FRANNY

Ragyogó napsütés volt ezen a szombat délelőttön, de azért mégiscsak felöltő-idő az egész heti ballonkabát-idő után, pedig mindenki azt remélte már, hogy a jó idő megmarad a várva várt hétvégére is – a Yale-meccs víkendjére. Vagy huszonöt diák várta az állomáson, hogy a tíz-ötvenkettessel befusson a szerelme, de legfeljebb hatan vagy heten merészkedtek ki a nyitott, szeles peronra. A többiek kis csoportokban ácsorogtak a fűtött váróteremben – itt is, ott is két, három, négy, füstöt eregető fiatalember, hajadonfőtt –, és nagy hangon vitatkoztak, egymást túlkiabálva, mintha mindegyikük harsány, polemizáló szenvedéllyel, megfellebbezhetetlenül döntene el, egyszer és mindenkorra, egy olyan vitás ügyet, amelyet természetesen az egyetemen kívüli világ tüntetőleg-e vagy sem, de évszázadokon keresztül elkontárkodott.

Lane Coutell börberi kabátjában – amelybe nyilván teveszőr bélést is gombolt – szintén ott várakozott öthat másik fiúval együtt a nyitott peronon. Vagy inkább velük is, meg nem is. Tíz percig vagy talán még tovább kívül maradt társai beszélgetésének lőtávolán, így álldogált, hátát a Christian Science rácsos hirdetőtáblájának vetve, kesztyűtlen kezét a kabátzsebébe süllyesztve. Vörösesbarna kasmírsálja magasra csúszott a nyakán, és jóformán semmi védelmet nem nyújtott a hideg ellen. Egyszerre csak szórakozottan kihúzta jobb kezét a kabátzsebéből, és igazgatni kezdte sálját, de még mielőtt helyére igazította volna, meggondolta magát – benyúlt a kabátja alá, és a zakója belső zsebéből egy levelet vett elő. Mindjárt olvasni is kezdte, kissé eltátott szájjal.

A levelet halványkék levélpapírra írták, gépírással. Gyűrött papírján meglátszott, hogy a címzett sokszor kivette a borítékból, és jó néhányszor elolvasta már.

 

Kedd, legalábbis azt hiszem

Drága Lane!

 

Fogalmam sincs, hogyan fogod kisilabizálni ezt az egészet, mert olyan pokoli a lárma ma este a hálóban, hogy jóformán a saját gondolatait se hallja az ember. Így aztán, ha melléütök, leszel szíves elnézni. Különben megfogadtam a tanácsodat, és újabban elég sokat forgatom az értelmező szótárt, úgyhogy, ha most begörcsölt a stílusom, magadra vess. Az a lényeg, hogy most kaptam meg gyönyörű leveledet, és szeretlek, imádlak az őrülésig stb., és alig várom a hétvégét. Elég baj, hogy nem tudtál benyomni a Croft House-ba, de végül is nem sokat törődöm vele, hol lakom, csak meleg legyen, de ne legyen poloskás, és láthassalak néha, azazhogy minden percben. Mostanában ti. teljesen becsavarodtam. Egyszerűen imádom a leveledet, különösen azt a részét, ahol Eliotról írsz. Én már kezdek nem sokat törődni az összes költőkkel, az egy Szapphót kivéve. Őt valósággal őrülten bújom, de kérlek, hagyjuk a közönséges célzásokat, légy szíves. Lehet, hogy róla írom az évfolyamdolgozatomat, persze ha egyáltalán nekimegyek a speciálszigorlatnak, és feltéve, hogy az a tökfej, a tanárvezetőm, megengedi. „Meghal a kedves Adonisz, már mit tehetünk, Küthereia? – Hantoljátok el őt, leányok, megszaggatva ruhátokat!” Hát nem isteni? Ő végig ilyen. Szeretsz? Egyszer sem írtad abban az utálatos levélben. Utállak, amikor olyan reménytelenül szuperférfias és rezervuált vagy. (Jól írtam?) Persze nem igaz, hogy utállak, de nem bírom az erős, szófukar férfiakat. Nem mintha te nem volnál erős, de megértesz. Lassan akkora lesz a zsivaj, hogy a saját gondolataimat is alig hallom. Az a lényeg, hogy szeretlek, és szeretném már elküldeni a levelet expressz, hogy minél előbb megkapd, feltéve, hogy egyáltalán találok bélyeget ebben a bolondokházában. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Tudod te egyáltalán, hogy összesen kétszer táncoltunk tizenegy hónap alatt? Azt az estét a Vanguardban nem számítom, ott úgy be voltál szíva. Nyilván irtó zavarban leszek. Mellesleg megöllek, ha ezt rám hagyod. A szombati viszontlátásig, bogaram!

Imádlak

Franny

 

 

Ui. Apa megkapta a röntgenjét a kórházból, mindannyian nagyon megnyugodtunk. Valamivel nagyobb, de nem rosszindulatú. Tegnap este beszéltem anyával telefonon. Mellesleg üdvözöl téged. Ezek szerint nem kell izgulnod a péntek éjszaka miatt. Nyilván nem is hallották, amikor bejöttünk.

 

U. Ui. Ha neked írok, mindjárt unintelligens liba lesz belőlem. Vajon miért? Ezennel engedélyezem, hogy kianalizáld. Egyelőre az a fontos, hogy istenien sikerüljön ez a hétvége. Szóval, légy szíves, most az egyszer ne analizálj agyon mindent, főképpen pedig engemet ne!

Szeretlek.

Frances s. k.

 

Lane ezúttal a levél felénél tarthatott, amikor erőszakosan, tolakodóan megzavarta az olvasásban egy tagbaszakadt fiatal fiú, bizonyos Ray Sorenson, aki az iránt érdeklődött, nem tudná-e megmondani, hogy egyáltalán mi a fenét akar az a süket Rilke. Sorenson is a modern európai irodalom szemináriumra jár, ahová Lane (kizárólag negyedévesek és doktorálók részére), és hétfőn Rilke Negyedik duinói elégiá-ja a kitűzött téma. Lane ugyan alig ismerte Sorensont, de valami meghatározatlan undort keltett benne a fiú képe és modora, eltette a levelet, és közölte, hogy egyelőre ő se tudja, de gondolja, minden különösebb nehézség nélkül meg fogja érteni. – Irigyellek – mondta Sorenson. – Szerencsés pasas vagy! – Olyan álmatagon lökte ki a szavakat, mintha csak az unalom vagy türelmetlenség hajtotta volna oda Lane-hez, nem pedig az a szándék, hogy valami emberi diskurzust kezdjen vele. – Az istenit, hideg van – mondta, és egy csomag cigarettát vett elő a zsebéből. Lane észrevett egy meghalványult, de azért még elég feltűnő rúzsfoltot Sorenson teveszőr kabátjának reverjén. Úgy festett, mintha már hetek, sőt hónapok óta volna ott, de Lane nem ismerte elég jól Sorensont ahhoz, hogy szóljon róla, és különben se érdekelte az egész. Meg aztán jött is már a vonat. Mindketten félbalra-át-félét csináltak, a berobogó mozdony felé fordulva. Ekkor kivágódott a váróterem ajtaja, és azok a fiúk is, akik eddig odabent melegedtek, jöttek kifelé a peronra egymás után, legtöbbjük olyan izgalomban, mintha mindegyik legalább három parázsló cigarettát szorongatna a kezében.

Lane is rágyújtott, miközben a vonat bedübörgött az állomásra. Aztán azoknak a szokása szerint, akiknek nincs valami nagy gyakorlatuk vonatok várásában, igyekezett szenvtelen arcot vágni, ami elég jól, sőt ragyogóan elárulta az érzéseit.

Franny az elsők között szállt le a vonatról, messze, a peron északi végén. Lane tüstént meglátta, és akárhogy próbálta is fegyelmezni az arcvonásait, magasba röppenő karja mindjárt elárulta a teljes igazságot. Franny észrevette, vadul visszaintegetett. Rövid mosómedve bundát viselt, és Lane, miközben lassan mozduló arccal, de gyors léptekkel ment feléje, visszafojtott örömmel nyugtázta magában, hogy ő az egyetlen ember a peronon, aki ismeri ezt a bundát. Eszébe jutott, hogy egyszer egy kölcsönkért autóban, félórás csókolózás után, a bundája hajtókáját is csókolgatta, mintha az is kívánatos része lett volna Frannynek.

– Lane! – üdvözölte Franny kitörő örömmel. Ő aztán igazán nem tudott szenvtelen arcot vágni. Megölelte, megcsókolta a fiút. Afféle peroncsók volt: spontánul, ígéretesen kezdődő, de mindjárt megtorpanó és csak amolyan homlok-összekoccantásba átszaladó. – Megkaptad a levelemet? – kérdezte a lány, és jóformán még egy lélegzetre hozzátette: – Egészen összefagytál, te szegény. Miért nem odabent vártál? Megkaptad a levelemet?

– Melyiket? – kérdezte Lane, miközben felkapta a lány bőröndjét. Sötétkék bőrönd volt, fehér szíjjal. Vagy egy féltucat ugyanilyet emeltek le éppen a vonatról.

– Nem kaptad meg? Már szerdán feladtam. Direkt levittem a postára...

– Ja, azt? Megkaptam. Ez az egész poggyászod? Mi ez a könyv?

Franny lepillantott a bal kezére, amelyben borsózöld vászonkötésű könyvecskét szorongatott. – Ez? Semmi különös – mondta. Kinyitotta a kézitáskáját, és belegyömöszölte a könyvet, aztán elindult Lane nyomában a hosszú peronon a taxiállomás felé. Belekarolt Lane-be, és beszélt, beszélt, alig vagy egyáltalán nem hagyva szóhoz jutni a fiút. Először valami ruhát említett, amelyik itt van a bőröndjében, de ki kellene vasalni. Aztán azt mondta, hogy vett egy édes kis vasalót, olyan cuki, hogy babaszobában volna a helye, de otthon felejtette. Meg azt is mondta, nem hinné, hogy három lánynál többet ismert volna az egész vonaton: Martha Farrart, Tippie Tobbettet meg ezt az Eleanor Izét, akit évekkel ezelőttről ismer, még a középiskolából, Exeterből vagy honnan. A többiek mind jellegzetes Smith-pofák voltak – közölte Franny –, kivéve két lányt, akinek kiköpött Vassar-képe volt, és egy harmadikat, aki meg kiköpött Bennington- vagy Sarah Lawrence-pofa. Erről a Bennington-Sarah Lawrencepofáról már azt lehetett hinni, egyáltalán ki se jön a vécéből – talán a falra firkált, vagy jégert hord, és azzal vacakolt egy óráig. Lane, miközben szaporán szedte a lábát, elmondta, mennyire sajnálja, hogy nem sikerült elintéznie Frannynek a Croft House-t – persze eleve reménytelen volt –, viszont sikerült egy nagyon szép, otthonos penziót találnia. Kicsi, de tiszta, meg ami kell. Frannynek tetszeni fog, nyugtatta meg Lane, és Franny szeme előtt mindjárt meg is jelent egy kis fehér penzió deszkaburkolata. Három vadidegen lány egy szobában. Amelyik elsőnek ér oda, megkaparintja magának a hepehupás díványt, a másik kettő osztozhat a rémes matracú franciaágyon. – Remek – mondta lelkesen. Néha képtelen volt leplezni bosszúságát a férfiak tehetetlensége miatt általában, és Lane-é miatt különösen. Eszébe jutott egy New York-i esős éjszaka, amikor a színházból hazamenet, Lane a járdaszéli jótékonyság gyanús nagylelkűségi rohamában hagyta, hogy az a szörnyű szmokingos pasas elhappolja a taxit az orra elől. Nem mintha nagyon fennakadt volna a dolgon – istenem, szörnyű lehet férfinak lenni és taxikat szerezni az esőben –, de az emlékezetébe vésődött, hogy milyen ijesztő, szinte ellenséges volt Lane arca, amikor visszajött hozzá a járdára. Furdalta a lelkiismeret, hogy ilyesmiken jár az esze, és színlelt gyengédséggel megszorította a fiú karját. Taxiba ültek. A fehér szíjas sötétkék bőröndöt a sofőr mellé tették.

– Bedobjuk a bőröndöt meg a cuccot a szobádba, csak éppen behajítjuk az ajtón, és megyünk ebédelni – mondta Lane. – Szörnyű éhes vagyok. – Előrehajolt, és bemondta a címet.

– Jaj de nagyszerű, hogy látlak! – mondta Franny, amikor a taxi elindult. – Nagyon hiányoztál. – Mire kimondta, már rá is jött, hogy nem ezt akarta mondani. Ismét lelkiismeret-furdalást érzett, a kezébe vette Lane kezét, és szoros, meleg kapocsba fűzte ujjait a fiú ujjaival.

 

 

Egy óra múlva ott ültek egy viszonylag magányos asztalnál, Sicklernél a belvárosban. Nagyon népszerű étterem volt, elsősorban a filoszok körében: ezek azok a fiúk, akik a Yale-en éppúgy, mint a Harvardon, valahogy úgy intézik, hogy elkormányozzák szerelmüket a Mory- vagy a Cronin-féle vendéglők közeléből. A Sickler volt talán az egyetlen étterem a városban, ahol nem volt „öregem, ilyen vastag” a sült (hüvelyk- és mutatóujj széttartva). Sicklernél a csiga volt a divat, Sicklernél ha egy diák a nőjével ebédelt, vagy mind a ketten rendeltek salátát, vagy rendszerint nem rendelt egyikük sem, a fokhagymára való tekintettel. Franny és Lane Martinit kért. Tíz vagy tizenöt perce kihozták már, de Lane éppen csak megkóstolta a magáét, aztán hátradőlt a székén, tekintetét végigjártatta az éttermen, és az a nyilvánvaló érzés töltötte el, hogy „ez igen” (mert ez aztán igazán vitathatatlan volt): a megfelelő helyen van, egy vitathatatlanul megfelelőnek látszó lánnyal, aki nemcsak különlegesen csinos, hanem ami ennél is több, nem az a tipikus flanellszoknyás, kasmír-kardigános fajta. Franny észrevette ezt a pillanatnyi önelégültséget, és annak vette, ami volt: se többnek, se kevesebbnek. De azért puszta megszokásból ismét lelkiismeret-furdalást érzett, amiért rajtakapta Lane-t, és most büntetésül arra ítélte magát, hogy odaadó figyelmet színlelve fogja végighallgatni a fiú előadását.

Lane-ből ömlött a szó, mintha jó negyedórára, vagy talán többre is monopolizálta volna a beszéd jogát, és azt hinné magáról, hogy ezzel az ékesszólással nem foghat mellé.

– Szóval, hogy kereken kimondjam, ami hiányzik belőle, az a tesztikularitás. Érted, ugye?

Szónoki mozdulattal előrehajolt a székén, két karját Martinije két oldalán támadásba lendítve, célba vette Frannyt, aki odaadóan hallgatta.

– Micsoda hiányzik belőle? – kérdezte Franny. Előbb meg kellett köszörülnie a torkát, hogy egyáltalán szólni tudjon, olyan régen jutott szóhoz utoljára.

Lane tétovázott. – A férfiasság – mondta.

– Először hallom tőled.

– Szóval, hogy úgy mondjam, ez volt az alapgondolata a dolgozatomnak, ezt próbáltam kifejteni, persze elég finoman – mondta Lane, továbbfűzve előadását. – Őszintén szólva, azt hittem, hogy éppen csak átpöccen, mint egy necces labda, és amikor visszakaptam azzal a bazi nagy jelessel a tetején, esküszöm, azt hittem, elájulok.

Franny ismét megköszörülte a torkát. Alighanem úgy döntött, hogy letöltötte már a nyájas hallgatással magára mért penitenciát. – Miért? – kérdezte.

Lane egy kissé meghökkent a közbeszóláson: – Hogyhogy miért?

– Azt kérdeztem, miért hitted, hogy éppen csak átpöccen, mint egy necces labda?

– De hiszen most mondtam. Egy félórája azt magyarázom. Ez a Brughman pokoli nagy Flaubert-szakértő, vagy legalábbis én azt hittem róla.

– Aha – mondta Franny. Elmosolyodott. Belekortyolt a Martinijébe. – Isteni – mondta, és a poharat bámulta. – Úgy örülök, hogy itt nem húsz az egyhez keverik. Utálom, amikor telerakják ginnel.

Lane bólintott. – Különben, azt hiszem, a szobámban megvan valahol az a nyavalyás dolgozat. Ha lesz rá időnk, felolvasom neked, még a víkenden.

– Isteni. Irtó kíváncsi vagyok rá.

– Lane ismét bólintott. – Szóval nem mondtam semmi világmegváltót, vagy mit tudom én, mit. – Kényelmesebben helyezkedett el a széken. – De legalábbis azt hiszem, hogy az, hogy a miért-re tettem a hangsúlyt, arra, hogy miért vonzódott olyan neurotikusan a mot juste-höz, az talán egész szerencsés volt. Szóval legalábbis a mai tudásunk szerint. Nemcsak holmi pszichoanalizálás meg mindenféle kutyaszar, de persze azért az is egy bizonyos mértékig. Érted, ugye? Én nem vagyok egy Freud-imádó, vagy ehhez hasonló, de vannak dolgok, amelyeket nem lehet egyszerűen átengedni a nagy freudosoknak. Szóval azt hiszem, bizonyos mértékben sikerült végigvezetnem, hogy az igazi nagyok – Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Shakespeare, a hétszentségit neki – sosem voltak holmi szófacsarók. Egyszerűen csak írtak. Érted, mire gondolok? – Lane várakozóan nézett Frannyre. Úgy érezte, hogy a lány most szupernagy odaadással hallgatja.

– Az olajbogyót megeszed belőle?

Lane egy futó pillantást vetett a Martinijére, aztán megint Frannyre emelte a tekintetét. – Nem – mondta hűvösen –, kéred?

– Csak ha úgyis otthagynád-mondta Franny. Lane hangjából megértette, hogy nem ezt kellett volna kérdeznie. És az volt a legrémesebb, hogy nem is kívánta már azt az olajbogyót, és csodálkozott magán, hogy egyáltalán minek kérte el. De amikor Lane odanyújtotta neki a Martinis poharat, nem tehetett mást, mint hogy kihalássza belőle az olajbogyót, és szemmel látható élvezettel megegye. Aztán kivett egy cigarettát Lane csomagjából, amely ott hevert az asztalon, Lane meg is gyújtotta neki, és maga is rágyújtott.

Az olajbogyó-intermezzo után rövid hallgatás nehezedett az asztalra. Végül is Lane törte meg a csendet, mert nem az az ember volt, aki két percig is titkolni tudja az aduit. – Ennek a Brughmannek az a véleménye, hogy publikálnom kellene valahol ezt a nyavalyás dolgozatot – szólalt meg hirtelen. – Különben még nem tudom. – Aztán, mintha egyszerre kimerült volna, vagy még inkább: mintha az intellektusának gyümölcseire éhes világ kifárasztotta volna örökös követeléseivel, tenyerével masszírozni kezdte az arcát, és anélkül, hogy észrevette volna a modortalanságát, kidörzsölte a csipát az egyik szeméből. – Szóval azok a Flaubert-esszék meg azok a fickók elég közepesek. – Egy kicsit morózus képet vágva töprengett egy darabig. – Nem hinném, hogy az utóbbi időben valaki is írt volna róla valami lényegbevágót...

– Úgy beszélsz, mint valami demonstrátor. De szóról szóra.

– Tessék? – kérdezte Lane kimérten.

– Szóról szóra úgy beszélsz, mint valami demonstrátor. Bocsáss meg, de így van. Szó szerint.

– Tényleg? És hogy beszél egy demonstrátor, ha szabad kérdeznem?

Franny látta rajta, hogy meg van sértve, méghozzá nem is akárhogyan, mégis a kajánság küzdött benne a lelkiismeret-furdalással, és ki akarta önteni a szívét.

– Persze, én nem tudom, hogy hogy van nálatok, de nálunk a demonstrátor az a pasas, aki átveszi az órát, ha a professzor éppen nincs ott, vagy migrénje van, vagy a fogorvosnál ül, vagy mit tudom én. Általában egy doktoráló pasas, vagy efféle. Na most, bejön például egy orosz irodalomórára a kis nettül legombolt nyakú ingében, a csíkos nyakkendőjével, és egy félóráig pocskondiázza Turgenyevet. Amikor aztán végzett vele, amikor porrá zúzta Turgenyevet a szemedben, akkor szépen rátér Stendhalra, vagy mit tudom én, kire, aszerint, hogy kiről írta a doktori értekezését. Nálunk az angol tanszéken tíz ilyen kis demonstrátor muki is van, akik nyüzsögnek, és lerombolnak mindenfélét az ember szemében, és ráadásul mind a tíz olyan zseniális, hogy a száját is alig tudja kinyitni – elnézést az ellentmondásért. Szóval, ha érvekkel jössz nekik, akkor mást se tudnak, mint hogy állati nyájas arckifejezéssel végighallgatnak...

– Kukacos kedvedben vagy ma, tudod? Mi az isten bújt beléd?

Franny egy gyors mozdulattal leverte a cigaretta hamuját, és közelebb húzta magához a hamutartót. – Bocsáss meg, rémes vagyok – mondta. – Egész héten ilyen destruktív hangulatban vagyok. Rémes. Szörnyű vagyok.

– A leveledben nem lehetett érezni ezt a nyavalyás destruktívságot.

Franny ünnepélyesen bólintott. A napfény apró foltocskáját figyelte az abroszon. Akkora volt, mint egy pókerzseton. – Elég nehezemre esett, hogy megirjam.

Lane mondani akart valamit, de éppen jött a pincér, hogy elvigye az üres Martinis poharakat. – Kérsz még egyet? – kérdezte Lane.

Nem kapott választ. Franny még mindig az apró napfényfoltocskát szemlélte az asztalon, olyan ehnélyedéssel, mintha az lenne a szándéka, hogy odaheveredjen napozni.

– Franny – szólt újra Lane, türelmesen, mert ott állt a pincér. – Kérsz még egy Martinit, vagy valami mást?

Franny felpillantott: – Bocsáss meg! – Az üres poharakat nézte a pincér kezében. – Nem. De. Nem tudom.

Lane elnevette magát, felnézett a pincérre. – Kérsz vagy nem kérsz? – kérdezte.

– Kérek. – Most már jobban odafigyelt.

A pincér elment. Lane a tekintetével követte az ajtóig, csak aztán nézett Frannyre. Franny a cigaretta hamuját verte le a friss hamutartón, amelyet az imént hozott a pincér: a szája kissé nyitva volt. Lane egy darabig egyre növekvő ingerültséggel figyelte, és szemlátomást bosszús volt: riadozva fedezte fel a közöny újabb jelét a lányban. Most már számolt a lehetőséggel, hogy ez a nyughatatlan Franny elronthatja az egész víkendet. Lane hirtelen előrehajolt, kezét az asztalra tette, mintha félre akarná söpörni az útból ezt a bosszantó témát, de még mielőtt megtehette volna, Franny beszélni kezdett: – Ocsmány hangulatban vagyok ma. Egyszerűen nem vagyok semmire se használható. – Azon kapta magát, hogy úgy néz Lane-re, mint egy idegen férfira, vagy akár egy linóleumreklámra a földalattiban. Ismét lelkiismeret-furdalást érzett, úgy látszik, ma már ez volt napirenden, és az önvádtól indíttatva kinyújtotta kezét, hogy rátegye Lane-éra. De mindjárt vissza is húzta, és hogy értelme legyen mozdulatának, inkább a cigarettáját vette el a hamutartóról. – Egy perc, és túl leszek rajta. Becsszóra megígérem. – Rámosolygott Lane-re; voltaképpen őszintén, és egy válaszmosoly legalábbis csökkenthette volna a következő eseményeket, de Lane most azzal volt elfoglalva, hogy a saját közönyét fitogtassa, és nem mosolygott vissza. Franny szippantott a cigarettájából. – Ha nem volna késő, meg egyáltalán – mondta –, és ha nem lettem volna olyan hülye, hogy vállaljam a spec-szigorlatot, egyszerűen hagynám az egész angolt a fenébe. Különben nem tudom. – Leverte a hamut. – Torkig vagyok a tudálékos hülyékkel meg a kis beképzelt, eszményromboló majmokkal: sírni tudnék. – Lane-re pillantott: – Bocsáss meg, mindjárt abbahagyom, becsszavamra. Csak annyi az egész, hogyha volna hozzá merszem, nem mennék vissza az egyetemre egész évben. Különben nem tudom. Szóval egyszerűen képtelen cirkusz az egész.

– Óriási vagy. Mondhatom, óriási.

Franny jogosnak érezte a gúnyt. – Bocsáss meg! – mondta.

– Hagyd már abba ez a hülye „bocsássmegezést”, jó? Nem zavar, hogy ekkora általánosításokkal ítélsz? Ha az egész angol tanszék csupa kis eszményromboló hülyéből állna, akkor persze másképpen...

Franny közbeszólt, de alig lehetett hallani a szavát. Elnézett a fiú fekete flanelválla fölött, valahová a távolba, az étterem túlsó végébe.

– Tessék? – kérdezte Lane.

– Azt mondom, hogy én is tudom jól. Igazad van. Kivagyok, és kész. Nem kell rám figyelni.

De Lane nem az az ember volt, aki abbahagy egy vitát, mielőtt elismernék az igazát. – A fene vigye el, az élet minden területén vannak tehetségtelen nullák – mondta. – Ez persze általános. Most egy pillanatig hagyd a tökfej demonstrátorokat. – Ránézett Frannyre. – Egyáltalán figyelsz rám?

– Figyelek. – Ott van nálatok az egész ország két legjobb koponyája. Éppen azon a ti nyavalya angol tanszéketeken. Manlius. Esposito. Bárcsak itt volnának nálunk! Azok legalább költők, a hétszentségit.

– Nem költők – mondta Franny. – És éppen ez a legrémesebb. Szóval, nem igazi költök. Egyszerűen csak verseket írnak, és kiadják a műveiket, meg belerakják őket mindenféle antológiába, de nem költők. – Zavartan elhallgatott, kioltotta a cigarettáját. Néhány pillanatig úgy látszott, hogy egészen kifut a vér az arcából. Hirtelen a rúzsa is egy árnyalattal vagy kettővel is halványabbnak látszott, mintha letörölte volna egy frissítőkendővel. – Ne beszéljünk erről! – mondta jóformán közömbösen, s közben a cigarettavéget nyomkodta a hamutartóba. – Rosszkedvem van. A végén még eltolom az egész víkendet. De talán van egy süllyesztő a székem alatt, és egyszerűen eltűnök.

A pincér jött feléjük gyors léptekkel, és letette a második Martinit is eléjük. Lane ujjait a pohár talpa köré fonta. Keskeny, hosszú ujjai voltak, lehetőleg sosem dugta el őket. – Nem teszel tönkre semmit – mondta csendesen –, de azért szeretném megtudni, mi az isten van veled. Szóval teszerinted valami hülye bohémnek vagy halottnak kell lenni ahhoz, hogy igazi költő lehessen valaki? A hétszentségit. Mit akarsz, valami hullámos hajú marhát, mi?

– Nem. Kérlek, hagyjuk ezt, jó? Ocsmányul érzem magam, és érzem, hogy valami rémes...

– Én volnék a legboldogabb, ha hagynánk a fenébe az egész témát. Csak még azt az egyet mondd meg, légy szíves, hogy szerinted ki az igazi költő? Kíváncsi lennék a véleményedre. Egészen komolyan.

Franny homlokán halvány fénnyel kigyöngyözött a veríték. Jelenthette egyszerűen azt is, hogy túl meleg van a teremben, vagy hogy nincs rendben a gyomra, vagy hogy túl erős volt a két Martini. Lane mintha nem vett volna róla tudomást.

– Nem tudom, milyen az igazi költő. És nagyon szeretném, ha abbahagynád ezt a témát, Lane. Komolyan kérlek. Nagyon furcsán érzem magam. És képtelen vagyok...

– Jól van, jól van. Békén hagylak, pihenj – mondta Lane. – Én csak azt akartam megtudni...

– Én ennyit tudok erről, és ez minden – mondta Franny. – Ha költő vagy, alkoss valami gyönyörűt, úgy értem, hogy kell magad után hagynod valami gyönyörűt, amikor te már leléptél a színről, és egyáltalán. Akikről te beszélsz, azok egy árva sort sem hagynak maguk után, egyetlen igazán gyönyörű verset sem. Legfeljebb a jobb verseik eljutnak az agyadig, és hagynak benne valami nyomot, de csak azért, mert eljutottak az agyadig, mert tudják, hogyan maradjon valami utánuk. De ettől még nem lesz vers a vers, az istenbe is. Lehetnek nagyon hatásos szintaktikai lócitromok – bocsáss meg a hasonlatért. Így van Manlius meg Esposito, meg a többi szerencsétlen.

Lane előbb rágyújtott egy cigarettára. Csak aztán válaszolt: – Azt hittem, szereted Manliust. Ami az igazat illeti, egy hónapja még, ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy drága pofa, és hogy...

– Igenis, kedvelem... De már belerohadok ezekbe az emberekbe, akiket csak kedvelni lehet. Hogy én miért nem tudok találkozni valakivel, akit tisztelni is tudok? Megbocsátasz egy pillanatra? – Franny hirtelen felállt, táskáját a kezébe fogta, az arca falfehér volt.

Lane hátrarúgta a székét, és felugrott: a szája is elnyílt egy kissé. – Mi bajod? – kérdezte. – Rosszul vagy? Fáj valamid?

– Egy másodperc és jövök.

Franny kiment, anélkül, hogy bárkitől is kérdezte volna az irányt, mintha mindig idejárt volna ebédelni Sicklerhez.

Lane egyedül maradt az asztalnál, cigarettázott, és óvatos kis kortyokban itta a Martinijét, hogy kitartson, míg Franny visszatér. Nyilvánvaló volt, hogy a félórával ezelőtti jóérzés, hogy a megfelelő helyen ül, a megfelelő vagy megfelelőnek látszó lánnyal, tökéletesen elmúlt. Pillantása végigfutott a mosómedve bundán, amely ott lógott, kicsit félrecsúszva Franny üresen maradt székének támláján. Ugyanaz a bunda volt, amely olyan örömmel töltötte el az állomáson, egyszerűen azért, mert egyes-egyedül ő ismerte régről ezt a bundát. Most tökéletes közönnyel vizsgálgatta. A selyembélés gyűrődései valami okból bosszantották. Elfordította hát a tekintetét, és most már a martinis pohár talpát bámulta, amely üresen és kihívóan csillogott, mintha forralna ellene valamit. Egyvalami bizonyos volt. A víkend elég nyavalyásan indult. Ebben a percben felemelte tekintetét az asztalról, ismerőst pillantott meg: egy évfolyamtársa ment végig a termen egy nővel. Lane feljebb csúszott a széken, és olyan arckifejezést öltött, mint az a férfi, akinek a nője egy percre kiment a toalettre, magára hagyva őt, ahogy azt a nők általában szokták, és ezért a jelen pillanatban nem tehet mást, mint hogy cigarettázik, és mutatós unalommal bámul maga elé.

A női mosdó Sicklernél majdnem akkora volt, mint maga az étterem, sőt tulajdonképpen ugyanolyan tágasnak hatott. Amikor Franny belépett, a helyiség üresnek látszott. Franny egy pillanatig tétovázott a kőpadló közepén, mintha csak valami randevúzó helyen volna. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, kissé lihegett, és most még sápadtabb volt.

Aztán hirtelen elhatározással, sebes léptekkel elindult a legtávolabbi, a legelhagyatottabbnak látszó fülke felé. Szerencséjére nem kellett pénzt bedobnia, az ajtó nyitva volt. Behúzta maga után, és némi erőlködés árán bekattintotta a reteszt. Nyilvánvalóan zavarta a környezet. Leült. Térdét szorosan összezárta, mintha minél kisebb, minél tömörebb egységbe szeretné zsugorítani magát. Kezét szemére szorította, a karját a törzséhez feszítette, és préselte, préselte össze a sarkát, mintha el akarná zsibbasztani a látóidegét, hogy boruljon minden kép üres feketeségbe körülötte. Szétterpesztett ujjai remegtek, mégis – vagy talán éppen ezért – ördögien finomnak és szépnek látszottak. Ebben az összekuporodott, szinte embrionális helyzetben egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán kitört belőle a sírás. Öt teljes percig zokogott. Meg se próbálta elnyomni a fájdalom és kétségbeesés hangos kitörését, torkából görcsösen bugyborékoltak fel a hangok, mint a hisztérikus gyermek lélegzése a félig tárt gégefedőn át. De amikor abbahagyta, el is némult, nem következett nála a fájdalmas, éles zihálás, ami az efféle vad kitöréseket rendszerint követni szokta. Úgy csitult el, mintha egyetlen pillanat alatt fordulat következett volna be lelkivilága polarizációjában, aminek hatására teste is hirtelen megbékélt. Könnybarázdált arca jóformán kifejezéstelen, sőt majdnem üres volt. Felvette táskáját a földről, kinyitotta, és kivette belőle a borsózöld vászonkötésű könyvecskét. Az ölébe tette, vagy inkább a térdére, és lenézett rá. Lenézett, lebámult rá, mintha ez lett volna a legjobb helye annak a borsózöld vászonkötésű könyvecskének. Aztán felkapta a melle magasságába, és oda is szorította, szinte odapréselte, ha csak egy pillanatra is. Aztán visszatette a könyvet a táskájába, felállt és kiment a fülkéből. A hideg csapnál megmosta az arcát, megtörölte a fali tartón lógó törülközővel, frissen kirúzsozta a száját, megfésülködött, és kilépett az ajtón.

Klassz látvány volt, amint végigsétált az éttermen az asztalukhoz, tökéletesen az az ifjú hölgy, aki istenien akarja eltölteni az egyetemi nagyvíkendet. Amikor frissen mosolyogva odalépett a székéhez, Lane lassú mozdulattal felállt, szalvétáját a bal kezében szorongatva.

– Jaj, bocsáss meg – mondta Franny. – Már azt hitted, hogy meghaltam?

– Nem hittem – mondta Lane, miközben alátolta a széket. – De nem tudtam, hogy mi a fene történhetett veled. – Megkerülte az asztalt, visszaült a helyére. – Különben nincs sok időnk, te is tudod. – Leült. – Jól vagy? Egy kicsit véres a szemed. – Még figyelmesebben nézte. – Mi van veled?

Franny rágyújtott: – Most már istenien vagyok. De még soha életemben nem éreztem ilyen nyavalyásan magamat, mint az előbb. Rendeltél?

– Rád vártam – mondta Lane, és még mindig közvetlen közelről fürkészte az arcát. – Mégis, mi volt? A gyomrod?

– Nem. Igenis meg nem is. Nem tudom – mondta Franny. A tányérján heverő étlapra bámult, és tanulmányozni kezdte, de nem emelte fel. – Én nem kérek semmi mást, csak egy csirkés szendvicset és esetleg egy pohár tejet. De te azért csak rendelj, amit akarsz. Szóval egyél csak csigát, polipot és így tovább. Pohiposzt. Én egyáltalán nem vagyok éhes.

Lane ránézett, aztán vékony, de erős sávban tányérjára fújta a cigarettafüstöt. – Megjátszod magad, mint egy igazi víkendbaba – mondta. – Egy csirkés szendvicset, te atyaisten.

Franny sértődötten felelte: – Nem vagyok éhes, bocsáss meg, Lane, a nyavalyába. Te csak rendelj, amit akarsz, attól még rendelhetsz. Nem? Majd én is csipegetek, amíg te eszel. De étvágyat nem tudok rendelni magamnak, csak azért, mert neked úgy tetszik.

– Jól van, na. – Lane a nyakát nyújtogatta, amíg elkapta a pincér tekintetét. Egy perc, és már meg is rendelte a csirkés szendvicset meg a pohár tejet Frannynek, magának pedig csigát, békacombot, és salátát. Mikor a pincér elment az asztaltól, Lane megnézte a karóráját, és azt mondta: – Egy óra tizenötre, de legkésőbb egy-harmincra a Tenbridge-ben kell lennünk. Azt mondtam Wallynak, hogy valószínűleg beugrunk hozzá egy pohár whiskyre, és talán együtt megyünk ki a stadionba, az ő kocsiján. Jó lesz, ugye? Szereted Wallyt, nem?

– Azt se tudom, ki az?

– Az ég áldjon meg, legalább hússzor találkoztatok. Wally Campbell. A hétszentségit. Ha egyszer találkoztál volna vele, de legalább...

– Aha, most már emlékszem rá... Azért nem kell mindjárt rám támadnod, mert valaki nem jut rögtön eszembe. Pláne ha pontosan úgy néz ki, mint a többi. És ugyanaz a dumája, és pontosan úgy öltözködik, és nincs egy jellemző mozdulata sem. – Franny elharapta a többit. Meghallotta a saját hangjában a gáncsoskodást, a nyafogást, hirtelen megutálta önmagát, igen, megutálta, és ettől újra kigyöngyözött homlokán a veríték. De aztán akarata ellenére újra ömleni kezdett belőle a szó: – Szóval, nem mintha valami rémes pasas volna, vagy mit tudom én. Egyszerűen csak arról van szó, hogy négy éve mást se látok, csak ilyen Wally Campbelleket, akárhova megyek. Pontosan tudom, melyik percben kezdenek bájologni, mikor kezdenek ocsmány pletykákat mesélni valamelyik szobatársnőmről, előre tudom, hogy meg fogják kérdezni, mit csináltam a nyáron, pontosan ismerem a mozdulatukat, amellyel odahúzzák mellém a széküket, hogy aztán lovaglóölésben rátelepedjenek, és halkan, egészen halkan fölvágjanak előttem, vagy elejtik valakinek a nevét, egészen csendesen, kajánul, szinte mellékesen. Van valami íratlan szabálya annak, ahogyan egy bizonyos társadalmi vagy jövedelmi kategórián belül az emberek be tudnak dobni egy nevet, és mindjárt valami irtózatosan diszkreditáló dolgot is közölnek az illetőről – hogy csirkefogó vagy nimfomániás vagy kábítós, vagy más szörnyűség. – Megint elakadt a szava. Egy pillanatig hallgatott, a hamutartót forgatta az ujjai között. Nem nézett fel, nehogy meglássa Lane tekintetét. – Bocsáss meg – mondta. – Nemcsak Wally Campbellről van szó. Csak azért választottam őt, mert említetted. Meg azért, mert üvölt róla, hogy Olaszországban tölti a nyarat, vagy mit tudom én, hol.

– Múlt nyáron Franciaországban volt, ha éppen tudni akarod – közölte Lane, és gyorsan hozzátette: – Értem, mire gondolsz, de pokolian...

– Jó, legyen – mondta Franny megadóan –, akkor Franciaországban. – Kivett egy cigarettát az asztalon heverő csomagból. – Nem pont Wallyról van szó. Éppúgy lehetne akármelyik lány is, az isten szerelmére. Például ha egy lány volna, mondjuk a mi hálónkból, akkor biztosan díszletet festene egész nyáron valamelyik profi színházban. Vagy végigbiciklizné Walest. Vagy lakást bérelne New Yorkban, és bedolgozna egy magazinnak vagy egy reklámcégnek. Szóval mindenkiről beszélek. Ez az egész, amit mindenki csinál, ez – mit tudom én – nem rossz, nem ocsmány, még csak nem is feltétlenül ostoba dolog, de olyan kicsinyes, olyan jelentéktelen, olyan elszomorító. És az a legrosszabb az egészben, hogyha bohémeskedni kezdesz, vagy más hülyeséggel akarod megnyugtatni magadat, mint a társaid, akkor se csinálhatsz mást, legfeljebb másképp csinálod. – Elhallgatott. Megrázta a fejét. Az arca jóformán fehér volt, egy pillanat törtrészére homlokához érintette a kezét – nem annyira azért, hogy meggyőződjék róla, verítékes-e, mint inkább azért, hogy megnézze, nincs-e láza, ahogy az anyák szokták. – Olyan furcsán érzem magam – mondta. – Azt hiszem, be fogok dilizni. Vagy talán már be is diliztem.

Lane őszinte aggodalommal nézte, több volt az aggodalom a tekintetében, mint a kíváncsiság: – Pokolian sápadt vagy. Irtózatosan sápadt. Tudod? – kérdezte.

Franny megrázta a fejét: – Jól vagyok. Egy perc, és kutya bajom. – Felnézett, mert a pincér jött az étellel. – Irtó guszták a csigáid. – Ajkához emelte a cigarettát, de az már kialudt. – Hová raktad a gyufát?

Lane tüzet adott, miután a pincér elment. – Túl sokat dohányzol – mondta. Kezébe vette a kisvillát, amelyet a csigás tányér mellé készítettek, de még elnézte Frannyt egy darabig, csak aztán látott neki az evésnek. – Nyugtalan vagyok miattad. Komolyan mondom. Mi a fene történt veled az utolsó pár hétben?

Franny ránézett, aztán egyetlen mozdulattal megvonta a vállát és megrázta a fejét: – Semmi. Egyáltalán semmi... Egyél! Edd meg a csigáidat. Pocsék hidegen.

– Te egyél!

Franny bólintott, és lenézett a csirkés szendvicsére. Enyhe hányingert érzett, gyorsan felpillantott, és szippantott egyet a cigarettájából.

– Hogy megy a darab? – kérdezte Lane, miközben a csigáival bajlódott.

– Nem tudom. Nem vagyok benne. Kiszálltam belőle.

– Kiszálltál belőle? – nézett Lane. – Azt hittem, úgy odavagy azért a szerepért. Mi történt? Odaadták valaki másnak?

– Nem, nem ők a hibásak. Miattam van az egész. De ronda dolog.

– De hát mi történt? Talán mindenből kiszálltál? Az egész egyetemi színházból?

Franny bólintott, és kortyintott a tejből.

Lane megrágta és lenyelte a falatot, csak aztán mondta: – De hát, az isten szerelmére, miért? Azt hittem, a nagyfene színház a legfőbb szenvedélyed. Az egyetlen dolog volt, amiről valaha is azt hallottam tőled...

– Egyszerűen kiszálltam belőle, és kész – mondta Franny. – Kezdett kínos lenni. Úgy éreztem magam, mint valami hülye kis monomániás. – Töprengett magában. – Különben tudom is én. Szánalmas dolog volt, afféle szereplési viszketegség. Szóval az ego, a sok kis ego, azzal volt a baj. És ha játszottam valamilyen darabban, utáltam magamat a kulisszák mögötti hűhó miatt, minden előadás után. Utáltam a sok kis hülye „egyéniséget”, aki mind nyüzsög, és nyájasnak és barátságosnak hiszi magát. A kis „egyéniségeket”, akik sorra csókolnak mindenkit, és a világ minden kincséért le nem maszkíroznának, és közben igyekeznek pokoli természetesen és pokoli barátságosan viselkedni mindenkivel, aki bejön hozzájuk az öltözőbe. Egyszerűen utáltam magamat... És a legrémesebb az volt az egészben, hogy legtöbbször lesült a pofámról a bőr, olyan darabokban játszottam, főképp nyáron. – Ránézett Lane-re. – Tévedsz, jó szerepeket kaptam, ne nézz így rám. Nem amiatt. Egyszerűen csak azért sült le a pofámról a bőr, mert arra gondoltam, mi lenne, ha megnézne valaki, akit tartok valamire? Például ha a bátyáim hallanák, micsoda szöveget kell mondanom. Az ismerőseimnek írtam is, hogy ne jöjjenek el megnézni. – Egy darabig töprengett. – Kivéve Pegeent A nyugati világ bajnoká-ban, tavaly nyáron. Szóval az tényleg jó lehetett volna, ha az a majom, aki a címszerepet játszotta, el nem veszi minden örömömet. Mert olyan lírai volt, de olyan lírai, te jóisten!

Lane végzett a csigákkal. Arcán szándékolt közömbösség tükröződött.– Azt írták, hogy óriási volt – mondta. – Elküldted a kritikákat, ha emlékszel még rá.

Franny sóhajtott: – Igen, elküldtem.

– Úgy beszélsz itt egy félórája, mintha az egész világon te volnál az egyetlen, akiben van egy szikrányi átok értelem, vagy egy mákszem kritikusi tehetség. Szóval nézd: ha a legjobb kritikusok azt írták, hogy óriási, akkor lehet, hogy tényleg óriási volt, és talán te tévedsz. Ez még nem jutott eszedbe? Meg nem gondoltál arra, hogy talán még nem vagy elég okos és elég tapasztalt ahhoz, hogy...

– Óriási lett volna, ha ide elég egy kis tehetség. Csakhogy A nyugati világ bajnoká-hoz zseniálisnak kell lenni, érted? Zseniálisnak, sajnos, nem tehetek róla. – Franny egy kicsit meggörbítette a hátát, gyengén lihegett, tenyerét a fejére szorította. – Olyan bizonytalanul, olyan különösen érzem magam. Nem tudom, mi lehet velem.

– Azt hiszed, te zseniális vagy?

Franny levette kezét a fejéről. – Lane, nagyon kérlek, ne bánj így velem.

– Én nem mondtam semmit, amit...

– Én csak azt tudom, hogy be fogok csavarodni – mondta Franny. – Egyszerűen belebetegszem ezekbe az örökös egók-ba. A magaméba meg a másokéba. Egyszerűen rosszul leszek mindenkitől, aki vinni akarja valamire, aki valami kiválót akar alkotni, meg mit tudom én, mindenkitől, aki érdekes jelenség akar lenni. Undorító... az, undorító. Akárki akármit mond is.

Lane felvonta a szemöldökét erre a kitörésre, és hátradőlt a székén, hogy nagyobb nyomatéka legyen a szavának. – Biztos vagy benne, nem attól félsz, hogy mások talán tehetségesebbek? – kérdezte mesterkélt nyugalommal. – Nem nagyon értek a dologhoz, de fogadnék, hogy egy jó pszichoanalitikus bizonyára meg tudná állapítani rólad...

– Nem félek attól, hogy összemérjem a tehetségemet a másokéval. Éppen ellenkezőleg. Mondd, vak vagy? Éppen attól félek, hogy végül is én akarom majd összemérni a tehetségemet a másokéval. Ez az, ami megrémít. Ezért szálltam ki az egyetemi színházból. Mert túlságosan is hozzászoktam a dicséretekhez, a tapsokhoz, az ömlengésekhez, sőt még örülök is neki. Azt hiszed, jót tesz az embernek? Lesült a bőr a pofámról. Belebetegedtem. Belebetegedtem abba, hogy nincs annyi merszem, hogy nulla merjek lenni. Belebetegedtem a magam meg a mások becsvágyába, abba, hogy úgy odavoltunk azért a hűhóért. – Szünetet tartott, fölkapta a tejespoharat, és az ajkához emelte. – Már megint! – mondta, és letette a poharat. – Ez soha azelőtt nem fordult elő velem. A fogam marháskodik. Vacogok. Tegnap majdnem szétharaptam egy poharat. Lehet, hogy tisztára meghülyültem, csak nem tudok róla. – A pincér közelebb jött, hogy kitálalja Lane-nek a békacombot és a salátát. Franny felnézett rá. A pincér még visszafordultában egy pillantást vetett a lány érintetlen csirkés szendvicsére. Megkérdezte, hogy a hölgy nem kíván-e inkább valami mást. Franny megköszönte: – Nem. Csak nagyon lassú evő vagyok – mondta. A pincér, aki már nem volt fiatal ember, mintha egy pillanatig fürkészte volna a lány sápadtságát és izzadságtól nedves homlokát, aztán meghajolt és elment.

– Nem parancsolod egy pillanatra? – kérdezte Lane: egy összehajtogatott fehér zsebkendőt tartott a kezében. A hangja kedves és együttérző volt, pedig kicsendült belőle az igyekezet, hogy szeretne erőnek erejével hűvösebbnek mutatkozni.

– Miért? Talán szükségem van rá?

– Kiver a veríték. Pontosabban csak a homlokod gyöngyözik egy kicsit.

– Csakugyan? Rémes! Igazán bocsáss meg... – Franny felemelte táskáját az asztal magasságába, kinyitotta és kotorászni kezdett benne. – Kell nálam lenni egy frissítőkendőnek.

– Használd a zsebkendőmet, az isten áldj on meg. Mi bajod van vele?

– Nem, köszönöm. Imádom a zsebkendődet, nem akarom, hogy verítékes legyen – mondta Franny. A táskája tele volt mindenfélével. Hogy könnyebben megtalálja a frissítőkendőt, kirakodott az abroszra, a még mindig érintetlen szendvicstől balra. – Megvan – mondta. Púderdobozának a tükrében megnézte magát, és gyors, könnyed mozdulattal megtörölte a homlokát. – Szent Isten! Úgy nézek ki, mint egy kísértet. Hogy tudsz egyáltalán rám nézni?

– Mi az a könyv? – kérdezte Lane.

Franny felpattant. Lenézett a táskájából kirakott holmi rendetlen kis halmazára, amely ott éktelenkedett az abroszon. – Milyen könyv? – kérdezte. – Erre gondolsz? – És felvette a vászonkötésű könyvecskét, aztán visszasüllyesztette a táskájába. – Semmi különös. Csak elhoztam, hogy legyen olvasnivalóm a vonaton.

– Mutasd, mi a címe?

Franny úgy tett, mintha nem hallotta volna. Kinyitotta a kompaktját, és egy pillantást vetett a tükörbe. – Uramisten – mondta. Aztán rendbe rakta a holmiját. A kompaktot, a levéltárcáját, egy mosodacédulát, a fogkeféjét, egy doboz aszpirint és egy dublé rudacskát. Visszarakta az egészet a táskájába. – Nem tudom, miért cipelem örökösen magammal ezt a hülye dublé rudacskát. Egy irtó lila fiútól kaptam másodéves koromban a születésnapomra. Ő persze azt hitte, hogy borzasztó ötletes, gyönyörű szép ajándék, és csak úgy leste az arcomat, amikor kibontom a csomagot. Már ezerszer elhatároztam, hogy kidobom, de nem tudom megtenni. Úgy látszik, magammal viszem már a sírba. – Töprengett. – Az a fiú folyton vigyorgott rám, mint a fakutya; és folyton azt magyarázta, hogy ha magammal hordom ezt a vacakot, szerencsét hoz nekem.

Lane nekikezdett a békacombnak. – Mégis, mi az a könyv? Vagy ez is valami hülye titok? – kérdezte.

– Az a könyvecske a táskámban? – kérdezte Franny. Figyelni kezdte, amint a fiú szétoperál egy békacombot, aztán kivett egy cigarettát az asztalon heverő csomagból, és rágyújtott. – Nem is tudom – mondta. – Az a címe, hogy A zarándok útja. – Egy percig figyelte, hogyan eszik Lane. – A könyvtárból vettem ki. Az a pasas, aki vallástörténetet ad elő, tudod, azt is felvettem ebben a félévben, az említette. – Szippantott a cigarettájából. – Hetek óta nálam van. Mindig elfelejtem visszavinni.

– Ki írta?

– Nem tudom – mondta Franny foghegyről. – Alighanem valami orosz paraszt. – Tovább figyelte, hogyan eszi Lane a békacombot. – Egyetlenegyszer sem említi a nevét. Csak azt mondja el, hogy parasztember, harminchárom éves, és elsorvadt a karja. És meghalt a felesége. A tizenkilencedik századból való.

Lane most már figyelmét a békacombról a salátára fordította. – Legalább jó? – kérdezte. – Miről szól?

– Nem tudom. Elég furcsa. Szóval elsősorban vallásos könyv. Azt is rá lehetne mondani bizonyos értelemben, hogy iszonyú fanatikus, de más szempontból nem az. Szóval azzal kezdődik, hogy ez a paraszt, mármint a zarándok, meg akarja tudni, hogy mit jelent a Bibliában az a hely, amely szerint az embernek szüntelenül imádkoznia kell. Érted? Megállás nélkül. A Thessalonikiakhoz írott levélben van, de az is lehet, hogy másutt. Nekivág Oroszországnak, hogy találjon valakit, aki megmondaná neki, hogyan lehet szüntelenül imádkozni. És mit kell mondani abban az imában. – Franny úgy tett, mintha rettentően érdekelné, hogyan darabolja Lane a békacombot. Szemét mereven a fiú tányérjára szegezte, miközben folytatta: – Nem visz mást magával, csak a tarisznyáját, sóval és kenyérrel. Aztán találkozik egy öregemberrel, akit az oroszok sztarecnek hívnak, ez afféle rettentően nagyhitű, vallásos személy, és a sztarec mesél neki egy könyvről, amelyiknek Philokalia a címe. Ezt a könyvet alighanem egy csomó rettentően nagyhitű szerzetes írta, akik megmagyarázták az imádkozásnak ezt a valóban hihetetlen módját.

– Nyughass – mondta Lane az egyik pár békacombnak.

– Szóval a zarándok megtanulja, hogyan kell imádkozni ezeknek a rettentő misztikus öregeknek a tanácsa szerint, megtartja a tanácsukat és tökéletesedik, és hasonlók. Végigvándorol Oroszországon, mindenféle csodálatos emberekkel hozza össze a jósors, és elmondja nekik, hogyan kell imádkozni e szerint a hihetetlen módszer szerint. Szóval ez az egész könyv.

– Tudom, hogy nem vág ide, de irtózatos fokhagymaszagom lesz – mondta Lane.

– Aztán találkozik egy házaspárral a vándorlása közben, és mondhatom, én azt a házaspárt jobban imádom, mint bármelyik figurát, akiről valaha olvastam – mondta Franny. – A paraszt vándorol az országúton, tarisznyával az oldalán, és két apró kölyök szalad utána: „Koldus bácsi! Kedves koldus bácsi! Gyere velünk anyukához. Ő szereti a koldusokat.” Odamegy a két gyerekkel, és a mamájuk csakugyan remek asszony, kijön a házból elébe, sürög-forog körülötte, segít lehúzni az ócska, piszkos csizmáját, és megkínálja egy csésze teával. Aztán hazajön a férje is, és úgy látszik, ő is szereti a koldusokat meg a zarándokokat, hát mind vacsorához ülnek. Miközben vacsoráznak, a zarándok kíváncsi lesz, hogy ki az a sok nő, aki mind ott ül az asztal körül, és a házigazda elmondja, hogy azok mind szolgálóik, de mindig velük esznek, mert ők is testvéreik a Krisztusban. – Franny kicsit feszengve hirtelen feljebb csúszott a széken, és jobban kihúzta magát. – Szóval imádom ezt a zarándokot, amiért tudni akarta, hogy kik azok a nők az asztal körül. – Franny figyelte, hogyan vajaz meg magának Lane egy szelet kenyeret. – Szóval a zarándok ott marad éjszakára, és a házigazdával késő éjszakáig beszélgetnek arról, hogyan kell szüntelenül imádkozni. A zarándok elmeséli a módszerét. Aztán reggel megy tovább, és még néhány kaland történik vele. Mindenféle emberrel találkozik, mert voltaképpen erről szól az egész könyv, és ő mindegyiknek elmondja, hogyan kell imádkozni ezzel a különleges módszerrel.

Lane bólintott. Villáját beledöfte a salátába. – Remélem, tudunk időt szakítani rá, hogy legalább belenézhess abba a nyavalyás dolgozatba, amelyikről meséltem – mondta. – Különben... nem tudom. Lehet, hogy semmit sem csinálok vele, lehet, hogy meg se próbálom publikálni, de azért szeretném, ha legalább belenéznél, amíg itt vagy.

– Rettentő kíváncsi vagyok rá – mondta Franny. Figyelte, hogy vajaz meg a fiú egy másik szelet kenyeret. – Azt hiszem, tetszene neked ez a könyv – mondta váratlanul. – Szóval egészen egyszerű.

– Nagyon érdekesen hangzik. Otthagyod a vajat?

– Igen, edd csak meg. Nem adhatom kölcsön, mert már így is lejárt, de azt hiszem, kiveheted az itteni könyvtárból. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy itt is megvan.

– Hozzá sem nyúltál még ahhoz a vacak szendvicshez sem – mondta Lane. – Tudsz róla?

Franny úgy nézett a tányérjára, mintha most tették volna eléje. – Mindjárt megeszem – mondta. Egy percig csendben ült, bal kezében tartotta a cigarettáját, nem szippantott belőle, jobb kezével szorosan markolta a tejespoharat. – Érdekel, hogy mi az a speciális imádkozási módszer, amelyikről a sztarec beszélt a parasztnak? – kérdezte. – Valahogy nagyon érdekes az egész.

Lane belevágott az utolsó békacombba, és bólintott. – Hogyne – mondta. – Persze.

– Szóval, ahogy már mondtam, a zarándok egyszerű parasztember, aki azért indul el az egész zarándokútra, hogy választ találjon rá, mit jelent a Bibliában az a hely, amely szerint szüntelenül imádkozni kell. Tudod, mondtam már, hogy találkozik egy sztareccel, aki nagyon nagyhitű, vallásos ember, és hosszú, hosszú évek óta olvassa a Philokaliá-t. – Franny hirtelen elhallgatott, hogy összeszedje gondolatait. – Szóval ez a sztarec megmondja neki, hogy elsősorban a Jézus-imádságot kell ismételni: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj. rajtam.” Szóval ennyi az egész; megmagyarázza neki, hogy ezek a legjobb szavak az imádkozásra. Különösen az, hogy „könyörülj”, mert az olyan óriási szó, hogy rengeteg mindent jelenthet. Szóval nemcsak azt jelenti, hogy „könyörülj” – Franny megint egy kis szünetet tartott, hogy rendezze gondolatait. Most már nem bámulta Lane tányérját, a távolba révedt a válla fölött. – Szóval a sztarec elmondja a zarándoknak – folytatta –, hogy ha az ember örökösen ismételgeti ezt az imádságot, eleinte persze még csak az ajka mozog, de egy idő után valami történik; az imádság már magától hat. Nem tudom, hogy mi, de valami történik; a szavak szinkronba jönnek a szívveréssel, és akkor már az ember szüntelenül imádkozik. Ez aztán óriási misztikus hatással van az ember egész felfogására. Szóval megtisztítja az egész felfogását. És egy teljesen új koncepciót ad az ember gondolkodásának mindenről.

Lane befejezte az evést. Most, hogy Franny ismét szünetet tartott, hátradőlt a székén, rágyújtott, és figyelte a lány arcát. Franny még mindig a semmibe révedt, és alig látszott tudomást venni a jelenlétéről.

– De az egész dologban az a legcsodálatosabb, hogy amikor az ember elkezdi, az se baj, ha még nem hisz az egészben. Ha eleinte rettenetes zavarban van is, az sem változtat a dolgon. Szóval nem sért vele senkit és semmit. Más szóval, senki se kéri, hogy bármiben is higgyél, amikor elkezded. Nem is kell gondolkoznod azon, amit mondasz, így mondja a sztarec. Mert eleinte csak a mennyiség a fontos. Ez aztán később magától átcsap minőségbe. Az önerejéből, vagy valahogy így. Azt mondja a sztarec, hogy az Isten bármelyik nevének, de tényleg, akármelyiknek, megvan a maga saját különös ereje, és magától hat, mihelyt az ember elkezdi ezt a dolgot.

Lane kissé görnyedten ült a székén. Cigarettázott. Keskenyre vont szeme Franny arcát fürkészte. A lány arca még mindig halvány volt, de volt már halványabb is nemegyszer, mióta itt ültek Sicklernél.

– Tulajdonképpen ez adja a dolog értelmét – mondta Franny –, mert például a nembucu szekták buddhistái is állandóan azt hajtogatják, hogy „Namu Amida Bucu” – ami azt jelenti, hogy „Dicsőség Buddhának”, vagy valami effélét, és ugyanaz történik. Szó szerint ugyanaz.

– Csak nyugodtan. Nyugalom, nyugalom – vágott a szavába Lane. – Mindenekelőtt figyelmeztetni szeretnélek, hogy pillanatokon belül leég a fél kezed.

Franny futó pillantást vetett a bal kezére, és belehajította a még mindig égő cigarettavéget a hamutartóba. – Tulajdonképpen ugyanez van A tudattalanság felhőjében is, legfeljebb ott a szó egyszerűen: Isten. Szóval ott állandóan ezt az egy szót kell ismételgetni: Isten. – Most sokkal inkább Lane szemébe nézett, mint az előbb. – Szóval az a lényeg, hogy ilyen fantasztikus egyezéssel még nyilván soha életedben nem találkoztál. Hát nem elképesztő? – Elakadt a szava. Lane nyugtalanul mocorgott a székén. Ezt a mostani arckifejezését Franny nagyon jól ismerte, a szemöldökráncolás dominált benne. Meg is kérdezte: – Mi bajod?

– Te voltaképpen hiszel ebben az egészben?

Franny a cigarettacsomagért nyúlt, és kivett belőle egy szálat. – Nem azt mondtam, hogy hiszek benne vagy nem hiszek benne – mondta, és a gyufatartót kereste az asztalon. – Azt mondtam, hogy elképesztő. – Elfogadta Lane tüzét. – Egyszerűen azt gondolom róla, hogy különös összetalálkozása a dolgoknak – mondta, miközben kifújta a füstöt. – Szóval az, hogy mindegyik nagyhitű ugyanazt a tanácsot adja: hogy ha szüntelenül ismételed Isten nevét, akkor valaminek történnie kell. Még Indiában is azt ajánlják, hogy meditálj az Om-ról, ami voltaképpen ugyanazt jelenti, és az eredménynek is ugyanannak kell lennie. Szóval nem lehet csak úgy racionálisan elintézni az egészet.

– És mi az eredmény? – kérdezte Lane kurtán.

– Tessék?

– Azt kérdeztem, mi az eredménye ennek az egész szinkronizáló mesének meg a hókuszpókusznak? Szívdobogást kapsz a ritmusától? Nem tudom, hallottál-e róla, de valaki úgy elintézheti magát...

– Az ember meglátja az Istent. Valami történik a szívednek abban a zugában, amelyiknek egyáltalán nincs testi jellege, ahol a hinduk szerint Atmán lakozik, ha egyáltalán van valami fogalmad a vallásokról, és az ember meglátja az Istent, ennyi az egész. – Nagy figyelemmel hajította a hamutartóba a cigarettavéget, de elhibázta. Megfogta és betette a hamutartóba. – Csak most azt ne kérdezd tőlem, hogy kicsoda, micsoda az Isten. Szóval azt sem tudom, hogy egyáltalán létezik-e. Amikor kislány voltam, mindig azt hittem... – Elhallgatott. A pincér állt az asztalnál, azért jött, hogy leszedjen. Egyúttal ismét az étlapot kínálta.

– Kérsz valami desszertet vagy kávét? – kérdezte Lane.

– Köszönöm, nekem elég a tej. De te azért egyél valamit – mondta Franny. A pincér éppen most vette el előle az érintetlen csirkés szendvicset. Franny nem mert felnézni a pincérre.

Lane a karórájára pillantott. – Szent isten, kifutottunk az időből. Még jó, ha egyáltalán odaérünk a meccsre – mondta. Felnézett a pincérre. – Nekem egy kávét, lesz szíves. – Megvárta, míg a pincér elmegy, aztán kezét az asztalra fektetve, előredőlt. Elernyedt a pihenésben, a gyomra tele volt, már csak a kávé hiányzott. Megszólalt: – Azért mindenesetre érdekes. Ez az egész cirkusz... Persze nem hinném, hogy a legelemibb lélektan szempontjából végiggondoltad volna. Szóval mindenfajta ilyen vallási kísérlet mögött nagyon is nyilvánvaló lélektani háttér húzódik meg. Érted?... De azért érdekes. Ez tagadhatatlan. – Rámosolygott Frannyre. – Mellesleg a nagy vitában majd elfelejtettem mondani: szeretlek. Vagy említettem már?

– Lane, nem haragszol, ha még egy percre magadra hagylak? – kérdezte Franny. De már fel is állt, mire befejezte a mondatot.

Lane is lassan felállt, tekintetét le nem véve a lányról. – Rosszul vagy? – kérdezte. – Megint rosszul lettél?

– Egy kicsit furcsán érzem magam. Mindjárt visszajövök.

Franny szapora léptekkel ment végig az éttermen, most is ugyanazt az utat választotta, mint az előbb. A terem távoli végében, a kis bárpultnál rövid pihenőt tartott. A mixer, aki éppen egy sherrys poharat törölgetett, rámeredt. Franny jobb kezét a pultra tette, fejét megbiccentette, bal kezét a homlokához emelte, de csak éppen az ujja végét érintve oda. Egy kissé megtántorodott, aztán ájultan végigzuhant a padlón.

 

 

Beletelt öt percbe, míg magához tért. Az üzletvezető irodájában fektették le egy heverőre, Lane ott ült most mellette. A fiú tekintete aggódva csüngött a lányon, és most már ő is észrevehetően sápadt volt. – Hogy vagy? – kérdezte kórház-látogató hangon. – Jobban vagy egy kicsit?

Franny bólintott. Egy pillanatra behunyta a szemét, mert bántotta a lámpa fénye, de aztán kinyitotta újra.

– Most nyilván azt kellene kérdeznem: „Hol vagyok?” – mondta. És megkérdezte: – Hol vagyok?

Lane nevetett: – Az üzletvezető irodájában vagy. Ahányan vannak, annyifelé szaladtak, hogy szalmiákszeszt, orvost, meg mit tudom én, mit szerezzenek neked. Úgy látszik, éppen kifogyott a szalmiákszesz. Hogy érzed magad? De komolyan kérdem.

– Jól. Hülyén, de jól. Tényleg elájultam?

– De még hogy. Eldőltél, mint egy krumplis zsák – mondta Lane, és a tenyerébe fogta a lány kezét. – Mit gondolsz, mégis mi lehet veled? Amikor a múlt héten beszéltünk telefonon, akkor még egészen... Akkor egészen normális volt a hangod. Nem reggeliztél, vagy mi a fene?

Franny megrándította a vállát. Tekintete körbeszaladt a szobán. – Szégyellem magam – mondta. – Úgy kellett behozni ide?

– A mixerrel hoztunk be ketten. Jóformán úgy vonszoltunk be. Halálra rémítettél, komolyan mondom.

Franny tűnődve, mereven bámulta a mennyezetet, még csak nem is pislogott, a keze a fiúéban pihent. Aztán megfordult, és a szabad kezével olyan mozdulatot tett, mintha fel akarná tolni Lane mandzsettáját. – Hány óra? – kérdezte.

– Ne törődj vele – mondta Lane. – Ráérünk.

– Azt mondtad, szeretnél elmenni arra a koktélpartira.

– Ott egye meg a fene.

– A meccshez is későn van? – kérdezte Franny.

– Mondtam már, hogy ott egye meg a fene. Most visszamész a szobádba, és szépen pihensz egy kicsit. Ez a legfontosabb – mondta Lane. Egy kicsit közelebb ült a lányhoz, és lehajolt hozzá, hogy megcsókolja, ha csak egy pillanatra is. Hátrafordult az ajtó felé, aztán megint Frannyre fordította a tekintetét: – Ma délután csak pihenni fogsz. Nem csinálsz semmi mást. – Egy futó mozdulattal megsimogatta a karját. – Aztán, ha már pihentél egy kicsit, majd valahogy fellógok hozzád. Kell ott lenni valami hátsó lépcsőnek, vagy mifenének. Bízd rám!

Franny nem szólt. A plafont bámulta.

– Hosszú idő, mi? Mikor is volt az a péntek? Talán a múlt hónap elején, nem? – kérdezte Lane, és megrázta a fejét. – Nem jó ez így. Túl nagy a szünet két kortyintás között, hogy finoman fejezzem ki magamat. – Most még közelebbről fürkészte Frannyt. – Tényleg jobban vagy?

Franny bólintott. Fejét Lane felé fordította: – Pokolian szomjas vagyok, ez az egész. Tudnál szerezni egy kis vizet? Vagy túl nehezet kérek?

– Ugyan már! Nem baj, ha itt hagylak egy másodpercre?

Franny megrázta a fejét.

– Beküldök egy kis vizet valakivel. Aztán megkeresem a főpincért, lemondom a szalmiákszeszt, és egyúttal kifizetem a számlát. Aztán szerzek egy taxit, hogy ne kelljen az utcán vadásznunk rá. Lehet, hogy beletelik egypár percbe, mert a legtöbb taxi most a pályaudvarra vezető utakon cirkál. – Elengedte Franny kezét, és felállt. – Rendben van? – kérdezte.

– Nagyszerű.

– Rendben. Mindjárt visszajövök. Fel ne kelj. – És azzal kiment a szobából.

Franny magára maradt. Csöndben feküdt, és a plafont bámulta. Aztán hangtalan szavakra mozdult az ajka, és csak mozgott, mozgott egyre.