudom, mit gondoljak arról, a mit látok.

S ügyesen csuszva, a mit Tartelett legjobb tehetsége szerint utánzott, a nélkül, hogy fejét a fűből kiemelte volna, eljutott odáig, a hol a patak a beszögellő hegy mögé kanyarodott.

Innét tekintetével kényére beláthatta az egész partot, a melyről a patak a tengerbe ömlött.

Majd hogy el nem kiáltotta magát ijedtében... Keze görcsösen ragadta meg a tánczmester vállát, hogy minden további mozgásban megakadályozza... Fölösleges volt tovább menni... Godfrey már látta, a mit látni kivánt!

Ott voltak a vadak!

A part alacsony sziklái között nagy tűz volt rakva, melyből hatalmas füstoszlop gomolygott az ég felé. E tűz körül, azt minduntalan ujból fa rárakásával élesztgetvén, ott jártak és keltek a vademberek, kik előtte való este a parton kikötöttek. Csónakjuk egy nagy kőhöz volt erősítve, s az emelkedő dagály által a part felé huzva, a visszaütődő hullámveréstől ott ringott a vizen. Godfrey tisztán kivehetett mindent, a mi a parton történik, a nélkül, hogy messzelátóját kellett volna használnia. Nem volt messzebb a tűztől kétszáz lépésnyinél, ugy, hogy még pattogását is hallotta. Azonnal meggyőződött, hogy hátulról való megtámadástól nem kell tartania, mert a feketék, kiket csónakukban megszámlált volt, mind együtt voltak előtte.

Tizenketten voltak, s közülök tiz részben azzal foglalkozott, hogy a tüzet éleszsze, részben azzal, hogy követ mélyesszen a földbe, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy polinéziai szokás szerint máglyát rakhassanak. A tizenegyedik, a ki, ugy látszik, főnökük volt, a parton sétált és tekintetét gyakran a sziget belseje felé forditá, mintha onnét támadástól tartott volna.

Vállain Godfrey fölismerte azt a vörös szövetet, melyet ő lobogónak készitett, s mely most e vad öltözékében szerepelt.

A mi a tizenkettedik feketét illeti, az a földön feküdt szorosan megkötözve.

Godfrey teljesen tisztában volt azzal, mily sorsra van kárhoztatva ez a szerencsétlen. Azt a máglyát azért készitették, hogy ezt feláldozzák. A tűz azért lobogott, hogy ezt az embert megsüssék!.. Tartelettnek előérzete igazat sugott tehát, midőn ez embereket már tegnap mint emberevőket emlegette.

Meg kellett azonban vallani azt is, hogy a Robinsonok kalandjai legyenek bár igazak vagy képzeltek, mind csupán egymás utánzatai. Tagadhatatlanul, Godfrey és ő most ugyanabban a helyzetben voltak, mint De Foë Dániel hőse, midőn vadak kötöttek ki szigetén. Az is, ők is a kannibálság egy irtóztató jelenetének tanúi kényszerültek lenni.

Godfrey nem habozott s elhatározta, hogy ugyan ugy fog eljárni, mint elődje. Nem! Azt nem tűrhette, hogy szeme láttára gyötörjék halálra ezt a foglyot, kire az emberevők bőszült étvágya várt. Jól el volt látva fegyverrel. Két puskája, - négy lövés, - két revolvere, - nyolcz lövés, - megfelelő fegyvernek igérkezett a tizenegy vad ellen; kikre nézve azt is várhatta, hogy a tüzelő fegyver első dörrenése elég lesz, hogy megszaladjanak. E részben elhatározván magát, a legteljesebb hideg vérrel várta az alkalmas pillanatot, a melyben egy puskalövéssel hatásosan közbeléphet.

Nem sokáig kellett várnia.

Alig telt el husz percz, a főnök közeledett a máglyához, aztán egy mozdulattal a fogolyra mutatott. A vadak lesték tekintetét és parancsát.

Godfrey fölkelt. Tartelett, nem tudva miért, csak példáját követve, szintén fölkelt. El sem is tudta gondolni, mit akar társa, a ki tervéről neki semmit sem szólt.

Godfrey nyilván azt gondolta, hogy a vadak őt meglátván, okvetetlen ott hagyják áldozatukat, vagy azért, hogy hajójukra meneküljenek, vagy hogy reá rohanjanak...

Egyátalán nem igy történt. Sőt ugy látszott, hogy észre sem vették, mert a főnök e pillanatban egy még jelentősebb mozdulatot tett!.. Három társa erre oda ment a fogolyhoz, feloldta kötelékeit s kényszeritette, hogy a tűz felé menjen.

Még ifju ember volt ez a szerencsétlen, a ki most utolsó óráját elérkezettnek látván, ellent akart állani. El lévén szánva, hogy, ha kell, drágán adja el életét, azon kezdte, hogy eltaszította magától kisérőit; de azok csak hamar földre nyomták s főnökük egy kőbalta-féle szerszámot ragadván fel, oda rohant felé, hogy szétzúzza a fejét.

Godfrey közbekiáltott, s kiáltását azonnal dörrenés követte. Egy golyó fütyölt el a légben s annak okvetetlen halálosan kellett találni a főnököt, mert az lerogyott a földre.

A lövés zajára a vadak, mintha még soha lőporos fegyvert nem láttak volna, egy pillanatra ámulva megállapodtak. S észre vevén Godfreyt, azok, a kik a foglyot tartották, önkénytelenül eleresztették.

Ez a szegény ördög azonnal kapta magát s rohant azon táj felé, a hol nem remélt szabaditóját látta.

S ebben a pillanatban egy második lövés dördült el.

Tartelett volt, ugy sütve el puskáját, hogy azt sem látta, merre lő, mert ovatosságból jó előre behunyta a szemét. Kapott is puskája tusától oly derekas pofont, a minő széles e világon nem érte még soha a táncz s jó testtartás egy érdemes tanárának ékes arczulatát sem.

Ám - ilyen a véletlen - a főnök közelében a lövésre egy második vad rogyott össze.

Ennek elestét átalános rémület követte. Azt gondolták-e a többiek, hogy a benszülöttek valami egész csapatával van dolguk, a melynek nem fognak tudni ellenállani? Vagy e két fehér ember láttára egyszerűen megrémültek-e, tapasztalván, hogy olyan fegyverük van, a melylyel úgy ölhetnek, mintha az istennyila állna rendelkezésükre? Elég az hozzá, hogy felkapták két sebesültjöket, magukkal vitték őket s rohantak csónakuk felé. Oda érkezvén, ugyancsak siettek használni evezőiket, hogy kiérjenek a kis partnyilásból, s kibonthassák vitorlájukat, hogy kedvező szél által hajtva a part mentén mentül elébb elhagyhassák a Lobogó-Pontot is, nyilván, hogy kiérhessenek a sík tengerre.

Godfreynek eszébe sem jutott őket üldözni. Mi haszna lett volna, ha többet megöl közülök. Megmentette, a kit fel akartak áldozni; őket magukat megszalasztotta, s ez volt a fő. És mindez oly körülmények közt történt, hogy nem kellett attól tartani, hogy ezek az emberevők valaha még vissza merjenek jönni Fina-szigetére. Minden a legjobb rendben ment tehát s nem volt egyéb hátra, mint örvendeni a diadalnak, melynek jó részét Tartelett nem késett önmagának tulajdonítani.

 

TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

A melyben egy vad ember erkölcsi és szellemi neveléséről van szó.

Ez alatt a fogoly oda ért megmentőihez. Egy pillanatra megállt, azon természetes félelemnél fogva, a melylyel e reá nézve felsőbbnek tetsző lények iránt viseltetett; rögtön utána azonban annál gyorsabb léptekkel rohant feléjük. Oda érkezve a két fehér elé, lehajolt egész a földre; aztán megfogván Godfrey lábát, oda tette azt saját fejére, ezzel akarván jelezni, hogy szolgájának ismeri magát.

Az ember bizony könnyen azt hihette volna, hogy még ez a polinéziai ifju sem nevekedett föl a nélkül, hogy ne olvasta volna Robinson Kruzoét!

Godfrey azonnal fölemelte a szegény ördögöt, a ki egészen elképedve állt előtte. Aztán jól a szeme közé nézett.

Vagy harminczöt éves ember lehetett, s ruha gyanánt mindössze egy pár darab rongyot viselt, a mivel ágyékait elfödte.

Vonásaiból, valamint feje alkatából azonnal föl lehetett ismerni, hogy az afrikai feketék fajához tartozik. A polinéziai szigetek elcsenevészett törzsével, mely a koponya összelapultságánál, s a karok hosszuságánál fogva annyira közel áll a majomhoz, egyátalán nem lehetett őt összetéveszteni.

De hát hogy történhetett, hogy egy szudáni vagy abissziniai néger a Csöndes-tenger valamely szigetének lakosai hatalmába került? Ezt csak ugy lehetett volna megtudni, ha ez a fekete beszélt volna angolul, vagy azon két-három európai nyelv valamelyikén, a melyen Godfrey értett. De csakhamar kiderült, hogy e szerencsétlen nem beszél, csak valami teljesen érthetetlen szójárást, bizonyára azon benszülöttek nyelvét, a kiknek valószinüleg igen ifju korában hatalmába került.

Godfrey ugyanis azonnal angol nyelven intézett hozzá kérdéseket: De választ nem kapott. Akkor aztán jelek által nagy nehezen megértette vele, hogy nevét kivánja tudni, Némi sikertelen erőlködés után a néger, a ki különben igen értelmes, sőt igen becsületes ábrázatu ember volt, a hozza intézett kérdésre ez egyetlen szóval felelt:

- Karéfinotu.

- Karéfinotu! - kiáltá Tartelett. - Nézze meg az ember a bolond feketéjének a nevét... Inditványozom, hogy nevezzük «Szerdá»-nak, mert ma szerda van, s a Robinson szigeteken ez a rendes gyakorlat. Tagadom, hogy ily körülmények között joga lenne magát Karéfinotunak hivatni.

- De ha ez a neve, - felelé Godfrey, - ugyan miért ne tarthatná meg azt továbbra is?

S e pillanatban érzé, hogy egy kéz nyul melle felé, míg a fekete arczának egész kifejezése azt a kérdést látszott intézni hozzá, hogy hát viszont mi az ő neve.

- Godfrey! - válaszolá.

A fekete megpróbálta utána mondani e nevet, de ámbátor Godfrey több izben ismételte előtte, nem sikerült neki azt érthető módon kiejteni. Azután a tánczmesterhez fordult, mintegy annak neve után tudakozódván.

- Tartelett, - felelé az édeskés hangon.

- Tartelett! - ismétlé Karéfinotu.

Ugy kellett lenni, hogy e név betücsoportosítása megfelelt az ő nyelve és torka ügyében levő hangoknak, mert előszörre mindjárt tisztán, kivehetőleg ejtette ki.

A tánczmester rendkivül büszke volt erre. A mit elvégre tőle nem is vehetett rossz néven senki.

Godfrey azonban hasznát akarta venni a fekete nyilvánvaló értelmességének s azért igyekezett vele azt megértetni, hogy szeretné tudni, mi neve ennek a szigetnek. Azért két kezével reá mutatott az előtte elterülő erdőkre, rétekre, halmokra, aztán az azokat környező tengerpartvidékre s szemeivel kérdőleg tekintett felé.

Karéfinotu nem értvén meg azonnal, mit akarnak tőle, ismétlé kezeivel Godfrey mozdulatait, megfordult maga körül, s tekintetét megjártatta az egész környéken.

- Arnéka! - szólt végtére.

- Arnéka? - ismétlé Godfrey, s kérdését mintegy jobban megértetendő, reá toppantott lábával a sziget földére.

- Arnéka! - felelé ujra a fekete.

E válaszból Godfrey semmivel sem lett okosabb, sem a sziget földrajzi elnevezését, sem a Csendes-tengerben való fekvését illetőleg. Ez a név egyátalán nem tartozott azok közé, melyeket szigetnév gyanánt hallott valaha; bizonyára a benszülöttek által használt táj-elnevezés volt, melyet a térkép-felvevők nem ismertek.

E közben Karéfinotu nem szünt meg rábámulni a két fehér emberre; nem minden elképedés nélkül jártatta tekintetét hol egyiken, hol másikon, mintegy emlékezetébe akarva vésni a kettőt egymástól megkülönböztető vonásokat. Közben-közben mosolyra fordultak ajkai, s ilyenkor előtüntek pompás fehér fogai, melyeket Tartelett nem minden bizalmatlanság nélkül szemlélt.

- Tulajdon kezemben törjék el a hegedűm, - szóla, - ha e fogak nem ropogtattak valaha emberi hust!

- Attól azonban nem kell többé uj társunknak tartani, hogy őt sütik és eszik meg, - felelé Godfrey. - És szegény ördögre nézve, valljuk meg, egyelőre ez a fő.

Karéfinotu legnagyobb figyelemmel a fegyvereket nézegette, melyeket Godfrey és Tartelett viseltek, a vállukon levő puskákat szintugy, mint az övükbe dugott revolvereket.

Godfreynek kedvére való volt ez a kiváncsiság. Ebből nyilván következtethetett arra, hogy feketéjük soha nem látott lőporos fegyvert. Tekintete egész tisztán árulta el az érdeklődést az iránt, mik lehetnek ezek a villámot lövelő vascsövek, melyek egyikének csak imént ő maga is megmentését köszönhette. S ez az érdeklődés a legnagyobb mértékben természetes is volt. Godfrey ebből kiindulva, igen józan számítással igyekezett mentül nagyobb hatalomnak tüntetni föl előtte azt, a mivel a fehér emberek rendelkeznek. Megtöltötte puskáját, aztán egy madárra irányzá Karéfinotu figyelmét, mely mintegy ötven lépésnyi távolban a rétség felett lebegett, arczához kapta fegyverét, czélzott vele, elsütötte: - a madár lehullott.

A lövés dörrenésére a fekete oly merész ugrást koczkáztatott, hogy Tartelett tánczmester létére meg nem állhatta, hogy művészete szempontjából ne bámuljon rajta. A vad pedig, legyőzvén rémületét s látván, hogy a madár, melynek a lövés szárnyát érte, ott bukdácsol a fűben, fogta magát s gyorsan, mint egy vadászkutya, oda rohant a madárhoz, aztán nagy arczfintorgatással, félig vidáman, félig elképedten, visszahozta azt gazdájához.

Midőn ezt Tartelett látta, neki is kedve kerekedett megmutatni Karéfinotunak, hogy a Nagy Szellem őt is megáldotta a villám hatalmával. Észrevevén egy halászmadarat a mint a patakhoz közel nyugodtan üldögélt, egy vén törzsön, rá fogta a puskáját.

- Nem! Ne lőjjön Tartelett! - szólt azonnal Godfrey.

- És miért ne?

- Gondolja csak meg! Hátha véletlenségből el találja hibázni azt a madarat, mennyire alább szállitja a feketének hatalmunkban vetett hitét.

- De hát mért hibáznám el? - kérdé Tartelett nem minden megbántódás nélkül. - Vajjon előbb a csatában, mikor teljes világéletemben először sütöttem el puskát, messzebbről mint száz lépésről nem találtam-e mellen az egyik emberevőt?

- Igaz, tagadhatatlan, hogy eltalálta, - felelé Godfrey; - magam is láttam, a mint elesett; de azért, Tartelett, tegye meg a kedvemért, közös érdekünkben, s ne kisértse másodszor is a szerencsét.

A tánczmester elkedvetlenedve s megsértve, mégis hajtott az okos szóra; puskáját nagy mogorván vállára vetette, s azután mindketten követve Karéfinotutól, megindultak a Vilmos-fához hazafelé.

Az volt még csak a meglepetés Fina-szigetének uj vendégére nézve, a midőn meglátta, hogy a sequoia belsejében mily szerencsés találékonysággal van berendezve minden. Előbb mindenre nézve ki kellett tanítani, megmutatván neki gyakorlatilag, oly módon, hogy előtte használták őket, mire valók az egyes szerszámok, eszközök, edények. Ugy kellett lenni, hogy Karéfinotu eddig az emberi nem legalsóbb rendbeli vadjai között időzhetett, mert még a vas is ismeretlennek látszott előtte. Megfoghatatlannak találta, hogy a vasfazék nem gyulad meg, midőn izzó parázs fölé teszik, minduntalan vissza akarta rántani; a mi felett Tartelett, a ki a készülő levesre való fölügyeletet magára vállalta, szerfölött boszankodott. Egy tükörrel szemben, melyet oda mutattak neki, bámulása alig ismert határt; forgatta előre, hátra, mintegy látni akarva, hogy nincs-e saját egyénisége ott a háta mögött.

- De hisz ennek alig van annyi esze, mint egy jóravaló majomnak! - kiáltott Tartelett, lenézőleg tekintvén a vadra.

- Oh nem, Tartelett, - felelé Godfrey, - ez az ember sokkal több a majomnál, mert lássa, oda néz a tükör mögé, a mi arra mutat, hogy gondolkozik, a mire pedig egy állat sem képes.

- No jó, megengedem tehát, hogy több a majomnál, - szóla Tartelett, oly mozdulattal vonogatva vállát, mely nyilván mutatta, hogy nem valami nagyon van meggyőződve, - azt azonban határozottan merem állitani, hogy ennek az emberi lénynek nem fogjuk semmi hasznát venni.

- Én pedig biztos vagyok az ellenkezőről, - felelé Godfrey.

Ételek dolgában, a föltálalt ebéddel szemben, nem mutatkozott finnyásnak Karéfinotu úr. Először megszagolgatta, aztán foga hegyével megkóstolgatta az elébe adott ételeket, s mire az ebéd véget ért, azt tapasztalták, hogy a nyulleves, szárcsa pecsenye és ürüczomb, a miből kámász és yamf kiséretében a lakoma állt, alig volt elégséges étvágya kielégitésére.

- Látom, hogy jó étvágya van szegény ördögnek! - szóla Godfrey.

- Magam is úgy tapasztalom, - felelé Tartelett, - s azért jó lesz vigyázni, nehogy fölébredjenek a ficzkóban a kanibáli hajlandóságok.

- Ugyan menjen Tartelett! Hisz ha volt is valaha kedve emberhúst enni, módunkban lesz leszoktatni róla!

- Én nem merném biztosra venni, - felelé a tánczmester. - A ki egyszer az ilyesmibe bele kóstolt!...

Mig a két fehér ember igy beszélgetett, Karéfinotu a legnagyobb figyelemmel hallgatott reájuk. Szemeiben az értelmesség tüze ragyogott. Látni való volt, hogy szeretné megérteni, a mit jelenlétében mondanak. Aztán ő is beszélni kezdett, nagy folyékonysággal, de szakadozott, eltagolt hangokkal, jóformán kiáltásszerü szólamokkal, melyekben, mint a polynéziai nyelvek és szójárások legtöbbjében, az a és u hangok voltak a túlnyomók.

Elvégre is ezen oly gondviselésszerüen megmentett fekete egy uj társ volt magányukban, a kitől várni lehetett, hogy - a legváratlanabb véletlen által hatalmukba ejtve - odaadó szolgája, valóságos rabszolgája lesz a Vilmos-fa gazdáinak. Erős, ügyes, tevékeny férfinak látszott; semmi munkától vissza nem riadt. Igen nagy hajlandóságot s képességet mutatott mindent utánozni, a mit lát, hogy mások tesznek. Godfrey ezt felhasználva, látott hozzá neveléséhez. A házi állatok gondozását, gyökerek és gyümölcsök szedését, a nyulak és agutik kiválasztását, melyek a konyhára voltak szánva, egyszeri megmutatás után igen pontosan el tudta intézni s némi utmutatás után a manzanilla gyökeréből is el tudta késziteni az almaborfélét, a mit szomjuk enyhitésére a viz mellett használtak.

Bármit gondolt is magában Tartelett, Godfrey nem tudott semmi bizalmatlanságot sem érezni e vad iránt, s úgy látszott, hogy ezt nem is lesz oka megbánni. Ha volt valami, a mi aggasztotta, az az volt, hogy hátha az emberevők, kik Fina szigetének fekvését most már egészen határozottan ismerték, vissza találnak oda térni.

Az első napokban ágyat rögtönöztek Karéfinotu részére a Vilmos-tanya szobájában; ő azonban, ha csak az eső nem esett, szivesebben aludt kivül, valamelyik fa tövében, mintha csak azt tartotta volna feladatának, hogy mint őrszem őrködjék a lakóház felett.

A szigetre való jöttét követő tizenöt nap alatt Karéfinotu több izben elkisérte Godfreyt vadászatra. Meglepetése mindig szerfölött nagy volt, midőn a távolból eltalált vadakat lehullani látta, azután pedig oly hévvel és buzgalommal teljesitette a vadászkutya dolgát, hogy nem volt akadály - bozót, bokor, patak, - a mi ebben feltartóztathatta volna. Lassan-lassan Godfrey egész komolyan hozzá szokott e vad szolgához. Csak egy tekintetben mutatkozott Karéfinotu minden tökéletesedésre képtelennek: az angol nyelv megtanulása tekintetében. Bárhogy erőlködtek is, nem sikerült vele elsajátittatni a legközönségesebb használatú szókat sem; pedig Godfrey és főleg Tartelett, a ki fejébe vette, hogy kifog vastagfejüségén, e részben mindent elkövettek.

Igy telt az idő. Azonban, ha a jelen, hála a körülmények kedvező alakulásának, eléggé elviselhetőnek mutatkozott is, s ha semminő közvetetlen veszély nem is fenyegette őket, Godfrey lelkében mégis minduntalan fölmerült a gondolat, vajjon soha világ életében nem sikerül-e e szigetről eltávoznia s valami uton-módon visszatérni hazájába! Nem volt nap, hogy ne gondolt volna Vilmos bátyjára s jegyesére. Mély elkeseredés vett rajta erőt, midőn észrevette, hogy a rossz idő, mely barátai, családja és az ő egyénisége közé még az eddigieknél is áthághatlanabb akadályokat vet, nyilván közeledőben van.

Szeptember 27-dikén uj esemény szakitotta meg napjaik rendes folyását. Több lett ugyan vele a dolguk, de egyuttal bő tartalékra tettek szert táplálék dolgában.

Godfrey és Karéfinotu csigák szedésével foglalkozott az Álom-öböl legszélsőbb partján, midőn egyszerre csak az apró szigetek megszámlálhatatlan raját vették észre a távolban, melyet a szél s a dagály lassacskán a part felé hajtott. Egész uszó szigettengernek látszott e raj, mely felett ott szárnyalt néhány széles szárnyu madár, melyet néhol tengeri kányának neveznek.

Mi lehetett ez a tömeg, mely hullámszerüen uszott, fölemelkedve, majd meg lebukva a hullámok járása szerint.

Godfrey el nem tudta képzelni, a midőn Karéfinotu egyszerre csak hasra vetette magát; aztán fejét behuzva vállai közé, kezét, lábát maga alatt mozgatva, utánozni igyekezett valamely állat járását, mely lassan kúszik a földön.

Godfrey reá nézett, de nem értett meg semmit e különös testgyakorlatból. Egyszerre azonban igy kiáltott fel:

- Tán teknősbékák?

Karéfinotu nem csalódott. Mintegy fél négyszögmértföldnyi területen, sok milliónyi teknősbéka volt ott, lassan közeledve a parthoz. Mielőtt száz ölnyire értek volna a szigethez, legnagyobb részük lebukott a viz alá s eltűnt; míg a tengeri kányák, melyek előbb hátukon meg-megpihentek, támaszpontjukat elveszitve magasra repültek fel a levegőbe. Nehány száz teknősbéka azonban szerencsésen kivetődött a partra is.

Godfrey és a fekete rohantak e tengeri zsákmányra, melynek mindegyik darabja legalább három-négy láb átmérőjü volt. Az egyetlen mód, a melylyel a teknősbékákat meg lehetett akadályozni abban, hogy vissza ne menjenek a tengerbe, az volt, hogy hátukra fordították őket; Godfrey és Karéfinotu tehát hozzá láttak e nehéz és fárasztó munkához.

A következő napokat azután azzal töltötték, hogy behordják zsákmányukat. A teknősbéka húsát, mely frissen és száritva is kitünő, mindkétfélekép használhatták. Godfrey, a télre való tekintetből, legnagyobb részét besózva eltette, hogy gondoskodva legyen szükségletükről. De azért egy ideig kitünő teknősbéka levest is élveztek, a mi nem egyedül Tartelettnek esett jól.

Ezen az inczidensen kivül életük egyhanguságát nem zavarta meg semmi. Mindennap ugyanazon órákban ugyanaz volt a foglalkozásuk. Nem lesz-e életük még szomorúbb, ha majd a rossz időjárás bekövetkezése arra kényszeríti Godfreyt és társait, hogy bezárkózzanak a Vilmos-tanyára? Godfrey aggodalommal eltelt szivvel nézett ezen idő elé. De nem volt mód, hogy állapotukon segitsen.

Időközben folytatta a Fina-sziget bebarangolását s midőn sürgetőbb dolga nem akadt, vadászni járt. Karéfinotu legtöbbnyire vele ment s a háznál Tartelett maradt. Ő - ámbátor első lövése oly mesteri módon sikerült - elvégre is nem volt vadász.

Egy ily vadászkirándulás közben történt oly váratlan kaland, mely a jövőre nézve jelentékenyen megzavarta a Vilmos-fa lakosainak biztonságát.

Godfrey és feketéje vadászni voltak a központi nagy erdőben, mely a Fina-sziget főhegységét képező emelkedések lábánál terült el. Reggeltől kezdve mindössze két vagy három antilopot láttak a hegyoldalban, de sokkal távolabb, semhogy a siker legkisebb reményével rájuk lőhettek volna.

Minthogy pedig Godfrey, ki nem pecsenye-vadra jött ki ez alkalommal, s nem akart csak azért lövöldözni, hogy lövöldözzön, rászánta magát, hogy most az egyszer zsákmány nélkül tér haza. Nem is annyira húsát sajnálta az antilopoknak, mint inkább bőrüket, a melynek jó hasznát remélte vehetni.

Már három óra volt délután. Reggeli után, melyet fekete társával egy fa alatt költött el, szintén nem volt szerencsésebb, mint reggeli előtt. Fölkészültek már mindaketten, hogy ebéd idejére visszatérnek a Vilmos-fához, a midőn, az erdő szélén való elhaladásuk közben, Karéfinotu egyszerre csak hátra ugrott; aztán Godfreyhez rohant, megragadta vállánál fogva s oly erővel vonszolta maga után, hogy nem tudott ellenállani.

Húsz lépéssel arrébb Godfrey megállt, lélekzetet vett s Karéfinotu felé fordulva, kérdőleg tekintett felé.

A fekete kiterjesztett karral, rémült arczczal mutatott egy mozdulatlan állatra, mely vagy ötven lépésnyire volt tőlük.

Szürke medve volt, melynek karmai egy fa törzsét tartották átölelve, mely nagy fejét alulról fölfelé emelgeté, mintha rá akarna rohanni a két vadászra.

Godfrey a mint ezt meglátta, arczához kapta puskáját s czélozásra is alig vevén magának időt, azonnal, mielőtt Karéfinotu megakadályozhatta volna, reá lőtt.

Érte-e a golyó a hatalmas talpast? Valószinű. Megölte-e? Azt biztosan nem lehetett tudni. Karmai elbocsátották a fatörzset s a fa lábához hanyatlott.

Nem volt tanácsos felé közeledni. E szörnyű állattal minden közvetetlen mérkőzés a legszomorúbb eredményekre vezethetett volna. Köztudomásu, hogy a kaliforniai erdőkben a szürke medvék megtámadása igen gyakran a professzionatus vadászoknak is életébe kerül.

A fekete tehát karon ragadta Godfreyt s sietve vonszolta a Vilmos-fa felé. Godfrey érezvén, hogy itt tanácsos az óvatosság, engedte magát vezettetni.

 

TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

A melyben a már is veszedelmes állapothoz még ujabb bonyodalmak járulnak.

A kiket balvégzetük Fina-szigetére vetett, azoknak - be fogja látni az olvasó - elég okot adhatott az aggodalomra, hogy a szigeten ily veszedelmes vadállatra bukkantak.

Godfrey - meglehet, hogy rosszul tette - nem akarta eltitkolni Tartelett elől azt, a mit tapasztalt.

- Medve! - kiáltott a tánczmester, oly arczczal tekintve maga körül, mintha a Vilmos-fa köröskörül lenne véve ily vadállattal. - Medve? Mire való már itt a medve? Hiszen a mi szigetünkön eddig nem volt medve! S ahol egy medve van, lehet több medve is, s még sok más vérszopó állat is, teszem jaguár, párducz, tigris, hiéna és oroszlán!

Tartelett már azt képzelte, hogy a Fina-sziget egy egész elszabadult állatsereglet megrohanásának van kitéve.

Godfrey azt felelte, hogy semmit nem szabad túlozni. Annyi bizonyos, hogy ő látott egy medvét. Hogy történhetett, hogy eddigelé, mikor át meg át kutatta a sziget erdeit, soha nem akadt szeme elébe ily állat, azt nem tudta megmagyarázni s az valóban megmagyarázhatatlan is volt. De ettől addig a következtetésig, hogy most már erdők, rétek zsibongnak a mindennemü ragadozó állattól, még igen messze volt az ut. De mégis ajánlatosnak tartotta az óvatosságot, s azt, hogy csak jól fölfegyverkezve távozzanak hazulról.

Szegény Tartelett! E naptól kezdve a félelem, izgalom, rémület, az oktalan aggodalmaskodás uj élete vette kezdetét reá nézve, a mely a legnagyobb mértékben fölkelté benne a honvágyat.

- Nem! - ismétlé untalan, - ez már mégis sok! Ha vadállatok vannak a szigeten, akkor én köszönöm a mulatságot és inkább haza megyek.

Csak lehetett volna!

Godfreynek és társainak ettől fogva ugyancsak résen kellett állani. Támadástól most már nemcsak a tengerpart s a rét felől, hanem a sequoia-csoportban is tartaniok kellett. Ennélfogva komoly rendszabályokhoz nyultak, hogy véletlen megrohanás ellenében biztositsák lakóhelyüket. Az ajtót lehetőleg megerősitették, hogy a vadállatok támadását kiállhassa. A mi a házi állatokat illeti, Godfrey szeretett volna nekik istállót késziteni, a mibe legalább éjszakára bezárhassák őket, de ez nem volt könnyü dolog. Beérték tehát azzal, hogy a mennyire lehetett, a Vilmos-fa közelében tartották őket, egy keritésfélébe szoritva, a melyből nem távozhattak. De ez a kerités sem elég erős, sem elég magas nem volt, hogy egy medvét vagy hiénát megakadályozhatott volna, hogy rajta átugorjék vagy áttörjön.

Mivel azonban Karéfinotu, minden ellenkezés daczára, éjszakának idején mindig kinn őrködött, Godfrey remélte, hogy minden direkt támadást megakadályozhatnak.

Karéfinotu, midőn igy mintegy előörsi szolgálatot teljesitett a Vilmos-fánál, tagadhatatlanul veszélynek tette ki magát; de bizonyosan felfogta, hogy az által szolgálatot teljesit élete megmentői irányában; s igy, bármint ellenezte is Godfrey, ragaszkodott ahhoz, hogy ő ott kinn tölti az éjet.

Egy hét telt el, a nélkül, hogy a veszedelmes látogatók közül a környéken egy is mutatkozott volna. Godfrey különben nem távozott a lakóháztól többé, csak ha éppen szükséges volt. Mig a bárányok, kecskék s más állatok a szomszédos réteken legeltek, mindig szemmel tartották őket. Legtöbbször Karéfinotu volt a pásztoruk. Puskát nem vitt magával, mert, ugy látszott, a tüzelő fegyverrel való bánást nem sajátitotta el, hanem övébe mindig volt dugva egy vadászkés s jobbjában mindig volt egy bárd. Igy fölfegyverkezve az erőteljes fekete nem habozott volna rá rohanni egy tigrisre, vagy bármely más veszedelmes állatra se.

Azonban, mivel sem medvét, sem más, vele fajrokon állatot többször nem láttak, Godfrey kezdett megnyugodni. Lassan-lassan ujra megkezdte körutjait s vadászatait; messze a sziget belsejébe azonban nem ment. Ilyenkor, ha a feketét magával vitte, Tartelett jól bezárkózott a Vilmos-fába és ki nem bújt volna onnét, ha mindjárt arról lett volna is szó, hogy tánczleczkét adjon valakinek! A mikor azonban Godfrey maga távozott el hazulról, Tartelett urnak társasága maradt, s ő egész buzgalommal látott annak oktatásához.

Tartelettnek eleintén abban főtt a feje, hogy megtanitja Karéfinotut angolul a leghasználatosabb szavakra; erről azonban le kellett mondania, annyira képtelennek bizonyult a fekete kiejtő tehetsége minden ilyen kisérlet megvalósitására.

- Ugy hát, - szólt magában Tartelett, - ha mestere nem lehetek, tanitványa leszek!

S most már abban mesterkedett, hogy ő tanulja meg a szójárást, melyen Karéfinotu beszél.

Hiába mondta neki Godfrey, hogy annak bizony édeskevés hasznát fogja venni, Tartelett nem tágitott. Addig lábatlankodott, mig csak meg nem értette Karéfinotuval, hogy azt akarja, megtudni tőle, hogyan nevezik az ő nyelvén azokat a tárgyakat, melyeket kezével megjelöl.

S ugy kellett lenni, hogy Tartelettnek mint tanitványnak kiváló képességei voltak, mert nem került bele tizenöt nap, s tudott már vagy tizenöt szót! Tudta, hogy Karéfinotu «brisi»-nek nevezi a tüzet, «aradu»-nak az eget, «mervirá»-nak a tengert, «durá»-nak a fát stb. S oly büszke volt e tudományára, mintha polynéziai nyelvtudományával száz aranyat nyert volna az akadémián.

Ekkor történt, hogy a háladatosság nemes érzelmeiből kiindulva, Tartelett elhatározta, hogy ha már nem viszonozhatja mestere irányában tett szolgálatait, ugy, hogy angolul tanitja meg, viszonozni fogja az által, hogy az európai tánczművészet szabatos elveit s kecses mozdulatait fogja vele elsajátittatni.

Godfrey meg nem állhatta, hogy jóizüen ne kaczagjon, midőn ezt meghallotta. Utóvégre időtöltés volt ez is, s vasárnaponkint, midőn nem volt egyéb dolga, örömest volt jelen a tánczleczkéken, melyeket a hirneves san-franciskói Tartelett rendezett. Volt is rajta mit látni. Szegény Karéfinotu vért izzadott, hogy el tudja sajátitani a táncz elemi szabályait. S nem is volt ő ügyetlen, sem jó akarat hiján; csakhogy, mint minden fajbelijének, neki is hátranyomott válla, kidülledt hasa, csámpás térde és lába volt. Próbáljon aztán valaki Kampillit csinálni egy ilyen testalkatu vadból!

A tánczmester azonban ennek daczára egész hévvel látott feladatához. S maga Karéfinotu is, ámbár sokat gyötrődött vele, buzgó volt és kitartó. El sem képzelhetni, mily kinjába került neki, lábait az első poziczióba rakni. Hát még mikor abból a második, aztán a harmadik poziczióba kellett átmennie!

- Ide nézz, tökfejü! - kiáltá Tartelett, kinél az oktatás és példaadás mindig együtt járt. - Kifelé a lábbal! még jobban kifelé. Egyik láb sarkát a másik láb hegyéhez! El egymástól a két térdet, szamár! Előre a vállat! ügyetlen. Egyenesen tartsd a fejedet!... gömbölyüen karjaidat!

- De hisz lehetetlenséget kiván tőle! - szólt közbe Godfrey.

- Értelmes embernek semmi sem lehetetlen! - volt Tartelett állandó válasza.

- De testalkata nem hajlékony ilyesmire!

- Majd hajlékony lesz, fogadok! Hajlékonynyá kell lennie! Aztán legalább, később, e vadember nekem fogja köszönhetni, hogy illendően fog fölléphetni a szalonokban s társaságokban.

- Ugyan Tartelett! teljes világéletében nem lesz ennek alkalma szalonokban föllépni.

- Honnan tudja ön azt, Godfrey, - felelé lábujjhegyre ágaskodva Tartelett. - Nem az uj társadalmi rétegeké-e a jövő?

Ez volt Tartelett minden vitatkozásának vége. Aztán kezébe vette kis hegedűjét és vonóját, s oly ugráncsi dallamokat csalt ki belőle, hogy Karéfinotu majd kiugrott a bőréből. Mikor ezeket hallotta, nem kellett olyankor biztatni. Igaz, hogy nem törődött a khoreografia mély értelmü szabályaival, hanem ugrott, tombolt, czigánykereket hányt, a hogy isten tudnia adta.

És Tartelett, elmélázva, a mint látta, hogy Polynésia e gyermeke ily ösztönöknek enged, kérdezte magában, vajjon e kissé tán tulságosan is jellegzett mozdulatok, ámbátor a művészet elveivel egyátalán meg nem egyeznek, nem egyeznek-e meg az emberi természettel jobban amazoknál?

Mi azonban hagyjuk a táncz és testtartás mesterét bölcseleti tünődései közt, s térjünk vissza gyakorlatibb s a helyzethez is jobban illő kérdésekhez.

Az erdőben s a vadonban tett utolsó kirándulásai alkalmával, akár egyedül ment Godfrey, akár Karéfinotuval, nem látott több vadállatot. Sőt még nyomukra sem akadt. A patak partjain, a hova okvetetlen el kellett nézniök szomjukat oltani, hiába kereste lépteik nyomát. S éjszakának idején sem hallott semmi bőgést, sem gyanus orditást. Azonfölül a házi állatokon sem mutatkozott a nyugtalanság semminő jele sem.

- Ez mégis különös, - mondá néhányszor magában Godfrey, - pedig nem csalatkoztam! Sem én, sem Karéfinotu! Valósággal medve volt az, a mit láttam! S valósággal medve volt az, a mire lőttem! S föltéve, hogy agyon lőttem, ez a medve lett volna a talpasok családjának utolsó képviselője a szigeten?

Egyátalán megmagyarázhatatlan volt a dolog. Mert ha agyonlőtte a medvét, akkor meg kellett volna találnia testét ott a közelben. Pedig hiába keresték. Lehetett-e hinni, hogy a medve, halálosan találva, elvánszorogjon valami rejtekbe, az erdő mélyére? Ez még végtére lehetséges volt; de akkor is, azon a helyen, a hol meglőtték, vérnyomoknak kellett volna lenni, pedig nem voltak.

- Bármint legyen is, - gondolá magában Godfrey, - az nem sokat változtat a dolgon; nekünk résen kell állani!

November első napjain az ismeretlen világtáj eme részén beköszöntött a rossz idő. Több órán át hűvös, hideg eső esett. Igen valószinü volt, hogy később bekövetkeznek azok a felhőszakadások, melyek hosszu heteken át szoktak tartani s a tél esős részének tartozékai az ilyen természetü vidékeken.

Godfreynek ennélfogva arra kellett gondolni, hogy a Vilmos-fa belsejében tűzhelyet állitson, mely nélkülözhetetlen volt úgy a lakás fűtése czéljából, mint azért, hogy legyen biztos helyük, a hol zápor és szél ellen védve megfőzhessék ebédjüket.

A tűzhelyet még csak könnyü volt megcsinálni a szoba valamelyik szögletében nagy kövek között, ugy, hogy a kövek egy részét élire, a másikat lapjára helyezték. A nagy kérdés az volt, hogyan tudják a füstöt kivezetni, mert hogy a sequoia egész törzsén át, a fölülről levő nyiláson bocsássák kifelé, az nem látszott tanácsosnak.

Godfrey arra a gondolatra jött, hogy abból a hosszu és széles bambuszból készit kéményt, mely a patak partján több helyütt nőtt.

El kell ismerni, hogy erre vonatkozó fáradozásaiban igen jó hasznára szolgált Karéfinotu. A fekete, ámbár csak hosszas mutogatás után, megértette, hogy mi az, a mit Godfrey akar. Elkisérte tehát, a midőn a Vilmos-fától két mértföldnyire távozott, hogy bambuszt keressen, s mikor a legvastagabb bambuszokat kiválogatták, ő segitett a tűzhely felállitásában. A köveket elrakták a földön, a szoba mélyén, az ajtóval szemben; a bambuszok belét kiszedték, csomóiknál ketté vágták őket, s egyiket a másikba illesztvén, valóságos kéményt csináltak belőlük, mely elég hosszu volt, hogy a sequoia héján vágott egy nyiláson kiérjen a szabadba. Ez hát elég jónak igérkezett, csak arra kellett vigyázni, hogy a tűz bele ne kapjon a bambusz-kémény végébe. Godfrey csakhamar örvendve látta, hogy lángol a vidám tűz a Vilmos-fa belsejében, a nélkül, hogy füstje megmételyezné a levegőt.

S jól tette, hogy erről gondoskodott; még jobban tette, hogy sietve gondoskodott.

November 3-tól november 10-ig ugyanis az eső felhőszakadásszerüen esett egyfolytában. Szabadban lehetetlen lett volna égve tartani a tüzet. E szomoru napok alatt folyton a lakásban kellett maradni. Csak a legsürgősebb teendőket lehetett ellátni a nyáj s a baromfiól körül.

Ily körülmények közt megtörtént, hogy kámász-készletük elfogyott. Pedig ez volt élelmi czikkeik közül az, mely a kenyeret képviselte, s hiányát igy vajmi keserüen érezték.

Godfrey tehát november 10-én kijelentette Tartelettnek, hogy mihelyt az idő egy kissé derül, ő és Karéfinotu elmennek kámászt szedni. Tartelett, ki soha sem nagyon sietett két mértföldes sétákat tenni, vállalkozott, hogy majd itthon marad házőrzőnek.

Este felé az égről kezdtek eltakarodni a nehéz felhők, melyeket a nyugati szél a hó eleje óta összehajtott; az eső is szünni kezdett, s az esti szürkület beállta előtt még a nap nehány sugarát is megláthatták. Remélni lehetett, hogy más nap tiszta idő lesz, a melyet felhasználhatnak.

- Holnap reggel kimegyek a házból, - szóla Godfrey - és Karéfinotu velem jő.

- Jó lesz! - felelé Tartelett.

Estére kelve, vacsora után, minthogy a kitisztult égen már ott ragyogott egy pár csillag, a fekete minden áron ujra el akarta foglalni őrállását a szabadban, melyet a megelőző esős éjszakák alatt elhagyott. Godfrey meg akarta vele értetni, hogy jobb lesz, ha a lakásban marad, s hogy - nem mutatkozván azóta semmi ujabb vadállat - fölösleges minden túlvitt elővigyázat, de Karéfinotu nem tágitott, s végtére is engedni kellett óhajtásának.

Másnap, a mint Godfrey előre sejtette, szép idő volt, s az eső előtte való este óta nem esett. Midőn hét óra felé a Vilmos-fából kilépett, a nap első sugarai aranyozták meg az óriási fák csucskoronáját.

Karéfinotu őrállásán volt, a hol az éjt töltötte. Már várt gazdájára. Csakhamar jól fölfegyverkezve s nagy zacskókkal ellátva, mind a ketten elbucsuztak Tartelett-től, s a patak felé indultak, annak partján akarván fölfelé haladni egész a kámász-bokrokig.

Egy óra mulva meg is érkeztek oda, a nélkül, hogy velük bármi kellemetlen esemény történt volna.

A bokrok gyökerét hamarjában kiásták s a két zsákot megtöltötték. Ez mintegy három órát vett igénybe, ugy hogy körülbelül tizenegy óra lehetett, amidőn Godfrey és társa megindult vissza a Vilmos-fához.

Egymás mellett haladtak, beérvén azzal, hogy egymásra nézzenek, mert beszélgetni nem tudtak; ép a patak egy kanyarulatához értek, a mely felett nagy fák álltak, egyik parttól a másikig nyujtván természetes lugast alkotó ágaikat. Godfrey itt hirtelen megállt.

Most ő volt az, a ki Karéfinotunak egy mozdulatlan állatot mutatott, mely egy fa lábánál állt, mig szemei különös fényben ragyogtak.

- Tigris! - kiáltá.

S nem csalódott. Valóságos tigris volt, széles szügyű állat, mely hátulsó lábaira támaszkodott s a fa törzsébe megfogódzva készen állt, hogy előre ugorjék.

Godfrey egy szempillantás alatt ledobta gyökeres zsákját. Jobb kezébe kapta puskáját, felhuzta, arczához emelte, czélzott, és lőtt.

- Hurrá! hurrá! - kiáltá.

Nem lehetett benne kétség, a golyó találta a tigrist, mely hátra ugrott. De sebe tán nem volt halálos s igy megtörténhetett, hogy a golyó által csak jobban feldühödve, ujra rájuk támad.

Godfrey ujra czélzásra kapta fegyverét. Második golyója készen állt, hogy végezzen az állattal.

De Karéfinotu, mielőtt Godfrey visszatarthatta volna, hirtelen oda rohant arra a tájra, a melyen a tigris eltűnt, s vadászkését fenyegetőleg emelte ellene.

Godfrey utána kiáltott, hogy álljon meg, jöjjön vissza!... De hiába. A fekete, el levén szánva, hogy habár élete koczkáztatásával is, végez az állattal, mely talán csak sebet kapott, - nem hallotta, vagy nem akarta hallani gazdája szavát.

Godfrey tehát utána rohant...

Midőn a parthoz ért, ott látta Karéfinotut a mint iszonyatos küzdelmet vívott a tigrissel; torkon ragadta, ugy fojtogatta s végül bátor, nem remegő kézzel sziven döfte azt.

A tigris erre a partról a patakba zuhant, a melynek az utóbbi esőzések által megdagasztott vize a zuhatag erejével ragadta magával. Az állat hullája csak egy perczig uszott a patak felszinén, azután óriási sebességgel elmerült, s eltünt a tenger felé.

Előbb egy medve! most meg egy tigris! nem lehetett többé kételkedni, hogy a szigeten igen veszedelmes vadállatok vannak!

Godfrey azután, elérvén Karéfinotut, meggyőződött, hogy a fekete küzdelmében csak pár jelentéktelen karczolást kapott. Erre, a jövő eshetőségei miatt aggodalmasan, megindult vissza a Vilmos-fa felé.

 

HUSZADIK FEJEZET.

A melyben Tartelett minduntalan s mindenféle hangváltozatban
csak azt hajtja, hogy haza szeretne menni.

Midőn Tartelett megtudta, hogy nemcsak medvék vannak a szigeten, hanem tigrisek is, kesergése ujból megkezdődött. Most már ki sem mer menni az ember! Ezek a vadállatok előbb-utóbb reá találnak a Vilmos-fához vezető utra is! Azután sehol sem lesz többé biztonság! A tánczmester rémületében nem kivánt kevesebbet, mint legalább is várerőditéseket kőfalakkal, sánczokkal, viárkokkal, töltésekkel, bástyákkal, övezettel, a mi a sequoia facsoportját biztos menedékké tette volna. S minthogy erre nem lehetett kilátás, minden áron haza akart, vagy akart volna menni.

- Magam is szeretnék! - felelgeté neki kurtán Godfrey.

S a viszonyok, a melyek közé a Fina-sziget vendégei most jutottak, csakugyan egész mások voltak, mint eddigelé. Az élet föntartásaért, az élet első szükségleteiért vívott küzdelmük, hála érte a szerencsés körülményeknek, tényleg sikerült nekik. Abban is reménykedhettek, hogy a rossz időjárás, a tél viszontagságai ellen sikeresen megküzdenek; de hogy vadállatok vérengző támadásai ellen magukat védelmezhessék, a mire pedig minden pillanatban készen kellett lenniök, arra valóban hiányzott minden eszközük, hiányzott még a lehetőség is.

A helyzet tehát, igy összebonyolódva, egyre komolyabb lett s attól lehetett tartani, hogy csakhamar egészen tarthatatlanná lesz.

- De hát, - ismétlé szüntelen Godfrey, - hogy történhetett, hogy négy egész hónap alatt egyetlen egy vadállatot sem láttunk a szigeten, s most tizenöt nap alatt egy medve és egy tigris ellen kellett harczolnunk?... Mi lehet ennek a magyarázata?

A dolog érthetetlennek látszhatott, de valóságát, annyit be kell ismerni, nem lehetett kétségbevonni.

Godfrey, kinek hideg vére és bátorsága a megpróbáltatásokkal szemben egyre növekedett, még most sem csüggedt el. Miután most félelmes állatok fenyegették a kis telepet, főfeladat volt minden késedelem nélkül azt támadásaik ellen biztonságba helyezni.

De hát micsoda rendszabályokhoz nyuljanak? - Először is elhatározták, hogy kirándulásaik az erdőben s a tengerparton ritkábbak lesznek; s hogy soha nem távoznak el hazulról, csak jól fölfegyverezve, és csakis olyankor, a midőn anyagi szükségleteik beszerzése czéljából az elkerülhetetlen lesz.

- Ebben a két esetben elég szerencsések voltunk, - mondogatta gyakran Godfrey; - de ki tudja, máskor is ily szerencsésen szabadulhatnánk-e. Ennélfogva nem szabad a veszedelmet koczkáztatni, csak ha épen elkerülhetetlen!

Azonban még a kirándulások abbahagyása magában nem volt elegendő; minden áron gondoskodni kellett arról, hogy a Vilmos-fa - ugy a lakóhely, mint a tyukketrecz s a környék a házi állatokkal - a mennyire csak lehet, meg legyen védelmezve, s hogy a vadállatok esetleges támadása ne okozzon helyrehozhatatlan pusztulást.

Godfrey tehát, ha már Tartelett fura tervei szerint nem is erősithette meg a Vilmos-fát, legalább arra gondolt, hogy egymás közt összeköti a négy-öt nagy sequoiát, mely azt körülvette. Ha sikerülne neki elég erős és magas kerítést rögtönözni egyik fa törzsétől a másikig, aránylag biztosan érezhetnék magukat a mögött, - legalább minden hirtelen támadás ellen meg lennének védelmezve.

Godfrey gondosan szemügyre vevén a hely szinét, ugy találta, hogy e gondolat megvalósitható, ámbár tagadhatatlanul igen nagy munka lesz. Ha még a legszükebb határok közé szoritják is, legalább háromszáz láb kerületű kerítést kellett felállitani. Ebből megitélhetni, mennyi fát kellett kiválasztani, levágni, megnyesni, helyreszállitani, hogy a kerítés elkészüljön.

Godfrey nem riadt vissza ettől a nehéz munkától. Közölte terveit Tartelettel, a ki helyeselte azokat, s tevékeny és kitartó segedelmet igért; fontosabb volt azonban, hogy sikerült Karéfinotuval is megértetni a dolgot, a ki rögtön kész volt hozzáfogni a munkához. Hozzá is láttak késedelem nélkül.

A folyó egyik szögleténél, mintegy egy mértföldnyivel a Vilmos-fa felett, egy kis tengeri fenyő-erdő volt, a melynek fái - közép nagyságu példányok - deszkák és oszlopok hiján igen alkalmasoknak kinálkoztak arra, hogy minden előleges kifaragás nélkül felhasználhatók legyenek a kerítés elkészitésére.

Godfrey és két társa másnap, november 12-én hajnalban megindult ebbe az erdőbe. Ámbár jól fel voltak fegyverkezve, mégis csak a legnagyobb óvatossággal haladtak előre.

- Nem érnek ezek a kirándulások semmit - mormogá magában Tartelett, kit ez ujabb erőfeszitések mindjobban elkeseritettek. - Jobb volna haza menni.

Godfrey már nem vett fáradságot magának arra, hogy feleljen neki. Ez alkalommal nem voltak tekintettel hajlamaira, nem hivatkoztak még csak értelmére sem. Karjai ereje volt az, a mire közös jólétük érdekében szükség volt. S reá kellett szánnia magát ez egészében bizony nagyon kelletlen munkára.

Különben a Vilmos-fától az erdőig való egy mértföldnyi ut közben nem történt semmi szerencsétlenség. Az ut mentén a cserjéket gondosan átkutatták, a közel fekvő rétet gondosan szemmel tartották; de nem találtak semmi gyanúsat. A házi állatok, melyeket ott legeltettek, nem mutattak semmi rémületet. A szárnyasok is ott kaparásztak helyükön minden nagyobb lárma nélkül, mint rendesen.

Csakhamar hozzáláttak a dologhoz.

Godfrey igen helyesen ugy okoskodott, hogy a bekeritéshez nem fog előbb hozzá, csak mikor minden fa, a melyre szüksége van, le lesz vágva. Biztosabban lehet dolgozni - ugy okoskodott - ha a munkát egy helyütt csoportositják.

Karéfinotu e nehéz vállalkozásban igen nevezetes szolgálatokat tett. A fejsze s a fürész kezelésében csakhamar rendkivüli ügyességre tett szert. Ereje lehetővé tette, hogy akkor is folytathassa munkáját, midőn Godfrey kénytelen volt azt félbe hagyni, hogy pár pillanatra megpihenjen; s midőn Tartelett, lehanyatló kézzel, összetörődött testtel, annyira kifáradt, hogy még hegedüjét se lett volna ereje fölemelni.

Pedig a táncz és testtartás e szerencsétlen mesterének, ki igy a favágó szerepére sülyedt, Godfrey ugyis a feladat kevésbé nehéz részét szánta: az ágak lenyesését a már levágott szálfákról. Ennek daczára, ha Tartelett napszáma nem lett volna is több egy féldollárnál, bizony ingyenbe kapta volna annak legalább négy-ötödét.

Hat napon át, november 12-től 17-ig, a munka nem szünetelt. Kora reggel kimentek a helyszinére, magukkal vitték a napi élelmet, s csak estére tértek vissza a Vilmos-fához. Az idő nem volt valami nagyon szép. Az égen gyakorta jelentkeztek sűrü felhők. Változékony idő járt, hol napos, hol esős. Zápor idején a favágók, ugy, a hogy lehetett, megvonták magukat a fák alatt, azután ujra hozzáláttak a munkához.

November 18-án, minden fa levágva, lenyesve, elkészitve, ott feküdt már a földön, készen a Vilmos-fához való szállittatásra. Ez idő alatt megint nem mutatkozott a patak közelében semmiféle vadállat. Önkénytelenül fölmerült a kérdés, maradt-e még több is a szigeten, s a halálosan talált medve és tigris nem volt-e itt bármily valószinütlennek lássék is - fajuk utolsó képviselője.

Bármint legyen is, Godfrey nem akart lemondani a tervről, hogy szilárd kerítést készit, a mely biztositja mind a tigrisek és medvék, mind pedig a vademberek hirtelen való támadásai ellen. Különben is a munka nehezén már túl voltak, mert csupán az volt hátra, hogy a kész anyagot elszállitsák arra a helyre, a hol azt feldolgozzák.

Azt mondtuk, hogy a munka nehezén már túl voltak, ámbátor ez a szállitás rendkivül nehéznek látszhatott. Az is lett volna, ha Godfreynek nem lett volna egy igen gyakorlati terve, a mely által jelentékenyen megkönnyebbedett a dolog, az t. i., hogy a patak vizét, mely a legutóbbi esőzések által egészen megáradt, használja fel a fa elszállitására. Ugy gondolta, hogy kisebb szállitmányokká, tutajokká köti össze a szálfákat s szép módjával leusztatja a sequoia-csoport felső csucsáig, a melyet a patak rézsut érintett. Ott a kis hid által képezett gát önkényt megállitja a tutajokat. S e ponttól a Vilmos-fáig alig volt 25 lépés. Ha volt valaki, a kinek szerfölött tetszett ez a terv, Tartelett volt az, a tánczmester, a ki most már visszanyerhetni remélte oly nagyon kompromittált emberi nyugalmát és méltóságát. Még 18-án összeállitották s vizre bocsátották az első szállitmányt. Minden baj nélkül megérkezett az a gátig. S nem telt bele három nap, 20-ka estéig, minden levágott fa helyére jutott.

Másnap az első oszlopok, két lábnyira beverve a földbe, emelkedni kezdtek, hogy a Vilmos-fát környező sequoiák közt a kapcsolatot fentartsák. Hogy szilárdabban álljanak, fölül hajlitható, de erős ágakkal kötötték össze őket egymással.

Godfrey nagy örömmel látta, mint halad a munka s alig várta, hogy vége legyen.

- Ha egyszer a kerítés meglesz, - mondá Tartelettnek, - akkor egészen otthon leszünk.

- Egészen otthon csak akkor leszünk, - felelé szárazon az érdemes tanár, - ha majd a Montgomery-utczában leszünk, a Kolderup-palota szobáiban.

S ezt a véleményt nem igen lehetett megtámadni.

November 26-án a kerítés három negyedrésze már fel volt állitva. Körülvette az, a sequoiákat egymással összekapcsolván, azt a fatörzset is, melyben a tyukketrecz volt elhelyezve s a melyből Godfrey istállót akart készittetni.

Még három vagy négy nap, s a kerítés egészen kész lesz. Akkor aztán csak az lesz hátra, hogy biztos ajtót készitsenek s a Vilmos-fa minden hirtelen támadás elől teljesen el lesz zárva.

Azonban másnap, november 27-én, e munkát oly körülmények szakitották félbe, a melyeket részletesebben elő kell adnunk, mert azon megmagyarázhatatlan jelenségek közé tartoztak, a minőket már többször is tapasztaltak a Fina-sziget lakosai.

Reggeli nyolcz óra tájban Karéfinotu felmászott a belső nyiláson át a sequoia koronájáig, hogy légmentesebben zárja el a lyukat, melyen a hideg és eső jelen állapotában könnyen behatolhatott; ebbeli munkája közben azonban egyszerre csak különös kiáltást hallatott.

Godfrey, ki a keritésnél dolgozott, oda tekintett, s látta, hogy a fekete igen kifejező kézmozdulatokkal arra biztatja, hogy jöjjön fel ő is.

Godfrey ugy okoskodott, hogy fontos ok nélkül Karéfinotu nem zavarná meg őt munkájában s azért magához vevén messzelátóját, felmászott a fa odvában, kibujt a lyukon, s csakhamar ott volt a fa tetején, egyik leghatalmasabb ágon.

Karéfinotu, kezét a Fina-sziget északkeleti gömbölyű nyulványa felé tartva, figyelmeztette Godfreyt, hogy ott valami füst van, a mely ugy emelkedik a levegőbe, mint valami hosszu seprő.

- Már megint! - kiáltá Godfrey.

S messzelátóját a kérdéses irányba szögezvén, csakhamar megbizonyosodott, hogy most minden csalódás lehetetlen, hogy az csakugyan füst, még pedig oly füst, mely igen jelentékeny tűzhelyről kell hogy származzék, mert ily távolságból - közel öt kis mértföldről - tisztán kivehető. Godfrey a fekete felé fordult. Az tekintetével, mozdulataival, egész magatartásával meglepetésének adott kifejezést. Nyilván ő sem csodálkozott kevésbbé e jelenségen, mint maga Godfrey.

Különben pedig, a meddig a szem látott, a tengeren nem volt semmiféle hajó, a mi arra mutatott volna, hogy mostanában a parton emberek - vadak vagy európaiak - kötöttek volna ki.

- De most már igazán utána kell járnom a tűznek, melyből e füst ered! - kiáltá Godfrey.

S a sziget északkeleti részére, majd a sequoia lábához mutatva, meg akarta Karéfinotuval értetni, hogy percznyi késedelem nélkül arra a tájra akar sietni.

Karéfinotu megértette. Többet tett, mint pusztán megértette: fejével helyeslőleg intett.

- Ugy van, - mondá magában Godfrey, - ha emberi lény van ott, meg kell tudni, ki ő, honnét jött! meg kell tudni, hol és miért rejtőzik! Mindnyájunk biztonságáról van szó.

Egy percz mulva Karéfinotu és ő lesiettek a fáról. Aztán Godfrey elmondván Tartelettnek, a mi történt s elmondván, hogy mit szándékozik tenni, felszólitotta, hogy tartson velük az északi part felé.

Hogy tiz mértföldnyi utat tegyen, ez nem valami csábitó gondolat volt a tánczmester úrra nézve, a ki lábait, mint egyénisége legbecsesebb részét, pusztán arra valónak tartotta, hogy azt nemes mesterségében fáraszsza el. Azt felelte tehát, hogy inkább a Vilmos-fánál marad.

- Ugy hát magunk megyünk, - mondá Godfrey, - este előtt azonban ne várjon haza.

És ketten elindultak.

Karéfinotu és Godfrey némi élelmiszereket vevén magukhoz, hogy útközben megreggelizhessenek, búcsút vettek a tánczmestertől, kinek egyéni véleménye az volt, hogy nem fognak találni semmit és hiába fárasztják magukat, - aztán útnak indultak.

Godfrey magával vitte puskáját és revolverét; a fekete pedig a baltát és a vadászkést, mely kedvencz fegyvere lett. Átmentek a szálfa-hidon, s a patak jobb partjára jutottak; onnét a rétségen át a tengerpart azon része felé tartottak, a honnét a sziklák közül a füstöt látták emelkedni.

E pont inkább keletre volt, mint az a környék, a melyen Godfrey második ilynemű kutatása közben tudvalevőleg hiába járt. Mindketten igen gyorsan haladtak, de azért gondosan vigyáztak, biztos-e útjok, s a bokrok mögött s a cserjében nem lappang és leskelődik-e valamely oly állat, a melynek támadásától tartaniok kell.

Nem akadt útjokba semmi olyas, a mi bennök aggodalmat kelthetett volna.

Délben, miután ettek, egy pillanatig sem pihenve megérkeztek mindketten az első sziklaréteghez, mely a part felé vonult. A füst még mindig látható volt s negyed mértföldnyinél kisebb távolságban lebegett. Folyton egyenes irányban haladva, mulhatatlanul el kellett oda jutniok.

Siettették tehát lépteiket, azonban fokozódott vigyázattal, nehogy valami meglepetés vagy baj érje őket.

Két percz mulva a füst eloszlott, mintha csak hirtelen kioltották volna.

Godfrey azonban szabatosan megjegyezte a helyet, mely fölött a füstöt utolszor látta. Egy szikla csúcsa fölött emelkedett ez, egy bizar alaku szikla fölött, mely tört piramisszerű formájánál fogva könnyen fel volt ismerhető.

A kis negyedmértföldön gyorsan áthaladtak; a sziklacsoportot megkerülték, s azzal Godfrey és Karéfinotu eljutottak a tengerpartra, alig ötven lépésnyire a sziklától.

Rohantak feléje... senki sem volt ott!... De ezuttal alig eloltott zsarátnokot, félig megszenesült üszköt találtak ott, nyilvános jeléül annak, hogy ott csakugyan tűz volt.

- Itt valaki járt! - kiáltá Godfrey. - Itt járni kellett valakinek, és pedig alig pár perczczel ezelőtt! Meg kell tudnom, ki volt az?...

Bekiáltott a sziklák közé... Semmi válasz... Karéfinotu éles orditást hallatott... Senki sem felelt.

Neki láttak mindketten a szomszédos sziklák átkutatásához; keresték, nincs-e ott valami barlang vagy üreg, mely valamely hajótöröttnek, vagy benszülöttnek és vadnak tanyául szolgálhat...

Hiába járták be a tengerpart szikláinak összes szakadékait. Sehol sem találtak oly helyet, a mely azt mutatta volna, hogy ott laknak, vagy laktak. Még csak embernyomot sem találtak.

- És mégis, - ismétlé Godfrey, - most egész bizonyos, hogy a füst, a melyet láttunk, nem valami forrás gőze volt. Tűz égett ott, fából és füből gyuladt tűz, a mely nem alhatott ki magától!

Minden keresés hiába volt. Két óra felé tehát, nyugtalanul s elkedvetlenedve, hogy hiába jártak, Godfrey és Karéfinotu megindult visszafelé a Vilmos-fához.

Godfrey - igen természetesen - mély gondolatokba merülve mendegélt. Ugy tetszett neki, hogy valami rejtett hatalom uralma alá jutott. Ennek a füstnek ismételt megjelenése, vadállatok mutatkozása, nem árulta-e el mind, hogy rendkivüli állapotok következtek be?

S ebbeli sejtelmében nem kellett-e még jobban megerősíttetnie, midőn egy óra mulva, a mint a rétségen haladtak át, ott valami különös zajt hallott, olyan tompa zörgés-félét. Karéfinotu hirtelen visszarántotta őt és pedig bizony éppen jókor, mert egy kigyó, mely a fűben kúszott, épen reá akarta magát vetni.

- Kigyók! most meg már kigyók is vannak a szigeten! A medvék s tigrisek után még csak ez volt hátra! - kiáltá.

Csakugyan kigyó volt; abból a fajtából, mely könnyen fölismerhető a zajról, melyet kúszása okoz, csörgő kígyó, még pedig a legmérgesebb fajtáju s a maga nemében valódi óriás.

Karéfinotu oda vetette magát Godfrey s a kigyó közé, mely nem sokára eltűnt a sűrű bozótban.

De a fekete üldözni kezdé s nem sok idő mulva elérvén, egy fejszecsapással leütötte a fejét. Mire Godfrey utána ment, az állat két darabban hentergett a véráztatta földön.

Azután több kigyót is láttak még a réten, melyet csak a patak választott el a Vilmos-fától s ezek sem voltak kevésbbé veszedelmesek, mint az első.

Kigyók egész özöne lepte-e el hamarjában e szigetet? Fina szigete versenytársává volt-e leendő a hajdani Tenosnak, mely az őskorban kigyóiról lett nevezetessé s a viperának nevet adott.

- Menjünk! menjünk! - kiáltá Godfrey, intvén Karéfinotunak, hogy siettessék lépteiket.

Nagyon nyugtalankodott. Szomoru előérzet bántotta s nem tudott fölötte uralkodni.

Ennek uralma alatt, valami közel bekövetkező szerencsétlenségtől tartva, nagyon igyekezett, hogy mentül hamarabb visszaérjen a Vilmos-fához.

S mikor a patakon átvezető hidhoz ért, csakugyan meggyőződött, hogy ösztöne igazat mondott.

Kétségbeesett kiáltozás hangzott az óriás-fák felől. A rémület hangján kiáltoztak segitségért; hogy ki kiáltozott, az iránt nem lehetett kétség.

- Tartelett! - kiáltá Godfrey. - A szerencsétlent megtámadták!... Gyorsan, gyorsan!

A hidon áthaladván, husz lépéssel arrább meglátták Tartelettet, a mint teljes erejéből futott.

Feltátott szájjal üldözte egy krokodil, mely a patakból jött elő. A szegény ember, fejét vesztve, a rémülettől őrülten, a helyett, hogy jobbra vagy balra kitért volna, egyenes irányban szaladt, igy koczkáztatva, hogy az állat eléri... Egyszerre megbotlott, elesett... El volt veszve.

Godfrey megállt. E fenyegető veszedelemmel szemben hideg vére egyetlen pillanatra sem hagyta el. Lekapta válláról puskáját, s szemén fölül czélba vette a krokodilt.

A fegyver elsült s jól irányzott golyója eltalálta a szörnyeteget, mely egyet vetett magán s aztán mozdulatlanul elterült a földön.

Karéfinotu rohant Tartelett felé s fölsegitette... A tánczmester az elszenvedett rémület - de minő rémület! - árán megmenekült.

Esti hat óra volt.

Egy percz mulva Godfrey és társa visszatért a Vilmos-tanyára.

Mily keserű gondolatok foglalkoztathatták őket az esteli alatt. Az álmatlanság mily gyötrelmesen hosszu órái következtek be a Fina-sziget lakosaira, kiknek most ellenük fordult a szerencse.

A mi a tánczmestert illeti, ő szorongattatásaiban nem talált csak három szót, a mely kifejezte minden gondolatát, s a melyet untalan ismételt is:

- Haza szeretnék menni!

 

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

A mely Karéfinotunak egy igen meglepő megszólalásával végződik.

Az ezen éghajlat alatt legnagyobb mértékben szigorú téli időjárás végre bekövetkezett. A hideg első jelei már mutatkoztak, s számolni kellett az ezután szükségkép gyorsan beálló fagy következményeivel. Godfreynek tehát nagyon is igaza volt, hogy tűzhelyet rakatott a fa belső részében. Magától értetődik, hogy a deszkakerítés is elkészült, s most már erős ajtó védte az elkerített hely bejáróját.

A következő hat hét alatt, tehát deczember közepéig, sok igen csúnya nap volt, amelyen nem lehetett kimenni. Először is rettenetes viharok köszöntöttek be. Gyökereikig megrázták az óriási fenyők csoportját s elboritották a földet letépett ágakkal, melyeknek különben a tüzhely szükségleteinél jó hasznát vették.

A Vilmos-fa vendégei most már oly melegen öltözködtek, a mint csak lehetett; a ládában talált gyapotkelméket használták, valahányszor élelmi szerek gyűjtése czéljából ki kellett a házból menniök; de az idő csakhamar oly gonosz lett, hogy minden ily vállalkozás lehetetlenné vált.

A vadászatot egészen abba kellett hagyniok s a hó csakhamar oly viharos bőséggel lepte el a földet, hogy Godfrey bizvást azt hihette volna, hogy a sarktenger valamely vendégszeretetlen tájára vetődött.

Tudva van különben, hogy Amerika északi része, melyen az északi szelek úgy süvöltenek át, hogy semmi föl nem tartóztatja őket, a földgömb leghidegebb tájai közé tartozik. A tél áprilison túl is el szokott tartani. Rendkivüli elővigyázatra van szükség, hogy az ember megoltalmazhassa magát ellenében. Mindez azt a gondolatot kelté, hogy hátha Fina szigete sokkal feljebb fekszik, mint Godfrey föltételezte.

Ennek következtében a Vilmos-fa belsejét, a mennyire csak lehetett, kényelmesen be kellett rendezni; azonban ennek daczára is a hideg és eső miatt kegyetlen sokat szenvedtek. A konyha tartalékkészlete szerencsétlenségre nem volt elég, a száritott tekenősbékahús lassan-lassan fogyni kezdett; több izben reá kellett szánni magukat, hogy föláldozzanak egy egy birkát, nyulat vagy kecskét, a melyeknek száma a szigetre érkezésük óta nem valami nagyon szaporodott.

S ez új megpróbáltatásokkal mily keserves gondolatok gyötörték Godfrey lelkét!

Hozzájött még az is, hogy tizenöt nap hosszat makacs láz gyötörte. Ha a kis patika nincs, a melyből könnyen kikereshette a szükséges orvosságokat, bizony, ki tudja, fellábadhatott volna-e. Tartelett vajmi kevéssé volt alkalmas arra, hogy e betegsége alatt illő ápolásban részesitse. Különösen Karéfinotu figyelmessége segitette elő gyógyulását.

És aztán azok az emlékek, az a sok maró önvád! Hiszen helyzetéért, a melynek végét be sem láthatta, nem okozhatott senkit, csak önmagát! Magánkivüli állapotában hányszor szólitotta Finát, a kit immár soha sem vélt viszontláthatni, és Vilmos bátyját, a kitől örökre elválasztottnak hitte magát! Oh minő másnak bizonyult a Robinsonok eme pályája, melyből gyermekségének álmai egész ideált alkottak! Most a valóság egész kiábránditó hatásával uralkodott lelkén! Soha, soha nem remélhetett többé visszajuthatni régi tűzhelyéhez.

Igy telt el ez a szomorú deczember hónap; Godfrey csak e hó vége felé kezdett egy kissé uj erőhöz jutni.

Tartelett ellenben, az ég különös kegyelméből, mindétig jól érezte magát. Hanem azért jajgatott szüntelen és kesergett végtelen. Mint Kalipso tanyája Ulisszes eltávozása után, a Vilmos-fa «nem hangzott többé énekétől», - még csak hegedüjétől sem, a melynek húrjait megfagyasztá a hideg.

Meg kell még jegyezni, hogy Godfrey legtöbbet aggódott a felett, hogy hátha ujra veszedelmes vadállatok támadnak rájuk, s hátha a vademberek is, kik a Fina-sziget helyzetét nyilván ismerték, ujra s nagyobb számban visszatérnek. Ezek támadása ellen az elkorlátolás vajmi kevés védelmet nyujtott volna.

Mindent jól megfontolva, a sequoia felső ágai között található menedék nyujtott még legnagyobb biztonságot. Azon igyekeztek tehát, hogy az odavaló feljuthatást minél könnyebbé tegyék. A szük nyilást, melyen a koronára való kijutás előtt át kell bújni, mindig könnyen megvédelmezhetik.

Karéfinotu segitségével sikerült Godfreynek a fa egyik bütykétől a másikig szabályos közökben rendes létrafokformát helyezni el s ezek mellett gyökérből készitett kötél függvén, a felmászás jelentékenyen gyorsítható lett.

- No lám, - mondá e munka elvégeztével mosolyogva Godfrey, - most megvan már a téli szállásunk ide lenn, meg a nyaralónk oda fenn.

- Jobb szeretném, ha pusztán egy pinczénk lenne is, csak az a Montgomery-utczán lenne, - felelé Tartelett.

Eljött Krisztus születésének ünnepe, a szép karácsony, melyet oly fényesen szoktak megülni az amerikai Egyesült államokban. Nyomban azután elkövetkezett uj év napja, melyhez annyi gyermekkori emlék tapadt, s mely most ködös, esős, havas, hideg, komor időjárásával oly kelletlen kilátások közt nyitotta meg az esztendőt.

Hat hónapja volt már, a mióta az Álom hajótöröttjeinek semmi érintkezése nem volt a külvilággal.

Az év kezdete egyátalán nem mutatkozott szerencsésnek. Készen kellett lenni, hogy Godfrey és társai ujabb s az eddigieknél is szörnyűbb megpróbáltatásokat lesznek kénytelenek elszenvedni.

A hó január 18-ig nem szűnt meg esni. A nyájat ki kellett ereszteni, hogy legelhessen oda kinn s gondoskodjék, ugy a hogy tud, élelméről ő maga.

Nap lementével igen nedves éj borult a tájra s a sequoiák komor vidéke a legteljesebb sötétség leplébe burkolódott.

Godfrey s Karéfinotu, bent a Vilmos-fában, ágyukon elterülve hiába igyekeztek aludni. Godfrey, egy fenyőág határozatlan fényénél, a bibliában levelezett.

Tiz óra felé valami távoli, lassan-lassan közeledő moraj hallatszott a sziget északi részéből.

Nem lehetett tévedni. A vadaktól származott e zaj, melyek a környéken bolyongtak s e jelenségben a legborzasztóbb az volt, hogy ez uttal a tigris és a hiéna üvöltése az oroszlán s a párducz orditásával egy borzasztó hangversenynyé olvadt össze. Godfrey, Tartelett és a fekete mondhatatlan aggodalom által megszállva hirtelen fölkeltek. Ha a vadállatok eme megmagyarázhatatlan támadásával szemben Karéfinotu osztozott is társai félelmében, meg kell jegyezni, hogy csodálkozása legalább is akkora volt, mint félelme.

Két halálveritékes órán keresztül mindhárman talpon voltak. Koronkint meg-megújult az üvöltés, nem valami nagy távolban. Aztán megint elhallgatott, mintha a vadállat-csorda, nem ismervén a vidéket, melyen jár, találomra szétoszlott volna. Ha igy történt, remélhették, hogy a Vilmos-tanya talán megszabadul a támadástól.

- Mindegy! - gondolá magában Godfrey, - ha csak a legutolsóig ki nem írtjuk e bősz állatokat, nem lesz többé nyugtunk e szigeten.

Kevéssel éjfél után az orditás fokozott erővel s ezuttal már megint közelebb megkezdődött. Nyilvánvaló volt, hogy az üvöltő csorda közeledik a Vilmosfához.

Ez most már semmi kétséget nem türő bizonyosságnak tetszett. Pedig hát hol vették magukat ezek a vadállatok? Mostanában nem juthattak a szigetre. Előbb ott kellett már lenniök, mint a hogy Godfrey oda vetődött. Már pedig, ha ott voltak, hogy történhetett, hogy ez az egész falka ugy el tudott rejtőzni, hogy Godfrey kirándulásai és vadászatai közben, a mikor bejárta a közép-erdő rengetegeit s a sziget legtávolabb eső vadonát is, soha nem látta még csak nyomukat sem. Mely rejtélyes barlang okádta rájuk ezt az oroszlán-, hiéna-, tigris és párducz-özönt? Minden eddigi megmagyarázhatatlan jelenség között valóban ez volt a legmegmagyarázhatatlanabb!

Karéfinotu nem akarta, nem tudta hinni, a mit hallott. Nála ez az orditás a legnagyobb mértékű elképedést idézte elő. A lobogó tűz lángjánál, mely a Vilmosfa belsejét megvilágitotta, fekete ábrázatán a legkülönösebb elfintorodást lehetett észlelni. Tartelett szegény reszketett, jajgatott, siránkozott a maga szögletében. Kérdezősködni szeretett volna Godfreytől mind a felől, a mi történik; de annak se kedve, se gondja nem volt rá, hogy feleljen. Nagy szerencsétlenség előérzete bántotta; s törte a fejét, miképen szabaduljon attól.

Egyszer vagy kétszer ő és Karéfinotu kiment egész a keritésig. Az volt a czéljuk, hogy megnézik, elég erősen be van-e támasztva az ajtó belülről.

Ép mikor künn voltak, nagy zajjal rohant egy csorda a Vilmos-fa felé.

Csak a birkák, kecskék s a többiek voltak. A vadállatok orditását hallván, bizonyára elfogta őket a rémület, s közeledésüket érezve, bódultan hagyták oda legelőjüket s menedéket keresni rohantak a kerités mögé.

- Ki kell nekik nyitni az ajtót! - kiáltá Godfrey.

Karéfinotu fejével bólintott. Nem volt rá szükség, hogy Godfrey az ő nyelvén beszéljen, hogy most megértse, mit akar.

Az ajtót kinyitották, s a rémült nyáj rohant a kerités mögé.

Hanem ebben a perczben, a kinyitott ajtó mögül, egyszerre csak szemek villogása tűnt elő, a melyek izzó fényét a sequoia csoport által fokozott sötétség még feltünőbbé tette.

Már nem volt idő az ajtót bezárni. Odavetni magát Godfreyre, bevonszolni a lakásba, s annak ajtaját magukra rántani: mindez Karéfinotura nézve egy pillanat műve volt.

Ujabb orditás mutatta, hogy három vagy négy vadállat benyomult a kerités mögé.

S ekkor e rettenetes orditásba a bégetés és mekegés szivszakgató hangversenye vegyült. A házi állatok nyája, megfogva, mint valami csapdában, ki volt szolgáltatva e vérszopók kegyetlenségének.

Godfrey és Karéfinotu, felkúszván a sequoia héján vágott két kis ablakig, látni iparkodott, hogy mi történik künn a sötétben.

A vadak, - még nem tudhatták, oroszlánok, párduczok vagy tigrisek-e - nyilván megtámadták a nyájat s megkezdték pusztitásukat.

E perczben vak rémülete esztelen ösztönétől indittatva, Tartelett felkapott egy puskát s találomra ki akart lőni az egyik ablakon.

Godfrey megakadályozta.

- Nem! - mondá. - E sötétségben szó sem lehet arról, hogy a lövés egyéb legyen üres pufogtatásnál! Már pedig nem szabad elvesztegetni a töltést! várjuk meg a nappalt!

Godfreynek igaza volt. A golyók csak ugy érhették volna a házi állatokat, mint a vadállatokat, sőt bizonyosabban azokat érték volna, mert többen, számosabban voltak. Megmenteni őket most már lehetetlen volt. Hanem ha talán feláldozzák őket, el lehet érni, hogy a vadak jól laknak, s eltávoznak a bekerített térről napkelte előtt. Akkor aztán lenne idejök, gondoskodni arról, hogy védelmezzék magukat uj támadás eshetősége ellenében.

Aztán meg e sötét éjjel s mindaddig, a mig lehetséges volt, tanácsosabbnak tetszett, hogy ne árulják el a vadállatok előtt, hogy emberi lények is vannak a közelben, a kiket bizony-bizony még többre találnának becsülni minden állati zsákmánynál. Nyugodtan maradván, tán kikerülnek minden egyenes támadást a Vilmos-fa ellen.

Tartelett képtelen lévén akár ilynemü, akár másféle okoskodást megérteni, Godfrey beérte azzal, hogy egyszerűen elvette tőle fegyverét. A tánczmester erre levetette magát ágyára s átkozni kezdte az utazást, az utazókat, s a félbolondokat, kik nem tudnak nyugodtan házi tűzhelyük mellett maradni.

Két társa ujra elfoglalta figyelő állását az ablaknál. Innen voltak tanúi, a nélkül, hogy beleavatkozni módjukban lett volna, annak az irtóztató öldöklésnek, mely künn a sötétben végbe ment.

A bárányok és kecskék vészjósló bégetése lassan-lassan szünni kezdett, akár azért, mert nagyobb részük már össze volt marczangolva, akár, hogy kimenekültek a kerítés mögül, a hol aztán nem kevésbbé biztos halál várt reájuk. Helyrehozhatatlan veszteség fenyegette e részben is, a kis gyarmatot; de Godfrey most nem ért rá, hogy a jövőn tünődjék, eléggé fenyegető volt a jelen, hogy az vegye igénybe minden gondolatát.

Nem lehetett semmit tenni, semmit megpróbálni a pusztítás e művének megakadályozására.

Esti tizenegy óra lehetett, midőn a dühöngő orditás egy pillanatra szűnni kezdett.

Godfrey és Karéfinotu még egyre figyelve néztek kifelé; ugy tetszett nekik, mintha egyre nagy árnyak vonulnának el a kerités mellett, mig a távolból ujabb léptek zaja ütötte meg füleiket.

Nyilván némely vad, a melynek szagló érzékét későn ütötte meg a vérbűz, mely a Vilmos-fa környékén eltölté a léget, most sietett csatlakozni a falkához, mely már előbb odakapott. S ott jártak és keltek, meg-megkerülvén a fát, s dühökben rekedt és tompa dörmögést hallatván. Ez árnyalakok egy része a földön kúszott, mint megannyi óriási macska. Hogy az elpusztított nyáj nem elégitette ki éhségüket, az már bizonyosnak látszott.

Sem Godfrey, sem társai nem mozdultak. Teljes csendben maradván, remélhették, hogy talán kikerülhetnek minden direkt támadást.

Egy szerencsétlen lövés azonban hirtelen elárulta itt létüket s a legnagyobb veszedelmet zúditotta nyakukra.

Tartelett teljesen magánkivül való állapotban hánykódván, fölkelt ágyáról. Felragadott egy revolvert a mielőtt még Godfrey és Karéfinotu megakadályozhatta volna, nem tudva, mit tesz, s azt hivén hogy egy tigris készül reá ugrani, elsütötte a pisztolyt. Golyója átfúrta a Vilmos-fa ajtaját.

- Szerencsétlen! - kiáltá Godfrey, Tartelettre vetvén magát, a kitől a fekete sietett elvenni a pisztolyt.

Már késő volt. A riasztó lövésre kivülröl erőteljesebben kezdődött ujra az orditás. Borzasztó körmök kaparása hallatszott a sequoia kérgén. Iszonyu lökések rázkódtatták meg az ajtót, mely sokkal gyöngébb volt, semhogy ily támadásnak ellenállhatott volna.

- Védelmezzük magunkat! - kiáltá Godfrey.

És puskájával kezében, golyótartójával övében, ujra elfoglalta helyét az ablaknál.

Legnagyobb meglepetésére, Karéfinotu ugyanúgy tett, mint ő. Ugy van, ugy! a másik puskát - pedig még soha sem bánt vele - a fekete fogta a kezébe, zsebeit tele rakta töltésekkel, s az ablaknál állást foglalt ő is.

Azután megkezdődött a tüzelés e nyilásokon keresztül. S a lövések villámánál Godfrey egyfelől s Karéfinotu másfelől láthatták, minő ellenségekkel van dolguk.

Oda kinn, de a keritésen belül, dühökben ordítva, a lövések zajától neki bőszülve, a golyóktól, melyek részben találtak, a földre terítve s ott hemperegve, legalább husz vadállat népesitette meg a Vilmos-fa környékét; oroszlánok, tigrisek, hiénák és párduczok vegyest. Orditásukra, mely elhangzott a messze távolba, föl lehetett tenni, hogy még több vadállat fog ide seregleni. Már is hallani lehetett messziről valami távoli orditásfélét, mely egyre közeledett a Vilmos-fához. Egész nagy állatsereglet volt, a mely igy egyszerre reá szabadult erre a szigetre.

Godfrey és Karéfinotu azonban, nem gondolván többé Tartelettre, a kinek nem lehetett semmiben hasznát venni, nem pazarolták a töltést, s csak biztosra lőttek. Nem akarván elvesztegetni egy töltést sem, mindig bevárták, mig egy árny jött az ablak elé és akkor lőttek. És találtak, mert a lövés zaját azonnal fájdalmas orditás követte, melyet a pórul járt vadállat hallatott.

Mintegy negyedóra mulva mintha minden megszűnt volna. A vadállatok abba hagyták a támadást, mely többnek közülök máris életébe került, vagy pedig a reggelre vártak, hogy akkor kedvezőbb viszonyok között kezdhessék ujra támadásukat.

Bármint lett légyen is, sem Godfrey, sem Karéfinotu nem érzett kedvet arra, hogy elhagyja állását. A fekete oly jól kezelte fegyverét, hogy ügyességre méltó párja volt Godfreynek. Ha ez csak pusztán utánzási tehetségének volt köszönhető, el kellett ismerni, hogy ez a tehetség nem mindennapi.

Reggeli két óra felé ujabb támadás következett be, minden eddigi támadásnál dühösebb. A veszedelem egyre fenyegetőbb lett, a Vilmos-fa belsejében való állások kezdtek tarthatatlanokká válni.

A sequoia lábánál ujabb, dühösebb orditozás hallatszott. De az ablakok egyenes irányban levén vágva, sem Godfrey, sem Karéfinotu nem nézhettek maguk alá, s nem tudhatták mi történik ott, s ennélfogva a siker reményével nem is lőhettek támadóikra.

Most a Vilmos-tanya ajtajára irányozták támadásukat a vadak, s bizony nem lehetett benne kétség, hogy az támadásuknak s karmaiknak előbb-utóbb engedni fog.

Godfrey s a fekete leszállt a földre. Az ajtó már ropogott a külső támadásoktól. A sequoia résein meleg állati lehellet szaga hatolt át.

Godfrey és Karéfinotu megpróbálták, hogy megtámasztják az ajtót az ágyak körül használt karókkal, de tartani lehetett tőle, hogy ez sem lesz elegendő.

Nyilvánvalónak tetszett, hogy csakhamar be fog dőlni ez az ajtó, mert az állatok uj erővel rohantak neki, főleg mióta a puskalövések nem árthattak nekik.

Godfrey tehát tehetetlenségre volt kárhoztatva. Ha ő és társai a Vilmos-fa belsejében maradnak addig, míg a támadók oda behatolnak, nyilvánvaló volt, hogy fegyvereik elégtelenek lesznek a védelemre.

Godfrey keresztbe fonta karjait. Látta, hogy az ajtó mindinkább enged, hogy széleinél mindegyre nagyobbul a rés. De nem segíthetett. Az elcsüggedés egy pillanatában szinte kétségbeesetten emelte homlokához kezét. De csakhamar ujra magához tért.

- Nincs más menekvés! Föl kell menni a fára! Mindnyájunknak.

S rámutatott a szük nyilásra, mely a Vilmos-fa belsejéből a tetőre vezetett.

Karéfinotu és ő, magukkal vivén puskájukat s revolvereiket, ellátták magukat töltésekkel is.

Még csak az volt hátra, hogy Tartelettet rábirják, hogy kövesse őket a magasba, a hova eddigelé soha nem vitte rá a lelke, hogy föl merjen hatolni.

Tartelett ur azonban nem volt sehol. A mig társai tüzeltek, szépen - felmászott a fára, a maga eszétől.

- Menjünk hát mi is! - mondá Godfrey.

Ez volt az utolsó menedék, a vadállatok támadása ellen mindenesetre biztos. Ha mindjárt valamelyik tigris vagy párducz meg is próbálná, hogy felhatoljon a sequoia koronájára, könnyü lenne ellene a védelem a szűk nyilásnál, a melyen át kell bujnia.

Godfrey és Karéfinotu nem voltak még harmincz lábnyi magasban, a midőn a Vilmos-fa belsejéből vad orditás hangzott fölfelé.

Ha csak pár pillanattal tovább időznek oda lenn, végük van. Az ajtó betörött.

Mindketten siettek fölfelé mászni, s végre elérték az odu felső nyilását.

Oda fönt rémült vészkiáltás fogadta őket. A Tartelett kiáltása, a ki már azt hitte, hogy valami párducz vagy tigris mászott fel idáig. A szerencsétlen tánczmester kétségbeesett rettegés közt kapaszkodott egy ágba, szörnyen aggódván, hogy le talál zuhanni.

Karéfinotu oda ment hozzá, kényszeritette, hogy vállát hozzá támaszsza egy fölötte emelkedő ághoz, a melyhez aztán övénél fogva erősen hozzá kötötte.

Azután, míg egyrészről Godfrey helyezkedett el ugy, hogy a nyilás felett bizton uralkodhassék; a másik felől Karéfinotu foglalt helyet, hogy minden támadót kereszttűzbe foghassanak.

Azután várakoztak.

Igy minden valószinüség szerint remélniök lehetett, hogy semmi támadás nem fog ellenükben sikerülni.

Godfrey azonban ennek daczára látni akarta, hogy mi történik odalent, de az éj még sokkal sötétebb volt, semhogy ez sikerülhetett volna. Ennélfogva hallgatózni kezdett, s a szakadatlanul felhangzott üvöltésből csakhamar meggyőződhetett arról, hogy a támadóknak még eszük ágában sincs eltakarodni a csatatérről.

Egyszerre, ugy reggeli négy óra felé, nagy világosság lett észlelhető a fa tövénél. Csakhamar kisugárzott az ablakon és az ajtón is. Egyidejüleg bántó füst hatolt fölfelé, s a felső nyiláson kitódulva, terjedni kezdett a fa ág-bogai között.

- Még mi nem történik velünk! - kiáltá Godfrey.

E jelenség könnyen megmagyarázható volt. A vadállatok, feldulván a Vilmos-fa egész belsejét, szétszórták a tüzhelyen volt zsarátnokot. Annak parazsától csakhamar tüzet fogtak a szobában levő különböző tárgyak. A láng megkapta a törzs héját is, mely rendkivül szárazságánál fogva szerfölött gyulékony volt. Az óriási tűlevelü tövén kezdve lángba borult.

A helyzet tehát rettenetesebb lett, mint eddig bármikor volt.

E pillanatban, a tűz felhatoló világánál, mely élénken sütött a fa alja környékére, látni lehetett a vadállatokat, a mint a Vilmos-fa lábánál dühöngtek.

Ugyan e pillanatban borzasztó robbanás hallatszott. A sequoia, roppantul megrázva, gyökerétől fogva legfelsőbb ágai csucsáig megreszketett.

A lőpor-készlet tartaléka robbant fel a Vilmos-fa belsejében, s a levegő, erőszakosan megrázkódtatva, ugy tódult ki a fa odujának felső nyilásán, mint a gáz szokott robbanás alkalmával.

Godfreyt és Karéfinotut ez a robbanás majd ledobta elfoglalt helyéről. S ha Tartelett hatalmasan oda nincs kötve az ághoz, bizonyára menten lezuhant volna a földre.

A vadállatokat megrémitette e robbanás, s többé kevésbbé megsebesitve, futásnak és menekülésnek eredt valamennyi.

De ugyanakkor a hirtelen robbanás által erőre kapott tűz még az eddiginél is nagyobb arányokat öltött. Mint valami óriási kemenczének máglyája, ugy ápolta s élesztette azt, a mint emelkedett az óriási fának mind hatalmasabban égő anyaga. E széles és hatalmas lángok, a mint a belső részeket nyaldosva terjedtek, csakhamar kihatoltak a törzsön kivül is, s rendkivüli pattogás közt, mely revolver-lövöldözéshez hasonlított, vették hatalmukba az óriási fa lehulló lombozatából nagy mennyiségben ott levő száraz ágakat. Vakitó fény világította meg most már nem csupán az óriási fák környékét, hanem az egész partot is, a Lobogó-Ponttól egész az Álom-öböl déli fokáig.

A tűz nemsokára megfogta a sequoia alsó ágait is, s fenyegetően közeledett azon részhez, a melyen Godfrey s két társa menedéket talált. E tűzben kellett tehát megégniök s nem volt egyéb menekülésök, mint a fa tetejéről a lángok elől leugrani a földre?

Igy is, ugy is bizonyos halál várt reájok.

Godfrey számot vetett magával, nincs-e még más lehetőség is a menekülésre? Nem volt! Az alsó ágak már tűzben voltak, s sűrű füst zavarta s elhomályositá a nappal első világát, mely keletről jelentkezni kezdett.

E pillanatban óriási reccsenés hallatszott. A sequoia, gyökerein egészen elégve, nagyot reccsent, meghajolt s összedőlt.

De dőltében a fa reá zuhant a vele szomszédos fák lombozatára. Hatalmas ágai összeakadtak azokéival s igy rézsut feküdve, lógva maradt, mintegy negyvenöt foknyi szöget alkotva a földhöz.

Abban a pillanatban, melyben az óriási fa összerogyott, Godfrey és társai veszve hitték magukat!...

- Január tizenkilenczedike! - kiáltá ekkor egy hang, melyet Godfrey, rémületében is elámulva, azonnal megismert...

Karéfinotu volt!... ugy van, Karéfinotu, a ki e szavakat mondta, és pedig angolul, holott eddig ugy látszott, hogy sem nem ért, sem nem beszél angolul.

- Mit mondasz?... - kiáltá Godfrey, ki az ágak között egészen oda kúszott hozzá.

- Azt mondom, - felelé Karéfinotu, - hogy a mai nap az, a melyen az ön Vilmos bátyjának meg kell érkeznie, s ha nem érkezik meg, akkor ugyan pórul járunk.

 

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

A mely ugy végződik, hogy a sok mindenféle, a mi
megmagyarázhatatlannak tetszett, mind magyarázatra talál.

E pillanatban, s mielőtt még Godfrey válaszolhatott volna, a Vilmos-fához közel puskalövések hallatszottak.

Ugyanakkor felhőszakadáshoz hasonló viharos eső kezdé ontani záporát, mintegy megakadályozva, hogy a tűz, mely már fölemésztette a Vilmos-fa alsó ágait, tovább terjeszsze lángját s átkapjon a szomszéd fákra is.

Mit kellett Godfreynek gondolnia ez egymást érő megmagyarázhatatlan jelenségekről? Karéfinotu angolul beszélt, mintha csak Londonból került volna ide, őt nevén szólitotta, nagybátyja ideérkezését emlegette, s azután csakugyan puskalövések hallatszottak.

Azt kérdé magától, nem őrült-e meg, de alig volt ideje e kérdésekre felelni.

Ebben a perczben ugyanis - alig öt percz mulva az első puskalövések után - egy csoport tengerész jelent meg, oda bujván a fa alá.

Godfrey és Karéfinotu ennek láttára siettek lecsuszni a törzsön, melynek belső részei még égtek.

Abban a pilanatban, melyben Godfrey a földre ért, nevén hallá magát szólittatni és pedig két oly hang által, melyet legnagyobb zavara daczára is lehetetlen volt föl nem ismernie.

- Godfrey öcsém! szerencsés jó napot kivánok!

- Godfrey! kedves Godfrey!

- Vilmos bátyám!... Fina!... Ti vagytok? - kiáltá kábultan Godfrey. Három másodpercz alatt karjai közt volt az egyiknek s karjai közé szoritá a másikat.

Ugyanakkor, Turcotte kapitány rendeletére, a ki a kis tengerész-csapat parancsnoka volt, két tengerész felkúszott a fára Tartelettet megszabadítandó. Le is hozták ő kelmét, minden tisztelettel és kimélettel, mely egyéniségét megillette.

Azután a kérdések, feleletek, magyarázatok egymást érték.

- Vilmos bátyám! ön az?

- Mi vagyunk, Godfrey!

- S hogy akadtak rá Fina-szigetére?

- Fina-szigetére? A Spencer-szigetre, akarod mondani - felelé Kolderup W. Vilmos. - Nem volt nehéz ide találnom. Hat hónapja, hogy megvettem!

- A Spencer-szigetet?...

- A melyet te, kedves Godfrey, az én nevemről neveztél el, ugy-e bár? - kérdé az ifju leány.

- E név tetszik nekem, s azt továbbra is érvényben fogjuk tartani, ámbár mostanáig s a geografusok előtt bizony csak Spencer-sziget, mely nincs messzebb San-Franciskótól három napi utnál. Jónak láttam, hogy ide küldjelek Robinsonságot tanulni.

- Oh bátyám, édes Vilmos bátyám, mit mond ön? - kiáltá Godfrey. - Az igazat mondva, még csak azt sem felelhetem, hogy nem érdemeltem meg. De akkor Vilmos bátyám, hogyan történhetett az «Álom» hajótörése.

- Nem volt igazi a hajótörés! - felelé Kolderup W. Vilmos, ki soha nem volt még ily jókedvü. - Az «Álom» szép csendesen, az utasitásokhoz képest, melyeket Turcottenak adtam, sülyedni kezdett, mert megtöltötte vizzel viztartó-fenekét. Te persze azt hitted, hogy egészen elsülyed; a kapitány azonban, mikor látta, hogy te és Tartelett szerencsésen partra juttok, szépen hátrafelé indult s három nap mulva San-Franciskóban volt. Most, az előre megállapitott napon, ugyanaz a hajó hozott bennünket a Spencer-szigetre!

- E szerint a hajótörés alkalmával a személyzetből senki sem veszett el? - kérdé Godfrey.

- Senki... ha csak az a szerencsétlen khinai nem, a ki a hajóra szökött, s a kit aztán nem találtak.

- De hát az a vad-csónak?

- Nem volt igazi, én készittettem!

- Hát a vadak rajta?

- Nem voltak igazi vadak! Szerencsére lövéseitek nem is érték őket.

- És Karéfinotu?

- Nem volt igazi Karéfinotu, hanem hű szolgám Brass Jup, a ki, mint látom, csodálatosan jól játszotta a reá bizott Péntek-szerepet.

- S a mellett kétszer megmentette az életemet, mikor medve és tigris tört reám.

- Nem volt az igazi, sem a medve, sem a tigris! - válaszolá kaczagva Kolderup W. Vilmos. - Ki volt tömve mind a kettő, s ugy került a szigetre, a nélkül, hogy te láttad volna, Brass Jup-pel és társaival.

- De hisz mozgatták a fejüket és karmaikat.

- Mozgatták ám, csakhogy egy készülék segitségével, melyet Brass Jup éjnek idején, pár órával a veled való, előre készitett találkozás előtt felhuzott.

- Hogyan? Igy történt volna? - kérdé Godfrey kissé szégyenkezve, hogy igy rászedette magát.

- Biz ez így történt! Nagyon jó dolgod volt a szigeten, kellett gondoskodni egy kis izgalomról is.

- De akkor, - felelé Godfrey, okosabbnak látva, hogy nevessen, - ha igy gondolkozott ön, Vilmos bátyám, miért küldött ide egy egész ládát, a melyben volt minden, a mire szükségünk lehetett?

- Egy ládát? felelé Kolderup W. Vilmos. Micsoda ládát? Nem küldtem én semmiféle ládát! Véletlenül történt volna?...

S így szólván, oda fordult Fina felé, ki fejét elforditva, lesütött szemekkel állt ott.

- No persze!... Egy ládát!... Most már értem... Hanem akkor Fina kisasszonynak czinkostársa is volt...

S oda fordult Turcotte kapitányhoz, ki nem állhatta meg, hogy nagyot ne kaczagjon.

- Biz az ugy volt, Kolderup ur. Azt én néha napság még csak meg tudom tenni, hogy ellene szegülök önnek, de Fina kisasszonynak... soha. Vagy négy hónappal ez előtt, mikor elküldött, hogy nézzem meg a szigetet, a kérdéses ládát bizony én tétettem ki a partra.

- Fina, én kedves Finám! - szóla Godfrey megszoritván a lány kezét.

- Pedig Turcotte megigérte, hogy soha nem árul el! - felelé pirulva az.

S Kolderup W. Vilmos ur, nagy fejét rázva, hiába igyekezett titkolni, hogy mélyen meg van hatva.

De ha, a mint e magyarázatokat hallotta, Godfrey mosolygott is rajtuk, volt valaki, a ki nem nevetett: Tartelett, a tánczmester. Ő halálosan meg volt sértve az által, a mit most hallott. Hogy ő, a tekintélyes állás daczára, melyet az izlés szolgálatában elfoglal, ily felültetés tárgya legyen! Ezt nem fogadhatta el. Ezért egész méltósággal előre lépve igy szólt:

- Kolderup Vilmos ur, remélem, azt nem fogja állitani senki, hogy az az óriási krokodil, mely engem majd hogy föl nem falt, szintén kitömött s masinára járó krokodil volt?

- Micsoda krokodil?

- Igaz, uram, - szólt közbe Karéfinotu, a kit ezentul jobb lesz valódi nevén, Brass Jupnek neveznünk, - az már valódi krokodil volt, a mely Tartelettet megrohanta s az is bizonyos, hogy ezt már nem én hoztam magammal.

Erre aztán Godfrey elbeszélte, a mi legutóbb történt; mily tömegesen jelentkeztek egy idő óta a vadak, és pedig igazi oroszlánok, tigrisek, párduczok, aztán micsoda kigyó-seregre akadtak egyszerre, holott az előtt, négy hónapon át, semmi ilyesnek még csak nyomát se látták a szigeten.

Kolderup W. Vilmos, meglepetve az által, a mit hall, semmit nem értett az egészből. A Spencer-szigetet régen ismerték már, s tudva volt felőle, hogy nincs rajta semmi vadállat, sőt az még az árverési hirdetésben is benne volt.

Az is megfoghatatlannak tetszett neki, a mit Godfrey arról beszélt, hogy a sziget több pontján füstöt látott, melynek okát hiába igyekezett kideriteni. Hallván e részleteket, nagyon felébredt kiváncsisága, mert látta, hogy itt más is játszott közbe, mint az ő akarata.

Tartelett viszont egyátalán nem akarta a magyarázatok érvényét elfogadni. Ő egy szót sem hitt abból, hogy a hajótörés, a vadállatok, a vadak nem voltak igaziak; s kiváltképen arról a dicsőségről nem akart lemondani, a melyet az által szerzett, hogy, a midőn először sütött el egy puskát életében, mindjárt le is lőtt egy polinéziai vezért. Hogy ez a vezér voltakép a Kolderup-palota egy szolgája volt, s hogy csak ugy nem volt neki kutya baja, mint magának a tánczmesternek, ezt Tartelett ur semmikép el nem hihette.

Mindent elmondtak, mindent megmagyaráztak, kivéve a valódi vadállatok s az ismeretlen füstgomoly kérdését. Ezek még Vilmos urat is komoly zavarba hozták. De, mint gyakorlati ember, erőt vett kiváncsiságán s elhatározott akarattal e kérdések megfejtését későbbre halasztá s öcscséhez fordulva igy szólt:

- Godfrey! te mindig ugy szeretted a szigeteket, hogy azt hiszem, csak megelőzöm kérésedet, ha azt mondom, hogy ez a sziget a tied, a tied egyedül! Neked ajándékozom. Azt teheted szigeteddel, a mit akarsz. Eszem ágában sincs erővel vinni el róla. Légy Robinson egész életeden át, ha arra van kedved...

- Én! - kiáltá Godfrey, - az egész életemen át!

Fina közeledett hozzá.

- Godfrey? - kérdé. - Igazán itt akarsz maradni a szigeten?

- Inkább meghalok! - mondá oly hangon, melynek őszinteségében nem lehetett kételkedni.

De aztán csak meggondolta magát.

- Vagy igen, - szóla, megfogván a leány kezét, - mégis itt maradok, de csak három föltétel alatt; az első az, hogy te, kedves Fina, itt maradsz velem; a második, hogy Vilmos bátyánk is hozzánk csatlakozik, s a harmadik, hogy az «Álom» lelkésze ide jő s még ma összeesket bennünket.

- Az «Álom»-nak nincs lelkésze, Godfrey! - felelé Vilmos nagybátyja, - hanem van még lelkész San-Franciscóban elég, s azt hiszem, olyat is találunk köztük, a ki vállalkozik rá, hogy e kis szivességet nekünk megtegye. Azt hiszem hát, hogy a te gondolatodnak adok kifejezést, midőn azt mondom, hogy holnap indulunk hazafelé.

Vilmos ur és Fina erre azt akarták, hogy Godfrey mutassa be nekik szigetét. Bejárták tehát azt, a sequoiák csoportjától kezdve, a patak mentén, egész a kis hídig.

A Vilmos-tanyát persze már nem mutathatta be. A tűz fölemésztette ezt a fatörzsbe vájt lakást teljesen. Bizony, ha Kolderup W. Vilmos meg nem érkezik, télviz idején, minden készletük tönkremenése után, vérengző vadállatokkal szemben, Robinsonjainknak igen szomoru lett volna a sorsa.

- Vilmos bátyám, - mondá Godfrey, - ha e szigetnek Fina nevét adtam volt, engedje megmondanom, hogy viszont a fát, melyben laktunk, Vilmos-fának neveztem el.

- Jól tetted! - felelé bátyja, - Viszünk is a hajtásából haza, s elültetjük friskói kertemben.

E séta közben is láttak távolról vadállatokat, melyek azonban az «Álom» jól fölfegyverzett és számos matrózcsoportjával szemben nem gondolhattak támadásra. Itt létük azonban bizonyos volt és megfoghatatlan.

Azután felszálltak a hajóra; Tartelett azonban engedelmet kért, hogy az ellene való támadás bizonyitékául magával vihesse «krokodilját», a mit meg is engedtek neki.

Estére az egész társaság együtt volt az «Álom» szalonjában s vidám lakomával ünneplé Morgan Godfrey megpróbáltatásainak végét, s Hollaney Finával való eljegyzését.

Másnap, január 20-án, Turcotte kapitány vezetése alatt az «Álom» utnak indult. Reggel nyolcz órakor Godfrey nem minden meghatottság nélkül látta nyugat felé mint valami árnyat eltünni a szigetet, a melyen öt hónapon keresztül oly iskolát végzett, melynek leczkéit soha sem felejtheti el.

A tenger pompás, a szél kedvező volt. S az «Álom» mint a nyil haladhatott czélja felé. Hisz most nem kellett rászednie senkit. Nem kellett számtalan kerülőt és fordulót csinálnia, mint első utja alkalmával. Éjjel nem kellett visszamennie azon az uton, melyen nappal előre haladt.

Ennélfogva január 23-án délben a hajó meg is érkezett San-Franciscó óriási kikötőjébe, s oda sorakozott a hosszú rakodó part többi hajói mellé.

De mit láttak ottan?

A hajó fenekéről kimászott egy ember, a ki az «Álom»-ra - a Fina-sziget mellett töltött éjszaka után - ujra uszva jutott, s szerencsésen másodszor is elbujt.

És ki volt ez az ember?

Seng-You, a khinai, a ki az utat visszafelé is ugyanugy tette meg, mint első izben.

Seng-You közeledett Kolderup W. Vilmoshoz.

- Bocsásson meg Kolderup ur, - szólt udvariasan. - Mikor felszálltam az «Álom»-ra, azt hittem, hogy egyenesen Shanghaiba megy, a hova én vissza akartam költözni; látván, hogy az «Álom» visszatért San-Franciscóba, legyen szabad nekem is kiszállanom.

Elámulva a khinai hirtelen megjelenésén, nem tudtak mit felelni neki s mosolyogva néztek rá.

- De hát, - szóla végre Kolderup W. Vilmos, - csak nem voltál hat hónapon át ott a hajó fenekén?

- Nem! - felelé Seng-You.

- Hát hol voltál?

- A szigeten!

- Te! - kiáltá Godfrey.

- Én!

- Az a füst tehát?...

- Tüzre csak szükség volt!

- S nem igyekeztél közeledni hozzánk, közös életmódunkban osztozkodni?...

- A khinai szeret magában élni, - felelé nyugodtan Seng-You. - Beéri önmagával s nincs szüksége senkire.

S aztán köszönt Kolderup W. Vilmosnak, kilépett a hajóról s eltünt.

- Ilyen fából vannak faragva a valódi khinaiak! - kiáltá Kolderup Vilmos. - Nézz reá Godfrey, s lásd, van-e benned valami hozzá hasonló. Hanem az mindegy, angol-szász fajunknak elég gondot fog adni még ez a nép.

- Most már értem a füstöt, - mondá Godfrey, - hanem a vadállatok csak nem függnek össze Seng-You ottlétével.

- És az én krokodilom! Magyarázzák meg az én krokodilomat! - türelmetlenkedék Tartelett.

Kolderup W. Vilmos, érezvén, hogy e részben olyasmi történt, a mi túl ment az ő szándokán, zavartan emelte kezét homlokára, mintegy letörlendő onnan a gondot.

- Később majd megtudjuk ezt is. Minden kiderül, csak jól kell keresni tudni! - szóla.

Pár nap mulva nagy pompával ünnepelték Kolderup W. Vilmos öcscsének s gyámleányának esküvőjét. El lehet képzelni, hogy a dúsgazdag kereskedő barátai mennyire kitüntették az ifju párt.

Az egész szertartásban Tartelett ur kitünő, előkelő, méltóságos magatartást tanusitott s növendéke is méltó volt mesteréhez, a táncz és helyes testtartás tanárához.

Tartelettnek ezenközben egy eszméje támadt. Nem viselhetvén krokodilját melltű gyanánt, a mit eléggé sajnált, elhatározta, hogy kitömeti. Ekkép az állat tátott szájjal, előrenyuló karmokkal, a szoba menyezetére akasztva, az ő szobájának legkiválóbb ékességéül igérkezett.

Az állatot tehát elküldték egy hires kitömőhöz, a ki nehány nap mulva elkészitve, visszahozta azt.

Az egész társaság sietett megbámulni a szörnyeteget, mely Tartelettet szemelte volt ki pecsenyéjének.

- És tudja-e ön, Kolderup ur - mondá a kitömő átnyujtva számláját, - honnét került ez az állat?

- Nem tudom én! - felelé a gazdag kereskedő.

- Pedig reá volt akasztva a jel.

- A jel! - kiáltá Godfrey.

- Itt is van! - felelé a hires kitömő.

S odanyujtott egy kis rézlapot, a melyre lemoshatatlan tintával e szavak voltak irva:

Hagenbeck küldeménye Hamburgból
Taskinar J. R. részére, Stocktonba.

A mint Kolderup W. Vilmos e szavakat elolvasta, óriási kaczajba tört ki. Most már értett mindent.

Taskinar J. R. ellenfele, kit az árverésben is legyőzött, ő volt az, a ki, hogy boszut álljon, összevásárolt a világ mindkét részén jól ismert hires állatszállitótól mindenféle szörnyü vérengző, meleg és hidegvérü állatokat, s azokat éjnek idején kirakatta a Spencer-szigetre. Drágába került neki, de legalább sikerült megzavarnia vetélytársa birtokának nyugalmát, mint a hogy tettek annak idején - ha hagyománynak hinni lehet - az angolok Martinique szigetével, mielőtt Francziaországnak visszaadták volna.

A Fina-sziget emlékezetes eseményei közül immár egy se volt megmagyarázhatatlan.

- Derék dolog! - kiáltá Kolderup W. Vilmos. - Magam sem tudtam volna különb boszut kisütni, mint ez a vén Taskinar!

- De, - mondá Fina, - ezekkel a rettenetes állatokkal a Spencer-sziget...

- A Fina-sziget - vágott közbe Godfrey.

- Tehát a Fina-sziget, - folytatá mosolyogva a fiatal asszony, - most már teljesen lakhatatlan.

- Ejh! - szólt az öreg Vilmos. - Hát mielőtt oda menénk lakni, megvárjuk, mig az utolsó oroszlán felfalja az utolsó tigrist.

- És akkor, kedves Fina, nem fogsz félni ott tölteni velem egy nyarat? - kérdé Godfrey.

- Veled, kedves férjem, - válaszolá Fina - nem félek én sehol, s mert ugy sem tetted még meg utadat a világ körül...

- Megteszszük, együtt! - kiáltott Godfrey! - S ha a balszerencse valaha igazán Robinsonná tenne...

- Oly Robinson leszel, a kivel vele lesz örökre hű felesége!