– Úgy érzem, megtaláltam a jó utat, mester.

– Egyetértek – felelte Qui–gon, azzal vállon veregette Obi–vant, és mosolyogva visszafordult a tanítványok felé. – Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy a mezőgazdasági testületnél is kiváló munkát végeznél.

A tanítványok ezekben a pillanatokban továbbra is két sort alkotva letérdeltek, és ráültek a sarkukra. A teremben csendesség uralkodott, csak a vívómester csupasz talpának neszezését lehetett hallani. Az instruktor végigjárta a sorokat, és minden tanítványához szólt néhány szót.

Anoon Bondara, a karcsú derekú, csupa izom twi’lek mester páratlan tapasztalatokkal rendelkezett. Qui–gon, valahányszor csak szerét ejthette, összemérte vele a tudását. Ha Bondarával párbajozott, függetlenül attól, hogy mennyi ideig tartott, többet tanult, mint húsz gyengébb ellenféllel vívott összecsapás alatt.

A vívómester megállt egy Darsha Assant nevű lány előtt, aki történetesen a padavanja volt. Leguggolt, hogy a szeme egy magasságba kerüljön a tanítványéval, és megkérdezte:

– Mire gondolsz, amikor támadsz?

– Mire gondolok, mester?

– Mi jár a fejedben? Mi a szándékod?

– Csupán az, hogy olyan jól harcoljak, amennyire csak tőlem telik, mester – felelte Assant.

– Az imént győzni akartál – jelentette ki Bondara.

– Nem győzni, mester – tiltakozott a lány. – Azt akartam, hogy tökéletesek legyenek a csapásaim.

– Szabadulj meg a gondolkodástól! – felelte emelt hangon Bondara. – Ne gondolj a győzelemre, és ne gondolj a vereségre! Ne gondolj semmire!

– Hol is hallottam már ezt? – dörmögte Obi–van, és sanda pillantást vetett a mesterére.

Qui–gon azonban csak intett neki, hogy hallgasson, és tovább figyelte Bondarát, aki sétálni kezdett a két sor között, és fennhangon folytatta:

– A fénykard nem egy fegyver, amivel végezhettek az ellenségeitekkel. A saját irigységeteket, haragotokat és ostobaságotokat semmisítitek meg vele. A fénykard készítőjének és viselőjének úgy kell viselkednie, hogy képviselje, megjelenítse a megsemmisülését mindennek, ami az igazság és a béke útjában állt. – Hirtelen megállt, végignézett a tanítványain, és megkérdezte tőlük: – Értitek?

– Igen, mester! – felelték kórusban a fiatalok. Bondara tapsolt néhányat, és kijelentette:

– Nem, nem értitek. Meg kell tanulnotok lazán fogni a markolatot. Meg kell tanulnotok begyakorolt mozdulatsorok nélkül, szabadon és ritmikusan mozogni. Értitek?

– Igen, mester! – felelték a tanítványok.

– Nem, nem értitek! – közölte a mester, azzal letelepedett a sorok egyik végén. – Most elmondok nektek egy történetet. Élt valaha egy ember, akit hamis vádak alapján börtönbüntetésre ítéltek. Egy távoli világon siklóval szállították át egy sivatagon a pusztaság mélyén lévő fegyenctelepre. Ám a hajtóművek minden előjel nélkül meghibásodtak egy jókora verem felett, ami történetesen egy hatalmas teremtmény szélesre nyitott szája volt A gép az oldalára dőlt, és a fegyőrök belezuhantak a homoki lény nyálkás pofájába. Az ember is kiesett a siklóból, ám az utolsó pillanatban sikerült megragadnia az egyik leszállótalpat. Persze nem a kezével, mert azt összebilincselték a háta mögött, hanem a fogaival. Hamarosan egy karaván bukkant fel a közelében. Az éhes, holtfáradt utazók azt tudakolták tőle, hogy merre van a legközelebbi település, ahol feltölthetnék megcsappant készleteiket. Az emberünk komoly dilemmával nézett szembe. Tudta, ha nem válaszol, azzal a biztos halálra ítéli az eltévedt utazókat. Ugyanakkor, ha szóra nyitja a száját, belezuhan a nyitott szájba, és a szörnyeteg gyomrában fejezi be az életét. – A vívómester rövid időre elhallgatott, majd megkérdezte: – Ilyen körülmények között mit kellett tennie az embernek?

A tanítványok jól tudták, hogy itt és most nem fogják hallani a megoldást Bondarától, aki hirtelen talpra ugrott, és hozzátette:

– Holnap meghallgatom a válaszaitokat!

A tanítványok előrehajoltak, és a homlokukat a matracra szorítva vártak, amíg Bondara elhagyta a termet. Aztán gyorsan felpattantak, hogy máris megosszák egymással a gyakorlaton történtekről szóló véleményüket – viszont egyikük sem beszélt az instruktor rejtvényének lehetséges megoldásairól.

Qui–gon vállon veregette Obi–vant, és halkan odaszólt neki;

– Gyere, padavan, van itt valaki, akivel szeretnék váltani néhány szót.

Obi–van követte a mesterét, előbb le a lépcsőn, aztán a kemény matraccal borított vívóterembe, ahol már számos mester beszélgetett a padavanjával. Obi–van ismerte néhányukat, ám még sosem találkozott azzal az illetővel, aki felé Qui–gon terelte.

Pillanatokkal később úgy érezte, még sosem látott nála egzotikusabb megjelenésű nőt. Ferde metszésű, egymástól kissé távol ülő szemében a nagy, égszínkék szivárványhártya szinte ragyogott, Az orra széles volt és lapos, a bőre a gyümölcsfa színében játszott.

– Obi–van, ezennel bemutatom neked Luminara Unduli mestert! – mondta ünnepélyesen Qui–gon.

– Á, Jinn mester! – felelte meglepetten a nő, és tiszteletteljesen fejet hajtott. Qui–gon viszonozta a gesztust, és így válaszolt:

– Luminara, hadd mutassam be Obi–van Kenobit, a padava– nomat!

A nő Obi–vant is főhajtással üdvözölte. Háromszög alakú arcának alsó rcszcn apró, gyémánt alakú tetoválások sorakoztak függőleges sávban élveteg, kékcsfckcte alsó ajkától kerek állcsúcsáig. A kézfejét és a csuklóját is ugyanilyen tetoválások díszítették.

Qui–gon hirtelen megkomolyodva belekezdett a mondandójába:

– Luminara, Obi–van és én nemrégiben találkoztunk valakivel, aki ugyanolyan jegyeket visel magán, mint te.

– Anven Cohl – mondta Luminara, mielőtt Qui–gon folytathatta volna. Szelíd mosolyra húzta a száját, és hozzátette: – Ha nem a Templomban, hanem a szülőbolygómon nőttem volna fel, gyerekkoromban minden bizonnyal sok mesét hallottam volna róla. – Észrevette, hogy Qui–gon kíváncsian mered rá, és kérés nélkül belekezdett a magyarázatba. – Cohl szabadságharcos volt, a népünk hőse egy háborúban, amit egy szomszédos világ ellen vívtunk. Nagy harcos volt, rengeteg áldozatot hozott értünk. Ám amint a népünk elnyerte a szabadságát, összeesküvéssel vádolták azok, akiknek az oldalán harcolt. így akarták biztosítani azt, hogy Cohl ne nyerhesse el azt a hatalmi pozíciót, amelyben a népünk látni szerette volna őt. Éveket töltött börtönben, kegyetlen büntetésekkel sújtva, szörnyű körülmények között, amelyek még jobban megkeményítették a szívét, amit a háború máris keménnyé tett. Amikor aztán maga mögött hagyta azokat a körülményeket, amikor néhány korábbi szövetségesének segítségével sikerült megszöknie a börtönből, bosszút állt azokon, akik ezt művelték vele, és megesküdött, hogy többé nem lesz köze ahhoz a világhoz, amelynek szabadságáért oly sokat harcolt. Zsoldosnak állt, és nyíltan hirdette, hogy többé nem követi el azokat a hibákat, amelyeket régebben elkövetett. Hirdette, hogy immár érti a világegyetem működését és természetét, s mindig egy lépéssel azok előtt fog járni, aki megpróbálják megölni, elfogni, vagy bármilyen módon keresztülhúzni a számításait.

Qui–gon mélyet lélegzett az orrán keresztül, és megkérdezte:

– Van valami különös oka arra, hogy haragudjon a Kereskedelmi Szövetségre?

– Nem több, mint bárki másnak a honi rendszeremben – válaszolta a fejét csóválva Luminara. – Igaz, a Kereskedelmi Szövetség hozott be minket a Köztársaságba, de ezért a világunk természeti kincseivel fizettünk. Cohl kezdetben csak azoknak adta el magát, akiknek az ügyét jogosnak érezte. Ám idővel, kétségkívül a sok vérontás miatt, közönséges kalózzá és bérgyilkossá züllött. Ugyanakkor gyakran kijelentette, hogy sosem árulná el a barátait és a szövetségeseit. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd hozzátette: – Sajnálatos, hogy bűnözőként és nem példamutató hősként fog bekerülni a történelembe. Elszomorodtam, amikor meghallottam, hogy odaveszett a Dorvallánál.

Qui–gon nem reagált, mire Luminara gyanút fogott, és megkérdezte:

– Vagy mégsem?

Qui–gon látszólag a gondolataiba veszve felelt:

– Jelenleg elfogadom, hogy meghalt a Dorvallánál. Luminara bizonytalanul bólogatott, és megkérdezte:

– Hogy Cohl életben van–e, vagy meghalt, az amúgy is a hatóságokra tartozik, nem igaz?

Qui–gon ezúttal is hallgatott néhány másodpercig, majd kijelentette:

– Csak annyi bizonyos, hogy Cohl sorsa mások kezében van, nem az enyémben.

 

Tizedik fejezet

 

A Revemre–t megsemmisítő robbanás feketére perzselte a jobb oldali hangárkart, ami aztán irányítás nélkül, lassan forogva sodródott a Dorvalla fakó sarki jégsapkája felett. Az óriási duracél ív közvetlenül a bolygó árnyékának határán lebegett, és úgy tűnt, mindörökre megmarad orbitális pályáján. A nyitott zsilipeken át napfény áradt be a belsejébe, és halványan megvilágította az önjáró konténerek és bárkák megtépázott maradványait.

A roncsok között egy magányos, szintén megviselt komp is lapult. A belsejében nyolc utas kuporgott, talán még a hajónál is rosszabb állapotban.

– Még mindig várom a beígért bocsánatkérést – szólt oda Cohl a tőle balra ülő Rellának.

A nő komor pillantást vetett rá, és fojtott hangon válaszolt:

– Ha és amikor kijuttatsz minket innen, egy pillanattal sem korábban.

Valamennyien az ülésükben ültek. Néhányan a fejüket összefont karjukra eresztve aludtak, mások hátradőlve, a tagjaikat szétvetve pihentek. A fülkében félhomály és hideg uralkodott, az újra és újra átkeringetett levegő fémes ízt kapott a tisztítórendszerben.

A gyakran használt mosdó felől orrfacsaró bűz áradt.

Majdnem négy standard napja rejtőztek a hangárkarban. Táp– rudakon és egyéb mesterséges ételeken éltek; unaloműzés gyanánt néha felvették az űrruhájukat, és kimerészkedtek a hajóból. A kompban működött ugyan a mesterséges gravitáció, de magában a karban nem, ezért a kinti séta egy mélytengeri roncs felderítéséhez hasonlított. A konténerek java része a külső falhoz repült a detonáció pillanatában, ám a hatalmas belső térben lommite–felhők, droidok maradványai és leszakadt alkatrészek sodródtak ide–oda. Boiny még az egyik társuk holttestére is rábukkant. A twi’lek férfit, akinek nem sikerült eljutni a találkozási ponthoz, szinte a felismerhetetlenségig összeégették a droidok lövedékei.

Cohl eredetileg nem akart a hangárkarban maradni a robbanás után. De miután kiderült, hogy a gigászi roncs a Dorvalla gravitációs terének határán lebeg, úgy döntött, hogy egy darabig a hangár lesz a legjobb rejtekhely. A Hawk–Bat és a Nebula Front vadászgépei elmenekültek, sőt még az Acquisitor is eltűnt – ezt a tényt a kapitány különösnek találta, mivel valószínűtlennek tűnt, hogy a neimoidik lemondtak a rakományról, akár szétszóródott, akár nem.

A másik lehetőség az lett volna, hogy leereszkednek a Dorvalla felszínére, arra a helyre, amelyet támaszpontnak használtak az akció megkezdése előtt. Ám Cohl gyanította, hogy a bázist azóta felfedezték, és most valószínűleg megfigyelés alatt tartják.

Amikor Rella és a többiek azt javasolták, hogy induljanak el a közeli Dorvalla IV felé, Cohl emlékeztette őket, hogy a roncsmentő hajók a kar és a Dorvalla között fognak közlekedni, így egyetlen magányos komp biztosan feltűnést keltene, mialatt elhúz a bolygótól.

Az első roncsmentők már a robbanás után néhány órával megérkeztek. Azóta a Dorvalla Bányavállalat kompokat vetett be, hogy begyűjtéssé a még hasznavehető konténereket, viszont a kiszabadult lommite java része belemerült a légkörbe, mintha csak hazatért volna. A roncsmentők a levált központi gömböt és a másik hangárkart magasabb pályára vontatták, hogy a Dorvalla gravitációja ne tudja lehúzni őket. Minden jel arra utalt, hogy a bolygó csapatai hamarosan a jobb oldali hangárkar megmentésére és hasznosítására fordítják minden figyelmüket.

Cohl számára ezek a hosszú napok csupán unalmasak voltak, semmik azokhoz az évekhez képest, amelyeket börtönben töltött, mert összeesküvéssel vádolták és bezáratták azok, akikért harcolt, és akiket a barátainak tartott. És mert a társai fenntartás nélkül megbíztak benne, ők is zokszó nélkül tűrték a tétlenséget és az egyhangúságot. A legtöbben eleve a közönyösségig nyugodt alakok voltak, és a bezártság sem jelentett nekik újdonságot – máskülönben a kapitány nem is választotta volna ki őket erre az akcióra.

Csak Rella hajlott arra, hogy hangot adjon az aggodalmainak, de őt másfajta viszony fűzte a kapitányhoz, mint a többieket.

– Van valami a rádióban? – kérdezte Cohl a rodiaitól.

– Egy csipogás sem – közölte Boiny

– Mégis, mire számítasz, Cohl? – fortyant fel Rella. – A Hawk–Bat rég elhúzott innen.

Cohl nem vett tudomást a közbevetésről, a tekintetét a rodiaira szegezve megkérdezte:

– Rendszerállapot?

– Minden rendben, kapitány – jelentette Boiny a műszerfalat fürkészve.

– Tudod, én is kibírom itt, ameddig csak kell – szólt közbe ingerülten Rella de ezzel az örökös ismételgetéssel az őrületbe kergetsz! – Cohl hangját utánozva megkérdezte:

– Rendszerállapot? – Aztán Boiny hangjára váltva folytatta: – Minden rendben, kapitány! – Megrázta a fejét, és ráförmedt a kapitányra: – Nem lehetne legalább más szavakkal megkérdezni?

– Van itt valami, Rella, ami alighanem jobb kedvre derít! – szólt közbe idegesítő hangon Jalan. – A kar pályaíve folyamatosan torzul.

Rella tágra nyitotta a szemét, és kifakadt:

– Ha arra célzol, hogy hamarosan lepotyogunk az égről, akkor örömmel közlöm, sikerült rám ijesztened!

– Nincs közvetlen veszély, kapitány – folytatta Jalan a parancsnok felé fordulva. – De most már el kéne gondolkodnunk azon, hogy hogyan lépünk le innen.

– Igazad van – ismerte cl bólogatva Cohl —, ideje búcsút venni ettől a helytől. Bár az tény, hogy jó szolgálatot tett nekünk.

Rella felnézett az alacsony mennyezetre, és fojtott hangon közbeszúrta:

– Hála a csillagoknak...

– Merre indulunk, kapitány? – érdeklődött Boiny.

– Lefelé.

– Kapitány, remélem, nem arra gondolsz, hogy leszállunk ezzel a ronccsal a Dorvallára? – morogta Jalan. – A roncsmentők talán...

Cohl hevesen megrázta a fejét, és közbeszólt:

– A saját erőnkből térünk vissza a bázisra!

A személyzet tagjai aggodalmas pillantásokat váltottak egymással, majd ismét Jalan szólalt meg:

– Már megbocsáss, kapitány, de nem te mondtad az imént, hogy a bázist alighanem megfigyelés alatt tartják?

– Teljesen biztosra veszem, hogy figyelik – válaszolta közönyösen Cohl, de adós maradt a további magyarázattal.

Rella néhány másodpercig némán tanulmányozta a férfi arcát, aztán megkérdezte:

– Megbolondultál, Cohl? Négy napja keresnek minket az Igazságügyi Minisztérium hajói, nem beszélve a Dorvallai Hadiflotta korvettjeiről. Ha azt akarod, hogy elkapjanak minket, miért kellett itt kuporognunk – széles mozdulattal körbemutatott ebben a roncsban?

A többiek egyetértésük jeleként halk mordulásokat hallattak.

– De még ha elérjük is bázist egy darabban – folytatta Rella mihez kezdünk?

Űrrepülésre alkalmas hajó nélkül megfeneklünk.

– Talán a Dorvalla IV mégiscsak megérne egy próbát, kapitány – vetette fel Jalan. – Ha sikerülne elérnünk... úgy értem, mivel a Nebula Frontnál valószínűleg halottnak hisznek minket, és az aurodium itt van nálunk...

Rella a szeme sarkából ravasz pillantást vetett Cohlra, és rászólt:

– Hallod ezt?

Cohl egy pillanatra összepréselte a száját, majd kinyitotta, és visszakérdezett:

– És mi lesz, amikor a Nebula Front Vezérei megtudják, hogy életben maradtunk? Nem gondoljátok, hogy bolygókat fognak megmozgatni annak érdekében, hogy elkapjanak minket?

– Nem sokra mennének vele, kapitány – felelte félénken Boiny. – Ennyi aurodiummal új életet vehetünk magunknak a Vállalati Szektorban, vagy ahol akarunk.

– Ez szóba sem jöhet – jelentette ki elkomorulva a kapitány. – Elvállaltuk a munkát, és végigcsináljuk. Aztán fogjuk begyűjteni a fizetségünket. – Hirtelen oldalra fordult ültében, végighordozta szigorú tekintetét a társain, és rájuk szólt: – Készüljetek az indulásra! Lássatok neki a felszállás előtti ellenőrzésnek!

 

A kisméretű komp lángolva száguldott a Dorvalla napsütötte, ám ködös levegőburkában. Az orra vörösen izzott, és kisebb–nagyobb darabok váltak le róla már a ritka levegőben is. Az utasai szorosra húzták a biztonsági öveiket, és a feladatukra összpontosítva hallgattak, még akkor is, amikor alkatrészek szakadtak ki a kezelőpultokból, aztán ide–oda pattogtak a válaszfalak között.

Rella az egyenlítő felé kormányozta a mind hevesebben rázkódó kompot, egészen pontosan egy széles völgy felé, amelyet két meredek hegy határolt. Ott, ahol valaha tenger hullámzott, és ahol a tektonikus mozgások alaposan Összegyűrték a felszínt, sűrű erdő borította a tájat, telis–tele hatalmas, ősöreg fákkal.

Ebből a vadonból helyenként buja növényzettel koronázott, meredek, sima falú sziklatömbök álltak ki. A vakítóan fehér, sima falú, természetes kőoszlopokon számtalan patak fakadt, melyek vize sokszor ezer métereket hullott alá, mielőtt belezuhogott a lenti, fehér kavargó medencékbe.

Ám a völgy minden természetes megjelenése ellenére sem volt eredeti, romlatlan vadon.

A Dorvalla Bányavállalat széles utakat vágott az erdőbe, és kialakított két kerek leszállópályát, elég tágasakat ahhoz, hogy teherkompokat is fogadhassanak. A sziklaoszlopokat bányajáratok lyuggatták keresztbe–kasul, és a növényzetet lommite–por vastag rétegei borították.

A hatalmas gépezetek jellegzetes melléktermékei, a mély kráterek az idők folyamán megteltek szennyezett ipari vízzel, és úgy verték vissza a napfényt, akár az elhomályosult tükrök.

Cohl ezen a helyen véglegesítette a Revenue elleni támadás tervét, a Dorvalla Bányavállalat néhány elégedetlen alkalmazottjának segítségével.

Ám nem mindegyik dorvallai gyűlölte a Kereskedelmi Szövetséget, és tűrte cl a zsoldosok jelenlétét; azok bizonyosan nem, akik a bolygó megmentőjének látták a vállalatot, annak az áldott köteléknek, amely összefűzte őket a Magvilágokkal.

A komp éppen kijött a velőtrázó, meredek ereszkedésből, és vízszintesen folytatta útját, amikor egy tompa orrú őrhajó húzott el mellette, feltűnő közelségben, hogy megmutassa magát.

– Ez ki volt? – kérdezte Rella, és ösztönösen behúzta a nyakát, amikor az idegen gép hanghullámai végigsöpörtek a kompon.

– A Dorvalla Hadiflotta egysége – jelentette Boiny fekete szemét a jelazonosító kijelzőn tartva. – Máris visszajön!

Cohl az ülésével együtt az elülső ablaksor felé fordulva figyelte a szélsebesen közeledő gépet. A merev szárnyú őrhajót egyetlen pilóta vezette, ám dupla csövű, nagy teljesítményű lézerágyúkat hordozott.

– Adás érkezik, kapitány – közölte aztán Boiny. – Arra utasítanak minket, hogy szálljunk le.

– Kérték, hogy azonosítsuk magunkat?

– Nem, csak azt akarják, hogy tegyük le a gépet – felelte Boiny.

– Akkor már tudják, hogy kik vagyunk – jelentette ki a homlokát ráncolva Cohl.

– Az a Lancet... az igazságügytől... – mormolta Rella, majd a kapitány felé fordulva hangosabban folytatta: – Akárkik ültek benne, nyilván azonosítottak minket a hajtómű kibocsátásunk alapján.

Ebben a pillanatban az őrhajó elhúzott felettük, még közelebb, mint az előző körben.

– Még egy ilyen átrepülés, és belever minket a földbe – figyelmeztetett Jalan.

– Továbbra is a bázis a cél – rendelkezett Cohl. – Tartsd az irányt!

Az őrhajó egy szűk hurokkal megfordult, ismét visszatért, és ezúttal leadott egy sorozatot az elülső lövcgciből. A vörös energianyalábok közvetlenül a komp gömbölyű orra előtt villantak el.

– Ezek komolyan gondolják, kapitány! – kurjantotta Boiny. Cohl hirtelen Rella felé fordult, és ráparancsolt:

– Keress egy lezuhanásra alkalmas helyet!

A nő először tátogva meredt rá, majd megkérdezte:

– Leszállást akartál mondani, ugye?

– Csináld, amit mondtam! – felelte Cohl. – Addig is, teljes tolóerő! Vigyél minket olyan közel a bázishoz, amennyire csak lehet!

Rella a fogait csikorgatva megjegyezte:

– Ajánlom, Cohl, hogy egy aurodiumgyűrű várjon rám ennek a rémálomba illő utazásnak a végén!

– Az őrhajó tüzel! – jelentette Boiny.

– Kitérő manőver! – rendelkezett Cohl.

– Nem megy, kapitány! Nem tudjuk lerázni! – hadarta Boiny.

Ebben a pillanatban az őrhajó lézernyalábjai belecsapódtak a tatba, és a robbanássorozat akkorát taszított a kompon, hogy teljes fordulatot tett a hossztengelye körül. A hajtóművek állhatatos robajlása fülsértő visítássá változott. Lángok törtek át a hátulsó válaszfalon, a fülke pillanatok alatt megtelt sűrű, gomolygó füsttel.

– Zuhanunk! – kiáltotta Rella.

Cohl keményen megmarkolta a nő vállát, és higgadtan, de határozottan parancsolta:

– Tartsd egyenesben! Kapcsold be a lebegtetőrendszert, és készülj fel a becsapódásra!

A komp vastag füstcsíkot húzva elszáguldott egy sziklaoszlop mellett, lenyírta a fák tetejét, és hatalmas ágakat metszett le a legmagasabb fenyőkről. Rellának sikerült még néhány másodpercig vízszintesen tartania a gépet, ám az hirtelen leengedte az orrát, és meredeken merült. Néhány pillanat múlva nekiment egy masszív fának, ekkor jobbra perdült, és sebesen forogva, mint valami hatalmas körfűrészlap, átvágott a lombozat felső rétegein.

Madarak rebbentek fel a fészkükről, fadarabok záporoztak mindenfelé. A biztonsági hevederek elpattantak, két zsoldos kirepült

az üléséből, és mint egy–egy rongybaba, tehetetlenül nekivágódott a jobb oldali válaszfalnak. A gép a hátára fordult, és gyors ütemben ereszkedve tartott a föld felé. Az ablakok berepedeztek, aztán berobbantak.

A becsapódás keményebbre sikerült, mint amilyenre bármelyikük számított. A jobb oldali stabilizátor beleszántott a levelekkel telehintett talajba, amitől a hajó visszapattant, és úgy pörgött, akár egy felhajított pénzérme. Az ülések leszakadtak a talapzataikról, a műszerfal lehasadt a válaszfalról. A forgás mintha egy örökkévalóságig tartott volna, ráadásul az újra és újra a talajnak ütköző súlyos fémtest fülsértő reccsenései központozták. A héjazat több helyen beroppant, a vezetékek elszakadtak, és mérgező folyadékokat, illetve gázokat okádtak a belső térbe.

És teljesen váratlanul, egyik pillanatról a másikra minden véget ért.

Ekkor új hangok hallatszottak: hűlő fém pattogása, lyukas vezetékek sziszegése, rémült madarak rikácsolása, lehulló ágak és termések dobolása. Köhögések, sóhajok, nyögések...

Amikor Cohl többé–kevésbé magához tért, a biztonsági övének feszülve, fejjel lefelé lógott.

Kicsatolta a védőhámot, és leereszkedett a pilótafülke mennyezetére. Rella és Boiny már ott feküdt. Mindkettejüket zúzódások borították, több kisebb sebből véreztek, de maguknál voltak, mire a kapitány odaért hozzájuk. Az egyik karját Rella válla koré fonta, és gyorsan körülnézett, hogy felmérje a társai állapotát.

A többi zsoldos meghalt vagy az utolsó perceit élte.

Cohl meggyőződve arról, hogy Rella biztosan életben marad, odakúszott a bal oldali zsiliphez, és kinyitotta.

A nyíláson nyirkos forróság tódult be, de szerencsére lélegezhető levegő is. Cohl a hasán csúszva elhagyta a gépet, és azonnal megnézte az adó–vevője tájoló–képernyőjét.

Rég elszokott a standard gravitációtól, ezért most kétszer olyan nehéznek érezte magát, mint a hajója fedélzetén, és minden mozdulatáért meg kellett küzdenie.

– Jalan túlélte? – kérdezte bágyadtan Rella. A kérdésre maga a férfi válaszolt:

– Alig...

Cohl visszakúszott a hajóba, és ismét körülnézett. Jalan mozdíthatatlanul beszorult a műszerfal roncsa alá. A kapitány rátette a kezét a társa vállára, és csendesen megszólalt:

– Nem vihetünk magunkkal...

Jalan bólintott, és az arca nem árult cl semmilyen érzelmet, mialatt válaszolt:

– Hát akkor hadd vigyek magammal néhányat, kapitány! Rella közelebb kúszott, és tiltakozni kezdett:

– Nem muszáj...

– Három rendszerben köröznek – vágott közbe Jalan. – Ha élve kapnak el, olyasmit fognak csinálni velem, hogy azt fogom kívánni, bárcsak meghaltam volna.

Boiny kérdőn nézett Cohlra, aki biccentett, és kiadta a parancsot:

– Add meg neki a megsemmisítő kódot! Rella, te pedig oszd négy egyenlő részre a rudakat! Rakjál bele két részt a hátizsákomba, egyet a tiedbe, egyet Boinyébe! – Ránézett Boinyre, és hozzátette: – Csak fegyverek és az aurodium. Eleiem és víz nem kell, mert ha nem jutunk el a bázisig, a dorvallai fegyenctelepcn megkapjuk mindezt. Ha ez nem lelkesít fel titeket eléggé, fogalmam sincs, mit mondhatnék még nektek.

Két–három perccel később Cohl, Rella és Boiny elhagyta a hajót.

A kapitány a vállára vette súlyos zsákját, vetett még egy pillantást a tájolóműszerre, és elindult egy közeli sziklaoszlop felé. Rella és Boiny igyekezett tartani a lépést. Az első negyedórában gyors iramban haladtak felfelé a sűrű lombok alatt, miközben az őrhajó konokul rótta felettük keresőköreit.

Hamarosan a gigászi kőtömb lábazatán jártak, ahonnan már látták a fák csúcsai felett lebegő őrhajót.

– Megtalálta a kompot – állapította meg fintorogva Rella.

– A fickó nagy–nagy balszerencséjére – mormolta Cohl. Éppen csak befejezte a mondatot, amikor robbanás rázta meg

az erdőt, teljesen meglepve a gyanútlan pilótát, akinek ugyan sikerült kitérnie a feltörő tűzlabda elől, de a gépe így is megsérült. A hajtóművek hirtelen elhallgattak, majd a hajó balra dőlt, és úgy zuhant le, akár egy elhajított kő.

Ekkor egy második őrhajó húzott el a megsemmisült komp felett. Egy harmadik követte, amely gyors fordulót követően nyílegyenesen száguldott a felé a sziklaoszlop felé, amelynek lábazatán Cohlék bujkáltak.

A gép sugárnyalábokkal árasztotta el a hatalmas tömböt, amelyek siklóméretű darabokat robbantottak ki a szikla felszínéből. Cohl egy kő mögött mozdulatlanul meglapulva figyelte az őrhajót, ami szűk ívben fordulózott, és ismét pályára állt a második rácsapáshoz. Azonban, mialatt közeledett, egy mély, baljóslatú hang reszkettette meg a párás levegőt. Minden előjel nélkül vörös fénysávok száguldottak ki a felhőkből, és lenyírták a támadó gép szárnyait.

A manőverképtelenné vált őrhajó egyenesen nekirepült az előtte magasodó sziklafalnak, és szilánkokra robbant.

– Na, mostantól emiatt sem kell aggódnunk – állapította meg Cohl elég hangosan ahhoz, hogy túlkiabálja az égből hallatszó dübörgést.

Rella éppen idejében emelte fel a fejét, hogy megpillantsa a magasban száguldó, jókora hajót.

– A Hawk–Bat! – kiáltotta, és meglepetten nézett Cohlra.

– Tudtad! Tudtad, hogy idelent lesz!

– A tartalék terv utasításai ide rendelték – felelte bólogatva a kapitány. – De nem tudhattam biztosan.

– A végén még megkapod azt a bocsánatkérést – mondta a száját halovány mosolyra húzva Rella.

– Tartogasd arra az időre, amikor már biztonságban leszünk a fedélzeten – válaszolta Cohl. – És most gyerünk!

Mindhárman talpra vergődtek, és futva siettek lefelé a függőleges sziklafalat övező kőtörmeléken. Nem messze tőlük a Hawk– Bat folyamatosan tüzelve ereszkedett egy nagy kiterjedésű, sáros víznyelő közepe felé.

 

Tizenegyedik Fejezet

 

A Coruscantot ezernyi értelmes faj vallotta otthonának, még akkor is, ha ez az otthon csupán egy jellegtelen külsejű, egy kilométer hosszúságú háztömböt jelentett. És szinte valamennyi népet képviselte valaki, bár valószínűleg egy olyan illető, akit rég megrontottak a Coruscant által kínált, bűnös örömök.

Ezek a képviselők a galaktikus szenátusban hallatták hangjukat, amelynek épülete gigászi gombaként állt a Coruscant kormányzati negyedének szívében. Nála alacsonyabb kupolák és karcsú épületek vették körül, amelyek csúcsai mintha belevesztek volna a forgalmas égboltba, míg előtte óriási sétatér terült el. Magát a teret is felhőkarcolók övezték, és a Magalapítók harminc méter magas, lenyűgöző szobrai díszítették. A hosszú kezű és lábú, elnagyoltan megformált humanoid alakok magas, tartósbeton talapzatokon álltak, és a kezükben vékony díszbotot tartottak.

Ez a jellegzetes motívum aztán a Szenátusi Épületben is folytatódott, ahol a rotundát körülölelő folyosókon ugyanezen stílusjegyek uralkodtak.

Palpatíne szenátor sietős léptekkel haladt az egyik ilyen folyosón, és nem győzött csodálkozni azon, hogy a szenátus még manapság sem állíttatott ide idegen teremtményeket ábrázoló műalkotásokat. Egyes küldöttek egyszerű figyelmetlenségnek tekintették ezt a tényt, mások szándékos hanyagságnak. Megint másokat egyszerűen nem érdekelt, hogy miféle elemek díszítik az építményt. Csakhogy, mivel a Középső és a Külső Gyűrűben túlsúlyban lévő idegen teremtmények mind nagyobb számban kerültek be a szenátusba – számos magvilági ember szenátor titkos bosszúságára – sejteni lehetett, hogy változások közelegnek.

Többszintű folyosórendszerével, függőlegesen és vízszintesen mozgó turbóliftjeivel a félgömb alakú építmény ugyanolyan nehezen áttekinthető és bonyolult volt, mint a benne ülésező testület működése. Valorum főkancellár rendkívüli ülést hívott ösz– sze erre a napra, és ennek köszönhetően a folyosókon még a megszokottnál is nagyobb tolongás alakult ki. Ugyanakkor Pal– patine vigaszt merített abból, hogy a jelekből ítélve a szenátorok még manapság is képesek félretenni személyes vitáikat és viszályaikat a nagyobb horderejű ügyek érdekében.

Két titkárától, Dorianától és Pestage–től kísérve, udvariasan mosolyogva vágott át a sokaságon a rotunda felé, majd átment az ajtó mellett álló őrök között, belépett a páholyba, és ezzel megérkezett az óriási csarnokba,

A rotunda belső falát ezerhuszonnégy teljesen azonos, kerek erkély szegélyezte, amelyeket akkorára méreteztek, hogy kényelmesen elfért benne féltucatnyi vagy még több emberi lény. Mindegyik páholy voltaképpen a csúcsa volt egy ék alakú épületszeletnek, amely a rotundától indulva kinyúlt egészen a félgömb külső pereméig. Ezekben kaptak helyet a különféle küldöttségek, az itteni irodákban intézték a szenátorok hivatalos ügyeit, és itt kötötték meg a törvénytelen üzleteket is.

Palpatine gondosan eligazgatta magán díszes köpenyét, és odalépett a platform elejébe épített, szószékre hasonlító pulthoz. Mivel a Naboo képviselete a rotunda felső részén kapott helyet, szédítő látvány tárult a szeme elé.

A csarnokot szándékosan elzárták a természetes fénytől, hogy a lehető legkevesebbre csökkentsék azt a hatást, amit a naplemente gyakorol a szenátorokra. Ezzel azt akarták elérni, hogy mindenki folyamatosan képes legyen a pillanatnyi ügyekre összpontosítani, és ne idegeskedjen amiatt, hogy az ülés esetleg belenyúlik akár az éjszakába is. Ugyanakkor egyre több polgár tartotta úgy, hogy a rotunda természetellenes körülményei voltaképpen a szenátus elszigeteltségét, a valóságtól való elszakadását jelképezi. Sokan gondolták úgy, hogy a szenátus túlságosan megosztott, továbbá jelentéktelen vagy titokzatos ügyeket tárgyal, vagy éppen végeérhetetlenül vitatkozik, leszámítva azokat az eseteket, amelyek a tagság illegális vagyongyarapodását érintik.

Mindettől függetlenül Palpatine élénk érdeklődést érzékelt Mostanra mindenkihez eljutottak a pletykák arról, hogy Valorum milyen ügyet visz a testület elé, de sokan a saját fülükkel akarták hallani, és égtek a vágytól, hogy hozzászóljanak.

Annak érdekében, hogy felmérje a külső kereskedelmi útvonalak megadóztatásáról alkotott véleményeket, Palpatine az elmúlt napok során annyi szenátorral találkozott, amennyivel csak tudott. A bizonytalanokat a maga szelíd, óvatos módján megpróbálta rábeszélni arra, hogy Valorumot támogassák, abban a reményben, hogy így a főkancellár a Naboo támogatása nélkül is sikert arathat. Ezzel párhuzamosan tartalék terveket szőtt, hogy felkészüljön egy sor fordulatra és lehetőségre.

Hogy ő maga is ideges lett kissé, az eléggé meglepte – a rotundát belengő hangulat fertőzőnek bizonyult. Ám ahogyan az operában is tette, Valorum ezúttal is késett. Mire végre megjelent, a szenátorokon már feszült izgalom uralkodott el.

Az ülések idején a főkancellár helye egy harminc méter magas emelvényen volt, amely úgy emelkedett ki a padlószint közepéből, mint valami kecses virágszár. Valorum turbólifttel utazott fel a virág kelyhébe, ahol magányosan állt, míg a szenátusi őrség ügyeletes parancsnoka, a szenátus főjegyzője, a sajtófőnök és a hivatalos tudósító alatta ült, egy korong formájú platformban. A főkancellár levendulaszínű brokátköpenyt, és hozzá illő széles övsálat viselt.

A szenátorok a hagyományoknak megfelelően udvarias tapsolással köszöntötték Valorumot, többen dicsérő kiáltásokat hallattak. Amikor az ünneplés kellően sokáig tartott, Valorum a kezét felemelve jelezte, hogy csendet kér.

Az első mondataival halvány mosolyt csalt Palpatine vékony ajkára.

– Galaktikus szenátus küldöttei! – kezdte Valorum. – Azért hívtam ide ma önöket, mert kijózanító kihívásokkal kell szenbenéznünk, és súlyos döntéseket kell meghoznunk. A Köztársaság határait gyilkos harcok tépázzák, a szívét korrupció emészti, és a láthatáron feldereng a széthullás rémképe. A Középső és a Külső Gyűrűben nemrégiben lezajlott események azt követelik, hogy vessünk gátat az erősödő áradatnak azzal, hogy helyreállítjuk a rendet és az egyensúlyt. Olyan elkeserítő helyzetbe kerültünk, hogy még a legszélsőségesebb eszközök alkalmazásának lehetőségét sem szabad megfontolás nélkül elvetnünk.

Valorum rövid szünetet tartott, hogy mindenki megemészthesse a szavait, majd folytatta:

– A szabadkereskedelmi zónákat eredetileg azért teremtettük meg, hogy támogassuk a Magvilágok, valamint a Belső és a Külső Gyűrű világai közötti áruforgalmat. Akkoriban úgy gondoltuk, hogy a szabad és nyílt kereskedelem tisztes hasznot hoz min– den érintettnek. Ám azok a zónák azóta nem csupán kalózok és terroristák fészkeivé váltak, hanem azon szállító és kereskedő kartellek birodalmává is, amelyek visszaéltek a tőlünk kapott szabadsággal, és ennek révén jelentős politikai, illetve katonai hatalomra tettek szert.

Helyeslő és tiltakozó mormolások kavarták fel a máris szenvedélyes hangulatot, ám a főkancellár tovább beszélt:

– A Kereskedelmi Szövetség képviselői kéréssel álltak elénk. Azt kérik tőlünk, tegyünk valamit a külső szektorok biztonsága érdekében. Természetesen joguk van efféle kéréssel fordulni hozzánk, mi pedig a szerződések értelmében kötelesek vagyunk választ adni. Csakhogy valójában a saját kétes módszerei voltak azok, amelyek tolvajok és terroristák célpontjává tették a Kereskedelmi Szövetséget.

Ekkor már több száz helyen hangos vita folyt, legalább ennyi nyelven, és Valorum a hangját felemelve folytatta:

– El kell fogadnunk, hogy ezért mi is felelősek vagyunk, mivel ez a testület adott ekkora mozgásteret a Kereskedelmi Szövetségnek, és ez a testület nem volt hajlandó meghallani azt, hogy mi történik a külső rendszerekben. Ez a gyakorlat nem folytatódhat tovább! A Kereskedelmi Szövetség hatalmasra duzzadt, gőgös teremtménnyé vált. Felzabálja a kisebb vállalatokat, és nem hajlandó üzletelni azokkal a világokkal, amelyek megpróbálnak kapcsolatot létesíteni a kevés számú, meg létező versenytárssal. Nem túlzás azt állítani, hogy azok a kereskedelmi zónák immár nem szabadok. És mégis, a Kereskedelmi Szövetség a segítségünket kéri, hogy veget vessen annak a zűrzavarnak, amelyet ő maga teremtett! A Szövetség védelmet kér, mintha ennek a testületnek módjában állna katonai erőt bevetni a Szövetség teherhajóit fosztogató kalózok és terroristák ellen. Mintha ennek a testületnek módjában állna vadászgépeket és hadihajókat biztosítani.

És hadd emlékeztessek arra a tényre, hogy ha teljesítenénk ezt a kérést, azzal még veszélyesebbé változtatnánk a kereskedelmi zónákat: egyenesen csataterekké!

– Ugyanakkor létezik egy megoldás ezen problémákra. Ha a Kereskedelmi Szövetség azt akarja, hogy gondoskodjunk a külső rendszerekben zajló kereskedelem biztonságáról, amely feladat cselekvést kíván ettől a testülettől, és a szabadkereskedelmi zónákon belüli rendszerektől egyaránt, akkor azokat a bolygórendszereket be kell vonni a Köztársaságba, mint teljes jogú tagvilágokat. Azoknak a világoknak, amelyeket jelenleg a Kereskedelmi Szövetség képvisel a szenátusban, fel kell mondaniuk a Szövetséggel kötött politikai megállapodásaikat, és be kell küldeniük képviselőiket ebbe a csarnokba, hogy önálló, független rendszerekként hallassák hangjukat.

Valorum néhány másodpercig hagyta, hogy folytatódjon a zúgolódás, aztán ismét csendre intette a hallgatóságát, és tovább beszélt:

– Arra biztatjuk a szabadkereskedelmi zónák világait, hogy cselekedjenek gyorsan és határozottan! A terrorista csoportok, mint például a Nebula Front, csupán a mélyen beágyazódott elégedetlenség jól látható tünetei. Ha összehangoltan cselekszenek, az érintett rendszerek önkéntes hadseregei és űrflottái képesek elfojtani a lázongást, mielőtt az széles körű forradalommá erősödik.

– Mindennek egyenes következménye a szabadkereskedelmi zónák eltörlése lesz. Azon útvonalakra, amelyek összekötik a szóban forgó rendszereket a Köztársasággal, mostantól ugyanazok az adószabályok fognak vonatkozni, mint a Mag, a Kolóniák és a Belső Gyűrű útvonalaira. Jómagam úgy ítélem meg, hogy ez a lépés már rég esedékes. Mert a kereskedelem nem szabad, ha minden forgalmat egyetlen kartell ellenőriz!

Örömteli és tiltakozó kiáltások harsantak, ám a reakció nem volt olyan vegyes, mint amilyenre Palpatine számított. Ennek ellenére csalódottság áradt szét benne. Valorum úgy adta elő az elgondolását, hogy nem beszélt a lehetséges következményekről, sem a valószínűleg megkötendő alkukról.

Palpatine pontosan tudta, hogy mi következik: mielőtt az indítványt beiktatnák, a különféle érdekcsoportok – amelyek kivétel nélkül szerepelnek a Kereskedelmi Szövetség és a hozzá hasonló vállalatok fizetési listáján – tiltakozást nyújtanak be. Emiatt a törvényjavaslat a bizottságokhoz kerül, ahol sokat fog veszíteni az erejéből. Ezt követően teletűzdelik kiegészítésekkel és módosításokkal, azzal a céllal, hogy elnyerje a különféle érdekcsoportok és lobbisták tetszését.

Végül szűnni nem akaró vitákat folytatnak majd róla abban a reményben, hogy a végén a szenátus nem szavazza meg.

Ám léteztek megoldások arra, hogy valaki egy–két gyors csapással átvágja ezt a bürokratikus csomót. Palpatine izgatottan körülnézett a rotundában, és azon töprengett, hogy ki lesz az, aki megteszi az első – jelképes és szó szerinti – lépést.

A neimoidik cselekedtek elsőnek. Leválasztották önjáró páholyukat a belső falról, és a csarnok közepére repültek. Ezek a különleges platformok a Coruscant égboltján repkedő nyitott légitaxikra emlékeztettek. Időnként szóbeszédeket lehetett hallani arról, hogy némelyik gyorsabban mozog, mint a többi, még robotpilótára kapcsolva is, ami döntő fontosságú lehetett, mivel a delegátusok gyakran versenyeztek azért, hogy a főkancellár megadja nekik a szót.

– Megadom a szót Lott Dod szenátornak – jelentette be Valorum a Kereskedelmi Szövetség képviselőjének!

Lott Dod díszes köntöst és magas, fekete fej díszt viselt. Még mielőtt megszólalt volna, egy csészealj formájú lebegőkamera suhant elé, hogy közvetítse a képét a páholyok műszerfalába épített monitoroknak.

– Kijelentjük, hogy a szenátusnak nincs joga, sem hatalma adót kivetni a külső kereskedelmi zónákra! – kezdte máris ingerülten Dod. – Ez nem más, mint egy kísérlet a vállalkozásunk tönkretételére! A Kereskedelmi Szövetség volt az, ami megnyitotta a külső rendszerekhez vezető hiperutakat! Mi tettük kockára űrutazó hajózóink és kereskedőink életét annak érdekében, hogy a korábban primitív világokat bekapcsoljuk a Köztársaság gazdasági vérkeringésébe, és elhozzuk termékeiket a Magba. Most pedig azzal szembesülünk, hogy nekünk kell megvédenünk magunkat a zsoldosoktól és kalózoktól, akik szabadságharcosoknak adják ki magukat, csupán azért, hogy a mi költségünkre gazdagodjanak. Mi azért járultunk önök elé, hogy segítséget kérjünk, ezzel szemben egy közvetett támadás áldozatai lettünk!

A Kereskedő Egyesület és az Iparszövetség küldöttei hangosan kiáltozva biztatták a neimoidit.

– Amennyiben a Köztársaság nem kíván beavatkozni – folytatta Dod –, vagy ha nem képes rá, akkor biztosítania kell számunkra a lehetőséget arra, hogy megvédjük magunkat. Jelenleg védtelenek vagyunk a mieinknél nagyságrendekkel jobb vadászgépekkel szemben.

Néhányan éljeneztek, mások tiltakoztak, míg Valorum csupán bólintott, és komoran bejelentette:

– Bizottságot fogunk felállítani, amely meghatározza a szükséges védelmi intézkedések mértékét.

Ekkor újabb páholy ereszkedett a főkancellári emelvényhez, mire Valorum ismét megszólalt:

– Megadom a szót Ainlee Teemnek, a Malastare képviselőjének!

– Mivel a Kereskedelmi Szövetség hajlandó megvédeni magát a saját költségén – kezdte Teem mély, kissé recsegő hangon –, nincs jogunk megadóztatni a kereskedelmi útvonalakat. Máskülönben úgy tűnhet, hogy a Köztársaságot nem érdekli más, mint hogy lefölözze azok hasznát, akik, vállalva minden veszélyt, feltérképezték azokat a hiperutakat, amelyeket manapság mindannyian használunk.

A jelen lévő képviselők fele megtapsolta a gran szenátort, de mialatt beszélt, egy harmadik platform siklott be a csarnok közepére.

– Megadom a szót Bail Antilles szenátornak, az Alderaan képviselőjének! – közölte Valorum.

– Főkancellár úr – mondta Antilles szenvedélyes hanghordozással a szenátusnak semmilyen körülmények között nem szabad megengednie azt, hogy a Kereskedelmi Szövetség tovább gyarapítsa harci droidjainak számát! Ha a Nebula Frontnak sikerült veszedelmessé változtatni bizonyos szektorokat, akkor a Szövetség hajói kerüljék el a problémás területeket mindaddig, amíg az érintett szektorok megtalálják a megoldást a terrorizmus felszámolására. Amennyiben hozzájárulunk a Kereskedelmi Szövetség védelmi erőinek kibővítéséhez, veszélyeztetjük az erőegyensúlyt mindenütt a Külső Gyűrűben!

– És mi lesz a szóban forgó szektorok világaival? – vetette fel Orn Free Taa, a Ryloth szenátora, aki ezúttal a vállán nyugtatta vaskos lekkuit. – Hogyan kereskedjenek a Maggal? Kivel szállíttassák a termékeiket?

Gyors és dühös válaszok harsantak a csarnok valamennyi oldalán, főleg a vukik, a sullustik, a bimmek és a bothaiok delegációi felől.

Valorum a házszabályra hivatkozva próbálta helyreállítani a rendet, ám számos szenátor már torkig volt a szabályokkal, és túlkiabálta őt.

– A Kereskedelmi Szövetség azzal fogja ellensúlyozni az adókat, hogy még többet számít fel a szolgáltatásaiért! – harsogta a bothai szenátor. – Így aztán a külső rendszerek kénytelenek lesznek átvállalni az adófizetés terhét!

Palpatine látta, hogy mi következik, ezért gyorsan elküldte Sate Pestage–t, hogy adjon át egy kézzel írott üzenetet az őrparancsnoknak, aki továbbította azt a főkancellárnak. Valorum röviddel azután kapta meg az üzenetet, hogy a bothai küldött azt tudakolta, hogyan fogják elosztani az adózásból befolyó összegeket.

Valorum felemelte tekintetét a papírszeletről, egy pillanatra felnézett a Naboo páholyára, majd megadta a választ:

– A Kereskedelmi Szövetség azzal fogja ellensúlyozni az adókat, hogy még többet számít fel a szolgáltatásaiért! – harsogta a

– Indítványozom, hogy az adófizetésből befolyó pénzek egy részét a külső rendszerek támogatására és fejlesztésére fordítsuk!

Örömujjongás hallatszott a felső páholysor felől, ahol jó néhány szenátor talpra ugrott, és lelkesen tapsolt. Ezen felül helyeslő kiáltások érkeztek a jóval lejjebb ülő Yarua vuki szenátor, Tcndau Bendon, az Ithor küldötte, és Ilorox Ryyder szenátor felől, akik a Raioballo szektor több ezer világát képviselték.

Palpatine körülnézett, hogy lássa, kik azok, akik tiltakoznak, és gondosan megjegyezte magának többek között Toonbuck Toora, Po Nudo, Wat Tambor és más szenátorok nevét. Aztán leválasztotta a páholyát, és két lebegőkamerától kísérve leereszkedett a rotunda közepére.

– Megadom a szót a Naboo–rendszer képviselőjének! – jelentette be Valorum.

– Főkancellár űr – kezdte Palpatinc –, szabadjon megjegyeznem, hogy számos fontos észrevétel felmerült az iménti percekben. Ezeket talán alaposabban meg kellene vizsgálnunk egy másik fórumon, ahol mindenki lehetőséget kapna arra, hogy ismertesse az álláspontját.

Valorum néhány pillanatra zavarba jött, és megkérdezte:

– Miféle fórumon, szenátor úr?

– Azt javaslom, hogy mielőtt az indítvány az illetékes bizottság elé kerül, rendezzünk egy csúcstalálkozót, amelynek során a Kereskedelmi Szövetség képviselői előadhatnák, hogy milyen megoldásokat tudnak felkínálni ezekre a... kijózanító kihívásokra, ahogyan ön fogalmazott az imént.

Ugyanazok a szenátorok, akik az imént megéljenezték Valorumot, most tüntetőén megtapsolták Palpatine–t.

A bizonytalanság és talán a baljós előérzet hatására Valorum elsápadt, de hamar összeszedte magát, és megkérdezte:

– Mit tanácsol, szenátor úr, hol kerítsünk sort a csúcstalálkozóra?

– Jómagam az Eriadut javaslom – felelte Palpatine rövid gondolkodás után.

Másodpercekkel később egy páholy jelent meg közvetlenül az övé mellett. A küldöttség vezetője, egy sötét bőrű férfi bő szabású, laza redőkbe szedett öltözetet, míg a fején szövetturbánt viselt.

– Főkancellár úr! – mondta a delegáció szóvivője, – Az Eriadu megtiszteltetésnek tekinti, ha otthont adhat egy ilyen csúcstalálkozónak!

Toora szenátor támogatta a javaslatot, és indítványozta, hogy bizonytalan időre függesszék fel az új adótörvény tárgyalását.

A szabályoktól gúzsba kötött Valorumnak nem maradt más választása, mint hogy az indítványnak megfelelően járjon el.

– Tárgyalni fogok valamennyi érintettel, és kitűzöm a csúcstalálkozó időpontját – jelentette be, miután elcsitult a lárma. – A külső rendszerek kereskedelmi útvonalainak megadóztatására vonatkozó törvényjavaslat szavazási folyamata felfüggesztésre kerül mindaddig, amíg véget nem ér a csúcstalálkozó, amelyen mindenki kifejtheti a véleményét. Mindezeken felül, a béke és a stabilitás iránti elkötelezettségem megmutatása érdekében én magam is részt veszek a találkozón.

A páholyokban ülők közül sokan felálltak, és lelkesen tapsoltak.

Valorum körülnézett, a tekintete megtalálta Palpatine–t, és elidőzött rajta néhány pillanatig. Palpatine elmosolyodott, és az összeesküvők módján, alig láthatóan biccentett.

 

Tizenkettedik Fejezet

 

A Hawk–Bat a gravitáció fogságában keringett az űrben egy sivár hegységekkel és világoskék óceánokkal teli bolygó felett. A burkolatát szaggatott sebek csúfították el, amelyeket még nem viselt magán, amikor első ízben megjelent a Dorvalla felett, sem később, amikor leszállt, hogy felszedje Cohlt és életben maradt kísérőit. Öt CloakShape vadász vette körül, a hatodik egyre lassulva siklott a jobb oldali zsilipje felé. A hajókon túl a messzeségben űraknák lebegtek, amelyeket a tervezőik az aszteroidákéhoz hasonló külsővel láttak el.

Cohl a Hawk–Bat belső zsilipajtajánál várta, hogy a látogatói a fedélzetre lépjenek. Csupasz karján vékony, vágott sebek vöröslöttek, amelyeket a pengepáfrányoktól kapott, amikor menekülés közben áttört rajtuk a Dorvallán, az arcán pedig kékesfekete zúződások sötétlettck.

A zsilip jelzőlámpája villogni kezdett.

– Akarod, hogy eltűnjek? – kérdezte a kapitány mögött álló Rella.

A nő még Cohlnál is rosszabb állapotban volt. A bal szemén baktatapaszt viselt, a bal alkarján plasztik rögzítősínt. Hármójuk közül azonban Boiny járt a legrosszabbul, ő még most is egy baktatartályban feküdt.

Cohl a tekintetét továbbra is a zsilipre szegezve megrázta a fejét, és halkan válaszolt:

– Maradj mellettem! A sugárvetődet tartsd készenlétben!

Rella előhúzta a fegyverét a derekán viselt tokból, és ellenőriz' te a cella töltöttségét. A zsilipajtó sziszegve félresiklott, és egy karcsú ember férfi, illetve egy hüllőszerű humanoid lépett be a folyosóra. Mindketten hosszú kaftánt, durva szövetből varrt nadrágot és térdig érő csizmát viseltek.

Az utóbbi jövevény testét durva, redős bőr borította, és a keze akkora volt, mint egy scooplabda–kesztyű. Az orra laposan terült szét az arcán, és egyetlen nyílás sem látszott rajta, míg a homlokából négy apró szarv meredt ki. A bal kezében tekintélyes méretű aktatáskát tartott.

– Üdvözlöm az Asmerunál, Cohl kapitány! – köszönt a férfi a közös nyelven. – Örülök, hogy életben van, és többé–kevésbé jó egészségnek örvend!

– Üdvözlöm a fedélzeten, Havac! – felelte udvariasan biccentve Cohl.

– Nyilván emlékszik még Cindarra – folytatta Havac, és tagbaszakadt társa felé intett.

Cohl ismét bólintott. Sem ő, sem a Hawk–Bat belső szenzorai nem láttak vagy érzékeltek rejtett fegyverekre utaló jeleket a jövevényeken.

– Ő pedig Rella – mondta a nőre mutatva.

– Hogy is feledhetném el... – válaszolta már–már ábrándozva Havac, és kezet fogott a nővel.

– Menjünk előre, ott kényelmes körülmények között beszélgethetünk – javasolta Cohl.

Menet közben igyekezett felmérni, hogy kik érkeztek a hajójára. Azt már tudta, hogy a Havac nem a férfi valódi neve. Valaha dokumentumfilmesként dolgozott, aztán a Stark Hiperűr Háború idején idegenjogi aktivista lett belőle, majd éveket áldozott arra, hogy feltárja és megörökítse a Kereskedelmi Szövetség különféle visszaéléseit. Igazából nem szerette és nem is bírta az erőszakot, ám az esze vágott, mint a borotva, és kiválóan értett a cselszövéshez.

Valójában őt és Cindart nem lehetett a Nebula Front jellegzetes tagjának tekinteni – a szervezet egyre erősödő szélsőségeseit képviselték. A terroristák legfőbb támaszpontja pillanatnyilag a lenti, sivár bolygón volt. Jóllehet sok helyen találtak támogatókra a Rimma Kereskedelmi Útvonal mentén, a Sullusttól a Sluis Vanig, csak a Senex–szektort kormányzó Ősi Házak adtak nekik egy területet, amelyet bázisnak használhattak.

– Hol van a személyzetének többi tagja, kapitány? – érdeklődött Havac a válla felett hátraszólva.

A kérdés úgy sújtott le Cohlra, mintha egy sosem felejthető rémálom idéződön volna fel benne. Ó maga is ugyanezt a kérdést tette fel a Revenue parancsnokának alig néhány napja, amikor a csapata még tizenkét főt számlált.

– Fogalmazzunk úgy, hogy a többségük nem hagyta el a Dorvalla körüli űrt – felelte rövid töprengés után.

Eltartott egy–két pillanatig, mire Havac felfogta a szavak jelentését, ekkor együtt érzőn pillantott Cohlra.

– Ezt sajnálattal hallom, kapitány – mondta halkan. – Azt hittük, önt is elvesztettük.

– Annak csekély az esélye – jelentette ki Cohl a fejét csóválva.

– A Gyűrű lakóinak fele a Dorvallánál történtekről beszél – folytatta Havac. – Őszintén szólva, azt azért nem vártuk el öntől, hogy megsemmisítse a Revenue–t...

– Nem szeretem vesztegetni az időmet – válaszolta Cohl –, főleg, amikor neimoidikkel van dolgom. Tudja, ők hamarabb áldozzák fel magukat, mint a rakományukat. Szerencsére a Revenue parancsnoka a többinél is gyávább volt. Ami pedig a teherhajó megsemmisítését illeti, hát azt tekintsék ajándéknak...

Miután beléptek az elülső személyzeti kabinba, mind a négyen helyet foglaltak egy kerek asztal körül. Cindar az asztalra fektette az aktatáskát, és Havac ismét megszólalt:

– Azt el kell ismernem, kapitány, hogy sikerült halálra rémítenie a Kereskedelmi Szövetség vezetőit. Annyira megijedtek, hogy a Köztársaságtól kértek segítséget.

– Hadd próbálkozzanak – felelte a vállát vonogatva Cohl abból nem lehet baj...

– Önnél van az aurodium? – kérdezte Havac, és jól érzékelhető mohósággal előrehajolt.

A kapitány a fejét oldalra mozdítva Rellára nézett, aki leakasztott egy távirányítót a derékszíjáról, és beütött egy rövid kódot.

Pillanatokkal később kisméretű lebegőszán siklott be a kabinba, a raklapján egy páncéldobozzal, és az asztal mellé érkezve megállt.

Rella beütött egy másik kódot, mire a fedél felnyílt, és a ládában lévő rudak szinpompás fényt árasztva felragyogtak a mennyezeti lámpák sápadt fényében.

Havac és Cindar a szemüket tágra nyitva bámulta a kincset.

– Nem tudom szavakba önteni, hogy ez mit jelent nekünk – mondta aztán kissé rekedtes hangon Havac.

Ám a társa szemében megjelent a gyanakvás árnya.

– Mind itt van? – kérdezte Cindar.

Cohl mindeddig szenvtelenül nézte őket, de most hirtelen zordon tekintettel meredt rájuk, és felmordult:

– Mire akar célozni?

– Csak azon tűnődöm – felelte a humanoid teremtmény –, előfordulhatott–e, hogy egy–két rúd véletlenül máshová került a nagy rohanásban.

Cohl szempillantás alatt áthajolt az asztal felett, a kaftánja elejénél fogva megragadta Cindart, maga felé rántotta, és ráförmedt:

– Ehhez a kincshez vér tapad! Derék harcosok haltak meg, hogy elhozzák maguknak!

– Visszalökte Cindart az ülésére, és hozzátette: – Ajánlom, hogy jó célra használják fel!

– Ezt fejezzék be, kérem – szólt közbe csendesen Havac.

Cohl a férfi felé fordult, és már–már vicsorogva vágott vissza:

– Nem szereti az erőszakot, kivéve, ha maga ad rá parancsot, ugye?

Havac néhány pillanatig szótlanul tanulmányozta a kezét, aztán a kapitány arcára emelte a tekintetét, és kijelentette:

– Biztosíthatom afelől, hogy az aurodiumot nemes célra fogjuk felhasználni.

Cindar lesimította meggyűrődött ruházatát, és nem látszott rajta, hogy Cohl dühkitörése kizökkentette volna a nyugalmából. Áttolta a táskát az asztalon, mire Cohl levette onnan, és lerakta a padlóra.

– Nem kérdezi meg, hogy mind megvan–e? – kérdezte Cindar.

– Akkor hadd tisztázzak valamit – válaszolta immár higgadtan Cohl. – Minden egyes hiányzó kreditért kivágok magukból egy–egy kiló húst.

– Tehát nagy őrültséget követnék el – mondta Cindar, és elvi– gyorodott.

– Igen, nagy Őrültséget követne el – helyeselt bólogatva Cohl.

Rella átadta a távirányítót Havacnak, és Cindar lecsukta a páncéldoboz fedelét.

– Hová kerül az aurodium? – érdeklődött már–már barátságosan Cohl. Havac meglepetten pislogott rá, és a kezét széttárva visszakérdezett:

– Ugyan, kapitány, hát kérdeztem én, hogy mit csinál a pénzzel?

– Ez igaz – ismerte el Cohl, és elmosolyodott.

Rella, aki mindvégig éberen figyelte a párbeszédet, most közbeszólt:

– Bizonyára jótékony célra fordítják az egészet. Havac felkacagott, és közölte:

– Nem is jár messze az igazságtól!

– íme, van még itt egy kis ráadás maguknak, Havac – mondta Cohl. – A Dorvallánál váratlan problémába ütköztünk. Rajtunk kívül mások is belopóztak a Revenue fedélzetére, méghozzá ugyanazzal a módszerrel, mint mi. Elrejtettek egy hajót egy önjáró konténer belsejében, ahogyan mi is tettük. Amikor elhagytuk a teherhajót, követtek minket, és közel kerültek ahhoz, hogy meghiúsítsák azt, amit én tökéletes tervnek gondoltam. Az elrejtett hajóról kiderült, hogy az Igazságügyi Minisztérium egyik Lancet vadászgépe.

Havac és Cindar meglepett pillantást váltott, és az ember megkérdezte:

– Coruscanti rendőrök? Pont a Dorvallánál?

Cohl néhány pillanatig töprengve fürkészte őket, majd kimondta:

– Őszintén szólva, azt hiszem, Jedik voltak.

– Ezt mire alapozza? – kérdezte megrökönyödve Havac.

– Nevezzük megérzésnek. A lényeg az, hogy elméletileg senki sem tudott az akcióról

– válaszolta színtelen hangon Cohl.

Havac elképedten hátradőlt, és a fejét csóválva felelt:

– Hát most nekem kell feltennem a kérdést, kapitány... Mire akar célozni ezzel?

– A Nebula Frontnál ki tudott még az akcióról? Cindar felhorkant, és gúnyosan közbeszólt:

– Gondolja végig, Cohl! Miért szabotálná valamelyik társunk a saját hadjáratunkat?

– Hát ez az, amit kérdezek – dörmögte Cohl. – Talán nem mindenkinek tetszenek a maguk módszerei... például az, hogy felbéreltek minket. És ez a valaki vagy valakik maguknak próbálnak keresztbe tenni, nem nekem.

– Köszönöm, kapitány – mondta bólogatva Havac. – Ezt igyekszem észben tartani. – Rövid időre elhallgatott, aztán megkérdezte: – Ha nem veszik tolakodásnak, mik a terveik a jövőre nézve?

– Úgy gondoljuk, hogy visszavonulunk. Elég volt a csetepatékból – válaszolta Rella, és ezzel egy időben megfogta a kapitány bal kezét. – Talán veszünk valahol egy párafarmot.

– Szinte látom magam előtt – közölte vigyorogva Havac maguk ketten a Tatuinon vagy másutt, banthák és javák között... Aha, pont a maguk stílusa!

– Mire ez a nagy kíváncsiság? – érdeklődött a fejét oldalra billentve Cohl. Havac hirtelen megkomolyodott, és megfontoltan magyarázta:

– Egy elég nagy dobásra készülünk. Valamire, amihez a maguk képességei tökéletesen megfelelnének. – Anélkül, hogy a fejét mozdította volna, Rellára pillantott, majd visszanézett a kapitányra, és folytatta: – Ez a munka eleget fizetne ahhoz, hogy nyugodtan visszavonulhassanak.

Rella figyelmeztető pillantást vetett Cohlra, és rászólt:

– Ne hallgass rá! Hadd béreljenek fel valaki mást! – Visszanézett Havacra, és hozzátette: – Amúgy azt tervezzük, hogy gazdagon fogunk visszavonulni.

– Szeretnének gazdagon visszavonulni? – vetette fel Cindar, – Vegyenek egy neimoidit annyiért, amennyit ér, és adják el annyiért, amennyire ő tartja magát!

– A munka, amire gondolok, lehetővé tenné, hogy dúsgazdagon vonuljanak visszamondta Havac, mintegy kivetve a csalit.

– Cohl! – szólt rá Rella a kapitányra. – Megmondod ezeknek a fickóknak, hogy menjenek vissza a hajójukra, vagy én mondjam meg?

Cohl elengedte a nő kezét, és a szakállát vakargatva dörmögte:

– Abból nem lehet baj, ha meghallgatjuk őket...

– De igen, Cohl, de igen! – csattant fel ingerülten Rella.

A kapitány ránézett, aztán felnevetett, és a vendégeihez fordulva kijelentette:

– Rellának igaza van. Köszönjük, az ajánlat nem érdekel minket!

Havac rántott egyet a vállán, felállt, és a jobbját Cohl felé nyújtva, búcsú gyanánt így válaszolt:

– Ha netán meggondolják magukat, keressenek meg!

 

Sokkal közelebb a Maghoz, az Acquisitor immár hazatért. A barátságtalan Neimoidia lassan forgott a gyűrűforma hordozó alatt. Ahogyan odakint, a távoli Senex–rendszerben, itt is vészjósló találkozó készülődött, amelynek tervezett témái a fegyverek és a stratégia voltak, a pusztítás és a halál. Ám azoknak a hajóknak, amelyek az Acquisitor vendégeit hozták, nem kellett zsilipekhez csatlakozniuk, mivel a hangárkarokat elég tágasra méretezték ahhoz, hogy akár egy inváziós hadsereget is befogadjanak.

A bal oldali kar kettes zónájában Nute Gunray kormányzó karmos lábú önjáró trónján ült, vörös köntösben, a fején háromágú tiarával. Tőle jobbra Rune Haako tanácsos és Hath Monchar alkormányzó állt, míg balra az Acquisitor új parancsnoka, az apró termetű Daultay Dofine, aki nemrég került ki a dorvallai űrcsatából, és még most is össze volt zavarodva attól, hogy váratlanul előléptették.

A hangár közepén kettős szárnyú behemót gubbasztott, ami többé–kevésbé a Neimoidia hányás szárnyú tűlegyeire hasonlított.

A gépszörnyeteg szélesre tárt pofájából kiinduló teherrámpán vastag páncélzatba burkolt, rozsdabarna járművek siklottak le, amelyeket talán a rohamozó banthákról mintáztak: a hátukat mintha haragjukban púposították volna fel, a hajtóműveik kivezetésein át forró gázfelhőket okádtak magukból, a lézerágyúik agyarakként meredeztek. Mögöttük droidokkal irányított, ék alakú orral és körbeforgó lövegtoronnyal felszerelt lebegőtankok bukkantak fel.

A harci gépek prototípusait – a gigászi leszállóegységet, a hatalmas csapatszállítókat és a karcsú tankokat – a Haor Chall Gépgyár és a Baktoid Fegyvergyár tervezte és gyártotta, amelyeknek képviselői ott álltak Gunray előtt, és valósággal ragyogtak a büszkeségtől.

Különösen a Haor Chall dolgozói számára a tökéletes tervezés és kivitelezés már–már vallásos színezetet öltött.

– Íme, kormányzó úr! – mondta emelt hangon a Haor Chall rovarszerű képviselője, és mind a négy felső végtagjával a legközelebbi csapatszállítóra mutatott, amelynek orrán a felül felfüggesztett, kerek zárófedél nyílni kezdett.

Gunray álmélkodva nézett, mialatt egy tárolórekesz–féleség bújt ki a gépből, aztán többtucatnyi harci droid bontakozott ki a szeme láttára.

– És tekintse meg ezt is! – kérte a Baktoid szárnyas képviselője.

Gunray éppen idejében fordította vissza vörös szemét a leszállóegységre ahhoz, hogy láthassa, amint tucatnyi sikló röppen fel a hangárkar felső harmadába. A kettős leszállótalppal és sugárvetővel felszerelt, pengevékony járműveket droidok vezették. Az utóbbi gépek eléggé hátradőlve ültek a nyeregben, amitől az a látszat keletkezett, hogy rémülten kapaszkodnak a vékony kormányrudakba.

Gunray megszólalni sem tudott.

Jóllehet még sosem látott efféle gépeket, mindegyik prototípusban felismerte bizonyos elemeit azoknak a járműveknek, amelyeket a Kereskedelmi Szövetség évszázadok óta alkalmazott nyersanyagok és különféle árucikkek szállítására. Például, a kettős szárnyú leszállóegység törzsében felismerte a Szövetség ércszállító bárkáját. Ám a Haor Chall mérnökei zömök leszállőművekre állították a testet, és hozzácsatoltak két óriási vízszintes stabilizátort, amelyeket feltehetően erős feszítőmezők óvtak meg az összeroskadástól.

Dacára annak az eleven szörnyeteghez hasonlító külsőnek, amellyel a Baktoid felruházta a csapatszállítót, Gunray felismerte benne a Kereskedelmi Szövetség saját önjáró konténerét, bár ezeket az eredetieknél sokkal nagyobbra méretezték. Ami pedig a kibontakozó harci droidokat és a fel fegyverzett siklókat illette, azok a Baktoid őrdroidok, valamint a Longspur és az Állói által gyártott Bespin siklók módosított változatai voltak.

Ám egyvalami egyértelműnek tűnt: minden, amit a vendégek bemutattak, kevésbé az űrbéli támadók elleni védelemhez, sokkal inkább a felszíni ütközetekhez kötődött. A felismerés több volt, mint amennyit Gunray meg tudott volna emészteni – több, mint amennyit szeretett volna megemészteni.

– Ahogyan azt nyilván észrevette, kormányzó úr – szólalt meg ismét a Haor Chall képviselője a Kereskedelmi Szövetségnek java részben máris a rendelkezésére állnak a hadserege megteremtéséhez szükséges alapok. – A Baktoid képviselője felé intett, és folytatta: – A Baktoiddal együttműködve képesek vagyunk átalakítani a biztonsági és munkadroidjaikat fegyvert hordozó harci modcllekké.

– Több egység, kevesebb pénzért – szólt közbe a Baktoid képviselője.

– És ami a legjobb, hogy mivel a leszállóegységek főbb alkotóelemeit, a szárnyakat, a törzset, a leszállótalpakat külön is tárolhatják, percek alatt szétszerelhetik és összerakhatják a gépeiket. Állomásoztathatnak egy–egy ilyen gépet száz hordozón, vagy egy hordozón százat, a helyzet súlyosságának függvényében. De akárhogy is döntenek, akárki száll fel a hajóikra, hogy megvizsgálja azokat, nem fogja tudni, hogy mi az, amit lát. Ahogyan közös barátunk mondta: lesz egy hadseregük anélkül, hogy látszana magukon, hogy van egy hadseregük.

– Közös barátunk... – mormolta Rune Haako olyan halkan, hogy csak Gunray hallhatta. – Ha Darth Sidious azt mondja valamire, hogy megcsinálja, azt meg is csinálja.

– Örömmel kötünk üzletet a neimoidikkel – folytatta közelebb lépve a Baktoid képviselője amiért olyan lelkesedéssel és ámulattal szemlélik az alkotásainkat. Ennélfogva másfajta fegyvereket is szeretnénk a figyelmükbe ajánlani: űrvadászokat, amelyeket nem droidok irányítanak, hanem egy központi számítógép vezérel. Esetleg felvehetnék a kapcsolatot a Collá IV colicoidjaival, akik a hírek szerint kifejlesztettek egy csatadroidot, amely gurulva közelíti meg a célpontját. – Az idegen teremtmény széles mozdulattal körbemutatott, és folytatta: – Tökéletesen megfelel arra, hogy gyorsan tegyen meg jelentős távolságokat a teherha– jóik belsejében, és felvegye a harcot a behatoló csapatokkal.

Gunray hallotta, hogy Dofine nyel egyet, de ezúttal Haako szólalt meg.

– Ez őrültség – dörmögte a hangját lefojtva, és közelebb bicegett az önjáró trónhoz. – Kereskedők vagyunk, vagy hódításra készülő harcosok?

– Hallotta Darth Sidioust – felelte szintén halkan Gunray. – Ezek a fegyverek fogják biztosítani, hogy kereskedők maradjunk. Ezek a biztosítékaink arra, hogy az olyanok, mint a Nebula Front, illetve Cohl kapitány bandája többé ne merészeljenek ránk támadni. Csak kérdezze meg Dofine parancsnokot! Majd ő elmeséli, hogy mit élt át!

– Darth Sidious állandó félelemben tart minket – vágott viszsza szaporán pislogva Haako ezzel biztosítja az iránta való hűségünket.

– Mi mást tehetnénk? – kérdezte Gunray, és lemondóan sóhajtott. – A szenátus ahelyett, hogy teljesítette volna a kérésünket, adóztatással fenyeget minket. Ha meg akarjuk védeni a szállítmányainkat, a saját kezünkbe kell vennünk a dolgokat. Vagy azt szeretné, hogy további hajókat veszítsünk el, azon felül, hogy az adófizetés miatt le kell mondanunk a hasznunk egy részéről?

– De a direktorátus többi tagja....

– Jelenleg nem kell tudniuk semmiről – vágott közbe Gunray. – Fokozatosan, részletről részletre fogjuk elébük tárni ezeket a dolgokat.

– És csak akkor, ha szükséges – tette hozzá Haako.

– így van – helyeselt Gunray csak akkor, ha elengedhetetlenül szükséges.

 

Tizenharmadik fejezet

 

A maga megszámlálhatatlanul sok sötét szurdokjával, meredek falú völgyével, rejtett zugaival és eldugott teraszaival a Coruscant eszményi helyet kínált a korrupciónak – a puszta földrajzi adottságai nagyban támogatták a titkolózást.

Palpatine évek óta lakott a Coruscanton, és úgy vélte, jobban ismeri a várost, mint a legtöbben azok közül, akik az egész életüket itt élték le. Úgy ismerte, ahogyan az őserdő vadmacskája ismeri a territóriumát. Ösztönösen érzékelte folyton változó hangulatát, a hatalmi központjainak és veszedelmes zónáinak helyét. Szinte látta a szenátust belengő, kavargó sötétséget, valamint a Jedi Templom tornyaiból áradó, tiszta világosságot.

A Coruscant csodálatos helyszíneket kínált valakinek, aki egyszerre volt tudós, történész, a művészetek szerelmese, ritka tárgyak gyűjtője; valakinek, aki szenvedélyesen kutatta az élet magasságait és mélységeit.

Palpatine gyakran ledobta magáról díszes köpenyét, és egyszerű ruházatot vett fel. Jellegtelen köpenyének csuklyáját mélyen a homlokára húzva bolyongott a félhomályos szakadékokban, a sötét utcákon és elhanyagolt tereken, az alagutakban és a csatornákban, a sivár, lepusztult alvilágban. Kísérők nélkül felkereste az egyenlítőt, a pólusokat és más, távoli helyeket. Szerény, egyszerű megjelenésének köszönhetően sosem ismerték fel, köny– nyedén beleolvadt a tömegbe, mint valami magányos vándor, aki sok–sok éven át beéri a saját társaságával.

És mégis, mások sokszor megkeresték őt. Talán pontosan azért, mert oly keveset árult el magáról. Kezdetben feltételezte, hogy

egyesek érdekesnek találják a zárkózottságát, mintha az arra utalt volna, hogy van egy titkos élete is. De hamar rájött, hogy ezek az illetők valójában saját magukról akarnak beszélni. Nem a tanácsát kérték, hanem a fülét, bízva abban, hogy ugyanúgy megőrzi majd sötét titkaikat, ahogyan a sajátjait őrizte.

Ez történt Valorummal is, aki a második hivatali időszakának kezdetén fogadta a barátságába.

Palpatinc a legkevésbé sem tűnt vezéregyéniségnek, ám ezt a közvetlenségével pótolta, aminek révén rövid idő alatt népszerű lett a szenátorok köreiben. Sokan kedvelték készséges, szelíd mosolyáért, amiért felülemelkedett a korrupción, az ármánykodáson és a kétszínűségen, és mert afféle gyóntatóként hajlandó volt meghallgatni a legelcsépeltcbb vagy bűnökről szóló vallomásokat is anélkül, hogy ítélkezett volna – legalábbis hangosan nem. Mert a szíve mélyén a saját szempontjai alapján ítélkezett a világ– egyetemről, tisztán érezve, hogy mi a helyes és mi a helytelen.

Nem keresett útmutatást máshol, csakis saját magában.

A külső rendszerek világainak képviselői között különösen jó hírnévre tett szert, elsősorban azért, mert az apró Naboo bolygó is egyike volt azon világoknak. Magányosan keringett a Középső Gyűrű határán úgy, hogy egyetlen jelentős szomszédja akadt, a Malastare, a granok és a dugok otthona.

A szomszédjainak többségéhez hasonlóan a Naboo–t is választott királyok kormányozták – manapság már felvilágosult uralkodók de békés világ volt, romlatlan és klasszikus elemekben gazdag. Ezen felül nem csupán emberek lakták, hanem egy főleg vízi életmódot folytató, őshonos nép is: a gunganek.

Amíg a régi társai húszéves koruk környékén kiléptek a köz szolgálatából, Palpatinc úgy döntött, hogy politikus marad, és a Coruscanton szerzett tapasztalatai révén bepillantást nyert azokba a csapásokba, amelyek a legjobban dühítették a külső bolygó– rendszerek lakóit.

Még régebben összebarátkozott egy bith delegáció tagjaival; tőlük hallott első ízben a Nebula Frontról, aztán az egyik bith bemutatta neki a szervezet néhány irányítóját.

A törvények szerint Palpatine szóba sem állhatott volna terroristákkal, ám úgy találta, hogy a Nebula Front tagjai se nem fanatikusok, se nem anarchisták. A Kereskedelmi Szövetség és a Coruscant elleni panaszok zömét jogosnak érezte. Ami ennél is fontosabb, valahányszor a Szövetség aljas ügyeiről hallott, nehezére esett pártatlannak maradni.

Ha Palpatine egyike lett volna azon szenátoroknak, akik elfogadták a Kereskedelmi

Szövetség pénzét, könnyű lett volna másfelé néznie, vagy nem meghallania a panaszokat. Csakhogy a Naboo–t képviselte, egy olyan bolygót, amely a Kereskedelmi Szövetség közvetítésével szerezte be az élelmiszert és más fontos áruféleségeket, így nem hagyhatta figyelmen kívül azt, amit hallott és látott.

Végül a bith bemutatta neki a Front legújabb vezetőjét, Havacot.

Az előző találkozásaik alkalmával Palpatine a Coruscant legmélyebb szintjein megbúvó, félreeső zugokat választott helyszínül. Ám a szenátusban kialakult új válsághelyzet szükségessé tette, hogy még elővigyázatosabban járjanak el, így aztán egy csakis emberek számára fenntartott, a középső szintek egyikén működő klub mellett döntött, ahol az előkelők összegyűlhettek, hogy t’bacot és tömény szeszeket fogyasszanak, dejarikot játsszanak, vagy csendesen olvasgassanak, és ahol kevesebb figyelő szempártól kellett tartani, mint odalent, a mélyben.

Ezen felül, a biztonság kedvéért csak az utolsó lehetséges pillanatban tájékoztatta Havacot a helyszínről. Havac ugyan remek taktikusnak tűnt, ám hiányzott belőle a hozzáértés és a ravaszság ahhoz, hogy óvatlanságon kapja őt.

– Valorum elbizakodott – mondta dühösen Havac, mihelyt leültek a keményfa lapokkal burkolt étterem egyik asztalához. – Van képe megrendezni egy ilyen csúcstalálkozót a Külső Gyűrűben, sőt magán az Eriadun anélkül, hogy meghívná rá a Nebula Frontot!

– A Nebula Frontnak nincs képviselete a szenátusban – mutatott rá a tényre Palpatine.

– Ez igaz, viszont sok barátja van az Eriadun, szenátor! – vágott vissza Havac.

– Hát akkor annál jobb maguknak, azt hiszem – felelte Palpatine.

Havac egyedül jött, ahogyan Palpatinc is, legalábbis a látszat szerint, mert Sate Pestage és Kinman Doriana ott ült, az egyik közeli asztalnál. Palpatinc már a megismerkedésük perceiben gyanította, hogy a „Havac” egy álnév, és utóbb Pestage megerősítette ezt. Pestage azt is kiderítette, hogy Havac az Eriadun született és nevelkedett, ahol később szenvedélyes holo–dokumentumfilmjeivel bekerült a Kereskedelmi Szövetség maroknyi ellensége közé, az idegen teremtmények jogainak lelkes harcosa lett, egy örök lázongó és idealista alak. Elkeseredetten vágyott arra, hogy megváltoztassa a Galaxist, de az igazságtalanságokat feltáró, vizuális panaszáradataira csak kevesen figyeltek fel.

Csupán a közelmúltban csatlakozott a Nebula Fronthoz, ám annak szélsőségesei megnyerték egy bizonyos különleges tervnek. A Köztársaság közönyétől és a Kereskedelmi Szövetség állandó törvényszegéseitől felbőszült radikálisok úgy döntöttek, hogy nem érik be a Szövetség üzleti ügyeinek akadályozásával, hanem áttérnek a közvetlen, nyílt terrorizmusra.

Havac és a Front új szélsőségesei rászánták magukat, hogy oda sújtanak le, ahol a legjobban fáj a neimoidiknek és a hozzájuk hasonlóknak: arra a vastagon kibélelt erszényükre...

Palpatine már a kapcsolatuk első perceitől fogva bátorította Havacot anélkül, hogy erőszakos cselekedetekre biztatta volna. Éppen ellenkezőleg, folyton hangoztatta, hogy a jelentős változások eléréséhez a szenátuson keresztül vezet az út.

– Torkig vagyunk Valorummal – mondta Havac. – Igen engedékenyen jár el a Kereskedelmi Szövetséget érintő ügyekben. Amikor azzal fenyegetőzik, hogy adófizetés alá vonja a kereskedelmi útvonalakat, maga sem gondolja komolyan. Ideje meggyőzni őt arról, hogy a Nebula Front veszedelmesebb ellenség lehet, mint a Kereskedelmi Szövetség.

Palpatine kurta félkört írt le a baljával, mintha elutasította volna a hallottakat, és megfontoltan válaszolt:

– Igaz, hogy a főkancellár kevéssé érti a Nebula Front célkitűzéseit, de nem ő a legnagyobb akadály maguk előtt.

Havac belenézett Palpatine szemébe, és halkan, de határozottan kijelentette:

– Erős kezű főkancellárra van szükségünk. Egy olyanra, aki nem született gazdagnak.

Palpatine ismét intett egyet.

– Máshol keressenek ellenséget! – válaszolta. – Vessék tekintetüket a Kereskedelmi

Szövetség direktorátusára!

Havac néhány másodpercig némán töprengett, majd elismerte:

– Alighanem igaza van. Talán valóban másfelé kell keresgélnünk. – Hirtelen elmosolyodott, és a hangját lefojtva hozzátette:

– Szert tettünk egy erős, új szövetségesre, aki több kiváló ötletet vetett fel.

– Valóban?

– Tőle kaptuk az adatokat, amelyekre szükségünk volt ahhoz, hogy megsemmisítsük a Kereskedelmi Szövetség tcherhajóját a Dorvallánál.

– A Szövetségnek több ezer teherhajója van – felelte Palpatine.

– Ha arra számítanak, hogy a hajók elpusztításával győzelmet arathatnak, csak áltatják magukat. El kell jutniuk a legfontosabb személyekhez. Ahogyan én teszem a szenátusban.

– Vannak ott barátaink?

– Sajnálatosan kevés – válaszolta Palpatine. – Ugyanakkor a

Kereskedelmi Szövetség több fontos küldött, például Toonbuck Toora, Tessek, Passel Argente támogatását bírja. Ok meggazdagodtak a lojalitásukból.

Havac hevesen megrázta a fejét, és ingerülten kifakadt:

– Szánalmas, hogy a Frontnak vásárolnia kell szenátori támogatást! Ez ugyanolyan siralmas és lealacsonyító dolog, mint az, hogy kénytelen zsoldosokat alkalmazni.

–Nincs más megoldás – jelentette ki mélyet sóhajtva Palpatine. – A bíróságok elfogultak és hasznavehetetlenek. Ám a korrupciónak megvannak a maga előnyei. Ha módjukban áll megvenni a gátlástalan szenátorok szavazatait, akkor nem kell meggyőzniük őket az álláspontjuk helyes voltáról.

Havac mindkét könyökével letámaszkodott az asztalra, és előrehajolva bejelentette:

– Megszereztük azt az alapot, amelyet kért.

– Máris? – kérdezte a szemöldökét felvonva Palpatine.

– A jótevőnk közölte velünk, hogy a Revenue...

– Az lesz a legjobb – vágott közbe Palpatine ha nem tudom meg, hogy hogyan jutottak hozzá.

Havac megértőn bólogatott, és folytatta:

– De van egy kis probléma. A tőke jelenleg aurodiumrudak formájában létezik.

– Aurodium? – ismételte a szót Palpatine, azzal hátradőlt, és az ujjait a hasa előtt összetámasztva beszélt tovább. – Igen, ez okoz némi gondot. Nem osztogathatok rudakat azoknak a szenátoroknak, akiket szeretnénk... lenyűgözni.

– Túl könnyű nyomon követni – dörmögte Havac.

– Pontosan. Át kell váltanunk köztársasági fizetőeszközre, még ha ez némi időt vesz is igénybe – felelte Palpatine, és néhány pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: – Lenne egy javaslatom... Az egyik titkárom segít önöknek számlát nyitni egy távoli bolygó együk bankjánál, ahol nem kérdezősködnek a rudak eredete felől. Miután letétbe helyezik ott az aurodiumot, módjukban áll majd összegeket utalni az InterGalaktikus Bankon keresztül, és köztársasági kreditek formájában pénzt levenni a számláról.

Havacon látszott, hogy elsőre megtetszett neki az ötlet.

– Tudom, hogy a lehető legjobban fogja felhasználni a pénzt– mondta fellelkesültén.

– Mindent megteszek, ami a hatalmamban áll – válaszolta Palpatine.

– Ön a külső rendszerek hangja, szenátor! – bókolt Havac.

– Nem vagyok a külső rendszerek hangja – tiltakozott Palpatine. – Ha mindenáron megtisztelő jelzőket akar rám aggatni, akkor tekintsen a Köztársaság hangjának! Ezt nem szabad elfelejtenie, mert ha elkezd olyan szempontok mentén gondolkodni, hogy belső rendszerek a külső rendszerek ellen, szektorok a peremvidékek ellen, abból nem lesz egység. Akkor az egésznek egyenlőség helyett fejetlenség és széthullás lesz a vége.

 

Tizennegyedik fejezet

 

Qui–gon a Jedi Templom keleti kapuja előtt állt, és azon töprengett, hogy merrefelé induljon.

A nap fényesen sütött. Az égbolton egyetlen felhő sem úszott, csak északon örvénylettek helyi viharok a Coruscant magasabb épületeinek csúcsa körül, és Qui–gonnak nem akadt tennivalója.

Végül úgy döntött, hogy sétál egyet, és menet közben, mint minden ilyen alkalommal, a fiatalkorának emlékei feltörtek a tudata mélyéből. Látta magát, amint a Templomban meditál, tanul, vív, barátokat szerez és elveszít néhányat. Eszébe jutott az a nap, amikor belopózott az egyik toronyba, és első ízben megpillantotta a Coruscant lélegzetelállító látképét. Attól a perctől kezdve vágyott arra, hogy felfedezze az egész bolygót beborító várost, az aljától a tetejéig. Ez a terve azonban álom maradt egészen tizenéves koráig, sőt teljes egészen mindmáig nem sikerült megvalósítania.

Azon ritka alkalmakkor, amikor a tanítványok elhagyhatták a Templomot, csoportosan mozogtak, mint a turisták, és mindig elkísérte őket egy–két lovag vagy mester. Látogatások a galaktikus szenátus épületében, a Legfelsőbb Bíróságnál, a különféle törvényhatósági épületekben... De Qui–gon már azokon a korai fel– fedezőutakon eleget látott ahhoz, hogy megértse, a Coruscant nem az a mesebeli táj, mint aminek kezdetben hitte. A bolygó éghajlatát többé–kevésbé szabályozták, az eredeti hegyeit és dombjait letarolták vagy eltemették, és a természet csak zárt terekben létezett, ahol gondozták és ellenőrizték.

Mivel az Erő ott rejtőzött minden élőlényben, a Coruscanton valahogy összpontosult. Ám a Jedik másfélének érzékelték az Erőt itt, mint a természetes állapotukban megmaradt világokon. Ha az Erő más bolygókon szelíd mormolásnak érződött, akkor a Coruscanton elnyújtott, folyamatos üvöltésnek – az értelmes tudatok által keltett, lármás háttérzajnak.

Qui–gon nem tervezett semmit azon túl, hogy sétál egyet. A Főtanács tornyában lévő óriási holotérkép több száz problémás területet és vészhelyzetet jelzett, ám az Egyeztető Tanács tagjai nem adtak feladatot neki és Obi–vannak. Megfordult a fejében, hogy Yoda és a többiek talán neheztelnek rá, amiért a látszat szerint Cohl kapitány megszállottja lett.

Qui–gon úgy vélte, a tanácstagok túl gyorsan ítélték Cohl cselekedeteit a nehéz idők egyik tünetének, míg szerinte a férfi tettei ennél sokkal többről szóltak.

Ugyanakkor a nagymesterek amúgy is hajlamosak voltak inkább elidőzni az utóhatásokon és a jövő eseményein, semmint a jelenről gondolkodtak volna. Különösen Yoda mondogatta előszeretettel, hogy a jövő mindig mozgásban van, ennek ellenére ő és Mace Windu gyakran cselekedtek úgy, mintha kiszámítható lett volna.

Netán tudják, hogy valami nagy horderejű esemény közeleg a láthatáron túl? – kérdezte magától Qui–gon. – És én nem ismerem fel, még akkor sem, ha belebotlom az előjeleibe?

Nem zárhatta ki a lehetőségét annak, hogy a Főtanács nagymesterei tudnak valamit, amit ő nem.

Egyvalamit vita és kételyek nélkül elfogadott: hogy az Erő sokszor még annál is titokzatosabb, mint amilyennek a legtöbb Jedi érzékeli.

Fél kilométert sem tett meg, amikor váratlanul felbukkant mellette Adi Gallia.

– Van valami határozott célod, vagy csupán reméled, hogy beleütközöl valamibe, ami méltó a figyelmedre? – érdeklődött mosolyogva Gallia mester.

– A... te vagy az! – felelte meglepetten Qui–gon.

Gallia felkacagott, és a szemét tágra nyitva meredt a férfira. Adi fényesre csiszolta a körmeit, és ugyanazzal a kozmetikummal, amellyel sötétkék szemét festette, indákat ábrázoló mintákat rajzolt a kézfejére. Több mint tíz éve szolgált a Főtanács tagjaként, és még ennél is régebb óta Jedi–mesterként. A szülei koréliai diplomaták voltak, viszont Qui–gonhoz hasonlóan a Templomban nevelkedett. Adit mindig is elbűvölte a Coruscant, és jól ismerte a bolygót. Az évek során bizalmas, baráti viszonyba került Valorum főkancellárral és számos magvilági szenátorral.

– Hol van az ifjú tanítványod? – kérdezte, mialatt egymás mellett, lassú léptekkel sétáltak tovább.

– Az elméjét élesíti – felelte Qui–gon.

– Vagyis kibocsátottad védőszárnyaid alól, és adtál neki némi pihenőt – ugratta a társát Gallia.

– Ez kölcsönös, azt hiszem... – dörmögte Qui–gon. Gallia ismét felkacagott, aztán megkomolyodva közölte:

– Híreim vannak, amelyek alighanem érdekelni fognak téged... Úgy tűnik, igazad volt, amikor azt állítottad, hogy Cohl túlélte a Kereskedelmi Szövetség teherhajójának megsemmisülését.

Éppen egy égi hídon jártak. Qui–gon hirtelen megtorpant, és mialatt droidok, illetve gyalogosok haladtak el mellettük, megkérdezte:

– Látták valahol?

Gallia rákönyökölt a híd korlátjára, és visszanézett a Templom felé.

– A dorvallai űrflotta gépei üldöztek egy kompot, amely megfelelt a tőled és Obi–vantól származó leírásnak. Leereszkedett a felszínre, aztán lezuhant és felrobbant, nem messze attól a helytől, amelyet Cohl átmeneti bázisnak használt.

– Ismerem azt a környéket – szólt közbe Qui–gon.

– A becsapódás helyszínén nem sok minden maradt, ám a roncsban megtalálták három ember maradványait, akiket sikerült azonosítani. Mindhárman Cohl társai voltak. És most jön a legérdekesebb rész: a komp megpróbált találkozni Cohl saját hajójával, és ez valószínűleg sikerült is.

– A Hawk–Battal – mormolta Qui–gon.

– Így van – helyeselt Gallia. – Néhány pillanatra leszállt a roncs közelében, aztán sietve elhagyta a Dorvallát, menet közben megsemmisítve több őrhajót.

– Cohl feljutott a hajójára – mondta Qui–gon.

– Biztos vagy benne?

– Teljesen.

– Az egyik őrhajó pilótája jelentette – folytatta Gallia mester hogy Cohl bandájából két–három főnek valószínűleg sikerült

felszállnia a Hawk–Batra.

– Látták azóta valahol a hajót?

– Amint maga mögött hagyta a Dorvallát, a hiperűrbe ugrott. De azóta meg éberebben figyelik Cohl ismert búvóhelyeit. Ha életben maradt, észre fogják venni, és nemi szerencsével elkapják.

– Adi, van esély arra, hogy Obi–van és én...

– Cohl ügye már nem rád tartozik – vágott közbe Gallia. – Va– lorum főkancellár arra biztatja a Rimma Kereskedelmi Útvonal mentén lévő rendszereket, hogy vegyék ki a részüket a terrorizmus felszámolásából, és teremtsenek rendet a saját szektorukban. Ha most beavatkoznánk, az a látszat keletkezne, hogy közvetett módon támogatjuk a Kereskedelmi Szövetséget.

– Ezt a korlátoltságot... – dörmögte rosszkedvűen Qui–gon.

– A Rimma mentén élő világok zöme bizonyos mértékig támogatja a Nebula Frontot. Újoncok, pénzek, titkos információk. A Rimma világai ilyesmikkel látják el a szervezetet, néha többel is.

Gallia néhány másodpercig némán fürkészte a társát, aztán megkérdezte:

– Qui–gon, ha el tudnék intézni egy találkozót Valorum főkancellárral, hajlandó lennél személyesen tájékoztatni őt ezekről a dolgokról?

– Természetesen – vágta rá gondolkodás nélkül Qui–gon.

– Akkor ezt megbeszéltük. Éppen hozzá megyek, és mindig a most a legjobb pillanat.

– Ezt magam sem mondhattam volna szebben — válaszolta elmosolyodva Qui–gon. – Mehetünk!

Valorum főkancellár a szenátus ülésterme alatti irodájában ülve hátradőlt kényelmes székén, és a karját a feje fölé nyújtva vett néhány mély lélegzetet. A délelőtti ügyekkel végzett ugyan, de most szembe kellett néznie azokkal a küldöttekkel, akik valamiért nem tudtak időpontot egyeztetni erre a napra, és most kétségkívül ott őgyelegtek az irodája előtt, arra várva, hogy kapjanak néhány percet az idejéből.

– Mi a délutáni menetrend? – kérdezte Sei Tariától, aki ebben a pillanatban lépett be a magas, díszes ajtón.

A fiatal ember nő a csuklóján viselt számítógép apró képernyőjét fürkészve válaszolt:

– Van egy találkozója Adi Galliával, aztán következik egy megbeszélés Bail Antillesszel és Horox Ryyderrel. Ezt követően fogadja a Vállalatszövetség képviselőit és az Ord Mantell kereskedelmi delegációját. Aztán pedig...

– Köszönöm, elég! – szólt közbe Valorum a kezét feltartva, és lehunyta a szemét.

Sóhajtott egyet, és az ajtóra mutatva megkérdezte: – Odakint hogy áll a helyzet?

– Rosszabb, mint valaha, uram – felelte szomorkásán mosolyogva Sei Taria. – De attól tartok, ez még csak a fele...

– Hát akkor rajta, mondja el a többit is! – kérte Valorum.

– A téren hemzsegnek a tüntetők – közölte a titkárnő. – Egyesek a Kereskedelmi Szövetség szétkergetését követelik, mások önt vádolják, amiért beterjesztette az új adótörvényt. A biztonságiak azt javasolják, hogy a tetőtéri leszállópályát vegye igénybe.

– Nem! – jelentette ki Valorum ellentmondást nem tűrő modorban. – Nem is várhattam mást, és ez a perc aligha alkalmas arra, hogy kitérjek a bírálóim elől.

– Előre megmondtam a biztonságiaknak, hogy ezt fogja válaszolni – mondta Sei Taria, és ismét elmosolyodott. – Azt mondták, hogy ha ön ragaszkodik ahhoz, hogy a téren át távozzon, akkor megháromszorozzák az őrséget.

– Részemről rendben – felelte Valorum, és kihúzta magát, – Indulhatunk?

– Természetesen, uram – válaszolta Taria, és az ajtó felé fordult.

Amint Valorum kilépett az előszobába, két szenátusi őr zárkózott fel mögé. A magas, széles vállú férfiak hosszú, kék köpenyt viseltek, illetve kettős tolltaréjjal díszített sisakot, amely csak a szemüket és a szájukat engedte látni. A jobb vállukon hosszú, vaskos sugárvetőt hordoztak, amely inkább tűnt díszfegyvernek, semmint komoly harci eszköznek.

Mire Valorum kiért a külső irodákhoz, további testőrök álltak be elé, illetve mögé. A nyilvános folyosók közeiében újabb páros csatlakozott a csoporthoz, aztán még kettő, amikor Valorum kiért a folyosóra.

A széles járatban hemzsegtek a teremtmények, egymáshoz szorulva álltak a falak mentén, a sebtében kihelyezett korlátok mögött. A főkancellár előtt járó őrök ék alakzatba fejlődtek, így törtek át a kinyújtott karok erdején. Ám néhány kéznek így is sikerült átférnie; a tulajdonosaik műpapírra írt üzeneteket akartak Valorum zsebébe csempészni, ám a lapok szinte kivétel nélkül a simára csiszolt kőpadlón végezték, a csizmatalpak alatt.

A folyosón hangzavar uralkodott, sokan kiáltozva kérték, hogy Valorum szentelje figyelmét valamilyen ügynek.

– Főkancellár úr, ami a béketárgyalások feltételeit illeti...

– Főkancellár űr, tekintettel a bothai kredit legutóbbi leértékelésére...

– Főkancellár úr, azt ígérte, válaszol a Maxim szenátor korrupciós ügyében felhozott vádakra...

Valorum felismert néhány hangot és számos arcot is. A bal oldali falnál az Új Bornalex képviselője állt, mögötte várakozott Grebleips szenátor és három nagy szemű, hosszú nyakú, totyogva járó társa a Brodi Asogiról.

Tőlük jobbra a Malastare küldötte, Aks Moe küszködött, hogy kiverekedje magát a tömegből, mire Valorum áthalad előtte.

A térre vezető kijárat közelében a folyosó hangzavarát egyre jobban elnyomta a Magalapítók sugárútján összegyűlt sokaság lármája. A testőrök szorosabbra zárták az alakzatot, aztán egyszerűen felkapták Valorumot, és kivitték az épületből. A kapu elé érve letették, ekkor a parancsnokuk felé fordult, és beszélni kezdett:

– Uram, egyenesen megyünk az északi lebegőplatformhoz. A személyi kompja már várja. Menet közben nem állhat meg, hogy válaszoljon a tudósítóknak vagy a tüntetőknek. Ha történik valami, mindenben aláveti magát az utasításainknak, pontosan azt teszi, amit mondunk. Van kérdése, uram?

– Nincs – felelte gépiesen Valorum. – De hagyják, hogy legalább megpróbáljak szívélyesnek látszani!

 

– Nem említetted, hogy egy politikai gyűlésre hívsz – jegyezte meg Qui–gon, amikor ő és Adi Gallia megérkeztek a szenátusi épület előtti terjedelmes térre.

– Én sem tudtam róla – felelte Gallia, akit jól érzékelhetően szintén meglepett a látvány.

Különféle fajokból álló csoportok nyúltak ki magából a gomba alakú építményből, és ezek a széles sorok elértek egészen a Magalapítók Sugárútjának végéig. Az ottani erkélyek karcsú épületekre néztek, amelyeknek csúcsai a tér szintje alatt sorakoztak.

– Hol fogsz találkozni a főkancellárral? – kérdezte Qui–gon, és csaknem kiabálni kellett, hogy túlharsogja a ritmikus skandálást, valamint az általános lármát.

– Az északi kijáratnál – válaszolta Gallia a társához hajolva.

Qui–gon elég magas volt ahhoz, hogy átlásson a sokaság felett, így most szemügyre vette az óriási épületet, és kijelentette:

– Ahogy a szenátusi őröket ismerem, nem egykönnyen jutunk a közelébe...

– Azért csak próbáljuk meg! – biztatta őt Gallia mester. – Ha nem sikerül, elmegyünk az Elnök–toronyhoz, az ottani magánirodájába.

Qui–gon megfogta Gallia kezét, és együtt belevetették magukat a tömegbe. Az épülettől ilyen messze nem lehetett megállapítani, hogy a sokaság Valorum támogatóiból vagy ellenzőiből áll–e.

Qui–gon kiterjesztette a tudatát. A harag és az elégedetlenség áramlatai alatt valami más is jelen volt az Erőben. A Coruscant megszokott üvöltését most fenyegetés árnyalta. Qui–gon veszélyt érzett, nem azt a bizonytalant, amely az ilyen jellegű tömegekből szokott áradni, hanem célirányos veszélyt. Lehunyta a szemét, és átadta magát az Erőnek.

Amikor néhány pillanat múlva kinyitotta a szemét, egyenesen egy bithre nézett, aki az egyik csoport szélén állt. Az Erő arra késztette Qui–gont, hogy fordítsa a tekintetét balra, két rodiaira, akik az egyik szobor magas talapzatánál ólálkodtak. A szenátus északi kapujának közelében két tvvflek és egy bothai várakozott.

Qui–gon a tér északi része feletti légi útvonalra emelte a tekintetét, és egy zöld taxin akadt meg a szeme. A korong alakú, nyitott jármű ránézésre nem különbözött a Coruscant égboltján repkedő többi taxitól. Ám a puszta tény, hogy az autonavigációs sávok mellett siklott, arról árulkodott Qui–gonnak, hogy a pilótája – egy másik rodiai – elég jól ismeri az égi utakat ahhoz, hogy engedélyt kapjon a szabad repülésre.

A taxi alatt, közvetlenül a tér szélén lebegett a nyolc férőhelyes parkolóplatform, amelyen ott állt Valorum főkancellár személyi kompja.

Qui–gon a társa felé fordult, és halkan odaszólt neki:

– Zavart érzek az Erőben.

– Én is érzem – felelte Gallia mester

Qui–gon felnézett a siklótaxira, aztán a szobortalapzatnál ácsorgó rodiaikra pillantott, és hozzátette:

– A főkancellár veszélyben van! Sietnünk kell!

Mindketten leakasztották a derékszíjukról a kardmarkolatukat, és a lépteiket megszaporázva kerülgették az útjukban álló tüntetőket. Hamarosan elérték az északi kaput, pontosan akkor, amikor egy ék alakzatban mozgó őrcsapat kiért a térre. Mögöttük jött Valorum és fiatal titkárnője, hat további őr gyűrűjében, akik a leszállópálya felé terelték a párost.

Qui–gon felnézett. A siklótaxi irányt váltott, és most már a tér széle felett lebegett. Ezzel egy időben a két twi’lek sietős léptekkel lódult Valorum felé, és a jobb kezüket mindketten bő szabású köpenyük bal ujjába dugták.

A főkancellár láttán a tüntetők minden eddiginél hangosabban ordítoztak, az éktelen lármába szinte a kövezet is beleremegett.

Hirtelen sugárnyalábok röppentek ki a sokaságból, az elővédbe csapódtak, és két testőr elzuhant. Sikolyok harsantak, a tüntetők közül sokan pánikba estek, és egymást lökdösve menekültek a veszélyzónából.

Qui–gon aktiválta a fénykardját, és a twi’lekek felé futott. Azok újra és újra tüzeltek, ám a lövedékeik sorban lepattantak Qui–gon zöld fénnyel izzó energiapengéjéről. További sugárnyalábok érkeztek a rodiaik felől is, ám a mester villámgyorsan ide–oda perdülve azokat is hárította, gondosan ügyelve, hogy magasan a szétszaladó tüntetők fölé küldje a lövedékeket. Aztán ismét fordult egyet, és fellendítette a kardját, hogy fogadja a következő sorozatot.

Az Erő elmondta neki, hogy Adi Gallia kék kardját lengetve tart Valorum felé.

Ekkor fojtott dörrenés hallatszott valahonnan a közelből, és maró szagú füst terült szét a levegőben, ami még jobban megrémítette a menekülő teremtményeket.

Qui–gon azonnal tudta, hogy a robbantás csak a figyelem elterelését szolgálja. A valódi veszély a tér másik oldaláról fenyegetett, ahol két további orgyilkos rohant a főkancellár felé, mindketten kisméretű sugárvetőt tartottak a kezükben. Megint elzuhant egy testőr, és az egyik orgyilkos tüzet nyitott a Valorumot körülzáró, eleven védőfalon keletkezett résre. Adi Gallia félresöpört két energianyalábot, ám a harmadik túljutott rajta.

Valorum az oldalához kapott, és összeroskadt. Az egyik szenátusi őr hosszú sugárkarabélyát a vállához szorítva nyomult a merénylők felé, és pontos sorozataival mindkettőt leterítette.

Qui–gon meghallotta, hogy a légitaxi gyorsan ereszkedik, és amikor felnézett, felfedezte, hogy a kerek járműről három vontatókötél lóg le majdnem a térig. Egy twi’lek és két rodiai kiverekedte magát a tömegből egy tiszta területre, és megragadták a köteleket.

Qui–gon előrántotta miniatűr csáklyavetőjét, és futás közben lőtt. A horog a monoszálas zsinórt maga után húzva felröppent, és mélyen belefúródott a taxi aljába. Qui–gon belekapaszkodott a vékony, de rendkívül erős zsinórba, a hüvelykujjával megnyomta az apró csörlő indítógombját, s a fénykardját oldalra nyújtott jobbjában tartva már repült is felfelé.

Hamarosan megérkezett a két rodiai mellé, a pengéjével átvágta a kötelüket, és mindketten visszazuhantak a térre. A twi’–lek viszont jóval felette volt, és rájött, hogy nem fogja időben utolérni. A pilóta a tér északi széle felé vezette a gépét, nyilván azt remélte, hogy sikerül leráznia a Jedi–mestert a szegélyen túli szakadék felett.

Qui–gon meglátta maga előtt és alatt az egyik Magalapító emlékművét. A megfelelő pillanatban elengedte a zsinórt, rövid zuhanás után megérkezett a szobor vállára, egyből leugrott a talapzatra, onnan pedig a térre.

Az egyik rodiai folyamatosan tüzelve hátrált, és egyenesen nekifutott két szenátusi őrnek, akik durván a kövezetre teperték. A másik rodiainak eltört a lába, így most moccanni sem tudott, ott feküdt, ahová esett.

Qui–gon sarkon fordult, és odarohant Valorumhoz. Az életben maradt őrök áttörhetetlcn sorfalat alkottak. A lábukat széles terpeszben megvetve álltak, és vállukhoz emelt sugárkarabélyukkal folyamatosan pásztázták a környezetüket. Gallia mester meglátta, hogy Qui–gon közeledik, és szólt az őröknek, hogy engedjék át a társát.

Vaiorum köpenyének jobb oldalán jókora vérfolt vöröslött.

– Azonnal kórházba kell vinnünk! – hadarta Adi.

Qui–gon a jobbjával megfogta Vaiorum bal karját, és talpra segítette a főkancellárt, akit a másik oldalról Adi támogatott. Aztán a fénykardjukat továbbra is a kezükben tartva, lassan lépdeltek a sebesült Valorummal vissza, a szenátusi épület felé, a szenátusi őrök pedig szoros védőgyűrűt kialakítva fedezték őket.

 

Tizenötödik fejezet

 

Létezett egy elmélet – már persze azok számára, akik az efféle dolgoknak szentelték az idejüket miszerint ha valaki leugrana a Szenátusi Épület kupolájának megfelelő pontjáról, egyenesen a képviselőknek és más kiváltságosoknak fenntartott kórházban landolna, feltéve persze, ha a Coruscant szurdokain átsüvítő szelek jó irányban fújnak, és az illetőnek sikerül elkerülnie a légi sávokon száguldozó járműveket.

A Galaktikus Szenátus Kórházát más, sokkal biztonságosabb módon is meg lehetett közelíteni: turbóliftekkel vagy siklóval, és Palpatine szenátor ez utóbbi mellett döntött.

A kórház az öt felső emeletét foglalta el egy teljesen átlagos megjelenésű építménynek, amely meredeken emelkedett ki a Coruscant középszintjeiből. A bejáratain színkódok és feliratok hirdették, hogy melyik fajnak szánták őket, mivel számos nép egyedeinek különleges atmoszféra és gravitáció kellett – pontosan úgy, mint a szenátus erkélyein is.

Sate Pestage egy olyan platformhoz kormányozta a siklót, amelyet egy embereknek és emberközeli teremtményeknek fenntartott bejárathoz rögzítettek, és letette egy üres helyre.

– Ne vesztegesse az időt – szólalt meg a hátsó ülésen ülő Palpatine –, és legyen nagyon körültekintő!

– Vegye elintézettnek – válaszolta Pestage, és biccentett egyet. Palpatine kilépett a kerek sikló hátsó részéből, néhány gyors rántással eligazgatta magán hímzett köpenyét, és besietett az ajtón. Az előcsarnokban szembetalálkozott Orn Free Taa szenátorral.

– Á, hallottam, hogy itt van! – mondta köszönés gyanánt Pal– patinc. Az elhízott twi’Iek megcsóválta jókora fejét, és gyászos hangon felelt:

– Micsoda szörnyűség... milyen iszonyatos csapás!

Palpatine nem szólt, csak felvonta a szemöldökét. Taa szusz– szánt egyet, és komoran folytatta:

– Na jó... az igazság az, hogy szeretném elérni, hogy csökkenjenek a Ryloth ryllexportját terhelő vámok, de Valorum újra és újra megakasztja a kérvényeimet. Azt remélem, hogy ezzel a látogatással sikerült megpuhítanom. Ha ez az ára, kész vagyok megfizetni.

– Mindannyian tesszük, amit tennünk kell – válaszolta nyájasan Palpatine.

Taa néhány pillanatig elmélyülten tanulmányozta Palpatine arcát, és megkérdezte:

– És higgyem el, hogy önt az őszinte aggodalom késztette arra, hogy idejöjjön?

– A főkancellár a Köztársaság hangja, nem igaz?

– Hát igen, jelenleg... – dörmögte Taa, és nem fejtette ki, hogy mire gondol.

Szenátusi őrök álltak mindenütt a fogadóterületen, így Palpatine–nak nem kevesebb, mint hatszor kellett igazolnia a kilétét, mire végre bekísérték a Valorum látogatóinak fenntartott várószobába. A helyiségbe lépve kölcsönösen üdvözölték egymást Bail Antillesszcl, az Alderaan magas, sötét hajú, jóképű szenátorával, illetve Com Fordoxszal, a Korélia szintén jó megjelenésű képviselőjével.

– Hallotta már, hogy kit tartanak felelősnek a történtekért? – kérdezte Fordox, mialatt Palpatine leült a vele szemben lévő kanapéra.

– Csak annyit, hogy a jelekből ítélve a Nebula Front érintett az ügyben.

– Szilárd bizonyítékaink vannak az érintettségükről – közölte Antilles.

– Ez egyszerűen felfoghatatlan – mormolta Fordox, mialatt a vonásai haragot és zavarodottságot tükröztek.

– Egy ilyen gaztett nem maradhat büntetlen – tette hozzá An– tilles. Palpatine előbb együtt érzőn bólogatott, majd a fejét csóválva kijelentette:

– A szörnyű idők szörnyű tünete...

A szenátorok általában azért kerültek be ebbe a kórházba, mert túl sokat ettek vagy ittak, vagy megsérültek a scooplabdapályákon, siklóbalesetekben, néha pedig becsületpárbajokban. Ritkán esett meg, hogy valakit azért szállítottak be, mert megbetegedett, még ritkábban az, hogy az illető képviselő merénylet áldozatául esett.

Palpatine felelősnek tartotta magát.

A Havaccal történt találkozója alatt látnia kellett volna, hogy mi fog történni, A férfi többször is kihangsúlyozta, hogy Valorumnak meg kell tanulnia, mennyire veszélyes a Nebula Front. De Palpatine–nak eszébe sem jutott, hogy Havac elég elkeseredett ahhoz, hogy megszervezzen egy merényletet.

Havac eszelős volt, és ez különösen veszélyessé tette. Valóban azt hiszi, hogy a Nebula Front dolgai jobban mennek majd, ha valaki más foglalja el a főkancellári széket? Nem képes felismerni, hogy a társaival együtt még Valorumtól remélhetik a legtöbbet, mert ő az, aki hajlandó adóztatással és más eszközökkel megfékezni a Kereskedelmi Szövetséget? A Valorum elleni merénylettel nem csupán megtámogatták a Szövetségnek azon állítását, miszerint a Nebula Front mindenkire veszélyes, a tetejébe még nyomatékot adtak a neimoidik további fegyvervásárlási követeléseinek.

Havacot emlékeztetni kell, hogy kik az ellenségei – gondolta Palpatine. – Hacsak nincs benne sokkal több, mint amennyi látszik rajta. Lehet, hogy az a kellemes, de jellegtelen ábrázata ravaszságot és éles észt takar?

Fontolóra vette mindezt, mialatt Fordox és Antilles odabent volt Valorumnál. Még akkor is ezeken a kérdéseken töprengett, amikor valamivel később Sei Taria lépett be a várószobába.

Palpatine felállt, udvariasan fejet hajtott, és megszólalt:

– Örülök, hogy látom, Sei! Hogy van?

– Most már jól, szenátor úr – felelte a nő meleg mosolyt varázsolva az arcára. – De iszonyatos volt...

Palpatine egyből clkomorodott, és ünnepélyes hangnemben válaszolt:

– Mindent meg fogunk tenni, ami csak hatalmunkban áll, hogy megóvjuk a főkancellárt.

– Tudom, hogy így lesz.

– És ő hogy van?

Sei Taria az ajtóra pillantott, és ismét elmosolyodva felelt:

– Alig várja, hogy találkozzon önnel.

 

Valorum szobájának ajtajánál fegyveres őrök álltak. Az ablaktalan helyiséget ellenőrző műszerek töltöttek meg, amelyeket egy multifunkciós kezekkel és legzőmaszkra emlékeztető hangsugárzóval felszerelt, két lábon járó droid felügyelt.

Valorum sápadt és komor volt, de ülve fogadta a látogatóját. A jobb karját a csuklójától a válláig baktával töltött, puha cső fogta körül. Ezt az áttetsző, sűrű folyadékot egy rovarszerű idegen faj termelte; jelentősen felgyorsította a sejtregenerációt, ezáltal a sebek – rendszerint hegesedés nélküli – gyógyulását. Palpatine gyakran érezte úgy, hogy a Köztársaság fennmaradásában a bakta ugyanolyan kulcsszerepet játszik, mint a Jedi–rend.

– Üdvözlöm, főkancellár úr! – köszönt az ágyhoz lépve. – Jöttem, amint meghallottam, hogy mi történt.

– Igazán feleslegesen fárasztotta magát – válaszolta Valorum, bágyadtan legyintve. – Délután kiengednek. – Rámutatott egy székre, és miután a vendége helyet foglalt, megkérdezte tőle: – Tudja, mit műveltek az őrök, amikor behoztak ide? Az összes beteget kiterelték a fogadótérből és a vizsgálókból, aztán kiürítették az egész szintet, tekintet nélkül a betegek állapotára.

– Csak így gondoskodhattak az ön biztonságáról — jegyezte meg Palpatine. – A merénylők tudták, hogy ha kudarcot vallanak, a testőrei ide hozzák önt. Könnyen megeshetett volna, hogy egy második csapat vár magára a fogadóterületen.

– Igen, ebben van valami – ismerte el Valorum. – De attól tartok, a védelmezőim tettei nem sok új szövetségest szereztek nekem. Ami ennél is rosszabb, el kell viselnem Orn Free Taa és a hozzá hasonlók látogatását. Olyan átlátszó az aggodalmuk...

– Még Taa szenátor is tisztában van azzal, hogy a Köztársaságnak szüksége van önre – felelte Palpatine.

– Ugyan már, szenátor úr... Sokan vannak olyanok, akik a képességeik révén átvehetnék a helyemet. Bail Antilles, Ainlee Teem... és persze ön is.

Palpatine meglepődést színlelve tiltakozott:

– Én aligha, főkancellár úr!

– Akarva–akaratlanul észrevettem – válaszolta elmosolyodva Valorum hogy a képviselők hogyan reagáltak a szavaira a rend

– A Külső Gyűrű lakói elkeseredetten vágynak arra, hogy valaki kiálljon értük – jelentette ki Palpatine. – Én csupán egy vagyok a szószólók közül.

– Ennél többről van szó – felelte Valorum a fejét csóválva. Rövid szünetet tartott, majd folytatta: – Mindenesetre, szeretnék köszönetét mondani azért az üzenetért, amit az ülés alatt küldött. De korábban miért nem hozakodott elő a csúcstalálkozó ötletével?

Palpatine elegáns mozdulattal széttárta a kezét.

– A pillanat hevében született meg a fejemben. Tenni kellett valamit, mielőtt a törvényjavaslat a bizottsághoz kerül, ahol alighanem percek alatt ízekre szedték volna.

– Zseniális csapás volt! – mondta lelkesen Valorum, azzal ismét hallgatott néhány pillanatig, majd komorabb hangnemben közölte: – Az Igazságügyi Minisztérium illetékesei tájékoztattak, hogy a támadóim a Nebula Front tagjai voltak.

– Magam is így hallottam – mormolta bólogatva Palpatine.

– Most már tudom – tette hozzá mélyet sóhajtva a főkancellár, hogy a Kereskedelmi Szövetség mivel néz szembe nap mint nap.

Palpatine erre nem mondott semmit.

– De mi vezette a Nebula Frontot arra, hogy merényletet kíséreljen meg ellenem? – folytatta Valorum. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy békés megoldást találjak ezekre a problémákra,

– Nyilvánvalóan kevésnek tartják az ön erőfeszítéseit – vélekedett Palpatine.

– És ennyire meg vannak győződve arról, hogy Antillesszel vagy Teemmel jobban járnának? – kérdezte hitetlenkedve Valorum.

Palpatine alaposan mérlegelte minden szavát, és megadta a választ:

– Antilles szenátor csak a Magvilágokra gondol. Kétségkívül a be nem avatkozás politikáját hirdetné és támogatná. Ami pedig Teem szenátort illeti, valószínűleg mindent megadna, amit a Kereskedelmi Szövetség kér, akár fejlettebb fegyverekről, akár további kereskedelmi jogokról lenne szó.

Valorum végiggondolta azt, amit hallott, majd a fejét csóválva felelt:

– Talán tévedtem, amikor úgy döntöttem, hogy nem hívjuk meg a Nebula Frontot a csúcstalálkozóra. Nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy a Köztársaság elismeri törvényes politikai szervezetnek azt a társaságot. Ezen felül nem tudom elképzelni, hogy képesek egy asztalhoz ülni a neimoidikkel. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd kissé zavarodottan hozzátette: – De mit reméltek elérni a meggyilkolásommal?

Palpatine–nak eszébe jutott, hogy Havac milyen dühös volt, amiért nem hívták meg a csúcstalálkozóra. „Erős kezű főkancellárra van szükségünk” – hangoztatta.

– Én is ugyanezt kérdezem magamtól – válaszolta Palpatine. – De igaza volt, amikor nem kérte fel őket a részvételre. Ezek veszedelmes alakok... és alattomosak.

Valorum bólintott, és határozottan kijelentette:

– Nem hagyhatjuk, hogy a terroristák közbeavatkozzanak az Eriadun. Túl nagy a tét. A külső rendszereket bátorítanunk kell arra, hogy kiálljanak magukért, és mindezt úgy, hogy ne kelljen tartanunk sem a Kereskedelmi Szövetség ellenlépéseitől, sem a Nebula Front megtorló akcióitól.

Palpatine összetámasztotta az ujjait, az állához emelte a kezét, és felidézett magában mindent, ami elhangzott a Havackal való utolsó találkozása során.

– Talán eljött az ideje annak, hogy a Jediktől kérjünk segítséget – mondta végül. Valorum néhány pillanatig némán fürkészte őt, aztán jobb kedvre derülve válaszolt:

– Igen, talán hajlandók lesznek közbeavatkozni. Két Jedi segített megállítani a támadóimat.

– Valóban?

– A szenátus biztosan hozzá fog járulni a Jedik bevonásához – folytatta Valorum. – Hajlandó lenne beterjeszteni az indítványt?

Palpatine elmosolyodott, és ünnepélyes hangnemben felelt:

– Hatalmas megtiszteltetésnek tekintem, főkancellár úr!

 

Sate Pestage a kórházi parkolóplatformot maga mögött hagyva leereszkedett egy középszinti sávra, aztán a felvezető sávokon egyre feljebb és feljebb emelkedett a legfelső főútvonalak felé, mígnem elérte a limuzinoknak és magánsiklóknak fenntartott zónát. Errefelé ritkán lehetett siklótaxival találkozni, még kevésbé teherszállító gépekkel, mert azok, akik ebben a magasságban laktak, saját járműveket birtokoltak, míg az árucikkeket odalent hordták be az épületekbe, aztán turbóliftekkel szállították felfelé.

Pestage kitartóan emelkedett, mígnem felért a legfelső sávra. A Coruscantnak ezen a részén ezt a sávot csak a diplomataazonosítóval ellátott járművek használhatták – Palpatine siklója természetesen rendelkezett egy ilyen jeladóval.

Pestage egy kilométeres magasságú felhőkarcolóhoz vezette a siklóját, és leszállt az építmény egyik platformjára. Kiugrott a gépből, és kivett a csomagtartóból egy szögletes aktatáskát, illetve egy mézdinnye méretű gömböt, amely tökéletesen beleillett a külön neki tervezett válltáskába.

A rakományát a kezében tartva besietett az épület felső előcsarnokába, ahol az őrök a feje búbjától a lábujja hegyéig átvizsgálták többféle szenzorral, mielőtt odaengedtek a turbólifthez. A munkaadójától kapott azonosítók, mint már oly sokszor, ezúttal is megnyitották előtte azokat az ajtókat, amelyek máskülönben zárva maradtak volna. A folyosókon kevés lakó mozgott, és senki sem nézte meg őt alaposabban. Az itteniek végtelenül bíztak abban, hogy ha valakinek sikerült bejutnia az épületbe, annak minden joga megvan ahhoz, hogy itt tartózkodjon.

Pestage a legfelső szintre érve megkereste azt a fényűző lakosztályt, amelyben egy szenátor lakott. A lakás jelenleg üres volt, mivel a képviselő az előző napon elutazott, hogy látogatást tegyen a szülőbolygóján.

A bejárathoz érve letette a csomagjait, és begépelt egy kódot az ajtó mellé szerelt panelba. Amikor a biztonsági rendszer retinaellenőrzésre szólította fel, beütött egy második kódot is, amellyel lényegében utasította a rendszert, hogy függessze fel a megszokott rutineljárást, és egyszerűen nyissa ki az ajtót.

A felülíró parancs tette a dolgát, az ajtó néma csendben besiklott a falba.

Pestage belépett az elegáns előszobába, mire a falakon felgyűlt néhány tompított fényű lámpa. A bútorok és a rajtuk lévő műremekek a szenátor kiváló ízlését hirdették. Pestage egyenesen kiment a teraszra, és körülnézett.

A mélyből a lenti forgalom távoli zúgása hallatszott, a még magasabb épületek lámpáinak fénye félhomályba vonta a környéket. A levegő tíz fokkal hidegebb volt, mint a középszinten, és korántsem volt olyan mocskos. A teraszt körbefutó, mellmagasságú falhoz lépve Pestage tisztán látta a Jedi Templomot az egyik, illetve a Szenátusi Épületet a másik irányban.

De nem ezek az épületek érdekelték, hanem az, amelyik vele szemben magasodott, a szurdok másik oldalán – annak is egy bizonyos tetőtéri lakása.

Lerakta a csomagjait a padlóra, és mindkettőt kinyitotta. A szögletes táska egy beépített képernyővel és billentyűzettel felszerelt számítógépet tartalmazott. A másik egy fekete, kerek kémdroidot, amelynek tetejéből és oldalaiból három rövid antenna nyúlt ki. Pestage feltette a számítógépet a mellvédre, és mellé rakta a droidot.

A két berendezés néhány pillanatig füttyögésből és csiripelésből szövődő, halk párbeszédet folytatott, aztán a kémdroid hangtalanul felemelkedett, és elindult a szurdok másik oldala felé.

Pestage maga felé fordította a számítógépet, hogy nyomon követhesse a kémdroid röptét, és begépelt néhány parancsot.

A fekete gömb rövid idő alatt átkelt a szurdokon, majd színes képsorokat közvetítve lebegett az egyik lakosztály fényárban úszó ablakai előtt. Pestage öt twi’lek nőt látott a képernyőn, akik elterülve heverésztek a kényelmes bútorokon. Az egyik nő Orn Free Taa vörös bőrű lethai szeretője volt. A többiek alacsonyabb rangú szeretők lehetettek, vagy a lethai barátai, mindenesetre italokat szürcsölgetve és nagyokat kacagva beszélgettek, mialatt a kövér képű szenátor Valorumnál járt a kórházban.

A látvány örömmel töltötte el Pestage–t. A nők olyan önfeledten szórakoztak, hogy valószínűtlennek tűnt, hogy megzavarják őt munka közben.

Utasította a kémdroidot, hogy repüljön át egy három szobával arrébb lévő sötét ablakhoz, és váltson át infravörös üzemmódra. Néhány pillanattal később megpillantotta a képernyőn Taa számítógépét, amely ugyan alkalmas volt a távoli rendszerekkel való kommunikációra, de kívülállók nem léphettek kapcsolatba vele.

Pestage begépelt egy rövid parancsot.

A droid az ablak közvetlen közelébe siklott, és aktivált egy mini lézervetőt, amellyel parányi lyukat égetett a hangszigetelt, sugárálló táblába, éppen csak akkorát, hogy átférjen rajta adatcsatlakozóval felszerelt, teleszkópos karja. A vékony, csápszerű kar mágneses zárban végződött, amelyet a droid egyenesen belenyomott Taa számítógépének egyik csatlakozó aljzatába.

A számítógép beindult, és belépőkódot kért, amit Pestage gyorsan megadott. Egy kezdő ügynök talán megkérdezte volna Palpatine szenátortól, hogy hogyan jutott hozzá a kódhoz. De Pestagé többek között azért volt vérbeli profi, mert tudta, mikor ne tegyen fel kérdéseket.

Pillanatokkal később bejutott Taa adatbázisába. Ezek után köny. nyű volt kikeresni a megfelelő fájlokat, és elhelyezni bennük azt a kódolt információt, amit Pestage szintén a főnökétől kapott. Az akciót így sem minősíthette rutinműveletnek. Először is, az adatnak lekövethetetlennek kellett lennie, és úgy kellett elhelyeznie, hogy a számítógép megtalálja és megmutassa, de csak akkor, ha Taa elindít rajta egy bizonyos típusú keresést.

És ami a legfontosabb: magának a szenátornak szilárdan hinnie kell majd abban, hogy olyan rendkívüli jelentőségű információra bukkant, amelyet a háztetőkön állva, torkaszakadtából ordítva kell tudatnia mindenkivel.

Tizenhatodik fejezet

 

A Jedi Templom központi tornyában működő óriási holotérkép fény– és színkódokkal jelölte a Galaxis problémás területeid valamint azokat a helyszíneket, amelyeken Jedik tevékenykedtek.

Qui–gon és Obi–van a holotérképet körülfutó járdán állva várta, hogy behívják őket a Főtanács színe elé.

Rajtuk kívül mások is tartózkodtak a teremben; vagy a térképet tanulmányozták, vagy az erkélyekre nyíló ajtók felé sétáltak. Qui–gon híven emlékezett még arra, hogy annak idején a keleti erkélyről pillantotta meg először a város lenyűgöző látképét.

– Most látom először megjelöltnek a Coruscantot – jegyezte meg Obi–van, mialatt lekönyökölt a járda korlátjára, és felnézett a bolygót jelképező fénygömbre.

Qui–gon is rápillantott a háromdimenziós ábrára, aztán hagyta, hogy a tekintete elkalandozzon a térkép széle felé, ahol egy másik gömb is erős fényt árasztva keringett

– a Dorvalla.

– A Coruscantnak állandóan fénylenie kellene – mormolta, és ebben a pillanatban egy, még a Dorvallánál is távolabbi gömb valósággal felragyogott.

– Az Eriadu – mondta Obi–van, leolvasva a bolygóhoz tartozó feliratot, majd kérdőn nézett a mesterére.

– A közelgő kereskedelmi csúcstalálkozó helyszíne – felelte Qui–gon.

– Kinek az ötlete volt, mester? – kérdezte Obi–van.

– Palpatine szenátoré – válaszolta egy mély hangú férfi a hátuk mögül.

Mindketten megfordultak, és Jorus C’baoth mestert látták maguk előtt. Az idős ember férfi arcára mély ráncokat véstek az évek, ősz haja ugyanolyan hosszú volt, mint Qui–goné, míg a szakálla legalább háromszor akkora.

– Palpatine a Naboo képviselője – tette hozzá C’baoth.

– Az a világ pont Qui–gonnak való! – szólt oda mosolyogva egy messzebb álló Jedi.

– Így igaz – helyeselt bólogatva C’baoth több őshonos faj esik egy négyzetkilométerre, mint amennyivel száz bolygón lehet találkozni. – Halvány mosolyra húzta a száját, és hozzáfűzte: – Azt hiszem, Qui–gon mester, ott évekig jól éreznéd magad.

Mielőtt Qui–gon vagy Obi–van válaszolhatott volna, Adi Gallia lépett be a holotérkép termébe, és emelt hangon bejelentette:

– A Tanács vár rád, Qui–gon mester!

Qui–gon és Obi–van udvariasan fejet hajtott, és követték Galliát a legfelső szintre vezető turbólifthez.

– Egy szót se szólj, padavan! – mondta halkan Qui–gon, amikor beléptek a kerek terembe. – Csak figyelj, és tanulj!

– Igenis, mester! – válaszolta engedelmesen Obi–van.

A csúcsíves ablakok zavartalan kilátást biztosítottak minden irányba. A mennyezet szintén boltíves volt, a fényes kőpadlót koncentrikus körökben elhelyezett, növénymintás berakások díszítették.

Qui–gon a tanítványát a liftnél hagyva besétált a terem közepére, megállt, és összefonta a karját a mellkasán.

A turbólifttől jobbra Depa Billaba ült, egy karcsú, chalactai humanoid nő, aki a megvilágosodás jelképét viselte az orrán és homlokán. Mellette Eeth Koth foglalt helyet, akinek az arcát sötét vonalak osztották kisebb–nagyobb részekre, míg kopasz fején különböző hosszúságú, sárga szarvak meredeztek.

Aztán következett Yarael Poof, a hosszú nyakú quermiai férfi; majd Adi, Oppo Rancisis, és Evén Piell, aki a bal szemén is áthúzódó, hosszú sebhelyet viselt az arcán. Tőle balra ült Yaddle, Yoda fajának egyik női képviselője; Saesee Tiin, a lefelé görbülő szarvú iktotchi; Ki–Adi–Mundi, a feltűnően magas cereai humanoid férfi; Yoda, aki szinte elveszett vörös székében; Mace Windu, az erőteljes felépítésű, sötét bőrű ember férfi. Windutól balra, a turbólift ajtajának másik oldalán Plo Koon foglalt helyet.

Mace Windu összefonta az ujjait a hasa előtt, előredőlt ültében, és a tekintetét Qui–gonra szegezve beszélni kezdett:

– Az imént találkoztunk az Igazságügyi Minisztérium tisztviselőivel, akik tájékoztattak minket a Valorum főkancellár elleni merénylet részleteiről. Reméljük, módodban áll további információkkal szolgálni arról, ami a Nagy Rotunda előtti téren történt.

– Megteszem, ami tőlem telik – felelte udvariasan fejet hajtva Qui–gon. Yoda ekkor Windura pillantott, aztán ismét Qui–gonra nézve megkérdezte:

– Hogyan kerültél a Szenátusi Épülethez? Az a titokzatos ismerősöd, a Nebula Front tagja értesített?

– Erre én válaszolok – szólt közbe Adi Gallia. – Én kértem meg Qui–gont, hogy kísérjen el a Nagy Rotundához, és beszéljen Valorum főkancellárral.

– Milyen célból? – kérdezte a szemöldökét összevonva Windu. Adi egy röpke pillanatra Qui–gonra nézett, aztán a sötét bőrű nagymester felé fordulva felelt:

– Qui–gonnak oka van azt hinni, hogy a főkancellár tévúton jár, amikor a Rimma Kereskedelmi Útvonal mentén lévő világoktól várja el az ottani terrorizmus felszámolását.

– Valóban így van, Qui–gon? – kérdezett közbe Ki–Adi–Mundi.

– Igen, mester – mondta megfontoltan bólogatva Qui–gon –, a Nebula Front rengeteg támogatást kap különféle formákban, pontosan azoktól a világoktól.

– Qui–gon sokat tud az ottani helyzetről – ismerte el Yoda. – Akkor is igaza volt, amikor azt állította, hogy Cohl kapitány túlélte a teherhajó megsemmisülését. – Rövid szünetet tartott, aztán megkérdezte: – Cohl áll a merényletkísérlet hátterében?

– Nem, mester – felelte gondolkodás nélkül Qui–gon. – Cohl pillanatnyilag menekül. Továbbá, nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Nebula Front tagjai valóban ártani akarnak a főkancellárnak.

– Megsebesítették őt, az biztos – vágott közbe Yoda elkomorodva. – És a náluk lévő azonosító okmányok szerint a Senex– szektorból jöttek.

– Ez túl könnyen ment, mester – felelte eltökélten Qui–gon. – A nyomok túlságosan feltűnőek.

– Azok az alakok terroristák, nem katonák – jelentette ki Yoda. Windu az apró termetű mesterre nézett, aztán Qui–gon felé fordulva megjegyezte:

– Te már nyilván végiggondoltad ezt az ügyet. Folytasd! Qui–gon elegánsan bólintott, és engedelmeskedett.

– Az orgyilkosok a testőröket vették tűz alá. Biztosra veszem, hogy véletlenül találták el Valorum főkancellárt. A menekülési kísérletük sem volt valami meggyőző. És mivel tudniuk kellett, hogy kevés esélyük van elmenekülni, miért tartották maguknál az irataikat?

– Nem olyanok, mint Cohl kapitány, igaz? – kérdezett közbe Yoda.

– Így van, mester – válaszolta bólogatva Qui–gon. –Ő nem lett volna ennyire óvatlan.

Yoda a szájához nyomta a jobb mutatóujját, elgondolkodott néhány pillanatra, majd megfontoltan kijelentette:

– Ő tervelte ki ezt az egészet... messziről! Lépj kapcsolatba azzal a ismerősöddel, Qui–gon, és kérdezd ki!

– Megteszem, mester – felelte Qui–gon, és engedelmesen fejet hajtott. – De ettől függetlenül, a Nebula Front miért vette volna célba a főkancellárt, miután ő végre hajlandó lépéseket tenni a Kereskedelmi Szövetség megfékezése érdekében?

– Add meg a választ a saját kérdésedre! – szólította fel a mestert Windu. Qui–gon vett egy mély lélegzetet, és a fejét csóválva kijelentette:

– Semmit sem tudok biztosan, mesterek. De attól félek, hogy a Nebula Front egy még gyalázatosabb lépésre készül.

A Hawk–Bat dühödt energianyaláboktól űzve távolodott egy zöld bolygótól, amelyet két kisebbfajta, mély kráterekkel teli hold fogott közre.

A korvettet három vörösben pompázó, karcsú hajó üldözte. A tompa orrú gépeket három dob formájú, jókora hajtóművel, valamint több ikercsövű turbólézerrel szerelték fel.

A Hawk–Bat zsúfolt pilótafülkéjében Boiny szemügyre vette a jeladó–monitort, és megszólalt:

– Koréliai űrcirkálók, kapitány! Gyorsan közelednek! Hamarosan utolérnek minket, a találkozásig hátralévő' becsült idő...

– Nem akarom tudni! – mordult fel a parancsnoki ülésben ülő Cohl, miközben egy robbanás durván balra taszította a hajót. – Átkozott coruscanti rendőrök! Hát nincs jobb dolguk, mint hogy velünk szórakozzanak?

– A jelekből ítélve nincs, kapitány – dörmögte Boiny.

Cohl elfordult az elülső ablakoktól, és a kormányt kezelő Rellára nézve megkérdezte:

– Mennyi idő kell még a hiperugráshoz?

– A navigációs számítógép visszatart minket – felelte ingerülten a nő. Cohl odakurjantott a rodiainak:

– Vedd rá, hogy engedjen!

Boiny felállt, áttántorgott a fülkén, és nyitott tenyérrel jókorát csapott a számítógépre.

– így már jobb – mondta megkönnyebbülten Rella. Ekkor újabb detonáció rázta meg a hajót.

– Irányíthatok minden energiát a hátsó pajzsokra! – rendelkezett Cohl.

– Csinálom, kapitány... – hadarta Boiny, mialatt gyorsan bekötötte magát. Rella a fejét kissé oldalra mozdítva a kapitányra nézett, és megjegyezte:

– Tudod, nem mindenki rajong a szorult helyzetekért... Cohl teátrálisan felkacagott, és visszavágott:

– És ezt éppen az mondja, aki szerint a megmenekülés csak úgy ér valamit, ha hajszálon múlik?

– Az a régi énem volt, Cohl – válaszolta Rella. – Az új énemnek másfajta gondolatai vannak arról, hogy mi szórakoztató, és mi nem az.

– Hát akkor jobb lesz, ha elrakod valahová a régi énedet, amíg nem érünk tiszta űrbe – felelte a kapitány.

A Hawk–Bat kapott egy találatot a tatjába, és hirtelen a jobb oldalára billent.

– Hol vannak már azok a koordináták? – csattant fel Cohl.

– Jönnek már – nyugtatta meg Rella. – Ideje magunk mögött hagyni ezt a szektort, Cohl! Az összes rejtekhelyünket megfigyelés alatt tartják.

– És hová is kéne mennünk? – dörmögte a kapitány.

– Én azt sem bánom, ha huttokkal kell együtt élnem – közölte a vállát vonogatva Rella. – Csak azt tudom, hogy nekünk itt már nagyon forró a talaj.

– Nehogy azzal gyere, hogy azoknak a dagadt férgeknek akarsz dolgozni! – vágott vissza fintorogva Cohl.

– Ki beszélt itt munkáról?

– És mi lesz azzal, hogy gazdagon fogunk visszavonulni?

– Pillanatnyilag azzal is beérném, ha egyszerűen cp bőrrel vonulnánk vissza – vallotta be Rella.

– Én nem így terveztem – mondta a fejét ingatva Cohl. – Amúgy meg nem vagyok elragadtatva a gondolattól, hogy ki– kergetnek a saját vadászterületemről.

– Még akkor sem, ha egyértelmű, hogy te lettél a préda? – kérdezte gúnyosan Rella. Cohl néhány pillanatig szótlanul tanulmányozta a nőt, majd megkérdezte tőle:

– Most komolyan beszélsz, ugye? Arra gondolsz, hogy kiszállsz... Rella az ajkába harapott, és bólogatott.

– Hacsak nem döntcsz úgy, hogy észhez térsz, Cohl – mondta halkan. – Öregek vagyunk már ehhez. Szeretnék valóra váltani néhányat azokból az ígéretekből, amelyeket magunknak tettünk, mielőtt késő lesz.

Cohl nevetve válaszolt:

– Nem fogsz kiszállni! Hiányozni fogok neked, és előbb– utóbb visszajössz,

– Még most is a régi önmagámra gondolsz – felelte Rella, és szomorúan nézett a férfira.

Cohl a rodiaira pillantott, és odaszólt neki:

– Igazam van, vagy nincs igazam? Vissza fog jönni! Boiny lehajtotta a fejét, és halkan morogta:

– Engem hagyjatok ki ebből! Én csak ahhoz értek, hogy végrehajtsam a parancsokat. Cohl megcsóválta a fejét, és ismét Rellához fordulva megállapította:

– Ez az első veszekedésünk...

– Tévedsz, Cohl! Az utolsó! – jelentette ki Rella, azzal megfogta a kormányt, és emelt hangon hozzátette: – Készüljetek az ugrásra!

Mialatt továbbra is lézernyalábok mardosták a testét, a Hawk–Bat előrelódult, aztán egy villanással eltűnt az üldözői elől.

 

Tizenhetedik fejezet

 

A rotundabeli irodájának fogadószobájában Valorum felvette vedaszövet ujjasát, és a díszes keretű tükör felé fordulva megszemlélte magát. A jobb karja már majdnem teljesen meggyógyult. A kényelmetlen plasztikcső helyett immár puha kötés borította, amelyet a ruha bő szabású ujja teljesen elrejtett.

Az ajtóban két szenátusi őr állt, arccal a helyiség belseje felé, de Valorum nem vett tudomást róluk, mialatt felkészült Mace Windu és Yoda Jedi–mesterek látogatására.

A Valorum–dinasztia tagjai régóta remélték, hogy valamelyik leszármazottjuk Erő–érzékeny lesz, de a jelek szerint az Erő egyszerűen nem volt jelen a Valorum–vérben. Ez a sajnálatos hiányosság azonban nem gátolta meg Finis Valorumot abban, hogy a Jedikről ábrándozzon. A Coruscanton és a más Magvilágokon töltött fiatalkorában számtalan órán át olvasgatta a családi krónikákat. Alaposan áttanulmányozta az ősei beszámolóit, amelyek a dinasztia és a Rend közös ügyeiről szóltak, s ezekben gyakran szerepeltek legendás mesterek és lovagok. A mesék csak megerősítették abban a hitében, hogy ha Jedi nem is lehet, követheti a példamutatásukat, viselkedhet úgy, mintha az Erő a szövetségese lenne, és szentelheti az életét a béke és az igazság védelmének.

Ám az a Köztársaság, amelyet Valorum örökölt, nem sok lehetőséget adott neki arra, hogy előmozdítsa a béke és az igazság ügyét. A kapzsiságtól és mohóságtól meggyengült szenátus eszközzé vált, ami csak tovább szélesítette a gazdagok és a szegények közötti szakadékot, valamint felszította a kiváltságosok és befolyásosok becsvágyát. Valorum akármilyen elszántan próbált hűnek maradni a régi eszményeihez, folyton azzal szembesült, hogy a terveit újra és újra meghiúsítják a megvesztegetések révén meggazdagodott, önző és gátlástalan szenátorok. Miért is szolgálnák a közérdeket, ha sokkal jövedelmezőbb a Kereskedő Egyesületet, az Iparszövetséget, a Vállalatszövetséget vagy a Kereskedelmi Szövetséget szolgálni? Akár személyes okokból, akár a honi rendszerüknek adott kereskedelmi kedvezményekért cserébe a képviselők engedelmeskedtek az erős nagyvállalatoknak, amelyek csak annyit kértek tőlük, hogy zúzzák szét ezt és ezt a törvényjavaslatot, vagy támogassák amazt.

Ezekkel a trükkökkel újra és újra sikerült elérniük, hogy Valorum gyengének tűnjön, és emiatt a látszólagos gyengeség miatt sokan sikertelennek és erélytelennek tartották őt.

A szenátorokat lefizető alakok természetesen pontosan ezt akarták, nevezetesen, hogy a főkancellár alkalmatlannak látszódjon. Egy gyenge vezetőt leváltottak volna, egy erős kezű keresztülhúzhatta volna a megvesztegetők számításait, így aztán egy olyan főkancellár volt a legjobb megoldás, aki egyszerűen feladja a harcot.

Valorumnak éveken át csak ez az elszomorító vergődés jutott, mígnem az utóbbi időben olyan szenátorok, mint Bail Antilles, Horox Ryyder, Palpatine és még néhányan kezdtek köré gyülekezni, és támogatták abban, hogy felszámolja a korrupciót, vagy legalábbis kordában tartsa, amennyire csak lehetséges. Sokan gondolták úgy, hogy a jelenlegi, a Kereskedelmi Szövetséggel kapcsolatos válság a jövő köztársasági politikájának próbája lesz. Valorum remélte, az utolsó hivatali éveit azzal töltheti, hogy mindent egyenesbe hozva valóban az igazságot, illetve a békét szolgálja.

Ezért kellett megfékeznie a Nebula Frontot.

A Jediket normális esetben nem kérték fel, hogy vegyenek részt egy kereskedelmi vita rendezésében, ám a Valorum elleni merényletnek nem sok köze volt a kereskedelemhez, annál több a törvényes rend fenntartásához. És mivel a Jedik a főkancellár, illetve az Igazságügyi Minisztérium alá tartoztak, Valorum jogo san kérhette a segítségüket, és ebben az értelemben a merénylet– kísérlet valóságos áldást jelentett a számára.

A főkancellár mindenesetre nem emlékezett olyan alkalomra, amikor a Jedik visszautasították a kérését. Ugyanakkor néha, amikor együttműködött velük, úgy erezte, hogy különleges hatalommal kötött szövetséget, egy olyannal, amely nagyobb még annál is, mint amit a különféle vállalatszövetségek vagy akár maga a Köztársaság élvez.

A több ezer fos testület akkora erőt képviselt, hogy módjában állt volna kormányozni a Köztársaságot – ha a Jediknek lettek volna ilyen irányú vágyaik, vagy kevésbe lettek volna a béke elkötelezettjei. Jóllehet a Rendet a köztársasági kormány finanszírozta, néha úgy tűnt, megkéri a támogatása árát. Valorum olykor attól tartott, hogy a Jedik egyszer eljönnek hozzá, és azt fogják követelni, hogy a Köztársaság viszonozza a szívességeket, méghozzá tízszeresen. Azt viszont elképzelni sem tudta, hogy mi olyat kérhetnének, amit akár ő, akár a Köztársaság megadhatna nekik. Mert mialatt itt éltek és tevékenykedtek, ebben a világban, egyszersmind másvalahol is léteztek, az Erőben éltek, mintha az egy teljesen más, elkülönülő valóság lett volna.

Valorumnak gyakran támadt az a benyomása, hogy a Jedik úgy viselkednek, mintha az Erő irányítaná az anyagi világot, és nekik úgy kell cselekedniük, hogy a jó és a gonosz, a fény és a sötétség közötti egyensúly mindörökre megőrződjön – nehogy elbillenjen valamerre a mérleg, és megnyíljon valahol egy kapu, amelyen beárad a sötétség, vagy ellenkezőleg, a fény nehogy elvakítson mindenkit, és a polgárok ne lássanak meg valami nagy, magasabb rendű igazságot. Kétezer évvel korábban a Jedik szörnyű veszéllyel kerültek szembe, amikor is Sith–nagyurak és hadseregük fenyegették a Galaxis békéjét.

A Sithek úgy tartották, hogy ha valaki nem él a hatalmával, akkor eltékozolja azt. Nem az egyenlőségben és az igazságban hittek, hanem az egyeduralomban és a teljhatalomban. Úgy gondolták, hogy a fejlődéshez és az átalakuláshoz inkább a lázításon és a harcon át vezet az út, semmint tárgyalásokon és egymás kölcsönös megértésén keresztül.

Szerencsére a sötét erőket nem volt könnyű kordában tartani, és nagyjából ezer esztendő leforgása alatt a Sithek megsemmisítették saját magukat.

Valorum hirtelen meghallotta, hogy az őrök vigyázzállásba vágják magukat. A fogadószoba ajtaja kinyílt, és Sei Taria sétált be a helyiségbe, nyomában a két Jedi–mesterrel.

A csuklyás köpenyt, világos ujjast és térdig érő barna csizmát viselő Mace Windu a maga méltóságteljes megjelenésével szinte betöltötte a helyiséget. Ám az ezúttal is rosszul szabott, ütött–kopott köpenyt viselő, apró termetű és titokzatos Yoda még tekintélyesebbnek, még nagyobb hatalmúnak érződött.

– Üdvözlöm önöket! – köszöntette barátságosan Valorum a vendégeit. – Köszönöm, hogy eljöttek!

Yoda tetőtől talpig végigmérte őt, és a száját mosolyra húzva megállapította;

– Tehát meggyógyult...

– Majdnem. Ha a merénylők jobb lövészek lettek volna... Windu és Yoda jelentőségteljes pillantást váltott, majd Windu megkérdezte:

– A Jedi–rend miben lehet a Köztársaság szolgálatára, főkancellár úr?

– Foglaljanak helyet, kérem! – válaszolta Valorum a székek felé intve.

Windu leült, és a talpát a padlón tartva, feszesen kihúzta magát. Yoda elgondolkodott néhány pillanatra, aztán a botja lassú ütemű kopogásától kísérve beballagott a helyiség közepére, és kijelentette:

– Azt hiszem, jobb lesz, ha mozgásban maradok.

Valorum intett Sei Tariának, valamint a két őrnek, hogy hagyják el a helyiséget, majd leült Winduval szemben, és úgy fordult, hogy Yodát is szemmel tarthassa.

– Gondolom, hallották már, hogy a merénylőkről kiderült: a Nebula Front tagjai – mondta, és miután Windu biccentett, tovább beszélt: – Azt a néhányat, akiknek sikerült megszökni, nyomon követtük a Senex–szektor szélén lévő Asmeruig. – A közte és Windu között álló asztal fölé hajolva bekapcsolt egy holovetítőt, és miután annak lemeze felett megjelent egy kisméretű csillagtérkép folytatta: – A Scnex egy autonóm szektor, egy sor ádázul önálló uralkodóház kormányozza. A Köztársaság tiszteletben tartja a Scnex világainak függetlenségét, és nem áll szándékában beleavatkozni a politikájukba, különös tekintettel arra a legutóbbi javaslatomra, miszerint a Rimma Kereskedelmi Útvonal mentén fekvő világoknak egyesíteniük kellene az erejüket, hogy felszámolják a terrorizmust a saját szektoraikban. Ugyanakkor, amennyiben az ottani ügyek átnyúlnak a téren, és érintik a Coruscantot, nem maradhatunk tétlenek. – Valorum kikapcsolta a holovetítőt, és hozzátette: – Kapcsolatba léptem a Vandron– és az Elegin–ház vezetőivel, akik többek között az Asmerut is kormányozzák. Tagadják, hogy menedéket adnak a Nebula Frontnak. Azt állítják, hogy a terroristák elfoglalták az Asmerut, és most Ők uralkodnak a helyi lakosok felett. Bázisnak használják a bolygót, onnan indítanak támadásokat a Rimma Kereskedelmi Útvonalon és a Koréliai Kereskedelmi Gerincen közlekedő hajók ellen. A Vandron– és az Elegin–ház fejei nem akartak a Nebula Front célpontjai lenni, ezért szemet hunytak az Asmerun zajló események felett.

– Egészen mostanáig – szúrta közbe Windu. Valorum bólintott.

– Hajlandóak segíteni nekünk, hogy az Asmerun tarthassuk a Nebula Frontot, amíg az eriadui kereskedelmi csúcstalálkozó véget ér.

Yoda a homlokát ráncolva, megvetően kijelentette:

– Rabszolgák tenyésztői... Nem jobbak azoknál, mint akikből a Nebula Front áll.

– Így igaz – erősítette meg a vélekedést Valorum, és fáradtan sóhajtott egyet. – A Senex–szektor pontosan a rabszolgatartás miatt nem kereskedhet nyíltan a Köztársasággal. A kereskedelem lehetősége az, ami miatt hajlandók segíteni nekünk.

– Egészen pontosan milyen segítséget ajánlottak fel a Senex Házak? – kérdezte Windu a szemét gyanakvón résnyire vonva.

– Logisztikai támogatást — közölte Valorum. – Egy közeli, rendkívül erős gravitációs mező, illetve a Nebula Front által szétszórt űraknák miatt az Asmerut nehéz megközelíteni. A Vandron–ház felajánlotta, hogy átkalauzol minket az akadályokon.

Windu elgondolkodott, majd megszólalt:

– És ön azt kívánja tőlünk, hogy kísérjük el az Igazságügyi Minisztérium cirkálóit.

– Igen – vágta rá kurtán Valorum. – Ha hajlandók segíteni, felhatalmazásért folyamodom a szenátushoz. De engedjék meg, hogy megmagyarázzam! Ezt a műveletet nem erődemonstrációnak szánom, sem pedig megtorlásnak azért, ami itt történt. Azt javaslom, hogy indítsunk útnak két cirkálót, harminc fegyveres rendőrrel, és annyi Jedit, amennyit önök jónak látnak bevonni az ügybe. Azok alapján, amit megtudtunk, valószínűnek tűnik, hogy az ellenem irányuló merénylet felelősei egy szélsőséges szárny tagjai. A többiek talán nem is tudtak az akcióról. Mindazonáltal nem szeretném, hogy megzavarják az eriadui csúcstalálkozót. Egyben szeretném megtudni, hogy mit reméltek elérni a meggyilkolásommal. Ha a tetteik abból fakadnak, hogy nem hívtuk meg őket a találkozóra, akkor értesíteni fogom őket, hogy hajlandó vagyok tárgyalni velük, amint felfüggesztik a Kereskedelmi Szövetség hajói elleni támadásokat. Ha nem hajlandók fegyverszünetet hirdetni, a Kereskedelmi Szövetség valószínűleg engedélyt kap, hogy tovább bővítse máris tekintélyes fegyverarzenálját.

Windu előbb Yodára pillantott, majd ismét a főkancellárra szegezte a tekintetét, és megkérdezte:

– És ha nem sikerül megállapodásra jutnunk a vezetőikkel?

– Ebben az esetben – válaszolta Valorum a homlokát ráncolva – azt fogom kérni a Jediktől, gondoskodjanak róla, hogy a Nebula Front tagjai közül senki se hagyhassa el az Asmerut. Ott kell tartani őket további intézkedésig.

Windu megdörzsölgette simára borotvált állát, és megjegyezte:

– Lehet, hogy csapdába küldi a rendőröket...

– Ezt a kockázatot vállalnunk kell – felelte komoran Valorum, aztán valamelyest megenyhülve hozzátette: – Legalább meg kell próbálnunk tárgyalni, mielőtt keményebb lépésekre szánjuk rá magunkat. – Yodára nézett, majd megint Windu felé fordult.

Yoda megállt, szenvtclenül méregette a főkancellárt, és kijelentette:

– Mi is meg akarjuk oldani ezt az ügyet.

Windu összefűzte az ujjait a hasa előtt, és előredőlve hozzátette:

– A Kereskedelmi Szövetség nem kaphat engedélyt fegyvertárának további bővítésére. Akár védőfegyvcrekről van szó, akár nem, ezt az ügyet nem fegyverekkel kell rendezni. Az efféle akciók csak tovább rontanak a helyzeten.

– Egyetértek – közölte szomorúan Valorum és azt kívánom, bárcsak ilyen egyszerű volna. Ám a Kereskedelmi Szövetség rendkívül erős támogatást élvez.

 

– Ön saját magával is háborúzik – jegyezte meg halkan Yoda. – Belegabalyodott a saját konfliktusaiba.

Valorum bosszús lett a megállapítás miatt, és lendületesen megrázta a fejét.

– Ezek az ügyek rendkívüli óvatosságot követelnek, és olyan jellegű alkukat, amiket mindig is gyűlöltem.

Windu egy pillanatra összepréselte a száját, majd kinyitotta, és megszólalt:

– Megfontolás tárgyává tesszük, hogy milyen jellegű segítséget nyújtsunk az Asmerun.

– Köszönöm, Windu mester! – felelte Valorum, és ugyan elmosolyodott, de csalódottnak tűnt. – És azt is kérni fogom, hogy önök gondoskodjanak a biztonságról az eriadui csúcstalálkozó idején. Attól tartok, mindannyian veszélyben vagyunk.

Windu bólintott, felállt, és az ajtóhoz ment.

Yoda, mielőtt a társával együtt elhagyta volna a helyiséget, visz– szafordult, és közölte a főkancellárral:

– Megtárgyaljuk az ügyet, és tájékoztatjuk a döntésünkről.

 

A Hawk–Bat és egy módosított Cloak Shape vadász egymás közvetlen közelében keringett a szürkésbarna Asmeru körül. A két hajót rugalmas dokkolócső és egy merev rögzítőkar kötötte össze.

– Őszintén szólva, nem számítottam rá, hogy visszatér – jelentette ki Havac, miután Cohl bekísérte a korvett elülső személyzeti kabinjába.

– Őszintén szólva, én sem számítottam rá, hogy visszatérek – felelte fintorogva Cohl.

Havac társa, Cindar jócskán eltúlzott gesztussal körülnézett a helyiségben, és megkérdezte:

– Hol az első tisztje, kapitány?

– Kiszállt – morogta Cohl.

– És maga nem ment vele? – érdeklődött a kapitány arcát fürkészve Havac. – Miért nem?

– Az az én dolgom! – csattant fel Cohl.

Cindar egy pillanatra elvigyorodott, de nyomban megkomolyodott.

– Azért jött vissza – mondta megfontoltan mert nem tudott ellenállni a krediteknek, míg a barátnője igen.

– Nem a kreditek hoztak vissza – tiltakozott Cohl a fejét csóválva hanem az élet. – Keserűen felnevetett. – Egy hozzám hasonló hogyan is vonulhatna vissza? Mit tudok én a gazdálkodásról? – Rácsapott a derekán függő fegyverre. – Csak ehhez értek!

Én így működöm.

Havac elégedett pillantást vetett Cindarra, majd ismét Cohl– hoz fordult:

– Hát akkor még jobban örülünk annak, hogy megkeresett minket, kapitány! Cohl lekönyökölt az asztalra, és kijelentette:

– Hát akkor gondoskodjanak róla, hogy én is örüljek!

– Rendben – felelte Havac bólogatva, és belekezdett: – Talán még nem hallott róla, de Valorum főkancellár adófizetési kötelezettség alá akarja vonni a szabadkereskedelmi zónákat. Ha a szenátus elfogadja a javaslatot, a Kereskedelmi Szövetség hasznának egy része a Coruscanté lesz. Ezzel nem is volna baj, ha a neimoidik hajlandók lennének lenyelni a veszteséget, de nem lesznek hajlandók. Azzal fogják ellensúlyozni a kiesést, hogy megemelik a szállítási díjaikat. Mivel másokkal nem lehet szállíttatni, a külső rendszerek kénytelenek lesznek megfizetni az árat, akármennyit kér is a Szövetség. Azokat a világokat, amelyek nem akarnak majd az új szabályok szerint játszani, egyszerűen kikerülik a Szövetség hajói, és emiatt a gazdaságukra az összeomlás vár.

– A még megmaradt versenytársakat pedig szétzúzzák – tette hozzá Cindar. – Különösen nehéz korszak köszönt azokra a világokra, amelyek elkeseredetten szeretnének kereskedni a Maggal. Bőven lesznek kreditek azoknak, akik megpróbálják kihasználni a helyzetet.

Cohl felváltva szemügyre vette a két férfi ábrázatát, aztán a vállát megvonva megkérdezte:

– És mi közöm van nekem ehhez az egészhez? Átkozottul nem érdekel, hogy mi történik az érintettekkel!

Havac résnyire vonta a szemét, és megfontoltan válaszolt:

– Ehhez a munkához pontosan érdektelenségre van szükség, mivel a célunk a törvények megváltoztatása.

Havac elhallgatott, Cohl türelmesen várt, aztán a terroristavezér folytatta:

– Azt akarjuk, hogy szedjen össze egy megfigyelőkből és lövészekből álló csapatot. Rendkívül tapasztalt alakokra van szükségünk, és valamennyiüknek ugyanolyan pártatlannak kell lenniük, mint amilyen ön. De nem akarunk profikat alkalmazni. Nem akarok olyanokat, akik esetleg máris megfigyelés alatt állnak, vagy akiknek a neve az akció után elsőnek kerül fel a gyanúsítottak listájára.

– Maguk orgyilkosokat keresnek – állapította meg Cohl,

– Nem várjuk el magától, hogy személyesen részt vegyen az akcióban – vette át a szót Cindar, elengedve a füle mellett a kapitány megjegyzését. – Csak a szállításban. Arra az esetre, ha meg kellene nyugtatnia a lelkiismeretét, tekintse a csapatot egyszerű fegyverszállítmánynak!

Cohl gúnyosan legörbítette a száját, és megvetően közölte:

– Ha majd a lelkiismeretemnek megnyugtatásra lesz szüksége, szólok, rendben? Ki a célpont?

– Valorum főkancellár – felelte a hangját lefojtva Havac.

– Az eriadui csúcstalálkozó idején akarunk lecsapni – tette hozzá Cindar. Cohl csodálkozva meredt rájuk, és megkérdezte:

– Ez az a nagy munka, amiről régebben beszéltünk?

– Az ön visszavonulásának biztos alapja, kapitány – válaszolta a két vaskos karját széttárva Cindar.

Cohl megrázta a fejét, és nevetve megkérdezte:

– Ki ültette el a fejükben ezt a káprázatos ötletet?

Havac hirtelen kihúzta magát, és szemmel láthatóan sértődötten válaszolt:

– Kapunk némi segítséget egy tekintélyes hatalmú külső támogatónktól.

– Nyilván arról az illetőről beszélünk, aki mesélt maguknak az aurodiumszállítmányról – jegyezte meg Cohl.

– Minél kevesebbet tud, annál jobb – figyelmeztette Cindar a kapitányt.

– Titkos információk, mi? – kérdezte Cohl, és megint felkacagott. Havac aggodalmasan ráncolgatta a homlokát, és megkérdezte:

– Úgy gondolja, hogy nem lehet elvégezni a munkát?

– Mindenkit meg lehet ölni – dörmögte Cohl a vállát vonogatva.

– Akkor miért tétovázik?

Cohl megvetően fújt egyet, és ingerülten válaszolt:

– Önök összekevernek engem egy fűszerkereskedővel. Csak azért, mert üldöznek a Rimma mentén és az egész szektorban, még nem jelenti azt, hogy nem hallom a háttérzajt. Maguk megpróbálták megölni Valorumot, de eltolták a dolgot. Most pedig hozzám fordulnak, vagyis azt teszik, amit már az elején kellett volna.

– Nem érdekelte a munka, emlékszik? – vágott vissza Cindar. – Akkoriban még a tatuini párafarmokról ábrándozott.

– Emellett nem rontottunk el semmit – mondta Havac, – Meg akartuk ijeszteni Valorumot, hogy ennek hatására meghívja a Nebula Frontot az eriadui csúcsra. Nem harapott rá, így aztán az Eriadun befejezzük azt, amit elkezdtünk.

Cindar gonoszul vigyorogva hozzátette:

– Elrontjuk a csúcstalálkozó hangulatát úgy, hogy azt senki sem fogja egyhamar elfelejteni.

– És mégis, miért? – érdeklődött az állát vakargatva Cohl.

– Hogy Valorum ne adóztassa meg a szabadkereskedelmi zónákat? Ez mennyiben segít a Nebula Frontnak vagy a külső rendszereknek?

– Azt hittem, magát nem érdekli a politika – jegyezte meg Havac.

– Színtiszta kíváncsiságból kérdezem.

– Rendben – mormolta Havac, és belekezdett a magyarázatba;

– Ha nincsenek adók, egyetlen világnak sem kell aggódnia a meg– növekedett költségek miatt. Ami a Kereskedelmi Szövetséget illeti, azzal a magunk módján foglalkozunk.

Cohl csak a fejét ingatta, látszott rajta, hogy nem sikerült meggyőzni.

– Egy sor új ellenségre fognak szert tenni – válaszolta megfontoltan. – Gondolok itt például a Jedikre. De azt hiszem, nem azért fizetnek, hogy gondolkodjak.

– Pontosan! – vágta rá Cindar határozottan, hogy tisztázza a helyzetet. – Az utóhatások miatti aggodalmat hagyja csak ránk!

– Nekem tökéletesen megfelel – felelte a vállát megvonva Cohl.

– De beszéljünk egy kicsit az Eriaduról! Azok után, ami a Coruscanton történt, rendkívül szigorú biztonsági intézkedésekre számíthatnak. Függetlenül attól, hogy mivel próbálkoznak, máris jócskán csökkentették az esélyeiket.

– Eggyel több ok arra, hogy rendkívül tapasztalt harcosokat szedjen össze – válaszolta bólogatva Havac.

– Szükségem lesz egy másik hajóra – közölte Cohl, és az asztalra tapasztotta mindkét tenyerét. – A Hawk–Bat túlontúl híres lett.

– Tekintse elintézettnek – mondta egyszerűen Cindar. – Még valami?

– Gondolom, azt nem tudják elintézni, hogy a Jedik ne kerüljenek a röppályám közelébe...

– Éppen ellenkezőleg, kapitány – felelte Havac elégedetten

mosolyogva –.gyakorlatilag garantálhatom, hogy a Jediknek máshol lesz dolguk.

 

Harmadik rész

 

A külső rendszerek

 

Tizennyolcadik fejezet

 

Egy apró hold íve mentén, a nappali és az éjszakai oldal határán száguldva két koréliai cirkáló tartott a világosbarna Asmeru felé. Mindkét vörösre festett hajó előtt és mellett horgas csőrű ragadozó madarakra emlékeztető, Tikiar–osztályú vadászgépek repültek. A köteléket jócskán lemaradva két óriási, fegyverekkel teletűzdelt csatahajó követte, amelyeknek burkolatát a Vandron–ház királyi címere díszítette.

Fényévekkel távolabb, a csillagokkal meghintett háttérben óriási fényspirál derengett, amely a karjai végétől kezdve fokozatosan sötétült el egészen a közepét elfoglaló, teljes feketeségig.

Qui–gon az egyik cirkáló pilótafülkéjéből gyönyörködött a lélegzetelállító látványban. Obi–van mellette állt, és az elülső ülések között nézett előre. A pilótanő és a másodpilóta az Igazságügyi Minisztérium hajózóinak testhez álló, kék egyenruháját viselte.

– Közeledünk az aknamezőhöz – jelentette a pilóta, mialatt átállított néhány kapcsolót a műszerfalon.

Qui–gon elnézett a gép orrán túlra, és megpillantotta a baljós– latúan sötét, szabálytalan testeket.

– Simán elnézném őket aszteroidáknak – mormolta a másodpilóta. Obi–van a férfi felé hajolt, és halkan odaszólt neki:

– A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.

Qui–gon rosszalló pillantást vetett a tanítványára, és megjegyezte:

– Ez a bölcs mondás jusson majd eszedbe, amikor odalent leszünk a felszínen! Obi–van lenyelte a nyelvére kívánkozó visszavágást, és csak bólintott egyet.

– Igenis, mester! – hadarta gépiesen.

A másodpilóta a műszerfal előtti holovetítőre kapcsolta az egyik akna felnagyított képét, és félig hátrafordulva magyarázni kezdett:

– Rádiójelre robbannak. Vagy a terroristák őrhajóiról aktiválják őket, vagy a bolygóról.

Mialatt Qui–gon elgondolkodott az információn, a fülke hangszórói egy női hangot közvetítettek:

– Prominence, itt az Ecliptic! A kísérőink azt tanácsolják, hogy aktiváljuk a védőpajzsainkat, és tartsuk az irányt. A hosszú hatótávolságú radarok szerint három vadászgép ólálkodik az aknamező másik szélén. Nagy a valószínűsége, hogy észrevették minket.

Qui–gon megfogta Obi–van vállát, és kijelentette:

– Ideje csatlakoznunk a többiekhez a szalonkabinban!

Elhagyták a zsúfolt pilótafülkét, és végigsietettek a keskeny

folyosón, amely áthaladt a navigátorfülkén, aztán a kommunikációs állomáson, majd a személyzeti kabinon. A járat egy turbóliftnél ért véget, amellyel a Jedik leereszkedtek az alsó fedélzetre. Ezt követően átsétáltak a rövid csatlakozófolyosón, és beléptek a tágas kabinba.

A közvetlenül a függőleges orr–rész mögé, a cirkáló törzse alá kapcsolható, csonkakúp formájú kabinok cserélhetők voltak, és a legkülönfélébb atmoszférát tartalmazhatták, az utasaik igényeitől függően. Vészhelyzetben le lehetett választani őket, így akár mentőegységként is szolgálhattak.

Ennek a példánynak az oldalfalaiban kerek ablakok sorakoztak, a közepét holovetítővel felszerelt asztal foglalta el.

– Elértük az aknamezőt – jelentette be Qui–gon,

– Igen, látom – felelte Ki–Adi–Mundi, aki a jobb oldali ablakoknál ült. A Jedi–lovag teljesen kopaszra borotválta kúp alakú fejét, a szeméből átható, kissé szúrós tekintet sugárzott. Az álián hosszú, ősz szakáll lengett, a szája felett vastag bajuszt viselt, ami ugyanolyan ősz és sűrű volt, mint a szemöldöke.

– A padavanod idegesnek tűnik, Qui–gon mester – jegyezte meg az asztalnál ülő

Yoda. – Az aknamező miatt, vagy más ügyek nyomasztják?

– így akkor néz ki, amikor nyugtalan – felelte elmosolyodva Qui–gon. – Ha tényleg ideges lenne, láthatnánk és hallhatnánk, amint a gőz fütyülve távozik a fejéből a fülén keresztül.

– Igen – helyeselt Yaddle láttam már őt gyakorlatozás közben. Láttam a gőzt!

– Nem vagyok ideges, mesterek – jelentette ki derűsen Obivan. – Csak előre gondolkodom.

Azt hitte, hogy Qui–gon rögtön előhozakodik egy az élő Erőről szóló bölcsességgel, ám a mestere ez egyszer hallgatott.

–Jól teszed, ha előre gondolkodsz, ifjú padavan! – dicsérte Yaddle. – Intézd könnyedén a komoly dolgokat, és erélyesen azokat, amelyek csekély következménnyel járnak. Egy súlyos válságot nehéz szelíden megoldani. Ha nem szánod el magad, a bizonytalanság gátolni fog. Amikor eljön a perc, az előre gondolkodás lehetővé teszi számodra, hogy könnyedén és gyorsan cselekedj. – Qui–gonra fordította nagy, kidülledő szemét, és megkérdezte: – Egyetértesz, Qui–gon mester?

– Ahogy mondod, mester – felelte Qui–gon fejet hajtva.

Az asztal másik oldalán ülő Saesee Tiin felnézett, és elmosolyodott, mintha olvasott volna Qui–gon gondolataiban. Mellette az apró termetű Vergere Ült, egy fosh nő, egykori tanítványa Thracia Cho Leemnek, aki hét évvel korábban elhagyta a Jedi– rendet. Vergere zömök törzsét különféle színű tollak borították. Rövid, vastag nyakán a testéhez képest aránytalanul nagy madárfej ült. A szeme ferde metszésű volt, a szája széles, a fején egy–egy pár hajlékony csáp, illetve fül meredezett. Akárcsak a madarak, térdben hátrafelé csukló lábon járt, karmokban végződő lábfeje szélesen szétterült a padlón.

Vergere mellett Depa Billaba állt, aki a fején viselte a köpenye csuklyáját. A kabin rejtett hangszóróiból a pilóta hangja hallatszott:

– Tiin mester, adás a kíséretünktől!

Qui–gon az asztalhoz lépett, s néhány pillanat múlva egy díszes öltözetű ember férfi kepe jelent meg a vetítő lemeze felett.

– Jedi–rend nagyra becsült tagjai! – kezdte a férfi. – Crueya Nagyúr és Theala úrnő, a Vandron–ház uralkodóinak nevében köszöntőm önöket a Scncx–szektorban. Elnézésüket kérjük a kanyargós útvonal miatt, amelyet követnünk kell, és ugyanígy elnézésüket kérjük az óvintézkedések miatt, amelyeket kénytelenek voltunk foganatosítani. Az árapály–erők és az orbitális fegyverek szélsőségesen veszedelmes viszonyokat teremtenek itt. – Halvány mosolyra húzta a száját, és folytatta; – De meg ha így is van, reméljük, nem az alapján fogják megítélni a Sencx–szektort, amit valószínűleg tapasztalni fognak az Asmerun. A bolygón valaha csodás városok és pompás paloták léteztek, de az egykori fejlett civilizáció egy váratlan klímaváltozás áldozatául esett. A bolygót jelenleg ossa rabszolgák lakják, akiket a Vandron–ház fennhatósága alá tartozó Karfeddionon teremtettek, de ilyen vagy olyan genetikai hibáik miatt száműzték őket onnan. Ezeknek a mezőgazdasági munkákra kifejlesztett lényeknek sikerült életben maradniuk, és elviselhető körülményeket teremteniük maguknak, mindazonáltal kételkedünk abban, hogy szívélyes fogadtatásban részesítik önöket. Ugyanez áll a Nebula Front tagjaira is, azzal a külön kellemetlenséggel, hogy ők kiváló minőségű, korszerű fegyverekkel rendelkeznek.

– Lenyűgöző – mormolta Dcpa olyan halkan, hogy csak a társai hallhatták.

– Őszintén sajnáljuk, hogy ez idő szerint nem áll módunkban több segítséget nyújtani – tette hozzá a férfi. – De reméljük, hogy miután ez a válság megoldódik, a Senex Házak és a Köztársaság képviselői tárgyalóasztalhoz ülnek, hogy megvitassák a mindkét fél számára nyugtalanító, illetve kölcsönös előnyökkel járó ügyeket egyaránt.

Azzal az apró fényalak eltűnt. A hét Jedi aggodalmas pillantásokat váltott egymással.

– És még csak az aknamező felénél járunk... – mormolta Yaddlc. Az adó–vevő ismét csilingelt, és ezúttal is a pilóta jelentkezett:

– Adás érkezett az Asmeruról! A Nebula Front űrhajói nem mutatnak támadásra utaló jeleket, de a Vandron–ház vadászai leválnak rólunk, hogy kikerüljenek a veszélyzónából.

Qui–gon kinézett a bal oldali ablakok egyiken, és még láthatta, hogy a karcsú Tikiarok elegáns ívben elfordulnak a Promi–nencetől. Amikor visszafordult az asztal felé, a vetítő lemeze felett egy cserzett bőrű, eltorzult szájú humanoid teremtmény holoképe kéklett. A férfi darabos, durva ábrázatát mély sebhelyek borították. A fejét kopaszra borotválta, leszámítva a tarkóján lengedező kontyot, amely a vállát verdeste. Qui–gon azt hitte, hogy az egyik száműzött rabszolgát látja, de nyomban rájött, hogy tévedett, amikor a férfi megszólalt:

– Köztársasági cirkálók, azonosítsák magukat!

Saesee Tiin belépett a holokamera elé, hátrahúzta a csuklyáját, látni engedve keskeny, fényes arcát és lefelé ívelő szarvát, majd ünnepélyes hangnemben válaszolt:

– A Coruscant küldöttei vagyunk, diplomáciai küldetésben járunk!

– Ez nem köztársasági űr, Jedi! Itt nincs joguk intézkedni!

– Ezt magunk is elismerjük – felelte higgadtan Tiin. – De sikerült rávennünk a szektor uralkodóit, hogy elvezessenek minket az Asmeruhoz, hogy rendezett körülmények között tárgyalhassunk a Nebula Fronttal.

A humanoid férfi kivillantotta a fogait, és kissé ingerülten kijelentette:

– A Nebula Frontnak a Kereskedelmi Szövetséggel van baja, nem a Coruscanttal! És ezt a magunk módján fogjuk rendezni. Ezen felül tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a Jedik hogyan... tárgyalnak.

Tiin még szűkebbre vonta amúgy is keskeny szemét, és a kamera felé hajolva visszavágott:

– Akkor hadd adjak önöknek egy indokot! A Coruscantnak nagyon is van baja a Nebula Fronttal, ha a Front merényletet hajt végre a Köztársaság egyik tisztviselője ellen!

A humanoid férfi meglepetten pislogott.

– Fogalmam sincs, miről beszél, Jedi! – mondta a fejét rázva – Miféle merénylet?

– A Valorum főkancellár elleni merénylet – magyarázta Tii mester.

– Valakik félrevezették magukat – vélekedett a férfi. – Ahogy az imént mondtam, mi nem a Köztársaság ellen küzdünk.

– Néhány orgyilkos nyomai ide vezetnek, az Asmeruhoz – közölte Tiin.