A Jonathan hajótöröttei Jules Verne

Prev Next

Jules Verne

A Jonathan hajótöröttei

Fordította Ertl István

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ

I. A GUANAKÓ

Kecses állat volt, nyaka hosszú és elegánsan ívelő, tompora kerek, lába karcsú és inas, horpasza keskeny, rőt bundája fehérrel pettyezett, rövid, bojtban végződő farka igen szőrös. Guanakónak nevezték a vidéken ezt a kérődzőt. Messziről nézve lóra és lovasára hasonlított, és sok utazót megcsalt már a látszat, amikor lovascsapatnak nézett egy távolban vágtató guanakócsordát.

A széles, néptelen pusztaságon, ahol zörgő szittyó dugta ki hegyes leveleit a tüskés növények csomói közül, nem mutatkozott más állat, mint ez a guanakó, mely megállt egy dombocska tetején, és fürkészve szimatolta, mit hoz a könnyű keleti fuvallat. Figyelmes szemmel, fülét hegyezve hallgatózott: készen állt rá, hogy a legkisebb gyanús zajra eliramodjék.

A síkság korántsem volt mindenütt lapos: itt is, ott is hepehupák tagolták, amelyeket a felhőszakadások idején nagy erővel lezúduló víz alakított ki. Az egyik ilyen halom takarásában, a dombocskától nem messze egy bennszülött, egy indián kúszott előre, a guanakó azonban nem láthatta. A férfi teste háromnegyedrészt fedetlen volt, csak egy szakadozott állatbőr takarta.

Óvatosan, nesztelenül lopakodott előre a fű között, nehogy elijessze remélt zsákmányát. Az valahogyan mégis megorrontotta a veszélyt, mert nyugtalankodni kezdett.

Hirtelen egy lasszó hasított át süvítve a levegőn, s az állat köré tekeredett. A hosszú pányva azonban elvétette célját, s a guanakó lábáról a földre csúszott.

A dobás nem sikerült. A guanakó inaszakadtából futásnak eredt. Mire az indián fölért a dombtetőre, az állat már eltűnt egy sűrű facsoport mögött. A guanakó tehát megmenekült: annál nagyobb veszély leselkedett viszont most emberünkre.

Visszahúzta a lasszót, amelynek vége az övéhez volt rögzítve, és már indult lefelé a dombról, amikor alig néhány lépésnyire dühös ordítást hallott. Szinte abban a szempillantásban egy vadállat termett előtte.

A nagytestű jaguár szürkés bundáját fekete pöttyök tarkázták, közepükön egy-egy világosabb folttal, amelyek megannyi szembogárra emlékeztettek.

A bennszülött tudta, hogy a vérengző nagymacska egyetlen harapásával megfojthatja. Hátraugrott. Balszerencséjére egy kő kifordult a lába alól, és elvesztette az egyensúlyát. Sikerült kirántania az övéből a fókacsontból készült hegyes kését, és magasra tartott karral igyekezett védeni magát. Egy pillanatig azt remélte, talpra tud állni, és előnyösebb testhelyzetből folytathatja a küzdelmet, de erre nem maradt ideje. A kés éppen csak megkarcolta a jaguárt, s az dühödten a bennszülöttre támadt.

Ledöntötte a földre, és már a mellkasát marcangolta: az indián el volt veszve.

Ebben a pillanatban puskalövés dörrent. A jaguár szívét golyó járta át, s egy szempillantás alatt összerogyott.

Száz lépéssel odébb könnyű fehér füstfelhő gomolygott a part sziklái fölött. Az egyik ormon egy férfi állt, karabélyát még mindig vállához szorítva.

Jellegzetes európai vonásai elárulták, hogy nem lehet földije a sebesültnek. Bőrét megfogta a nap, de nem volt barna; orra nem ült laposan két mély szemüreg között; arccsontja nem volt kiugró, s homloka sem alacsony és hátrafelé keskenyedő, mint a bennszülötteké. Ellenkezőleg: arcvonásai erős értelemről tanúskodtak, széles, ráncok barázdálta homloka gondolkodóra vallott.

A férfi rövidre nyírt haja éppen úgy őszült, mint a szakálla.

Negyven és ötven év között járhatott, de ennél pontosabban bajos lett volna meghatározni a korát. Magas termete, erős felépítése, atlétai ereje makkegészséges embert mutatott. Arca erélyt és komolyságot sugallt, magatartása, mozdulatai, egész lénye azt a nemes büszkeséget sugározta, amelynek semmi köze az ostobák hiú gőgjéhez.

Látván, hogy másodjára nem kell elsütnie puskáját, leeresztette, bebiztosította és hóna alá vette a fegyvert, majd dél felé fordult.

Ebben az irányban a sziklafal lábánál a tenger széles tükre terült el. A férfi előrehajolt és lekiáltott:

- Karroli! - majd egy durva hangzású, torokhangokban bővelkedő nyelven még két-három szót mondott.

Néhány perc múlva a sziklafal egyik hasadékából egy tizenhét év körüli kamasz tűnt elő, nyomában egy idősebb férfival.

Mindketten kétségkívül indiánok voltak, egészen más alkatúak, mint a fehér ember, aki az imént oly bravúros lövéssel bizonyította ügyességét. Az idősebbik, aki elmúlhatott negyven éves, öt láb magas volt, izmos, széles vállú, erős mellkasú.

Vastag nyakán nagy, szögletes fej ült, arcán alig ütközött ki pár szál szőr, ritkás szemöldöke alól átható tekintettel szemlélte a világot. Bőre sötétbarna volt, haja hollófekete.

Állati jegyek keveredtek benne emberi vonásokkal, de egy szelíd és jóindulatú állat jegyei; ezt az elmaradott lényt nem valami vadhoz, hanem inkább egy jó, hűséges kutyához hasonlítaná az ember, egy bátor újfundlandihoz, amely gazdájának több mint társa: barátja.

Most is úgy sietett elő a hívásra, akár egy odaadó eb.

Ami az anyaszült meztelen, kígyó hajlékonyságú fiút - minden bizonnyal a fiát - illeti, ő jóval értelmesebbnek látszott az apjánál. Magasabb homloka, tüzesen csillogó szeme értelemre s - ami ennél is fontosabb - egyenes, őszinte jellemre vallott.

Amikor az indiánok odaértek hozzá, a két férfi néhány szót váltott a bennszülöttek nyelvén, amelyben a legtöbb szót egy rövid belégzés szakítja félbe, majd a jaguár teteme mellett fekvő sebesülthöz siettek.

A szerencsétlen nem volt tudatánál. A vérszomjas vad karmai felszántották a mellkasát, sebéből ömlött a vér. Amikor érezte, hogy egy kéz lefejti a testére tapadó durva állatbőrt, mégis fölnyitotta a szemét.

Mihelyt megpillantotta megmentőjét, szemében gyöngén fölfénylett az öröm, s vértelen ajkai egy nevet suttogtak:

- Kau-dzser!...

"Kau-dzser" barátot, jótevőt, megmentőt jelent a bennszülöttek nyelvén, és ez a szép név csakugyan a fehér emberé lehetett, mert jóváhagyólag bólintott.

Amíg ő elsősegélyt nyújtott a sebesültnek, Karroli leereszkedett a sziklafal hasadékán, majd hamarosan egy vadásztáskával tért vissza, amelyből orvosi készlet került elő, meg néhány üvegcse helyi növények kivonatával. Az indián a térdére támasztotta a sebesült fejét, hogy Kau-dzser kimoshassa a meztelen mellkason a sebeket és letörölgethesse a vért. Kau-dzser tépéseket itatott át az egyik flakon tartalmával, ezeket a sebre helyezte, majd összehúzta a sebszájakat. Végül levette a saját gyapjúövét, és azzal rögzítette a bennszülött mellkasán a kötést.

Megmarad vajon a szerencsétlen? Kau-dzser nem reménykedett benne. Aligha létezik olyan szer, amelytől ezek a mély sebek - amelyek talán a gyomorig és a tüdőig is elhatoltak - be tudnának hegedni.

Karroli észrevette, hogy a sebesült szeme újra kinyílik, és gyorsan megkérdezte tőle:

- Hol van a törzs?...

- Arra... arra... - suttogta a bennszülött kelet felé mutatva.

- Alighanem az ő táborhelyük fényeit láttuk az éjjel a szoros partján, nyolc-tíz mérföldre innen - mondta Kau-dzser.

Karroli bólintott.

- Még csak négy óra - szólt Kau-dzser -, de hamarosan megkezdődik a dagály. Csak napkeltekor indulhatunk el...

- Úgy van - szólt Karroli.

Kau-dzser folytatta:

- Halg és te vigyétek ezt az embert a bárkára, és fektessétek le. Mást nem tehetünk érte.

Karroli és fia hozzáláttak a dolgukhoz. Fölemelték a sebesültet, és a part felé indultak. Egyikük nemsokára visszatért, hogy elvigye a jaguár tetemét, amelyért a külföldi csempészek drága pénzt megadnak.

Amíg társai ezzel foglalatoskodtak, Kau-dzser odábblépett, és fölkapaszkodott az egyik szirtfalat csipkéző sziklaoromra.

Pillantásával innen az egész horizontot átfoghatta.

Lábánál szeszélyesen tagolt partszakasz rajzolódott ki, amely északról egy több mérföld hosszan elnyúló, széles tengerszorost határolt. A túlpartot, ameddig a szem ellátott, keskeny öblök cakkozták; a szigetekkel és szigetecskékkel tarkított partvonal csak halvány páraként sejlett a távolban. A hatalmas szirtfalak szegélyezte szorosnak sem kelet, sem nyugat felé nem lehetett látni a kijáratát.

Észak felé végtelen síkok és rétek terültek el. Felszínüket számos vízfolyás szabdalta: ezek néhol örvénylő, zuhogó patakként, másutt robajló vízesésként ömlöttek a tengerbe. A hatalmas préri egyhangúságát helyenként kis zöld szigetek: sűrű erdőségek törték meg. A fák csúcsait már kezdte bíborra festeni a lenyugvó nap. Lakott helyet hiába keresett volna errefelé a szem. Ebben az irányban masszív hegylánc zárta le a láthatárt; a hegycsúcsokon vakító gleccserek fehérlettek.

Keleti irányban még tagoltabb volt a vidék. A szirtfal teraszosan emelkedett a part fölé, majd hirtelen hegyes csúcsokba futva beleveszett a levegőégbe.

Teljesen kihaltnak tűnt a táj, s a szoros is épp olyan elhagyott volt.

Sehol egy vízi jármű, még egy kéregcsónak vagy egy vitorlás piroga sem. Ameddig a szem ellátott, sem a déli szigetekről, sem a partról, sem a sziklafal kiszögelléseiből nem szállt föl füst, mely emberi jelenlétről tanúskodna.

Elérkezett az a mindig kissé mélabús pillanat, amely közvetlenül megelőzi az alkonyatot. Nagy madarak zajos csapata körözött az égen, éjjeli szállást keresve.

Kau-dzser a karját összefonva olyan mozdulatlanul állt a sziklán, akár egy szobor. Arcán mégis elragadtatás fénylett, szemhéja néha megremegett, szemében pedig valami szent lelkesültség csillogott, amíg a föld és a tenger elébe táruló csodáját szemlélte: a földkerekség utolsó gazdátlan darabját, az utolsó vidéket, amelyet az ember még nem hajtott a törvény igájába.

Sokáig maradt így, fürdött a fényben és a könnyű szélben.

Karját kitárta és a végtelen tér felé nyújtotta, míg keblét nagy sóhajtás dagasztotta: mintha a mindenséget vágyott volna belélegezni! Tekintete, akárha az éggel dacolna, kevélyen mérte végig a földeket, s egy kiáltás szakadt fel a torkából: a korlátlan, határtalan szabadság vad áhítozása.

A világ anarchistáinak jelszavát harsogta, azt a híres mondatot, amely oly jellemző rájuk, hogy gyakran már-már a nevük helyett emlegetik; ez a négy szó sűríti magába félelmetes szektájuk tanításait.

- Se Isten, se úr!... - zengett Kau-dzser hangja, miközben a sziklafal peremén áthajolva, a habok fölé magasodva egy féktelen mozdulattal végigszántott a végtelen látóhatáron.

II. EGY REJTÉLYES ÉLET

A földrajztudósok Magellánia néven emlegetik azokat a kisebb-nagyobb szigeteket, amelyek az amerikai kontinens déli csücskénél, az Atlanti- és a Csendes-óceán között húzódnak. A földrész legdélibb területe, Patagónia, odáig tart, ahol két hosszú, széles földnyúlvány, a Vilmos-király- és a Brunswick-félsziget közül az utóbbi a Froward-fokban véget ér. Mindaz, ami nem csatlakozik közvetlenül ehhez a szárazulathoz, amit elválaszt tőle a Magellán-szoros, már Magellániához tartozik, ahhoz a vidékhez, amely joggal kapta a XVI. századi híres portugál hajós nevét.

E földrajzi adottságokból adódóan 1881-ig az Újvilágnak ezt a részét egyetlen civilizált állam sem csatolta területéhez, még közvetlen szomszédai, Chile és az Argentin Köztársaság sem, amelyek ekkoriban a patagón pampák fennhatóságáért versengtek.

Magellánia nem volt senkié, s aki itt alapított kolóniát, az teljes függetlenséget élvezhetett.

Pedig nem mondhatnánk, hogy jelentéktelen ez a vidék, amelynek ötvenezer négyzetkilométere - sok más kevésbé fontos szigeten kívül - magában foglalja a Tűzföldet, a Desolación-, a Clarence-, a Hoste-, a Navarino-szigetet, a Horn-fok környékén a Grévy-, Wollaston-, Freycinet-, Hermite- és Herschell-szigeteket, s megannyi más szigetkét és zátonyt, az amerikai kontinens hatalmas tömegének végső törmelékét.

A Magellániát alkotó földdarabok közül a Tűzföld a legkiterjedtebb. Északon és nyugaton rendkívül tagolt part határolja, Espíritu Santo földnyelvétől Magdalena Soundig. Miután nyugat felé csápként bocsát ki egy vékony és rendkívül cikkcakkos félszigetet, melyet a Sarmiento-hegy ural, délkeleti irányban a San Diego-fokban folytatódik, amely - akár egy ülő szfinx - a Le Maire-szoros vizében áztatja farkát.

Ezen a nagy szigeten játszódtak le tehát az imént elbeszélt események, 1880 áprilisában. A szoros, amelyet Kau-dzser lázas töprengése közben szemlélt, a Beagle-szoros volt; ez délről határolja a Tűzföldet, s vele szemben a Gordon-, Hoste-, Navarino- és Picton-szigetek sorakoznak. Még délebbre húzódik a Horn-fok környéki szeszélyes szigetvilág.

A történetünk kiindulópontjául választott nap előtt talán tíz évvel látták először a tűzföldi partokon azt a férfiút, akit az indiánok később Kau-dzsernek neveztek el. Hogyan érkezett oda? Nyilván a számos gőzös és vitorláshajó egyikén, amelyek Magellánia vízi útvesztőiben és a közeli csendes-óceáni szigeteken kereskednek a guanakó- és vikunyagyapjat, nandutollat és fókabőrt áruló bennszülöttekkel.

Azt tehát könnyen meg lehetett magyarázni, hogy miképp került ide ez az idegen, de annál bajosabb lett volna megtudni a nevét és a nemzetiségét, vagy azt, hogy az Ó- vagy az Újvilágban született-e.

Semmit nem lehetett tudni róla. Tegyük hozzá, hogy nem is próbált meg tudakozódni felőle senki sem. Ezen a vidéken, ahol nem létezett semmilyen hatóság, ugyan kinek lett volna jogcíme kifaggatni ezt a férfit? Egy szervezett államban a rendőrséget érdekli az emberek múltja, és lehetetlen hosszabb ideig inkognitóban maradni. Itt viszont senki semmilyen hatalommal nem bírt, és mindenki szokásoktól függetlenül, törvények nélkül, a legteljesebb szabadságban élhetett.

A Tűzföldre érkezését követő első két évben Kau-dzser sehol sem próbált megtelepedni. Bekóborolta az egész vidéket, megismerkedett a bennszülöttekkel, de soha a közelébe se ment annak a néhány kereskedelmi kirendeltségnek, amelyet fehér telepesek tartottak fönn. Ha a szigetvilág valamely pontján hajó kötött ki, azzal ugyan kapcsolatba lépett, de mindig csak egy tűzföldi bennszülött útján, és pusztán azért, hogy felfrissítse készleteit és gyógyszertartalékát. Amit így vásárolt, azért vagy csereáruval fizetett, vagy spanyol és angol pénzzel, amiben láthatóan nem szenvedett hiányt.

Idejét azzal töltötte, hogy törzsről törzsre, táborhelyről táborhelyre vándorolt. Akár a bennszülöttek, vadászatból és halászatból élt; hol a partvidéken lakó családoknál, hol a beljebb tanyázó törzsek kunyhóiban és sátraiban húzta meg magát, s közben gyógyította a betegeket, segítette az özvegyeket és árvákat. Ezek a szegény ördögök imádták őt, és egyhamar azon a magasztaló néven kezdték emlegetni, amely utóbb széltében-hosszában ismertté vált az egész szigetvilágban.

Kau-dzser minden kétséget kizáróan művelt ember volt, alapos orvosi tanulmányokat végezhetett. Több nyelven beszélt: franciák, angolok, németek, spanyolok és norvégok egyaránt honfitársuknak vélhették volna. Ez a rejtélyes ember az addig megtanult nyelvek sorát hamarosan megtoldotta a jagonnal is: folyékonyan beszélte Magellánia legelterjedtebb nyelvét, amelyre misszionáriusok a Biblia néhány részletét is lefordították.

Magellánia, ahol Kau-dzser megtelepedett, korántsem lakhatatlan vidék, mint ahogy azt nagyon sokan hiszik, amióta felfedezői alaptalanul rossz hírét költötték. Túlzás volna persze földi paradicsomnak lefesteni, s azt is nehezen lehetne vitatni, hogy a Horn-foknál tomboló viharok gyakoriságánál csak féktelenségük nagyobb. De még Európában is akadnak országok, amelyek sokkal zordabb létfeltételek ellenére számos lakost tartanak el. Magellánia éghajlata rendkívül csapadékos, de a szigetvilágot körülölelő tenger vitathatatlanul jól szabályozza a hőmérsékletet, s olyan kemény hidegektől, mint Észak-Oroszországban, Svédországban és Norvégiában, itt nem kell tartani. A hőmérő higanyszála télen nem száll öt fok alá - igaz, nyáron sem emelkedik magasabbra tizenötnél.

A túlzottan borúlátó értékeléseknek nemcsak a meteorológiai megfigyelések, hanem már a szigetek arculata is ellentmond. A növényzet ekkora változatossága a jégövben már elképzelhetetlen. A hatalmas legelők kiterjedt állattartást tennének lehetővé, a széles erdőségekben bőven akad sarki bükkfa, nyír, borbolya és fűszerkéregfa. Haszonnövényeink nyilván hamar megszoknának itt, és közülük sok - még a búza is - jó termést hozna.

Nem lakhatatlan tehát ez a vidék, mégis kevesen lakják.

Népessége csupán kisszámú indiánból áll, akiket tűzföldiként vagy pecsera indiánként tartanak számon. Ezek igazi vademberek, az emberiség számkivetettjei, akik szinte fedetlen testtel élik nyomorúságos vándoréletüket a tágas pusztaságokon.

Történetünk kezdete előtt hosszú idővel Chile egy ízben szentelt már valamelyes figyelmet ennek az alig ismert régiónak, amikor a Magellán-szoros partján megalapította Punta Arenas nevű telepét.

Ennél többet azonban nem is tett, és e kolónia felvirágzása ellenére sem igyekezett megvetni a lábát Magellánia szigetvilágában.

Miféle események sorozata vezethette Kau-dzsert erre a legtöbb ember számára ismeretlen vidékre? Rejtély volt ez is, de erre a rejtélyre legalább részben megoldást kínált Kau-dzser kiáltása, amellyel a sziklafal tetejéről kihívást intézett az éghez, és szenvedélyes köszönetet mondott a földnek.

"Se Isten, se úr!": az anarchisták klasszikus jelszava ez. Feltehetjük hát, hogy Kau-dzser is ehhez a bűnözőkből és vakbuzgó hívekből összevegyült szektához tartozott. Az előbbiek, akiket irigység és gyűlölet hajt, mindig kaphatók erőszakra és gyilkosságra; az utóbbiak igazi költők, akik arról álmodoznak, hogy az emberiség minden rossztól megszabadulhat, csupán a törvényeket kell eltörölnie, melyeket a rossz elleni küzdelmében alkotott.

Két fajtájuk közül vajon melyikhez tartozott Kau-dzser? Elszánt libertiárius lett volna, a közvetlen cselekvés és a tett általi propaganda híve, akit a nemzetek sorra mind kivetettek kebelükből, s aki nem talált már másutt menedéket, mint a lakható világ e távoli zugában?

E feltevést nehezen lehetett volna összeegyeztetni jóságával, amelynek már annyiszor bizonyságát adta, amióta a magellániai szigetvilágba érkezett. Ő, aki annyiszor vívott elkeseredett küzdelmet emberéletek megmentéséért, nyilván sohasem gondolt rá, hogy embert öljön. Anarchistának anarchista volt, hiszen annak vallotta magát, de az álmodozók közül való, nem pedig a bomba és a kés szakértőinek eszmetársa. Ha csakugyan így volt, száműzetését nyilván nem egy idegen akarat mérte rá büntetésként, hanem valamilyen benső drámájának ésszerű végkifejlete volt. Nemes álmától megrészegülten nyilván nem tudta többé elviselni a törvények vasszigorát, amelyek a civilizált világban a bölcsőtől a sírig pórázon tartják az embereket; elérkezett a pillanat, amikor fullasztónak érezte a levegőt a törvények végeláthatatlan erdejében, amelyek arra szolgálnak, hogy a polgárok önállóságuk árán vásárolhassanak egy kis jólétet és létbiztonságot. Mivel jelleme tiltotta, hogy jóról és rosszról vallott nézeteit erőszakkal terjessze, nem tehetett mást, olyan országot keresett, ahol nem ismerik még a szolgaságot, s talán ezért kötött ki végül Magellániában, a földkerekség egyetlen olyan pontján, ahol még csorbítatlan szabadság uralkodott.

Eleinte vagy két évig Kau-dzser nem hagyta el a nagy szigetet, ahol partra szállt.

A bennszülöttek bizalma egyre nőtt iránta, tekintélye gyarapodott a törzsek körében. Más szigetekről is eljöttek, hogy kikérjék tanácsát, onnan, ahol a kenus vagy pirogás indiánok élnek, akik némiképp különböznek a Tűzföldet benépesítő jakanáktól. Ezek a szerencsétlen pecserák, akik a többi törzshöz hasonlóan halászatból és vadászatból élnek, mindig eljöttek a "Jótevőhöz", amikor az a Beagle-szoros partján tanyázott. Kau-dzser senkitől nem tagadta meg a jótanácsot vagy az ápolást. Súlyos helyzetekben, például ha valami járvány dühöngött, gyakran habozás nélkül kockára tette az életét is, hogy megküzdjön a sors újabb csapásával. Hírneve futótűzként terjedt az egész vidéken, még a Magellán-szoroson túl is. Mindenki tudta, hogy egy idegen telepedett meg a Tűzföldön, aki a hálás bennszülöttektől megkapta a "Kau-dzser" címet is. Többször hívták Punta Arenasba is, ő azonban mindannyiszor elhárította a meghívást, és ebbe semmilyen hatóságnak nem volt beleszólása.

Sejteni lehetett, hogy nem akar újra olyan földre lépni, ahol nem érezheti magát szabadnak.

Második magellániai évének vége felé történt valami, ami hatással volt élete későbbi folyására.

Kau-dzser tehát be nem tette volna a lábát Punta Arenasba, ebbe a chilei városkába, amely patagón területen fekszik, a patagónok viszont jó párszor betörtek magellániai területre. Lovaikkal együtt néhány óra alatt átkeltek a Magellán-szoros déli partjára, s végigportyázták az egész Tűzföldet - Amerikában raid-nek hívják az ilyen rajtaütéseket -, rátámadtak a tűzföldiekre, megsarcolták és kifosztották őket, gyermekeiket pedig elhurcolták a patagón törzsekhez rabszolgának.

A patagónok, illetve a tűzföldi indiánok külseje és szokásai között elég jelentős a különbség: a patagónok sokkal félelmetesebbek. A tűzföldiek halászatból élnek, és egyetlen közösségük a nagycsalád, a vadászó patagónok viszont összetartó törzseket alkotnak egy-egy törzsfőnök vezetése alatt.

Ezenkívül a tűzföldiek termetre is kissé elmaradnak szárazföldi szomszédaiktól: nagy, szögletes fejükről, kiugró pofacsontjukról, gyér szemöldökükről, horpadt koponyájukról lehet őket megismerni.

Mindent összevetve elég szánalmas lények, mégsem fenyegeti őket a kihalás, hisz számos utódot nemzenek; mondhatnánk, annyit, akár a táborhelyük körül nyüzsgő kutyák.

A patagónok ellenben magas termetűek, erőteljes és arányos testalkatúak. Nem nő szakálluk, hosszú, fekete hajukat hátul lógni hagyják, homlokukon pedig szalaggal rögzítik. Olajbarna arcuk az állkapocsnál szélesebb, mint a halántéknál, csillogó szemük kissé mongolosan keskeny, orruk széles és tömpe. Kitartó és rettenthetetlen lovasok, akiknek tágas térségek kellenek, hogy vágtathassanak fáradságot nem ismerő hátasaikon; végtelen legelők, hogy lovaik táplálékra leljenek; vadászmezők, hogy űzőbe vehessék a guanakót, a vikunyát és a nandut.

A Tűzföldre való betöréseik alkalmával Kau-dzser nemegyszer találkozott már e bősz fosztogatókkal, akiket sem Chile, sem Argentína nem képes megfékezni, de sohasem lépett még kapcsolatba velük.

1872 novemberében Kau-dzser vándorlásai során a Tűzföld nyugati partjára, a Magellán-szoros közelébe vetődött: ekkor kellett először beavatkoznia a patagónok ellen, az Inútil-öbölben élő pecserák védelmében.

Ez a mélyen a szárazföldbe nyúló öböl, amelyet északról mocsarak határolnak, nagyjából szemközt található azzal a hellyel, ahol Sarmiento egykor megalapította gyászos emlékű kolóniáját, az Éhség-kikötőt.

A patagónok egy csoportja az Inútil-öböl déli partján kötött ki, majd megtámadtak egy húsz családot számláló jakana táborhelyet. A támadók nemcsak számbeli fölényben voltak, testi erő és fegyverzet dolgában is felülmúlták a bennszülötteket.

Azok mégis megpróbáltak ellenállni, egy kenus-indián vezetésével, aki imént érkezett pirogáján a táborhelyre.

Ezt az embert Karrolinak hívták. Révkalauz volt, a Beagle-szorosba és a Horn-fok körüli szigettengerre merészkedő hajókat vezette a part mentén. Akkor is egy hajót kalauzolt Punta Arenasba, s onnan visszatérőben állt meg az Inútil-öbölben.

Karroli megszervezte az ellenállást, és a jakanák élén megkísérelte visszaverni a támadókat. A harc azonban nagyon egyenlőtlen volt. A pecserák nem tarthattak ki sokáig. Táborukat lerohanták, sátraikat fölborogatták, mindenütt vér folyt. A családokat szétkergették.

A harc közben Karroli fia, Halg, aki kilenc éves volt akkor, a pirogában várt az apjára. Egyszer csak két patagón rohant feléje.

A fiú biztonságos távolságba evezhetett volna a parttól, de ha így tesz, akkor az apja nem kereshet menedéket a csónakban.

Az egyik patagón a pirogába ugrott, és megragadta a gyereket.

Karroli éppen elmenekült a táborból, amelyet a támadók a hatalmukba kerítettek. Amikor meglátta, hogy egy patagón magával hurcolja a fiát, a gyermek segítségére akart sietni. A másik patagón nyila csak egy ujjnyira süvített el a füle mellett.

Mielőtt azonban ez újra megfeszíthette volna az íját, puskalövés dördült. A gyermekrabló halálos golyótól találva a földre rogyott, a társa azonban elmenekült.

A puskát egy fehér ember sütötte el, aki véletlenül vetődött a harc színhelyére. Ez az ember Kau-dzser volt.

Egy percet sem veszíthettek. Kötelénél fogva sebesen odahúzták a pirogát. Kau-dzser és Karroli a gyerekkel együtt beleugrottak, majd a nyílt vízre eveztek. Már egy kötélhossznyira jártak a parttól, amikor a patagónok nyílzáporral árasztottak el őket, és egy nyíl eltalálta Halg vállát.

Mivel a sérülés viszonylag súlyosnak tűnt, Kau-dzser nem akarta elhagyni társait addig, amíg szükség lehet a segítségére.

Ezért a pirogában maradt, amely megkerülte a Tűzföldet, és a Beagle-szoroson végighaladva a Nueva-sziget egy szélvédett kis öblébe futott be. Itt volt Karroli otthona.

Ekkor már nem kellett félteniük a fiút, mert a seb kezdett behegedni.

Karroli nem is tudta, hogyan fejezhetné ki háláját.

Az indián kikötötte a pirogát az öblöcske mélyén, majd partra szállt, és megkérte Kau-dzsert, hogy tartson vele.

- Ez az én házam - mondta neki -, itt lakom a fiammal együtt. Ha csak néhány napig maradsz, szívesen látunk, és pirogámmal majd visszaviszlek a szoros túlsó partjára. De ha mindörökre itt maradsz, akkor otthonom a tiéd is, én pedig hű szolgád leszek.

Ettől a naptól kezdve Kau-dzser nem hagyta el sem Karrolit és a gyermeket, sem a Nueva-szigetet. Karroli neki köszönhette, hogy lakályosabb lett az otthona, és hamarosan révkalauzi mesterségét is jobb körülmények közt gyakorolhatta. Törékeny pirogája helyébe Kau-dzser egy megbízható bárkát vásárolt, a Wel-Kiejt, amely egy norvég hajó szerencsétlenségéből származott. Ebbe fektették most a jaguár sebzette férfit.

Új életmódja nem akadályozta meg Kau-dzsert emberbaráti tevékenységében. Továbbra is látogatta a bennszülött családokat, és ott volt mindenütt, ahol segíteni, gyógyítani kellett.

Évek teltek el így, és minden jel arra mutatott, hogy Kau-dzser már mindörökre szabadon élhet ezen a szabad földön, amikor nem várt esemény zavarta meg élete nyugodt folyását.

III. EGY SZABAD ORSZÁG VESZTE

A Beagle-szoros keleti bejáratát a Nueva-sziget uralja. Hosszúsága nyolc, szélessége négy kilométer, alakra egy szabálytalan ötszöget mintáz. Nem hiányoznak róla a fák, különösen a bükk, a kőris és a fűszerkéregfa, de vannak itt mirtuszfélék és néhány közepes nagyságú ciprusfa is. A prériken a magyal, a sóskaborbolya és a kisnövésű páfrányok élnek meg. Néhány szélvédettebb helyen jó földre, zöldségtermesztésre is alkalmas talajra lehet lelni. Oda, ahol elégtelen a humuszréteg vastagsága - különösen pedig a partszegély közelébe -, a természet zuzmóból, mohából és korpafűből szőtt takarót terített.

Karroli, az indián már vagy tíz éve lakott a szigeten. Nem is választhatott volna alkalmasabb helyet, mint egy sziklafal hátsó lejtőjét, ahonnan rálátott a tengerre. Minden hajó, amely elhagyja a Le Maire-szorost, elhalad a Nueva-sziget előtt. Ha a Csendes-óceánra igyekezve a Horn-fokot készülnek megkerülni, nincsen szükségük senkire. Ha viszont azért érkeznek, hogy a szigetvilágban kereskedjenek, kalauz nélkül nem vághatnak neki a szorosok útvesztőjének.

Mivel azonban Magellániát aránylag kevés vízi jármű keresi fel, a révkalauzság nem nyújthatott biztos megélhetést Karrolinak és fiának. Karroli ezért vadászni és halászni is járt, hogy zsákmányáért cserébe beszerezhesse a legszükségesebb holmikat.

Az apró szigeten természetesen csak kevés értékes prémű guanakó és vikunya lelhetett otthonra, de a szomszédos, jóval nagyobb kiterjedésű Navarino-, Hoste-, Wollaston- és Dawson-szigetek meg a Tűzföld tágas síkságai és széles erdőségei bővelkedtek mind a kérődző állatokban, mind a ragadozókban.

Karrolinak hosszú időn át nem volt más lakhelye, mint egy barlang a gránitfalban, amely azért mégiscsak különb szállás a jakanák kunyhóinál. A Kau-dzser ideérkezte után a barlangot igazi ház váltotta fel, melynek gerendáit a sziget erdei, padlóját a sziklák köve szolgáltatta, meszet pedig a parton tarkálló ezernyi pörgekarú kagylóból, maktrából és tritoncsigából nyertek.

A ház három szobából állt. Középütt a nappali, széles kandallóval, jobbra Karrolinak és fiának a szobája nyílott, balra pedig a Kau-dzseré, sok polccal, melyeken papírjait és könyveit tartotta: ezek nagyrészt orvosi, gazdaságtani és társadalomtudományi munkák voltak. A fioláit és a sebészszerszámait egy szekrényben őrizte.

Ebbe a házba tért vissza két társával az után a tűzföldi kirándulás után, amelynek végső epizódjáról történetünk első soraiban számoltunk be. A Wel-Kiej előbb azonban a sérült indián tábora felé vette az útját, amely a Beagle-szoros keleti végében terült el. A kunyhók szeszélyes alakzatba tömörültek egy patak partján, és a köztük ugrándozó kutyafalka hangos ugatással jelezte a bárka érkezését. A szomszédos réten két szánalmas gebe legelészett. Némelyik viskó tetejéről vékony füstcsík szivárgott elő.

Mikor elterjedt a Wel-Kiej érkezésének híre, legalább hatvan férfi és nő rohant le a partra. Nyomukban pucér gyerekhad szaladt.

Mihelyt Kau-dzser a szárazföldre lépett, mindenki elébe sietett és kezet akart szorítani vele. Ez a fogadtatás mindennél jobban tanúsította, milyen hálásak ezek a szegény ördögök Kau-dzser számtalan jótéteményéért. Türelmesen végighallgatta mindegyiküket. Édesanyák vezették oda beteg gyermekükhöz.

Túláradó hálával mondtak neki köszönetet, jelenléte félig már meg is vigasztalta őket.

Végül belépett az egyik kunyhóba. Amikor kisvártatva kijött, egy idős asszony és egy fiatal nő követte, aki kézen fogva vezetett egy gyereket: annak az indiánnak az anyja, felesége és gyermeke, aki a hajóút alatt a leggondosabb ápolás ellenére is belehalt a jaguárharapásba.

A holttestet a parti fövenyre fektették, és a tábor minden lakója köréje gyűlt. Kau-dzser elmesélte, milyen szerencsétlenség érte az elhunytat, majd beszállt a bárkába. Az elejtett jaguárt nagylelkűen az özvegynek hagyta, hiszen a bundája hatalmas értéket jelentett ezeknek a nincstelen embereknek a szemében.

Közeledett a tél. A Nueva-szigeti házban a megszokott mederben folyt az élet. Csak néhány partmenti kereskedőhajó érkezett a Falkland-szigetekről: szőrmét akartak vásárolni, mielőtt még a hóviharok megközelíthetetlenné teszik a vidéket. Karroli és Kau-dzser jó áron adták el nekik az állatbőröket, és előnyös cserék útján mindahhoz az élelemhez és munícióhoz is hozzájutottak, amire a júniustól szeptemberig tartó zordon évszakban szükségük lehetett.

Május utolsó hetében, amikor az egyik kereskedőhajó éppen igénybe vette Karroli szolgálatait, Halg és Kau-dzser egyedül maradtak a Nueva-szigeten.

A tizenhét éves fiú úgy szerette Kau-dzsert, mintha az apja volna, ő pedig a leggyöngédebb atyai érzelemmel viszonozta a ragaszkodást.

Mindig is arra törekedett, hogy fejlessze a fiú értelmét. Kiemelte eredeti vadságából, és egészen másfajta embert faragott belőle, mint a civilizációtól oly távol élő magellániai honfitársai.

Felesleges mondanunk, hogy Kau-dzser mindig a neki mindennél kedvesebb gondolatot, a szabadság eszméjét igyekezett elültetni Halg fejében.

Azt akarta, hogy Karroli és fia ne urat lásson benne, hanem velük egyenrangú embert. Aki méltó az ember névre, az nem ismer, nem ismerhet el urat maga fölött. Az ember önmaga ura, és nincs szüksége más parancsolóra sem az égben, sem a földön.

Tanításának magva csodálatosan termékeny talajra hullott. A tűzföldiek ugyanis rajonganak a szabadságért. Mindent föláldoznak érte, és a kedvéért lemondanak a letelepedett életmód kínálta összes előnyről. Körülvehetik őket bármilyen - viszonylagos - jóléttel, kecsegtethetik őket akármilyen létbiztonsággal, őket nem tarthatja vissza semmi; azonnal szedik a sátorfájukat, hogy éhezve, nyomorultul, de szabadon folytassák örök vándorlásukat.

A tél június elején támadt Magellániára. Nem volt ugyan farkasordító hideg, de heves szélrohamok söpörtek végig az egész környéken. Borzasztó viharok tomboltak a vidéken, és a Nueva-sziget egészen eltűnt a vastag hótakaró alatt.

Így telt el június, július, augusztus is. Szeptember közepén érezhetően felmelegedett az idő, és a falklandi hajósok ismét feltünedeztek a szorosokban.

Szeptember 19-én Karroli magára hagyta Halgot és Kau-dzsert a Nueva-szigeten, hogy elkalauzoljon a Beagle-szorosban egy amerikai gőzöst, amelynek előárbocán révkalauz-zászló lengett. Egy hétig volt távol.

Amikor az indián visszatért bárkáján, Kau-dzser szokása szerint kikérdezte az útközben történtekről.

- Semmi különös - felelte Karroli. - Nyugodt volt a tenger, és kedvező a szél.

- Hol váltál el a hajótól?

- Darwin Soundnál, a Stewart-sziget csúcsánál, ahol egy szembejövő ágyúnaszád keresztezte az utunkat.

- Hová igyekezett?

- A Tűzföldre. Visszajövet láttam, hogy lehorgonyzott egy kis öbölben, és egy katonai különítmény szállt partra.

- Katonák!... - kiáltott föl Kau-dzser. - Milyen nemzetiségűek?

- Chileiek és argentinok.

- Mit csináltak?

- Úgy mondták, hogy két felderítőtisztet kísérnek el a Tűzföldre és a környező szigetekre.

- És honnan jöttek ezek a megbízottak?

- Punta Arenasból, az ottani kormányzó bocsátotta rendelkezésükre az ágyúnaszádot.

Kau-dzser nem tett föl több kérdést. Eltöprengett. Mit jelenthet a megbízottak jelenléte? Milyen küldetést teljesítenek Magellániának ezen a vidékén? Vajon földrajzi avagy vízrajzi felmérésről van szó, a biztonságos hajózás érdekében tevékenykednek, s a fölvett adatok szigorú ellenőrzése a céljuk?

Kau-dzser gondolataiba merült. Nem tehetett róla, valami bizonytalan nyugtalanság fogta el. Vajon nem terjesztik ki a felderítést az egész magellániai szigettengerre, s a naszád nem a Nueva-sziget parti vizein vet hamarosan horgonyt?

A hírben az nyugtalanította leginkább, hogy az expedíciót Chile és Argentína kormánya közösen küldte ki. Lehetséges, hogy ez a két köztársaság, amely eddig sohasem jutott egyetértésre, megegyezett volna ennek a területnek az ügyében, amelyet mindketten jogtalanul követeltek maguknak?

Mialatt ezeken a kérdéseken tűnődött, Kau-dzser ahhoz a magaslathoz ért, amelynek tövében a házuk állt. Innen nagy szélességben beláthatta a tengert: pillantása ösztönösen délre irányult, az amerikai szárazföld legvégső csúcsaira, melyek a Horn-fok körüli szigetvilágot alkotják. Odáig kell tehát vándorolnia, hogy szabad földre leljen?... Vagy talán még messzebbre?... Gondolatban átkelt a sarkkörön, majd elidőzött a Déli-sarkvidék végtelen jégmezőin, melyek kifürkészhetetlen rejtélye dacol a legelszántabb felfedezőkkel is...

Mekkora lett volna Kau-dzser fájdalma, ha tudja, hogy valóban az következett be, amitől tartott! A Gracias a Dios nevű chilei ágyúnaszád csakugyan két megbízottat hozott a fedélzetén: Idiaste úr Chile, Hererra úr pedig az Argentin Köztársaság kormányától kapott megbízást, hogy előkészítsék Magellánia felosztását a birtokjogért vetélkedő két állam között.

Ez az évek óta húzódó kérdés végeláthatatlan vitákra adott okot, és úgy tűnt, lehetetlen olyan megoldást találni, amellyel mind a két fél elégedett volna. Tartani lehetett tőle, hogy ha a helyzet sokáig változatlan marad, komoly összeütközésre kerül sor.

Kereskedelmi és politikai szempontból már csak azért is véget kellett vetni az áldatlan állapotnak, mert a falánk Anglia nem volt messze. Falkland-szigeti birtokairól csak a kezét kellett volna kinyújtania Magellániáért. Kereskedői máris ki-be jártak a magellániai szorosokban, hittérítői egyre nagyobb befolyást gyakoroltak a tűzföldi népességre. Egy szép napon még kitűzi valahol a lobogóját - márpedig semmit sem olyan nehéz eltávolítani, mint egy brit lobogót! Legfőbb ideje volt tehát, hogy tegyenek valamit.

A kutatóút végeztével Idiaste és Hererra urak visszatértek Santiagóba, illetve Buenos Airesbe. Egy hónappal később, 1881. január 17-én a két köztársaság Buenos Airesben aláírta azt a megállapodást, amely lezárta az égető magellániai kérdést.

A szerződés értelmében a déli szélesség 52. és a nyugati hosszúság 70. foka által határolta terület kivételével Patagóniát az Argentin Köztársasághoz kellett csatolni. Az ily módon hozzá került területekért kárpótlásul Chile lemondott az Államok-szigetekről és a Tűzföldnek a 68. hosszúsági foktól keletre elterülő részéről. Az összes többi sziget kivétel nélkül Chiléé maradt.

A két állam fennhatóságát rögzítő megállapodás megfosztotta Magellániát függetlenségétől. Vajon mit tesz Kau-dzser, aki ettől kezdve chilei földön jár?

A Nueva-szigeten február 25-én szereztek tudomást a szerződésről.

Egyik útjáról visszatérőben Karroli hozta meg a hírt.

Kau-dzser nem tudta visszafojtani a haragját. Egy szó sem hagyta el ajkát, de szeme gyűlölettel telt meg, és ökle fenyegetően lendült észak felé. Képtelen volt úrrá lenni indulatain, és néhány tétova lépést tett. Mintha kihúzták volna lába alól a talajt, mintha nem talált volna szilárd támaszra többé.

Nagy végre sikerült visszanyernie önuralmát. Eltorzult arcára visszatért szokásos hűvös higgadtsága. Karrolihoz lépett, és nyugodt hangon megkérdezte:

- Bizonyos a hír?

- Igen - felelte az indián. - Punta Arenasban tudtam meg. A Tűzföldre vezető szoros bejáratánál állítólag két lobogó van felhúzva: a chilei zászló az Orange-fokon, az argentin az Espíritu Santo-fokon.

- Tehát a Beagle-szorostól délre minden sziget Chile fennhatósága alá került? - kérdezte Kau-dzser.

- Igen.

- A Nueva-sziget is?

- Az is.

- Ennek be kellett következnie - mormogta Kau-dzser, és felindultságában egészen elváltozott a hangja.

Azzal visszament a házba, és bezárkózott a szobájába.

Milyen ember volt hát Kau-dzser? Milyen okok késztették rá, hogy valamelyik kontinenst odahagyva élve eltemetkezzék a magellániai magányban? Miért jelentette az ő számára az emberiség pusztán azt a néhány tűzföldi törzset, amelyet önfeláldozóan fáradozva, egész lényével segített?

A hamarosan bekövetkező események, melyek elbeszélésünk tárgyát képezik, fényt fognak deríteni az első kérdésre. Ami a másik kettőt illeti, azokra Kau-dzser előéletének ismeretében röviden ekképp válaszolhatunk.

Kau-dzser, ez a bátor és tettrekész, kiváló ember, aki épp olyan behatóan tanulmányozta a társadalom-, mint a természettudományokat, nem az első tudós volt, aki kettős hibát követett el: bizonyosnak vélt olyan elveket, amelyek végtére is csak feltevések, és ráadásul következetesen a végsőkig akarta vinni ezeket az elveket.

Néhány ilyen félelmetes reformátor neve ma is él a köztudatban.

A szocializmus tana, amely nem kisebb dologra tör, mint hogy tetőtől talpig újjáteremtse a társadalmat, nem újkeletű. Saint-Simon, Fourier, Proudhon és megannyi, az idő homályába vesző elődjük mind a kollektivizmus előfutárai. Az olyan modern ideológusok, mint Lassalle, Karl Marx vagy Guesde, nem tesznek mást, mint kisebb-nagyobb módosításokkal az ő gondolataikat veszik át, éppen csak olyan elvekre alapozzák őket, mint a termelőeszközök társadalmiasítása, a tőke és a konkurencia megszűntetése, a társadalmi tulajdonnak az egyéni tulajdon helyébe állítása.

Egyikük sem vesz tudomást a valós élet feltételeiről.

Elméleteik azonnali és teljeskörű alkalmazására tartanak igényt.

Tömeges kisajátítást követelnek, és be akarják vezetni az egyetemes kommunizmust.

Akár helyeseljük, akár elvetjük ezeket az elméleteket, a legkevesebb, amit mondhatunk, hogy merészek. Akad azonban olyan tan, amely ezeknél is merészebb: az anarchistáké.

Az anarchisták elutasítják a kollektivista társadalom működtetéséhez szükséges zsarnoki kormányzást, és tökéletes, abszolút individualizmust hirdetnek. Meg akarnak szüntetni minden tekintélyelvű irányítást, és fel akarják számolni a társadalmi kötöttségeket.

Közéjük kell sorolnunk Kau-dzsert is, ezt a zord, megbékíthetetlen, megalkuvást nem ismerő, lázadó lelket, aki szembeszegült az emberek bizonyosan tökéletlen törvényeivel, amelyekkel a társadalmi együttélést próbálják úgy-ahogy szabályozni. A tettek általi propagandának sohasem volt híve, nem keveredett gyanúba erőszakos cselekmények miatt. Nem utasította ki sem Franciaország, sem Németország, Anglia vagy az Egyesült Államok; egyszerűen megundorodott az úgynevezett civilizációtól, és sietve lerázta magáról mindenfajta hatalom igáját, hogy egy olyan zugot találjon ezen a földön, ahol még teljes függetlenségben élhet az ember.

Úgy hitte, e távoli szigetek közt, a lakott világ végvidékén rálelt erre a helyre. Amit sehol másutt nem találhatott meg, azt Dél-Amerika legtávolabbi régiója, Magellánia fölkínálta neki.

Most azonban a Chile és az Argentin Köztársaság által aláírt egyezmény egycsapásra megfosztotta függetlenségétől ezt a vidéket. A megállapodás értelmében a Beagle-szorostól délre eső magellániai területek chilei fennhatóság alá kerültek. A szigetvilág egyetlen pontja sem maradhat független a punta arenasi kormányzótól, még a Kau-dzsernek menedéket nyújtó Nueva-sziget sem.

Azért menekült hát ilyen messzire, azért vállalt annyi nélkülözést, hogy végtére ilyen sorsra jusson?

Sokáig tartott, amíg Kau-dzser magához tért ebből a megrázkódtatásból, amely úgy sújtott le rá, ahogyan az életerős fára sújt le a villám, egészen a gyökeréig hatolva.

Gondolatai a jövőt kutatták: nem érezheti magát többé biztonságban. Rendőrök jönnek majd érte a szigetre, hiszen tudják, hogy itt telepedett meg. Tudomása volt róla, hogy a hatóságokat már eddig is nyugtalanította jelenléte Magellániában: nem tudták, milyen a viszonya a bennszülöttekkel, milyen hatással van rájuk. A chilei kormány nyilván ki akarja majd faggatni, tudni akarják, kicsoda ő: kutatnak majd az életében, arra kényszerítik, hogy feladja a számára mindennél fontosabb inkognitóját...

Eltelt néhány nap. Kau-dzser nem hozta szóba többet a szerződés miatt várható változásokat, de komorabb volt, mint valaha. Mi járhatott az eszében? Vajon arra gondolt, hogy elhagyja a Nueva-szigetet, elválik a hűséges indiántól és a gyermektől, akit annyira szeretett?

Hová is mehetne? A világ mely sarkában találhatná még meg azt a függetlenséget, amely nélkül nem élhet? Még ha Magellánia legtávolabbi sziklaszirtjeire venné is be magát, akár magára a Horn-fokra, hogyan menekülhetne el a chilei hatóságok elől?

Március első napjaiban jártak. Egy hónap szép idő lehetett még hátra a tengert hajózhatatlanná tevő tél beköszöntéig: Kau-dzser ilyenkor sorra látogatta a tűzföldiek táborait. Most azonban úgy tűnt, nem készül bárkára szállni. A Wel-Kiej lecsarnakolva vesztegelt a kis öbölben.

Kau-dzser csak március 7-e délutánján szólt oda Karrolinak:

- Készítsd elő a bárkát, hogy holnap a lehető legkorábban indulhassunk.

- Többnapos útra készülünk? - kérdezte az indián.

- Igen.

Vajon Kau-dzser úgy döntött, hogy visszatér a tűzföldi törzsek közé? Az argentin és chilei területté változott Tűzföldre akar lépni?

- Halg is velünk jön? - tudakolta Karroli.

- Igen.

- A kutya is?

- Igen, Zol is.

A Wel-Kiej hajnalban indulásra készen állt. A szél keletről fújt. A sziklák lábát erős hullámverés csapkodta. Északra, a nyílt tengeren széles, magas hullámok tornyosultak.

Ha Kau-dzser a Tűzföldre akart átjutni, akkor a bárkára kemény küzdelem várt, mert a nap felkeltével egyre erősödött a szél. De nem ez volt a szándéka. Parancsára megkerülték a Nueva-szigetet, majd a Navarino-sziget felé vették az irányt, amelynek kettős hegycsúcsa homályosan rajzolódott ki nyugaton, a hajnali ködben.

A magellániai szigettenger közepes méretű tagja ez a sziget, melynek déli végében nagyon meredek sziklafalak szegélyeznek egy kis öblöt. Itt vetett horgonyt még napnyugta előtt a Wel-Kiej, hogy utasai nyugalomban tölthessék az éjszakát.

A második napon a bárka keresztben átvágott a Nassau-öblön, és a Wollaston-szigetnek vette az irányt, amelynek közelében este szerencsésen le is horgonyzott.

Elromlott az idő. A szél lehűlt és északkeletire fordult. Gomolygó felhők gyülekeztek a láthatáron. Közeledett a vihar. Mivel Kau-dzser azt az utasítást adta, hogy a bárka továbbra is haladjon dél felé, meg kellett találni azokat az átjárókat, ahol viszonylag csöndesebb a tenger. A Wollaston-szigetet elhagyva így is tettek: Karroli megkerülte a sziget nyugati részét, s így bejutottak a Hermite- és a Herschell-szigeteket elválasztó szorosba.

Milyen cél felé tört Kau-dzser? Ha eléri a végső határt, ha eljut a Horn-fokra, ha már csak a végtelen óceánt látja maga előtt - nos, mit fog akkor tenni?...

Csakugyan a szigettenger e végső pontján kötött ki a bárka március 15-e délutánján, miután túljutott a háborgó tenger számtalan veszélyén. Kau-dzser azonnal partra szállt. Szándékát nem árulta el, a nyomában lihegő kutyát visszaküldte, s Karrolit és Halgot a parton hagyva a szirtfok felé indult.

A Horn-sziget nem más, mint egy hatalmas, rendetlen sziklarakás, amelynek lábához az áramlatok uszadékfát és lemezmoszat-telepeket halmoztak. Azontúl kis zátonyok, szirtek százai törik meg sötét pontokként a hullámverés hófehérjét.

A fok nem túl magas tetejére igen könnyű feljutni, mert északi oldalán hosszú lejtők nyúlnak el, amelyeken itt-ott még megművelhető földet is lehet látni.

Ide kapaszkodott föl Kau-dzser.

Mire készült odafönn? A déli láthatáron akarta végighordozni a tekintetét?... De hát mi mást láthatna onnan, mint a tenger mérhetetlen tükrét?

Az égiháború ekkor érte el csúcspontját. Minél följebb hágott Kau-dzser, annál féktelenebbül dühöngő szél fogadta.

Erősen meg kellett vetnie a lábát, hogy el ne sodródjék. A hevesen fölcsapó hullámok permete az arcába csapott. Halg és Karroli lentről figyelték, hogyan válik mind kisebbé az alakja. Látták, micsoda küzdelmet vív a szélrohamokkal.

A gyötrelmes kapaszkodás majd egy óráig tartott. Amikor a tetőpontra ért, Kau-dzser a sziklafal pereméig hatolt, s ott a viharral dacolva, mozdulatlanul megállt, szemét a déli láthatárra szegezte.

Kelet felől már sötétedett, de szemben a lenyugvó nap utolsó sugarai még megvilágították a horizontot. Szélszaggatta felhőfoszlányok, ködcsomók száguldottak egy hurrikán sebességével a tomboló hullámok közt. Amerre a szem ellátott, mindenütt csak a tenger.

De hát miért jött el ide ez a háborgó lelkű ember? Mi volt a célja, miben reménykedett?... A Föld legvégső határára érve, ahol a lehetetlennel szembesült, talán már csak a végső, nagy pihenésre vágyott?...

Telt az idő, teljesen besötétedett. Minden eltűnt, mindent elnyelt az éj feketesége.

Eljött az éj...

Egyszer csak egy gyönge villanás tűnt fel a távolban, s egy dördülés visszhangja halt el a parton.

Egy végveszélybe került hajó adott le segélykérő ágyúlövést.

IV. A PARTON

Este nyolc óra volt ekkor. A szél, amely egy idő óta már délkeletről fújt, elképzelhetetlen erővel ostromolta a partot. Ha egy hajó most akarta volna megkerülni Amerika legdélibb pontját, azt kockáztatta volna, hogy mindenestül odavész.

Ez a veszély fenyegette azt a hajót is, amelyről az iménti lövést leadták. Mivel ilyen heves széllökések mellett nem vonhattak fel elég vitorlát, a hajó menthetetlenül sodródott a partmenti szirtek felé.

Félórával később Kau-dzser már nem egyedül állt a sziget legmagasabb pontján. Az ágyúlövés hallatára az indián és fia a sziklák közt, a hasadékokban növő fűcsomókba kapaszkodva a lehető legrövidebb úton a nyomába eredtek.

Újabb ágyúlövés dördült. Milyen segítségben reménykedhetett a szerencsétlen hajó az ítéletidőben, ezen az isten háta mögötti tengerrészen?

- Nyugatról hallatszott a dörrenés - állapította meg Karroli.

- És a hajó jobbszéllel halad - tette hozzá Kau-dzser -, mert az első lövés óta közelebb került a fokhoz.

- Nem fogja tudni megkerülni - jelentette ki Karroli.

- Nem - felelte Kau-dzser -, túlságosan háborog a tenger...

- Miért nem kerül messzebbre a szárazföldtől?

- Talán mert nem tud.

- Lehetséges, de talán nem is vette észre a földet... Meg kell mutatnunk neki!... Tüzet, gyújtsunk tüzet! - kiáltott Kau-dzser.

Lázas sietséggel kezdték összehordani a szirtfok oldalában növő bokrok száraz ágait, a szél által a mélyedésekben felhalmozott hosszúszálú füvet és tengeri moszatot, majd mindezt az éghető anyagot egy kupacba rakták a hatalmas hegyhát legmagasabb pontján.

Kau-dzser tüzet csiholt. A tapló szikrát fogott, a tűz belekapott a kisebb ágakba, majd a szél támogatásával szétterjedt az egész máglyarakáson. Egy perc sem kellett hozzá, és a fennsíkon messze világló, imbolygó lángoszlop emelkedett, füstjét sűrű gomolyokban hordta el észak felé a szél. A vihar süvöltéséhez az égő fa ropogása társult; a göcsörtös ágak akkorákat durrantak, mint egy-egy petárda.

Minden amellett szólt, hogy a Horn-fokon egy világítótoronynak kell állnia, hogy bevilágítsa a két óceán e közös határvidékét. Ezt kívánja meg a hajózás biztonsága: akkor bizonyára ritkábbá válnának az e tájon oly gyakori szerencsétlenségek.

Ha már világítótorony nem volt, a Kau-dzser rakta tüzet mindenképpen látni lehetett a hajóról. A kapitánynak legalább arra rá kellett jönnie, hogy a fok közelében jár. A tűz támpontot adhatott helyzetének pontos meghatározásához, és megpróbálhatott a Horn-sziget szélvédett átjáróiba behajózva menedéket keresni.

De milyen iszonyú veszélyekkel járt a manőverezés a koromfekete éjszakában! Ha senki sincs a fedélzeten, aki járatos a környéken, akkor vajmi kevés esélyük van rá, hogy a szirtek közt elkormányozzák a hajót!

Kau-dzser tüze továbbra is messze világított az éjszakában. Halg és Karroli szorgalmasan táplálták. Tüzelőben nem volt hiány, az szükség esetén reggelig is kitarthatott.

Kau-dzser a tűz előtt állva hasztalan próbálta megállapítani a hajó helyzetét. Egy pillanatra rés támadt a sűrű felhőzeten, s a hold bevilágította a horizontot. Kau-dzser egy négyárbocost pillantott meg, sötét teste kirajzolódott a hullámok fehér tajtékján. A hajó csakugyan kelet felé haladt, keservesen küzdött a széllel és a tengerrel.

Ebben a pillanatban baljós reccsenések hallatszottak a széllökések közt időről időre beálló csendben. A két elülső árboc tört ki tőből.

- El vannak veszve! - kiáltott fel Karroli.

- A bárkához! - parancsolta Kau-dzser.

Mindhárman nyaktörő iramban rohantak le a szirtfokról, és pár percen belül leértek a partra. Beugrottak a bárkába, a kutya a nyomukban. Halg kikormányozta a Wel-Kiejt a kis öbölből, Kau-dzser és Karroli pedig az evezőkhöz ültek, hiszen egy zsebkendőnyi vásznat sem tudtak volna fölvonni.

Bár az evezőket erős karok húzták, a bárka csak nehezen szabadult ki a zátonyok közül, amelyeken hevesen csapkodva törtek meg a hullámok. A tenger háborgott. A Wel-Kiejt úgy dobálta az ár, hogy majd szétesett: föl-le bucskázott, egyik oldaláról a másikra dőlt, néha - ahogy a tengerészek mondják - "fölágaskodott": orrtőkéje teljesen kibukkant a vízből, majd súlyosan visszazökkent. Nagy víztömeg zúdult át a hajókorláton, a fedélzeten megtörve szertelövellt, és a tatig áramlott. Félő volt, hogy a víztől elnehezült bárka elsüllyed. Halgnak ott is kellett hagynia a kormányrudat, hogy a vízmerő lapátot ragadja meg.

A Wel-Kiej mindennek ellenére egyre közelebb jutott a hajóhoz: már ki is tudták venni a helyzetjelző fényeit. Jól látszott a tengernél és az égnél sötétebb tömeg, amely óriási bójaként hánykolódott a hullámok hátán. A két letört árboc, amelyeket még tartott a kötélzet, a tat mögött nyeste a vizet, az előárboc és a főárboc pedig bizonytalan félköröket írt le a ködben.

- Mit csinál a kapitány? - kiáltott fel Kau-dzser. - Miért nem szabadult már meg az árbocoktól? Nem vonszolhatja magával őket az átjárókon keresztül.

Csakugyan, sürgősen el kellett vágni a tengerbe esett árbocok tartóköteleit. De a hajón valószínűleg már nem parancsnokolt senki. Talán kapitánya sem volt többé. Ezt kellett hinni, erre utalt, hogy a hajó semmilyen manőverrel nem próbálkozott a vészhelyzetben.

A legénység azonban nyilván tudta már, hogy a hajó partközelbe került, és hamarosan szétforgácsolódik a szirteken. A Horn-fok csúcsán gyújtott jelzőtűz szeszélyes lángnyelvei még mindig magasra csaptak, míg a szél újra és újra felszította a parazsat.

- Senki sincs a fedélzeten! - felelt az indián Kau-dzser megjegyzésére.

Végtére is lehetséges, hogy a legénység már elhagyta a hajót, és mentőcsónakokon igyekszik a szárazföld felé. De azt sem lehet kizárni, hogy a hajó óriás koporsóvá vált, csak halottakat és haldoklókat szállít, akiknek teste hamarosan szétzúzódik az éles szirteken. A szélfúvás hirtelen beálló szüneteiben csakugyan nem hallatszott egyetlen kiáltás, egyetlen segélykérő hang sem.

A Wel-Kiej végül is keresztirányban ért a hajóhoz, éppen akkor, amikor az balfelé vetődött, s ezzel kis híján elsüllyesztette a bárkát. Egy ügyes kormánymozdulattal mégis sikerült közvetlenül a hajótest mellé kerülniük, amelyről kötelek és a felszerelés más darabjai lógtak alá. Az indián fürgén elkapta az egyik kötél végét, és egy szempillantás alatt a bárka orrához rögzítette.

Azután mindhárman - Kau-dzser a karjában még Zolt, a kutyát is vitte - átvetették magukat a hajókorláton, és a fedélzetre ugrottak.

Nem, a hajó korántsem volt kihalt. Sőt, a tatbástyáknak támaszkodva és a kabinok közti átjárókban mindenfelé kétségbeesett férfiak, asszonyok és gyermekek hevertek: több százan lehettek ezek a halálra rémült, szerencsétlen emberek, akik a hajó elviselhetetlen dülöngélése miatt nem tudtak talpon maradni.

A sötétségben senki sem vette észre, hogy két férfi és egy fiú ugrott a fedélzetre.

Kau-dzser a hajó farába sietett, remélve, hogy a kormányost a helyén találja... A kormányrúdnál azonban nem állt senki. A vitorlák nélkül maradt hajó a szél és a hullámok játékszereként sodródott tovább.

Hol volt a kapitány, hol a tisztek? Szent kötelességüket semmibe véve gyáván elhagyták volna a hajót?

Kau-dzser karon ragadott egy tengerészt.

- A parancsnokod? - kérdezte angolul.

A férfi mintha föl sem fogta volna, hogy egy idegen szól hozzá, csak a vállát vonogatta.

- A parancsnokod? - kérdezte újra Kau-dzser.

- Elsodorta az ár, és vele együtt másokat is - felelte a matróz furcsa egykedvűséggel.

A hajónak tehát nem volt kapitánya, és a legénység egy része is hiányzott.

- A másodtiszt? - kérdezte Kau-dzser.

A láthatóan eltompult tengerész újra csak megvonta a vállát.

- A másodtiszt?... - válaszolta. - Törött lábbal, bezúzott fejjel hever a fedélközben.

- És a segédtiszt?... a fedélzetmester?... ők hol vannak?

A tengerész intett, hogy róluk sem tud semmit.

- Akkor ki parancsol a fedélzeten? - kiáltott fel Kau-dzser.

- Ön! - szólt Karroli.

- Gyerünk hát a kormányhoz - parancsolta Kau-dzser, - és fordítsuk szélirányba!

Mindketten sietve visszatértek a hajó farába, és teljes súlyukkal ránehezedtek a kormánykerékre, hogy elfordítsák a hajót. Az nagy nehezen engedelmeskedett a kormánynak, és lassan balra fordult.

- Minden vitorlát a szélre merőlegesen! - parancsolta Kau-dzser.

A szél főirányába kerülve a hajó már kissé fölgyorsult.

Talán sikerülhet nyugat felől megkerülnie a Horn-szigetet.

Hová tartott a hajó?... Később majd kiderül. Nevét és illetőségét mindenesetre ki lehetett olvasni a hajólámpa fényében a kormánykeréken: Jonathan, SAN FRANCISCO.

A hajó hánykolódása nagyon megnehezítette a kormány kezelését, amely a kis sebesség miatt egyébként sem működött túl hatékonyan. Kau-dzser és Karroli mégis megpróbálták az átjáró felé vezetni a hajót. Tájékozódásukat még néhány percig segítették a Horn-fok csúcsán gyújtott tűz utolsó fellobbanásai.

Ez a néhány perc azonban elegendő is volt, hogy elérjék a Hermite-sziget és a Horn-sziget között jobb felől húzódó szoros bejáratát. Ha a Jonathan el tudja kerülni a szoros közepén meredező zátonyokat, talán sikerül védett, szélcsendes horgonyzóhelyre jutnia, ahol biztonságban kivárhatja a napfelkeltét.

A matrózok nagyon meg voltak zavarodva: amikor Karroli levágatta velük a sodródó árbocokat visszatartó baloldali oldal- és farköteleket, észre sem vették, hogy egy indián ad nekik parancsot. Az árbocok már akkora erővel csapkodták a hajótörzset, hogy előbb-utóbb bezúzták volna. Pár fejszecsapás és az árbocok tovasodródtak - legalább tőlük nem kellett tartani többé. A Wel-Kiejt kötéllel hátrébb eresztették, hogy véletlenül se ütközhessék össze az árbocokkal.

A vihar mind hevesebben dühöngött. A párkányon átcsapó hullámoktól az utasok még inkább elvesztették a fejüket. Jobb lett volna, ha mindannyian a tatbástyában vagy a fedélközben húzódnak meg. De hogyan is hallhatták és érthették volna meg őket ezek a szerencsétlenek? Erre gondolni sem lehetett.

Miközben a hullámverés minden oldalról ostromolta a félelmetesen imbolygó hajót, az végül elhaladt a fok mellett - szinte súrolta a nyugat felől meredező szirteket -, majd egy orrvitorla gyanánt felhúzott vászondarab segítségével eljutott a Horn-fok szélárnyékába, s itt a sziget magaslatai már némi menedéket nyújtottak neki a tomboló égiháború elől.

Ebben a viszonylagos szélcsendben egy férfi ment föl a hajóhídra, majd a kormányt kezelő Kau-dzserhez és Karrolihoz lépett.

- Ki maga? - kérdezte.

- Révkalauz - felelte Kau-dzser. - És maga?

- A fedélzetmester.

- A tisztjeik?

- Meghaltak.

- Mindnyájan?

- Mindnyájan.

- Ön miért nem volt a helyén?

- Rám dőlt az egyik árboc. Csak az imént tértem magamhoz.

- Rendben. Pihenjen egy kicsit. Társammal együtt el tudjuk látni a feladatot. De mihelyt képes lesz rá, szedje össze az embereit. Rendet kell itt teremteni.

Korántsem jutottak még túl minden veszélyen. Amikor a hajó eléri a sziget északi kiszögellését, oldalról újból ki lesz téve a hullámoknak és a szélnek, amelyek akadálytalanul tomboltak a Horn-sziget és a Herschell-sziget közti szorosban. Ezt a részt semmiképpen nem lehetett elkerülni. A fok partvonala nem nyújthatott biztonságos horgonyzóhelyet a Jonathannak, ráadásul az egyre délebbre forduló szél azzal fenyegetett, hogy a szigettengernek ez a vidéke hamarosan hajózhatatlanná válik.

Kau-dzsernek egyetlen reménye maradt: nyugat felé tartva talán elérheti a Hermite-sziget déli partját. Ezen a tíz-tizenkét mérföld hosszú, meglehetősen kedvező partszakaszon a Jonathan menedéket remélhetett valamelyik földnyelv takarásában. Amikor a tenger lecsendesedik, Karroli a kedvező szelet kivárva majd megpróbál bejutni a Beagle-szorosba, hogy az immár szinte árbocok és vitorlák nélkül maradt hajót elvezesse a Magellán-szorosban Punta Arenasig.

De mennyi veszéllyel fenyegetett még az út a Hermite-szigetig! Hogyan kerülhetik ki a számtalan zátonyt, amelyben errefelé bővelkedik a tenger? Hogyan tarthatják az irányt egyetlen aprócska orrvitorlával?

Eltelt egy szörnyű óra: mögöttük maradtak a Horn-sziget utolsó sziklái, s a tenger újból ostromolni kezdte a hajó oldalát.

A fedélzetmester tíz matrózzal felhúzatott egy kis orrvitorlát az előárbocra. A pokolian nehéz művelet fél óráig tartott, de végül rendkívüli erőfeszítések árán, a kötéldobok segítségével sikerült az árboc csúcsára vonni, majd csücsökkötelekkel rögzíteni a vitorlát.

Egy ilyen nagy testű hajónál persze alig van hatása egy ekkorka vászondarabnak. De valamit mégiscsak használt, s mivel a szél nagy erővel fújt, egy röpke óra alatt megtették a Horn-szigetet a Hermite-szigettől elválasztó hét-nyolc mérföldet.

Pár perccel tizenegy előtt Kau-dzser és Karroli már kezdték azt hinni, hogy próbálkozásuk sikerrel jár, amikor egy félelmetes reccsenés egy pillanatra még a vihar süvöltésén is túltett.

Az előárboc törött derékba, vagy tíz lábnyira a fedélzet fölött. Estében a főárboc egy darabját is magával sodorta, majd a baloldali hajópárkányt összeroncsolva a tengerbe zuhant.

A balesetnek áldozatai is lehettek, mert szívtépő kiáltozás hallatszott. A Jonathant éppen ekkor kapta hátára egy hatalmas hullám: a hajó annyira megdőlt, hogy már attól lehetett tartani, fölfordul.

Mégis sikerült újra egyensúlyba kerülnie, de a tat felől az orr irányába s balról jobbra betört a víz, és mindent elsöpört, ami az útjába került. Szerencse, hogy a vitorlázat már ledőlt, így a hajótestet nem fenyegethették hullám sodorta árbocdarabok.

A Jonathan tehetetlen roncsként hányódott a habokon, és nem engedelmeskedett többé a kormánynak.

- Elvesztünk! - kiáltotta egy hang.

- Nincsenek mentőcsónakok! - nyögött egy másik.

- Ott a révkalauz bárkája! - üvöltött egy harmadik.

Az emberek a tat felé özönlöttek, ahol a kötélen vontatott Wel-Kiej hánykolódott.

- Állj! - kiáltott fel Kau-dzser, és erre a parancsoló hangra mindenki azonnal megtorpant.

A fedélzetmester pár perc alatt sorfalat állított a matrózokból a halálra rémült utasok útjába. Nem volt mit tenni, ki kellett várniuk a végkifejletet.

Egy órával később Karroli hatalmas földtömeget pillantott meg északi irányban. Miféle csodának köszönhette a Jonathan, hogy baj nélkül végig tudott hajózni a Herschell-szigetet a Hermite-szigettől elválasztó szorosban? Annyi bizonyos, hogy sikerült neki, mert már a Wollaston-sziget hegyei magaslottak előtte. Ekkor azonban erősödött az ár, és a Wollaston-sziget nemsokára jobb kéz felől mögöttük maradt.

Melyik bizonyul erősebbnek: a szél vagy az ár? Vajon a Jonathan hátszéllel, keletről fogja megkerülni a Hoste-szigetet, vagy az ártól sodortatva délre halad el mellette? Sem ez, sem az nem történt. Nem sokkal éjjeli egy óra előtt iszonyatos ütközés rázkódtatta meg a hajó egész bordázatát, és a Jonathan a bal oldalára dőlve megfeneklett.

Az amerikai hajó a Hoste-szigetnél futott zátonyra, annak a kiszögellésnek a keleti partján, amelyet ál-Horn-foknak neveznek.

V. A HAJÓTÖRÖTTEK

A Jonathan nevű amerikai klipper e március 15-ről 16-ra virradó éjszaka előtt két héttel indult el a kaliforniai San Francisco kikötőjéből Afrika déli partjai felé. Kedvező időben egy gyorsjáratú hajó öt hét alatt meg tudja tenni ezt az utat.

A háromezer-ötszáz tonnás vitorlás négy árboca közül az orr- és a főárboc négyszögletes vitorlákkal volt fölszerelve, a másik kettő pedig trapéz alakú és háromszögű farvitorlákkal és felsőárbocsudárral. Parancsnoka, Leccar kapitány - ez az ereje teljében lévő, kiváló tengerész - huszonhét főből álló, amerikai legénységet irányított Musgrave másodtiszt, Maddison segédtiszt és Hartlepool fedélzetmester segítségével.

A Jonathant nem áruszállításra bérelték ki: a hajóűr emberekkel volt tele. Egy telepeseket szervező társaság több mint ezer kivándorlót indított útnak a Lagoa-öböl felé, ahol a portugál kormány földhöz juttatta őket.

A klipper rakománya a szokásos útravalón kívül mindazt tartalmazta, amire egy kolóniának az első időben szüksége lehet. A sok száz kivándorló ellátását több hónapra biztosíthatta a tárolt liszt, konzerv és szesz. A Jonathan a megtelepedéshez szükséges holmikat is vitt magával: sátrakat, összerakható házakat, háztartási eszközöket. Hogy minél hamarabb hasznosítani lehessen az átengedett földeket, a Társaságnak arra is volt gondja, hogy földművelő szerszámokat, különböző palántákat, gabona- és zöldségmagokat, néhány szarvasmarhát, sertést és juhot, sőt baromfit is vigyenek a hajón. Mivel nem hiányoztak a fegyverek és a lőszer sem, az új kolónia sorsa jó időre biztosítottnak tűnt. Egyébként szó sem volt arról, hogy sorsukra hagynák a telepeseket. A Jonathan San Franciscóba visszatérve egy második szállítmányt fog a fedélzetére venni, és ha a Lagoa-öbölbéli vállalkozás sikerrel kecsegtet, akkor a telepesek újabb seregét is. Mindenütt akadnak szegények, akiknek a saját hazájukban keserves vagy éppen lehetetlen a megélhetése, s ezért minden erejükkel azon igyekeznek, hogy idegen földön kezdjenek új és jobb életbe.

Mióta csak útra keltek, az elemek mintha összeesküdtek volna, hogy meghiúsítsák a vállalkozásukat. Nehéz út állt már a Jonathan mögött, amikor a Horn-fok magasságába érve belekerült a környéken tomboló viharba.

Leccar kapitány nem tudta meghatározni a Nap állását, és helyzetét nem ismerve azt hitte, távolabb van a szárazföldtől.

Ezért választotta az egyenes utat; azt remélte, hogy irányváltás nélkül átjuthat az Atlanti-óceánra, ahol már nyilván szelídebb idő várja. Alig hajtották végre a parancsait, amikor egy jobb felől átcsapó hullám több utassal és matrózzal együtt lesodorta a hajóorrból. A többiek hiába próbáltak a szerencsétlenek segítségére sietni, azok egy szempillantás alatt eltűntek a habokban.

E végzetes baleset után a Jonathan jelző ágyúlövéseket adott le, ezek közül az elsőt hallották meg Kau-dzser és a társai.

Leccar kapitány tehát nem látta meg a Horn-fok csúcsán gyújtott tüzet, amely ráébreszthette volna tévedésére, és talán hozzásegítette volna, hogy helyrehozza a hibát. Eltűnése után Musgrave másodtiszt próbálkozott meg a hajó elfordításával, de az erős szél miatt csökkentett vitorlázattal haladó hajón, a heves hullámverésben vállalkozása reménytelennek tűnt. Számos hasztalan erőfeszítés után már egészen közel járt a sikerhez, amikor a ledőlő hátsó árboc Maddison segédtiszttel együtt a tengerbe sodorta. Ugyanabban a pillanatban a hullámverés egy csigasort is kivetett a helyéből, s az a fedélzetmester fejére esett, aki ájultan terült el a fedélzeten.

Hogy mi történt ezután, azt már tudjuk.

A Jonathan útja véget ért. A hajó a szirtek közé ékelődve örökre megfeneklett a Hoste-sziget partján. Milyen messzire volt a szárazföldtől? Nappal majd kiderül. Közvetlen veszélytől mindenesetre nem kellett tartani. A hajót a lendülete olyan messzire bevitte a sziklazátonyok közé, hogy azok meg is védték a tengerártól, s annak már csak ártalmatlan habja ért el hozzá. A Jonathant tehát - legalábbis aznap éjjel - nem fenyegette összeroppanás. Nem is süllyedhetett el, hiszen a rakodótér, amelyre támaszkodott, fönn tudta tartani a hajó önsúlyát.

Hartlepool fedélzetmester segítségével Kau-dzser elmagyarázta a fedélzetre özönlő kétségbeesett embereknek, hogy milyen új helyzetbe kerültek. A partra vetődés pillanatában a kivándorlók közül többen kiugrottak a hajóból, másokat pedig az ütközés ereje röpített ki. Ezek a sziklára estek: eltorzult, élettelen testük föl-alá hányódott a hullámverésben. A többiek azonban kezdtek megnyugodni az immár mozdulatlan hajón. Férfiak, asszonyok, gyermekek a tatbástya alatt és a fedélközben kerestek menedéket a vízesésként lezúduló felhőszakadás elől. Kau-dzser tovább őrködött biztonságukon, Halg, Karroli és a fedélzetmester társaságában.

Ezután a hajó belsejében, ahol viszonylagos csend uralkodott, a legtöbb kivándorló egyhamar mély álomba merült. Ezek a szegény emberek annyi hányattatás után azonnal biztonságban érezték magukat, mihelyt egy okos és tettrekész ember vette át az irányítást, akinek készséggel engedelmeskedhettek. Mintha mi sem volna természetesebb, Kau-dzserre hagyták, hogy döntsön helyettük és gondoskodjék biztonságukról. Nem voltak rá fölkészülve, hogy ilyen nagy megpróbáltatásokat kell kiállniuk. Türelmes beletörődéssel, nagy lelkierővel viselték a lét mindennapi nyomorúságát, de a rendkívüli körülmények között tehetetlenek voltak, és tudat alatt azt kívánták, hogy valaki vállalja magára a feladatok kiosztását. A kivándorlók közt több-kevesebb francia, olasz, ír, angol, német, sőt még japán is volt, de legnagyobbrészt az észak-amerikai államokból származtak.

Fajták és szakmák keveredtek itt nagy változatosságban. Túlnyomó többségük földműves volt, de néhányan a szorosabb értelemben vett munkásosztályhoz tartoztak, mások pedig szellemi foglalkozást űztek kivándorlásuk előtt. Főként agglegények jöttek, a telepesek közt csak száz-százötven lehetett családos, ezeknek viszont egész gyereksereg loholt a nyomában.

Egyvalami volt közös mindnyájukban: elrontott életük. Egyiknek alacsony származása okozta a balszerencséjét, a másikat kétes erkölcsei taszították romlásba; némelyeket értelmük vagy lelkierejük gyöngesége, másokat az igaztalan balsors akadályozott meg benne, hogy beilleszkedjenek környezetükbe, s késztetett arra, hogy messzi tájakon keressék boldogulásukat.

Az emberi fajból vett minta, valóságos mikrokozmosz volt ez a vegyes népség, amelyben a gazdagok kivételével valamennyi társadalmi réteg képviseltette magát. Pontosabban: a legszegényebbek sem lehettek ott közöttük, ugyanis a telepeseket szervező társaság minden jelentkezőtől legalább ötszáz franknyi alaptőke birtoklását kívánta meg: akadtak persze olyan tehetős jelöltek is, akiknél ez az összeg a húsz-harmincszorosára is rúgott. Egyszóval, a hajó olyan embertömeget szállított, amely a maga egyenlőtlenségével, erényeivel és hibáival se jobb, se rosszabb nem volt más sokaságoknál: ellentétes vágyak és érzések kavarogtak e névtelen tömegben, amelyből úgy törhetett elő egy egységes, mindenre kiterjedő akarat, ahogy egy áramlat indul és különül el a tenger alaktalan mélységeiben.

Mi lesz ezekkel az emberekkel, akiket a sors e barátságtalan partvidékre vetett? Hogyan oldják majd meg az élet örök kérdéseit?

MÁSODIK RÉSZ

I. A SZÁRAZFÖLDÖN

A Hoste-sziget még ezen a rendkívül tagolt vidéken is kitűnik partvonalának szeszélyességével. Északi partja, amely fele hosszúságában a Beagle-szorost szegélyezi, még láthatóan egyenesen fut, de kerületének minden más részén kiugró szirtfokok és olyan mélyen benyúló öblök tagolják, hogy néhol szinte teljes egészében átszelik a szigetet.

A Hoste-sziget a magellániai szigettenger egyik nagy földdarabja.

Szélessége ötven, hosszúsága több mint száz kilométerre becsülhető, s akkor még külön kell vennünk a görbe kardként visszakanyarodó Hardy-félszigetet, amelyből nyolc-tíz mérföldre délnyugatra nyúlik ki az ál-Horn-fokként ismert földnyelv.

Ennek a félszigetnek a keleti partján, az Orange-öblöt és a Scotchwell-öblöt elválasztó hatalmas gránittömb tövében járt szerencsétlenül a Jonathan.

Amikor felragyogtak a nap első sugarai, egy komor sziklafal bontakozott ki a hajnali ködből, amelyet lassan oszlattak szét az elcsendesülő vihart búcsúztató utolsó fuvallatok. A Jonathan egy hegyfok tövében pihent: a tengerpartra merőleges falú, magányos hegy csúcsát magas tetőgerinc kötötte össze a félsziget domborzatával. A hegyfok lábánál sötét, hínártól és moszattól sikamlós sziklák hevertek. A sziklahátak közt helyenként kivillant a még nedves, finom homok, amelyen mesésen tarkállott a magellániai partokon oly bőségben föllelhető pörgőkarú, vénusz- és fésűkagyló, lóka, triton-, tányér- és csészecsiga, bogár- és egyszarvú csiga. Első pillantásra tehát a Hoste-sziget nem tűnt éppen vendégmarasztalónak.

Mihelyt a hajnali fényben homályosan kivehetővé vált a part, a legtöbb hajótörött leugrott az időközben szárazra került sziklahátakra, és sietve igyekeztek szilárd talajra jutni. Bolondság lett volna visszatartani őket. Könnyen el lehet képzelni, mennyire vágytak biztos talajra lépni az elmúlt éjszaka borzalmai után. Vagy százan arra is vállalkoztak, hogy hátulról kerülve megmásszák a hegyet, hátha fölülről messzebbre látni. A többiek három részre oszlottak: egy csoport a földnyelv déli partján indult el, egy másik az északi partvonalat követte, de a legtöbben helyben maradtak, és gondolataikba merülve szemlélték a partra vetődött Jonathant.

Néhány értelmesebb vagy társainál meggondoltabb kivándorló azonban nem hagyta el a fedélzetet. Szemüket úgy szögezték Kau-dzserre, mintha azt várnák, hogy ez az idegen, aki olyan üdvös módon avatkozott be az események menetébe, mindjárt kiadja a jelszót. Miután ő nem mutatkozott hajlandónak, hogy félbeszakítsa eszmecseréjét a fedélzetmesterrel, az egyik telepes kivált egy négy fős kis csoportból - amelyben két nő is volt - és a két beszélgető felé tartott. Arcáról, járásáról és ezernyi más jelből rá lehetett jönni, hogy ez az ötven év körüli férfi magasabb társadalmi osztályhoz tartozik, mint azok, akik közé került.

- Uram - lépett oda Kau-dzserhez -, mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani önnek. A biztos haláltól mentett meg minket. Ön és a társai nélkül menthetetlenül odavesztünk volna.

Az utas vonásai, hangja, mozdulatai becsületes emberre vallottak.

Kau-dzser szívélyesen megszorította a feléje nyújtott kezet, majd azon a nyelven válaszolt, amelyen a férfi szólott hozzá, angolul:

- Karroli barátom és én módfelett örülünk, hogy a környék ismeretében meg tudtunk akadályozni egy szörnyű balesetet.

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Kivándorló vagyok, nevem Harry Rhodes. Velem van feleségem, leányom és fiam is - mutatott arra a három emberre, akiktől az imént Kau-dzserhez lépett.

- Társam Karroli, révkalauz - viszonozta Kau-dzser a bemutatkozást -, ő pedig a fia, Halg. Tűzföldi indiánok, mint láthatja.

- És ön? - kérdezte Harry Rhodes.

- Az indiánok barátja vagyok. Ők kereszteltek el Kau-dzsernek, és azóta nincs is más nevem.

Harry Rhodes meglepve pillantott beszélgetőtársára, aki hűvös nyugalommal állta a tekintetét. Rhodes nem kíváncsiskodott tovább, csak ennyit kérdezett:

- Ön szerint mit kellene tennünk?

- Éppen erről beszélgetünk Hartlepool úrral - válaszolta Kau-dzser. - Minden azon múlik, milyen állapotban van a Jonathan. Meg kell mondanom, hogy nem táplálok túlzott reményeket. Alaposan meg kell vizsgálnunk, mielőtt bármit is döntenénk.

- Magellánia mely részén vetődtünk partra? - kérdezte Harry Rhodes.

- A Hoste-sziget délkeleti partján.

- A Magellán-szoros közelében?

- Ellenkezőleg, a szorostól igen távol.

- Az ördögbe!... - kiáltott fel Harry Rhodes.

- Ezért, mint mondtam, minden a Jonathan állapotán múlik. Először azt kell fölmérnünk. Majd azután hozunk döntést.

Kau-dzser Hartlepool, Harry Rhodes, Halg és Karroli kíséretében leereszkedett a sziklákra, és körbejárták a klippert.

Gyorsan megbizonyosodtak róla, hogy a Jonathan menthetetlen. A hajótest vagy húsz helyen betörött, a jobb oldal szinte teljes hosszában beszakadt: az ilyen károkat egy vasbordázatú hajón különösen nehéz kijavítani. Le kellett hát mondaniuk a reményről, hogy még egyszer vízre bocsáthatják, a tengerre kellett hagyniuk, hogy bevégezze romboló munkáját.

- Szerintem ajánlatos volna kirakodni és biztos helyre vinni a rakományt - mondta ekkor Kau-dzser. - Közben ki kell javítani a mi bárkánkat, mert a hajótörés pillanatában komoly sérüléseket szenvedett. A munkálatok végeztével Karroli egy kivándorló társaságában majd Punta Arenasba megy, és megviszi a szerencsétlenség hírét a kormányzónak. Ő kétségkívül meg fogja tenni a szükséges lépéseket, hogy önök visszajussanak a hazájukba.

- Nagyon bölcs javaslat - helyeselt Harry Rhodes.

- Azt hiszem, jó volna, ha ismertetné a tervet a társaival is - folytatta Kau-dzser. - Ha nincs ellene kifogása, egybe kellene hívni őket a parton.

Elég soká kellett várni a mindenfelé elbarangolt csoportok visszatérésére. Kilenc óra tájban azonban az éhség mindnyájukat visszaterelte a parton heverő hajóhoz. Harry Rhodes, akár egy szószékre, felkapaszkodott egy szikla hátára, és tolmácsolta társainak Kau-dzser javaslatát.

Nem aratott vele osztatlan sikert. Némelyek elégedetlennek tűntek.

Barátságtalan megjegyzések hallatszottak:

- Még hogy most kirakodjunk egy háromezer tonnás hajót!... Már csak ez hiányzott! - morgott az egyik.

- Kinek néznek minket? - zúgolódott egy másik.

- Mintha nem gürcöltünk volna már épp eleget! - dörmögött a harmadik.

Végül egy hang túlharsogta a tömeg zúgását.

- Szót kérek! - kiáltotta rossz angol kiejtéssel.

- A szó az öné - egyezett bele Harry Rhodes, pedig nem is tudta a közbeszóló nevét, és lejött a szónoki emelvényről.

Máris egy erejének teljében levő férfi lépett a helyére.

Meglehetősen szép vonású arcát - amelyen kissé álmodozó kék szempár ragyogott - sűrű gesztenyeszín szakáll keretezte. E csodálatos szakállra láthatóan hiú is volt a gazdája, mert kemény munkát aligha ismerő fehér keze szeretettel simogatta a hosszú, selymes szőrszálakat.

- Sorstársaim - kezdte ez a férfi, miközben úgy hágott fel a sziklára, mint egykoron Cicero a rostrumra -, mi sem természetesebb, mint az a meglepődés, amelyet többetek arcán is látok. Mert mit is javasolnak itt nekünk? Azt, hogy meghatározatlan ideig ezen a kietlen partvidéken táborozzunk, és ostoba módon olyan holmik megmentéséért törjük magunkat, amelyekhez semmi közünk. De miért kellene megvárnunk, hogy a bárka egyet forduljon, amikor arra is használhatnánk, hogy mindnyájan szép sorban elutazzunk rajta Punta Arenasba?

- Igaza van! Nagyon helyes! - kiáltott néhány ember.

Kau-dzser viszont így felelt a tömeg soraiból:

- Magától értetődik, hogy a Wel-Kiej az önök rendelkezésére áll. De tíz évre lesz szükség, hogy mindenki eljusson rajta Punta Arenasba.

- Ám legyen! - hagyta rá a szónok. - Maradjunk hát itt, várjuk meg a visszatértét. De ez még nem ok arra, hogy fáradságos munkával kirakodjuk a hajót. Mit sem helyeselhetnénk jobban, ha saját személyes tulajdonunkat kellene kihordanunk a raktérből, de így...? Talán tartozunk valamivel e holmik tulajdonosának, a társaságnak? Épp ellenkezőleg, a társaság felelős a szerencsétlenségünkért. Ha nem lett volna olyan fukar, ha jobban felszereli a hajót és jobb kapitány parancsnoksága alá helyezi, akkor most nem lennénk itt. Egyébként pedig, ha mindez nem is volna így, akkor sem feledhetjük, hogy a kizsákmányoltak népes táborába tartozunk, és nem hajthatjuk fejünket önként a kizsákmányolók rabigájába!

Ezt az érvet helyeslés fogadta. Valaki felkiáltott: "Bravó!" Hangos nevetések hallatszottak.

A szónok felbátorodva, újult erővel folytatta:

- Ahhoz pedig semmi kétség nem férhet, hogy kizsákmányolnak minket, munkásokat - a szónok itt megdöngette a mellkasát -, hiszen szülőhazánkban megfeszített munkával, arcunk verítékével sem tudtuk megkeresni a betevőre valót. Milyen ostobák is lennénk, ha készek volnánk hajladozni azért az ócskavasért, amelyet hozzánk hasonló munkások gyártanak, ugyanazoknak az elnyomó tőkéseknek az áldozatai, akik mérhetetlen önzésükben arra kényszerítettek bennünket, hogy elhagyjuk hazánkat és családunkat!

A legtöbb kivándorló megdöbbenten hallgatta a fülsértő akcentussal előadott tirádát, de néhányan meginogtak. Az alkalmi szónoki emelvény lábánál álló kis csoport tetszését nyilvánította.

Ismét Kau-dzser tette helyre a dolgokat.

- Nem tudom, kinek a tulajdonát képezi a Jonathan rakománya - szólt nyugodtan -, de a vidék ismeretében felelősséggel kijelenthetem önöknek, hogy talán még hasznát vehetik. Miután a jövőt egyikünk sem láthatja előre, szerintem bölcs dolog volna, ha nem hagynák sorsára a rakományt.

Mivel az iménti szónok nem mutatta jelét, hogy vissza akarna vágni, Harry Rhodes ismét fölment a sziklára, és kérte, hogy szavazzanak Kau-dzser javaslatáról, amelyet más ellenvetés hiányában kézfeltartással meg is szavaztak.

- Kau-dzser tudni szeretné - közvetítette Harry Rhodes a neki föltett kérdést -, hogy nincs-e köztünk ács, aki hajlandó volna segíteni bárkája kijavításában.

- Jelen! - szólt egy keménykötésű férfi, az emberek feje fölé nyújtva karját.

- Jelen! - kiáltott szinte ugyanabban a pillanatban két másik kivándorló is.

- Aki elsőként szólt, az Smith - mondta Hartlepool Kau-dzsernek -, a társaság alkalmazásában áll. Derék ember. A másik kettőt nem ismerem. Csak annyit tudok, hogy egyiküket Hobardnak hívják.

- És aki szónokolt, azt nem ismeri?

- Francia kivándorló, azt hiszem. Úgy mondták, Beauvalnak hívják, de nem emlékszem biztosan.

A fedélzetmester nem tévedett. Csakugyan ez volt szónokunk neve és nemzetisége. Történetét néhány sorban is összefoglalhatjuk.

Ferdinand Beauval ügyvédként kezdte; értelme és tehetsége szép reményekre jogosította föl, de már pályafutása első percétől kezdve nem hagyta nyugodni a politikai becsvágy. Hogy heves, ám tisztázatlan ambícióit kielégítse, haladó pártokhoz csatlakozott, és a törvényszéket faképnél hagyva népgyűléseken kezdett szónokolni. Előbb-utóbb nyilván éppúgy megválasztották volna képviselőnek, mint akárki mást, ha ki tudta volna várni: csakhogy szerény anyagi eszközei még azelőtt kimerültek, mielőtt siker koronázta volna erőfeszítéseit. Úgy próbált segíteni magán, hogy kétes ügyletekbe bonyolódott. Ekkor kezdődött hanyatlása, amely előbb a pénzzavart, majd a nyomort ismertette meg vele; egyre lejjebb bukva végül arra kényszerült, hogy a szabad Amerika földjén próbáljon szerencsét.

A sors azonban Amerikában sem bánt vele kegyesebben. Városról városra járva sokféle mesterséget végigpróbált, végül San Franciscóban kötött ki, s mivel a szerencse itt sem mosolygott rá, újból kivándorlásra adta a fejét.

Miután sikerült megszereznie a szükséges indulótőkét, egy prospektus alapján - amely tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígért a Lagoa-öböl első telepeseinek - feliratkozott a kivándorlók listájára. Most, hogy a Jonathan hajótörése a többi szerencsétlennel együtt a Hardy-félsziget partjára vetette, úgy tűnt, ismét csalatkoznia kell reményeiben.

Az örökös kudarcok azonban nem tudták megingatni Ferdinand Beauval önbizalmát, rendületlenül hitt szerencsecsillagában. Kudarcaiért a gonosz, hálátlan, irigy embereket okolta; önmagába vetett hite nem ingott meg, és bízott benne, hogy kiváló tulajdonságai az első adandó alkalommal elnyerik jutalmukat.

Ezért egy pillanatra sem hagyta, hogy parlagon heverjenek önmagának tulajdonított vezetői erényei. Mihelyt a Jonathan fedélzetére lépett, azonnal hozzáfogott a terep előkészítéséhez, méghozzá olyan gátlástalan rábeszélőerővel, hogy Leccar kapitánynak kellett közbelépnie.

Jóllehet propagandája ily módon komoly akadályba ütközött, az út kezdetén - mely ilyen drámai módon ért véget - Ferdinand Beauval aratott néhány apróbb sikert. Akadtak olyan sorstársai, igaz, csak egy páran, akik egyetértően hallgatták a demagóg sugallatokat, amelyekből szokásos ékesszólása építkezett. Ezek most összetartó csoportként támogatták; csak az volt a bökkenő, hogy két kézen meg lehetett számolni őket.

Népesebb is lehetett volna Beauval híveinek tábora, ha nem üldözi itt is balsorsa és nem talál a Jonathan fedélzetén egy félelmetes vetélytársra. Ez a vetélytárs nem volt más, mint egy Lewis Dorick nevű amerikai: borotvált képű, hideg ember, akinek a szavai metszettek, mint a késpenge. Ez a Lewis Dorick a Beauvaléihoz hasonló nézeteket vallott, de túltett még őrajta is. Beauval olyan szocializmust hirdetett, amelyben a termelőeszközök kizárólagos tulajdonosaként az állam gondoskodna a munka elosztásáról, Dorick viszont a tiszta kommunizmust magasztalta, amelyben minden egyszerre volna köztulajdon és mindenki magántulajdona.

Elvi ellentétüknél jellemzőbb különbséget is fel lehetett fedezni a két reménybeli pártvezér között. A latinos fantáziával megáldott Beauvalt megrészegítették saját szavai és álmai, de a vizet csak prédikálta, nem itta; a kérlelhetetlenül vaskalapos Dorick kőszíve azonban nem ismert könyörületet. Beauval képes volt akár a tettlegességig hevíteni hallgatóságát, de személy szerint ártalmatlan volt, Dorick viszont saját személyében jelentett veszélyt.

Ahogy Dorick magasztalta az egyenlőséget, az egyenesen gyűlöletessé tette az eszmét. Nem maga alá tekintett, hanem fölfelé. Szívében nem ébredt semmilyen érzés arra a gondolatra, hogy az emberek túlnyomó többsége nyomorultul él, de ha az jutott eszébe, hogy jó néhányan őnála magasabb polcra kerültek, akkor eltorzult az arca a tehetetlen dühtől.

Őrültség lett volna a lecsillapításával próbálkozni. Ha csak egy kissé bizonytalan vitapartnerrel került szembe, ellenfélből kérlelhetetlen ellenséggé változott, aki, ha tehette volna, érvek helyett erőszakkal és gyilkossággal ad súlyt szavainak.

Dorick minden balszerencséjének beteg lelke volt az oka. Mikor még irodalom- és történelemtanárként működött, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy katedrájáról egészen másfajta tanításokat terjesszen. Szabados elveit nem elméleti fejtegetések, hanem cáfolhatatlan kinyilatkoztatások formájában adta elő, amelyek előtt mindenkinek meg kellett hajolnia.

Magatartásának meg is lettek a várható következményei. Dorickot magához hívatta igazgatója, és megkérte, hogy keressen magának másutt munkát. Mivel ugyanez az ok később is ugyanezzel az okozattal járt, a második állását éppen úgy elvesztette, mint az elsőt, a harmadikat éppen úgy, mint a másodikat, és így tovább, míg az utolsó tanintézet kapuja is végleg be nem zárult mögötte. Az utcára került tanárból így lett kivándorló a Jonathan fedélzetén.

Az utazás során Dorick és Beauval egyaránt szereztek híveket: a francia ékesszólásának hevével, amelyet egy cseppet sem hűthettek le a tárgyilagos ellenvetések, az amerikai pedig annak a tekintélynek a révén, amelyet az egyedül üdvözítő igazság önjelölt letéteményeseként sugárzott. Hogy a másik is toboroz egy maréknyi hívet, s ezek vezérévé kiáltja ki magát - ezt nem tudták megbocsátani egymásnak. A látszat kedvéért még jó képet vágtak, de a lelkük dühvel és gyűlölettel volt tele.

Ahogy partot értek a Hoste-szigeten, Beauval egy percet sem akart veszíteni, mindenáron előnyre tört vetélytársával szemben.

Mihelyt alkalom kínálkozott - mint láttuk - fölkapaszkodott a "szószékre" és már magához is ragadta a szót. Nemigen számított neki, hogy a javaslatát végül elvetették. Számára az volt a fontos, hogy szem előtt maradjon. A tömeg hozzászokik azokhoz, akiket gyakran lát, és ha valaki vezető akar lenni, elég, ha kellő ideig játssza a vezető szerepét.

Kau-dzser és Hartlepool rövid párbeszéde alatt Harry Rhodes tovább beszélt a társaihoz.

- Mivel a javaslatot elfogadtuk - szólt hozzájuk a szikla tetejéről -, meg kéne bíznunk valakit a munka irányításával. Nem kis dolog egy háromezer-ötszáz tehertonnás hajót teljesen kirakodni, és egy ilyen művelet módszeres alaposságot igényel. Egyetértenek-e azzal, hogy Hartlepool úr, a fedélzetmester közreműködését kérjük? Ő osztaná ki a feladatokat, és ő mutatná meg, hogyan végezhetjük el a munkát a legalkalmasabb módon. Aki egyetért a javaslatommal, kérem, emelje föl a kezét!

Néhány kivétellel majd minden kar egyszerre lendült a magasba.

- Ebben tehát megegyeztünk - állapította meg Harry Rhodes, majd a fedélzetmesterhez fordult:

- Mik a parancsai?

- Reggelizzenek meg - felelte Hartlepool kedélyes egyszerűséggel. - Üres hassal nem lehet jól dolgozni.

A kivándorlók a fedélzetre tódultak, ahol a legénység konzerveket osztott ki nekik. Hartlepool közben félrevonta Kau-dzsert.

- Ha nem veszi kérkedésnek, uram - szólt gondterhelt arccal -, én jó tengerésznek tartom magam. De eddig mindig volt kapitányom, aki parancsoljon.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Kau-dzser.

- Hát azt - válaszolta Hartlepool megnyúlt képpel -, hogy jól végre tudom hajtani a parancsokat, de ami a döntést illeti, az nem az én dolgom. Tartom én a kormányt, ameddig csak kell. De az útirányt megszabni, az egészen más.

Kau-dzser a szeme sarkából végigmérte a fedélzetmestert. Léteznek tehát olyan jóravaló, erős és ráadásul egyenes jellemű emberek, akik nem tudnak meglenni parancsok nélkül?

- Ez tehát azt jelenti, hogy szívesen vállalja, végrehajtja a feladatot, de örülne, ha előbb néhány általános jellegű utasítást kapna?

- Pontosan! - szólt Hartlepool.

- Mi sem egyszerűbb - folytatta Kau-dzser. - Hány embert tud munkára fogni?

- Amikor elindultunk San Franciscóból, a Jonathan legénysége harmincnégy főből állt, beleértve a tiszteket, a szakácsot és a két hajósinast is, utast pedig ezeregyszázkilencvenötöt vettünk a fedélzetre. Az összesen ezerkétszázhuszonkilenc ember. De időközben sokan meghaltak közülük.

- Ráérünk még megszámolni őket. Egyelőre vegyünk kerek számot, ezerkettőszázat. Ha leszámítjuk a nőket és a gyermekeket, szemre úgy hétszáz férfi marad. Ossza két csoportra az embereit. Kétszáz ember maradjon a hajón és hordja föl a rakományt a fedélzetre. Közben én egy közeli erdőbe viszem a többieket, és kivágunk körülbelül száz fát. Ezeknek lenyessük az ágait, kettős sorban keresztben egymásra fektetjük és erősen összekötözzük őket. Így olyan talapzatokat nyerünk, amelyeket egymás mellé helyezve széles rakodóúttal köthetjük össze a hajót és a partot. Dagálykor pontonhidunk lesz, apálykor pedig a sziklahátak fogják megtámasztani ezeket a tutajokat, de a biztonság kedvéért alá is fogjuk dúcolni őket. Ha így járunk el, ennyi emberrel három nap alatt kirakodhatjuk a hajót.

Hartlepool értelmesen végrehajtott minden utasítást, és amint Kau-dzser előre megmondta, 19-én estére a Jonathan teljes rakománya szárazra került. Ahogy a tüzetesebb vizsgálat megállapította, a gőzcsörlő szerencsére teljesen épen maradt, s ez a körülmény nagyban megkönnyítette a nehezebb terhek kiemelését.

Közben a három ács: Smith, Hobard és Charley irányításával a bárka javítása is serényen haladt, és március 19-én újra vízre lehetett bocsátani.

A telepeseknek meg kellett hát választaniuk küldöttüket. Ferdinand Beauvalnak újra alkalma nyílt, hogy szónokoljon, s ezt valódi kortesbeszéd megtartására használta föl. A szerencse azonban nem szegődött melléje. Igaz, őneki még csak sikerült vagy ötven támogatót toboroznia, Lewis Doricknak - aki egyébként nem is indult jelöltként - pedig egyet sem, a szavazatok többségét mégis egy bizonyos Germain Riviére nevű kanadai francia földműves nyerte el, egy leány és négy remek fiúgyermek apja. Választói biztosak lehettek benne, hogy ő legalább visszatér.

Halg és Kau-dzser a Hoste-szigeten maradtak, a Wel-Kiej pedig Karroli vezetésével március 20-án reggel útnak indult. A többiek nekiláttak felállítani ideiglenes táborukat. Mivel nem volt szükséges hosszú távra berendezkedniük - csak a bárka visszatéréséig, tehát úgy három hétig akartak itt maradni -, nem kellett használatba venniük az összerakható házakat, csupán a hajó rakterében talált sátrakat verték fel. A poggyásztér egy külön szelvényében még rengeteg tartalékvitorlát is találtak, így mindenki, sőt még a felszerelés kényesebb darabjai fölé is fedél került. Néhány rácsból még baromfiudvarokat is rögtönöztek, cölöpök és kötél segítségével pedig pár karámot ütöttek össze a Jonathan négylábú utasai számára.

Végtére is ezek az emberek nem voltak olyan reménytelen helyzetben, mint egy ismeretlen földre vetődött, nélkülöző hajótörött. A baleset a tűzföldi szigettenger egyik pontosan föltérképezett helyén történt, legfeljebb száz mérföldnyire Punta Arenastól. Az élelmiszernek is bővében voltak. A körülmények tehát nem adtak okot komolyabb aggodalomra, s ha az éghajlat egy kicsivel enyhébb, a kivándorlók szakasztott úgy élhettek volna közeli hazaszállításukig, mintha az afrikai letelepedésük utáni első napokat töltenék.

Magától értetődik, hogy a kirakodás alatt sem Halg, sem Kau-dzser nem maradt tétlen. Mindketten derekasan kivették részüket a munkából. Különösen Kau-dzser segítsége bizonyult hasznosnak.

Akármilyen szerényen viselkedett is, akármennyire is igyekezett észrevétlen maradni, vitathatatlan szellemi fölénye mégis megmutatkozott. Ki is kérték a tanácsát. Akár egy különösen nehéz teher átszállításáról volt szó, akár csomagok lekötözéséről, akár a sátrak fölállításáról, mindig őhozzá fordultak, és nem is csak Hartlepool, hanem azok a szegény emberek is - a kivándorlók nagy többsége -, akik sohasem végeztek még ilyesfajta munkát.

Letelepedésük igen előrehaladt, sőt majdnem befejeződött már, amikor március 24-én újabb ízelítőt kaptak az itteni zord éghajlatból. Hetvenkét órán át fújt a viharos szél, zuhogott az eső. Mire kissé lecsöndesedett az idő, már hiába keresték volna a Jonathant a sziklaágyán. Acéllemezek, néhány elgörbült vasrúd: ennyi maradt csupán a büszke klipperből, amely pár napja még vidáman hasította a tenger hullámait.

Habár a hajóról mindent, ami valamennyire értékes volt, már kihordtak, a kivándorlók szíve mégis elszorult hajójuk végleges pusztulása láttán. Ezzel teljesen elszakadtak a külvilágtól, s ha a bárka ne adj' isten odavész az útján, az emberiség talán soha nem szerez tudomást sorsukról.

A vihart szélcsendes időszak követte, s ez alkalmat adott arra, hogy összeszámolják a hajótörés túlélőit. Hartlepool a fedélzeti iratok alapján névsorolvasást tartott. Mint kiderült, a szerencsétlenség harmincegy emberéletet követelt: tizenötöt a legénység soraiból és tizenhatot az utasok közül.

Ezeregyszázhetvenkilenc utas maradt életben, valamint a legénységi névsorban szereplő harmincnégy tengerész közül tizenkilenc. A két tűzföldit és társát is beleszámítva tehát ezerkettőszázegy főre rúgott a Hoste-sziget lakossága, s köztük mindkét nem és minden korosztály képviselve volt.

Kau-dzser úgy döntött, hogy a szép időt kihasználva meglátogatja a Hoste-szigetnek a táborhoz legközelebb eső részeit. Úgy egyeztek meg, hogy az útra Hartlepool, Harry Rhodes és Halg kísérik el, valamint három kivándorló: az olasz származású Gimelli, az amerikai Gordon és az orosz Ivanov. Az utolsó pillanatban azonban váratlanul két újabb útitárs csatlakozott hozzájuk.

Amikor Kau-dzser a megbeszélt találkozóhelyre indult, két tíz év körüli gyerekre lett figyelmes, akik egymás nyomában láthatóan őfeléje tartottak. Szemfüles, sőt kissé pimasz ábrázatú kölyök volt az egyik, hetykén fölszegett feje, peckes járása kissé mulatságosan hatott. A másik szerényen, öt lépés távolságra követte, ahogy ez félénk kis alakjához illett.

Az előbbi odalépett Kau-dzserhez.

- Felség... - kezdte.

Kau-dzser jót derült a váratlan megszólításon, és végigmérte a lurkót. Az nem esett zavarba fürkésző tekintetétől, még a szemét sem sütötte le.

- Felség!... - nevetett Kau-dzser. - Miért szólítasz felségnek, fiam?

A gyermek meglepődött.

- Hát nem így kell szólni a királyokhoz, a miniszterekhez és a püspökökhöz? - kérdezte, mintha bizony attól tartana, hogy vétett az etikett ellen.

- Ugyan!... - kiáltott föl elképedve Kau-dzser. - Honnan veszed, hogy a királyokat, a minisztereket és a püspököket felségnek kell szólítani?

- Az újságból - felelte magabiztosan a fiú.

- Te olvasol újságot?

- Már miért ne?... Amikor kölcsönadják...

- Nohát! - mondta Kau-dzser. - Hogy hívnak? - kérdezte aztán.

- Dicknek.

- Milyen Dicknek?

A gyermek mintha nem értette volna a kérdést.

- Szóval, hogy hívták az édesapádat?

- Nincsen apám.

- Akkor hát az édesanyádat?

- Nekem nincsen se anyám, se apám, felség.

- Már megint! - kiáltott fel újra Kau-dzser, akit kezdett érdekelni ez a különös gyermek. - Pedig tudtommal én nem vagyok se király, se miniszter, se püspök!

- De maga a kormányzó! - jelentette ki határozottan a lurkó.

A kormányzó!... Kau-dzsernek rá kellett ébrednie a valóságra.

- Ezt honnan veszed? - kérdezte.

- Hogy honnan? - Dick zavarba esett.

- Nos? - unszolta Kau-dzser.

Dick kissé zavarban volt, habozott.

- Én nem is tudom - mondta végül. - Hát hiszen maga parancsol itt... És különben is mindenki így hívja.

- No de ilyet! - háborgott Kau-dzser.

Azután komoly hangon hozzátette:

- Tévedsz, kis barátom. Én nem vagyok se több, se kevesebb, mint akárki más. Itt nem parancsol senki. Itt nincsen úr.

Dick nagy szemeket meresztve, hitetlenül tekintett Kau-dzserre.

Lehetséges, hogy itt nincsen úr? Elhihette ezt ez a gyermek, akinek a világa eddig csupa zsarnokból állt? Elhihette, hogy létezik olyan ország, ahol nincsen úr?

- Itt nincsen úr - ismételte meg Kau-dzser.

Egy kis szünet után megkérdezte:

- Hol születtél?

- Nem tudom.

- Hány éves vagy?

- Állítólag tizenegy leszek.

- Biztosabbat nem tudsz?

- Istenemre, nem!

- Hát a társad, akinek tőlünk öt lépésre földbe gyökerezett a lába, ő kicsoda?

- Ő Sand.

- A fivéred?

- Mondhatnánk úgy is... A barátom.

- Talán együtt nevelkedtetek?

- Nevelkedtünk? - tiltakozott Dick. - Minket nem neveltek, uram!

Kau-dzsernek elszorult a szíve. Mennyi szomorúság csengett ezekben a szavakban, pedig ahogy a gyermek kimondta őket, olyan harcias volt, mint egy kiskakas! Vannak tehát olyan gyermekek is, akiket senki sem "nevelt"!

- Akkor hát hol ismerkedtetek meg?

- A friscói rakparton.

- Milyen régen?

- Nagyon, nagyon régen... Még kicsik voltunk - keresgélte az emlékeit Dick. - Legalább... fél évvel ezelőtt!

- Az bizony hosszú idő - felelte Kau-dzser szemrebbenés nélkül.

Azzal odafordult a különös emberke hallgatag társához:

- Lépj csak előbbre te is - mondta -, és nehogy felségnek szólíts! Mi az, elvitte a macska a nyelved?

- Nem, uram - dadogta a gyermek, matrózsapkáját gyűrögetve.

- Akkor miért nem szólsz semmit?

- Mert félénk, uram - magyarázta Dick.

Mennyi lebecsüléssel mondta ezt Dick!

- Aha - nevetett Kau-dzser -, szóval félénk?... Te bezzeg nem vagy az.

- Nem, uram - válaszolta egyszerűen Dick.

- Az ördögbe is, igazad van... De hát mit csináltok itt ti ketten?

- Mi vagyunk a hajósinasok, uram.

Kau-dzsernek eszébe jutott, hogy Hartlepool csakugyan felsorolt két hajósinast is a Jonathan legénységi névsorának ellenőrzésekor.

Eddig nem tűntek fel neki a kivándorlók gyermekei között. Ha ma odamentek hozzá, akkor nyilván akarnak tőle valamit.

- Miben lehetek szolgálatotokra? - kérdezte.

Mint mindig, ezúttal is Dick volt a szóvivő.

- Szeretnénk mi is magával menni, mint Hartlepool úr és Rhodes úr.

- Azután miért?

Dicknek megcsillant a szeme.

- Hogy világot lássunk...

Világot látni!... Mennyi minden volt ebben a két szóban! A soha nem látott dolgok utáni vágy, a gyermekek csodás és furcsa álmai. Dick könyörgő arca, egész kis teste megfeszült a vágyakozástól.

- Hát te - fordult oda Kau-dzser Sandhez -, te is világot akarsz látni?

- Nem, uram.

- Akkor hát mit akarsz?

- Dickkel akarok menni - felelte szelíden a gyermek.

- Tehát szereted Dicket?

- Igen, uram! - mondta Sand, és hangjában a korához képest szokatlanul mély érzelem csengett.

Kau-dzser még nagyobb érdeklődéssel tekintett a két lurkóra.

Furcsa kis pár! De milyen bájosak és meghatóak! Végül meghozta a döntését.

- Velünk jöttök - mondta.

- Éljen a kormányzó! - kiáltottak fel a fiúk, és sapkájukat a levegőbe dobálva olyan ugrándozásba kezdtek, mint két kisgida.

Kau-dzser Hartlepooltól tudta meg két újdonsült ismerőse történetét, már amennyit a fedélzetmester ismert belőle. Ez viszont biztosan több volt, mint amit az érdekeltek maguk el tudtak volna mesélni.

Kész csoda, hogy ezek az utcára tett gyermekek életben maradtak, olyan dolog, amire az ész nem is talál magyarázatot. Márpedig életben maradtak, mert apróbb munkák révén már egészen kis koruktól kezdve fönntartották magukat: cipőt tisztítottak, bevásároltak, kocsik ajtaját nyitogatták, mezei virágot árultak (remekebbnél remekebb ötletek támadtak zsenge agyukban), de a legtöbbször, akár a verebek, ők is San Francisco utcáin találták meg a betevőt.

Fél éve még egyikük sem tudott a másik sanyarú életéről, akkor azonban olyan körülmények közt találkoztak össze, amelyeket csak a történtek jellege és szereplőik kiléte miatt nem akarunk tragikusnak minősíteni. Dick zsebrevágott kézzel, fülére húzott sapkában, kedvenc nótáját fütyörészve sétált a rakparton, amikor megpillantotta Sandet: egy vicsorgó, ugató kutya fenyegette. A rémült gyermek pityeregve hátrált a kutya elől, és tehetetlenül a könyökhajlatába rejtette az arcát. Dick egy ugrással ott termett, habozás nélkül az ijedt fiú és félelmetes ellenfele közé állt, majd kis lábát erősen megvetve a kutya szeme közé nézett, és várta, mi fog történni.

Vajon ez a hetvenkedő kiállás félemlítette meg az állatot? Annyi bizonyos, hogy meghátrált, és végül farkát behúzva elsompolygott. Dick ügyet sem vetett rá többé, inkább Sandhez fordult.

- Hogy hívnak? - kérdezte gőgösen.

- Sandnek - felelte a könnyeivel küszködő fiú. - És téged?

- Dicknek... Ha akarod, legyünk barátok.

Válasz helyett Sand egyszerűen a hős karjaiba vetette magát, és ezzel megpecsételte megbonthatatlan barátságukat.

Hartlepool a távolból végignézte ezt a jelenetet. Kifaggatta a két gyermeket, akik beszámoltak szomorú sorsukról. Hartlepool csodálta Dick bátorságát, és mivel segíteni akart rajta, fölajánlotta, hogy fölveszi hajósinasnak a Josuah Brener háromárbocosra, amelyen szolgált. Alig mondta ki ezt, Dick rögtön azt a feltételt szabta, hogy Sandet is mindenképpen fogadják fel vele együtt. Ha tetszett, ha nem, ebbe bele kellett egyezni, és Hartlepool azóta soha nem vált meg a két elválaszthatatlan baráttól, akik a Josuah Brener után a Jonathanra is vele tartottak. Tanárukul szegődött, megtanította őket írni-olvasni, vagyis úgyszólván mindenre, amit ő maga tudott. Az elvetett mag jó talajra hullott. Hartlepool büszke lehetett a két gyerekre, ők pedig meleg hálát éreztek iránta. Igaz, a jellemük egészen különböző volt: az egyik sértődékeny, harcias, méregzsák, mindig kész, hogy bárkivel és bármivel összemérje az erejét, a másik pedig csöndes, szelíd, visszahúzódó, félős; az egyik védelmező, a másik védelemre szoruló; de mindketten lelkesen dolgoztak, lelkiismeretesen elvégezték a feladataikat, és egyformán ragaszkodtak közös nagy barátjukhoz, Hartlepool fedélzetmesterhez.

Ilyen újoncokkal gyarapodott hát az expedíció legénysége.

Március 28-án korán reggel indultak útnak. Nem akarták felderíteni az egész Hoste-szigetet, csak a tábor környékét. Először a Hardy-félsziget középső hegygerincein keltek át, hogy nyugati partját elérve észak felé forduljanak, majd a voltaképpeni sziget déli részét átszelve a túlsó parton térjenek vissza a táborhelyre.

Már útjuk elején úgy érezték, hogy rosszul tennék, ha csak hajótörésük zord színhelye alapján ítélnék meg a vidéket, s minél nyugatabbra jutottak, annál erősebb lett ez az érzésük. A Hardy-félsziget ugyan egészen az ál-Horn-fok komor szirtjeiig sziklás és terméketlen volt, az északnyugat felé kirajzolódó magaslatok lábánál azonban üdén zöldellt a táj.

Ebben az irányban az erdős dombok tövében széles mezőségek váltották fel a hínártól zöldellő sziklákat, a hangával benőtt vízmosásokat. Sárga zergevirág, kék és lila tengeri aszter, méteres aggkóró és számos törpe növény tarkállott itt: papucsvirág, kúszó zanót, árvalányhaj, virágja teljében pompázó, aprócska pimpernel. A buján tenyésző, bársonyos fű kérődzők ezreit tarthatta volna el.

A kirándulók kis csapata a személyes rokonszenvek alapján oszlott csoportokra. Dick és Sand a többiek körül ugrándozott, és vargabetűikkel legalább megháromszorozták az út hosszát. A három földműves alig váltott néhány szót, csak meglepetten nézegettek körbe, míg Harry Rhodes és Halg Kau-dzser mellett gyalogolt. Ő azonban nem tárulkozott fel, ugyanolyan távolságtartó volt, mint addig. A Rhodes család iránti kezdődő rokonszenve mégis legyőzte tartózkodását. A család minden tagja tetszett neki: a komoly és jólelkű anya, az őszinte, nyílt arcú gyermekek - a tizennyolc éves Edward és a tizenöt éves Clary -, s az egyenes jellemű és józan ítéletű apa.

A két férfi baráti beszélgetésében olyan dolgokról esett szó, amelyek a másikat érdekelték. Harry Rhodes megragadta az alkalmat, hogy Magellániáról tegyen föl kérdéseket. Cserében beszámolt útitársának a kivándorlók seregének legfigyelemreméltóbb képviselőiről. Sok újdonság jutott így Kau-dzser tudomására.

Először azt tudta meg, hogyan jutott koldusbotra ötven éves korára, más hibájából a tehetős Harry Rhodes, s hogyan vándorolt ki azonnal e méltatlan sorscsapás után, hogy másutt próbálja megalapozni a felesége és a gyermekei jövőjét. Azután Harry Rhodes elmondta neki azt is, hogy a hajókönyvek adatai szerint a Jonathan utasai (a halottakat leszámítva) foglalkozásuk szerint a következőképpen oszlanak meg: hétszázötven földműves - köztük öt japán! -, ebből száztizennégy nős férfi, ugyanannyi asszonnyal és kétszázhatvankét gyermekkel (közülük néhány nagykorú); három szabadfoglalkozású, öt volt magánzó és negyvenegy mesterember. Ez utóbbiakhoz hozzá kell adni négy munkást: egy kőművest, egy asztalost, egy ácsot és egy lakatost. Ezek nem akartak kivándorolni, a gyarmattársaság csak azért vette fel őket, hogy megkönnyítsék a többiek letelepedését. Velük együtt ezeregyszázhetvenkilencre rúgott a túlélő utasok száma, ahogyan ez a névsorolvasáskor is kiderült.

Miután Harry Rhodes felsorolta e nagy csoportokat, részletesen is beszélt néhány emberről. A földművesek túlnyomó többségére alig tett megjegyzést. Éppen csak arra hívta föl Kau-dzser figyelmét, hogy a Moore fivérek - akik közül az egyik a durvaságával tűnt föl a kirakodásnál - erőszakosnak tűnnek, viszont a Riviére, Gimelli, Gordon és Ivanov családok tagjai mind megbízható, derék, jókötésű, munkaszerető emberek. A többiek: amilyen a tömeg lenni szokott. Nyilván egyenlőtlenül oszlanak meg köztük az erények, s hibáik is akadnak bőven - különösen a lustaság és a részegeskedés. Mivel azonban eddig nem történt semmi kirívó esemény, megalapozatlan lett volna ítélkezni az egyénekről.

A többiekről aztán annál bővebben beszélt Harry Rhodes. A társaság alkalmazásában álló négy ember kiváló munkás volt, nagyszerűen értették a mesterségüket. Ahogy mondani szokás, ezer közül se választhattak volna jobbat. Ami kivándorló szaktársaikat illeti, minden arra utalt, hogy képességeik összehasonlíthatatlanul szerényebbek. Nagy többségük rossz arcú volt, és sejthetően gyakrabban fordult meg kocsmában, mint műhelyben.

Közülük ketten-hárman tőrőlmetszett gonosztevőnek tűntek, akiket önmagukon kívül aligha tekintett bárki is munkásnak.

Az öt magánzó közül négy nem volt más, mint a Rhodes család négy tagja, az ötödik pedig egy John Rame nevezetű, elég hitvány alak. Ez huszonöt-huszonhat éves korára már teljesen tönkretette magát kicsapongó életmódjával, amely az utolsó fillérig felemésztette vagyonát. Voltaképpen meglepő, hogy ez az élhetetlen semmirekellő ilyen meggondolatlanságra szánta el magát, és csatlakozott a kivándorlókhoz.

Hátravolt még a három lecsúszott szabadfoglalkozású. Ezek három különböző országból származtak: Németországból, Amerikából és Franciaországból. A németet Fritz Grossnak hívták. Ez a megrögzött iszákos a szesz hatására egészen visszataszítóvá vált: teste felpuffadt és petyhüdt lett, nyála állandóan hatalmas hasára folyt. Arca bíborvörös, koponyája tar, fogai romlottak voltak, pofazacskói leffegtek. Hurkaszerű ujjai hihetetlen ápolatlanságával még ezek közül a nem túl finom emberek közül is kirítt. Ez az elfajzott férfi zenész volt, hegedűs, mégpedig alkalmanként zseniális hegedűs. Eltompult elméjét csak a hangszere tudta felélénkíteni. Amikor nyugodt volt, szeretettel simogatta, dédelgette hegedűjét, de hangot - kezének görcsös remegése miatt - nem tudott kicsiholni belőle. A szesz hatására azonban úrrá lett mozdulatain, megszállta az ihlet, és gyönyörű dallamokat csalt elő hegedűjéből. Harry Rhodes kétszer is tanúja lehetett ennek a csodának.

Ami a franciát és az amerikait illeti, őket már bemutattuk az olvasónak: Ferdinand Beauval és Lewis Dorick volt a nevük. Harry Rhodes az ő felforgató nézeteikről is beszámolt Kau-dzsernek.

- Nem gondolja - kérdezte befejezésképpen -, hogy óvintézkedéseket kellene tenni a két forrófejű ellen? Már az út alatt is hallattak magukról.

- Miféle intézkedésre gondol? - kérdezett vissza Kau-dzser.

- Arra, hogy először nyomatékosan figyelmeztessük őket, aztán pedig tartsuk rajtuk a szemünket. Ha pedig ez sem elég, ártalmatlanná kell tenni őket, ha szükséges, elzárással.

- Ejha! - kiáltott fel gúnyosan Kau-dzser. - Maga aztán nem teketóriázna! De hát ki érezheti magát feljogosítva, hogy felebarátai szabadságára törjön?

- Az, akire nézve veszélyt jelentenek - vágott vissza Harry Rhodes.

- No de miben látja - én nem mondanék veszélyt - a veszélynek akár csak a lehetőségét is? - kérdezte Kau-dzser.

- Hogy miben látok veszélyt?... Abban, hogy fellázítják ezeket a szegény, tudatlan embereket, akiket olyan könnyű félrevezetni, mint egy kisgyereket, akik megrészegednek minden hangzatos szótól, ha valaki a szájuk íze szerint beszél.

- Már miért akarnák fellázítani őket?

- Hogy maguknak szerezzék meg, ami a másé.

- Másnak talán van valamije? - tréfált Kau-dzser. - Nem is tudtam.

Akárhogyan is, itt, ahol nincs semmi, a király is elveszti a jogait.

- Itt van a Jonathan rakománya.

- A Jonathan rakománya köztulajdon, veszély esetén mindnyájunk sorsa rajta múlna. Ennek mindenki tudatában van, és senki sem fog egy ujjal sem hozzányúlni.

- Bárcsak ne cáfolnák meg az események! - szólt Harry Rhodes, akit felhevített Kau-dzser váratlan ellentmondása. - De az olyan emberek, mint Dorick és Beauval, nem is az anyagi érdeket nézik. Aki rosszat tesz, az a gonoszság öröméért teszi, az uralkodnivágyás pedig amúgy is mámorossá teszi az embert.

- Átkozott legyen, aki így gondolkodik! - kiáltott fel váratlan hevességgel Kau-dzser. - Mindenkit, aki uralkodni akar másokon, el kéne törölni a föld színéről.

Harry Rhodes meglepetten pillantott társára. Micsoda vad indulat szunnyad ebben az emberben, aki rendszerint olyan nyugodtan és kimérten beszél!

- Akkor Beauvalt is el kellene törölni - mondta gunyorosan -, mert ez a szószátyár alak csak szavakban hirdet végletes egyenlőséget, valójában az az egyetlen célja, hogy a hatalom őreá, a reformátorra szálljon.

- Az a rendszer, amit Beauval elgondol, gyermeteg butaság - felelte metsző hangon Kau-dzser. - Az is csak egy módja a társadalomszervezésnek. De akárhogyan is szervezik meg a társadalmat, az igazságtalanság és az ostobaság változatlan marad.

- Akkor talán Lewis Dorickkal ért egyet? - csapott le Harry Rhodes. - Ön is azt szeretné, ha újra a vadság korában élnénk, s a társadalom kölcsönös kötelességek híján az egyének véletlenszerű csoportosulásává züllenék? Hát nem látja, hogy ezeknek az elméleteknek az irigység az alapja, és süt belőlük a gyűlölködés?

- Ha Dorick képes gyűlöletet érezni, akkor őrült - felelte komolyan Kau-dzser. - Az ember nem kéri, hogy világra jöhessen, és miután megszületik, számtalan hozzá hasonló lényt ismer meg, akik épp olyan nyomorultak és veszendők, éppen úgy szenvednek, mint ő. Ha ezek után, ahelyett, hogy szánná őket, még a gyűlölettel is gyötri magát, akkor az az ember őrült, márpedig őrültekkel nem szokás vitatkozni. De ha egy gondolkodó gyengeelméjű, abból még nem következik szükségképp, hogy a gondolata maga is téves.

- Törvényekre mégiscsak szükség van - erősködött Harry Rhodes -, mihelyt az emberek magányos bolyongás helyett érdekközösségre lépnek, csoportba szerveződnek. Nézzen csak körbe akár itt is! Ezt az embertömeget nem a mostani helyzet követelményei szerint válogatták össze, és nyilván nem is különbözik bármely más, véletlenül összesereglett sokaságtól. S lám, vajon nem tudtam több olyan emberről is beszámolni önnek, aki valami okból képtelen rá, hogy maga irányítsa az életét? És nyilván több ilyen is van, akit nem ismerek. Mennyi rosszat tennének ezek az emberek, ha a törvények nem tartanák féken gonosz ösztöneiket!

- Ezek az ösztönök a törvényekből erednek - vágott vissza mély meggyőződéssel Kau-dzser. - Ha nem volnának törvények, az ember nem ismerné ezeket a gyarlóságokat, és a szabadságban élve harmonikusan bontakoztathatná ki képességeit.

Harry Rhodes kétkedő arccal hümmögött magában.

- Vajon itt vannak törvények? Talán nem mennek a dolgok mégis a lehető legnagyobb rendben?

- Nem helyes ilyen példát választania - vetette ellen Harry Rhodes. - Az élet drámájában ez most csak szünet két felvonás között. Mindenki tudja, hogy átmeneti helyzetbe kerültünk, amely nem lesz tartós.

- Akkor sem volna másképp, ha állandósulna - állította Kau-dzser.

- Ebben kételkedem - mondta Harry Rhodes szkeptikusan -, és megvallom, jobban szeretném, ha nem is nyílna rá módunk, hogy kipróbáljuk.

Mivel Kau-dzser nem válaszolt semmit, csendben gyalogoltak tovább.

A keleti parton indultak visszafelé. Megkerülték a Scotchwell-öblöt, amelynek fekvése még napnyugtakor is elbűvölte a felfedezőket.

Csodálatuknál talán csak meglepetésük volt nagyobb, amikor dús legelőket pillantottak meg. Ezeket kis patakok hálózata táplálta, melyek a sziget belsejének dombjai közt eredő, tiszta vizű folyóba ömlöttek. Minden a talaj termékenységét hirdette. A buja gyepszőnyeghez méltó volt a fák változatossága. A nagy kiterjedésű erdőség délceg fái tőzeges, de szilárd talajban gyökereztek, a ritkás aljnövényzet közt itt-ott szinte burjánzott a bolyhos moha. A zöld boltívek alatt gazdag madárvilág tanyázott: hatféle vöcsöktyúk - némelyik csak akkora, mint egy fürj, mások akár egy fácán -, sok fenyőrigó és feketerigó; de e mezei madarakon kívül nagy számban éltek itt vízimadarak is: lúd, kacsa, kormorán és dolmányos sirály. A réteken nanduk, guanakók és vikunyák futkároztak.

Az öböl napos déli partja (az egyenlítőnek ezen az oldalán az észak felel meg a másik földteke déli irányának) alig két mérföldnyire volt attól a helytől, ahol a Jonathan szerencsétlenül járt. Egy kis öbölben itt torkollt a tengerbe a sok-sok mellékág táplálta vízfolyás, amelynek két partját lombok árnyékolták.

E száz láb széles folyó partjain könnyű lett volna egy végleges települést építeni. A nagyobb szelektől védett öblöcske szükség esetén kikötőként is szolgálhatott volna.

Már majdnem teljesen besötétedett, amikor visszatértek a táborhelyre. Kau-dzser, Harry Rhodes, Halg és Hartlepool éppen búcsúzkodtak társaiktól, amikor az éj csöndjében hegedűszó hangzott fel.

- Hegedű!... - dörmögte Kau-dzser Harry Rhodesnak. - Az a Fritz Gross volna az, akiről beszélt?

- Ha ő az, akkor berúgott - válaszolta nyomban Harry Rhodes.

Nem tévedett. Fritz Gross csakugyan részeg volt. Amikor néhány perc múlva meglátták, erről árulkodott zavaros tekintete, vértolulásos arca, nyáladzó szája. Mivel képtelen volt megállni a lábán, egy sziklának támaszkodott, hogy megőrizze az egyensúlyát. A szesz azonban előcsiholta belőle az ihlet szikráját. Táncolt a vonó, és fenséges dallam szakadt föl hangszeréből. Legalább száz kivándorló sereglett Gross köré.

Ebben a percben a szerencsétlenek mindenről megfeledkeztek: az igazságtalan sorsról, az örökös nyomorról, mostani szomorú állapotukról, jövőjükről, mely nem ígérkezett különbnek, mint a múlt - egy kis időre álomvilágba repültek a zene szárnyain.

- A művészet ugyanúgy kell, mint a kenyér - mutatott Harry Rhodes Fritz Grossra és elmerült csodálóira. - Miféle hely juthatna Beauval rendszerében egy ilyen embernek?

- Ne is beszéljünk Beauvalról! - mondta indulatosan Kau-dzser.

- Annyi szegény ördög hisz az ilyen ábrándkergetőknek! - felelte Harry Rhodes.

Továbbindultak.

- Csak arra volnék kíváncsi - dörmögte néhány lépés után Harry Rhodes -, hogyan tett szert Fritz Gross italra.

Akárhogyan szerezte is, nem ő volt az egyetlen. Felderítőink hamarosan egy földön heverő testbe botlottak.

- Ez Kennedy - hajolt Hartlepool az alvó fölé. - Semmirekellő fickó. A legénység egyetlen olyan tagja, aki annyit sem ér, mint a kötél, amire föl kéne húzni.

Kennedy is részeg volt. És azok a telepesek is, akik néhány száz méterrel odébb terültek el a földön.

- Szavamra! - kiáltott föl Harry Rhodes. - Ezek arra használták fel a főnök távollétét, hogy kifosszák a raktárat!

- Miféle főnökét? - kérdezte Kau-dzser.

- Az ördögbe is, hát az önét!

- Nem vagyok főnök, ahogy más sem az - tiltakozott hevesen Kau-dzser.

- Lehetséges - hagyta rá Harry Rhodes. - De azért itt mindenki annak tekinti.

Kau-dzser már válaszolni készült, amikor egy közeli sátorból rekedt kiáltás hallatszott: mintha egy nőt fojtogattak volna.

II. AZ ELSŐ TÖRVÉNY

A Ceroni család - Lazare, Tullia és leányuk, Graziella - Piemontból származott. Amikor tizenhét évvel ezelőtt a huszonöt éves Lazare elvette a nála hat évvel fiatalabb Tulliát, két koldusszegény ember kelt egybe. Önmagán kívül egyiküknek sem volt semmije, de szerették egymást, és az őszinte szerelem olyan erő, amely segít elviselni - sőt, néha legyőzni is - az élet nehézségeit.

Sajnos, Ceroniéknál nem így történt. A férfi rossz társaságba keveredett, és rászokott az italra, amellyel a szabadság nevében annyi meg annyi kocsma csalogatja az élet kárvallottjait. Egykettőre részeges lett, mind gyakrabban rúgott be, s előbb mogorva, majd dühödt, kegyetlen, sőt bőszült részeg vált belőle. Nem csoda, hogy Ceroniéknál mindennap borzasztó jelenetek játszódtak le, ami a szomszédok előtt sem maradhatott rejtve. A férfi sértegette, bántotta, verte a hősiesen tűrő Tulliát, aki ugyanazt a kálváriát szenvedte végig, amelyet oly sok szerencsétlen asszony megjárt már, s amelyen még annyian fogják követni.

Persze elhagyhatta volna - el is kellett volna hagynia - a vadállattá aljasult férfit. Mégsem tette. Olyan asszony volt, aki minden mártírium ellenére sem veszi vissza önmagát attól, akinek egyszer odaadta. Anyagilag és minden gyakorlati szempontból bizonyosan érthetetlennek lehet tartani az ilyen magatartást, de van benne valami csodálatraméltó is, ami megmutatja nekünk, hogy milyen szép lehet az önfeláldozás, és milyen erkölcsi magaslatokat képes elérni az emberi faj.

Ebben a pokolban nőtt föl Graziella. Kiskorától fogva látta, hogyan veri anyját részeg apja, tanúja volt a mindennapos jeleneteknek, hallotta Lazare mocskos szavait, amelyek úgy bugyogtak elő a szájából, mint szennyvíz a csatornából. Abban a korban, amikor a kisleányok még csak a játékra gondolnak, ő már megismerte az élet könyörtelen valóságát, és mindenért keményen meg kellett küzdenie.

Tizenhat éves korára Graziella komoly nagylány lett, erős akarata felvértezte a lét korán megtapasztalt kíméletlensége ellen. De bármilyen kegyetlen volt is hozzá a sors, a jövő nem lehetett számára borzasztóbb a múltnál! Termetre magas volt és sovány, haja barna: nem kifejezett szépség, de szemében és értelmes arcában nagy vonzerő rejlett.

Lazare Ceroni életmódjának meglettek a természetes következményei, és otthonában hamarosan gyakori vendéggé vált a pénzzavar. Nem is történhetett volna másképpen. Az ital pénzbe kerül, és aki iszik, nem tud közben keresni. Kettős a kár. A pénzzavar szép lassan a szegénységnek adta át a helyét, a szegénység pedig a legsötétebb nyomornak. Ekkor választották azt az utat, amelyre a lecsúszottak szoktak lépni: jobb jövő reményében hazát cseréltek. Így esett, hogy a Ceroni család keresztülvándorolt Franciaországon, átkelt az óceánon, és Amerikát átszelve végül San Franciscóban kötött ki. Útjuk tizenöt évig tartott!

Mire San Franciscóba értek, már szó szerint koldusbotra jutottak: ettől Lazarénak kinyílt a szeme, és ráébredt, micsoda pusztítást végzett. Végre hallgatott felesége könyörgésére, és - annyi év után először - ígéretet tett, hogy megjavul.

Megtartotta a szavát. Nem járt többé kocsmába, és szorgos munkájának hála, a jómód visszatért otthonukba. Sikerült összegyűjteniük ötszáz frankot, azt a tekintélyes összeget, amelyet a Lagoa-öböl Gyarmattársasága megkövetelt a leendő telepesektől. Tullia már éppen hinni kezdett benne, hogy újra lehetséges számukra a boldog élet, amikor a Jonathan hajótörése és a rákövetkező kényszerű tétlenség mindent kétségessé tett.

Hogy valamivel elüsse az üres órákat, Lazare más kivándorlókkal barátkozott, és rokonszenve természetesen a magafajták felé terelte.

Ezeket is gyötörte az unalom, és nagyon bánták, hogy nélkülözniük kell szokásos mulatságaikat; természetes hát, hogy amikor az öntudatlanul is főnöknek tekintett férfi eltávozott, éltek a kiváló alkalommal. Alig tették ki a lábukat Kau-dzser és társai, az alávaló banda máris megkaparintotta a Jonathan egyik rumoshordóját, és szabályos orgiát rendezett. A szokás hatalmától vezérelve Lazare sem tudott ellenállni régi szenvedélyének, és a többiekkel tartott. Amikor elborult aggyal hazatántorgott a sátrába, felesége és leánya már sírva várták.

Nem maradhatott el a jelenet. Először azt kiabálta, hogy miért nincsen még kész a vacsora, majd amikor föltálalták neki az ételt, a két nő szomorúsága volt az ürügy, hogy magából kikelve egyre szörnyűbb szitkokkal illesse őket.

Graziella mozdulni sem tudott, dermedt borzalommal figyelte ezt a lealjasult lényt, az apját. Maga sem tudta, szégyene vagy bánata-e a nagyobb.

Tulliának azonban majd megszakadt sokat tűrt szíve. Még egyszer füstbe menne hát minden reménye, újból pokollá válnék az életük? Sírva fakadt, könnyei csak úgy patakzottak hervadt orcáin.

Több se kellett, hogy kitörjön a vihar.

- Majd én teszek róla, hogy elapadjanak a könnyeid! - kiáltotta őrjöngve Lazare.

Azzal torkon ragadta feleségét. Graziella hiába próbálta kiragadni szerencsétlen anyját a gyilkos szorításból.

A dráma csendben zajlott. Lazare tompa szitkozódásán kívül egy hang sem hallatszott. Sem Graziella, sem az anyja nem kiáltott segítségért. Ha egy apa a leányát kínozza, ha egy férj a feleségét gyilkolja, az olyan szégyen, amit a család tagjainak életük árán is titkolniuk kell a külvilág elől. Amikor azonban hóhéra lazított a szorításán, Tullia torkából mégis feltört a fájdalom rekedt kiáltása: ezt hallotta meg Kau-dzser. Ez a szándéktalan panaszos hang a végsőkig dühítette az eszét vesztett férfit. Ujjai még erősebben fonódtak az asszony nyaka köré.

Ekkor egy vaskéz markolta meg a vállát. Lazare ujjai szétnyíltak, ő maga a sátor túlsó végébe hemperedett.

- Micsoda?... Mi az?... - hebegte.

- Csönd legyen! - dördült egy parancsoló hang.

A részegnek nem kellett kétszer mondani. Indulata egy szempillantás alatt elpárolgott, ólmos fáradtság nehezedett tagjaira, és azonnal álomba zuhant.

Kau-dzser az ájult asszony fölé hajolt, hogy elsősegélyben részesítse. Nyomában Halg, Rhodes és Hartlepool is a sátorba lépett, és felindultan szemlélték a jelenetet.

Tullia végül felnyitotta a szemét. Az idegen arcok láttán egy pillanat alatt megértette, mi történt. Első gondolata az volt, hogy mentséget keressen a férfinak, aki az imént oly rettentő kegyetlenséggel tört az életére.

- Köszönöm, uram - támaszkodott föl. - Semmi baj... Már el is múlt... Milyen bolond vagyok, hogy ennyire megijedtem!

- Ki ne ijedt volna meg az ön helyében! - kiáltott fel Kau-dzser.

- Ugyan! - válaszolt sietve Tullia. - Lazare nem rossz ember... Csak tréfálni akart...

- És gyakran tréfálkozik így? - kérdezte Kau-dzser.

- Soha uram, soha! - bizonygatta Tullia. - Lazare jó férj... Nincsen nála derekabb ember...

- Nem igaz - szólt egy határozott hang.

Kau-dzser és társai megfordultak. Megpillantották Graziellát, akit eddig nem is láttak a sátor félhomályában; most halványsárga fényt vetett rá egy lámpás.

- Kicsoda maga, gyermekem? - kérdezte Kau-dzser.

- Az ő lánya - mutatott Graziella a részeg emberre, aki hangosan hortyogott a sarokban. - Bármennyire is szégyellem, meg kell ezt mondanom, hogy higgyenek nekem és segítsenek szegény édesanyámon.

- Graziella!... - könyörgött összetett kézzel Tullia.

- Mindent elmondok - szólt határozottan a lány. - Most először akadnak védelmezőink. Nem hagyom őket úgy elmenni, hogy ne ébresszek bennük szánalmat.

- Beszéljen, gyermekem - szólt jóságosan Kau-dzser. - Számíthat segítségünkre és védelmünkre.

E bátorításra Graziella elfúló hangon elmondta édesanyja életét. Nem titkolt el semmit. Mesélt Tullia végtelen gyöngédségéről, és arról, hogy mit kapott érte cserébe.

Beszámolt apja lezülléséről. Kau-dzserék lelki szemeikkel maguk előtt látták, hogyan vonszolta hajánál fogva, hogyan ütötte-verte, hogyan tiporta meg ez az ember a feleségét. Graziella felidézte nyomorúságuk napjait, amikor nem volt ruhájuk, tűzifájuk, kenyerük, néha meg tető sem a fejük felett; magasztalta anyja hősies szelídségét, aki még a legkegyetlenebb megpróbáltatások közt sem hazudtolta meg önmagát.

A szörnyű elbeszélést hallgatva édesanyja csendesen sírdogált.

Leánya hangjára mintha minden kiállt szenvedése egyszerre föltámadt volna a múltból, hogy fájó szívét gyötörje.

Szinte összeroppant az emlékek súlya alatt. Nem volt többé ura önmagának, nem maradt ereje, hogy tovább védelmezze és mentegesse hóhérát.

- Jól tette, hogy elmesélte ezt nekünk, gyermekem - mondta megindultan Kau-dzser, amikor Graziella befejezte elbeszélését. - Biztos lehet benne, hogy nem hagyjuk magára, és segítünk az édesanyján. Neki ma este pihennie kell: próbáljon meg aludni, és reménykedjék jobb jövőben.

Amikor kiléptek a szabadba, Kau-dzser, Harry Rhodes és Hartlepool egy pillanatig csendben meredt egymásra. Lehetséges volna, hogy egy ember idáig aljasuljon? Miután friss levegőt véve kitágították elszorult keblüket, már indulni készültek, amikor Kau-dzser észrevette, hogy kis csoportjából hiányzik egy fő. Halg eltűnt mellőlük.

Mivel a fiatalember nem maradhatott másutt, Kau-dzser ismét belépett a Ceroni család sátrába. Halg csakugyan ott volt: annyira elmerült a csodálatban, hogy nem vette észre sem társainak távozását, sem azt, hogy egyikük visszajött. A sátor falának támaszkodva Graziellát nézte, és arcán a szánakozás mellett valódi elragadtatás tükröződött. Graziella pár lépéssel odébb állt lesütött szemmel, és úgy tűnt, hogy a fiú tekintete nincsen ellenére. A fiatalok nem szóltak egymáshoz. Az iménti megrázkódtatások után hagyták, hogy szívük csöndben föltáruljon a szelídebb érzelmek előtt.

Kau-dzser elmosolyodott.

- Halg!... - szólította halkan.

A fiatalember összerezzent; nem kérette magát, és már ki is lépett a sátorból. Azonnal továbbindultak.

A négy felderítő csöndben lépkedett, mindegyikük a gondolataival volt elfoglalva. Kau-dzser összeráncolt homlokkal töprengett azon, aminek az imént szem- és fültanúja volt. A legjobban nyilván úgy segíthetne a két nőn, ha kínzójukat nem hagyná italhoz jutni.

Lehetséges ez? Kétségtelenül, méghozzá különösebb nehézség nélkül, hiszen alkoholnak nyoma sincs a Hoste-szigeten; szesz csupán a Jonathan rakományában található, melyet a partra hoztak.

Elég volna egy-két őrt mellé állítani...

Igen ám, de ki jelölne ki őröket? Ki merne parancsokat adni, tilalmakat szabni? Ki érezhetné magát feljogosítva, hogy bármilyen módon korlátozza embertársainak szabadságát, hogy őhelyettük döntsön? Ilyesmit csak egy főnök tehetett volna, márpedig a Hoste-szigeten nem volt főnök.

Ugyan már! Persze, hogy volt vezető, legalábbis lehetséges vezető a szigeten. Ki más is lehetett volna, mint az a férfi, aki a biztos halálból mentette meg a többieket, az egyetlen, aki jól ismerte ezt az isten háta mögötti vidéket, akiben mindenki másnál magasabb fokon párosult az értelem, a tudás és a jellemszilárdság?

Gyávaság lett volna, ha Kau-dzser tovább áltatja önmagát.

Tudomásul kellett vennie, hogy ezek a szerencsétlenek őrajta csüggenek tekintetükkel, őrá hagyták, hogy a közösség nevében cselekedjék, benne bíznak, őtőle várnak segítséget, tanácsot és döntést. Akár akarja, akár nem, a hajótöröttek túlnyomó többsége hallgatólagos megegyezéssel őt tekinti természet adta főnökének.

Ki hitte volna? Ő, a szabadgondolkodó, aki nem tűrt semmi kényszert, ő került most abba a helyzetbe, hogy másoknak parancsoljon, hogy törvényeket szabjon; ő, aki nem ismert el semmilyen törvényt!

Micsoda fintora a sorsnak, hogy az anarchizmus apostola, aki a "Se Isten, se úr" híres jelszavát vallotta, most maga kényszerült uralkodni, hogy épp arra ruházták a hatalmat, aki teljes lelkéből, vadul gyűlölte a hatalom gondolatát!

Nézzen szembe ezzel a gyűlöletes megpróbáltatással? Ne meneküljön inkább el e szolgalelkű lények elől?...

De mi történnék a hajótöröttekkel, ha magukra hagyná őket?

Micsoda szenvedésekért kellene majd okolnia önmagát? Mindenkinek joga van elvont eszmékben hinni, de aki ezek kedvéért behunyja a szemét a való élet előtt, tagadja azt, ami nyilvánvaló, és önhittségében nem enyhít az emberek nyomorán, pedig tehetné, az nem méltó az "ember" névre. Bármilyen bizonyosnak tűnnek is elméletei, a nemeslelkű ember képes leszámolni velük, ha embertársainak java nyilvánvalóan ezt követeli meg.

Márpedig mi lehetett volna ennél világosabb és nyilvánvalóbb? Aznap este már számos részeggel találkozott - s talán még ezeknél is többen voltak, akiknek a részegsége nem tudódott ki. Hogy is tűrhetné a mértéktelen italozást, amikor tartani lehet tőle, hogy a békés sokaságban veszekedés, verekedés robban ki, sőt talán gyilkosság történik? Hiszen a szörnyű méreg már éreztette is hatását! Maga is láthatta szomorú következményeit Ceroniéknál.

Már a Rhodes család sátrához közeledtek, búcsúzni készültek, és Kau-dzser még mindig habozott. De nem olyan ember volt ő, aki megfutamodik a felelősség elől. Nagy fájdalmat kellett leküzdenie - de az utolsó pillanatban mégis meghozta döntését. Hartlepoolhoz fordult.

- Úgy véli, hogy számíthat a Jonathan legénységének hűségére? - kérdezte.

- Kennedy és Sirdey, a szakács kivételével felelek értük - szólt Hartlepool.

- Hány ember áll rendelkezésére?

- Magamat is beleértve tizenöt.

- A többi tizennégy engedelmeskedni fog önnek?

- Bizonyosan.

- És ön...?

- Hogyhogy én?

- Van itt valaki, akit felettesének ismer el?

- Hát... természetesen ön, uram - felelte Hartlepool, mintha ehhez nem is férhetne kétség.

- Miért?

- Az ördögbe is, uram... - esett zavarba Hartlepool. - Végtére is az embereknek itt is - mint mindenhol másutt - szükségük van egy vezetőre. Ez magától értetődik, a teremtését!

- És miért volnék én a vezetőjük?

- Mert más nincsen - tárta szét a karját Hartlepool, hogy nyomatékot adjon e cáfolhatatlan érvnek.

Válasza csakugyan elejét vette a vitának. Erre nem lehetett mit felelni.

Kau-dzser újra hallgatott egy percig, majd határozottan így szólt:

- Ma estétől fogva őrséget állít a Jonathanról kirakodott holmi mellé. Emberei kettesével váltják egymást, és nem engednek senkit a közelébe. A szeszre különösen ügyeljenek.

- Rendben, uram - felelte egyszerűen Hartlepool. - Öt percen belül meglesz.

- Jó éjszakát! - szólt Kau-dzser, majd önmagával és a világgal elégedetlenül, nagy léptekkel eltávozott.

III. A SCOTCHWELL-ÖBÖLBEN

A Wel-Kiej április 15-én érkezett vissza Punta Arenasból. A sorsukat tudni akaró kivándorlók, mihelyt megpillantották, mind arra a partszakaszra tódultak, ahová a hajó tartott.

A tömeg áramlását azok a könyörtelen törvények szabályozták, amelyek tökéletlen bolygónk felszínén minden hasonló csoportosulásra érvényesek: egy szó mint száz, a legjobb helyeket a legerősebbek foglalták el. A nőknek a hátsó sorok maradtak. Innen ugyan nem láthattak és nem hallhattak semmit, de azért annál lelkesebben és lármásabban cserfeltek, és máris megtárgyalták a híreket, amelyeket a bárka még meg sem hozott.

Elöl a férfiak álltak, ki-ki testi erejével és durvaságával fordítottan arányos távolságra a víztől. A gyerekekből - akiknek minden csak alkalom a játékra - mindenhová jutott. A legkisebbek verébként ugrándoztak a tömeg szélén; mások beszorultak a sokadalomba, és nem juthattak se előre, se hátra; megint mások apránként átfurakodtak az emberseregleten, és kíváncsi pofikájuk az első sorban állók lába közül kandikált elő; a legszemfülesebbek pedig még a testüket is keresztül tudták préselni ott, ahol a fejük átfért.

Mondanunk sem kell, hogy Dick kölyök az élelmesek közé tartozott; ráadásul ő nem is csak önmaga kedvéért küzdötte le az akadályokat, hanem magával hurcolta az elmaradhatatlan Sandet, és még egy másik gyermeket is, akivel a két hajósinas ugyan csak egy hete barátkozott meg, de már úgy érezték, hogy kapcsolatuk kezdete az idők homályába vész. Marcel Norely, aki hasonló korú volt, mint két pajtása, bízvást számíthatott ragaszkodásukra, hiszen a védelmükre szorult. A szenvedő arcú, vézna kisfiú nyomorék volt: béna jobb lába néhány centiméterrel rövidebb maradt a balnál. Ez a kellemetlenség egyébként nem vehette el a kis Marcel jókedvét, s mivel figyelemre méltó ügyességgel kezelte a mankóját, mindenféle játékban épp oly lelkesen és sikeresen vett részt, mint a társai.

Míg a kivándorlók egymás sarkát taposva rohantak a tengerpartra, Dick - nyomában Sanddel és Marcellel - már be is ügyeskedett az elsőnek érkezettek közé, s bár alig értek a felnőttek derekáig, még eléjük is tudtak furakodni. Ezt a jeles tettet sajnos csak úgy hajthatták végre, hogy megzavarták a már ott állókat; balszerencséjükre ezek egyike nem volt más, mint Fred Moore, az idősebbik a két erőszakos Moore fivér közül, akikről Harry Rhodes beszámolt Kau-dzsernek.

Amikor a jókötésű, majd hat láb magas Fred Moore megérezte, hogy valaki az alapjaiban akarja megingatni, cifrán elkáromkodta magát.

Több se kellett a csúfolódó kedvű Dicknek. Sandhez és Marcelhez fordult, akik az ő példájára igyekeztek utat törni maguknak.

- Ejnye - szólt -, ne lökdössétek már ennyire a szegény urat, az ördög vigyen el! Mire jó ez? Majd szépen a háta mögé állunk, és átnézünk a feje fölött.

Kis szónokunk kijelentése aprócska termetét tekintve olyan arcátlan volt, hogy a közelben állók akaratlanul is elnevették magukat. Fred Moore-nak ettől igen rossz kedve támadt. Dühében elvörösödött.

- Te kurafi! - dörrent rá.

- Köszönöm a bókját, nagytiszteletű uram, bár kissé töri az angolt. Úgy kell mondani, hogy "úrfi" - tréfálkozott Dick.

Fred Moore előrelépett, de a mellette állók visszatartották, és azt tanácsolták, hagyja békén a gyerekeket. Dick és két kis barátja kereket oldottak, és előzékenyebb kivándorlók orra előtt követték a tengerpart vonalát.

- Megállj csak, gyerek - fenyegetőzött a mozdulatlanságra kárhoztatott Fred Moore -, meghúzom még a füledet!

Dick, aki immár biztonságban érezte magát, tetőtől talpig végigmérte ellenfélét.

- Előbb keríts magadnak egy létrát, barátocskám! - szólt vissza fensőbbségesen, mire újból kitört körülöttük a nevetés.

Fred Moore megvonta a vállát, Dick pedig örült, hogy övé lett az utolsó szó. Többet ügyet sem vetett a férfira, inkább teljes figyelmét a bárkának szentelte, amelynek az orra épp ebben a pillanatban csikordult meg a parti kavicson.

Mihelyt a Wel-Kiej megállt, Karroli máris a vízbe ugrott, hogy szilárdan lerögzítse a horgonyt a szárazföldön. Azután segített utasának partra szállni, majd a hosszú távollét után boldogan sietett Halghoz és Kau-dzserhez.

Igaz, hogy a tűzföldiek érzelemvilága általában elég szegényes, de az is bizonyos, hogy révkalauzunk kivétel volt e szabály alól. Aki látta, hogyan pillantott fiára és Kau-dzserre, annak nem lehetett kétsége efelől. Az utóbbi iránti odaadó kutyahűsége nem ismert határt; nem véletlen, hogy ránézésre az embernek Karroliról egy derék eb jutott eszébe.

Az ő feltétlen odaadásával csak Halg épp olyan heves, de tudatosabb ragaszkodása ért föl. A fiatalember apja természet szerint Karroli volt, szellemi atyja azonban Kau-dzser. Egyiküknek az életét, a másiknak az értelmét köszönhette: a rejtélyes emberkerülő tanításai csiszolták szellemét, ő népesítette be elméjét olyan érzésekkel és gondolatokkal, amelyeket a szigetvilág elmaradott bennszülöttei nem ismerhettek.

Kau-dzser bőkezűen viszonozta az iránta táplált érzést.

Halgon kívül senki más nem lelt már helyet ennek a kiábrándult embernek a szívében, aki a gyermek iránti szeretetétől eltekintve csak az általános és személytelen önzetlenséget ismerte, amely lehet ugyan nagyszerű és csodálatra méltó érzés, de tárgyának elvontsága miatt jobban illik egy isten végtelen szívéhez, mint a halandók középszerű lelkéhez. Ez az érzés ragyogó szépsége dacára talán azért nem bűvöli el az embereket, talán azért ütköznek meg rajta, mert sejtik ezt az aránytalanságot; és azért érzik embertelennek, mert ők nem érnek fel hozzá. Meglehet, saját szívük szegénységéből kiindulva vélik úgy, hogy az ilyeténképpen megoszló szeretetből egynek túlságosan kicsi rész jut, s ezért az ember jobban, bár kevésbé nemesen cselekszik, ha csak keveseknek, de fenntartás nélkül juttat belőle.

Míg ez a három egymás számára oly fontos ember a viszontlátás örömeivel volt elfoglalva, és az út eseményeiről beszélgettek, a kivándorlók közrefogták Germain Riviére-t és küldetésének eredményéről faggatták. A legkülönbözőbb kérdések röpködtek a levegőben, de mindegyik egy dolog körül forgott: miért a bárka tért vissza, miért nem egy nagyobb hajót pillantottak meg, amely mindnyájukat képes lenne hazaszállítani?

Germain Riviére nem tudta, melyikükre figyeljen inkább; csöndet intett, majd Harry Rhodes pontos kérdésére válaszolva röviden beszámolt útjáról. Punta Arenasban beszélt Aguire kormányzóval, aki a chilei kormány nevében ígéretet tett, hogy a hajótöröttek segítségére sietnek. Mivel azonban akkora hajó, amely mindnyájukat elszállíthatná, pillanatnyilag nem horgonyzott Punta Arenasban, türelemmel kell lenniük. Helyzetük különben nem ad okot semmi nyugtalanságra. Mivel a hajón szállított holmik épségben maradtak, élelmük pedig majd másfél évig kitarthat, nyugodtan várakozhatnak.

Nem hallgathatja el, hogy meglehetősen soká kell majd várniuk. Az ősz legelején járnak, s hacsak nincs vészhelyzet, nem okos dolog ebben az évszakban hajót küldeni e vidékre. Közös érdekük, hogy az utat tavaszra halasszák. Október elején, vagyis hat hónapon belül hajó indul a Hoste-szigetre.

A hír szájról szájra járt, és pár perc alatt elérte a leghátsó sorokat is. A hajótöröttek megdöbbenéssel fogadták.

Méghogy hat hosszú hónapot töltsenek el ezen a földön! Addig nem is érdemes belefogni semmibe, hiszen kemény tél vár rájuk, s a hiábavaló áttelelés után tavasszal úgyis el kell hajózniuk! Az imént még oly zajos tömeg egyszerre elcsendesedett. Az emberek lesújtottan tekintettek egymásra. Csúnya sértésekkel illették a punta arenasi kormányzót. Mivel azonban haragjuk nem talált újabb táplálékra, hamarosan lecsillapodtak. A kivándorlók kezdtek szétoszlani, és ki-ki elkomorulva a sátra felé igyekezett.

Útközben azonban akaratlanul is megálltak, mert egy újonnan formálódó csoport vonzotta magához őket, amelyet az iménti csődületből elszéledők alkottak. Amikor gépiesen megálltak, észre sem vették, hogy odasodródásukkal ipso facto Ferdinand Beauval hallgatóságává vedlettek át. Emez ugyanis alkalmasnak találta a pillanatot, hogy újabb szónoklattal rukkoljon ki, s mint először, ezúttal is egy néptribunhoz illő magasságból, egy szikla tetejéről szólott társaihoz. Mint sejthetjük, a szocialista szónok nem kímélte a kapitalista rendszert mint olyat, s még kevésbé a punta arenasi kormányzót, akit szerinte a "kapitalizmus termelt ki".

Ékesszólóan bélyegezte meg annak a hivatalnoknak az önzését, aki a legelemibb emberséget sem ismerve könnyedén sorsára hagy ennyi, minden veszélynek és nyomorúságnak kitett szerencsétlent.

A kivándorlók csak fél füllel hallgatták a néptribun szónoklatát. Mire jó a szócséplés? Beauval ágálhat, ahogy neki tetszik, de ettől ők egy lépéssel sem jutnak előbbre. A szavak itt mit sem érnek, nem segíthet, csak a tett. De mit kell tenniük? Ezt igazából egyikük sem tudta. Szemüket a földre szegezve, elszánt együgyűséggel töprengtek, merre vezet kiút mostani helyzetükből, de alig remélték, hogy maguktól rátalálnak a megoldásra.

Bizonytalan elméjükben lassacskán mégis testet öltött egy gondolat. Talán akad valaki, aki tudja, mit kell tenniük. Talán az az ember, aki már nem is egyszer kihúzta őket a bajból, talán majd ő gyógyírt lel gondjaikra, mihelyt értesül róluk. Félénk pillantásuk ezért Kau-dzserre irányult, akihez éppen ekkor lépett oda Harry Rhodes és Germain Riviére. Miután az ezerkétszáz lelket számláló közösség egyetlen tagja sem vállalhatta, hogy a többiek helyett döntsön, a legegyszerűbb mégiscsak az volt, hogy a tapasztalt és önfeláldozó Kau-dzser tanácsára hagyatkozzanak; e választásnak legalább megvolt az a hasonlíthatatlan előnye, hogy nem kellett feleslegesen törniük a fejüket.

Miután ily módon egyelőre megszabadultak gondjuktól, a kivándorlók egymás után hagyták faképnél Ferdinand Beauvalt, akinek hallgatósága hamarosan híveinek megszokott körére fogyatkozott.

Harry Rhodes beszámolt a két tűzföldi mellett álló Kau-dzsernek a fejleményekről: ismertette vele a punta arenasi kormányzó válaszát, és elmondta, hogy a kivándorlók erősen tartanak a sarkvidéki tél zordságától.

Ez utóbbit illetően Kau-dzser megnyugtathatta beszélgetőtársát: a magellániai tél rövidebb és enyhébb az izlandinál, a kanadainál vagy az amerikai unió északibb államainak telénél, és a szigetek éghajlata egészében véve hasonlít Afrika azon részének klímájára, amely felé a Jonathan tartott.

- Készséggel hiszek önnek - mondta Harry Rhodes, de hangjában egy csöppnyi kétkedés bujkált. - De nem volna-e mindenképp előnyösebb a kissé barátságosabb Tűzföldön áttelelnünk, mint a Hoste-szigeten, ahol eddig egy teremtett lélekkel sem találkoztunk?

- Nem - felelte Kau-dzser. - Semmi előnnyel sem járna, ha áttelepednénk a Tűzföldre: ellenkezőleg, rendkívüli kényelmetlenséget okozna, hogy meg kellene válnunk a felszereléstől. A Hoste-szigeten kell maradnunk, de az eddigi táborhelyet késedelem nélkül hagyjuk el.

- És hová menjünk?

- A Scotchwell-öbölbe, amelyet kirándulásunk alkalmával körbejártunk. Ott könnyedén találunk alkalmas terepet a Jonathanról kirakodott összerakható házaknak, míg itt egy talpalatnyi lapos terület sincsen.

- Ön tehát azt tanácsolja - kiáltott fel Harry Rhodes -, hogy szállítsuk el két mérföld távolságra a teljes súlyos felszerelést, és hogy szabályosan rendezkedjünk be ott!

- Ez elkerülhetetlen - jelentette ki Kau-dzser. - A Scotchwell-öböl fekvése kiváló, védve van a nyugati és a déli széltől, ráadásul a tengerbe torkolló folyó bőséges ivóvíz-ellátást biztosít. A komolyabb berendezkedés pedig nem csupán szükséges, hanem sürgős is. Ezen a vidéken nincs kérlelhetetlenebb ellenség a nedvességnél. Mindennél fontosabb, hogy megvédjük magunkat tőle. Különben sincs vesztegetnivaló időnk, a tél egyik napról a másikra beköszönthet.

- Ezt mondja el a társainknak is - javasolta Harry Rhodes. - Pontosabb képet nyerhetnének helyzetükről, ha azt ön festené le előttük.

- Szívesebben venném, ha ön vállalná magára ezt a feladatot - válaszolta Kau-dzser. - Természetesen azért rendelkezésre állok, ha bárkinek szüksége van rám.

Harry Rhodes rögtön beszámolt erről a beszélgetésről a kivándorlóknak. Nagy meglepetésére nem is fogadták olyan rosszul a hírt, ahogy gondolni lehetett volna. Miután az iménti csalódás reménytelenséggel töltötte őket, most örültek, hogy egyszerre valami kézzelfogható feladat áll előttük, és valaki ráadásul a sikert is szavatolja. Az emberi szívben mindhalálig szunnyadó remény is megtette a magáét. Bármilyen változást ugyanilyen bizakodással fogadtak volna. Az emberek ujjongtak a hírre, hogy a Scotchwell-öbölbe fognak költözni, és máris csodás álmokat szövögettek.

Igen ám, de hogyan fogjanak hozzá? Mi módon szállíthatják el a teljes felszerelést két mérföldes távolságra a sziklás tengerparton, ahol járt útnak vagy ösvénynek nyoma sincs? Miután mindenki kérlelte, Harry Rhodesnak vissza kellet mennie Kau-dzserhez, hogy megkérje: ha már figyelmeztetett a munka halaszthatatlanságára, szíveskedjék meg is szervezni azt.

Kau-dzser szó nélkül engedett a közóhajnak, és irányítása alatt azon nyomban munkához láttak.

Legelőször kezdetleges útfélét rögtönöztek ott, ahová a legmagasabb dagály sem ért el. A nagyobb sziklák körül csak elegyengették a talajt, az elmozdíthatóakat el is görgették. Már április 20-ára befejezték ezeket az előkészületeket, és nekiláthattak a voltaképpeni szállításnak.

Erre a célra a Jonathan kirakodásához készített pallókat használták fel. Kisebb raklapokat ácsoltak belőlük, kerék gyanánt gondosan lehántolt és lekerekített fatörzseket szereltek alájuk, s a kezdetleges kocsik elé már be is foghatta magát a telepesek apraja-nagyja. A sziklafal és a tenger közti partrészen hamarosan hosszú sorban követték egymást a kezdetleges, embervonta kocsik. A festői látvány lelkes kiáltásokat csalt elő ezerkétszáz ziháló kebelből.

A Karroli és fia kormányozta Wel-Kiej nagy segítségükre volt. A bárka szüntelenül ingázott a hajótörés helye és a Scotchwell-öböl között, hozta a nagyobb és sérülékenyebb holmikat. A munka így sokkal rövidebbnek ígérkezett.

Örvendhettek is ennek a könnyítésnek, mert a rossz idő több ízben megakasztotta a munkát. A viharok ízelítőt adtak a rájuk váró télből. Ilyenkor az utoljára lebontandó sátrakban kerestek menedéket, míg a szél csendesedtével újra neki nem veselkedhettek a munkának.

Kau-dzser nem csupán bátorító tanácsokat adott, hanem maga is jó példával járt elöl. Egy pillanatra sem maradt tétlen.

Szüntelenül a szállítóúton járkált, és mindig ott termett, ahol jótanácsra vagy segítő kézre volt szükség. A telepesek meglepve nézték ezt a fáradhatatlan férfit, aki önszántából osztozott kemény munkájukban, pedig bármikor épp úgy eltűnhetett volna mellőlük, ahogyan jött.

Kau-dzsernek ilyesmi eszébe sem jutott. Minden erejével, önzetlenül a véletlen szabta feladatnak szentelte magát; örült, hogy hasznára lehet ezeknek a szerencsétleneknek, akiknek a sorsát a szívén viselte.

Nem mindenki gondolkodott azonban olyan erkölcsösen, mint ő, akiben egy percre sem merült fel holmi önző szökés terve. Pedig akárki könnyűszerrel hatalmába keríthette a bárkát, hogy vitorlát bontson és melegebb vidék felé vegye az útját. Még üldözőktől sem kellett volna tartania, hiszen a kivándorlóknak nem volt más vízi járművük. Csak furcsállni lehetett, hogy eddig senki nem próbálkozott meg ezzel a pofonegyszerű tervvel.

Ennek nyilván az állta útját, hogy a Wel-Kiej soha nem maradt őrizetlenül. Napközben Halg és Karroli közlekedtek vele, éjjel pedig rajtuk kívül Kau-dzser is a hajón aludt. Azoknak tehát, akik meg akarták kaparintani a bárkát, ki kellett várniuk a kedvező alkalmat.

Ez a pillanat végül május 10-én érkezett el. Amikor az aznapi első forduló után Kau-dzser visszatért a Scotchwell-öbölből, azt látta, hogy a két tűzföldi a parton integet, miközben a Wel-Kiej már háromszáz méternyire, teljes vitorlázattal halad a nyílt tenger felé. A fedélzeten négy embert lehetett látni, de ilyen távolságból nem tudták kivenni az arcukat.

Kau-dzser pár szóból megtudta, hogy mi is történt. Karroli és fia rövid időre őrizet nélkül hagyták a hajót. A tettesek ekkor ugrottak fel a fedélzetre. Amikor észrevették a rablókat, már késő volt közbelépni.

Az új telephelyről visszaszállingózó kivándorlók egyre számosabban gyűltek Kau-dzser és két társa köré. Tehetetlenül, tanácstalanul, szó nélkül nézték, hogyan ring tova kecsesen a hullámokon a Wel-Kiej. Súlyos csapás volt ez a hajótöröttek számára: elvesztették a mostani munkájukat gyorsító értékes segédeszközt, s ráadásul szükség esetén már a külvilággal sem léphettek kapcsolatba. A Wel-Kiej gazdái számára pedig a bárka elrablása borzasztó csapást jelentett.

Kau-dzser szívét bizonyosan elöntötte a harag, de egy arcizma sem rezdült. Szokásos zárkózott, hideg, szenvtelen arckifejezésével figyelte a távolodó hajót, amely hamarosan eltűnt a part egyik kiszögellése mögött. Kau-dzser a körülötte állókhoz fordult:

- Munkára! - mondta nyugodt hangon.

Újult erővel láttak a dologhoz. A bárka elvesztése arra kényszerítette őket, hogy nagyobb tempót diktáljanak, ha az igazi tél beállta előtt el akarnak készülni. Tulajdonképpen szerencsésnek tarthatták magukat, hogy az aljas rablásra nem a munka első napjaiban került sor. Akkor talán nem is tudtak volna megbirkózni a holmik átszállításával. Szerencsére ekkor, május 10-én, már nem sok volt hátra, és csak egy kis kitartás kellett, hogy elkészüljenek.

A telepesek csodálattal adóztak Kau-dzser nyugalmának, aki éppen úgy viselkedett, mint addig, és ugyanolyan jóságos odaadással dolgozott értük, mint azelőtt. Tekintélye egyre nagyobb lett.

Ugyanaznap, május 10-én, történt valami, ami még népszerűbbé tette.

Éppen egy vetőmagos zsákokkal megrakott kocsi vontatásában segédkezett, amikor fájdalmas kiáltozásra lett figyelmes. Gyorsan a hang irányába indult, és egy tíz év körüli gyermekre talált, aki a földön feküdt és keservesen nyögdécselt. Kérdésére a gyermek azt válaszolta, hogy leesett egy szikla tetejéről, éles fájdalmat érez a jobb lábában, és képtelen fölkelni.

Néhány telepes máris összeverődött Kau-dzser mögött, és idétlen megjegyzéseket tettek. A csődületet gyarapították a gyermek szülei is, siránkozásuk csak növelte a zűrzavart.

Kau-dzser mindenkinek szigorúan csendet parancsolt, és megvizsgálta a sérültet. A kivándorlók a nyakukat nyújtogatták, álmélkodtak az ügyes, határozott mozdulatokon. Kau-dzser egykettőre megállapította, hogy combcsonttörésről van szó, és hozzáértő módon ellátta a kis sebesültet. Néhány faág segítségével sínbe tette és vászontépéssel bekötözte a törött végtagot, majd egy rögtönzött hordágyon a Scotchwell-öbölbe vitték a gyermeket.

Gondos ténykedése közben Kau-dzser megnyugtatta a kétségbeesett szülőket: nincs semmi baj, a balesetnek nem lesznek káros következményei, és két hónap múlva nyoma sem marad a törésnek.

Az apa és az anya lassanként bizakodni kezdett. Amikor elkészült a kötés, teljesen megnyugodhattak, mert a fiuk kijelentette, hogy már nem is érez fájdalmat.

Az esetnek villámgyorsan híre ment, és Kau-dzsert az eddiginél is nagyobb tisztelettel emlegették. Kétségtelenül ő volt a hajótöröttek jó szelleme. Jótéteményeit már számon sem tudták tartani. Hála neki, mindenki nagyobb bizalommal nézett a jövőbe. Mindinkább megszokták, hogy őrá hagyatkozzanak; jelenléte megnyugtatta és megvigasztalta e faragatlan és gyerekes embereket.

Már május 10-én este nyomozni kezdték, hogy ki köthette el a Wel-Kiejt. A fegyelmezetlen, hullámzó tömegben persze lehetetlen volt bizonyosságra jutni. Leginkább azt a négy alakot illethették gyanúval, akiket egész nap nem látott senki. Ketten közülük a legénységhez tartoztak: Sirdey, a hajószakács, és Kennedy matróz.

A másik kettő meglehetősen rossz hírben állt a telepesek között: a két, magát munkásnak mondó egyént Fursternek és Jacksonnek hívták.

Az előbbiek bűnösségéről, mint látni fogjuk, nem sikerült megbizonyosodniuk, de hogy a másik kettőre joggal gyanakodtak, arra hamarosan fény derült. Kennedy és Sirdey ugyan másnapra előkerült, és úgy folytatták a munkájukat, mintha mi sem történt volna, viszont mindketten holtfáradtnak tűntek, Sirdey pedig meg is sebesült.

Nehezen járt, arcát zúzódások éktelenítették.

Hartlepool régről ismerte és megvetette ezt a szánalmas, alávaló figurát. Nyersen odaszólt neki:

- Hol jártál tegnap, szakács?

- Hogy hol jártam? - szólt az álszent hajószakács. - Hát csak ugyanott, ahol máskor.

- Pedig senki nem látott, te semmirekellő. Nem lehet, hogy inkább a bárka környékén sündörögtél?

- A bárka környékén?... - ismételte Sirdey értetlenséget tettetve.

- Hm!... - szólt Hartlepool. - Meg tudnád mondani, honnan származnak ezek a zúzódások?

- Elestem - magyarázta Sirdey. - Ma nem is tudok segíteni a többieknek. Járni is alig bírok.

- Hm!... - szólt ismét Hartlepool, és továbbindult. Megértette, hogy egy szót sem tud kiszedni a ravasz alakból.

Kennedy kikérdezésére még csak alkalmas ürügy sem akadt. Bár viaszfehér volt az arca, és igen rosszul érezhette magát, szó nélkül hozzáfogott szokásos munkájához.

Amikor május 11-én a szokásos időben nekiláttak a költözködésnek, a rejtély még mindig nem oldódott meg. A Scotchwell-öbölbe érkezőket azonban meglepetés fogadta. A parton, a folyótorkolat közelében két holttest hevert: Jacksoné és Fursteré. Tőlük nem messze feküdt az összeroncsolódott, háromnegyedéig vízzel és homokkal megtelt bárka.

Ebből már könnyen következtethettek arra, hogyan játszódhattak le az események. A bárka, amelyet hozzá nem értő kéz kormányozott, az öblön túl súrolta a zátonyokat. A víz betört a hajófenékbe, s az elnehezült bárka felfordult. Minden valószínűség szerint az történt, hogy a rajta levő négy ember közül kettő, Kennedy és Sirdey, úszva a partra jutott, a másik kettő azonban nem kerülhette el a halált: miközben a Wel-Kiejt félig szétroncsolták a hullámok, az első dagály az ő testüket is partra vetette.

A roncs alapos átvizsgálása után Kau-dzser megállapította, hogy a bárka egyes részeit még föl lehet használni. A hajóburkolat ugyan nagyrészt összetörött, a bordázat viszont elég jól vészelte át a balesetet, a hajógerinc pedig érintetlen maradt. Ezért a Wel-Kiej maradványait addig is az árterületen kívülre hordták, amíg majd lesz idejük kijavítani.

A rakomány átszállítását május 13-ra teljesen befejezték.

Akkor egy percet sem veszítve hozzáláttak az összerakható házak felállításához, melyek ötletes szerkezetüknek köszönhetően szinte gombaként nőttek ki a földből. Alighogy elkészültek a házak, máris beköltöztek a lakók, ami heves veszekedésekre adott alkalmat. Ahhoz ugyanis távolról sem volt elég ház, hogy mind az ezerkétszáz embernek jusson tető a feje fölé. Józanul számítva legfeljebb a kivándorlók kétharmada remélhetett lakást. Így aztán valami módon ki kellett választani a jogosultakat.

E kiválasztódás az ököljog alapján zajlott le. A legerősebbek először a házak építőelemeire csaptak le, majd amikor a ház elkészült, megtiltották, hogy más is beléphessen oda. De bármilyen erőszakosak voltak is, a túlerőnek engedniük kellett; így aztán néhánnyal azok közül, akiket ki akartak semmizni, végül is meg kellett egyezniük. Ebben a versengésben jött létre a kiválasztottak második osztálya, amely az elsőhöz hasonlóan a testi erőn alapult.

Amikor aztán minden házba kellő számban került lakó, ezek már könnyűszerrel távol tarthatták a többieket, akik végleg kívül rekedtek.

Így vagy ötszáz ember - jórészt asszony és gyermek - kénytelen-kelletlen a sátrakban húzódott meg. Férfi kevesebb akadt ezek között: jóformán csak családapák és férjek, akik osztoztak családjuk sorsában. Rajtuk kívül kint maradt még Kau-dzser és a két tűzföldi, akiknek már nem számított, ha a szabadban éjszakáznak, valamint a Jonathan legénységének túlélői, akiket Hartlepool önmegtartóztatásra szólított fel. A derék emberek zúgolódás nélkül szót fogadtak, még Kennedy és Sirdey is, akik a bárkalopás óta szokatlanul engedelmesnek és szorgalmasnak mutatkoztak. A kevésbé szerencsések között volt John Rame és Fritz Gross: őket testi gyengeségük tette alkalmatlanná a küzdelemre; a Rhodes család pedig azért maradt ház nélkül, mert a jellemes családfő nem lett volna képes erőszakhoz folyamodni.

Miután a sátorlakók száma így ötszázra fogyatkozott, lehetővé vált, hogy két sátorlapot használjanak. Az ezek közti hőszigetelő levegőréteg egészen kényelmessé tette a sátorozást. Közben egyesek már be is rendezték a házukat, s mivel Kau-dzser jelezte, hogy ezen a vidéken nagyon fontos védekezni a csontig ható nedvesség ellen, szorgosan tömítették az eresztékeket, dugaszolták a legkisebb nyílást is. Mások tűzifát hoztak a szomszéd erdőből, vagy az élelmiszert osztották be úgy, hogy mindenkinek biztosítva legyen a megélhetése négy hónapra. Közben a kőművesek, akik vagy húszan lehettek a kivándorlók között, sietve kezdetleges kályhákat tákoltak össze.

Mindezek a munkálatok még nem fejeződtek be teljesen, amikor május 20-án - a szokásosnál szerencsére sokkal később - egy hihetetlen erejű hóvihar formájában a Hoste-szigetre zúdult a tél. Néhány percen belül fehér halotti lepel terült a földre, s jégvirág lepte el a fákat. Másnapra rendkívül megnehezült a közlekedés a két táborhely között.

Ekkor azonban volt már oltalmuk a hőmérséklet kíméletlen zuhanása ellen. Házukba vagy a kettős sátorlap oltalmába húzódva, a duruzsoló kályha mellett a Jonathan hajótöröttei immár bátran szembenézhettek a zord antarktiszi téllel.

IV. TELELÉS

A vihar két héten át megszakítás nélkül tombolt, és sűrű pelyhekben hullt a hó. Ez idő alatt a telepesek kénytelenek voltak tető alá húzódni, és alig-alig merészkedtek ki a szabadba.

A kényszerű bezártság természetesen mindenkit lehangolt, de azokat talán jobban, akik az összerakható házak komfortjára számítottak. Ezek a házak ugyanis, csapszegekkel összeillesztett deszkából lévén, a legelemibb kényelmet sem nyújtották.

Külsejük - vagy talán csak az, hogy háznak hívták őket - mégis elcsábította a telepeseket, akik először összekaptak rajtuk, most pedig észvesztő zsúfoltságban szorongtak bennük. Az egyetlen nagy hálószobává változott házakban egymást érték a padlóra dobott matracok. A nappal rövid óráiban ezek a helyiségek lakószobává és konyhává vedlettek át. A zsúfoltság, a háztartások kényszerű egyesítése számtalan kényelmetlenséggel járt, nem lehetett tisztaságot tartani, és a hangulat is megromlott. A tétlenség és az unalom a viszályok melegágya, márpedig a hótorlaszok foglyai kegyetlenül unatkoztak.

A férfiak még csak-csak elfoglalták magukat. Azon ügyeskedtek, hogy a teljesen bútorozatlan házakba kezdetleges bútort barkácsoljanak.

Fejszével faragtak széket és asztalt, amelyeket éjszakára félre kellett tolni, hogy le lehessen teríteni a matracokat. Az asszonyok azonban nem üthették el ilyesmivel az időt. Miután ellátták a gyerekeket és megfőztek aznapra - s még ezt a munkát is egyszerűsítették az ételkonzervek -, a lassan pergő órákat csak pletykázással múlathatták. Cserfeltek is becsülettel. A lábuk helyett is a nyelvük járt, márpedig tudjuk, micsoda veszekedést képes támasztani némely locska nyelv. Csoda, hogy az asszonyok nem kaptak hajba már az első napokban.

Igaz, hogy a sátrak kevésbé óvtak meg az időjárás viszontagságaitól, de lakóik más tekintetben előnyöket is élveztek. Kényelmesebben elfértek, sőt néhány család - mint Rhodesék és Ceroniék - saját sátornak örvendhetett. Az egymásra utalt öt japán közösen lakott egy félreeső sátorban.

Sátrak és házak szeszélyes összevisszaságban helyezkedtek el.

Miután a letelepedéskor senki nem irányította a munkálatokat, a tábor alaprajzát sem valami előzetes terv szabta meg. A különálló lakok véletlenszerű együttese nem hasonlított egy kisvárosra, és lakóik igencsak zavarba jöttek volna, ha meg kell húzniuk az utcák vonalát.

Ezzel azonban nem is kellett törődniük, hiszen nem szándékoztak tartósan letelepülni. Tavasszal majd lebontják a házakat és a sátrakat, s ki-ki visszatér a maga otthoni nyomorúságába.

A telep a nyugatról érkező folyó jobb partján terült el, mely érintette is egy ponton, majd visszakanyarodva északnyugat felé folyt tovább, és három kilométerrel odébb beletorkollott a tengerbe. A legnyugatabbi építmény már a folyóparton állt. Ez a deszkaház olyan aprócska volt, hogy csak hárman fértek el benne. Egy Patterson nevű kivándorló, aki el akarta kerülni a veszekedést és a kiabálást, szép csöndben már az első napon birtokába vette e házikó építőelemeit, és hogy e jogát senkinek ne jusson eszébe kétségbe vonni, két másik hajótöröttet maga mellé fogadva azonnal a lehető legmagasabbra emelte a lakók számát. Nem véletlenül tette. Patterson maga elég nyápic volt, két okosan választott, herkulesi termetű társa viszont szükség esetén puszta kézzel is meg tudta volna védeni a közös tulajdont.

Mindketten amerikaiak voltak, az egyiket Blakernek hívták, a másikat Longnak. Az előbbi - huszonhat éves, jókedélyű parasztlegény - olyan betegségben szenvedett, amely siralmas módon bonyolította az életét: gyógyíthatatlanul falánk volt. Miután nyomorúság jutott osztályrészéül, soha nem tudta lecsillapítani az őt születésétől fogva kínzó, kielégíthetetlen éhséget, s a kivándorlásra is azért szánta el magát, hátha egyszer végre jóllakhat. A másik, ez a fejlett izomzatú, de szellemiekben szegény kovács, éppen olyan szilárd és alakítható volt, mint üllőjén az izzó vas.

Bár Patterson ma nem sokban különbözött a többi hajótöröttől, őt legalább nem a kibírhatatlan nyomor, hanem a féktelen nyereségvágy juttatta ide. A sors egyszerre volt hozzá kegyes és könyörtelen. Igaz, olyan szegénynek született egy írországi árokparton, mint a templom egere, kárpótlásul viszont olyan mérhetetlen bírvágy munkált benne, hogy előbb-utóbb mindent megszerzett, ami világra jöttekor hiányzott neki. Ennek az ösztönnek köszönhette, hogy huszonöt éves korára már egészen csinos vagyont mondhatott magáénak. Keményen dolgozott, remete módján nélkülözött - de célja érdekében alkalomadtán attól sem riadt vissza, hogy cinikus módon kihasználjon másokat.

Tehetsége mellé azonban, paraszt lévén, hiányzott az indulótőke, így csak apró léptekkel haladt előre a vagyonosodás útján. A gyors fölemelkedéshez nem nyílt előtte tér. Patterson tehát sok lemondással, nagy merészséggel és ravaszkodással kapaszkodott fölfelé, amikor egy napon fülébe jutottak azok a csodálatos történetek, amelyek gátlástalan emberek amerikai sikereiről szólnak. Elkábították ezek a mesék, s ettől kezdve szüntelenül az Újvilág járt az eszében: annyi más után ő is szerencsét akart próbálni ott, s még csak nem is azért, hogy a hozzá hasonlóan a társadalom legmélyéről indult milliárdosok nyomába lépjen, csupán abban a szerény reményben, hogy ott majd gyorsabban megszedheti magát, mint odahaza.

Alighogy megérkezett Amerikába, máris fölfigyelt a Lagoa-öböl Társasága lépten-nyomon látható hirdetéseire. A Társaság csábító ajánlatai láttán azt remélte, hogy olyan szűzföldre talál, ahol nagy haszonnal forgathatja meg szerény tőkéjét. Így aztán az ezer utas között ő is behajózott a Jonathanra.

A baleset természetesen csúfot űzött reményeiből, de Pattersont nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon. Ha netán kiábrándult volt, nem mutatta: a hajótörés után is ugyanazzal a konok türelemmel hajszolta a boldogulást. Ha valakinek bármi haszna származhatott a közös szerencsétlenségből, akkor az csak ő lehetett.

Blaker és Long segítségével a tengertől távolabb állította föl a házikóját, a folyópart egyetlen olyan pontján, ahol közvetlen lejárás volt a vízhez. Följebb a part hirtelen megemelkedett, és tizenöt méter magas sziklafalként tornyosult föl, lejjebb pedig, a ház előtti kis lapos térség után, meredeken lejteni kezdett: a folyó itt vízeséssé változott. A zuhogó és a tenger között átlábolhatatlan mocsár terült el. Ha a kivándorlók nem akartak jó egy kilométeres kerülőt tenni fölfelé, hogy megtöltsék a korsójukat vagy a hordójukat, akkor feltétlenül Patterson háza előtt kellett elhaladniuk.

A többi ház és sátor festői rendetlenségben követte a tenger vonalát, amelytől a mocsár választotta el. Kau-dzser, Halg és Karroli egy tűzföldi azsupában lakott, amelyet a két indián emelt.

Képzelni sem lehet kezdetlegesebb szállást ennél a fűből és ágakból készült kunyhónál, amelyben csak az húzhatja meg magát, aki hozzászokott a zord éghajlathoz. A folyó bal partján álló kunyhónak azonban megvolt az az előnye, hogy közel esett a bárka partra vetődésének helyéhez, és így, mihelyt egy kicsit jobbra fordult az idő, késedelem nélkül folytathatták a javítást.

Két hétig, amíg a tél első komoly rohama tartott, Kau-dzser nem is gondolhatott erre. Ne higgyük azonban, hogy olyan visszavonultan élt volna, mint az edzetlenebb hajótöröttek. Halg társaságában mindennap átkelt azon a könnyű hídon, amelyet Karroli negyvennyolc óra alatt vert fel, és elment a táborba.

Bőven akadt ott munkája. A hideg beállta óta a kivándorlók sorra betegedtek meg - általában enyhe lefolyású hörghurutban -, és segítségért Kau-dzserhez fordultak, aki az elsősegélynyújtása óta orvosként is általános megbecsülésnek örvendett. A sérült gyermek csakugyan egyre jobban érezte magát, és minden arra utalt, hogy gyógyítójának kedvező jóslata a mondott időre beteljesül.

Orvosi körútja után Kau-dzser egy-két órára mindig bement Rhodesékhoz, s elbeszélgettek mindarról, ami a hajótörötteket érdekelte. Kau-dzser egyre jobban megkedvelte ezt a családot. Tetszett neki Rhodesné és Clary lányuk mesterkéletlen jósága, akik a kérésére odaadó ápolónőként szorgoskodtak a betegek mellett.

Harry Rhodesnak nagyra becsülte egyenes észjárását és jóindulatát, s a két férfi között igazi barátság kezdett kibontakozni.

- Szinte már örülök neki - mondta egy napon Harry Rhodes Kau-dzsernek -, hogy azok a gazfickók elkötötték a bárkáját. Ha a Wel-Kiej jó állapotban marad, akkor a letelepedésünk után ön talán itt kívánt volna hagyni bennünket. Most viszont a foglyunk lett.

- Pedig mégiscsak el kell mennem - vetette ellen Kau-dzser.

- Tavaszig ne menjen - válaszolta Harry Rhodes. - Látja, mennyire hasznára van itt mindenkinek. Rengeteg az asszony és a gyermek, akiket csak ön tud ápolni. Mi lenne velük ön nélkül?

- Jó, tavaszig nem megyek el - engedett Kau-dzser. - De mivel akkor úgyis mindenki távozik, semmi sem fogja útját állni, hogy én is újra tengerre szálljak.

- És visszatér a Nueva-szigetre?

Kau-dzser csak egy bizonytalan mozdulattal felelt. Igen, a Nueva-sziget az otthona. Ott él évek óta. Hogy visszatér-e? Még mindig fennáll az ok, amiért elhagyta a szigetet. A nemrég még szabad Nueva-sziget immár Chile fennhatósága alá tartozik.

- Ha el akartam volna menni - mondta, hogy másra terelje a szót -, annak, azt hiszem, két társam nem örült volna egyformán. Karrolinak mindegy, de Halg nem szívesen hagyná el a Hoste-szigetet, sőt talán határozottan ellenszegülne a kívánságomnak.

- Hogyhogy? - kérdezte az asszony.

- Egyszerűen azért, mert Halg, attól tartok, balszerencséjére szerelmes lett.

- Szép kis balszerencse! - tréfált Harry Rhodes. - De hát ki nem szerelmes az ő korában?

- Nem tagadom - ismerte el Kau-dzser. - Csakhogy a szegény fickónak nagy bánatot kell majd kiállnia az elválás napján.

- De miért kellene elválnia attól, akit szeret, miért nem veszi el feleségül? - kérdezte Clary, akit, mint minden fiatal lányt, érdekeltek a szívügyek.

- Mert egy kivándorló lányáról van szó, aki biztosan nem volna hajlandó Magellániában maradni. Másrészt nehezen tudom elképzelni, mihez kezdene Halg önöknél egy úgynevezett civilizált országban. Azonkívül - úgy hiszem - nem hagyná el könnyű szívvel az apját, és engem sem.

- Azt mondja, egy kivándorló leánya?... - érdeklődött Harry Rhodes. - Talán csak nem Graziella Ceroni?

- Többször is találkoztam vele - szólt bele a beszélgetésbe Edward. - Csinos leány.

- Halg egyenesen csodálatosnak tartja! - mosolygott Kau-dzser. - Persze ez természetes is. Eddig csak tűzföldi nőket láthatott, és meg kell hagyni, hogy őket nem nehéz felülmúlni szépség dolgában.

- Vagyis csakugyan őróla van szó? - kérdezte Harry Rhodes.

- Igen. Ön is bizonyára emlékszik rá, amikor be kellett avatkoznunk Ceroniék családi ügyeibe: én már akkor felfigyeltem rá, milyen rendkívüli hatást tett a lány Halgra. Halg szinte más ember lett azóta. Ön is tudja, milyen szerencsétlen ez a leány és az anyja; márpedig a szánalom gyakran változik szerelemmé.

- Sőt, ennél szebben nem is születhet szerelem - jegyezte meg az asszony.

- Akárhogyan is, elhihetik, hogy ettől fogva Halg vidáman jár Graziella nyomában. El sem tudják képzelni, micsoda változás játszódott le benne. Csak egy példát mondok. Mint talán sejtik, a tűzföldiek nem éppen a tetszenivágyásukról híresek. Annyira igénytelenek e tekintetben, hogy néha a zordon éghajlat ellenére is anyaszült meztelenül járnak. Miután Halgot már megrontottam azzal a kevéske civilizációval, ami sajnálatos módon a ruhám ráncaiban megmaradt, a földijei közt már piperkőcnek számít, hiszen a Jonathan hajótörése óta hajlandó fóka- és guanakóbőrrel fedni a testét. De már megint mi jutott eszébe? A kivándorlók közt talált egy borbélyt, és levágatta vele a haját. Talán ő a legelső tűzföldi, aki ilyen eleganciával dicsekedhet! De ez még nem minden. Ki tudja, milyen úton-módon, szerzett magának egy öltönyt, s most életében először európai ruhában jár-kel, még cipőt is húz, pedig az biztosan nagyon zavarja! Karroli alig tud hová lenni meglepetésében. Számomra világos, hogy mit is jelent mindez.

- Hát Graziella értékeli a neki szóló igyekezetet? - tudakolta Rhodesné.

- Gondolhatja, hogy nem kérdeztem meg tőle - felelte Kau-dzser. - De Halg vidám ábrázatából ítélve, nem állhat rosszul a szénája.

- Nem meglepő - mondta Harry Rhodes -, hiszen az ön társa helyre fiatalember.

- Úgy van, külsőre nem csúnya - helyeselt látható elégedettséggel Kau-dzser -, de lelkiekben még gazdagabb. Derék fiú, hűséges, jószívű, odaadó és értelmes - mi kellene még?

- Gondolom, az ön tanítványa - szólt az asszony.

- Azt is mondhatná, a fiam - helyesbített Kau-dzser -, mert úgy szeretem, mint apa a fiát. Ezért fáj nekem, hogy ilyesmivel áltatja magát, hiszen a dolognak csak keserű csalódás lehet a vége.

Kau-dzser feltevése nem volt alaptalan. Valóban egyre növekvő rokonszenv vonzotta egymáshoz a fiatal tűzföldit és Graziellát.

Attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta, Halg csak a lányra tudott gondolni, és azóta nem múlt el nap, hogy ne ment volna el hozzá. Mivel tanúja volt a jelenetnek, amelynek Kau-dzser közbelépése vetett véget, jól tudta, milyen átok sújtja a családot, és a szerelmesek szokásos ügyességével lelkiismeret-furdalás nélkül kihasználta a helyzetet. Azzal az ürüggyel, hogy vigyáz a két nőre és segítségükre lesz, órákon át mellettük maradt. Az angolt mind a hárman jól beszélték, így minden nehézség nélkül tudtak érintkezni.

Halg ebben a tekintetben sem hasonlított honfitársaira, akik meglepően csekély hajlandóságot mutatnak a nyelvtanulásra. Ő könnyedén megtanult már angolul és franciául, Graziella keze alatt pedig káprázatosan előrehaladt az olasz nyelvben, ami szintén kitűnő ürügyet szolgáltatott a Ceroni család rendszeres látogatására.

A lánynak nem volt nehéz rájönnie, miért ilyen szorgalmas Halg, de eleinte inkább csak mulatott a fiatal indián érzelmein, mintsem ellágyult volna tőlük. Úgy érezte, hogy a sima, hosszú hajú, keskeny koponyájú, enyhén lapos orrú, barnás bőrszínű Halg más fajtához tartozik, mint ő maga. A hebrencs Graziella két jól elkülöníthető csoportra osztotta bolygónk lakóit: emberekre és vadakra. Halg vad volt, következésképpen nem lehetett ember: kikezdhetetlen gondolatmenet. Graziellának soha nem jutott volna eszébe, hogy bármilyen kapcsolat szövődhet az állatbőrökkel alig fedett testű, egzotikus lény és egy magát fensőbbrendűnek tartó olasz leány között.

Lassacskán mégis hozzászokott félénk hódolójának vonásaihoz és hiányos öltözetéhez, s már-már épp olyan fiatalembernek látta, mint bárki mást. Igaz, Halg is minden lehetőt megtett, hogy előmozdítsa ezt a változást a lány gondolkodásában. Egy szép napon Graziella egy művésziesen megnyírt Halgot látott maga előtt; még a választékát is gondos kézzel fésülték ki. Sőt, hamarosan ennél is meglepőbb átalakulás történt: Halg európai ruhát öltött. Nadrág, mellény, vastag talpú cipő: mintha skatulyából húzták volna ki. Persze elég kezdetleges volt ez az elegancia, de Halg nem így gondolta, és szívesen nézegette választékos külsejét egy tükördarabkában, amely a Jonathanról származott.

Nem kis fáradságába került, amíg egy jóindulatú telepes elvállalta a fodrász szerepét. Hát még a fönséges öltöny beszerzése, amely véleménye szerint ellenállhatatlanná tette! A ruhadarabok felkutatása nehéz munka volt, s Halg talán nem is jár sikerrel, ha nincs olyan szerencséje, hogy kapcsolatba kerül Pattersonnal.

Patterson mindent árult, és kapzsiságában minden alkalmat megragadott az üzletelésre. Ha nem rendelkezett a keresett cikkel, akkor megkerítette valaki mástól: egyik kezével eladott, a másikkal beszerzett, közben pedig zsebre tette a tisztes jutalékot. A kért ruhaneműt tehát Patterson szolgáltatta. A fiatalembernek rá is ment az ügyletre az utolsó félretett garasa.

Mégsem sajnálta a kiadást, mert áldozatának meglett a jutalma.

Graziella egyből más szemmel tekintett rá. Ettől kezdve már más csoportba sorolta Halgot: vademberből emberré lépett elő.

Ekkortól nagy lendületet vettek az események, és a két fiatal szívében gyorsan nőtt a kölcsönös vonzalom. Harry Rhodes nem tévedett. Halg az indián jellegzetességeket leszámítva csakugyan jóképű fiú volt. A magas, jókötésű fiatalember megszokta, hogy a szabadban éljen; kecses tartását harmonikus mozgásának, ruganyos tagjainak köszönhette. Nemcsak a Kau-dzser tanításán csiszolódott elméje volt értelmesebb az átlagosnál, hanem egyenes jellemet és jóságot is ki lehetett olvasni a szeméből. Kell-e ennél több egy boldogtalan fiatal lány szívének elnyeréséhez?

Amióta Halg és Graziella - anélkül, hogy beszéltek volna erről - egymáshoz tartozónak érezték magukat, óráik gyorsan peregtek. Mit számított a vihar? Mit számított a hideg? Minél barátságtalanabb volt az idő, annál kellemesebb az együttlét; ezért ők nemhogy nem kívánták a szép idő visszatértét, de tartottak tőle.

Mégis földerült az idő, és a telepesek, akiknek nem volt ilyen okuk a közömbösségre, örömmel fogadták a változást. A táborhely mintegy varázsütésre megélénkült. Kiürültek a házak és a sátrak. A férfiak kinyújtóztatták a hosszú bezártságtól elzsibbadt lábukat, a szomszédasszonyok pedig ajtóról ajtóra jártak, örültek, hogy megint lehet pletykázni és pletykákat hallani, új barátságokat kötöttek - de érdemes megjegyezni, hogy sohasem azokkal, akikkel az előző két hétben együtt laktak.

Karroli arra használta fel a kedvező időt, hogy azokkal az ácsokkal együtt, akik először is segítettek neki, nekilásson a Wel-Kiej felújításának. Miután minden előmunkálatot is az építőknek kellett elvégezniük - ők vágták ki, hasogatták fel és hajlították formára a fát -, a javítás egy hónapnyi munkát tett szükségessé. Tekintve a rossz idő okozta kényszerű megszakításokat, a hajó felújítása három hónapig is eltarthatott.

Amíg Karroli társaival gyalut és fűrészt ragadott, Kau-dzser vadászni indult Zol kutyájával, hogy friss eleséget szerezzen magának és a betegeknek. A szigetvilág megérezte ugyan a tél zordságát: hó takarta a síkságot, s a csúcsokat is hósipka fedte, de az állatok nem tűntek el. Az erdőkben még számos kérődzőt lehetett találni, és nandut, guanakót, vikunyát, rókát is. A rétek fölött még hegyi ludak, kis foglyok, szalonkák és sárszalonkák röpködtek. A parton nyüzsögtek az ehető húsú sirályok. Látótávolságon belül bálnák fújtattak, s a fövenyen szinte tolongtak a borjúfókák.

Halászatra viszont gondolniuk se volt érdemes. Halak - nagyobbrészt tengeri csukák és orsóhalak - csak nyáron fordulnak elő a Hoste-sziget körüli vizeken. Télen északra, a Beagle- és a Magellán-szorosba vonulnak.

Kirándulásáról Kau-dzser igen jó vadászzsákmánnyal tért meg, és arról a négy családról is hírt hozott, akik úgy döntöttek, hogy a sziget belsejében, a táborhelytől négy mérföldnyire telepednek le. A külön utat járó családfők közül Gimelli, Gordon és Ivanov részt vett Kau-dzserrel és Harry Rhodesszal a sziget első felderítésében, Riviére pedig a kivándorlók küldötteként járt Punta Arenasban. Az ő visszatérése után határozta el közösen a négy családfő, hogy különválnak a többiektől. Foglalkozásuk szerint mind a négyen földművesek voltak, és egyazon embercsoporthoz tartoztak: a derék, testileg és lelkileg egészséges, kiegyensúlyozott emberek közé.

Éppoly távol állt tőlük Patterson zsugorisága, mint John Rame élhetetlensége: ők egyszerűen csak munkások voltak, akiknek számára a munka szükséglet és nem kényszerűség; akárcsak ők, feleségük és gyermekeik is mindig azt nézték, mivel tölthetik el hasznosan az időt.

Ilyen okból határozták el magukat a különválásra is. A Jonathan kirakodásához szükséges fák kidöntésekor Riviére elámult a fejszét soha nem látott erdők gazdagságán. Ez az emlék járt az eszében Punta Arenasban is, amikor megtudta, hogy fél évig a Hoste-szigeten kell maradniuk; arra gondolt, hogy az alkalmat kihasználva meg kellene próbálkoznia a fakitermeléssel. E célból rögtön fel is kutatott és a bárkára rakodott néhány favágó szerszámot. Ami a fák kidöntését illeti, vállalkozása sikeresnek ígérkezett.

Mivel az erdő nem képezte senki tulajdonát, a faanyag ingyen volt.

Csupán a szállítás gondját kellett megoldani. Riviére azonban úgy vélte, hogy ez később majd magától is elrendeződik, s a feldarabolás után így vagy úgy sikerül pénzzé tennie a fát.

Mielőtt belekezdett volna tervének megvalósításába, beavatta Gimellit, Gordont és Ivanovot is, akikkel még a Jonathanon kötött barátságot. Ők élénken helyeselték a kanadai francia szándékát, és sajnálták, hogy nem követhetik a példáját.

Mivel azonban egyik ötlet serkenti a másikat, hamarosan bennük is hasonló terv fogamzott meg. A Kau-dzser társaságában tett kiránduláson meggyőződhettek róla, milyen termékeny itt a föld.

Miért ne próbálkozhatna meg egyikük állattenyésztéssel, a másik kettő pedig haszonnövények művelésével? Ha fél év múltán az eredmény ígéretes lesz, akkor semmi sem kötelezi őket a távozásra. Mit számít, hogy Magellániában él-e az ember vagy Afrikában, ha egyik sem a hazája? S ha mégsem válnának be a földhöz fűzött reményeik, a munkájukon kívül akkor sem vész semmi kárba. Márpedig erős karú és bátor embereknek kifogyhatatlan java a munka, s mindig jobb fél évet hiába dolgozni, mint ilyen hosszú ideig tétlenkedni. Ha mást nem is, az egészséget a legmeddőbb talaj is megtermi számukra.

Okos férfiakból, komoly asszonyokból, jókötésű és egészséges gyermekekből állt a négy család, s így minden esélyük megvolt rá, hogy sikerrel járjanak ott, ahol mások kudarcot vallanának. Ahogy döntöttek, úgy is cselekedtek, s Kau-dzser és Hartlepool nemcsak helyeselte, hanem támogatta is döntésüket.

Amíg a többi telepes azzal foglalatoskodott, hogy átszállítsa a holmikat a Scotchwell-öbölbe, ők már a költözésre készültek.

Pár fejszecsapással összeütöttek egy fatengelyű és tömör kerekű szekeret, amely kezdetleges volt, de széles és szilárd. Erre rakodták föl az élelmiszerkészletet, a magokat, a földművelő szerszámokat, a háztartási eszközöket, a fegyvereket és a lőszert; egyszóval mindazt, amire a gazdálkodás megkezdéséhez szükség volt. Arról sem feledkeztek meg, hogy négy-öt pár baromfit is magukkal vigyenek, Gordonék pedig - akik főképp állattartásra készültek - nyulakat is hoztak, meg a marhák, juhok és disznók fajának mindkét nembeli képviselőit. Miután így fölszerelkeztek boldogulásuk kellékeivel, elindultak északnak, hogy alkalmas helyet keressenek a letelepedésre.

Rövidesen meg is találták, a Scotchwell-öböltől tizenkét kilométerre északra. Ezen a helyen egy tágas fennsík terült el, amelyet nyugatról sűrű erdők határoltak, keletről pedig egy széles völgy, amelynek mélyén folyó kanyargott. A völgy dús füve káprázatos legelőt kínált, amelyen számos jószág lakhatott volna jól. A fennsíkot kiváló minőségű termőföld borította, a megműveléséhez éppen csak a keresztbe-kasul behálózó gyökerektől kellett előbb megszabadítani.

A telepesek munkához láttak. Első dolguk az volt, hogy farönkökből négy kis házat ácsoljanak. Megérte a többletmunkát, hogy mindenki saját otthonban lakjék, hiszen így könnyebb fönntartani a jó viszonyt.

A rossz idő, a hó és a hideg egy órával sem késleltették az építkezést. Amikor Kau-dzser ott járt, már készen álltak; el is csodálkozott, hogy mi mindenre képes a célratörő akarat.

Riviére-ék már éppen egy lapátos kereket szereltek föl, hogy fűrészüzemükben egy természetes vízesés erejét hasznosítsák. A kidöntött fák önsúlyuknál fogva ereszkednek majd alá a fennsíkra. Gimelliék és Ivanovék buzgón kapáltak, hogy előkészítsék a talajt a szántáshoz. Gordonék pedig velük versengve kerítettek el egy tágas területet, melyet az igavonó marhák karámjául szánt Ha erőfeszítéseiket netán nem koronázná siker, Kau-dzser akkor is többre becsülte tettvágyukat a többi kivándorló közömbös levertségénél.

Emezek nagy gyerekként élvezték, ha sütött a nap; ha az ég újból elsötétült, fedél alá húzódtak. Éppen olyan elzárkózva éltek, mint eleinte, s csak akkor mentek ki a szabadba, ha megjavult az idő. Egy hónap telt el úgy, hogy néhány szép nap és sokkal több csúnya nap váltogatta egymást. Így érkezett el június 21-e, amely a déli féltekén a téli napforduló ideje.

A Scotchwell-öbölben töltött egy hónap alatt máris változások történtek a kivándorlók megoszlásában. Összeveszések és új barátságok indokolták a deszkaházak lakóinak helycseréit.

Másrészt külön csoportok is kezdtek kirajzolódni a tömegben, úgy, ahogy egy folyam nyugodt víztükréből szigetecskék emelkednek ki.

Az egyik ilyen csoportot Kau-dzser, a két tűzföldi, Hartlepool és a Rhodes család alkotta. Hozzájuk tartozott - úgy, ahogy a holdak keringenek egy vonzásközpont körül - a Jonathan legénysége, Dicket és Sandet is beleértve.

A második csoport is nyugodt és komoly emberekből állt: a gyarmatosító társaság négy alkalmazottja, Smith, Wright, Lawson és Fock tartozott ide, valamint tizenöt másik munkás, akik saját kockázatukra szálltak a Jonathan fedélzetére.

A harmadik közösség csak öt tagot számlált; a csendes és rejtélyes japánok sárga ábrázatát, ferde szemét ritkán lehetett látni.

A negyedik társaság Ferdinand Beauvalt ismerte el főnökének. A néptribun vonzásterébe vagy ötven kivándorló tartozott.

Közülük tizenöt-húsz érdemelte meg a munkás nevet, a többiek a földművelők nagy tömegéből kerültek ki.

Az ötödik, szerény létszámú csoport Lewis Dorickot követte.

Neki hódolt be Kennedy matróz, Sirdey hajószakács, és öt-hat egyén, akik hangsúlyozták, hogy a munkásosztályhoz tartoznak, de legalább felük kétségtelenül a hivatásos gonosztevők soraiból verbuválódott. Ehhez a kemény maghoz tétlenebb módon csatlakozott Lazare Ceroni, John Rame és egy tucat iszákos, akiket az ivás paprikajancsivá züllesztett.

A hatodik és utolsó csoport foglalta magába az összes többi embert.

Kétségtelen, hogy az egyéni rokon- és ellenszenvek alapján ez a tömeg még számos csoportosulásra oszlott, de összességében mégis az jellemezte, hogy nem volt jellemzője: tétlenül, a közönyös egyensúly állapotában sodródott, következésképp készen állt bármilyen hatás befogadására.

Hátravoltak még a különélők, a magányosak: az elállatiasodott Fritz Gross; a Moore fivérek, akiknek erőszakos természetük miatt nem volt három napnál tovább maradásuk ugyanabban a társaságban; végül a rejtőzködő Patterson, aki félrehúzódva élt két albérlőjével, Blakerrel és Longgal, és csak akkor érintkezett embertársaival, ha az érdekei úgy diktálták.

Vitathatatlan, hogy mindeme pártok közül - ha szabad ezzel a merész szóval élnünk - a körülményeket a legjobban a Lewis Dorickot követő csoport használta ki; a csoport tagjai közül pedig éppoly vitathatatlanul maga Lewis Dorick volt a legboldogabb.

Ő nem tett mást, mint elveit ültette át a gyakorlatba. Amikor az időjárás engedte, házról házra, sátorról sátorra járt, s mindegyikben egyre hosszabb ideig vendégeskedett. Azzal a kétszínű ürüggyel, hogy a magántulajdon erkölcstelenség, s hogy mindenki mindennek és senki semminek sem birtokosa, befurakodott a legjobb helyekre, és zavartalanul lecsapott mindarra, ami megfelelt neki. Jó orral megérezte, hogy kiknél ütközne komolyabb ellenállásba. Ezekkel nem is próbálkozott. Ellenben kemény sarcot rótt ki a gyöngékre, a határozatlanokra, a félénkekre és a butákra. Ezek a szerencsétlenek, akiket a kommunista fosztogató hallatlan merészsége és parancsoló beszéde szó szerint terrorizált, zokszó nélkül hagyták, hogy megkopassza őket. Ha tiltakozni találtak, Doricknak elég volt rájuk meresztenie acélkék szemét. A levitézlett tanár még soha nem érezte magát ilyen pompásan. Számára a Hoste-sziget maga volt a tejjel-mézzel folyó Kánaán.

Tartozunk az igazságnak azzal, hogy elismerjük: korántsem utasította el, hogy a maga kárára is gyakorolja az elveit. Gátlástalanul elvette ugyan a másét, de azt is hangoztatta, hogy a többiek éppúgy elvehetnek az övéből. Nagylelkűségét annál inkább csodálnunk kell, mert nem volt az égvilágon semmije. Igaz, a dolgok alakulása mellett előre lehetett látni, hogy ez az állapota nem fog örökké tartani.

Tanítványai a mester nyomdokaiban jártak. Bár az ő virtuozitását nem utánozhatták, azért kitettek magukért: ha így haladnak, a tél végére az összes közvagyon éppen azok magántulajdonába fog átmenni, akik olyan hevesen tagadják a tulajdonjog eszméjét.

Kau-dzser tudott ezekről a visszaélésekről, és meglepte, hogy mások ilyen sajátos módon ültetik át a gyakorlatba a szabadelvű tanokat, amelyek mellett maga is szenvedélyesen hitet tett. Vessen véget az önkényeskedésnek? Milyen címen tenné? Milyen jogon védelmezne meg saját elhatározásából olyan embereket, akik nem is kérték a segítségét, milyen jogon szítana ellentétet köztük és hozzájuk hasonló embertársaik között?

Egyébként magának is sokkal több gondja akadt, mintsem ezekével foglalkozhatott volna. A tél előrehaladtával egyre többen betegedtek meg. Már nem győzte egyedül a munkát. Június 18-án haláleset történt: egy ötéves gyereket vitt el a gyógyíthatatlan hámlásos tüdőgyulladás. A hajótörés óta a Hoste-sziget földje már a harmadik holttetemet fogadta magába.

Halg lelkiállapota is aggasztotta Kau-dzsert. Úgy olvasott az ifjú tűzföldi egyszerű lelkében, mint egy nyitott könyvben, és érezte, hogy ott nagy viharok dúlnak. Mi fog történni, ha a telepesek mindörökre elhagyják Magellániát? Vajon Halg követi Graziellát, és valahol a messzeségben belehal a bánatába?

Éppen június 18-án Halg a szokottnál gondterheltebben tért meg a Ceroni családnál tett mindennapos látogatásából. Kau-dzser kérdezés nélkül is tudta, mi az oka komorságának. Halg mégis magától elárulta neki, hogy az előző este, miután ő elment tőlük, Lazare Ceroni ismét lerészegedett. Szokása szerint borzasztó jelenetet rendezett, de szerencsére nem erőszakoskodott annyira, mint a múltkor.

Ez elgondolkodtatta Kau-dzsert. Ha Ceroni berúgott, akkor valahogyan szert tett italra. Talán már nem állnak őrt a Jonathan legénységének tagjai a hajó szállítmánya mellett?

Amikor rákérdezett erre Hartlepoolnál, az kijelentette, hogy ő sem érti a dolgot, hiszen a felügyelet szigora nem enyhült. A tényállás azonban kétségbevonhatatlan volt, így megígérte, hogy kettőzött figyelemmel igyekeznek elkerülni az eset megismétlődését.

Június 24-én, a napforduló után három nappal történt az első jelentősebb közjáték. Az eset maga nem is volt annyira súlyos, mint későbbi, közvetett következményei. Aznap szép idő volt.

Könnyű déli szellő söpörte tisztára az eget, a talajt megkeményítette a négy-öt fokos száraz fagy. A láthatáron ellapuló ívben látszó Nap sugarai kicsalogatták a szabadba a telepeseket.

Dick és Sand még a legzordabb időben sem bírtak megmaradni a négy fal közt, így most is ott lehetett látni őket a friss levegő kedvelői között. Marcel Norely-val együtt azt találták ki, hogy kedvenc játékukat, az ugróiskolát játsszák. Ez annyira lekötötte őket, hogy észre sem vették a felnőtt társaságot, amely a közelben szintén játékkal múlatta az időt. Miért is ne tették volna, hiszen a játék nemcsak a gyermek sajátja, a meglett korúak is örömüket lelik benne. Ezek a felnőttek például golyóztak. A hat játékos közt ott volt az a Fred Moore is, akivel Dick egyszer már összeakasztotta a bajszát.

Történt, hogy a célgolyó egyszer csak a gyerekek ugróiskolájába gurult. Sand éppen rendkívüli ügyességet igénylő "négyes ugrásokat" hajtott végre. Annyira elmerült az összpontosításban, hogy balszerencséjére nem látta meg és lábával akaratlanul odébbrúgta a kis golyót. Valaki azon nyomban megragadta a fülét.

- Hé, kölyök - harsant egy durva hang -, nem tudnál kicsit jobban vigyázni?

Az ujjak elég gorombán szorongatták a fülkagylóját, és az érzékeny Sand elpityeredett.

A dolog nyilván annyiban is maradt volna, ha a harcias Dick közbe nem talál avatkozni.

Fred Moore-nak - mert ő volt az a félelmetes ellenség, akit Sand megsértett - egyszeriben el kellett engednie a foglyát, hogy védekezni tudjon. A fogoly ismeretlen szövetségese ugyanis - mindenki olyan fegyverrel harcol, amilyennel tud! - hátulról kegyetlenül belécsípett. Amikor Moore megfordult, ugyanazzal a pimasz lurkóval találta magát szemközt, aki egyszer már dacolni merészelt vele.

- Már megint te vagy az, taknyos! - kiáltotta, és kinyújtotta a karját, hogy megragadja csöpp ellenfelét.

Sand és Dick között azonban nagy volt a különbség. Az előbbit könnyen elkaphatta, az utóbbi viszont nem volt könnyű préda. Dick oldalra ugrott és elszaladt, Fred Moore pedig éktelenül szitkozódva a nyomába eredt.

Az üldözés soká tartott. Mindannyiszor, amikor ellensége már-már beérte, Dick egy vargabetűvel egérutat nyert, és az egyre dühösebb Moore keze csak a levegőt markolta. De az egyenlőtlen versenyfutás nem tarthatott örökké. Fred Moore lába jóval hosszabb volt, mint a kis Dické. Az üldözött derekasan tartotta magát, de eljött az a pillanat, amikor el kellett búcsúznia minden reménytől.

De éppen abban a percben, amikor a teljes lendülettel rohanó Fred Moore-nak már valóban csak a kezét kellett volna kinyújtania, hogy elkapja Dicket, elbotlott egy átkos akadályban, és egyensúlyát vesztve a földre zuhant. Az esést térde és tenyere bánta. Dick és Sand kihasználták, hogy figyelme elterelődött, és kereket oldottak.

Fred Moore esését nem okozta más, mint egy bot, és ez a bot Marcel Norely mankója volt. A gyermek, hogy veszélybe került pajtása segítségére siessen, a rendelkezésére álló egyetlen eszközhöz folyamodott: mankóját dobta Moore lába elé. Most tiszta szívből nevetett sikerén, és nem is sejtette, hogy milyen hősies tettet vitt végbe. Pedig a kis nyomorék közbelépése valódi hőstett volt, hiszen nélkülözhetetlen támasza híján mozdulni sem tudott, és ezzel magára zúdította Fred Moore másnak szánt haragját.

Moore dühödten tápászkodott fel. Máris Marcel Norely mellett termett, és úgy kapta föl a földről, akár egy pelyhet. A gyermek a könyörtelen valóságra rádöbbenve abbahagyta a nevetést, és félelmében tüstént sikoltozni kezdett. Moore azonban mit sem törődött ezzel. Fölemelte lapáttenyerét, és már zuhogtak volna a pofonjai...

Ha valaki hátulról ellenállhatatlan erővel le nem fogja a kezét. Egy rosszalló hangot hallott:

- Ejnye, Moore úr... egy gyermeket?!...

Fred Moore megfordult. Ki merészeli leckéztetni őt? Kau-dzserre ismert, aki nyugodt hangon, még rosszallóbban hozzátette:

- Aki ráadásul rokkant!

- Mit avatkozik bele? - kiáltotta Fred Moore. - Hagyjon engem, különben!...

Mivel Kau-dzserre nem volt hatással a fenyegetőzés, Fred Moore egy heves mozdulattal megpróbálta kiszabadítani magát. Kau-dzser vasmarka azonban nem engedett. Moore őrjöngve ellökte magától Marcel Norelyt, és másik kezét emelte fel, hogy megüsse. Kau-dzser egy mozdulatot sem tett, még arcizmai sem feszültek meg, csak ujjai harapófogószerű szorítása vált még keményebbé. Fred Moore erős fájdalmat érezhetett, mert nem fejezte be a megkezdett mozdulatot. Térde megroggyant.

Kau-dzser azonnal lazított fogásán, majd elengedte a foglyul ejtett kezet. Fred Moore feldühödve az övéhez kapott, és egy széles pengéjű, nagy parasztkést kapott elő. Ahogy mondani szokás, agya elborult a haragtól. Szemében gyilkos őrület tüze lángolt.

Nagy szerencse, hogy játékostársai, akiket megrémített a dolgok alakulása, közbeavatkoztak és megfékezték a tomboló férfit.

Kau-dzser szomorúsággal vegyes meglepődéssel tekintett a magából kikelt emberre.

Lehetséges az, hogy egy ember, akin eluralkodik a düh, ennyire az idegeinek a rabszolgájává váljon? Pedig mégiscsak ember volt ez a nyomorult, aki habzó szájjal, artikulátlan kiáltásokat hallatva őrjöngött előttük! Vajon ez a látvány sem bírhatta rá Kau-dzsert, hogy változtasson szabadelvű eszméin? Még most sem ismerte el, hogy az üdvös kötöttségek hasznára vannak az emberiségnek, amikor örökös harcát vívja a bensőjében dúló állati szenvedélyek ellen?

- Találkozunk mi még, barátom! - hörögte végül Fred Moore, akit már négy keménykötésű fickónak kellett lefognia.

Kau-dzser vállat vont, és hátra sem tekintve eltávozott. Párat lépett, és már el is hessegette az agyából ennek a képtelen összetűzésnek az emlékét. Okosan tette-e, hogy alig tulajdonított jelentőséget az incidensnek? Még sok időnek kellett eltelnie, mire bebizonyosodott, hogy Fred Moore sokkal tovább őrizte e közjáték emlékét.

V. HAJÓ A LÁTHATÁRON

Július elején Halg nagy izgalmakat élt át. Rá kellett ébrednie, hogy vetélytársa akadt annak a Pattersonnak a személyében, akitől borsos áron szerezte be büszkeségét, az európai ruhát. Patterson odaszokott a Ceroni családhoz, és láthatóan Graziella körül legyeskedett.

Halgot kétségbeejtette ez a bonyodalom. Hogy is kelhetne versenyre ő, a tizennyolc éves, félvad fiú egy felnőtt férfival, aki ráadásul mesésen gazdagnak tűnt a szemében? Ha Graziella vonzódik is hozzá, a szegény indiánhoz, elképzelhető-e, hogy habozik, ha választania kell?

Graziella csakugyan nem habozott; de döntése nem az volt, amitől Halg tartott. Halg ártatlan gyöngédségével és fiatalságával messze nem ért fel az, amit vetélytársa nyújthatott. Az ír csak azért tartott ki makacsul, mert föl sem fogta, hogy Graziella és édesanyja idegenkednek tőle. Pedig átnéztek Pattersonon, és ha szólt hozzájuk, csak tessék-lássék válaszolgattak neki.

Pattersont ez egy csöppet sem zavarta: ugyanazzal a hideg eltökéltséggel folytatta mesterkedését, amelynek eddig is köszönhette vállalkozásai sikerét. Helyben is akadt egyébként egy szövetségese: nem más, mint maga Lazare Ceroni. A két nő ugyan hűvösen fogadta, de legalább az apa jó szemmel nézett rá, és úgy tűnt, helyesli a leánykérő szándékait. Kitűnően megértették egymást Pattersonnal. Sőt, néha félrevonultak és rejtélyes sustorgásba kezdtek, mintha olyasmiről tárgyalnának, ami senki másra nem tartozik. Miféle közös témát találhatott a megrögzött iszákos és az agyafúrt paraszt, a lyukaskezű és a kupori?

Ezek a tanácskozások aggodalommal töltötték el Halgot, s ezt még csak súlyosbította Lazare Ceroni viselkedése. A nyomorult ismét ivásra adta a fejét, és szabálytalan időközönként, de egyre sűrűbben újrakezdődtek a jelenetek is. Halg ezekről mindig beszámolt Kau-dzsernek, ő pedig Hartlepool tudomására hozta a történteket. De sem Kau-dzser, sem Hartlepool nem tudtak rájönni, honnan szerez Lazare Ceroni italt, amikor a Jonathan készletein kívül egy csöpp szesz nem sok, annyi sem akadt a Hoste-szigeten.

Márpedig a raktársátrat éjjel-nappal őrizték: a legénység tizenhat túlélő tagja kettesével, háromóránként váltotta egymást. Mindnyájan, még Kennedy és Sirdey is engedelmesen viselték a napi háromórás őrség unalmát. Egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy zúgolódjék, és ugyanúgy engedelmeskedtek Hartlepoolnak, mint amikor még a parancsnoksága alatt hajóztak.

Fegyelmük töretlen maradt. Létszámra kicsi, de összetartó csapat volt az övék, és szükség esetén Dick és Sand is értékes segítséget nyújthattak nekik.

Egyelőre persze még gondolni sem kellett rá, hogy igénybe vegyék a két gyermek szívességét. Miután koruknál fogva nekik még nem kellett őrséget állniuk, csorbítatlan szabadságot élveztek, s önfeledt szórakozással teltek napjaik. A Hoste-szigeten töltött idő bizonyosan életük fontos részeként, a szakadatlan örömök időszakaként vésődik majd emlékezetükbe. Játékaikat a változó körülményekhez alkalmazták. Ha sűrű pelyhekben hullt a hó, ők hókuckót ástak maguknak, amelyben csodálatosan jókat lehetett játszani. Ha a hőmérséklet a fagypont alá süllyedt, akkor csúszkáltak, vagy a lejtőkön élvezték a száguldás szédítő mámorát - szánkó híján egy szál deszkán. Ha meg kisütött a nap, a magukfajta lurkók társaságában a táborhely környékén lebzseltek, s ezernyi játékot eszeltek ki, amelyek vidámságával csak durvaságuk vetekedett.

Egyszer, amikor a tengerparton csavarogtak, és történetesen csak három-négy gyerek volt velük, egy természetes barlangot fedeztek föl a Scotchwell-öblöt keletről lezáró földnyelv túlsó felén, a sziklafal oldalában. A barlang, amelynek bejárata dél felé nézett - vagyis arra a partszakaszra, ahol a Jonathan hajótörést szenvedett -, nem sokáig kötötte volna le a figyelmüket, ha egy részlet nem teszi végtelenül érdekessé. A barlang mélyén egy hasadék nyílott, amely két-három méterrel hátrébb egy újabb, teljesen föld alatti üregbe torkollott. Innen kanyargós folyosó vezetett tovább a sziklatömbön keresztül egy felsőbb barlangba, amelynek a sziklafal északi oldalán volt a kijárata. Erről a pontról ráláttak a táborhelyre, ahová le is tudtak csúszni a sziklás lejtőn.

A felfedezés örömmel töltötte el a kis kutatókat. Vigyáztak is, hogy senki ne szerezzen róla tudomást. A barlangrendszer az ő birodalmuk volt, és e kizárólagos tulajdonukat a világért sem osztották volna meg mással. A legnagyobb titokban jártak hát oda, és nagyszerűen szórakoztak a barlangban. Hol vademberest játszottak, hol robinzonost, hol meg rabló-pandúrt, de mindet egyforma lelkesedéssel.

Micsoda visszhangot vertek kiáltásaik a föld alatti járatokban! Hogy dübörgött féktelen vágtáiktól a két barlangszintet összekötő folyosó!

A folyosón való közlekedés azonban nem volt veszélytelen, mert a fal egy helyen beomlással fenyegetett. Ezen a ponton a folyosó mennyezete nem lehetett magasabb egy méternél, s egyetlen sziklatömb támasztotta alá, amelyet - mivel az alja roppant bizonytalanul nyugodott egy másik, ferde sziklán - egy gyönge lökés is kimozdíthatott volna a helyéből. Így aztán az ingatag sziklatömb és a folyosó padlata közti szűk helyen csak térden csúszva, a lehető legnagyobb óvatossággal lehetett átjutni. Akármennyire valóságos volt a veszély, a gyermekeket nem ijeszthette meg, éppen csak izgalmasabbá tette a játékukat.

Dick és Sand tehát vidáman múlatták idejüket. Nem gondoltak semmivel, még ellenségükkel sem, aki elől nem szégyelltek elfutni, ha néha messziről megpillantották. A kivándorló egyébként meg se próbált a nyomukba eredni. Indulata már lecsillapodott, és haragja régóta nem a két gyermekre irányult.

Azokat egyébként csöppet sem érdekelte, hogy haragszik-e még rájuk Fred Moore vagy sem. Számukra csak a játék létezett, és napjaik olyan gyorsan peregtek, hogy már sajnálni kezdték az idő múlását.

Ha népszavazást rendeznek a kivándorlók között, Dick és Sand alighanem egyedül marad e véleményével. Amilyen rövidnek tűntek az ő napjaik, olyan lassan telt az idő a többiek számára, akik alig mozdultak ki kényelmetlen szállásukról.

Kivételt képezett persze Lewis Dorick és harácsoló udvartartása.

Ők is kellemesen teleltek át. Ezek a gazfickók megoldották szociális problémájukat: úgy viselkedtek, mint a megszálló katonák, dúskáltak mindenben, s a rossz napokra gondolva még félre is tettek.

Csoda, hogy áldozataik ilyen béketűrést mutattak. Hiába voltak többségben a kizsákmányoltak, ha egyszer ennek nem ébredtek tudatára, és eszükbe sem jutott, hogy egyesítsék szétszórt erőiket. Dorick bandája viszont keményen összetartott, és egyenként félemlítette meg a telepeseket. Senki sem merte megtagadni, amit a zsarnokoskodó banda követelt.

Ötven kivándorló más, kevésbé kifogásolható módon vette föl a harcot a tétlen élet okozta levertség ellen. Karroli vezényletével a borjúfókákat vették üldözőbe.

Nehéz mesterség a fókavadászé. Miután türelmesen kivárja, hogy a rendkívül gyanakvó természetű vízi emlősök a partra merészkedjenek, úgy kell bekerítenie a fókacsordát, hogy az állatoknak ne maradjon idejük elmenekülni. E művelet nem kockázatmentes, mert a fókák mindig a legmegközelíthetetlenebb helyeket választják az ejtőzésre.

Karroli vezetése alatt a fókavadászok ragyogó sikert értek el.

Tekintélyes zsákmányuk zsírja jó lesz világításra és fűtésre, a bőrök révén pedig majd jelentős haszonra tehetnek szert hazatelepülésük után.

Eltekintve e lelkes emberektől, a telepesek fázósan, rossz hangulatban húzódtak lakásukba, habár a hőmérséklet nem szállt túlzottan mélyre. A hőmérő higanyszála a július 15. és augusztus 15. közti leghidegebb időszakban sem süllyedt mínusz tizenkét fok alá, az átlaghőmérséklet pedig mínusz öt fok körül mozgott.

Kau-dzsernek igaza volt hát: az élet nem különösen kemény ezen a szélességi fokon, ha az ember számol a gyakori rossz idővel és az azzal járó, csontig hatoló nedvességgel.

Az állandó nedvességnek lettek is aggasztó következményei a köztisztaságra nézve. Terjedtek a betegségek. Kau-dzser ugyan meg tudta fékezni a kórokat, de ha a betegség egy-egy legyöngült, ellenállóképtelen szervezetet támadott meg, akkor ő sem tudott segíteni. A tél folyamán nyolc embert vitt el valamilyen kór; Lewis Dorick le lehetett sújtva, mert nagyobb részük azok közül került ki, akik a legbéketűrőbben hagyták, hogy megsarcolja őket.

Az egyik haláleset gyászba borította Dicket és Sandet. Marcel Norely távozott el közülük. A sánta kisgyerek nem állta ki a tél szigorát. Nem szenvedett, nem vívott haláltusát: még akkor is mosolygott, amikor élete szikrája kihunyt.

A túlélőket nem rendítette meg különösen néhány társuk eltűnése. Ekkora tömegben szinte fel sem tűnt az a néhány haláleset; másrészt titokban mindenki örült, hogy őt elkerülte a szomszédját sújtó szerencsétlenség. Az újabb halálhírek csak egy-egy pillanatra rázták fel őket csüggedtségükből. Mintha kiveszett volna belőlük az életkedv; csak arra volt erejük, hogy heves és hiábavaló veszekedésekben rekedtre kiabálják magukat.

A telepesek mindig újrakezdődő marakodása keserű gondolatokra indította Kau-dzsert. Értelmes emberként meg kellett látnia a dolgok valódi természetét; őszinte emberként szembe kellett néznie a megfigyeléseiből adódó következtetésekkel.

Ebben a világ minden tájáról összesereglett véletlenszerű gyülekezetben kétségkívül a gyűlölet volt az uralkodó szenvedély. Nem az a szintén kárhozatos, de legalább logikus gyűlölet, amely annak a szívében ég, akit súlyos igazságtalanság ért, hanem valami kölcsönös, hamu alatt izzó, olthatatlan gyűlölet; és hiába érezték magukat mindnyájan a legnyomorultabbnak e kivételes szerencsétlenségükben, hiába néztek mindnyájan egyformán reménytelen jövő elébe, ez a gyűlölet a legcsekélyebb okból mégis egymásnak ugrasztotta őket - mintha bizony a természet az élet csírái közé kevert volna valami sötét, parancsoló ösztönt is, amely arra tör, hogy megsemmisítse teremtményeit.

Társainak tehetetlensége Kau-dzsert is meglepte. Alig akadtak tenni vágyók: szinte csak a négy külön költözött családban és a fókavadászokban volt akaraterő. A többiek egyik napról a másikra éltek. Élelmük és szállásuk megvolt, mással nem is törődtek.

Nem érezték szükségét, hogy behódolásra késztessék az anyagot, nem voltak hajlandók semmilyen erőfeszítésre, hogy jobbítsanak a sorsukon, és nem gondoltak a jövőre. Engedelmes szolgaként készek voltak végrehajtani a kapott parancsokat, de saját elhatározásból nem kezdtek semmibe, és hagyták, hogy más döntsön helyettük.

Kau-dzser figyelmét végül nem kerülhette el az az általános meghunyászkodás sem, amely lehetővé tette, hogy egy maroknyi ember uralkodjék a túlnyomó többség fölött, hogy pár kizsákmányoló élősködjék a kizsákmányoltak birkanyáján.

Ilyen volna hát az ember? Mégis szükség volna a törvényre, amely gondolkodásra bírja és a világ nyers erejével szemben értelmének használatára készteti az embert, korlátozza az egyik önkényét és a másik szolgaságát, és gátat szab az ösztönös gyűlöletnek; mégis szükséges hát a törvény és az azt betartató hatóság?

Prev Next