- De akkor a gépek is megállnak - rémüldözött Châtonnay doktor.

- Már meg is álltak - válaszolta Camaret.

- És a "darazsak"?

- Bizony, azok is lehulltak.

- Akkor Harry Killer elzsákmányolhatja valamennyit - kiáltott fel Jane Buxton.

- Ez aligha lehetséges - csóválta meg a fejét a mérnök. - Menjünk fel a tetőre, hogy önök is jól láthassák, mennyire másképpen állnak a dolgok.

Camaret és vendégei fürgén felkapaszkodtak, és a közbeeső emeleteken átvágva a cikloszkópba értek. Mint az imént, ismét látták a falak külső oldalát s a fal melletti árkot is, amelyben mozdulatlanul hevertek a "darazsak".

A Röptéren a Merry Fellows-legények új rohamra gyülekeztek, és diadalmasan rikoltoztak. Néhányan már be is ugráltak az árokba, és megragadták a holtan heverő "darazsakat", amelyek oly nagy pánikot okoztak, amíg éltek.

De alighogy a gépekre tették a kezüket, meginogtak, és sajátos rosszullét fogta el őket. A támadók megborzadva távolodtak el a gépektől, és megpróbáltak kikecmeregni az árokból. Ehhez azonban már nem volt elég erejük, egyik a másik után holtan hulltak az árok aljába.

- Azokat már elvitte az ördög - szólt Camaret hűvösen. - Gondolhatják, hogy előre láttam, mi fog történni, és annak megfelelően intézkedtem. Mikor Harry Killer kikapcsolta az áramot, ipso facto^[10] megnyitotta egy tartály szelepét, amelyben folyékony szénsav volt; az a sáncba ömlött, és természetesen azonnal gázneművé vált. De ez a gáz nehezebb a levegőnél, megüli a sánc mélyedését, és akik oda leereszkedtek, feltétlenül megfulladtak.

- Szegények! - sóhajtott fel Jane Buxton.

- Nincs mit tennem - jelentette ki Camaret. - Nem áll módomban megmenteni őket. De ami a gépeimet illeti, azokra idejében gondoltam, s megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Reggel óta készen állunk, hogy a saját áramfejlesztőink üzemeltetésére a cseppfolyós levegőt felhasználhassuk, mert ebből óriási készleteink vannak. Ebben a pillanatban meg is történt az átállítás; lám: a gépeink már megindultak. A "darazsak" is újra felszállnak.

És valóban: a "darazsak" légcsavarjai ismét megindultak, a készülékek az Üzem védelmére ismét körbe-körbe repültek, a Merry Fellows-horda visszahúzódott a Palotába, és sorsára hagyta az árokban heverőket.

Marcel Camaret ismét a vendégeihez fordult. Idegesnek látszott, sőt kifejezetten izgatottnak; mondhatnám úgy is, hogy abnormisan zaklatottnak; a szeme tükre megzavarodott, s ez félelmessé tette a tekintetét, a vendégei nem ez alkalommal látták először ilyen állapotban.

- Azt hiszem, nyugodtan aludhatunk - jelentette ki, és naivul úgy tett, mintha hidegen hagynák a történtek.

 

Nyolcadik fejezet
A Hertz-féle hullámok szárnyán

Pierre Marcenay kapitány keserű szívvel hagyta el a Barsac-expedíciót, és főleg azt a kedves személyt, akit ő Jane Mornas néven ismert. Természetesen késedelem nélkül útnak indult, és Ségou-Sikorót, a parancs értelmében, erőltetett menetben el is érte. Marcenay kapitány elsősorban katona volt, s a hadi mesterségnek talán az önfeláldozás a legszebb vonása; az, hogy a katona feltétlenül alárendeli magát egy célnak, amelyet ha néha nem is lát világosan, tudja, hogy felette mindig ott lebeg a haza eszméje.

De akármennyire is igyekeztek, kilenc napba telt, amíg hátuk mögött hagyták azt a négyszázötven kilométert, amely Ségou-Sikorótól elválasztotta őket, ahova végül is február 22-én késő estére megérkeztek. A kapitány csak másnap reggel jelentkezhetett Sergines ezredesnél, a helyőrség parancsnokánál, hogy bemutassa Saint-Auban ezredes parancsát.

Sergines ezredes háromszor is elolvasta a parancsot, és egyre inkább csodálkozott. Látszott, hogy semmit sem ért az egészből.

- Milyen különös elképzelés!... - dörmögte végül - összevonni az embereket Sikassóba, és elküldeni őket Tombouctouba! Elképesztő.

- Hogyan, ezredes úr, önt nem értesítették az érkezésemről? - csodálkozott Marcenay kapitány.

- Egyáltalán.

- A főhadnagy, aki átadta a parancsot, azt mondta, hogy Tombouctouban lázadás tört ki - jelentette Marcenay -, hogy ott a tuaregek fenyegetően nyugtalankodnak.

- Ezt most hallom először. Tegnap Peyrolles kapitány... Esetleg ön is ismeri.

- Ismerem, ezredes úr. Két évvel ezelőtt egy ezredben szolgáltunk.

- Szóval, a minap Peyrolles kapitány itt haladt át. Tombouctouból Dakar felé igyekezett. Tegnap ment tovább, de mindezekről egy szó említést sem tett.

Marcenay kapitány mi mást tehetett volna, mint hogy egyetlen kézmozdulattal jelezte, nem ő felel a parancsért.

- Igaza van, kapitány - bólintott Sergines. - Nincs jogunk vitatni a kérdést. A parancs parancs, azt teljesíteni kell. De vigyen el engem az ördög, ha tudom, hogy mikor mehetnek tovább.

Bizony, e váratlan expedíció nyélbe ütése sok fejtörést okozott. Több mint egy hetet vett igénybe a lovak beistállózása, mert azoknak a parancs értelmében Ségou-Sikoróban kellett maradniuk; ezalatt a szállítóeszközöket és a kellő mennyiségű élelmiszert is beszerezték. Úgyhogy Marcenay kapitány csak március 2-án szállhatott csónakba, hogy az embereivel leereszkedjék a Nigeren.

A száraz évszak sokféleképpen akadályozta a haladásukat, s a Barsac-expedíció egykori fegyveres kísérete csak kerek két hét múlva, azaz március 17-én köthetett ki Kabarában, amely Tombouctou kikötője, de tizenöt kilométerre esik ettől a helységtől.

Amikor Marcenay kapitány a helyőrség parancsnokánál, Allègre ezredesnél jelentkezett, a magas rangú tiszt is ugyanúgy csodálkozott, mint a ségou-sikorói bajtársa. Kijelentette, hogy a környéken semmi nyugtalanság sem tapasztalható, sohasem kért semmiféle erősítést, és kijelentette, hogy nem érti, miért küld Saint-Auban értesítés nélkül olyan embereket, akikre semmi szüksége sincs.

Az ügy kezdett egyre furább színt ölteni, és Marcenay kapitány néha már arra gondolt, hogy valami ügyesen kifundált csalás áldozatául esett. De miért? Mi célból? A válasz kézenfekvő volt. Bármennyire is megmagyarázhatatlan, de a hamisító, ha van ilyen, azt tervezte, hogy a védelem nélkül maradt Barsac-expedíciót megsemmisítse. Miután erre az ésszerű következtetésre jutott, Marcenay kapitány mélységes aggodalommal gondolt arra a felelősségre, amely őt terheli, és a veszélyre, amelybe Mornas kisasszony sodródott, mert a lány emlékével csordultig tele volt a szíve.

Aggodalmát az is növelte, hogy akárcsak Ségou-Sikoróban, Tombouctouban sem hallott senki semmit Lacour főhadnagyról. Senki sem ismerte őt. Sőt, mi több: senki sem tudott semmit egy szudáni önkéntesekből álló alakulatról, jóllehet ezt az elnevezést maga Sain-Auban ezredes is leírta.

Mindazonáltal az ezredes parancsa a legszigorúbb vizsgálat után is valódinak látszott, tehát érvényesnek kellett elfogadni mindaddig, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Marcenay kapitányt és az embereit beszállásolták, és Saint-Auban ezredes parancsát az első alkalommal elküldték annak, aki kibocsátotta: mondja meg ő maga: valódi-e vagy hamis az a parancs?

Csakhogy Tombouctoutól Bamakóig ezer kilométert kell számolnunk, és vissza ugyanannyit. Sok-sok napba kerül, amíg az ezredes válaszát megkapják...

Addig Marcenay kapitány tétlenségre volt kárhoztatva, különösebb beosztást nem kapott, s szívét a nyugtalanság rágta, így aztán egyik napja hosszabb volt, mint a másik. Szerencséjére március végén megjött Perrigny kapitány, aki még a saint-cyri katonai akadémiáról jóbarátja volt, s a barátságot azóta is ápolták. A két régi pajtás ugyancsak örült a viszontlátásnak, s attól kezdve Marcenay kapitány ideje némileg könnyebben telt.

Amint megtudta, hogy barátját milyen gondok gyötrik, Perrigny vigasztalni próbálta: olyan tökéletesen hamisított parancsot előállítani, hogy az becsapjon mindenkit, csak a mesében lehetséges. Perrigny véleménye szerint, ha logikusan gondolkodunk, feltételezhető, hogy Lacour főhadnagynak magának is téves értesülései lehettek a parancs igazi okát illetően, és ebből adódik minden félreértés. Ami pedig Allègre ezredes tájékozatlanságát illeti, az még könnyebben érthető. Ugyanis nincs abban semmi rendkívüli, ha ebben a még alig-alig megszervezett tartományban elkallódott valahol a parancs, amit neki küldtek.

Perrigny kapitányt két évre rendelték Tombouctouba; ezért jelentős útipoggyásszal érkezett, s a barátjának volt mit segítenie a kicsomagolásnál. Az úti alkalmatosságokból a kevés személyes holmi mellől leginkább laboratóriumi felszerelések kerültek elő. Ha nem viselne egyenruhát, Perrignyt tudósnak tekinthetnénk. Világéletében szenvedélyes természetbúvár volt, aki figyelemmel kísérte a legújabb tudományos felfedezéseket, főleg azokat, amelyek az elektromossággal valamilyenképpen kapcsolatban álltak. Kettőjük barátságában Perrigny jelentette az elmélyülést, Marcenay pedig a cselekvőkészséget. Egymást kiegészítő hajlamaik képezték barátságuk alapját. Mikor egyik a másikat emlegette, Marcenay "a jó öreg könyvmoly"-ról beszélt, Perrigny pedig "Hűbele Balázs úr"-ról; persze a gyors elhatározó- és cselekvőkészség igazán nem akadályozta meg Marcenay kapitányt abban, hogy kitűnő és bátor tiszt legyen.

Megérkezése után néhány nappal, amikor Marcenay kapitány meglátogatta, a barátja már éppen befejezte egyik készülék felszerelését annak a háznak az udvarán, ahol lakást bérelt.

- Éppen jókor jössz - kiáltotta vidáman Perrigny, és jelentőséggel a barátjára kacsintott: - Mutatok valami érdekeset.

- Ezt? - bökött a készülék felé Marcenay. A szerkezet két villamos elemből, néhány elektromágnesből és egy kis üvegcsőből állt, az üvegcső vasreszelékkel volt megtöltve, s az egész készülékből egy néhány méter magas részárbococska nyúlt a magasba.

- Ezt bizony - válaszolta Perrigny. - Ez a kis játékszer, így, amint látod, igazi varázseszköz, egy távíróállomás; de jól nyisd ki a füledet: ehhez nem szükséges semmiféle vezeték, mert ez egy szikratávíró-állomás!

- Tudom, már évek óta beszélnek róla - válaszolta Marcenay nagy érdeklődéssel -, de vajon sikerült megoldani?

- Méghozzá remekül! - lelkesedett Perrigny. - Már két olyan ember is él a földön, aki ugyanabban a pillanatban kapcsolatba tud lépni egymással a terek és távolságok felett... Az egyik egy Marconi nevezetű olasz, aki megtalálta a módját, hogy folyamatos Hertz-féle hullámokat bocsásson ki. Hallottál-e róla, te híres katona?

- Persze, hogy persze - válaszolta Marcenay. - Már a katonai akadémián is rebesgettek valamit... Mikor pedig Franciaországban jártam, hallottam beszélni Marconiról is. De ki a másik feltaláló, mert kettőt emlegettél.

- A másik egy francia fizikus, Branly. Ő fedezte fel a vevőkészülék lelkét, amely az egyszerűségben rejlő zsenialitás csodája...

- És ez a szerkezet, amit itt látok?

- Éppen erről van szó; a működési elvét egy szempillantás alatt megértheted. Branly úr észrevette, hogy a vasreszelék általában rossz elektromos vezető, de menten jó vezetővé válik, ha a Hertz-féle hullámoknak teszik ki; ezeknek ugyanis az a hatása, hogy a reszelék részecskéit kölcsönös vonzóerővel ruházzák fel, és ezáltal megnövelik a részecskék kohézióját. Látod ott azt az üvegcsövet?

- Látom.

- Az egy hullámdetektor. Azt a vasreszelékkel töltött üvegcsövet rákötöm egy közönséges fémpálcára, inkább árbocra, amelyet antennának neveznek. Ha a vele összekapcsolt vasreszelékes üvegcső jó vezetővé válik, az árbococska áramkörré zárul, mert az áram keringeni tud benne. Na, kardcsörtető pajtás, érted-e?

- Értem, okulárés tudósom. Mondhatod tovább.

- És most következik az én szerepem. Hála egy általam feltalált alkatrésznek, amelyet ha Branly felfedezésével kombinálok, elérem, hogy az átfolyó áram egy Morse-készüléket mozgasson, amelynek forgó papírtekercsére a szokásos módon rányomódnak a jelek. A billentyű lenyomása pillanatában ez a pici kalapács, amelyet itt látsz, megpöccinti a detektort; erre a koppintásra a vasreszelék szemcséi ismét szétválnak egymástól, s az üvegcső visszanyeri szokásos ellenállását. Abban a pillanatban az árbocról bejövő áram már nem hatol át rajta, s a Morse-készülék nem írja a jeleket. Persze, most azt gondolod, hogy ily módon csak pontokat lehet írni a papírszalagra. Ez így is volna, ha a hullámhatásnak állandóan kitett antenna a két kibocsátott jel közötti szünetben is nem működne. Ilyenformán különböző jelekből kisebb-nagyobb csoportokat nyerünk, vagyis a Morse-ábécé hosszú-rövid kombinációjú jeleit könnyedén felhasználhatjuk; ezt a jelrendszert pedig egy távírász olyan könnyedén elolvassa, mint a közönséges írást.

- Például te is?

- Én is, persze.

- Elismerem, csodálatos készülék, de mi célból hoztad ezekre a barbár tájakra?

- Nemcsak ezt hoztam el, hanem a testvérét is, az adókészüléket, amelynek a felszereléséhez holnap fogok hozzá, mert a szikratávíró kérdése a szenvedélyemmé vált. Elsőnek akarom Szudánban ezt a készüléket felszerelni. Látod, ez az a két készülék, amelynek kevés párja akad a világon; és biztosítalak, hogy Afrikában egy sincsen. Ha majd egyszer Bamakóba üzenhetünk... Vagy esetleg Saint-Louis-ba!...

- Saint-Louis-ba!... Nem lesz az egy kicsit messze?

- Egyáltalán - tiltakozott Perrigny. - Már viszonylag nagy távolságok között is sikerült az üzenetváltás.

- Hihetetlen!

- Mi a hihetetlen, kiskatonám; majd fogsz te még bámulni. Nemsokára egy kísérletsorozatba kezdek, végig a Niger mentén.

Perrigny kapitány hirtelen elnémult. A szeme kerekre nyílt, és az álla leesett a csodálkozástól. Gyakorlott füle azonnal jelezte, hogy a Branly-féle készülék kopog.

- Mi lelt téged? - nézett nagyot Marcenay.

A barátjának erőlködnie kellett, hogy kinyögje a választ. A csodálkozástól a szó szoros értelmében majd megfulladt.

- Működik a... - dadogta, és a készülékre mutatott.

- Biz az nekilódult!... - húzta el a száját gúnyosan Marcenay. - Ehhez mit szólsz, reménybeli akadémikusom? Azt mondád, hogy a készüléked egyedüli példány egész Afrikában, tehát önmagában nem működhet, miként azt oly magasröptűen kifejtetted. De rá se ránts, lehet, hogy elromlott.

Perrigny kapitány, anélkül hogy az ugratásra válaszolt volna, a készülékhez ugrott.

- Ez elromlott?! - kiáltotta az izgalomtól szinte magánkívül. - Inkább kitűnő... né, a papírtekercsről hibátlanul olvasható: "Mar... Marcenay kap... kapitány!"

- Ez nekem szól! - nevetett fel Marcenay. - Öregem, te, amint a legényeink mondják: csőbe akarsz húzni.

A készülék elcsendesedett, és titokzatosan feküdt a két tiszt szeme előtt, akik le nem vették róla a tekintetüket. Nemsokára a kipp-kopp-kopogás ismét hallatszott.

- Ez megint elindult!... - kiáltott fel Perrigny, és a papírtekercs fölé hajolt. - Jó! Ez a címed: - "Tombouctou..."

- Tombouctou!... - mormogta önkéntelenül Marcenay, s valami érthetetlen okból megborzongott.

A készülék már másodszor akadt el, aztán pár másodperces megszakítás után, a papírszalag tovább tekeredett lefelé:

- "Jane Buxton" - olvasta Perrigny.

- Nem ismerem - jelentette ki Marcenay, és maga sem tudta, miért, de fellélegzett. - Valaki tréfál velünk.

- Tréfál? - álmélkodott Perrigny - hogyhogy tréfál? Ládd, folytatódik...

És ismét a szalag fölé hajolt, és olvasta szótagolva a szavakat, amint azok a jelekből kialakultak:

- "Jöj... jön... Jane... Mor... nas"

- Jane Mornas! - kiáltott fel Marcenay, és kigombolta a zubbonya felső gombját, mert úgy érezte, menten megfullad.

- Hallgass! - kiáltott rá Perrigny - "... a... ki... fo... goly... Black... land... ben..."

A kopogás ismét, most már negyedszer félbeszakadt. Perrigny felnézett a bajtársára. Az halottsápadtan állott.

- Mi van veled? - aggodalmaskodott a jóbarát.

- Majd megmondom... - válaszolta Marcenay kapitány halkan. - Blackland... hol van az a Blackland?

Perrignynek már nem volt ideje válaszolni. A szerkezet ismét működni kezdett. Ő pedig olvasta:

- "É... sza... ki... szé... les... ség... tizen... öt... fok... öt... ven... perc... kele... ti... hossz... ú... ság..."

A két tiszt a hirtelen elhallgató készülék fölé hajolt, de hasztalan várták, hogy ismét megszólaljon. Ez alkalommal végleg elhallgatott, a Morse-jeladó néma maradt.

Perrigny kapitány elgondolkozva dörmögte:

- Ez szinte hihetetlen!... Ezen az isten háta mögötti helyen rajtam kívül, úgy látszik, még van egy szikratávírász... Méghozzá olyan, öregem, aki érti ám a mesterségét - tette hozzá kellő nyomatékkal, és a barátja felé fordult.

Menten észrevette, hogy annak mennyire elváltozott az arca.

- Mi van veled - kérdezte -, mitől vagy olyan sápadt?

Néhány kapkodó szóval Marcenay kapitány elmondta, hogy mi kavarta fel annyira. Már azon is csodálkozott, hogy a szikratávíró szalagján megjelent a neve, de a bámulata izgalommá fokozódott, méghozzá szívét-lelkét felkavaró izgalommá, amikor Perrigny kiejtette a Jane Mornas nevét. Hiszen Jane Mornas közel állt a szívéhez; szerette őt, s bár senkinek sem mondta el, mélységesen remélte, hogy egy szép napon feleségül veheti.

Marcenay-t most torkon ragadta az a mélységes aggodalom, amely azóta kínozta, amióta alapos oka volt feltételezni, hogy Saint-Auban ezredes parancsa hamis. Úgy érezte, hogy ez a távolságokra fittyet hányó üzenet végre igazolta gyanúját. Jane Mornas veszélyben van.

- Tőlem kér segítséget! - kiáltott fel mélyen megindulva, de semmi örömet sem érzett.

- Akkor egyszerű - válaszolta Perrigny. - Ha tőled kér segítséget, neked kell segítened.

- Természetes! - lelkesedett Marcenay, akibe új erőt öntött az, hogy végre ismét cselekedhet. - De hogyan?

- Ezt mindjárt meglátjuk - válaszolta Perrigny -, előbb vonjuk le a logikus következtetést abból, amit tudunk. Véleményem szerint különösebb aggodalomra nincsen ok.

- Úgy gondolod? - kérdezte keserűen Marcenay.

- Úgy. Primo: Mornas kisasszony nincs magára hagyatva, mert amint te is tudod, neki nincs szikratávírója. A barátain kívül, akikkel otthagytad, mikor elváltatok, még legalább egy védnöke kell hogy legyen, az a személy, akié a készülék. Az pedig nem lehet akárki, ezt én mondom.

Marcenay egy biccentéssel tudomásul vette, Perrigny pedig folytatta:

- Secundo: Mornas kisasszony nem forog közvetlen veszélyben. Ugyanis Tombouctouba küldte az üzenetét. Feltételezi, hogy te már ideérkeztél, tehát nem két lépésre vagy tőle, és bizonyos időbe telik, amíg tehetsz valamit a kérésére. Ennek ellenére táviratozott, ami azt jelenti, hogy nem tartja hiábavalónak az üzenetet. Tehát, ha veszélyben is forog, ez nem fenyegeti közvetlenül.

- Nem értem, hova akarsz kilyukadni? - türelmetlenkedett Marcenay.

- Oda, hogy nyugodj már meg, és reméld, hogy minden jól végződik... és most eredj azonnal az ezredeshez, és kérd meg, hogy adjon engedélyt egy fegyveres expedíció megszervezésére Barsac képviselő úr kiszabadítása és mellékesen a Mornas kisasszony megmentése céljából.

A két kapitány azonnal Allègre ezredeshez sietett, és jelentették azt a rendkívüli eseményt, amelynek tanúi voltak. Bizonyítékul bemutatták a Morse-készülék szalagját, amelyről a jeleket Perrigny ismét leolvasta.

- Ebben egy árva szó sincs Barsac úrról - észrevételezte az ezredes.

- Valóban nincs - válaszolta Perrigny -, de Mornas kisasszonyról van...

- És honnan tudhatja ön; hátha elváltak azóta? Tökéletesen ismerem Barsac útvonalát, és biztosíthatom önt, nem megy fel a táviratban jelzett szélességi körig. Az expedíciónak át kellett haladnia Ouagadougoun, amely körülbelül a tizenkettedik szélességi körön van. Viszont ez a titokzatos üzenet tizenöt fok ötven percről, szinte tizenhat fokról beszél.

Ez a fejtegetés Marcenay kapitánynak is eszébe juttatott valamit:

- Igaza van, ezredes úr - mondta. - Bizony, megtörténhet, hogy Mornas kisasszony elvált a Barsac-expedíciótól. Most jut eszembe, hogy Sikasso után két-vagy háromszáz kilométerre kellett elválniuk, ahonnan ő északi irányba folytatta volna az útját, mert a Nigert Gaónál akarta elérni.

- Akkor más a helyzet - aggályoskodott az ezredes. - Teljesen rendjén való volna, hogy egy expedíciót indítsunk Barsac úr megmentésére, aki képviselő és Franciaország hivatalos kiküldöttje, de Mornas kisasszonyért, aki elvégre is csak magánszemély...

- De mégis - érvelt élénken Marcenay -, ha az a parancs hamis, márpedig ezt alapos okunk van feltételezni, akkor Barsac úr is annak a gazembernek az áldozatául esett, aki tőlem átvette a parancsnokságot.

- Lehet... lehet... - tétovázott az ezredes -, de mindenesetre erről csak akkor alkothatunk véleményt, ha Bamakóból megkaptam a választ.

- Borzalmas! - kiáltott fel Marcenay elkeseredetten. - Mégsem hagyhatjuk, hogy a szegény lány elpusztuljon, elvégre tőlem kért segítséget.

- Pusztulásról szó sincs - jegyezte meg az ezredes, mert legalább ő megőrizte a nyugalmát. - Maga a kisasszony mondja: hogy fogoly; csak fogoly és semmi rosszabb... De máskülönben is, hova indulna a segítségére? Hol van az a bizonyos Blackland?

- A szélességi fokot ismerjük.

- Hát a hosszúságit? Ön valahol Sikasso után vált el Mornas kisasszonytól. Úgy gondolom, ő aztán semmiképpen sem fordulhatott nyugatnak. A tizenhatodik szélességi kör előbb átmegy Macinán, aztán a Nigeren, majd belevág a teljesen ismeretlen sivatagba. Mivel Blackland nem lehet Macina vidékén, mert akkor mi is tudnánk róla, csak a sivatagra gondolhatunk.

- És akkor, ezredes úr?... - dadogta Marcenay.

- Akkor, kapitány úr, nem látom, miként küldhetek oda egy katonai egységet; ez azt jelentené, hogy száz vagy kétszáz ember életét kockáztatnám azért, hogy egyetlenegy személyt megmentsek.

- Miért kétszázét? - kérdezte meg Marcenay egyre fogyó reménnyel. - Lehet, hogy kevesebb is megtenné...

- Nem hiszem, kapitány úr. Ön is hallott már azokról a hírekről, amelyek a Niger mentéről szállingóznak. A négerek azt állítják, hogy valahol, senki sem tudja, merre, valami csodabirodalom vagy mi jött létre, amelynek nem a legjobb híre van a bennszülöttek között. Nincs kizárva, hogy ez a teljesen ismeretlen Blackland a szóban forgó birodalom fővárosa vagy valamelyik helysége; az adott szélességi kör ezt nagyon is valószínűsíti, mert egy éppen olyan ismeretlen területen vág át, ahol létrejöhetett egy ilyen hatalom, anélkül hogy a nagyvilág tudomást szerzett volna róla. És mondja, nem feltűnő önnek az angol hangzású név: Blackland?... Sokoto már angol gyarmat, és nincs nagyon messze attól a helytől, ahova Blacklandet feltételezzük... Még felmerülhetnek más, kényesebb kérdések is... Röviden: ilyen körülmények között meggondolatlanság volna bekalandoznunk egy teljesen ismeretlen vidéket, anélkül hogy megfelelő erővel rendelkeznénk, amely szembenézhetne bármilyen veszedelemmel.

- Vagyis ezredes úr elutasít?... - kérdezte Marcenay.

- Sajnálom, de el kell utasítanom - válaszolta az ezredes.

Marcenay kapitány ennek ellenére nem hagyta magát. Bevallotta az ezredesnek is, úgy, amint Perrignynek, hogy mily érzelmek fűzik Mornas kisasszonyhoz. De hiába. És azt is hiába hozta fel, hogy száz emberrel jött ide, akikre itt semmi szükség, mert senki sem várta ide őket. Allègre ezredes hajthatatlan maradt.

- Vigasztalan vagyok, kapitány úr, igazán vigasztalan, de kötelességem nemleges választ adni. Az lehet, hogy az ön embereire semmi szükségem, de könnyelműen nincs jogom az életüket kockáztatni. Ráadásul semmi sem sürget. Várjunk, hátha kapunk még egy üzenetet. Ha Mornas kisasszony egyszer táviratozott, táviratozhat másodszor is.

- És ha többé nem üzenhet, mert gondoljunk arra is, hogy ez az üzenete milyen váratlanul szakadt meg! - kiáltott fel reményvesztetten Marcenay.

Az ezredes egy mozdulattal értésükre adta, hogy ez az eshetőség nagyon sajnálatos volna, de az ő elhatározásán semmiképpen sem változtatna.

- Akkor egyedül is elindulok - jelentette ki határozottan Marcenay.

- Egyedül?... - hökkent meg az ezredes.

- Egyedül, ezredes úr. Szabadságot kérek, amit ön nem tagadhat meg...

- Téved, megtagadom - válaszolta az ezredes. - Vagy azt hiszi, megengedhetem, hogy egy olyan kalandba vesse bele magát, amelyben biztosan otthagyja a fogát?

- Akkor, ezredes úr, kérem, fogadja el a lemondásomat.

- A lemondását?!...

- A lemondásomat, ezredes úr - jelentette ki Marcenay nyugodtan.

Allègre ezredes nem válaszolt azonnal. Hosszan szemlélte az alárendeltjét, és látta, hogy nincs egészen beszámítható állapotban.

- Kapitány úr - szólalt meg atyai hangon -, jól tudja, hogy az ön lemondásának végig kell járnia a szolgálati utat, mert nekem nincs jogom azt tudomásul venni. Az ilyesmit jobban meg is kellene gondolnia. Aludjék egyet rá, és holnap jöjjön vissza hozzám. Még beszélgetünk róla.

Előírásos tisztelgés, és a két tiszt kilépett az ezredes irodájából. Perrigny Marcenay mellett lépkedett, és próbálta vigasztalni, ahogy tudta. De az, szegény, még csak nem is hallotta a barátja szavait.

Mikor Marcenay kapitány a lakása ajtajába érkezett, kezet rázott Perrignyvel, aztán bezárkózott a szobájába. Amint magára maradt, rárogyott az ágyra, lelkiereje végére ért, többé nem tudott uralkodni magán, és kitört belőle a zokogás.

 

Kilencedik fejezet
A katasztrófa

A vízi erőmű áramszolgáltatását nem sokáig szüneteltették. Az áramot április 9-én délelőtt szakították meg, de már másnap reggel vissza is adták. Ugyanis ennek a mesterkedésnek első áldozata maga Harry Killer lett, aki pedig eleinte nagyon meg volt elégedve magával. Viszont, amint nem adott többé áramot az Üzemnek, az Üzem sem nyújthatta a városnak az eddigi szolgáltatásokat.

A mezőgazdasági gépek pedig, az életet biztosító hullámoktól megfosztva, megbénultak.

Leálltak a villamosszivattyúk is, amelyek a folyó vizét két nagy tartályba pumpálták; az első tartály az Üzembe volt beépítve, ebből folyt át a víz a másikba, amely a Fekete Gárda laktanyájának a tetőzete fölé volt elhelyezve. Ez a tartály, amelyből a vizet az egész városba szétosztották, két nap alatt kiürült volna és Blackland ottmarad egy csepp víz nélkül.

Az éjszaka beálltával villamos világítás hiányában, s mivel semmi más világítóeszközük nem volt, az egész város pokoli sötétségbe süllyedt, s ez Harry Killert annál inkább kihozta a sodrából, mert látnia kellett, hogy az Üzem fényárban úszik, és kitűnő harci gépek védelme alatt áll.

A zsarnoknak meg kellett értenie, hogy nem egyenlő feltételekkel küzdenek, és végül is bele kellett törődnie, hogy a vízi erőmű továbbra is táplálja az Üzemet; az Üzem pedig, mint eddig, gondoskodott a Blacklandnek járó szolgáltatásokról. Egyébként ez a hallgatólagos egyezség semmit sem változtatott a fura állapoton. A békekötés csak a fent említett kölcsönösségre korlátozódott. Azon túl a hadiállapot fennmaradt. Harry Killer továbbra is ragaszkodott a foglyok kiadásához, amit Camaret természetesen megtagadott.

Utolsó beszélgetésük végén Harry Killer arra kérte a mérnököt, hogy továbbra is szállítsa a légisiklók üzemeltetéséhez szükséges folyékony levegőt. Ugyanis a légisiklók ahányszor visszatértek valamilyen küldetésből, a tartályaikat letették az Üzembe, hogy ismét feltöltsék azokat. Harry Killernek tehát semmi üzemanyaga sem volt, s a negyven repülőszerkezet hasznavehetetlenné vált.

E kéréssel kapcsolatban az ostromlottak egyrészt arra gondoltak, hogy takarékoskodniuk kell a rendelkezésükre álló gyártási lehetőségekkel; másrészt nem tartották tanácsosnak, hogy az ellenségnek az erős harci gépek mozgatásához éppen ők szállítsák az üzemanyagot. Camaret tehát határozottan elutasította a kérést. Erre a zsarnokot ismét elöntötte a düh, és megesküdött, hogy kiéhezteti az Üzemet. Camaret pedig nagyot kacagott, és letette a hallgatót; nevetnie kellett, mert ez is olyan semmit érő fenyegetésnek látszott, mint a többi.

Barsacék viszont annál komolyabban vették a fenyegetést. Jóllehet az Üzem, hála Camaret legyőzhetetlen védelmi fegyvereinek, valóban bevehetetlen volt, viszont annál inkább hiányoztak a támadó fegyvereik, s ami lett volna, azt Camaret semmiképpen sem akarta bevetni. A hadiállapot elvileg a végtelenségig elhúzódhatott volna, csakhogy az Üzemnek egy szép napon az éhség miatt meg kell majd adnia magát.

Miután Barsac eme aggodalmát közölte Camaret-vel, az csak megvonta a vállát:

- Hosszú időre van ellátmányunk - nyugtatta meg a képviselőt.

- Mégis, mennyi időre? - érdeklődött Barsac.

Camaret egy bizonytalan kézmozdulattal válaszolt:

- Nem tudom pontosan. Lehet, hogy két hétre, de az is lehet, hogy háromra. Ennek azonban semmi jelentősége sincs, mert negyvennyolc óra alatt befejezzük azt a légisiklót, amelyik éppen most van gyártás alatt. Már most meghívom önöket a próbarepülésre, amelyet éjszaka tartunk, hogy a Palotából ne láthassák. Tehát holnapután, április 12-én hajnali négy órakor próbarepülés!

Erre a remek fordulatra a foglyok nem számítottak. Egy rendelkezésükre álló légisikló alapvetően a javukra billentette a mérleget. De vajon egyetlen ilyen szerkezet elegendő valamennyiük megmenekülésére?

- Az Üzemben több mint száz ember dolgozik - jegyezte meg Barsac. - Akármilyen erős is legyen egy ilyen légisikló, valamennyit mégsem veheti a fedélzetére.

- A vezetővel együtt tíz személyt szállíthat minden nagyobb nehézség nélkül - válaszolta Camaret.

- Természetesen - hagyta helyben Barsac -, de valamennyiünket hogyan húz ki a pácból?

- Könnyen - válaszolta Camaret. - Innen Sayig légvonalban háromszázötven kilométer a távolság; viszont Tombouctouig, ami előnyösebb volna számunkra, hétszáz kilométer. Mivel csak éjjel repülhetünk, hogy a légitorpedók támadását elkerüljük, így huszonnégy óra alatt Say-ig három, Tombouctouig két utat tehetünk meg. Az a százötven fő, amely a gyermekekkel és az asszonyokkal együtt jelenleg az Üzem lakóit jelenti, Say felé öt, Tombouctou felé nyolc nap alatt elszállítható.

E fényes kilátások jelentősen csökkentették az aggodalmukat, amelyet Harry Killer fenyegetőzése okozott. Az ostromlottak most már türelmetlenül várták a terv kivitelezését.

A két nap, amíg várniuk kellett, sehogy sem akart eltelni. Pedig mindenki arra törekedett, hogy minél kellemesebben töltse az idejét; leginkább a kertben sétálgattak, annak a falnak a tövében, amely jól eltakarta őket a Palotában leselkedők szeme elől. Főleg Poncin úr időzött egész áldott nap a kertben. Állandóan a szépen viruló kerti növények fölé hajolt, egy nagyítóval és egy zsebben hordozható kis mérleg segítségével aprólékos megfigyeléseket tett, és méréseket végzett.

- Ön mi a csodát méricskél itt állandóan? - lepte meg Florence egy szép napon Poncin urat.

- Csak a mesterségemet folytatom, Florence úr - válaszolta Poncin úr némi büszkeséggel.

- A statisztikát? - csodálkozott Florence.

- Csakis azt. Már a legjobb úton vagyok, hogy megállapítsam, mekkora lélekszám eltartására volna képes a Niger-kanyar.

- Ah, mindig az a kanyar - nevetett fel Florence, akin meglátszott, hogy nem sokra becsüli a Poncin úr mesterségét -, de itt mégsem vagyunk abban a híres kanyarban.

- Viszont annak, hogy analógiákkal éljünk, soha sincs akadálya - jelentette ki professzoros komolysággal Poncin úr.

- "Az udvaroncok vígan fogtak az orgiának..." - hallatszott a hátuk mögött egy ismerős hang.

Hugótól, A fenyítésekből. Châtonnay doktor puszta megszokásból idézte ezt a sort. Hangját Amédée Florence azonnal megismerte. Amikor megfordultak, valóban ő állt a hátuk mögött.

- ...mit művelnek itt? - kérdezte meg a doktor, és így elég furán fejezte be az idézetet.

- Poncin úr éppen ki szándékozott fejteni a statisztikai módszereit - válaszolta Florence tettetett komolysággal. - Kérem, Porcin úr, folytassa.

- Egyszerű az egész - fogott a magyarázatba Poncin úr -, íme, egy spenóttő. Egy négyzetdeciméter helyet foglal el. Ott arrébb az a karfiol, annak négy négyzetdeciméter hely kell. Megmértem száz találomra kiválasztott növény esetében, aztán átlagot számítottam. Hasonlóképpen megmértem a növények naponkénti növekedését is. Például ez a saláta tegnap óta pontosan négy grammal és kilencszázhuszonhét milligrammal lett súlyosabb. Röviden: megállapítottam, mégpedig ma-te-ma-ti-ka-i-lag, hogy a napi növekedés minden négyzetcentiméteren huszonhét milligramm.

- Nagyon érdekes - jelentette ki Châtonnay doktor, s a szeme sem rebbent.

- Ugyebár? Az ilyen tudományos kérdések mindig nagyon érdekesek - jelentette ki Poncin úr önelégülten. - Mivel pedig a Niger-kanyar felülete ötszáznegyvenhattrillió négyzetcentiméter, a napi terménynövekedés tizenkétmillió-tizenhétezer tonna, ami évente egymilliárd-száznegyvennégymillió-háromszáznyolcvanezer tonnát tesz ki.

- Tagadhatatlan, hogy kolosszális kalkuláció! - idézte a doktor szabadon és a helyzethez alkalmazva Corneille-t.

- Mivel ismerjük azt a táplálékmennyiséget, amely egy ember számára szükséges, könnyen kiszámíthatjuk, hány ember élhetne meg a Niger-kanyarban - fejezte be a fejtegetését magabiztosan Poncin úr. - Ez az a szolgálat, amelyet a tudomány megtehet, s így nem vész kárba az az idő, amelyet fogolyként töltünk el itt.

- És ez kizárólag önnek köszönhetően, Poncin úr - tette hozzá csipkelődő hangon Amédée Florence, s a doktorral együtt otthagyták a statisztikust, hogy folytassa csak nyugodtan tudományos spekulációit.

Nagy nehezen eltelt 10-e, s aztán 11-e is.

Ez utóbbi nap egyhangúságát egy szerencsére nem súlyos következményű baleset zavarta meg. Délután öt óra körül jelentették Camaret-nek, hogy a szivattyú, amely a folyóból a vizet felhúzza, nem működik.

A mérnök, miután megvizsgálta a szerkezetet, látta, hogy valóban meghibásodhatott: a dugattyú üresen járt, szokatlan sebességgel, látszott, hogy nincs terhelés alatt.

Camaret parancsára hozzáfogtak, hogy leszereljék az egész dugattyúházat, mert az látszott a legvalószínűbbnek, hogy a dugattyú tömítőgyűrűi megkoptak, és nem szorulnak kellőképpen a henger belső falához. Az ilyesmi nem súlyos hiba, de a kijavítása negyvennyolc órát mégis igénybe vesz...

Az idegtépő várakozás csak másnap hajnalra ért véget. Könnyen elképzelhető, hogy senki sem hiányzott a találkozóról, pedig annak időpontját Marcel Camaret a kora hajnali órára tette. A tudós mindenben a szavának állt. Mikor a vendégek a géppróba színhelyére érkeztek, a légisikló már a felszállási helyen állt, oda vontatták a gépépítő munkások.

A mérnök fellépett a szállítósíkra, és megindította a motort. Néhány perc telt el a nézők szerint, akik a sikertelenségre is gondoltak - nagyon lassan. De nemsokára mindenki megnyugodott. A készülék egyszeriben és minden nehézség nélkül felemelkedett, vidáman siklott a szelek szárnyán, és visszatért éppen arra a pontra, ahonnan elindult. Aztán Marcel Camaret tíz embert vett a fedélzetre, és ismét felemelkedett, majd a próbát a kert felett keringve még háromszor megismételte. A próbarepülés remekül sikerült.

- Ma este kilenc órakor indul az első járat - jelentette ki Marcel Camaret, amikor leszállt a gépről.

És akkor egyszeriben megfeledkeztek minden szenvedésükről: az ostromról, a fogságról, a nyugtalanság és a tehetetlenség napjairól. Néhány óra, és vége az egész rémálomnak. Szabadok lesznek! Az ostromlottak kölcsönösen üdvözölték egymást, és szerencsét kívántak egymásnak, miközben a munkások a légisiklót visszatolták a hangárba, ahonnan majd csak a sötétség beálltával vontatják ki ismét, hogy Tombouctou irányába felszálljon.

Mivel az Üzem szolgáltatásaira még több napig szükségük lesz, a szorgos munka ezután sem szünetelt. Április 12-én főleg a szivattyú leszerelésén serénykedtek. Miután ez megtörtént, a mérnök megállapította, hogy a szivattyúban semmi hiba. A hibás működés okát tehát máshol kell keresnie, de előbb ki kell adnia az utasítást, hogy a szivattyút szereljék vissza, amihez menten hozzá is fogtak.

Este fél kilenckor már teljesen besötétedett. Marcel Camaret jelt adott a felkészülésre. A Harry Killer karmai közül kiszabaduló öt fogoly és két munkás felesége, akik az első járatba voltak beosztva, a kertben várakoztak, ahonnan egy kipróbált pilótával a légisiklónak fel kellett szállnia. Miután meghallgatták vezetőjük utasításait, tíz szerelő indult a hangár felé, és kinyitották annak az ajtaját...

És éppen ebben a pillanatban történt a katasztrófa.

Amikor az ajtó megnyílt, egy szörnyű robbanás rázkódtatta meg az egész épületet. A hangár úgy omlott össze, mint egy kártyavár. Helyében csak egy romhalmaz maradt.

Pillanatnyi megrökönyödés után mindenki a tíz munkás segítségére rohant. Szerencsére a robbanás azelőtt történt, hogy ők a hangárba léptek volna; úgyhogy egyetlen könnyebb sebesülés kivételével, valamennyien megúszták ép bőrrel.

Jóllehet az ostromlottakat emberveszteség nem érte, mégis nagy szerencsétlenség, talán végzetes veszedelem szakadt a nyakukba. A légisikló ugyanis felrobbant, darabokra tört. Teljesen hasznavehetetlen roncs lett belőle.

- Rigaud - szólt Camaret azzal a nyugalommal, amely soha, a legsúlyosabb körülmények között sem hagyta cserben -, fogjanak hozzá a romok eltakarításához. Meg kell találnunk a robbanás okát.

A törmelék elhordását ott kezdték, ahol a légisikló állt. Sok kéz dolgozott, és a munka ment szaporán. Tizenegy óra körül a hangár ama része már ki volt tisztítva, és a légisikló helyén egy mély gödröt lehetett látni.

- Dinamit - jelentette ki Camaret hűvösen. - Feltételezem, hogy nem magától jött ide.

A romokon felismerhető vérnyomok arról árulkodtak, hogy a robbanásnak áldozata is van; ezért továbbra is serényen folytatták a törmelék eltakarítását. És nemsokára a romok között gyászos előjelek mutatkoztak. Valamivel éjfél előtt egy összeroncsolódott fekete lábszár bukkant elő a törmelék közül. Majd egy tőből kiszakadt kar, végül a darabokra szakadt testnek a feje is előkerült.

Amédée Florence, mint vérbeli riporter, figyelemmel kísérte a munkálatokat, s menten felismerte a koponyát:

- Ez Tchumuki! - kiáltott fel habozás nélkül.

Aztán megmagyarázta Camaret-nek, hogy Tchumuki áruló, aki Miss Buxton szolgálatából átállt a Harry Killer táborába. Világossá vált minden. Szemmel látható a robbanás okozója és egyben áldozata: Tchumuki. Már csak az volt a kérdés, hogy miként hatolhatott be az Üzem területére.

Mert ahol ő bejött, mások is bejöhetnek, és tenni kell valamit, hogy az ellenség kedvét elvegyék a további vállalkozásoktól, tehát meg kell leckéztetni azokat, akik hasonló dolgokon törik a fejüket.

Ezért Camaret parancsára Tchumuki nyomorúságos maradványait áthányták a falon, ki a Röptérre, hadd lássák Harry Killer emberei, hogy az Üzembe behatolni veszélyes mulatság.

Közben a romok eltakarítása folyt tovább. A munkások kézről kézre adták a leszakadt darabokat, a romhalmaz kint a kertben egyre nőtt, s az egykori hangár padlózatán mind kevesebb törmelék maradt.

- Né, még egy! - kiáltott fel az egyik munkás.

Marcel Camaret odasietett. Valóban, ismét egy emberi láb látszott ki a törmelék közül. Nemsokára az egész testet kiszabadították. Javakorabeli fehér ember volt, akinek az egyik vállát alaposan összetörte a ráhulló törmelék.

Châtonnay doktor föléje hajolt.

- Él - mondta.

A sebesültet kiemelték a romok közül, Camaret szobájába vitték, ahol a doktor elsősegélyben részesítette. A kihallgatását másnapra halasztották, hogy visszatérjen az ereje és beszélhessen.

- Feltéve, ha akar beszélni - jegyezte meg Amédée Florence.

- Ezt bízzák csak rám - dörmögte a foga között Marcel Camaret.

Nemsokára az eltakarítási munkálatokat befejezettnek is tekintették. Ugyanis annyira elhordtak már minden törmeléket, hogy bizonyosak lehettek, több személy nincs a romok között. Marcel Camaret elrendelte a munka beszüntetését, és embereit a jól megérdemelt pihenőre küldte.

A mérnök és vendégei is követték példájukat, otthagyták a katasztrófa színhelyét, és a kerten keresztül a szobáik felé indultak.

Néhány lépés után Amédée Florence hirtelen megállt, Camaret felé fordult és megkérdezte:

- Most, hogy sikló nélkül maradtunk, mi lesz?

- Másikat gyártunk - válaszolta Camaret.

- Megvannak hozzá a feltételek? - kérdezte Barsac.

- Természetesen.

- De mennyi időre van szüksége?

- Két hónapra.

- Hm... - hümmögött Florence. S aztán, anélkül hogy kérdezősködött volna, gondokba merülten tovább bandukolt.

(Két hónap! De élelmünk csak két hétre van!)

A riporter hiába törte a fejét, hogy e dilemmából hol a kiút.

 

Tizedik fejezet
Amédée Florence ötlete

Ó, mi különbség Április 13-a s a mai nap reggele között! Tegnap az ostromlottakat majd hogy szét nem vetette a boldogság, hiszen biztosak voltak abban, hogy a megpróbáltatásaik végére értek. Viszont ma, hogy a reményük füstbe ment, csüggedten néztek a jövő elé.

Az éjszaka második felében néhányuknak sikerült elszenderedni. Legtöbben azonban azzal töltötték az idejüket, hogy meghányták-vetették az előállt helyzetet, anélkül hogy valamilyen megoldást találtak volna.

Maga Marcel Camaret is zavarba jött. Azonkívül, hogy egy másik légisiklót épít, más szabadulási lehetőséget nem látott. Csakhogy, aki egy olyan készülékre számít, amelynek a megépítése legalább két hónapba kerül, holott csak kétheti élelemmel rendelkezik, jó előre tudhatja, hogy kilátástalan a helyzete.

Miután a lehetőségeiket alaposabban számba vették, kiderült, hogy megszabadulásukra még annál is kevesebb a remény, mint ahogy hitték. A tartalékok szigorú leltárba vétele után, és miután a kert beérendő terményeit is figyelembe vették, kiderült, hogy az ostromlottaknak még kétheti ellátásuk sincs, csak legfeljebb kilenc-tíz napi élelemmel ha rendelkeznek. Nem két hónap múlva, hanem már április utolsó napjaiban ínséget kell szenvedniük.

Hogy az ínség napjait minél inkább kitolják, elhatározták az élelem adagolását. Azzal ugyan nem áltathatták magukat, hogy ily módon legyőzték a veszélyt, de az ellenállási időt feltétlenül meghosszabbították.

13-án elkészültek minden számbavétellel, és még aznap hozzá is kezdtek az új repülőszerkezet megépítéséhez, mert ehhez Marcel Camaret makacsul ragaszkodott, holott minden érv amellett szólt, hogy annak már semmi hasznát sem veszik; ilyen körülmények között csak délután kerülhetett sor arra, hogy a fogollyal foglalkozzanak.

Az első valóban szűkös ebéd után Marcel Camaret, vendégei kíséretében, akiknek váratlan felbukkanása egyre nagyobb fejtörést okozott, belépett a sebesült szobájába. Châtonnay doktornak az volt a véleménye, hogy a fogoly állapota lehetővé teszi a kihallgatást.

- Ki vagy? - Camaret szándékosan kezdte egy teljesen jelentéktelen kérdéssel.

Mivel a sebesült hallgatott, Camaret megismételte a kérdést, de nem több eredménnyel.

- Kénytelen vagyok figyelmeztetni - mondta a mérnök szelíden -, hogy kényszeríteni foglak a megszólalásra.

Az ember azonban a figyelmeztetés ellenére sem nyitotta ki a száját, de mintha gúnyos mosoly játszott volna az ajka szögletében. Kényszerítsék hát! De, hogy eredménnyel, azt aligha tudta elképzelni. Egyébként csak rá kellett nézniük, hogy láthassák: ritka akaraterejű fickóval van dolguk.

Marcel Camaret megvonta a vállát, és többé nem erőltette a választ, hanem a fogoly hüvelykujjára és a talpára néhány fémlemezecskét csatolt, amelyeket huzalok segítségével egy kapcsolótáblához kötött. Ezután pedig lenyomta a kapcsolót.

Az ember fájdalmasan rángatózni kezdett, nyakán az erek hihetetlenül kidagadtak, és elszederjesedő arcán leírhatatlan kín tükröződött.

Mindez nem tartott sokáig. Camaret pár másodperc múlva kikapcsolta az áramot.

- Nos, megszólalsz? - kérdezte ismét.

Mivel az ember makacsul hallgatott, így folytatta:

- Úgy is jó. Akkor kezdjük elölről.

Mihelyt Camaret bekapcsolta az áramot, megismétlődött az előbbi jelenet, de talán még hevesebben. A verejték is szakadni kezdett a fogoly arcáról, a szeme fennakadt, és úgy kaffogott, mint egy fóka.

- Beszélsz? - kérdezte meg ismét Camaret, miután kikapcsolta az áramot.

- Be... beszélek... - hebegte az ember erőtlenül.

- Rendben van - bólintott Camaret. - Hogy hívnak?

- Fergus Dávid.

- Ez nem név - jegyezte meg Camaret. - Ez csak két keresztnév.

- Blacklandben ez a nevem. Az igazi nevemet senki sem ismeri.

- De mi meg fogjuk!... Mi az igazi neved?

- Daniel Frasne.

- Nemzetiséged?

- Angol.

Daniel Frasne, mert valóban ez volt a neve, miután rászánta magát, hogy beszéljen, ugyanolyan következetes volt, mint a hallgatásban, és minden kérdésre azonnal válaszolt.

- Ide figyelj - szólt Camaret határozottan -, néhány adatra van szükségem. Ha nem kapom meg, újra kezdjük az iménti mókát. Tehát hajlandó vagy válaszolni?

- Igen! - biccentett a sebesült.

- Elsősorban, mi a tisztséged Blacklandben? Mi vagy te ott?

- Tanácsos.

- Tanácsos?... - csodálkozott Camaret.

De Frasne is nagyot nézett, hogy mit csodálkozik ezen a mérnök. Mégis megmagyarázta:

- Így nevezik azokat, akik Killerrel együtt vezetnek...

- Ha jól értettem, tagja vagy Blackland vezető testületének.

A válasz kielégítette Marcel Camaret-t.

- Régóta vagy itt? - faggatta tovább.

- A kezdet kezdetétől.

- Tehát régóta ismered Harry Killert?

- Rég bizony.

- Hol ismerkedtetek meg?

- A Buxton-féle csapatban.

E szavak hallatára Jane talpra ugrott. A sors újabb tanút küldött elébe.

- A Buxton csapatában! - kiáltott fel Camaret. - Hogy lehet, hogy nem ismerlek?

- Talán mert megváltoztam - jelentette ki Frasne filozófikusan. - Pedig önnel együtt voltam, Camaret úr.

Jane Buxton nem tudta tovább türtőztetni magát, és közbeszólt:

- Kérem, Camaret úr - mondta -, engedje meg, hogy én is kérdezzek valamit ettől az embertől.

Marcel Camaret beleegyezett, és Jane megkérdezte a sebesülttől:

- Ha tagja volt annak a különítménynek, akkor látnia kellett, hogy mikor találkozott Buxton Harry Killerrel.

- Láttam is.

- Buxton kapitány miért fogadta olyan könnyen a bizalmába ezt az embert?

- Fogalmam sincs.

- Igaz - folytatta Jane -, hogy miután Harry Killer csatlakozott, ő lett a csapat valódi parancsnoka?

- Ő biza - válaszolta Frasne, de kissé csodálkozott, hogy ilyen régi dolgok után érdeklődnek.

- Tehát Buxton csapata csak a Harry Killer parancsára kezdett el rabolni és fosztogatni, ami aztán a végzetét okozta?

- Igen, úgy volt.

- Ehhez Buxton kapitánynak semmi köze sem volt?

- Semmi a világon.

- Hallják, uraim? - fordult Jane a barátai felé.

Aztán így kérdezősködött tovább:

- Buxton kapitánynak mi oka lehetett, hogy lemondjon parancsnoki jogköréről a Harry Killer javára?

- Hát én azt honnan tudjam?! - vesztette el Frasne a türelmét.

Az ember őszintének látszott. Jane látta, hogy ezt a kérdést kár erőltetni.

- Azt legalább tudja, hogy miként halt meg Buxton kapitány? - kérdezte meg a lány.

- Hát... a harcban - válaszolta Frasne, mintha ez magától értetődő dolog volna. - Sokan meghaltak ott...

Jane Buxton felsóhajtott. Ezzel a fickóval sem derítheti ki azt a pár kérdést, ami bátyja ügyében még homályban maradt.

- Köszönöm, uram - fordult Camaret felé -, én végeztem.

A mérnök a kihallgatást azonnal folytatta, mégpedig ott, ahol abbahagyta.

- Az első időkben hogyan kerültek ide azok a négerek, akik a várost felépítették? - kérdezte.

Frasne szeme kerekre nyílt. Hát lehet ekkora ostobaságot kérdezni? Hát ilyesmikért kínozták meg az imént?

- Az ördögbe is! - vesztette el a türelmét. - A környező falvakból. Ezt kitalálni nem kell sok ész!

- De milyen eszközökkel?

Frasne megrántotta ép vállát.

- Ez is kérdés?! Mintha nem tudná!... Egyszerűen elhoztuk őket!

- Ah! - hajtotta le a fejét Camaret keserűen.

Aztán így folytatta:

- Eleinte gépek kellettek. Honnan kerültek ide?

- Természetesen a Holdról - vigyorodott el Frasne.

- Európából származtak?

- Minden bizonnyal.

- És milyen úton érkeztek ide?

- Nyilván nem repültek. Az ördögbe is, Camaret úr, miféle kérdések ezek? Mégis, ön hogy képzelte el, hogyan jöhettek ide azok a gépek? Magától értetődik, gőzhajóval.

- És hol hajózták ki?... - kérdezte Camaret halkabban.

- Cotonouban.

- De Cotonoutól Blacklandig nagy ám a távolság. Hogyan szállították onnan ide?

- Tevén, lovon, ökrökkel, négerekkel - válaszolta Frasne lakonikusan, és úgy tűnt, kezd a türelme végére érni.

- És e hosszú-hosszú úton, ugyebár, sok néger elpusztult?

- Több, mint amennyi született - röhögött Frasne. - Nem az elpatkoltak számlálgatásával szórakoztunk.

Camaret más témára tért.

- A gépeknek ára van...

- Természetesen - bólintott Frasne, és egyre elképesztőbbnek találta az egész kérdezősködést.

- Tehát Blacklandben volt pénz bőven...

- Nyugodjék meg, pénzhiányban sohasem szenvedtünk.

- De hogyan jutottak pénzhez?

Erre már Frasne végképp elvesztette a türelmét:

- Mondja, Camaret úr, még meddig kérdezősködik olyan dolgok felől, amelyeket nálamnál jobban tud? - s az emberen látszott, hogy nem tetteti a haragot. - Vagy talán potyára csinálta azokat a repülőket? Hiszen tudja jól, hogy Harry Killert és másokat azok repítették a Bijagós-szigetekre, ahonnan hajóval beportyázták Európa partjait, leginkább az Angliáét... Vagy talán nekem kell megmagyaráznom önnek, hogy Európában mennyi bank van, mennyi régi jó zsíros pénzintézet meg más efféle, s néha ezeknek olyan látogatói is akadnak, akiket nem hívott oda senki. Egy-egy ilyen látogatás után aztán üthetik bottal a nyomunkat...

- Gyakoriak az ilyen látogatások? - érdeklődött Camaret szégyentől piruló arccal.

Frasne bizonytalan mozdulatot tett.

- Na, végre! Hát azt kajtatja... - dörmögte. - Mikor hogy, három-négy évente...

- Mikor voltatok utoljára?

- Utoljára?... - és Frasne lelkiismeretesen próbálta megerőltetni az emlékezetét. - Várjunk csak... Most van négy és fél hónapja.

- Kik voltak a résztvevők?

- Ezt nemigen tudom - mondta Frasne -, mert ebben én nem voltam benne. Egy bankrablás volt. De hogy milyen vastag fogású, biza nem tudom.

Marcel Camaret hallgatott egy pillanatig. Nagyon sápadt volt, s mintha tíz évet öregedett volna.

- Még valamit, Frasne - szólt. - Most hány négert tartotok itt a mezei munkákra?

- Vagy négyezret. Talán többet is.

- Asszonyokat is?

- Azokból vagy ezerötszázat.

- Minden bizonnyal ezeket is úgy szedtétek össze, mint az elsőket...

- Nem - válaszolta Frasne a világ legtermészetesebb hangján. - Most már vannak repülőink; azokkal könnyebb elragadni őket.

- Ah... - sóhajtott fel Camaret. S mielőtt folytatta volna, hallgatott. - Hol hatoltál be az Üzem területére?

Frasne habozott, hogy válaszoljon-e, vagy sem, ugyanis ezt tartotta az első komoly kérdésnek. És amilyen könnyedén válaszolgatott eddig, most éppen olyan nehezére esett felelni. De itt beszélnie kellett!

- A víztartályon keresztül - bökte ki dühösen.

- A víztartályon keresztül? - csodálkozott Camaret.

- Ott. Tegnapelőtt elzártuk a folyóhoz vezető csövet, és kiürítettük a Palota víztartályát. Az Üzem tartálya erre magától kiürült, mert a két tartály a Röptér alatt egy csővel van összekötve. Tchumuki és én ezen a vezetéken bújtunk be.

Néhány órával előbb a mérnök közömbösen vette tudomásul, hogy a szivattyút visszaszerelték, és kifogástalanul működik. De csak most jött rá, hogy tulajdonképpen mi történt; úgy látszik, Harry Killeréket megdöbbentette Tchumuki szörnyű pusztulása, amit az ostromlottaknak tulajdonítottak, és kinyitották a vezetéket, hogy folyjon a víz, mint azelőtt.

- Jó, köszönöm - fejezte be Camaret a kihallgatást, mert amit tudni akart, megtudta; s anélkül hogy bárkihez is egy szót szólt volna, visszavonult a szobájába.

Eltelt 13-a és 14-e is minden baj nélkül. Az ostromzár ugyanolyan szigorú maradt. A rakparton és végig a Röptéren fel voltak állítva a Merry Fellows őrei, akik onnan jól beláthatták az őrsávot, amely körülvette az Üzemet, úgyhogy észrevétlenül senki sem léphetett ki. Amíg az éhség arra nem kényszeríti az ostromlottakat, hogy megadják magukat, ez a helyzet nem is fog megváltozni.

Így látta ezt, és nagyon helyesen, Amédée Florence is. Mióta a légisikló tönkrement, állandóan a menekvésen törte a fejét, és ette kezét-lábát, mert semmi nem jutott az eszébe. De 14-én este remek ötlete támadt. Miután azt jól meghányta-vetette magában, s azután is jónak találta, 15-én reggel hosszasan elbeszélgetett Tonganéval, majd arra kérte a barátait, hogy kísérjék el Camaret-hez, akinek sürgősen közölni akar valamit.

Frasne kihallgatása óta senki sem látta a mérnököt. Camaret visszavonult a lakosztályába, és mindenki elől elzárkózott. A mérnök Frasne borzalmas vallomásától valósággal letaglózva, magányosan emésztődött.

Most már ismerte a teljes igazságot. Tudta, hogy egész Blackland lopásból, rablásból, szörnyű erőszaktételek árán épült fel, és abból is tartja fenn magát. Most már tudta, hogy mind Európa, mind Afrika - az egyik így, a másik úgy - Harry Killer gonosztetteinek színhelyévé vált. Megtudta, hogy a rengeteg aranynak, amivel ő a művét megvalósíthatta, mily mocskos az eredete. Buxton csapatának hallatlan kegyetlenkedései, a parancsnok meggyilkolása; a falvaikból elragadott szerencsétlen négerek rendszeres lemészárlása, a rablások, harácsolások, az Afrikában és Európában elkövetett gyilkosságok s végül ez a piszkos merénylet a Barsac-expedíció ellen... mindezt most már bizonyosan tudta.

És bűntársuknak érezte magát sok mindenben. Mert személyes ártatlansága mellett, nem ő volt-e az, aki mindeme gaztettek elkövetéséhez az eszközöket gyártotta? Ha arra gondolt, hogy élete utóbbi tíz esztendejét milyen ügy szolgálatába állította, a lelke megtelt keserűséggel, és elméje - hisz egyébként is ingatag kedélyű volt - a teljes elborulás felé sodródott. Meggyűlölte Blacklandet, de nem tudta feledni, hogy az mégiscsak az ő műve; vér a véréből; a csodáknak egy olyan világa, amely az ő dicsőségét hirdeti... De lakóinak páratlan elvetemültsége maradhat-e büntetlenül? Avagy nem átkozott-e az a város, amely annyi töménytelen bűnben fogant?

Amédée Florence és barátai ily sötét gondolatokba merülten találták Camaret-t. Egy fotelben elnyújtózva a semmibe bámult, összetörtnek és erőtlennek látszott. Két napja nem látták egymást, s azalatt talán egy falatot sem evett.

Ez az ember így nem tetszett Amédée Florence-nak, ő a régi, ügyes mérnököt szerette volna viszontlátni. Utasította tehát Tonganét, hogy hozzon valami falnivalót Camaret-nek. Evett is az, de inkább csak muszájból, és távolról sem azzal az étvággyal, amelyet a kétnapos böjt indokolt volna. Ennek ellenére, miután falt valamit, enyhe pír futotta be ólomfakó arcát.

- Azért gyűltünk össze valamennyien - szólalt meg ekkor Florence -, mivel rájöttem, hogy mi módon szabadulhatunk ki ebből a kutyaszorítóból. Hosszas töprengés után arra gondoltam, hogy megszerezhetnénk egy nagyszámú szövetséges támogatását, amely tulajdonképpen itt van az orrunk előtt.

- Szövetséges?! - kiáltott fel egyszerre Barsac és Châtonnay doktor.

- A rabszolgaövezet négereire gondoltam - válaszolta Amédée Florence. - Tegnap arról értesültünk, hogy legalább négyezren lehetnek, ha az asszonyokat nem számítjuk, pedig ha lázba jön egy asszony, két férfival is felér. Véleményem szerint, ezt az erőt nem szabad lebecsülnünk.

- Hát nem - ismerte el Barsac -, csakhogy a négereknek nincs semmi fegyverük, és valószínű, nem is sejtik, hogy mi a világon vagyunk.

- Ezért kell felvenni velük a kapcsolatot, és fel is kell fegyverezni őket - jelentette ki Florence.

- Könnyű azt mondani! - tanúskodott Barsac.

- De meg is lehet tenni! - válaszolta Florence.

- Tényleg?... - csodálkozott Barsac. - Ha el is tekintünk a felfegyverzés kérdésétől, de ki megy el a négernegyedig?

- Csakis egy néger, amilyen ő: Tongané!

- És az ostromgyűrű? Vagy elfelejtette, hogy az Üzem körül van zárva? Ahogy felemeli a fejét, hull a golyó, mint a jégeső!

- Ezért nem a kapun kell kilépnie - válaszolta Florence élénken. - Különben is, a kapuval szemben a fehérek városnegyede terül el, neki pedig a fekete övezetbe kell eljutnia. Egyetlen megoldás, hogy azt tegye, amit már egyszer megtett; vagyis éjjel kioson a földekre, nappal a munkások közé keveredik, és este velük együtt visszatér a városba.

- De hát átmehet az őrsávon, s előtte átmászhat a kerítés falán is? - kétségeskedett Barsac.

- Lehet a kerítés alatt is - vágott vissza Florence, és Marcel Camaret felé fordult.

A tudós gondolataiba mélyedt, távol tartotta magát a vitától; úgy tűnt, oda sem figyel.

- Camaret úr - kérdezte Florence -, fúrhatunk-e az Üzem fala és az őrsáv alatt egy olyan alagutat, amely a város területén túl, a földeken bukkanjon felszínre.

- Természetesen, minden további nélkül - emelte fel a fejét Camaret.

- És mennyi időt igényelne ez a munkálat?

Camaret egy pillanatig gondolkozott.

- A hagyományos módon a járatot ki kellene bélelni gerendákkal, és bizony sok időbe telne - mondta végül. - A szükséges időt azonban jelentékenyen lerövidíthetjük egy olyan gép segítségével, amelyet éppen most gondoltam ki, és amely igen jó eredménnyel használható homokos talajban. Hogy elkészítsem a gép tervét, megépítsem, és hogy kifúrjuk az alagutat, tizenöt nap elégséges.

- Tehát a hónap végére kész lehetünk?

- Egész biztos - jelentette ki Camaret.

Amint megoldandó feladatot kapott, a mérnök ismét magára talált. Fokról fokra helyreállt a gondolkodóképessége, és szemmel láthatólag felélénkült.

- A második kérdés - folytatta Florence -: az alagút építése lekötné az Üzem minden munkaerejét?

- Ehhez nem kell sok ember - válaszolta Camaret.

- Akik nem ezen a munkán dolgoznak, közben legyárthatnának-e vagy három-négyezer fegyvert?

- Milyen fegyvert? Tűzfegyvert semmiképpen!

- Dárdákat, késeket, pallosokat, buzogányokat; egyszóval, ami vágó-, szúró- vagy ütőfegyvert csak ki lehet találni.

- Ilyesmit igen - válaszolta Camaret.

- És e fegyvereket el lehet-e juttatni a kijelölt napon a rabszolganegyed négereihez, anélkül hogy Harry Killer emberei azt észrevennék?

- Ez már nehezebb dolog - mondta Camaret.

Aztán néhány pillanatig gondolataiba mélyedt, majd szelíd hangon így folytatta:

- Igen... talán... ha az éjszaka teljesen sötét...

- Akkor megmenekültünk! - kiáltott fel Florence. - Érti, Camaret úr? Tongané az alagúton át kilopakodik, elkeveredik a mezőn dolgozó négerek között, este pedig visszatér velük a néger övezetbe. Éjszaka aztán előkészíti a lázadást. Azok az emberek ott kegyetlenül el vannak nyomva, és csak a fegyverük hiányzik, hogy lerázzák magukról a jármot. Amint fegyverhez juttatjuk őket, egy pillanatig sem haboznak. Azonnal munkához kell látnunk, Camaret úr!

- Én már hozzá is kezdtem - válaszolta a mérnök, s miközben Amédée Florence még beszélt, ő leült a rajzasztala mellé.

Az ostromlottakat ugyancsak fellelkesítették a lehetőségek, amelyeket Amédée Florence terve csillogtatott meg előttük. Mindenki jó ötletnek tartotta, és ostobaság lett volna a folyón túli sokezer szövetségest kihagyni a tervükből. Camaret kijelentései után senki sem kételkedett, hogy lehetséges lesz megteremteni a kapcsolatot velük. Ebből a szempontból a mérnök személye elégséges biztosítékot jelentett mindenki számára.

Már a következő napokban felfüggesztették a légisikló építését. A legtöbb munkást a szúró-, vágó- és ütőfegyverek gyártásához osztották be, néhányan Camaret legújabb találmányának megépítésén dolgoztak, mások egy rotangpálma törzsét fúrták ki, anélkül hogy bárki is ismerte volna, mi e művelet célja; megint mások az Üzem kerítése mellett, olyan helyen, ahova a Palotából nem láthattak be, egy szaporán mélyülő, tágas aknát ástak.

Április 21-én az akna már tíz méter mély volt, és Camaret ezt elégségesnek találta; a vízszintes folyosó áttöréséhez ezután menten hozzá is lehetett kezdeni. Hogy a munka szaporán haladjon, a mérnök egy öt méter hosszú acélkúpot készíttetett. A kúp alapjának átmérője egy méter harminc centiméter volt, és a palástja felületére barázdákat és kidudorodásokat alkalmaztak, méghozzá egyenletesen a csúcs felé haladó csigavonal mentén. Egy villanymotor úgy forgatta ezt a kúpot, hogy belefúródjék a laza szerkezetű talajba, s közben bizonyos nyílásokon át, amelyeket kifejezetten erre a célra lyuggattak a kúp palástjára, hogy a homok a kúp belsejébe hulljon, ahonnan aztán folyamatosan kihordták az aknán keresztül.

Ez az óriáscsavar úgy fúródik a talajba, hogy közben a földet fenntartja, és semmiféle beomlás nem történhet; a nyomába betolnak egy ugyanolyan átmérőjű csövet, amelyet hatalmas erejű emelők taszítanak mind beljebb és beljebb. Mire elkészül, az alagút tulajdonképpen egy nyolcvanméteres fémcső lesz.

A vízszintes vájat végén a lyukasztókúp felfelé fordul, s egy nyílás keletkezik a csúcsán, amely addig zárva volt, ezen át egy kisebb átmérőjű kúpot dugnak ki, amely függőleges irányban a talaj felszínéig töri a nyílást.

Miközben e munkálatok folytak, az ostromlottak alig látták Camaret-t. A mérnök elgondolkozva és sötét arccal csak akkor jelent meg, ha valami műszaki kérdés megoldása miatt feltétlenül szükségessé vált a jelenléte. Amint a felmerülő kérdést elintézte, menten bezárkózott a szobájába, ahol Joko a magányosan elfogyasztott étkeit felszolgálta.

Az alagút a tervezett időre elkészült.

Április 30-án pirkadatkor a közel nyolcvan méter hosszú vízszintes furat végére értek. Azonnal hozzáfogtak a kis vájókúp felszereléséhez, amelynek a függőleges aknát kell majd kifúrnia; de ezt az utolsó műveletet el kellett halasztaniuk, mert teljesen megvirradt.

Pedig az idő nagyon sürgette őket. Április 27-e óta, vagyis már három napja, nagy volt az ínség, és az addig is kicsi fejadagokat még inkább csökkenteniük kellett.

Pedig üres hassal ritkán derűlátó az ember, és a nehézségekkel sem tud bátran szembenézni! Lassan-lassan a munkások hangulata megromlott. Dolgozni azért dolgoztak keményen, mert a jövőjük függött a munkától, de az arcuk komor volt, és gyakran keserű szavakat váltottak egymással. Szemmel láthatóan kezdték elveszíteni vezetőjükbe vetett hitüket is, pedig Camaret-nek nemrég még természetfeletti képességeket tulajdonítottak. De lám, a nagy varázsló minden zsenialitása sem elég, hogy megmentse őket az éhhaláltól; és ezért bizony megcsappant a tekintélye.

Másrészt elterjedt egy Jane Buxtonnal kapcsolatos mendemonda is, amelynek gyökereit Camaret-nek abban a szónoklatában kell keresnünk, amelyet akkor tartott, amikor az ellenségeskedés kirobbant. Harry Killer Jane iránti érzelmeinek az emberek eleinte csak akkora jelentőséget tulajdonítottak, amekkorát az megérdemelt, vagyis majdnem semmit. Despotizmusának ezt a különleges megnyilvánulását besorolták a többi túlkapása közé, s azon felül nem sokat gondolkoztak rajta.

Amint azonban a helyzet súlyosbodott, s az üzemieknek mind többet kellett szenvedniük, és amilyen mértékben az éhezés megzavarta a fejüket, egyre inkább előtérbe került a Harry Killer szeszélye; pedig lehet, hogy a zsarnok már nem is gondolt Jane-re. Csakhogy egy mendemonda, ha egyszer bekerül a köztudatba, nincs az a hatalom, amely kitörölje onnan, és akárcsak a kristályosodás jól ismert folyamatában, minden más gondolat e téves tudattartalom köré tömörül.

Lassacskán az üzembeliek közül már csak kevesen kételkedtek abban, hogy szenvedéseiknek, küszködésüknek, annak, hogy ostromgyűrűbe zárva éhezniük kell, más oka is lenne, mint Buxton kisasszony két szép szeme. Ha ő megadná magát, a béke helyreállna. Innen már csak egy könnyen megtehető lépés annak a kimondása, hogy az áldozat aránytalanul nagy, és egyszerűen túlzás megkívánni, hogy egyetlen személy megmentéséért elvesszen százötven ember.

Jane Buxton észrevette a megváltozott hangulatot. Néhány elejtett szóból, egy-egy rosszindulatú pillantásból, amelyet akkor vetettek rá, ha valamelyik műhelyen átment, rájöhetett, hogy milyen ellenséges gondolatokat táplálnak irányában, és hogy a nyakukba szakadt veszedelem miatt őt vádolják.

Bár távol állt tőle, hogy saját személyének akkora jelentőséget tulajdonítson, mint környezete, ezért a közösségi vélemény egyöntetűsége miatt nagyon szenvedett, és lassan-lassan maga is elfogadta a gondolatot, hogy ha megadja magát Harry Killernek, önfeláldozásával valóban felszabadítaná a többi ostromlottat.

Pedig elborzadt, amikor arra gondolt, hogy egy olyan ember közelében éljen, aki talán megölte a bátyját. Viszont eltekintve attól, hogy ez a gyanú nincs bebizonyítva, ha úgy adódna, hogy az áldozat, amit hoznia kell, meghaladná a bátorságát, a megszabadulásnak mindig van egy útja: a halál. Legyen, aminek lennie kell, ő megteszi a kötelességét...

Ez a gondolat annyira a hatalmába kerítette, hogy végül is előállt s megmondta a barátainak, hogy mi a szándéka. Jane az eddigi halogatásért gyávasággal vádolta önmagát, és kijelentette, hogy megadja magát Harry Killernek, ha az biztosítja, hogy mindenki megszabadul innen. Szegény Saint-Bérain, mikor ezt meghallotta, felzokogott.

- Kisasszony, ön a mi becsületünkön szándékozik foltot ejteni! - szólt Amédée Florence sértődötten. - Ráadásul oktalanul becstelenítene meg bennünket. Harry Killer túlságosan is biztos abban, hogy egy szép napon ön úgyis a karmai közé kerül; miért adna bármily csekélyke árat is azért, ami úgyis az övé lesz. Egyébként biztos lehet afelől, hogy bármit is ígérjen, úgysem áll szavának.

Barsac, Châtonnay doktor és még Poncin úr is az újságíró mellé állt, és Jane-nek végül is le kellett mondania nagylelkű, de meggondolatlan tervéről.

Különösen most, hogy az alagút elkészült, Jane terve értelmét vesztette. Néhány óra múlva Tongané kiszökik innen, és minden bizonnyal már másnap jelt ad a felkelésről, és az ostromlottak megkezdhetik a felszabadító harcot.

Április 30-i délutánján a kis kúpot már felszerelték a nagy kúp falán erre a célra hagyott nyílásba, és estefelé megkezdték a függőleges akna ásását. A munkálatok utolsó szakasza is minden baj nélkül befejeződött. A kivezető cső már éjfél előtt a felszínre bukkant, s rajta keresztül a hűséges Tongané eltűnt az éjszakában.

A függőleges csövet akkor visszahúzták, a homok magától beomlott utána, és betömte a lyukat. Persze a talaj felületén megmaradt egy többé-kevésbé észrevehető, tölcsér alakú mélyedés, de más gyanúok hiányában teljesen valószínűtlen, hogy az ostromlók e mélyedés és a nyolcvan méterrel arrébb fekvő Üzem között bármi kapcsolatra is gondoljanak.

Mivel Blackland alaprajzát eléggé aprólékosan ismertettük, tudjuk, hogy az Üzemhez viszonyítva a legalacsonyabban a város falának az a szöglete volt, amely a fehérek negyedét elválasztotta a rabszolgák városrészétől.

Erről a kiszögellésről kellett Tonganénak jelt adnia, amint kedvezőnek találja az időt a fegyverek átküldésére. Május első estéjétől kezdve aztán valamennyi üzembeli tekintete arra a kiszögellésre szegeződött, mindenki egy állványzaton szorongott, amelyet Camaret parancsára a Red Riverhez legközelebb eső részen, az egyik munkásszállás tetőzetére szereltek fel.

De amint sejteni lehetett, ez az első várakozás hiábavalónak bizonyult. Ha Tongané sikerrel oldotta meg a feladatát, még akkor is éppen csak hogy megérkezett a négerek negyedébe. Márpedig a felvilágosító munkához és a lázadás előkészítéséhez időre van szüksége.

Másnap sem láttak semmi jelzést. Az ostromlottak erre nyugtalankodni kezdtek. Bár az állványra zsúfolódva biztatgatták egymást, hogy a teleholdas éjszakák amúgy is túlságosan fényesek a fegyverszállításhoz, várni kell, bármilyen szállítási módot eszelt is ki Camaret.

Május 3-án azonban az ostromlottak aggodalma már komolyra fordult. Ezen az éjszakán, a telehold ellenére, a vastag felhőtakaró miatt koromsötétség borult a városra. Tongané tétlensége annál súlyosabban esett a latba, mert ezen a napon az utolsó morzsákat is felélték. Két, legfeljebb három napon belül vagy győznek, vagy megadják magukat, vagy beletörődnek abba, hogy éhen haljanak.

Május negyedik napja az ostromlottak számára végtelennek tűnt; mindenki lázas türelmetlenséggel várta, hogy besötétedjék. De a négernegyed falán azon a nap éjjelén sem villant fel a várva várt jel.

Május 5-ére már a csüggedés jegyében virradtak fel. Az ostromlottak már két napja böjtöltek, s korgott a gyomruk kegyetlenül. A műhelyek kihaltan álltak. A munkások, az asszonyok és a gyermekek kétségbeesett arccal bolyongtak az Üzem területén. Ha az elkövetkező negyvennyolc órában semmi sem történik, tehetetlenül meg kell adniuk magukat a győztes kénye-kedvének.

Az emberek csoportokba verődve keserűen beszélgettek. Már senki sem tartóztatta magát; ócsárolták Tonganét, aki megfeledkezett azokról, akiknek a megszabadítására vállalkozott. Vigye el az ördög! Majd bolond lesz az a néger éppen velük törődni!

Amint az egyik ilyen csoport mellett elment, Jane Buxton a nevét hallotta említeni. Több társa gyűrűjében egy munkás és egy asszony veszekedett, de olyan hangosan, ahogy csak legyengült állapotuk megengedte, és annyira odafigyelt mindenki, hogy Jane Buxton nyugodtan megállhatott és végighallgathatott mindent, mert senki sem vette észre.

- Mondjanak, amit akarnak - kiabálta a munkás, és nem törődött vele, hogy hallják-e vagy sem -, ez már több a soknál; mit kell kiállnunk egy kis nebáncsvirág miatt. Ha tőlem függne...

- Nem sül ki a szemed így beszélni...

- A szemem!... Ne tréfálj, mamus!... Nekem otthon egy kisfiam van, és az enni kér.

- Talán nekem nincs?! - pattogott az asszony.

- Ha neked úgy tetszik, hogy éhen gebezd, hát gebezd. De úgy tudd meg, hogy ha holnapra nem változik a helyzet, a főnökhöz megyek, s aztán majd én beszélek a fejével. Az mégsem lehet, hogy ennek a kisasszonynak a kedvéért mind elvesszünk; még ha az ördög akarná, akkor sem...

- Gyáva szemét vagy! - vágott vissza az asszony felháborodva. - Nekem is van gyermekem, de inkább a földben lássam, mint egy ilyen gaztett árán szabadon.

- Kinek mi az ándungja - aztán még hozzátette: - Majd meglátjuk holnap.

Jane Buxton megingott, mert szíven találta, amit végighallgatott. Lám, már nyíltan beszélnek ellene, s a szerencsétlen emberek tudatába kétségtelenül befészkelődött, hogy ő az egyedüli oka a nyakukba szakadt nyomorúságnak. Ez pedig elviselhetetlen volt számára. Mit tehet, hogy bebizonyítsa, mennyire tévednek?

Percről percre, óráról órára május 5-e is tovavánszorgott. A nap lement. Éjszaka borult a világra. Tongané elmenetele óta immár harmadszor vastag felhőtakaró vonta be az eget, és vaksötétség szakadt mindenre. Vajon a néger felhasználja-e ezt a kedvező körülményt, hogy végre jelt adjon?

Bár már senki sem bízott benne, mégis, mint az előző estéken, minden szem arra a falszögelletre szegeződött, ahonnan a jelzéseket várták. Az Üzem órája elütötte a hetet, el a nyolcat, el a fél kilencet is, de hiába...

Fél kilenc után pár perccel a remegve figyelő ostromlottak egyszerre kiáltottak fel: Nem, Tongané nem feledkezett meg róluk! A négernegyed felől végre megjöttek a jelzések.

Pillanatnyi késedelem nélkül mindenki munkához látott. Camaret utasítása szerint egy fura szerkezetet vontak fel az állványra. Egy ágyú volt, valódi ágyú, csak éppen se kereke, se talpa, csak a csöve, s az is fából. A csodálatos lövegbe, amelyet a rotangpálma kivájt törzséből készítettek, egy olyan lövedéket gyömöszöltek be, amelyet sűrített levegővel zajtalanul ki lehetett röpíteni.

A lövedékre egy acélhuzalt erősítettek, annak a végére egy erős horgot hurkoltak; ha minden jól megy, az majd beleakad a rabszolganegyed falának a peremébe.

A lövedék súlyát, a sűrített levegő feszítőerejét, a cső beirányzását, a horog alakját és elhelyezkedését, egyszóval minden apró részletet Camaret kiszámított; és az ágyúja kezelését sem bízta másra.

A lövedék pedig hangtalanul átrepült a kikötő, a folyó, a Merry Fellows-övezet felett, és lehullt a négernegyedben. De vajon jó helyre? Vajon beakad-e a fal peremébe?

Camaret óvatosan forgatta visszafelé a dobot, amelyre a huzal fel volt tekerve. Nemsokára a huzal megfeszült, és a rándításra ellenállt. Igen: a munkájukat siker koronázta! Mostantól kezdve egy "légi híd" kötötte össze az ostromlottakat a rabszolgákkal.

Ezen a "hídon" azonnal megkezdték a fegyverszállítást. Előbb egy kis láda robbanóanyagot küldtek, majd rendre négyezer kést, pallost és dárdát is átirányítottak. Az egész művelet már tizenegy óra előtt be is fejeződött. Erre valamennyien elhagyták az állványt, és kezükbe kapták, amit éppen értek, s azzal a főkapu mögött gyülekeztek. Zárt csoportba tömörültek, középre vették az asszonyokat és a gyermekeket, várták a kitörésre alkalmas pillanatot.

A nők közül azonban hiányzott valaki: Jane Buxton!

Saint-Bérain, Amédée Florence, Barsac és Châtonnay doktor hiába kiáltottak utána, és hiába keresték mindenfelé. Jane-t sehol sem lehetett megtalálni.

Néhány munkás is a segítségükre sietett, újrakezdték a keresést, de hiába. Az egész Üzemet apróra felkutatták, de eredménytelenül.

Végül is tudomásul kellett venniük: Jane Buxton eltűnt.

 

Tizenegyedik fejezet
Mi van az ajtó mögött?

Jane Buxton az elképzelhető legegyszerűbb úton távozott. Szépen kisétált a kapun, amely csak éppen be volt téve, és nem volt bezárva, mint általában. A cikloszkópban figyelő őrszem meglátta a fiatal lányt, amint kilépett az Üzem kapuján, de nem ismerte föl. Mivel azonban az volt a parancs, hogy kerülnie kell minden vérontást, egyetlen személy ellen nem bocsátott ki megsemmisítő lövedéket; különösképpen, hogy az a személy nem be akart menni az Üzembe, hanem éppen ellenkezőleg: kilépett onnan.

Onnan fentről az őrszem jól látta, hogy Jane, miután elhagyta az Üzemet, a kikötő felé vette az útját. Immáron semmi kétség: Jane Buxton nekilátott, hogy kivitelezze tervét, amelyet a barátai annyira elleneztek; és elindult, hogy meggondolatlanul éppen akkor adja meg magát Harry Killernek, amikor önfeláldozása már értelmét vesztette.

A folyó mentében a rakpart az őrsávval találkozott, de a folyásiránnyal szembe menve egy zsákutcaszerű betorkollás végében egy vasajtó volt a falba beépítve. Ezt az ajtót régebben mindig zárva tartották, és csak Marcel Camaret-nek, valamint Harry Killernek volt hozzá kulcsa, de az ellenségeskedések kirobbanása óta az ajtócska nyitva állt. Jane Buxton azon át könnyen kijuthatott a Röptérre, át is vághatott rajta, s még a Palotába is beléphetett, hacsak valamelyik Merry Fellows-legény közben fel nem tartóztatja.

Szegény Jane úgy rohant, mint aki eszét vesztette. Elviselhetetlennek érezte, hogy érte annyi ember oly szörnyű áldozatot hozzon, és hogy őt okolják az általános nyomorúságért; nem tudta elviselni a szerencsétlenek gyűlöletét, és nem tudta tehetetlenül nézni a szenvedéseiket. Mert hátha igazuk van?! Hátha valóban ő az az egyetlen zsákmány, amit Harry Killer a harc árán meg akar szerezni? Ha bármily csekély valószínűsége is van e feltételezésnek, minden habozás bűntett, és Jane szemrehányással illette önmagát, hogy mostanáig tétovázott, ahelyett hogy próbálta volna megmenteni a sok embert. S ha mégis úgy adódik, hogy az ostromlottak tévednek, mikor őt tekintik menekülésük zálogának, akkor is, a becsület megköveteli, hogy ő, akár az élete árán is, bebizonyítsa tévedésüket.

Miközben Tongané várva várt jeladása egyre késett, Jane-nek elég ideje maradt, hogy fejében a téves következtetések a józan ész parancsa fölé kerekedjenek; különösképpen, hogy a nélkülözések az ő ítélőképességét is megzavarták; elannyira, hogy végül is 5-én este a lány elvesztette a fejét, és a vesztébe rohant, azt hívén, hogy ez a kötelessége.

Természetesen nemcsak a cikloszkóp őre, hanem azok a Merry Fellows-legények is azonnal meglátták Jane-t, akik ott éberkedtek, ahol a kikötő rakpartja az őrsávval találkozik. De azok sem gondoltak fegyverhasználatra egyetlen árnyalak ellen, aki közülük való is lehet.

Így aztán Jane akadálytalanul kinyithatta a kiskaput, be is léphetett rajta, és kiért a Röptérre. Végigment annak a falnak a mentén, amely a Röpteret a Red River-től elválasztotta, aztán átvágott a hatalmas térségen, közben pillantásra sem méltatta a közelben ácsorgó Merry Fellows-legényeket, akik között át kellett mennie. Vakmerő fellépésének tudható be, hogy Jane útjának nagy részét akadálytalanul tette meg. Mikor azonban csak húsz lépés választotta el a Palotától, két Merry Fellows-legény kivált az egyik csoportból, és elszánták magukat, hogy útját állják a lánynak.

Éppen két olyan legény volt, aki a szökés előtt gyakran látta a lányt, amint szabadon jött-ment az egész Palotában. A közelébe kerülve, amint ráismertek, csodálkozva felkiáltottak, és mivel nem tudhatták, mi a lány szándéka, s megzavarta őket az a figyelmesség, amellyel a Főnök Jane-t körülvette, nemcsak hogy tovább engedték, de el is kísérték a Palotáig, és kinyitották előtte a kaput.

Amint Jane átlépte a küszöböt, a kapu becsukódott mögötte. Lesz, ami lesz, de annyi máris bizonyos, hogy ismét a Harry Killer hatalmába került, és többé senkitől semmi segítségre sem számíthat.

A Palotában mindenki ugyanúgy meglepődött, mint a Röptéren ácsorgók. A néger ajtónálló készségesen vezette ura elé. A nyomában lépkedve, Jane lépcsőket mászott meg, folyosókon ment át, s végül egy erősen kivilágított helyiségben találta magát, amelyet azonnal felismert. A "trónterem" volt, amint azt a szobát Amédée Florence gúnyosan elnevezte, az a helyiség, amelyben a foglyokkal egy alkalommal a blacklandi zsarnok szóba ereszkedett, és amelynek összes bútorzata akkor csak egy asztalból és egy fonott székből állt.

A fonott szék most is ott volt, és benne Harry Killer terpeszkedett, az asztal pedig most is tele volt üvegekkel és poharakkal. De ez alkalommal nemcsak az asztal és a fonott szék alkotta a bútorzatot. Még kilenc szék állt a szobában. Az egyiken nem ült senki. A többi nyolcon durva képű férfiak italoztak. Harry Killer a tanácsosaival szórakozott.

Amikor a fiatal lány belépett, a kilenc félig elázott férfi álmélkodva felhorkant. Ekkora csodát! Hogy valaki az ostromlott Üzemből csak úgy, rövid úton beállítson!

Mind a kilencen zajosan felálltak.

- Mornas kisasszony! - kiáltották valamennyien.

- Egyedül jött? - kérdezte meg Harry Killer az asztal fölé hajolva, miközben nyugtalan-kíváncsi pillantást vetett a nyitva maradt ajtón át a folyosó sötétjébe.

- Egyedül - válaszolta remegő, de határozott hangon Jane Buxton, és érezte, hogy az erő kifut a lábából, s meg kell támaszkodnia az ajtófélfában.

A kilenc férfi egy időre megnémult, és csodálkozva meredt a lányra. Hihetetlennek tűnt, amit mondott. Jane pedig a reászegeződő pillantások kereszttüzében kezdte elveszíteni az önbizalmát, és már keserűen bánta a vakmerőségét.

- Onnan jön? - dadogta Harry Killer, s a hüvelykujjával az Üzem felé bökött.

- Onnan - rebegte Jane Buxton.

- És mit keres itt?

A hangnem egyáltalán nem volt barátságos. Világosan látszott, hogy az Üzem szerencsétlen éhezői ugyancsak csalódtak, amikor szenvedéseikért a lányt okolták, és Jane most jobban, mint bármikor, attól tartott, hogy az áldozattal, amelyet meghozott, mit sem javít a helyzetükön.

- Jöttem, hogy megadjam magam - suttogta annak ellenére, hogy Harry Killer olyan mélyen megalázta, mert szemmel láthatólag egyáltalán nem méltányolta a jelenlétét.

- Hallj te oda!... - csúfondároskodott a Főnök, aztán a többi felé fordult: - Hagyjatok kettesben, fiúk - mondta.

A nyolc tanácsos, ki jobban, ki kevésbé lődörögve felállt.

- Rendben van, itt hagyunk - röhögött fel az egyik gonoszul.

Mikor a tanácsosok az ajtóhoz értek, Harry Killer egyetlen kézmozdulattal megállította őket, és Jane Buxtonhoz fordulva így szólt:

- Tchumuki nem érdekel. Megkaptuk a roncsait. De mi van a másikkal?

- Tchumukit nem mi öltük meg - válaszolta a lány. - A robbanás pusztította el, amikor levegőbe röpítették a légisiklót. A másik ugyanakkor megsebesült. Most az Üzemben őrzik.

- Ühüm... - bólintott Harry Killer. - És a légisikló?

- Tönkrement - válaszolta Jane.

Harry Killer túláradó elégedettséggel dörzsölgette a kezét, miközben tanácsosai eltávoztak.

- Szóval megadja magát... - kezdte el a beszélgetést, amikor ketten maradtak. - De miért?

- Hogy a többit megmentsem - válaszolta Jane röviden.

- Na ne mondja!... - nevetett fel Harry Killer. - Vagyis a többi már kezd kinyiffanni?

- Igen... - vallotta be Jane, és lesütötte a szemét. Harry Killer örömében kitöltött egy pohár italt, és felhörpintette.

- És? - nézett a lányra, miután az italt lenyelte.

- Nemrég még feleségül akart venni - rebegte Jane, és a szégyentől a haja tövéig elpirult. - Igent mondok, azzal a feltétellel, ha a többit szabadon bocsátja...

- Feltétellel?!... - kiáltott fel Killer csodálkozva. - Szóval, kicsikém, maga úgy képzeli, hogy feltételeket szabhat? Ha az Üzemben már nem bírják tovább, holnap vagy holnapután mind a markomba kerülnek, és akkor velük együtt maga is az enyém lesz. Kár volt a ma esti igyekezetért. Én még ki bírtam volna várni azt az egy napot.

Aztán Harry Killer felállt, és a lány felé lődörgött.

- Tudja, azért van magában kurázsi, ha nekem feltételeket mer szabni!... - dörmögte gúnyosan. - Feltételeket azért, hogy az enyém legyen. Hisz akkor lesz az enyém, amikor én akarom. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tehetne a szándékom ellenére.

E szavak után Harry Killer reszkető kezeit a lány felé nyújtotta, aki megborzadva hátrált a fal felé. Aztán el is érte... A falnak szorított lány az arcában érezte a forró pálinkabűzű leheletet.

- Meghalni bármikor lehet - mondta akkor.

- Meghalni? - billegett Harry Killer a lábain, amelyek már lődörögve is alig tartották; megtorpantotta a lány hidegvérű kijelentése. - Meghalni?... - dörmögte még egyszer, és zavartan vakargatta az állát.

Aztán némi hallgatás után hangnemet változtatott:

- Eh!... Majd meglátjuk holnap. Majd csak megértjük mi egymást, kislány... Addig legyünk vidámak, és érezzük jól magunkat.

Azzal visszazöttyent a fonott székébe, és poharát a lány elé tolta:

- Töltsön, hogy igyam - rendelkezett.

Egyik pohár a másikat követte. Harry Killer, aki már Jane megérkezésekor sem volt józan, negyedóra múlva borzalmasan horkolt.

A fiatal lány most újra azt tehetett volna ezzel a durva alakkal - aki talán a bátyja gyilkosa -, amit éppen akar. A szívébe döfhette volna a tőrt, amellyel George Buxton életét kioltották. De mit érne ezzel? Hiszen ily módon megsemmisítené azt a szikrányi reményt, hogy végül is csak segíthet azokon, akiken segíteni akar.

Jane gondolataiba mélyedve, hosszan nézte az alvó zsarnokot. De egyszerre csak olyan fájdalom rándult végig a belsejében, hogy belesápadt. Az éhség, a kibírhatatlan éhség marcangolta a gyomrát.

Egy pillanatra még arról is megfeledkezett, hogy hol és milyen körülmények között van; és megfeledkezett Harry Killerről és minden egyébről, az egy éhséget kivéve. Enni, azonnal, enni, mindenáron!

Óvatosan kinyitotta az ajtót, amelyen nemrég a nyolc tanácsos távozott, és a másik szobában egy hatalmas, ételmaradékokkal tele asztalt pillantott meg. Mielőtt a "trónterembe" beültek volna inni, nagy lakmározás folyhatott ott.

Jane Buxton az asztalhoz ugrott, és hamar, úgyszólván oda sem nézve összekapkodott valami harapnivalót, és falt, mint a farkas. Amilyen mértékben jóllakott, olyan mértékben tért vissza az életereje. Jane érezte, hogy lassan-lassan felmelegszik. A vére gyorsabb ütemben keringett. És nemsokára testi és lelki ereje is helyreállt.

Ereje tértével a fiatal lány visszafordult a "trónterembe", ahol Harry Killert hagyta. Az még mindig aludt, és hortyogott, mint egy fűrészmalom. Jane leült vele szemben, és elszántan várta, hogy felébredjen.

Így telt el néhány perc; akkor Harry Killer egyet mozdult, és valami a padlóra hullt. Jane lehajolt, és felvette a Killer zsebéből kipottyant tárgyat: egy aprócska kulcs volt az.

Ez az apróság egyszeriben sok mindent eszébe juttatott. Emlékeztette, hogy Harry Killer annak idején a hátsó ajtócskán át ki-kiment a teremből; és hogy ő mennyire kíváncsi volt, hova igyekszik olyankor. Killer azonban sohasem adta ki a kezéből a kulcsot, amellyel az ajtócska zárját nyitogatta. De most lám, a véletlen folytán kielégítheti a kíváncsiságát. A kísértés nagyon nagy volt. Feltétlenül ki kell használnia az alkalmat, mert az nemigen adódik még egyszer.

Jane lábujjhegyen ahhoz az ajtóhoz osont, amelyen Harry Killer távozni szokott, és a kulcsot a zárba illesztette. Az ajtó zajtalanul kinyílt. Mögötte Jane egy rövid folyosón találta magát, amely egy alsóbb szintekre vezető lépcsőben folytatódott. Jane Buxton nem zárta be maga mögött az ajtót, csak halkan becsukta, és lábujjhegyen megindult lefelé a lépcsőn, amelyet csak egy alig pislákoló fényecske világított meg alulról.

A szoba, ahonnan Jane kilépett, a Palota második emeletén volt; amikor a lány kétemeletnyit leereszkedett a lépcsőn, ismét egy kisebb folyosón találta magát; a lépcső a folyosó végében folytatódott, s le, az alagsorba vezetett. Pillanatnyi habozás után a lány megindult lefelé ezen a lépcsősoron is.

Végül egy négyszögű helyiség előtt találta magát, amelynek a küszöbén dermedten megállt. Egy néger őrködött a bejárat előtt, aki az ajtó mellett egy falmélyedésben ült, és a lány előtt hirtelen felállt.

De Jane azonnal meg is nyugodott; az őr nem tűnt ellenséges szándékúnak. Sőt, udvariasan a falhoz lapult, hogy az éjjeli látogató könnyen elmehessen előtte. A lány megértette a meglepő udvariasság okát, mert az őrben a Fekete Gárda egyik emberét ismerte fel. Akárcsak a Merry Fellows-legények, akik a Röptéren végigkísérték, a néger is gyakran láthatta szabadon sétálni a Palotában, és ebből arra következtetett, hogy a lánynak a Főnök felett különös hatalma van.

Jane határozottan ellépdelt az őr előtt, anélkül hogy az a legkisebb ellenállást tanúsította volna. De ezzel még nem jutott el oda, ahova el kellett érkeznie. Az őrön túl egy ajtóba ütközött.

Bár a nyugalom messze állt valódi lelkiállapotától, Jane Buxton nyugodtnak látszott, amikor Harry Killer kulcsát a zárba illesztette. Ez az ajtó is oly könnyedén nyílt, mint a felső. A fiatal lány egy hosszú, zárt folyosón találta magát, amely mintegy meghosszabbítása volt az előtte álló helyiségnek, amelyen átjött; a folyosó falából, egymással szemben, vagy tíz ajtó is nyílt.

Egy kivételével valamennyi nyitva állt. Jane Buxton benézett az első nyitott ajtón, s látta, hogy e helyiségek börtöncellák vagy inkább csak zárkák; szellőzetlenek, világítás nélküliek, mindenikben csak egy asztalka s egy földre lökött nyomorúságos szalmazsúp. Egyébként a zárkák üresek voltak, és semmi sem utalt arra, hogy közelebbről lakóik lettek volna.

Csak egyetlenegy ajtó volt zárva. Jane Buxton harmadszor is kipróbálta a kulcsot, s akárcsak az előbbi két esetben, ez alkalommal is az ajtó minden nehézség nélkül kinyílt.

Jane eleinte nem látott semmit a cella mélyében tátongó sötétség miatt. Aztán amikor a szeme már kezdte megszokni a sötétséget, a homályból egy emberi alak körvonalai bontakoztak ki, és egy mélyen alvó szabályos lélegzése hallatszott.

Mintha valami szíven markolta volna - pedig nem is gondolhatott arra, hogy nemsokára milyen megdöbbentő felfedezést tesz -, úgy érezte, hogy menten elájul. Egész testében remegett, a szíve a torkában dobogott, ereje elhagyta, s csak állt, mint a villámsújtott, a cella küszöbén, s tekintetével hiába próbált áthatolni a pokoli sötétségen. Végül a fiatal lánynak eszébe jutott, hogy a folyosón, az ajtó mellett egy villanykapcsolót látott, megpróbálta kitapogatni, s közben le nem vette a szemét az alvóról.

S micsoda hihetetlen meglepetés! Vagy inkább mily lesújtó felfedezés!

Ha a blacklandi palotának ebben a cellájában olyan valakire bukkan, akivel csak nemrég volt együtt az Üzemben, vagy ha akár a bátyját, George Buxtont találja itt, akiről úgy tudta, hogy immár tíz éve halott, akkor sem döbbent volna meg jobban.

A hirtelen fénytől felriasztva, a cella egyik sarkában a földre szórt szalmavackáról egy férfi próbált feltápászkodni. Csontvázszerű testét rongyok borították, s a lefityegő göncök közül előbukkant a számtalan ütleg nyoma. Rémülettől tágra meredt tekintetét a fény felé fordította, s fájdalmasan próbált felemelkedni.

A hosszú ideje elszenvedett kínzások nyomai, a szörnyen lesoványodott arc, a torzonborz szakáll és hajzat ellenére, Jane Buxton csalhatatlanul és első pillantásra felismerte a szerencsétlen foglyot.

Bármennyire is hihetetlen, bármennyire is bámulatba ejtő csoda volt, hogy Blacklandben, egy börtöncella fenekén olyan valakire bukkanjon, akit hat hónappal azelőtt békés elfoglaltsága közepette Angliában hagyott, mégis ez az emberi roncs, ez a mártír lény nem volt más, mint maga Lewis Buxton, a tulajdon édes bátyja.

Megdöbbenve, kimeredt szemmel, valami titokzatos rettegéstől lenyűgözötten, Jane egy pillanatra kővé meredt.

- Lewis!... - kiáltott fel szívszakadtan, és szerencsétlen bátyjához rohant, aki azt sem tudta, mire gondoljon.

- Jane!... Te itt... itt...

A két testvér egymás karjába omlott hangosan zokogva, a könnyeik összefolytak, és egy szót sem tudtak kinyögni.

- Jane - suttogta végül Lewis -, hogy tudtál a segítségemre jönni?

- Majd mindent elmondok - válaszolta Jane. - De először beszéljünk rólad. Mondd...

- Mit mondjak? - kiáltott fel Lewis, és reménytelenül legyintett. - Semmit sem értek. Öt hónappal ezelőtt, november 30-án egy hatalmas ütést mértek a tarkómra, és elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, a szám be volt tömve, össze voltam kötözve s egy ládába bezárva. Húszféleképpen is szállítottak, akár egy csomagot. Azt sem tudom, hogy milyen országban vagyok. Négy hónapja el nem hagytam ezt a cellát, amelyben fogókkal és korbáccsal szaggatják a testemet...

- Ó, Lewis!... Lewis!... - sóhajtott Jane, és ismét zokogni kezdett. - Ki a te hóhérod?

- Az a legszörnyűbb... - válaszolta Lewis keserűen - hogy soha ki nem találnád. Aki e szörnytettet rajtam elköveti...

Lewis hirtelen elhallgatott. Felemelte a karját, s kimutatott a folyosóra, és az arca rettegést és borzadályt tükrözött.

Jane is odanézett, elsápadt, a kezét a blúza nyílásába csúsztatta, s megmarkolta a tőrt, amelyet a kubói sírból hozott magával. Vérmes szemmel, nyáladzó ajkakkal, vadállati vigyorba torzult arccal, dühödten, félelmetesen, gyűlöletesen Harry Killer állt az ajtónyílásban.

 

Tizenkettedik fejezet
Harry Killer

- Harry Killer! - kiáltott fel Jane.

- Harry Killer?... - csodálkozott Lewis Buxton, és ránézett a húgára.

- Ő maga - ordította rekedten Harry Killer.

Aztán egy lépést tett előre, és megállt az ajtó keretében, amelyet hatalmas termetével teljesen kitöltött; kissé az egyik ajtófélfának dőlt, hogy az est folyamán kiürített poharak miatt megbillent egyensúlyát alátámassza.

- Szóval így adta meg magát? - hörögte, és a fogát csikorgatta dühében. - Ehe! A kisasszony találkára jár a jövendőbelije tudta nélkül...

- Jövendőbelije?! - döbbent meg Lewis.

- Vagy talán úgy képzeli, hogy engem olyan könnyű a falhoz állítani - tette hozzá Harry Killer, s azzal belépett a cellába, s hatalmas, szőrös mancsát Jane felé nyújtotta.

Jane azonban elővonta a tőrét.

- Hozzám ne érjen... - kiáltotta.

- Na!... Na!... A kis darázsnak fullánkja is van - gúnyolódott Harry Killer.

De azért óvatosan közelített a lányhoz, a cella közepén megtorpant, s tekintetével a tőrt követte, amellyel Jane Buxton megfenyegette.

Jane kihasználta a habozását, kézen fogta a bátyját, és az ajtó felé vonta, ily módon elvágva ellenfele visszavonulásának útját, aki ezalatt is megtartotta a köztük levő távolságot.

- Látja, fegyverem is van - szólt keserűen -, méghozzá milyen! Ezt a tőrt egy sírból hoztam... Kubóból!

- Kubóból! - kiáltott fel Lewis. - Onnan, ahol, George...

- Bizony - mondta Jane -, onnan, ahol George elesett; ahol elpusztították, de nem golyó ölte meg, hanem ez a tőr, amelyen egy név áll, a gyilkos neve: Killer.

A kubói dráma hallatára Harry Killer meghátrált. Elsápadt, az arca eltorzult, a cella falának dőlt, és megrettenve nézett Jane-re.

- Killer? - kiáltott fel Lewis. - Tévedsz, Jane. Ezt az embert nem Killernek hívják. Más a neve, s ami még rosszabb, az igazi nevét te is ismered!

- Más a neve?

- Más... Te még kicsike voltál, amikor ő hátat fordított nekünk; te ezért nem ismerted őt, de hallottál róla eleget... Mikor anyád feleségül ment apánkhoz, már volt egy fia. Ez a fiú most itt áll előttünk: ő William Ferney, a bátyád.

Lewis Buxton leleplezése a jelenet másik két szereplőjére ellentétes hatással volt. Miközben Jane lelkileg összetörve, erőtlenül lógatta a karját, William Fernay - ezután a valódi nevén emlegetjük - szemmel láthatólag visszanyerte a teljes önbizalmát. Még az alkoholmámora is tovaszállt. Keményen megállt a talpán, és úgy kihúzta magát, hogy valósággal Jane és Lewis fölé tornyosult, s a szeméből gyűlölet és irgalmatlan kegyetlenség sugárzott.

- Á! Hát te Jane Buxton vagy?!... - sziszegte. Aztán megcsikorgatta a fogait. - Szóval: Jane Buxton...

És abban a pillanatban gonosz indulatai mind felszínre törtek. William Ferney beszélt, beszélt, olyan sebesen, hogy alig tudta kiejteni a szavakat, félbeszakított, megtört mondatok hagyták el ajkát, el-elfúlt a hangja, majd egy-egy szó sistergett, szisszent, s a szemében őrült fény égett.

- El vagyok bűvölve!... Igen, ez az: elbűvölve... Szóval voltál Kubóban is?... Persze hogy én öltem meg... a drága George bátyádat... a szépfiút... akire oly büszke volt a Buxton család!... Sőt, kétszer öltem meg: először lelkileg, erkölcsileg, aztán a testét is... És most mind a ketten a markomba szaladtatok... az én hatalmamba... A tulajdonaim lettetek!... Azt tehetek veletek, amit akarok...

A torkából előgurgulázó szavakat már alig lehetett megérteni. William Ferney az észvesztő örömtől már csak diadalittasan dadogott:

- Ha arra gondolok, hogy az egyikért loholnom kellett, mire a másik magától idejön... Jó kis tréfa, mi?

Ferney egy lépést tett előre, de sem Jane, sem Lewis nem mozdult, csak álltak összeölelkezve.

- Azt hiszitek, hogy sok mindent tudtok? Hát nem tudtok semmit... De majd én elmondom... Mindent elmondok!... Méghozzá milyen örömmel... Igen! Az apátok űzött világgá!... Ezért csak hálás vagyok neki!... De egy dolog még hiányzik, hogy az örömöm teljes legyen: akarom, hogy ő is megtudjon mindent... még mielőtt meghal... hadd tudja meg, hogy kinek a keze sújtott le rá... A kéz, amely lesújtotta... íme... az én kezem!

William Ferney még egy lépést közelített. Már majdnem a testvérekhez ért, akik megrettenve szemlélték a tomboló tébolyultat.

- Úgy!... Elzavart!... mit kezdhettem volna azzal a bagó pénzzel, amit felajánlott?... Nekem arany kell, sok arany, aranyhegyek!... és most már annyi van, hogy lapáttal hányom halomba... nélkületek... a segítségetek nélkül! Csak az enyém... És hogyan jutottam mindehhez? Ha! Ha! Azon az úton, amit a magatokfajta finnyás alakok bűnözésnek neveznek... Loptam... öltem... gyilkoltam... mindent... mindent megtettem!... Ha! Ha!... De vágyam az arany után még nem minden... Lobogott bennem a gyűlölet is... mindnyájatokkal... a Glenorok egész undorító pereputtyával szemben!... Azért jöttem Afrikába... azért álltam be George Buxton csapatába... persze, jelentkeztem a kapitány úrnál... Egy egész komédiát végigjátszottam... szánom-bánom... megtérés... lelkifurdalások... Hazudtam, csaltam, színleltem... Ez az én háborúm volt, jogom volt úgy harcolni, ahogy tudtam, vagy nem? A hülye hagyta magát félrevezetni... Keblére ölelt... Megosztotta velem a sátrát... az asztalát. Én pedig kihasználtam ezt a buta bizalmát... Naponta csak egy kis porocska az ételébe... Miféle porocska?... Mi közötök hozzá?... Kicsi ópium... hasis... vagy valami ezekhez hasonló... az én dolgom, hogy mi. És mi lett végül is George Buxtonból? Gyermek! Akarat nélküli gyermek... A Parancsnok?... Az én voltam!... Én!... Én aztán munkához láttam!... Volt mit írjanak a lapok!... George Buxton megbolondult... George Buxton, a gyilkos... George Buxton, az áruló... Csak erről beszélt mindenki... És ki nevetett, mikor mindezt olvasta? Én! Bizony, én!... De hagyjuk ezt... Egy szép napon aztán jöttek a katonák... George Buxton halott, rendben van... A becsületének fuccs, pláne rendben van... Nyilván azért öltem meg, hogy el is némuljon... Aztán ide jöttem, és felépítettem ezt a várost... Jó, mi? Valaki, akit csak úgy kiakolbolítottak... Itt én vagyok a főnök, az úr, a király... a császár... Itt én parancsolok, mindenki nekem engedelmeskedik... De az örömöm mégsem volt teljes... A tisztelt apátoknak maradt még egy fia és egy lánya. Erről is tenni kellett... Előbb a fiút... Egy nap, mikor pénzre volt szükségem, az övéhez nyúltam... és ráadásul őt is elemeltem... sárba tiportam... mint egy batyut, összekötöztem... a fiú egy utazóbőröndbe került... a fiú... Aztán gyerünk! Vonaton, vagonban, légisiklón ide!... Éppen ide... hozzám... az én birodalmamba!... És megölöm őt is... mint a másikat... de nem olyan hirtelen... lassacskán... apródonként... Közbe... ott... Angliában... az atya... Ó, egy lord... szörnyű gazdag... s most az apa azt hiszi, hogy a fia megszökött... megsuppantotta a bankot... Verjen meg az isten, ha nem jól fundáltam ki... De hátravolt még a kisasszony, a húgom... Á, a húgom!... Sorra kerül az is... Vele mit tegyek majd?... Törtem a fejem... spekuláltam... Ezer ördög! Lám, besétált a... Szerencsémre!... Már majdnem feleségül vettem... Meg kell dögleni a röhögéstől... Hogy az én feleségem! Hajajaj!... Majd a rabszolgáim közül a legaljasabbé! A legkoszosabb négeré... Még mi van hátra?... Maga az öreg lord... hiába a díszes cím s a nagy gazdagság! A fiai? Az egyik áruló... a másik tolvaj... A lánya... Eltűnt, elkallódott. Ki tudja, hol?... És ő... magára maradt... az avatag eszméivel... A Glenorok híres nemzetségének vége!... Mint bosszúmű, azt hiszem, igazán jól sikerült...

A szörnyű szavakat sisteregve, gurgulázva ejtette ki, s végül már üvöltött.

William Ferney az indulattól kifulladva hallgatott el. A szeme kiguvadt. Áldozatai felé nyújtotta a kezét, amelyen az ujjak, mint a karmok, befelé görbültek, mintha markolni akarnának, szétmarcangolni azokat, akiket feneketlenül gyűlölt. Kivetkőzve minden emberiességből, dühöngő őrültté vedlett, vadállattá, aki gyilkolni indult.

Jane-t és Lewist jobban megdöbbentette ennek az embernek az állapota, mint a sors, amelyet nekik szánt, és elborzadva nézték az őrjöngését. Hogyan boríthat el egy emberi lelket ily nagymértékben a vak gyűlölet?!

- Ma este együtt hagylak, hogy szórakozzatok - mondta a szörnyeteg, amikor lecsillapult egy kissé. - De holnap...

Egy robbanás döreje, amely hatalmas erejű kellett hogy legyen, mert a börtöncellát is megremegtette, túldübörögte a szörny hangját. William Ferney hirtelen elhallgatott, meglepődött, nyugtalan lett és fülelt.

A robbanás után pár pillanatig néma csend uralkodott, aztán leírhatatlan zűrzavar keletkezett. Kiáltozások, távoli ordítások, egy kétségbeesett tömeg zaja, amelybe puska- és pisztolylövések keveredtek.

William Ferney többé nem törődött sem Jane-nel, sem pedig Lewis Buxtonnal. Csak fülelt, és próbált rájönni, hogy mit jelentsen ez a felfordulás.

A Fekete Gárdából az az őrszem, aki az ajtó előtt állt, rohanva jött, és lihegve lépett a cellába.

- Uram! - kiáltotta, mint az őrült. - A város lángokban áll!

William Ferney egy égrekiáltó káromkodást eresztett meg, aztán félrelökte Jane-t és Lewis Buxtont, akik az útjában álltak, kirohant a folyosóra, és eltűnt.

Mindez olyan hirtelen zajlott le, hogy a testvéreknek még annyi idejük sem maradt, hogy bármit is megértsenek a fejleményekből. Abban a lelkiállapotban, amelyben ők voltak, úgyszólván meg sem hallották a robbanást s a kiáltozásokat, amelyek miatt a hóhéruktól megszabadultak. Hirtelen magukra maradtak, de ezt úgyszólván észre sem vették. Egymást átölelve tartották, és összetörve a szörnyű jelenettől, amelynek szenvedő tanúi voltak, elgyengülve a szenvedésektől és öreg apjukra gondolva, akit megöl majd a reménytelenség és a szégyen, mindketten hangosan zokogtak.

 

Tizenharmadik fejezet
Véres éjszaka

Az a szörnyűség, amelyet végigszenvedtek, elfelejtette velük mindazt, ami nem állt szoros kapcsolatban megkínzatásukkal; Jane és Lewis Buxton még hosszú ideig úgy maradtak összeölelkezve. Aztán lassan-lassan a könnyeik felszáradtak, s végül egy mélységes sóhajtással eleresztették egymást, és ismét figyelmesek lettek a külvilágra.

Ami elsősorban feltűnt, az volt, hogy a távolabb zajló zűrzavar ellenére, őket valami nyugtalanító csend veszi körül. A gyenge villanyfényben a folyosó némán tátongott, mint a sír. A Palota mintha kihalt lett volna. Ezzel szemben kint, távolabb, percről percre erősödő zűrzavaros vijjogás, fegyverdörgés, pokoli hangzavar...

Egy pillanatig figyelmesen hallgatóztak: mi lehet az érthetetlen zaj? Aztán Jane hirtelen rádöbbent a valóságra. A bátyjához fordult:

- Tudsz járni? - kérdezte.

- Megpróbálok - válaszolta Lewis.

- Gyere! - biztatta a lány.

Nyomorultul festettek: a fiatal lány támogatta a kimerült férfit, akit a négyhavi keserves megkínzatás nagyon tönkretett; így léptek ki a cellából, végigvánszorogtak a folyosón, s beléptek az előtérbe, amelyben az imént az őr állt.

Az őr eltűnt. Az előtér elhagyott volt.

Nagy nehezen a lépcsőn is felkapaszkodtak, fel a harmadik szintig. A William Ferneytől elvett kulccsal Jane kinyitotta az emeleti ajtót, és bátyjával a nyomában belépett abba a helyiségbe, amelyben nemrég holtrészegen hagyta az őrült szörnyeteget, akiről akkor még nem sejtette, hogy a féltestvére.

Akárcsak az előtér, ez a szoba is üres volt. Minden úgy állt benne, mint amikor kilépett onnan: William Ferney fonott széke a poharakkal és üvegekkel megrakott asztal mellett, s a többi szék is ugyanúgy félkörbe rakva az asztal előtt.

Jane csak miután a bátyját leültette - mert annak mindegyre megbicsaklott a lába -, döbbent rá a helyzetük különleges voltára. Miért e sivár csend? Mi lett a hóhérukkal?

Hirtelen úgy határozott, hogy a bátyját magára hagyja, és merészen nekivág, hogy bejárja az egész Palotát.

A földszinten kezdte, aztán az épület minden zegét-zugát végigfürkészte. Amikor a kijárati ajtóhoz ért, látta, hogy azt gondosan bezárták. A belső ajtók viszont mindenütt tárva-nyitva álltak, ahogyan kétségbeesett rohangálásukban az ittlakók hagyták azokat; Jane egyébként a földszinten nem találkozott senkivel. Mind jobban csodálkozva bebolyongta a három emeletet, és mindenütt hasonló kép fogadta. Bármennyire hihetetlen volt, de a Palota teljesen elhagyottnak tűnt.

Az emeletek átkutatása után már csak a központi torony volt hátra s a terasz, amelyről a tornyot vezényelték. A teraszra vezető lépcső alján Jane egy pillanatra megtorpant, de aztán sietség nélkül elindult fölfelé.

Kiderült: nem úgy van, amint gondolta, a Palota nem elhagyott. Amikor már majdnem fölért a lépcsőn, Jane felülről hangokat hallott. Az utolsó lépcsőfokokat a fiatal lány nagyon óvatosan tette meg, s a sötétség leple alatt kilesett a teraszra, amelyre az Üzem fényszórói rá-rápásztáztak.

A Palota minden lakója ott nyüzsgött. Jane a borzalomtól megremegve William Ferneyt is felismerte köztük. És felismerte a nyolc tanácsost is, akiket két órával ezelőtt ott látott vele együtt. Arrébb két csoportba verődve a Fekete Gárda néhány embere s a kilenc néger szolga állt.

A mellvéden mélyen áthajolva mutogattak egymásnak valamit a messzeségben, közben semmi értelmeset sem mondtak, csak heves taglejtésekkel fel-felkiáltottak. Vajon mi lehet az ott a távolban, ami olyan szenvedélyes érdeklődést váltott ki?

Aztán William Ferney hirtelen felegyenesedett, és dörgő hangon valamit parancsolt a teraszon levőknek, mire azok özönleni kezdtek a lépcső felé, melynek legfelső fokán Jane leskelődött. A fiatal lány csak akkor vette észre, hogy valamennyien fel vannak fegyverkezve: mindenkinek két-két pisztoly volt az övében s egy-egy puska a kezében, amelyet dühösen forgatott a feje felett.

Még egy pillanat, s a rejtekhelyénél vannak. Mit tennének vele ezek az emberek, akiknek a düh már elvette az eszét? Jane úgy érezte, hogy elveszett.

Amint valami menedéket keresve öntudatlanul körülnézett, tekintete megakadt azon az ajtón, amely a lépcső tetején a teraszra nyílt. Ez az ajtó választotta el a lépcsősort a terasztól. Megpillantani, és azonnal betaszítani a nagy zajjal becsapódó ajtót, pillanatok műve volt. Eme ösztönös mozdulat nyomán, anélkül hogy Jane azt előre látta volna, a helyzet alapvetően megváltozott.

Az ajtó becsapódására a teraszon rekedtek dühös kiáltozása és szörnyű káromkodása válaszolt. Jane úgyszólván még be sem taszította az utolsó reteszt, amikor amazok már keményen rásújtottak a fiatal lány számára menedéket biztosító ajtóra.

Megrettenve az üvöltözéstől és az ajtóra zuhanó csapásoktól, a szörnyű zűrzavartól, Jane kővé meredve egyhelyben remegett. Egy lépést sem bírt tenni, hogy elmeneküljön. Szemét az ajtóra függesztette, és várta, hogy szörnyű ellenségeinek csapása alatt az ajtó egyik pillanatról a másikra beszakadjon.

De az ajtó nem tört be, a rázúduló dühös csapások alatt még csak meg sem rezdült. Jane fokról fokra visszanyerte a nyugalmát; rájött, hogy ez az ajtó is ugyanolyan szerkezetű, mint az Üzem vagy a Palota kapuja: egyetlen vastag páncéllemezből áll, amely az ilyen rohamoknak is ellenáll. Tehát nincs mit tartania William Ferneytől, aki csak nagyon szerény eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy kitörjön a teraszról.

Megnyugodva Jane elindult, hogy megkeresse a bátyját, miközben észrevette, hogy a Palota legfelső emeletétől, illetve a teraszától a földszintig a lépcsősoron egymás után még öt hasonló ajtó áll. William Ferney előrelátóan gondolt arra, hogy minden meglepetéstől óvott legyen. A Palota több olyan részre oszlott, amelyeket egymástól ily módon választottak el, s az ajtókat szükség esetén csak áttörni lehetett. Előrelátása most ellene fordult. Jane bezárta mind az öt ajtót, úgy, mint az elsőt, és leereszkedett a földszintre.

A Palota ablakait vastag vasrácsok védelmezték, s azonfelül még páncélredőnyök is. Jane percnyi késedelem nélkül minden emeleten a redőnyöket is leeresztette.

Vajon honnan volt benne annyi erő, hogy a nehéz páncéllemezeket kezelni tudja? Lázasan végezte a dolgát, ügyesen és gyorsan, szinte magánkívül cselekedett, mint az alvajáró. Egy óra alatt befejezte az egész munkát. Ily módon egy bevehetetlen kő- és acélerőd középpontjába került.

Csak amikor mindennel elkészült, érezte, hogy milyen fáradt, és hogy a lábai remegnek. Vérző tenyérrel, erőtlenül, alig tudott leereszkedni a lépcsőn a bátyja mellé.

- Mi történt? - érdeklődött Lewis aggódva, mert látta, hogy a húga milyen állapotban van.

Miután lélegzethez jutott, Jane elbeszélte, hogy mit cselekedett.

- Mi vagyunk a Palota urai - fejezte be mondanivalóját.

- A lépcsőn kívül más lejáró nincs? - kérdezte Lewis, aki nem hitt az ilyen színpadias fordulatokban.

- Biztos vagyok benne, hogy nincs - jelentette ki Jane. - William a teraszra szorult, és kétlem, hogy le tudjon jönni onnan.

- De miért gyűltek valamennyien a teraszra? - töprengett Lewis. - Mi történhetett?

Ezt Jane sem tudta. Mivel csak a menekülésre gondolt, mást nemigen figyelt meg. De könnyen megtudhatták, amire kíváncsiak voltak. Elég volt, ha kileskelődnek valahol. A két testvér felkapaszkodott a legfelső emeletre; azután már csak a terasz következett, és felpattintották az egyik vasredőnyt, amelyet az imént Jane becsukott.

Menten megértették, hogy William Ferney és a cimborái miért viselkedtek olyan izgatottan. Alattuk a Röptéren csend honolt és sötétség, viszont a Red River jobb partján lángok lobogtak, s onnan a hangos kiáltozások a Palotáig hallatszottak. Égtek a négerek kunyhói. A város középső övezete, vagyis a rabszolganegyed egyetlen óriási máglyává vált.

A tűzvész már a Civil Body övezetébe is jócskán átcsapott, sőt a folyó felső és alsó folyásánál a Merry Fellows-negyed két széle is lángra kapott.

Eme övezet még érintetlen középső részéből szörnyű hangzavar hallatszott. Üvöltések, káromkodások, jajgatások, összevissza kiáltozások, s közben a puskák szakadatlan ropogása.

- Tongané! - kiáltott fel Jane. - A rabszolgák fellázadtak.

- Rabszolgák?... Tongané?... - csodálkozott Lewis, mert számára e szavaknak nem volt semmi értelme.

Jane akkor elmagyarázta, hogy Blackland miként van megszervezve; úgy mondott el mindent, ahogy maga is értesült Marcel Camaret, Tongané és az Üzemben ápolt sebesült szavaiból. Röviden felvázolta azt is, hogy ő maga miként került ide, és milyen körülmények között esett foglyul. Elmondta ideutazásuk történetét; azt, hogy miután a Barsac-expedícióhoz csatlakozott, hogyan rabolták el az expedíció maradványait, és hogy miként sikerült valószínűsítenie George Buxton ártatlanságát. A Röptéren túlra mutatva, ahol az Üzem fényárban úszott, megmagyarázta annak rendeltetését, és beszélt az expedíció valamennyi tagjáról s arról, hogy egyetlen emberének, a néger Tonganénak a kivételével, a többiek most mind az Üzemben találtak menedéket. S azt is elmondta, hogy Blackland négereinek a fellázítása a Tongané műve, méghozzá a jelek szerint mesterműve! Jane-nek azonban már nem volt türelme megvárni a lázadást, és az est leszálltával, abban a reményben, hogy az ostromlottakat megmentheti, átszökött a Palotába. S így ért végül is szerencsétlen bátyjához. Közben, amint várható volt, Tongané megadta a jelt, fegyvereket küldtek neki, s íme: a lázadás kirobbant. Minden bizonnyal William Ferney és cimborái is bele akarták vetni magukat a harcba, amint a teraszról észrevették a fejleményeket, de Jane váratlanul elzárta előttük az utat.

- De mi most mit tegyünk? - töprengett Lewis.

- Várunk - válaszolta Jane. - A rabszolgák minket nem ismernek, s a tülekedésben nem tennének különbséget köztünk és köztük. Máskülönben segíteni sem tudnánk, mert nincs fegyverünk.

Mikor aztán Lewisnak, nagyon helyesen az volt a véleménye, hogy jó volna nekik is valami fegyverre szert tenniük, Jane ismét végigfürkészte a Palotát. Sajnos nem valami nagy eredménnyel. Ugyanis valamennyi fegyver, kivéve azokat, amelyeket a tulajdonosaik magukon viseltek, a toronyban központilag volt elraktározva, s így a lány csak egy elhagyott puskát, két revolvert s néhány töltényt talált.

Mire a fegyverekkel visszatért, kint a helyzet sokat változott. A négerek átkeltek a folyón, és mintegy háromezren ellepték a Röpteret. A Fekete Gárda laktanyáját egyetlen rohammal bevették, s megöltek mindenkit, aki ott tartózkodott, ugyanolyan könnyen elfoglalták a légisiklók hangárjait is, és nemsokára onnan hatalmas lángok csaptak a magasba.

E látványtól William Ferney tehetetlen dühében valósággal tajtékzott. Üvöltött, ordított, de a többiek egyetlen szavát sem értették. A teraszon szakadatlanul ropogtak a lőfegyverek, lent a négerek tömegében a golyók állandóan embert találtak, s szedték az áldozatokat szakadatlanul.

De a többi néger mintha észre sem vette volna. A Fekete Gárda kaszárnyájának elfoglalása s a hangárok felgyújtása után, amelyek, mint óriás fáklyák, bevilágították a Röpteret, a tömeg megostromolta a Palotát, és azzal verte a kaput, ami éppen a keze ügyébe akadt, de hasztalanul.

Miközben a kapuval voltak elfoglalva, a Red River felől pusztító erejű sortűz dördült. A Merry Fellows-legények végül is észbe kaptak, áttörtek a hídon, kibontakoztak a Röptér szélén és belelőttek a sokaságba. Nemsokára száz meg száz holttest borította a Röpteret.

A négerek fülsiketítő harci kiáltással rávetették magukat az ellenségre. Pillanatok alatt iszonyú kézitusa kezdődött. Mivel a négereknek nem voltak lőfegyvereik, közelharcra törekedtek, amelyben jó hasznát vették a szekercéiknek, tőreiknek és lándzsáiknak, amire Merry Fellows szuronnyal és közvetlen közelről leadott lövésekkel válaszolt.

A csata kimenetele azonban nem volt vitás. A fegyverek minősége többet jelentett, mint a sokaság. A sorok nemsokára megbomlottak, a golyók által megtizedelt négerek meghátráltak, s a jobb partra menekülve a Röpteret átengedték a győzteseknek.

Azok pedig űzőbe vették őket, hogy mentsék, ami még menthető; főleg a Merry Fellows-övezet középső részét védelmezték, ahova a tűzvész még nem ért el.

Mikor azonban az üldözők a hídra értek, hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. A Palota magasságából Jane és Lewis jól láthatta, hogy a robbanás messze, a Civil Body-övezet legtávolabbi pontján történt. A mindenfelé nagy lánggal lobogó tűz fényénél jól megfigyelhették azt is, hogy az övezet egy része és az elválasztó fal jó nagy szakaszon miként omlik össze.

Bármi okozta is ezt a robbanást, az eredménye az lett, hogy a megszorított négerek előtt szélesre tárta a menekülés útját az ültetvények felé. Ugyanis a hatalmas résen át a rabszolgák a földekre menekültek, s így megszabadultak ellenségeiktől. Egyébként azok abba is hagyták az üldözést. Negyedóra múlva a Red River jobb partját is elhagyták, és a Röptéren gyülekeztek. Nemcsak amiatt, mert az ellenség elfutott előlük, de maguk is megrettentek a meg-megismétlődő robbanásoktól, amelyek az elsőt követték.

Mi lehetett e robbanások oka? Senki sem tudta. Mindenesetre az világosan látszott, hogy nem véletlenül történnek, hanem valakinek az akaratából. Az első, amint tudjuk, a város külső kerületében, a Palotától legmesszebb eső ponton dördült.

Ettől a ponttól jobbra és balra öt perc múlva újabb két dördülés hallatszott. Aztán ötpercnyi szünet után ismét kettő, de ezek már a Civil Body-övezet hajlatában, közelebb a város központjához.

A Merry Fellows-legények, akik a rabszolgák után vetették magukat, ekkor torpantak meg.

Ettől kezdve a megmagyarázhatatlan robbanások szabályos időközökben követték egymást: minden félórában egy-egy dörrenés hallatszott. Minden harmincadik percben egy robbanás, és nyomában a Civil Body-övezet egy-egy újabb darabja omlott romhalmazzá.

Blackland fehér lakói, már akik még életben voltak, a Röptéren gyűltek össze, és némán figyelték az érthetetlen jelenséget. Úgy tűnt, hogy valami felsőbbrendű hatalom hozzáfogott a város módszeres lerombolásához. A gonosztevő csürhe, amely még nem is olyan régen annyira vakmerő volt a gyengébbekkel szemben, most vacogott a félelemtől. A Palota falához húzódva hiába próbálták a kaput kinyitni, dühösen ordítoztak William Ferneynek, mert megpillantották fenn a teraszon, és nem értették, hogy miért hagyja magukra őket. Ferney érthetetlen kézmozdulatokkal válaszolt, és kiáltozott nekik valamit, de hiába erőlködött, mert a hangja elveszett az általános zűrzavarban.

Így múlt el az éjszaka. A hajnal első sugarai gyászos tájat világítottak meg. A Röpteret a szó szoros értelmében elborították az elesett fehérek és feketék hullái; egymás hegyén-hátán feküdtek jó néhány százan. A fehérek győztek ugyan, de drága áron. A Civil Body- és a Merry Fellows-övezet jó nyolcszáz lakójából talán négyszáz ha épen maradt. A többi sebeiben fetrengett vagy odaveszett; voltak, akik a felkelés kezdetén, a rajtaütés alkalmával haraptak fűbe, mások viszont a Röptéren lelték halálukat, ahol a felkelők lendületét megtörték.

Ami a rabszolgákat illeti, Jane és Lewis abból a magasságból, amelyen voltak, látták őket a mezőn szétszéledni. Sokan megindultak hazafelé. Egyesek nyugatnak tartottak, a Niger irányába, pedig attól homoktenger választotta el őket. Víz, élelem és fegyver nélkül vajon hányan érnek célt közülük? Mások a hosszabb, de biztosabb utat választották, a Red River folyását követték, és délnyugat felé igyekeztek.

Legtöbben azonban nem tudták rászánni magukat, hogy elhagyják Blacklandet. Ezeket látni lehetett, amint az ültetvényeken csapatokba verődnek, és megdöbbenve nézik a várost, amelyből vastag füstoszlopok gomolyogtak a magasba, és amelyet az egymást követő robbanások lépésről lépésre romba döntöttek.

A robbanások egész éjjel szakadatlanul követték egymást. Minden félóra meghozta a maga robbanását. Mire feljött a nap, az egész Civil Body-övezet és a rabszolganegyed fele már leírhatatlan romhalmaz volt.

Akkor egyszeriben erős dörrenés rázta meg a Palota teraszát is. Aztán egymás után több dörrenés következett, s végül egy ágyúdörej is.

- William Ferney ágyúval töreti a terasz ajtaját - jegyezte meg Jane, aki annál jobban ismerte a Palota felépítését, mintsem hogy ne találja ki a különös zaj okát.

Jane hangja nyugodt volt. Mérlegelte a helyzetet, és tökéletes hidegvérrel számított.

- Akkor le tudnak jönni!... - kiáltott fel Lewis, és felkapta az egyik revolvert azok közül, amelyeket Jane hozott. - Inkább meghalok, de még egyszer nem esem a fogságukba!

Jane egy mozdulattal lecsendesítette:

- Még nem értek idáig - nyugtatta a bátyját. - Még öt hasonló ajtó állja az útjukat, és ezek közül különösen az utolsó három úgy áll, hogy azok elé ágyút húzni s azzal rájuk célozni lehetetlen.

S mintegy igazat adva a lánynak, az ágyúdörgés elhallgatott. Egy dühös üvöltés a terasz felől, amelyet még dühösebb káromkodások követtek, arra utalt, hogy William Ferney és az emberei ugyancsak kínlódnak, hogy az ágyút a második ajtónak irányítsák; s e művelet, úgy látszik, nem bizonyult könnyű feladatnak.

Egyébként mesterkedésüket nemsokára megzavarta valami; s ez az esemény éppen annyira lekötötte az ő figyelmüket, mint a Jane-ét és a Lewis Buxtonét.

A külső robbanások, amelyek rendületlenül, szabályos időközökben követték egymást, egy akkora dörrenésben érték el a tetőpontjukat, amely az egész vidéket megrázkódtatta. Ennek a romboló hatása már a bal partra is kiterjedt. Magából az Üzem kertjéből is egy hatalmas föld- és kőoszlop lövellt a magasba. Mikor a füst kissé felszállt, látni lehetett, hogy a kert egy eléggé jelentős területen elpusztult; sőt, még egy kis részen maga az épülettömb is megrongálódott.

A robbanás füstje még a levegőben úszott, amikor Jane és Lewis megpillantottak egy zárt csoportot, amely az Üzem szélesre tárt kapuján át a kikötő felé nyomul. Jane látta, hogy kikből áll ez a sokaság. A fogolytársai voltak és Camaret munkásai tömött sorokban. Középre fogták az asszonyokat és a gyermekeket. Vajon a szerencsétlenek miért hagyták el a biztos menedéket, és miért menetelnek a Röptér felé, ahol meg kell majd ütközniük azokkal a Merry Fellows-legényekkel, akik még mindig hiába próbálják betörni a Palota kapuját.

A Röptéren sürgölődő martalócok még nem pillanthatták meg a kitörő csoportot, mert a Röptér fala eltakarta őket. De fent a teraszon William Ferney túllátott a falon, észrevette őket, és feléjük mutogatott.

De a lent ácsorgók nem értették, hogy mit akar. Az Üzemet elhagyó sokaság akadálytalanul elérte azt a kaput, amelyik a Röpteret elválasztja a kikötőtől, és át is lépett rajta.

Mikor a Merry Fellows-legények megpillantották őket, felbődültek, menten abbahagyták a hiábavaló erőlködést, és az újonnan érkezőkre vetették magukat.

De ez alkalommal nem holmi négerekkel volt dolguk. Bár az üzembeliek is csak azzal voltak felfegyverkezve, ami éppen a kezük ügyébe esett - ki hosszú nyelű kalapácsot, ki fogót, ki egyszerű vasrudat szorongatott a markában -, de ennek ellenére elszántan indultak rohamra. Kegyetlen tusa kezdődött. Fülsiketítő zaj támadt. A Röpteret, amelyet elleptek az előző éjszaka elesettjei, most ismét vérpatak festette pirosra.

Jane Buxton mindkét tenyerével eltakarta az arcát, hogy semmit se lásson a szörnyűségekből. És barátai is ott vannak a harcolók között! Reszketett Barsac életéért, Amédée Florence-ért, a remek Châtonnay doktorért és mindenekelőtt Saint-Bérainért, akit tiszta szívből szeretett.

Egyszerre aztán pokoli diadalüvöltés harsant.

A számbeli és fegyverbeli fölény felülkerekedett. Az üzemiek arcvonalát kettévágták. Egy részük lépésről lépésre hátrált a kikötő felé, a másik részüket viszont a Palota felé szorították. Ezeknek semmi reményük sem maradt a menekülésre. A falnak szorítva nemcsak a Merry Fellows-legények álltak előttük, de a teraszról William Ferney és cimborái minden kockázat nélkül lepuskázhatták őket, nem volt hova menekülniük a veszély elől.

De egyszerre csak boldogan kiáltottak fel: a kapu, amely felé szorították őket, hirtelen megnyílt, és a küszöbön megjelent Jane Buxton. Az üzemiek az ellenség szorongatása elől a Palotába húzódtak, miközben Jane és Lewis puskával és pisztollyal fedezte a visszavonulásukat...

A Merry Fellows-legények egy pillanatra csodálkozva megtorpantak, mert nem értették a váratlan közbelépés okát. Mire magukhoz tértek a csodálkozástól, és ismét nekirugaszkodtak volna, már késő volt. A kaput bezárták, és ők hiába próbáltak betörni rajta.

 

Tizennegyedik fejezet
Blackland végórái

Miután a kapu becsukódott, elsősorban az elég nagyszámú sebesültet kellett gondozásba venni. Amédée Florence segítségével, akit szintén könnyebb sebesülés ért, és Barsac úr részvételével, akit a gúnyolódó sors éppen legádázabb ellenségének barlangjába menekített, Jane Buxton hozzáfogott a sebesültek ellátásához.

Miután mindenkit bekötöztek, a fiatal lánynak újabb gonddal kellett megküzdenie: ennivalót kellett kerítenie a szerencsétleneknek, akik már néhány napja szörnyű ínséget láttak. De vajon sikerül-e a Palotában elegendő élelmet találnia annyi éhes szájnak?

A Palota minden zegét-zugát felkutatta, s ily módon összekapart annyi élelmet, amennyi egy közepesen kielégítő étkezéshez elegendőnek bizonyult. Tehát továbbra is igen válságos helyzetben maradtak, és úgy tűnt, hogy az elkerülhetetlent legfeljebb néhány nappal késleltethetik.

Mire mindennel elkészültek, délelőtt tizenegy óra lett. Közben a Palotán kívül egyik robbanás a másikat követte, lent a Röptéren a Merry Fellows-legények ordítoztak, néha-néha egyik-másik csoportjuk a kapuval is megpróbálkozott, de éppen olyan sikertelenül, mint eddig; fenn a teraszon pedig William Ferney és társai kiabáltak. A menekültek, miután megbarátkoztak a pokoli zűrzavarral, többé ügyet sem vetettek rájuk. Amint rájöttek, hogy menedékük bevehetetlen, ostromlóik dühe sem aggasztotta őket.

Mikor kissé lecsendesedett a helyzet, Jane Buxton megkérdezte Amédée Florence-t, hogy miért törtek ki az Üzemből, s hagyták el a biztos menedéket, hogy hátrányos feltételek mellett megkockáztassák a Röptér elfoglalását. A riporter aztán elmesélte, hogy a lány távozása után mi történt az Üzemben.

Elmondta, hogy fél kilenc körül, miután Tongané megadta a várva várt jelt, Marcel Camaret néhány dinamitrudat és jelentős mennyiségű kézifegyvert küldött a középső övezetbe, anélkül hogy ezt Blackland többi lakója észrevette volna. E művelet befejezése után, éjjel tizenegy óra felé, az ostromlottak összegyűltek, hogy a kirobbanó felkelésbe maguk is belevessék magukat. Akkor azonban észrevették, hogy Jane Buxton hiányzik.

Aztán fél órával a fegyverek átküldése után meghallották a hatalmas robbanást. Tongané akkor repítette a levegőbe a fekete övezet egyik kapuját; és abban a pillanatban az összes kunyhóból magasra csapott a láng, a rabszolgák pedig elárasztották a Civil Body-övezetet.

A többit már Jane is látta. Tudta, hogy a négereket, miután elözönlötték a Röpteret, olyan hamar visszaverték, hogy az üzemieknek már nem maradt idejük, hogy bekapcsolódjanak az ütközetbe. Kitörtek ugyan, és rohamoztak is, de gyorsan vissza kellett vonulniuk, mert mire a Röptérre értek volna, a feketéket már kiszorították onnan.

Visszakényszerülve az Üzembe, az éjszakát kétségek között töltötték el. Ugyanis a rabszolgafelkelés kudarca elrabolta minden reményüket a győzelemben. Akárcsak Jane Buxton, ők is tanúi voltak a város módszeres felrobbantásának, amelynek a lány nem ismerte az okát.

Amédée Florence elmondta, hogy az a Marcel Camaret műve, akinek az elméje teljesen elborult.

A kétségtelenül zseniális Camaret-ben mindig felismerhetők voltak az őrültség bizonyos jelei; igen sok olyan jellemvonást lehetett észrevenni rajta, amely összeegyeztethetetlen az egészséges, kiegyensúlyozott lelkiállapottal. Most pedig az immár egy hónapja torlódó események teljesen megzavarták az elméjét.

Első megrázó élménye az a tanúvallomás volt, amelyet Harry Killer foglyai tettek, miután megszöktek és az Üzembe menekültek. A másodikat, a sokkal erősebbet, Daniel Frasne szolgáltatta, az az ember, akit a felrobbantott légisikló roncsai közül húztak ki. Miután a teljes igazság birtokába jutott, Marcel Camaret elméje egyre inkább elborult. Jane Buxton nem tudta elfeledni, hogy a tudós, valahányszor visszavonult lakosztályának magányába, vagy ha néha fel-felbukkant a műhelyekben, mennyire szomorú, sőt komor volt.

Utolsó világos tette a Tonganénak történő fegyverszállítás volt. Mikor az első robbanás döreje megrázta a várost, de különösen, amikor a rabszolganegyedben s a Civil Body-övezetben fellángolt a tűz, azok, akik Camaret közelében álltak, látták, hogy egyszeriben halálsápadt lesz, és a torkához kap, mint aki fuldoklik. Aztán dadogva, alig tagoltan törtek elő ajkáról a szavak; nehéz volt megérteni, hogy mit akar mondani. De akik a közelében álltak, úgy hallották, mintha azt mondogatta volna, hogy "a művem halála... a művem halála..." s ezt szakadatlanul suttogta maga elé.

Sokáig, több mint egy negyedóráig, Marcel Camaret szeretettel nézett körös-körül, csóválgatta a fejét, s az iménti szavakat ismételgette. Aztán egyszerre csak kihúzta magát, és felkiáltott: "Az Alkotó halálra ítélte Blacklandet!"

Véleménye szerint ő maga volt az Alkotó, legalábbis ezt lehetett kivenni a mozdulataiból.

Aztán, mielőtt bárki is feltartóztathatta volna, Marcel Camaret futásnak eredt, s tőle szokatlan erős hangon kiáltozta: "Az Alkotó halálra ítélte Blacklandet!... Az Alkotó halálra ítélte Blacklandet!"

Egyenesen a toronyba rohant, s amint egyre feljebb mászott emeletről emeletre, maga mögött minden ajtót bezárt... E torony védelmi rendszere teljesen azonos volt a palotabeliével; akik itt megpróbáltak volna behatolni, ugyanolyan legyőzhetetlen akadályba ütköznek, mint amilyen Harry Killert feltartóztatta, amikor el akarta hagyni a teraszt. És miközben Camaret egyre feljebb kapaszkodott a toronyban, szakadatlanul, de mind elhalóbb hangon hallatszott: "Az Alkotó halálra ítélte Blacklandet!"

Nemsokára ezután bekövetkezett az első robbanás. Sokan a munkások közül nem nézhették tétlenül, hogy azt a zseniális embert, akit ők annyira tiszteltek és szerettek, most ilyen állapotban lássák; erőt vettek a gyengeségükön, Rigaud vezetésével az Üzembe rohantak, és elvágták a villamosvezetékeket, hogy ily módon elszigeteljék a tornyot. Csakhogy a toronynak saját energiatartalékai, sőt néhány folyékony levegővel hajtott áramfejlesztője is volt, s így a berendezéseket akár néhány napig is működtetni lehetett minden külső áramforrás segítsége nélkül. Tehát: a robbantások folytatódtak. A "darazsak" viszont az éltető energia megszakítása miatt tehetetlenül hulltak le az Üzem körüli árokba. Ezért a munkások kénytelenek voltak ismét bekapcsolni az áramot, természetesen a Camaret részére is, aki, bár elméje teljesen elborult, megértette, hogy miről van szó, és ismét működésbe hozta a védelmi gépezetet.

Az éjszaka szakadatlan izgalmak között telt el. Hajnalban Camaret megjelent a torony teraszán. Onnan a magasból egy hosszú beszédet tartott, de abból az alant állók csak néhány mondattöredéket értettek meg. Az olyan kifejezések, mint "isteni düh", "égi tűz", "totális megsemmisítés", azt bizonyították, hogy Camaret őrültségi rohama egyáltalán nem csillapodik. Beszéde végén oly hangosan, hogy az Üzem egész területén hallani lehetett, azt kiáltotta: "Meneküljetek!... Mindnyájan meneküljetek!..." Aztán visszatért a toronyba, ahonnan többé nem jött elő.

Nemsokára a bal parton is bekövetkezett az első robbanás. Ez volt az, amely éppen az Üzemben történt, és annak lakóit annyira megriasztotta, hogy a felkoncoltatást is megkockáztatva, elhatározták a kitörést, mivel a kétféle halálos veszedelem közül a helybenmaradás látszott nagyobbnak.

Szerencsétlenségükre, amint a Röptérre értek, beleütköztek a Merry Fellows-legények sokaságába, akiket addig a fal elrejtett a szemük elől; akkor tört ki az a sok áldozatot követelő ütközet, amely az üzemiek kettészakításához vezetett, s egy részüket arra kényszerítette, hogy Harry Killerhez a Palotába meneküljenek, míg a másik részük a kikötőbe szorult, de közben sikerült annak a Röptér felőli kapuját lezárniuk.

A Palotából jól lehetett látni őket. Mivel egy újabb támadást, amelynek sikerében egyáltalán nem bízhattak, meg sem mertek kockáztatni, és arra sem volt bátorságuk, hogy visszatérjenek az Üzembe, amely egy őrült elme kényének-kedvének volt kiszolgáltatva, az éhségtől és fáradtságtól kimerülten a szabad ég alatt leheveredtek, s nagy veszélynek tették ki magukat, mert akár a Red River túlsó partjáról, akár pedig a Palota teraszáról a banditák minden kockázat nélkül kedvükre lövöldözhettek rájuk. Sőt, körben az őrsávon akár a hátukba is kerülhettek.

Jane Buxton örömmel pillantotta meg köztük Saint-Béraint és Châtonnay doktort. Ebben a kalandban barátai közül még egy sem veszett el; az sem, aki a legdrágább volt a szívének...

Jane még néhány percig sem élvezhette ezt a viszonylagos örömet, mert a Palotát is hatalmas dörrenés rázta meg. Könnyű volt rájönni, hogy a robaj a terasz felől hallatszott, s a fent levők az elválasztó ajtókat akarják áttörni. De a szerelés igen szilárdnak bizonyult, és keményen ellenállt.

Ha William Ferney és a cimborái elszigeteltségükben maguk is nem éheztek volna, és nem gyengülnek le, kétségtelen, hogy végül is elérik a céljukat. Így is este hat óra körül áttörték a terasz padlózatát, és az ostromlottaknak a harmadik emeletet ki kellett üríteniük.

A második emeletre húzódtak vissza, és maguk után a páncélajtót gondosan bezárták. Aztán várakoztak.

Jane Buxton ezalatt Barsacot és Amédée Florence-t tájékoztatta mindarról, ami vele azóta történt, hogy az Üzemet elhagyta. Ismertette családi kapcsolataikat, felidézte Lewis történetét, elmesélte, hogy milyen vakmerően rabolták el őt, s mily kegyetlenül kínozták azóta; s végül azt is elmondta, hogy Harry Killerben miként ismerte fel féltestvérét, William Ferneyt, akinek már régóta nyoma veszett. Ha a sors úgy rendeli, hogy ő ne lássa viszont Angliát, Florence és Barsac legyenek a tanúi George és Lewis Buxton ártatlanságának, akiket ok nélkül gyanúsítanak oly súlyos bűntettek elkövetésével.

Este hét óra felé a kemény csapások alatt a második emelet mennyezete is bomlani kezdett, akárcsak a harmadiké. Rövid pihenő után, amelyet William Ferney-re és bandájára a kimerültség kényszerített, újra munkához láttak. Az ostromlottak pedig ismét lejjebb szorultak egy emelettel.

Természetesen a második áttörés ugyanakkora erőfeszítést követelt, mint az első. A Palotában éjjel két óráig hallani lehetett a súlyos csapásokat. Aztán csend lett, és tartott vagy két óra hosszat; ezalatt William Ferney és emberei a harmadik emeletről leereszkedtek a másodikra, majd szusszantak is egyet, mert a pihenésre egyre nagyobb szükségük volt.

Hajnali négy óra körül az ostrom új erővel folytatódott, most már az első emelet mennyezetén próbáltak áthatolni. Mielőtt ez sikerült volna, az ostromlottak a földszintre húzódtak, de maguk mögött gondosan lezárták a páncélozott ajtót, amelyet aztán az ostromlók meg sem próbáltak betörni.

Az ostromlottak tehát az utolsó menedékhelyre szorultak. Ha William Ferneynek sikerül áttörnie azt a két mennyezetet is, amely a Palota foglyaitól még elválasztja, az emberek feje felett megjelennek a puskacsövek, s nem marad más hátra, mint a menekülés le az alagsorba, ahol a börtöncellák sorakoznak, vagy meg kell kockáztatniuk a Palota elhagyását és az áttörést a külső falakig. De ott is csak a pusztulás várna rájuk.

Felhőtlen égen kelt fel a nap, amikor William Ferney nekiállt, hogy útjából az utolsó előtti akadályt elhárítsa. Akkor már nyilvánvaló volt a szörnyű pusztulás. Blackland zsarnoka, ha győz, akkor is csak romok felett uralkodhat.

A város teljesen elpusztult. A hajdani Merry Fellows-övezetben már csak két ép ház állt, éppen szemben a Palotával. Néhány perccel napkelte után azok is összeomlottak, s ezzel a jobb part teljes elpusztítása befejeződött.

A robbanások azonban ezzel nem értek véget, sőt egyre közelebbről hallatszottak. Camaret a romboló művét is módszeresen és előrelátóan végezte. A jobb part után áttért a bal partra, és hozzáfogott, hogy az Üzemet lépésről lépésre eltüntesse a föld színéről. Egymás után röpítette a levegőbe a munkáslakásokat, a műhelyeket, a raktárakat, nem siette el a dolgát, mintha meg akarná hosszabbítani az élvezetet, amit számára e munka nyújtott; viszont gondosan ügyelt arra, hogy az energiatermelő berendezéseket, amelyeket most ily szörnyű célra használ, semmi károsodás ne érje.

A Röptéren tartózkodó Merry Fellows-legények az éjszakai órákban elég csendesen viselkedtek, és úgy tűnt, végleg lemondtak a kapu hiábavaló ostromáról; de amikor a bal parton az első robbanás megtörtént, hatalmas ordítással ismét a Palotának rontottak.

Az érthetetlen támadáson az ostromlottak őszintén csodálkoztak. Mit makacskodnak azok ott kint?! Most, hogy Blackland romokban hever, még miben bízhatnak? Nem tennék-e jobban, ha elhagynák az elpusztított várost, hogy minél hamarabb a Niger partjára érjenek.

Az a néhány kiáltás, amely a lezárt kapun át is hallható volt, érthetővé tette a banditák magatartását. Semmiképpen sem akarták elszalasztani a főnöküket, akit egyébként árulással gyanúsítottak, és nem akartak elmenekülni e gyászos helyről mindaddig, amíg nem tették rá a kezüket azokra a kincsekre, amelyeket a városban keringő legendák szerint Harry Killer a Palotában felhalmozott. Majd, ha a kincstáron megosztoztak, majd csak akkor menekül innen ki merre lát, hogy más tájakon próbáljon szerencsét.

Persze az ostromlottak szívesen kielégítették volna a banditák mohóságát. Azonban nem ismerték a helyet, ahova Blackland zsarnoka a kincseit elrejtette, ha egyáltalán voltak kincsei, s így ezen az áron nem válthatták meg magukat a kívül ádázkodó ellenségtől.

Az Üzemből fel-felhangzó robbanásoktól eltekintve, kilenc óráig a helyzet változatlan maradt. William Ferney szaporán munkálkodott, hogy az első emelet mennyezetét is áttörje - mert akkor az első emeletet még nem érte el. Közben a Merry Fellows-legények vadul támadták a Palota kapuját, amely persze nem engedett az ostromnak.

Kilenc óra után aztán az ostromlók taktikát változtattak. Abbahagyták a kapu elleni hiábavaló erőfeszítést, és a fal kibontásához fogtak. Egy óra hosszat hallani lehetett, amint a követ csákányozzák, aztán az óra elmúltával hatalmas robbanás rázta meg a kapu alatti és az attól jobbra eső falszakaszt. Az történt, hogy a Merry Fellows-legények végül is kisütötték: a fal alá aknát ásnak, s a náluk lévő lőszerek puskaporával levegőbe repítik az útjukat elálló falat, amelyen másképpen nem tudtak áttörni.

A kapu megingott ugyan, de nem zuhant be. Viszont bizonyosnak látszott, hogy egy második robbantásra feltétlenül bedől majd. A falon támadt réseken át puskacsövek meredtek fenyegetően a bentlevőkre.

Az ostromlottaknak emiatt el kellett hagyniuk az előcsarnokot, és be kellett húzódniuk a Palota egyik védettebb sarkába; a Merry Fellows-legények közben hozzáfogtak, hogy egy újabb aknát ássanak a robbantáshoz.

És majdnem ugyanabban a pillanatban egy omlás robaja arra figyelmeztetett, hogy odafenn immáron a harmadik mennyezetet is áttörték. Pár perc múlva az ostromlottak közvetlenül a fejük felett hallották a léptek zaját.

A helyzetük most már valóban reménytelenné vált. Kint három-négyszáz Merry Fellows-legény, aki egy félórán belül rájuk zúdul. A fejük felett húsz mindenre elszánt bandita, aki ugyanannyi időn belül a betört mennyezet résein át könnyedén lelövöldözheti a földszintre szorultakat. A szerencsétlen ostromlottak már semmit sem tehettek, hogy elkerüljék sorsukat. Jane és Lewis Buxton, Amédée Florence és Barsac hiába igyekeztek lelket önteni az emberekbe. Azok csak elnyúltak a földön, és teljes beletörődéssel várták a kegyelemgolyót, amely majd végez velük.

A helyzet azonban egy csapásra megváltozott. A Merry Fellows-legények és William Ferney ugyanabban a pillanatban hagyták abba az ostromot. Egy újabb dörrenés rázta meg a Palotát, amelyet azonban nem lehetett összetéveszteni az eddigi robbanásokkal. Ezt a dörrenést, amely úgy tűnt, hogy valami ágyútűztől származik, sok más hasonló követte; a délkeleti fal, amely a Röpteret az ültetvényektől elválasztotta, hatalmas szakaszon leomlott.

A kint acsarkodó Merry Fellows-banda szörnyű káromkodásba kezdett. Egyesek a fal résén át a messzeségbe figyeltek. Nemigen örülhettek annak, amit ott láttak, mert vadul hadonásztak, és a cimboráikhoz rohantak, akikkel hevesen tanakodni kezdtek. Nemsokára aztán egymás hegyén-hátán a másik part felé tülekedtek. Közben William Ferney is abbahagyta az ostromot, s ahogy csak a lábai bírták, felrohant a toronyba. Egymást öldökölve, félretaszigálva, a Merry Fellows-legények a túlsó part felé igyekeztek, de egy újabb ágyútűz, amely legalább ötvenet megölt közülök, a Castle's Bridge-et és a Garden's Bridge-et is eltüntette a föld színéről. Ily módon a jobb parttal minden összeköttetés megsemmisült; azok a Merry Fellows-legények, akik még nem érték el a hidat, amikor az a levegőbe repült, habozás nélkül a folyóba vetették magukat, hogy úszva jussanak át a túlpartra.

A Röptér egy pillanat alatt kiürült; a robbanások kivételével, amelyek ezután is szabályos időközökben követték egymást, a harci zajt hirtelen mély csend követte. Az ostromlottak nagy csodálkozásukban azt sem tudták, hogy mihez kezdjenek. A Palota egyik sarka váratlanul leomlott. Marcel Camaret pusztító művét befejezendő, most fogott annak a területnek a felszámolásához, amelyen ők is tartózkodtak. Menekülni kellett onnan.

Az ostromlottak kirohantak a Röptérre; néhányan közülük a lerombolt falréshez siettek, hogy megnézzék, mitől esett pánikba a Merry Fellows-banda. De alighogy odaértek, a fal másik, kevésbé megrongálódott része felől harci kürt hangja harsant diadalmasan.

A kürtszó szabadulásuk jele volt, de ők már hinni sem merték, csak földbe gyökerezett lábbal figyelték a csodát, ugyanúgy, mint a kikötő felől előbotorkáló társaik, akik megtorpantak a Röptéren.

Marcenay kapitány - mert könnyű kitalálni, hogy az ágyúdörej és a trombitaszó az ő megérkezését jelezte - úgy pillantotta meg a szerencsétleneket, amint sápadtan, elnyűve, lesoványodva, a kimerültségtől és az éhségtől egész testükben remegve összeverődtek a Röptéren.

Mikor a lövészek a faltörésen megjelentek, a szegény ostromlottak a fogadásukra próbáltak sietni, de annyira gyengék és izgatottak voltak, hogy csak a karjukat tudták a szabadítóik felé kitárni, s aztán legtöbbjük a földre rogyott vagy ájultan esett össze.

Ez a megdöbbentő kép fogadta Marcenay kapitányt, amikor emberei élén a Röptérre ért. A folyón túl egy óriási füstölgő rommező; jobbra és balra két tekintélyes kőépület, amely fölött egy-egy magas, még épen álló torony uralta a tájat; előttük egy hatalmas térség, amelyet emberi testek borítottak, egyesek immár örök mozdulatlanságban a falak mellé terítve, mások a térség közepén egymás közelébe húzódva, sebesülten nyögve, jajgatva és kiáltozva.

Marcenay kapitány a csoportba verődött ostromlottak felé sietett. Jane Buxton összeszedve minden erejét felemelkedett, és a kapitány felé támolygott. Marcenay csak nehezen ismert rá a szerencsétlen, kiszikkadt arcú, lázas tekintetű teremtményben arra a csodaszép, makkegészséges lányra, akitől alig három hónapja hogy elbúcsúzott. Amint hozzálépett, a lány a karjaiba ájult...

A kapitánynak még az elsősegélyre sem maradt ideje, mert abban a pillanatban fülsiketítő dörrenés rázta meg az eget és a földet. Az Üzem és a Palota egyszerre omlott össze. A romok között már csak a két torony meredezett érintetlenül.

A Palota tornyában William Ferney állt nyolc tanácsosával, kilenc néger szolgájával és a Fekete Gárda öt legényével; összesen huszonhárom ember, akik kihajolva a mellvéden mintha segítségért kiáltoztak volna.

A másik torony tetején csak egyetlen ember állt. Háromszor is megkerülte a torony erkélyét, heves taglejtésekkel valami érthetetlen szónoklatot tartott. Nagyon erősen ordíthatott, mert a távolság ellenére kétszer egymás után is hallani lehetett: "Szörnyhalál!... Blackland szörnyhalála!..."

Valószínű, hogy William Ferney is meghallhatta e szavakat, mert látni lehetett, amint egy dühöngő őrült mozdulatával felkapott egy puskát, és szinte célzás nélkül az Üzem tornyára lőtt, amelytől pedig közel négyszáz méter választotta el.

És lám, a vakvilágba küldött golyó célba talált. Marcel Camaret a szívéhez kapott, és ingadozva eltűnt a torony belsejében.

Ugyanabban a másodpercben két, minden eddiginél hatalmasabb robbanás rázkódtatta meg a levegőt, és a két torony szörnyű robajjal összeomlott, maga alá temetve William Ferney-t és embereit, a másik oldalon pedig magát Marcel Camaret-t.

A fülsiketítő zaj után mély csend borult mindenre. A katasztrófa szemtanúi még mindig oda néztek, ahol már semmi látnivaló sem volt, és némán hallgattak, pedig már nem volt mit hallaniuk.

Minden befejeztetett. Blacklandet az pusztította el, aki megalkotta; rom és hamu volt már minden. Semmi, de semmi sem maradt Marcel Camaret csodálatos, de szörnyűséges művéből.

 

Tizenötödik fejezet
Epilógus

Így érte el a végzet Marcel Camaret-t és William Ferney-t alias Harry Killert. Így pusztult el a bámulatra méltó Blackland városa, minden műszaki csodájával egyetemben; a remekmű, amely a világ elől eltitkolva született meg, semmivé vált.

Csak romhalmaz maradt utána, amelyet rövidesen homokdűnék takarnak. Mert a felhők nem ontják többé áldást hozó záporukat, ismét kiszikkadt folyómederré válik a Red River, partjai közt egy csepp víz sem csillan többé, az ültetvények kiszáradnak, és a sivatag visszahódítja a maga jogait, s megkezdi pusztító támadását e csodás emberi létesítmény ellen. Rövidesen a városnak nyoma sem marad a földön.

Marcel Camaret akaratából pusztult el mindaz, amit alkotott, és az eljövendő koroknak semmi sem hirdeti majd a zseniális, de őrült feltaláló dicsőségét.

Marcenay kapitány, amennyire csak lehetett, rövidre fogta az ott-tartózkodását. De így is több mint egy hónapig vesztegelnie kellett, amíg a túlélők útnak indulhattak. El kellett temetniük néhány száz hullát, kötözni kellett a sebesülteket, maguknak is erőt kellett gyűjteniük, hogy bírják az út fáradalmait, és várniuk kellett főleg azért, hogy az úgyszólván utolsó pillanatban megmentett emberek visszanyerjék az erejüket.

Az Üzem egykori alkalmazottai közül sokan nem láthatták viszont a hazájukat. A Merry Fellows csapásai alatt vagy húsz munkás, három asszony és két gyermek vesztette életét. De a Barsac-expedíció hivatalos és csatlakozott tagjait a sors megkímélte. Amédée Florence kivételével - de ő is megúszta egy jelentéktelen sebbel -, a többiek sértetlenül menekültek meg, köztük Tongané és Malik is, ők boldogan ölelgették egymást, és fülig érő szájjal nevettek.

Közben a megszabadítottak lassacskán kezdtek magukhoz térni a súlyos megpróbáltatások után, s a sebesültek állapota is javult, Marcenay kapitány pedig megpróbálta összeszedni Blackland szétszórt lakosságát. A fehérek közül, akik ellenálltak, golyót kaptak a bőrük alá, a többit láncra verték; majd a hatóságok döntenek a sorsuk felől. Ami a rabszolgákat illeti, azokat a kapitánynak sikerült lecsendesítenie, és lassacskán össze is gyűjtenie. A Nigerig kíséri majd őket, ahol aztán elválnak, hogy mindegyik szabadon visszatérhessen a falujába.

Mind e teendők miatt a menetoszlop csak június 10-én indulhatott útnak; egyébként ellátási problémáik nem voltak, mert a romok között s a környező ültetvényeken bőven találtak élelmet. Csak néhány súlyosabb sebesült nem tudott lábra állni, ezeket hordágyon kellett magukkal vinniük. De mindenáron indulniuk kellett, mert az esős időszak beköszöntőben volt; ezt Szudánban "telelésnek" nevezik, pedig éppen a csillagászati nyárra esik. Tekintettel a körülményekre, csak csökkentett menetsebességre lehetett számítani.

A hazafelé utazásnak nem írjuk le minden kis epizódját; elég, ha elmondjuk, hogy néha nehézségeket kellett leküzdeniük, de súlyosabb kimenetelű baleset nem érte őket, és komoly veszedelemben sem forogtak. Hat héttel Blackland romjainak elhagyása után a Marcenay kapitány vezetése alatt haladó menetoszlop Tombouctouba érkezett. Két hónap múlva pedig a drámai kaland hősei kikötöttek Európában; egyesek Angliában, mások Franciaországban léptek partra.

Ami hőseinkkel ezután történt, azt néhány sorban is el lehet beszélni.

Előbb tegyük tiszteletünket az expedíció jog szerinti tagjainál:

Poncin úr visszatért a minisztériumba, és akárcsak azelőtt, a statisztika nyújtotta élvezetekbe merült. És természetesen mindegyre előfordul, hogy "bámulatos" dolgokat fedez fel. Legutóbb például kiderítette, és ki is számította, hogy a különböző emberfajtáknak évszakonként átlagosan hány hajszála nő, és ugyancsak átlagosan, de nemcsak évente, hanem havonta, óránként, sőt percenként is mennyit nő a körme.

Poncin úr tehát boldog, és az is marad mindaddig, amíg lesz valami kiszámítanivaló kerek e világon.

Csak egyetlen sötét pont van az életében: mind a mai napig nem tudta megoldani azt a feladatot, amelyet Amédée Florence-tól kapott. De hát semmi sem tökéletes a földtekén.

Châtonnay doktor folytatja a praxisát; páciensei visszatérőben vannak, s az egészségi állapotuk is állandóan javul. Ugyanis, mióta megjött az orvosuk, az életük visszatért a rendes kerékvágásba: megengedhetik maguknak azt a fényűzést, hogy úgy betegeskedjenek, ahogy nekik jólesik, mert ha a doktorra hallgatnak, jöhetnek-mehetnek vagy pihenhetnek, akár ágyba fekve, akár fel-le sétálva a házban és az udvaron...

Barsac úr persze a "Házban" lábadozik, de az ő házát nagy H-val írják. Igaz, a négerek szavazati jogát egyelőre jól eltemették, de őt vigasztalja az a tudat, hogy megszenvedett e kérdésért, sőt komoly veszélyeknek tette ki magát, hogy megismerje minden oldalát. A helyzete ilyenformán szilárdabb, mint bármikor, és már úgy emlegetik, mint a gyarmatügyi tárca várományosát.

Malik és Tongané elhagyták Afrikát, követték úrnőjüket Angliába, ahol összeházasodtak. Anglia földjén azóta szépen virul egy fészekaljnyi kicsi néger, akik közül a nagyobbacskák már ügyesen fel is cseperedtek.

Saint-Bérain... Róla semmi különösebbet sem mondhatunk. Halászik, vadászik, "nagyságos asszonyomnak" titulál nagy bajuszú erdőkerülőket, és "tisztelt uramnak" szólítja az ellenkező nemű kétlábúakat. Ez a fő foglalkozása. Azon túl a Saint-Bérain élete ugyanúgy folyik, mint a Jane Buxtoné; mivel pedig Jane Buxton sorsa szorosan a bátyja, Lewis, és a Marcenay kapitány életéhez kapcsolódik, e négy személy további életútját együttesen követhetjük.

Az olvasó minden bizonnyal kitalálja, hogy amint Tombouctouba értek, Marcenay kapitány azonnal szabadságot kért Allègre ezredestől, aki ez alkalommal habozás nélkül teljesítette a kérelmét, s így a kapitány Angliába kísérhette Jane Buxtont, Lewist és Saint-Béraint.

A hónap alatt, amit Blackland romjai között töltöttek, a kapitánynak bőven nyílt alkalma, hogy a lánynak, akit ott helyben eljegyzett, elmesélje, mily hallatlan szerencse folytán jutott el hozzá az a távirat, amelyet Marcel Camaret vaktában bocsátott ki; azt is elmesélte, hogy miként próbálkozott Allègre ezredesnél, mégpedig késedelem nélkül, és hogy mily kétségbeejtő aggodalom fogta el, midőn az kategorikusan elutasította. Azonban nagy szerencséjére már másnap megérkezett Saint-Auban ezredes válasza. Az ezredes nemcsak hogy hamisnak nyilvánította a nyílt parancsot, amelyet az úgynevezett Lacour főhadnagy kézbesített, de azt ajánlotta, hogy küldjenek fegyveres segítséget Barsac úrnak, mert a képviselő sorsáért komoly oka van aggódni. Az expedíciót azonnal meg is szervezték; az előbb a Niger menti Gaóba ment, aztán átvergődve a sivatagon, erőltetett menetben Blackland alá ért; Marcenay kapitánynak nagy nehézségek árán egy tábori ágyút is sikerült magával hoznia.

Jane Buxton, mihelyt Angliában partra szállt, bátyja, valamint Marcenay kapitány és Saint-Bérain kíséretében késedelem nélkül a Glenor-kastélyba sietett, de előbb megtáviratozta az érkezésüket. Majdnem egy éve múlt, hogy a kastélytól elbúcsúzott. És most úgy tér oda vissza, hogy eleget is tett annak, amire vállalkozott. Családjuk becsületét ad integrum^[11] visszaszerezte.

De vajon milyen állapotban találja majd az apját? Vajon az az öregúr, nyolcvannégy évvel a vállán, hogyan vészelte át kedves leánya távollétét, és főleg azt az újabb gyalázatot, amelyet a Central Bank fiókjának kirablása oly végzetes módon a másodszülöttje fejére zúdított? A lapok, miután annyi rosszat tettek, most igyekeztek mindent helyrehozni. Amédée Florence, amint kapcsolatba léphetett Európával, azonnal közölte a történteket, és a lapok urbi et orbi^[12] kiáltották George és Lewis Buxton ártatlanságát. De vajon Glenor lordja olvasta-e az újságokat, és a nagy öröm nem érkezett-e már túlságosan későn? Jane Buxton elképzelte, hogy az apja mily állapotba került a Central Bank kirablása után. De minél válságosabb lehetett apja állapota, neki annál inkább sietnie kellett, hogy viszontláthassa.

Végre megérkezett és letérdelhetett az ágy mellé, mozdulatlanságra kárhoztatott édesapja fejénél, akinek értelmesen fénylő szeme elárulta, hogy észbeli képességei kifogástalanok.

Jane, akit apja betegágyánál Lewis, Saint-Bérain és Marcenay kapitány vett körül, miután ez utóbbi jelenlétét megmagyarázta az édesapjának, elmesélte, hogy mi minden történt a hosszú úton. Megnevezte a tanúkat, és bemutatta a jegyzőkönyvet, amelyet a kubói sír szélén írtak. Aztán elmondta, amit az újságok elhallgattak; azt, hogy az elvetemült William Ferney milyen feneketlenül gyűlölte a Buxton családot, és milyen undorító eszközökkel törekedett gyűlölete kielégítésére.

Mindenre fény derült. Glenor lordjának lelkében a kétség szikrája sem maradt. Bár egyik fia elveszett, viszont mindkettőnek folttalan a becsülete.

Az öregúr leánya arcára szegezett tekintettel figyelmesen hallgatott. Mikor Jane befejezte a történetet, halvány pír futotta be az arcát, az ajka megremegett, és egész teste tetőtől talpig megrezdült. Látható volt, hogy akaratereje küzd a bénaság súlyos bilincseivel, amelynek irgalmatlan nyűgét elgyengült testtel kellett viselnie.

A megrendítő küzdelem mélyen megindította a körülállókat. Az akaraterő diadalmaskodott! Annyi hónap után Glenor lordja megmozdult! Sőt meg is szólalt!

Elváltozott arcát Jane felé fordította, és remegő kézzel kereste bátor kislánya kezét, aki nem rettent vissza az áldozattól. Ajka azt suttogta: "Köszönöm"!

És abban a pillanatban, mint akinek már nincs miért tovább élni, Glenor lordja egy mélyet sóhajtott, lehunyta a szemét, és többé nem lélegzett.

A körülötte állók a segítségére ugrottak. De Buxton lord úgy szenderült örök álomra, mintha csak éjszakai nyugovóra hunyta volna le a szemét. Oly nyugodtan halt meg, mint aki elalszik.

Itt történetünk véget is érhetne.

A kedves olvasó most már a következő személyek sorsát ismeri: Barsac, a miniszteri bársonyszék várományosa, Poncin úr, a statisztika megszállottja, Châtonnay doktor, betegeinek orvosa, Saint-Bérain, amint boldogan él a húg-nénje közelében, aki viszont boldog felesége Marcenay kapitánynak, Lewis Buxton, a Central Bank igazgatóságának tagja, végül Malik és Tongané, boldog anyja, illetve apja sok-sok kis gyereknek.

Én pedig...

Vigyázat!... Még idő előtt elárulom magam. Inkább mondjuk így: ami Amédée Florence-t illeti, ő ismét elfoglalta helyét az Expansion Française szerkesztőségében, ahol kalandjairól a beszámolókat publikálja, és kap érte a főszerkesztőjétől harminc centim-et soronként. A riporter, akiről köztudomású, hogy nem Krőzus, hogy még valami pénzmagocskára szert tegyen, arra gondolt: mi volna, ha egy rókáról két bőrt húzna le, és a kalandjairól egy regényt is írna?

Egy regényt? Miféle regényt?

Hát éppen ezt, kedves olvasóm, amelyet íme: elejétől a végéig kiböngésztél, mert lám, az olvasásban éppen idáig érkeztél.

Mint bölcs lélektanász, Amédée Florence tudja, hogy ha úgy adta volna elő az eseményeket, mint való igaz történetet, a nyájas olvasó akkorákat ásítozott volna, hogy esetleg kiugrik a becses állkapcsa; viszont ha ugyanazokat az eseményeket a regény álarca mögé rejti, előfordulhat, hogy egy-egy pillanatra megragadja az olvasó figyelmét. Ugyanis a nagy T-vel írt Történelem irtózatosan unalmas. Csak a históriácskákat szeretjük - néha! Hiába! Franciaország a komolytalan emberek hazája!

Amédée Florence szerencsétlenségére ez a történet való igaz, ezért a riporter saját személyét azzal a talpraesettséggel rejtegette, amellyel a kelleténél többet szokott dicsekedni; a megtörtént eseményeket pedig belemismásolta egy regénybe, amelytől azt reméli, hogy majd sok kiadást megér. Ez az oka, hogy elbeszélése hol újságcikkekből, hol bizonyos naplószerű feljegyzésekből áll, máskor személytelen előadóformát ölt; a ravasz fickó ugyanis még a saját, egyébként merész stílusát is ironizálja; sőt arra is vetemedik, hogy önmagát mint belevaló legényt dicsérgesse; de ezek a kisded öntömjénezések csak amolyan apró trükkök, eljárások, írói műfogások, amelyeknek egyetlen céljuk, hogy az igazi szerzőt az olvasó elől elrejtsék.

De ezennel már ő is eleget tett a kötelességének. Jól-rosszul, szórakoztatóan vagy unalmasan, de eddig elérkezett. Tehát: fenntartás és viszolygás nélkül leveti az inkognitóját; a leírt történetet szóról szóra igaznak nyilvánítja, és az elbeszélő, az önök alázatos szolgája, íme, a nevét is aláírja: Amédée Florence, az Expansion Française riportere, aki ezennel papírra rója a legfontosabb, legkellemesebb szót is, a szavak királyát: azt a szót, hogy

Vége