Jacek Dukaj

ZUZANNA
ÉS A VILÁGMINDENSÉG

 

 

Fordította: Mihályi Zsuzsa

 

 

This city is an ogre squatting by the river

It gives life but it takes away, mv youth

There comes a time when you just cannot deliver

This is a fact. This is a stone cold truth. (...)

Amongst the cogs and the wires, my youth

Vanilla breath and handsome apes with girlish eyes

Dreams that roam between truth and untruth

Memories that become monstrous lies

So onward! And Onward! And Onward I go!

Onward! And Upward!

Nick Cave: Do You Love Me? (Part 2)

 

 

Aztán eszébe jut, hogy ismeri ezt a várost – az álmaiból. Ismeri mással össze nem téveszthető fényeit és árnyait, az idők kezdete előtt emelt épületeinek formáit, a port a lába alatt, amely megcsikordul, amikor az utcáin lépked; még a levegő illatát is. Némelyik kép különösen erős visszhangot keltett benne. Nem lehet, hogy egyszer már szétnézett erről a helyről, egyszer már hátrahajtotta így a fejét? A Hollóbástya alatt, a Visszaküldöttek Hídján, a Kettősfal között. Itt. Ott. Állva, ülve, térdelve, fekve. Tágra nyílt szemmel, tátva maradt szájjal állni a három nappal, az öt holddal, a bíborszínű síkságokkal, a jeges temetőkkel, a vulkánok füstjével, a fekete hajnali fénnyel és a réges-régi, névtelen metropoliszokkal szemben, amelyekre újra meg újra rácsatlakozik a Város. Csatlakozik, tapad, bújik vágyakozva, hajlítgatja a testét, ezt a tehetetlen tömeget a gyermeki ölelésbe. A saját nevét is elfelejtette. Először az emlékezet vész el, a nem pusztuló maradványokat pedig, a szándékos anyagkonfigurációkat... vajon ki fejti meg? Régészeknek nevezik őket, pedig valójában a múlt építőmesterei, a titkok művészei. Zuzanna gondosan építette föl a múltját: az álmaiban kelnek életre a legkorábbi gyerekkorából őrzött emlékek, amikor az apja titokban, éjszakai kiruccanásokra vitte a Városba. Fekete szakállas, nagydarab ember apró lánykával a karján: így járták végig a sugárutakat, az apja mutogatta neki a nem emberformájú szobrokat, a megközelíthetetlen házakat, a tiltott írásokat, a láthatatlan képeket, a világmindenség rettentő tájait. Most már biztos abban, hogy így volt, így kellett lennie, az álmok megdönthetetlen bizonyítékok. Mind közül a legárulkodóbb – az emlékezet archeológiája.

ÉRZÉKETLENSÉG.
A FÖLD ALATTI SZÉFEK.
ZUZANNA ELNÉZETT A SÍR FÖLÖTT

Zuzanna Klajn tizennyolc éves lett. Kapott egy halom ajándékot a születésnapjára a rokonaitól, ismerőseitől. Azt a hármat viszont, amelyek a legemlékezetesebbek lettek, megkapta már a születésnapja előtt, méghozzá olyanoktól, akik már nem, vagy még nem éltek: az apjától, a dédanyjától és Malenától.

Malena már megfogant, de csak októberben jön majd világra. Zuzanna az eltelt időben szívélyes barátságot kötött vele. A kthonikus készülék jóvoltából öltött alakot, és minden este, de néha reggel és ebédidőben is megjelent Zuzanna svíziójában. Általában pletykáltak mindenféléről, vagy Zuzanna beszámolt a gondjairól prenátus unokahúgának; az örömöket valahogy bensőségesebb témának érezte. Malena jól érezte magát az árnyak világában, de kicsit tartott az elkerülhetetlen megtestesüléstől.

– Lehet valami éles tárgy a padlón. Vagy ha megbotlanék valamiben; az bármikor megtörténhet, ugye? Leeshetek valahonnan. Ha kihajolnék ezen a korláton, átesnék a vízen... Nem mentene meg semmi.

– De miért hajolnál ki annyira? Megtartana a vízesés, csak azután esnél le.

– De megtörténhet, nem? Megtörténhet. És akkor – ott van a test.

Zuzanna a Ludo ikrekkel bérelt egy kisebb lakást Krakkó elfnegyedében, a Víztorony negyvennegyedik emeletén. A városrész legszélén, a dús parkövezet mellett építették föl a krakkói Víztornyot. Itt nagyon erős szél fújt, főleg az éghajlatmódosítás után, nemegyszer összevissza szaggatta a vízfalakat, a rézsútos oldalú felhőkarcolók ilyenkor úgy néztek ki, mint az esőverte zászlók rúdjai, egy kilométerre is elszállt a vízpermet. Ha Zuzanna gyalog ment haza, ritkán sikerült szárazon átjutnia a vízeséskapun – de többek között ez volt a Tornyok kulturális jellegzetessége, ilyen alkalmazkodást igényelt az elfnegyed.

– Micsoda – a tested? Úgy érted, hogy most nem múlik semmi az anyagon?

Malena az ajkát biggyesztette, sértett képpel ment át a terasz másik végébe, ott fölszökkent a kronasztalra, és a vízesés ritmusára szteppelni kezdett rajta.

Zuzanna már jó két órája svizionált, megfájdult a feje.

– Mindenki megszületik – dünnyögte, és elnyomta a cigarettáját. – Ne rágódj ezen, még összehozol egy izmos rögeszmét, és kezelni kell a csecsemő-szomafóbiádat.

– Nincs is neked szíved! – kiabálta Malena, és fölugrott a korlátra. Zuhatagként ömlött végig a vízfal a prenátus kislányon, egy pillanat alatt eláztatta a ruháját, és húzta hátrafelé, a vízesés és a mélység fölé.

– Önző vagy! Lehet, hogy tényleg buta kisgyerek vagyok, de meg sem próbálod beleképzelni magad a helyzetembe. Mit számít, hogy te is üresen születtél? Csak egy kis empátiát...! Az ésszerű logika nem ment föl az együttérzés alól. Na!

– Tisztában vagy azzal, hánykor keltem ma? És még te beszélsz együttérzésről!

Malena hadonászott, nagy igyekezetében még nedves kis nyelvét is kidugta a fogai között.

– Testben sosem... – mormolta, közben a vizes karfán egyensúlyozott, és centiméterenként csúsztatta előre a lábát. – Minek nekem test...

Zuzanna meghallotta az ikrek hangját, vacsorázni hívták a lakásból.

Malena megfordult, és a korláton odamasírozott Zuzannához.

– Remegnének az izmaim – sorolta halkan –, becsapna a belső fülem, szakadna rólam a víz, úgy félnék...

– Először is, eszedbe sem jutna fölmászni oda! – vágott vissza Zuzanna, és a vízfalon kívülre tolta Malenát. Tüsszentett egy nagyot, véget vetett a svíziónak.

A következő néhány napban Malena tüntetőén duzzogott. Végül, mivel úgyis közelgett Zuzanna születésnapja, kellő dühvel, sértetten svizionálódott neki egyik éjjel, és a kezébe nyomott egy fekete akrilszövetbe csomagolt ajándékot.

– Nesze! Isten éltessen!

Zuzanna azt sem tudta, hol van ebben az álomsvízióban, és álomtudat nélkül, bamba csodálkozással vette át az ajándékot, meg sem köszönte. Megrázta a dobozt: nem zörgött. Ovális formájú volt. Elkezdte kibontogatni, de közben más fázisba ért az álom, és az éjszaka fennmaradó részére megfeledkezett az ajándékról.

Amikor viszont reggel, zuhanyozás közben elé svizionálódott a napi beosztása frissített változatban, amelyet a Lich Kft. küldött, észrevette a dobozkát, a szappan mellett állt a polcon. Vizes kézzel fogta meg.

Alig ért hozzá, svizionálódott a teljes felhasználói kézikönyv. Hallgatta, közben megtörölközött és megfésülködött. Egy prekonceptív szimulátor volt az ajándék, a megfelelő kthonikus készülékre telepítve, Malena ezt is megvette hozzá. Zuzanna tudta, hogy a szülei ellátják pénzzel Malenát, de ez akkor sem volt kis összeg – igaz, összehasonlíthatatlanul kevesebbe került, mint ha az emberi agy fiziológiáját modellező, materializálódott logikai hálót vásárolt volna, mégis sokkal többet költött rá, mint ha egy adaptálható svízióbabát vett volna, a T-generáció Barbie-ját. Ezt a szimulációt, mint Zuzanna megtudta a tájékoztatóból, „a kívülálló szemével” nem lehetett megkülönböztetni egy igazi prenátustól. Csak a leegyszerűsített technológiában különbözött tőle: egy magzat agyában nem lehet létrehozni, de a szimuláción tesztelhetünk többféle személyiségvariánsokat, amíg csak el nem döntjük, milyen gyereket akarunk tulajdonképpen materializálni – aztán fehérjeszintézist hajtanak végre több lépésben, melynek során többek között az emlékezet is elvész. Az igazi prenátusok ezzel szemben mindenre emlékeznek, minden szinten megvan a folytonosság.

Nem volt nehéz megfejteni, milyen szándékkal ajándékozott Malena Zuzannának prekonceptív szimulációt. Nem először fordult elő, hogy Zuzannát érzéketlenséggel ebben még mindig kételkedett. Az első cigarettaszünetben gépiesen játszott a Malenától kapott dobozzal, még nem döntött. Lassan kezdett halványulni az ujjai között. Túl sok a svízió, állapította meg, kezd kiürülni a véremből a Somniferin, be kell adnom egy adagot.

Elektronikus postán jött az ajándék az apjától. Egy brüsszeli közjegyzői iroda volt a feladó. Az, hogy Zuzanna meglepődött, enyhe kifejezés. Apja, gyerekkorának mitológiai fenevadja, csak legendák alakjaként volt jelen a gondolataiban, de ott is valamilyen családi történettel összefüggésben, magától sosem jutott eszébe. Most viszont egyszer csak kilép a képernyő síkjából, leül az íróasztalra, fekete szakállas állát vakargatja.

– Szóval nem vagyok életben – mondja.

– Ha nem vagyok halott, élő akkor sem vagyok semmiképpen; legföljebb te tarthatsz annak. Igeen. Nem tudom, emlékszel-e rám egyáltalán, Zúz. Én vagyok az, a papa. – Zavartan elmosolyodik, csibészesen pislog.

– Emlékszel? Egy nappal a harmadik születésnapod előtt készül ez a felvétel. Bizonyos események...

Igazad volt anyádnak, sosem növök fel. Most tizennyolc éves vagy, biztos nagyobb benned a felelősségérzet, mint bennem. Vagy mégsem? Remélem, hogy...

Látod ezt a kódot? Ezzel átveszel egy kártyát a rotterdami Második Itáliai Bankban, a DNS-ed alapján fognak azonosítani. Ez az én privát kódom, rámentettem minden nem személyhez kötött jogosultságot. Utána jelentkezz be az Abominado krakkói fiókjába; a Lipszyc Iroda tájékoztat majd a hagyatéki eljárásról meg a további teendőkről... Istenem, úgy szeretnélek most látni! Hogy nézel ki? Jó lenne beszélgetni veled. Milyen a nevetésed? Mosolyogj rám egyszer, jó? Olyan kedves gyerek voltál... Na, itt a vége, kilépek. Vigyázz magadra, Zúz. A haramia most out.

Zuzanna legalább tízszer végignézte. Még Mateusz is észrevette, aki a szomszéd asztalnál dolgozott.

– Ki ez? – kérdezte.

– Az apám.

– Honnan hívott?

– Már meghalt.

–?!

– Évekkel ezelőtt.

– Hú.

– Na igen.

Két cigarettával később még mindig nem tudta, mit gondoljon erről az egészről. Ellenőrizte a feladó postai kódját, de minden egyezett, egy brüsszeli közjegyzőtől érkezett a fájl. Hitte is meg nem is – itt van ez a férfi, aki vetített képről pislog rá... Szóval tényleg volt apja! De azt aligha tudná megmondani, hogy megrendítette, fölbosszantotta vagy legalább meghatotta ez a síron túli üzenet – gyerekesen csodálkozva ült, és furcsa grimaszokat vágott az elsötétült képernyőről visszaverődő tükörképére. Tényleg „Zúznak” szólította az apja? Őrzött egyáltalán valamilyen emléket az apjáról, vagy csak arra emlékszik, milyen ábrándokat szőtt róla az anyjától és a rokonoktól hallott történetek alapján? Mindegy, ezt ma már úgysem lehet eldönteni.

Megnézte a Rotterdamba induló maglevek menetrendjét. A Második Itáliai Bank a nap huszonnégy órájában nyitva volt, tehát az idő nem számít – munka után megteszi az utat oda-vissza. Ha aggasztotta valami, az leginkább az a kilátás volt, hogy ha elkéri a kódot a bankban, akkor egy olyan ember – az apja, Jan Klajn – tervét valósítja meg vakon, akiről nem tudott semmit.

Milyen veszély származhatott abból, hogy átveszi halott apja egyedi kódját? Ezen a ponton mintha filmekre jellemző paranoia uralkodott volna el rajta; elég, ha elérzékenyül a családi fotók láttán, de az elhunyt rejtett indítékait nem kutathatja ki. Mégsem volt nyugodt.

A hazafelé vezető úton átsvizionálta magát a nagynénjéhez, Mariannához. A Somniferin utolsó cseppjeinél járt, gyönge és síkbeli volt a kapcsolat, nem érzékelte az autó ülésének textúráját, amelyben a nagynénje ült, a parfümjét is alig érezte; a hangját viszont tisztán hallotta.

– Végrendeletet, tényleg? Brüsszelben? Valahol érthető, mert ott dolgozott annak idején.

– De miért csinálta egyáltalán ezt a felvételt? Tudta, hogy történik vele valami? Biztos, hogy számított rá. De hát baleset volt, nem?

– Hm, hát nem egészen.

Marianna néni maga alá húzta a jobb lábát, és az autó ajtajának támaszkodva Zuzanna felé fordult. Az elkerülő úton suhant a kocsi, vörös akvarellként ömlött szét a polarizált ablakokon a lenyugvó nap. A néni átnézett Zuzanna válla fölött, hosszú, türkizkékre festett körmével igazgatta vállára omló haját.

– Most föltársz előttem egy szörnyű családi titkot – mondta Zuzanna.

– Á, szó sincs róla – nevette el magát a néni; még mindig nem nézett a lány szemébe. – Egyszerűen csak... Szóval egy kicsit becsaptunk. Illetve – nem tudatosan tettük. Tudod, kicsi voltál, négyéves lehettél? Ilyenkor a legegyszerűbb válaszokat szokás adni, mást általában meg sem értenek a kicsik.

– Megértik.

– Tudod, miről beszélek! – fortyant föl a néni, és végre ránézett Zuzannára. – Az átlagos gyerekek. Mindenesetre akkor nem értették meg. Szóval azt mondtuk, hogy baleset érte; aztán édesanyád nyilván sosem járt utána. Hát ez az igazság. Vagyis – ez van a papírokon, ezt rögzítették a halotti bizonyítványban: baleset.

– És mi volt igazából?

– Igazából – senki sem tudja. Nem találták meg a holttestét.

– Tulajdonképpen mi történt?

Marianna vállat vont. Türkizkék körmeivel dobolt grimaszoló, csücsörített ajkain, míg a szavakon gondolkodott.

– Nem tért vissza a terepmunkáról. Vagy valami ilyesmi. Nyilván ásatáson volt. Keresték. Eredménytelenül.

– Szóval eltűnt. Hol?

Marianna megint vállat vont.

– Nem tudod? – csodálkozott Zuzanna.

– Anyád évekig folytatta a harcot, minden jogi eszközzel... Biztos megtalálod az iratai között. Azt sem tudom, kapott-e valamilyen konkrét választ. Apád beutazta a fél világot, néha olyan helyekről telefonált, amelyeknek a nevét sem tudom kimondani, nem hogy emlékeznék rá, és... Hé, hova tűntél...?

Zuzanna hátrahajtott fejjel, orrcimpáit összefogva szaladt be a Víztoronyba. A blúzára csöppent a vére. Lehetett volna több esze, nem svizionálhat szárazon. Valamennyire magához tért attól, hogy átment a vízfüggönyön (fújt a tátrai főnszél, és a főkapu háromszögletű palástja nem választotta szét a mesterséges esőfalakat).

Az ikrek közül csak Bartek volt otthon, papírok fölé hajolva ült a szalonban, a fejét sem emelte föl. Zuzanna egyenesen a saját szobájába ment.

Két helyiség: hálószoba és könyvtár, amely csak a nevében volt könyvtárszoba, valójában inkább raktárra emlékeztetett, a régi lakásából áthozott holmik álltak itt kartondobozokban. Zuzanna még nem tudta rászánni magát, hogy kicsomagolja őket, mióta ideköltözött az anyja halála után. Nem mintha összetörte volna, nem erről van szó; egyszerűen ösztönösen egymásra rakta és a fal mellé pakolta őket. Először addig halasztotta a dolgot, amíg befejezi az egyetemet, aztán megvárta, míg munkát talált, mostanában meg azt hajtogatta magában, hogy akkor válogatja át őket, ha beköltözhet a saját lakásába; már befizette az első részletet. Lusta volt, na, és lélektanilag sem volt tisztában magával. A változás általában alulmaradt nála a status quóval szemben – feltehetőleg ezért nyugtalanította az apja síron túli levele. Miért kellene bolygatni a már leülepedett emlékeket, még ha tévesek is? Most már úgysincs jelentőségük. De sajog és éget, nem hagyja nyugodni.

Leült az ágyra, beadott magának egy adag magas trombocitaszámú Somniferint. Időbe telik, míg teljesen felszívódik a szervezetben. Húsz óra tizenkettőkor indul az ART Rotterdamba, pont annyi ideje van, hogy harapjon valamit, és átöltözzön az alkalomhoz illően. Esetleg az elfkosztümbe...?

Kéthavi fizetését költötte rá, sokszor hordta hivatalos alkalom nélkül is, fölvette a Lich ügyfeleivel szervezett találkozókra; magával vitte minden utazásra, a jogos hiúság nem jellemhiba. Nagyon tetszett magának ebben a ruhában: ilyenkor már-már úgy nézett ki, mintha az üzleti vagy a politikai élet csillaga lenne, a kronanyag mindig makulátlanul fehér maradt, mindig eszményien illett az alakjára, szinte kitalálta a kívánságait és a hangulatát. A tapintása a selyemnél is lágyabb érzés – az elfruha a csupasz testre simul. Olyan volt, mint egy kislány, aki először veszi észre magában a vágy tárgyát, kísérletezik a női formákkal, most az ajtó fölötti tükörben nézte meg magát: a blézer hófehér színe kiemeli barnára sült bőrét, a dekoltázs formáját a gombok határozzák meg, mit kezdjen a fekete hajával, leengedje, vagy tűzze föl magasra...? Ahogy elfordult a szekrénytől, megakadt a szeme a Malenától kapott fekete csomagon. Gondolkodás nélkül kézbe vette, és egy mozdulattal kinyitotta a dobozt. Belül persze nem volt semmi. Halkan morogva kihajította a szemétbe.

Kiment a konyhába, hogy beállítsa a robotgépet. Még a Siemens gyártmányú all-cook készülék előtt állt, a húsos pizza és a Nagyon Egészséges Zöldség között tétovázott, amikor enyhe bizsergést érzett a szájpadlásán és az ujjai hegyén: beindult a svízió. Egy kthonikus címről indított beszélgetés várta. Helyhez kötött hívást fogadott. Kopogott valaki a csukott konyhaajtón.

– Gyere! – kiáltott hátra, közben nyugtázta a pizzaszintézist.

Egy nő ölelte át hátulról, és arcon csókolta.

– Isten éltessen, aranyom.

Gondosan manikűrözött, hosszú ujjak érintették meg lágyan a kulcscsontját, Zuzanna fölismerte a gyűrűt. Rubin kő, ezüst csomót formázó karika... tizenkilencedik századi ékszer. Izabella, az apja nagymamája, aki százhárom évesen pártolt át az Árnyakhoz – azóta nem öregedett tovább negyvenéves önmagánál.

– Iza! Rég nem hallottam rólad!

Szorosan megölelték egymást. Izabella kartávolságnyira tolta el magától a dédunokáját.

– Igen, tényleg sok idő telt el, szinte rád sem ismerek.

– Tulajdonképpen mire kellett annyi idő? Az ember azt gondolná, hogy a halál után végre pihenhetünk.

Izabella rekedten fölnevetett.

– Eleget pihentem életemben!

Leültek a konyhaasztalhoz, ott tárgyalták meg a legfrissebb híreket. Zuzanna bedobta a mosógépbe a vérfoltos blúzt. Késsel-villával ette a pizzát, kis falatokra vágta a tésztát. A dédanyjából ömlött a szó, cigarettát tartó kezével gesztikulált, gyűrűi fényét elhomályosította a szürke füstfüggöny. Csak fölhúzta a szemöldökét, amikor meghallotta, milyen végrendeletet kapott a dédunokája.

Zuzanna egyre sűrűbben pillantgatott az órájára. Izabella még ott volt, amikor taxit hívott. Amikor fölállt, hogy betegye a tányért a mosogatógépbe, még mindig ott állt a dédanyja.

– Nehogy elkéss miattam. Gyakrabban kellene benéznem hozzád... Hadd adjak egy puszit! Még elfelejteném, aztán már nem lesz rá idő – tessék, használd egészséggel.

– Mi ez?

– Ipszár, ipszátor. A holnapi postával kapod meg. Na pá.

Természetesen egy gyűrű volt. Zuzanna már lefelé liftezett a taxihoz, amikor kilépett a svízióból, amúgy is szétfoszlott a többivel együtt; most nem volt abban a hangulatban, hogy olyan ketyerékkel babráljon, amelyekkel posztmortem dédanyja szórakoztatta magát.

A mágnesvasút üres kupéjában újra belépett a svízióba. Sürgősen elő akarta venni az anyja archív fájljait (a szervere valamelyik zugában, a rég nem bolygatott könyvtárakban lapultak, semmi kedve sem volt nyitogatni őket, kezdettől fogva azt mérlegelte, hogy egy az egyben kitörli őket), de nyílt az ajtó, és a Zuzannával szemközt lévő ülésre fölugrott egy tízéves kislány. Zuzanna talán az anyagi világ részének tekintette volna, ha nem látja, hogy a kislány egy tízéves test arányaival rendelkezik, de a magassága nem több harminc centinél.

– Szia! – cincogta vidáman, és leült a bőrülésre. Tengerkék ruhája a térdéig ért, vézna lábszárán horzsolások és behegedt sebek nyomai látszottak. Vadul kalimpált meztelen lábával, persze nem ért le a padlóra.

– Hadd találjam ki – sóhajtott Zuzanna. – Te vagy az a szimuláció.

A kislány bólintott.

– Ula – mutatkozott be.

– Örvendek – mormolta Zuzanna előrehajolva, hogy óvatosan a kezébe vehesse Ula kezecskéjét –, de most békén hagynál egy kicsit? Behívlak, ha lesz rá időm, és akkor elszórakozunk, oké?

– Menjek el? – húzta föl az orrát az apróság.

– Szundíts egyet, jó?

– De nem vagyok álmos!

Zuzanna elővette a telefonját, és fölhívta a hálózata oprendszerét.

– Állítsd le ezt a pre-K szimulációt, jó?

– Igen, a hálózati út lezárva. Automatikus vagy manuális behívás?

– Nem útlezárást kérek, ki akarom iktatni tíz-húsz órára.

– Nem lehet, asszonyom, kthonikus időben működik, csak a kapcsolatot tudom blokkolni – megy tovább, de nem lesz látható.

Evolutív program, élő szoftver élő hardveren. Nem kellett volna futtatni, ha...

– Állj. Hálózati út blokkolva.

– Igenis.

Ula nyelvet öltött Zuzannára, leugrott az ülésről, elesett, majd kisántikált a kupéból.

 

 

Jó fél óra nyugalom. Az anyja archívumából svizionált dokumentumok három kupacban hevertek a széles üléseken, sietve összekötötte őket, hogy ne csússzanak szét fékezéskor, amikor az ART a hangsebesség alá lassít. Az első kupacba az anyja jogi és pénzügyi műveleteivel kapcsolatos iratok kerültek, szakértő tanácsadók nélkül ebből semmit sem értett volna. Igaz, hogy talált egy összegzést, amelyet a kincstár készített, amikor megállapította a hagyaték illetékét (pontosabban nem állapított meg illetéket, a Klajn házaspár vagyona a határozat tanúsága szerint nem volt vagyon), de Jan Klajn sorsáról nem esett egy árva szó sem, életbiztosítása nem volt.

A dokumentumok másik része anyjának azzal a munkájával függött össze, amelyet a Moscickiben végzett. A maradék került a harmadik és utolsó kupacba, Zuzanna itt talált egy vastag mappát, amely azt a levelezését tartalmazta, amelyet az anyja és az ügyvédei folytattak a Werner Intézettel és jogászaival.

Megnézte a dátumokat. Több mint három év telt el az első és az utolsó levél között. A végén kezdte. Arról értesítette az ügyvédi iroda, hogy kimerítettek minden elképzelhető jogi eszközt és nyomásgyakorlási módszert: ennél többet nem lehet megtudni Jan Klajn sorsáról. Zuzanna visszalapozott, hogy megnézze a korábbi levelekben, mit derítettek ki tulajdonképpen.

A Werner Intézet Kutatási és Vizsgálati Osztálya volt az egyetlen információforrás, halála pillanatában itt dolgozott Jan. A legtöbb papírt egy bizonyos dr. Johann de Greu írta alá, és az intézet igazgatója, Zelle F. Suiche szignózta.

 

Sajnálattal tájékoztatjuk arról, hogy Jan Klajn úr nem tért viasza, az elvárt időpontban a legutóbbi expedíciójáról. Az utána következő két hónapban folytatott intenzív keresés nem hozott eredményt. Ennek értelmében eltűntnek nyilvánítjuk. Az ebből adódó következményeket a szerződés ötödik pontja tartalmazza.

 

Gondosan csatolták a szerződés másolatát.

Zuzanna háromszor is elolvasta ezt a paragrafust, nem akart hinni a szemének – hiszen ez nyilvánvalóan ellentétes az európai uniós joggal: teljes titoktartás, az intézet pedig nem vállal semmiféle felelősséget.

Mégis, mi a túró ez, mióta szigorúbbak a biztonsági eljárások az ilyen tudományos munkahelyeken, mint a new tech társaságoknál? Azt gondolná az ember, hogy tőzsdén jegyzik a régészeti cégeket...!

Rotterdamban esett az eső. Zuzanna teljesen magához tért, az éjszakai eget nem borította más, csak súlyos felhők, elmosódtak a fények a zuhogó esőben. Ezüstös esernyőjével a kezében lépkedett a kőlapokon, cipősarka kopogását számlálva vonult a taxihoz. Beült a sofőrülésre, nézte a város villódzó fényeit a szélvédőn túl, de a gondolatai még mindig az apja szerződése körül forogtak. Tényleg gyanúsnak látszott. Minden létező érzés közül a lehető leggyerekesebb hatalmasodott el rajta lassanként: az izgalom, hogy rátalált a Családi Titokra, az apja halálának titkára, akit inkább képzeletből, mint emlékezetből ismert, aki köré régi sírokból, elátkozott kincsekből és egzotikus tájakból vont aurát; és most éppen ő, Zuzanna fejti meg ezt a Talányt... Kicsit Daphne du Maurier, kicsit Indiana Jones. Zuzanna csúfondárosan rámosolygott a taxi szélvédőjén tükröződő képmására – de az irónia nem nyomta el az izgalmát, az ésszerű érvelés nem simítja el a libabőrt.

A Második Itáliai Bank egy reneszánsz templomban működött. Zuzanna letette az esernyőjét a ragyogóan kivilágított előcsarnokban, és cigarettára gyújtott. Kosztümjén apró cseppeket hagyott az éjszakai eső, gyémántként szikráztak a bank lámpáinak steril fényében. Kifújta a füstöt, fölemelte a fejét, és megakadt a tekintete egy sötét freskón – a világ teremtését ábrázolhatta, vagy egy másik nagyszabású csodát. Elnyomta a csikket, elindult befelé.

Kiderült, hogy ebben az időpontban ő az egyetlen ügyfél. Az éjszakai műszak vezetője bevezette egy félreeső irodába, Zuzanna pedig egy magas támlájú fotelbe süppedt, nyikorgott alatta a bőrhuzat. Telefonon már értesítette a bankot néhány órával korábban, minden elő volt készítve. A hitelesített génszekvencia-elemző olyan volt, mint egy elegáns, bronzból és ébenfából készült dobozka. Zuzannának át kellett hajolnia a széles íróasztalon, hogy elérje.

Amikor bedugta a kezét a gép sötét belsejébe, a Dűne egyik jelenete jutott eszébe. De persze nem érzett semmit; biztos, hogy mélyre hatolt a szonda, ez nem egy ócska bőrfelszín-azonosító volt – először erős érzéstelenítést kapott. A bank alkalmazottja jól begyakorolt szenvtelenséggel nézte a procedúrát, ezért Zuzanna nagyon hálás volt neki. Öntudatlanul is úgy érezte, valamilyen bizonytalan kimenetelű teszten, vizsgán vesz részt – vagy átmegy, vagy nem. Ésszerűtlen érzés volt, hiszen ő Zuzanna Klajn: ismerte a saját és a szülei DNS-ét, nem férhetett hozzá kétség – mégis megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor a holland bejelentette, hogy az azonosítás eredménye pozitív.

– Ez a kártya – mondta a bank alkalmazottja, és átnyújtott neki egy kronlapocskát – egy hatos sorozat egyike, mindegyikben ugyanaz a kód dolgozik. Mi hoztuk létre, de biztosíthatom arról, hogy nincs róla másolatunk. A másolás definitíve lehetetlen. Kérem, nagyon vigyázzon rá, nem lehet újat rekonstruálni.

Abból, hogy az egyik kártya az apjánál volt, arra következtetett, hogy négy ikerkóddal zárt széf létezhet; széfek vagy más olyan helyek, amelyekhez korlátozott a hozzáférés, akár materiálisak, akár nem. Óvatosan végigsimította az ujjai hegyével a kártya érdes felületét, mintha tényleg azt várná, hogy a kriptoélet meleg lüktetését érzi a bőre alatt.

– Klajn úr hagyott valamilyen...?

A férfi megrázta a fejét.

– Mi vezettük a folyószámláit, amíg a Werner Intézetnél dolgozott, de úgy látom, kis összegeket kapott, átlagos volt a fizetése. Csak közvetlenül azelőtt...

– Mi az, hogy közvetlenül azelőtt?

A férfi felállt, búcsúzni készült.

– Kérem, hozzon meghatalmazást.

Kezet csókolt Zuzannának, és a kijárathoz kísérte.

Még mindig esett. Mielőtt kinyitotta az esernyőjét, Zuzanna elgondolkodott, hová tegye a kártyát; végül a blézere zsebébe rakta.

A pályaudvarra menet belépett a svízióba, hogy megnézze a krakkói Abominado nyitva tartását – és abban a pillanatban leült mellé Malena.

– Hová utazol? Ráadásul ilyenkor! – kérdezte, és kinézett az eső áztatta, neonfényes, éjszakai Rotterdamra. – Nahát, milyen elegáns vagy!

– Családi titok. Az életben el nem hiszed.

– Az életben biztos nem... Ula hol van?

– Ne már, figyeltetsz?

– Neked is érdemes ajándékot adni...!

– Várj, jött egy másik kizárólagos, nem leszek skizó a kedvedért.

A másik exportált svízió volt, Brazíliában most ment le a nap, Kamillal találkozott egy aszimmetrikus, posztniemeyerista építmény árnyékában.

– Azt találtam ki, hogy legalább földoblak egy jó hírrel a szülinapodon – mondta Kamil, szorosan átölelve Zuzannát. – Három hét múlva biztos otthon leszek.

Zuzanna megfogta az orrát, és úgy megcsavarta, hogy Kamilnak egészen eltorzult az arca.

– Egy hónapig meg se szólal, most meg az éjszaka közepén hív.

– Uúúúúú! Nem is alszol, lecsekkoltam.

– Ilyen egy gentleman.

Kamil meg akarta csókolni, de a lány kisiklott a karjából.

– Még gyakorolom az asszertivitást.

– Nekem pont elég asszertív vagy.

– Majd meglátod.

Leültek egy padra, egy üzemen kívüli szökőkút mellé. Kamil beleharapott egy napsugárszínű sárgarépába.

– Lassan a helyükre kerülnek a dolgok – mondta. – A kabbalisták eljutottak a nyomor-negyedekbe, a Vatikán nyilatkozata mindent megváltoztatott, tízezres nagyságrendben megy mindennap, rá sem ismernél Mexico Cityre. De nem tudom, minek lököm ezt a demográfiai rizsát... Nálad mi újság?

Zuzanna azon vette észre magát, hogy leegyszerűsítve, trivializálva mondja el a történteket Kamilnak, mintha ezzel akarná kivédeni a fiútól várható iróniát és hitetlenkedő mosolyt. Végeredményben tulajdonképpen hazudott neki: megkapta az apja hagyatékát és a halála előtt készített AV-levelet.

Zuzanna szívesen aludt volna egyet hazafelé menet a magleven, de már teljesen fölborult az alvási ciklusa. Most csak a kezére támasztotta elnehezedő fejét, összeszorított szájjal bámulta a fekete ablakot, amely mögött néma folyóként áramlott ellentétes irányban az éjszakai Európa. Zuzanna a kriptokártyájáért nyúlt, de eltévesztette a zsebet, és az ipszátor svíziógyűrűje akadt a kezébe. Nem sokat gondolkodott, fölhúzta az ujjára. Sűrű svízió gomolygott elő a kupéban.

A primitív maszturbációs implantátumokból fejlődött ki az ipszációs eszközök szerteágazó családja, ezek még azon a technikán alapultak, hogy invazív módon ingerelték az agy élvezetérzékelő központjait. Nem sokkal később már speciális behavior-kondigépekké fejlesztették őket, amelyek valamilyen ismétlődő tevékenységgel (vagy annak elhagyásával) kapcsolták össze a pozitív fiziológiai ingert; ritkábban negatív analóg stimulusokat programoztak be. Nem is elsősorban Pavlov elméleteire alapozták az effajta megoldások lélektanát, hanem az emberi természet arisztotelészi értelmezésére: kezdj el következetesen úgy viselkedni, mint egy bátor ember – tégy úgy, mint aki bátor –, és végül bátor leszel; viselkedj úgy, mint a gyáva, és a szíved mélyén is gyáva leszel. Mielőtt bevezették a génkabala-technológiát és a Kamiléhoz hasonló, immunizáló DNS-fehérjeszintézist támogató WHO-programokat, különösen népszerűek voltak a fogyasztó és a nikotinról leszoktató ipszátorok, amelyek arra kondicionálták a felhasználók agyát, hogy különféle élvezetekben lehet részük, ha megtartóztatják magukat az étkezéstől vagy a dohányzástól. Aztán enyhültek ezek a fenyegetések, kifinomultabbak lettek az alkalmazások. Persze továbbra is akadtak mámorfüggők, akik a folyamatos orgazmusok hullámain lebegtek az életben, nem jöttek le az endorfintripről; gyakran összeakadt a nyelvük, galuskásan motyogtak, kihagyták a mássalhangzókat, vagy nem mondtak semmit egyáltalán, abban a hiszemben, hogy békaszerű vigyoruk elegendő ahhoz, hogy a legteljesebb módon kommunikáljanak a világgal. Zuzanna túl volt ezen a fázison, úgy mint talán már mindenki; és akár a többségből, belőle is kiürült már a tisztán metafizikai fáradtság pokoli emlékével együtt, amelyet a test üres boldogsága okoz.

Miben különbözött a többitől Izabella ipszátora? Az Angelus elnevezésű modell reklámkampányának ez volt a szlogene: HOGY JOBB EMBER LÉGY. A tervek szerint néhány hét múlva dobják világpiacra.

Zuzanna a promóciós anyagokat svizionálta.

– Ha létezik egyáltalán valamilyen közös vallás az emberiség körében – mondta Martin Luther King, akinek arcát külön erre a célra vették meg az örököseitől –, akkor ez a vallás azon a meggyőződésen alapul, hogy minden ember, talán néhány patologikus esetet leszámítva, minden ember arra vágyik tiszta szívből, hogy jobb legyen. Arra vágynak az emberek, hogy szebb, tökéletesebb képet keltsenek magukról. Ha szabadon választhatnának, nem azt a létezést választanák, amilyennek látják őket; pontosan tudják, mi a rossz bennük, pontosan tudják, hogyan kellene viselkedniük. Éjszakánként, két lélegzetvételnyire az elalvástól, angyali képet látnak magukról a szemhéjuk mögött. Akkor miért olyanok, amilyenek, miért élünk olyan világban, amilyenben élünk? Mert nem lehet rögtön megváltoztatni; mert minden változásnak ára van, és a tökéletességhez vezető úton sok a könnyen elérhető, egyszerűbb élvezet. Ha azon múlna, hogy egyszer nyilatkozni kell róla, ki ne írna alá egy ilyen esküt: „becsületes leszek, nemes lelkű leszek, bátor leszek”? Attól függetlenül, mit ért pontosan e szavak alatt – hiszen dédelget magában valamilyen eszményképet. Az Angelus ipszátor – itt King bemutatta a termék lógóját – lehetővé teszi, hogy meghozzunk egy ilyen egyszeri, azonnali döntést. Ez nem azt jelenti, hogy rögtön eszményivé változtat – hanem azt, hogy a döntés után lesz melletted egy őrangyal, aki egy pillanatra sem feledkezik meg arról a vágyképről, amelyet az elején mutattál neki, és kisebb jutalmakkal, büntetésekkel irányít napról napra, pillanatnyi gyöngeségeid és vágyaid, szenvedélyeid és kísértéseid ellenében, hogy elérd azt, amire igazán vágysz. Minden alkalommal, valahányszor egy lépéssel közelebb lépsz, érezni fogod, hogy jól cselekedsz; rövidesen rááll az agyad erre a boldogságösvényre. Nincs ebben a rabság csírája sem, nem leszel tőle kevésbé emberi: bármelyik pillanatban dönthetsz úgy, hogy megválsz az ipszátortól, és lemondasz az eszményekről – ha tényleg ezt akarod.

És neked kell megtenned az első lépést is, a tiéd az akarat és a választás: megvásárolhatod a Tiessen-Kyoto cég Angelus modelljét, mindössze négyszázkilencvenkilenc euróért.

Ez mind nagyon szép, King tiszteletes, gondolta Zuzanna, de mi van akkor, ha az emberek többsége, vagy legalábbis azoknak a többsége, akikre hat ez a reklám, a legkevésbé sem angyalnak képzeli magát, hanem a popkultúra valamelyik képregényhősének, nem feltétlenül mindjárt rossznak, csak egyszerűen olyannak, aki kíméletlenebb az üzleti ügyekben, gátlástalanabbá hazudik, nem pirul el társaságban, lefegyverzően pimasz – ezek a Homo societus apró előnyei akkor mi van? Akkor milyenek lesznek az eszményeik, a T-generáció kronangyalainak ideáljai?

Kénytelen lesz megvárni az Angelust, míg hazaér; a programot viszont – vagyis Zuzanna Klajn célirányos in optimo képzetét – már most megtervezhette.

Jelenlegi hangulatában azonban, ebben a heves ingerültségben, amely az ajzottság és a lassan, határozott irány nélkül növekvő harag közötti állapot volt – mégsem tudott felidézni magáról semmiféle konkrét képet. Az Angelus gyári alapbázisa viszont gazdag választékot kínált kitalált változásvektorokból. Végignézte a szimbólumok leírását: a Lovag, a Fejedelem, a Tao, a Bíró, a Zarándok, a Nádszál, a Pártfogó, a Bohóc, a Keresztes Lovag, az Üveg, a Patikus, a Hódító... Wroclawig fáradságos módon, többszörös kizárással leszűkítette a választékot a Skorpióra, a Fejedelemre és Athénére. A legkisebb ellenállás felé haladt határozatlanul, összeadta mind a hármat, létrehozta az eredőt, de maga sem tudta, minek nevezze el. Az Angelust „Vektor 1” néven mentette el az üres sablonlistában.

Krakkó mindig a világ legcsöndesebb városának látszott napkelte előtt, ilyenkor a magányos járókelők átveszik a sötét kövek és az egyenetlen falak hidegét, távoli szellemkerületek neszeit hozza a végtelen lég, az ember nyelvén kicsapódik a város szennyes sója... Zuzanna gyalog ment, az éjszaka kijózanította.

Malena mellette táncolt a nedves köveken.

– Vagy: kincset talált, de lecsapott rá a konkurencia, és amit addig megkaparintott, azt mind rád hagyta. Tizenöt évvel később nem tud majd róla senki. Tizennyolc éves korodban, mert akkor az volt a nagykorúvá válás ideje. Na? Mit szólsz?

A Főtéren járt Zuzanna, amikor utolérte a napkelte; alacsonyan állt a napkorong, az épületek mögött maradt, de a felhős égboltot meggylé öntötte el néhány perc alatt, rózsaszínre színezte a levegőt, pírral vonta be a köveket is. Zuzanna még jobban lelassított, és párhuzamos, nem beágyazott svízióban beszélgetett a Lipszyc Ügyvédi Iroda titkárprogramjával.

– Az is lehet, hogy él – csacsogott Malena.

– Lehet, hogy nem is halt meg. Hiszen magad mondtad, hogy nem tudod. Eltűnt, igaz? Hát akkor az is lehet, hogy ő rendezte el így az egészet.

– Tizenöt éve.

– Nem, nem. Most – már ha él. Azért intézte így, hogy találkozzon veled.

– Miért, ki tiltja meg neki?

– Aáá, szóval ezt nem tudod – csak arra várnak, hogy megjelenjen.

– Mármint ki várja?

Malena színpadiasan lehalkította a hangját.

– Ők.

– Határozottan meg kellene már születned.

Az Abominado, az Első Kthonikus Pénztár nem a halandók világában építette föl a székházait. Miután kilépett a Boldogasszony-templom árnyékából, Zuzanna fölhívta a OO-ABOMINADO számot, és a Főtér talaja alól előbukkantak az Árnyék bankjának nyaktörő építészeti formái. A spirális torony koronája háromszáz méterrel a föld felett koszorúzta a svizionált építményt. Zuzanna látta, hogy apró alakok hajolnak ki a lőrés-szerű ablakokon. Általában a hold-és napciklusok ritmusában szokott változni a konstrukció. (A posztmortemek nagyon babonásak, az égi szférák és a sötét matematikák hermetikus számmisztikája irányítja a Földalatti Világot).

Zuzanna járt már egyszer az Abominadóban a Mérleg jegyében, akkor derékszögű rácsokból álló labirintus volt, semmiben sem hasonlított a barokk kupolákhoz, amelyek alá most belépett. A torony viszont – a torony mindig itt áll.

Az Abominado Building többszörösen beágyazott svízió volt: nem elég, hogy egyszerre ezernyi helyen svizionálódott a Földön, általában jól ismert, történelmi tereken és utcákon, és mindenhol ugyanaz volt – a toronyból pedig akárki megnézhette ezt a tájkaleidoszkópot –, ugyanakkor külső csatlakozásokat is fogadott. Zuzanna például kit látott ezen a tornyon? Saját magát is odasvizionálhatta volna – de az apja egyértelműen a krakkói székházról beszélt, ami csak egyet jelenthetett: anyagi természetű letétről van szó, amelyet éppen itt helyeztek el.

Az Abominado elfoglalta a fél Főteret, az onnan elágazó utcák egy részét, kiért egészen a Plantyig, az óvárost körülfogó sétányig. Könnyű félsvíziójában Zuzanna a főkapun lépett be, egy skarlátszínű kupola alatt kellett áthaladnia. Malena rögtön felszívódott valahol a napsütötte termekben, neki nyilván valóságosabb volt ez az épület, mint a Posztócsarnok – pedig ez csak az Árny árnya volt, a kthonikus élet virtuális megnyilvánulása.

A portás a Szewska utcai bejáratnál üdvözölte Zuzannát. Zuzanna felmutatta a kriptokártyáját. A portás egy lakóházhoz vezette, amelynek pincéje az Abominadóé volt – a svizionális bank a nap huszonnégy órájában nyitva volt, minden helyszínen és minden időzónában egyszerre, a materiális készletekhez viszont csak adott helyeken, adott időpontban férhettek hozzá a kliensek. Igaz, hogy éppen materiális javakkal foglalkozott a legkevésbé az Első Kthonikus Pénztár – lehet, hogy pont azért választotta Jan Klajn, mert ennyire elszakadt az élők világától: a pénztár ideje másképp múlt.

A svíziónak ezen a szintjén Zuzanna több – konkrétan négy – kora reggeli járókelővel találkozott, mint ügyféllel: látott egy koldust a falnál, egy öreg apácát kutyával, két lányt, akik a még zárva tartó kávéház napellenzője alatt cigarettáztak. A kliensek ugyanis közvetlenül az otthonukból svizionáltak, nem jöttek le a földre, az ő kedvükért voltak magasan az Abominado irodái, az ő kedvükért állt a Millió Láthatár Tornya. Kísérője hívogatón intett az ujjával; időközben háromszor tudott alakot váltani, most megint volt keze, és voltak ujjai. Zuzanna még azok közé tartozott, akik gondolkodóba esnek a hasonló szituációkban: mi ez, program? Ember? Prenátus, posztmortem? Vagy a kettő között? De az olyanok számára, mint a Ludo ikrek, már a legcsekélyebb jelentőségük sincs az ilyen kérdéseknek.

Zuzanna lement a pincébe. A svízió muszlinfátylán át látta a kőfalakat és a páncéllemez mögött álló őrt – az Abominadóban viszont az Ezeregyéjszaka kincseskamrája nyílt ki előtte. Egy fekete bőrű dzsinn öltött alakot baloldalt, a tenyerén Zuzanna kriptokártyájának ikerpárját tartotta. Leolvasókkal csatlakoztatták egymáshoz a két kártyát. Kék jelzőfény mutatta, hogy egyeznek a belső adatállományok. Kinyíltak a vaskapuk, Zuzanna belépett. Két kobold meggyújtotta az olajlámpákat. Zuzanna önkéntelenül összefonta a karját a mellén, hűvös volt a svízióban is. A dzsinn kőasztalra tette a széfrekeszt, aztán füstté vált. Zuzanna összerezzent, amikor zengve becsapódott mögötte a kapu.

Nem ez az a perc, amikor előlép a televíziós romantika? Nem nézi senki – és mégis. Ráköpött a dobozra, mielőtt fölemelte a fedelét. A helyiség sarkaiban baljós árnyak cikáztak, kergetőztek a visszfénnyel, amely a rekesz svíziós aranyozásáról verődött vissza. Giccs ez, kisasszonykám, giccs.

Nem remegett meg a keze. Gyors leltárt készített, még mielőtt eszébe jutna róla valami. Ékszerek műanyag tasakban; vastag köteg euró; pisztoly, fóliaborítású térkép; egy kis fekete doboz, benne földgöröngyök; egy memochip. Ennyi.

Természetesen a pisztoly győzött. Először erre szorította rá az ujjait – hideg markolat, hideg cső, érdes, szögletes fém. Fölemelte, meglepte, milyen nehéz a fegyver. Régi, huszadik századik masina, nulla elektronika. Fém-és olajszaga volt. Vajon töltve van? Nem tudta kivenni a tárat, megtölteni sem tudta volna.

Ezután következett a pénz. Megszámolta. Tizenkétezer. Elvigye? Tegye vissza? Visszatette a dobozba.

A térkép – A/4-es ív, kékes fóliával borítva – a környék fekete-fehér vázlata volt rajta, egy elkerülő úttal (vagy folyóval) és néhány geometrikus objektummal (épületek?). Nem volta rajta lépték, sem feliratok, nem volt rajta égtájak szerinti tájolás sem. Magányos nyilacska mutatott egy pontra a négyszög egyik oldalán.

Zuzanna megszagolta a földdarabot – nem érzett semmit –, és rögtön vissza is tette. Talán az apja emléktárgya lehet.

A memochipet zsebre vágta.

Végül – ott voltak az ékszerek. Amikor kivette a tasakból, kiderült, hogy egyetlen nyakék az egész. Rögtön észrevette, hogy a lánc és az ékkövek nem illenek össze: a lánc egyszerű és erős, rozsdamentes acélszemekből készült giliszta volt, az apja bizonyára útközben vette a Posztócsarnokban; a kő viszont... Szemmagasságba emelte az ékszert. A lengéstől ide-oda forgott, befelé és kifelé, aztán vissza. Nem gépi szerkezet volt, ha jól látta, hanem sok művészien egymásba illesztett, mozgatható részből állt, amelyek az egyensúly legkisebb megbillenésére is reagáltak, ilyenkor ütemes ingamozgásnak indult egyszerre egy tucat irányban: könnycsepp, ellipszis, kampó, T, S betű alakú elemek, teleszkópos darabok... Pedig az egész nyakék nem volt sokkal nagyobb, mint Zuzanna hüvelykujja. Megvárta, míg megáll, aztán újra megrázta. Megint más formákba rendeződve lassult le a fehér-szürke-fekete, örvénylő asztrolábium.

Óvatosan megérintette az ujja hegyével. Meleg műanyag – a bőre legalábbis annak érzékelte.

Rádobta a bankjegyköteg tetejére, de amikor becsukta a rekeszt, megingott, és mégis a blézere zsebébe süllyesztette a nyakéket a térképpel együtt. Amíg viszont a vasajtó nyitására várakozott, megint belopózott a keze a zsebébe, és rátalált az ékszerre a fólia ráncai között. Gépiesen játszadozott vele, amikor kilépett az utcára. A ragyogó napfény felébresztette az ábrándozásból, és első dolga volt, hogy ösztönösen – ugyanolyan ösztönös reakcióval, ahogy a szemét húzta össze – elővette és felcsatolta a nyakéket, gyors mozdulattal lesimította a haját, és a dekoltázsába rejtette az idegesen forgolódó szerkezetet. Akkor állt meg, amikor megpihent a két melle között. Megnézte a tükörképét egy bolt kirakatában. A fehér kronanyag eltakarta az ékszert, csak a láncon szikrázott a nap.

Napfény árasztotta el az egész utcát, a kora nyári reggeli hőségben sűrűbb lett a levegő, nehezebben lélegzett, lassabban lépkedett. Fogalma sem volt, mennyi időt töltött az Abominadóban. Most bosszankodva oszlatta el a kezével a svízió utolsó páráit. A villamoson majdnem elaludt, olyan meleg volt, Hogy teste nem engedelmeskedett az agyának, álomba merült, erőfeszítésébe került kitörni a mozdulatlanságból. Még az elftorony vízfüggönye sem hozta meg a szokásos kijózanodást. Mihelyt átlépte a hálószoba küszöbét, Zuzanna lerogyott az ágyra, és ledobálta magáról a kosztümjét.

Este volt már, amikor fölébredt, az ikrek a szalonban veszekedtek valamin. Péntek volt, Zuzannára nem várt semmilyen kötelező program, lustálkodhatott. Korábban azt tervezte, hogy benéz a Lipszyc Irodába, de kiderült, hogy hétvégén zárva van. Átvánszorgott a fürdőszobába. Csak zuhanyozás közben vette észre, hogy még mindig rajta van a nyakék. De miért ártana neki a víz? A forró vízsugár alá tartotta. Az ékszer forogni kezdett, más formába rendeződött.

A svízióban a CNN éppen a vietnami háború évfordulójáról közölt összeállítást, a katonai temető látványa váratlan ötletet adott Zuzannának. Tulajdonképpen miért is ne? – gondolta a szendvicsét majszolva. Miért ne?

Ula mászott föl a konyhaablak párkányára.

– Adsz egy harapást? – kérdezte, és a nyakát nyújtogatta az asztal felé.

Zuzanna odapillantott.

– Mintha nem tiltottam volna le... Eh.

Elment a telefonért, valahol a hálószobában hagyta.

– Miért oldották föl? – sziszegte az oprendszer dialógprogramjának. – Én kapcsoljam ki minden egyes alkalommal rendszerszintről? Mit művelnek?

– A tulajdonossal folytatott interakció alapfunkció, asszonyom. Vagy tovább működik, vagy megöljük.

Ön nem svizionál olyan gyakran...

– A lerázás módjai. Hallgatom.

– Mit kíván lerázni? Mert esetleg teljesen kitisztítjuk a készülék klaszterét, és megszabadul a problémától.

– Kevésbé radikális módszer?

– Blokkolni nem tudjuk, mert a kthonikus időben él. De mondjon konkrétumot, kérem, mert nem értem, mit óhajt valójában. Töröljük ki végérvényesen a svíziójából? Tegyük át közvetlen vezérlésre? Semmisítsük meg úgy, hogy ne semmisüljön meg?

– Nem lehet mindezt egyszerre?

Míg a dialógprogram átkapcsolódott a prekonceptív szimulátorprogram Súgó menüjére, a svízióban beszámolt a Kobold opcióról és arról, milyen különbségek vannak a kthonikus és a kéregprenátusok között, Zuzanna pulóvert és farmert húzott, leszáguldott a földszintre, és kivett a torony kölcsönzőjéből egy e-kronkerékpárt. Régebben mindennap biciklizett, Kamillal végigkerekeztek Krakkó régi elkerülő útjain, ibolyaszínű fényben ragyogtak a menő biciklik, amikor pedig átlépték a hatvan kilométeres sebességet, egyszer még a mérges bíbort is elérte, azt gondolta akkor, hogy kinyírja magát, mint egy rothadó vörösben játszó üstökös, amely lefelé száguld az országúton... de most már több esze van, nem csinál ilyeneket.

Az apja az Angyaltemetőben pihent, amely a Wieliczkába vezető út mentén terült el. Az új temetők közé tartozott, úgy tervezték, mint a bevásárlóközpontokat: parkoló, buszmegálló, kápolna, egy szerény étterem, azon túl már csak mezők, földek és üresség, egészen a sík látóhatárig – ahol a legnagyobb vizuális élmény egy őstermelő meg a tehene.

Két-három óra volt még hátra napnyugtáig, az égbolt tiszta, a lég nyugodt, az árnyékok bársonyosak; a legjobb időpont arra, hogy ellátogasson a nekropoliszba. Zuzanna a kapunál hagyta a biciklijét. Szűk kis ösvényekre irányította a svízió navigátora, mert az útra persze nem emlékezett. Magára a sírra sem – pedig gyerekkorában többször járt ott az anyjával. Leguggolt, hogy letörölhesse a fekete kőtáblát a pulóvere ujjával. Keresztnév, vezetéknév, a két dátum, más nincs rajta, még kereszt sem. Valószínűleg tényleg nem volt hívő... Ezt mégiscsak tudnia kellene a tulajdon apjáról, de nem tudott előásni egyetlen konkrét emléket sem, amely elárulna valamilyen igazságot; arra sem emlékezett, mit mondott erről az anyja. Az anyja és a nagynénje, Marianna születésük óta Rydzyk atya szellemében nevelkedtek, de idővel a vallásosság minden külső jele lefoszlott róluk, Zuzannát pedig teljesen hidegen hagyta a kultusz esztétikája és nyelve. Most viszont jól jött volna, ha ismeri a megfelelő viselkedési normákat, mindig nagy segítséget jelentenek a rituálék az ilyen helyeken és pillanatokban, készen kínálják az érzéseket ébresztő mechanizmusokat, szavakat, gesztusokat, sőt a gondolatokat is. Rituálék híján önállóan kell kitalálni őket, ráadásul úgy, hogy őszintének hassanak. Zuzanna a körmével követte az apja nevének betűit.

Lidka hívta, a születésnapi buliról kérdezte.

Zuzanna amúgy is benne volt a svízióban, ezért beágyazva fogadta a hívást. Lidka, akivel még az általános iskolából ismerték egymást (a „megkésettek” utolsó évfolyamához tartoztak), nem udvariaskodott.

– Mi az, meghalt valaki? – kérdezte lazán, miután körülnézett a temetőben.

– Ha én azt tudnám... – dünnyögte Zuzanna. Megkopogtatta a sírkő tábláját. – A papám. De üres a koporsója. Hopsz, volt, nincs. Bevetés közben tűnt el, állítólag.

– Az mit jelent?

– Azt jelenti, hogy nem tudom.

– Akkor minek mentél oda?

– Hm. Ostoba érzelgősség. – Zuzanna fölállt, rágyújtott. – Porkával mi a helyzet?

Könnyű szél támadt, amíg beszélgettek, lehűlt a levegő; azért ez mégsem nyár, hiába dolgoznak mérnökök a klimatikus viszonyokon. Zuzanna a csuklójáig húzta a pulóvere ujját. Tulajdonképpen mit kellene éreznie itt, az apja sírjánál? A francba, valamit csak kellene, bánatot, hiányt, követelést, szeretetet, gyűlöletet, akármit, a filmekben az ilyen jelenetek alatt szól a legünnepélyesebb zene – ő meg? Olyan, mint egy kifújt tojás. Addig harapdálta belülről az arcát, míg meg nem érezte a nyelvén a sós vér ízét; ettől kicsit selypíteni kezdett, és könnybe lábadt a bal szeme.

– Föltámadt a szél.

Miután Lidka kilépett a svízióból, Zuzanna még végigszívta a cigarettát. A földre akarta dobni a csikket, de figyelmeztette magát. Megfordult, szemétgyűjtőt keresett a szemével. Vannak a temetőkben szemétgyűjtők? Elnézett a sír fölött.

Ott, ahol üres területnek, puszta földnek és legelőnek, őstermelőnek és tehénnek kellett volna lennie – egy Város állt. Teljesen eltakarta a lenyugvó napot az épületegyüttes monumentális tömbje, és Zuzanna most vette észre, hogy a Város hatalmas árnyékot vet rá és az egész temetőre. Hirtelen borzongás futott végig rajta, mintha egy fekete, nedves nyelv nyalta volna végig a testét. Estefelé járt már, az igaz, de legalább egy kilométer választhatta el a legközelebbi épületeket a nekropolisz szélétől – milyen magasak lehettek! Bizonytalanul méregette a nagyságukat, méreteik nem hasonlítottak a Föld egy városának arányaihoz sem. Például az a fehér gúla a bal oldalon – tényleg húszméteresek az ablakai és negyvenméteresek az ajtói? Egyáltalán ablakok és ajtók ezek? Az épület viharvert tetején puha üvegből készült zászlók lógtak a csálé ívekről, a lusta alkonyi fény perzselő sávokban tört át rajtuk, Zuzanna nézte, és hunyorognia kellett. Mellette pedig, az épület mellett fel-felvillant valami, előbukkant, aztán eltűnt, egy gigantikus emlékmű – mit ábrázol? Növényt? Talán absztrakt szobor. De az is lehet, hogy nem is szobor – hanem kristálymonstrum, akkora, mint az Empire State Building. Annál is nagyobb volt a Város belsejében, az égbolton lebegő, zegzugos vár, félig-meddig eltakarták a földi építmények csúcsai – vár, erőd, citadella lehetett, amelyet egy depressziós kubista tervezett. Messze volt ahhoz, hogy szabad szemmel megítélhesse, de Zuzanna biztos volt abban, hogy alulról nem tartja semmi. Az elsötétülő nyugati égbolton fel-feltűnt még néhány ilyen tömb, valószínűleg ezek alatt sem volt anyagszerű alap. A Város nem tartott tiszteletben semmiféle építészeti elvet, a leesett állal bámészkodó Zuzanna sem nagyon talált hozzá egységes esztétikai kulcsot. Az egyik közelebbi – de szintén több száz méter magas – építmény hordóforma belsejéből előbukkant, majd visszabújt egy világító inga hatalmas, fényes pörölye. Blumm, bulumm, blumm, bulumm. Olyan sokáig nézte, hogy a szívverése igazodott a ritmusához – de nem tudta levenni róla a tekintetét, hipnotikus volt a monumentális mozgás, földbe döngölte a pöröly a bámészkodót. Tényleg fény tört elő odabentről, a kerek hajóablakok soraiból...? Ütemre változtak az árnyékos részek a Város utcáin. Zuzanna úgy érezte, mintha a legközelebbi épületek közül némelyek oldalt, mások háttal fordultak volna, így rejtették el és tárták föl vad ábrázatukat. Gondolatban nevet adott nekik: Barbár, Karvaly, Akasztófa, Makk. Az Akasztófáról valamilyen szerves alakzat csüngött, nem tudott rájönni, mi lehet az; de még arra sem, hogy halott lehet vagy élő. Enyhén himbálta a szél ezt a barnásarany részekből álló, legalább harmincméteres köteget a széles sugárút fölött, amely egyenesen a temetőbe vezetett. Erős volt a szél, ez abból is látszott, hogy meg tudta mozdítani ezt a tömeget. Mire a sírkövekhez ért, egészen megszelídült, csak egy hűvös fuvallat maradt belőle. Zuzanna nem látta, honnan fúj, mert fekete kövekből álló, hatalmas törmelékhegy torlaszolta el az utat, magasabb volt a legtöbb épületnél, aszimmetrikus piramist alkotott, északi palástján fluoreszkáló szőnyeg futott végig. Kis árnyfoltok kergetőztek rajta föl-le, mintha a romhalmazban szaladgálna valaki, és egymás után takarná el a fényforrásokat. Egyébként ez volt az egyetlen életjel a Városban, amelyet Zuzanna észrevett, és ebben sem volt biztos. Ezenkívül tisztán mechanikusnak látszott minden mozgás. Senki sem lakott ebben a Városban, néptelen volt a Város, halott volt a Város, Zuzanna a temetőből nézett egy másik temetőt, és most, hogy ezt megállapította, belevájta karmait a jeges félelem.

– What the fuck...?

Akárcsak az öröm, a bánat és a hála szavai, a sokkhatás is a hollywoodi alkotások ritualizálódott formáiban fogalmazódik meg a legkönnyebben, szerelmet is kizárólag angolul vallunk pirulás nélkül; csak a legrövidebb szavak tudnak kipréselődni az összeszorult torokból.

Pedig most nem látta senki, nem volt ebben felvett póz – mégis mindent a média diktálta sablonok szerint csinált: összeráncolta a szemöldökét, hátravetette a fejét, energikusan feltűrte a pulóvere ujját.

Mély lélegzetet vett, és elővette a telefonját.

– Mi a bú bánat van? – förmedt rá az oprendszer dialógprogramjára. – Ki hekkelte meg a svíziómat?!

– Ön nem fogad semmilyen adatátvitelt.

– Nem a szart nem!

– Ez esetben, kérem, lépjen ki a svízióból.

Kilépett. A Város maradt.

– Kiléptem. Nem tűnt el. Reggel az első dolgom lesz szolgáltatót váltani. Pedig mit össze nem hordtak a szerződésben a biztonságról...! Beperelem magukat, a rohadt életbe, csoda, hogy nem kaptam infarktust ettől a svíziótól! Kapcsolja ki, mert itt, helyben, agyvérzést kapok!

– Ismétlem, asszonyom, nem érte fertőzés a regisztrációs adatbázist. Feltételezem, hogy csak egy enyhe RCS-ről van szó. Kérem, nyugodjon meg, és...

– RCS! Motherfucker!

Kilépett a vonalból. Leült a legközelebbi sírkőre, és elszámolt húszig. A Város maradt, ahol volt. Az a pöröly... Blumm, bulumm. Elfordította róla a tekintetét.

Rágni kezdte a körmét, de akaratlanul is újra meg újra oldalt lesett. Eszébe jutott, hogy fölhívja Malenát, az unokatestvérét, és párhuzamos lokalizációt kér tőle, de rögtön felötlött benne, hogy van egy jobb módszer arra, hogy ellenőrizze a svíziót. Átkutatta a farmerja zsebeit. És tényleg, a jobb hátsó zsebében talált egy régi levél Ubikot, benne volt még a két utolsó tabletta. Elég egy is, de még egy pillantást vetett a Városra, és lenyelte mindkettőt.

Elolvasta a gyűrött, ezüstös műanyag csomagoláson, hogy legföljebb negyedóra alatt semlegesíti, kivonja a vérből a Somniferint. Addig az apja sírja mellett, a hideg kőlapon üldögélt, a valószerűtlen metropolisz árnyékában, és minden perccel egyre jobban kételkedett magában. Lehet, hogy tényleg Reality Confudion Syndrome? Volt egy diáktársa, aki ebben szenvedett, annak bőre alá ültetett Ubik lett a vége. Egyszer meg akarták viccelni, meglátogatták úgy, hogy mindenki kékre festette magát. Szeme sem rebbent.

A Város árnyéka ragadós volt és nehéz, úgy érezte, mintha rátelepedne görnyedt hátára. Tervezgetéssel próbálta elterelni a gondolatait. Hétfőn elmegy Lipszyc Ügyvédi Irodájába – ott már biztos várja egy levél az apjától, valamilyen magyarázat, hiszen nem ok nélkül vette föl az üzenetet, nem véletlenül hagyta az örökséget éppen rá, nem a feleségére, nem is a rokonaira, hanem rá. Igaz, hogy nem ellenőrizte a memochipet, talán azon lesz... Mert most már csalódottnak, becsapottnak érezné magát, ha kiderülne, hogy az apja tényleg nem tervezett semmilyen manipulációt. Ha nem, akkor is megmarad valamilyen kapcsolat, még ha egyoldalú is, ez is a megegyezés egy formája.

Megnézte a telefonját. Letelt a húsz perc. Nem is kellett odanéznie, mindent beborított az óriás árnyék.

Mellékutakon közelítette meg a temető másik kijáratát. Egy teremtett lelket sem látott. Végül egy kis oldalösvényen, egy magas, családi sírboltnál észrevett egy imádkozó öregasszonyt.

Odaszaladt.

– Elnézést, asszonyom, ez... ez az új bevásárlóközpont?

Az öreg hölgy gyanakodva nézett Zuzannára.

– Tudom is én, mit építenek most, egy éjszaka alatt fölhúznak valami furcsaságot, nálunk, meg a telepen...

– Azelőtt nem látta? – kérdezte Zuzanna a Város felé fordulva, az öreg hölgyet is arra késztetve, hogy emelje föl a pillantását.

– Gyermekem, én akkor sem ismerek rá az utcákra, ha hazamegyek. Annak idején, ha házat építettek, volt időnk hozzászokni, gödrök, alapok, télen leállás, akkor mindent bezártak, egy év, kettő, úgy nőtt, mint egy fa; most meg körül se néz, és...

Most már semmi kétség: valaki fölépített itt egy Várost, amíg Zuzanna szemetes után nézett.

Az oldalkapun ment ki a temetőből. Balra egy félig a talajszint alá szorított étterem, háttal a nekropolisznak, azonkívül állt ott egy kegytárgybolt is. Megnézte, mindkettő zárva volt már; az étterem nem működött, a bolt meg ilyen későn már nem tartott nyitva. Végignézett az országúton. Időnként elhaladt egy-két autó, de még csak nem is lassított egyik sem, egyébként is túl messze voltak ahhoz, hogy az utasok többet is lássanak az esti szürkületben, mint az épületek körvonalait. Igaza volt az öreg hölgynek: az elftechnológiával villámgyorsan át tudtak építeni egész kerületeket, már rég nem lepte meg az embereket a villámgyors urbanisztikai forradalom. De, az isten szerelmére, senki sem épít föl egy várost egy másodperc alatt!

Fölhívta a Ludo ikreket.

– Ha nem érnék haza: egy régi metropolisz nőtt ki az Angyaltemető mellett, odamegyek, megnézem.

– Micsoda? – kérdezte döbbenten Bartek.

– Ahogy mondom.

– Engedj be.

– Bevettem egy Ubikot, azt hittem, valamilyen átfedés. De nem. Na szia, leteszem, mielőtt elfogy a bátorságom.

Zuzanna befejezte a beszélgetést, eltette a telefont.

A Város türelmesen várakozott. Ahogy Zuzanna közeledett hozzá, és egyre többet látott belőle, több kérdés is fölmerült benne. Például: mekkora? Ha a belsejét kémlelte, amilyen messze csak ellátott, épületek sötét körvonalai sorakoztak egymás után, az egyik eltakarta a másikat, és így tovább, a végtelenségig, a talaj nem emelkedett, a Város síkban terült el az esti szürkeségben. De meddig terjedt a szélessége? Látszatra nem szélesebb, mint a temető. Paradox módon, amikor néhány méterrel közelebb ment a legközelebbi romokhoz, és be tudott lesni a Város „belsejébe”, elnézett oldalsó irányba – ott is végtelenbe vesző, magas labirintusokat, monumentális szobrokat, ferde tornyokat látott, amelyek egészen a bíborvörös felhőkig nyúltak. Akkor hogy is van ez? A látószögtől függ, hogy mekkora a Város? Vagy még csak nem is magát a Várost nézi most, hanem a délibábot, a Város levegőben tükröződő képét, vagy egyenesen a holografikus kivetülését? Talán ez a magyarázat: nagy teljesítményű kivetítővel kísérleteznek...? Elvégre néptelen a hely, késő is van, joggal gondolhatták, hogy nem veszi észre senki...

A következő pár tucat lépés után megdőlt a hipotézis, mert egyenetlen, sáros talajjá változott a felszín, belesüppedt a szandálja, aztán Zuzanna a Város tükörfényes kövezetére lépett. Itt kezdődött vagy inkább itt ért véget a sugárút: a kicsit ferdén futó járda mintegy harminc centire állt ki a földből. Zuzanna rögtön leugrott róla, hogy megvizsgálja az út függőleges keresztmetszetét. A fényes burkolat alatt egyenletes, fekete, sima és kemény tapintású tömeget látott. A burkolat makulátlanul tiszta volt, a legkisebb törés nélkül tükrözött mindent. Zuzanna visszalépett a járdára. Ruhák, szoknyák itt feltehetően nem csinálnának túl nagy karriert, gondolta kényszeredett iróniával. Keményen odacsapta a talpát. Egyetlen karcolást sem ejtett.

Tőle jobbra álltak az első romok, ezek mögött hasított a sötétségbe a Fénypöröly. (Világos – sötét – világos – sötét – világos – sötét... Megfájdult a feje, félvakon hunyorgott egyfolytában; lassan alkalmazkodott a pupillája.) Valami stadionféle dőlhetett itt össze, vagy nyitott cirkusz, kristályból épített Kolosszeum. Vastag nyelvként borult a törmelék a tükörfényes járdára. Zuzannát a szívbaj kerülgette; hangosan csikorgott a sétány gyémántfelületén lapos sarkú szandálja, különös visszhangot keltett a Városban. Csak most tudatosult benne, milyen félelemre reagált a teste libabőrrel és szapora szívveréssel: a Városban ugyanis teljes, természetellenes, zavartalan csend uralkodott. Mintha nullára tekerte volna valaki a hangok potméterét. Egyetlen nesz, egyetlen zörej sem hallatszott, még az sem adott hangot, ami mozog – az Inga, a sugárzó Pöröly is hangtalanul lengett. Csak akkor ismerjük föl az élet tartozékait, ha hiányzik a hang; az élet zajos, a halál diszkréten hallgat. Zuzanna a pulóvere hosszú ujjába rejtette a kezét.

Letérdelt, fölemelte az összeomlott építmény legkisebb szilánkját: egy többszínű kristály aszimmetrikus, ék alakú, letört darabkája volt, nem hosszabb a mutatóujjánál. Az alapszíne égszínkék, de borostyánsárga ér kanyargóit a kristály belsejében, és amikor Zuzanna a szeméhez emelte a szilánkot, élénken felizzott a Pöröly felvillanó fényében. Forgatta a tárgyat a tenyerében, és észrevette, hogy az egyik felületén egyenetlen a megmunkálása. Csak ez az oldala nem volt sima. A központi tömbről hasadhatott le, amikor összedőlt az építmény, mert ugyanúgy repedezett szét; amit pedig az ujjbegyével érzett, az a Kolosszeum falát borító díszítmény.

Díszítmény vagy felirat – a gyorsan helyet változtató fényforrást követve forgatta a kristályt mert lehet, hogy betűk voltak, a Város nyelvének ideogrammái, hieroglifái, ki tudja, mi...

Feljajdult, amikor leesett. Csúnyán beütötte a térdét, a másik lába a puha földbe süppedt, Zuzanna gerincoszlopán végigfutott az ütés, ahogy a teste tehetetlenül zuhant a mezőre – de a kristályt nem engedte ki a kezéből. Szitkozódva állt lábra. Üres földek, temető, éjszaka, autók lámpái a távolban. Nincs, nem volt itt semmiféle város. Megnyugtatóan ciripeltek a tücskök.

Megnézte, nem tört-e össze a telefonja – de nem. A sírköveken szétszórt csillagképként pislákoló tüzek felé bicegett, közben taxit hívott. Ott rohadjon meg a bicikli.

A SZÜLETETT DETEKTÍV.
MAJÁLIS AZ ÁRNYVILÁGBAN

Eredeti emberek nincsenek, mindenkinek van apja és anyja – ő viszont tényleg eredeti volt. Nemcsak a vezetéknevét és a keresztnevét – Swiatomil Semmitmondó –, hanem a genotípusát, a genotípusát, születésének idejét és helyét, de még a sorsát is saját maga találta ki. Fogantatása előtt régi filmeket nézett, és eldöntötte, hogy magándetektív lesz belőle. Tízévesen, miután elérte a nagykorúságot, megalakította a Homunkulusz nyomozóirodát, és megkezdte tevékenységét az EU területén. Pontosan erre a munkára készülve tervezte meg magát, a rejtett komplexusoktól a kisebb manírokig, ezért őszintén szerette a hivatását, és elég jól megélt, bár természetesen nem jelentett semmiféle konkurenciát a több ezer főt számláló magánrendőrségeknek – amelyek egyébként rendszeresen ajánlottak neki jól fizető állásokat. De a beteges individualizmus vonását is beletervezte a személyiségébe, ezért szó sem lehetett arról, hogy bármilyen formában alávesse magát a csapatmunka szabályainak. Raymond Chandler nagy népszerűségnek örvendett a Földalatti Világban.

Tulajdonképpen tehát Swiatomil sem volt eredeti, hiszen Chandlertől plagizálta magát; de ez legalább kivételes eredetietlenség volt. Alig három hónapig volt életben az a joghézag, amely lehetővé tette, hogy világra jöjjön, aztán az utolsó ország is ratifikálta a Prenatális Egyezményt, és bezárult a kiskapu. Az volt a trükk, hogy elismerték: a teljes prekonceptív szimulációk alkalmasak bizonyos jogi aktusokra. Konkrétan tulajdonjoggal rendelkezhettek a prenátusok. Tehát miután eredeti tulajdonosai elhaláloztak, illetve megszülettek a nem csekély vagyonukra vonatkozó bonyolult határozatok, Swiatomil a saját tulajdonába ment át, a materializálódási indítókóddal, a szerzői jogokkal, illetve a kthonikus gépezet bérleti jogával együtt. Először ösztönösen cselekedett, eszébe sem jutott Chandler – szabad akart lenni. Ezért első dolga volt randomizálni az idegi struktúráját, módszeresen felülírta magát fehér zajjal. Miután így lenullázta a személyiségét (csak a memóriáját nem, azt lemásolta külön), elkezdett gondolkozni azon, milyen jövő vár rá a testi világban. Ekkor kopogtatott az ajtaján Marlowe. És így folytatódott, egyik upgrade a másik után, melynek következtében a detektív csak még kényszeresebb detektívet projektált – míg végül meg nem született.

Mégis nevetséges és amatőr húzásnak tartotta volna, ha még marlowe-sabb alakhoz hasonul, ezért amikor felkereste az ügyfeleit a svízióikban, ezt pontosan ugyanolyan külsővel tette, mint az a Swiatomil Semmitmondó, akit a tükörben látott: pattanásos tizenkét éves fiú volt, keskeny arca fölött vörös bozonttal (amíg fejlődésben van a test, ez a fiziognómia biztosítja neki a „zord, nemes arcélnek” megfelelő vonásokat), ropiszerű végtagjai végén túl nagy kézzel-lábbal. Egyes kuncsaftok, az idősebbek, a T-generáció szülei, nagyszülei ezért kevesebb bizalmat szavaztak neki, az életkori diszkrimináció miatt potenciális megbízásokat veszített; a tarifái viszont elég alacsonyak voltak ahhoz, hogy mégse maradjon munka nélkül.

Ezúttal nem számított bonyodalmakra: utánanézett, a megbízó maga is fiatal nő volt, a T-generáció tagjának vallhatta magát.

Zuzanna akkor találkozott vele, amikor szünetet tartott a munkában, kiültek a Lich Kft. épületének tetején működő kávézóba.

– Természetesen elküldök minden anyagot – várj, már küldöm is –, röviden arról van szó, hogy ki kéne deríteni, mi történt az apámmal. Régész volt; több mint tíz éve tűnt el ásatás közben, legalábbis ezt állítja a Werner Intézet, ahol dolgozott. Nincs meg a holttest, nem láttam a helyi nyomozás jegyzőkönyveit sem, valamilyen biztonsági paranoia miatt, teljesen nonszensz. Non-Disclosure Agreement, az NSA elbújhat mögöttük. Körül vannak bástyázva törvényekkel, támadhatatlanok. Szóval ki kéne szedni belőlük, nem hivatalosan. Hogy tényleg meghalt-e. És hogyan tűnt el. Hol, mikor. Meg egyáltalán... érted.

– Igen. Abból, amit mondasz – valami ipari kémkedésfélének tűnik.

– Egy régészeti intézet, az istenért! Mi a túrót kell így őrizniük?

– Valamit biztos. Na mindegy, majd jelentkezem. Szia.

Két nappal később jelentkezett. Zuzanna a Víztorony konditermében volt, éppen az egyik gépről jött le, folyt róla a víz a testhezálló e-stim dressz alatt. A detektív egy darabig azt figyelte, hogy remegnek Zuzanna izmai a fekete anyag alatt.

– Ne már – lihegett Zuzanna a magas korlátra támaszkodva –, pornósvízió egy emelettel lejjebb. Megtudtál valamit?

– Anyuci lekever egyet? – kérdezte a detektív vigyorogva.

– Swiatek!

– Na jó. Tényleg van valami gyanús ebben az intézetben. Szigorúan elkülönítik egymástól a külsősöket és a beavatottakat, az előbbieknek fogalmuk sincs semmiről, az utóbbiak meg rögtön ráküldik az emberre biztonságiakat. Tudtad, hogy a Werner is olyan cég, amelyet az EU tudományos kémelhárítása véd? Ezt nem hirdetik sehol. De nem is titkolják, találtam régi jegyzőkönyveket az albizottság nyílt üléseiről. Az intézet finanszírozása: elvileg magánerőből megy, vagyis arra nincs jogunk, hogy követeljük az összegek nyilvánosságra hozatalát, de valahogy egyik szponzor sem dicsekszik vele. Általában kerülik a hírverést, ahogy csak tudják, sosem nyomultak a médiában.

– Inkább mondd meg egyenesen, hogy nem jutottál semmire.

– Nyugi. Egy módszer mindig csalhatatlan: ha a régi dolgozókat, főleg az elégedetleneket kérdezzük.

– Szóval?

– Nincsenek ilyenek.

Zuzanna hozzávágta a törölközőjét. A textil átröpült a svízión, és nekicsapódott a falnak Semmitmondó mögött.

– Ne kapd föl a vizet! Lazulj el, ha már ennyi év eltelt, pár nap nem oszt, nem szoroz. Vagy mégis? Hm?

Zuzanna fölemelte az ujját.

Semmitmondó leült egy griffekkel díszített ülőkére, rágyújtott.

– Hogy van ez Chandlernél? Az ifjú hölgy jelentkezik valamilyen banális üggyel, válás, kocsilopás vagy lehet akár egy régen eltűnt apa; ezek után a detektív belekeveredik egy olyan ügybe, ahol fél tucat hulla bűzlik intenzíven, korrupt a rendőrség, és véres vagyon lapul a háttérben. Mmm. Az intézet alapítása óta, vagyis majdnem harminc éve alig tizenheten távoztak a cégtől, hivatalosan mindannyian öregségi nyugdíjba mentek, egyik sem dolgozik sehol máshol; és ezek a nyugdíjak nyilvánvalóan nagyon magasak. Honnan tudom? Közvetett bizonyítékokból: a társadalombiztosításból, az egészségbiztosításból, az adóbevallásokból – a kormányzati szervereken pihen és vár mindegyik. Elkezdtem törni a fejem: hány alkalmazott dolgozik ott egyáltalán? Lehet, hogy a brüsszeli épületben csak irodák vannak, az a központ, a legtöbben biztos sosem jártak ott nappal. A lehető legnagyobb hálót vetettem ki. És mit húzok ki? Tizenegyezer főállású dolgozója van az intézetnek és a fiókintézményeknek. Ez egy monstrum, Zuzanna. Összevásárolják az embereket Európa összes egyeteméről. Régészet, fizika, kémia, csillagászat, informatika, genetika, nyelvészet, matematika. Mindenki aláírja az NDA-t, ami felér egy ördögi szerződéssel. Mindenki tartós kiküldetésben van. – Semmitmondó elhallgatott, szívott egy slukkot.

Zuzanna várakozó testtartással, csípőre tett kézzel állt.

– És?

– Nem Jan Klajn volt az egyetlen. A Werner Intézet dolgozóinak hozzátartozói közül több mint százötven család kapott még hírt arról, hogy valamelyik távoli országban eltűnt és meghalt az illető.

A detektív figyelmesen nézte Zuzannát.

– Reménykedtél.

– Igen, egy kicsit.

– Ide figyelj, ez egy rohadt Watergate. Milyen mágiával tudják ezt titokban tartani? A Men in Black belebukna.

– Értem. Mindjárt átutalom a számládra a honoráriumot.

A detektív fölállt, elnyomta a cigarettáját.

– Helyben vagyunk! A detektív ostoba, hagyja, hogy a nő belerántsa az ügybe. A detektív már benne van. Megmutattad neki a máltai sólymot, most lépjen le? Ha!

– Szerintem tényleg annyi idős vagy, mint a tested.

– De a detektív azt is tudja, hogy a nő titkol valamit. A nők mindig titkolnak valamit. Szóval mocskos játszmába kezd. Kicsit megzsarolja.

– Hú.

– Bizony. Ha a nő nem mondja el neki, amit tud, akkor elmegy a sztorival a médiához, azok fizetnek, igen, fizetnek; akkor viszont már veszélyes lesz.

Egy hosszú percig bámult rá Zuzanna, valamit mormolt az orra alatt.

A detektív önkéntelenül körülnézett.

– Véletlenül nem engednél be a külső svízióba?

– Nem, nem. A fejemben van a Kobold. – Zuzanna megkopogtatta a halántékát.

– Micsoda?

– Prekonceptív kéregszimuláció. Találd ki, ki választotta kettőnk közül a Homunkulusz ügynökséget – sziszegte gúnyosan. – Neki jutott eszébe.

– Azt hiszed, mellényúltál? – erősködött Swiatomil. Nem ment közelebb Zuzannához, akkor fölfelé kellett volna néznie; de Zuzanna így is világosan látta, hogy a detektív már nem viccel; komolyan megsértette. – Gondolod, hogy más cégeknél őszintébbek lennének veled az emberek?

Három, harsányan beszélgető férfi lépett a terembe, megpillantották a magában álló Zuzannát. Elvigyorodtak, köszöntek neki.

– Nálam, a lakásomon – mordult Zuzanna Semmitmondóra, zajosan feltépte e-stim dresszét, és a kijárat felé indult.

Rögtön odaimportálta a detektívet a balkonra. Semmitmondó egy kronfotelben ült a vízfüggöny mellett, a lába alig ért le a padlóig. Hallotta, a lány a lakásban motoszkál. Zuzanna átöltözött, fehér ruhában bukkant föl, hozott egy tálcát egy kanna kávéval és sugarpajával. Nem is hozott másik csészét, amelyet a detektív udvariasan visszautasíthatna – mindketten túl voltak már az ilyen rituálékon, annál jobban ismerték a svíziót.

– De tulajdonképpen miért ne? – vetette föl a detektív, miközben Zuzanna a gőzölgő italt kortyolta.

– Miért kell kifogásokat keresned az ellen, hogy feltárjuk és nyilvánosságra hozzuk? Hiszen ez a lényeg, nem? Hivatalos nyomozás – az már valami.

– Mmmm, nem hagysz békén, mi? – dünnyögte Zuzanna, és beleharapott a sugarpajába. – Hát akkor megmondom: a kincs a lényeg.

– A kincs?

Zuzanna balra intett a fejével. Fölösleges volt, a detektív már odanézett, az osztott svízió fantasztikus tájra nyílt – Swiatomil föl is állt, és odament a korláthoz. A svízió eltüntette a vízfalat, a torony negyvennegyedik emeletéről egyenesen egy üres síkságra látott a detektív, amely fölött három nap ragyogott, a láthatáron egy emlékmű lángolt, füstcsík húzódott végig a mindennek ellenére csillagos égbolton.

– Mi ez, valami játék?

Zuzanna szó nélkül újra svíziót váltott. Egy világegyetem-konstrukción néztek végig, amelyből kiragyogtak a bolygók mélykék gyűrűi.

– Ez igen – nyugtázta Semmitmondó, és a korlátra támasztotta az állát. – Kié?

– Ilyen hologramokkal van tele az egész memória. És nem hinném, hogy grafikai szimulációkkal van dolgunk.

Harmadszor is váltott.

– Jártam ebben a Városban. Ügy értem, nem pont itt, nem ismerem föl az épületeket, de ez ugyanaz a Város.

Swiatomilnak lassan el kellett döntenie, hibbant-e ez a lány, vagy sem. Illedelmesen ült Zuzannával szemben ezen a földönkívüli metropoliszra néző balkonon, csúfondáros grimaszt vágott, fölvonta a szemöldökét, míg a lány beszélt, a végén pedig épp oly bölcs volt, mint az elején.

– Most vetítesz, mi? Megjelenik és eltűnik a Város! Talán most mindjárt tedd mellé az egész rizsát: apuci idegen bolygókon ásott, a Werner Intézetet földönkívüliek töltik meg, te meg örököltél egy amulettet, amely megidézi Jeruzsálemet és Tróját, a kihalt alienek egykori földjét.

Zuzanna előhúzta a nyakéket a ruhája alól. A saját tengelyei körül forgott a mesteri kompozíció, egyik alakból a másikba ment át – szinte hipnotikus hatással, Swiatomil érte nyúlt. Zuzanna rögtön elrejtette az ékszert, ez már védekező reflex volt.

– Nem rossz. Nem adnád oda elemzésre, igaz?

– Felejtsd el. De van nálam valami más.

Egy perc múlva egy tengerkék, majdnem áttetsző kristálygúlával tért vissza. Rátette az asztalra, Swiatomil odahajolt, megérintette; az érintés persze itt a legkevésbé valóságos.

– Látod ezeket a jeleket, itt, ezen a paláston, látod? – mutatta Zuzanna. – Ez egyébként egy nagyobb díszítmény darabja, valószínűleg az egész falon végigfutott. Próbáltam találni róla valamit a neten, de nem illik semmihez. Ha akarod, elküldöm, keresd meg magad.

– És miért nem tűnt el ez a darabka, ha az egész Város szertefoszlott a légben, hm?

– Mert a kezemben tartottam. És te mit gondolsz? Várj, ne mondd meg, tudom: szegény kislány elérzékenyült apuci sírja fölött, a fejében összekombinálta a régészetet, az amulettet, a titokzatos intézetet, látott valami ködöset, és most ezzel tömi a fejét mindenkinek. De lenyúlt valamit, mert úgyis kéznél volt, és elég rejtélyesen nézett ki. Nem így van?

– Ne érzékenykedj, nem ilyen lökötteknek dolgoztam. A biztonság kedvéért tartsd magadnál ezt az amulettet, hátha megint működésbe lép – akkor viszont rögtön ments el mindent a szerverre, és csörgess meg. Oké?

– Ne félj, itt lesz nálam.

– Kíváncsi vagyok, miért nem mutatkozik meg itt a Város, egész Krakkó láthatná.

– Talán mégis van valami apám koporsójában...

– Jézusom. Én inkább elmegyek, kímélj meg az ötleteidtől. Szia, majd jelentkezem.

Zuzannának a legkevésbé sem állt szándékában temetői hiénát játszani. Igazság szerint már attól feleannyira hitt a Városban, hogy beszámolt róla Semmitmondónak. Vannak lehetséges és lehetetlen dolgok, márpedig ez lehetetlen volt, lidércváros. Még ha tényleg látomás, tünemény lenne – de ő odament, megérintette, magával vitte a kristályt. És ott volt az öreg hölgy, az öreg hölgy a temetőben – ő is látta. Akkor most mi van? őrület az egész, az emlékezetében sem bízhat.

És azok a képek az apja memochipjén... Lehet, hogy fordítva volt, lehet, hogy mindent csak azután talált ki, hogy megnézte őket, onnan vette a Várost meg az összes többit, a képzelete engedelmesen kitöltötte a hézagokat, az ördög tudja, honnan emelte el azt a kristályt; most pedig az emlékezete romjaiból egyik hamisítvány a másik után kerül felszínre... Lehet, hogy ez történt.

Elalvás előtt megnézte az apja holoemlékművét – nem a Somniferin segítségével, hanem élesen kivetítette a szemben lévő falra az egyébként teljesen sötét hálószobában. Ula mellette fészkelődött a párnán.

– Lehet, hogy ott nincs is levegő.

– Látom.

– Akkor hogyan fényképezte le?

– Nem tudom. Szkafanderben.

– Mint egy űrhajós, ugye?

Némelyik fényképen maga Jan Klajn is szerepelt. Nagyon ritkán fényképezte magát célirányosan, pózolva, de miután fölnagyította és átrendezte a hologramokat, Zuzanna kiszúrta, hogy jó néhány helyen tükröződik az apja alakja, a fényes felületeken, a kristályfalakon, a jégen, a víz felszínén, még a Város utcáin álló tócsákban is. Ebből következik, hogy a Városban előfordult, hogy esett az eső – de magát a légkör jelenségét Jan sehol sem örökítette meg a képeken.

Összesen hétszáznegyven fotója volt, mindegyik kiváló minőségű, egy tízhüvelykes, sztenderd Sony-Tech alapbeállításaival készültek, de már gondos előmunkálatokon estek át, ezért a mélységhatás egészen természetesnek hatott, főleg a messzi tájak távoli panorámaképei, ezek alkották a memochipes holotéka legnagyobb részét. Száztíz darab volt a Várost ábrázoló fotókból (Zuzanna úgy gondolta, hogy az összes képen a Város szerepelt, bár az apja minden alkalommal más épületeket fotózott); a többi képen még fantasztikusabb tájak látszottak. Fogalma sem volt, mit gondoljon erről. Vajon az apja tényleg idegen bolygókon sétálgatott? Hiszen ez abszurdum. Minden bizonnyal valamilyen science fiction svízió snapshotjai voltak, a 3D-s kamerák sztenderdje szerint formázva.

Most már akkor is igyekezett mindent idézőjelben érteni, amikor Ulával beszélgetett.

– Vagy itt van ez – mutatta a játékbabaszerű kislány, és az ágy széléről a felhők és a rozsdaszínű óceán közé szökkent, a talaj fölé, amelyből fehér párát okádó vulkánok kúpos csúcsai álltak ki. – Hiszen ez madártávlatból látszik, biztos repülővel vagy helikopterrel utazott arra. Nem?

– Jaj, nem tudom, talán repülővel, vagy csak úgy alakította át, hogy úgy nézzen ki, mintha repülőből fényképezte volna. Te is tudod, hogy az elektronikus dokumentálásban mindenre lehet bizonyítékot gyártani, csak a programon és a gép teljesítményén múlik. Ugyanennyi erővel a Golgotán is fotózhatta volna magát, Krisztus kivégzése alatt.

Ula összeráncolta a szemöldökét.

– Vagyis szerinted ezek hamisítványok? – aggodalmaskodott. – De hát te is láttad!

– De nem tudom, mit láttam. Na mindegy, megyünk aludni.

Ahogy teltek a napok, tényleg egyre kevésbé hitt abban, amit látott, és abban is, hogy valóban látta. Megérkezett Semmitmondótól az elemzés eredménye, amelyet a Kolosszeum kristályos darabkáján végeztek: semmi különös, szilícium kronmolekularácson. Zuzanna azon gondolkodott, megvizsgáltassa-e szakértővel a nyakéket – de erre nem tudta rászánni magát, most legalább szép volt az ékszer, volt benne valami rejtély. Nem vette le, ha nem volt muszáj; a munkahelyén azt hitték, hogy a születésnapjára kapta, akárcsak az ipszátorgyűrűt – és ő nem ellenkezett, hiszen tulajdonképpen igaz is volt.

Bárcsak adott volna az apja valamilyen magyarázatot, akármilyet, vagy hagyott volna egy levelet azoknál az ügyvédeknél, akár a legfantasztikusabb történettel – akkor elhinné, most a bizonytalanság olyan mélységébe jutott, hogy habozás nélkül elhitte volna. De nem. Nem hagyott semmit. Csak a hosszú bankszámlalistát, mindegyiken több mint tízezer euró van, és van egy garzonlakása Manhattanben.

Rövid időre föléledt benne a remény, hogy talán ez lehetett Jan titkos búvóhelye, egy lakás, amelyről még az anyja sem tudott, ott rejtőzhetett el Előlük... Rögtön kibérelt egy proxiert New Yorkban (most megengedhette magának), és elküldte a garzonlakásba. Aztán Zuzanna a svízióban eltöltött fél napot és egy éjszakát, járkált a két szobában, a konyhában, a fürdőszobában, kihúzta a fiókokat, feltúrta a szekrényeket, benézett a bútorok alá... Nincs nyoma Jan Klajnnak, mintha sosem lakott volna itt. Lehet, hogy nem is lakott itt, csak megvette és elfelejtette? Még por sem volt a tárgyakon, amely jelezné az idő múlását; a háztartási ügynökség évek óta folyamatosan teljesíti a megbízást, kedden és pénteken jön a takarítónő, a munkadíjat automatikusan vonják az egyik bankszámláról. Zuzanna lekérte a többi számlán történt pénzmozgások jegyzékét, ki tudja, hány ilyen szerződést teljesítenek az apja halála óta... Időközben Zuzanna egy másik számláról fizette Swiatomil Semmitmondó szolgálatait.

A fotók lehettek hamisak – bizonyára azok is voltak –, de túlságosan hatásos képek voltak, olyan látványt tártak elé, amely annál intenzívebben hat a képzelőerőre, semhogy elfelejthetné. Mert elég volt már a hit árnyéka, egy esélymorzsa az igazságra – és máris libabőrös lett a teste arra a gondolatra, hogy az apja tényleg ott állt valamikor régen az égbolt alatt, a légnemű házak között rótta az utcákat, a kristály sivatagokban járt...

Zuzanna úgy érezte, hogy megfejtette a Művészet legfőbb és legelső titkát: egy művet üresen látsz és hidegen hagy, banálisnak, giccsesnek és mesterkéltnek érzed, de ugyanez a mű olyan hatással lehet rád, hogy szinte beleőrülsz, feltüzelhet és elhatalmasodhat rajtad, ha megadod neki az igazság esélyét, akár a legcsekélyebb mértékben is.

Átmásolta mind a hétszáztizennégy fotót a cache-be, A GALAXIS RÉGÉSZE könyvtárba. Úgy nézegette őket, ahogy a kedvenc helyeire, a kedvenc svízióiba jár el az ember. Cigarettaszünetben, villamoson, taxiban, a kényszerű tétlenség perceiben – a képek várták, nem változtak, de mindig talált rajtuk felfedezni való új részleteket. Egyszer még az is megtörtént, méghozzá Lidkánál, egy bulin, hogy Zuzanna kimenekült a telefüstölt szobákból a folyosóra, hogy kiszellőztesse az agyát, Lidkánál még a falak is füvet izzadtak. Egyszer még el is aludt, amikor belépett a három nap alatt fekvő, aranyló lagúna hologramjába, ahol Jan virágmintás sortban, nagy szalmakalapban üldögélt a homokban, és egy bottal rajzolgatott valamit a víz határvonalánál, a kamerát nyilván egy dűne tetejére állíthatták. Zuzanna leült az apja bal kezénél, végigsimított a karján, az apja nem fordult hátra, ült mozdulatlanul, Zuzanna hanyatt feküdt, a feje fölé emelte a kezét, gyöngyöző fény cirógatta a szemét... Egy óra is eltelt, mire fölébresztette egy párocska, a partiról húzódtak be, hogy intimebb körülmények között töltsék az éjszakát.

Aztán visszajött Kamil, és vége lett az egyedüllétnek. Most ismét ki voltak töltve a napjai – a nappalai és az éjszakái –, a gondolatai elfoglalva, a memóriájában a legközelebbi nap, óra fért el, és határozott, jól körülhatárolható érzések töltötték el. Még Uláról is alig vett tudomást, csak ritkán váltott vele néhány szót, a miniatűr kislány a lakás sarkaiban, Zuzanna agyának eldugott zugaiban húzta meg magát – már azelőtt semmibe vette a jelenlétét, hogy igazán észrevette volna. Mintha újabb játékot dobna ki, amikor letelt az ideje, ha már nem volt rá szüksége; annak idején így feledkezett meg a babáiról meg a kockáiról. Évekkel később találta meg őket valahol a bútorok alatt, porcicák között.

Kiderült, hogy Kamil telket vett az egyik új villanegyedben, és egyszer csak már arról tárgyaltak, milyen házat építsenek, és mivel akarják berendezni.

A svízióban már állt a ház, bejárták, egymás után változtatták meg az egyes részeket – itt legyen az ajtó, a fal élesebb szögben, ott a kandalló, vagy inkább nem is, talán egy fali fülke... Kamil sosem kérte meg a kezét, sosem kérdezte meg, nem volt ilyen beszélgetésük – de most ott volt a Ház. Igaz, hogy a krontechnológia lehetővé tette, hogy egyetlen hétvége alatt fölállítsák a közművesített területen, és ez kevesebbe került, mint egy autó. Ezért egy ilyen háznak is kisebb volt a jelentősége, mint régebben, ahogy mindennek kisebb a jelentősége, mint az elmúlt évszázadokban – az életnek, a halálnak, a házasságnak, a gyereknek, minden törtekkel mérhető, kicsit igen, de kicsit nem, mindig visszafordítható, megpróbáljuk és visszakozunk, egyenes helyett fraktál, nem kezdődik el igazán, de soha nem is fejeződik be teljesen – és mégis: ez egy Ház. Zuzannának meg kellett volna ijednie, egyenesen rémületet és borzongató bizonytalanságot várt magától, mégis csak nyugodt elégedettséget érzett. Lehet, hogy ez már a Vektor 1 elégedettsége és nyugalma volt – pedig ő érezte, nem az ipszátor. Már azon gondolkodott, hogy kiveszi a bankból a lakásra szánt megtakarítását.

Időközben a május meghozta a nyarat, mediterrán volt az éghajlat és ibériai a hőmérséklet, Krakkót elárasztotta a félmeztelen ifjúság, ruganyos mellű lányok, izmos, barnára sült fiúk; akárcsak az EU és az Egyesült Államok legtöbb városában, itt is elvétve lehetett látni negyven év fölötti testeket, egyébként nem is kereste őket senki. Csütörtök délutánonként, amikor elkezdődött a hétvége, Zuzanna és Kamil elhagyta a várost a fiú BMW Arafatjával. Fél órát hajtottak az autópályán, és máris egy másik világba értek, fölforrósodott szalma és friss trágya szaga lebegett a falusi országutak fölött. Öreg aszfalton, homokos dűlőúton döcögött a BMW, viharvert kerítések védték a fűvel benőtt kerti utakat, minden második házikó lakatlan volt, egész falvak tűntek kihaltnak, elvadult tyúkok búslakodtak a hátsó udvarokban, a rétek fölött pedig, ahol régen gólyák röpködtek, nagy pillangók örvénylettek színpompás felhőkben, ezek voltak a kárpáti génkabbalisták melléktermékei. Nagyon öreg, nagyon csúf emberek ültek görnyedten a kis boltok lépcsőin, a kápolnák előtt, túl nagy a forróság, nem ilyen kánikulára, nem ilyen napsütésre születtek. Egy fekete szemüveges, százéves öreganyó tehenet vezet rozsdás láncon, az Arafat lassan elmegy mellette, „adjon isten”, „adjon isten”, de nincs itt már kinek adni, még ha akarná is isten. Talán csak egy módon tehetné: megsürgetné a halálukat; de nem sürgeti, a falu ideje elszakadt a város idejétől, a falu már egyáltalán nem igazi. Ez egy májusi svízió, ahová második sebességben gurulnak be nagy nehezen, a reszkető levegő hullámai mindjárt szétmázolják a döngölt utat, hiszen nincs joga ahhoz, hogy igazi legyen, nincs benne semmilyen szilárd realitás, itt csak aludni lehet, enni, állati módon dögleni, önfeledten szeretni, és semmiségekről beszélgetni – és éppen ezt csinálják csütörtöktől vasárnapig, elrejtőzve Kamil nagyapjának piros tetős villájába. Még Jaruzelski alatt építették – sokéves erőfeszítésébe került az egész nagy családnak –, akkor még arra szánták ezt a kétszintes villát, hogy luxuskörülményeket biztosítson a népes családnak; most ormótlannak és nehézkesnek látszott a városok elfépítészetéhez képest, néptelen, árnyas helyen ad menedéket a néptelen, napfényes helyek elől. Kamil nagyapja úgy jön elő a félhomályból, mint egy ogre a barlangjából. Dörmög és morog, hogy el kellett mozdulnia a tévé elől, mégis az unokája látogatásai jelentik az öregnek az egyetlen változatosságot, nem tagad meg semmit Kamiltól és a „menyasszonyától”. Lényegében az övék az egész emelet – és az egész környék, a mezők, az erdők, a patakok és a folyók, tiszták, mint a forrásvíz, nyüzsögnek bennük a halak, a téeszek festői romjain nyírfák sarjadnak, órákig vándorolhatnak anélkül, hogy élő emberrel találkoznának, vagyis olyannal, akinek ötvenévesnél idősebb lenne a teste. Néptelen ez a táj, arra vár, hogy újra fölfedezze a következő nemzedék, a T-generáció gyerekei szaladgálnak itt majd pucéran a hold alatt, az elferdőkben, a narancsligetekben és a csöndes szőlőkben, és fecskeszárnynál könnyebb kronsátrak állnak a zöldellő dombokon...

Ilyen szavakat suttogott Kamil, míg a fának támaszkodó Zuzannát vetkőztette a fenyőerdő árnyékában, a lány gerince kiegyenesedve simult a nyirkos fatörzshöz, hunyorogva emelte föl a fejét, forró kékség folyt a koponyájába némán kinyíló száján keresztül, most meg kellett kapaszkodnia valamiben, ezért Kamil vállára, oldalára szorította az ujjait, ritmikusan húzta magához, közben meg-megrázkódott a hangtalan nevetéstől.

– C’mon, give me that cock!

– Hah, sure you’re wet enough, Zu.

– Stop teasing me, you badtard...

Zuzanna teljesen elgyengült a fiú félmosolyától és a szeme csibészes villanásától, vákuumbomba robbant a mellében, kinyílt egy nyomáshiányos csapda, azonnali feltöltést kívánt, másképp szívja be a levegőt, kiszivattyúzza a vért a szívéből, és Zuzanna egy haldokló kétségbeesésével nyelte el Kamilt, úgy fonódott rá, mint egy élősködő növény. Aztán már szégyellte ezt a mohóságot, elvörösödött Kamil csúfondáros pillantására, és letépte az ujjáról az ipszátorgyűrűt; ugyanakkor mégis pont erre vágyott, az ilyen emlékektől lüktetett a fülében a vér hangos zúgással – és az Angelus visszakerült a helyére.

– Lie down, you‘ll skin me alive, my back...

– Poor you.

Tényleg fájdalmasan lehorzsolta a hátát az érdes fenyőkéreg, de Zuzanna a nyakékét féltette, a finom ékszer eltörhetett a testük között fellépő lökéshullámok alatt, félretolta, de visszafordult, egyfolytában forgott minden létező tengelyén, mintha ahhoz keresne megfelelő formát, hogy visszaadja a szenvedélyüket. Zuzanna eltolta magától Kamilt, kiléptek a napfénybe. Hunyorogva nézett át a fiú válla fölött, ott új árnyék képződött. Nem látta tisztán a fényes májusi délben, de már biztos volt benne. Leállította Kamilt, aki a földre húzta volna; a másik kezével elkapta a dekoltázsában himbálózó amulettet.

– Nézd!

– Mit?

– Azt ott, mögötted!

A Város benyomult az erdő és az egykori téesz helyén maradt, fölázott ugar közé, kétoldalt kitolta a teret, hozzáadta a sajátját. Valahol a Város mélyén zúgott a harang, egy hatalmas kondulás az emberi szív több tucat dobbanására. Az első zendülésre úgy ugrott föl Kamil, mint akit leforráztak.

– Holy shit!

Zuzanna zihálva állt föl, a bőrén még csiklandós patakocskákban folydogált a hideg veríték. Alkarját szemellenzőként használva próbálta kivenni a napsütésben az épületek sziluettjét. Nem, ez nem az a Város volt (vagy talán nem az a része), amelyet a temető mellett látott; és nem ezt látta az apja fényképein megörökítve sem. Ott van például az a gigantikus szélmalom, zöld gázból – arra biztos emlékezne.

– Öltözz! – szólt rá Kamilra.

– Micsoda?

– Öltözz fel, mindjárt elindítom a svíziót, vendégeket is hívok.

– Van nálad Ubik?

– Ez egy igazi város.

– Várj, biztos van még egy levéllel a tárcámban.

Kamil persze nem hitt neki.

– Meg akarod majd mutatni az ismerőseidnek, ne vedd be – győzködte Zuzanna a ruháját gombolva.

Kamil már lenyelte.

– Hülye Riccardo, sose nősz fel... – mormolta az orra alatt.

Zuzanna nem várta meg, elindult a Város felé a réten. Mezítláb volt, a bőrén érezte a talaj egyenetlenségeit: már nem Malopolska meleg földjén szaladt, átlépett az idegen világba. Rrrrrdummmmm! Ötödször kondult a harang. Honnan szól? Zuzanna fölsértette a fejbőrét. Tíz méterrel fölötte patak csobogott a levegőben, az íves vízfolyásban vörösarany lények – halak lehetnek? Megint beárnyékolta a szemét. Rrrrdummmm! A vízhíd felszíne fodrozódott a levegő rezgésétől, az állatokra viszont nem hatott.

– Zúza!

Zuzanna nem fordult hátra. Nem tudta levenni a tekintetét a halakról. Tehát mégis van itt élet! Nem csupa rom az egész! Persze tényleg lehet, hogy ez nem is az a város, az halott, ez élő – az építészeti formák alapján, hiába voltak különlegesek, nem tudta megkülönböztetni őket.

Az első telefon – teljes lokalizációra kapcsolta.

– Ez az a város? – kérdezte Swiatomil, és körülnézett a napfényben fürdő téren. – Lássuk csak. – A mobilfalú, zömök épület felé fordult, láthatatlan sarokvasakon forogtak a nehéz kőlapok, az egyik pillanatban bunker volt, a másikban fényes oszlopcsarnok. – Azt hiszem, láttam ilyesmit Ausztráliában.

Zuzanna gyorsan összetűzte a haját a tarkóján.

– Hm, gondold végig: alapjában véve nagyon korlátozott számú variáns létezik arra a konstrukcióra, amelyhez padló, tető és falak tartoznak, valamilyen gyakorlati célt szolgál, ha nem is lakásra való. A művészet, az más: szobrok, festészet és hasonlók; az oxigénből és szénből álló világok urbanisztikája viszont lényegében ugyanolyan.

– Kész elméleted van rá. Tényleg azt hiszed, hogy ez egy idegen bolygó darabja?

– Miért, van valami ehhez hasonló a Földön?

– Fölveszed?

– Aha.

– Kellenek független tanúk.

– Tudom. Lesznek.

Rrrdummmmm!

– Honnan jön ez a...?

Zuzanna vállat vont.

– Északra megyek. Figyeld, hova nézek, a kedvedért nem fogok letérni az útról.

– Mutasd már meg azt az amulettet!

A lány kiemelte a dekoltázsából.

– Nem forog?

– Már nem.

Zuzanna óvatosan a tenyerébe zárta az ékszert. Rendkívül kellemes tapintása volt a gömbölyded felületnek, sima kis tojást érintettek az ujjai. Kicsit megnyomta, hátha alakot változtat az apró asztrolábium, de nem – mintha megfagyott volna. Vajon tényleg volt összefüggés? Ez a kis játékszer hívta elő a Várost a nemlétből, mint a kocka a Hellraiser-ben? Ez nem lehet igaz.

– Törvényszerűséget kell keresni – mormolta Semmitmondó. – Ismétlődő sémákat. Ki ez?

Kamil futott oda hozzájuk kifulladva.

– Kamil – mondta Zuzanna.

– Kivel...? – lihegte.

– Nem kellett volna bevenni az Ubikot – morogta Zuzanna, és eltette a telefonját.

– Malena, az úr Semmitmondó. – Swiatomil – a hölgy Malena Lato.

– Örvendek.

Kamil a fejét csóválva ment be a tér közepére, egy húszméteres, absztrakt szobor mellé.

(Lehetett volna teljesen realista ábrázolás valakiről vagy valamiről, de miért kellene a legrosszabb variánsokat választani?)

– Piknikezni készülsz? Hívd meg mindjárt az egész családot...

– Ne mássz föl a talajnál magasabb szintre!

– kiáltott a fiú után Zuzanna. – Kitöröd a nyakad, ha eltűnik!

Kamil legyintett. Zuzanna az ajkába harapott. Féltette a fiút. Ha azt hiszi, hogy mégiscsak egy igen rafinált svízió ez az egész, akkor nem riad vissza attól, hogy fölmásszon a Város legmagasabb pontjára, abban a hiszemben, hogy létrát is svizionál hozzá.

– Pontosan mennyi ideig tartott, amikor először mutatkozott meg? – kérdezte Semmitmondó, és cigarettára gyújtott.

– Tizenhét percig.

– Az nem sok. Hívtál közvetlen tanúkat?

– Nem vagyok biztos abban, hogy... Ula! Hagyj már békén!

– Gyere, ezt meg kell nézned!

A kislány a ruháját rángatta, a tér nyugati szélére húzta volna. Malena és Swiatomil persze nem látta Ulát, ahhoz az kellett volna, hogy Zuzanna ráerőltesse a kéregszimulációját a vendégsvízióra; ezt pedig nem akarta megtenni. Egy adott lény valóságosságának mértékét azok számával is meg lehet határozni, akik interakcióba tudnak lépni vele, Ula viszont, aki csak Zuzanna számára volt észlelhető, szinte nem létező Ula volt. Ha – amikor – Zuzanna úgy dönt, hogy megszünteti, az is csak Zuzanna szempontjából lesz bűntett. De ha ilyen kétségei voltak, az eleve arról tanúskodik, hogy Ula már közelebb volt a léthez – 5/6? 6/7? 32/33 arányban? –, mint amennyire azt Zuzanna be akarta ismerni önmaga előtt.

Tehát egy tizenkét hüvelyk magas kislány vezette őket, aki Zuzanna agyának egy eldugott szegletében élt – vagyis tulajdonképpen Zuzanna vezette őket, a többiek így látták. Gyorsan ment, minél többet magába akart fogadni a kapott idő alatt. (Mindvégig a tenyerében szorongatta a dekoltázsában pihenő nyakéket.) Egész másnak látta ezt a Várost, talán azért, mert mások voltak a fények, más napszakban, más tájról lépett át, más hangulatban volt; de az épületek is határozottan mások voltak, mások az utcák is.

Nem látott például egyetlen romot sem. Állatok voltak a fölötte folyó vízben, lebegő növények, a meleg szélben lengedező, pihésforma kúszónövények, Zuzanna kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen egyet, elvétette fél méterrel – és szólt az a kérlelhetetlen harang, amelynek kondulásaitól zavar támad a szívritmusban, kettészakadnak a gondolatok ... Kiürült város volt, mégis kétségkívül volt benne valami élő, és ahogy egymás után hagyta maga mögött az útkereszteződéseket, ahogy kilépett az épületek sarka mögül, tényleg azt várta, hogy találkozik velük, a Város lakóival. Visszatartott lélegzettel, tágra nyílt szemmel nézett körül. Mit lát? Kit talál ott? Szörnyet? Angyalt?

Időről időre fölemelte a fejét, hogy megnézze, milyen égbolt borul fölé a vándorlás alatt – ez még a földi kékség? Mert már mélyen hitte, hogy ez egy idegen bolygóról kiemelt metropolisz, két tér forrt gyorsan egymásba (sőt, talán időforrasztás is volt), elnagyoltan összevarrták a világmindenség két távoli darabját, bármelyik pillanatban elengedhet a varrat, de addig – rrrrdummmmmm!

Addig Zuzanna bejárja a Várost.

– És ha veled együtt szívódik fel? – kérdezte aggodalmasan Malena. – Ne menj be olyan messzire!

– Lehet, hogy már fel is szívódott – mormolta Swiatomil a megtett utat pásztázva. Zuzanna északra próbált menni, de itt nem egyenes vonalban futottak az utcák: a házak között, a réseken már nem lehetett kilátni sem az erdőre, sem a mezőre.

– Ne aggódj, van térerő – biztosította Zuzanna, és a ruhája zsebére paskolt, a bekapcsolt készülék pedig visszacsipogott.

– Akkor mit csináljak, figyelmezesselek tíz perccel korábban? Mennyi idő alatt futsz le ötszáz métert?

– Honnan tudod, hogy...

Rrrrdummmm!

A következő épület egyetlen hatalmas akvárium volt, az üvegfalon keresztül látták, hogy hatalmas, angolnaszerű testek tekergőznek a rózsás fényű vízben. Ívben kanyarodott a fal, nekik is vele kellett kanyarodniuk. Ula odafutott, az üvegre nyomta az orrát. Amikor viszont Zuzanna is odament és megérintette, azt vették észre, hogy nincs is ott semmiféle fal, semmiféle üveg, úgy állt ott a több millió tonna víz, hogy a forma ereje tartotta össze a geometrikus alakzatot, hideg cseppek maradtak Zuzanna ujjai hegyén.

Óvatosan az orrához emelte, megszagolta. Nincs szaga. Kinyújtotta a nyelvét.

– Te meghibbantál! – kiáltott rá idegesen Semmitmondó. – Akármi is lehet! Lehet, hogy maró sav, itt ne nyúlj semmihez!

Zuzanna csak egy oldalpillantást vetett rá.

Nem vette le róla a szemét, míg lassan lenyalogatta az ujjait.

– Édes – dünnyögte.

– Megyek, lefizetem a wernereseket – mondta szárazon Swiatomil, és kilépett a svízióból.

Malena fölfújta az arcát.

– Te tényleg azt hiszed...

Rrrrdummmm!

– Mintha a föld alól jönne... – mondta Malena, leguggolt, fülét a járdára szorította, amelynek anyaga nem volt sem kő, sem fém, sem üveg, hanem valamilyen gyöngyházszínű, mesterséges felület, talán kronanyag, makulátlanul sima és kellemetlenül hideg talaj Zuzanna talpa alatt.

Egy kanyarral arrébb a szétroncsolt tüdőlebenyre emlékeztető szökőkúton üldögélt egy veréb. Működött a szökőkút, hideg vízcseppek záporoztak legyezőszerűen a térre, a víz az aljzatba mart vájatokon át folyt az aszimmetrikus formájú medencébe. Zuzanna körbejárta a teret, ekkor pillantotta meg a vízköpő fehér kövére fújt girbegurba, vörös betűket. ELMENTEM MEGNÉZNI F-ET, SZÓLJ FEL A VARBA – hirdette az angol felirat.

Alatta kisebb betűkkel: ROZ. KERESETT, JÖSSZ MÉG KÉT RUGÓVAL.

– Hasonlít rá? – kérdezte Malena.

– Mire?

– Ha van...

Rrrrdummmm!

– Mit mondtál?

– Ááááá...

– Nem hasonlít az apám írására – jelentette ki Zuzanna, és elővette az egyfolytában csipogó telefont.

– De a mi született detektívünk játszva összeszedi majd az írásmintákat a Werner Intézet összes dolgozójától.

A LUDLUM-FÉLE EMBEREKRŐL.
ZUZANNA ÉS A VILÁGMINDENSÉG

Harminc órával később még mindig állt a Város. Három autóval érkeztek, Zuzanna természetesen az elfkosztümjét vette föl, ettől mindjárt elegáns mondatokba rendeződtek a gondolatai, és a Fejedelem büszkén fölszegte a fejét. Ula mindkét kezét szomorú arcocskájára tapasztotta, az ujjai között leselkedett kifelé. Zuzanna keze nagyon engedelmes volt, meg sem próbált az amuletthez nyúlni. Harminc órával később még mindig nem változtatott alakot a nyakék.

Éjszaka több öreget is odacsábítottak a közeli faluból a Város magasból világító fényei, a falusiak dohányozva járták körül a Várost, közben gyászos hangon meséltek egymásnak a hasonlóan hatásvadász, abszurd esetekről, amelyeket Egyik vagy Másik kormány idején éltek át. Zuzanna még sötétedés előtt körüljárta a Várost, próbálta megkeresni a metropolisz pontos határait, vagy inkább beírni a környék térképére azt a varratot, azt a láthatatlan sebet, azt a vonalat, amely lehetetlent olt a lehetségesbe. Meglepően könnyű volt ez a feladat; ravasz akadályokat, további csodákat várt az úton, pedig nyugodt, egyórás séta volt. Csakhogy a Város persze nem arra a néhány kilométeres körre korlátozódott, amelyet Zuzanna az erdő, a parlagon hagyott terület, a folyócska és a pitypangos rétek között húzott. Mert amikor kimentek a fehér utcákra, a titkok sétányaira jutottak – egy kilométer, kettő, tíz... A Városnak nem volt vége, Zuzanna gyalogolhatott tovább, nem volt jele annak, hogy véget érne, nem látszott egyetlen fakózöld domb sem a láthatáron, nem voltak körvonalai, végtelenség volt, háromszázhatvan fokos ívben telepedett az egykori téeszre. Malena topológiai kísérleteket javasolt. Szeld át a Várost egy húrral, minél hosszabb legyen, míg meg nem találod a tér megtörésének küszöbét. Jelöld meg kívülről a határon álló épületeket, hogy ha bementéi, ezek nyomán haladhass a belső körben; nem terjeszkedhet a Város a végtelenségig. – Vagy így – biztatta a prenátus, egyik mechanikai szoborról a másikra ugrálva (minden érintésre megváltoztak az üvegmonstrumok, a többtonnás anyag újabb formákat öltött nagy robajjal, amelytől libabőrös lesz az ember) –, vagy így: Ariadné módjára. Magad után húzol... – Kamil kocsijában van GPS – vetette oda Zuzanna. Kamil kocsijában volt GPS, de a Fiú csontig betépett az Ubiktól, elvitte az Arafatot, és elhajtott Krakkóba a haverokhoz, akiket a Sidhe Inc.-nél ismert meg. Óránként hívogatta Zuzannát, kérdezgette, „nem múlt-e el a jelenség” – a hangjából ítélve kicsit meg volt sértve, mintha Zuzanna lenne felelős a Város fölbukkanásáért. (Talán nem ő volt?) Zuzanna takarókat hozott ki Kamil nagyapjának házából, és megágyazott magának a Város steril kövezetén, öt méterre a forró szénától illatozó mezőtől, a púpos toronyház bal szárnya alatt (a toronyháznak a lehető legpontosabb ornitológiai értelemben vett szárnya volt, napnyugta után fény gyúlt a fehér tollak hegyén, susogott és fütyült köztük a szél). Ula törökülésben telepedett le Zuzanna mellére, a copfja végét rágcsálta.

– Nem tetszik nekem ez az egész – motyogta.

– Tulajdonképpen mire vársz? Eltűnik, biztos, hogy eltűnik. – Tényleg nem volt könnyű elképzelni, hogy itt marad a Város az idők végezetéig, a világ nem tűri az ilyen csodákat, egyfolytában hallani a jetiről meg a Loch Ness-i szörnyről, vagy léteznek vagy nem, vagy valahol a kettő között, mégsem lehet egyszerűen odautazni és megnézni, megérinteni őket; a Városnak el kell tűnnie. Ehelyett fellángol a csillagok és a fehér szárny alatt, a gyöngyházfényű sugárúton. A harang és Swiatomil Semmitmondó hívásai ébresztették. A detektív ott termett, aztán el is enyészett a meleg sötétségben, alig mondott egy-két szót. Például: – Ismer egy-két helyet a fotókról, ő maga vallotta be, megszorongatom a tökét, holnap este ott leszünk. – A csillagok a Föld csillagai voltak, Zuzanna fölfedezte a Nagy Medvét, az egyetlen csillagképet, amelyet föl tudott ismerni. Ula befészkelte magát Zuzanna nyaka és kulcscsontja közé, altatódalokat, értelmetlen alliterációkat dúdolt. Zuzanna fölébredt és újra elaludt. Álom – ébrenlét – álom – ébrenlét – és mindig a Város. Rrrrdummmm, rrrdummm, rrrrdummmm! Hajnaltájt előkerült a helyi plébános, nem lépett be a Városba, lefényképezte, régimódi mobiltelefonján beszélt. Zuzanna elment mellette, amikor a faluba indult; váltottak néhány udvarias szót, ettől mindketten zavarba jöttek.

Zuzanna fölvette az elfkosztümjét, abban ment vissza a Városba – most már nem úgy nézett rá, mint egy borzongató csoda áldozata, hanem mint egy hódító. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy fölemelje a karját, és elkiáltsa magát: – Az enyém! – Lassan kezdte megérteni, miért titkolózott az apja olyan aggályosán. A Város minden utcája, minden háza rejtély volt, a leleplezőjére várt. Amikor a gyöngyházfényű főútra lépett, a gyűjtők lázát érezte. Minden dolognak csak egyetlen felfedezője van, ahogy a szüzességet is csak egyszer veszíti el az ember; azt, ami ismerős és hétköznapi, nem lehet visszatitkosítani. Van valami barbár, embertelen brutalitás ebben a visszafordíthatatlanságban. Tágra nyílt szemmel lépett az elhagyatott házak/gépek/ szobrok belsejébe, óvatosan rakosgatta egyik lábát a másik után, forgatta a fejét minden irányban, míg meg nem fájdult a nyaka – egyik látvány a másik után, amelyek rögtön zárt binárisokba formálódnak, és a Zuzanna vérében és agyában jelen lévő Somniferinnek köszönhetően a kthonikus szerverek regiszterébe kerülnek. Még Ula és Malena is tiszteletben tartotta Zuzanna hallgatását. Egyelőre unatkoznak, most még viccelődve, csapongó tekintettel, türelmetlen mozdulatokkal lépnek be az idegen emlékművek árnyékába. Ugyanakkor – ugyanakkor minden ház belseje, amelynek Zuzanna megtalálta a bejáratát, új, ajzott remegést és új csodákat ígért. Pedig egyszer-kétszer üres térrel találkoztak: nem lakott itt senki, vagy nem is biztos, hogy lakásnak szánták egyáltalán, vagy esetleg, hiszen semmit sem tudott ezekről a lényekről – vérszívó polipok! kétméteres rovarok! kis zöld emberkék! szerves tömeg! szörnyetegek! szörnyetegek! szörnyetegek! – nem tudott semmit, ezért remélt mindent. Az egyik aszimmetrikus toronyban (még mindig nem mert a talajszintnél magasabbra lépni, ezért mindig csak az alsó szintet látta) többszínű húrok bonyolult hálójára bukkant, amelyek minden lehetséges irányból és szögből átszelték a belső teret. Zuzanna fölemelte a kezét, megérintette, a húr vibrálni kezdett, megváltozott a fal résein beeső fény, megérintette a másikat, Malena már teli torokból kiabált, de Zuzanna megérintette, és megint: vibrálás, fényváltás, por a levegőben – kiderült, hogy átugrott néhány órát, nemcsak a levegőt rezegtetik ezek a húrok, lehet, hogy valamilyen időpók, egy kronopatikus fenevad hálója volt, amely annak idején ebben a toronyban élt? A következő zikkurratuban egy Snickers gyűrött papírját pillantotta meg. Arra gondolt: itt voltak, itt voltak előttem, tizenöt-húsz évvel ezelőtt, amikor még nem terjedtek el a kabbalisztikus DNS-sel rendelkező, „élő” ipari anyagok, hiszen ez az apám idejében használt műanyag, a Várost egyszer már fölfedezték, és én most – Rrrrrdummmmm!

Három autóval érkeztek: egy Fluga, egy Guliati és egy Ford állt meg. Az utóbbi – kabrió autó – Semmitmondó kocsija volt, legalábbis nem kölcsönzött autó, a rendszáma is eredeti: 31415926. Már esteledett, a járművek egyes sebességben gurultak ki a rétre, dülöngéltek a göröngyös úton, maguk után húzták árnyékuk uszályát. Egy helybeli fiú figyelte őket a patak mellől, a fogai között egy fűszálat tartott, zsebre vágta a kezét, piszkos trikóján még fénylett a Kult hologramja. A detektív egy ideje nyitott svízióban volt Zuzannával, a lány most eléjük ment. A gyöngyházfényű sétány végén álltak meg, Semmitmondó ugrott ki elsőként.

Zuzanna nem lépett a fűre, a Város határán várakozott; az ő vendégei voltak, ezzel tisztában kellett lenniük. Zuzanna gyors kézszorítással üdvözölte a detektívet. A valóságban – vagyis testként – ugyanolyan égőfejű mitugrász volt, a lány válláig sem ért. Elvörösödött, amikor Malena puszit nyomott a képére.

– Ide figyelj – kezdte gyorsan, és az autókból kiszálló alakoknak hátat fordítva Zuzannához lépett –, ez már tényleg komoly fazon, tuti, hogy a Wernert is átverte, a nyugdíja is kamu, a Chapeotoplexnél is kaszál, egy ilyen nyolcnullás kthonikus vállalat nem semmi, Villámot béreltek, hogy áthúzzanak az Atlantióceán fölött, ezek a fószerok meg, akik vele…

– Jézusom, Swiatek, nyugi, ezerszer elmondtad már.

– Igen, de…

A férfiak bementek a Városba. Zuzanna és Eduardo Carbona jól megnézte egymást Semmitmondó legutóbbi svízióiban, mert Carbona volt a legöregebb a jövevények közül, vagyis az egyetlen, aki kívül esett azon a semleges, húsztól negyvenöt éves korig tartó tartományon, amelyben a kabbalának és az elftechnológiának köszönhetően nem lehet semmiféle konkrét életkorhoz kötni a testet. A többi háromnak pontosan ilyen teste volt: két férfi és egy nő szállt ki az autókból. A nő Carbona bal oldalán haladt, a fülébe sugdosott valamit. A férfiak viszont természetesen trollok voltak, a Chapeotoplex alkalmazottai, vagy felbérelt emberek.

Carbona két gyors lépéssel otthagyta a sugdosó tanácsadót.

– Klajn kisasszony!

– Köszönöm, hogy időt szánt arra, hogy –

– Semmiség. – A férfi karon fogta. – Menjünk, beszéljünk komolyan.

Zuzanna Swiatomilre pillantott. A nő iratokat mutogatott neki, a detektív arckifejezése határozottan semmitmondó volt. A troliok az épületek ablaktalan falainál álltak, a sétány mellett kétoldalt, nem volt rajtuk fekete szemüveg, de a tekintetük ugyanolyan műanyag volt. Zuzanna ismerte az anekdotákat: állítólag egy intenzív SEPV-tréning után az ember képtelen bárkinek is „egyenesen a szemébe” nézni, még ha az élete is függ tőle – ez a kettő biztos bandzsít, ha tükörbe néz.

– Klajn kisasszony!

– Igen.

Elindultak a sétányon. Néhány lépés után Zuzanna ügyesen kisiklott a latin-amerikai szorításából. A elfkosztümhöz tíz centi magas sarkú glue-on cipőt viselt, ezért egy kicsit magasabb volt Carbonánál, ez is számított.

– Ismerte az…

Rrrrdummmm!

– Kong a rohadék.

– Kong. Mi ez?

Carbona félreértette a kérdést.

– LG. – Legyintett. Liebach-Galo, LG. Mi még EQR-t lélegzünk, de ez – talpával megkocogtatta a járdát –, ez már tiszta LG.

– Ez a Város...?

– Formaszimmetria. Nem tudjuk, hogy ez az LG természetéből adódik, vagy direkt így programozták be.

– Kik? A Werner Intézet?

Carbona türelmetlenül megrázta a fejét, nem helyeslően és nem is tagadóan.

– Az Intézet, a Chapeotoplex, a Bányászok, az agyagminiszterek, és persze a Pentagon. Galo természetesen a Wernerek dolgozott.

– Az apám…

Rrrrdummmm!

– For God’s sake, tudja, mi történt az apámmal? Jan Klajnnak hívták.

Carbona a Város felé intett a fejével.

– Mégis, mi történhetett? Az, ami máskor is. A Várban talán tudnak valamit.

– Hol?

– Még mindig a Werner működteti. A Fellegvár. Állítólag maga látta is.

Zuzanna sietősen témát váltott.

– Miért pont én? A nyakék miatt, ugye?

Carbona megtorpant. Zuzanna megfordult,

bal kezével a nyakékhez kapott.

Carbona kinyújtotta a kezét.

– A nyakék hívja elő – mondta Zuzanna, és leszegett fejjel nézte a változatlan formájú, titokzatos szerkezetet, miután előhúzta az elfanyag alól. – Attól függ az elrendezése, a változása, hogy megjelenik-e a Város vagy nem, csak azt nem értem, hogy Krakkóban miért nem így volt, amikor ott hevert a széfben...

Carbona kinyújtott kézzel várt.

– Nem így működik – mondta. – Az elrendezéskombinációk csak jelzik az állapotváltozást, de nem idéznek elő semmit. Viszont ez a szimmetria erősítője, és felbecsülhetetlen az értéke. Galo első törvénye: az LG az LG-t vonzza – de mindig tízmérföldes erősítőket kellett építenünk, hogy legalább egyszer-egyszer... Ez meg itt egy ilyen ketyere.

– De ha nem ez a nyakék az oka – kezdte Zuzanna, és rátapasztotta az ujjait az ékszerre – akkor hogyhogy már másodszor …

– Adja ide, kérem.

– Miért mindjárt itt, Mucsa közepén... Ennek semmi értelme.

– Kérem – ismételte meg türelmesen, halk és nyugodt hangon a férfi.

– Ajjaj! – jajdult föl Ula.

Zuzanna hátrált egy lépést, cipősarka koppant a sima járdán.

– Tessék, nyitott svízióval vagyok, szóval, ha valamilyen büntetőjogba ütköző fenyegetést fontolgat, mindjárt meg is tudom mondani, milyen mértékű kártérítésre tartok igényt minden szaváért.

– De én csak kérem. – Carbona nem változtatott a hangszínén, nem fordította el a tekintetét a lány arcáról. – Azt hiszed, ezért repültem ide? Hogy kérdezgess a papáról, én meg válaszoljak? Mit izgat engem az a régi graffiti a szökőkútnál. Semmitmondó úr viszont pontosan leírta nekem ezt az egzotikus smukkot. Olvastad a szerződést, amit az apád kötött az intézettel? Minden, amit a munkája során talál, az intézet tulajdonát képezi. Kérem.

– Lehet – vetette oda Zuzanna. – A Chapeo-toplexszel viszont biztosan nem írt alá semmilyen szerződést.

– Hívjam a zsarukat? – kérdezte Malena.

– Azt hiszed, én ezt élvezem, kisanyám? – emelte föl a hangját ingerülten Carbona.

– Nem akarom a rosszfiút játszani, nem akarlak megijeszteni. Lehet, hogy azt hiszed, megvéd a városi rendőrség vagy a jogászaid. Milliós nyomornegyedeket bombáztak le São Paulóban, hogy eltitkolják az LG egyik kisebb szimmetriatorzulását; emlékszel negyvenháromra? Nem lenne mit magadra venned, nem lenne hol laknod, sőt nagy valószínűséggel a világon sem lennél egyáltalán. Nem is beszélve a svízióidról.

– Szétkürtölhetem az egész világnak...!

– Azt hiszed, előtted mások nem tehették volna meg? Kérlek. Add ide. Szép nő vagy. Napokig rémálmaim lesznek. Na. Légy szíves.

Ula sírva fakadt.

– Telefonálok – motyogta Malena.

Zuzanna Swiatomilt és Carbona embereit kereste a szemével. Csak a nőt látta, a mezőn állt, alig valamivel a Város határán túl, telefont szorított a fülére, a szemét a lába elé szegezte. A trollok eltűntek valamerre. Zuzanna csak a második pillantásra vette észre, mit néz a nő – több mint ötven méter távolság választotta el őket –: Swiatomil volt az, a földön hevert elterülve, kitárt kézzel-lábbal, a gyöngyházfényű sétány széle és vörös hajának foltja eltakarta az arcát. Nem mozdult.

Annak nem volt értelme, hogy megkérdezze Malenát: hiszen ha Zuzanna maga sem tudta, Malena sem tudhatja, mi történt ott. Zuzanna Swiatomilt hívta a svízióban. Nem válaszolt.

Rrrrdummmm!

Eduardo Carbona még mindig nem eresztette le a kezét, nem zárta össze a tenyerét. Szomorú szemmel, várakozón nézett Zuzannára.

– Célkeresztben vagyok, igaz? – kérdezte a lány. – Tényleg azt hiszi, hogy maga sérthetetlen.

– Nem könnyű elhinni, hogy van valódi erőszak, ugye? Főleg nektek, fiataloknak, akiket gyerekkoruktól kezdve biztonságban tart a svízió, és egyébként is úgy éltek, mint valami álomban. – Aztán bal kezével megragadta a lány alkarját, a jobb kezét ökölbe szorította, majd lassan, végig Zuzanna szemébe nézve, minden megtévesztő manőver nélkül fölemelte a kezét, és pofon vágta a lányt. Erősen.

Zuzanna el sem hajolt, még mindig teljesen el volt képedve. Az utolsó pillanatban valamilyen tisztán állati ösztöntől vezérelve, akaratlanul tett egy apró mozdulatot a fejével. Az ököl lecsúszott az arcáról. Ennek ellenére – fájdalmas volt, sokkolta az ütés, mintha a föld rengett volna.

Nem jajdult föl, nem fordult meg, és nem nyitotta ki az ékszerre szorított ujjait – de Carbona sem próbálta elvenni tőle. Zuzanna mégis elvesztette az egyensúlyát, és hogy el ne essen, kirántotta a kezét, Carbona elengedte. A lány hangosan zihált, de csak fél lépést tett, aztán megtorpant, mert belévillant egy sejtelem, minden bizonnyal a filmélményeiből: nem lövik le egyszerűen a trollok, ha megpróbál elmenekülni? Könny szökött a szemébe, pislogott. Csak egy-két pillanat múlva döbbent rá, hogy ez a sötétség nem belülről jön. Tényleg sötétség szállt a Városra, és nem azért, mert hirtelen lement a nap.

Carbona ebben a pillanatban nem nézett rá, hanem egy káromkodást elfojtva körülnézett. Zuzanna látta a férfi körvonalait, az arcát viszont nem, mert nem világított semmi, vagy talán egy kis gyönge, ibolyaszínű derengés látszott valahonnan északról, nem az égből – mert először fölfelé kémlelt: ott csak csillagtalan feketeség volt.

– Eltűnt a Város – suttogta. – Eltűnt, igaz? Velünk együtt.

Rrrrdummmm!

– Azt mondták, hogy tíz perc múlva itt lesznek – tájékoztatta Malena. – Egyoldalúra kapcsoltam őket, remélem, nincs ellene kifogásod. Vonalban van a rendőrőrs pszichológusa, ide engedjem?

– Miért látlak még mindig? – mormolta Zuzanna, és jobb kezével óvatosan megtapogatta a fájdalomtól lüktető arccsontját.

– Aztán ne gyere nekem a poszttraumás sokkal! – kiabált rá Malena. – Fölvettem mindent, a markodban van a szarházi.

– Ide jönnek, és nem lesz itt senki, nem lesz Város. Talán Semmitmondó, ha még él egyáltalán...

Zuzanna arra a következtetésre jutott, hogy Carbona beszélget valakivel a svíziójában. A Város eltűnése őt is meglepte, minden bizonnyal heves konferenciabeszélgetésbe bonyolódott a Chapeotoplex vezetőivel. Zuzannával egyáltalán nem törődött. Meneküljön? De hova? Egyébként is ott vannak a trollok. Biztos ugyanolyan jól látnak infravörös fényben is.

– Zúza, Zúza – siránkozott Ula, és megrángatta a nadrágszárát –, most megölnek minket, ugye? Megölnek, úgyis eltűntünk mindannyian, nem izgatja őket a rendőrség... Nem kell elrabolniuk a nyakéket, leveszik majd a hulládról. Na, csinálj valamit, meneküljünk, Zúza!

– Sssss...!

Pedig ez igaz is lehetett. De az sincs kizárva, hogy Carbonának most éppen egyszerűen valami más járt a fejében, mindenekelőtt az aggasztotta, hogyan keveredjen ki a Városból.

Zuzanna óvatosan szétnyitotta az ujjait, de túlságosan sötét volt ahhoz, hogy meg tudja különböztetni a forma részleteit – azt viszont érezte, hogy sebesen mozog az ékszer, miután kiengedte a szorításából, a „szimmetriaerősítő”, ahogy Carbona nevezte. Smrtt, smrtt! – surrogott a nyakék, és új alakzatba rendeződött. A már lezajlott változást tükrözte kis késéssel, gondolta Zuzanna. Semmit sem idézek elő, ha mechanikusan manipulálom a részeit, még el is ronthatom – ami pedig katasztrófa lenne ebben a helyzetben. Mert tényleg: hogyan mennénk vissza...?

– Carbona! – kiáltotta, fejmagasságba emelve az öklét, mert megint rászorította az ujjait a nyakékre. – Most lőttem be magam Somniferinnel – hazudta ugyanolyan hangon, amikor Carbona odafordult –, a beprogramozott reakcióim gyorsabbak a gondolatnál. Utasítottam a szellemeimet, halál utáni reakcióként összemorzsolják ezt a kis játékszert, az életben ki nem juttok innen.

– Az isten szerelmére – horkant föl Eduardo –, hiszen senki sem akar téged –

– Aha, a bokszlecke meg az ismerkedő flört része volt. Hívd ide őket most rögtön! Itt akarom látni őket – eszébe jutott a füvön heverő Swiatomil –, itt akarom látni őket széttárt kezekkel és lábakkal, arccal a föld felé, mindkettőt.

– Te idióta…

– Most rögtön!

A biztonság kedvéért Zuzanna hátrált még néhány lépést, nem látta, mit csinál pontosan Carbona – talán az állát vakargathatta, talán a fegyveréért nyúlt.

Egy, kettő, három, hevesen vert a szíve várakozás közben, elkezdte számolni, de…

Rrrrdummmm!

Tehát elkezdte számolni, egy, kettő, három, öt, tíz, és már elkiabálta volna a következő fenyegetést, amikor Carbona odamordult:

– Jönnek.

– Mégis adom azt a rendőrtárgyalót – döntötte el Malena.

Zuzanna nem tiltakozott. Igazság szerint meg volt rémülve Klajn kisasszony, és nem akart túl sokat beszélni, nehogy elárulja a rettegését elcsukló hangja vagy a szó közepén elfúló lélegzete. Mindent késve fogott föl: a pofon sokkját, azt, hogy a Város levált a Földről, az életveszélyt... még ez a súlyos sötétség sem hatott rá rögtön, amely most körbeölelte az idegen metropoliszt. De miután maradéktalanul tudatosult benne a helyzet – hogy mindez valóban megtörténik –, ámultán ismételgetni kezdte magában: Itt meg is halhatok, meg is halhatok, meg is halhatok. Még hogy svízió? Ismerősök és rokonok népes társaságában, magányosan veszek oda egy hatalmas, sötét Városban, csak én – és Carbona meg a trolijai... Dühös zokogás készülődött benne és tört egyre följebb, most mindennél jobban vágyott arra, hogy fájdalmat okozzon magának, véresre harapdálja a nyelvét, az arca belső oldalát, hogy érezze, rászolgált.

Rrrrrdummmmm!

Összerezzent, a kondulás kiszakította kataton rémületből. Mély lélegzetet vett – de mondani már nem tudott semmit, egymás után csaptak le rá az események újabb és újabb hullámai, még mielőtt elcsitult volna az előző, még a levegőt sem tudta kiereszteni a tüdejéből.

Egy:

Fénylavina, rengés és morajlás, aztán forró levegő zúdult rá. Hunyorognia kellett a fénytől és a portól; késve jutott el hozzá a látvány. Először a bíborszínű égbolt, ahol alacsonyan álló, szilvaszínű, puffadt alakzatok lebegtek közvetlenül a Város fölött. Aztán villanások a látóhatár fölött – csillagok? Holdak? Repülőgépek? Aztán – az épületek között, a gyöngyházfényű sétány vonalában – a Város képei bukkantak elő, pontosabban a mellékutcáról mellékutcára, észrevétlenül áttűnő képek: egy idegen bolygó félig-meddig beépített, rozsdaszínű, többé-kevésbé elvadult növényekkel borított felszíne.

Kettő:

Egy ideges, bajuszos ember átizzadt ingben, mellén rendőrigazolvánnyal, aki hadonászva, kiabálva próbálja magára vonni Zuzanna figyelmét mindenáron: „Klajn kisasszony! Klajn kisasszony!”, és majdnem vállon ragadja. Zuzanna reflexszemen hessegeti el magától, még csak nem is néz rá, mintha szemtelen légy lenne.

Három:

Az illatok. A hangok. Fájdalom nyilall a mellébe, szédülni kezd, kellemetlenül könnyűnek érzi magát, mintha elveszne a testsúlya, mintha valami erőszakkal szippantaná be Zuzannát a könnyebb valóság világába, a svízióba, az álomba, a mesébe. A pörkölt kávé erős, a tekervényeken át az agyba fúródó illata. És zsongás, susogás, suttogás kórusban, a forró szél szárnyai repítik a hangokat, a távoli kakofónia visszhangját. Önkéntelenül lehajtjuk a fejünket, hogy elkapjuk az egyes szavak hangzását és értelmét. Csakhogy ezek nem szavak.

Négy:

A trollok. Nem siettek elő Carbona hívására, a bíborszínű égbolt alatt tíz-húsz méterre haladtak Zuzannától lassú lépteikkel; akkor viszont, mint egy megbeszélt jelre – mert talán tényleg ismerős jelzés volt nekik, és számítottak rá – nehézkes futólépésbe váltottak, széles válluk imbolygott, jobb kezükkel csúnya, szögletes pisztolyokat vettek elő, baltafejük még jobban megdermedt, amikor tágabbra nyitották a szemüket, hogy teljes mértékben felhasználják a Super-Extensive Peripheral Visiont, az egyetlen konkrét tárgyra sem irányuló, vakokéra emlékeztető tekintetet. Bal kezük szimmetrikus mozdulatával nyúltak a zsebükbe, és fehér szimbiotikus maszkot szorítottak az arcukra, a maszk gyorsan fölfúvódott az orrlyukaik körül, groteszk púpot növesztett a szájukon, és ez még nagyobb kontrasztot alkotott valóban trolihoz méltó, szürke, iszapszerű arcbőrükkel. A génkabbalisták bizonyára feltuningolták a gorillák mozgáskoordinációját is: mielőtt még igazán fölfogta volna, hogy csökken a gravitáció, Zuzanna észrevette, hogy megváltozott a futásuk. Még ha legalább megbotlottak, meginogtak volna – de semmi.

Elmentek mellette, az egyik megállt Carbona közelében, a másik közvetlenül a délamerikai háta mögött lévő épület falánál. Nem néztek Zuzannára, de éppen ez jelezhette, hogy ő áll a figyelmük középpontjában.

Öt:

Rrrrdummmm!

– Már itt van! – A hang, amely Carbona száján kijött, inkább vijjogásra emlékeztetett, abszurd módon magas volt a hangfekvése, elnyújtotta a magánhangzókat; és az sem volt világos, kihez beszél, kinek kiabál, nem Zuzannának, nem a trolijainak, balra nézett, ahol a Városhoz épp most hozzátapadt negyedek álltak, a horizont fölötti fényeket figyelte; Zuzanna nem látta az arcát, de ha látta volna – vajon észrevette volna rajta a rémületet? – Már itt van!

Már ott volt, Zuzanna akkor pillantotta meg, amikor leugrott egy zömök épület első emeleti, nyitott gangjáról, hatvan-hetven méternyi távolságra lehetett tőlük a sétányon, a déli oldalról, a rozsdaszínű síkság és az Újváros irányából – onnan közeledett. Tudták, mert tengerkék sávot húzott maga után, kémiai utókép lebegett hosszan a levegőben, miután áthaladt rajta, ritkább volt azokon a helyeken, ahol sietett, és sűrűbb ott, ahol megállt. Tengerkék kígyó húzódott a sétány fölött, jó fél kilométer hosszan. Valószínűleg futva tette meg a távolság nagyobbik részét. Hatvan, ötven, negyven méter, hosszú ugrásokkal győzte le a teret, Zuzanna nem tudta levenni róla a szemét. Csak most vette észre, hogy a kékség nem az alak testéből, nem is a ruhájából, hanem a kaszája éléből származik: ez a hosszú, vízszintes szalag, amely fejmagasságban, a férfi – férfi volt az illető – lépteinek ritmusával összhangban kirajzolódó szinuszgörbeként, föl-le úszott a levegőben, aztán egyszer csak megemelte a nyél túlsó végét, megrázta a kaszát, a kéklő csík pedig szinte az utca gyöngyházfényű felületét érintette. – Ki ez? – mormolta Malena. – Klajn kisasszony, kénytelen vagyok tájékoztatni... – sürgette a rendőr.

– Meneküljünk! – jajveszékelt Ula. – Meneküljünk!

– Csak állt mindenki mozdulatlanul.

Rrrrdummm!

– Lőjetek, mire vártok?! – sipította Carbona.

– Ez egy Kísértet – felelte ugyanolyan vékony hangon az egyik troli.

– De akkor is földön jár, nem? Valami megállíthatja. Gyerünk! – Aztán Zuzannához fordult. – Te! Te! Csináld vissza, de rögtön!

Zuzanna önkéntelenül is erősebben szorította a tenyerében az amulettet. Érezte az aprócska szerkezet gyönge nyomását, próbált alakot változtatni, hogy tükrözze a Város új pozícióját – vagy mit is tükrözött a formájával tulajdonképpen –, de a lány nem engedte.

A trollok lőttek, a rövid sorozatok darabokra szaggatták a Város monumentális csendjét, trratttt, trattt, trrratttttt! Kicserélték a tárakat, először az egyik, aztán a másik, a kiürült kazetták a lábukhoz pottyantak.

Még mindig közeledett a tengerkék Kaszás, Zuzanna látta, hogy megcsillannak a lövedékek, amikor a háta mögött visszapattantak a falról – úgy hatoltak át a testén a golyók, mint a füstön, nem léptek kölcsönhatásba, hiszen legalábbis megtántorodott volna, ha legalább egy érte volna a testét; lehet, hogy nem is volt teste? Ha így van, ha teljesen átjárható – akkor mitől félnek? Nem is ér hozzájuk.

– Nem akarod? Nem tudod? – sziszegte Zuzannának Carbona.

Zuzanna csak még messzebb húzódott tőle.

– A pokol tüze égessen meg, Zuzanna Klajn! – hörögte Carbona, aztán sarkon fordult, és futásnak eredt egy közeli gépépület és egy szoborépület közötti átjárón.

A trollok nem is néztek rá – álltak és lőttek.

Húsz méterre volt a Kaszás. Egyenes volt a kasza kék éle – láthatatlan hasadás vonala, az ontotta magából a kékséget. Ha nincs ez a szín, csak egy fekete fémrudat, a Kasza nyelét látták volna a Kísértet kezében. Lehet, hogy olyan vékony az éle, hogy egyszerűen láthatatlan, lehet, hogy kettészeli a teret, a kékség pedig, amely árad belőle…

Rrrrdummmm!

– Levágja a fejedet – állapította meg Ula.

Zuzanna futásnak eredt.

Néhány lépés után majdnem orra bukott, nem akkora volt a testsúlya, mint várta. Lassítania kellett, levenni a cipőt a lábáról. Mezítláb futott tovább. Nagyon hideg volt a gyöngyházfényű járda. Hamar elfogyott a levegője, hiába sűrű a lég, nem volt benne elég oxigén – vajon milyen mérgektől ilyen sűrű? Még ziháló lélegzetének visszhangja is másképp szólt.

Hátranézett – pont rosszkor. A Kísértet már kettévágta az egyik trolit, a kulcscsontjától a medencéjéig, és éppen lendületet vett – a levegőben tartotta a halál háromdimenziós kalligráfiáját, a titokzatos, kék ideogrammát –, lendületet vett, hogy félbevágja a másikat is. Egy hajszállal vétette el a Möbiusból indított csapás a trolit, a gorilla a földre vetette magát, kettőt gurult, és megint tárat cserélt. Trratttt! Ettől visszahőkölt a Kaszás, kétcentis lyuk jelent meg a mellén feszülő fehér trikón, térdre esett – de a kaszát nem engedte el.

Zuzanna nem várta meg, mi lesz a párbaj vége, futott tovább. Tisztában volt azzal, hogy az adott körülmények között – ezen a bolygón – nem lesz képes hosszan tartó erőfeszítésre, máris szédülést érzett; mégis legalább el akart tűnni a Kísértet szeme elől. Befordult a két másodperces obeliszk mögött (két másodpercenként jelent meg és tűnt el a türkiszzöld kőből faragott, ragyogó gúla), futott még tíz-húsz métert, és elbújt egy csavart torony sötét, nyirkos belsejében. Vasvirágok nőttek körülötte, pengeszerű szirmokkal. Zuzanna a falhoz lapult, hogy meg ne sebesüljön. Rögtön ki is derült, hogy tényleg a falnak kell támaszkodnia, összecsuklott alatta a lába, leült a földre, a rozsdaszínű talaj összepiszkolta elfnadrágját. Malena, a rendőrségi pszichológus és Kamil hajolt fölé – hogy került ide? Ki engedte be? Malena? Letiltom a hozzáférését! –, a kezüket nyújtották neki, beszéltek valamit. Zuzanna nem hallotta, dobolt a vér a fülében. Nem is tudott mondani semmit, görcsösen kapkodta a levegőt – de közben még mindig légszomja volt, sötét foltok cikáztak a szeme előtt, Jézusom, tényleg nem embernek való ez a légkör. Alig tudta fölemelni a karját, hogy magához ölelje Ulát, aki fölmászott a térdére, és most tágra nyílt szemmel, ijedten nézett föl Zuzanna verítékben úszó arcára. A torony bejáratánál árnyak kavarogtak – a forró szél, a fölkavart, barna porfelhők miatt, vagy talán a Kaszás jött el érte? Új reménnyel zizegtek a fekete pengék. Zuzanna kétségbeesetten, erőtlenül előrebukott fejjel zihált, már Ulát sem látta, egyre sötétebb lett, zuhant lefelé a sötétségbe. Ssrsst... Érintsen meg valaki, az Isten szerelmére, ez nem svízió...!

Sötétség.

Rrrdummmmm!

– Magánál van, érzem, hogy fölébredt.

– Zúza! Gyere vissza!

– Adj neki két pofont, most már magához tér.

Zuzanna kinyitotta a szemét, és vaksin hunyorgott.

– Lélegezz lassan! – tanácsolta Malena.

– Tizennégy óra esett ki – állapította meg Swiatomil Zuzanna mellett térdelve. – Gyorsan meg kell beszélnünk néhány dolgot.

– Hánynom kell – dünnyögte Zuzanna. – Mi ez a fény?

– Honnan tudnánk? Innen nem látni.

– Biztos a napok jöttek föl – mondta Malena.

– Milyen napok?

– Sweet Jesus, fölébredsz végre?!

Semmitmondó vastag aktaköteget nyújtott át neki.

– Fogd, ne vesztegessük az időt locsogásra.

– Te élsz.

Malena visszakézből adott Zuzannának két gyors pofont.

Zuzanna ellökte magától, be a pengerózsák sűrűjébe, a Skorpió kis adag elégedettséget fecskendezett bele.

A prenátus fölkelt, nem látszott rajta, hogy megsebesült volna.

– Nagyszerű. Figyelsz rám?

Zuzanna lassan fölkászálódott, leporolta a kosztümjét, és fájós vállát masszírozta.

– Hányan vagytok? – kérdezte, miután körülnézett a torony földszintjén. – Egész végig itt nyüzsögtetek körülöttem?

– Nem tudtuk, mikor térsz magadhoz – mondta Kamil. – Vagy mi lesz egyáltalán. A Lipszyc Iroda munkatársai szeretnének veled –

Az emberek előreléptek.

– Pillanat. – Zuzanna megszámolta a körülötte rajzó, svizionált figurákat. – Tizennyolc! Uramisten, mit gondoltok, mi vagyok én, valami mutáns...? – Kirázta a hideg. – Brrrr, miért van itt ilyen hideg?

– Mi nem fázunk.

A papírok, amelyeket Swiatomil hozott, többször is kisebb formátumúak lettek, amikor Ula fölemelte őket; sebesen lapozva olvasta az iratokat. Zuzanna szórakozottan borzolgatta a kislány haját.

– Menjünk ki ebből a sírboltból.

Még mielőtt elhagyta volna a tornyot, megbizonyosodott arról, hogy megint változás történt, amíg eszméletlenül hevert – nemcsak a hőmérséklet volt más, hanem a levegő íze, a hangok magassága, a teste súlya is. Nem is kellett megnéznie az amulettet.

Kiléptek a fényre. Egy bolygó fehér-kék félgömbje takarta el az égbolt egy részét a Város fölött, hideg fény világította meg az utcákat és a tereket. Zuzanna önkéntelenül fölemelte a karját, a keze közé szorította a fejét, olyan nyomasztó volt a látvány. Nem lebeghet az égbolton ilyen gigantikus tömeg, ez egy kozmikus katasztrófa képe, alapvetően természetellenes jelenség – és akkor hol is van most a Város, az óriási bolygó holdján, valamilyen műholdon? Miért nem szívta ki belőle a levegőt a légüres tér? Mégis hatalmas objektum ez, már csak azért is, mert a nehézségi erő is nagyobb, mint azon a bolygón, ahol bíborszínű az égbolt...

Úgy lekötötte ez a talány, Hogy teljesen megfeledkezett a Kék Kaszásról, amikor pedig kilépett a kereszteződésbe, és körülnézett a Város néptelen és hangtalan, szélcsendes és árnyéktalan útjain, csak akkor vette észre, hogy véres kupacban hever a troliok még mindig sötét öltönyt viselő négy félteste. Csak ekkor érezte újra azt a pánikot, ekkor jutottak eszébe újra azok a gondolatok: itt meg is halhatok, itt meg is halhatok.

A Kaszást viszont nem látta sehol. Lehet, hogy Carbona után futott? Akárhogy is, eltelt annyi idő, hogy már rég utolérte volna, ha Zuzannára pályázik.

– Emlékszel, merre van az a szökőkút? – kérdezte Ulától. – Pocsék a szám íze.

Ula szó nélkül mutatta az irányt, és –

Rrrdummm!

– Fogalmad sincs, mi történt itt – suttogta Zuzanna fülébe Kamil, és hátulról átkarolta a lányt. – Sürgősen beszélned kell a jogászokkal. És egyébként is, menj vissza minél előbb. Minél tovább –

– Azt hiszed, én nem ezt akarom? – morogta Zuzanna.

– Hm, őszintén szólva, nem vagyok biztos benne. Inkább úgy látom, mintha élveznéd.

– De muszáj volt idecsődíteni ennyi embert?

Tudod, Hogy nem fér a fejembe ennyi erős svízió.

És Carbonát följelenteni, annak van még értelme? Valószínűleg nincs is már életben a rohadék. – Zuzanna a lekaszabolt trollok felé intett.

– Nem értesz semmit. Több mint tíz súlyos bűncselekmény van a rovásodon, ezekkel főleg az EU terrorizmusellenes egyezményét sértetted meg, lecsukhatnak több mint száz évre. Nem tudnak lokalizálni, ezért elfogatóparancsot adnak ki ellened. Minél előbb jelentkezned kell, a Lipszyc jogászai tárgyalnak arról, milyen feltételekkel adod fel magad, különben isten tudja, milyen botrány robbanna ki belőle. Zuzanna, ez komoly dolog.

A lány megfordult Kamil karjai közt, túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy elviccelje, pedig már a nyelve hegyén volt – de egyetlen pillantásból fölismerte, hogy a fiú a lehető legkomolyabban beszél. Zuzanna becsukta a száját. Kamil válla fölött látta a többi vendéget, akik megjelentek a svíziójában, kétségbeesetten keresik vele a szemkontaktust, nyilván mindegyiknek van valami végtelenül fontos közlendője, pedig szemmel láthatóan attól féltek, hogy kizárja őket, ha rávetik magukat. Némelyik tényleg rémülten pislogott rá: a jogászok, a Lich Kft. igazgatóhelyettese, egy ismeretlen nő világos egyenruhában, egy rendőr... Csak Malena maradt tüntetően közömbös, nézegette maga körül a Várost, bámulta az eget.

– Hadd találjam ki, mit akarnak – suttogta Zuzanna, és önkéntelenül az amuletthez kapott.

– Hm?

Az ajkára és az állára folyt valami meleg, ragacsos anyag. Arrébb lépett Kamil mellől, ujjait az orrcimpájára szorította, és hátrahajtotta a fejét.

– Na tessék, tudtam előre – dühöngött. – Azt hiszitek, a csontvelőmben termelem a Somniferint? Ki kezdte ezt az egészet? Malena, te kis hülye, soha többé nem adok hozzáférést. A rohadt életbe, megint kezdődik, khr, khr! – Dühösen, vértől fuldokolva köpködött.

Félig leeresztett szemhéja alól látta, hogy szétoszlanak a levegőben, lassan, de biztosan. Először csak a Város derengett át gyengén az alakjukon, aztán nemsokára már egyes testrészeiket – lábukat, törzsüket – sem lehetett látni. Mindig az arcok halványultak el utoljára, ezek voltak a legkidolgozottabbak.

És csak ebben a pillanatban fogta föl, mit jelent pontosan az, hogy megszűnt a somniferines álmok lehetősége. Elvileg pontosan tudta, de ez is olyan dolog volt, amit valahogy nem akart elhinni, legalábbis alapszinten, az ésszel felfogható tartomány alatt. Azt, hogy itt maradegyedül. Egyedül a Városban, egyedül a világmindenségben. Végigfutott a hátán a hideg.

A többiek – akik sosem fáznak – hamar megértették, mi történik, és kiáltozva, dühösen grimaszolva futottak oda hozzá. Volt, aki egyszerűen karon ragadta, rángatta, mások maguk felé fordították, egymással ellentétes irányban működtek. De lassanként kifutott belőlük az érintésnyi erő is, végül alig maradt belőle egy simogatásnyi – úgy foszlottak szét, mint egy rossz reggeli álom. Zuzanna magára maradt a Város széles sugárútjainak kereszteződésében, a monumentális jégbolygó alatt, véres arccal, kézzel és kosztümmel, egy olyan helyen, ahol szellemek törnek az életére, és elveszetten, az igazi vagy képzelt hidegtől reszketve állt. Nagyra nyitott száján keresztül vette a levegőt, krákogott és köpködött. Hideg fényesség áradt a szemébe az égboltról, hiába volt csukva a szemhéja.

– Gyere – mondta Ula, és megrángatta a nadrágszárát. – Ott majd megmosdasz.

Rrrrdummmm!

Így tehát számkivetettségben találta magát Zuzanna Klajn. Száműzték az ismert világból, erre az ismeretlenre ítéltetett, amelyet vagy megért, vagy elpusztul. Az első reakciója távolról sem az volt, hogy a saját ostobaságát átkozza, nem nevezte szörnyetegnek és gyilkosnak Eduardo Carbonát en consorted, nem sírt, nem hisztériázott, és nem sajnálta magát. Először ugyanis jóleső borzongást, egyfajta gyerekes izgatottságot érzett, bár ezt maga sem értette teljesen.

Ugyanabból az okból volt izgalmas, amiért ijesztő is: a halálos veszély miatt. Mostantól fogva egyedül rajta múlt, hogy megmenekül, vagy sem. Vagy a sorson: lehet, hogy egyáltalán nincs számára menekülés. Hiszen nem segít neki senki, és minden kín, akár a halál is – valódi lesz.

Zéró szinten kezdi a játékot.

A következők állnak rendelkezésére:

 

1. test,

2. ész,

3. elfkosztüm,

4. cipő,

5. telefon (használhatatlan),

6. ipszátorgyűrű,

7. amulett az apjától,

8. Ula.

 

Tartalék életek száma: nulla.

Korábbi állapot mentése és helyreállítása: nincs ilyen opció.

Vagyis tulajdonképpen megkapta azt, amire mindig vágyott, már akkor, amikor a rotterdami bankba ment, vagy lent, az Abominado krakkói katakombáiban: egy igazi kaland esélyét. A valódi érzelmekhez valódi veszély is kell. Minél nagyobb a veszély, annál több az adrenalin az erekben. Mi másért tennék föl az emberek minden vagyonukat egy lapra a kaszinóban? A svízióban, a filmekben, a számítógépes szimulációkban csak egy bizonyos pontig lehet belebonyolódni a játékokba: kicsi az ijedtség, ezért az öröm és a megkönnyebbülés is kicsi, nagyon csekély nyomot hagy a pszichikumban. A T-generáció számára távolról sem a drogok vagy az ipszátorok jelentették a legnagyobb csapást, hanem az orosz ruletthez hasonló extrém sportok. Zuzanna sosem próbálta ki őket – a vágyat viszont értette, másokhoz hasonlóan ő is igényelte, a testet és az agyat támadó szélsőséges stresszt, amely után már semmi sem ugyanolyan. Most pedig, amikor körülnézett a néma és néptelen, idegen Városban, a fölé tornyosuló díszletek között nem csak a hidegtől reszketett apró alakja.

Sosem tud majd jámbor istenfélelem, lényegében vallásos áhítat nélkül nézni a Városra. Hitetlen létére a misztikus lelkesültséghez hasonló érzés fogta el a Város látványától, amikor szemtől szemben állt a vad, felfoghatatlan világmindenséggel.

Nem az angyalok, nem a szentek vére, nem az ereklyék és a vesztőhelyek jelentik a T-generáció számára a sacrum megfelelőjét, hanem a földön kívüli titkok nagyszabású művei: az olyan tárgyak, amelyek lényegükből fakadóan egy magasabb rendű, nemesebb világhoz tartoznak, amelyeknek puszta látványára elakad a lélegzet, fölgyorsul a pulzus, vörösre gyúl az arc.

Nem boldoggá avatott vértanúk – hanem Idegenek, valódi Idegenek jártak egykor ezeken az utcákon.

Mint a teofánia megnyilvánulásait, úgy keresi Zuzanna civilizációjuk tanújeleit, testük képeit. A levegőben lebegő szobrok – kő-, víz-, gáz-, kristályszobrok, más, holt és élő, élőnek látszó anyagból faragott alkotások – olyan teremtményeket jelenítenek meg, amelyek lehetnek intelligens lények, de akár a fantázia agyszüleményei is. Miről lehet fölismerni azt a fantasztikumot, amely olyan személyek képzeletében született meg, akik nemrég még maguk is egyértelműen a science fiction világához tartoztak? Az Idegenek SF-je: ez sértő az emberi észre és képzeletre nézve.

Nem csoda és nem is isteni akarat – hanem egymillió éves technológiák, ember nélküli tudományok, amelyeket a Homo sapiens születése előtt gyűjtöttek össze és felejtettek el. Nem a mi értelmünknek szánt tudás építette a Várost, és a többi várost sem, amelyhez villámgyorsan hozzátapad Zuzanna egyetlen átható kiáltására. A csodákat megkérdőjelezte volna, a csodák ellen föllázadt volna; az idegen planéták szörnyeinek scientiáját viszont tátott szájjal és madármódra reszkető szívvel fogadja. Ezek a megalitok, amelyek gyors és még gyorsabb ütemben emelkednek ki a valóság felszíne alól, vagy merülnek alá, mozgékonyak, vagyis bizonyos szempontból élők, ezertonnás szobrok, vagy talán inkább gépezetek, olyan gépezetek belső részei, amelyek újra meg újra áthelyezik a Várost a világegyetem különböző pontjaira... Hullámzó gravitációjú építmények, a földdel párhuzamosan futó csigalépcsők, ha pedig Zuzanna rálép, akkor mintha a nehézkedés törvényeivel ellentétesen működne, mindig ott van a lenn és a fenn, ahova a Város építői gondolták... Ezek a láthatatlan teraszokon, levegőben lebegő elfkertek, a francia péksütemények szerkezetére és könnyűségére emlékeztető konstrukciók, a xenobarokk a felhők között... Ezek a nagyrészt sötét szobákba zárt idő-és térmozaikok olyan magas mennyezetek alatt helyezkednek el, hogy Zuzanna szeme el sem lát addig, vagy olyan alacsonyak, hogy nem fér be alájuk – itt minden megtörténhet...

Nem a kinyilatkoztatott igazságokat, nem a Szentlélek igéjét – hanem a rég halott kultúrák és világok történelmét próbálja megfejteni Zuzanna, miközben a titkos írást, a falakon, a járdákon, a vízben, füstben és fényben látható írást vizsgálja összevont szemöldökkel, a Tórát tanulmányozó elsőéves diák makacsságával és buzgalmával. Vagy talán akkor érti meg, ha megérinti, talán akkor fejti meg, ha végighúzza ujjai hegyét a kronagyagba mart nagy vajatokon, talán akkor hasít belé a megvilágosodás fehér villáma, amikor elalszik, és ébredéskor az írás képét látja a szemhéja alatt? Elalszik.

Néha sikerül – az időtávlat és az idegenség még nagyobb szakadéka fölött – intim bepillantást nyernie a Város egykori lakóinak életébe és természetébe; ő legalábbis érzi ezt az intimitást. A háztartási gépek maradványait, vagy a munkahelyeken, a pihenőhelyeken évszázadokra megkövült felfordulást nézi, letérdel egy aprócska csontváz mellé, amelynek megvan mindene, csak a gerinc és a koponya hiányzik, a holdakat és a tarkán tobzódó kelmékbe bugyolált lények árnyait számolja a színpompás festményeken – lehet, hogy ők laktak itt, és az ő kerubjaikat, ördögeiket, Micimackóikat nézi? Abszurd kompozíciókká állnak össze a képek, freskók színei, itt semmi sem felel meg az emberi szem igazságérzetének: a nap éppúgy lehet fekete, ahogy az árnyék fehér. A kaotikus krikszkrakszokban, az egymásba futó vonalakban és értelmetlen foltokban csak a megfelelően távol ülő és kellően érzékeny szem sztereó látása fedezné föl a precíz hologramokat. Valószínűleg minden lépéssel egy-egy mérhetetlenül gazdag galéria mellett megy el Zuzanna, az idegen művészet galériája mellett, amely tökéletesen észlelhetetlen az olyan állatok érzékei számára, amilyen ő is.

Mindez mégsem ad alapot arra, hogy bármilyen általános érvényű megállapítást tegyen a Város lakóiról, nem jelentheti ki róluk biztonsággal: ilyenek voltak. Tulajdonképpen annyit mondhat összesen, hogy itt mindenféle általánosítás hazugság lenne. Nem véletlen, hogy ilyen eklektikus a Város: itt egynél több fajta élt, több mint egy faj, itt élt – Zuzanna biztos ebben – minden Idegen minden bolygóról, amelyek között a Város lebeg. Talán nem mindenki egyszerre, lehet, hogy nem ugyanabban az időben, és azokkal vajon mi van, akik más légkört igényelnek? Milyen furcsa, hogy még mindig nem öntötte el egy metántenger, nem fulladt meg ammóniaoldattól... De ez volt a találkozóhelyük, a világmindenség fővárosa. Most emberek élnek benne.

Végeredményben éppen erre ment ki az egész játék: hogy megtalálja a lakókat, valakit, akinek megadhatná magát, akitől kiválthatná magát a halálból, bármi áron. Miután eltelt az a nap, amikor a Harangnegyedben kóborolt (két keresztutcával arrébb találta meg Eduardo Carbona lefejezett holttestét), már akkor elszivárgott belőle a Kaland iránt érzett lelkesedés, már nem hódított a szabadság bódító íze, és Zuzanna komolyan elgondolkodott azon, vajon nem egy családi átoknak esett-e áldozatul: ő a következő Klajn, akinek sírgödrébe üres koporsót helyeznek, mert a testét elemésztette a Titok.

Két választása volt: vagy megtalálja a módját annak, hogy visszakerüljön a Földre, vagy talál egy élelemforrást. Erre nem adott magának két hétnél több időt, sosem tanult prána-technikát. Aztán, hát igen, ki kell választani egy gyors, egyben fájdalommentes öngyilkossági módot. Például leugrik az egyik torony tetejéről. Vagy halántékon lövi magát az egyik troli pisztolyával. Átkutatta a kettévágott tetemeket, még magával is vitte volna az egyik fegyvert, de olyan nehéz, idomtalan volt... Zuzanna nem tetszett magának pisztollyal a kezében.

Eleinte abból indult ki, hogy ésszerű lenne arra a problémára koncentrálni, hogyan lehetne visszairányítani a Várost a Földre, abban legalábbis biztos volt, hogy ezt meg lehet csinálni. Csak arra nem talált okot, miért bizonyulna kompatibilisnek a Városban, illetve a hozzá kapcsolódó többi világban megjelenő bármely flóra vagy fauna a Homo sapiens fiziológiájával.

Hogyan vehetné át az irányítást a Város fölött, akár ideiglenesen is? Az ésszerű vizsgálódás legelső alapelve: keress ismétlődő összefüggéseket, mintázatokat, állítsd föl fejben a Korrelációk Táblázatát. így dekódoljuk a valóságot. Lehet, hogy ezzel a módszerrel nem fedezünk fel sarkalatos igazságokat, de megtudjuk, és ami a legfontosabb, megtanuljuk, hogyan használjuk ki az ezekből közvetlenül és közvetve fakadó törvényszerűségeket.

Tehát: milyen más változás kísérte minden alkalommal a Város helyváltozását? Milyen „LG-szimmetriához” kapcsolódott? (Zuzanna nem akarta, hogy befolyásolják Carbona szavai, elvégre hazudhatott is, ő meg félreérthette, vagy nem jegyezte meg teljesen – mindenesetre mind ez idáig csak Carbona kínált olyan szavakat, amelyekkel meg lehet nevezni ezeket a megnevezhetetlen jelenségeket. Nem értette őket – de ezek a szavak legalább birtokba vették a csodák világát, megnyugtatóan hatottak rá tudományos esztétikájukkal.)

A legegyszerűbb, ösztönös gondolat azt sugallta, hogy keressen összefüggést a Város világegyetemen belül elfoglalt helye és az amulett alkotórészeinek aktuális kombinációja között. Csakhogy nem merült fel ilyen összefüggés, nagyon ritkán és nagyon rövid időre állapodott meg tartós formában az ékszer, általában a saját nehézkedési erejétől forgott lazán, minden tengelye körül, elég volt hozzá egy enyhe nyomás; amikor pedig más helyre telepedett a Város, Zuzanna nem tett semmi különöset a nyakékkel, az is megesett, hogy egész idő alatt a tenyerébe zárva tartotta, mozdulatlanul – itt nem volt összefüggés.

Ha tehát valóban csak „szimmetriaerősítőként” funkcionál, akkor a nyakéken kívül kell léteznie az összefüggésnek. Ula Zuzannát kérdezgette, így próbált segíteni neki a törvényszerűség megtalálásában. Melyik égtáj felé fordultál? Ültél, álltái, feküdtél? És az amulett – milyen helyzetben volt? Hozzáértél, érintette a bőrödet? Milyen volt a hőmérséklet, a páratartalom, milyen napszak volt, és milyen tengerszint fölötti magasság? Zuzanna egyre határozottabban tudta, hogy ez sehová sem vezet. Ula mégsem tágított. Mit mondtál akkor?

Lehet, hogy a szavakra reagál. Emlékezz vissza: mit mondtál? Csakhogy amikor például a hideg fényű, fehér-kék bolygó alá került a Város, akkor Zuzanna eszméletlen volt, nem mondott semmit.

Mégis ezen a nyomvonalon mentek tovább. Nem a szavak. De kapcsolatban volt valami módon Zuzannával? Hiszen amíg az Abominado széfjében hevert hosszú évekig, egyáltalán nem működött az amulett – lehet, hogy egyszerűen nem volt mit fölerősítenie?

Először is, miért hagyta ott Zuzanna apja? Talán pont azért, hogy „kikapcsolja”; lehet, hogy eleve nem lehet teljes mértékben vezérelni, vagyis nem a nyakék, hanem maga a folyamat, „a szimmetria erősítése”, vagy minek is lehetne nevezni... Lehet, hogy az apjának elege lett abból, hogy időnként a semmiből az orra elé ugrik a Város? Ez az erősítő egyébként nyilvánvalóan nagy értéket képvisel a beavatottak számára – lehet, hogy éppen ez volt az oka Jan Klajn halálának?

Oké, nem lehet kézben tartani az egész folyamatot. Akkor hol lehet az összefüggés? Zuzanna már ötször aludt el és ébredt föl a Városban, és minden alkalommal más-más égboltot látott, amikor kinyitotta a szemét. Mi történik, amíg alszik?

Ula erősködött, hogy teszteljék a hipotézist, méghozzá úgy, hogy tegyék le valahova a nyakéket, míg Zuzanna alszik, rejtsék el valahol a szomszédos épületben. Zuzanna először ellenkezett. Ezek ostoba félelmek, mondta Ula, ki lopná el? – A Kaszás – morogta Zuzanna. – A Kaszás annál sokkal többet vinne el – felelte Ula. Végül Zuzanna megadta magát. Hosszú idő óta most először aludt el úgy, hogy nem érezte a bonyolult alakzat súlyát a melle között, amikor lehunyta a szemét, narancsszínű holdak vándoroltak az ibolyaszínű égen, amely elé vulkánok füstje vont fátylat – és ugyanezek a holdak emelkedtek föl az égbolton a láthatár túlsó végéről, amikor kinyitotta a szemét.

Tehát mégis! Sietve visszatette a nyakába az ékszert. Amikor fölemelte (szabadon forgott, változtatta a formáját), elgondolkodva harapott az ajkába. Mit csinálok álmomban? Egyik oldalamról a másikra fordulok, varázsigéket motyogok, akaratlanul megfogom és megszorítom az amulettet?

– De miből gondolod, hogy feltétlenül csinálsz valamit?

– Szóval most azt mondod, hogy teljesen véletlenszerűen működik?

– Nem. De ha repülsz álmodban, akkor valójában nem csinálsz semmit, ugye?

Zuzanna gyanakodva pillantott Ulára, és gyorsan végiggondolta, milyen visszahúzódó kiáramló mozgásai voltak eddig a Városnak. Az álmaira persze nem emlékezett (egyébként is legjobb esetben a legutolsó álmaira emlékezne, amelyeket közvetlenül ébredés előtt álmodott), arra viszont igen, mi történt a temetőben, a téeszföldeken, aztán a Városban. Volt valamilyen közös vonás az akkori lelkiállapotai között? Nem volt.

– Biztos vagy benne?

Közös vonás talán nem volt, de Zuzanna rádöbbent, hogy ezek mindig nagy energiájú állapotok voltak, ilyenkor izgatott volt, hevesen rajzottak a fejében a gondolatok. Álmában pedig – álmában biztos ugyanez történt...

– Na nem, ennek semmi értelme, hiszen Krakkóban sem vettem le éjszakára.

– És ott fenyegetett az éhhalál? Kétségbeesetten kerestél segítséget, menekülési esélyt, hogy kikeveredj a világegyetem labirintusából? Voltak ilyen rémálmaid?

Zuzanna rosszalló pillantást vetett Ulára.

– Honnan tudod, mit álmodom?

A kislány zavarba jött. Lesütötte a szemét, a ruhája szegélyét tépkedte.

– Én is szoktam aludni – motyogta. – Valahogy... átszivárog.

Zuzanna nem kérdezte, micsoda.

A következő lépés nyilván az lesz, hogy megpróbál tudatosan előállítani hasonló mentális állapotot, és előidézni olyan „LG-szimmetriát”, amely visszavinné a Várost a Földre. Zuzanna most sajnálta igazán, hogy az ipszátora nem klasszikus maszturbációs ipszátor: ez lenne a legkönnyebb út a szimmetria előhívásához. (A vicc kedvéért elgondolkodott azon, mi is valójában ez az LG, hogy a szexuális ajzottság útján lehet eljutni hozzá – valamilyen tantrikus fluidum?) Az adott körülmények között összehasonlíthatatlanul könnyebben tudta volna a jeges hisztéria szintjéig hergelni magát – korábban sosem tapasztalt ilyen állati dühöt –, mint szexuális izgalomba jönni. Könnyebben és minden további alkalommal egyre gyorsabban; szinte érezte, hogy szétárad az ereiben a Skorpió mérge.

Ezúttal sikerrel járt: tompa morajlás támadt, forró és hideg hurrikánok, illatos és bűzlő szél kavarodott, és Zuzanna szenvedélyes kiáltására megváltozott az ég a Város fölött, napok, holdak, csillagok, csillagászati méretű mesterséges konstrukciók, a láthatáron túlnyúló, geometrikus jég-és kőalakzatok, évmilliókkal korábban kihalt civilizációk titokzatos teremtményei bukkantak föl és tűntek el.

A depresszió peremén egyensúlyozva először a csuklójára helyezte egy utcai kirakatüveg borotvaéles szilánkját, így vágtatott végig a Város gerincén, tucatnyi bolygón és féltucatnyi más helyen, amely nem bolygó; a fültépő üvöltés ritmusára bomlottak ki előtte egymás után a világegyetem rémületes tájai. Ula összeszorította a szemét, befogta a fülét. Zuzanna keze megremegett, amikor mélyebbre nyomta a csorba kristályt a bőrébe. Tényleg képes lenne fölvágni az ereit? Hiszen ez a játszma lényege: ha nem ez történne meg valóban, ha Zuzanna csak úgy tett volna, nem lett volna mit fölerősítenie a nyakéknek. Ez a különbség a kaland és a kalandról szóló svízió között.

Sikeres volt a művelet, de ez nem vitte közelebb a probléma megoldásához. Amennyire meg tudta állapítani, tökéletesen esetleges helyek hívták elő a Várost, ebben nem látott semmilyen szabályszerűséget, amelyet később fel tudott volna használni arra, hogy a Földre irányítsa; semmilyet – egy alapvető törvényszerűséget leszámítva: azt, hogy csupa urbánus helyszín volt, a Város más városokhoz csatlakozott, méghozzá majdnem ugyanolyan építészeti szerkezetű negyedekhez, sokszor nem is lehetett észrevenni, hol van az átmenet a kettő között. „A forma szimmetriája.” Csakhogy amikor Zuzanna kívülről hívta elő a Várost, ennek nem volt jelentősége: ott jelent meg, ahol a lány éppen tartózkodott, ott kellett megjelennie. Nem meglepő, hogy az amulett ilyenkor izgett-mozgott, forgolódott a tenyerében.

Zuzanna most egy másik kísérletbe kezdett, pedig éppen erről próbálta lebeszélni Ula. A kísérlet hosszabb, kimerítő menetelést igényelt. (Időközben Zuzanna gyomra már állandó görcsben volt az éhségtől, ez pedig néha bőséges nyáltermelésbe váltott, émelyítő ízzel a szájában.) Kigyalogolt a Városból, az omladozó metropolisz durva szemcsés homokkal borított utcáiról, amelyhez a Város csatlakozott, úgy rakódott rá, mint egyik hologram a másikra; távolabb üres területre, fekete dűnék és fehér törmelék közé vezetett a málló kövekkel borított út. Zuzanna visszaragasztotta a cipőjét, az erodált felszín fölsebezte a talpát. Olyan messzire akart elmenni, hogy eltűnjön a szeme elől a Város, ez pedig már-már erejét meghaladó feladatnak bizonyult; a végén már nem kellett mesterségesen létrehoznia magában a hisztériát, átcsapott fölötte a sötét kétségbeesés hulláma, Zuzanna leült a mocskos porba, azt sem nézte meg, mögötte kúszik-e hűséges kutyaként a Város, vagy sem, nem érintette meg az amulettet – rájött abból is, hogy hirtelen ráborult a hűvös árnyék.

Ugyanakkor mégiscsak hasznos tapasztalat volt, most már maga mögött hagyhatta a Város határait, nem kellett attól félnie, hogy elvész a világmindenség valamelyik istentől és idegenektől elfeledett zugában, ezergalaxisnyira az otthonától.

Így kezdte el bejárni a romokat – csupa rom volt körülötte, jobb vagy rosszabb állapotban, öregebbek és fiatalabbak –, a jelek szerint mindig romok vették körül a Várost, attól függetlenül, Zuzanna melyik városnegyedből jött, és milyen planétára került. A Harangnegyedet is elhagyta, pedig addig arra törekedett, hogy ne távolodjon el tőle túlságosan – de a sors eldöntötte helyette, a kívülről előhívott Város a szimmetrikus formák dacára sosem mutatkozott ugyanolyannak; ez volt a sors, vagy talán a Város gonosz intelligenciája. Vagy egyszerűen csak olyan hatalmas volt, hogy statisztikailag sem jöhetett létre véletlen ismétlődés: sosem hallja többé a Harangot.

Néptelen bolygókon vándorolt tehát, bejárta a néptelen Várost. Kettős célja volt ezekkel a vándorutakkal, hiszen miután megértette a szimmetria elvét, már azt kereste kétségbeesetten, hol talál hasonlóságot a földi építészeti formákhoz, mert tudta, hogy azok a nagyvárosok, amelyeket a Város földi mintákhoz hasonló részei vonzanak, jó eséllyel valóban földi metropoliszok.

A következő szabályokat követte a Hisztérikus Rulett: először kimenni a Városból, fölkapaszkodni egy közeli dombra, itt megvárni, hogy a tébolyult urbanisztika kaleidoszkópjában megjelenik a legismerősebb látvány; aztán egy ilyen városrész belsejéből újraindítani a Rulettet, amely a negyedhez legjobban illő várost választja majd ki a kozmosz végtelen készleteiből. Időnként vissza kell térni az első lépéshez: ha sikerült Földszerű bolygóra idézni a Várost, még jobban csökkenthető az építészeti formák választéka. És így tovább, még el nem érjük a kívánt eredményt. Elvileg ezzel a módszerrel Zuzanna véges időhatáron belül eltalálhatja a Földet – csak az a kérdés, milyen hosszú lesz ez az idő.

Ula erősködött, hogy többféle stratégiát kövessen. Mindenekelőtt – magyarázta – a Városon belül is találhatnak élelemforrást. Bevonszolta Zuzannát minden útjukba kerülő épület belsejébe.

– Mit vársz, szupermarketet, édenkertet, francia éttermet? – gúnyolódott Zuzanna.

Ula nem tágított; az idő múlásával egyre eltökéltebb lett.

– Emlékszel arra a Snickers-papírra? – hajtogatta. – Itt voltak már régen.

Csakhogy volt ebben némi kockázat is, bármelyik szökőkútról vagy vízszoborról kiderülhetett, hogy nem közönséges H₂O-val, hanem mérgező folyadékkal töltötték meg, az a legésszerűbb tehát, ha kitartanak egy olyan forrás mellett, amelyet már kipróbáltak; mert innia mindenképpen kellett Zuzannának.

Ellentétes parancsok: továbbmenni, nem menni tovább.

Továbbment. Fájt a lába – a combja, a vádlija, az inai, a lábfeje; mezítláb járt, csak akkor vette föl tűsarkú glueonját, ha muszáj volt, átkozta magát, amiért ezt a cipőt választotta, az elegancia a jóllakottak és a biztonságban élők luxusa.

– Fölfelé, nézz fölfelé! – hajtogatta Ula. – Nézz fölfelé, nem fogom észrevenni, ha csak a körmödön tükröződik.

Most, hogy el volt vágva a szerverétől, Zuzanna nyilván nem tudta végignézni a korábbi események rögzített képeit – az emlékezetére támaszkodott, pedig az a legmegbízhatatlanabb. A Vár, a Fellegvár, ezt mondta Carbona. Abban a festékszórós feliratban is felbukkant a Vár. Állítólag maga is látta. Hol és mikor láthatta? Csak az az erőd jutott eszébe, amelyet a temetőben látott az égbolton, amikor először jelent meg a Város. Tehát ez lehetett az összeesküvők főhadiszállása. Zuzannának most már minden mindegy volt: megadja magát nekik, átadja a nyakéket, csak kerüljenek végre elő! Azért kereste őket, hogy kapitulálhasson előttük.

Érdekes módon egyáltalán nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy összetalálkozik a Kék Kaszással. Mintha az, hogy akkor megkímélte az életét – mert megkímélte, hiszen nyugodtan utánamehetett volna és megölhette volna, mégsem tette – életre szóló védettséget adott volna a Kísértet kaszája ellen. Igazság szerint most már megkönnyebbüléssel üdvözölte volna, ha felbukkan: odamenne hozzá alázatosan lehajtott fejjel, és a segítségét kémé. Mindenesetre így tervezte, amikor a kimerültségtől elaludt egy újabb égbolt alatt – bár mindhárom daimón tiltakozott e kép ellen, még Athéné is, amilyen mérhetetlenül önhitt volt.

Amikor észrevette, hogy ezen az égen, a Város aszimmetrikus felhőkarcolóinak csúcsa fölött alacsonyan átrepül egy gömbölyű hasú helikopter, Zuzanna már olyan gyönge volt (majdnem elájult), hogy nem hitt a szemének. Hallucináció, gondolta. Már csak azért is, mert a gép színt váltott repülés közben, álcapáncéllal próbált minél jobban beolvadni az új háttérbe – lehet, hogy Zuzanna olyan erősen vágyott arra, hogy észrevegyen egy kaméleonhelikoptert, hogy elég volt egy megcsillanó fényfolt, egy kis színkavargás...

Ulának viszont nem voltak kétségei.

– Gyere, na, mozdulj már! – rángatta Zuzannát. – Ne tegyél úgy, mint aki meghalt!

– Aliért nem hallom...

– Katonai gép, akkor sem hallanád meg, ha egy templom közepén szállna le.

– De mit rángatsz már? – dühöngött Zuzanna. – Honnan tudod, hova repül?

Ezt tényleg nem tudhatták. Végül úgy döntöttek, hogy ha egy órán belül nem jelenik meg újra, az azt jelenti, hogy a Várba tartott; az sem baj, hogy ehhez nem kell egyenes vonalban repülnie. Nem került elő, ezért utána indultak.

Több mint tíz kilométeres menetelés volt, Zuzanna szédült, tudta, hogy ha megáll és leül, akkor vége, nem kel föl többé. Lementek a napok (olyan lassan, hogy szinte észre sem vette), szögletes árnyékokat, a látóhatár fölött lebegő erődöt kereste a zöldes-barnás fényben – de nem találta. Azt sem vette észre, hogy kiért a Városból, és most egy idegen bolygón, szemetes utcákon sántikál egy néptelen metropoliszban, amelyen nagy pusztítást végzett az idő. Csak azért ment tovább, mert itt feleakkora volt a súlya. Savanyú volt a levegő, irritálta a gégéjét. Tompán meredt maga elé, nézett, de nem látott; a test nélküli Ula nem szenvedett, érdekelte a világ, ő értette meg elsőként.

– Ide nézz! Látod? Ez az ő művük!

Egy ásatás helyszínéhez értek.

Még állt az állványzat a kráter belsejében, kikapcsolt reflektorok lógtak páros kötegekben a krondaruk és – konzolok vékonyka karjairól, még a markológép is könnyű volt és kecses, fogazott kanalával és angolkóros mancsával, hiszen elftechnológiával készült; oldalán ragyogott a nagy, sárga WI logó: Werner Institute.

Zuzanna érezte, hogy könny szökik a szemébe a látványtól; a Skorpió rögtön égető szégyent mart bele. Összerezzent, és elindult lefelé, a fehér épületekhez, amelyek az ásatások legfelső gyűrűje fölött, a kráter oldalához tapadva álltak. Az ajtón ugyanaz a lógó látszott.

Eleinte még idegesen nézett körül többször is, a Werner dolgozóit kereste, vagy valamilyen jelet, amely a tevékenységükre utalna, de nemsokára rátelepedett a hely hangulata: olyan csönd volt, mint az antik horrorokban. Már évekkel azelőtt elhagyták a néptelen munkahelyet, egy magányos szélforgó kelepel minden erősebb széllökésre, ez az egyetlen mozgás. Igaz, hogy errefelé repült a helikopter, sőt, talán pontosan ide, a kráter pereme fölött elhelyezkedő leszállóhely viszont üres, csak világos porfelhő gomolyog a lapos felszín fölött.

Mit ástak itt? Mégis inkább természetes képződménynek látszott a kráter, vagyis valamilyen korábbi robbanás, nem pedig módszeres régészeti munka nyomán keletkezhetett. Túlságosan meredek volt az oldala, de figyelembe kell venni az itteni gravitációt is. Zuzanna szinte szaladt a kronréteggel borított keskeny úton, amely csigavonalban futott a kaldera sötétlő mélyébe. A három lemenő nap nyomában húzódtak az árnyékok a perem egyik pontjától a másikig, Zuzannának erőltetnie kellett a szemét, egyre kevésbé volt biztos abban, hogy valóságos, amit lát. A föld felszíne alól – a föld vaníliapuding színű volt – teljesen kibelezett, gigantikus épületek/gépek/szobrok/hullák tetemei emelkedtek ki és rendeződtek nagy kiterjedésű geometrikus formába, valahol a sátáni pentagram és a sokszögű traktál alakzatai között.

Elég volt enyhén meglökni, fájdalmas nyikorgással máris kinyílt az épület ajtaja. Ula lépett be elsőként. Balra volt az öltöző, a falon hatalmas tükörrel. Milyen ronda vagyok, gondolta egykedvűen Zuzanna, koszos a hajam, pocsék a bőröm, kiáll az arccsontom, púposán járok, mint egy vénasszony; csak a kosztümöm kifogástalan. Elfordította a tekintetét, besántikált az épület belsejébe – konyhaféle, kamra, nyilván ettek valamit, biztos hagytak valamit. De ennek nem sok jele volt, kiüríthették a helyiséget, mielőtt elhagyták a bázist, egyes helyeken csak a puszta falak maradtak. Működött a világítás, felgyulladtak a lámpák, amikor Zuzanna átlépte a küszöböt. Néhányszor hangosan megszólalt, abban a reményben, hogy legalább a háztartási rendszer válaszol – de még a visszhang sem volt hajlandó felelni.

Megtalálta az épületegyüttes kinyomtatott alaprajzát az épületek közti átjáróban, a falra erősítve, szólt Ulának, hogy tanulja meg az ebédlőbe vezető utat. A folyosó végén szabálytalan ritmusban zakatolt valami, és egy pillanatra, mielőtt kiderült, hogy az ablakkeretből kitört műanyag lap, Zuzanna úgy érezte magát, mint Ripley az Aliensben. Csak a léptei bizonytalanabbak. A nyitott ablakon sötétbarnán, egymás hegyén-hátán nyúltak az árnyékok az épület belsejébe; a napok elbújtak a kráter pereme mögött.

Üres volt a kamra – de az ebédlő mögött, egy fülkében állt egy hatalmas, ipari konyhai robot, Siemens gyártmány, Zuzanna házi modelljéhez hasonló típus. Megnézte a menüpontokat – és romba is dőlt minden reménye: a szintézis minden funkciója szünetelt.

– Fuck, fuck, fuck! – suttogta homlokát a gép hideg burkolatának támasztva.

– Elromlott? Mi van? – kérdezte Ula ugrándozva, nem látta a képernyőt. – Mi történt?

Zuzanna mély levegőt vett. Reszkető kézzel indította el a hibakeresőt. Áram alatt van, hibaüzenet nincs, a koncentrátumtartályok kétharmadig feltöltve, egy hadseregnek elég lenne – csak a víz hiányzik. Nem ástak a kráterben kutat, és nem bízhattak az itteni esővízben sem; nyilván szállították valahonnan a vizet. Távozásuk előtt üríthették ki a tárolót. Még a csövekben sem maradt semmi, átfújatták levegővel.

– Fogj egy vödröt, visszamegyünk a Városba – rendelkezett Ula. – A kristályfa mögött áll az a vízfalú bunker, emlékszel, ittál is belőle. És rejtsd el itt valahol az amulettet, olyan kimerült vagy, hogy száz új bolygót hoznál ide egy hallucinációval, pedig ez lesz az otthonunk, beköltözünk, nem szabad elveszítenünk ezt a világot. Aztán megnézed a telekommunikációs központot az emeleten. Mire vársz? Még lemennek a napok!

Zuzanna rekedten elnevette magát, és levette a nyakéket.

– Na, hol az a vödör?