39. AZ ÖRÖK VÁROS

Yossarian hivatalos engedély nélkül ment eltávozásra Milóval, aki, míg a gép Róma felé tartott, szemrehányóan rázta a fejét, és jámbor ajakcsücsörítéssel, egyházi tónusban közölte Yossariannal, hogy szégyelli magát miatta. Yossarian bólintott. Yossarian, sajnos, fölöttébb barbár látványt nyújt, ahogy pisztolyával az övén hátrafelé menetel, és nem hajlandó többé bevetésre repülni, közölte Milo. Yossarian bólintott. Ez hűtlenség a századhoz, és kínos ügy a feljebbvalói számára. Őt, Milót is igen kínos helyzetbe hozta. Yossarian megint bólintott. Az emberek máris morgolódni kezdtek. Igazán nem méltányos Yossarian részéről, hogy csak a saját biztonságára gondol, amikor olyan emberek, mint Milo, Korn ezredes, Cathcart ezredes meg Wintergreen exőrv. hajlandók mindent megtenni, ami módjukban áll, hogy a háború meg legyen nyerve. Azok az emberek, akik teljesítették a hetven bevetést, máris morgolódni kezdtek, amiért nyolcvan bevetést kell teljesíteniük, és fennáll az a veszély, hogy mások is övükre akasztják pisztolyukat, és elkezdenek hátrafelé menetelni. A demoralizálódás terjed, és ez Yossarian vétke. A haza veszélyben van; Yossarian elárulta a függetlenség és szabadság ősi jogát azzal, hogy gyakorolni merészelte őket.
Yossarian csak bólogatott a segédpilóta ülésében, és próbált nem arra figyelni, amit Milo darál. Nately kurvája járt az eszében, ahogy Kraft, meg Nately, meg Orr, meg Kid Sampson, meg McWatt is az eszében járt, meg minden nyomorult, hülye, elveszett ember, akiket Olaszországban, Egyiptomban meg Észak-Afrikában látott és ismert, meg a világ más tájain is, aztán Hóden meg Nately kurvájának a kishúga is nyomta a lelkét. Yossarian úgy gondolta, most már tudja, hogy Nately kurvája miért őt teszi felelőssé Nately haláláért, és miért őt akarja megölni. Miért ne akarná? Az emberek világa ez, és Nately kurvájának meg a többi fiatalnak minden okuk megvan arra, hogy őt meg minden idősebbet felelőssé tegyenek a rájuk szakadó természetellenes tragédiákért, ahogy Nately kurvája is felelősséggel tartozik, még gyászában is, minden ember csinálta nyomorúságért, ami kishúgát meg az utána következő gyerekgenerációkat sújtja. Valakinek egyszer valahol valamit csinálnia kellett. Minden áldozat bűnös, és minden bűnös áldozat is, de egyszer valakinek meg kellene már törni az öröklött szokásoknak ezt a tetves láncolatát, ami előbb-utóbb végveszélybe sodorja őket. Afrika némely részein felnőtt rabszolga-kereskedők még mindig lopkodnak kisfiúkat, aztán eladják őket olyan férfiaknak, akik bekebelezik és megeszik őket. Yossarian csodálkozott, hogy a gyerekek képesek eltűrni ilyen barbár áldozatot, anélkül, hogy a legkisebb félelmet vagy fájdalmat mutatnák. Meg mert volna rá esküdni, hogy belenyugvással fogadják. Mert ha nem fogadnák belenyugvással, okoskodott tovább, a szokás nyilván kihalna, hiszen sem a vagyon, sem a halhatatlanság utáni vágy nem lehet olyan erős, úgy érezte, hogy fenn tudna maradni a gyermeki szomorúságon élősködve.
Ő az, aki lékeli a hajót, mondta Milo, és Yossarian megint bólintott, ő a csapat rossz szelleme, mondta Milo. Yossarian bólintott, és felfigyelt Milo szavaira, amikor arról beszélt, hogy ha nem tetszik neki az a mód, ahogy Cathcart ezredes meg Korn ezredes az ezredet irányítja, az lenne a becsületes megoldás, ha elmenne Olaszországba, ahelyett, hogy itt keveri a bajt. Yossariannak sikerült visszatartania magát attól, hogy azt vágja rá: inkább Milo, Cathcart ezredes meg Korn ezredes menjenek Olaszországba, ha nem tetszik nekik az a mód, ahogy ő a bajt keveri. Cathcart ezredes meg Korn ezredes mindketten nagyon jók voltak Yossarianhoz, mondta Milo; talán nem adtak neki kitüntetést az utolsó ferrarai bevetés után, vagy nem léptették elő kapitánnyá? Yossarian bólintott. Nem táplálták-e, nem adtak-e neki havonta zsoldot? Yossarian megint bólintott. Milo biztosra vette, ha Yossarian elébük járul, bocsánatot kér, visszavonja korábbi álláspontját, és megrepüli a nyolcvan bevetést, Cathcart ezredes meg Korn ezredes kegyes lesz hozzá. Yossarian azt mondta, hogy gondolkozni fog a dolgon, majd visszatartotta lélegzetét, és szerencsés landolásért imádkozott, amikor Milo kieresztette a futóművet, és rásiklott a kifutópályára. Igazán mulatságos, mennyire meggyűlölte a repülést.
Amikor földet értek, látta, hogy Róma romokban hever. Nyolc hónapja bombázták meg a légikikötőt, és a bulldózerek azóta lapos tetejű halmokba nyomták össze a rücskös, fehér kőzúzalékot a repülőteret körülvevő drótkerítés bejáratának két oldalára. A Colosseum omló váz volt, a Constantinus Diadalíve ledőlt. Nately kurvájának a lakosztálya romhalmaz. A lányok eltűntek, az egyetlen, aki maradt, a vénasszony volt. A lakosztály ablakait kiverték. A vénasszony szoknyákba meg réklikbe volt bugyolálva, fején sötét kendőt viselt. Karjait összefonva ült egy faszéken, a villanyrezsó mellett, amelyen horpadt cinklábosban víz forrt. Magában motyogott, amikor Yossarian belépett, és amint meglátta, nyöszörögni kezdett.
- Elmentek - nyöszörögte, még mielőtt Yossarian érdeklődhetett volna. Könyökét fogva gyászosan himbálózott előre-hátra a nyikorgó széken. - Elmentek.
- Kik?
- Mind. Szegény kislányok, mind elmentek.
- Hová?
- El. Kizavarták őket az utcára. Mind elmentek. A szegény kislányok mind.
- Kik zavarták ki őket? Kik csinálták?
- Azok a nagy, mocskos katonák a kemény fehér sisakban, a gumibotosok. Meg a mieink, a carabinieri. Bejöttek a gumibotokkal, és kizavarták őket. Még a kabátjukat sem engedték nekik fölvenni. Szegény párák. Csak kizavarták őket a hidegbe.
- Letartóztatták őket?
- Kizavarták őket. Csak kizavarták őket.
- Akkor miért csinálták, ha nem tartóztatták le őket?
- Nem tudom - zokogott a vénasszony. - Nem tudom. Ki fog most gondoskodni rólam? Ki fog gondoskodni rólam ezután, hogy a szegény kislányok mind elmentek? Ki fog gondoskodni rólam?
- Valami okuk csak volt rá - makacskodott Yossarian, és öklével a tenyerébe csapott. - Nem ronthattak csak úgy be ide, és zavarhatták ki őket.
- Nem volt rá okuk - jajveszékelt a vénasszony. - Nem volt.
- Hát akkor mi volt ez az egész?
- A 22-es csapdája.
- Micsoda? - Yossarian léptében dermedt meg; érezte, egész teste riadtan zsibongani kezd. - Mit mondott?
- A 22-es csapdája - ismételte a vénasszony, föl-le ingatva fejét. - A 22-es csapdája. A 22-es kimondja, hogy mindazt joguk van megtenni, amiben nem tudják őket megakadályozni.
- Mi a fenéről beszél maga? - kiáltott rá dühös, zavart tiltakozással Yossarian. - Honnan tudja maga azt, hogy létezik egyáltalán a 22-es csapdája? Ki a fene mondta magának, hogy létezik a 22-es csapdája?
- A katonák, a kemény fehér sisakban, a gumibotosok. A lányok sírtak. „Mi rosszat tettünk?”, kérdezték. A férfiak azt mondták, hogy semmit, és az ajtó felé lökdösték őket a gumibotjuk hegyével. „Akkor miért zavarnak ki bennünket?”, kérdezték a lányok. „A 22-es csapdája”, válaszolták a férfiak. „De hát mi az a 22-es csapdája?”, kérdezték a lányok. „A 22-es csapdája, válaszolták a férfiak, az a 22-es csapdája.” Mindig csak azt mondogatták: „A 22-es csapdája, a 22-es csapdája”. Mit jelent az, hogy a 22-es csapdája? Micsoda az a 22-es csapdája?
- Nem mutatták meg maguknak? - kérdezte Yossarian tehetetlenül és dühösen toporzékolva. - Még csak el sem olvastatták magukkal?
- Tilos volt nekik megmutatni nekünk a 22-es csapdáját - válaszolta a vénasszony. - Törvény van rá, hogy tilos nekik.
- Milyen törvény tiltja meg nekik?
- A 22-es csapdája.
- A jóistenit neki! - kiáltott fel keserűen Yossarian. - Fogadok pedig, hogy még csak nem is létezik. - Megtorpant, és nyugtalanul körülpillantott a szobában. - Hol az öreg?
- Elment - jajdult fel a vénasszony.
- Elment?
- Meghalt - mondta neki a vénasszony, és gyászos nyomatékkal bólintott, tenyerét homlokához emelve. - Valami megszakadt neki itt benn. Az egyik pillanatban még élt, a másik pillanatban már halott volt.
- De hát az nem lehet, hogy meghalt! - kiáltotta Yossarian, és kész volt körömszakadtáig vitatkozni. De persze tudta, hogy igenis lehet, tudta, mert így volt logikus, és így volt igaz: a vénember megint a többséggel tartott.
Yossarian elfordult, és komor tekintettel bekószálta a lakosztályt, borús kíváncsisággal pillantva be mindegyik szobába. Mindent, ami üvegből volt, bezúztak a gumibotosok. Tépett függönyök és ágyneműk hevertek besározva a padlón. Fölborogatták a székeket, asztalokat, piperepolcokat. Minden törhető össze volt törve. A rombolás teljes volt. Megveszekedett vandálok sem csinálhatták volna jobban. Minden ablakot betörtek; a sötétség tintafelhő gyanánt ömlött be a vak kereteken át a szobákba. Yossarian szinte hallotta a hatalmas termetű, fehér sisakos tábori csendőrök súlyos, csikorgó lábdobogását. Szinte látta azt a tüzes, rosszindulatú örömet, meg azt az elszánt, kegyetlen igazság-és hivatástudatot, ami ott ragyogott a mocskos képükön, míg ezt a romhalmazt létrehozták. A szegény kislányok mind elmentek. Mindenki elment, csak a barna és szürke réklikbe bugyolált fekete kendős, siránkozó vénasszony maradt, és hamarosan ő is elmegy majd.
- Elmentek - siránkozott a vénasszony, amikor Yossarian visszatért hozzá, de még nem jutott szóhoz. - Ki fog most már gondot viselni rám?
Yossarian figyelmen kívül hagyta a kérdést. - Az a Nately barát-nője… hallott róla valaki?
- Elment.
- Azt tudom, hogy elment. De hallott róla valaki? Tudja valaki, hogy hol van?
- Elment.
- Meg a kishúga. Vele mi lett?
- Elment. - A vénasszony hangja nem változott.
- Tudja egyáltalán, hogy miről van szó? - kérdezte élesen Yossarian, és a szeme közé nézett, hogy lássa, eszénél van-e egyáltalán, amikor hozzá beszél. Felemelte hangját. - Mi lett a kishúggal, kislánnyal?
- Elment, elment - válaszolta a vénasszony zsémbes vállrándítással, mert ingerelte már Yossarian makacssága, és nyöszörgő hangja
élesebbre vált. - Kizavarták a többiekkel együtt, kizavarták az utcára. Még a kabátját sem engedték neki fölvenni.
- Hová ment?
- Nem tudom. Nem tudom.
- Ki fogja gondját viselni?
- Ki fogja gondomat viselni?
- Még ismerőse sincs, ugye?
- Ki fogja gondomat viselni?
Yossarian pénzt dobott a vénasszony ölébe - különös, mennyi rosszat lehet látszólag jóvátenni egy kis dobott pénzzel -, és elhagyta az épületet, tüzesen szidalmazva a 22-es csapdáját, ahogy lefelé tartott a lépcsőn, noha tudta, ilyesmi nem is létezik. A 22-es csapdája nem létezik, efelől biztos volt, de mit számít az. Ami számított, az az volt, hogy mindenki azt hitte, hogy létezik, és ez volt a rosszabb, mert megfoghatatlan volt, nem volt szövege, amit nevetségessé lehetne tenni vagy meg lehetne cáfolni, amit vádolni lehetne, kritizálni, támadni, javítani, gyűlölni, gyalázni, leköpni, széttépni, megtaposni vagy elégetni.
Kinn hideg volt, s már sötét, szivárgó, színtelen köd lógott puffadtan a levegőben, és csepegett le a házak mocskos, hatalmas kő-falain meg az emlékművek piedesztáljain. Yossarian visszarohant Milóhoz, és visszavonta korábbi álláspontját. Bocsánatot kér, mondta, és mivel tudta, hogy úgyis hazudik, megígérte, annyi bevetést repül, amennyit Cathcart ezredes akar, ha Milo felhasználja minden befolyását Rómában, és segít neki előkeríteni Nately kurvájának a kishúgát.
- Alig tizenkét éves kis szüzecske, Milo - magyarázta aggodalmaskodva -, addig akarom megtalálni, amíg nem késő. Milo jóindulatú mosollyal válaszolt kérelmére.
- Azt a tizenkét éves szüzet kerítem elő magának, amelyiket akarja
- jelentette ki boldogan. - Ez a tizenkét éves szűz például mindössze csak harmincnégy esztendős, de nagyon szigorú szülei proteindiétán nevelték fel, és mindaddig nem hált férfival, amíg…
- Milo, én egy kislányról beszélek - szakította félbe Yossarian keserű türelmetlenségtől toporzékolva. - Nem érti? Nem akarok vele hálni. Segíteni akarok rajta, Magának lányai vannak. Ez is csak egy kislány, aki támasz nélkül bolyong ebben a nagy városban, és nincs gondviselője. Meg akarom őt óvni a bajtól. Érti, miről van szó?
Milo tényleg értette, és mélyen meghatódott. - Yossarian? én büszke vagyok magára - jelentette ki mérhetetlen érzéssel. - De tényleg. Nem is tudja, milyen boldog vagyok, most, hogy rájöttem, magának sem minden a nemiség. Magának elvei vannak. Bizony, nekem lányaim vannak, és pontosan tudom, miről van szó. Meg fogjuk találni azt a lányt. Ne izguljon. Maga velem jön, és meg fogjuk találni azt a lányt, még ha fenekestül fel is kell érte forgatnom a várost. Gyerünk.
Yossarian Milo Minderbinder M és M jelzésű személykocsijában száguldott a rendőrkapitányságra, ahol egy füstösképű, keskeny, fekete bajszú, rendetlen rendőrkapitánnyal találkozott, aki kigombolt zubbonyban épp egy bibircsókos, dupla tokás hatalmas asszonyságon babrált, amikor beléptek a hivatalába, és aki forró meglepetéssel üdvözölte Milót, s olyan parázna szolgalelkűséggel hajlongott és bókolt, mintha Milo valami előkelő márki volna.
- Ah, Marchese Milo - szavalta dagályos gyönyörrel és anélkül, hogy odanézett volna, gyorsan kilökte az elégedetlen asszonyságot az ajtón.
- Miért nem mondta, hogy jönni fog? Díszvacsorával vártam volna. Tessék parancsolni, tessék parancsolni, Marchese. Szinte soha nem látogat már meg minket.
Milo tudta, hogy nincs vesztegetni való idő. - Hello, Luigi - mondta, és olyan kurtán biccentett, hogy az már-már durvaságszámba ment. - Luigi, szükségem van a segítségére. Ez a barátom itt egy kislányt keres.
- Kislányt, Marchese? - mondta Luigi, és töprengve kaparászott a képén. - Rómában nagyon sok lány van. Amerikai tiszt számára nem túl nehéz egy kislányt találni.
- Nem, Luigi, nem erről van szó. Mi egy tizenkét esztendős szüzet keresünk, akit most azonnal meg is kell találnunk.
- Ó, igen, most már értem - mondta Luigi bölcsen. - Ha szűzről van szó, az persze némi időbe telik. De ha kiállnak egy kicsit a buszvégállomásra, ahova a munkát kereső fiatal parasztlányok érkeznek, akkor én…
- Még mindig nem érti, Luigi - pattogott Milo olyan katonás türelmetlenséggel, hogy a rendőrkapitány arca elpirult, vigyázzba kapta magát, és zavartan kezdte begombolni az egyenruháját. -A lány a család régi, régi barátja, és mi segíteni akarunk rajta. Még gyerek. Teljesen egyedül bolyong valahol a városban, és nekünk meg kell őt találnunk, mielőtt valami baj éri. Érti már? Luigi, számomra ez végtelenül fontos. Nekem is van lányom, pont olyan korú, mint ez a kislány, és most semmi nem jelent nekem többet a földön, mint hogy megtaláljuk ezt a szegény kislányt, amíg nem késő. Lesz szíves segíteni?
- Si, Marchese, most már értem - mondta Luigi. - És mindent megteszek, ami hatalmamban áll, hogy megtaláljuk. De ma éjjel jóformán emberem sincs. Ma éjjel az embereim mind azon fáradoznak, hogy elvágják a csempészett dohány beáramlásának útvonalát.
- Csempészett dohány? - kérdezte Milo.
- Milo - mekegte Yossarian szédülve, és elnehezedő szívvel érezte, hogy minden elveszett.
- Si, Marchese - mondta Luigi. - Olyan nagy haszon van a csempészett dohányon, hogy csaknem lehetetlen meggátolni a csempészést.
- Tényleg akkora haszon van a csempészett dohányon? - kérdezte Milo feszült érdeklődéssel, míg rozsdaszínű szemöldöke mohón fölszaladt, és orrcimpái zajos működésbe kezdtek.
- Milo - szólt rá Yossarian. - Rám hallgasson, jó?
- Sí, Marchese - válaszolta Luigi. - A csempészett dohányon igen magas haszon van. A csempészés már nemzeti botrány, Marchese, valósággal nemzeti szégyen.
- Ne mondja! - mormolta Milo szórakozott mosollyal, és mintegy hipnotikus álomban elindult az ajtó felé.
- Milo! - üvöltött rá Yossarian, és ösztönösen előrevetette magát, hogy elállja az útját. - Milo, most nekem kell segítenie.
- Csempészett dohány - magyarázta Milo görcsös kéjjel, és küszködve igyekezett elszakadni Yossariantól. - Engedjen. Dohányt kell csempésznem.
- Maradjon itt, és segítsen nekem megkeresni azt a kislányt - fellebbezett Yossarian. - Dohányt holnap is csempészhet.
De Milo süket volt; csak nyomakodott tovább, nem erőszakosan, de ellenállhatatlanul, izzadva, vakon előremeredő szeme lázasan égett, szája nyáladzott. Egyhangúan nyöszörgőit, s mintha valami öntudatlan, mélylélektani kényszer űzné, folyton ezt ismételte: „Csempészett dohány, dohánycsempészet.” Yossarian végül meg-adóan útjára engedte, amikor látta, hogy észérvekkel úgyis hiába próbálkozna. Milo eltűnt, mint a füst. A rendőrkapitány kigombolta zubbonyát, és megvetően pillantott Yossarianra.
- Mit keres maga itt? - kérdezte hidegen. - Arra vár, hogy letartóztassam?
Yossarian kisétált a hivatalból, le a lépcsőn, ki a sötét, kriptaszerű utcára. A hallban a bibircsókos, dupla tokás asszonysággal találkozott, aki már visszafelé tartott. Kint hrre-pora sem volt Milónak. Egyetlen ablakban sem égett fény. Az elhagyatott sikátor meredeken és állhatatosán emelkedett számos háztömb hosszán. A hosszú, macskaköves kaptató tetejéről idelátszottak egy nagy sugárút fényei. A rendőrkapitányság majdnem az alján volt; a bejáratnál a sárga körték mint nedves fáklyák sercegtek a nyirkos levegőben. Tiszta, hideg eső esett. Yossarian lassan nekivágott a dombnak. Hamarosan egy békés, barátságos, hívogató vendéglőhöz ért: ablakait piros bársonyfüggöny takarta, ajtaja mellett kék neonbetűs felirat: TONY ÉTTEREM, JÓ KONYHA, FINOM ITALOK, KÉRETIK KINN MARADNI. A kék neonbetűs felirat csak egy pillanatra hökkentette meg, s csak alig valamit. Semmi sem lehetett már túlságosan bolond és bizarr ebben a különös, torz környezetben. A kopár épületek teteje túlvilági, szürrealisztikus perspektívában futott össze; az utca mintha megdőlt volna. Föltűrte meleg gyapjúkabátja gallérját, jól belebújt. Vad volt az éjszaka. Vékony ingben, vékony, cafatos nadrágban kisfiú lépdelt ki a sötétségből mezítláb. A kisfiúnak fekete haja volt, borbély kellett volna neki, meg cipő, zokni. Beteges, sápadt arca szomorú volt. Ahogy ment, talpa ijesztő, lágy, cuppogó hangot adott a nedves járda esővíztócsáiban, és szegénysége Yossariant mérhetetlen szánalomra indította; legszívesebben ököllel verte volna szét azt a szomorú, sápadt, beteges arcát, hogy kiüsse a létből: ne emlékeztessen az összes többi sápadt, szomorú, beteg gyerekre Olaszország-szerte, akiknek mind-mind borbélyra, zoknira és cipőre volna szükségük. Ez a kisfiú eszébe juttatta a nyomorultakat, a fázó és éhező nőket és férfiakat, minden néma, pasz-szív és odaadó édesanyát, akik kinn, ugyanebben az éjszakában tébolyult szemmel szoptatják kicsinyeiket megdermedt állati emlőiken, melyet érzéketlenül takarnak ki ugyanennek a vad esőnek. Tehenek. Mintegy végszóra, szoptatós anya tocsogott el mellette fekete rongyokba bugyolált kicsinyével, és Yossarian legszívesebben az ő fejét is szétverte volna, mert eszébe juttatta a mezítlábas kisfiút a vékony ingben, a vékony, cafatos nadrágban, meg minden reszkető, butító nyomorúságot ebben a világban, mely soha nem tudott elég meleget, elegendő ennivalót, elegendő igazságot adni összes lakójának, hanem csak egy maroknyi ügyeskedőnek, egy maroknyi gátlástalannak. Micsoda tetves világ ez! Yossarian eltűnődött, hogy vajon mennyien nyomorognak ezen az éjszakán még az ő virágzó hazájában is, hányan laknak putriban, hány férj részeg, hány feleséget vernek, hány gyereket szidnak, kínoznak, dobnak utcára. Hány család éhezik olyan ételre, amit nem tud megfizetni? Hány szív szakad meg? Hány öngyilkosságot követnek el ugyanezen az éjszakán, hányan őrülnek meg? Hány svábbogár és hány háziúr diadalmaskodik? Hány győztes lesz vesztes, ha jobban megnézzük, hány siker bukás, hány gazdag szegény? Hány nagymenő lesz kismuki? Hány boldog befejezés boldogtalan befejezés? Hány becsületes emberből lesz hazug ember, hány bátorból gyáva, hány hűségesből áruló, hány felmagasztaltból lealjasult, hány bizalmi poszton tündöklő elöljáró adja el a lelkét a hátsó ajtónál olcsó pénzért, és hánynak nem is volt lelke soha? Hány tiszta, egyenes útból lesz piszkos, görbe útvesztő? Hány jó családból rossz család, hány jó emberből rossz ember? Ha minden összeadást és kivonást elvégzünk, nem is marad más, csak a gyerekek, Albert Einstein és talán egy vén hegedűs vagy egy szobrász valahol a világban. Yossarian magányosan gyötrődve baktatott, úgy érezte, megfagy az idegenségben, és sehogy sem tudta emlékezetéből kitörölni a mezítlábas, beteges arcú kisfiút, míg végül, ahogy a sarkon befordult, és kiért a sugarúira, rá nem bukkant az epilepsziás görcsben földön fetrengő szövetséges katonára, egy fiatal, sápadt, kisfiús arcú hadnagyra. Hat másik különféle nemzetiségű katona birkózott különböző tagjaival, míg azon vesződtek, hogy segítsenek neki abbahagyni a rángatózást. Érthetetlen szavakat hörgött és üvöltött összeszorított fogai között, szeme kifordult üregében. - Ne engedjétek, hogy elharapja a nyelvét - tanácsolta elmésen Yossarian mellett egy alacsony őrmester, és a hét ember harcba vetette magát, hogy megküzdjön a beteg hadnagy arcával. Aztán egyszerre csak győztek a birkózók, és határozatlanul fordultak egymáshoz, mert most, hogy sikerült lefogniuk a fiatal hadnagyot, nem tudták, mit kezdjenek vele. Agyalágyult pánik remegése rebbent egyik megfeszült vadállati arcról a másikra. - Miért nem emelitek fel és fektetitek rá annak az autónak a tetejére? - szónokolt egy tizedes Yossarian háta mögött. Mintha értelme volna, a hét ember fölemelte a fiatal hadnagyot, és gondosan kinyújtóztatta az egyik parkoló kocsi tetején, még mindig keményen markolva vonagló tagjait. Mihelyt kinyújtóztatták a parkoló kocsi tetején, megint zavartan bámultak egymás képébe, mert fogalmuk sem volt, mit csináljanak vele ezután. - Miért nem emelitek le a kocsi tetejéről és fektetitek le a földre? - szónokolt ugyanaz a tizedes Yossarian háta mögül. Ezt jó megoldásnak találták, elkezdték hát leemelni, vissza a járdára, de mielőtt végezhettek volna, egy dzsip kanyarodott melléjük teljes sebességgel, villogó vörös fényszóróval és két tábori csendőrrel az első ülésen.
- Mi történik itt? - nyerített a vezető.
- Epilepsziás rohama van - válaszolta az egyik ember, aki a fiatal hadnagy egyik kezét vagy lábát szorongatta. - Lefogtuk.
- Helyes. Akkor hát le van tartóztatva.
- Mit csináljunk vele?
- Tartsák letartóztatva! - kiáltotta a tábori csendőr, és kétrét görnyedve rekedten röhögött a tréfáján, majd elvágtatott a dzsipen.
Yossariannak eszébe jutott, hogy nincs eltávozási papírja, és óvatosan elindult a különös csoporttól a fojtott hangok felé, amelyek szemből, a távoli, ködös sötétségből szivárogtak hozzá. A széles, esőverte sugárutat a sarkok között kurta, íves lámpaoszlopon zümmögő fénykorong világította be kísértetiesen, körülötte füstös, barna köd lebegett. Yossarian feje fölött egy ablakból boldogtalan női hang könyörgése hallatszott: „Kérlek, ne. Kérlek, ne.” Bánatos fiatal nő ment el mellette fekete esőkabátban, szeme lesütve, zilált fekete haja az arcába lógott. A következő háztömbnél egy részeg fiatal katona egy részeg fiatal hölgyet nyomott a Tájékoztatási Minisztérium épületének egyik bordázott korinthoszi oszlopához, míg három részeg bajtársa fegyverrel a kezében őrködött a közeli lépcsőkön ülve, lábuk között borospalackokat dédelgetve. - Kehem, ne - könyörgött a részeg hölgy.
- Haza akarok menni. Kehem, ne. - Az egyik üldögélő harcias káromkodással Yossarianhoz vágott egy borosüveget, amikor az
megfordult és fölnézett rájuk. A palack jó messze, veszélytelenül ért földet, rövid, tompa zajjal. Yossarian folytatta útját, szórakozottan, lassan, zsebre dugott kézzel. - Gyerünk, bébi - hallotta a részeg katona sürgető, határozott hangját. -Most én következem. - Kehem, ne - könyörgött a részeg hölgy. -Kehem, ne. - A legközelebbi sarkon a szűk, kanyargó mellékutca sűrű, áthatolhatatlan sötétjének mélyéről hólapátolás semmivel össze nem téveszthető, titokzatos hangja ütötte meg a fülét. Mintha a húsát marcangolta volna a fémlapát ütemes, kínos, fülsértő csikorgása a betonon. Rémülten lelépett a járdaszegélyről, hogy túljusson a baljós utcán, és addig rohant, míg a riasztó, értelmetlen zörej el nem halt a háta mögött. Most már tudta, hol jár: ha egyenesen folytatja útját, hamarosan eléri a sugárút közepén levő kiszáradt szökő-kutat, aztán hét háztömbbel odább a tisztiszállást. Kusza, nem emberi hang csapott most a fülébe, mintha hirtelen föltépték volna előtte a túlvilági sötétséget. A sarki lámpaoszlopon kiégett a körte, a fél utcára vak homály borult, minden látható tárgy imbolyogni látszott. A kereszteződés túloldalán egy ember verte bottal a kutyáját, pontosan úgy, ahogy Raszkolnyikov álmában veri egy ember ostorral a lovát. Yossarian hiába erőlködött, hogy ne lássa, ne hallja. A kutya otromba, süketítő hisztériában vinnyogott és nyüszített egy rossz manilakötél végén, és ott fetrengett, csúszkált a hasán meghunyászkodva, de az ember csak ütötte, verte, ahol érte nehéz, lapos botjával. Kis tömeg figyelte. Egy zömök asszonyság előrelépett, és kérte, hogy hagyja abba. - Törődjön a maga dolgával - ugatott rá nyersen az ember, és fölemelte a botját, mintha az asszonyt is ütni akarná, és az asszony jámborán visszavonult, szánalmas és megalázott arckifejezéssel. Yossarian meggyorsította lépteit, menekült, csaknem futott. Az éjszakát rémület töltötte be, és Yossarian most már tudni vélte, mit érezhetett Krisztus, amikor bejárta a főidet: mint az elmegyógyász a dilisekkel telizsúfolt kórteremben, mint a meglopott áldozat a tolvajokkal telezsúfolt börtönben! Milyen üdítő látvány lehetett neki egy leprás! A legközelebbi sarkon felnőtt nézők mozdulatlan gyűrűjében kisfiút vert durván egy ember, és senki sem lépett közbe. Yossarian öklendező felismeréssel torpant meg. Biztos volt benne, hogy valaha látta már ugyanezt a rémes jelenetet. Déjà vu? A baljós egyezés megrázta, kétellyel és félelemmel töltötte el. Ugyanaz a jelenet zajlott, aminek egy háztömbbel előbb szemtanúja volt, még ha úgy is tűnt, hogy bizonyos részletekben különböznek egymástól. Mi a fene fog történni? Előlép majd egy zömök asszonyság, és megkéri az embert, hogy hagyja abba? Az fölemeli majd a botját, hogy megüsse, és a zömök asszonyság visszavonul? Senki sem mozdult. A gyerek sírt, állhatatosán, kába kétségbeeséssel. Az ember mindig leütötte, aztán fölrántotta, hogy nyitott tenyérrel a fejére mért erős, visszhangzó csapással megint leüthesse. A mord, lapuló tömegben senki sem törődött annyira a rémült, megvert kisfiúval, hogy közbelépjen. A gyerek nem volt több kilencnél. Egy szürke nő sírt bele némán egy piszkos konyharuhába. A kisfiú csont és bőr volt, és borbély kellett volna neki. Mindkét füléből rubinvörösen szivárgott a vér. Yossarian átment a hatalmas sugárút másik oldalára, hogy elkerülje a gyomrot kavaró jelenetet, és ekkor hirtelen emberi fogakon kezdett taposni, amelyek az ázott, csillogó járdán hevertek a szemergő esőben nyúlóssá vált vértócsák közt, s az esőcseppek hegyes ujjak gyanánt böködték őket. Záp-és metszőfogak hevertek szerteszórva mindenütt. Lábujjhegyen járta körül a furcsa szemetet, míg aztán egy kapu közelébe jutott. Síró katona állt alatta, jobban mondva, ájuldozott, szájára ázott zsebkendőt szorongatva. Két másik katona támogatta; türelmetlen, komor csöndben várták a katonai mentőautót, s az csengetve, parázsló ködlámpával meg is érkezett végül, és elhajtott mellettük a következő háztömb felé egy másik verekedéshez, mely egy könyveket cipelő árva olasz civil és egy egész kígyózó tömeg civil ruhás, botokkal és karkulcsokkal felszerelt rendőr között folyt. A vergődő, kiabáló civilnek sötét haja volt, az arca meg, mint a liszt, olyan fehér a félelemtől. Szeme, mint verdeső rovarszárny, lázas kétségbeeséssel lüktetett, amikor a sok nagy termetű rendőr megragadta karjánál és lábánál fogva, és fölemelte. Könyvei a földre hullottak. - Segítség - sikoltotta éles hangon, mely fuldokolva küszködött a feltörő érzelemmel, ahogy a rendőrök a mentőkocsi nyitott hátsó ajtaja felé cipelték, és behajították rajta. - Rendőr! Segítség! Rendőr! - Az ajtókat becsapták, rázárták, és a mentőkocsi elsüvített. Volt valami humortalan vicc abban, ahogy az ember komikusán rendőrért kiabált, amikor rendőrök fogták körül. Yossarian savanyú képpel vigyorgott a fölösleges és nevetséges segélykiáltás hallatára, de aztán megdöbbenve ismerte fel a szavak kétértelműségét, s riadtan ébredt rá: talán nem is arra szánták őket, hogy rendőrt szólítsanak oda, hanem egy barát hősi kiáltása volt ez a síri homályból, hogy vigyázatra intsen mindenkit, aki nem rendőr, akinek nincs fegyver és bot a kezében, és nincs a háta mögött egy egész rendőrhorda, fegyverrel és bottal a kezében. „Segítség! Rendőr!” - kiáltotta az ember, és ez lehetett veszélyre felhívó kiáltás is. Yossarian azzal válaszolt rá, hogy tolvaj módra elsomfordált a rendőrök szeme elől, és csaknem rálépett egy kövér, negyven év körüli asszony lábára, aki bűntudatosan igyekezett át az útkereszteződésen, sűrű, gyanakvó pillantásokat lövellve hátra egy nyolcvan év körüli vastag, befáslizott bokájú, tötyögő öregasszonyra, aki tért vesztve üldözte. Az öregasszony levegő után kapkodva óvakodott tova, és tébolyult izgalommal motyogott magában. A helyzetet nem lehetett félreérteni: üldözési verseny folyt. A győztes első számú nő már félig átért az útkereszteződésen, amikor a második számú még csak a járdáról lépett le. Az az apró, rosszindulatú, diadalmas mosoly, amit a kövér az utána veszkődő vénasszonyra vetett hátra, bűnös és rémült volt egyben. Yossarian tudta, hogy segíthetne a bajba jutott öregasszonynak, ha az kiáltana neki, tudta, hogy a tömzsi nő után vethetné magát, elkaphatná, és átadhatná a közelben ácsorgó rendőrhordának, ha a második számú asszony csak egy kis kétségbeesett sikollyal is engedélyt adna rá. De az öregasszony úgy ment el mellette, hogy még csak rá se nézett, és rettenetes, tragikus aggodalmában motyogott, amikor az első számú nő eltűnt a sötétség mélyrétegeiben, ő meg ott maradt a keresztül közepén támasz nélkül, kábán, bizonytalanul afelől, hogy most merre menjen, egyedül. Yossarian elkapta róla a szemét, és szégyenkezve elfutott, amiért nem tett semmit a megsegítésére. Sűrű, gyanakvó pillantásokat lövellt hátra, ahogy megverten menekült, mintha attól félne, az öregasszony most az ő nyomába szegődik, és boldogan merült bele a szemerkélve úszó, fénytelen, majdnem áthatolhatatlan homály menedékébe. Horda… rendőrhorda - Angliát kivéve minden a horda kezében van. Mindenütt a gumibotos horda az úr.
Yossarian kabátjának gallérja és válla átázott. Zoknija nedves volt és hideg. A legközelebbi lámpaoszlopon nem égett az összezúzott körte. Épületek, alaktalan árnyak suhantak el mellette némán, mintha valami áporodott, időtlen áradat felszínén sodródnának tova változatlanul. Egy magas szerzetes jött szembe vele, durva, szürke kámzsába bújtatott arccal, még a szeme sem látszott. Állhatatos léptek tocsogtak feléje egy tócsában, és attól félt, ez megint egy mezítlábas gyerek lesz. Csaknem súrolt egy hullaarcú, hórihorgas, fekete esőkabátot viselő, szomorú férfit, akinek csillag alakú sebhely volt az arcán, halántékán meg tojás nagyságú, tükörfényes, csonka horpadás. Spriccelő szalmacipőben fiatal nő tűnt elő, egész arcát istentelen, rózsaszín és tarka égési seb borította el, mely nyakától kezdve durva, rögös hullámokban terjedt szét oldalt a szeme fölé! Yossarian elfordította tekintetét és megrázkódott. Senki sem fogja szeretni ezt a nőt. Yossariannak beteg volt a lelke; szeretett volna lefeküdni valami nővel, aki szeretni tud, aki fölizgatja és lecsillapítja… és elaltatja. Pianosán a gumibotos horda várja. A lányok mind elmentek. A grófnő és a menye már nem volna elég; kiöregedett az ilyenfajta viccekből, nincs már erre ideje. Luciana elment; talán meg is halt, ha még nem, akkor hamarosan meg fog. Aarfy bögyös szajhája eltűnt a pajzán kámea gyűrűjével együtt, Ducket nővér meg szégyelli őt, mert nem hajlandó többé bevetésre repülni, és botrány lesz körülötte. Az egyetlen nő, akit tudott a közelben, az az egyszerű lány volt a tisztiszálláson, akivel egyik férfi sem feküdt le. Michaela volt a neve, de az emberek mocskos csúfneveken szólongatták édeskés, behízelgő hangon, és Michaela gyermekes örömmel vihogott, mert nem tudott angolul, és azt hitte, hízelegnek neki, és ártatlanul tréfálkoznak. Minden vad dolog, amit a szeme előtt csináltak az emberek, varázslatos gyönyörrel töltötte el. Boldog, egyszerű gondolkozású, dolgos kezű lány volt, aki nem tudott olvasni, és alig tudta leírni a nevét. Egyenes szálú hajának áztatottkenderszíne volt. Bőre fakó, szeme rövidlátó, és az emberek közül soha senki nem feküdt le vele, azért, mert az emberek közül soha senkinek ez eszébe sem jutott, kivéve Aarfyt, aki azon az estén egyszer megerőszakolta, aztán a gardróbszekrényben majd két órán át kezét a szájára tapasztva fogva tartotta, amíg a polgári rendőrség szirénája meg nem szólalt, és a kijárási tilalom ezzel kezdetét nem vette. Akkor aztán kidobta az ablakon. Holtteste még mindig ott feküdt a járdán, amikor Yossarian megérkezett, és udvariasan utat csinált magának a homályos fényű lámpákkal felszerelt ünnepélyes* szomszédok gyűrűjében, akik mérges pillantásokat lövelltek feléje, elhúzódtak mellőle, és keserűen mutogattak fel a második emeleti ablakra komor, vádló, egymás közti beszélgetésükben. Yossarian szíve félelemtől és iszonyattól kalapált az összeroncsolt tetem szánalmas, rémséges, véres látványán. Beugrott a lépcsőházba, fölrohant a szállására, s ott találta Aarfyt, aki idegesen járkált, dagályos, kissé kínos mosollyal. Aarfy enyhén nyugtalannak látszott, amint a pipáját babrálva megnyugtatta Yossariant, hogy hamarosan minden rendbe jön. Semmi ok az aggodalomra.
- Csak egyszer erőszakoltam meg - magyarázta. Yossarian megrendült. - De meggyilkoltad, Aarfy! Meggyilkoltad!
- Miután megerőszakoltam, nem maradt más választásom - válaszolta Aarfy legkegyesebb modorában. - Nem hagyhattam, hogy épségben megússza, és mindenféle rosszaságot híreszteljen rólunk, nem igaz?
- De miért kellett hozzányúlnod, te süket kurva! - ordította Yossarian. - Miért nem tudtál fogni magadnak lányt az utcáról, ha már kellett neked? A város tele van prostituálttal.
- De nekem nem kell az olyan - hetvenkedett Aarfy. - Az ilyesmiért én nem fizettem soha életemben.
- Aarfy, elmebajos vagy te - Yossarian nyelve csaknem megbénult.
- Megöltél egy lányt. Börtönbe fognak csukni érte!
- Á, dehogy - válaszolta Aarfy erőltetett mosollyal. - Engem ugyan nem. Nem fogják a jó öreg Aarfyt börtönbe csukni. Azért, mert őt megöltem, nem.
- De hát kidobtad az ablakon. Ott fekszik holtan az utcán.
- Majd megüti a bokáját - válaszolta Aarfy. - Kijárási tilalom van.
- Hülye! Nem érted, mit csináltál? - Yossarian legszívesebben megragadta volna Aarfy hernyópuha vállát, és valami értelmet rázott volna bele. - Meggyilkoltál egy emberi lényt. Börtönbe fognak csukni. Lehet, hogy fel fognak akasztani!
- Á, alig hiszem én, hogy ezt megcsinálnák velem - mondta Aarfy joviális kuncogással, bár idegességének tünetei szaporodtak. Önkéntelenül elszórta a dohányt, amint tömpe ujjai a pipája makkján babráltak.
- Neeem, kapitány úr. A jó öreg Aarfyval nem. - Megint vihogott. - Hiszen csak egy közönséges szolgálólány volt. Alig hiszem, hogy valami éktelen hűhót csapnának egy szegény olasz szolgálólány miatt, amikor nap mint nap sok ezer élet esik áldozatul. Mit gondolsz?
- Hallgasd csak! - kiáltott föl Yossarian csaknem örömmel. Fülét hegyezte, közben figyelte, hogy Aarfy arcából hogyan fut ki a vér, amint sziréna hangzott a messzeségben, rendőrsziréna, aztán szinte átmenet nélkül mindent elnyomott üvöltő, süvítő, rohanó kakofóniája, mely mintha minden oldalról tört volna be hozzájuk a szobába. - Aarfy, érted jönnek - mondta együttérzéssel, kiabálva, hogy hallani lehessen a zajban.
- Jönnek érted és letartóztatnak. Aarfy, nem érted? Nem veheted el egy másik ember életét, és ha elvetted, nem úszhatod meg szárazon, még ha csak szegény szolgálólány volt is az illető. Érted-e? Nem érted?
- Á, nem - erősködött Aarfy béna megvetéssel és halovány mosollyal. - Nem azért jönnek, hogy letartóztassanak. De nem ám, a jó öreg Aarfyt ugyan nem.
Egyszerre nagyon beteges külseje lett. Reszketőgörcsben süllyedt bele egy székbe, tömzsi, puha kezei remegtek az ölében. Kinn autók álltak meg sikoltva. Az ablakokra fényszórók szegődtek. Autóajtók csapódtak, rendőrfütty hasított a levegőbe. A hangok élesen harsantak. Aarfy zöldre vált. Furcsa, béna mosollyal csak rázta a fejét gépiesen, - és gyenge, kongó monotóniával ismételgette, hogy nem érte jönnek, nem a jó öreg Aarfyért, nem, kapitány urrrrrram, és kínlódva győzködte magát, hogy ez így is van, noha nehéz rendőrléptek döngtek fölfelé a lépcsőn, s még akkor is, amikor négyszer megverték ököllel az ajtót, süketítő, ellenállhatatlan erővel. Aztán kivágódott a szállás ajtaja, és két hatalmas, kemény, izmos tábori csendőr ugrott be rajta gyorsan, szemük jeges és kemény, álluk izmos és mosolytalan. Átvágtak a szobán, és letartóztatták Yossariant.
Yossariant letartóztatták, mert engedély nélkül tartózkodott Rómában.
Aarfytól bocsánatot kértek a betolakodásért, és közrefogva elvezették Yossariant, a hóna alatt olyan kemény ujjakkal markolva kétfelől, mint az acélbilincs. Egy árva szót sem szóltak hozzá lefelé a lépcsőn. Kint egy csukott kocsi mellett még két hatalmas tábori csendőr állt gumibottal, fehér sisakban. A hátsó ülésbe nyomták be Yossariant, és a kocsi eldübörgött, esőn és sáros ködön át, míg végül odamanőverezett egy rendőrőrs elé. A tábori csendőrök éjszakára egy cellába zárták, melyet négy csupasz kőfal határolt. Hajnalban kivitték a latrinára, megpisiltették, aztán kiszállították a repülőtérre, ahol két újabb óriási tábori csendőr várta gumibottal, fehér sisakban a szállítógép mellett, melyet már melegítettek, amikor odaértek. A henger alakú zöld motorházak már nagy, reszkető cséppé két izzadtak. A tábori csendőrök egymáshoz sem szóltak egy árva szót sem. Még csak nem is bólogattak. Yossarian soha nem látott ilyen gránitarcokat. A gép Pianosára repült velük, ahol még két néma tábori csendőr várta őket a leszállómező szélén. Most már nyolcan voltak, és szótlan fegyelemmel szálltak be két kocsiba, mely surrogó kerekekkel hagyta maga mögött a négy századkörletet, és az ezredtörzs épületénél állt meg, ahol még két néma tábori csendőr t várta őket a parkolókörletnél. Mind a tíz magas, erős, céltudatos, néma férfi körülötte tornyosult, ahogy a bejárat felé fordultak. Lépéseik hangos egyszólamúságban csikorogtak a salakos úton. Az volt az érzése, hogy egyenletesen gyorsuló mozgással haladnak. Rémület ragadta torkon. A tíz tábori csendőr közül bármelyik elég erősnek látszott ahhoz, hogy egyetlen csapással agyonvágja. Csak erős, masszív sziklavállaik közé kell kapniok, és máris kinyomják belőle a lelket. Semmivel nem mentheti meg az életét. Még azt sem tudja megnézni, melyik kettő hurcolja magával a hónaljánál fogva a szabályos kettes oszlopba fejlődött tábori csendőrök közül. Lépteik meggyorsultak, és az volt a benyomása, hogy repülnek, hogy lába elhagyta a főidet, míg határozott ütemben pattogtak föl a széles márványlépcsőn a fölső pihenőig, ahol még két kifürkészhetetlen, kemény arcú tábori csendőr várta őket, hogy ha lehet, még gyorsabb tempóban vezessék le mindnyájukat a hosszú, konzolos erkélyre, mely a hatalmas előcsarnok fölött függött. Menetelő léptük úgy mennydörgőit a fakó mozaikpadlón az épület üres gyomrában, mint valami baljós, gyorsuló dobpergés, ahogy még gyorsabban és precízebben haladtak Cathcart ezredes irodája felé, és Yossarian úgy érezte, a pánik vad szele süvít a fülébe, amikor betuszkolták, és odaállították a vésztörvényszék elé, ott mindjárt az irodában Korn ezredes már várta őt, farát kényelmesen elterpesztve Cathart ezredes asztalának sarkán, és szívélyes mosollyal üdvözölte, majd így szólt hozzá:
- Haza fogjuk küldeni magát.

40. A 22-ES CSAPDÁJA

De persze ott volt még a csapda.
- A 22-es csapdája? - érdeklődött Yossarian.
- Természetesen - válaszolta Kora ezredes kedvesen, miután a masszív tábori csendőrök félelmetes testőrségét karjának egy nemtörődöm mozdulatával és egy megvető fejbiccentéssel elzavarta. Korn ezredes akkor érezte igazán elemében magát, ha igazán cinikus lehetett. Keret nélküli, szögletes szemüvege ravasz örömmel világított, ahogy Yossariant bámulta. - Végül is nem küldhetjük egyszerűen azért haza, mert nem hajlandó bevetésre repülni, mikor a többieket meg itt tartjuk, így van? Ez igazán nem lenne méltányos velük szemben.
- De milyen istenül igaza van! - tört ki Cathcart ezredes, aki esetlenül föl s alá dübörgött, mint valami felbőszített bika, és csak prüszkölt és morgott. - Legszívesebben kezét-lábát összekötözném, és földobnám minden bevetésen az egyik gépre. Hát ezt csinálnám én vele legszívesebben.
Korn ezredes egy mozdulattal elnémította Cathcart ezredest, és Yossarianra mosolygott. - Maga aztán nehéz helyzetbe hozta Cathcart ezredest, hallja-e - jegyezte meg pattogó humorral, mintha ez egyáltalában nem volna ellenére. - Az emberek boldogtalanok, harci szellemük romlik. És ez mind a maga hibája.
- A maguké - érvelt Yossarian -, mert fölemelték a bevetések számát.
- Nem, hanem a magáé, mert nem hajlandó bevetésre repülni - vágott vissza Korn ezredes. - Az emberek elégedetten tudomásul vették, hogy annyi bevetésre kell repülniök, amennyit mi kívánunk tőlük, amíg nem volt más választásuk. Úgyhogy ez a maga lelkén szárad.
- Nem tudja ez, hogy háború van? - kérdezte Cathcart ezredes morózusan, és nem nézett Yossarianra, hanem csak topogott föl s alá.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy tudja - válaszolta Korn ezredes. - Talán épp ez az oka, hogy nem hajlandó több bevetésre repülni.
- Hát nem mindegy az neki?
- Az a tudat, hogy háború van, gyengítené azt az elhatározását, hogy nem hajlandó részt venni benne? - kérdezte Korn ezredes Cathcart ezredest utánozva, szarkasztikus komolyságtól csikorgó hangon.
- Nem, ezredes úr - válaszolta Yossarian, és majdnem viszonozta Korn ezredes mosolyát.
- Ettől tartottam - mondta Korn ezredes gondosan kiszámított sóhajjal, és kényelmesen összekulcsolta ujjait nagy, sima, kopasz, villogó-barna feje búbján. - Annyit azért elismerhet, már csak a méltányosság kedvéért is, hogy nem bántunk mi magával olyan nagyon rosszul, hallja-e, így van? Elláttuk élelemmel, meghatározott időközönként fizetéssel. Kitüntetést adtunk magának, sőt kapitánnyá léptettük elő.
- Soha nem kellett volna előléptetnem kapitánnyá - kiáltott fel Cathcart ezredes keserűen. - Haditörvényszék elé kellett volna állítanom, amiért eltévesztette a ferrarai hidat, és kétszer kellett rámennie.
- Mondtam magának, hogy ne léptesse elő - mondta Korn ezredes - , de maga nem hallgatott rám.
- Dehogy mondta. Maga azt mondta nekem, hogy léptessem elő, nem?
- Én azt mondtam magának, hogy ne léptesse elő. De maga nem hallgatott rám.
- Hallgatnom kellett volna.
- Maga soha nem hallgat rám - erősködött Korn ezredes gusztussal.
- És látja, most itt tartunk.
- Rendben van, üsse kő. Csak ne dörgölje folyton az orrom alá, jó?
- Cathcart ezredes mélyen a zsebeibe temette ökleit, és lomhán elfordult. - Ahelyett, hogy engem piszkál, miért nem azt próbálja inkább kisütni, hogy mi legyen vele?
- Haza fogjuk küldeni, attól tartok. - Korn ezredes diadalmasan kuncogott, amikor Cathcart ezredestől Yossarian felé fordult. - Yossarian, a maga számára véget ért a háború. Haza fogjuk küldeni. Tulajdonképpen nem érdemli meg, hallja-e, éppen ezért nem is nagyon bánom. Mivel jelenleg nem áll módunkban kockáztatni, jobb híján hazaküldjük. Kidolgoztuk ezt a kis egyezséget magával…
- Miféle egyezséget? - kérdezte Yossarian kihívó bizalmatlansággal.
Korn ezredes fölkapta a fejét, és nevetett. - Az egyezség ától cet-tig alávaló, efelől ne legyenek kételyei. Teljességgel felháborító. De azért maga elég gyorsan bele fog menni.
- Ne legyen benne olyan biztos.
- A leghalványabb kétségeim sincsenek, hogy bele fog menni, noha égre bűzlik. Az ám, közbevetőleg. Ugye, nem híresztelte el a századnál, hogy nem hajlandó bevetésre repülni?
- Nem, ezredes úr - válaszolta Yossarian habozás nélkül.
Korn ezredes elismerően bólintott. - Nagyon jó. Tetszik nekem, ahogy maga hazudik. Nagyon szép karriert fog csinálni az életben, ha majd egyszer tisztességes dologra szánja el magát…
- Nem tudja ez azt, hogy háború van? - nyeri tett föl hirtelen Cathcart ezredes, és élénk hitetlenséggel fújt bele cigarettaszipkája üres végébe.
- Biztos vagyok benne, hogy tudja - válaszolta Korn ezredes csípősen -, mivel ugyanerre a vitapontra már egy pillanattal ezelőtt
fölhívta a figyelmét. - Kora ezredes fáradtan ráncolta homlokát Yossarian érdekében; szeme füstösen pislogott, gúnyos és merész ingerkedéssel. Megragadta Cathcart ezredes asztalának szélét, a sarkon hátrább csúsztatta lottyadt fenekét, s most már úgy ült, hogy két kurta lába szabadon kalimpált. Sarka könnyedén kopogott a sárga tölgyfán, latrinasárga zoknija züllött gyűrűkben laffogott meglepően vékony bokái alatt; zoknitartót nem viselt.
- Hallja-e, Yossarian - mélázott nyájasan, a könnyed tűnődés hangján, mely egyszerre volt gúnyos és komoly -, én tényleg csodálom magát egy kicsit. Maga szilárd erkölcsi jellemvonásokkal rendelkező intelligens ember, aki nagyon bátor álláspontot foglalt el. Én magam is intelligens ember vagyok, aki egyáltalán nem rendelkezem szilárd erkölcsi jellemvonásokkal, így hát ideális helyzetben vagyok ahhoz, hogy kellőképp méltányoljam a magáét.
- Nagyon válságos időket élünk - erőlködött zsémbesen az iroda egy messzi sarkából Cathcart ezredes, aki nem figyelt Korn ezredesre.
- Valóban nagyon válságos időket - hagyta helyben Korn ezredes béketűrő bólintással -, éppen most változott felettünk a parancsnokság, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy rossz fényben tűnjünk fel akár Scheisskopf tábornok, akár Peckem tábornok előtt. Ugye, erre gondolt, ezredes?
- Nincs ebben egy szemernyi hazafias érzés?
- Nem akar maga a hazájáért harcolni? - kérdezte Korn ezredes, átvéve Cathcart ezredes igazságtól fűtött, pattogó hangját. - Nem akarja életét áldozni Cathcart ezredesért meg értem?
Yossarian egész teste megfeszült az éber csodálkozástól, amikor Korn ezredes utolsó szavait megértette. - Micsoda? - kiáltott föl. -Mi köze magának meg Cathcart ezredesnek az én hazámhoz? A kettő nem ugyanaz.
- Szét tudja választani a kettőt? - kérdezte Korn ezredes ironikus nyugalommal.
- Bizony - kiáltotta Cathcart ezredes erélyesen. - Vagy velünk van, vagy ellenünk. Nincs harmadik út.
- Attól tartok, most megfogták - tette hozzá Korn ezredes. -Vagy velünk van, vagy a hazája ellen. Ez a kétszerkettő.
- Hagyjuk ezt, ezredes úr. Ezt én nem veszem be.
Korn ezredest nem lehetett megzavarni. - Én sem, de tényleg, csakhogy mindenki más beveszi. Úgyhogy ott van, ahol a part szakad.
- Maga az egyenruha szégyene! jelentette ki Cathcart ezredes villámló haraggal, és most először fordult Yossarian felé. - Szeretném tudni, egyáltalán hogy lehetett magából kapitány?
- Maga léptette elő - emlékeztette Korn ezredes turbékolva, és elnyomott egy kuncogást. - Nem emlékszik rá?
- Hát rosszul tettem.
- Én mondtam, hogy ne csinálja - mondta Korn ezredes. - De maga egyszerűen nem hallgatott rám.
- Üsse kő, csak ne dörgölje folyton az orrom alá, jó? - kiáltotta Cathcart ezredes. Redőkbe vonta homlokát, és gyanakvóan összehúzott szeme villámokat lövellt Korn ezredesre. Okiét csípőjére tette. - Mondja csak, kinek az oldalán áll maga tulajdonképpen?
- A maga oldalán, ezredes. Milyen más oldalon állhatnék még?
- Akkor hagyja abba a piszkálódást, legyen szíves. Szálljon le rólam, legyen szíves.
- Én a maga oldalán állok, ezredes. Épp most teltem meg hazafias érzéssel.
- Akkor hát gondja legyen rá, hogy soha ki ne ürüljön. - Cathcart ezredes egy perc múlva kelletlenül elfordult, és csak félig-meddig visszatért biztonsággal kezdte megint róni a padlót föl és alá, hosszú cigarettaszipkáját masszírozva. Hüvelykujjával Yossarian felé bökött. - Végezzünk ezzel. Nem tudom, mit szeretnék vele csinálni. Szeretném kivitetni és főbe lövetni. Ezt szeretném én csinálni vele. Dreedle tábornok is ezt csinálná vele.
- De Dreedle tábornok nincs már velünk - mondta Korn ezredes -, úgyhogy nem vitethetjük ki, és nem lövethetjük főbe. - Most, hogy a pillanatnyi feszültség közte és Cathcart ezredes között felengedett, Korn ezredes megint elterpeszkedett, és halkan folytatta Cathcart ezredes asztalának rugdosását. Újra Yossarian felé fordult. - Úgyhogy ehelyett hazaküldjük magát. Jól meg kellett gondolnunk, de végül is kifőztük ezt a szörnyű kis tervet a maga hazaküldésére, méghozzá úgy, hogy minél kevesebb elégedetlenséget támasszunk a maga barátai között, akik viszont itt maradnak. Nem örül neki?
- Miféle tervet? Nem vagyok benne biztos, hogy örülni fogok neki.
- Én biztosan tudom, hogy maga nem fog neki örülni - nevetett Korn ezredes, és két kezét elégedetten megint a feje búbjára kulcsolta.
- Utálni fogja. Tényleg nagyon gyűlöletes, és bizonyára bántja majd a lelkiismeretét. De azért elég gyorsan bele fog egyezni.
Bele fog egyezni, mert két héten belül épen és egészségesen hazakerül, és mert nincs más választása. Ez, vagy a haditörvényszék. Eszi, nem eszi, nem kap mást.
Yossarian prüszkőlt. - Hagyja abba a blöffölést, ezredes úr. Nem állíthat haditörvényszék elé az ellenség elől való megfutamodás vádjával. Rossz fényt vetne magára, és nyilván nem is tudná bizonyítani.
- De most már haditörvényszék elé állíthatjuk a szolgálatból való önkényes eltávozás miatt, mert engedély nélkül Rómába ment. Ebben az ügyben állni tudjuk a sarat. Ha egy pillanatig gondolkodik rajta, belátja majd, hogy maga hozott bennünket ilyen helyzetbe. Mi egyszerűen nem engedhetjük meg magának, hogy nyilvánvaló fegyelmezetlenséggel, büntetés nélkül mászkáljon összevissza. A többiek is mind megtagadnák a bevetésekre való repülést. Igen? Én szavamat adom magának, hogy nem is fogjuk engedni. Ha felbontja az egyezségünket, haditörvényszék elé állítjuk, még ha egy csomó kérdés föl is merül majd, és még ha ez Cathcart ezredesnek irtózatosan rossz pontjába is kerül.
Cathcart ezredes ezekre a szavakra, hogy „rossz pont”, mindjárt pislogni kezdett, és karcsú ónix és elefántcsont cigarettaszipkáját, minden látható meggondolás nélkül, vadul lecsapta íróasztalára. - Úristen! - kiáltott fel váratlanul. - Hogy gyűlölöm ezt a rohadt cigarettaszipkát! - A cigarettaszipka az asztalról a falra pattant, onnan az ablakpárkányon át lecsúszott a padlóra, éppen oda, ahol Cathcart ezredes állt. Cathcart ezredes lobogó dühvel nézett le rá. - Csak azt tudnám legalább, hogy volt-e valami haszna egyáltalán?
- Peckem tábornoknál csillagos ötös, de Scheisskopf tábornoknál rossz pont - világosította fel Korn ezredes ártatlanságot játszó gonoszkodó tekintettel.
- Akkor hát melyiknek tegyek a kedvére? !
- Mindkettőnek. - Hogy tehetnék mindkettőnek a kedvére? Gyűlölik egymást. Hogyan kaphatnék csillagos ötöst Scheisskopf tábornoknál, anélkül, hogy ne kapjak rossz pontot Peckem tábornoknál?
- Meneteljen.
- Igen, meneteljek. Ez az egyetlen, amivel kedvére lehet tenni. Menetelni. Menetelni. - Cathcart ezredes mogorván kancsalított. - Micsoda tábornokok! Az egyenruha szégyenei. Ha olyanokat, mint ezek ketten, tábornokká lehet előléptetni, fel nem foghatom, miért nem lehet engem?
- Máris szép karriert csinált - biztosította Korn ezredes minden meggyőződés nélkül, és vihogva fordult Yossarianhoz, akinek engesztelhetetlenül ellenséges és utálkozó arckifejezése csak növelte megvető derűjét. - És íme, itt van a helyzet kulcsa. Cathcart ezredes tábornok akar lenni, én tényleges ezredes, és ezért magát hazaküldjük.
- Miért akar Cathcart ezredes tábornok lenni?
- Miért? Ugyanazon oknál fogva, amiért én tényleges ezredes akarok lenni. Mi mást tehetnénk? Mindenki arra tanított bennünket, hogy magasrendű dolgok után vágyakozzunk. A tábornok magasabb rendű, mint az ezredes, a tényleges ezredes pedig magasabb rendű, mint a címzetes ezredes, így hát csak vágyakozunk mindketten. És hallja-e, Yossarian, az a maga szerencséje, hogy mi mindketten vágyakozunk. Maga egész pontosan időzített, és feltételezem, hogy ezt a tényezőt számításba is vette.
- Nem vettem számításba semmit - vágott vissza Yossarian.
- Igen, én tényleg nagyon élvezem, ahogy maga hazudik - válaszolta Korn ezredes. - Nem töltené el magát büszkeséggel, ha parancsnokát tábornokká léptetnék elő? Hát annak a tudata, hogy olyan alakulatnál szolgált, amelyikben az egy főre eső bevetési átlagszám magasabb, mint minden más alakulatnál? Nem akarja kiérdemelni, hogy egységét még jobban kitüntessék, hogy a Kiváló Repülő Érdemérmére még több tölgyfalevél-koszorú kerüljön? Nincs magában sprit de corps? Nem akar továbbra is benn maradni ebben a nagyszerű névsorban oly módon, hogy még több bevetésre repül? Itt van az utolsó alkalom, hogy igent mondjon.
- Nem.
- Ez esetben sarokba szorított bennünket… - mondta Korn ezredes harag nélkül.
- Szégyellnie kellene magát!
- …és haza kell küldenünk. Tegyen nekünk néhány apró szívességet és…
- Milyen szívességet? - vágott közbe Yossarian harcias gyanakvással.
- Ó, jelentéktelen, apró szívességeket. Valóban nagylelkű egyezséget akarunk kötni magával. Ki fogjuk bocsátani a parancsot, amely hazavezényli az Államokba - valóban ki fogjuk -, és viszonzásképpen mindössze azt kell tennie…
- Mit? Mit kell tennem?
Korn ezredes kurtán nevetett. - Szeretnie kell bennünket.
Yossarian pislogott. - Szeretni magukat?
- Szeretni bennünket.
- Szeretni magukat?
- Erről van szó - mondta Korn ezredes bólogatva, és mérhetetlenül hálás volt Yossarian jámbor zavaráért és megdöbbenéséért. -Szeretni bennünket. Hozzánk tartozni. A cimboránknak lenni. Szép dolgokat mondani rólunk itt és otthon az Államokban. Beletartozni a bandába. Na, ugye, nem sokat kérünk magától, igaz?
- Csak azt akarják, hogy szeressem magukat? Csak ennyit?
- Mindössze ennyit.
- Mindössze ennyit?
- Csak annyit, hogy szíve mélyéből szeressen bennünket.
Yossarian legszívesebben a képébe röhögött volna, amikor rájött, hogy Korn ezredes igazat mond. - Nem lesz könnyű - mondta gúnyos vigyorral.
- Ó, sokkal könnyebb lesz, mint hiszi - gúnyolódott vissza Korn ezredes, és egy cseppet sem neheztelt Yossarianra a tüskéért. - Meg lesz lepve, milyen könnyűnek találja majd, hogy szeressen bennünket, ha egyszer elkezdi. - Korn ezredes most fölrántotta terjedelmes, lötyögő nadrágja derekát. A mély, sötét barázdák, melyek arra szolgáltak, hogy szögletes állat a két orcájától elválasszák, megint korholó gúnnyal feszültek meg. - Hallja-e, Yossarian, mi egyenes útra akarjuk vezérelni magát. Őrnaggyá kívánjuk előléptetni, sőt újabb kitüntetést is kap. Fiume kapitány már dolgozik a tüzes hangú sajtótájékoztatón, amely a maga ferrarai dicsőségét fogja zengeni, meg a mély, odaadó hűségét az alakulatához, valamint önzetlen hivatástudatát. Mellesleg ezek mind valódi irodalmi idézetek lesznek. Dicsőségben akarjuk elbocsátani, háborús hősként küldjük haza, akit a Pentagon a harci szellem példájaként reklámozhat. Úgy fog élni, mint egy milliomos. Nemzeti látványosság lesz. Díszszemlét tartanak majd a tiszteletére, maga meg buzdító szónoklatokat tart majd a hadikölcsön iránti lelkesedés felszítására. A fényűzés új világa várja magát, mihelyt a cimboránk lesz. Hát nem bűbájos?
Yossarian rájött, hogy figyelmesen hallgatja a vonzó részleteket. - Nem hinném, hogy beszédeket szeretnék tartani.
- Akkor felejtsük el a beszédeket. Az a fontos, amit mond majd az embereknek. - Korn ezredes komoly arccal hajolt előre, már nem mosolygott. - Nem akarjuk, hogy az ezredben bárki úgy tudja, hogy mi azért küldtük magát haza, mert nem volt hajlandó többé bevetésre repülni. És azt sem akarjuk, hogy akár Scheisskopf tábornok, akár Peckem tábornok megneszelje, hogy köztünk súrlódások voltak. Ezért leszünk mi magának ilyen jó cimborái.
- Mit kell mondanom az embereknek, ha megkérdik tőlem, hogy miért nem voltam hajlandó bevetésre repülni?
- Mondja nekik azt, hogy bizalmasan értesült, hogy kifelé áll a csatából a szekere rúdja, és nem volt hajlandó még egy-két bevetésen kockáztatni az életét. Csak afféle apró nézeteltérés jó cimborák között.
- El fogják hinni?
- Hát persze hogy el fogják hinni, mihelyt látják, hogy milyen nagy barátság dúl közöttünk, s mihelyt meglátják a sajtótájékoztatót meg a hízelgő dolgokat, amit rólam meg Cathcart ezredesről kell mondania benne. Az emberek miatt ne aggódjon. Gyerekjáték lesz fölébük kerekedni, és megfegyelmezni őket, ha maga elment innen. Csak amíg maga itt van, addig mernek hőbörögni. Tudja, egyetlen egészséges gyümölcs egész kosárnyit képes megrothasztani - vonta le a tanulságot Korn ezredes szándékos iróniával. - Hallja-e, maga még… és ez valóban csodálatos lenne… maga még inspirálhatja is őket arra, hogy minél több bevetést repüljenek.
- Tegyük föl, hogy leleplezem magukat, amikor hazamegyek az Államokba.
- Miután elfogadta a kitüntetésünket, az előléptetésünket, a harsonázásunkat? Senki sem hinne magának, a hadsereg meg nem hagyná, különben is mi a fenének csinálná? Benne lesz a brancsban, el ne felejtse. Gazdag, hálás, fényűző, kivételes életmód várja magát.
Bolond lenne, ha eldobná magától, holmi erkölcsi elvek miatt, maga pedig nem bolond. Áll az alku?
- Nem tudom.
- Ez, vagy a haditörvényszék.
- Elég mocskos tréfát fogok játszani a századdal, mi?
- Gyűlöletest - hagyta helyben Korn ezredes szeretetre méltóan, és várt, miközben türelmesen és különleges örömmel figyelte Yossariant.
- De ott egye a fene! - kiáltott fel Yossarian. - Ha nem akarnak többet bevetésre repülni, szedjék össze magukat, és csináljanak valamit, ahogy én csináltam. Igazam van?
- Persze - mondta Korn ezredes.
- Semmi okom, hogy kockára tegyem értük az életemet, így van?
- Persze hogy így.
Yossarian gyors vigyorral döntött. - Áll az alku! -jelentette ki kitörő örömmel.
- Pompás - mondta Korn ezredes, valamivel kevésbé szívélyesen, mint ahogy Yossarian várta volna, és lecsúszva Cathcart ezredes asztaláról, a padlóra toppant. Kihuzigálta nadrágja és alsónadrágja ráncait a lába közül, aztán lagymatagon kezet nyújtott Yossariannak.
- Hozta isten a fedélzeten.
- Köszönöm, ezredes úr. Én…
- Szólíts csak Pipszinek, John. Mostantól kezdve cimborák vagyunk.
- De még mennyire, Pipszi. A barátaim Yo-Yónak szólítanak. Pipszi, én…
- A barátai Yo-Yónak szólítják - turbékolta Korn ezredes Cathcart ezredesnek. - Miért nem gratulál Yo-Yónak, amiért ilyen bölcs elhatározásra jutott?
- Igazán nagyon bölcs elhatározásra jutottál, Yo-Yo - mondta Cathcart ezredes, és esetlen lelkesedéssel pumpálta Yossarian kezét.
- Köszönöm, ezredes úr. Én…
- Hívd csak Pepszinek - mondta Korn ezredes.
- De még mennyire, hívj csak Pepszinek - mondta Cathcart ezredes szívélyes és zavart nevetéssel. - Mostantól kezdve cimborák vagyunk.
- De még mennyire, Pepszi.
- Távozzunk mosolyogva - mondta Korn ezredes, és mindkettőjük vállát átölelte, ahogy az ajtó felé indultak.
- Gyere át hozzánk vacsorázni valamelyik este, Yo-Yo - invitálta Cathcart ezredes vendégszeretőén. - Mi lenne, ha már ma este jönnél? Együtt vacsorázhatnánk az ezredtörzsnél.
- Ezer örömmel, ezredes úr.
- Pepszi - javította ki Korn ezredes szemrehányóan.
- Bocsáss meg, Pipszi. Pepszi. Még nem szoktam meg.
- Nincs semmi baj, cimbora.
- De nincs ám, cimbora.
- Kösz, cimbora.
- Nem tesz semmit, cimbora.
- Szervusz, cimbora.
Yossarian szeretettel búcsút intett új cimboráinak, és kiballagott az erkélyfolyosóra. Majdnem dalra fakadt, amikor végre egyedül volt. Szabad ember, hazamehet: kiverte belőlük; forradalma győzött; biztonságban van, és senki előtt nem kell szégyenkeznie. Pezsgő derűvel tartott a lépcső felé. Zöld gyakorlóruhás közkatona tisztelgett neki. Yossarian boldogan viszonozta az üdvözlést, és kíváncsian megbámulta a közkatonát. Furcsán ismerős volt. Amikor Yossarian viszonozta az üdvözlést, a zöld gyakorlóruhás közkatona hirtelen Nately kurvájává változott, és gyilkos dühvel támadt rá egy csontnyelű konyhakéssel, amely az oldalában állt meg, tisztelgésre emelt karja alatt. Yossarian sikoltva omlott a padlóra, és halálos rémülettel hunyta le a szemét, amikor látta, hogy a lány újra fölemeli a kést, hogy még egyszer lecsapjon vele. Már eszméletlen volt, amikor Korn ezredes meg Cathcart ezredes kirohantak az irodából, és megmentették az életét azzal, hogy elijesztették a lányt.

41. HÓDEN

- Vágd - mondta az orvos.
- Te vágd - mondta a másik.
- Nincs vágás - mondta Yossarian nehezen forgó nyelvvel.
- Na nézd csak, ki szólt közbe? - panaszkodott az egyik orvos. -A másvilágról szólt valaki. Operálunk vagy nem operálunk?
- Nem kell neki operáció - panaszkodott a másik. - Kicsi ez a seb ahhoz. Csupán annyit kell csinálnunk, hogy megállítjuk a vérzést, fertőtlenítjük, és egy-két öltéssel bevarrjuk.
- De nekem sohasem volt lehetőségem, hogy operáljak. Ez itt a szike?
- Nem, az a másik a szike. Gyerünk, gyerünk, vágd már, ha anynyira akarod. Először jön a bemetszés.
- Így?
- Nem ott, te süket!
- Nincs bemetszés - mondta Yossarian, miután az érzéketlenség fellebbenő ködén át észrevette, hogy a két idegen már megtette az előkészületeket a fölszabdalására.
- A másvilágról szólt valaki - panaszkodott az első orvos szarkasztikusán. - Egész idő alatt beszélni akar, amíg operálom?
- Addig nem operálhatja, amíg én állományba nem veszem -mondta egy kórházi írnok.
- Addig nem veheti állományba, amíg én ki nem vizsgálom az ügyét
- mondta egy kövér, goromba ezredes, akinek dús bajusza és hatalmas, rózsaszínű arca volt, amit egészen közel tolt Yossarianhoz, és ami olyan perzselő hőséget árasztott, mint egy óriási serpenyő feneke. - Hol született?
A kövér, goromba ezredes Yossariant arra a kövér, goromba ezredesre emlékeztette, aki kihallgatta és bűnösnek találta a lelkészt. Yossarian üvegfal mögül bámult fel rá. Formaldehid és alkohol émelyítő szaga tette édeskéssé a levegőt.
- Harctéren - válaszolta.
- Nem, nem. Milyen államban született?
- Az ártatlanság állapotában.
- Nem, nem. Nem érti.
- Hadd foglalkozzam vele én - sündörgött oda egy baltaképű férfiú, akinek beesett, könnyező szeme volt, és keskeny, rosszindulatú szája.
- Valami okostóbiás maga, vagy mi? - kérdezte Yossariant.
- Nincs magánál - mondta az egyik orvos. - Miért nem engedik, hogy bevigyük és megvizsgáljuk?
- Ha nincs magánál, hagyják itt csak. Talán mond valami terhelőt saját magáról.
- De hiszen mindjárt elvérzik! Nem látják? Meg is halhat.
- Adná az Isten!
- Rászolgálna a sztrájkoló kurvája - mondta a kövér, goromba ezredes. - Rendben van, John, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Az igazságot akarjuk hallani.
- Engem mindenki Yo-Yónak szólít.
- Azt szeretnénk, ha együtt dolgoznál velünk, Yo-Yo. Mi a barátaid vagyunk, és azt szeretnénk, ha bíznál bennünk. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk rajtad. Nem akarunk bántani.
- Dugjuk be a hüvelykujjunkat a sebébe, és tágítsuk ki - ajánlotta a baltaképű.
Yossarian engedte, hogy szemei lecsukódjanak, abban a reményben, hogy akkor talán azt hiszik, eszméletlen.
- Elájult - hallotta az egyik orvost. - Megvizsgálhatjuk most már, mielőtt késő lesz? Tényleg meghalhat.
- Rendben van, vigyék. Remélem, tényleg meghal a kurvája. - Addig nem gyógyíthatják meg, amíg állományba nem veszem - mondta a kórházi írnok.
Yossarian csukott szemmel játszotta a hullát, míg a kórházi írnok állományba vette azzal, hogy megzörgetett néhány papírlapot, aztán betolták lassan egy zsúfolt, sötét szobába, ahol vakító fényszóró égett a mennyezeten, s ahol a formaldehid és az alkohol édes szaga még erősebb volt. A kellemes, átható bűz elkábította. Étert is szívott be, és üvegek csörömpölését hallotta. Titkos, önző örömmel hallgatta a két orvos sípoló lélegzetét. Boldoggá tette, hogy eszméletlennek hiszik, és nem tudják, hogy figyel. Az egész csak egy nagy hülyeségnek tűnt, amíg az egyik orvos azt nem mondta:
- Mit gondolsz, megmentsük az életét? Lehet, hogy prüszkölni fognak ránk, ha megmentjük.
- Operáljunk - mondta a másik orvos. - Vágjuk fel a hasát, és akkor mindjárt benne leszünk a dolgok kellős közepében. Folyton a májára panaszkodik. Ezen a röntgenfényképen elég kicsinek látszik a mája.
- Ez a hasnyálmirigye, te süket. Ez a mája.
- Nem, ez nem az. Ez a szíve. Van rá egy huncut vasam, hogy ez a mája. Meg fogom operálni, és akkor majd meglátjuk. Mossak kezet előtte?
- Nincs operáció - mondta Yossarian, aki kinyitotta a szemét, és megpróbált fölülni.
- A másvilágról szólt valaki - gúnyolódott az egyik orvos méltatlankodva. - Mit csináljunk vele, hogy befogja a száját?
- Adjunk neki egy teljes adagot. Itt van kéznél az éter.
- Nincs teljes adag - mondta Yossarian.
- A másvilágról szólt valaki - mondta az orvos.
- Adjunk neki egy teljes adagot, az majd elintézi. Akkor aztán majd azt csinálhatunk vele, amit akarunk.
Adtak neki egy teljes adag érzéstelenítőt, és az el is intézte. Különszobában ébredt föl szomjasán, éterszagban fuldokolva. Korn ezredest találta az ágya mellett, amint épp nyugodtan üldögélt egy székben, buggyos khakiszínű gyapjúnadrágban és ingben. Nyájas, flegmatikus mosoly függött barna orcáján, borostás állán, és mindkét tenyerével gyengéden simogatta kopasz koponyájának márvány fedőlapját. Lomhán előrehajolt, amikor Yossarian felébredt, és a legbarátságosabb hangján biztosította, hogy az alku még áll, és áll ni is fog, ha Yossarian nem hal meg. Yossarian hányt, Kora ezredes pedig az első öklendő hangra talpra ugrott, és utálkozva méné kült, így hát Yossarian meggyőződhetett róla, hogy tényleg nincs olyan rossz, amiben valami jó ne volna, majd fuldokló kábulatban visszazuhant az ágyba. Csontos ujjak rázták fel durván. Megfordult, kinyitotta a szemét, és egy aljas képű idegent pillantott meg, aki mogorva rosszindulattal rávicsorgott, és így hencegett:
- Elkaptuk a cimborádat, pajtikám. Elkaptuk a cimborádat. Yossarian jéggé fagyott, szédelgett, és elborította az izzadság.
- Ki az én cimborám? - kérdezte, amikor látta, hogy a lelkész ül azon a helyen, ahol az imént Korn ezredes ült.
- Lehet, hogy én vagyok a cimborája - válaszolta a lelkész.
De Yossarian már nem hallotta. Lezárta a szemét. Valaki vizet adott neki inni, aztán lábujjhegyen elment. Aludt, aztán pompás érzéssel ébredt, amíg oda nem fordult, hogy a lelkészre mosolyogjon, és meg nem látta, hogy Aarfy ül ott helyette. Yossarian ösztönösen , felnyögött, és ingerült gyötrelemmel összehúzta arcát, amikor Aarfy diadalmasan kuncogott, és azt kérdezte, hogy érzi magát. Aarfy meglepettnek látszott, amikor Yossarian az iránt érdeklődött, hogy miért nincs börtönben. Yossarian becsukta a szemét, hátha elmegy. Amikor kinyitotta, Aarfy már nem volt ott, hanem a lelkész volt ott. Yossarian nevetésben tört ki, amikor meglátta a lelkész vigyori jókedvét, és rögtön meg is kérdezte tőle, mi a fenétől olyan boldog.
- Magától vagyok olyan boldog - válaszolta a lelkész izgatott, őszinte örömmel. - Az ezrednél hallottam, hogy maga nagyon súlyosan megsebesült, és hazaküldenék, ha életben maradna. Kora ezredes azt mondta, hogy a maga állapota életveszélyes. De épp most tudtam meg az egyik orvostól, hogy a sebe voltaképpen csak egy kis karcolás, és valószínűleg egy-két napon belül elmehet. A veszély elmúlt. És ez egyáltalán nem rossz. Yossarian mérhetetlen megkönnyebbüléssel hallgatta a lelkész újságait. - Ez örvendetes.
- Igen - mondta a lelkész, és rózsaszín pírban tündöklő, pajzán öröm ömlött el az arcán. - Igen, ez örvendetes.
Yossarian nevetett, mert eszébe jutott első beszélgetése a lelkésszel. - Tudja-e, hol találkoztam először magával? Itt a kórházban. És lám, most megint kórházban vagyok. Az utóbbi időben magával csak kórházban lehet találkozni. Hol bujkál?
A lelkész vállat vont. - Sokat imádkoztam - vallotta be. - Annyi időt próbálok a sátramban tölteni, amennyit csak tudok. És mindig imádkozom, ahányszor csak Whitcomb őrmester elmegy a körletből, és nem kell félnem, hogy rajtakap.
- És van valami eredménye?
- Elvonja a figyelmemet a bajaimról - válaszolta a lelkész újabb vállrándítással. - És leköt.
- Nahát akkor ez örvendetes, nem?
- Igen - hagyta helyben a lelkész lelkesen, mintha ez a gondolat mindeddig fel sem merült volna benne. - Igen, azt hiszem, ez örvendetes. - Előrehajolt hirtelen támadt, esetlen figyelmességgel. - Yossarian, tehetek valamit az érdekében, amíg itt van, amit meg is tudok tenni?
Yossarian derűs csipkelődéssel mondta.
- Mondjuk, ha hozna játékot, cukorkát vagy rágógumit? A lelkész megint elpirult, zavartan vigyorgott, aztán egyszerre nagyon méltóságteljes lett.
- Inkább könyveket vagy bármi mást. Bár tudnék tényleg valamit csinálni, ami boldoggá tenné magát! Tudja, Yossarian, mi mindnyájan nagyon büszkék vagyunk magára.
- Büszkék?
- Igen, persze. Amiért életét kockáztatva lefogta a náci orgyilkos kezét. Valóban nemes dolgot cselekedett.
- Miféle náci orgyilkos kezét?
- Azét, aki odajött, hogy merényletet kövessen el Cathcart ezredes meg Korn ezredes ellen. És maga megmentette az életüket. Könnyen ledöfhette volna, amikor ott az erkélyen birkóztak. Igazán nagy szerencse, hogy életben maradt.
Yossarian szardonikusan kuncogott, amikor megértette. - Nem náci orgyilkos volt.
- De biztos, hogy az volt. Korn ezredes azt mondta, hogy az volt.
- Nately barátnője volt. És engem akart megölni, nem Cathcart ezredest meg Korn ezredest. Azóta egyfolytában meg akar ölni, mióta megvittem neki a hírt, hogy Nately meghalt.
- De hát hogy lehet ez? - vitatkozott a lelkész élénk, szemrehányó zavarban. - Cathcart ezredes is, Korn ezredes is mindketten látták a náci orgyilkost, amikor elfutott. A hivatalos jelentés úgy szól, hogy maga akadályozta meg a náci orgyilkost abban, hogy mindkettőjüket megölje.
- Ne higgyen a hivatalos jelentésnek - tanácsolta Yossarian szárazon. - Az is benne van az egyezségben.
- Miféle egyezségben?
- Abban az egyezségben, amit Cathcart ezredessel meg Korn ezredessel kötöttem. Nagy hősként küldenek haza, ha szép dolgokat mondok róluk mindenkinek, és soha nem kritizálom őket senki előtt azért, mert több bevetés repülésére kényszerítik az embereket.
A lelkészben meghűlt a vér, és félig kiemelkedett a székéből. Harcos elkeseredéstől lángolt. - De hát ez rettenetes! Szégyenletes, fertelmes egyezség, nem?
- Gyűlöletes - válaszolta Yossarian, és meredten bámulta a mennyezetet, hogy csak a feje búbja érintette a párnát. - Azt hiszem, a „gyűlöletes” az a szó, amiben végül megállapodtunk.
- Akkor hát hogyan tudott belemenni?
- Vagy ez, vagy a haditörvényszék, tiszteletes úr.
- Ó - kiáltott fel a lelkész gyötrő lelkiismeret-furdalással, és keze fejét a szája elé kapta. Zavartan ereszkedett vissza a székébe. - Semmit sem kellett volna mondanom.
- Börtönbe csuknának, egy csomó bűnöző közé.
- Hát persze. Azt kell tennie, amiről azt hiszi, hogy helyes. -A lelkész bólintott magának, mintha elfogadná az érvet, aztán zavart csöndbe süppedt.
- Ne izguljon - mondta Yossarian szomorú nevetéssel, miután néhány perc eltelt. - Nem megyek bele.
- De bele kell mennie - erősködött a lelkész, és aggódva előrehajolt.
- De tényleg, muszáj. Nincs jogom, hogy befolyásoljam magát. Tényleg nincs jogom, hogy bármit is mondjak.
- Nem maga befolyásol engem. - Yossarian oldalt fordult, és ünnepélyes komolyságot miméivé csóválta a fejét. - Úristen, tiszteletes úr! El tudja képzelni, mekkora bűn ez? Megmenteni Cathcart ezredes életét! Ez az a bűn, amit nem akarom, hogy a számlámra írjanak.
A lelkész óvatosan tért vissza a témára. - Hát akkor mit csinál? Nem hagyhatja, hogy börtönbe csukják.
- Bevetésekre fogok repülni. Vagy lehet, hogy tényleg dezertálok, és aztán hagyom, hogy elfogjanak. Nyilván el is fognának.
- És aztán börtönbe csuknák. Maga pedig nem akar börtönbe jutni.
- Akkor kénytelen leszek bevetésekre repülni, amíg a háború tart. Majd csak túléljük néhányan.
- De lehet, hogy maga elesik.
- Azt hiszem, akkor mégsem fogok többé bevetésre repülni.
- Hanem mit fog csinálni?
- Nem tudom.
- Engedi, hogy hazaküldjék?
- Nem tudom. Nagy a forróság odakint? Itt benn meleg van.
- Odakint nagyon hideg van - mondta a lelkész.
- Tudja - kezdte emlékidéző modorban Yossarian -, nagyon fura dolog történt velem… lehet, hogy csak álmodtam. Mintha egy idegen jött volna be ide, és előbb azt mondta volna, hogy elkapták a cimborámat. Bárcsak képzelődtem volna.
- Nem hiszem, hogy képzelődött - világosította föl a lelkész. -Már akkor elkezdte ezt mondogatni nekem, amikor először meglátogattam.
- Akkor tényleg azt mondta. „Elkaptuk a cimborádat, pajtikám”, ezt mondta. „Elkaptuk a cimborádat.” Olyan rosszindulatú volt, hogy olyat még nem is láttam. Csak tudnám, ki a cimborám.
- Szeretném azt hinni, hogy én vagyok a cimborája, Yossarian - mondta a lelkész alázatos, őszinte, nagyon komoly hangon. - És engem tényleg elkaptak. A markukban vagyok, megfigyelés alatt tartanak, és akármikor lecsaphatnak rám, amikor nekik tetszik. Ezt mondták nekem a kihallgatáson.
- Nem, nem hiszem, hogy magára gondolt - döntött Yossarian. - Azt hiszem, inkább olyasvalakire, mint Nately vagy Dunbar. Olyan valakire, tudja, aki elesett a háborúban, mint Clevinger, Orr, Dobbs, Kid Sampson vagy McWatt. - Yossarian döbbent hápogást hallatott, és megrázta a fejét. - Most jövök rá - kiáltott fel. - Minden cimborámat elkapták, nem? Csak ketten maradtunk, én meg Éhenkórász Joe. - Megvonaglott a rémülettől, amikor látta, hogy a lelkész arcából kifut a vér. - Mi van, tiszteletes úr?
- Éhenkórász Joe meghalt.
- Jóisten, az nem lehet! Bevetésen?
- Alvás közben halt meg, álmában. Egy macskát találtak az arcán.
- Szegény kurva - mondta Yossarian, és sírni kezdett, könnyeit a válla hajlatába hullatva. A lelkész köszönés nélkül távozott. Yossarian evett valamit, aztán elaludt. Egy kéz rázta föl az éjszaka közepén. Kinyitotta a szemét, és egy aljas kis embert látott kórházi köpenyben és pizsamában, aki negédes rosszindulattal hurrogott rá.
- Elkaptuk a cimborádat, pajtikám. Elkaptuk a cimborádat. Yossarian elvesztette önuralmát. - Mi a fenéről beszél maga? - rimánkodott kezdődő pánikban.
- Majd rájössz, pajtikám. Majd rájössz.
Yossarian egyik kezével kínzójának torka felé kapott, de az erőlködés nélkül kisiklott a marka elől, és rosszindulatú nevetéssel eltűnt a folyosón. Yossarian remegve feküdt, erei kalapáltak. Jeges izzadságban fürdött. Azon tűnődött, ki lehet az ő cimborája? A kórházban sötét volt, a nyugalom teljes. Nem volt órája, hogy megnézze, mennyi az idő. Teljesen éber volt, és tudta, hogy foglyul ejtette az az álomtalan, ágyhoz láncoló éjszaka, amelynek egy örökkévalóság kell, hogy végül feloldódjon a hajnalban. Lüktető hideg kúszott föl a lábán. Fázott, és Hódenra gondolt, aki sohasem volt a cimborája, csak futólag ismerte a kölyköt, aki halálosan megsebesült, és halálra fagyott a harsogó sárga napfénytócsában, amely az oldalsó géppuskanyílásból vetődött az arcára, amikor Yossarian átkúszott a gép bombaszekrényén a hátsó részbe, miután Dobbs könyörgött neki a fedélzeti híradóban, hogy segítsen a géppuskásnak. „Kérlek, segítsetek a géppuskásnak!” Yossarian gyomra felkavarodott, amikor megpillantotta a szörnyű jelenetet; tisztára fel volt dúlva, és néhány pillanatig várt, mielőtt lekuporodott volna, hogy térdein és karjain megint felkússzon a szűk alagútba, át a bombaszekrény fölött, a lepecsételt hullámpapír dobozhoz, amelyben az elsősegélytasak volt. Hóden hanyatt feküdt a padlón, kinyújtott lábakkal, s még mindig rajta súlyosuk a szilánkvédő öltözéke, a szilánkvédő sisakja, az ejtőernyő hevederje és a mentőöve. Nem messze tőle feküdt a kis faroklövész a padlón halálos ájulásban. Yossarian meglátta a sebet: ott éktelenkedett Hóden combjának a külső felén, olyan nagy és mély, hogy úgy látszott, egy futball-labda beleférne. Lehetetlen volt megmondani, hol ért véget a véráztatta nadrágszövet, és hol kezdődött a rojtos szélű seb.
Morfium nem volt az elsősegélytasakban, nem lehetett megkímélni Hódení a fájdalomtól, amit talán csak maga a tátongó seb enyhített kissé a szörnyű megrázkódtatás kábulatával. A tizenkét morfiumampullát kilopták a tokjából, helyette gondosan megrajzolt betűkkel ez az üzenet állt: „Ami az M és M Vállalatnak jó, az jó a hazának is. Milo Minderbinder.” Yossarian szidta Mílót, és két aszpirint nyújtott a hamuszínű ajkak felé, melyek képtelenek voltak bevenni. De legeslegelőször is sietve szorítókötést alkalmazott Hóden combjára, mert el sem tudta képzelni, mi mást tehetne az első zűrzavaros pillanatokban, amikor érzékei vadul kavarogtak, s azt is tudta, hogy azonnal és szakszerűen kell cselekednie, de közben attól félt, hogy idegei felmondják a szolgálatot. Hóden állhatatosán figyelte, és nem szólt. Artériás vérzés volt, de Yossarian úgy tett, mintha a szorítókötés alkalmazása teljes egészében lekötné figyelmét, mert a szorítókötés alkalmazása olyan valami volt, amit tényleg meg tudott csinálni. Ügyességet és higgadtságot színlelt, amíg dolgozott, mert érezte, hogy Hóden megtört pillantása rajta nyugszik. Szerencsésen visszanyerte önuralmát, mire végzett a szorítókötéssel, melyet azonnal meg is tágított, hogy az üszkösödés veszélyét csökkentse. Szelleme most tiszta volt, és tudta, hogyan folytassa. Átkutatta az elsősegélycsomagot ollóért.
- Fázom - mondta Hóden halkan. - Fázom.
- Mindjárt rendben leszel, kölyök - nyugtatta Yossarian vigyorogva.
- Mindjárt rendben leszel.
- Fázom - mondta Hóden megint megtört, gyermekes hangon. - Fázom.
- Ugyan, ugyan - mondta Yossarian, mert nem tudta, mi mást mondjon. - Ugyan, ugyan.
- Fázom - nyöszörögte Hóden. - Fázom.
- Ugyan, ugyan, ugyan, ugyan.
Yossarian megrémült, és még gyorsabban mozgott. Végül talált egy ollót, és sürgősen elkezdte vagdalni Hóden overallját magasan a seb fölött, közvetlenül az ágyék alatt. Körbevágta a vastag gabardinszövetet Hóden combján. A vékony faroklövész magához tért, miközben Yossarian az ollóval dolgozott, meglátta őt, és újra elájult. Hóden elfordította fejét a másik válla felé, hogy jobban lássa Yossariant. Szemében homályos, besüppedt fény izzott, gyengén és értelmetlenül. Yossarian fel volt dúlva; megpróbált nem odanézni. Elkezdte vágni lefelé az overallt a belső varrás mentén. Az ásító seb 'vajon egy karcsú csontcső volt, amit ott mélyen bent meglátott a kísérteties izmok rángó-remegő rostja mögött, a véres skarlátáradatban? - Néhány csepp vért hullatott, mint a levelek, ha olvad rajtuk a hó, de a vér ragacsos volt és sötétvörös, és már sűrűsödött, ahogy lecseppent. Yossarian csak vágta az overallt, egészen a bokáig, aztán széthajtotta a kettévágott nadrágszárat. Reccsenve hullott a padlóra, s most előtűnt a khakiszínű alsónadrág szegélye, amely szinte szívta magába a vérfoltokat az egyik oldalon, mintha szomjazna. Yossariant megdermesztette, hogy milyen viaszos és kísérteties Hóden meztelen lába, s hogy milyen riasztó, milyen élettelen és túlvilági a pihés, finom, göndör szőke szőrzet a furcsa fehér sípcsonton és combon. A seb, most már látta, nem volt olyan nagy, mint egy futball, de volt olyan hosszú és széles, mint a keze, és túlságosan roncsolt és mély volt ahhoz, hogy tisztán bele lehessen látni. Roncsolt izmok rángtak benne, olyan volt, mint valami eleven fasírozott. Hosszú, felszabadult sóhaj röppent ki lassan Yossarian száján, amikor látta, hogy Hóden nem forog halálos veszedelemben. A vér már alvadt a sebben, és most már csak be kellett kötözni, és nyugalomban tartani addig, amíg a gép földet ér. Kivett néhány csomag szulfanilamidot az elsősegélytasakból. Hóden megremegett, amikor Yossarian gyengéden megnyomta, hogy forduljon kissé az egyik oldalára.
- Fájt?
- Fázom - nyöszörögte Hóden. - Fázom.
- Ugyan, ugyan - mondta Yossarian. - Ugyan, ugyan.
- Fázom, fázom.
- Ugyan, ugyan. Ugyan, ugyan.
- Most kezd fájni - kiáltott fel Hóden hirtelen és sürgetően, s panaszosán megvonaglott.
Yossarian megint lélekszakadva turkált az elsősegélycsomagban morfium után, de csak egy üvegcse aszpirint talált, meg Milo üzenetét. Szidta Milót, és két aszpirint nyújtott Hódennak. Vizet nem tudott neki nyújtani. Hóden az aszpirint alig észrevehető fejrázással visszautasította. Arca sápadt volt, tésztás. Yossarian levette Hóden szilánkvédő sisakját, és fejét a padlóra fektette.
- Fázom - nyöszörgőit Hóden félig csukott szemmel. - Fázom.
Szája szöglete kékülni kezdett. Yossarian elszörnyedt. Azon tűnődött, megrántsa-e Hóden ejtőernyőjének zsinórját, hogy be tudja takarni a nejlonszövettel. A gépben nagyon meleg volt. Hóden váratlanul felnézett; egy készséges, színtelen mosolyt küldött feléje, és megmozdította kissé a csípőjét, hogy Yossarian elkezdhesse szulfanilamiddal hinteni a sebét. Yossarian újraéledő bizalommal és optimizmussal dolgozott. A gép nagyot zökkent egy légzsákban, és Yossarian rémülten arra gondolt, hogy a saját ejtőernyőjét ott hagyta elöl az orrban. Mindegy, most már nem tehet semmit. Egyik csomag fehér, kristályos port a másik után szórta a véres, ovális sebbe, amíg már semmi vöröset nem látott, aztán nyugtalanul, mély lélegzetet vett, összeszorította a fogát, és egész teste megfeszült, ahogy puszta kézzel odanyúlt a száradó hús laffogó foszlányaihoz, hogy betűrje őket a sebbe. Gyorsan belenyomott egy nagy rakás vattát, és elkapta onnan a kezét. Idegesen mosolygott, amikor rövid megpróbáltatása véget ért. Testi érintkezése a halott hússal nem volt olyan iszonyú, mint ahogy várta, és most már kereste az ürügyet arra, hogy újra meg újra megsimogassa ujjaival a sebet, és meggyőzze önmagát saját bátorságáról.
Ezután egy gézgombolyaggal elkezdte körbetekerni a vattát. Amikor másodszor tekerte körül Hóden combján a gézt, fölfedezte azt a kis lyukat a belső felén, amelyen a gránátszilánk behatolt: kerek, ráncos szélű seb volt, akkora, mint egy kisebb aprópénz, széle kék, belseje, ahol a vér megalvadt, fekete. Yossarian ezt is meghintette szulfanilamiddal, és folytatta a géz tekerését Hóden lába körül, amíg a vatta szorosan nem állt. Akkor elnyisszentette a gézköteget az ollóval, és behasította a végét a közepén. Az egész dolgot akkurátus kis csomóval rögzítette. Jó kötés volt, tudta, és büszkén dőlt hátra a sarkára, aztán letörölte homlokáról az izzadságot, és önkéntelen baráti jóindulattal vigyorgott Hódenre.
- Fázom - nyöszörögte Hóden. - Fázom.
- Mindjárt rendben leszel, kölyök - nyugtatta meg Yossarian, és bátorítóan megveregette a karját. - Helyben vagyunk.
Hóden erőtlenül rázta a fejét. - Fázom - ismételte, olyan üres és vak szemekkel, mint a kő. - Fázom.
- Ugyan, ugyan. Mindjárt lenn leszünk a földön, és Daneeka Doki majd kezelésbe vesz.
De Hóden csak ingatta a fejét, és végül állának egy kis mozdulatával lemutatott a hónalja felé. Yossarian előredőlt, hogy odapillantson, és meglátott egy furcsa színű foltot, amely átszivárgóit az overallon Hóden szilánkvédő öltözetének karnyílása fölött. Yossarian úgy érezte, szíve megáll, aztán olyan vadul dobban, hogy alig kap lélegzetet. Hóden a szilánkvédő öltözet alatt is sebet kapott. Yossarian kikapcsolta Hóden szilánkvédő öltözetén a csatokat, és dermedten hallotta saját vad sikolyát, amikor Hóden belseje raga-csos csomóban kiömlött a padlóra, és még tovább is csak csurgott, csepegett. Egy három hüvelyknél is nagyobb gránátszilánk vágódott belé a másik oldalon, közvetlenül a hónalja alatt, keresztülment rajta, és literszám vitte magával Hódent a bordáin ütött iszonyú lyukon át. Yossarian másodszor is sikoltott, és mindkét kezét a szeme elé kapta. Fogai vacogtak az iszonyattól. Aztán kényszerítette magát, hogy odanézzen. Van itt minden, gondolta keserűen, amíg nézte, máj, tüdő, vesék, bordák, gyomor és annak a sült paradicsomnak a maradványai, amit Hóden aznap délben evett. Yossarian utálta a sült paradicsomot. Szédülve elfordult, és égő torkára szorított kézzel hányni kezdett. A faroklövész magához tért, amikor Yossarian éppen hányt, meglátta őt, és újra elájult. Yossarian egész elernyedt a kimerültségtől, a fájdalomtól és az elkeseredéstől, amikorra végzett. Elgyengülve fordult vissza Hódenhoz, akinek a lélegzete egyre halkabb, egyre gyorsabb lett, és az arca egyre sápadtabb. Azon tűnődött, hogy a fenébe tudná megmenteni.
- Fázom - nyöszörögte Hóden. - Fázom.
- Ugyan, ugyan - motyogta Yossarian gépiesen, alig hallható hangon. - Ugyan, ugyan.
Yossarian is fázott, és megállíthatatlanul reszketett. Érezte, egész teste libabőrös lett, ahogy szomorúan bámul le Hóden zord titkára, amelyet elébe öntött a mocskos padlóra. Nem volt nehéz megérteni a zsigerek üzenetét. Az ember anyag. Ez volt Hóden titka. Dobd ki az ablakon, le fog zuhanni. Gyújtsd meg, el fog égni. Temesd el, és el fog rothadni, mint minden hulladék. Szellemétől megfosztva az ember hulladék. Ez volt Hóden titka. A fődolog, hogy elszántak legyünk.
- Fázom - mondta Hóden. - Fázom.
- Ugyan, ugyan - mondta Yossarian. - Ugyan, ugyan. - Megrántotta Hóden ejtőernyője zsinórját, és letakarta testét a fehér nejlonszövettel.
- Fázom.
- Ugyan, ugyan.

42. YOSSARIAN

- Korn ezredes azt üzeni - mondta Danby őrnagy Yossariannak fontoskodó, örömteli mosollyal -, hogy az alku még mindig áll. Minden remekül megy a maga útján.
- Szó sincs róla.
- De igen, tényleg - erősködött Danby őrnagy jóindulatúan. -A helyzet az, hogy minden sokkal jobban áll, mint azelőtt, valósággal főnyeremény volt, hogy az a lány majdnem végzett magával. Sokkal életképesebbé tette az alkut.
- Én nem alkuszom Korn ezredessel.
Danby őrnagy lázas optimizmusa tüstént szertefoszlott, és azonnal patakzani kezdett róla az izzadság. - De hát már megkötötte az alkut Korn ezredessel, nem? - kérdezte aggályos rémülettel. - Hát nem egyeztek meg?
- Visszalépek az egyezségtől.
- De hát kezet adott rá, nem? Úri becsületszavát adta rá.
- Visszavonom úri becsületszavamat.
- Édes istenem - sóhajtott Danby őrnagy, és eredménytelenül szárogatta gondszántotta homlokát egy fehér zsebkendővel. - De miért, Yossarian? Amikor olyan nagyszerű egyezséget ajánlottak fel magának.
- Tetves egyezség az, Danby. Gyűlöletes egyezség.
- Édes istenem - gyötrődött Danby őrnagy, és puszta kézzel simított végig sötét dróthaján, amely már a rövidre vágott sűrű hullámok Jéghegyéig verejtékben úszott. - Édes istenem.
- Maga nem tartja gyűlöletesnek, Danby?
Danby őrnagy egy percig töprengett. - Igen, azt hiszem, tényleg gyűlöletes - hagyta helyben vonakodva. Kidülledt, bazedovos szeme tisztára zavarodott volt. - De miért köt iiyen alkut, ha nem tetszik magának?
- Gyenge pillanatomban kötöttem - szellemeskedett Yossarian savanyú iróniával - Az életemet akartam megmenteni.
- Már nem akarja megmenteni az életét?
- Ezért nem hagyom, hogy továbbra is bevetésre kényszerítsenek.
- Akkor hagyja, hogy hazaküldjék, és már nem is fenyegeti veszedelem.
- Küldjenek haza azért, mert több mint ötven bevetést teljesítettem - mondta Yossarian -, és ne azért, mert az a lány ledöfött, vagy mert ilyen konok kurvapecér lett belőlem.
Danby őrnagy jelentőségteljesen rázta a fejét komoly, szemüveges aggodalmában. - Majdnem mindenkit haza kellene küldeniük, ha azt tennék. A legtöbb ember már túl van az ötven bevetésen.
Cathcart ezredes nem igényelhet ilyen nagyszámú tapasztalatlan utánpótlást a fegyelmi vizsgálat veszélye nélkül. Beleesett a saját csapdájába.
- Az az ő baja.
- Nem, nem, nem, Yossarian - vitázott Danby őrnagy ékesszólóan.
- Ez a maga baja. Mert ha maga nem állja az alkut, abban a pillanatban megindítják a haditörvényszéki eljárást maga ellen, mihelyt kilép a kórházból.
Yossarian Danby őrnagy felé lökte az orrát, és önelégült büszkeséggel nevetett. - A fenét indítják. Ne hazudjon nekem, Danby. Még csak meg sem fogják próbálni.
- De miért ne próbálnák meg? - érdeklődött Danby őrnagy, és meglepetten pislogott.
- Mert én tulajdonképpen sarokba szorítottam őket. A hivatalos jelentés úgy szól, hogy engem náci orgyilkos döfött le, aki őket akarta megölni. Ha ezek után haditörvényszék elé állítanak, hülyének nézik őket.
- Ugyan, Yossarian! - kiáltott föl Danby őrnagy. - Van ám egy másik hivatalos jelentés is, és az úgy szól, hogy magát egy ártatlan lány döfte le kiterjedt feketepiaci üzérkedések során, amelybe szabotázscselekmények és katonai titkoknak az ellenség kezére játszása is benn foglaltatik.
Yossariant iszonyúan letörte a meglepetés és a csalódás.
- Egy másik hivatalos jelentés?
- Yossarian, ezek annyi hivatalos jelentést készítenek, amennyit akarnak, és az adott esetben azt mutatják majd föl, amelyik éppen kell. Maga ezt nem tudja?
- Édes istenem - mormolta Yossarian, és nehéz bánatában kifutott az arcából a vér. - Édes istenem.
Danby őrnagy arcán keselyűmohóságú jóindulattal törtetett előre. - Yossarian, tegye meg, amit ezek akarnak, és hagyja, hogy hazaküldjék magát. Ez a legjobb megoldás mindenki számára.
- A legjobb megoldás Cathcartnak, Kornnak meg nekem, de nem mindenkinek.
- Mindenkinek - erősködött Danby őrnagy. - Megoldja az egész problémát.
- Szóval, ez a legjobb megoldás az ezred katonái számára, akiknek továbbra is bevetésekre kell repülniük?
Danby őrnagy meghökkent, és zavartan elfordította arcát egy pillanatra. - Yossarian - válaszolta -, az ugyan senkin nem fog segíteni, ha maga arra kényszeríti Cathcart ezredest, hogy haditörvényszék elé állítsa, és bebizonyítsa bűnösségét mindazokban a vétkekben, amelyekkel majd megvádolják magát. Jó hosszú időre börtönbe kerül, és egész életét tönkreteszi.
Yossarian növekvő aggodalommal hallgatta. - Miféle bűnökkel fognak majd megvádolni?
- A ferrarai bevetésben tanúsított hozzá nem értéssel, fegyelmezetlenséggel, azzal, hogy megtagadta az engedelmességet az ellenség elleni harcban, parancsszegéssel, továbbá dezertálással.
Yossarian kijózanodva szívta be arcát. - Ezzel minddel vádolhatnak, csakugyan? Ferraráért kitüntetést kaptam. Akkor hogy vádolhatnak hozzá nem értéssel?
- Aarfy esküt fog tenni arra, hogy McWatt meg maga hazudtak a hivatalos jelentésben.
- A nyakam rá, hogy az a kurva megteszi!
- Bűnösnek fogják magát találni továbbá - kántálta Danby őrnagy - erőszakoskodásban, kiterjedt feketepiaci spekulációkban, szabotázscselekményekben és katonai titkok kiszolgáltatásában.
- Hogy fogják ezeket bizonyítani? Ezekből én soha egyetlenegyet se követtem el.
- De nekik tanúik vannak, akik megesküsznek rá, hogy igenis elkövette. Annyi tanút kapnak, amennyit akarnak, egyszerűen azzal, hogy meggyőzik őket arról, hogy a maga tönkretétele a haza javára szolgál. És bizonyos szempontból tényleg a haza javára szolgál.
- És milyen szempontból? - kérdezte Yossarian, és mérgét visszanyelve, lassan egyik könyökére támaszkodott.
Danby őrnagy egy kicsit hátrább húzódott, aztán megint a homlokát kezdte törölgetní. - Hát, Yossarian - kezdte bocsánatkérően dadogva - , nem járulna hozzá a háborús erőfeszítés sikeréhez, ha most Cathcart ezredes meg Korn ezredes jó hírét tönkretennék. Nézzünk szembe a dolgokkal, Yossarian. Mindennek ellenére az ezrednek tényleg nagyon jó híre van. Ha magát haditörvényszék elé állítanák és felmentenék, nyilván mások is megtagadnák a bevetésekre való repülést. Cathcart ezredes szégyenben maradna, az egység elvesztené ütőképességét. Hát ilyen szempontból szolgálna a haza javára az, ha magát bűnösnek találnák és börtönbe csuknák, annak ellenére, hogy maga ártatlan.
- Milyen pompásan tudja maga összeszedni a dolgokat! - pattogta Yossarian epés szemrehányással.
Danby őrnagy elvörösödött, feszengett, és zavartan pislogott. - Kérem, ne hibáztasson engem - könyörgött aggódva. - Maga nagyon jól tudja, hogy ez nem az én hibám. Mindössze azt próbálom csinálni, hogy tárgyilagosan szemügyre veszem a dolgokat, és egy nagyon nehéz helyzetre megoldást keresek.
- Nem én teremtettem ezt a helyzetet.
- De maga megoldhatja. És mi egyebet tehetne? Nem akar többé bevetésre repülni.
- Elmenekülhetek.
- Elmenekülhet?
- Dezertálok. Lelépek. Hátat fordítok az egész istenverte szemét
dombnak, és megfutamodok. Danby őrnagy megdöbbent. - Hová? Hová mehet?
- Elég könnyen Rómába juthatok. És ott elrejtőzhetem.
- És életének minden pillanatában attól retteghet, hogy elkapják. Nem, nem, nem, Yossarian. Ez végzetes és nemtelen dolog lenne. Azzal, hogy elfut a problémák elöl, még nem oldja meg őket. Kérem, higgyen nekem. Azért vagyok itt, hogy segítsek magán.
- Ezt mondta az a barátságos detektív is, mielőtt úgy döntött, hogy belenyomja a hüvelykujját a sebembe - vágott vissza Yossarian szarkasztikusán.
- Én nem vagyok detektív - válaszolta Danby őrnagy méltatlankodva, és arca megint elpirult. - Egyetemi tanár vagyok, és igen kényesen igyekszem elválasztani a jót a rossztól. És nem akarom félrevezetni magát. És nem hazudok.
- És mit tenne akkor, ha az ezredből valaki a mostani beszélgetésünk iránt érdeklődne magánál?
- Hazudnék neki.
Yossarian gúnyosan nevetett, és Danby őrnagy, minden pironkodó kényelmetlensége ellenére is megkönnyebbülten dőlt hátra, mintha örömmel üdvözölné azt a kis nyugalmat, amelyet Yossarian megváltozott hangulata ígért. Yossarian a mérsékelt szánalom és a megvetés keverékével nézte. Fölült az ágyában, hátát az ágyfejnek vetette, cigarettára gyújtott, savanyú derűvel kissé elmosolyodott, és bolondos rokonszenvvel nézte az élénk, dülledt szemű iszonyatot, amely végképp gyökeret vert Danby őrnagy arcán az avignoni bevetés napja óta, amikor Dreedle tábornok parancsot adott rá, hogy vigyék ki és lőjék főbe. A döbbent ráncok örökre rajta maradtak, mint mély fekete hegek, és Yossarian sajnálta a gyengéd, erkölcsös, középkorú idealistát, mint ahogy oly sok embert sajnált, akiknek a hiányosságai nem túl nagyok, és akiknek a bajai nem túl súlyosak.
Aztán így szólt hozzá megfontolt szívélyességgel: - Danby, hogy tud maga együtt dolgozni ilyen emberekkel, mint Cathcart meg Korn? Nem kavarog tőlük a gyomra?
Danby őrnagyot mintha meglepte volna Yossarian kérdése. - Azért teszem, mert ezzel hazánk szolgálatára lehetek - válaszolta, mintha a felelet kézenfekvő volna. - Cathcart ezredes meg Korn ezredes a fölötteseim, és azzal, hogy parancsaiknak engedelmeskedem, a háborús erőfeszítés sikerét segítem elő. Azért dolgozom együtt velük, mert ez a kötelességem. És mert - tette hozzá sokkal halkabb hangon, lesütött szemmel -, mert nem vagyok valami agresszív ember.
- A maga hazájának már nincs magára szüksége - elmélkedett Yossarian, anélkül, hogy vitatkozni akarna. - Úgyhogy amit csinál, azzal csak őket szolgálja.
- Megpróbálok nem gondolni erre - vallotta be Danby őrnagy őszintén. - Hanem a nagy célra próbálom összpontosítani figyelmemet, azt pedig megpróbálom elfelejteni, hogy közben ők is kikaparják a maguk kis gesztenyéjét. Megpróbálom bemesélni magamnak, hogy nem ők a fontosak.
- Tudja, ez az én bajom is - merengett Yossarian együttérzően, a kezét karba téve. - Köztem és minden eszményképem között mindig ott állnak a Scheisskopfok, a Peckemek, a Kornok és a Caíhcar-tok. És ettől mintha az eszmény is megváltozna egy kicsit.
- Meg kell próbálnia nem gondolni rájuk - tanácsolta Danby őrnagy sürgetően. - És ne hagyja, hogy miattuk az, amit értékesnek tart, csorbát szenvedjen. Az eszmények jók, de az emberek néha nem olyan jók. Meg kellene próbálnia, hogy a nagy távlatokra figyeljen.
Yossarian szkeptikus fejrázással utasította vissza a tanácsot. - Amikor a nagy távlatokra figyelek, mindig csak az apró élősködőket látom. Nem látok se mennyországot, se szenteket, se angyalokat. Embereket látok, akik tisztességes ügyeken élősködnek. meg emberi tragédiákon.
- Meg kell próbálnia nem gondolni erre - erősködött Danby őrnagy.
- És meg kell próbálnia, hogy ez ne izgassa fel annyira.
- Á, tulajdonképpen nem izgat ez engem. Ami viszont izgat, az az, hogy palira vesznek. Azt hiszik, hogy ők a menők, mi többiek meg hülyék vagyunk. És tudja, Danby, az a gondolatom támadt most, életemben először, hogy hátha nekik van igazuk.
- Talán meg kellene próbálnia, hogy erre se gondoljon - érvelt Danby őrnagy. - Csak hazája boldogulására gondoljon, meg az emberi méltóságra.
- Egén - mondta Yossarian.
- Komolyan mondom, Yossarian. Ez nem első világháború. Soha nem szabad elfelejtenie, hogy olyan agresszorok ellen viselünk háborút, akik, ha győznének, egyikünket sem hagynának életben.
- Tudom - válaszolta Yossarian tömören, s hirtelen komor nyugtalanság lett rajta úrrá. - Krisztusomra, Danby, megszolgáltam azt a kitüntetést, amit kaptam, függetlenül attól, hogy milyen indokolással adták nekem. Hetven rohadt harci bevetést repültem. Ne beszéljen nekem senki arról, hogy a hazáért harcolni kell. Eleget harcoltam a hazáért. Most egy kicsit magamért fogok harcolni. A haza már nincs veszélyben, de én annál inkább.
- A háború még nem ért véget. A németek Antwerpen felé törnek.
- A németek néhány hónap múlva kikapnak. És néhány hónapra rá Japán is kikap. Ha most fel kellene áldoznom az életemet, nem a hazámért áldoznám. Hanem Cathcartért meg Kornért. Úgyhogy most egy kis időre szögre akasztom a fegyveremet. Ettől kezdve csak magamra gondolok.
Danby őrnagy elnézően, vállveregető mosollyal válaszolt: - De Yossarian, tegyük fel, hogy mindenki így érez.
- Akkor bizony kötözni való bolond lennék, ha éppen én éreznék másként. Nem igaz?
Yossarian kötekedő arckifejezéssel húzta ki magát ültében. -Tudja, olyan különös érzésem van, mintha ugyanezt a beszélgetést már valaki mással is végigcsináltam volna. Éppen olyan, mint a lelkésznek az az érzése, hogy mindent kétszer tapasztal.
- A lelkész azt szeretné, ha maga hagyná, hogy hazaküldjék - jegyezte meg Danby őrnagy.
- A lelkész akassza föl magát.
- Édes istenem - sóhajtott Danby őrnagy, és szemrehányó csalódással rázta a fejét. - A lelkész attól tart, hogy befolyással volt magára.
- Nem volt rám befolyással. Tudja, még mit is csinálhatnék? Itt maradhatnék ebben a kórházi ágyban, és vegetálhatnék itt. Nagyon kényelmesen vegetálhatnék itt, és a többi emberre bíznám a döntést.
- Magának kell döntenie - vetette ellene Danby őrnagy. - Az ember nem élhet úgy, mint a növények.
- Miért nem?
Távoli, meleg fény csillant meg Danby őrnagy szemében. - Nagyon jó lenne úgy élni, mint a növények - ismerte el vágyakozva.
- Tetves ügy - válaszolta Yossarian.
- Egyáltalán nem. Nagyon kellemes lehet az, ha az ember mentes ezektől a kétségektől és kényszerektől - erősködött Danby őrnagy. - Azt hiszem, szeretnék úgy élni, mint a növények, mert akkor nem kellene állandóan fontos dolgokban döntenem.
- Milyen növény lenne legszívesebben, Danby?
- Uborka vagy karalábé.
- Milyen uborka? Jó uborka vagy rossz uborka?
- Jó uborka, hát persze.
- Akkor uborkaélete teljében leszednék, és felszeletelnék salátának. Danby őrnagy arca megnyúlt. - Akkor valami hitványabb uborka.
- Akkor pedig megrohasztanák, és a jó uborkák termesztéséhez használnák fel trágyának.
- Akkor, azt hiszem, nem akarok úgy élni, mint a növények - mondta Danby őrnagy a bánatos beismerés kis mosolyával.
- Danby, tényleg hagyjam, hogy hazaküldjenek? - kérdezte tőle Yossarian komolyan.
Danby őrnagy vállat vont. - így megmenekülne.
- így vesznék el, Danby. Magának ezt tudnia kellene.
- Egy sereg dolgot megszerezhetne, amit meg akar szerezni.
- Nem akarok megszerezni egy sereg dolgot, amit meg akarok szerezni - válaszolta Yossarian, és tehetetlen dühében öklével a matracra csapott. - Az úristenit, Danby! Barátaim voltak, akik elestek ebben a háborúban. Már nem tudok alkut kötni. Életemben sem tett velem senki jobbat, mint az a kurva, azzal, hogy leszúrt.
- Inkább a börtönt választja?
- Maga hagyná nekik, hogy hazaküldjék?
- Hát persze hogy hagynám! -jelentette ki Danby őrnagy meggyőződéssel. - Persze hogy hagynám - tette hozzá pár pillanat múlva kevesebb meggyőződéssel. - Igen, azt hiszem, hagynám, hogy hazaküldjenek, ha a maga helyében volnék - mondta kényelmetlenül, miután kínos töprengésbe merült. Aztán utálkozva elfordította arcát a vad elkeseredés gesztusával, és kitört belőle: - Ó, igen, persze hogy hagynám, hogy hazaküldjenek! De én olyan rettenetesen gyáva vagyok, hogy nem is lehetnék a maga helyében.
- De tegyük fel, ha nem volna gyáva - kérdezte Yossarian, és egész közelről nézett rá. - Tegyük fel, hogy tényleg volna bátorsága ahhoz, hogy szembeszálljon valakivel?
- Akkor nem hagynám, hogy hazaküldjenek - fogadkozott Danby őrnagy jelentőségteljes, élénk örömmel és lelkesedéssel. -De azt se hagynám, hogy haditörvényszék elé állítsanak.
- Inkább a bevetésekre való repülést választaná?
- Nem, nem. Ez volna a teljes kapituláció. El is eshetnék.
- Akkor hát szökne?
Danby őrnagy már készült büszke szellemmel visszavágni, de aztán hirtelen megtorpant, és félig nyitott szája némán összezárult. Fáradt fintorral csücsörítette ajkát. - Gondolom, nem sok reményem volna akkor. Igaz?
Homloka és kidülledő szemgolyói hamarosan megint idegesen fényleni kezdtek. Béna csuklóit keresztbe tette az ölében. Alig észrevehetően lélegzett, ahogy ott ült a padlóra sütött szemmel, vereségébe belenyugodva. Sötét, hajlott árnyak dőltek be az ablakon. Yossarian ünnepélyesen figyelte Danby őrnagyot, és egyikük sem rebbent meg a száguldó jármű berregő hangjára, amely sikoltva állt meg odakünn, se a futó léptek hangjára, ahogy sietve közeledett az épület felé.
- Igen, talán volna remény - tűnődött Yossarian, lustán latolgatva az eshetőséget. - Milo talán segítene. Erősebb, mint Cathcart ezredes, és egy-két dologban a lekötelezettem.
Danby őrnagy a fejét ingatta, és síri hangon válaszolt. - Milo meg Cathcart ezredes jó cimborák lettek, Cathcart ezredesből alelnököt csinált, és megígérte neki, hogy fontos feladatot bíz rá a háború után.
- Akkor talán Wintergreen exőrv. segítene nekünk - kiáltott fel Yossarian. - Ő mindkettőjüket gyűlöli, és ez csak szítaná a dühét. Danby őrnagy megint szomorúan rázta a fejét. - Milo meg
Wintergreen exőrv. a múlt héten fuzionáltak. Cégtársak lettek az M és M Vállalatnál.
- Akkor hát nincs reményünk, igaz?
- Nincs reményünk.
- Semmi remény sincs, igaz?
- Nincs, semmi remény sincs - hagyta helyben Danby őrnagy. Kis idő múlva felnézett. - Hát nem lenne a legjobb, ha eltűntetnének bennünket, ahogy a többieket eltűntették, és ezáltal levennék rólunk ezt a nyomasztó terhet?
Yossarian nemmel válaszolt. Danby őrnagy mélabús bólintással helybenhagyta, aztán megint lesütötte a szemét, és megint nem volt semmi reménye egyiküknek sem, amíg a léptek egyszerre csak a folyosón dörögtek, és a lelkész teli torokból kiabálva berontott a szobába az Orr-ról érkezett felvillanyozó hírrel. A kitörő jókedv izgalma úgy elragadta, hogy egy-két percig összefüggéstelenül dadogott. Hatalmas
- Svédországban - kiáltott a lelkész tomboló elragadtatásában, és föl-alá ingatva fejét, vigyorgó, fenséges tébolyában csillapíthatatlanul ugrándozva. - Csoda. Mondom magának, csoda. Újra hiszek Istenben. Tényleg hiszek. Svédországban sodródott partra annyi hétig tartó hányódás után. Csoda.
- A fenét sodródott - jelentette ki Yossarian ugrándozva, és kacagó örömujjongással ordítozott a falra, a mennyezetre, a lelkészre meg Danby őrnagyra. - Dehogyis sodródott partra Svédországban. Odaevezett. Odaevezett, tiszteletes úr, odaevezett.
- Odaevezett?
- Ezt találta ki! Előre megfontolt szándékkal ment Svédországba.
- Hát engem nem érdekel! - vágott vissza a lelkész töretlen lelkesedéssel. - Akkor is csoda, az emberi értelem és az emberi kitartás csodája. Nézzék, mire volt képes! - A lelkész mindkét kezét fejére kulcsolta, és kétrét görnyedt nevettében. - Maguk elé tudják képzelni?
- kiáltott fel csodálattal. - Csak képzeljék maguk elé abban a sárga
tutajban, amint átevez a Gibraltári-szoroson, éjszaka, kis kék evezővel…
- Ahogy a horgászzsinórja feszül mögötte, és Svédországig nyers tőkehalat eszik, és minden délután teát főz magának…
- Szinte látom őt! - kiáltott a lelkész, és egy pillanatra megszakította az ünneplést, hogy levegőt kapjon. - Az emberi állhatatosság csodája, mondom maguknak. És ez az, amit mostantól kezdve magam is csinálni fogok. Állhatatos leszek. Igen, állhatatos leszek.
- Tudja, mit csinált, minden lépést kiszámított! - örvendezett Yossarian, mindkét öklét diadalmasan a szeme elé tartva, mintha abban reménykedne, hogy valami revelációt merít belőlük. Hirtelen kihúzta magát, és Danby őrnagy felé fordult. - Danby, maga süket! Mégis van remény. Nem látja? Lehet, hogy Clevinger is él valahol abban az ő felhőjében, és csak azt várja, mikor jöhet elő biztonságban.
- Mit beszél? - kérdezte Danby őrnagy zavartan. - Miről beszélnek maguk mindketten?
- Hozzon nekem almát, Danby, meg gesztenyét is. Rohanjon, Danby, rohanjon. Hozzon nekem vadalmát meg vadgesztenyét, amíg nem késő, és szerezzen magának is belőle.
- Vadgesztenyét? Vadalmát? Mi a fenének?
- Hogy kitömje velük a száját, hát persze. - Yossarian feldobta a kezét a levegőbe a hatalmas és elkeseredett önvád gesztusaként. -Ó, miért is nem hallgattam rá? Miért nem hittem benne?
- Megbolondult? - kérdezte Danby őrnagy riadtan és zavartan. - Yossarian, legyen szíves, mondja el összefüggően, miről beszélnek.
- Danby, Orr ezt így tervezte el. Nem érti? A kezdet kezdetétől fogva így tervezte el. Még a lelovetést is gyakorolta. Újra meg újra elpróbálta, ahányszor csak bevetésre repült. És én marha, nem akartam vele menni! Ó, miért is nem hallgattam rá? Hívott magával, én meg nem mentem! Danby, kerítsen nekem nyúlfogakat is, és kerítsen egy csapot is, amin bütykölhetek, hogy ártalmatlan hülyének nézzenek, és soha senki föl se tételezze rólam a ravaszságot. Erre majd mindre szükségem lesz. Ó, miért is nem hallgattam rá! Most értem csak, mit akart elmagyarázni. Még azt is értem most már, hogy a lány miért verte a fejét a cipője sarkával. Felindulás könnyei csillogtak a szemében, és Yossarian is rögtön kiugrott az ágyból, és hitetlenkedve nyerített, amikor végre megértette.
- Svédországban? - kiáltotta.
- Orr! - kiáltott a lelkész.
- Orr? - kiáltott Yossarian.
- Miért? - kérdezte a lelkész élesen.
Yossarian megpördült, és elkapta a lelkészt a grabancánál fogva, nem éppen a helyzethez illő gorombasággal. - Lelkész, segítsen nekem! Kérem, segítsen nekem. Szerezze vissza a ruháimat. És siessen, legyen szíves. Most azonnal szükségem van rájuk.
A lelkész fürgén elindult. Igen, Yossarian, hozom. De hol vannak? Hogy tudom előkeríteni őket?
- Ordítson rá mindenkire, és erőszakoskodjon mindenkivel, aki megpróbálja megakadályozni. Lelkész, kerítse elő az egyenruhámat! Itt van valahol a kórházban. Életében először csináljon valamit.
A lelkész eltökélten kihúzta magát, állat előrelökte. - Ne izguljon, Yossarian. Elő fogom keríteni az egyenruháját. De miért verte az a lány Orr fejét a cipője sarkával? Kérem, mondja meg ezt nekem.
- Mert ezért fizette. Azért! De nem tudta elég erősen eltalálni, ezért hát Svédországba kellett eveznie. Lelkész, találja meg nekem az egyenruhámat, hogy elmehessek innen. Érdeklődjön Ducket nővérnél. Ő segíteni fog magának. Mindent meg fog tenni, hogy megszabaduljon tőlem.
- Hová megy? - kérdezte Danby őrnagy nyugtalanul, amikor a lelkész, mint a villám, kirohant a szobából. - Mit fog csinálni?
- Szököm - jelentette ki Yossarian lelkes, tiszta hangon, és már gombolni kezdte a pizsamáját.
- Jaj, ne! - hördült fel Danby őrnagy, és izzadó arcát két tenyerével gyorsan törölgetni kezdte. - Nem tud elszökni. Hová szökhetne? Hová mehetne?
- Svédországba.
- Svédországba? - kiáltott fel Danby őrnagy meglepetten. - Svédországba akar szökni? Megőrült?
- Orr megcsinálta.
- Jaj, ne, ne, ne, ne, ne - könyörgött Danby őrnagy. - Ne, Yossarian, ne, soha nem ér el odáig. Nem szökhet Svédországba. Még evezni sem tud.
- De eljuthatok Rómába, ha maga tartja a száját, amikor eltűnök innen, és ezzel lehetőséget ad arra, hogy némi egérutat nyerjek. Megteszi?
- De meg fogják találni - érvelt elkeseredetten Danby őrnagy. - Visszahozzák, és akkor még szigorúbb büntetés vár magára.
- Most aztán felköthetik a gályájukat, ha meg akarnak találni.
- Fel fogják kötni a gályájukat. És ha nem is találják meg, akkor is miféle élet lesz az? Mindig egyedül lesz. Senki nem áll maga mellé, és örökösen abban a veszélyben fog élni, hogy elárulják.
- Most is úgy élek. - De nem fordíthat hátat a felelősségnek, attól nem menekülhet el - erősködött Danby őrnagy. - Ez negatív mozgás. Eszkepizmus.
Yossarian lelkes gúnnyal nevetett, és a fejét ingatta. - Nem menekülök a felelősségem elől, hanem hozzá menekülök. Nincs abban semmi negatívum, ha azért menekülök el, hogy megmentsem az életemet. Maga nagyon jól tudja, Danby, hogy kik az eszkepisták. Így van? Nem én, és nem Orr.
- Tiszteletes úr, legyen szíves, beszéljen a fejével. Dezertálni akar. Svédországba akar menekülni.
- Csodálatos! - éljenzett a lelkész, és büszkén az ágyra dobott egy párnahajat, tele Yossarian ruhájával. - Fusson Svédországba, Yossarian. Én meg itt maradok és kitartok. Igen, állhatatos leszek. Gyötörni és zaklatni fogom Cathcart ezredest meg Korn ezredest, valahányszor elém kerülnek. Nem félek. Dreedle tábornokot is piszkálni fogom.
- Dreedle tábornok elment - emlékeztette Yossarian, miközben sietve húzta föl a nadrágját, és gyürködte be a derekába az ingét. - Peckem tábornok meg jött.
A lelkész áradó önbizalma egy pillanatra sem gyengült. - Akkor Peckem tábornokot fogom zaklatni, sőt, Scheisskopf tábornokot is. És tudja, mit fogok még csinálni? Orrba fogom vágni Black kapitányt a legelső alkalommal, mihelyt találkozom vele. Igen, orrba fogom vágni. Majd akkor csinálom, amikor jó csomó ember lesz körülöttünk, és nem lesz módjában visszaütni.
- Maguk mindketten megbolondultak - tiltakozott Danby őrnagy, míg guvadt szeme megkínzottan és elkeseredetten forgott üregében. - Elvesztették az eszüket mindketten? Yossarian, figyeljen…
- Csoda, mondom magának, csoda - hirdette a lelkész. Átfogta Danby őrnagy derekát, és keringőre kifeszített könyékkel körültáncolta vele a szobát. - Igazi csoda. Ha Orr Svédországba tudott evezni, akkor én is győzedelmeskedhetek Cathcart ezredes meg Korn ezredes fölött, csak állhatatosnak kell lennem.
- Lenne szíves befogni a száját, tiszteletes úr? - esedezett Danby őrnagy udvariasan, és izzadó homlokát ütemes mozdulatokkal törölgetve, kisiklott az öleléséből. Yossarian felé hajolt, aki éppen a cipőjéért nyúlt. - Mi lesz Cathcart…
- A legkevésbé sem érdekel.
- De hát ez…
- Egye meg a fene mindkettőjüket.
- De hát ez csak hasznára lesz mindkettőnek - makacskodott Danby őrnagy konokul. - Erre nem gondol?
- Tőlem aztán akárhogy boldogulhatnak a kurvák, minthogy nem tudom benne megakadályozni őket. De szökésemmel legalább kellemetlenkedhetem nekik. Most már csak magamért felelek, Danby. Svédországba kell jutnom.
- Nem fog sikerülni. Lehetetlen. Majdnem földrajzi lehetetlenség innen odajutni.
- Tudom én ezt, Danby, enné meg a fene. De legalább meg fogom próbálni. Van ott nekem valakim Rómában, egy kis kölyök, akinek szeretném megmenteni az életét, ha meg tudom találni. Ha megtalálom, magammal viszem Svédországba, úgyhogy még csak önző sem vagyok. Nem igaz?
- Hanem teljességgel őrült. Soha nem fog megnyugodni a lelkiismerete.
- Isten neki - nevetett Yossarian. - Talán nem is bírnék már nyugtalanság nélkül élni. így van, tiszteletes úr?
- Rögtön orrba vágom Black kapitányt, mihelyt legközelebb elém kerül - dicsekedett a lelkész, és két balegyenest mért a levegőbe, meg két ügyetlen horgot. - így ni.
- Mindenki meg fogja vetni ezért - jelentette ki Danby őrnagy.
- Meg fognak vetni? Ennél jobban, mint most, nem fognak megvetni. - Yossarian határozott mozdulattal megkötötte a másik cipő-fűzőjét is, és talpra ugrott. - Na, Danby, kész vagyok. Mit mond? Tartani fogja a száját, hogy némi egérutat nyerjek?
Danby őrnagy némán figyelte Yossariant, furcsa, szomorú mosollyal. Nem izzadt már, teljesen nyugodtnak látszott.
- Mit csinálna, ha megpróbálnám megakadályozni? - ugratta békésen. - Leütne?
Yossarian sértett csodálkozással válaszolt a kérdésre. - Nem, persze, hogy nem. Miért mondja ezt?
- Én fogom leütni - dicsekedett a lelkész, és Danby őrnagy orra elé táncolt, vadul folytatva az árnyékbokszolást. - Magát, Black kapitányt, de lehet, hogy még Whitcomb tizedest is. Nem lenne csodálatos, ha egyszer csak nem félnék többé soha Whitcomb tizedestől?
- Meg akar akadályozni? - kérdezte Yossarian Danby őrnagytól, és
mereven a szeme közé nézett. Danby őrnagy ellépett a lelkész elől, és még egy pillanatig habozott.
- Nem. Persze hogy nem! - tört ki végül, és hirtelen mindkét kézzel lelkesen az ajtó felé intett, sietségre nógatva Yossariant. -Persze hogy nem fogom megakadályozni. Menjen, az isten szerelmére, de gyorsan. Szüksége van pénzre?
- Van nálam egy kevés.
- Jó, akkor itt van még egy kevés. - Lázas, izgatott sietséggel vastag köteg olasz bankjegyet erőszakolt Yossarian markába, és görcsösen összekulcsolta kezét.
- Nagyon szép lehet most Svédország - jelentette ki sóváran. -A lányok ott nagyon kedvesek. Az emberek meg haladó gondolkodásúak.
- Isten vele, Yossarian - kiáltotta a lelkész. - És sok szerencsét. Én itt maradok, és kitartok, és majd találkozunk megint, ha vége lesz a harcnak.
- Viszontlátásra, tiszteletes úr. Kösz, Danby.
- Hogy érzi magát, Yossarian?
- Pompásan. Nem, rettenetesen félek.
- Akkor jól van - mondta Danby őrnagy. - Ez annak a bizonyítéka, hogy még él. Nem lesz valami mulatságos. Yossarian elindult. - Dehogynem.
- Komolyan gondolom, Yossarian. A nap minden pillanatában talpon kell lennie. Eget-földet fölforgatnak majd magáért, hogy elkaphassák.
- Minden pillanatban talpon leszek. .
- Ugrania kell.
- Akkor ugrani fogok.
- Ugorjon! - kiáltotta Danby őrnagy.
Yossarian ugrott. Nately kurvája ott rejtőzött az ajtó előtt. A kés lecsapódott, alig pár centire tőle, és Yossarian eltűnt.

Vége

Tartalom:
1-10
11-20
21-30
31-42