11. fejezet

Miért dohányzunk, iszunk szeszt
és veszünk magunkhoz veszélyes
vegyi anyagokat?

Az ember vegyi anyagokkal való önpusztításának az állati hivalkodásban megvan a maga előképe, s már ez a hivalkodás is veszélyes – az állat megfizet érte. A hivalkodást talán egy kétség hívja életre: az, hogy a bármely egyed által kibocsátható jelzésekkel csalni is lehetne. De a költséges és veszélyes jelzések már szavatolják az őszinteséget, ilyenformán jók valamire – addig legalábbis, amíg több a hasznuk, mint a költségük. Ez az ősi evolúciós szabály az emberben sajnos felborult.

Ólomszennyezés – Csernobil – formaldehid a falakban – azbeszt – szmog – a Valdez olajkatasztrófája – a New York állambeli Love-csatorna – az Agent Orange lombtalanító és gyomirtó… Szinte nincs olyan hónap, hogy ne derülne ki: mások gondatlansága miatt magunk és gyermekeink megint mérgező vegyületek hatásának vagyunk kitéve. A nagyközönség egyre jobban felháborodik, mind tehetetlenebbnek érzi magát és egyre inkább változásokat követel. Miért teszünk hát olyasmit magunkkal, amit mástól nem viselünk el? Hogyan magyarázható az a paradox helyzet, hogy sokan szándékosan nyelnek le, fecskendeznek magukba vagy lélegeznek be mérgező vegyületeket, például alkoholt, kokaint és a dohányfüstben levő vegyi anyagokat? Miért természetesek a szándékos önpusztítás különféle formái a mai társadalmakban, a primitív törzsektől kezdve a technikailag igen fejlett városok lakóiig, s miért megy ez így már legalábbis az írott történelem kezdete óta?

A kábítószer-élvezet is mintha csak az emberre lenne jellemző, akárcsak az előző három fejezetben tárgyalt sajátosságok, bár ez a vonásunk nem tartozik a nemesebbek (a nyelv és a művészet) közé, s még azt sem mondhatjuk el róla, hogy egyfelől jó volna, másfelől rossz (mint a mezőgazdaságról); ez kétségkívül átkos tulajdonságunk. De az átkosak közt még nem a legátkosabb, mert a civilizáció fennmaradását legalább nem veszélyezteti, mint a népirtásra és a környezetpusztításra való hajlandóságunk. Kellőképpen káros és elterjedt azonban ahhoz, hogy tudni akarjuk, vajon miből fakad.

Nem az itt a fő kérdés, hogy ha egyszer már elkezdtük, akkor vajon miért használjuk tovább is a káros szereket. Részben azért, mert rászokunk, s akkor már nehéz meglennünk nélkülük. Az igazi rejtély az, hogy mi indít bennünket a kipróbálásukra. Az alkohol, kokain és a dohány egészségkárosító vagy halált okozó hatására ma már rengeteg a bizonyíték, és azok mind köztudomásúak. Lennie kell tehát egy ezzel szembe ható nagy hajtóerőnek, ha az emberek mégis önként, sőt lelkesen fogyasztják őket. Mintha nem tudatos programok sarkallnának bennünket arra, hogy ezeket a köztudomásúan veszélyes dolgokat műveljük. Mik lehetnek ezek a programok?

Erre persze nincs egyedüli magyarázat, különféle indítékok más-más súllyal esnek a latba különböző társadalmak különböző egyedeiben. Vannak például olyanok, akik gátlásaik feloldására isznak, mások azért, hogy enyhítsék a szorongásukat vagy a bánatukat, megint mások pedig csupán kedvelik a szeszes italok ízét. Az persze, hogy az emberek a kémiai szerekkel földrajzi térségenként és társadalmi osztályonként más-más fokban élnek vissza, igen nagy részben azért van, mert a különféle emberi populációknak és társadalmi osztályoknak nem egyformán adatik meg kielégítő életet élni. Nem meglepő tehát, hogy az önpusztító alkoholizmus erősebb Írország nagy munkanélküliséggel sújtott vidékein, mint Anglia délkeleti részén, vagy hogy a Harlemben elterjedtebb a kokain és heroin élvezete, mint a gazdag külvárosokban. Ez pedig hajlamossá tehet bennünket arra, hogy a kábítószer-élvezetre egyszerűen nemet mondjunk mint társadalmi és kulturális okokkal magyarázható emberi jellegzetességre, s ne is érezzük szükségét esetleges állati előzmények felkutatásának.

De az általam itt megnevezett okok közül egyik sem jut el magának a paradoxonnak a gyökeréig, addig tehát, hogy miért hajszoljuk azt, amiről tudjuk, hogy ártalmas. Ebben a fejezetben felvetek még egy lehetséges indítékot. Az majd összekapcsolja ezt a mi kémiai önpusztításunkat az állatok körében szokásos sokféle, látszólag önpusztító viselkedéssel, sőt az állati jelzésrendszer általános elméletével is. Ez az indíték kultúránk sokféle jelenségét foglalja egybe, a dohányzástól és alkoholizmustól kezdve a kábítószer-élvezetig. Ez többféle kultúrában is érvényes lehet, mert nemcsak a nyugati világban látható jelenségekre adhat magyarázatot, hanem máshol előforduló rejtélyes szokásokra is, például arra, hogy miért isznak az indonéz kung fu-mesterek petróleumot. Behatolok majd a múltba is, és alkalmazni fogom ezt az elméletet a maja civilizáció látszólag bizarr, szertartásos beöntési gyakorlatára is.

Hadd mondjam el előbb, hogyan jutottam erre a gondolatra. Egy nap hirtelen rádöbbentem: mégiscsak rejtélyes, hogy az emberi használatra mérgező vegyületeket gyártó vállalatok nyíltan hirdetik szereik alkalmazását. Erről az üzleti gyakorlatról azt gondolhatná az ember, hogy csak csőd lehet a vége. Pedig, ha a kokainhirdetést még nem viseljük is el, a dohányáru- és alkoholhirdetések már annyira elterjedtek, hogy észre sem vesszük bennük a talányt. Erre csak azután ébredtem rá, hogy több hónapot töltöttem Új-Guineában, őserdei vadászok között, távol a hirdetések világától.

Új-guineai barátaim nap mint nap faggattak a nyugati szokásokról, és az ő döbbent arcuk láttán jöttem rá jó néhány szokásunk értelmetlenségére. Ez a több hónapon át tartó terepmunka gyors, csak a mai közlekedéssel lehetséges átmenettel zárult: június 25-én még az őserdőben figyelhettem, hogy egy színpompás hím paradicsommadár méteres farktollait maga után vonszolva ügyetlen csapkodással áthalad egy tisztáson, másnap, június 26-án pedig már egy Boeing 747-es sugárhajtású repülőgépen ültem, képeslapokat olvasgattam és próbáltam lépést tartani a nyugati civilizáció csodáival.

Belelapoztam az első képeslapba. Éppen egy olyan oldalon nyílt ki, amelyen egy keménykötésű férfi lóhátról terel egy marhacsordát, s a kép alatt óriási betűkkel egy cigarettamárka neve állt. Amerikai lévén, pontosan értettem a kép jelentését, de egy részem még az őserdőben volt, és az őszinte csodálkozással nézte ezt a képet. Talán nem is tűnik majd ez olyan furcsának, ha az Olvasó megpróbálja elgondolni, hogy eddig még egyáltalán nem került ismeretségbe a nyugati civilizációval, de most először lát egy hirdetést, és megpróbálja megérteni, hogy vajon mi köze lehet a marhák üldözésének a cigarettaszíváshoz (vagy nem szíváshoz).

Ez az őserdőből alighogy kibukkant részem így gondolkodott: Micsoda kitűnő dohányzásellenes hirdetés! Köztudomású, hogy a dohányzás gyengíti az állóképességet, daganatos megbetegedéseket okoz, és korai halált. A marhapásztorokat pedig életerős, csodálatra méltó embereknek tartjuk. A hirdetés minden bizonnyal a dohányzásellenes erők lehengerlően hatásos ötlete; tudatja velünk, hogy ha ezt a bizonyos cigarettafajtát szívjuk, akkor nem illünk majd be cowboynak. Micsoda hatásos üzenet az ifjúságnak!

Aztán nyomban rájöttem persze, hogy a hirdetést maga a gyártó cég jelentette meg, valamiképp azt remélvén, hogy az olvasók épp ellenkező értelmű üzenetet olvasnak ki majd belőle. Hogy a csudában hagyhatta ez a cég, hogy a reklámosztálya ilyen végzetesen elszámítsa magát? Hiszen akit egy kicsit is érdekel a maga fizikai állóképessége és énképe, az ennek a hirdetésnek a láttán egyszer sem fog cigarettát a szájába venni.

Félig még mindig az őserdőbe merülve, lapoztam egyet. Ezen az oldalon is volt egy fénykép, egy üveg whisky volt rajta egy asztalon, az asztal mellett egy férfi, pohárral a kezében – alighanem az üveg tartalmából iszogatott –, meg egy fiatal, fogamzóképes korú nő, aki elragadtatottan, szexuálisan felkínálkozva tekintett erre a férfira. Hogy lehet ez? – kérdeztem magamtól. Mindenki tudja, hogy az alkohol tompítja a szexuális működést, impotenciára hajlamosít, az ember tántorog tőle, gyengül az ítélőképessége, májcirrózist kap és elgyengül. Ahogyan Shakespeare Macbeth-jében mondja halhatatlan szavakkal a várkapus: „felpiszkálja a vágyat, de cserbenhagy a végrehajtásnál”. A meghódítandó nő előtt minden férfi igyekezne eltitkolni az ilyesfajta fogyatékosságokat. A képen látható férfi akkor miért hivalkodik mégis vele? A whisky gyártó cégek tényleg azt gondolják, hogy ennek a meggyengült egyénnek a képével könnyebben eladják a termékeiket? Az ember inkább azt várná, hogy az „Anyák az Ittas Vezetés Ellen” készíttet efféle hirdetéseket, és a whisky cégek inkább ellenkeznek, sőt perrel igyekeznek megakadályozni a megjelenésüket.

Jó néhány oldalon át hirdettek a képeslapban cigarettát vagy tömény szeszt, és célozgattak a hasznosságukra. Némelyik hirdetésen még fiatalokat is mutattak, amint azok vonzó másneműek jelenlétében cigarettáznak, azt sugallván ezekkel a képekkel, hogy a dohányzás szexuális kapcsolatokkal is szolgálhat. Pedig minden olyan nem dohányzó tanúsíthatja, akit csókolt már meg dohányos (vagy megpróbált megcsókolni), hogy a dohányos kellemetlen lehelete mennyire rombolja a vonzerőt. A hirdetés paradox módon nemcsak a szexuális előnyökre utalt, hanem eszményi barátságra, üzleti lehetőségekre, életerőre, egészségre és boldogságra is, noha a hirdetésből közvetlenül mindennek épp az ellenkezőjére lehetett következtetni.

A napok múlásával visszaereszkedtem a nyugati civilizációba, és egyre kevésbé figyeltem az önpusztító hirdetésekre. Visszatértem terepen gyűjtött adataim elemzéséhez, és egy merőben más, a madarak evolúciójával kapcsolatos paradoxon kezdett izgatni. Végül ez utóbbi paradoxon értette meg velem a cigaretta- és whiskyhirdetések mögött meghúzódó egyik indítékot.

Ez az új paradoxon pedig az volt, hogy a június 25-én megfigyelt hím paradicsommadáron miért fejlődtek ki a mozgást akadályozó egyméteres farktollak? Más paradicsommadár fajok hímjein másfajta különös furcsa akadályok alakultak ki: szemöldökből kinövő hosszú dísztollak, a fejjel lefelé függeszkedés szokása, a színpompa és a hangos kiáltások, feltehetőleg a sólymok figyelmének felkeltésére. Mindezek a vonások csökkentik a hímek fennmaradási esélyeit, de jelzésül szolgálnak az udvarlásban. Sok biológushoz hasonlóan magam is csodálkoztam, hogy a hím paradicsommadár miért fogyatékosságokkal hivalkodik, és a nőstény vajon mit talál azokon olyan vonzónak?

Ekkor bukkantam rá Amotz Zahavi izraeli biológus kiváló cikkére; ő új általános elméletet dolgozott ki arról, hogy mi szerepük lehet a sok energiát emésztő vagy önpusztító jelzéseknek az állati viselkedésben. Zahavi megpróbálta megmagyarázni, hogy a veszélyes tulajdonságok hogyan vonzhatják a nőstényeket éppen fogyatékosság mivoltukban. Hosszas töprengés után arra jutottam, hogy Zahavi feltevése az általam tanulmányozott paradicsommadárra is alkalmazható. Azután hirtelen rájöttem – és ez nagyon izgatottá tett –, hogy elméletének kibővítésével talán még a mérgező szerek élvezetét és az őket népszerűsítő hirdetések hatásosságát is megmagyarázhatjuk.

Zahavi elmélete, ahogyan ő felállította, az állati kommunikáció tágabb problémájával foglakozott. Az állatoknak gyors, könnyen érthető jelekkel kell üzenetet adniuk a párjuknak, utódaiknak, szüleiknek, versenytársaiknak és támadóiknak. Nézzünk, mondjuk, egy gazellát; mit tesz, ha észleli a feléje lopakodó oroszlánt? A maga érdekei szerint azt az üzenetet kell küldenie neki, hogy „Én egy gyorsaságban feletted álló gazella vagyok! Soha nem fogsz tudni elkapni; ne is vesztegesd az idődet és energiádat a próbálkozással.” Ennek a jelnek a kibocsátása még akkor is idő- és energiamegtakarítás mindkettőjüknek, ha a gazella valóban elfuthat az oroszlán elől.

De milyen jel hozhatja világosan az oroszlán tudomására azt, hogy reménytelen a dolog? A gazellának nincs ideje arra, hogy minden felbukkanó oroszlán előtt bemutatót tartson 100 méteres síkfutásból. Esetleg a gazellák megegyezhetnének egymás között valamiféle gyorsan leadható, tetszőleges jelben, például abban, hogy ha azt akarják közölni, hogy „Állítom, hogy gyors vagyok!”, akkor a bal hátsó lábukkal a talajt ütögetetik – és az oroszlánok majd idővel megtanulnák, hogy ez a dobogás mit jelent. Egy önkényes jellel azonban csalni is lehetne, mert azt minden gazella leadhatná, ha gyors, ha nem. Az oroszlánok később rájönnének, hogy sok lassú gazella hamisan adja le ezt a jelet, és ezt tapasztalva, egy idő után figyelmen kívül hagynák ezt a jelet. Az oroszlánnak és a gyors gazellának közös érdeke, hogy a jelzés hihető legyen. Milyen jelzés győzné meg az oroszlánt a gazella becsületességéről?

Ugyanez a kétség merül fel a szexuális szelekcióban és a párválasztásban is; ezeket az 5., a 6. és a 9. fejezetben tárgyaltam. A nőstények párválasztása különösen nehéz, mivel ők hoznak nagyobb áldozatot a szaporodásért, vagyis többet veszíthetnek, nekik kell tehát „válogatósabbnak” lenniük. A nőstényeknek eszményi esetben a jó gének szerint kell hímet választaniuk, hogy jó gének jussanak az utódoknak. Mivel a géneket magukat nehéz felbecsülni, a nőstényeknek olyan mutatókat kell keresniük a hímekben, amelyek nyomban tanúskodnak a jó génekről, a legkiválóbb hímekben pedig meg kell, hogy legyenek ezek a mutatók. A gyakorlatban a hímek tollazata, éneke és a pózolása szolgál ilyesféle mutatóként. A hímek vajon miért „választották” éppen ezeket a mutatókat, a nőstények miért bíznak meg a hímek becsületességében, miért éppen ezeket a mutatókat tartják vonzónak, és miért vallanak ezek a mutatók jó génekre?

Az egész kérdést úgy mutattam itt be, mintha a gazella vagy az udvarló hím tetszése szerint választhatna a sokféle mutató közül, és mintha az oroszlán vagy a nőstény mérlegelhetné és eldönthetné, hogy azok a mutatók a gyorsaságnak vagy a jó géneknek csakugyan hitelt érdemlő mutatói-e. A gyakorlatban a „választás” az evolúció műve, és ezt a választást a gének határozzák meg. Azok a nőstények fogják a legtöbb utódot hátrahagyni, amelyek valóban a jó géneket jelző mutatók alapján választanak hímet, és azok a hímek, melyek félreérthetetlen mutatókkal hirdetik a maguk jó génjeit; ezenfelül az oroszlánok és a gazellák is ezeknek a mutatóknak az alapján fogják megkímélni magukat a felesleges futástól.

Mint kiderült, az állatok gyakorlatában kifejlődött sokféle, ezt vagy azt hirdető jel ugyanolyan paradoxont vet fel, mint a cigarettahirdetések. A mutatók, úgy fest, sokszor nem gyorsaságot vagy jó géneket hirdetnek, hanem mintha egyszerűen csak hátránnyal, energiapazarlással és kockázattal járnának. A gazella például a lopakodó oroszlánra a „stotting”-nak nevezett különös viselkedési formával reagál. Nem rohan el a tőle telhető legnagyobb sebességgel, hanem lassan fut és közben lábait mereven tartva sűrűn a magasba szökken. Vajon miért megy bele – időt és energiát vesztegetve – ebbe az öngyilkos hivalkodásba, s ad vele lehetőséget az oroszlánnak arra, hogy leterítse? Vagy gondoljunk arra a jó néhány olyan állatfajra, amelynek a hímjei feltűnően nagy, a mozgást akadályozó szerkezeteket viselnek magukon, olyat mint a páva farka vagy a paradicsommadár tollazata. Még sokkal több faj hímje pompás színével, hangos énekével és feltűnő hivalkodásával vonja magára a ragadozók figyelmét. Miért kell a hímnek nyilvánossá tennie ezeket a fogyatékosságait, és a nőstény miért köteles azokat kedvelni? Az állati viselkedésnek ezekre az ellentmondásaira ma sincs magyarázat.

Zahavi ezzel a biológusok körében máig vitatott elméletével az ellentmondás lényegére tapint. Elmélete szerint a veszélyes szerkezetek és viselkedési formák éppen e tulajdonságok hátrányos volta folytán hiteles mutatói annak, hogy az állat becsületesen, a valósággal összhangban nyilváníthatja magát fölényben levőnek. A kisebb ráfordítással kiadható jelek egy lassúbb, fölényben nem levő állattól is kitelhetnének, ezekkel tehát vissza lehet élni. Pusztán a veszélyes és sok energiát követelő jelek adhatnak biztosítékot a becsületességre. Ha egy lassú gazella is magasba szökellne a közeledő oroszlán láttán, akkor prédájául esne az oroszlánnak, a gyors gazella viszont még ilyen körülményék között is maga mögött hagyja az oroszlánt. A „stotting” viselkedéssel a gazella így dicsekszik az oroszlánnak „Én olyan gyors vagyok, hogy még ilyen előnyt adva is elmenekülhetek előled.” Az oroszlánnak van tehát oka hinni a gazella őszinteségében, és mindkettőjük hasznára válik, hogy nem kell időt és energiát pazarolni egy eleve biztos kimenetelű üldözésre.

Zahavi, elméletét a nőstények előtt pózoló hímekre is alkalmazva, úgy okoskodik, hogy az ilyen hímnek más szempontból kiváló génjei kell, hogy legyenek, ha a hatalmas farktoll vagy a feltűnő éneklés sem okozza a vesztét. Így bizonyítja be azt, hogy alighanem különösen ügyes a ragadozók elől való menekülésben, a táplálék keresésében és a betegségeknek való ellenállásban. Minél nagyobb a fogyatékosság, annál szigorúbb vizsgát tesz az állat. Az így választó nőstény olyan, mint egy középkori várkisasszony: aki egy sárkány elpusztítását adta feladatul a kérőknek. S mihelyt azt látja, hogy a félkarú lovag mégis lemészárolja a sárkányt, máris tudja, hogy megtalálta a kiváló génű lovagot. A fogyatékosságát fitogtató lovag voltaképpen a felsőbbrendűségét fitogtatja.

Úgy gondolom, hogy Zahavi elmélete alkalmazható sok olyan emberi viselkedésformára is, amelynek általában a társadalmi rang elérése vagy konkrétan a szexuális haszon elérése a célja. Például a drága ajándékokkal vagy a gazdagság egyéb jeleinek fitogtatásával udvarló férfiak voltaképpen a következőt mondják: „Rengeteg a pénzem a Te eltartásodra és gyermekek eltartására, és kérkedésemet elhiheted, mert látod, hogy szemrebbenés nélkül rengeteg pénzt költök.” A drága ékszerekkel, sportautókkal vagy műkincsekkel hivalkodó emberek így vívnak ki maguknak társadalmi rangot, mert ezek a jelek nem lehetnek hamisak: mindenki tisztában van vele, hogy az ilyen feltűnő dolgok mennyire költségesek. A csendes-óceáni partvidék északnyugati indiánjai azzal szereznek társadalmi rangot, hogy a téli rituális indiánünnepen egymással versengve igyekeznek minél több értéket elajándékozni. A tetoválás a modern orvostudomány kialakulása előtt nemcsak fájdalommal járt, hanem fertőzésveszéllyel is, ezért a tetovált emberek erejük két vonatkozását is közszemlére állíthatták: egyfelől a betegségekkel szembeni ellenállóképességüket, másfelől a fájdalomtűrő képességüket. A csendes-óceáni Malekula-szigeten a férfiak az erőfitogtatásnak egy esztelenül veszélyes formáját gyakorolják: magas tornyot építenek, majd bokájukat erős indákkal a torony tetejéhez rögzítik, és fejjel lefelé a mélybe vetik magukat. Az inda hosszát úgy kell kiszámítaniuk, hogy a fejük a talajtól néhány centiméterre állapodjon meg. Az életbenmaradás azt bizonyítja, hogy az ugró kellően bátor, pontosan tud számolni és építeni.

Zahavi elméletét a veszélyes szerek emberi fogyasztására is kiterjeszthetjük. Főleg kamasz- és fiatal felnőttkorban – a legtöbben ebben az életkorban szoknak rá a kábítószerekre – sok energiát áldozunk társadalmi helyzetünk erősítésére. Azt gondolom, hogy bennünk is megvannak azok a tudattalan ösztönök, amelyek veszélyes hivalkodásra indítják a madarakat. Tízezer évvel ezelőtt azzal kellettük magunkat, hogy megmérkőztünk az oroszlánnal vagy a törzsi ellenséggel; ma más módszerekkel tesszük ugyanezt: gyorshajtással vagy veszélyes szerek fogyasztásával.

Az ősi hivalkodással ugyanazt sugalltuk, mint a maival: Erős vagyok, felsőbbrendű vagyok. Elég erős vagyok ahhoz, hogy hetente egyszer-kétszer kábítószert vegyek magamhoz, elviseljem az első cigarettával járó égető, fojtogató érzést, vagy túljussak az első másnaposság szenvedésein. Akkor is életben maradok és egészséges leszek, ha rendszeresen ezt teszem, én tehát csak a kiválók közé tartozhatom (legalábbis ezt gondolom magamról). Ez a közlés a versenytársaimnak, a társaimnak, a leendő páromnak szól – és tulajdon magamnak. Lehet, hogy a dohányos csókja rémes, és talán az iszákos is impotens, de ők azt remélik, hogy felsőbbrendűség burkolt üzenetével elkápráztatják társaikat vagy párt keríthetnek maguknak.

Csakhogy az az üzenet ami madarak körében helytálló, az emberekében sajnos hamis. Ez sem idomult jól a mai emberi társadalomhoz, mint jó néhány más, bennünk lakó állati ösztön. Ha valaki egy üveg whisky megivása után is tud a lábán járni, akkor ezzel csak azt bizonyítja be, hogy a májában sok az alkohol-dehidrogenáz enzim; más vonatkozásban semmit sem mond a kiválóságáról. Ha valaki napi több doboznyi cigaretta rendszeres elszívása után sem betegszik meg tüdőrákban, akkor, ha talán van is a tüdőrákkal szemben ellenállást keltő génje, az a gén nem kapcsolódik össze nevezetesebb intelligenciával, üzleti éleslátással, sem azzal a képességgel, hogy ez a valaki boldoggá tegye a házastársát és a gyermekeit.

Való igaz, hogy az állatoknak a maguk rövid életében és udvarlásában nincs egyébre módjuk, mint gyors jelzéseket kifejleszteni, mivel a leendő párok idő híján nem mérhetik fel egymás tényleges tulajdonságait. Nekünk, embereknek viszont a hosszú élet rengeteg időt ad a másik értékeinek felbecsülésére. Szükségtelen felületes, félrevezető mutatókra hagyatkoznunk. A kábítószer-élvezet jó példája annak, hogy az emberben elromlott egy valaha hasznos ösztön: a hátrányos jelekbe vetett bizalom. Ezt az ősi ösztönt veszik célba a dohánygyárak és a whiskygyártó cégek a maguk agyafúrt, szinte trágár hirdetéseivel. Ha a kokaint törvényesítenénk, akkor azt a drogbárók hamarosan ugyanerre az ösztönre támaszkodva kezdenék el hirdetni. Nem nehéz elképzelni: egy lovon ülő cowboy vagy barátságos férfi és egy vonzó fiatal hölgy fényképe, fölöttük fehér por egy ízlésesen elhelyezett csomagban.

Tegyünk most egy ugrást a nyugati ipari társadalomból a világ másik felére, és lássuk, vajon ez az én elméletem vajon itt is megállja-e a helyét. A kábítószer-élvezet nem az ipari forradalom vívmánya. A dohány az amerikai indiánok őshonos terménye volt, a világon minden vidéknek megvannak a maga réges-régi szeszes italai, sőt a kokain és az ópium is más társadalmakból került hozzánk. A legrégebbi fennmaradt törvénykönyvben, Hammurápi (a Kr. e. 1792-50) babiloni király törvénykönyvében már volt egy cikkely a kocsmák rendszabályairól. Ezért elméletem, ha egyáltalán igaz, más társadalmakra is alkalmazható. A több kultúrára való érvényességet jól bizonyíthatja a kung fu-harcosok egy kevéssé ismert szokása: az, hogy petróleumot isznak.

Ezzel a szokással akkor ismerkedtem meg, amikor Indonéziában együtt dolgoztam egy kitűnő fiatal biológussal, Ardy Irwantóval. Ardyval egyre jobban megkedveltük és egyre inkább tiszteltük egymást, és ügyeltünk egymás épségére. Egyszer veszélyes környékre értünk, és nyugtalankodni kezdtem, hogy esetleg veszedelmes emberekkel akadunk össze, Ardy azonban megnyugtatott, „Semmi gond, Jared, nyolcadik fokozatú kung fu-harcos vagyok.” Elmagyarázta, hogy olyan magas szintre jutott a keleti kung fu harcművészetben, hogy fél kézzel is nyolc támadót kényszerített meghátrálásra. Szemléltetésképpen megmutatta a hátán azt a sebet, amelyet a nyolc banditával való küzdelemben kapott. Az egyik megkéselte őt, erre Ardy kettőnek eltörte a karját, a harmadiknak betörte a fejét, s a többi erre megfutamodott. Megnyugtatott, hogy az ő társaságában semmitől sem kell tartanom.

Az egyik este Ardy a csészéjével a tartályok felé igyekezett a táborhelyünkön. Két tartályunk volt, mint rendesen, a kék a víznek, a piros a lámpába való petróleumnak. Legnagyobb rémületemre azt látom, hogy Ardy a piros tartályból enged a csészéjébe, és már készül is inni. Eszembe jutott az a rémes pillanat, amikor egy hegymászó expedíción véletlenül lenyeltem egy korty petróleumot, és másnap egész nap köhögtem; gyorsan rákiáltottam hát Ardyra. Ő azonban felemelte a kezét, és ezt mondta: „Semmi gond, Jared, nyolcadik fokozatú kung fu-harcos vagyok.”

Elmagyarázta, hogy a kung fu erőt ad, és ezt ő és mestertársai havonta egy csésze petróleum megivásával ellenőrzik. A kung fu nélkül persze egy gyengébb ember ebbe belebetegedne; Isten mentsen, hogy, mondjuk, én, Jared, megpróbálkozzam vele. Neki viszont nem árt, mert ő kung fut űz. Nyugodtan a sátrába vonult, hogy megigya a petróleumot, és másnap reggel boldogan és egészségesen jelent meg, ahogyan szokott.

Nem tudom elhinni, hogy a petróleum ne ártott volna Ardynak. Jobb lenne, ha valami ártalmatlanabb módszerrel győződnének meg felkészültségükről. Ardynak és társainak ez a szokás az erő és a magas szintű kung fu-tudás mutatójaként szolgált. Ezen a vizsgán csak a valóban erős emberek mehetnek át. A petróleumivással jól szemléltethető az az elmélet, amely a fogyatékosság hirdetéséből eredezteti a veszélyes szerek fogyasztását; petróleumot inni a mi szemünkben éppoly visszataszító, mint Ardynak a mi cigarettaszívásunk és alkoholfogyasztásunk.

A legutolsó példával tovább általánosítom elméletemet, éspedig úgy, hogy kiterjesztem a múltra: a Közép-Amerikában egy-két évezreddel ezelőtt virágzó maja indián civilizációra. A régészeket elkápráztatta, hogy a maják milyen fejlett civilizációt hoztak létre a trópusi esőerdő közepén. Többé-kevésbé megértettük már sokféle kiváló eredményüket, a naptárt, az írást, csillagászati tudásukat és mezőgazdasági gyakorlatukat. A régészeket azonban régóta foglalkoztatják azok a keskeny csövek, amelyekbe minduntalan belebotlanak a maja ásatásokon.

A csövek szerepe végül azzal tisztázódott, hogy festett vázákra bukkantak, s azokról látni való volt, hogy a csövekkel mámort keltő beöntést adtak. A vázák magas rangú személyeket ábrázoltak, nyilvánvalóan papokat vagy uralkodókat, amint ünnepélyes körülmények között, mások jelenlétében beöntésben részesülnek. A beöntőcső a többi indián törzs gyakorlatában is használt, alkoholt vagy hallucinogént vagy mindkettőt tartalmazó, habzó, sörszerű itallal teli zsákhoz csatlakozott. Sok közép- és dél-amerikai indián törzs manapság is gyakorolja ezt a rituális beöntést, de gyakorolta már az európai felfedezőkkel való találkozás előtt is. A beadott szer, amennyire tudjuk, lehetett alkohol (agavé nedvéből vagy fakéregből erjesztve), dohány, égetett agavébor, LDS-származék vagy gombából kivont hallucinogén anyag. A rituális beöntés tehát hasonlít a mi szájon át való méregbevételünkhöz, de négy ok folytán hathatósabb és erősebb érvényű erőfitogtató mutató, mint az alkoholfogyasztás.

Először is, aki ivásra adja a fejét, abból magányos ivó is válhat, és azzal elesik attól a lehetőségtől, hogy mások előtt mutassa a maga magas társadalmi helyzetét. De magányosan ugyanazt az italt beöntés útján sokkal nehezebb a testbe juttatni; a beöntés tehát arra serkenti a kábítószer-élvezőt, hogy társakat kerítsen, s ezzel máris módja nyílik az önreklámozásra. Másodszor, az alkohol beöntéssel való beviteléhez sokkal nagyobb akaraterő kell, mint a megivásához, mivel a beöntéssel az alkohol azonnal a belekbe kerül, s onnan a véráramba, vagyis nem hígul fel, mint a gyomorban a táplálékkal. Harmadszor, a szájon át elfogyasztott és a vékonybélben felszívódó szerek a májban előbb méregtelenítődnek, s csak ezután kerülnek be az agyba vagy egyéb érzékeny szervekbe; a beöntés után viszont kikerülik a májat, és a végbélen keresztül szívódnak fel. S végül a hányinger határt szab az alkoholivásnak, a beöntésnek viszont nincs ilyen korlátja. Mindezek miatt úgy látom, hogy a beöntés sokkal meggyőzőbb hirdetője a felsőbbrendűségnek, mint a mi whiskyreklámjaink. Ajánlom tehát a nagy szeszfőzdék kegyeiért versengő ambiciózus reklámcégek figyelmébe.

Lépjünk most vissza, és foglaljuk össze, hogy milyen szemszögből igyekeztem itt bemutatni a kémiai szerekkel való visszaélést. Bár a kémiai szerekkel való gyakori önpusztítás csupán az emberek között dívik, úgy látom, hogy jól beleillik az állati viselkedés egy szélesebb tartományába, és számtalan állati példa található rá. Az állatoknak jeleket kellett kifejleszteniük a többi állattal való gyors kommunikációra. Ha ezek a jeleket bármely egyed könnyedén magáévá tehetné vagy megtanulhatná, akkor egyre jobban eluralkodna a csalás és a hitetlenkedés. A jeleknek tehát – ahhoz, hogy hihetők és hitelesek is legyenek – az őket leadó állat őszinteségéről kell tanúskodniuk, következésképpen csak a legkiválóbbak engedhetik meg maguknak a sok életenergiát felemésztő, kockázatos, nagy megterheléssel járó jelek kibocsátását. Ebben a megvilágításban érhetővé válik sok más jel is, olyanok, amelyeket különben a kívánatossal éppen ellentétes hatásúnak vélnénk – például a gazellák „stotting” módszere vagy a sok fáradsággal épített építmények és a kockázatos hivalkodás a hím madarak udvarlásában.

Úgy vélem, hogy ez a vonatkozás a 9. fejezetben tárgyalt művészet kialakulásához is hozzájárulhatott, meg ahhoz is, amit ebben a fejezetben vitattunk meg: a kémiai szerekkel való visszaélés kialakulásához. A művészet és a kémiai szerekkel való visszaélés jelen van a legtöbb ismert emberi társadalomban: széles körben elterjedt, kizárólagosan emberi tulajdonság. Mindkettő magyarázatra szorul, mert elsőre a legkevésbé sem nyilvánvaló, hogy a természetes szelekción át hogyan segítenék fennmaradásunkat, a szexuális szelekción át pedig a párválasztást. A 9. fejezetben azt fejtegettem, hogy a műalkotás gyakran hiteles mutatója az egyén kiválóságának és társadalmi helyzetének, mivel a művészethez tehetség kell, a műalkotások vásárlásához pedig társadalmi rang és gazdagság. S azok, akikről társaik elismerik, hogy megfelelő társadalmi helyzetnek örvendenek, ennek az elismerésnek a jóvoltából könnyebben jutnak forrásokhoz és párhoz. Ebben a fejezetben pedig amellett hoztam fel érveket, hogy az ember a művészeten kívül sokféle más, neki sokba kerülő dologgal hivalkodva is igyekszik társadalmi rangot kivívni, s ezek némelyike nemcsak hogy sokba kerül, hanem egyenesen életveszélyes (a toronyból kiugrás, a gyorshajtás, az élvezeti szerek fogyasztása). A sokba kerülő hivalkodás a társadalmi rangot és a gazdagságot hirdeti, a veszélyes hivalkodás pedig azt, hogy a hivalkodó személy még igen nagy kockázatot is kezelni tud, következésképpen csak felsőbbrendű lehet.

Nem állítom azonban, hogy ezzel a felfogásmóddal mindenestül megérthetjük a művészetet és az élvezeti szerek fogyasztását. Ahogyan a 9. fejezetben a művészetről szólva már megemlítettem, az összetett viselkedési mintáknak megvan a maguk külön élete, jóval túllépnek eredeti céljukon (ha volt egyáltalán eredeti céljuk), és kezdettől fogva is többféle szerepet tölthettek be. Ahogyan a művészetet is inkább az élvezet hajtja előre, mintsem a hivalkodás, manapság az élvezeti szerek fogyasztása is nyilvánvalóan sokkal több már egyszerű önreklámozásnál. Lehetőség egyebek között a gátlások leküzdésére, a bánat elfojtására vagy csupán a szer ízének élvezetére is.

Azt sem tagadom, hogy evolúciós szempontból sarkalatos a különbség az élvezeti szerek fogyasztása és az állati előképek között. A gazella szökkenése, a hosszú farok és minden általam leírt állati példa sokba kerül, de a viselkedési forma maga fennmarad, mert a haszon nagyobb a ráfordításnál. A szökellve futó gazella elveszti lehetséges előnyét az üldözésben, de megvan az a haszna, hogy a szökellés láttán az oroszlán kevésbé lesz hajlamos utánaeredni. A hosszú farktoll gátolja a hím madarat a táplálékszerzésben és a menekülésben, de amit a madár így elveszít a természetes szelekció révén – az életbenmaradásra való esélyben –, azért sokszorosan kárpótolják a szexuális szelekció által a párosodásban kínált előnyök. A végegyenleg: inkább több, mint kevesebb utód a hím génjeinek továbbvitelében. Ezek az állati tulajdonságok csak látszatra önpusztítók; valójában önreklámozók.

Ami azonban a kémiai szerekkel való emberi visszaélést illeti, azon több a költség, mint a haszon. A kábítószer rabjai és az alkoholisták nemcsak hogy rövidebb ideig élnek, hanem valósággal taszítóvá, s nem vonzóvá válnak a házastársnak szóba jöhetők szemében, sőt utódgondozó képességeiket is elveszítik. Ezek az emberi sajátosságok nem azért állandósulnak, mert a rejtett előnyök többet nyomnak a latban, mint a ráfordítások, hanem – és legfőképpen – azért, mert a szerek maguk függőséget okoznak. Végeredményben tehát ezek a viselkedési minták önpusztítók, s nem önreklámozók. Bár a gazella alkalmaként elszámíthatja magát a „stotting” módszer használatában, a módszerrel járó izgalom kóros élvezete aligha fogja a sírba vinni. Az élvezeti szerekkel való emberi visszaélés ebben a tekintetben eltávolodott az állati példától, s igazi, hamisítatlan emberi jellegzetességgé vált.