3

Blake a főkapitányságon, Parker irodájában végre megismerhette az egész történetet. Amikor a százados elhallgatott, Blake megköszönte a beszámolót és felállt.

– Szeretném, ha Romano maga is megerősítené mindezt – mondta – és, ha lehet, körülnéznék a helyszínen.

– A vendégem vagy – felelte Parker, azzal felkapta a telefont. – Öt perc múlva a bejárat előtt lesz az autóm. Oda megyünk vele, ahová csak akarsz.

Nem sokkal később már a móló végén álltak. Az eső továbbra is zuhogott, ernyőikbe bele-belekapott a márciusi szél. A hullámokkal érkező törmelék összekeveredett a piszkos habbal, és szinte teljesen elfedte a víz eredeti, sötétzöld színét.

– Itt volt, a lépcső tövében, közvetlenül a víz alatt – mutatta Parker. – A raktárház éjjeliőre fedezte fel. Az, hogy én is erre jártam, csupán a véletlen műve volt.

– És ha már itt jártál, kihúztad.

– Nem tudtam elnézni, ahogy ott lebegett.

Blake értően bólintott, majd Parkerre nézett.

– Azt hiszem, eleget láttam. Most irány a boncterem. Romanótól talán többet is megtudunk.

Romano az irodájában üldögélt, amikor megérkeztek. Francia kenyeret evett, és egy műanyag pohárból minestrone levest kortyolgatott. Parker bemutatta kísérőjét, mire a halottkém felállt.

– Fogadja részvétemet – mondta tele szájjal. Blake rögtön a tárgyra tért.

– Elismételné, amit Parkernek mondott?

Romano elismételte.

– Tehát meggyilkolták – összegezte Blake a hallottakat.

– Ha a véleményemet kérdezi, igen.

– De miért? – vágott közbe értetlenül Parker. – És mit keresett egy tisztességes, középosztálybeli hölgy egy ilyen elhagyatott, lepusztult helyen? – Kérdéseire, természetesen, nem kapott feleletet. – Ugye, nem születtek gyerekek a házasságotokból? – fordult Blake-hez rövid hallgatás után.

– Nem. Nem születhettek. – Blake vállat vont, majd így folytatta, – Katherine meddő volt, és a karrierjében keresett vigaszt. Én meg a magaméban. Nem csoda, ha egyre távolabb sodródtunk egymástól. Végül elváltunk. Ezzel azonban nem szakadt meg a kapcsolatunk. A barátságunkat még meg tudtuk menteni. – Elhallgatott, és amikor megszólalt, már Romanóhoz intézte a szavait. – Szeretném látni a testét.

– Dehogy szeretné! – A halottkém tiltakozása túlontúl is hevesre sikerült.

– Ne akarja megmondani, hogy mit szeretnék, és mit nem! – szólalt meg Blake-ben a vietnami veterán.

Parker békitően átfogta Romano vállát.

– Hidd el, George, ez az ember tudja, hogy mit csinál. Nyugodtan mutasd meg neki.

– Oké. de előtte meg kell eresztenem egy telefont.

Katherme még mindig a boncasztalon feküdt. Az éles, fehér fény könyörtelenül megvilágította a testét végigszántó vágást, és egy másikat is, a koponyája körül.

Blake nem hitte volna, hogy képes lesz a kívülálló szemével nézni a dolgot. Ott feküdt előtte élete szerelme, sok esetben egyetlen támasza, és lám...

– Soha nem voltam különösképpen vallásos – mondta, amikor megszólalt. – De most nem tudom elhinni, hogy ennyi lenne az egész. Tényleg így végeznénk mindannyian? Einstein, Fleming, Shakespeare, Dickens. Csupa-csupa lángész... Ez lett belőlük is? Egy véres húshalom? Ez lenne Kate? Nem, uraim, Kate nem ilyen. Ő csupa... életerő! Mit csináltak vele?

– Semmit, uram. Az életerő, ilyen esetben, magától távozik a testből. Ez minden, amit mondani tudok.

– Én azonban tudok még mást is – csattant Blake hangja. – Azt, hogy Katherine ennél jobb sorsot érdemelt. Valaki keményen megfog fizetni azért, hogy ide juttatta. -Az arcán szétterülő mosoly volt a legszörnyűbb dolog, amit Parker valaha is látott. – Erről én magam gondoskodom!

Parkért az irodájában üzenet várta Helen Abaizzitól. A nő arra kérte, hogy amint megérkezik, hívja vissza, így Parker azonnal felkapta a telefont.

– Mi újság?

– Katherine Johnson lakását kirabolták! Kimentünk átvizsgálni, és teljesen feldúlva találtuk a dolgozószobát.

– Az áldóját! – mormogta Parker. – Azonnal odamegyünk! – Röviden vázolta Blake-enek a helyzetet, aki határozott bólintással jelezte, hogy egyetért Harry-vel. Helen Abrazzi már várta őket.

– Erőszakos behatolásra utaló nyomokat ugyan nem találtunk – kezdte –, de az emeleti dolgozószobát rendesen összeforgatta valaki. Ráadásul lehetetlen kideríteni, mit vittek el, ha elvittek egyáltalán valamit.

A nő ment elöl, mutatva az utat. A két férfi szorosan követte a dolgozószoba felé, ahol egyértelműen látszottak a pusztítás nyomai. A szőnyeg minden centiméterét hang– és videókazetták borították, a polcok üresen tátongtak a falakon.

– Ellenőrizték a számítógépet és a videót? – kérdezte Parker.

– Természetesen, uram. Mindkettő üres.

– Ez már eleve gyanús.

– Egyértelmű, hogy valaki keresett valamit – jegyezte meg Blake Johnson, majd hozzátette, – És a jelek szerint, meg is találta. Azt kellene megtudnunk, mi volt az, és miért kellett neki? Végeztek már a helyszínelők? – fordult most Abruzzihoz. Igenlő bólintás volt a felelet. -Akkor az emberei talán át tudnák nézni ezeket – bökött a földön heverő kazetták felé. – Hátha nekünk is hagyott valamit a betörő.

– Azonnal hozzálátunk, uram – felelte katonásan Helen. Blake azonban már a lépcső aljánál járt.

– Hová ilyen sietősen? – loholt utána Harry.

– A Truth magazinhoz. Beszélni akarok a főszerkesztővel. Tudnom kell, mi volt az, amin Kate az utóbbi időben dolgozott. Nem muszáj velem jönnöd. Odatalálok magam is. Biztos jobb dolgod is van annál, mint hogy egész nap engem kísérgess, mint egy csecsemőt.

– A fenét van! – mondta Harry Parker, és gyengéden meglökte Blake-et. – Nyomás!

A Truth magazin főszerkesztőjéről, a középkorú Rupert O'Dowdról messziről lerítt, hogy sok újat nem lehet neki mondani. Túl sok mindent átélt és látott, rég eltemette már az emberiségbe vetett hitét. Ennek ellenére őszinte megdöbbenéssel fogadta a hírt, hogy Katherine Johnson valószínűleg brutális gyilkosság áldozata lett.

– Mondják meg, mit tehetek, és ha tudok, segítek.

– Akkor mesélje el, min dolgozott Kate – csapott le Blake. -Nem lehetséges, hogy veszélyes vizekre evezett?

O'Dowd tekintetén látszott, hogy habozik.

– Ha válaszolok a kérdésére, megszegem az újságírói etika íratlan szabályait – mondta végül.

– És az milyen etika körébe tartozik, hogy a feleségem a folyó fenekén végezte a testébe fecskendezett tetemes mennyiségű heroin miatt? – vágott vissza Johnson. – Ne jöjjön itt nekem etikai szabályokkal, mert esküszöm, azt is megbánja, hogy a világra jött!

O'Dowd felemelte a kezét.

– Oké, oké... Akkor is megadom magam, ha nem veszi le a fejemet! – Vett egy nagy levegőt, majd kimondta, – Kate egy óriási jelentőségű Maffia-expozén dolgozott.

A beálló csendet végül Parker törte meg.

– Ugyan, O'Dowd – mondta. – Lerágott csont! Nincs olyan expozé, ami miatt a Maffia gyilkolásra adná a fejét.

– Hát persze. Pontosan ezt mondja a Maffia is. És még maguk is bedőlnek nekik! Figyeljenek ide! A New York-i Maffia 1992-ben, a rossz publicitás miatt, leállt a gyilkosságaival.

– Én is pont erre céloztam az imént.

– Csakhogy tavaly újra kezdték, és mit ne mondjak, egyre tekintélyesebbre duzzad a bűnlajstromuk. Öt hulla Palermóban, három New Yorkban, négy pedig Londonban. A legnagyobb baj az, hogy változtattak a módszereiken. Ők maguk a háttérben maradnak, és másokkal végeztetik el a piszkos melót. Semmit nem lehet rájuk bizonyítani. És bár a Forbes magazinba nem kerültek be, a legkiterjedtebb vállalati struktúrával rendelkeznek, legalábbis, ami Európát illeti. Itt, Amerikában telítődött a drogpiac, ami arra késztette őket, hogy Kelet-Európában, elsősorban Oroszországban próbálkozzanak. Sikerrel, természetesen. És mindehhez egy teljesen új arculatot is ki tudtak alakítani.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Blake.

– Azt, hogy a fekete kalapos, arany óraláncos keresztapa figurája a múlté. A mai maffiózó elegáns öltönyt visel, és fel sem tűnik senkinek, amikor besétál a Négy Évszak vagy a londoni Dorchester ajtaján. Nincs olyan területe a gazdaságnak, ahol ne lennének jelen. Ott vannak az építőiparban, a szórakoztatóiparban, az ingatlanpiacon, a tévében... Soroljam?

– És hogy kerül Katherine a képbe? – szólalt meg Johnson rövid hallgatás után.

– Mint említettem, mostanság az új image kialakításáé a fő szerep, aminek elveit a legerősebb New York-i maffia-csoportosulás, a Solazzo család szabja meg. Tulajdonképpen a vén rókának számító Don Marco mozgatja a szálakat, de a külvilággal a rendkívüli képességekkel megáldott unokaöccse, Jack Fox tartja a kapcsolatot. Fox anyja Don Marco unokahúga volt, ami azt jelenti ugyan, hogy a jó öreg Jack csak félvér, ám angolszász hangzású neve a mai viszonyok között kész főnyeremény. Ráadásul, ifjú haditengerészként részt vett az Öböl-háborúban, ahol kitüntetést is kapott, és az újságok nemzeti hősként ünnepelték, amikor leszerelt. A Harvardon szerzett ügyvédi diploma már csak hab a tortán. És lám... e mögött a megbecsült, köztiszteletnek örvendő úriember mögött olyan rettegett erő bújik meg, mint a Maffia.

– Még mindig nem értem, mi köze ehhez Katherine-nek? – vetette közbe Blake.

– Az, hogy sikerült Jack Fox bizalmába férkőznie. A Maffia új arcát bemutató, leleplező sorozatra készült, amit egyrészt a Truth magazinban kívántunk közzétenni, majd később a televíziós csatornánkon is. – O'Dowd elhallgatott, majd így folytatta, – A lehető legközelebb akart kerülni Foxhoz, hogy a színfalak mögé láthasson, ós az alkalmas pillanatban megmutathassa, mi rejlik az elfogadható külső mögött.

– Más szavakkal, le akarta leplezni Foxot és vele együtt a Maffiát – jegyezte meg Parker csendesen.

– Amit az illetékesek nem nézhettek tétlenül – fűzte tovább Johnson a gondolatot. – Most már mindent tudunk. – Felállt, és O'Dowd elé lépett. – Megbízhat bennünk. Senki nem fogja megtudni, hogy áthágta az újságírói etika törvényeit. Cserébe, ha maga is akarja, megkaphatja a sztorit, amiért Kate-nek meg kellett halnia. Áll az alku?

O'Dowd lelkesen elkapta és megrázta a felé nyújtott kezet.

– Naná, hogy áll!

Már a lépcsőházban jártak, amikor Parker zsebében csörögni kezdett a mobiltelefon.

– Azonnal odamegyünk – szólt bele, majd Blake-re nézett. – Abruzzick átnézték a kazettákat, és úgy tűnik, találtak valamit. Azt kérdi, érdekel-e?

– Mi az hogy! – felelte Blake, és kettesével szedve a lépcsőket, szabályosan megrohamozta a kijáratot.

A Barrow Street-i lakás dolgozószobájában, a korábbi állapothoz képest példás rend fogadta az érkezőket. A szőnyegen szétszórt videokazetták visszakerültek a helyükre, és Helennek köszönhetően könnyen áttekinthetővé váltak.

– A két felső polcra raktam a játékfilmeket – magyarázta –, az alsó kettőre pedig a nyelvi és oktatókazettákat. És – fordult Blake-hez – találtam egyet, amin az ön neve áll, uram. Gondoltam, érdekelni fogja, ezért szóltam oda telefonon.

– Az én nevem? – Johnson homloka meglepett ráncokba szaladt. – Biztos benne, Helen?

– Igen. Ha nekem nem hisz, nézze meg maga.

Johnson dermedten meredt a Blake szülei feliratra.

– A szüleim meghaltak még kisgyerekkoromban. Én sem ismertem őket, nemhogy Kate – mormogta csendesen. – Hálás lennék, őrmester, ha lejátszana – nyújtotta Helen felé az ominózus szalagot, majd még mindig hitetlenkedve, leült. A következő percben villogni kezdett a videó.

„Ez csak egy biztonsági másolat, Blake, drágám, arra az esetre, ha véletlenül balul ütne ki valami. És azért neked szól, mert tudom, hogy te, az FBI egykori büszkesége, a Fehér Ház mostani nem tudom milyen beosztású munkatársa meg fogod találni a módját annak, hogy az igazságot valamilyen úton-módon, kiderítsd." Katherine itt elhallgatott, és szeretetteljes mosolyt küldött a férfi felé. „Az emberek, akiknek a nyomába szegődtem, a legrosszabbak közül valók, drágám. A Solazzo család tagjai. Don Marco pontosan olyan, mint a Brando által életre keltett Keresztapa IV, hideg, nyugodt és számító, ugyanakkor úgy néz ki, mint a gyerekkori álmainkban szereplő jóságos nagypapa."

– Jézusom! – suttogta Harry Parker.

„Don Marco még a régi iskolát képviseli. Nem úgy Jack Fox. Ő az amerikai nép hősét és a Wall Street sikeremberét testesíti meg. Ránézésre olyan, mint egy kékvérű bostoni család leszármazottja, valójában azonban hidegvérű pszichopata, rosszabb mindenkinél. Aki az útjába merészel állni, halott. És én éppen erre készülök. Hogy leleplezzem. Az első cikkben az egekig magasztalom, aztán – ham! Egyszerűen ízekre szaggatom. Üvölteni fog kínjában, ha sikerül."

Blake ökle tehetetlenül lecsapott az íróasztalra, mire Helen Abruzzi kikapcsolta a videót.

– Hé, mi az ördögöt csinál? – förmedt rá Johnson.

– Időt adok arra, hogy megeméssze a hallottakat – felelte Helen nyugodtan. – És hogy könnyebben menjen, keresek valami innivalót. Bízzon bennem, uram.

Ekkor egy kéz nehezedett a vállára.

– Igaza van, Blake – mondta Harry Parker. Hangja együttérzésről és megértésről tanúskodott.

Helen Abruzzi egy pohár átlátszó itallal tért vissza.

– Vodka. A hűtőben találtam.

– Ezt szerette a legjobban. A hideg vodkát. – Blake egyetlen hörpintéssel kiürítette a poharat. – Tényleg jobban érzem magam – ismerte be. – Most már visszakapcsolhatja, Helen.

A képernyő újra villogni kezdett. „A szerencse is a kezemre játszott. Rám akaszkodott egy Sammy Goff nevű fickó, aki valamikor Jack Fox könyvelője volt. Kedves pasas, de buzi, és nagyon beteg. AIDS-es, ezért is dobta ki Fox. Egyszer Fox meghívott ebédelni egy manhattani étterembe. Valami miatt elég korán el kellett mennie, de nekem nem volt sürgős, így még maradtam egy kicsit. Egyszer csak odajön hozzám ez a Goff, és azt mondja, 'Maga jóravaló nőnek látszik. Vigyázzon vele. Veszélyes fickó, nem magához való'.

A háttérben megszólalt egy telefon. Kate felállt, de néhány perc múlva visszatért a képbe és folytatta a beszámolót.

„Először azt gondoltam, hogy Goff a betegsége miatt van ennyire nekikeseredve. Megsajnáltam, és meghívtam egy martinira. Három lett belőle, de megérte, mert míg elkortyolgatta, elmesélte a lényeget, amit most röviden vázolok. Fox a Solazzo család frontembere. Okos, szellemes, ugyanakkor telhetetlen, és mindig többet akar. mint amennyi jut neki. Üzelmeihez a család pénzét használja fel, és az utóbbi időben elég sokat veszített, főleg az ázsiai krízis során szervezett akcióival. Hogy a Don mennyit tud minderről, arról nem szól a fáma, de az biztos, hogy Foxnak eddig mindig sikerült kimásznia a bajból, ami főleg a család büszkeségének, a Londonban működő Colosseum nevű kaszinónak köszönhető. Az onnan befolyó pénz kritikus fontosságú Fox számára, hiszen a családi kasszát tápláló kelet-európai drogpiacot mégsem csapolhatja le teljesen. A személyes jövedelme pedig csak ahhoz lenne elég, hogy szinten tartsa magát. A nem mindennapi igényeihez szükséges pénzt kénytelen máshonnan előteremteni. Van például egy hatalmas raktáruk Brooklynban, a Hadley's, onnan látják el olcsó, felvizezett whiskyvel a fennhatóságuk alá kényszeríted, kocsmákat, klubokat. A befolyó haszon, ami nem jelentéktelen, természetesen az övé."

– El nem hiszem, hogy a Don nem tud erről – jegyezte meg Parker.

Blake csendre intette a kezével, és továbbra is feszült figyelemmel hallgatta Katherine-t. „Mellékjövedelmeinek másik fő forrását a Jago fivérek jelentik Londonban. A két gengszter főleg az azonnali készpénzt biztosító fegyveres rablásokban és hasonló dolgokban jeleskedik. Mivel Fox távol-keleti befektetései nem jártak sikerrel, egyre gyakrabban veszi igénybe a hírhedt testvérpár szolgáltatásait. Ezzel azonban még közel sem teljes a lista. Legjelentősebb és egyben legjövedelmezőbb vállalkozása minden bizonnyal az a tevékenység, amelynek során fegyvereket ad el az IRA-nak és feltételezésem szerint minden terroristának, akivel valamilyen úton-módon kapcsolatba kerül. Tudok például egy Brendan Murphy nevű keményfiúról, akinek nincs ínyére a kibontakozó békefolyamat, ezért fegyverkezni kezdett. Fox, természetesen a legnagyobb szállítói közé tartozik. A fegyverek biztonságos tárolására egy föld alatti bunkert is épített Írországban. Hogy pontosan hol, azt nem tudom, de Goff egy eldugott települést emlegetett valahol Louth megye területén. Aknavetőtől kezdve a katonai helikopterek lelövésére alkalmas géppisztolyig minden van abban a bunkerben, a csehszlovák robbanóanyagból, a Semtexből pedig annyit sikerült beszerezniük, hogy egész Angliát a levegőbe tudnák röpíteni. Hogy ezek odakerülhettek, abban Foxnak elévülhetetlen szerepe van."

– Teremtő atyám! – Helen Abruzzi hangját alig lehetett hallani.

„Goff elmesélte, hogy Fox, Murphy-nek köszönhetően, Bejait-ban is kapcsolatba került valakivel, aki révén még Saddamnak is szállított fegyvereket. Erről azonban nem tudott többet mondani. Az utolsó, jelentéktelennek tűnő, ám szerintem fontos információ az, hogy Foxnak nincs Londonban saját lakása. Mindig a Dorchesterben száll meg, ahol ki tudja miért, óriási engedményekben részesül. Van viszont egy birtoka, vagyis inkább egy öreg kastélya Cornwallban, valami nagyon elhagyatott helyen, amit, nem fogod elhinni, Blake, Hellsmouth-nak hívnak. A pokol tornácának. Hol máshol lehetne, ha nem azon a ponton, ahol Anglia földje véget ér?"

A háttérben megint csak csörögni kezdett a telefon. Kate eltűnt a képből, majd némi hangzavar után, újra visszatért.

„Azt hiszem, elmondhatom, hogy Sammy Goff jóvoltából sikerült szert tennem életem sztorijára, amit természetesen, mielőbb szeretnék a lap olvasóival megosztani. De – milyen is az élet – kiderült, hogy időzített bombát tartok a kezemben. Alig néhány nappal a találkozásunk után az én újdonsült barátom ugyanis egy cserbenhagyásos gázolás áldozata lett. Vajon tényleg az volt, aminek feltüntették? Baleset? Nem hiszem. Szegény Sammynek azért kellett meghalnia, mert túl sokat tudott."

A kép hirtelen ugrálni kezdett, és úgy tűnt, Katherine hangja is elakad, de a következő pillanatban helyreállt a rend, és a képernyőt újra betöltötte a nő ragyogó mosolya.

„Hát ezt akartam elmondani, Blake drágám. Én hiszek abban, hogy a jó rendszerint győzedelmeskedik a rossz felett, ugyanakkor nem egyszer láttam, hogy az élet rútabb dolgokat produkál, mint a leggonoszabb mostoha. Ha bekövetkezik, amit nagyon nem szeretnék, azaz végig kell nézned ezt a felvételt, az azt jelenti, hogy most a rossz diadalmaskodott." Kate arcáról egy pillanatra lehervadt a mosoly, de aztán, ha lehet, a korábbinál is lágyabban, mintha csak vigasztalni akarna, visszatért. „Isten áldjon, drágám. Soha ne feledd, hogy bármi történt is köztünk, én mindig szerettelek."

Blake elsötétült szemekkel meredt maga elé. Helen Abruzzi már rég kikapcsolta a videót, amikor megszólalt,

– Visszapörgetné, őrmester, a szalagot?

– Mi sem természetesebb, uram.

– És készítsen róla egy másolatot! -Némi időbe telt, mire Harry Parker megtalálta a hangját, de amikor sikerült, hivatalosabban csengett, mint korábban bármikor.

Blake nehézkesen feltápászkodott, és az ablakhoz lépett. Egy darabig szótlanul bámult kifelé, majd váratlanul megfordult, és Parkerre emelte immáron haragtól szikrázó tekintetét.

– Oké, Harry, döntöttem. Mikorra tudnál megszervezni ezzel a féreggel egy találkozót?

– Azt az államügyésszel kell megbeszélnem.

– Miattam a római pápához is elmehetsz – mondta Johnson –, de egy valamit véss jól az eszedbe, mielőbb látni akarom ezt a szemetet!

– Miért nem ad egy kis időt magának, uram? – Helen Abruzzi együtt érző hangjába aggodalom vegyült.

– Azért, mert nincs – felelte Blake a szokásosnál nyersebben, és közben előhúzott a zsebéből egy összehajtogatott papírt. – Maga még nem látott ilyet, őrmester. Harry igen. Ez egy elnöki meghatalmazás, ami azt jelenti, hogy ön, ettől a perctől kezdve, Harry-val együtt, feltétlen engedelmességgel tartozik nekem. A New York-i rendőrséget egy időre el is felejtheti. Mint ahogy ő is – bökött a fejével Parker felé. – Úgyhogy, még jóindulatból se hátráltassa a nyomozást!

Másnap reggel Parker Buickja megállt a Plaza Hotel előtt. A túlontúl is megnyerő, negyven körüli nő már a hátsó ülésen ült. Hogy hivatalos személy, arra csak a lábához támaszkodó, tekintélyes méretű aktatáska utalt.

Blake kinyitotta az anyósülés melletti ajtót és beszállt. Parker bemutatta az utasát,

– Madge McGuire helyettes államügyész. Az asszony kezet rázott Blake-kel.

– Úgy tudom, ön az FBI-nál van, Mr. Johnson.

– Csak voltam – felelte kurtán Blake, majd rögtön Parkerre támadt, – Te mondtad neki?

– Mit képzelsz? – méltatlankodott a fekete óriás.

Blake erre előkotorta a zsebéből az elnöki meghatalmazást, és Madge McGuire kezébe nyomta.

– Jézusom! – suttogta az asszony, és visszaadta Blake-enek a dokumentumot. A férfi gondosan összehajtogatta, majd eltette.

– Ön szerint mire számíthatunk? – kérdezte rövid hallgatás után.

– Semmire. Az időnket vesztegetjük. Az ördögbe, Mr. Johnson, hiába tudjuk, hogy mi az igazság, ha nincsenek bizonyítékaink! Majd meglátja – Fox maga lesz a megtestesült udvariasság és kellem, minden kérdésünkre válaszolni fog, mégsem leszünk okosabbak, amikor eljövünk. Erről jut eszembe, a beszélgetésen ott lesz az ügyvédje, Carper Whelan is. Igazi kígyó a pasas!

Blake vállat vont.

– Miattam az egész ügyvédi kamara is felsorakozhat, nem nagyon érdekel.

– Oké, Mr. Johnson. Ennek ellenére szeretném megkérni valamire. Tudom, mit jelent a zsebében lapuló elnöki meghatalmazás. De ha ön is a főnök, engedje, hogy tegyem a dolgomat!

– Ennél mi sem természetesebb.

Az íróasztal mögött trónoló Fox kiváló minőségű, sötétkék öltönye jómódról és kifinomult ízlésről tanúskodott, valóban nem úgy festett benne, mint a mozifilmekben megismert maffiavezér. Sötét haját hátrafésülte, így még jobban érvényesültek megnyerő vonásai. A jobbján helyet foglaló alacsony, pocakos, kopaszodó férfi, Carter Whelan mellett olyan volt, mint egy erőtől duzzadó sportoló. Mindketten várakozó tekintettel néztek az érkezőkre.

– Madge McGuire helyettes államügyész vagyok, az úr pedig Harry Parker százados – kezdte a nő a bemutatkozást.

– Örvendek, Miss McGuire. Engedjék meg, hogy én is bemutassam az ügyvédemet, Carter Whelant – itt a mellette ülő férfira mosolygott – bár, gondolom, ismerik. És talán nem szükséges, de azért elmondanám, hogy én magam is ügyvéd vagyok. Ön viszont még nem árulta el, hogy a kíséretében lévő másik úrban kit tisztelhetünk?

– Blake Johnson vagyok, szintén ügyvéd – lépett elő Blake. -Úgy tudom, ön ismerte a feleségemet.

Whelan felpattant.

– Magát nem hívta senki!

Fox gyorsan leintette.

– Nekem semmi kifogásom az ellen, hogy itt legyen. Fogadja őszinte részvétemet – fordult újra Blake-hez. – Valóba ismertem Katherine Johnsont. Szomorú, hogy ilyen korán magához szólította a Mindenható.

– Az a helyzet – szólt közbe Parker –, hogy Katherine Johnson nem a Mindenható hívó szavára távozott közölünk. Halála, a jelek szerint, minden volt, csak nem baleset. Ezért is jöttünk el önhöz, Mr. Fox. Hátha tud nekünk segíteni.

Whelan most sem bírta türtőztetni magát.

– Ne mondj semmit, Jack!

– Ugyan! – vont vállat Fox. – Nincs rejtegetni valóm. Mindenki tudja, hogy ismertem Katherine Johnsont, hiszen nem egy interjút készített velem. Az utolsó a minap jelent meg, a Truth magazinban. Meg kell mondjam, régen írtak rólam ennyi jót.

– Leszámítva azt a néhány sort, amely a Solazzókhoz fűződő kapcsolatát ecseteli.

– Ha már itt tartunk, mennyire ismerte Mrs. Johnsont? – kérdezte McGuire.

– Jól ismertem – felelte Fox.

– No de mégis, mennyire jól?

Fox, úgy tűnt, kemény küzdelmet folytat önmagával.

– Na jó, viszonyunk volt – mondta beismerő hangon, majd még hozzátette, – De csak rövid ideig. Néhány hét után vége lett. Ezért nem említettem. És persze semmilyen módon nem akartam rontani a hírnevét. Az ég szerelmére, uraim, miért kell ízekre szednünk valakit, aki alatt még ki sem hűlt a lepedő?

Az Oscar-díjra méltó alakítás után Madge volt az, aki először megtalálta a hangját.

– Tudott arról, hogy heroinozza magát?

Fox megint vívódni látszott. Felállt, odasétált az ablakhoz, majd visszafordult, hogy mindenki jól láthassa az arcában ugráló izmokat.

– Igen. Egyszer láttam, amint beadta magának. Éppen akkor értem oda a lakására. Mondhatom, nagyon megdöbbentett, és ezt előle sem titkoltam el. Mi több, hatalmas balhét csaptam. Kate természetesen, magyarázkodni kezdett. Azt mondta, csak nemrég kezdte, és megígérte, hogy abbahagyja, de azt hiszem, erre nem került sor.

Whelan úgy érezte, ismét szólnia kell.

– Nem lehetett túl nagy gyakorlata – mondta. – Ezért is nézhette el az adagot. De hogy ennyire...

– Ami azt illeti, bennünk egyéb gyanú is felmerült – Parker hangjából tisztán ki lehetett érezni a fenyegetést.

– Amihez azonban semmi köze az ügyfelemnek – replikázott Whelan, majd Madge McGuire-hez fordult, – Gondolom, végeztünk, asszonyom.

– Igen – felelte Madge. – Legalábbis, egyelőre. Köszönjük az együttműködést.

Felállt, és az ajtó felé indult, de Fox hangja utolérte, mielőtt lenyomta volna a kilincset.

– Mr. Johnsonnak egyetlen kérdése sincs?

Blake sápadtan, villogó szemekkel állt, ugyancsak indulásra készen.

– Nincs. Számomra minden világos anélkül is. – Azzal megfordult, és kiment.

– Bírósági ügy tehát nincs, és nem is érdemes kreálni – mondta Madge McGuire már az autóban. – Azt a kevés bizonyítékot, amire támaszkodhattunk volna, épp az imént tették használhatatlanná az agyafúrt urak. Ugyan már miért lennének tűnyomok egy olyan kábítós testén, aki épp csak elkezdte szurkálni magát? Ebben a verzióban még az is logikusnak tűnik, hogy – kellő tapasztalat híján -túladagolta a szert.

– De ha egyszer-kétszer már kipróbálta, két tűszúrásnál azért többnek kellene lennie...

– Nem feltétlenül, Mr. Johnson. Ha nem akarjuk, hogy Whelan nevetségessé tegyen bennünket a bíróságon, ezzel a bizonyítékkal nem állhatunk elő. Hiába tudjuk mi, hogy valami bűzlik, ha nem tudjuk alátámasztani a vádakat. Higgye el, semmit nem tehetünk.

Parker értetlenkedve ingatta a fejét.

– Ezt megérni, az én tapasztalatommal! Mióta az eszemet tudom, mindig zsaru voltam, és mindig elég szar volt a helyzet, de hogy idáig jutunk, azt nem gondoltam soha. Hogy ne lehessen bíróság elé vinni egy ízig-vérig gennyes ügyet!

Blake cigarettára gyújtott és hátradőlt.

– De ki szolgáltat akkor igazságot? – kérdezte fáradtan. Ezúttal a helyettes államügyész volt az, aki értetlen képet vágott.

– Nem értem, mire gondol?

– Nem? Pedig egyszerű. Ha az igazságszolgáltatás egy ilyen ügyben elmarad, az azt jelenti, hogy nem működik jól a jogrendszerünk. És ha valami nem működik jól, azt le kell váltani. Ki az, aki ilyen esetben a jogrendszer helyébe léphet? Ki hivatott arra, hogy igazságot tegyen?

– Nos. egy valamit tudok – nézett rá Parker. – Nem szívesen lennék a gazfickó helyében, ha valaki úgy dönt, hogy átveszi az igazságosztó szerepét.

– Azt elhiszem!

– Most mit fogsz tenni?

– Visszamegyek Washingtonba. Beszélek az elnökkel. Aztán megszervezem a temetést.

Az autó néhány perc múlva megállt a Plaza előtt. Blake kezet fogott Parkerrel, aztán a helyettes államügyész felé fordult.

– Köszönöm, hogy foglalkozott az üggyel, Miss McGuire.

Kiszállt a kocsiból, ruganyos léptekkel felszaladt a lépcsőn, a kocsi pedig megfordult, és hamarosan eltűnt a késő délelőtti forgalom sűrűjében.

– Maga is azt gondolja, amit én, Harry? – kérdezte Madge némi hallgatás után.

– Hát, nagyon valószínű. És akkor... Isten irgalmazzon Jack Foxnak!

Fox az irodájában arra várt, hogy a számítógépen megjelenjenek Blake Johnson adatai. Akkor is azokat böngészte, amikor kopogtattak az ajtaján. Falcone volt az.

– Csak benéztem, Signore. Hátha segíthetek valamiben.

Fox átnyújtotta neki az időközben kinyomtatott szöveget. Falcone elolvasta.

– Nem semmi!

– Hát, nem. Háborús hős, FBI-ügynök, aki a legsúlyosabb sérülését akkor szenvedte, amikor megmentette az elnök életét. A golyó útjába vetette magát. Ez azonban az utolsó hozzáférhető információ. A többi le van védve. Pedig nagyon szeretném tudni, hogy mostanában mivel foglalkozik a pasas. Még jó, hogy van néhány emberem, akiknek nem jelentenek akadályt holmi számítógépes jelszavak.

– Gondolja, hogy veszélyes, főnök?

– Még hogy veszélyes?! Nem kifejezés! Egyetlen szót sem hitt el abból, amit a feleségéről mondtam neki! Aldo, az iraki háborúban nem egyszer kellett közelharcot vívnom. Ha nem tudtam volna, mi van az ellenség fejében, most nem lennék itt. És amiről Blake Johnson tekintete beszélt, az minden volt, csak nem baráti közeledés! Igaz, harag sem. Amit abból a villogó szempárból kiolvastam, az a vérbosszú üzenete volt! Vissza fog jönni, Aldo, és nekünk készen kell állnunk, ha ez bekövetkezik.

– Értem. Bennem nem fog csalódni, Signore – ígérte Falcone, azzal meghajolt, és kiment.

Hirtelen jeges fuvallat rázta meg az iroda ablakait. Fox kinézett, és végighordozta tekintetét a szürke köpönyegbe burkolódzó Manhattanen. Közben eltűnődött, hogy félelem-e az, amit érez. De aztán rájött, hogy nem. Testén és lelkén nem a rettegés uralkodott el, hanem a várakozással teli izgalom.

4

Ha számítógépes problémát kellett megoldania, Fox mindig ugyanahhoz a személyhez fordult – az idősödő, ám csalhatatlan Maud Jacksonhoz, akit – azon túl, hogy szenvedélyes szerencsejátékos volt – a kommunikációt kiszolgáló műszaki tudományok nyugalmazott professzoraként ismertek a New York-iak. A kedves zsidó hölgy, helyesebben özvegyasszony, Crown Hights-ban élt, és – valószínűleg szenvedélyének köszönhetően – krónikus pénzhiányban szenvedett.

Fox egy kocsmában beszélt meg vele találkozót, ahová a hölgy időben meg is érkezett, és kifogyhatatlan cigarettájával a szájában, egy pohár Chablis mellett odaadó figyelemmel hallgatta a Blake Johnsonról szóló beszámolót.

– A baj az, hogy egyszer csak – nincs tovább.

– Dehogy nincs! – legyintett a nő. – Csak fel kell oldani a kódokat!

– Pontosan, drága Maud. Van valaki, aki ebben versenyre kelhet veled?

– És van valami, amit a hízelgő modoroddal nem tudsz elérni, Jack? – vágott vissza a nő. – De attól tartok, hogy egy volt FBI-ügynök aktáját nem akármilyen kódok védik! Azokat feltörni, fiam, nem tréfadolog!

Az asszony újabb cigarettát dugott a szájába, Fox eltúlzott udvariassággal tüzet adott neki, pedig valójában nagyon is visszataszítónak találta a sárgára festett, ritkuló hajat és a ráncokkal körülvett, számító szemeket. De azt kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a csúf jelenség egy igazi géniusz.

– Akkor sem, ha húszezer dollár üti a markodat?

– Huszonötezer, Jack, és én örömmel teljesítem minden kívánságodat.

– Rendben – bólintott Fox. – Legyen huszonöt. De igyekezz, mert sürgős a dolog. Gondolj arra, hogy tegnap járt le a határidőd!

– Jó hogy emlékeztetsz, Jack fiam – mondta Maud, majd szélsebes mozdulattal felhörpintette maradék italát és Falcone felé bökött. – Ha rá tudod venni ezt a nagy majmot, hogy hazavigyen, máris munkához láthatok.

– Éppen fel szerettem volna ajánlani a szolgálataimat, Signora – felelte Falcone, és az öregasszonyra villantotta gyilkos mosolyát.

Némi ördögi praktikára és háromórányi billentyűverésre volt szükség, mire Maud minden kódon átjutott, és megtudhatta mindazt, amit Jack Foxtól megtagadott a technika. Blake Johnson, korábban FBI-ügynök, most az elnök hírszerző csoportjának a vezetőjeként a Fehér Ház híres-hírhedt alagsori irodái teljhatalmú urának számított. És még hány kincset érő adatról lebbentette fel Maud a fátylat! Az elnök privát rohamosztagaként elkönyvelt egységnek érdekes kapcsolatai voltak Londonnal. Sőt, úgy tűnt, Johnsont kifejezetten baráti szálak fűzik a brit miniszterelnök hasonló célból létrehozott gárdájának egyes tagjaihoz, így magához a vezetőhöz, bizonyos Charles Ferguson tábornokhoz, akinek az egykori IRA terrorista, Sean Dillon a jobb keze. Minden ott villogott a képernyőn, a múlt hőstettei, a korábbi lakcímek, együtt a jelenlegivel, és természetesen ott volt az összes elérhetőségi adat. Maud a telefonért nyúlt, és felhívta Foxot.

– Én vagyok, Jack, Maud – mondta, miután meghallotta az ismert hangot.

– Találtál valamit?

– Hogy találtam-e? Valódi dinamitot tartok a kezemben, Jack, és rettegek, mert fogalmam sincs, mikor robban! Úgyhogy ne merd huszonöt ronggyal kiszúrni a szemem! Ha Falcone nem harmincezerrel érkezik, be sem engedem.

– Nem, Maud. Huszonötben állapodtunk meg, és annyit is adok.

– Jaj, Jack, ne légy ennyire kicsinyes! Amit küldeni fogok, jobb mint a piros háromszöges filmek! Nem sajnálhatsz érte plusz öt rugót!

– Na jó, most az egyszer. De egy órán belül legyen együtt az anyag!

– Még valamit, Jack. Mondd meg a fickónak, hogy fogja vissza a szadista hajlamait!

– Ne légy nevetséges, Maud! Aldo tudja, hogy mennyire fontos vagy nekem.

A számítógépes anyag másfél óra múlva ott volt Fox íróasztalán. Azt azonban nem tudhatta, hogy Falcone útközben készített róla egy másolatot.

Fox végigolvasta mindazt, amit Maud a számítógépből Johnson munkájáról, londoni kapcsolatairól, Fergusonról és Dillonról kiszedett, alaposan áttanulmányozta a számítógépes fotókat, végül hitetlenkedve megrázta a fejét.

– Magasságos Isten!

– Valami baj van, Signore?

– Nem, dehogy! Csak kissé fejbevágott ez a pár papír. Jól dolgozott a vén sárkány. Olvasd csak el!

Falcone természetesen tudta, hogy mi vágta fejbe Foxot, de úgy tett, mintha most venné először szemügyre a telenyomtatott lapokat. Egyetlen rezdüléssel sem árulta el magát.

– Érdékes – mondta szenvtelen hangon, amikor befejezte az olvasást.

Fox felnevetett.

– Szerintem is. Más sem hiányzott, csak ez a Dillon. – Megcsóválta a fejét. – Micsoda mázli! Nem véletlenül akarom mindig tudni, hogy kikkel állok szemben. így nem érhet annyi meglepetés.

– Jól gondolkodik, uram!

– Remélem. Most, ha akarsz, elmehetsz. Nyolckor indulok vacsorázni. Elég, ha akkorra visszaérsz.

Falcone fél óra múlva már Don Marco Trump Tower-i lakásában volt. Az öregember érdeklődéssel vette kézbe a Johnson-aktáról készített másolatot, és figyelmesen megnézte a fotókat is.

– Jó munkát végeztél, Aldo!

– Köszönöm, Don Marco.

– A jövőben se mulassz el tájékoztatni, ha megtudsz valamit!

Falcone lehajolt, és ajkaival tiszteletteljesen megérintette a Don csókra nyújtott kezét.

– Nem fogom elmulasztani, Signore.

Charles Ferguson tábornok irodája a Védelmi Minisztérium harmadik emeletén volt, és a Horse Guards Avenue-ra nézett. A nagydarab, rendetlen külsejű ember az íróasztalánál ült szokásos, gyűrött öltönyében, és egy hatalmas halom papíron próbálta átrágni magát, amikor az egyik akta alatt berregni kezdett a házi telefon. Ferguson megnyomott egy gombot, és elvakkantotta magát,

– Itt van már Dillon?

– Igen. uram – válaszolta egy női hang.

– Akkor küldje be!

Nyílt az ajtó. A szobába lépő harminc körüli nőnek rövidre nyírt, bronzvörös haja volt, őzbarna nadrágkosztümöt és teknőckeretes ^szemüveget viselt. Sokan alábecsülték, és később meg is bánták, a csinos külső ugyanis nem akárkit takart, a Hannah Bernstein névre hallgató hölgy a Különleges Ügyosztály főfelügyelője, egyben Ferguson asszisztense volt. Senki nem gondolta volna, de munkája során négyszer került már olyan helyzetbe, amikor gyilkolásra kellett használnia a fegyverét.

A mögötte érkező férfi, Sean Dillon, jó ha százhatvanöt centiméteres testmagassággal dicsekedhetett. Kopott bőrkabát, sötét kordnadrág volt rajta, és fehér kendőt tekert a nyaka köré. A kendő fehérségével legfeljebb csak világosszőke haja vetekedhetett, ami szinte fehéren világított sötét öltözete fölött. A legérdekesebb mégis meghatározhatatlan színű szeme volt, és az ajkai körül játszó mosoly, amely talán azt akarta tudatni a világgal, túl sok mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy az életet komolyan vegyem. Színészként kezdte a pályáját, majd egyik pillanatról a másikra az IRA legfélelmetesebb hírű harcosa lett. Végül annál a csapatnál kötött ki, amelyet a miniszterelnök privát hadseregeként emlegettek a beavatott körök.

– Hallott valaki valamit? – kérdezte Ferguson. – Egyre többen pusmognak az IRA titkos fegyverraktárairól, de konkrétat még nem mondott senki sem. Sean?

– Gőzöm sincs az egészről, főnök.

– Ön szerint mit kellene tennünk, uram? – kérdezte Hannah Bernstein.

Ferguson nem válaszolhatott, mert asztalán megcsörrent a telefon. Arca, tőle teljesen szokatlanul, nem kis meglepetést mutatott, amikor beleszólt.

– Igen, uram. Természetesen... Ha gondolja, akár beszélhet is vele. Most rögtön. – Azzal Dillon kezébe nyomta a telefont. – Cazalet elnök szeretne beszélni veled.

Dillon homloka ugyancsak meglepett ráncokba szaladt.

– Parancsoljon, elnök úr.

– Kedves ír barátom – kezdte az elnök. – Sajnos, rossz hírt kell közölnöm. Blake Johnsonról van szó...

Jó öt perc múlva Dillon visszatette a kagylót a helyére, majd közölte Fergusonnal és Hannah Bernsteinnel a hírt.

– Holnapután lesz a temetés – mondta a beszámoló végén, majd ellentmondást nem tűrő hangon hozzá tette, – Ott akarok lenni. Remélem, nincs ellenedre, tábornokom.

– Nekem? – kérdezte megbántottan Ferguson. – Hogy lenne ellenemre, mikor mi hárman a pokol összes bugyrát megjártuk, és mindig az segített a másikon, aki éppen tudott? Mindannyian elmegyünk. Még Hannah is. Ennyivel tartozunk Blake Johnsonnak. Sőt, még többel. – Hannah-hoz fordult, – Rendelje meg a repülőt!

A krematóriumban búcsúztatták Katherine Johnsont, feltűnően egyszerű körülmények között. A hangszórókban felhangzó templomi zene valahogy hamisan csengett az elnyűtt magnószalagon, a szertartást végző pap pedig úgy nézett ki, mintha egy jelmezkölcsönzőből szerezte volna be a miseruhát.

Felénél tartott a szertartás, amikor Ferguson, Dillon és Hannah megérkezett, éppen időben ahhoz, hogy a műanyag függöny mögé begördülő koporsóra legalább egy pillantást vethessenek. Rajtuk kívül csak a temetkezési vállalat emberei voltak jelen, és néhányan a Truth magazin munkatársai közül. Blake, aki dollárokat osztogatott a temetést végző stáb tagjainak, egyszer csak megfordult, és észrevette barátait. A tekintete önmagáért beszélt.

Hannán Bernstein odament hozzá, és átölelte. Ferguson kézfogással fejezte ki részvétét. Dillon azonban egy lépést sem tett. Csak állt mozdulatlanul az ajtó mellett. Testtartásából veszélyes nyugalom áradt. Végül lehajtotta a fejét és kiment.

Nemsokára Blake is követte. A küszöbön álltak, ahová bevert az eső, és nem szóltak semmit. Egy idő után Dillon rágyújtott, és Blake-re nézett,

– Az elnök elmondta nagyjából, hogy mi történt – kezdte. -Most a te verziódat szeretném hallani. De semmit ne titkolj el, Blake. Azok után, amit mi ketten átéltünk, ennyivel tartozol nekem.

– Nem, Sean. Nem akarok eltitkolni semmit.

– Akkor szólok a tábornoknak és Hannah-nak, aztán a kocsiban elmesélheted mindazt, amit senki másnak nem szabad hallani.

Blake mindenről pontosan beszámolt, arról is, amit Katherine a videokazetta jóvoltából rá hagyott, mintegy örökül. Senki nem bírt megszólalni, amikor a történet végére ért. Végül Ferguson törte meg a csendet,

– Ha engem kérdeztek, a legnagyobb veszélyt Brendan Murphy képviseli, az IRA-val a háta mögött. Persze, a Saddam-ügylet sem piskóta. Feltétlenül tennünk kell valamit. – Hannah Bernsteinre nézett, – Maga mit gondol, főfelügyelő?

– Azt, hogy Foxnak komoly problémái vannak – vágta rá gondolkodás nélkül Hannah. – Megcsapolta a Maffia kasszáját, és hogy a lyukakat betömje, állandóan ingáznia kell a londoni kaszinó, Bejrut és Írország között. Minden jel arra utal, hogy kétségbeejtő a helyzete.

– Tényleg az lehet, ha a Jago fivérek segítségére szorul – jegyezte meg Dillon.

– Ismered őket? – kérdezte a tábornok.

– Én nem, de Harry Salter biztosan.

– Salter? – Ferguson értetlenül kapta fel a fejét.

Hannah sietett a segítségére.

– De hiszen ismeri, uram. Az egyik legismertebb londoni gengszter. Hírhedt csempész. Övé a Fekete Gengszter nevű kocsma Wappingben. Mit mondhatnék még?

– Ó, most már emlékszem! – csapott Ferguson a homlokára. -Ezzel kellett volna kezdenie, Hannah.

– Van neki néhány raktára a Temze partján, ott helyezi el az Európából érkező szesz– és cigaretta-szállítmányokat.

– De droggal és prostitúcióval nem foglalkozik – kelt a gengszter védelmére Dillon.

– Még nem. Igazi ódivatú gengszter – gúnyolódott Hannah. – Legfeljebb a riválisait szokta lelőni, azokat is csak akkor, ha nagyon muszáj.

– Ne legyen gengszter az, aki nem tudja megvédeni magát – vont vállat Dillon. – Ezzel együtt biztosra veszem, hogy segíteni fog a Jago fivérekkel, így Fox-szal szemben is. Remek csapata van

– az unokaöccse, Billy Salter, Joe Baxter és Sammy Hall.

– De Dillon, ezek az emberek egytől egyig veszélyes bűnözők!

– méltatlankodott Hannah.

– Ez csak viszonyítás kérdése, főfelügyelő. Foxhoz képest például földre szállt angyalok. Ha nem lesz hozzájuk túl kemény – folytatta mosolyogva –, Fox legrémesebb rémálmait fogják valóra váltani.

– Nos, majd meglátjuk, mit tehetünk – szögezte le némi hallgatás után Ferguson. – Londonba menet lesz időnk megbeszélni a részleteket.

– Velem nem, tábornok – szólalt meg váratlanul Dillon. – Már két éve nem voltam szabadságon. Azt hiszem, itt az ideje, hogy pár napot kivegyek.

– Ugye, ez nem azt jelenti, hogy valami rosszban töröd a fejed?

– Úgy nézek én ki, tábornokom? – Hannah-hoz lépett, és kedvesen arcon csókolta. – Jó utat, főfelügyelő asszonyság. Londonban találkozunk. Blake-et is magammal viszem.

– Sean, nem hiszem, hogy... – kezdte Hannah.

– Dehogynem – mondta mosolyogva Dillon, majd Johnson limuzinjához lépett, és anélkül, hogy még egyszer hátranézett volna, beszállt.

Dillon hirtelen mozdulattal bezárta a limuzin tolóablakát és Blake-hez fordult.

– Hajól értem, az a feladat, hogy kitekerjük Jack Fox nyakát.

– Azt mondtad, kitekerjük?

– Ne vacakolj velem Blake! Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy. Ugye, nem kell felsoroljam az indokaimat?

– Senkinek nem szabadna így meghalnia, Sean. Senkinek! El tudod képzelni, mit érezhetett, amikor azon a sötét, esős estén az elhagyatott vízparton beleerőltették azt a féltonnányi heroint? – Megrázta a fejét. – Nem, Sean! Az ilyen fickónak a pokolban a helye, és én magam fogok gondoskodni arról, hogy szabályos keresztutat járjon, mielőtt odakerül. És ha te is törvényről meg egyéb zagyvaságokról akarsz nekem prédikálni, jobb ha kiszállsz. Mert én minden eszközt be fogok vetni annak érdekében, hogy ez a szemétláda pontosan azt kapja, amit megérdemel.

Dillon elhúzta a limuzint kettéválasztó üvegpanelt és átszólt a sofőrnek,

– Álljon meg néhány percre, legyen szíves, és adja ide azt! – mutatott az esernyőre, amely a sofőr melletti ülésen feküdt.

A két férfi kiszállt. Dillon kinyitotta az óriási ernyőt, és némán elindultak a folyó felé. A rakpart kőfalánál Dillon megállt, és cigarettára gyújtott.

– Figyelj rám, Blake. Ha az emberiséget jókra és rosszakra kellene osztani, te a legjobbak közé kerülnél, Jack Fox pedig a legrosszabbak közé.

– És te, Sean? Te mi lennél ebben a felosztásban?

Sem Dillon arcán, sem a tekintetében nem tükröződött semmiféle érzelem, amikor Blake-re nézett,

– Én? Fox legádázabb rémálmainak a megtestesítője. És még csak nem is esne nehezemre. Gondolj csak bele! Huszonöt éven át teljes meggyőződéssel harcoltam a britek ellen az IRA oldalán. Ehhez képest Fox és a nyavalyás maffiája csak babazsúr. Öt percig sem állnak Belfastban a sarat.

– Hová akarsz kilyukadni? – kérdezte gyanakodva Johnson.

– Oda, hogy az én módszeremmel fogjuk eltiporni az állatot. Ha egyszerűen lepuffantanánk az utcán, az jutalom lenne neki. Márpedig én azt akarom, hogy a haldoklása hosszú és fájdalmas legyen. Lépésről lépésre fogjuk megsemmisíteni a szaros kis birodalmát, Blake. Addig kínozzuk, míg könyörögni nem kezd, hogy adjuk meg neki a kegyelemdöfést.

Blake szája szögletében megjelent egy gonosz kis mosoly.

– Én benne vagyok. Mivel kezdjük?

– Talán azzal a brooklyni raktárépülettel, ahol Katherine szerint a whiskynek titulált, vizezett kutyulmányukat állítjuk elő.

– Te tényleg komolyan gondolod, amit mondtál!

– Naná! Komoly csapást jelentene Foxnak, ha a szar kis szeszfőzdéjét megsemmisítenénk.

– Az biztos! Hány ember kell hozzá?

– Kettő. Te meg én.

Blake szinte belesápadt az izgalomba.

– Egek, Sean, te tényleg segíteni akarsz!

– És ez csak a kezdet, haver!

A Hadley raktárház egy hullámtörő közelében állt, a Clark Street felőli oldalon. Este tizenegy körül járt az idő, és a változatosság kedvéért fekete zuhatagként ömlött a márciusi eső, amikor Blake és Dillon egy Ford kisteherautóval a járdaszegély mellé kanyarodott.

Kiszálltak az autóból és Dillon, egy fal árnyékába húzódva, rágyújtott.

– Úgy tűnik, nem lesz nehéz – mondta. – Pár perc alatt megcsináljuk, aztán itt sem vagyunk.

– De van valami, Sean – nézett rá Johnson. – Nem akarok áldozatokat.

– Én sem. Ha éjszakai műszak van, elhalasztjuk, és kész. Őrségre viszont számítanunk kell, de ez olyan probléma, ami könnyen megoldható. Kiugrasztjuk őket a sufnijukból, aztán – ég veled szeszfőzde! – Blake hitetlenkedő arcát látva elnevette magát. – Hé, bízz bennem, öregfiú! Menni fog! És ha mégis lesz áldozat, annak Jack Fox lesz a neve!

Másnap reggel Blake azzal kezdte a napját, hogy a számítógépébe behívta a Hadley raktárházzal kapcsolatos adatokat, és átnézte a rendőrség és a város idevágó aktáit is. Amikor délben találkozott Dillonnal, már ismét bizakodó volt és erős, hiszen sikerült megtudnia mindazt, amire az akció végrehajtásához szüksége volt.

– Nem fogod elhinni, de a raktárház egyetlen egy rendőrségi aktában sem szerepel. Még csak utalás sincs arra, hogy tiltott tevékenységet folytatnának a falak között.

– Ez is azt mutatja, hogy Fox egy agyafúrt csirkefogó. De beszéljünk inkább a működéséről. Sikerült megtudnod valamit?

– Aha. Tudom, hogy melyik őrző-védő cég biztosítja az épületet. Az biztos, hogy az ő két emberük éjjel-nappal ott van a raktárban, de mivel ez az egész nem az, aminek látszik, nem tudhatjuk, mikor hányan tartózkodnak odabenn. Könnyen előfordulhat, hogy éjszaka végzik a melót.

– Majd meglátjuk – felelte mosolyogva Dillon. Felfelé kunkorodó ajkaival, gonoszul villogó tekintetével úgy festett, mint az ördög maga. – Semmi értelme halogatni, Blake. Odamegyünk, megcsináljuk. Úgy szeretnék már egy kis borsot törni Fox orra alá!

– Mégis, mikor gondolod?

– Mikor?! Az Isten szerelmére Blake! Ma éjszaka!

Johnson megadta magát.

– Igazad van – mondta. – Én is alig várom, hogy az a szemét be

lépjen a pokolba vezető út kapuján!

Pontosan éjfél volt, amikor autójuk, egy öreg Ford, megérkezett a Hadley raktárházhoz, és megállt az épület oldalánál kialakított parkolóhelyek egyikén. Néhány perc múlva a talpig feketébe öltözött Blake és Dillon símaszkot húzott a fejére, majd Dillon hátranyúlt, és az ülésen heverő aktatáskából elővett egy Browningot. Az övébe dugta a fegyvert, aztán Blake-hez fordult.

– Fogd a másik táskát – súgta, majd látva barátja kérdő tekinte

tét, hozzá tette, – Abban vannak a Semtex-rudak.

Hamarosan a három méter magas fal tövében álltak. Dillon ösz-szekulcsolta a kezeit, átsegítette Blake-et a kerítésen, utána hajította a táskát, aztán elkapta Blake kinyújtott kezét és átmászott ő maga is. Ebben a pillanatban újra esni kezdett.

– Gyerünk! – súgta Dillon, azzal derékban megdöntött testtel futni kezdett az épület felé.

A bejárat mellett elhelyezett őrbódéban valóban két férfi ült, ám Blake és Dillon simán átjutott a – legnagyobb meglepetésükre – nyitva álló ajtókon. A főépületben a szeszhamisításhoz nélkülözhetetlen eszközök széles skálájával találták szemben magukat. Hatalmas dézsák, palackokkal megrakott rekeszek, egzotikus címkékkel ellátott üvegek sorakoztak mindenütt.

Dillon találomra felkapott egyet. 'Highland Pride Old Scots Whisky' – olvasta hangosan.

– Én meg a római pápa vagyok. – Blake hangjában szinte mart a gúny.

– Hát akkor... Pokolba ezzel a kócerájjal!

Dillon kinyitotta a vállára vetett táskát, kivett belőle egy maroknyi Semtex-rudat, majd szép egyenletesen szétrakosgatta őket a terem falai mentén.

– Mennyi legyen? – kérdezte Blake, magasra tartva az időzítőt.

– Tíz perc. Takarítsuk ki a két pasast, aztán húzzuk el mi is a csíkot.

A két őr olyan elmélyülten kártyázott, hogy észre sem vették a belépő álarcosokat. Dillon a perc törtrésze alatt megszabadította őket a fegyverüktől.

– Ha kedves az életetek, szedjétek a lábatokat – rivallt rájuk, majd még hozzá tette, – Az utca végéig meg se álljatok!

A két férfi nem ellenkezett, azt tették, amit mondtak nekik, és néhány pillanat múlva már az utca kövezetén lehetett hallani sietős lépteiket. Nem sokkal ezután az időzített Semtex-rudak felrobbantak. A dézsákban álló whisky szinte abban a pillanatban tüzet fogott.

Dillon közben beérte a menekülő őröket, és a hozzá közelebb állót galléron ragadta.

– Jól figyelj, mert át kell adnod egy üzenetet. Ne tojj be, nem a rendőrségnek, csak Jack Foxnak. Mondd meg neki, ez még csak a kezdete annak, amit Katherine Johnsonért kapni fog! Megértetted?

Akkor mentsd az irhád! – lökött nagyot az őrön, ő pedig Blake-kel együtt, beszállt a Fordba és elszáguldott.

Amikor biztonságos távolba értek, leállították az autót, és kedvtelve nézték a magasba csapó lángokat. Az éjszaka csendjét hamarosan tűzoltókocsik vijjogása verte fel.

– Fura, de nem érzek semmi bűntudatot -jegyezte meg Blake.

– Már miért ereznél? Egy utolsó gyilkos miatt?

– Az igaz. Csakhogy megfeledkeztél valamiről. Én az elnöknek dolgozom. Te pedig a miniszterelnöknek.

– Na és? Számít ez valamit? Akár törvényesen, akár törvénytelenül. Foxnak veszni kell!

Foxnak másnap reggel jelentkeznie kellett Don Marco Tramp Tower-i lakásában. Amikor megérkezett, az öregúr a kandalló mellett ült és kávét kortyolgatott.

– Amint hallom, mozgalmas éjszakád volt, Jack – köszöntötte, nem éppen kedvesen, az érkezőt.

Fox azt fontolgatta, mit feleljen, végül úgy döntött, akkor jár el jól, ha legalább az igazság egy részét közli a Donnal.

– Igen, bácsikám. Leégett az egész épület. Hála istennek, biztosítva volt.

– De csak a berendezés, Jack, nem a több millió dollár értékű alkohol. – A Don megcsóválta a fejét. – De ez, sajnos, benne van a pakliban. Van valami, amiről szerinted tudnom kellene?

Fox megint habozott, aztán határozottan megrázta a fejét.

– Nincs, bácsikám.

– Akkor elmehetsz.

Röviddel azután, hogy Fox távozott, Falcone lépett a szobába.

– Don Marco?

– Elment?

– Igen.

– Helyes. Akkor hozd be a biztonsági őrt. Jack, sajnálatos módon, elfelejtette megemlíteni.

– Helytelenül tette. Signore.

– Igen. Még szerencse, hogy te helyette is gondolkozol. Amiért én roppant hálás vagyok.

Mire a Don teletöltötte kiürült csészéjét, ott állt előtte a biztonsági őr.

– Mi a neved? – kérdezte Don Marco.

– Mirabella, Signore.

– Na, legalább földi vagy. És most szép sorjában mesélj el mindent! Az egész történetet hallani akarom!

Mirabellának nem kellett kétszer mondani.

– Ismételd csak el, amit az álarcos mondott!

Mirabella a sapkáját gyűrögette kínjában.

– Azt mondta, az üzenet nem a rendőrségnek szól, hanem Jack Foxnak. És hogy ez csak a kezdet. Katherine Johnsonért.

– Jól van – mondta a Don, aztán Falcone-ra nézett. – Intézd el, aztán gyere vissza.

Jó húsz perc telt el, mire Falcone visszatért. A Don az ablaknál állt, inas ujjai között egy kubai szivart forgatott. Falcone előkapta az öngyújtóját, és udvariasan meggyújtotta. Don Marco elmosolyodott.

– Jó fiú vagy, Aldo. Apádra emlékeztetsz. A leghűségesebb embereim egyike volt, míg azok a rohadt Virellik ki nem nyírták azon a palermói úton. És a hűség, Aldo fiam, mindennél fontosabb. A legnagyobb kincs, ami csak létezik.

– Egyetértek önnel, Don Marco.

– A kérdés csak az, hogy kinek tartozunk hűséggel. Te és az unokaöcsém gyerekkori barátok voltatok.

– Kérem, Don Marco, hadd mondjak valamit. Én önnek esküdtem hűséget, nem pedig az unokaöccsének. És a hűségeskü még a barátságnál is fontosabb.

Don Marco atyaian megveregette Falcone vállát.

– Örülök, hogy ezt mondod, fiam. De azért szolgáld hűségesen Jacket is. És továbbra is jelentsd, ha történik valami. Ugye, megteszed?

– Ez már csak természetes, Signore.

– Csak ezt akartam hallani. Munkára fel, fiam!

Jack Fox a Négy Évszak Grill-termében ült, pezsgőt iszogatott és megpróbálta megemészteni az előző éjszaka történéseit. Főleg a Mirabellával folytatott beszélgetés nyugtalanította. Nem véletlenül hallgatta el a nagybátyja előtt. Falcone és Russo a falnak támaszkodva leste Fox kívánságait.

Egyszer csak egy pincér lépett az asztalához.

– Megérkeztek a vendégei, uram.

– A vendégeim? – nézett fel Fox csodálkozva, de ekkor már ott állt előtte Johnson és Dillon.

Falcone abban a pillanatban előre lépett, de Fox intésére újra a falhoz állt. A „vendégek" leültek. Dillon a kezébe vette, majd undorral le is tette a pezsgősüveget.

– Hát, ízlése az nincs – állapította meg

– Na ki vele, miért jötték? – kérdezte Fox. – A bemutatkozástól ezúttal eltekinthetünk. Blake Johnsonhoz már volt szerencsém, bár akkor elfelejtette megemlíteni, hogy a Fehér Háznak dolgozik. Maga pedig nem lehet más, mint Sean Dillon, az IRA egykori élharcosa, jelenleg a brit miniszterelnök jobb keze. Jól mondom, uraim?

– Egek, maga aztán nem vesztegeti az idejét! – Blake hangjába a gúnyon túl némi elismerés is vegyült.

– Az enyémet semmiképp – nevetett Fox. – Tudja, nekem mindenhez megvan a megfelelő emberem. Ha számítógép-kódokat kell feltörni, előveszek egy számítógépes géniuszt, és pillanatok alatt megteszi. De így van ez mindennel. Úgyhogy, csak egyet tanácsolhatok, ne szarakodjanak velem, uraim, mert megbánják azt is, hogy világra jöttek.

– Ha nem vigyáz, hamarosan ugyanezeket a szavakat fogja Don Solazzótól hallani – válaszolta egykedvűen Dillon. – Egyébként, az IRA-nak nincsenek „egykori" harcosai. Aki egyszer közéjük állt, az élete végéig ott marad. Ez az, ami miatt félnie kell. És tudja miért? Mert nekem tökmindegy, hogy élek, vagy esetleg meghalok.

– Ez utóbbi érdekében esetleg én is tehetek valamit.

– Ugyan! – legyintett Blake. – A brit hadsereg és a SAS húsz évig vadászott rá, mégsem sikerült elkapniuk. Miből gondolja, hogy magának több szerencséje lesz? Mikor inkább balszerencsés mostanában. Vagy rosszul gondolom? Először kiderül, hogy maga a Solazzo birodalom frontembere. Aztán, hogy van egy tiltott tevékenységet folytató szeszfőzdéje Brooklynban...

– Hé – vágott közbe Dillon. – Nem az robbant fel tegnap éjjel? -Arcát szinte széppé varázsolta a szája körül és a szemében felragyogó mosoly. – Vannak, akiket földönfutóvá tesz egy ekkora veszteség! Ha lesz időm – hajolt közelebb Foxhoz –, majd sajnálom egy kicsit.

Fox idegesen nézett körül a teremben.

– Fogalmam sincs, miről beszélnek – hadarta. – Semmi olyasmi nem történt velem, ami miatt a maguk sajnálatára igényt tartanék.

– Én nem is ezért sajnálom – folytatta Blake –, hanem az ázsiai bankválságban elvesztett összegek miatt. Úgy tudom, ott akarta megsokszorozni a családi vagyont. Ezzel akarta meglepni a bácsikáját. Gondolom, sikerült. Mert ugye, nem kért tőle előre engedélyt? Vagy tévedek?

Fox maga volt a megtestesült nyugalom.

– Nem tudom, miről beszél.

– Arról, hogy nyakig ül a szarban, és ott is marad, hacsak nem tud mielőbb kellő mennyiségű kápét felhajtani – vette át a szót a még mindig mosolygó Dillon. – Ha rajtunk múlik, nem fog sikerülni – tette hozzá gonoszul.

Fox Falcone-hoz fordult,

– Aldo, légy szíves, törd el helyettem ennek a kis fasznak a jobb kezét!

Falcone előrelépett, de Dillon gyorsabb volt, bal lába villámként csapott le a szicíliai jobb térdkalácsára. Johnson közben előhúzott zakója zsebéből egy Walthert és letette maga elé. Falcone az asztalba kapaszkodva próbálta álló helyzetbe küzdeni magát. Mivel Russo a bal hóna alatt viselt pisztolyt markolászta, senki nem segített neki.

– Tényleg ezt akarja? – kérdezte Johnson. – Tűzpárbajt a Négy Évszak törzsvendégei előtt?

– Nem igazán – sziszegte Fox. – De ennek is eljön majd az ideje. Most azzal is megelégszem, ha elhúzzák a csíkot.

– Szíves örömest! – Blake laza mozdulattal felállt, és ugyanezt tette Dillon is. – Van egy ideülő sor, amit a minap hallottam a televízióban. Egy régi filmből való, de pontosan azt fejezik ki, amit mondani akarok. Legközelebb a pokolban találkozunk!

– Alig várom! – felelte Fox.

A két férfi azonban már nem hallotta – ekkor léptek ki a Grill bár ajtaján.

– Honnan tudhattak a raktárházról? – töprengett Falcone hangosan.

– Honnan, honnan... Ahonnan mások – förmedt rá Fox. – Ha csak arra gondolsz, hány klubba szállítunk, az lett volna a csoda, ha ez az egész titokban marad.

– És nem gondolja, hogy esetleg többet is tudnak?

– Ugyan! Csak blöfföltek! Menjünk. Nemsokára indulunk Londonba. – Fox felállt, kihörpintette maradék pezsgőjét, aztán vágott egy grimaszt. – A kis fasznak egy valamiben igaza volt – mondta.

– Ez a pezsgő valóban pocsék.

Dillon és Johnson teát és ír whiskyt kortyolgatott a Plaza bárjában, amikor Ferguson és Hannah Bernstein megérkezett.

– Egek! – hüledezett Ferguson. – Ezek ketten úgy ülnek itt, mintha mi sem történt volna, mikor Mr. Jack Fox illegális szeszfőzdéje fáklyaként lobog! Magától Harry Parker századostól tudom – fűzte hozzá, hogy még nagyobb nyomatékot adjon a szavainak.

– Nahát! – ingatta a fejét Dillon. – Micsoda szörnyűség!

– Még most sem akarsz hazajönni?

– Már miért ne mennék? Úgy érzem, egyelőre kiszórakoztam magam.

– Szeretném felhívni a figyelmedet egy apróságra. Amikor kimentettelek a szerbek karmai közül, és a fedélzetre engedtelek, tulajdonképpen azt ajánlottam, hogy tisztára mosom a csúf szennyesedét.

– Meg is tetted.

– Te. ezzel szemben, csak a szádat járattad, amikor azt ígérted, hogy a nálunk érvényben lévő szabályokat megtanulod.

Ennek az ír vérem az oka. Amiből, ha jól sejtem, benned is csörgedezik egy kevés.

– Sean, az isten szerelmére, bánni történjék is, ne feledd, hogy egyelőre még nekem dolgozol. Úgysem szabom meg, hogy mit tegyél. Azt azonban szeretném, ha a jövőben nem mástól kellene megtudnom a viselt dolgaidat.

– Jézus, tábornok! Soha nem hagynálak cserben. Kivéve talán egyetlen esetet.

– Na és mi lenne az?

– Ha meg akarnál akadályozni abban, hogy Jack Foxot és a Solazzo családot tönkretegyem, bárhol legyenek is. Írországban, Londonban, Bejrutban... A világ végére is utánuk megyek. Illetve megyünk – fordult most Blake-hez. – Mert ugye, te is így gondolod?

– Naná, hogy így – bólogatott buzgón Blake. – Már holnap beszélek az elnökkel, és ha másképp nem enged el, nyugdíjba vonulok.

Dillon visszafordult Fergusonhoz, és rávillantotta legelbűvölőbb mosolyát.

– Hát, ez a helyzet, tábornokom!

– Csodálatos! – mosolygott vissza Ferguson. – De akár azt is mondhatnám, hogy – pikáns! – A következő percben azonban eltűnt arcáról a mosoly. – Ebben az esetben nem mondhatok mást, csak azt, hogy minden támogatásom a tiétek. Bernstein főfelügyelőt ezennel kinevezem összekötőnek. Az osztály és annak minden felszerelése a rendelkezésetekre áll.

Azzal felállt, és ugyanúgy Dillon is.

– Mégiscsak jó ember vagy, tábornokom!

– Mire számítottál? – nevetett Ferguson. – Te magad mondtad, hogy félig ír vagyok!

– Akkor tehát – zöld az út!

– így van. Egészen addig, míg az utolsó Solazzót a pokolra nem külditek.

– Akkor ezt megbeszéltük.

– Nem egészen. Van ugyanis valami, ami nagyon nem tetszik nekem. Nevezetesen az, hogy Fox túl könnyen beszerzi a számára fontos információt. Mit is mondott? Csak egy számítógépes gurura van szükség, és megy minden, mint a karikacsapás?

– Mint mindig, most is pontosan idéztél, tábornokom!

– Nos, én ismerek valakit Londonban, akire ráillik ez a leírás. Hannah Bernstein sokat tudóan elmosolyodott.

– Roperre gondol, uram?

– Eltalálta! Ha Londonba értünk, mutassa be egymásnak az urakat! A nő beleegyezően bólintott.

– Akkor talán – állt fel a tábornok – indulhatunk. Későre jár. Jön maga is, főfelügyelő?

Amikor elmentek, Dillon Blake-hez fordult.

– A te helyzeted még nem oldódott meg

– Először is beszélek az elnökkel.

– És aztán?

– Aztán Londonban is lecsapunk.

– Éppen ezt szerettem volna hallani!

Cazalet Nantucketban, az ősi családi fészekben pihent, amikor Johnson visszatért. Blake úgy érezte, képtelen addig várni, míg visszatér, így hivatali hatalmánál fogva rendelt egy helikoptert és utána repült.

Az elnök a tengerparton sétált imádott kutyája, Murchison társaságában. Clancy Smith tisztes távolból követte őket. Bár dühöngő szél csapkodta a hullámokat, és a szürke felhőtakaró már sokadszor nyílt meg aznap, Cazalet ismét előkotorta a zsebéből azt a faxüzenetet, amit Harry Parkertől kapott. Egyszer csak zúgni kezdett az ég. Clancy egyik kezéből tölcsért formált a füle köré, és figyelmesen hallgatott, aztán a szájához emelte az adóvevőjét, és beleszólt,

– Helikopter, elnök úr. Blake lesz az.

– Végre! Máris visszamegyünk!

A házhoz vezető út felénél jártak, amikor velük szemben felbukkant az ismerős alak.

– Maradjon le, Clancy – mondta az elnök.

Ő maga Blake-kel visszasétált a partra. Murchison be-bevetette magát a hullámok közé. – Ostoba állat – morgolódott az elnök. – Mindjárt megkötözöm.

– Tudom, a tengervíz árt a bőrének – jegyezte meg nevetve Blake.

Cazalet intett Clancy-nek, aki a jelre meggyújtott egy cigarettát és az elnökhöz sétált vele. Aztán ismét hallótávolságon kívülre vonult.

Cazalet közben Johnson kezébe nyomta a faxot.

– Be kell vallanom, hogy igénybe vettem a barátja, Harry Parker segítségét. Kíváncsi voltam ugyanis a szerencsétlenség részleteire.

Mit fogsz csinálni?

– És Harry természetesen mindent elmesélt. – Blake elmosolyodott. – Persze, nem is volt más választása. Én magam helyeztem elnöki fennhatóság alá. Akkor – tárta szét a karját – most már mindent tud, elnök úr!

– Igen. Elég csúnya ügy. Mindenesetre szép, hogy Ferguson tábornok és Bernstein rögtön átrepültek. Ez támogatásuk biztos jeleként is felfogható.

– És magukkal hozták Sean Diliont is.

– Mint mindig! Elég különös – folytatta Cazalet sejtelmes mosollyal –, hogy ezzel egy időben égett le Fox brooklyni szeszfőzdéje, nem gondolja?

– De elnök úr...

– Nem, Blake, engedje, hogy befejezzem. Tudja, figyelem magát, és... mintha az utóbbi időben fáradtnak látszana. Nem akar pihenni? Egy hónapnyi kikapcsolódás csodákat tehet az emberi testtel. Főleg az utazás! Miért nem ugrik át Európába? Itt az ideje, hogy meglátogassa a londoni barátait! Ápolni kell az efféle kapcsolatokat. A Fehér Ház természetesen a szabadság alatt is mindenben a rendelkezésére áll.

– Nem is tudom, mit mondhatnék erre, elnök úr.

Cazalet vonásai megkeményedtek.

– Semmit. Bánjanak el ezzel a veszett kutyával, és mi hálásak leszünk. – Elhallgatott, majd mosolyogva így folytatta, – Azt azonban nem szeretném, ha a szabadsága után nem egy darabban látnám viszont!

– Értettem, elnök úr. Erre külön is ügyelni fogok.

– Akkor jó. – Cazalet a hullámok közé hajította az időközben végigégett cigaretta csikkjét. – Remélem, azért egy ebédre még van ideje. Utána én magam fogom kidobni, ha maradni akar.

A Trump Tower-i lakásban Don Marco feszült figyelemmel hallgatta Falcone beszámolóját arról, ami a Négy Évszakban történt.

– És most? Mire készül az én drága unokaöcsém?

– Londonba repülünk.

– A Gulfstream-mel?

– Igen, Signore – mondta Falcone, majd némi habozás után megkérdezte, – Ön nem tud erről, uram?

– De, most már igen. És biztosra veszem, hogy Jack is szól, ha eljön az ideje. Ugye, megvan a mobilom száma? Bármi történik, értesíts! Minden lépéséről tudni akarok!

Falcone ájtatosan megcsókolta a feléje nyújtott, ráncos kezet és szó nélkül távozott. Amikor a folyosón elhaltak a lépések, Don Marco felállt, nehézkesen a zongorához lépdelt és kezébe vétte^a tetején álló, ezüstkeretes fotót. Jack Foxot, a háborús hőst ábrázolta haditengerészi egyenruhájában.

– Milyen kár – mondta halkan. – Milyen kár, hogy az a sok remek tulajdonság hiúsággal és ostobasággal párosul!

Egy darabig még nézte a képet, végül visszatette a zongora tetejére és kiment.

5

Ferguson gépe másnap reggel szállt le Farley Field-en. A pilótafülkében a megszokott két hadnagy ült, Lacey és Parry. Rajtuk kívül egy Madoc nevű őrmester volt még a fedélzeten, az ő feladata volt, hogy teljesítse az utasok kéréseit.

A márciust végigkísérő eső ismét gyászosan verte az érkezőkre váró Daimler ablakait. Madoc volt az, aki végül esernyőt tartott az autó felé siető négyes – Ferguson, Dillon, Bernstein és Johnson feje fölé. Gyorsan beszálltak a kocsiba, de mielőtt elindultak volna, Ferguson még visszakiabált a pilótáknak,

– Mozgalmas napok elé nézünk, úgyhogy ne csináljanak különösebb terveket.

A két férfi elmosolyodott.

– Ahogy kívánja, uram – mondta Lacey.

– Még valami, Lacey. Valószínűleg szüksége lesz egy új egyenruhára.

A pilóta szinte megtántorodott a döbbenettől.

– De tábornok! Mit akar ezzel mondani?

– Nézze csak át az előléptetettek listáját! Úgy tűnik, a minisztérium most az egyszer, ésszerű döntést hozott, mert elfogadták a felterjesztésemet. Úgyhogy, ha nem tévedek, mától kezdve nem hadnagy, hanem százados. Ezenfelül, nem kevés közbenjárásomra, mindketten megkapták a Légierő Nagykeresztjét.

A két pilóta hitetlenkedő pillantást váltott. Végül Parry volt az, aki megszólalt,

– Ezt nem hiszem el! Köszönjük, uram!

– Ugyan már, semmiség! Menjenek, és igyanak rá egyet! Hátha legközelebb nem lesz ilyen engedékeny hangulatban a miniszterünk!

Azzal Ferguson becsapta az autó ajtaját.

– Mindig tudtam, hogy a szíved mélyén szentimentalista vagy, tábornokom.

– Csak ne beszélnél örökké marhaságokat, Dillon. Mindketten rászolgáltak – felelte Ferguson, majd Hannah-hoz fordult, – Ettől a két kötekedő alaktól megszabadulunk Dillon lakásánál, aztán én is hazamegyek, ha még van hová. Magát arra kérem, hogy lépjen kapcsolatba Roperrel, amilyen gyorsan csak lehet, és beszéljen meg vele egy találkozót.

– Még mielőtt kidobnának – szólalt meg Blake –, megtudhatnék valamit erről a Roper nevű zseniről?

– Nos, talán emlékszik a Fehér Ház Grant-re? A hölgy szerette volna megtanulni a számítógépet a becstelen módon történő információszerzés szolgálatába állítani – mesélte Hannán. – Jobb híján szervezete londoni kirendeltségétől kért segítséget, akik Ropert küldték neki.

– Valóban figyelemre méltó férfi – vette át a szót Ferguson. – Századosként szolgált a műszaki ezredben, és nála jobban senki sem tudott bombát hatástalanítani. Ki is tüntették, nem is egyszer. Megkapta a Királyi Haderő Nagykeresztjét, majd a György-keresztet is. Életében talán csak egyszer nem figyelt eléggé. Egy autóba helyezett vacak kis bomba kifogott rajta, és felrobbant. Megúszta ugyan, de tolószékbe került. Életre azonban csak akkor kelt igazán, amikor megnyílt előtte a számítógépek világa, ahol kiderült róla, hogy igazi géniusz. Lady Helen Grant azóta is állítja, hogy ő fedezte fel.

Blake gondolatban végigpörgette a Fehér Ház-akciót, amely csak azért nem fulladt kudarcba, mert Lady Helennek sikerült bevetnie egy számítógépes gurut. Szóval, summázta magában, Roper volt az ismeretlen zseni.

– Alig várom, hogy megismerjem – mondta hangosan.

– Amint lehet, kapcsolatba lépek vele – ígérte Hannah, amikor Johnson és Dillon kiszállt a Stable Mews-i háznál.

Blake a táskákat cipelte, Dillon pedig kinyitotta az ajtót és mutatta az utat. A kicsi, viktoriánus stílusban épült ház famozaikos padlóját török futószőnyegek borították. A nappali vidám hangulatát sem a fekete bőrgarnitúra adta, hanem a bútorok között elhelyezett színes szőnyegek és a kandalló felett függő gyönyörű festmény.

– Atyám, hiszen ez maga az ezeregy éjszaka! – ámuldozott Blake. – És ez a kép! Csodálatos.

– A híres viktoriánus festő, Atkinson Grimshaw festette. Liam Devlintől kaptam. Emlékszel rá?

– Hogy is tudnám elfelejteni? Ő mentette meg az irhánkat. Él még?

– Hogy él-e? Kilencven éves, de úgy viselkedik, mint aki csak hetvenöt. Na gyere, megmutatom a szobádat. Aztán átugrunk a King's Head-be, a szemközti sorra, és becsapunk egy jó adag fűrészporos kaját.

– Engem nem versz át, Sean. Tudom, hogy amit ti itt Londonban fűrészpornak neveztek, az a legjobb étek, ami a nyavalyás kocsmáitokban kapható. Úgyhogy, ha nem akarod, hogy éhen haljak, mutasd, légy szíves, az utat.

Miközben a King's Head-ben pásztorpástétomot ettek és Guinnesst kortyolgattak, Dillon zsebében alig hallhatóan megszólalt a kódolt mobiltelefon.

– Kapcsolatba léptem Roperrel – mondta Hannah. – A Regency Square-en lakik, magától alig félmérföldnyire.

– Átmenjünk hozzá?

– Ne. Ilyenkor, azt mondja, úgyis levegőzni szokott. Mert bár kerekesszékhez van kötve – igaz, a legmodernebb fajtához –, nem szereti, ha bénaként kezelik.

– Értem, mit akar mondani, kislány.

– Leginkább azt, hogy kettő-harminckor ott lesz a Stable Mews-i háznál.

– Rendben. Máris hazamegyünk.

– És még valami. Szörföztem egy kicsit a Különleges Ügyosztály számítógépes rendszerében. Mit gondol, ki landol Gatwickben ma éjszaka?

– El sem tudom képzelni, drága Hannah.

– Jack Fox, Aldo Falcone és Giovanni Russo.

– Hogy is mondaná Ferguson? Fenséges és pikáns... Én viszont azt mondom, érdekes napok elé nézünk, nem gondolja, Hannah?

– Ha maga mondja...

Dillon visszatette a zsebébe a telefonját, majd tájékoztatta Blake-et mindarról, amit a főfelügyelőtől megtudott.

Egy órával később Blake Dillon házának erkélyéről szemtanúja lehetett annak, amint a különös fiatalember elektromos kerekesszékében megérkezett. Kék tengerészkabát volt rajta, nyaka köré, Dillonhoz hasonlóan, fehér sálat tekert. Mire Blake visszament a szobába. Dillon már az ajtóban társalgott vele.

– Üdvözlöm, Mr. Dillon. A számítógépemen már találkoztam önnel. Legalábbis az arcával. Roper vagyok.

A férfi sötét haja a vállát verdeste, sovány arcából kiugró arccsontjai felett szinte világítottak kék szemei. Arcán a bőr olyan feszes volt, mintha maszkot húzott volna rá és olyan hegek borították, amilyenek égési sérülés után szoktak visszamaradni a bőrszöveten.

– Jöjjön be! – mondta vidám, közvetlen hangon Dillon.

– Csak akkor, ha átsegít a küszöbön. Ez az egyetlen dolog, amivel nem bír el ez a masina.

Dillon egészen a konyháig segítette vendégét, ahová már Blake is követte őket.

– Ami igazán jól jönne most nekem, hadnagy – fordult Roper Johnsonhoz – az egy csésze jó erős tea.

– Most azt kell mondanom, hogy „Igenis, uram"? – kérdezte mosolyogva Blake.

– Természetesen. Én magasabb rangban vagyok.

Negyvenöt perc elteltével Roper pontosan tudta, mit kívánnak tőle.

– Rendben – mondta. – Mindent kiderítek a Sollazókról, Jack Foxról, a Colosseum működéséről és a Jago fivérekről is. Ja, és persze Brendan Murphyről. Jól emlékszem rá azokból az időkből, amikor Írországban állomásoztam. A kemény fickók közé tartozott.

– Az, hogy kemény, önmagában nem lenne gond – vetette közbe Dillon. – A nagyobb baj az, hogy fanatikus. A régi időkben több ügy kapcsán találkoztam vele. Gyűlöli a békefolyamatot, és amint hallom, erőteljes fegyverkezésbe fogott ellene. És ezzel még koránt sem merül ki a tevékenysége! Ennél sokkal rosszabb, hogy aktív kapcsolatban áll Bejruttal, sőt, a hírek szerint magával Saddammal is.

– Ha gondolják, bekukkanthatok még ide-oda. Mit szólnának, mondjuk, a lisburni főhadiszálláshoz, a RUC-hoz, a dublini Gardahoz? Vagy... a titkosszolgálatok aktáival is megpróbálkozhatom... – sorolta Roper. Dillon izgatottan közbevágott.

– Meg tudná tenni?

– Dillon, én még magát is képes lennék lenyomozni, és Ferguson ezzel feltehetően tisztában van. Az ő szemében ugyanis én vagyok az Atyaúristen meghosszabbított keze. Úgyhogy nyugodtan rám bízhatja ezeket a dolgokat.

– Oké – kapcsolódott be a szópárbajba Blake. – De ha véletlenül mégsem tudna mindent, Fox ma éjszaka Londonba érkezik. A két pribékjével, természetesen.

– Falcone-nal és Russóval – tette hozzá magától adódó természetességgel Roper. – A Maffia híres pofozó legényeivel. Tudják, tizenegy évig harcoltam Írországban a terrorizmus ellen, és ez alatt, ha hiszik, ha nem, megtanultam becsülni az ellenséget, akár IRA, akár lojalista köntösben ütötte fel a fejét. De ez a két fickó... fél óráig sem húznák ki sem Belfastban, sem Derryben.

– Akkor... – vette vissza Dillon a szót – már csak a fontossági sorrendet kellene megállapítani.

– Nos... abból, amit elmondtak, úgy vettem ki, hogy szeretnének a Colosseumban egy kicsit... hogy is mondjam... befűteni.

– Pontosan.

– Jó. Akkor most toljanak le az utcára, hogy hazamehessek. Otthonról aztán mindent pontosan megszervezek.

– Tényleg meg tudja csinálni? – kérdezte Blake.

– Tényleg – bólintott mosolyogva Roper. – Tudja, vannak emberek, akiket a jó Isten több ésszel áldott meg, mint másokat. Én talán mondhatom, közéjük tartozom, és szentül hiszem, ez azért van így, hogy ne a csőcselék irányítsa a földi dolgokat. – Ezután Dillonhoz fordult, – Hatkor várom magukat a Regency Square-i lakásomban. Akkor már megismerhetik a terv részleteit is. Jó lesz így?

– Arcátlan fickó! -jegyezte meg Dillon, de az arcán elterülő vigyorjelezte, hogy nem gondolja komolyan. – Biztosan.

Azzal megragadta a kerekes széket, és kitolta Ropert a ház elé.

Roper földszinti lakásának már a bejáratát úgy alakították ki, hogy könnyűszerrel be lehessen jutni kerekesszékkel, és a belső helyiségek kialakításánál is messzemenően figyelembe vették, hogy a tulajdonos mozgása erősen korlátozott. A fürdőszobában és a konyhában épp olyan jól elboldogult, mint kedvenc helyén, az egykori nappaliban, amelyben most technikai berendezések sorakoztak ott, ahol valamikor a szekrénysor állhatott, és amelynek felszereltsége a legkomolyabb számítástechnikai szolgáltató cégekével vetekedett.

Roper maga nyitott ajtót, amikor Dillon, Blake és Hannah Bernstein megérkezett, majd a nappaliba vezette a vendégeket. Hellyel kínálta őket, aztán ő maga a számítógép elé gurult. Leütött néhány billentyűt, mire a képernyő elkezdett megtelni adatokkal. „Colosseum Casino, Smith Street. Ügyvezető igazgató – Angelo Mori. Biztonsági emberek – Francesco Cameci, Tinó Rossi." Ezután fotók következtek, majd néhány újabb billentyű leütése után alaprajzok jelentek meg az adatok helyén.

– Agyonbiztosított épület -jegyezte meg Blake.

– Nem érdekes, ha valaki ismeri a járást.

– Nem hallhatnánk inkább a beharangozott tervről valamit? -kérdezte ezúttal Dillon.

– Hogy mennyire sikeres egy kaszinó, az elsősorban a hírnevén alapul. Már a botrány szaga elegendő ahhoz, hogy a Szerencsejáték Törvény idevonatkozó cikkelye alapján bezárják. Ez akkora hitelrontás egy kaszinó életében, amit kiheverni szinte sohasem lehet – kezdte Roper.

Egy darabig mindenki a hallottakon gondolkodott, végül Dillon megkérdezte,

– És hogyan érhetnénk el, hogy a Colosseumban botrányszag lebegjen a vendégek feje felett?

– Még ma éjszaka megmondom, ha maguk is beszállnak a melóba és teljesítik néhány kérésemet.

– Szerintem ön rosszban sántikál, százados – szólt közbe Hannah.

– Természetesen. Egy fenevadat csak úgy lehet elintézni, ha rögtön a torkának esünk.

– Én is így gondolom – állt Roper mellé Dillon. – Nem szívesen emlékeztetem a főfelügyelő asszonyt, de Ferguson tábornok a Különleges Ügyosztály teljes támogatását ígérte az üggyel kapcsolatban. Úgyhogy, bármilyen ötlettel áll elő, barátom, a főfelügyelő nem vétózhatja meg. Halljuk hát, mit javasol?

– Az egész pofon egyszerű. Önök szerint melyik a legközkedveltebb szerencsejáték? Az ókori Rómában élte első fénykorát, és azóta sem tudták a népszerűség csúcsáról letaszítani.

Blake elmosolyodott.

– A kockázás.

– Úgy van! A játékos eldobja a kockákat, és utána már csak imádkoznia kell, hogy a számára kedvező számot mutassák, amikor megállnak. A kísértés akkora, hogy szinte senki nem tud ellenállni neki.

– De még mindig nem tudjuk, mit kell tennünk – vetette közbe Dillon.

– Lopniuk kell, uraim.

– Mit?!

– Lopni. Mégpedig kockákat.

– Miért? – kérdezte Blake.

– Mert minden valamire való kaszinóban rendelésre készített kockákkal lehet csak játszani, ami azt jelenti, hogy minden egyes kockán ott van a márkajelzés. Egyediek – tette hozzá, látva a még mindig értetlen tekinteteket. – Nos, ha elhoznak nekem néhányat a Colosseum kockáiból, egy kevéske ólom segítségével átigazítom őket úgy, hogy igazinak tűnő hamisítványok legyenek. Szaknyelven szólva megcinkelem őket. Higgyék el, nem sok jóra számíthat az a kaszinó, ahol cinkelt kockákkal játszanak.

– De hogy éri el, hogy a játékforgalomba visszakerüljenek a cinkelt kockák?

– Egyszerűen. Maga – nézett Blake-re – és Dillon csatlakoznak a játékosokhoz, és ha alkalmuk adódik, játszani kezdenek. Amikor megteszik a téteket, az osztótól megkapják a kockákat. Nincs más dolguk, mint egy észrevétlen kézmozdulattal kicserélni őket a cinkeltekre. És itt jön be a saját kocka fontossága. Mivel a cinkelt kockákon is rajta lesz a kaszinó lógója, fel sem fog merülni senkiben, hogy nem valódiak. Ehhez persze a többi játékos figyelmét is fel kell hívni a sajnálatos tényre. Aztán csak figyelni kell a hatást.

– Maga aztán agyafúrt fickó! – lelkendezett Dillon. – De mindenképpen nekünk kell játszani?

– Természetesen. Hacsak nem akarja kényelmetlen helyzetbe hozni a főfelügyelőt – Roper cinkosán Hannah-ra mosolygott. – Véletlenül tudom, hogy ön ortodox zsidó, egy rabbi nagyapával a háta mögött.

– Aki komoly meglepetést okozhatna mindhármuknak – mosolygott vissza az asszony. – A legveszélyesebb pókerjátékos, aki valaha asztalhoz ült.

– Bernstein főfelügyelőnek egyébként is más szerepet szánunk -terelte vissza a beszélgetést az eredeti mederbe Dillon. – De addig még van egy kis elintézni valónk. A kockalopás. Amihez, ha nem tévedek, már szintén elkészült a terv.

Ugyanezen a napon este tízkor Jack Fox, Falcone és Russo kíséretében belépett a Colosseum kapuján.

– Kérem a tagsági igazolványt, uram – állította meg egy nagydarab, öltönyös férfi. – Tőlem?! – méltatlankodott Fox. – De hiszen én vagyok a tulajdonos!

– Ezt bárki mondhatja. – A kidobó ember hatalmas keze ekkor már Fox vállán nyugodott. Szemmel láthatóan arra készült, hogy jobb belátásra bírja a „betolakodót".

– Azt akarod, hogy eltörjem a kezed? – rivallt rá Russo. – Hogy lehetsz ennyire ostoba?

– Signor Fox, micsoda meglepetés! – hangzott fel a háttérben lelkesen. Angelo Mori, az ügyvezető igazgató kettesével szedte a lépcsőket, hogy méltóképp fogadhassa a vendégeket. A nyomában ott lihegett a két smasszer, Rossi és Cameci. – Csak nincs valami gond?

– Épp ellenkezőleg! – felelte Fox, és leereszkedő mosollyal fordult a zavartan tipródó ajtónálló felé. – Hogy hívnak?

– Henry-nek, uram.

– Ez a fiú remekül végzi a dolgát – fordult vissza Morihoz, miközben előhúzott a tárcájából egy ötvenfontos bankjegyet, és egy ügyes mozdulattal Henry zsebébe dugta. – Pontosan azt teszi, amit tennie kell. Ha a jövőben valaki azzal a mesével akar bejönni ide, hogy ő a tulajdonos – nézett ismét Henry-re –, azt nyugodtan rúgd tökön.

Henry homloka hideg verejtékben úszott.

– Pontosan ezt fogom csinálni, uram.

A kaszinó annyira tele volt, hogy egy gombostűt nem lehetett volna elejteni. Nem volt olyan asztal, ahol nem nyüzsögtek volna játékosok. Fox elismerően bólintott.

– Ez igen! Remélem, legalább ilyen jól fest a kassza is.

– Még ennél is jobban, uram.

Fox most a két biztonságihoz fordult.

– Remélem, jól viselitek magatokat – mondta nekik olaszul.

– Igyekszünk – felelte Rossi. – Hogy van Don Marco?

Bár a kérdés bizalmaskodónak tűnt, nem volt az. Rossi és a Solazzo család tagjai ugyanabból a szicíliai faluból származtak, ami maffia-körökben erős köteléknek számított.

– Remekül. – Fox még mindig olaszul beszélt. – Nagyra értékelem az érdeklődésedet. Az imént szálltunk le – nézett most Morira és mindjárt éhen halunk. Ugye, még nyitva az étterem?

– Az ön számára mindig nyitva áll, Signore – hajolt meg alázatosan az igazgató.

– Kitűnő. Pezsgőt kérek, Louis Roederer Cristal-t, a kilencszázkilencvenes évjáratból, enni pedig füstölt lazacot, tojásrántottát és hagymaszeleteket. Figyelnem kell a gyomromra, tudja. Az egészség mindennél fontosabb.

– De hisz ön csodálatosan néz ki, Signor Fox!

– Meglehet. De nem tudom, van-e rajtam kívül még egy ember ebben az épületben, aki golyót kapott az Öböl-háborúban, Angelo. Tényleg figyelnem kell arra, hogy mit eszem.

Végigvonultak a nagytermen, aztán beléptek a viszonylag kis méretű étterem ajtaján. Mori az egyik sarokbokszhoz vezette őket.

– Megfelel ez a hely, Signore? – kérdezte udvariasan.

– Mi az, hogy megfelel? Remek! Falcone-nak és Russónak viszont külön asztalnál szolgálják fel az ételt. Semmi kedvem végignézni, miként gyömöszölik tele magukat azzal az istenverte bolognai spagettivel. Bármit kérnek, kapják meg! – tette hozzá szigorúbb hangon.

– Ez magától értetődik, uram.

– Még valami. Találkozót beszéltem meg a Jago fivérekkel, Tony-val és Harolddal.

– Már telefonáltak, uram. – Mori arca fájdalmasan megrándult, mire Fox elnevette magát.

– Szörnyű emberek, tudom. A Kray testvérek reinkarnációinak hiszik magukat, és ahogy látom, szinte szerelmesek a körülöttük kialakult legendába. Csakhogy sajnos, a nyomukba sem érnek, és nem is fognak soha. Akkor sem, ha a nyakukat törik. De mivel nincs más, néha kénytelen vagyok igénybe venni a szolgáltatásaikat. Úgyhogy, ha megérkeznek, vezesse őket ide.

Mori elment, Fox pedig a szájába dugott egy cigarettát, amit Falcone alázatosan meggyújtott.

– Valami gond van ezekkel az angol gazfickókkal, Signore?

– Nem, dehogy. Igaz, kicsit sok gengszterfilmet néznek, de szerencsére jól hasznosítják a látottakat. Menj, hozz egy pohár martinit!

Fél órával később, éppen, amikor Fox az utolsó falatoknál tartott, megérkezett a két Jago. Az idősebb, Harold, negyvenéves, majd két méter magas, őszülő, himlőhelyes férfi volt. A minden szempontból kisebb Tony tíz évvel volt fiatalabb, és nem volt rajta semmi feltűnő, kivéve a jobb arcát végigszántó, borotva okozta sebhelyet. A két testvérben csupán egy dolog volt közös, tökéletes szabású Savile Row öltönyeik.

– Jack, örülök, hogy látom – nyújtott kezet Harold.

– Üljenek le – mondta Fox, majd rögtön a tárgyra tért. – Londoni szófordulattal élve, úgy tűnik, akad maguknak egy kis meló.

– Bármit elvállalunk – lelkendezett Harold. – Főleg a múltkori pénzszállító kocsi után. Elképesztően jó buli volt, igaz, Tony?

A kicsi, de keménykötésű Tony, aki volt annyira angol, hogy ne szeresse a külföldieket, közönyösen megvonta a vállát, – Ha te mondod, Harold...

– Igen, ő mondja – vetette oda Fox szárazon, majd csettintett

Falcone-nak. – Az aktatáskát!

Falcone, akinek aznap az volt a fő feladata, hogy mindenhová magával vigye a degeszre tömött táskát, most lehajolt, előhúzta az asztal alól és a főnöke elé tette. Fox rögtön áttolta Harold elé.

– Ebben minden benne van, csak el kell olvasnia. Hogy kit von be a melóba, azt magukra bízom.

– De mégis, miről lenne szó? – kérdezte Harold.

– A White Diamond Company-ról. Wapping, St. Richárd Dokk. Ismerős?

Harold meg sem próbálta eltitkolni a döbbenetét.

– Lehetetlent kér, uram. Az egy kész erőd!

– így igaz. Csakhogy az építtetők megfeledkeztek valamiről. London alatt kész labirintust alkotnak a föld alatti csatornák és alagutak. Némelyik százévesnél is öregebb, és az egyik éppen a St. Richárd Dokk alatt halad át. De nem szaporítom a szót, az aktákban mindez benne van. Olvassák el, aztán megint összeülünk. Ha úgy döntenek, hogy nem érdekli magukat a dolog, keresünk valaki mást.

A változatosság kedvéért Tony volt az, aki megszólalt,

– Mennyi?

– Legalább tízmillió, de lehet, hogy több. Negyven százalék a maguké.

– Ötven – vágta rá Tony.

– Fogd be a pofád, te barom – torkollta le Harold, majd Foxhoz fordult. – Elolvasom az aktát, de már most, látatlanban azt mondom, hogy benne vagyunk. Az embereket pedig bízza rám.

– így beszél egy okos ember – mondta vigyorogva Fox. – Erre iszunk! Pezsgőt!

Falcone eltűnt az egyik ajtó mögött, és néhány perc múlva már össze is koccantak a gyöngyöző itallal teli poharak.

A kaszinó hajnali kettőkor zárt. Háromra minden elcsendesedett, csak a főbejárat melletti fülkében ült egy biztonsági őr, aki elmélyülten nézett a televízióban egy szappanoperát.

Az alagsori bejárat mellé beállt a British Telecom szürke teherautója, felpattant a hátsó ajtaja, és kiszállt belőle Blake Johnson, védősisakban, rikítóan sárga vízhatlan munkaruhában, és a kezében lóbált fémkampóval megemelte a járda szélén kiálló aknafedelet. Amikor ezzel végzett, Dillon kiadott neki egy elemlámpát és egy vörösen villogó vészjelző táblát, amin ez állt, „Vigyázat! Dolgoznak!" Ezután egy ponyvatető felállításához alkalmas állvány és egy sátorlap következett, mert természetesen, ismét zuhogott az eső. Blake felállította az ideiglenes sátrat, majd lemászott az akna falára erősített lépcsőn. Úgy tett, mintha elmélyülten vizsgálni kezdené a föld alatt elhelyezett vezetékeket.

Az autó rakodóterében, egy nagyon egyszerűnek tűnő számítógépes központ előtt ült Roper a kerekesszékben, mögötte pedig, fekete pólóban és fekete farmerban, Dillon guggolt.

– Hogy állunk? – kérdezte Dillon.

– Eddig jól. De miért izgul? A nagy Ropernek mindig igaza van. Csönd! – emelte fel hirtelen a kezét. A következő pillanatban Dillon is meghallotta az autózúgást, ami egyre közeledett.

Blake kidugta a fejét a hevenyészett ponyvasátor alól, és elkeseredett képpel szemlélni kezdte az esőfelhőkbe burkolódzó eget. A rendőrkocsi lelassított, a járőr kidugta a letekert ablakon a fejét,

– Keserves kenyérkereset ez, zuhogó esőben, hajnalok hajnalán.

– Az bizony – kotorta elő Blake a legjobb brit akcentusát. – De nem panaszkodhat maga sem.

A rendőr elmosolyodott aztán tovább hajtott.

– Kezdhetjük? – hallatszott Dillon hangja a kocsiból.

– Tőlem igen – felelte Roper. – Mint mondtam, össze tudom zavarni a biztonsági rendszert, de tizenöt percnél többet nem garantálhatok. Úgyhogy sietnie kell.

– Az ördögbe, Roper! Az egész alaprajz itt van a fejemben. Tudom az utat...

– Még szép! Akkor hát... Számoljon tízig, aztán rohamozza meg az alagsori bejáratot!

A képernyőn villódzni kezdtek a színek, majd halkan kattogni-pattogni kezdett a rendszer. Dillon egy macska ügyességével ugrott ki a kocsi hátuljából, fejébe húzta fekete kapucniját, elsuhant Blake mellett, és a következő percben már az alagsori folyosón loholt. Volt nála egy kicsi elemlámpa, de igazából nem volt szüksége rá, mert a biztonsági okokból elhelyezett irányfények jól megvilágították a folyosót. Kameráktól nem kellett tartania, mert ahogy Roper ígérte, mindegyik lefagyott.

Lábai engedelmesen követték az emlékezetébe vésett alaprajzon kijelölt utat. Gyorsan felszaladt a lépcsőn, keresztülloholt a konyhán, és néhány másodperc múlva már ki is lépett a központi játékteremből nyíló étterem ajtaján. Innen jól láthatta, hogy a biztonsági őr a megbolondult tévékészüléket próbálja jobb belátásra bírni az őrbódé üvegfala mögött.

Dillon árnyékként suhant a játékterem asztalai között, majd, amikor a megfelelőhöz ért, megállt. Az asztal közepén, egy tálcán, rendezett sorokban álltak a kockák, de hozzájuk sem nyúlt. Gyorsan megkerülte az asztalt, és amikor arra a helyre ért, ahol az osztó szokott állni, fél térdre ereszkedett, és benyúlt az asztallap alá. Kezével kitapogatta a tartalék kockák dobozát, kiemelt hatot, zsebre dugta őket, és nesztelen léptekkel futni kezdett ugyanazon az úton, amelyen érkezett.

Az étterem ajtajából látta, hogy az őr küzdelme még nem ért véget a televízióval. Ő maga alig látszott többnek egy árnyéknál, amikor eltűnt az alagsorba nyíló ajtó mögött, majd, villámként cikázva, végigrohant a folyosón. Hamarosan kilépett az éjszakába, nesztelenül becsukta maga mögött az ajtót, elsétált Blake mellett, felemelt hüvelykujjával jelezve, hogy sikeresen végrehajtotta az akciót, aztán bemászott a kocsiba. Ott kivette zsebéből a hat kockát, és szép sorban elhelyezte őket Roper hevenyészett munkaasztalán.

– Itt vannak.

– Tizenhárom perc – jegyezte meg Roper. – Szép munka volt! – Azzal megnyomott néhány billentyűt a klaviatúrán, majd elégedetten hátradőlt. – Az elektromos hálózat működése helyreállt. – És elvigyorodott.

– És most? Mi következik?

– Mi következne! Összeszedelőzködünk és elpucolunk!

Dillon, most már kapucni nélkül, kiszállt a kocsiból és Blake-hez lépett.

– Megszereztem – mondta. – Kapjuk össze a cuccot, aztán indulás. Segítek.

– Az jó lesz – felelte Blake.

Dillon a vászonnal együtt összecsukta az állványt, és bedobta a kocsi hátuljába. Blake-enek nem maradt más dolga, mint visszatenni az aknára a fedelet. Mire bemászott az autóba, Dillon már a kormánynál ült és azonnal indított.

Egyenesen a Regency Square-re hajtottak. A lakásba érve Roper azonnal munkához látott. Johnson és Dillon a háttérben ülve figyelte, amint nagyítólencsével egyenként megvizsgálta a kockák oldalait.

– Menni fog? – kérdezte Blake.

– Hát persze, öregem. Hiszen profi vagyok. És mint a profik többsége, nem szeretem a nézőközönséget, főleg, ha nagy odafigyelést igénylő munkám van, és persze akkor sem, ha sürget az idő. Most mindkettő fennáll, úgyhogy leköteleznének, ha elhordanák az irhájukat! Ha jól emlékszem, holnap este akarnak szerencsét próbálni a bűnbarlangban. Addigra kész leszek.

Dillon biccentett Blake-enek, mire mindketten felálltak.

– Akkor addig nem is zavarunk.

– Azt jól teszik! – mormogta félvállról Roper, mert már minden figyelmét egy parányi villanyfúró kötötte le, olyan, amilyet az ékszerészek szoktak használni az ékkövek megmunkálása során.

Másnap reggel nyolckor megszólalt Dillon telefonja. Ezúttal Ferguson volt az, aki beleszólt.

– Mivel semmiféle katasztrófáról nem hallottam, arra a következtetésre jutottam, hogy sikerült az akció.

– A következtetés helyes, tábornokom. Mostantól kezdve Roper kezében vagyunk.

– Mit terveztek Blake-kel?

– Azt, hogy átugrunk a King's Head-be és becsapunk egy jó angol reggelit.

– Tudjátok mit? Csatlakozom!

Erre jó fél óra múlva került sor, amikor Ferguson, Hannah Bernstein társaságában belépett a King's Head ajtaján. Rendeltek, majd miközben a reggelire vártak, Dillon elmesélte az éjszaka történteket.

– Megnéztétek már, hogy halad Roper? – kérdezte végül Ferguson.

– Csak zavarták volna a munkáját, uram -jegyezte meg epésen Hannah, amint a pincér eléjük rakta hatalmas tálcákon a reggeliket.

– Nyugodtan csúsztassa a szalonnáját a tányéromra, főfelügyelő. A világért se egyen olyasmit, amit a vallása tilt! – vágott vissza Dillon.

– Hogy maga milyen figyelmes! Ha nem tudnám...

Hannah hangja elakadt, mert hatalmas csapódással nyílt az ajtó, és némi küzdelem után begördült rajta Roper.

– Micsoda fenséges illatok! – kiáltotta, és rögtön a pincérhez fordult. – Ugyanezt hozza nekem is!

– Meg kell mondjam, remekül néz ki! – üdvözölte Ferguson.

– Úgy érti, ahhoz képest, hogy béna vagyok, és hogy le sem hunytam a szemem egész éjszaka? – kérdezte Roper, majd elővette zsebéből a kockákat, és egyenként elgurította mind a hatot. Csodák csodája, mindegyik egyest mutatott, amikor megállt! – Kígyószem – mondta elégedetten. – Vegasban legalábbis így nevezik. Jól tudom? – emelte Johnsonra vidám tekintetét.

– Jól!

– Hát akkor... remek. Isten irgalmazzon Jack Foxnak és a Colosseumnak ma este! Akkora balhé lesz, mint még soha. És bár rég nem szokásom kaszinóban tölteni az estéimet, ezt én is látni akarom!

– Ahhoz tagnak kellene lennie – jegyezte meg Hannah Bernstein.

– Hála a számítógépemnek, már az vagyok. És maguk is. Mindannyian. – A pincér megérkezett az újabb adag reggelivel. Roper felkapta a kést és a villát, és szinte rávetette magát a tányérjára. – Persze jellemző – méltatlankodott két falat között –, hogy csak most jut eszükbe a tagság. Amikor arról volt szó, hogy csak Johnson és Dillon megy el a Colosseumba, nem aggódott senki sem.

– Dehogynem – nyugtatta meg Ferguson. – Én aggódtam. De ilyen apróság miatt nem akartam szólni. Bíztam benne, hogy kérés nélkül is tagok leszünk. Hát, érdekes este elé nézünk, azt hiszem.

– Erre mérget vehetsz – mondta Blake, és gonoszul elvigyorodott.

6

Este nyolcra, Roper szakértelmének köszönhetően mindannyiuk zsebében ott lapult egy-egy műanyag klubtagsági kártya, és ha csak fényképről is, megismerkedhettek az étterein kidobó legényeivel, Camecivel és Rossival. Henry meg sem próbálta feltartóztatni a népes társaságot, amikor az a Colosseum ajtajában megjelent, mi több, még segített is betolni Dillonnak az összehajtható kerekesszékben érkező Ropert.

A nagyterem annyira tömve volt, hogy a miniszoknyás pincérlányoknak komoly gondot jelentett a közlekedés. Talán rajtuk akart segíteni Dillon, amikor az egyik tálcáról leemelt egy poharat, ám az első korty után elfintorodott.

– Nem jó? – kérdezte Blake.

– Hát... habzóbornak elmegy, de pezsgőnek... csapnivaló!

– Ugyan, uraim, ne legyenek ennyire finnyásak – mondta helytelenítő hangon Ferguson. – A tény, hogy anyagi gondokkal küzd a tulajdonos, mindent megmagyaráz!

A kis csoport a bárpult mellett állva próbálta felmérni a helyzetet.

– Régen láttam együtt ennyi bűnözőt, uram – fordult Hannah Fergusonhoz. – Itt van az egész alvilág. Csak a kezünket kellene kinyújtanunk, és a Jago fivérek csuklóján máris kattanhatna a bilincs – biccentett fejével a bárpult végét támasztó maffiózók felé.

– Szó mi szó, elég kellemetlen alakok – csóválta a fejét Ferguson.

Dillon türelmetlenül közbevágott,

– Nos, igen. Ők is sorra kerülnek, ha eljön az ideje. Most azonban szórakozni jöttünk. Ki akar játszani?

– Hat kockánk van, igaz? – kérdezte Ferguson. – Szerintem az lesz a legjobb, ha elosztjuk háromfelé. így mindenkinek jut egy kis élvezet.

– Most már értem, tábornok, hogy tettél szert ekkora rangra – mondta Blake elismerő hangon. – Sean, jó lesz így?

– Nekem jó...-Azzal Roperhez fordult,-Nos, barátom... Kezdődhet az előadás!

Roper Dillon kezébe ejtette a kockákat, ő pedig szétosztotta a többiek között.

– Akció indul! – adta meg Ferguson a jelszót, mire mindannyian megindultak a kockázok asztala felé. – A lényeg, hogy ügyesen mozgassák az ujjaikat, uraim!

Az étteremben Fox ismét csak tojásrantottával és füstölt lazaccal csillapította éhségét, amihez ezúttal Krug pezsgőt ivott.

– Isteni nedű – bökött a pohárra. – És tudod, mitől olyan különleges? Attól, hogy többféle szőlőből készül. Ha nem kellene vigyáznom magamra, egy egész üveggel fel bírnék hajtani.

Ebben a pillanatban Russo lépett az asztalhoz.

– Van egy kis probléma, Signore. Emlékszik arra a két kellemetlenkedő alakra a Négy Évszakból?

– Dillonra és Johnsonra gondolsz?

– Igen. Itt vannak, a nagyteremben.

– Csak nem? – Fox kiürítette a poharát és felállt. – Jó lesz őket szemmel tartani.

Falcone elhúzta főnöke mögül a széket, Fox pedig elindult, hogy szemrevételezze a nagyteremben zajló eseményeket.

– Erre, Signore – mutatta Russo az utat. – Ott állnak. Van velük egy nő és még egy férfi. Az a csíkos Öltönyös.

Fox szabályosan felhorkant.

– Az a nő, Russo, nem más, mint Hannah Bernstein főfelügyelő a Scotland Yard Különleges Ügyosztályáról. A „még egy férfi" pedig a híres Ferguson tábornok, a miniszterelnök különleges hírszerző csoportjának a főnöke. Ördögi fickó, és biztosíthatlak, hogy nem barátságból van itt.

– És mit parancsol, mit tegyünk, uram? – kérdezte Falcone. – Dobjuk ki őket?

– Ne légy ostoba! – mordult rá Fox. – Ha elfelejtetted volna, London egyik legelőkelőbb játékbarlangjában vagyunk, ahol még a botrány szagát is kerülni kell. Nem penderíthetünk ki egy köztiszteletben álló tábornokot, sem a barátait. Inkább tartsuk őket szemmel, akkor nem okozhatnak meglepetést.

A kockázó asztal különösen népszerű volt aznap este. A körülötte állók között egy borsószemet sem lehetett volna elejteni.

– Nincs kedve kipróbálni, főfelügyelő? – kérdezte Ferguson Hannah-t.

– Nincs, uram – felelte a nő, majd még súgva hozzá tette, – A csalás nem az én asztalom. Még elárulnám magam.

– Nekem viszont a specialitásom – jegyezte meg Blake, aki meghallotta a halkan elmormolt szavakat. – Meg is próbálok közelebb férkőzni, mert így soha sem kerül rám a sor.

Tíz percig kellett várnia, hogy lehetőséget kapjon, ám amikor az osztó felé nyújtotta a kockát, nem tétovázott – gurított. Az első három kört sikerrel vette, még nyert is némi pénzt. Ekkor azonban kicserélte a kockákat a cinkeltekre, és azokat dobta el.

– Kígyószem! – mordult fel a tömeg.

A két kockát ezután Dillonnak kínálta fel a mit sem sejtő osztó, aki észrevétlenül valódiakra cserélte őket, és két nagyon jót dobott. A mindent eldöntő harmadik gurításnál azonban ő is Roper hamisítványait vetette be.

– Kígyószem! – zúgta ismét az elegáns tömeg.

– A keservit, hogy elpártolt tőlem a szerencse! – tört ki Dillonból. – Bár, hogy egymás után kétszer is előforduljon... egy kicsit gyanús.

És Ferguson még csak ezután következett!

– Hadd próbáljam meg én is, öregfiú! De várj! Ezeknek a kockáknak mintha megkopott volna az élük, talán azért nem forognak rendesen. Kicserélné őket, uram? – fordult az osztó felé.

A krupié eleget tett a kérésnek, Ferguson azonban már az első gurításra kígyószemet produkált. – Különös – mondta a mellette álló, katonás külsejű, pödrött bajuszú férfinak. – Még soha nem dobtam kígyószemet. Nem is bánnám, ha előttem nem tették volna ketten is.

Hát... igen – kezdte megfontoltan a katonás ember. A krupié keze villámként kapott a kockák után, ám a harcsabajszú hangja leállította a sietős mozdulatot. – Lassan a testtel, fiatalember! Előbb megnézném, ha megengedi. – És húsos ujjaival már fel is kapta a két rakoncátlan kockát.

– Remélem, monsieur, nem gondolja, hogy szándékos volt a dolog? – dadogta zavartan az osztó.

– Majd meglátjuk! – hangzott a fenyegető felelet.

A férfi összerázta, aztán lendületesen elgurította a két kockát, amelyek, mikor megálltak, nem mutathattak mást, csak – kígyószemet! A krupié lapátja megint csak be akarta gyűjteni a két „engedetlent", de a harcsabajszú megint csak közbelépett.

– Ezt azért mégsem kellene, fiacskám! – reccsent a hangja. – Ennyi kígyószem után nem pakolhatja el a bűnösöket! Mert hogy ezek a kockák meg vannak cinkelve, abban biztos vagyok. – A tömegben felhangzó fojtott moraj hallatán a mögötte álló úriemberhez fordult, – Győződjön meg róla maga is! Meg lennék lepődve, ha nem két egyest gurítana!

A férfi dobott a harcsabajszú jóslata bevált. Az asztal körül állók felháborodása nem ismert határokat. Mori, aki közben felfigyelt a zajra, rosszat sejtve rohant a kockázok felé.

– Hölgyeim és uraim, itt valami félreértés lehet! – hadarta.

– Ön az igazgató? – kérdezte Ferguson.

– Igen – felelte a megszeppent Mori.

– Akkor – nyújtotta felé a Harcsabajszú a két ominózus kockát – gurítson maga is.

Mori habozott, mire az asztal körül állók kiáltozni kezdtek, – Igen, gurítson maga is!

Mit volt mit tenni – Mori gurított, de az eredmény, természetesen, nem változott. – Kígyószem, megint kígyószem! – hullámzott végig újra a tömegen.

– Ennyi talán elég is – mondta a Harcsabajszú. – Most már tudom, miért vesztettem egy kalap pénzt az elmúlt hetek során. Az lesz a legjobb, ha rendőrt hívunk.

Fox, Falcone és Russo biztonságos távolból merték csak követni az eseményeket.

– A kockákat, uram – lépett elő Hannah Bernstein a játékosok közül. – Lefoglalom őket, mint bizonyítékokat.

– És milyen alapon? – Mori észre sem vette, hogy izgalmában áttért az olaszra. – Egyáltalán, ki az ördög maga?

– Bernstein főfelügyelő, Scotland Yard, Különleges Ügyosztály – közölte lehető leghivatalosabb hangján, hibátlan olasz nyelven Hannah, majd megforgatta ujjai között az elkobzott kockákat. – Látom, hogy mindkettőn rajta van a kaszinó lógója, ebben a vonatkozásban tehát teljesítették a törvényes előírásokat.

– Minden vonatkozásban teljesítettük, főfelügyelő – mentegetőzött Mori, majd mély meggyőződőssel hozzátette, – A hamis kockák csak úgy kerülhettek ide, hogy becsempészte őket valaki.

– Még mit nem akar elhitetni velünk? – förmedt rá a Harcsabajszú. – Nem vagyunk önmagunk ellenségei! Nem azért járunk ide, mert veszíteni akarunk...

A tömeg morajlása már hangosabb volt, mint a tetőn doboló eső. Mori kétségbeesett hadonászással próbált javítani a helyzeten, de Hannah Bernstein nyugodt, megfontolt szavai a torkára forrasztották a szót.

– A Szerencsejáték Törvény értelmében most be kell záratnom az önök kaszinóját, uram, mindaddig, míg a helyileg illetékes bíróság – jelen esetben a westminsteri – nem foglal állást az ügyben. Hasonló sors vár arra a tizenkét fogadóirodára is, amelyet a városban üzemeltetnek. Remélem, egyértelműen fejeztem ki magam!

– Igen – felelte Mori.

– Ajánlom, engedelmeskedjen a felszólításnak – folytatta tőle szokatlan kegyetlenséggel Hannah. – A törvény megszegéséért kirótt bírság olyan magas – akár százezer fontra is rúghat – hogy, az ellenszegülést még fontolgatni sem érdemes!

– Ez eszembe sem jutna – felelte alázatos hangon Mori, majd a vendégekhez fordult, – Hölgyeim és uraim, sajnos, rendőri utasításra, be kell zárnunk a kaszinót. Kérem, szedjék össze a holmijukat és távozzanak!

A gyorsan oszló tömeg végén Ferguson, Bernstein, Dillon, Blake és a tolókocsis Roper zárta a sort. Az ajtónál Dillon megállt, és visszaintett Foxnak,

– Hé, öregfiú! Jó éjszakát!

– Tudni akarom, hová mennek – fordult Fox idegesen Falcone-hoz, miután mindenki elhagyta a kaszinót. – Biztos találtok néhány punkot, aki némi apró ellenében a nyomukba ered. Természetesen nem Rossira és Camecire gondolok.

– Hanem Borsalinóra és Salvatore-ra – felelte Falcone. – A konyhában vannak. Mindjárt szólok nekik.

– Csak siess! – sürgette Falcone. – Mondd meg nekik, hogy főleg a kerekesszékben ülő pasi érdekel. Tudjanak meg róla mindent. Kövessék, ha kell, a pokolba is!

Kiemelték Ropert a kerekesszékből, besegítették a Daimlerbe, majd miután összehajtották a kerekesszéket, maguk is beültek, és tanakodni kezdtek.

– És most, mi lesz? – kérdezte Blake.

– Várjuk a reakciót – felelte magától értődő természetességgel Dillon.

– Szerintem menjünk és együnk valamit -javasolta Ferguson.

Roper volt az egyetlen, aki ellenkezett.

– Én inkább hazamennék, tábornok – mondta. – Van néhány do

log, amit szeretnék ellenőrizni a számítógépemen.

Elindultak hát Roper háza felé, de egyikük sem vette észre azt a nagyon is hétköznapi Fordot, ami szinte azon nyomban beállt a Daimler mögé. Két fiatalember ült benne, Paolo Borsalino és Alex Salvatori, akiket Szicíliában nemes egyszerűséggel csak Piccioti-nak, azaz, segédeknek neveztek volna, pedig az angol normák szerint sokkal inkább illett rájuk a bérgyilkos elnevezés. Mint a maffia ifjú tagjai, csak úgy tehettek szert némi elismerésre és tiszteletre, hogy elvégezték a piszkos munkát a „nagyok" helyett. Minden gyilkosság után léphettek egyet a végtelennek tűnő ranglétrán. Ennek érdekében Borsalino háromszor, Salvatore pedig kétszer játszotta már el a halálosztó szerepét, de szívesen elvállalták volna akár százszor is.

A Daimler megállt a Regency Square-n. Dillon kipattant, szétnyitotta a kerekesszéket, átsegítette Ropert, aztán kivette a kezéből a kulcsot és kinyitotta a lakás ajtaját. Addigra a többiek is kiszálltak, hogy elköszönjenek.

– Hát akkor, holnap – rázott vele kezet Ferguson, majd rövid habozás után még hozzá tette – Kitűnő munkát végzett, százados.

– Jó célt szolgálni nem nehéz – felelte szerényen Roper.

– Magához képest az ördög csak kisinas -jegyezte meg Dillon, miután átgördítette a kerekesszéket a küszöbön.

– Hát, elég kétes értékű elismerés – csóválta Roper a fejét. – De azért köszönöm.

Dillon visszabaktatott a többiekhez.

– És most hová?

– Fredóhoz! – vágta rá gondolkodás nélkül Ferguson. – Itt van egy köpésre. Remek kis olasz étterem. Eszünk valamit, és közben kiértékeljük az eseményeket.

A Daimler néhány perc múlva eltűnt a tér sarkánál. A másik oldalon parkoló Ford két utasa, Borsalino és Salvatore végre munkához láthatott.

– Te maradj itt – mondta Borsalino. – Én körülnézek egy kicsit.

Átsétált a tér másik oldalára, és belépett abba az éjfélig nyitva tartó trafikba, amit már korábban felfedezett. A pult mögött egy indiai férfi állt. Borsalino kért két csomag Marlborót, és, miközben fizetett, beszédbe elegyedett vele.

– Az imént megállt itt egy taxi, és kiszállt belőle egy tolókocsis pasi. Tudom, hogy ismerem valahonnan, de nem jut eszembe a neve.

– Az csak Mr. Roper lehetett – mondta az indiai. – A Műszaki Hadtestnél volt százados, míg Írországban fel nem robbant vele egy autó.

– Akkor mégsem az, akire gondoltam. De azért köszönöm.

Borsalino visszaült a Fordba, és azonnal felhívta Foxot, hogy megossza vele az információt, és ennek szellemében megkapja a további utasításokat.

– Maradjatok ott, a ház előtt – parancsolta Fox. – Addig minden képpen, míg vissza nem hívlak benneteket.

Fox, aki Mori irodájában várta a két Piccioti jelentkezését, felkapta a telefont, és villámgyorsan beütötte az általa csak segélyhívónak nevezett számot. Maud Jackson éppen a délutáni teáját kortyolgatta New Yorkban, amikor az asztalán csörömpölni kezdett a készülék.

– Maud, komoly problémák merültek fel Londonban – hadarta Fox. – Fergusonról van szó, és persze, a haverjairól. Sajnos, bővült a társaság, mégpedig egy fura kinézetű alakkal, akiről annyit sikerült megtudnom, hogy a Brit Királyi Hadsereg Műszaki Alakulatánál volt százados, amíg fel nem robbantotta valami ír fenegyerek. Roper a neve. Mindent szeretnék tudni róla, Maud. Perceken belül, ha lehet.

– Mégis, hol az ördögben vagy, Jack fiam?

– Még a Colosseumban, de nemsokára a Dorcesterben leszek.

– A hangodból ítélve tényleg nagy bajban lehetsz. De ne félj, Maud néni megsegít. Ha adsz egy órát, még azt is megmondom, hányas cipőt hord a pali.

Fox valóban visszament a Dorcesterbe. A szobájába érve azonnal rendelt egy üveg Krug pezsgőt, majd pohárral a kezében a teraszra lépett, de ezúttal nem bűvölte el az alatta feltáruló csodás panoráma. Egy dologra tudott csak figyelni – arra, hogy mikor szólal meg a telefon.

– Valami baj van, Signore? – kérdezte Falcone, aki szokásához híven, most is ott állt főnöke mögött.

– Nem tudom, Aldo – sóhajtotta Fox –, de hamarosan kiderül. Az első csengésre felkapta a telefont.

– Most aztán emberedre találtál, kölyök – kezdte köntörfalazás nélkül Maud. – Ezt a Ropert tényleg felrobbantotta valami IRA-s őrült, de ahelyett, hogy elpatkolt volna, divatos szóval élve, átképezte magát, és a számítógépezés királya lett. Élő legenda, ha úgy jobban tetszik. Imádkozz, hogy ne kezdjen el kutakodni a dolgaidban, mert akkor tényleg nagy bajba kerülsz!

– Köszönöm, Maud – vágta el Fox a szóáradatot. – Igazi angyal vagy!

– így igaz. De azért jobban örülnék, ha egy helyes kis csekkel fejeznéd ki az elismerésedet.

– Intézd el – mondta Fox, miután letette a telefont.

– Én, személyesen, Signore?

– Nem, dehogy! Borsanilo és Salvatore bevetésre készen vár a Regency Square-n. De telefonon mégsem adhatok nekik parancsot arra, hogy likvidáljanak valakit! Menj oda, Aldo, és mondd meg nekik, hogy tegyék hűvösre a pasast. De minél előbb, mert rosszat szimatolok!

– Ahogy parancsolja, Signore – hajolt meg Falcone alázatosan. – Majd Russo itt marad, és helyettesít.

Falcone kivételesen Fox limuzinját használta. Miután a sofőrrel, Fabióval közölte a címet, beült, bezárta az autót két részre osztó üvegablakot és felhívta Don Marcót.

– Hát ez nem jó hír, fiam. – Falcone szinte maga előtt látta a fejét csóváló öregurat. – Már magam is kezdem azt hinni, hogy nincs rendben valami. Igazán hálás vagyok a tájékoztatásodért. Bármi történik, telefonálj!

Néhány perc múlva Falcone megkocogtatta a Regency Square-n álló Ford ablakát. A két fickó valóban tettre készen várta az utasításokat.

– Addig maradtok, amíg a tolókocsis ki nem jön a házából. Akkor elteszitek láb alól, de úgy, hogy balesetnek tűnjön a dolog. Capisce? Ha kell, két napig vártok. Addig látni sem akarlak benneteket, míg nem végeztetek vele!

– Úgy lesz, Signore. – Borsalino hangjába mélységes alázat vegyült.

– Vissza a Dorcesterbe, uram? – kérdezte Fabio, amikor Falcone beült a limuzinba.

– Nem, Fabio. Éhes vagyok. Nem tudsz a közelben valami jó helyet? Valami egészen egyszerűre vágyom... Egy szalonnás-tojásos szendvicsre, vagy valami hasonlóra.

– Értem, uram. Van itt nem messze egy kocsma. Ott kedvére válogathat a jobbnál jobb szendvicsek között.

– Tudtam, hogy bízhatom benned. Becsapunk egy-két falatot, visszajövünk, megnézzük mi a helyzet, aztán hazamegyünk.

Roper szakadatlanul verte a számítógépét, igyekezete nem volt hiába való. Minden olyan információt begyűjtött, ami valamilyen oknál fogva hasznos lehetett, és Jack Foxtól Brendan Murphy-ig, az Ideiglenes IRA büszkeségéig mindenkit lekáderezett. Elképesztő adatok birtokába jutott, egészen rövid idő alatt. A Jago fivérekről szóló litániában felsorolt bűnügyek megálltak volna helyüket Dickens műveiben is. Kitűnő, gondolta Roper, és elégedetten hátradőlt.

Megkordult a gyomra. Este tizenegy lévén, először arra gondolt, hogy ki kell bírnia reggelig, de aztán eszébe jutott, hogy Ryan ír kocsmája a tér távoli végében még éjfélkor is nyitva van.

Esőkabátba bújt, majd átlendítette magát az elektromos kerekesszékébe és a kijárathoz gurult.

Odakinn ömlött az eső. A karfa alá nyúlva kinyitotta teleszkópos ernyőjét és alig hallható nyikorgással megindult a fénylő kövezeten. Falcone ekkor ért oda a Mercédesszel.

– Signore? – nézett rá kérdő tekintettel Fabio.

– Remélem, a fiúk tudják a dolgukat.

Roper kissé esetlenül festett a kerekesszék felett himbálódzó esernyő alatt. így gondolta a Fordban váró Borsalino és Salvatore is.

– Most mi lesz? – kérdezte Salvatore. Borsalino elvigyorodott,

– Mi lenne? Kinyírjuk! Gyere!

A következő pillanatban mindketten vágtázni kezdtek a kerekesszékben guruló, magatehetetlennek tűnő alak után.

– Akarja, hogy segítsünk, Signore?

Roper, bár szinte ki sem látott az esernyő alól, megérezte a bajt. Ennek ellenére udvariasan válaszolt,

– Köszönöm, nem. Egyedül is boldogulok.

A két maffiózó azonban nem tágított.

– Tényleg? – kérdezte gúnyosan Borsalino. – A forgalomban is? Mit szólna hozzá, ha áttolnánk az igazi autók közé?

– Hát az bizony elég kellemetlen lenne – felelte rezzenéstelen hangon Roper.

A Mercédeszben ülő Falcone feszülten figyelte a téren zajló eseményeket.

– Te már ősidők óta a család szolgálatában állsz, Fabio – fordult a sofőrhöz. – Mi a véleményed?

– Tényleg tudni akarja, Signore? Az, hogy el fogják szúrni. Vajon hol szedik össze ezeket a balfácánokat?

– Nem tudom. De abban, amit mondasz, lehet valami. Gyere, guruljunk közelebb, és nézzük meg, mit csinálnak. De vigyázz, észre ne vegyenek!

A tér és a teret keresztező út teljesen üres volt. Még csak távoli motorzúgást sem lehetett hallani.

– A francba! – káromkodott Borsalino. – Egy kurva tragacs se jön! Most mi a jó fenét tegyünk?

– Addig körözünk vele, amíg nem jön valami – vont vállat Salvatore, majd Roperhez hajolt. – Nem is olyan rossz a helyzet, igaz, öregfiú?

– Nézőpont kérdése – felelte egykedvűen Roper, majd kihúzta a kezét a kerekesszék jobb oldalára erősített zsebből, és Salvatore térdhajlatába nyomott egy Carswell hangtompítóval ellátott Walthert. Meghúzta a ravaszt. A fegyver hangja alig volt több mint egy elfojtott köhögés, ám az olasz kiáltása felverte volna a halottakat is. A következő pillanatban elvágódott, és a járdát szegélyező vízelvezető árokba gurult.

Ropernek alig kellett mozdulnia ahhoz, hogy a másik banditára emelje fegyverét. Borsalino rémülten hátraugrott.

– Ti aztán tényleg nem bírnátok sokáig Belfastban – mormogta Roper. – Egy-két percig, maximum. – Azzal meghúzta a ravaszt. A golyó a menekülő maffiózó jobb combját találta el.

Roper egy darabig rosszallóan nézte a járdaszélen fetrengő támadóit, aztán elővette a mobiltelefonját, és megfontoltan beütött három kilencest. Amikor az operátor bejelentkezett, szenvtelen hangon közölte, hogy két férfi fekszik a Regency Square-n a járdán – valószínűleg egy lövöldözés áldozatai.

– A nevét, legyen szíves, uram – figyelmeztette a központos.

– Na ne hülyéskedjen! – felelte Roper, azzal kikapcsolta a telefont, és mint aki jól végezte dolgát, tovább gurult.

A Mercédeszben ülő két férfi szájtátva bámult.

– Egek, Signore, most mit tegyünk?

Falcone-t a távolban felzúgó szirénahang térítette magához,

– Semmit, Fabio, semmit. Illetve, húzzuk el gyorsan a csíkot.

Alig fordultak ki a térről, máris bekanyarodott egy rendőrautó, és talán egy mérföldet tettek meg a főúton, amikor a mentő is megérkezett.

RyaiT éttermében Roper ír húslevest rendelt, és hozzá egy korsó Guinnesst. Amikor a pincér magára hagyta, elővette a mobiltelefonját és felhívta Fergusont, hogy megossza vele a hírt.

– Hol van most? – kérdezte a tábornok.

Roper megmondta.

– Akkor maradjon is ott! – hangzott a nyers utasítás. – Magáért megyünk.

Ferguson letette Cavendish Street-i lakásában a telefont. – Roper volt az – mondta a vendégeinek, Hannah-nak, Dillonnak és Blake-enek. – Elment otthonról, hogy bekapjon valamit egy közeli étteremben, de néhány méter után ráakaszkodott két olaszos külsejű kölyök. Nemes egyszerűséggel közölték vele, hogy kilökik az útra, az autók közé.

– Jézusom! – csapta össze a kezét Hannah. – Ugye, nem sikerült nekik?

– Mégis mit gondol, főfelügyelő? – torkollta le Ferguson. – Roper ártalmatlanná tette mind a kettőt! Az egyiknek a térdét lőtte szét, a másiknak a combjába repített golyót, aztán ott hagyta őket az árokszélen. Elképesztő, uraim!

– Őszintén szólva én semmi elképesztőt nem találok benne – jegyezte meg szenvtelenül Dillon. – Roper a kerekesszékben is többet ér, mint az egész maffia. Jack Fox azonban nem vesztegette az idejét...

– Hát. nem. De a két gazfickóból talán sikerül kihúzni valamit.

– Maga is így gondolja, főfelügyelő? – fordult Hannah-hoz Ferguson.

– Kétlem, hogy beszélni fognak, uram. Nem tehetik, ha kedves az életük. Ugyanakkor az sem valószínű, hogy Fox felhagy a próbálkozásaival. És nem tudhatjuk, nem jár-e sikerrel előbb vagy utóbb?

– Igaza van! – bólogatott buzgón Ferguson. – Még ma a holland parki menedékházba szállítjuk Ropert. A felszerelésével együtt, természetesen. Gondoskodjon róla, hogy minden bizgentyűt utána vigyenek, amire szüksége van! Máris indulhat, főfelügyelő.

– Ahogy kívánja, uram.

Amikor Hannah után becsukódott az ajtó, Blake Dillonhoz fordult,

– A szeszfőzde után a kaszinót is elintéztük. Mi a következő célpont? Vagy ki? A Jago fivérek? A föld alatti bunker? Bejrut?

– A legfontosabb, hogy mielőbb biztonságba helyezzük Ropert – adott kitérő választ Dillon. – A többiről ráérünk akkor dönteni, amikor már berendezkedett.

A Dorchesterben Jack Fox Falcone beszámolóját hallgatta, és – bár tudta, hogy igazából sírnia kellene – hangosan nevetett.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy az a tolókocsis balfasz leterítette mind a kettőjüket?

– Pedig pontosan ez történt, Signore.

Fox hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Persze, ha jobban belegondolok, még csak nem is meglepő. A baj az, hogy bottal üthetjük a béna nyomát, mert hogy már nincs a házában, abban biztos vagyok. De tudod mit, Aldo? Nem is érdekel. Van tennivalónk e nélkül is.

– Például mi, Signore? Mori azt mondja, hogy a Colosseumot egyhamar nem lehet kinyitni, és a fogadóirodákat sem. A rendőrségi és az ügyészségi eljárás pedig eltarthat hónapokig is.

– Addig mi más dolgokra koncentrálunk. Például Murphy-re és a libanoni kapcsolatra.

– Hová érkezik az áru, Signore? Bejrutba?

– Nem. Valahová délre. Talán Al Sharizba. Egyébként Murphy a jövő héten Bejrutban lesz. Ott találkozhatunk vele, és tisztázhatjuk a szállítással kapcsolatos részleteket. Felejtsd el a kaszinót, Aldo. Kit érdekel ez a kis veszteség, amikor másutt milliókat nyerhetünk? Ráadásul aranyban! Jobb is, ha eltesszük magunkat holnapra. Mozgalmas napunk lesz. Jó éjt, Aldo. Reggel találkozunk.

Falcone visszament a szobájába és rögtön felhívta Don Marcót.

– Egyre mélyebbre süllyed -jegyezte meg a Don, miután végighallgatta a beszámolót.

– Akarja, hogy tegyek valamit, Signore?

– Nem. De minden új fejleményről tudni akarok.

– Ez csak természetes, Don Marco. Jó éjszakát!

Az Edward-kori házat, ahová Ropert költöztették, magas kőfal vette körül. Mögötte, a bejárat mellett lógó tábla szerint, a Pine Grove-i Szanatórium működött, de az intézmény, érdekes módon, még egyetlen beteget sem fogadott.

Ropert egy látszólag teljesen köznapi emberekből álló csoport költöztette át – senki nem gondolta volna, hogy valójában a Különleges Ügyosztály készenléti egysége tevékenykedik oly szorgosan a tolókocsis férfi körül, messzemenőkig szem előtt tartva Ferguson tábornok és Hannah Bernstein utasításait. Két fiatal, őrmesteri rangban lévő nő a ruhákat csomagolta össze, három férfi pedig a felszerelést szállította át, Roper szigorú felügyelete alatt. Hajnali egy óra volt, mire minden átkerült az új helyre és a készenléti csoport is távozhatott. Roper elégedetten nézett végig a számítógépekkel és műszerfalakkal telezsúfolt nappalin.

– Minden rendben, őrnagy? – kérdezte a szobába lépő csinos, apró termetű nő.

– Százados -javította ki automatikusan Roper.

– Nem, uram. Ferguson tábornok meghagyta, hogy őrnagynak kell szólítanom.

– És én? Hogy szólíthatom magát?

– Helen Black vagyok, uram, a Királyi Katonai Rendőrségtől. Förzsőrmester.

– Armani kosztümben! Magasságos ég! – hüledezett Roper.

– Hát igen... Jómódú családból származom.

– Érzem... – motyogta Roper, és a levegőbe szimatolt. – Oxford-szaga van.

– Rossz a szaglása, uram – mosolygott Helen. – Amit érez, az Cambridge. New Hall. Esetleg Tizennégyes Hírszerző Csoport, Derry. Meg kell mondjam, arrafelé ön kész legendának számított.

– Most pedig egy kerekesszékhez kötött roncs vagyok – fakadt ki Roper. – És mindez a legendás hír miatt!

– A bátorság a kerekesszékben is bátorság marad, uram. Az én szememben ön továbbra is a legbátrabb britek egyike. No de, gondolom, éhes. Készítek néhány szendvicset.

Már indult volna, de Roper hangja megállította a küszöbön.

– Ön talán a testőröm, törzsőrmester? Ha igen, nem árt tudnia, hogy néhány ugyancsak otromba fickó leselkedik rám odakinn.

– Tisztában vagyok vele, uram – felelte Helen, azzal szétnyitotta a zakóját, felfedve az övébe dugott automata Coltot. – Nem vaktöltények vannak benne, hanem huszonöt millis, valódi golyók...

– Akkor jó – motyogta meglepetten Roper.

A nő elmosolyodott és kiment.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, Roper, a késői óra ellenére, felhívta Fergusont.

– Mi akar lenni ez az őrnagy-dolog, tábornok? – kérdezte.

– Hogyhogy mi akar lenni? Előléptetés! Végül is, még a hadsereg állományában van, vagy rosszul tudom? Ott, ha nem is túl gyakran, megesik az ilyen. Egyébként berendezkedett már a Holland Parkban?

– Hála a rettenthetetlen főtörzsőrmester asszonynak, igen.

– Jó jelzőt talált. De azon túl, hogy tényleg rettenthetetlen, még gazdag is. Egy csomó pénzt örökölt, így mindentől és mindenkitől függetlennek gondolja magát. A férje egyébként őrnagy a királyi lovasságnál, ő maga pedig azon kevés nők egyike, akiket hadikereszttel tüntettek ki a szolgálatukért. Két terroristát lőtt le Derryben. Ha ez megnyugtatja, jó kezekben van, őrnagy. Nem kell aggódnia.

Roper elfüttyentette magát.

– Ilyen testőr mellett? Ugyan, eszembe sem jutott! Nincs is más hátra, mint hogy munkához lássak. Mi lesz a következő lépés?

– Adom Diliont. Majd ő megmondja

– Hallom, Billy kölyök lett magából – tréfálkozott Dillon, amikor átvette a telefont.

– Ugyan... Az a két siheder nem értett a szóból, nem volt más választásom, mint meghúzni a ravaszt.

– Én is így gondolom.

– Megnyugtató. És azt kigondolta-e már, hogy mi legyen a következő lépés?

– Ami azt illeti, két rossz között választhatunk, a Jago fivérek és Brendan Murphy között. Mit sikerült megtudnia a Jagokról?

– Nem túl sokat. Pénzszállító kocsik kipakolása a specialitásuk, lefűrészelt végű géppisztolyokkal, mint egy elcsépelt gengszterfilmben. Az a baj ezekkel a kisstílű fickókkal, hogy nehéz kiszámítani a következő lépésüket. Hacsak – folytatta Roper – Fox nem vitte számítógépre a terveit...

– Nem kell ide számítógép – vágott közbe Roper. – Elég, ha bekapcsolódunk a belső információ-áramlásba, és tálcán hozzák nekünk a híreket.

– De hogyan?

– Két gengszterről van szó, igaz?

– Óriási felfedezés, de ettől még nem tudjuk meg a terveiket.

– Mi nem, de más igen!

– Mi az ördögről beszél?

Nem miről, hanem kiről! A londoni alvilág legendás alakjáról, Harry Salterről. A hetvenes években hét évet ült bankrablásért, azóta egyszer sem sikerült bekasztlizni, pedig csempészkereskedelmet folytat, ingatlannal üzérkedik, és örömhajókat működtet a Temzén. Ezenkívül van egy jó kis kocsmája Wappingban, a Fekete Gengszter.

– Úgy hangzik, mintha kedvelné...

– Kedvelem is. Jó párszor kihúztuk egymást a csávából. És igaz, hogy egy dinoszaurusz, de a jobbak közül való. Az unokaöccsével, Billyvel dolgozik, és van néhány ember, akikkel a kényesebb munkákat elvégezteti. De a valóban piszkos melókkal már régen felhagyott, mint ahogy a rendőrség is a próbálkozásaival, miután soha semmit nem sikerül rábizonyítani.

– Elmegy hozzá?

– Úgy tervezem.

– Oké. Szóljon, ha sikerül kiderítenie valamit. Én meg utánanézek ennek a Murphy fiúnak. Addig sem unatkozom.

– Rendben. Majd holnap valamikor beugrom, és lebonyolítjuk az információcserét.

Roper egy darabig csak ült, és a lehetőségeken törte a fejét. Egyszer csak nyílt az ajtó, és két sültszalonnás szendviccsel a kezében belépett Helen.

– Megfelel?

– Hogy meg-e? Alig várom, hogy beleharaphassak! Nem fáradt?

– Nem különösebben.

– Jó. Akkor, ha akarja, megmutatom, milyen hatékony segéderő lehet egy számítógép, ha valaki tudja, hogy mit kell csinálni vele.

– És mi lenne a gyakorlat célja?

– Az Ideiglenes IRA egyik visszataszító figurája, Brendan Murphy.

– Várjon csak... Mintha már hallottam volna ezt a nevet. Igen... Kilencvennégyben, Derryben.

– Hallhatta volna már jóval korábban is – mormogta Roper, aki közben nagyot harapott az egyik szendvicsből. – Isteni! Most pedig üljön ide mellém, és tegye azt, amit mondani fogok!

7

Másnap reggel Ferguson irodájában gyűltek össze, hogy meghallgassák Hannah Bernstein beszámolóját az éjszaka eseményeiről.

– Két kisstílű huligán volt – kezdte Hannah. – Mindketten a Colosseum konyháján dolgoznak, a nevük Borsalino és Salvatore. Jelenleg a Westminster Kórházban vannak megfigyelés alatt. Salvatore elveszítette a fél térdkalácsát, Borsalino a combjába kapott golyót.

– Magasságos ég, nem kukoricázott ez a Roper!

– Ezúttal nem is nagyon engedhette volna meg a kukoricázást, uram – jegyezte meg epésen Hannah. – Vagy ön szerint igen?

– No és milyen történettel álltak elő? – kérdezte Ferguson, mintha meg sem hallotta volna a főfelügyelő szavait.

– Azt mondták a nyomozást vezető rendőrtisztnek, hogy két fekete támadta meg őket. Dulakodni kezdtek. A két madár nem emlékszik másra, csak a lövésekre, és hogy megérkezett a mentőautó.

– Nahát – csóválta Ferguson a fejét. – Hogy már két bűnöző se sétálhasson biztonságban hazafelé... – Mi a következő lépés? – fordult Dillonhoz.

– Blake és én elmegyünk Harry Salterhez. Ráállítom a Jagókra, hátha ki tud szedni belőlük valamit. Ha tényleg nagy gazság van készülőben, annak a szele eljut hozzá, ebben biztos vagyok. Egyébként is, tartozik nekem. És Blake-nek is. Mi húztuk ki a szarból. amikor Hooker bandája le akart számolni vele a Lynda Jones nevű örömhajón.

– Igen, emlékszem valami ilyesmire – bólogatott Ferguson. – Most törleszthet, ha akar. Ugyanakkor nagyon nem szeretném, ha

Brendan Murphy kicsúszna a karmaink közül. Ő sokkal veszélyesebb, mint a két Jagó.

– Nem fog – nyugtatta meg Hannah a főnökét. – Roper már dolgozik „rajta", de azt mondja, konkrét információk hiányában elég lassan halad. Nem tudnánk valahogy segíteni neki?

– Nekem lenne egy javaslatom – szólalt meg elgondolkozva Dillon. – Amíg Blake és én odaleszünk Harry Salternél, addig maga, drága főfelügyelő, felhívhatná Kilreában Liam Devlint.

– Magasságos Isten! – hüledezett Ferguson. – Hát él még a vén dinoszaurusz?

– Már hogyne élne! – méltatlankodott Dillon. – És egyáltalán nem vén, hiszen évek óta egy percet sem öregedett. Úgy emlékszem, maga nagyon tetszett neki annak idején, Hannah. Hívja fel, mesélje el neki, mi történt, és kérje meg, hogy egy kicsit tudakozódjon Murphy után. Devlin élő legenda IRA-körökben. Ha akar, ő tud segíteni.

Hannah kérdő tekintetet vetett Fergusonra.

– Tábornok?

– Nem rossz ötlet. De ne telefonáljon. Inkább találkozzon vele. Ha igyekszik, még ma délben Dublinban lehet.

– Ha tényleg ezt akarja, tábornok...

– Igen, ezt akarom. Lássunk munkához, emberek!

Hannah, Dillon és Blake társaságában, az irodájába ment. Felvette a telefont, felhívta Farley Fieldet és megrendelte a repülőt.

– Aztán vigyázzon magára odaát – óvta Dillon. – Békefolyamat ide vagy oda, mégiscsak háborús zónába megy.

– Ugyan, mit sajnálkozik? – húzta el Hannah a száját. – A maga ötlete volt!

– Ez igaz, de azért nem szeretném, ha golyót kapna a két szép szeme közé. Tudja, vannak emberek, akiket nem tart vissza néhány csinos vonás...

Hannah nagyot sóhajtott.

– Látja, ezt készséggel elhiszem. És... sajnálom, ha harapós voltam egy kicsit.

– Már megszoktuk – vigyorgott Dillon. – Aztán nehogy üres kézzel jöjjön vissza!

– Nem fogok – ígérte Hannah.

– Hát akkor... mi megyünk is. Jó utat!

Miután a két férfi elment, Hannah előhúzta a táskájából a telefonregiszterét, beütötte Liam Devlin nevét, és már tárcsázta is a felvillanó számokat. A Dublin melletti Kilreában azonnal felvették a telefont.

– Ki merészeli megzavarni a reggelemet?

– Hannah Bernstein.

– Jézusom, kislány! Tényleg maga az? Csak nincs valami baj? Hallom, főfelügyelőt csináltak magából. Igaz?

– Igaz, Mr. Devlin, és sajnos, az is igaz, hogy bajban vagyunk. Tudna nekünk segíteni?

– Én? Hát hol van a nagy Dillon?

– Neki most Blake Johnsonnal együtt más dolga van.

– Ő az az FBI-os fickó, aki Dermot Riley ügyében segített nekünk? Rendes pasas. És magának, drága Hannah, egyébként sem tudnék nemet mondani. Ki vele, mikor érkezik?

– Néhány perc múlva indulok, ami azt jelenti, hogy déli tizenkettőkor magánál lehetek.

– Számolni fogom a perceket!

A férfi még akkor is mosolygott, amikor visszatette a konyhai készülékre a kagylót. Tényleg alig várta, hogy megérkezzen a látogató.

Dillon szó nélkül hajtott végig a zöld Mini Cooperrel a Horse Guards sugárúton.

– Szóval a jó öreg Harry még mindig űzi az ipart – jegyezte meg Blake egy idő után.

– Hát persze, hiszen a vérében van. De meg kell mondjam, erősen leszűkült a tevékenységi területe. Már csak csempészettel foglalkozik és csak szesszel, esetleg gyémánttal. Nála a drog szóba sem jöhet. Meg fogsz lepődni, ha meglátod. Úgy néz ki, mint egy régi vágású, családcentrikus nagypapa.

– Akárcsak mi – mondta Blake, és szélesen elvigyorodott.

Wappingbe érve egyenesen a Fekete Gengszterhez hajtottak. Tipikus londoni kocsma volt, festett cégérén egy magányos, fekete köpenybe burkolódzó alak üdvözölte a vendégeket.

Bár még nem jött el az italozás ideje, hiszen még több mint másfél óra hiányzott a délhez is, már nyitva volt. A minden szegletében viktoriánus nagyterembe mentek, ahol tükrök alkották a polcok hátsó falát, és a hatalmas mahagóni bárpultnak bútorfény szaga volt. A porcelán sörcsapok csak arra vártak, hogy elfordítsa őket valaki.

Az egyik sarokbokszban három férfi ült, Harry unokaöccse, Billy Salter, Joe Baxter és Sam Hall. Teát ittak, és kényelmesen lapozgatták a reggeli lapokat.

– Mintha a tolvajok konyhájában lennék! – sóhajtotta Dillon, amikor az asztalhoz lépett. – Csak a konyhafőnököt nem látom sehol.

Billy arcán örömteli mosoly jelent meg, amikor felismerte az érkezőt.

– Uram-atyám, hiszen ez Dillon és Mr. Johnson, egyenesen Amerikából!

Baxter és Hall ugyancsak elvigyorodott.

– És most még csak nem is ülünk nyakig a szarban – folytatta Billy. – Szavamra mondom, örülök! De mi hozta magukat ide? Csak nem valami baj? – kérdezte. Hangjából egyértelműen kicsendült a sóvár reménykedés.

– Csak nem unatkozol, Billy? – kérdezte derűsen Dillon. – Elképzelhető, hogy a jó öreg Harry nem ad elég melót? Hol van a vén róka?

– Odalenn, a hajón.

– A Lynda Jones-on?

– Aha. Most újította fel. Olyan büszke rá, hogy elvonszolni sem lehet róla, csak ha nagyon muszáj. Jöjjenek, megmutatom. Gyalog is mehetünk.

Lesétáltak a rakpartra. A vízen lágyan ringatóztak a kikötött hajók és csónakok, csak az a két, félig elsüllyedt bárka totyogott hangosan, amelyek peremén át-átcsaptak a folyó lágy redőkben érkező hullámai. Mire a Lynda Jones-hoz értek, elkezdett szemerkélni az eső. Harry Salter egy ponyvatető alatt ücsörgött, alig látszott ki a The Times mögül. Dóra, a kocsma főpincére éppen teát töltött neki. Harry kedélyesen megpaskolta a nő hátsó felét.

– Istenemre mondom, Dóra, csodás feneked van.

– Hát nem a költő szól belőle? – szólalt meg nagy komolyan Dillon. – És micsoda fenséges nyelvezettel!

Salter levette olvasószemüvegét és az érkezőkre nézett.

– Egek! Ez tényleg Dillon! És az a nyavalyás jenki! Hé, mi a fene történik itt? – A kék szemek megkeményedtek a ráncos arcban. – Csak nincs valami baj?

– Hát, bajnak is nevezhetjük, de mondhatjuk azt is, hogy ideje törleszteni az adósságodat. Már mócsing sem lennél, ha Blake és én annak idején ki nem rángatunk a Hooker-banda karmai közül.

– Jó, jó, abbahagyhatod. Tudhatnád, hogy sohasem maradok adósa senkinek. Ráadásul téged még kedvellek is, Dillon. Kölyök-korodban pont olyan lehettél, mint az én Billym. Ő sem törődik semmivel, megy mindig a maga feje után.

– Halálmegvető bátorsággal, igaz?

– Mániákus az öreg. Örökké attól fél, hogy fűbe harapok – kapcsolódott be a beszélgetésbe az unokaöcs. – Persze, nem alaptalanul. Egyébként én is úgy érzem, egy fából faragtak minket, Dillon. De nevén neveznéd végre a bajt?

– Miért is ne? Jagónak hívják, ha mindenáron tudni akarod. Billy szabályosan elsápadt.

– Az a két gazember, Harold és Tony!

– Talán nem szereted őket?

– Javíts ki, Dillon, ha úgy gondolod, hogy nincs igazam, de azt hiszem, mondhatom, hogy haverok vagyunk – mondta az idősebb Salter. – Pedig nálad jobban senki nem tudja, hogy mivel foglalkozom... Az sem titok előtted, hogy elég jól megélek az olcsó európai cigiből. Még akkor is szépen marad, ha befizetem az adót. De az még engem is megrendít, ha két hónap alatt három szállítmányom odavész. Persze, nem magától. Erősen gyanítjuk, hogy a két Jago keze mindhárom akcióban benne volt. Csak bizonyítani nem tudom. Neked mi bajod velük?

– Nem tudom, ismersz-e egy Jack Fox nevű fickót. Ő a Solazzo család frontembere.

– A Colosseumos? – vágott közbe Billy. – Ismerjük, akár a rossz pénzt. Hébe-hóba a Jagóknak is ad melót. Pénzszállító kocsik kirablásával bízza meg őket, meg ilyesmivel. Amihez nem ész kell, hanem puskagolyó meg izom.

– Ahogy tudom, csak kápéra megy – vetette közbe Hány. – Mit akartok tőle?

– Ez a Fox megölette Blake feleségét. Kate újságíró volt, aki véletlenül túl közel került a tűzhöz, ezért Fox úgy döntött, hogy meg kell halnia.

Salter meg sem próbálta visszatartani döbbenetét.

– A kurva életbe! Mindig tudtam, hogy egy utolsó strici! – Azzal Blake-hez fordult. – Nem is tudom, mit mondjak, haver...

– Megteszi annyi, hogy segítesz nekünk.

– A francba, hát hogyne segítenék? Számíthatsz ránk, pajtás, ez nem vitás. Csak azt mondjátok meg, hogy mit tehetünk?

– Foxnak készpénzre van szüksége – vette vissza a szót Dillon. – Talán még nem hallottátok, de tegnap éjszaka sikerült bezáratnunk a Colosseumot meg a fogadóirodákat is.

– És hogy az ördögbe csináltátok?

– Meséld el nekik! – fordult Dillon Blake felé. Salter és a fiúk térdüket csapkodva hallgatták a beszámolót.

– Magasságos Isten! – sóhajtotta Billy. – Ez kész gyönyörűség! Komolyan!

– Egyetértünk. Szóval, a két Jago is ott volt, és mivel Foxnak tényleg szüksége van a zsozsóra, úgy gondoljuk, nem véletlenül. Nyisd ki a szemed és a füled, Harry pajtás, hátha sikerül megtudnod valamit.

– Naná, hogy kinyitjuk! – lelkesedett Harry. – Mind a négyen! Végre történik valami, igaz, Billy fiam?

– Ahogy mondod! Már nagyon uncsi volt! Te, Dillon, kínomban ráfanyalodtam erre a könyvre – lengetett meg Dillon előtt egy puhafedelű kiadást. – Valami filozófia. A fodrásztól csórtam el. Istenemre mondom, jobb, mint egy kémregény. Egy Heidegger nevű hapsi írta. Ismered?

– Aha. Német filozófus, aki, ha jól tudom, Heinrich Himmler kedvence volt.

– Kit érdekel, ha az ipse egy zseni. Tudod mit mond? Azt, hogy az élet tett és szenvedély, és az, aki nem veszi ki mindkettőből a részét, nem is él igazán.

– És ez igaz is, Billy. Ennél bölcsebben és szebben senki nem fogalmazta meg az élet lényegét. Művelt emberre vall, hogy ilyesmit olvasol.

– Ne gúnyolódj, Dillon, oké? Nagyon jól tudod, hogy nem vagyok iskolázott pasas. Sőt! Ennek ellenére van némi agyam, és ha futja az időmből, szívesen olvasok. Még azt is tudom, hogy a művelt kifejezés mit takar. Úgyhogy művelt semmiképp nem lehetek, legfeljebb csak eszes csirkefogó.

– Ebben egy percig sem kételkedtem – felelte Dillon, majd előhúzott a zsebéből egy névjegyet és ráírt néhány számot. – A lakástelefonom és a mobilom, valamint Ferguson otthoni telefonja. Számítok rád, Harry.

– Számíthatsz is, öregem.

A két vendég már a hajóhídon járt, amikor Dillon felfedezett néhány oxigénpalackot a fedélzeten.

– Még mindig búvárkodsz, Billy? – nézett vissza a fiúra.

– Mestervizsgám van belőle, ha tudni akarod. És te? Tudod egyáltalán, hogy kell alámerülni?

– Hát... ha jobban belegondolok, tudom.

– Van valami, amit nem tudsz? – mormogta Billy, majd kicsit hangosabban tette hozzá, – Ha bármit hallunk, jelentkezünk!

A felségjel nélküli Gulfstreamet arra a részre irányították, ahol a privát gépeket fogadta a dublini reptér. Madoc őrmester kinyitotta az ajtót. Lacey-hez és Perryhez hasonlóan ugyanolyan tengerészkék egyenruhát viselt, mint a repülőgépeken szolgálatot teljesítő személyzet tagjai a világon mindenütt.

– Ha minden igaz, a hangár mellett kell lennie egy limuzinnak – mondta, majd miután felfedezte a fekete Mercedest, kinyitotta a készenlétben tartott ernyőt és utasa oldalán elindult az autó felé.

Legnagyobb meglepetésükre a Mercedes mellett egy másik jármű is állt – az ír rendőrség, a Garda egyik autója, amelyben, az egyenruhás sofőr mellett egy nagydarab, bőrkabátos, tweedsapkat viselő férfi ült.

Mosolyogva üdvözölte az érkezőket.

– Dan Malone vagyok a Különleges Ügyosztályról. Főfelügyelő. Még nem találkoztunk, azt hiszem.

– Én is úgy gondolom, uram – válaszolta Hannah.

– Őszintén szólva ez az első eset, hogy egy főfelügyelő asszonyt fogadhatok. Hogy viszonyulnak ehhez a Yardon a fiúk? Lefogadom, nem örülnek, hogy egy nőnek kell engedelmeskedniük...

– Azért kibírják – nevetett Hannah. – Egyébként nem először hallom a Malone nevet. így hívják az egyik őrmesterünket is.

– Tudom. Ő az unokaöcsém, Terry. Ne nézzen ilyen hitetlenkedve, angol anyja van, és Londonban született. Most viszont, ha nincs ellenére, szeretnék önnel néhány szót váltani. Négyszemközt, ha lehet. A RAF büszkeségét akár vissza is küldheti – intett a fejével Madoc felé.

A zuhogó eső elől beléptek a hangárba. Malone, mielőtt bármit mondott volna, előhúzott a zsebéből egy meggyötört cigarettás dobozt.

– Kér? – nyújtotta Hannah felé.

– Nem. köszönöm. Nem dohányzom.

– Jó magának. Hosszabb élete lesz, mint nekem. Nézze... Azt hiszem, mondhatom, hogy egy oldalon állunk. Mi ugyanúgy a békefolyamat hívei vagyunk, mint maguk. Azt is elárulom, hogy itt, Dublinban. legalábbis a Különleges Ügyosztályon, mi mindent tudunk önről, főfelügyelő. Mondhatni, megelőzte a híre. Mint ahogy Fergusont és Diliont is.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy IRA-ügyben mi legalább annyira érdekeltek vagyunk, mint maguk. És hogy Ferguson nem ok nélkül küldte ide magát. Valami készül. És, hogy becsületes legyek, elárulom, kifaggattam a sofőrjét, így azt is tudom, hogy maga innen egyenesen Kilreába megy. Ez pedig csak egy dolgot jelenthet. Azt, hogy azzal a vén gazember Liam Devlinnel találkozik.

– Ó, úgy látom, maga is kedveli.

– Igen, eltalálta. Én is kedvelem. Szóval... van valami, amiről tudnom kellene?

– Ha azt szeretné tudni, miért jöttem, megmondhatom. Információra van szükségem.

– Nem is akármilyenre, gondolom.

– Hát, nem... – Hannah úgy gondolta, vállalnia kell a kockázatot. – Ugye, tudja mi az, hogy zsarubecsület?

– Már hogyne tudnám, főfelügyelő! Bármit mond is, ígérem, köztünk marad!

– Mond magának valamit a Brendan Murphy név?

– Magasságos Isten! Mit művelt már megint az az akasztófavirág? – Malone elgondolkozva összeráncolta a homlokát. – Bármit tett is, rossz helyen keresi. Inkább a határtól északra kellene próbálkoznia. De árulja már el, mit csinált?

– Tulajdonképpen semmit. Sőt, lehet, hogy csak pletyka az egész. Mindenesetre, kaptunk egy fülest, hogy van egy föld alatti fegyverraktára Louth megyében. És arab terroristákról meg valami libanoni kapcsolatról is csiripelnek a verebek.

– Ezért akar hát elmenni Devlinhez!

– Igen. Ő az egyetlen, aki esetleg tud valamit.

– Ebben egy percig sem kételkedem. Ugye, szól, ha igaznak bizonyul a hír?

– Természetesen. Még az is előfordulhat, hogy a segítségét kérem.

– Állok elébe. Akkor legalább biztosan jelentkezik.

Malone visszakísérte Hannah Bernsteint a limuzinhoz. Udvariasan kinyitotta előtte az autó ajtaját.

– Aztán ne felejtsen el néha hátranézni! – figyelmeztette. – Attól, hogy békefolyamatról beszélünk, még közel sem biztos, hogy béke van!

Néhány perccel múlt dél, amikor a limuzin megállt Devlin viktoriánus stílusban épült háza előtt. Hannah meghagyta a sofőrnek, hogy várja meg, aztán végigsétált a bejárathoz vezető ösvényen és bekopogott. Az ajtó pillanatokon belül feltárult, és mögötte fekete Armani nadrágban és ingben maga Devlin állt – ezüstösen csillogó hajjal, mégis kortalanul. Sem arcán, sem kék szemének élénk csillogásán nem hagyott nyomot az idő. Pedig a Trinity College népszerű irodalomtörténet-professzora kettős életet élt, amikor nem tartott éppen előadást az egyetemen, az IRA oszlopos tagjaként tevékenykedett és habozás nélkül gyilkolt, ha úgy hozta a sors.

– Jézusom! Micsoda nő! – adott hangot elismerésének. – Ragyogóan néz ki, Hannah.

– Hát, ami azt illeti, ön sem panaszkodhat.

A férfi átkarolta a nő vállát, és bevezette a nappaliba.

– Gondolom, inna valamit.

– Nem, inkább a tárgyra térnék – válaszolta Hannah, azzal leült, szemben a férfival. – Ismer egy Brendan Murphy nevű embert?

Devlin arcán megkeményedtek a vonások.

– Azt a férget?!

– Nem először hallom, hogy így nevezik.

– Akkor bizonyára rászolgált. -A férfi előhúzott a zsebéből egy régimódi ezüst cigarettatárcát és rágyújtott. – Hallgatom, Hannah.

A beszámoló végén Devlin komor bólogatással csak ennyit mondott.

– Hát igen... A hallottak alapján tényleg úgy tűnik, hogy Murphy áll a dolog mögött.

– Gondoltam. De vajon miből építette a föld alatti bunkert, és miből vásárolta a fegyvereket? Honnan vette a pénzt?

– Kábítószer. Testőrködés. Pénzbehajtás. A kormány azzal, hogy szinte minden bebörtönzöttet szabadon engedett, visszaadta Ulstert a keresztapák kezébe, akik szép számmal vannak mindkét oldalon, a lojalisták között ugyanúgy, mint a katolikusok között. Úgyhogy megbízóban nincs hiány.

– És magáról Murphyről tud-e valamit?

– Semmi konkrétat. A szóbeszéd szerint valóban eltöltött valamennyi időt Líbiában. Kiképzéseken vett részt, ugyanakkor különféle arab formációknak dolgozott. A nyakamat rá, hogy ő hozta tető alá Fox libanoni üzletét.

– Biztos, hogy nem tud közelebbit?

Devlin először megrázta a fejét, de aztán összeszűkült a tekintete.

– Ismerek viszont valakit, aki esetleg tudna segíteni. De szavát kell adnia, hogy bizalmasan kezeli az ügyet.

– Tehát IRA-s az illető.

– Úgy van.

– Rendben. A szavamat adom.

– Hát akkor... próbáljuk meg – mondta Devlin, és felvette a telefont.

Michael Leary éppen az esőkabátját húzta fel dublini lakásában, de már az első csengésre felkapta a kagylót.

– Leary – vakkantott bele barátságtalanul.

– Michael, öreg cimbora, itt Liam Devlin beszél.

– Jézus, Liam, ez csak egyet jelenthet, akarsz valamit.

– Ráhibáztál, pajtás. De hát... nem volt nehéz, igaz? Gondolom, még nem ebédeltél. Meghívlak az ír Huszárba, bekapunk valamit. Ja, és ne lepődj meg, ha a Különleges Ügyosztály egyik főfelügyelőjével érkezem.

– Azt már nem! Vagy a Garda nélkül jössz, vagy sehogy.

– Ugyan már, barátom, a Garda eszembe sem jutott. Az én főfelügyelőm a Scotland Yardnál dolgozik, és nemcsak eszes, de csinos is. Ugyanis hölgy az illető, Michael! Igazi szépség, és – nem utolsó szempont – ismeri Sean Diliont.

– Uram-atyám! – nyögte Leary. – Bármi mondandód legyen, nem akarom hallani!

– Dehogynem! Mi több, imádni fogod! Na... Szedd össze magad, fiam. Mindjárt ott vagyunk!

Nem sokkal később Devlin elhúzta Hannah limuzinjában az utasteret kettéválasztó üvegablakot, és mire Dublinba értek, Hannah mindent tudott Michale Leary-ről.

– Kedves fickó – mondta Devlin. – Angol irodalmat hallgatott a belfasti egyetemen. Tanítottam is egy darabig.

– Aztán a szent ügy szolgálatába állt.

– Nem ok nélkül.

– Maga csak ne akarja bemesélni nekem, hogy tanult emberként nem talált volna jobb elfoglaltságot, minthogy géppisztolyokat aggasson magára, és bombákat szórjon, amerre jár!

– Ugyan, Hannah, úgy beszél, mintha az IRA faragatlan fa-tuskókkal lenne tele. Pedig tudja, hogy ez nem igaz. Gondoljon csak a második világháború utáni időszakra. Azokra a zsidókra, akik Izrael létrehozásáért küzdöttek, ugyancsak géppisztolyokkal és bombákkal. A többségük egyetemet végzett valahol Európában...

– Értem a célzást, uram.

A férfi előkotort a zsebéből egy cigarettát, majd miután rágyújtott, letekerte az egyik ablakot. – És ha már itt tartunk – folytatta –, szerénységemet is felhozhatom példaként. Jezsuiták neveltek és a Trinity College-ban szereztem kitüntetéses diplomát.

– Jó, jó – nevetett Hannah. – Megadom magam! Egyébként sincs jogom a bírálathoz, hiszen akkor önmagammal kellene kezdenem. Hiszen én is öltem már. Nem is egyszer. De a bombákat akkor sem kedvelem.

– Én sem.

– Miután ezt megbeszéltük, akár vissza is térhetünk Leary-hez.

– Rendben. Michael neve hosszú évekig szerepelt az aktív listán. Sokszor dolgoztunk együtt, kivéve, ha bombáról volt szó, amit velünk ellentétben, ő kifejezetten szeretett. Egy alkalommal Ulsterbe kellett volna átvinnie egyet, ám az, mielőtt a határhoz értek volna, felrobbant. Michael két kísérője meghalt a helyszínen, ő „csak" a fél bal lábát veszítette el. Ezzel együtt szerencsésnek mondhatta magát, hiszen, ha nem a Köztársaság területén történik a baj, Michael nagy valószínűséggel még most is a maze-i börtönben csücsül.

– így viszont csak az aktív pályafutásnak kellett búcsút mondania.

– Nem egészen. A baleset után még sokáig vezette a hírszerző részleget. Ő volt a második ember a vezérkari főnök után. De amikor a békefolyamat elkezdődött, elege lett. Egyébként jól ismeri Diliont. Együtt voltak Derryben.

– És most? Mit csinál?

– Thrillereket ír, és ha hiszi, ha nem, szépen keres vele.

– Teremtő atyám! Gondolja, hogy fog segíteni?

– Mit mondhatnék erre? Manapság már ő sem ellenzi a békét. Talán reménykedhetünk.

Devlin a Liffey folyó rakpartjára irányította a sofőrt, ahol nemsokára feltűnt az ír Huszár épülete.

– Az igazi republikánusok és a Sinn Fein szimpatizánsainak a törzshelye – magyarázta a férfi – és mellesleg, a konyhája is kitűnő.

A mahagónival bontott bárpult és a tükrös polcok a régi idők hangulatát idézték, a palackok címkéje gazdag italválasztékról árulkodott. A kocsma tömve volt ebédelni vágyó emberekkel, akik jó étvággyal tüntették el tányérjaikról az egyszerű, de ízletes ételeket. Leary az egyik távoli sarokban ült. Jobb keze ügyében egy korsó Guinness állt, ő maga pedig egy nagy tál ír pörkölt fölé hajolt.

– Nem, ne állj fel! – mondta neki Devlin, amikor megálltak az asztala mellett. – Hannah nem sértődős fajta. Ő az a barátom, akiről beszéltem neked.

A jóképű, negyvenöt körüli férfi hollófekete hajában ősz szállak csillogtak, arca habozást tükrözött. Egy darabig csak nézte az előtte álló csinos nőt, végül üdvözlésre nyújtotta a kezét. Hannah, vonakodva bár, de elfogadta.

– Üljenek le.

– Nagyon jól néz ki a pörkölt – nézett Hannah az asztalukhoz lépő pincérnőre. – Szívesen megkóstolom.

– És önnek, professzor úr, mit hozhatok?

– Simogatás lelkemnek ez a hang – mondta Devlin a lánynak, majd Hannah-hoz fordult, – Eileen a Trinityn tanul, és ha vezekelni akar a bűneiért, részt vesz a szemináriumaimon.

– Miket beszél, professzor úr! Az ön szemináriuma nem büntetés, hanem jutalom! Nem véletlenül vagyunk mindig annyian.

– Elég a dicséretekből, kislány – paskolta meg Devlin a kezét. -A következő esszére már így is megvan a jeles. Most a testnek is adjunk valamit. Az enyém egy kiadós angol reggelit kíván. A kiváló író, Somerset Maugham mondta egyszer, hogy aki jól akar lakni Angliában, annak naponta háromszor kell reggeliznie. Aki meg szomjas – ezt már én mondom –, annak Bushmills Whiskyt kell innia. Hozna egy pohárral, tündérke?

– Nekem egy jó pohár ásványvíz is megteszi – vetette közbe Hannah.

– Még mindig végigdolgozod az éjszakákat, Michael fiam? -fordult most Devlin a férfihoz.

– A lábam miatt, Liam. Annyira fáj, hogy le sem tudom hunyni a szemem. Morfiumot pedig nem akarok bevenni. így – marad a meló.

– A helyedben én biztos megpróbálkoztam volna már a Bushmills-zel.

Eileen, mintegy végszóra, meghozta az italokat.

– Nos, miről lenne szó? – kérdezte Leary, miután a lány elment.

– Brendan Murphyről. Jóban vagy vele?

– Azzal a féreggel? Ne hülyéskedj! Mindenkit kiráz tőle a hideg. Ha tudni akarod a véleményemet, egy kisstílű gengszter. A mozgalom szégyene.

– Vajon a vezérkari főnök is így gondolja?

– Természetesen. Ma mindenki békét akar, Liam. Kivéve a Murphyhez hasonló szemeteket.

– Akiknek anyagi érdekük fűződik ahhoz, hogy folytatódjon a gyilkolás.

– Pontosan. De csak a szakadárok gondolkodnak így. Az Igazi IRA, az Új IRA és más, hasonló csoportosulások tagjai.

Az angol reggeli és a pörkölt ugyancsak megérkezett. Devlin és Hannán rögtön hozzá is látott.

– Vajon hol lehet most Murphy? – kérdezte Hannah két falat között.

– Fogalmam sincs – vont vállat Leary. – Ha valakinek, magának igazán tudnia kell, hogy a Murphy-féle bajkeverőket tömegesen engedik ki a börtönökből. Ahelyett, hogy benn tartanák őket. Ilyen körülmények között Murphy oda megy, ahová akar. Csak arra kell ügyelnie, hogy az Ideiglenes IRA-val ne fusson össze valahol.

– Gondolja, hogy elbánnának vele?

– Természetesen. Hadseregről van szó, Hannah, ahol minden a szabályok szerint mozog. De térjünk vissza inkább a maguk problémájához és ahhoz a fontos kérdéshez, hogy miért kellene nekem segítenem?

– Azért, mert tizenöt évvel ezelőtt megmentettem az életedet Down megyében. Amikor meglőttek. Emlékszel? Átsegítettelek a határon.

– Liam, ezt a tartozást már leróttam, amikor Dillonnal és azzal a jenkivel Dermot Riley-ra vadásztatok. Tőlem tudtátok, hogy Tullamore-ban kell keresni, egy farmon, és ti le is mentetek.

– Aztán meg rohantál, hogy szólj a vezérkari főnöknek, aki a nyakunkra küldte Bellt és Barry-t. Azt a két két lábon járó majmot. Bridget Riley azóta is ott viseli az arcán az égő cigarettáik nyomát.

– Még jó, hogy ti ott voltatok és közbeléptetek – gúnyolódott Leary. – Bellel Dillon végzett, te pedig Barry hátát használtad céltáblaként. Mindezt maga Dermot mesélte nekünk.

– Szégyelltem is, hogy az én koromban és tapasztalatommal hátulról kelljen lelőnöm valakit – mormogta Devlin. – Nincs más hátra, Hannah... Muszáj beavatni ezt az akadékoskodó alakot.

Hannah nem ellenkezett. Beszámolt a föld alatti bunkerről, a fegyverekről, Foxról, a libanoni kapcsolatról... mindenről. Leary figyelmesen végighallgatta, végül így szólt,

– Egy dolgot tisztázzunk. Nem fogjuk abbahagyni a fegyverkezést. Ezt, azt hiszem, mint a mozgalomban hívő ember, mindannyiunk nevében mondhatom. Nem lenne bölcs dolog, ezt a történelem nem egyszer bizonyította már.

– Talán még örül is annak, hogy az ilyen Murphy-szerű alakok földalatti bunkereket építenek – jegyezte meg epésen Hannah.

– Nem, a pokolba, egyáltalán nem örülök neki. Sőt, a vezérkari főnök sem fog repesni a boldogságtól, ha a dolog a tudomására jut.

– Miért, el akarja mondani neki? – kérdezte Hannah.

– Nincs más választásom.

– Na, végre van valami, ami mindkettőjükben közös – nevetett Devlin. – De azért – fordította komolyra a szót – addig még tehetnél valamit, Michael.

– Felfordíthatjuk éppenséggel egész Louth megyét, de baromi nagy, és Murphy keményvonalas haverjaival van tele. Nem fűznék hozzá sok reményt. – Felcsillanó tekintete azonban jelezte, hogy eszébe jutott valami. – Emlékszel Sean Reganre, Liam?

– Hogyne! – bólintott Devlin. – Még Derryből. Ő az, aki meglőtt egy katonai rendészt, aztán elpucolt Amerikába. Ha jól tudom, a zsaru megúszta, bár jó darabot kitépett belőle a golyó.

– Természetesen, jól tudod. Nos, ez a Regan azóta visszajött, és egy ideig Murphyvel dolgozott Európában. Három héttel ezelőtt pedig ott ült a Párizs-Dublin járaton, amely végül a Heathrow-n landolt a sűrű köd miatt. Az utaslista ellenőrzése során egyszerűen kiszúrták a nevét, így szerencsétlen, még mielőtt földet érhetett volna lebukott.

– Vajon én miért nem tudok erről? – tűnődött hangosan Hannah.

– Fogalmam sincs. Az én információim szerint a Titkosszolgálat leemelte a Heathrow-n a gépről, valamilyen speciális felhatalmazást lobogtatva, és egyszerűen elspricceltek vele. Meg sem fordult a fejemben, hogy maguk nem tudnak róla odaát. Talán hiba csúszott az információs áramlatba a két osztály között.

– Talán...

– Nos, mi a véleménye? – kérdezte Devlin.

– Ha Regan tényleg dolgozott Murphynek, akkor előfordulhat, hogy tud valamit. Úgy tűnik, ez a legjobb szál, amin elindulhatunk – felelte elgondolkozva Hannah.

– Remélem, fel is tudják gombolyítani – mormogta Devlin. -Ennél többet ugyanis nem tehetek. Legalábbis addig, míg Michael ki nem tálal a vezérkari főnök asztalára. Ha eközben csak egy morzsát is sikerül fölcsippentenem, azonnal jelentkezem.

Mindhárman felálltak és elindultak a kijárat felé. Búcsúzóul Leary kezet rázott Hannah-val.

– Őszintén örültem a látogatásának, főfelügyelő – mondta –, de ha lehet, ne csináljon belőle szokást. – Azzal elfordult, és elbicegett.

– Kedves kis fatuskó -jegyezte meg mosolyogva Devlin. – No de ideje a repülőtérre irányítani azt a gyönyörűséges limuzint. Ugye, nincs ellene kifogása, hogy – miután magácskát kitettük – a sofőr engem is haza vigyen?

Leary a vezérkari főnök vidéki házának a nappalijában ült és részletes beszámolót tartott a történtekről. Csak akkor hallgatott el, amikor a háziasszony behozta a süteményt és a teát.

– Nem csináltam ostobaságot? – kérdezte aggodalmas hangon, miután az asszony kiment.

– Ostobaságot?! – nézett rá értetlenül egykori főnöke. – Az a Murphy egy dühöngő vadállat! Már rég félre kellett volna állítanunk, csak nincs rá időnk. Sem nekem, sem a Katonai Tanácsnak.

– De valamit azért csak teszünk?

– Természetesen. Elküldök pár embert, hogy nézzenek körül Louth-ban, bár, meg kell mondjam, túl sok mindenre nem számítok.

– Hát akkor... mégis, miért?

A vezérkari főnök elmosolyodott.

– Azért, mert Ferguson, Sean Dillonnal együtt, már nyakig benne van az ügyben. És a célunk, kivételesen, egy és ugyanaz. Miért ne hagyhatnánk, hogy a jó öreg Sean elvégezze helyettünk a piszkos melót?

A repülőtérre érve Hannah limuzinja egyenesen abba a hangárba hajtott, amelyben Lacey és Parry várakozott. A Gulfsteramet odakinn áztatta az eső. Hannah és Devlin még ki sem szállt a kocsiból, amikor a bejárat mellett megállt a Garda járőrautója, és nagy testét meghazudtolva kipattant belőle Malone.

– Liam, te vén róka! – kiáltotta üdvözlés gyanánt.

– Van itt valaki, vagy csak egy egér cincog? – nézett körül kutató tekintettel Devlin, majd elvigyorodott, és kezet rázott a férfival.

– Sikerült megtudni valamit? – kérdezte, immár Hannah-tól.

A nő segélykérően nézett kísérőjére.

– Elmondhatja neki – biztatta Devlin. – Vagy nem ugyanazon az oldalon állnak véletlenül?

Hannah magában igazat adott a férfinak, és beavatta Malone-t mindabba, amit Leary-től megtudott.

– Szóval bármit tesz is Murphy, azt az IRA tudtán kívül teszi -mormogta maga elé az ír.

– Erről a Sean Reganről nem hallott esetleg valamit? – kérdezte reménykedve Hannah.

– Egy szót sem – rázta a fejét Malone. – Ha felbukkant volna errefelé, tudnék róla, abban biztos lehet.

– Szóval valaki bújócskát játszik – ingatta Devlin a fejét.

– Úgy tűnik – értett egyet Hannah. – De érjek csak vissza, kiderítem, ki szórakozik velünk. – Azzal kezet nyújtott a férfinak. – Liam, maga igazi kincs – mondta búcsúzóul.

– Ezzel nem mondott semmi újat, kislány – felelte nevetve Devlin, miközben megcsókolta Hannah csinos arcát. – Vigyázzon magára, és mondja meg Seannak is, hogy időnként nézzen a háta mögé!

– Ne aggódjon, ezt sohasem felejti el. Viszont látásra, főfelügyelő! – fordulta Hannah most Malone-hoz, majd Madoc őrmester kezébe kapaszkodva beszállt az indulásra kész repülőbe. Az ajtók becsukódtak, a motor felbőgött és a gép lassan elindult a kifutón.

– Micsoda nő! – kiáltotta őszinte elismeréssel Malone.

– És még csak most láttad először! – mosolygott Devlin. – De tudod mit? Küldd el ezt a nyavalyás rendőrautót, aztán ülj át ide, a szépséges főfelügyelő limuzinjába! Visszamegyünk az ír Huszárba, és becsapunk egy jó adag Bushmillst. Természetesen, te fizeted!

– Mit? Hogy én beüljek a republikánus bűnbarlangba?! Neked elment az eszed!

– Most mit vagy úgy oda? Ha jól tudom, az öcséd, Fergus, ugyancsak tagja volt az általad bűnbandának minősített társulatnak.

– Erről nem beszélünk!

– Nem én hoztam fel, hanem te – mosolygott Devlin. – Egyébként nem olyan rossz hely az az ír Huszár! Különben sem azért hívlak, hogy veszekedjünk, hanem azért, hogy egy főrendőr társaságában lássanak. Képzeld csak el, hogy megnő a hírnevem! Mindenki minket fog bámulni! Már előre élvezem!

A Gulfstream már az ír-öböl felett járt, amikor Hannah úgy döntött, hogy Codex Négy elnevezésű csodamasinájáról felhívja Fergusont.

– Na végre! – mondta köszönés helyett a tábornok. – Hogy ment a dolog?

Hannah röviden tájékoztatta az eseményekről, külön kiemelve Regant.

– így állunk, uram – mondta lemondóan. – Még csak nem is tájékoztatnak minket! Hol van az oly sokat hangoztatott együttműködés az osztályok között? Beszélhetünk ilyesmiről egyáltalán?

– A Titkosszolgálattal kapcsolatban semmiképp. Legalábbis addig, míg az igazgató helyettesének Simon Carter neve. De majd én kézbe veszem az ügyet. – Azzal letette a telefont, és törni kezdte a fejét. Néhány perc múlva újra felkapta a kagylót, és kiszólt a szomszédos irodába, ahol Dillon és Blake üldögélt.

– Gyertek be. Most beszéltem a főfelügyelővel. Felmerült egy aprócska probléma, amit meg kellene oldanunk.

8

Dillon és Johnson figyelmesen hallgatta Ferguson beszámolóját Hannah Bemstein kalandjairól. Amikor a tábornok elhallgatott, Blake így szólt,

– Mégiscsak elfogadhatatlan, hogy egy akkora részleg, mint a Hírszerzés, elhallgasson egy olyan információt, amely a másik, hasonló jelentőséggel bíró osztály szempontjából alapvető fontosságú lehet.

– Hát igen... Csakhogy Cartert soha nem érdekelte a többi osztály. Jó nagy ívben leszarja mind valamennyit – jegyezte meg Dillon.

– Itt az ideje, hogy emlékeztessük egy apróságra *– mondta Ferguson. – Nevezetesen arra, hogy a pozíció, amelyben vagyok, kivételes hatalommal jár, és ez előtt a hatalom előtt még az ő becses személyének is meg kell hajolnia.

– Na, erre befizetek – mormogta Dillon.

Ferguson elmosolyodott, felkapta a telefonját és megfontoltan beütött néhány számot.

– Ó, maga az, Carter? Van egy kis probléma, ami miatt találkoznunk kellene. Néhány adatra lenne szükségem, még mielőtt a miniszterelnök elé tárnék egy bizonyos ügyet. Igen? Rendben. Fél óra múlva legyen a Grenadierben!

– Ez aztán határozott volt! -jegyzete meg elismerően Blake.

– És ez még csak a kezdet, ahogy ti odaát, Amerikában mondani szoktátok. Szólj a sofőrnek, Dillon. Én addig beszerzek néhány meghatalmazást.

A Granadier kellemes, tipikus londoni kiskocsma volt, ahol régimódi, tölgyfaborítású bokszokban ültették le a vendégeket. Carter az egyik sarokban ült és sherryt kortyolgatott. Az alacsony, sápadt arcú, ősz hajú férfi dühödten meredt a belépő Dillonra.

– Az ördögbe, Ferguson, hogy merészelte idehozni ezt az orgyilkos vadállatot? Százszor megmondtam, hogy az ő jelenlétében nem tárgyalok.

– Ezt a miniszterelnökkel kellene közölnie – vetette oda Freguson. – Dillon ugyanis az ő alkalmazásában áll.

– Én viszont megtiszteltetésnek tartom – jegyezte meg Dillon vidáman –, hogy egy ilyen nagy emberrel egy levegőt szívhatok.

– Ó, maga... Menjen a pokolba!

– Gondolom, emlékszik Blake Johnsonra – vette vissza a szót Ferguson.

– Az amerikaira? Persze. – Carter vonakodva kezet nyújtott, majd ismét Fergusonhoz fordult. – Mit akar?

– Egy IRA-renegát, bizonyos Brendan Murphy rossz dologban sántikál, és én tudni szeretném, hogy mi az.

– Marhaság, Ferguson. Murphy a múlté. Mióta kitört a béke, senki nem sántikál semmiben.

– Hogy maga mekkora hazug! – szólt közbe megvetően Dillon, majd Blake-hez fordult. – Ez az arc nélküli alak a Titkosszolgálat második embere, de még soha nem vett részt semmiben. Úgy tudja, a harcmezőn nem háború folyik, hanem zöldségtermelés.

– Pofa be, ír disznó! – Carter szája szinte habzott a sértett haragtól, amelyet Dillon szavai váltottak ki benne.

– Ezért a rasszista megjegyzésért – folytatta metsző hangon Dillon – akár fel is jelenthetem.

– Pontosan – bólogatott nagy komolyan Ferguson. – És mivel az én drága anyám szintén ír volt, ezt a megjegyzést, mint félig ír, félig angol, én magam is személyes sértésnek veszem.

– Ha nem vette volna észre, meggyalázta a tábornok édesanyjának az emlékét – kapcsolódott be Blake is a szópárbajba.

– Ugyan, ilyesmi fel sem tűnik neki! – legyintett Dillon. – No de térjünk vissza a tárgyra. Maguk három héttel ezelőtt leemeltek egy Sean Regan nevű fickót a Párizs-Dublin járatról. Arról a gépről beszélek, amelynek a nagy köd miatt a Heathrow-n kellett leszállnia. Miért tették?

– Ugyan miért? Mert évekkel ezelőtt meglőtt egy rendőrt Londonderryben, aztán elpucolt. Kis híján meghalt az áldozat.

– Ez azt jelenti, hogy bíróság elé állítják Regant? – kérdezte Ferguson.

– Meglehet.

– De nem fogják, mégpedig az imént emlegetett békefolyamat miatt. Aminek az égisze alatt ezerszám engedik ki a börtönökből a bekasztlizni való söpredéket. Meri mondani, hogy nincs igazam?

Carter láthatóan zavarban volt.

– Ugyan már, Ferguson, mindannyian a politika kezében vagyunk.

– Nem, ami engem illet. Én nem a politikának, hanem a törvénynek engedelmeskedem. Ami pedig magát illeti, Carter, azért tartja fogva Regant, hogy kihúzzon belőle mindent, amiből a jövőben esetleg haszna lehet.

– És akkor mi van?

– Semmi. Csak ideje véget vetni a bújócskának. Hol van most Sean Regan?

– Wandsworth-ben – felelte Carter reflexszerűen.

– De már nem sokáig. – Ferguson előhúzott a belső zsebéből egy papírt. – Ez a dokumentum ugyanis, mint a miniszterelnök különleges hírszerző csoportjának a vezetőjét felhatalmaz arra, hogy, hivatali nyelven szólva, átvegyem Sean Regan jogi felügyeletét.

Carter magából kikelve pattant fel.

– Na figyeljen ide, Ferguson!

– Nem! Maga figyeljen ide! Én, magával ellentétben, tudom, mit jelent a harcmező. Ötvenkettőben, tizennyolc éves alhadnagyként, ott voltam Koreában, és egyetlen nap alatt több gazfickót láttam, mint ahány reggelit maga egész életében megevett. Úgyhogy ne akarjon engem kioktatni! írja csak alá szépen a papírt! Itt a tollam! Használja nyugodtan!

Carter dühtől reszketve elkapta a felé nyújtott töltőtollat, és aláírta az orra alá tolt dokumentumot.

– Várjon csak Ferguson! – mondta fenyegetően. – Ezt még visszakapja!

– Nem hiszem. – Ferguson szórakozottan ráfújt a tintára, és mintegy mellékesen megjegyezte, – Egyébként végeztünk. Elmehet.

Carter magatehetetlenül körülnézett, aztán botladozva megindult az ajtó fele.

– Hogy lehet, hogy még csak szánalmat sem érzek iránta? – kérdezte tűnődő hangon Blake.

– Úgy, hogy nem érdemli meg – vágta rá Ferguson, miközben visszadugta zsebébe a papírt. – És most irány a wandsworth-i börtön! Indulás, uraim!

Ferguson. Dillon és Blake a wandsworth-i börtön beszélőjén várta, hogy a börtönőr, akiről, kinézete alapján, bárki hihette volna, hogy őrmester a Testőrezredben, belökje az ajtón Sean Regant.

– Régen találkoztunk, ugye, Sean? – üdvözölte Dillon, majd a többiekhez fordult, – El sem tudjátok képzelni, mennyi problémát okozott a régi szép időkben, hogy mindketten ugyanarra a névre hallgatunk.

– Jézusom! Te vagy az, Dillon?

– Mint általában. Azért jöttem, hogy elvigyelek innen. Persze csak akkor, ha nem ragaszkodsz a mocskos kis celládhoz meg a levegőben terjengő budiszaghoz. Először is bemutatom az új főnöködet, Charles Ferguson tábornokot. A másik fickó – bökött Johnson felé -jenki, és az FBI-nál dolgozik. Úgyhogy, jó kezekben leszel.

– Mi az ördög folyik itt? Ferguson a börtönőrhöz fordult,

– Egy percre hagyjon minket magunkra, legyen szíves!

– Ahogy parancsolja, uram!

Dillon csak akkor szólalt meg, amikor az ajtó becsukódott a férfi mögött.

– Brendan Murphy miatt jöttünk. Ne tiltakozz, tudjuk, hogy te is a bandájához tartozol.

Regant mellbe vágta, amit hallott, de megpróbálta nem kimutatni a döbbenetét.

– Ugyan! Évek óta nem láttam Brendant.

– Szóval Carter még nem tudott kiszorítani belőled semmit.

– Nem volt mit, Sean. Tényleg nem tudom, miről beszélsz.

– Ne rabolja a drága időmet, fiatalúr! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Ferguson. – Mindent tudunk. Két évvel ezelőtt életveszélyesen megsebesített egy rendőrt Derryben, és hogy kitérjen az igazságszolgáltatás elől, az Államokba menekült. Visszatérése után Murphynek kezdett dolgozni Európában. Úgyhogy ne etessen minket azzal, hogy évek óta nem találkozott vele!

– Pedig így van! Ha valaki mást állít, hazudik!

Dillon egy lépést tett a férfi felé.

– Ne légy hülye, Sean! Mindenki tudja, hogy meglőtted azt a hekust. Jó, mázlid van, mert nem halt meg, de ha esküdtszék elé állítanak, örülhetsz, ha tíz évvel megúszod. Képzeld csak el, tíz hosszú év Wandsworthben, vagy akár Parkhurstben... Rettegés lenne minden pillanata! Még zuhanyozni sem nagyon mernél, mert nem tudnád, mi történik, ha egy pillanatra hátat fordítasz a többieknek, csak azért, hogy megnyisd a csapot.

A férfi arcán átsuhanó félelmet nem lehetett félreérteni.

– Nem – motyogta alig hallhatóan. – Mr. Carter azt ígérte, nem csuknak le, ha együttműködök velük.

– Az lehet, de sajnos, most már nem Mr. Carter mondja meg, hogy mi fog történni, hanem én – vette át a szót újra Ferguson. -Úgyhogy döntse el, mit szeretne inkább, egy kényelmes szobát egy biztonságos házban, ahol mindent elmond nekünk Brendan Murphyről, vagy egy nagyon, de nagyon kellemetlen, és főleg bizonytalan jövőt.

– Brendan egy szadista – nyögte kétségbeesetten Regan. – Fasírtot csinál belőlem, ha köpök.

– Nem ott, ahová mi visszük – mondta Ferguson. – Olyan helyen lesz, ahol nem kell félnie.

Azzal biccentett Dillonnak, aki megkopogtatta a beszélő ajtaját. Az rögtön kinyílt, és az odakinn várakozó börtönőr bedugta a fejét. Ferguson az orra alá dugta a másik meghatalmazást.?

– Kísérje a foglyot a cellájába, ott várja meg, amíg összeszedi a holmiját, aztán adja át ezt a papírt a börtönigazgatónak. Az áll rajta, hogy a fogoly ettől a perctől fogva az én felügyeletem alatt áll.

– Parancsára, uram!

Regant kituszkolták az ajtón.

– A Holland Parkba visszük – mondta Ferguson –, ahol – fordult Dillon felé – alaposan kifacsarhatod.

– Örömmel, tábornokom! – hajolt meg színpadiasan Dillon.

A Holland Parkhoz érve behajtottak az elektromos kapun. A kapu melletti réztáblán nem lehetett nem észrevenni a Pine Grove Szanatórium feliratot. Regan, bánnerre nézett, tengerészkék zakót és ugyanolyan színű flanel nadrágot viselő embereket látott.

– Egy szanatóriumba hoztak? – kérdezte értetlenül.

– Nem. Egy erődbe – felelte Ferguson. – A kék zakós emberek pedig a katonai rendőrség kötelékében szolgáló biztonsági őrök. Úgyhogy szökésről nem is érdemes ábrándoznia. – Ezután Dillonhoz fordult, – Mondjátok meg Helennek, hogy helyezze el és etesse meg. Te és Blake itt maradtok. Nekem van egy kis elintézni valóm, de nemsokára én is visszajövök.

Miután a Daimler kifordult a kapun, a két férfi közrefogta a még mindig megbilincselt Regant, és néhány perc múlva már ott álltak vele a menedékháznak becézett épület bejárata előtt. Kopogtatásukra egy nagydarab férfi nyitott ajtót.

– Ön az, Mr. Dillon?

– Én vagyok, Miller őrmester. Hoztam magának egy újabb pácienst. Sean Regannek hívják. Két évvel ezelőtt meglőtt egy katonai rendészt Derryben.

– Az csak Fred Dalton lehetett – válaszolta Miller, arca azonban rezzenéstelen maradt. – Túlélte, de tolókocsiba került és leszerelték. Ne aggódjon – fordult a fogoly felé –, jó helyre került, Mr. Regan.

Azzal szívlapát nagyságú kezével megmarkolta a férfi vállát, és szinte beemelte az előszobába. Épp abban a pillanatban, amikor az emeletre vezető lépcsőn megjelent Helen Black törékeny alakja.

– Megérkezett a fogoly, Miller őrmester? – kérdezte szigorú hangon.

Miller katonásan összecsapta a sarkait.

– Igen, asszonyom.

– Rendben. Vigye fel a tízes szobába, csomagoljanak ki, aztán jöjjenek le teázni a nappaliba.

– Ahogy parancsolja, asszonyom! Regan ijedten kapkodta a fejét,

– Mi az ördög ez? Egyáltalán, ki ez a nő?

– Black törzsőrmester – felelte Dillon. – És most nehogy elkezdd a férfi sovinisztát játszani, Regan, mert a hölgy nem akárki. Két provokátort lőtt le Derryben, amiért megkapta a Katonai Keresztet.

– Na és ki a faszt érdekel?

– Ilyen szavakat nem használunk egy hölgy előtt. Megengedhetetlen, igaz, őrmester? – fordult Dillon Miller felé.

– Ahogy mondja, uram. -Azzal úgy megszorította Regan vállát, hogy az hangosan felnyögött. – Most felmegyünk, de ajánlom, hogy rendesen viselkedjen, mert különben nem állok jót magamért.

– Most mit csináljunk? – kérdezte Blake.

– Kitűnő büfé van az épületben – mondta Dillon –, úgyhogy először eszünk valamit. Regannel ráérünk foglalkozni azután.

Regan odafenn nem győzött csodálkozni. A szoba, amelybe az őrmester bevezette, tágas volt és kényelmes. Ablakai, bár rácsosak voltak, egy gyönyörű parkra néztek. A szobából nyíló fürdőszoba kellemes illatot árasztott. Az ágyra terítve tiszta ing várta, valamint olyan zakó és nadrág, amilyent a biztonsági őrökön látott, amikor megérkezett. Miután átöltözött, Miller levezette a földszintre, a barátságos, gázkandallóval fűtött nappaliba. Az asztalon leves gőzölgött, egy tálcán csinosan elrendezett sonkás szendvicsek sorakoztak és egy pohár száraz fehérbort is odakészített valaki. Miller, akár egy kőszobor, a fal mellől figyelte a fogoly minden mozdulatát.

Regan szinte eufórikus hangulatban úszott, mire a vacsora végére ért. Wandsworth-ben már el is felejtette, milyen egy rendesen megterített asztal, bort pedig nem is látott, mióta az ominózus gépről leszállt.

– Kaphatnék még egy pohárral? – kérdezte reménykedő hangon.

– Természetesen, uram – felelte Miller.

A tükörfal mögül Ferguson, Dillon, Hannah – aki nem sokkal korábban érkezett – és Helen Black figyelte a jelenetet.

– Ő az egyetlen esélyünk -jegyezte meg Ferguson. – Szóra kell bírnunk, bármibe kerüljön is. Magára bízom, törzsőrmester, és persze rád, Dillon. Már néhány adat is sokat segítene.

– Rendben, uram – bólintott Helen, majd Dillonra nézett, – Mit szólna a jó fiú-rossz fiú felálláshoz?

– Remek ötlet! Feltéve, hogy maga játssza a rossz fiút! Huh! Máris a Nemzeti Színház színpadán érzem magam!

– Ezt már hallottuk néhányszor. Itt az ideje, hogy lássunk is valamit! – jegyezte meg csípősen Helen, azzal elindult az ajtó felé. – Csak el ne felejtse, hogy a főszerep az enyém!

– Kimenjek, asszonyom? – kérdezte Miller, amikor a nappaliba léptek.

– Nehogy eszébe jusson! – förmedt rá szigorú hangon Helen. – Vagy talán elfelejtette, hogy egy terroristával állunk szemben? Miatta csücsül Fred Dalion kerekesszékben, és nehogy azt higgye, hogy ő volt az első és egyetlen áldozata!

– Ez eszembe sem jutott, asszonyom.

– Akkor mire vár? Bilincselje meg! Aki egyszer gyilkolásra adja a fejét, az gyilkos is marad. Honnan tudhatnám, hogy nem én vagyok a következő hullajelölt?

– Ahogy kívánja, asszonyom – felelte Miller alázatosan.

– Erre semmi szükség! – tiltakozott Regan erőtlenül, de Miller ráförmedt, – Csak nyújtsa ki a mancsát, és legyen jó fiú!

Regan homloka verejtékben úszott, de egyébként is látszott, hogy eluralkodott rajta az ideges izgalom. Három hetet húzott le Wandsworthben, ahol a cella sarkába állított vödörben kellett a dolgát elvégeznie, a heti két zuhany nagy része pedig abból állt, hogy visszaverje bizonyos, vad tekintetű foglyok közeledési kísérleteit, és közben állandóan attól rettegett, hogy az IRA ténykedését rossz szemmel néző, semmitől vissza nem riadó köztörvényesek kipécézik maguknak az udvari séták során. Mindezt össze sem lehetett hasonlítani azzal a bánásmóddal, amiben eddig a „menedékházban" részesült. Már épp kezdte azt hinni, hogy jó helyre került, amikor megjelent ez a törékeny nő, aki mellesleg, megtévesztésig hasonlított a nővérére, és elkezdett vele gestapóst játszani.

A nő kigombolta a zakóját, így jól láthatóvá vált a derékszíjára erősített fegyvertáska, és benne a Colt.

– így már jobb – mondta, és elégedett pillantásokat lövellt Regan megbilincselt kezei felé. – Talán kezdhetjük is!

A tükör másik oldalán figyelő társasághoz addigra Roper is csatlakozott.

– Remekül csinálja -jegyezte meg.

– Kitűnően! – bólogatott Blake is lelkesen.

– Olyan jól, hogy szívem szerint felterjeszteném a tiszti rangra, de eddig még soha nem fogadta el – mondta Ferguson.

– Helent nem lehet megvásárolni, uram – szólt közbe Hannah.

– Tudom – bólintott a tábornok. – Néhányszor már megpróbálkoztam vele.

És Helen Black még csak most látott munkához! Elképesztő volt a viselkedésében beálló változás. A finom angol úri hölgy egyszeriben rámenős, kérlelhetetlen smasszerré változott.

– Ismerem a fajtáját – mondta megvető hangon, miközben tetőtől talpig végigmérte Regant. – A legrosszabbak közül való. Lövöldöznek, robbantgatnak, amerre járnak, nem néznek se nőt, se gyereket! Életem legboldogabb napja volt, amikor a puszipajtásai közül kettőt sikerült lepuffantanom Derryben. Éppen egy nővér otthon mellett készültek robbantani! Jó érzésű ember nem tesz ilyet! Nem is néztem ölbe tett kézzel! Igaz, az egyik gazfickó eltalálta a bal combomat, de megfizetett érte! Lelőttem, mint egy kutyát! De a társa sem járt sokkal jobban. Ő a hátába kapott egy csinos kis golyót!

Regan szemében rémület tükröződött.

– Az Isten szerelmére – nyögte. – Hát milyen nő maga?

Helen megragadta a férfi állát, és erőteljesen mozgatni kezdte jobbra-balra. A rémült szemek körül fájdalmasan meg-megrándult egy-egy izom.

– Az apacs indiánok elsőként az asszonyaik kezébe adták a foglyaikat, akik kíméletlenül megkínozták őket. Nem kellett volna megkérdeznie, hogy milyen nő vagyok!

– Gyönyörűséges! – lelkendezett Ferguson a tükör mögött. -Tényleg a Nemzeti Színházban lenne a helye!

– Maga nyomorékká tette Fred Daltont, az egyik bajtársamat! -folytatta kíméletlenül Helen, majd fenyegető lassúsággal előhúzta a tokból a Coltot, és Regan homlokához nyomta a csövét. – Most hősködjön, ha tud, maga csatornatöltelék! Csak vigyázzon, mert előfordulhat, hogy közben meghúzom a ravaszt! És tudja, mi lesz akkor? Szétloccsan az agyveleje!

– Ne! – kiáltotta rémülten Regan.

Dillon úgy gondolta, eljött az ideje, mert elkapta Helen csuklóját és elfordította a fegyver csövét.

– Tényleg ne tegye, törzsőrmester. Van ennél finomabb módszer is.

Helen dühödt fúriaként megfordult, és kiviharzott a szobából.

– Még visszajövök! – szólt vissza vészjósló hangon, mielőtt becsapta maga mögött a nappali ajtaját.

Regan minden ízében remegett.

– Vegye le róla a bilincset, őrmester – rendelkezett Dillon. Nem hiszem, hogy Sean a távozáson törné a fejét.

– Ahogy parancsolja, uram. – Miller elővett a zsebéből egy kulcsot és kinyitotta a karpereceket. Dillon ugyanakkor felpattintotta ezüst cigarettatárcáját, kivett belőle két cigit, mindkettőt meggyújtotta, majd az egyiket odaadta a még mindig reszkető Regannek.

– Hát így állunk. Szinte a Now Voyager-ben érzem magam.

– Mi az ördögről beszélsz? – kérdezte alig hallhatóan a fogoly.

– Á, nem érdekes, csak eszembe jutott egy régi film. Figyelj rám, pajtás. Tudom, mit érzel. Én is átéltem ugyanezt, de nekem volt eszem. Egy szerb kivégzőosztag előtt végeztem volna, ha Ferguson közbe nem avatkozik. Óriási hatalma van. Megmentette az életemet, de ennek fejében le kellett mondanom a dicső ügyről. Azóta neki dolgozom, és – életben vagyok. – Látva, hogy Regant még mindig rázza a remegés, Dillon Millerhez fordult, – Hozzon egy nagy pohár brandyt, őrmester.

– Igen, uram.

Miller kinyitott egy szekrényajtót, majd néhány perc múlva Regan kezébe nyomott egy konyakkal teli poharat. A férfi egyetlen hajtásra megitta, aztán Dillonra nézett.

– Mit akartok tőlem?

– Semmi olyat, amivel ártanánk neked. Hallgass ide. Bárhogy is próbáljuk szépíteni, te tényleg meglőtted azt a pasast. Ha sokáig ellenkezel, Ferguson bíróság elé állít, és békefolyamat ide vagy oda, el fognak ítélni, ezt te is jól tudod.

– Ideje visszamenni, törzsőrmester – szólalt meg a tükör másik oldalán a tábornok.

A következő percben Helen Black egy dokumentumot lobogtatva ismét beviharzott a nappaliba.

– Úgy döntöttem, végeztünk – mondta jeges hangon. – Itt a papírja, maga szemét, mehet vissza a dutyiba!

Regan egyszeriben összeomlott.

– Az Isten szerelmére, miért nem mondja meg, mit akar?

– Ragyogó! – vigyorgott Roper. – Egy gestapós smasszer is megirigyelné, amit ez a nő produkál! Lehet, hogy ők sem testileg gyötörték meg a foglyaikat, hanem lelkileg? Ha nem látom, nem hiszem el, hogy a törzs ötpercnyi agymosással megtörte ezt a kőkemény pasit.

Ferguson felállt.

– Azért nem árt még egy kis ösztökélés – mondta. – Most a főfelügyelő belépője következik, amihez én adom a kíséretet. A jelenet az Igazi Scotland Yard címet viseli. Jó szórakozást, uraim!

– Még egy brandyt a vendégünknek, őrmester – kezdte Ferguson, amikor Hannah nyomában a nappaliba lépett.

– Igen, uram. – Regan ismét egy hajtásra kiitta az italt, pedig Miller a pereméig töltötte a tekintélyes méretű poharat. – Egyezséget ajánl? – kérdezte reménykedő hangon.

– Ez csak magától függ – felelte rejtélyes hangon Ferguson.

Regan Dillonra nézett, aki egy percig sem habozott.

– Figyelj ide, cimbora – kezdte. – A tábornok kemény fickó, de igazi moralista. Mindig betartja a szavát.

– Mr. Regan – szólalt meg ekkor egy kellemes női hang. – Bernstein főfelügyelő vagyok a Scotland Yard Különleges Ügyosztályáról. Egy olyan férfi után nyomozunk, akivel ön, feltételezésünk szerint, kapcsolatban áll. Brendan Murphy a neve. Hajlandó lenne nekünk segíteni?

Regan megadta magát.

– Mire kíváncsi?

– Például arra a föld alatti bunkerre, amely legjobb tudomásunk szerint Louth megyében van valahol.

– Zsúfolásig megtömve Semtex-szel, géppisztolyokkal, aknavetőkkel... annyi fegyverrel, ami elég lenne egy polgárháború kirobbantásához is – folytatta Dillon. – Ha tudod, hol van, Sean, meg kell mondanod!

– Kilbeg mellett – nyögte Regan.

– Ugye, nem mondod komolyan? Írországban minden harmadik falunak Kilbeg a neve!

– Louth megyében, legjobb tudomásom szerint, csak ez az egy van. Mindjárt a határ mellett, a dundalki öböl déli csücskénél. Dunany Pointtól néhány mérföldnyire. Nagyon elhagyatott vidék.

– Ismerem – vágta rá Dillon.

– Akkor azt is tudod, hogy egy perc alatt kiszúrnának, ha odatolnád a képed. Fura népség lakik arrafelé. A szagáról megérzik, ha valaki nem közéjük való.

– Talán nem kellene ennyire elkalandoznunk – szólt közbe Ferguson türelmetlenül.

– Rendben. Miután meglőttem azt a zsarut, fel kellett szívódnom, és egy jómódú ír-amerikai csoport segítségével az Államokba mentem. Természetesen radikálisok voltak, akik enyhén szólva, nem helyeselték a békefolyamatot. Ezt lovagolta meg Brendan, amikor anyagi támogatást kért – és kapott – tőlük, azért, hogy a lehető legrövidebb időn belül előkészítsen egy újabb háborút.

– Ebből építhette a bunkert – mormogta Ferguson.

– De honnan vette a fegyvereket? – kérdezte Dillon.

A tükör másik oldalán Roper buzgón jegyzetelt.

– Hogy pontosan honnan, azt nem tudom, de a maffia segített neki. Főleg egy Jack Fox nevű fickó, akivel Brendan többször is dolgozott európai tartózkodása során.

– Ez a Jack Fox azonos azzal a Jack Fox-szal, akit a Solazzo család frontembereként ismer a világ? – kérdezte Hannah.

– Hogy kinek a frontembere, nem tudom. Nekem mindig az volt a benyomásom, hogy a saját szakállára dolgozik. Az biztos, hogy ő szállította a fegyvereket.

– Honnan? – faggatózott Hannah. – Esetleg Libanonból?

– Jézus! – szisszent fel Regan. – Van valami, amiről nem tudnak, főfelügyelő?

– Ha van is, te elmondod nekünk! – csapott le Dillon. – De meg ne próbálj elhallgatni valamit!

– Nos, rendben. Amennyire én tudom, Murphyt Líbiában képezték ki évekkel ezelőtt. Akkor építette ki hihetetlenül erős arab kapcsolatait. Még a nyelvüket is megtanulta úgy-ahogy. El nem tudják adni, abban biztos vagyok.

– És? – nógatta Ferguson.

– Ami Foxot illeti, ő bonyolítja a Solazzók kábítószer-ügyleteit Oroszországban, így rendkívül erősek arrafelé a kapcsolatai. Murphyről arab vonalon mondható el ugyanez.

– Mégis, kit ért arab vonal alatt?

– Saddamot...

– Hát ez szép – füttyentett Dillon. – És mi a szándékuk?

– Jövő héten indul a Fekete-tengerről egy teherhajó. A neve Fortuna. Ha tartani tudják a menetidőt, jövő kedden már ki is köt a megbeszélt helyen, Bejruttól délre, egy Al Shariz nevű kikötőben.

Ettől kezdve ismét Dilloné volt a szó.

– A legénység? Orosz?

– Nem. Arab. Az Army of the God tagjai mind valamennyien.

– És a rakomány?

Regan habozni látszott.

– A francba, nyögd már ki, mi annak az istenverte hajónak a rakománya!

– Hammerhead.

Mindenki hallgatott, végül Hannah törte meg a csendet.

– Hammerhead? Az meg mi, uram?

Mielőtt Ferguson bármit mondhatott volna, Blake rontott be az ajtón.

– Elnézést, tábornok. Úgy látom, némi zavar támadt. Talán tudok segíteni. A Hammerhead rövid hatótávolságú rakéta, egy háromlábú állványról indítható, amelynek a felállítása körülbelül két percbe telik. A hatótávolsága háromszáz mérföld, a rakéta feje nukleáris töltetű. Teljes egészében talán nem tüntetné el Izraelt vagy Jordániát, de az a gyanúm, hogy egy ilyen rakéta pusztítása után Tel Aviv nem nézne ki valami jól.

Ferguson szigorú pillantást vetett Reganre,

– Mindent elmondott? Nem hagyott ki semmit?

Regan először megrázta a fejét, de némi vívódás után ismét megszólalt,

– Amikor a Fortuna kiköt, Murphy is ott lesz a fedélzeten. Fox a kikötőben várja őket, hogy átvegye a pénzt. Ötmilliót. Aranyban, természetesen.

– Dollárban vagy fontban? – kérdezte Dillon.

– Hogy a picsába tudnám? Csupán annyit hallottam, hogy a lóvé a hajón kerül átadásra, és ott beszélik meg a következő üzletet is, amire egy hónap múlva kerül sor, ha jól tudom.

– És a többi igaz? – kérdezte gyanakodva Ferguson.

– Igaz, a francba! Persze, hogy igaz. Ferguson Helen Blackhez és Millerhez fordult,

– Kísérjék vissza a szobájába!

Helen és Miller közrefogta a foglyot, és kimentek vele a nappaliból. Néhány perc múlva Roper érkezett helyettük, és megkezdődött a tanácskozás.

– Van egy ötletem – kezdte. – Sikerült megszereznem Fox Gulfstreamjének az adatait. Jelenleg a Heathrow-n parkol, de figyelemmel tudom kísérni a mozgását, bárhová menjen is.

Mindannyian átmentek abba a földszinti lakosztályba, ahol Roper berendezkedett. Bekapcsolta a számítógépet, és elkezdte verni a billentyűzetet. Egyszer csak felhorkant.

– A repülőtéri nyilvántartás szerint Fox hétfő reggelre kijelentkezett a Heathrow-ról, és Bejrutot jelölte meg úti célként!

– Szuper! – lelkendezett Dillon. – Ez azt jelenti, hogy Regan nem hazudott.

– Mit tegyünk, uram? – fordult Fergusonhoz Hannah.

– Bevonhatjuk a SAS-t, de akkor veszélybe kerül a másik ügy, amit Fox-szal rendezni akarunk – tűnődött hangosan a tábornok. -Valami finomabb megoldást kell választanunk.

– Bármit teszünk, az izraelieknek ez nem fog tetszeni – ellenkezett Hannah.

– Én is ettől tartok – felelte Ferguson, most már Dillonhoz intézve szavait. – Ha jól emlékszem, tavaly a főfelügyelővel együtt, jártatok Bejrutban. Úgy rémlik, az Al Bustanban szálltatok meg.

– Hogy is tudnám elfelejteni! Valami gyönyörűséges római romokra néztek az ablakaink.

– Na és emlékszel az ottani emberemre, Walid Khasanra?

– Természetesen. Nagyon is jól. Libanoni keresztény. És ami a lényeg, nagyon jól kijött a mi főfelügyelő asszonyunkkal. Ami persze nem meglepő, ha hozzátesszük, hogy a barátod tulajdonképpen a Mossad őrnagya, Gideon Cohen.

– Azóta már alezredes – helyesbített Ferguson.

– És volt egy szemrevaló húga is, Anya. Hadnagyi rangban, ha nem csal az emlékezetem.

– Az is a múlté. Ma már százados.

– És volt ott még valaki. Hogy is hívták? Talán Moshe Levy százados?

– Aki azóta természetesen, őrnagy. Hála Istennek, nemcsak az árak emelkednek, hanem a rangok is. Nos, azt hiszem, Cohen alezredest talán érdekelné a dolog. Felhívom.

Gideon Cohen csak hivatalos alkalmakkor vette fel az egyenruháját. Most is rövid ujjú fehér ingben és vászonnadrágban ült az irodájában, amely egy mindentől távol eső épület legfelső emeletén volt Tel Avivban. Senki nem gondolta volna, hogy az olajbarna bőrű, negyvenkilenc éves férfi, akinek hátrafésült, még mindig koromfekete haja a vállát verte, a Mossad alezredese.

Húga, Anya Shamir az egyik sarokasztalnál ült és a számítógépén dolgozott. Özvegy volt, férje a Golan-fennsíkon vesztette életét egy összecsapás során.

A másik sarokban Moshe Levy őrnagy ugyancsak a számítógépet verte nagy buzgalommal, és mivel a főhadiszállásnak készített jelentést – amit még aznap le is kellett adnia –, kivételesen egyenruhát viselt, khaki színű inget, valamivel sötétebb árnyalatú nadrágot, és természetesen, a rangjelzéseit.

Mindhárman felkapták a fejüket, amikor Gideon asztalán megszólalt a telefon.

– Ferguson – szólt bele a telefonba egy mély férfihang. – Kódolva vagy?

– Drága Charles barátom, természetesen. Ferguson Londonból -súgta Cohen Anya és Moshe felé, majd megnyomott egy gombot, hogy a beszélgetés mindhármuk számára hallható legyen. – Hallgatlak. Charles, öregfiú...

– Ne szólíts engem öregfiúnak, csak mert a Sandhurstbe jártál. Rangban még mindig feletted vagyok!

– Rendben, Charles. Minek köszönhetem a hívásodat?

– Annak, hogy valami bűzlik Libanonban, de nagyon.

– Igen? Elmondanád, hogy szerinted mi az?

Ferguson elmondta.

– Hammerheads... – mormogta Cohen, amikor a tábornok elhallgatott. – Meg kell akadályoznunk valahogy.

– Hát igen... Jeruzsálem nem nézne ki valami jól egy ilyen kalapácsfejű pusztítása után.

– Erről van szó. Végig kell gondolnom, hogy mit tehetünk.

– Ami azt jelenti, hogy beszélned kell a tábornokoddal, aki egyébként a bácsikád.

– Attól tartok, igen.

– No nem baj. Csak ne kapjon nyilvánosságot az ügy. Mi ugyanis, Gideon, ezúttal feketén dolgozunk.

Arnold Cohen tábornok, az 1. Számú Mossad Egység parancsnoka morózusan hallgatta tetőtéri irodájában a beszámolót. Az ő egysége felelt az arab területeken zajló tevékenységek ellenőrzéséért, és nagyon nem örült annak, amiről unokaöccsétől értesült.

– Hammerheads – mormogta komoran, amikor Gideon elhallgatott. – Nem tréfadolog!

– Nem. Tennünk kell valamit. De mit? Mi lenne, ha légitámadást intéznénk a hajó ellen?

– Libanoni vizeken? Nem gondolhatod komolyan, Gideon. Ne felejtsd el, hogy jelen pillanatban jó barátságban vagyunk. Nem állhatunk nyíltan az amerikai és brit kuzinok mellé, amíg ők azon törik a fejüket, miként kasztrálhatnák Saddamot...

– Aki ezt egy hajónyi Hammerhead készenlétbe helyezésével hálálja meg.

Anya, aki Levyvel együtt az egyik ablakmélyedésben hallgatott, most megszólalt,

– Mondhatnék valamit, bácsikám?

– Természetesen. Megszoktam, hogy mindenbe belekotyogsz. Ilyen voltál már kislány korodban is. Míg a barátnőid babáztak, te gyilkolni tanultál. Miért lenne másképp éppen most, amikor, úgy tűnik, kezd megjönni az eszed.

– Szerintem, az lenne a legjobb, ha szólnánk Dillonnak. Ha valaki, ő tudja, hogyan lehet az ilyen problémákat megoldani. A pokol minden ördögén túltesz. Vagy nem emlékeztek, mit művelt tavaly Bejrutban? Emberfeletti volt, amit csinált!

Levy azon nyomban Anya mellé állt.

– Igaza van – mondta. – Ha jól értem, a lehető legnagyobb csendben kell megsemmisíteni a Fortunát, az istenverte rakományával együtt.

– Úgy van.

– Ez azt jelenti, hogy minimális létszámmal kell dolgoznunk. Ha Diliont is bevonjuk, akkor épp elegen leszünk ahhoz, hogy a pokol fenekére repítsük azt az átkozott hajót.

Gideon Cohen egyetértően bólogatott.

– Jó ötlet. így minden felesleges publicitást elkerülhetünk. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel többe kerülne egy légitámadás.

– Egyetértek – bólintott a tábornok. – Természetesen, az ötlettel is. Akár már most elkezdhetitek a szervezést.

– Rendben, Gideon – mondta Ferguson a vonal másik végén. – Átküldőm Diliont. És az amerikai kollégáját is, Blake Johnsont, aki közvetlenül az elnöknek dolgozik. Meglátod, jó hasznát veszitek. Most adom Diliont, hogy megbeszélhessétek a részleteket.

Dillon héberül szólt bele a telefonba,

– Hogy vagy, te hazudós kutya?

– Mióta tudom, hogy együtt fogunk dolgozni, nem valami jól – tréfálkozott Cohen. – Komolyra fordítva a szót, alig várom, hogy lássalak.

Innen kezdve angolul folyt a beszélgetés.

– Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy kezdjünk hozzá. Ahhoz, hogy a Fortunából léghajót csináljunk, torpedókra, Semtexre, búvárfelszerelésre van szükség.

– Erre ne legyen gondod. Mindent beszerzünk, mire ideérsz. Egyébként úgy döntöttünk, hogy nem vonunk be senkit. Részünkről én leszek, a húgom, Anya és Levy. Veled és az amerikaival együtt ez összesen öt embert jelent. Nem akarunk felesleges nyilvánosságot, főleg azért, mert utolsó bejrúti látogatásod óta kissé megváltozott a helyzet errefelé. Az emberek hozzáláttak az újjáépítéshez, ismét fellendülőben van a turizmus, hogy csak a legszembetűnőbb dolgokat említsem.

– Inkább arról beszélj, hol fog megszállni Fox. Bejrutban?

– Nem. Szerintem Al Sharizban. Van ott egy jó kis szálloda. Egy régi mór palotát építettek át. Golden House a neve.

– Hát, ez nem valami jó hír.

– De nem is rossz. Ha motorcsónakkal érkezünk, mint a turisták többsége, nem fogunk feltűnni senkinek. Neked és a barátodnak ki sem kell szállnotok.

– Hát, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne beülni a Golden House bárjába... Azt akarom, hogy Fox még csak ne is fogjon gyanút. Higgye csak azt, hogy az izraeliek ásták alá a terveit.

– Emlékszel a húgomra, Anyára? – kérdezte váratlanul Cohen.

– Már hogyne emlékeznék? – méltatlankodott Dillon. – Jobban játszotta az éjszaka asszonyát, mint az éjszaka igazi asszonyai.

– Gondolod, hogy egy hasonló alakítással képes lesz behálózni Foxot?

Dillon elnevette magát,

~ A nyakamat rá, hogy igen.

– Én is így gondolom. Míg ő Föx-szal foglalkozik, addig te, Johnson, Levy és én a hajónkon maradunk. Aminek, egyébként, Pamir a neve. Majd kinézünk neki egy kevésbé feltűnő helyet. Megvárjuk, hogy a kishúgom mit tud kiszorítani a pasiból, és aztán a levegőbe repítjük a Fortunát.

– Hogy ti, izraeliek, milyen szabaderkölcsűek vagytok... – méltatlankodott tettetett komolysággal Dillon. – És milyen kegyetlenek! Képesek vagytok a teljes legénységével együtt elsüllyeszteni egy hajót, anélkül, hogy megrándulna akár egyetlen arcizmotok is!

– Szépen is néznénk ki rángó arcizmokkal! – nevetett Cohen. -Akkor hát... hamarosan találkozunk.

– És velem mi lesz, uram? – nézett Hannah Bernstein Fergusonra, miután Dillon letette a telefont.

– Semmi. Bármennyire szeretne is részt venni benne, ez az ügy maga nélkül fog lezajlani, főfelügyelő. Gondoljon bele, már így is sokan lesznek, Dillon, Johnson és a Mossad-os barátaink... De azért ne aggódjon, nem marad teljesen munka nélkül. Azt szeretném, ha Regan barátunkból kiszorítana még néhány információt. Biztos vagyok benne – fordult most Roper felé –, hogy az őrnagy úr szívesen segít.

– Mi az, hogy! – lelkendezett Roper. – Máris kezdhetjük, főfelügyelő!

– Hát, Hannah, őszintén sajnálom, hogy ha csak rövid időre is, el kell búcsúznunk egymástól – szólalt meg Dillon, majd vigyorogva Blake vállára csapott, – Látod, öreg cimbora? Már megint mi vagyunk azok, akiket a háborús zónába küldenek...

LIBANON