– Ott van Misima, Andzsin-szan – mutatott Mariko az utolsó folyón túlra.
A jókora várost, amelyben csaknem hatvanezer ember élt, alig engedte látni az alacsonyan terjengő reggeli köd. Csupán néhány háztető meg a kőből épült várkastély volt kivehető. A városon túl hegyoldalak futottak le a nyugati tengerig. Messze északnyugatra magasodott a fenséges Fudzsi-hegy. Északra és keletre hosszú hegyláncok vetekedtek a látóhatáron az éggel. – Most mi lesz?
– Josinaka-szant megkértem, hogy válassza ki a legnyüzsgőbb fogadót tíz rín belül. Két napra ott szállunk meg. Legalább ennyi időre lesz szükségem, hogy mindent elvégezzek. Erre a két napra Gjoko és Kiku-szan is elválik tőlünk.
– Aztán?
– Aztán folytatjuk utunkat. Időjárásérzéked mit súg Misimáról?
– Azt, hogy barátságos és biztonságos hely – felelte Blackthorne. – És Misima után?
Mariko bizonytalanul északkeletnek mutatott. – Arra indulunk tovább. Van ott egy hágó, amely a hegyek között Hakone felé visz. Az egész Tókaidónak ez a legnehezebb szakasza. Utána az út Odavara városa felé kanyarodik, amely sokkal nagyobb Misimánál, Andzsin-szan. A tengerparton fekszik. Onnan Jedóig már csak idő kérdése.
– Mennyi az az idő?
– Kevés, nagyon kevés.
– Tévedsz, szerelmem – mondta Blackthorne. – A világ minden ideje a miénk.

Negyvenhatodik fejezet

Toda Hiromacu tábornok átvette Marikótól az írásos üzenetet, és feltörte rajta Toranaga pecsétjét. A tekercs tartalmazta mindazt, ami Jokoszéban történt, megerősítette Toranaga elhatározását, hogy engedelmeskedik a Régenstanácsnak, és utasította Hiromacut, hogy minden támadó ellen tartsa a Kvantó határát és az oda vezető utakat, amíg ő, Toranaga meg nem érkezik, de eresszen át minden küldöncöt, aki Isidótól vagy keletről jön, s tájékoztatta arról is, mi a teendő a renegát kereszténnyel és az Andzsin-szannal. Az öreg katona leverten másodszor is átolvasta az üzenetet.
– És most mondd el töviről hegyire, mit láttál és hallottál Jokoszéban, már ami Toranaga urat illeti.
Mariko engedelmeskedett.
– Most pedig azt mondd el, ami véleményed szerint történt.
Mariko ismét engedelmeskedett.
– Mire került sor közted és fiam között a csa-nó-ju szertartás alatt?
Az asszony mindent apróra előadott.
– A fiam azt mondta, urunk veszíteni fog? Még a Zatakival való második találkozás előtt mondta ezt?
– Igen, uram.
– Biztos vagy benne?
– Biztos, uram.
Hosszú csend telepedett a szobára, fenn a várost uraló öregtorony tetején. Hiromacu felállt, és odament a vaskos kőfalba vágott lőrések egyikéhez. Fájt a háta és minden ízülete. Kardját hüvelyestül a markában szorongatta.
– Nem értem.
– Uram?
– Se a fiamat, sem urunkat. Bármilyen hadseregen át tudnánk vágni magunkat, amit Isido kiállítani képes. Ami meg ezt a behódolást illeti...
Mariko a legyezőjével játszadozott, és a csillagoktól ragyogó esti égboltot nézte.
Hiromacu szemügyre vette.
– Pompásan nézel ki, Mariko-szan, sokkal fiatalabbnak látszol, mint valaha. Mi a titkod?
– Nincs titkom, uram – válaszolta az asszony, és hirtelen kiszáradt a torka. Várta a pillanatot, amikor összedől körülötte a világ, de a pillanat elmúlt, és az öregember újból az alanti városra fordította éles tekintetét.
– És most mondd el, mi minden történt, amióta elhagytátok Ószakát. Mindent, amit láttál, hallottál, amiben részt vettél.
Jól benne jártak már az éjszakában, mire Mariko végzett. Mindent világosan és érthetően előadott, kivéve meghitt kapcsolatát az Andzsin-szannal. Arra is vigyázott, hogy ne rejtse teljesen véka alá, mennyire kedveli Blackthorne-t, mennyire tiszteli értelmét és bátorságát. S hogy milyen nagy becsben tartja az értékes barbárt maga Toranaga is.
Hiromacu egy darabig még fel-alá járkált, mert a mozgás enyhített a fájdalmain. Minden tökéletesen illeszkedett Josinaka és Omi jelentéséhez – sőt, még Zataki handabandázásához is, amikor az vissza, Sinanóba tartva ismét áthaladt Misimán. Hiromacu most már sok mindent megértett abból is, ami eddig homályos volt, s elegendő értesülés állt rendelkezésére, hogy meghozhassa döntését. Az asszony mondandójának bizonyos részei felháborították. Fiát csak még jobban meggyűlölte; indokait értette ugyan, de ez édeskeveset számított. A barbárt továbbra sem kedvelte, de majdhogynem tiszteletet érzett iránta.
– Láttad, amint kihúzta urunkat a földből?
– Igen. Ha ő nincs, Toranaga úr már nem élne, uram. Ebben biztos vagyok. Háromszor mentette meg urunkat: az ószakai várból kifelé jövet, a gályán az ószakai kikötőben és a földrengéskor. Saját szememmel láttam a kardokat, amelyeket Omi-szan ásatott elő. Összevissza görbültek, hasznavehetetlenek voltak.
– Úgy véled, az Andzsin-szan valóban el akarta követni a szeppukut?
– Igen. A keresztények Istenére mondom, úgy vélem. Csupán Omi-szan akadályozta meg ebben. És abban is hiszek, uram, hogy teljességgel megérdemli a szamuráj és hatamoto rangot.
– Erről nem kérdeztelek.
– Kérlek, bocsáss meg, uram, valóban nem. De a fejedben megfordult a kérdés.
– Gondolatolvasó is lettél, nemcsak barbárszelídítő?
– Ó, nem, dehogy is, uram, kérlek, bocsáss meg – válaszolta legbehízelgőbb hangján Mariko. – Csupán szerény képességeimhez mérten kimerítő feleleteket akarok adni klánom fejének. Urunk érdekei elsődlegesek a szememben. A te érdekeidet csupán az övéi előzik meg.
– Biztos vagy ebben?
– Kérlek, bocsáss meg, de ez felesleges kérdés. Parancsolj, uram, és én engedelmeskedem.
– Miért vagy ilyen büszke, Mariko-szan? – kérdezte idegesen az öregember. – És ilyen öntudatos? He?
– Kérlek, bocsáss meg, uram. Durván viselkedtem. Nem érdemlem meg, hogy...
– Tudom! Egyetlen asszony sem érdemli meg! – nevette el magát Hiromacu. – De azért gyakran szükségünk van a nők hideg, kegyetlen, gonosz, ravasz és gyakorlatias bölcsességére. Sokkal okosabbak, mint mi, férfiak, ne?
– Ó, dehogy, uram – tiltakozott Mariko, s közben azon töprengett, mire akar kilyukadni az öregember.
– Még szerencse, hogy egyedül vagyunk. Ha ezt a szóváltást meg utóbbi kijelentésemet valaki hallotta volna, azt hihetnék, a vén Vasököl meggárgyult, ideje, hogy letegye a kardot, leborotválja a haját s imádkozzon Buddhához mindazoknak a leikéért, akiket a Nagy Űrbe küldött. És igazuk is lenne.
– Nem, uram. Úgy van, ahogy férjem, a fiad mondta. Amíg urunk sorsa el nem dől, nem vonulhatsz vissza. Sem te, sem a férjem, sem én.
– Igen. De azért mégis kedvem lenne letenni a kardot, és Buddha békéjét kérni magamnak és azoknak, akiket megöltem.
Hiromacu nagyon öregnek érezte magát, miközben kibámult az éjszakába. Visszafordult az asszony felé. Kellemesebb látványban nő még sohasem részesítette.
– Uram?
– Semmi, semmi, Mariko-szan. Csak eszembe jutott, amikor először láttalak.
Akkoriban történt, amikor Hiromacu titokban eladta a lelkét Gorodának, hogy megszerezhesse a fia számára azt a kis kamasz leányt, a fia számára, aki lemészárolta a tulajdon anyját, az egyetlen nőt, akit Hiromacu igazán szeretett. Miért szereztem meg neki Marikót? Azért, hogy borsot törjek a taikó orra alá, aki szintén megkívánta a lányt. Hogy borsot törjek riválisom orra alá, mindössze ezért.
Vajon tényleg hűtlen lett hozzám az ágyasom? – tűnődött magában az öregember, felszakítva a régi sebet. Ó, istenek, amikor majd a szemetekbe nézek, választ fogok követelni erre a kérdésre. Igen vagy nem? Követelem, hogy mondjátok meg az igazat! Én úgy vélem, hazugság az egész, de hát Buntaro állítja, hogy egyedül tartózkodott a szobában azzal az emberrel, haja kócos, kimonója kuszált, és tudni való volt, hogy én még hónapokig nem térhetek haza. De hazugság is lehet, ne? Persze igaz is, ne? Igaznak kell lennie – különben csak nem vágná le egy gyermek az anyja fejét?
Mariko nézte Hiromacu szíjas arcát, a feszes, száraz, öreg bőrt, a vén, de izmos karokat, vállat. Mire gondolsz vajon? – tűnődött magában. Nagyon kedvelte az öregembert. Máris átláttál volna rajtam? Tudsz viszonyomról az Andzsin-szannal? Tudod, hogy elemészt érte a vágy? Hogy ha majd választanom kell közte meg teközötted és Toranaga úr között, őt fogom választani?
Hiromacu csak állt ott, a lőrésnél, nézte az alant elterülő várost, s a kardhüvelyt meg a markolatot szorongatta a kezében. Toranagára gondolt, meg Zatakira, és arra, amit az utóbbi mondott néhány napja dühében és undorában, amelyben ő is osztozott.
„Igen, persze hogy meg akarom hódítani Kvantót, persze hogy fel akarom tűzni zászlómat a jedói vár falára. Eddig nem akartam, de most már igen – jelentette ki Zataki. – De így? Ebben nincs semmi becsület! Semmi tisztesség, se fivérem, sem az én számomra. Senki számára sincs! Kivéve Isidót, de annak a parasztnak az ilyesmi úgyse számít!”
„Hát állj Toranaga úr mellé! A te segítségeddel Tora...”
„Minek? Hogy a fivéremből sógun váljék, és elpusztíthassa az örököst?”
„Százszor is elmondta már, hogy ő az Örökös érdekeit tartja szem előtt! És én hiszem, hogy így van. S akkor legalább egy Minovara vezetne bennünket, nem egy felkapaszkodott paraszt, vagy Ocsiba, az a vadmacska, ne? Nyolcesztendei uralmat kap az a tehetségtelen banda Jaemon nagykorúságáig, ha Toranaga úr meghal. Add inkább Toranaga úrnak azt a nyolc esztendőt – ő legalább Minovara! Ezerszer is elmondta már, hogy át fogja adni a hatalmat Jaemonnak. A hátsó feledben hordod az eszedet? Toranaga nem ellensége Jaemonnak és neked sem!”
„Igazi Minovara nem térdelne az elé a paraszt elé! Toranaga lehugyozta a saját tisztességét és a mienket is! A tiédet éppúgy, mint az enyémet!”
Vitatkoztak, gyalázkodtak, négyszemközt majdnem egymás torkának estek. „Csak rajta – hergelte Zatakit –, rántsd ki a kardod, áruló! Elárultad a fivéredet, klánod fejét!”
„Az én klánomnak én vagyok a feje. Anyánk közös, de apánk nem. Toranaga apja szégyenszemre kilökte házából az anyámat. Nem segítek Toranagának – de ha behódol és fölmetszi a hasát, támogatni fogom Szudarát...”
Erre semmi szükség, mondta most magában Hiromacu. Erre semmi szükség, amíg én élek, de behódolni se szükséges. Én vagyok a hadak fővezére. Kötelességem megvédeni uram becsületét és házát, még önmagától is. Úgyhogy ezennel döntök:
„Hallgass rám, uram, és kérlek, bocsáss meg – ezúttal engedetlen leszek hozzád. És büszkén teszem. El foglak árulni. Szövetkezem fiaddal és örökösöddel, Szudara úrral és feleségével, Gendzsiko úrnővel, együtt elrendeljük a Bíbor Eget, ha az esők elállnak, és kezdetét veszi a háború. S amíg az utolsó ember is, arcát az ellenség felé fordítva, meg nem hal a Kvantóban, bezárlak a jedói várba, ott tartalak, bármit mondasz s bármi legyen az ára.”

Gjoko boldog volt, hogy újra otthon lehet Misimában, lányai, főkönyvei, fuvarszámlái, záloglevelei, kötelezvényei között.
– Tűrhető munkát végeztél – mondta a főkönyvelőjének.
A töpörödött öregember hálásan meghajolt, és elcsoszogott. Gjoko villámló szemmel fordult a főszakácshoz. – Tizenhárom ezüst csogin, és kétszáz réz momne egyetlen heti élelemre?
– Ó, kérlek, bocsáss meg, úrnőm, de ahogy elterjedtek a háborús hírek, az egekig szökött mindennek az ára – válaszolta a kövér ember mogorván. – Mindennek. Hal, rizs, zöldség – még a szójamártásé is megduplázódott az elmúlt hónapban, a szakéról nem is beszélve. Én meg csak gürcölök, gürcölök abban a forró, levegőtlen konyhában, amit bizony fel kell újítani! Még hogy sok pénzt költöttem! Ha! Egyetlen hét alatt százhetvenkét vendéget szolgáltam ki, tíz kurtizánt, tizenegy éhes kurtizántanoncot, négy szakácsot, tizenhat szolgálót és tizennégy szolgát etettem! Kérlek, bocsáss meg, úrnőm, rettenetesen sajnálom, de a nagyanyám igen beteg, tíznapi szabadságot kell kérnem...
Gjoko a haját tépte, de épp csak annyira, hogy a külseje kárt ne szenvedjen, és elzavarta a főszakácsot, csak még annyit közölt vele, hogy tönkretette, tönkretette őt, kénytelen lesz bezárni Misima legszebb teaházát egy ilyen tökéletes főszakács nélkül, s mindez az ő hibája – mint ahogy az is, hogy ki kell űznie hűséges leányait és éppolyan hűséges, de annál szerencsétlenebb cselédeit a hóba. – És azt se feledd, hogy közeleg a tél – vijjogta még utána.
Amint egyedül maradt, elégedetten összevetette a nyereséget a veszteséggel, és kiderült, hogy a nyereség kétszer akkora, mint amekkorára számított. A szake jobb ízűnek bizonyult, mint valaha, és ha az élelemárak felszöktek, hát felszökött a szakéé is. Tüstént levelet írt a fiának Odavarába, ahol az a szakegyárukat igazgatta, és utasította, hogy duplázza meg a termelést. Utána rendet tett a szokás szerint marakodó szolgálók között, hármat kirúgott, felvett négy újat, majd a kurtizánalkuszáért küldött, hogy megvásároljon hét újabb kurtizánt, akiknek tehetségét már régóta csodálta.
– És mikor parancsolod, hogy a tiszteletre méltó hölgyek színed elé járuljanak, Gjoko-szan? – érdeklődött a vénasszony, aki tekintélyes jutalékot kapott.
– Azonnal. Azonnal. Szaladj, mire vársz? Magához rendelte ácsmesterét, és megbeszélte vele a teaház kibővítését, valamint az új hölgyek számára további szobák felhúzását.
– A Hatodik utcában végre eladó az a telek, úrnőm. Akarod, hogy lecsapjak rá?
Gjoko hónapokkal ezelőtt kinézte már magának azt a bizonyos saroktelket. Most azonban csak a fejét rázta, és elküldte az ácsot, hogy foglaljon le négy hektárnyit a várostól északra álló hegy oldalából. – De ne magad csináld az egészet. Vegyél igénybe közvetítőket. Ne légy mohó. És nem akarom szellőztetni, hogy én vagyok a megbízó.
– De négy hektár? Hisz az...
– Legalább négy, de lehet, hogy öt is lesz belőle a következő öt hónap során. De csak elővételről van szó, megértetted? Ezekre a nevekre kérem őket.
Átadott neki egy listát a megbízható közbenjárók névsorával, és elküldte emberét. Lelki szemei előtt már látta is a fallal körülvett várost a városon belül. Majd megfulladt, úgy kuncogott örömében.
Sorra hívatta minden egyes kurtizánját, egyiknek gratulált, a másikat megszidta, ezt lehordta, amazt hagyta, hadd sírja ki magát a vállán. Néhányat előléptetett, néhányat visszaminősített, emelte vagy csökkentette párnadíjukat. Aztán, a felfordulás kellős közepén, beállított Omi.
– Nagyon sajnálom, de Kiku-szan nincs jól – közölte vele Gjoko. – Persze semmi komoly! Csak az időváltozást érezte meg szegény gyermek!
– Ragaszkodom hozzá, hogy láthassam.
– Nagyon sajnálom, Omi-szan, ez bizonyára nyelvbotlás volt részedről. Ragaszkodsz? Kiku-szan most már hűbéruradé, ne?
– Tudom jól, hogy kié – kiáltotta Omi. – Látni akarom, ennyi az egész.
– Ó, kérlek, bocsáss meg, természetesen jogodban áll kiabálni és szitkozódni, nagyon sajnálom, kérlek, bocsáss meg. Kiku-szan azonban, nagyon sajnálom, nincs jól. Talán ma este... talán később... esetleg holnap... mit tehetnék, Omi-szan? Ha jobban lesz, megüzenhetem neked, ha megmondod, hol szálltál...
Omi megmondta, tudván, hogy semmit sem tehet, és öles léptekkel elsietett, miközben legszívesebben miszlikbe aprította volna egész Misimát.
Gjoko egy darabig még Omin gondolkodott, majd Kikuért küldött. Elmondta neki, milyen programot szervezett számára a Misimában töltendő két éjszakára. – Talán rávehetjük Toda úrnőt, hadd maradjunk még négy vagy öt napot, gyermekem. Fél tucat férfit is ismerek, aki egy családfő váltságdíját lefizeti, csak hogy te szórakoztasd. Ha! Most, hogy a nagy daimjó megvásárolt, természetesen senki nem érhet hozzád, soha többé. De dalolhatsz, táncolhatsz, játszhatsz nekik – te leszel a mi első gei-sánk!
– És szegény Omi-szan, úrnőm? Sosem hallottam még ilyen dühösnek, annyira sajnálom, hogy ordítozott veled!
– Ha! Mit számít egy kis ordítozás, most, hogy végre daimjókkal és a leggazdagabb rizs- meg selyemkereskedőkkel közösködünk! Ma este majd megmondom Omi-szannak, hol fogsz énekelni utoljára, de jó korán, úgy, hogy sokat kelljen várnia. Rendelkezésére bocsátók egy közeli szobát. Itatunk vele jó sok szakét... és Akiko fogja kiszolgálni. Utána azért neki magának is elénekelhetsz egy-két szomorúbb dalt – végül is még mindig nem lehetünk biztosak Toranaga úr felől, ne? Előleget még nem adott.
– Kérlek, bocsáss meg, de nem lenne jobb Csoko? Szebb, fiatalabb, édesebb. Jobban kedvére tudna tenni Omi-szannak.
– Igen, gyermekem. Csakhogy Akiko erős és nagyon tapasztalt. Amikor a férfiakat megszállja az effajta őrület, hajlanak az erőszakosságra. Nem is hinnéd, mennyire. Még az Omi-szan-félék is. Nem akarom, hogy Csokóban kárt tegyen. Akiko ellenben szereti a veszélyt, sőt, szüksége is van egy kis erőszakosságra, hogy jól dolgozzon. Ő majd kiveszi a mérget Omi-szan Fenekedő Fullánkjából. És most szaladj, vedd fel a legszebb kimonódat, használd a legjobb illatszeredet...
Elküldvén Kikut, hogy készülődjön, újra belevetette magát a háztartás megszervezésébe. Amikor mindennel végzett – többek közt ünnepélyesen meghívta másnap esti csára a nyolc legbefolyásosabb misimai mama-szant, „fontos ügy megvitatására” –, élvezettel beleereszkedett tökéletesre melegített fürdővizébe. – Aaaaaaaa!
A tökéletes pillanatban tökéletes masszázs következett. Utána illatosító, púder, festék, frizurarendezés. Áttetsző habos selyemkimonót öltött, lazán megkötötte. Aztán, a tökéletes pillanatban megérkezett kedvence. Inarinak hívták, egy elszegényedett szamuráj tizennyolc éves diák fia volt.
– Jaj, milyen gyönyörű vagy – abban a pillanatban hozzád siettem, amint a versedet megkaptam – zihálta a fiú. – Kellemes volt az utad? Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttél! Köszönöm, köszönöm szépen az ajándékokat – a kard tökéletes, és a kimonó is! Ó, milyen jó vagy hozzám!
Az vagyok bizony, gondolta magában Gjoko, noha fennhangon kitartóan tiltakozott. Nemsokára már a fiú mellett hevert, izzadtan és bágyadtan. Ó, Inari, gondolta kimerülten, Kristályos Karód közelébe sem ér az Andzsin-szanénak, de ami hibádzik a hosszúságban, pótolod ezzel a hihetetlen kitartással és energiával!
– Min nevetsz? – kérdezte álmosan Inari.
– Azért nevetek, mert boldoggá tettél – sóhajtott fel Gjoko, és magában hálát adott, amiért alkalma nyílt, hogy annak idején műveltségre tegyen szert. Könnyedén társalgott, szárnyaló szavakkal dicsérte a fiú teljesítményét, keze és hangja hosszú évek tapasztalatával ringatta álomba, közben oda sem kellett figyelnie. Gondolatai messze jártak. Marikón és szerelmesén tűnődött, magában sorra vette a lehetőségeket. Mennyire szorongathatja meg az asszonyt? Vagy kinek árulja el őket, kivel fenyegesse meg – Toranagával, Buntaróval, kivel? A keresztény pappal? Volna abban valami haszon? Kijama úrral? Ha a botrány kitörne, kétségtelenül szertefoszlana Toda úrnő reménye, hogy Kijama úr unokájával házasítsa össze a fiát. Ezzel megzsarolhatnám vajon? Vagy inkább ne tegyek semmit – lehet, hogy ebből származna a legtöbb hasznom? Szegény Mariko. Micsoda gyönyörű nő! Milyen remek kurtizán válna belőle! Szegény Andzsin-szan. Micsoda ügyes ember – vele is vagyont kereshetnék.
Hogyan használhatnám fel a legjobban ezt a titkot, mielőtt kipattan, mielőtt megölik őket?
Légy óvatos, Gjoko, intette magát. Nincs sok időd, hogy dönts efelől meg a többi új titok felől: a puskák és egyéb fegyverek, amiket a parasztok rejtettek el Andzsiróban, aztán a muskétás ezred – hány főből áll, kik a tisztjei, milyen a felépítése, hány lőfegyverrel rendelkezik. Aztán ott van Toranaga, aki igen kellemesen párnázott múlt éjjel Kikuval Jokoszéban, a klasszikus „hat rövid, öt mély” ritmust alkalmazva a száz döféshez, harmincéves férfiakat megszégyenítő energiával, s utána úgy aludt hajnalig, akár az elégedett csecsemő. Ezt a változatot nem választja olyan ember, akit aggodalmak gyötörnek, ne?
És mi legyen annak a tonzúrás szűz papnak a kínjával, aki meztelenül, térden állva könyörgött ostoba keresztény Istenéhez, hogy bocsássa meg a bűnt, amit a lánnyal készül elkövetni, és azt a másik, valódi bűnt is, amit Ószakában követett el – valami „gyónási” titkot, amelyet egy bélpoklos súgott a fülébe, álnok módon továbbadott Harima úrnak. Mihez kezdene ezzel Toranaga? Csak úgy dőlt belőle, hogy miféle titkok hangzottak el s hogyan adta tovább őket – aztán a szerencsétlen eszelős minden rafinéria nélkül szétlökte a lány combjait, majd, amikor végzett, úgy lopakodott el az éjszakában, mint valami tisztátalan állat. Mennyi gyűlölet, kín és értelmetlen szégyen szorult belé!
És Omi második szakácsa, aki megsúgta egy szolgálónak – aki megsúgta a szeretőjének, aki megsúgta Akikónak –, hogy kihallgatta Omit és az anyját, amint hűbéruruk, Kaszigi Jabu halálát tervezték? Ha! Ez a titok, ha kiszivárog, szép kis botrányt eredményezne a Kaszigi famíliában! Akárcsak Omi és Jabu titkos ajánlata Zatakinak, ha Toranaga fülébe jutna – meg az, hogy mit motyogott álmában Zataki, mert a párnatársa megjegyezte minden szavát és másnap egy egész ezüstcsodzsinért eladta nekem; eszerint Isido tábornok és Ocsiba úrnő együtt eszik, együtt hál, Zataki a saját fülével hallotta, amint nyögdécseltek és lihegtek, miközben a Jang egészen a Messzi Mezőig átjárta a Jint! Gjoko önelégülten elmosolyodott. Döbbenetes, ne, hogy mire nem képesek ezek az előkelő népek!
Aztán ott az a másik különös dolog: Zataki a Felhők és Eső pillanatában, de néhányszor még előbb is, öntudatlanul „Ocsibának” nevezte hálótársát. Különös, ne?
A mindkét fél számára oly értékes Zataki vajon meggondolná magát, ha csalétekként Toranaga Ocsibát ajánlaná fel neki? Gjoko boldogan felkuncogott: mennyi pompás kis titok, mennyi értékes titok, amit a férfiak bocsátanak ki magukból a Gyönyörlevükkel együtt. – Meggondolná – mormolta elégedetten. – De mennyire hogy meggondolná.
– Mi?
– Semmi, semmi, Inari-csan. Jól aludtál?
– Mi?
Gjoko elmosolyodott, és hagyta, hadd aludjon tovább. Aztán, amikor a fiú is késznek mutatkozott, működni kezdett rajta a szájával és a kezével. De nemcsak Inari élvezetéért. A magáéért is.

– Hol van most az Ingeles, atyám?
– Nem tudom pontosan, Rodrigues. Valamelyik fogadóban lesz Misimától délre. Hátrahagytam egy szolgát, hogy derítse ki. – Alvito a zsír utolját is kitörölte a frissen sütött kenyér maradékával.
– Mikor fogod megtudni?
– Holnapra biztosan.
– Que va, szeretnék újra találkozni vele. Egészséges? – kérdezte közömbösen Rodrigues.
– Igen. – Hatszor megkondult a hajóharang. Délután három órára járt.
– Elmesélte, mi minden történt vele, amióta odahagyta Ószakát?
– Egy részéről értesültem. Tőle és másoktól. Hosszú történet, és egyébként is sok a mondanivalóm. De előbb végezni akarok az üzenetek elküldésével, utána beszélhetünk.
Rodrigues hátradőlt székében a kis tatkabinban.
– Jó. Nagyszerű. – Nézte a jezsuita éles arcát, az élénk, sárgával pettyezett barna szemeket. Macskaszemek. – Ide hallgass, atyám – mondta –, az Ingeles megmentette a hajómat és az életemet. Ellenségünk ő, ez kétségtelen, meg eretnek is ráadásul, de navigátor is, a legjobbak egyike. Nem bűn tisztelni az ellenséget, még kedvelni is lehet.
– Az Úr Jézus is megbocsátott ellenségeinek, mégis keresztre feszítették. – Alvito atya higgadtan viszonozta a navigátor pillantását. – Ennek ellenére én magam is megkedveltem. Vagy legalábbis jobban megismertem. Egyelőre azonban ne beszéljünk róla.
Rodrigues derűsen bólintott. Észrevette, hogy a pap tányérja kiürült; közelebb tolta hozzá a tálat.
– Vegyél még a kappanból, atyám. Kenyeret?
– Köszönöm. Igen, kérek. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen éhes vagyok. – A pap hálásan letépte a másik kappancombot, zöldséget, hagymát, kenyértölteléket kanalazott a tányérjára, s a zsír utolját is ráöntötte.
– Bort?
– Kérek, köszönöm.
– Hol maradtak az embereid, atyám?
– Egy fogadóban hagytam őket, a rakpart közelében.
Rodrigues kipillantott a tatkabin kerek ablakán, amely Numazura nézett, a rakpartra, a kikötőre s jobb felől a Kano folyó torkolatára, amelynek a vize sötétebb volt, mint a tengeré. Halászhajók siklottak ide-oda körülöttük. – Ez a szolga, akit hátrahagytál, atyám – megbízható? Biztos, hogy megtalál bennünket?
– Persze. Azonkívül legalább két napig nem indulnak tovább. – Alvito már korábban elhatározta, hogy nem tesz említést arról, amire Mihály testvér felfigyelt, úgyhogy csak ennyit fűzött hozzá: – Ne feledd, hogy rangnak kijáró pompával utaznak. Toda Mariko rangja és Toranaga úr címeres zászlaja biztosítja ezt nekik. Négy league-es körzetben mindenki azonnal hírét veszi, ha megérkeznek valahová.
Rodrigues felnevetett.
– Az Ingeles? Rangnak kijáró pompával? Ki hitte volna? Akár valami ragyaverte daimjó?
– Ez még nem minden, navigátor. Toranaga szamurájjá és hatamotóvá tette.
– Micsoda?
– Blackthorne főnavigátor két kardot visel az övében, nemcsak pisztolyokat. Toranaga bizalmasa és pártfogoltja lett.
– Az Ingeles?
– Igen. – A rájuk telepedő csendben Alvito atya visszatért a kappancombhoz.
– Tudod az okát mindennek? – kérdezte Rodrigues.
– Igen, részben. Mindent a maga idejében, navigátor.
– Csak az okát mondjad. Röviden. A részletek ráérnek.
– Az Andzsin-szan harmadjára is megmentette Toranaga életét. Kétszer az Ószakából való menekülés közben, harmadszor Izuban, egy földrengés idején. – Alvito farkasétvággyal csámcsogott a kappancombon. A zsír végigcsurgott fekete szakállán.
Rodrigues várt, de a pap nem mondott többet. A portugál gondterhelten meredt a kezében forgatott kupára. A sötétvörös bor felszínén megcsillant a fény. Hosszú szünet után így szólt:
– Jól kitolhatna velünk ez a rohadt húgyivó Ingeles, ha már ilyen puszipajtása Toranagának. Alaposan kitolhatna velünk.
– Egyetértek.
– Ennek ellenére szívesen találkoznék vele. – A pap nem szólt semmit. Rodrigues csöndben megvárta, míg tisztára törli a tányért, aztán újra kínálta, de a jókedve elszállt. Alvito elfogadta a kappan vázát és az utolsó szárnyat s egy újabb kupa bort. Végül finom francia konyakot vett elő a szekrényből.
– Rodrigues? Kérsz egy pohárral?
– Köszönöm. – A tengerész figyelte, amint Alvito kitöltötte a dióbarna folyadékot a metszett üvegpohárba. A bor és a konyak a vizitátor atya magánkészletéből származott, útiajándékul adta jezsuita barátjának.
„Természetesen az atyát is megkínálhatod vele, Rodrigues – mondta dell'Aqua. – Isten veletek, vezéreljen és hozzon haza benneteket biztonságban.”
„Köszönöm, eminenciás uram.”
Igen, köszönöm, eminenciás uram, de mi az istent köszönök, gondolta magában keserűen Rodrigues: talán azt, hogy utasítottad a vezérkapitányomat, parancsoljon föl erre a disznószállítóra, a jezsuita keze alá, és hagyjam otthon az én szegény Gráciámat? Madonna, az élet rövid, túl rövid és álnok, hogy egy büdös pap kísérgetésére fecséreljem, még akkor is, ha Alvito jobb a legtöbbjüknél, ugyanakkor persze épp ezért veszélyesebb is. Madonna, segíts!
„Ó! Máris ermész, Rod-szan? Ermész irren hamar? Ó, nagyon sarnár...”
,Jövök vissza hamar, kedvesem.”
„Ó, nagyon sarnár... hiányzor, kicsinek meg nekem.”
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy felhozza őket a hajóra, a Santa Filipára, de tudta, hogy veszélyes lenne, rá, az asszonyra és a hajóra is. „Nagyon sajnálom, jövök hamar.”
„Várunk, Rod-szan. Kérrek, bocsásd meg szomorúság.”
Az asszony mindig akadozó portugálsággal beszélt vele, és ragaszkodott hozzá, hogy a keresztségben nyert nevén, Gráciának szólítsa, ne pedig Nyan-nyannak, ami sokkal bűbájosabban hangzik – Cicát jelent –, és annyira illik hozzá.
Elhajózott hát Nagaszakiból, rosszkedvűen, átkozva a papokat meg a vezérkapitányt, s azt kívánva, bárcsak ősz lenne már, hogy felszedhesse a Fekete Hajó horgonyát, s hazafelé fordíthassa végre az immár aranyrúddal megtömött hasú jószág orrát, gazdagon és függetlenül végre-valahára. De aztán? – gyötörte meg az örökös kérdés. Mi lesz az asszonnyal? És a kisgyerekkel? Madonna, erre adj választ nekem!
– Kiváló ebéd volt, Rodrigues – mondta Alvito, az utolsó morzsát csipegetve az asztalról. – Köszönöm.
– Akkor jó. És most mi a terved, atyám? Jó lenne, ha... – Elharapta a szavát, és kipillantott az ablakon. Felállt, fájdalmasan odabicegett a szárazföld felőli oldalra és kipislogott.
– Mi az, Rodrigues?
– Mintha az apály készülődne. Ellenőriznem kell, jól ülünk-e a vízen. – Kinyitotta az ablakot és kihajolt, de így sem látta az orrhorgonyt. – Bocsáss meg egy pillanatra, atyám.
Felment a fedélzetre. Az iszapos vízbe lógó horgonyláncot hínárok pofozták. Semmi mozgás. Azután megpillantotta a visszafelé tartó hullámot, és érezte, ahogy a hajó biztonságban hátrasiklik egy keveset, hogy elfoglalja új helyét az apadó vízen. Ellenőrizte a fekvést és az őrszemeket. Minden rendben. Nem jártak csónakok sem a közelben. Délutánra felszállt a köd is, és a levegő kitisztult. Egykábelnyire lehettek a parttól, vagyis elég messze, hogy az esetleges ellenség ne rohanhassa le őket észrevétlenül, és távol a kikötőbe egyenesen bevezető vízi sávoktól is.
A Santa Filipa lorha volt, a japán hajótörzsre portugál vitorlákat és kötélzetet szereltek; gyors járású, szlupkiképzésű kétárbocos lett az eredmény. Középen négy ágyúval rendelkezett s elöl-hátul is kettővel. Legénysége harminc főből állt.
Rodrigues tekintete a városra és az azon túl emelkedő hegyekre tévedt. – Pesaro!
– Igen, senhor?
– Készítsd föl a nagycsónakot! Még szürkület előtt partra szállók.
– Értem. Mikor jössz vissza?
– Hajnalban.
– Remek! A nagycsónak legénységét magam vezetem – tíz ember elég lesz.
– A legénységnek nincs partraszállás, Pesaro! Kindzsiru! Madonna, felforrt az agyvelőd, vagy mi? – Rodrigues a tatfedélzeten állt, a mellvédnek támaszkodva.
– Ez nem igazság – mondta a fedélzetmester, nagy, kérges lapáttenyerét nyitogatva-csukogatva. – Ha én vezetem őket, nem lesz baj, elhiheted. Két hete itt gubbasztunk már, mint csirkék a ketrecben.
– A kikötőhatóság azt mondta, kindzsiru, tehát kindzsiru, a fene egyen meg! Ez itt nem Nagaszaki!
– Nem, a Krisztus sebeire, az egyszer biztos! – vágott vissza mogorván a tagbaszakadt matróz. – Hiszen csak egy ferdeszeműt nyírtunk ki.
– Egyet kinyírtatok, kettőt megkéseltetek, egy csomót megsebesítettetek, köztük egy lányt is, mire a szamurájok véget vetettek a felbolydulásnak. Pedig figyelmeztettelek benneteket, mielőtt partra szálltatok: „Numazu nem Nagaszaki, úgy vigyázzatok!” Még szerencse, hogy csak egy matrózt vesztettünk, az istenfátokat! Mind az ötötöket felapríthatták volna. Törvényük van rá.
– Az az ő törvényük, nem a mienk, navigátor. Istenverte majmai! Csak a szokásos bordélyhepaj volt, semmi más.
– Igen, de a te embereid kezdték, mire a hajónkat karanténba vágták, ti pedig nem szállhattok többé partra. Te sem! – Rodrigues megmozgatta a lábát, hogy enyhítsen a fájdalmon. – Légy türelemmel, Pesaro. Most, hogy az atya visszatért, nemsokára eltűnünk innét.
– Az apállyal? Hajnalban? Ezt parancsnak vehetem?
– Nem, még nem. Csak készítsd elő a nagycsónakot. Gomez jön velem.
– Hadd menjek én is. Kérlek, navigátor. Halálra unom már magam ebben az istenverte dézsában.
– Nem. És azt sem ajánlom, hogy este partra szállj. Se te, se más.
– És ha nem érsz vissza hajnalra?
– Akkor itt rohadtok horgonyon, amíg vissza nem érek. Világos?
A fedélzetmesternek elborult az arca. Egy pillanatig habozott, aztán takarodót fújt. – Világos hát, az istenit!
– Azért. – Rodrigues lement a kabinba.
Alvito közben elaludt, de amint a navigátor kinyitotta az ajtót, tüstént felébredt.
– Á, minden rendben? – kérdezte elégedetten, teli hassal, nyújtózkodva.
– Igen. Csak a dagály fordult. – Rodrigues felhajtott egy kupa bort, hogy kimossa a szájából az undorító ízt. Mindig így érzett, amikor kis híján lázadásra került sor. Ha Pesaro nem hunyászkodik meg, kénytelen lett volna ismét szétlőni a fejét egy nyakas tengerésznek, esetleg vasra veretni a fedélzetmestert, ötven korbácsütést méretni rá, áthúzatni a tőke alatt, vagy valami másféle büntetést választani a száz meg száz szörnyűség közül, amelyek mind a tengeri fegyelmet vannak hivatva biztosítani. Mert fegyelem nélkül elveszik a hajó.
– Mi most a terved, atyám? Hajnalban elindulunk?
– Milyen állapotban vannak a postagalambok?
– Egészségesek. Hat maradt meg – négy nagaszaki és két ószakai.
Alvito ellenőrizte a nap állását. Négy vagy öt óra volt hátra napnyugtáig. Elegendő idő, hogy útjára bocsássa a rég tervezett első rejtjeles üzenetet: „Toranaga behódol a Régenstanácsnak. Előbb Jedóba megyek, utána Ószakába. Elkísérem Ószakába Toranagát. Azt mondja, jedói katedrálisunkat változatlanul felépíthetjük. Részletekkel Rodrigues fog szolgálni.”
– Légy szíves, kérd meg a kezelőjüket, hogy készítsen elő két nagaszakit és egy ószakait – mondta Alvito. – Utána beszélgetünk. Nem hajózom vissza veletek. Jedóba megyek, szárazföldi úton. Egész éjszakámba, de még a holnapba is belekerül, hogy részletes jelentést írjak, amelyet te viszel el és csakis a vizitátor atya kezébe adhatsz. Hajlandó vagy elindulni azonnal, amint elkészülök vele?
– Rendben. Ha túlságosan közel lesz a szürkület, azért inkább megvárom a hajnalt. Zátonyok és mozgó homokpadok leselkednek tízleague-es körzetben a vízen járóra.
Alvito beleegyezett. Tizenkét óra késlekedés nem sokat számít. Tudta, hogy sokkal jobb lett volna, ha már Jokoszéból elküldheti a friss híreket, de valamelyik átkozott pogány ördög elpusztította a galambjait. Légy türelmes, feddte meg magát. Mire való ez a sietség? Mi rendünk legfőbb szabálya? A türelem. Mindent elér az, aki türelmesen vár – és közben dolgozik. Mit számít tizenkét óra, vagy akár nyolc nap? A történelem menetén mit sem változtat. A kockát Jokoszéban úgyis elvetették.
– Az Ingelesszel fogsz utazni? – kérdezte Rodrigues. – Mint eddig?
– Igen. Jedóból már magam jövök vissza Ószakába. Elkísérem Toranagát. Szeretném, ha kikötnél Ószakában az üzenetem másolatával, hátha ott tartózkodik a vizitátor atya, vagy esetleg elindul Nagaszakiból, mielőtt odaérnél. A másolatot add oda Soldi atyának, a titkárának – de csakis neki, senki másnak.
– Rendben. Szívesen eltakarodok innét minél hamarabb. Gyűlölnek bennünket erre.
– Isten segítségével ezen nemsokára változtatunk, Rodrigues. Isten kegyelméből minden itteni pogányt meg fogunk téríteni.
– Úgy legyen. Ámen. – A magas férfi megmozgatta sajgó lábát, kibámult az ablakon, majd türelmetlenül felállt. – Magam hozom ide a galambokat. Írd meg az üzenetet, aztán beszélünk. Az Ingelesről. – Felment a fedélzetre, és kiválasztotta a madarakat a ketrecből. Mire visszaért, a pap a tűhegyes lúdtollal már felrótta ugyanazt a rejtjeles üzenetet az apró papírdarabkákra. Belerakta a miniatűr hengerekbe, lepecsételte őket, és útjukra bocsátotta a galambokat. A három madár kört írt le a levegőben, majd egymás után elrepültek nyugatnak, a leszálló nap felé.
– Itt beszéljünk, a fedélzeten, vagy odalent?
– Inkább itt. Itt hűvösebb van. – Rodrigues intett a tatfedélzet őrségének, hogy vonuljanak vissza a hajó közepére, hallótávolságon kívülre.
Alvito leült a tengerészszékre.
– Vegyük előbb Toranagát.
Röviden összefoglalta a navigátornak, mi történt Jokoszéban, kihagyva a beszámolóból József testvér esetét s azt, hogy mire gyanakszik Marikóval és Blackthorne-nal kapcsolatban. Rodriguest éppúgy megdöbbentette Toranaga behódolása, mint őt magát.
– Nem lesz háború? Hát ez valóságos csoda! Akkor végre biztonságban vagyunk, biztonságban van a Fekete Hajó, az egyház meggazdagszik, akárcsak mi... hála légyen Istennek, az összes szenteknek és a Madonnának! Jobb hírt nem is hozhattál volna, atyám!
– Igen, de Toranaga mondott még valamit, ami azóta is nyugtalanít. Így fogalmazott: „Lehet, hogy szabadon eresztem a keresztényemet – az Andzsin-szant. Hajójával és ágyúival együtt.”
Rodriguesből egyszerre minden jókedv elszállt.
– Az Erasmus még mindig Jedóban van? Még mindig Toranaga rendelkezik fölötte?
– Igen. Nagy baj lenne, ha az Ingeles elszabadulna?
– Nagy-e? Az a hajó szitává lőhet minket, ha Japán és Macau között éri a Fekete Hajót, ha az Ingeles meg az ágyúi a fedélzetén vannak, s a legénysége valamirevaló. Nekünk csak egyetlen kis fregattunk van a biztosításra, az Erasmusszal szemben semmit sem ér. És mi sem. Kedvére körültáncolhat bennünket, s a végén kénytelenek leszünk bevonni a zászlót.
– Biztos vagy ebben?
– Igen. Az a hajó maga a halálos veszedelem. – Rodrigues dühödten ökölbe szorította a kezét. – De várjunk csak – az Ingeles azt mondta, mindössze tizenkét emberrel érkezett ide, köztük kereskedőkkel, akik ráadásul betegeskednek. Ilyen kevés emberrel nem tudná kezelni a hajóját. Teljes legénységre pedig csak Nagaszakiban vagy Macauban tehet szert. Nagaszakiban bizony akadnak, akik... legjobb lesz távol tartanunk onnét és Macautól!
– És ha bennszülött legénységet toboroz?
– Mármint Toranaga martalócai közül? Vagy vakókat? Úgy érted, ha egyszer Toranaga behódolt, minden embere róninná válik? Az Ingeles, ha lesz elég ideje, ki tudja képezni őket. Úristen... kérlek, bocsáss meg, atyám, de ha az Ingeles szamurájokat vagy vakókat toboroz... Ezt nem kockáztathatjuk meg. Az az ember túlságosan ügyes és ravasz. Mindnyájan tanúi voltunk ennek Ószakában! Ha az Ingelest szabadjára eresztik Ázsia vizein avval az átkozott hajóval, szamurájokkal a fedélzetén...
Alvito egyre nyugtalanabbul figyelte Rodriguest.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha küldök még egy üzenetet a vizitátor atyának. Ha ilyen súlyos a helyzet, tájékoztatnunk kell róla. Ő tudni fogja, mi a teendő.
– Én is tudom, mi a teendő! – Rodrigues öklével a mellvédre csapott, majd felállt, és hátat fordított Alvito atyának.
– Atyám, hallgasd meg a gyónásomat: már az első éjjel, amint ott állt mellettem a gályán, amikor kifutottunk Andzsiróból, azt súgta a szívem, hogy meg kellene ölnöm, és ugyanezt súgta a vihar alatt is. Isten bocsásson meg nekem, ekkor küldtem előre az orrba, aztán váratlanul szél ellen fordultam a hajóval, hogy elveszejtsem, de az Ingeles nem zuhant a tengerbe, mint ahogy bárki mással megesett volna. Gondoltam, Isten keze van a dologban, később aztán már biztosra is vettem ezt, amikor megváltoztatva döntésemet, megmentette a gályát. Mikor a hullám elsodort és fuldokoltam, utolsó gondolatom az volt, hogy így büntet Isten, amiért el akartam venni az életét. Ilyet az ember navigátorral nem művelhet – ő sose tette volna ezt velem! Megérdemeltem, amit kaptam, aztán, amikor magamhoz tértem, és láttam, hogy ő hajol fölém, és megitat, rettenetesen elszégyelltem magam, kértem Isten bocsánatát, és szent esküvéssel megfogadtam, hogy jóváteszem vétkemet. Madonna! – ordított fel kínjában. – Az az ember megmentett, noha tudta, hogy el akartam veszejteni. Láttam a szemében, hogy tudja. Megmentette az életemet, és most mégis meg kell ölnöm.
– Miért?
– A vezérkapitánynak igaza volt: Isten irgalmazzon nekünk, ha az Ingeles tengerre száll a felfegyverzett Erasmusszal, és valamirevaló legénysége van hozzá.

Blackthorne és Mariko békés éjszakai álmát aludta a kis házban, a Kaméliák fogadójának egyik épületében, a Déli Kilencedik utcában. Mindegyik házikónak három szobája volt. Mariko és Csimmoko lakott az egyikben, Blackthorne a másikban, a harmadikat pedig, amely közvetlenül a bejáratra és a verandára nyílt, üresen hagyták, nappalinak, ebédlőnek és társalgónak.
– Gondolod, hogy ez így biztonságos? – kérdezte aggódva Blackthorne. – Hogy se Josinaka, se szolgálók, se testőrök nem alszanak ott?
– Nem, Andzsin-szan. Semmi sem biztonságos. De kellemes lesz egyedül maradnunk. Ez a legszebb és leghíresebb fogadó egész Izuban. Szép, ugye?
Valóban szép volt. Mindegyik házikót elegáns cölöpökre emelték, veranda futotta körbe, amelyre négy lépcsőfokon lehetett felmenni, s a legfinomabb, ragyogóra csiszolt és lakkozott fából épültek. Ötvenlépésnyire álltak egymástól, mindegyik a maga kis miniatűr kertjében, az egész együttes nagy kertjén belül, amelyet magas bambuszfal övezett. Patakocskák, liliomos tavacskák, vízesések, külön nappal és külön éjjel illatozó fák. Makulátlanul kövezett, kecses tetőkkel fedett ösvények vezettek a központi fürdőházakba, amelyekbe a hideg, forró és nagyon forró vizet természetes forrásokból térítették el. Sokszínű lámpások, vidám szolgák és szolgálók mindenütt, soha egy goromba szó, nehogy megzavarja a fákra aggatott csengők, a csobogó víz és a kalitkákban daloló madarak hangját.
– Természetesen külön házikókat kértem, Andzsin-szan, egyet neked és egyet nekem. Sajnos azonban, csak ez az egy volt szabad. Josinaka-szan persze nem bánja. Sőt mi több, még meg is könnyebbült, hogy nem kell megosztania az embereit. Minden ösvényre őröket állított, úgyhogy teljes biztonságban vagyunk, nem fognak megzavarni bennünket. Miért is zavarnának? Hisz külön szobád van neked, külön szobám nekem, és az ágyamat Csimmokóval osztom meg.
– Hát persze. Sose láttam még ilyen gyönyörű helyet. Milyen okos is vagy és milyen szép!
– Túlságosan kedves vagy hozzám, Andzsin-szan. Előbb fürödj meg, aztán jöhet a vacsora meg a sok-sok szake.
– Remek. Pompás.
– Kérlek, tedd félre azt a szótárt, Andzsin-szan.
– De hisz te is mindig azt mondod, tanuljak csak.
– Ha leteszed a szótárt... elárulok egy titkot.
– Mi az a titok?
– Meghívtam Josinakát, hogy vacsorázzon velünk. És néhány hölgyet is. Hogy szórakoztassanak bennünket.
– Á!
– Igen. És miután magadra hagylak, kiválasztod valamelyiket, ne?
– Nem zavarná ez meg az álmodat?
– Ígérem, hogy mélyen fogok aludni, szerelmem. De komolyan mondom, jót tenne neked egy kis változatosság.
– Majd jövőre.
– Ne tréfálj.
– Nem tréfálok.
– Nos, ebben az esetben, ha netán meggondolnád magad, és udvariasan elküldenéd a hölgyet – persze, csak az után, hogy Josinaka-szan távozik a maga választottjával –, hm, ki tudja, mivel ajándékozna meg téged az éjszaka kamija?
– Mivel?
– Vásárolni voltam ma.
– Igen? És mit vásároltál?
– Hm.
Mindenféle párnázóeszközt vásárolt, amilyeneket Kikunál láttak annak idején, és, jóval később, amikor Josinaka magukra hagyta őket és Csimmoko kinn őrködött a verandán, mély meghajlással átnyújtotta őket Blackthorne-nak. A férfi tréfásan meghajolt, átvette a készletet, és együtt kiválasztottak egy gyönyörgyűrűt.
– Elég tüskésnek látszik, Andzsin-szan, ne? Biztos, hogy nem bánod?
– Nem, ha te se bánod, de hagyd abba a nevetést, mert mindent elrontasz a végén. Fújd el a gyertyákat.
– Jaj, ne, kérlek szépen. Nézni akarom, ahogy felteszed.
– Az isten szerelmére, hagyd már abba a nevetést, Mariko!
– Hiszen te is nevetsz.
– Ne törődj vele, csak fújd el azokat az átkozott gyertyákat... Na tessék, látod, mit csináltál?
– Jaj!
– Hagyd már abba a nevetést. Hiába fúrod bele az arcodat a futonokba...
Később:
– Mariko, baj van...
– Mi, szerelmem?
– Nem találom.
– Ó! Hadd segítsek.
– Megvan már. Rajta feküdtem.
– Ó. Biztos... biztos, hogy nem bánod?
– Nem, de nem valami felemelő, ha érted, mire gondolok, hogy egyfolytában csak beszélünk róla, és nem csináljuk.
– Ó, én nem bánom. Az én hibám, én nevettem annyit. Jaj, Andzsin-szan, annyira szeretlek, kérlek, bocsáss meg.
– Megbocsátok.
– Nagyon szeretlek simogatni.
– Soha még így nem simogatott senki.
– Mit csinálsz, Andzsin-szan?
– Föl akarom tenni.
– Nehéz?
– Az. Hagyd már abba a nevetést.
– Jaj, nagyon sajnálom, esetleg ha...
– Hagyd abba a nevetést!
– Kérlek, bocsáss meg...
Utána a teljesen elbágyadt Mariko szinte rögtön elaludt. Blackthorne azonban nem. Neki is jó volt ugyan, de nem tökéletes. Túlságosan aggódott az asszony miatt. Úgy határozott, hogy ezúttal csak az ő örömét nézi, a magáét nem.
Igen, ezt most csak neki szántam, gondolta. Nagyon szeretem, és egy biztos: tökéletesen kielégítettem. Most az egyszer teljesen biztos vagyok benne.
Elaludt. Később civakodó hangok, portugál szavak zavarták fel. Előbb azt hitte, álmodik, de aztán felismerte a hangot. – Rodrigues!
Mariko álmában motyogott.
Az ösvényen közeledő léptek neszére Blackthorne rémülten feltérdelt. Karjába vette az alvó asszonyt, s mint valami játék babával indult vele a sodzsi felé, amely abban a pillanatban kinyílt. Csimmoko lehajtott fejjel, diszkréten behunyt szemmel állt félre. Blackthorne elrohant mellette, gyengéden lefektette Marikót a saját futonjára, és nesztelenül visszafutott a szobájába. Kapkodva felvette a kimonóját, s ismét kisietett a verandára. Josinaka már a második lépcsőfokra hágott.
– Nan deszu ka, Josinaka-szan?
– Gomen naszai, Andzsin-szan – mondta Josinaka. A fogadó távoli kapuja felé mutatott, ahol fáklyák égtek, és a beszédéből Blackthorne annyit mindenesetre kihámozott, hogy: az az ember ott, az a barbár találkozni akar veled, én mondtam neki, hogy várjon, mire közölte, hogy nem vár, s úgy viselkedik, mint valami daimjó, holott éppenséggel nem az, egyenesen ide akart indulni, de én persze megállítottam. Azt mondja, hogy a barátod. Igaz ez?
– Hej, Ingeles! Én vagyok az, Vasco Rodrigues!
– Hahó, Rodrigues! – ordította boldogan Blackthorne. – Mindjárt ott leszek. Hai, Josinaka-szan. Kare va vatasi no icsi judzsin deszu. A barátom.
– Aa szo deszu!
– Hai. Dómo.
Blackthorne leszaladt a lépcsőn, és a kertkapuhoz sietett. Még hallotta Mariko hangját a háta mögött – Nan dzsa, Csimmoko? –, hallotta a suttogó választ, majd Mariko erélyes parancsszavát: – Josinaka-szan!
– Hai, Toda-szama!
Blackthorne visszanézett. A szamuráj felment a lépcsőn, és Mariko szobája felé tartott. A szoba ajtaja nem nyílt ki. Csimmoko őrt állt előtte. A szolgáló gyűrött ágyneműje már az ajtón kívül volt, hiszen ott kell aludnia, a verandán, ha úrnője nem kívánja, hogy egy szobában legyen vele. Josinaka meghajolt az ajtó előtt, és jelenteni kezdett. Blackthorne mezítláb sietett tovább az ösvényen, és boldogan nézte a szélesen mosolygó portugált, akinek a fáklyák fényében megcsillantak a fülbevalói, kalapját hetykén félrecsapta.
– Hahó, Rodrigues! Örülök, hogy látlak. Hogy van a lábad? Hogyan találtál rám?
– Madonna! Megnőttél és meghíztál, Ingeles! Jó formában vagy, úgy nézem, a tartásod meg akár egy húgyivó daimjóé! – Rodrigues megölelte, és Blackthorne viszonozta az ölelést.
– Hogy van a lábad?
– Fáj, mint a rosseb, de használható, megtalálni meg úgy találtalak meg, hogy érdeklődtem, hol lakik az Andzsin-szan, az a böhöm barbár bandita, akinek kék a szeme.
Nevettek, derűsen gyalázták még egymást egy darabig, ügyet sem vetve a körös-körül álló szamurájokra és szolgákra. Blackthorne szakéért küldött valakit, és bevezette Rodriguest a kertbe. Jellegzetes matrózjárással ballagtak mindketten, Rodrigues jobbja, szokása szerint, hosszú egyenes kardja markolatán, bal hüvelykujját széles övébe dugta, a pisztolyához közel. Blackthorne jóval magasabb volt nála, de a portugál válla még az angolénál is szélesebb volt, mellkasa domborúbb.
Josinaka a verandán várta őket.
– Dómo arigató, Josinaka-szan – mondta Blackthorne, majd intett Rodriguesnek, hogy üljön le valamelyik párnára. – Beszélgessünk idekinn.
Rodrigues egyik lábát a lépcsőre tette, de megtorpant, mert Josinaka elébe állt, előbb a kardjára, aztán a pisztolyára mutatott, és kinyújtotta a tenyerét.
– Dózo!
A portugál mogorván meredt rá. – Íe, szamuráj-szama, dómo ari...
– Dózo!
– Íe, szamuráj-szama, íe! – ismételte még dühösebben Rodrigues. – Vatasi judzsin Andzsin-szan, ne?
Blackthorne, akit megzavart a váratlan és hirtelen perpatvar, előrelépett. – Josinaka-szan, sigata ga nai, ne? – mondta mosolyogva. – Rodrigues judzsin, vata...
– Gomen naszai, Andzsin-szan! Kindzsiru! – Josinaka parancsot vakkantott. A szamurájok abban a pillanatban előreugrottak, és fenyegetően körülfogták Rodriguest. Josinaka ismét kinyújtotta a kezét. – Dózo!
– Milyen idegesek ezek a kurafiak, Ingeles – mondta vigyorogva Rodrigues. – Füttyentsd már vissza őket. Én még soha nem adtam át a fegyvereimet senkinek.
– Ne, Rodrigues! – szólt rá Blackthorne, aki megérezte, mire készül a barátja, majd Josinakához fordult: – Dómo, gomen naszai, Rodrigues judzsin, vatas...
– Gomen naszai, Andzsin-szan. Kindzsiru. – Josinaka a portugálra förmedt: – Ima!
– Íe! Vakarimaszu ka? – acsarogta Rodrigues.
Blackthorne fürgén közéjük lépett.
– Hé, Rodrigues, mit számít, ne? Add át őket Josinaka-szannak. Nem miattam vagy miattad csinálja. A hölgy, Toda Mariko-szama miatt van ez az egész. Odabenn alszik a szobájában. Tudod, milyen idegesek, ha valaki fegyverrel közeleg a daimjójukhoz vagy a feleségéhez. Ne légy már ilyen csökönyös!
A portugál mosolyt erőltetett az arcára.
– Na jó, nem bánom. Hai. Sigata ga nai, szamuráj-szama. Szo deszu!
Úgy hajolt meg, akár egy udvaronc, minden szívélyesség nélkül, leoldotta övéről a kardot, kihúzta a pisztolyt, és átadta őket. Josinaka intett egy szamurájnak, aki kirohant a fegyverekkel a kapuhoz, ott letette őket, és őrt állt mellettük. Rodrigues végre indult volna fel a lépcsőn, Josinaka azonban udvariasan, de határozottan ismét útját állta. Újabb szamurájok léptek elő, hogy átkutassák. Rodrigues dühödten hátraugrott.
– ÍE! Kindzsiru, az anyátok keservit! Mi a...
A szamurájok rávetették magukat, leszorították a karját, és alaposan megmotozták. Két kést találtak a csizmaszárában, egy harmadikat a bal alkarjára szíjazva, két pisztolyt – egyiket a kabátja bélésében, másikat az inge alatt – és egy kis zsebbe való ónflaskát.
Blackthorne megvizsgálta a pisztolyokat. Mind a kettő fel volt porozva.
– A másikat is felporoztad?
– Hát persze. Ez itt ellenséges ország, nem vetted még észre, Ingeles? Szólj rájuk, hogy eresszenek el!
– Az ember nem így szokta éjnek idején meglátogatni a barátját. Ne?
– Mondom, hogy ez itt ellenséges ország. Mindig fegyveresen járok. Mért, te nem? Szólj már rá ezekre a kurafiakra, hogy eresszenek!
– Ez minden? Ennyi volt nálad?
– Ennyi hát – szólj már rájuk!
Blackthorne átadta a pisztolyokat az egyik szamurájnak, és előrelépett. Becsúsztatta a kezét Rodrigues széles bőröve alá. Nagyon vékony, rugalmas, a legjobb damaszkuszi acélból készült stilettó csúszott ki titkos hüvelyéből. Josinaka alaposan lehordta a szamurájokat, akik a motozást végrehajtották. A szamurájok bocsánatot kértek, de Blackthorne csak Rodriguest nézte.
– Van még valami? – kérdezte, kezében a stilettóval. Rodrigues hideg szemmel meredt rá.
– Megmondhatom nekik, hol keressék – és azt is, hogy hogyan, Rodrigues. Hogy hogyan csinálná egy spanyol. He?
– Me cago en la leche, che cabron!
– Que va, leche! Gyerünk! – Mivel még mindig nem kapott választ, Blackthorne előrelépett a tőrrel.
– Dózo, Josinaka-szan. Kutas...
– A kalapszalagomban – mondta rekedt hangon Rodrigues, mire Blackthorne megállt.
– Jó – mondta, a széles karimájú kalap után nyúlva.
– Megtennéd, igaz? Megtanítanád őket a motozási trükkökre?
– Te talán nem, a helyemben?
– Óvatosan azzal a tollal, Ingeles. A tollamra büszke vagyok.
A szalag széles volt és kemény, mögötte kisebb, külön e célra tervezett stilettó bújt meg, a finom acél könnyedén hajlott, követve a szalag vonalát. Josinaka vadul ráordított embereire.
– Ez minden, Rodrigues?
– Madonna – hiszen megmondtam.
– Esküdj.
Rodrigues megesküdött.
– Josinaka-szan, ima icsi-ban. Dómo – mondta Blackthorne. Most már minden rendben. Köszönöm.
Josinaka kiadta a parancsot. Emberei eleresztették a portugált. Rodrigues megdörzsölgette a karjait.
– Leülhetek, Ingeles?
– Igen.
Rodrigues egy vörös kendővel letörölgette magáról az izzadságot, fölvette az ónflaskát, és keresztbe vetett lábbal leült az egyik párnára. Josinaka a közelben maradt, a verandán. Négy szamuráj kivételével mindenki visszament az őrhelyére. – Mért olyan idegesek? És te, te miért vagy ilyen ideges, Ingeles? Eddig még soha nem kellett átadnom a fegyvereimet senkinek. Orgyilkosnak nézel talán?
– Megkérdeztelek, hogy mindet átadtad-e, és te hazudtál.
– Nem figyeltem oda. Madonna! Te odafigyeltél volna... ha lefognak, mint valami bűnözőt? Eh, mit számit most már mindez, Ingeles... Az esténk el van rontva... Ámbár, egye meg a fene, miért hagynánk, hogy elrontsanak egy ilyen pompás estét? Megbocsátok nekik. És neked is megbocsátok, Ingeles. Igazad volt. Bocsánatot kérek. Örülök, hogy újra láthatlak. – Lecsavarta a flaskáról a kupakot és odanyújtotta. – Nesze, igyál egy kis pálinkát.
– Előbb te igyál.
Rodrigues arca elszürkült.
– Madonna – azt hiszed, képes volnék megmérgezni téged?
– Nem. Igyál csak.
Rodrigues ivott.
– Még egyszer!
A portugál engedelmeskedett, aztán megtörölte a száját a keze fejével. Blackthorne átvette a flaskát. – Salud! – Hátrahajtotta a fejét, és úgy tett, mintha inna, de titkon a flaska szájára csúsztatta a nyelvét, így egy csepp pálinka sem folyt a szájába, pedig nagyon kívánta az italt. – Ez jólesett! Tessék.
– Tartsd meg, Ingeles. Ajándékba hoztam.
– A derék atya ajándéka, vagy a tiéd?
– Az enyém.
– Esküszöl?
– Esküszöm hát, az isten verjen meg! – mondta Rodrigues. – Ha tudni akarod, közös ajándékunk, az atyáé meg az enyém. Övé az összes szesz a Santa Filipán, de őeminenciája azt mondta, megoszthatja velem. Tucatnyi ilyen flaska akad még a fedélzeten. Ajándék, na. Hová tetted a jó modorodat?
Blackthorne színlelte, hogy újra iszik belőle, aztán visszaadta a flaskát. – Kóstold meg még egyszer.
Rodrigues érezte, amint a lába ujjáig megbizsergeti az alkohol, és magában örült, hogy miután átvette Alvito atyától, kiöntötte a tartalmát, gondosan kiöblítette, és a saját palackjából töltötte meg újra. Szűzanyám, bocsáss meg, fohászkodott, hogy nem bíztam a szent életű atyában. Ó, Szűzanya, ó, Jézus Urunk, gyertek le megint a földre, változtassátok meg ezt a világot, ahol az ember néha még a papokban sem bízhat.
– Mi a baj?
– Semmi, Ingeles. Csak arra gondoltam, hogy mocsok egy világ ez, ha az ember senkiben se bízhat. Megette a fene az egészet, pedig baráti érzésekkel jöttem.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Állig fölfegyverkezve?
– Mindig így vagyok. Ezért maradtam ez idáig életben. Salud! – A megtermett férfi rosszkedvűen szájához emelte a flaskát, és újra ivott. – Dögöljön meg a világ, dögöljön meg minden!
– Dögöljek meg én is?
– Elromlott a szemed, Ingeles? Én vagyok az, Vasco Rodrigues, a portugál flotta navigátora, nem valami légyköpte szamuráj. Sértegettük mi egymást eddig is eleget, de mindig barátian. Ma este idejöttem, hogy felkeressem a barátomat, aztán kiderül, hogy nincs barátom. Milyen szomorú.
– Az.
– Nem kellene, de én mégis szomorkodom. Igen összekutyulta eddig is az életemet, hogy a barátom voltál. – Rodrigues felállt, megropogtatta a derekát, és újra leült. – De utálom ezeket az istenverte párnákat! Szék való nekem, méghozzá tengerészszék. No hát, salud, Ingeles.
– Amikor nekifordultál a szélnek, miközben én a gálya derekában jártam, a tengerbe akartál lódítani, igaz?
– Igaz – vágta rá azonnal Rodrigues. Felállt. – Örülök, hogy megkérdezted, mert azóta is nyomja a lelkemet. Örülök, hogy bocsánatot kérhetek, mert magamtól be nem vallottam volna. Igen, Ingeles. Nem kérlek, hogy felejtsd el vagy értsd meg, de jólesik, hogy tisztázhattuk.
– Gondolod, hogy én is megtettem volna veled?
– Nem. De ha eljön az ideje... Az ember sohasem tudhatja, míg el nem jön az ideje.
– Azért jöttél ide, hogy megölj?
– Nem. Nem hiszem. Nem hiszem, hogy ez lett volna a föltett szándékom, noha mindketten jól tudjuk, hogy népem és hazám érdeke úgy kívánná, halj meg mielőbb. Szomorú, de ez az igazság. Milyen ostoba is az élet, mi, Ingeles?
– Én nem kívánom a halálodat, navigátor. Csak a Fekete Hajódat akarom.
– Ide hallgass, Ingeles – mondta Rodrigues minden harag nélkül. – Ha a tengeren találkoznánk, te a felfegyverzett hajódon, én az enyémen, jól vigyázz. Csak erre akartalak figyelmeztetni, semmi másra. Azt hittem, megmondhatom ezt neked mint barátnak, és továbbra is barátok maradhatunk. Örökre az adósod vagyok, kivéve, ha a tengeren találkozunk. Salud!
– Remélem, hogy elkaphatom a Fekete Hajódat a tengeren. Salud, navigátor!
Rodrigues öles léptekkel elindult. Josinaka és a szamurájok követték. A kapuban a portugál felszedte a fegyvereit, aztán hamarosan elnyelte az éjszaka.
Josinaka megvárta, míg az őrök elhelyezkednek korábbi helyükön. Amikor meggyőződött róla, hogy minden rendben van, visszabicegett a szállására. Blackthorne letelepedett egy párnára, és nemsokára megérkezett a szolgáló, akit az imént szakéért küldött. Kitöltött egy csészényit, és maradt volna, hogy kiszolgálja, de Blackthorne elküldte. Egyedül volt. Újra körülfolytak az éjszakai neszek, a zörgés, zizegés, a vízesés moraja, az éjjeli madarak mocorgása. Minden úgy volt, mint azelőtt, és mégis, minden megváltozott.
Szomorúan nyúlt, hogy újratöltse a csészéjét, de selyemsuhogást hallott: Mariko emelte a korsót. Töltött neki, aztán magának is.
– Dómo, Mariko-szan.
– Dó itasimasite, Andzsin-szan. – Az asszony letelepedett a másik párnára. Csendben iszogatták a forró bort.
– Meg akart ölni, ne?
– Nem tudom. Nem lehetek biztos benne.
– Mit jelent az... hogy úgy motozni, mint a spanyolok?
– Levetkőztetik a foglyaikat, és beletúrnak a testnyílásaikba. Nem is valami szelíden. Úgy hívják, hogy motozás con significa, komoly motozás. Néha késsel csinálják.
– Ó. – Mariko beleivott a szakéjába, és a kövek közt csörgedező víz hangját hallgatta. – Ugyanez a helyzet nálunk is, Andzsin-szan. Néha. Ezért nem bölcs dolog fogságba esni. Ha az ember fogságba esik, azzal úgy megalázza magát, hogy bármit csinál vele foglyul ejtője, a szégyent aligha tetőzheti... Ezért a legjobb, ha az ember nem hagyja magát elfogni. Ne?
Blackthorne a hűvös, édes szellőben himbálózó lámpásokat nézte. – Josinakának igaza volt – és én tévedtem. Meg kellett motozni Rodriguest. A te ötleted volt, ugye? Te mondtad Josinakának, hogy motozza meg?
– Kérlek, bocsáss meg, Andzsin-szan. Remélem, nem hoztalak kínos helyzetbe. Egyszerűen csak féltettelek.
– Köszönöm – váltott latinra ismét Blackthorne, noha sajnálta, hogy a motozásra sor került. Ha nem motozzák meg Rodriguest, még mindig lenne egy barátja. Talán.
– Szívesen – felelte Mariko. – De csak a kötelességemet teljesítettem.
Mariko kék hálókimonót és felsőkimonót viselt, haja lazán hullott alá a derekáig. Elnézett a kapu felé, amelyet a fák között innen is látni lehetett. – Borzasztóan okosan csináltad azzal az itallal, Andzsin-szan. Meg tudtam volna fojtani magamat dühömben, amiért erre elfelejtettem figyelmeztetni Josinakát. Nagyon ravaszul jártál el, amikor kétszer is itattál vele egymás után. Gyakran használtok mérget odahaza a te országodban?
– Néha. Akadnak, akik használják. Mocskos eljárás.
– Igen, de hatásos. Nálunk is megesik, hogy ehhez folyamodnak.
– Rettenetes, nem, hogy senkiben sem bízhat meg az ember?
– Ó, nem, Andzsin-szan, nagyon sajnálom – felelte Mariko. – Nem rettenetes. Csupán az élet által diktált legfontosabb szabályok egyike. Se több, se kevesebb.

ÖTÖDIK KÖNYV

Negyvenhetedik fejezet

A jedói kikötőben horgonyzó Erasmus csillogott-villogott a zeniten álló nap fényében.
– Úristen, Mariko, oda nézz! Láttál már valaha ilyet? Nézd, micsoda alakja van!
A hajó a lezárt korláton belül, mintegy százlépésnyire volt vadonatúj kötelekkel a mólóhoz kötve. Nagyszámú őrség vigyázta az egész körzetet, szamurájok állomásoztak a fedélzeten is, és mindenfelé feliratok hirdették, hogy Toranaga úr személyes engedélye nélkül a területre tilos a belépés.
Az Erasmus frissen volt festve és kátrányozva, a fedélzetek makulátlanra súrolva, a törzs és a kötélzet kijavítva. Még a vihar által elsodort előárbocot is pótolták, és épp a megfelelő szögben állították be. A kötélvégeket szépen karikákba tekerték, az ágyúk olajozottan ragyogtak a nyílásokban. És mindefölött büszkén lengett Anglia kissé tépett oroszlánja.
– Ahoj! – kiáltotta boldogan Blackthorne a korláton kívülről, de nem érkezett válasz. Az egyik őr közölte, hogy ma nem tartózkodnak a hajón barbárok.
– Sigata ga nai – mondta Blackthorne. – Dómo. – Visszafojtotta a sürgető vágyat, hogy tüstént felszaladjon a fedélzetre, és szélesen mosolyogva Mariko felé fordult. – Mintha csak most futott volna ki a portsmouthi javítódokkból, Mariko-szan. Nézd az ágyúkat – a fiúk úgy dolgozhattak, akár a megszállottak. Ugye, milyen gyönyörű? Alig várom, hogy láthassam Baccust, Vincket meg a többieket. Sose hittem volna, hogy ilyen állapotban találom. Úristen, ugye, hogy pompás látvány?
Mariko Blackthorne-t figyelte, nem a hajót. Tudta, hogy őt máris elfelejtette. Más foglalta el a helyét.
Nem számít, gondolta magában. Utunknak úgyis vége.
Aznap reggel érkeztek meg az utolsó útisorompóhoz Jedo városának határában. Újra ellenőrizték az útipasszusukat, udvariasan áteresztették őket, de ezúttal új díszőrség várt rájuk.
„Egyenesen a várkastélyba vezetnek bennünket, Andzsin-szan. Ott fogsz megszállni, és még ma este találkozunk Toranaga úrral.”
„Addig még bőven van időnk. Ide hallgass, Mariko-szan, a kikötő alig lehet egy mérföldre, ne? Valahol ott horgonyoz a hajóm. Megkérdeznéd Josinaka kapitánytól, hogy odamehetünk-e?”
„Josinaka-szan azt mondja, nagyon sajnálja, de erre nincs utasítása. A várba kell vezetnie bennünket, Andzsin-szan.”
„Kérlek, mondd meg neki... ne is, majd magam próbálkozom. Taicsó-szan! Okasira, szukosi no aida vatakusi va ikitai nó deszu. Vatakusi no funega aszoko ni arimaszu. Kapitány, oda akarok menni egy kis időre. Ott van a hajóm.”
„Íe, Andzsin-szan, gomen naszai. Ima...”
Mariko derűsen és elégedetten hallgatta, mint érvel udvariasan, majd követelőzik határozottan Blackthorne, aztán Josinaka vonakodva megengedte, hogy letérjenek útjukról, de csak egy pillanatra, ne?, s azt is csak azért, mert az Andzsin-szan hatamotói rangjára hivatkozott, ami bizonyos elidegeníthetetlen jogokat biztosít neki, azonkívül rámutatott, hogy az azonnali szemle Toranaga úr számára is fontos, uruk becses idejéből takarítanak meg vele s a ma esti tanácskozáshoz úgyszólván elkerülhetetlen. Nem bánja, mondta Josinaka, az Andzsin-szan vethet egy pillantást a hajójára, de Toranaga úr írásos engedélye nélkül természetesen nem mehet fel rá, nagyon sajnálja, azonkívül tényleg csak egy percet vesztegethetnek, mert útjuk, nagyon sajnálja, de sietős.
„Dómo, taicsó-szan” – felelte királyi legyintéssel Blackthorne, s magában ujjongott, hogy ennyire sikerült elsajátítania a japánok érvelési módszerét és kifejezőkészségét.
A múlt éjszakát, sőt majdnem az egész tegnapi napot egy fogadóban töltötték, alig két ríre innen, és Josinaka akkor még egyáltalán nem siettette őket.
Ó, micsoda éjszaka volt, sóhajtott fel magában Mariko.
Sok szép napot és éjszakát töltöttek együtt. Mind tökéletes volt, kivéve a Misimából való elindulásuk első napját, amikor beérte őket Cukku-szan atya, s a két férfi közti bizonytalan fegyverszünet végképp semmivé lett. Szilajon, gyűlölködve marakodtak, részint a Rodriguesszel történt incidens, részint a sok felhajtott pálinka miatt. Fenyegetéseket, káromkodásokat, átkokat vágtak egymás fejéhez, azután Alvito atya faképnél hagyta őket, előrevágtatott Jedo felé, és ezzel minden békéjüket, boldogságukat tönkretette.
„Nem hagyhatjuk, hogy ez történjen velünk, Andzsin-szan.”
„Ennek az embernek nem volt joga...”
„Persze hogy nem. Neked van igazad. De ha hagyod, hogy ez a közjáték tönkretegye a harmóniádat, elvesztél és én is elvesztem. Könyörgök, viselkedj úgy, mint a japánok. Told félre ezt a közjátékot – mert nem egyéb, egy közjáték a tízezerből. Nem hagyhatod, hogy összezúzza a harmóniádat. Told félre a megfelelő rekeszbe.”
„Hogy tehetném? Nézd a kezemet! Úgy feldühített, hogy egyfolytában remeg!”
„Nézd inkább ezt a követ, Andzsin-szan. Hallgasd, ahogy nő.”
„Micsoda?”
„Hallgasd a követ, ahogy nő, Andzsin-szan. Fordulj a lelkeddel, egész lelkeddel a kő harmóniája felé. Hallgasd a kő kamiját. Fogadd meg a tanácsomat, szerelmem, az életed függ tőle. És az enyém is.”
Blackthorne igyekezett és némi sikerrel is járt, aztán másnap, újra barátokként, szerelmesekként, békében, Mariko folytatta a tanítását, alakította, formálta a férfit – persze úgy, hogy ennek ne ébredjen tudatára –, hogy az is felépíthesse majd magában a Nyolcas Kerítést, a belső falakat és védműveket, mert csakis ez az út vezet a harmóniához. És az életben maradáshoz.
„Úgy örülök, hogy a pap elment és vissza sem jön, Andzsin-szan.”
„Igen.”
„De jobb lett volna, ha nem kerül sor a veszekedésre. Féltelek.”
„Mondtam neked, hogy semmi sem változott köztünk – mindig az ellenségem volt és az is marad. A karma az karma. De ne feledd, hogy rajtunk kívül semmi sem létezik. Egyelőre. Sem ő, sem senki más. Egészen Jedóig. Ne?”
„Igen. Te olyan bölcs vagy. És mennyire igazad van. Olyan boldog vagyok, hogy veled lehetek...”
A Misimából kivezető út hamarosan elhagyta a síkságot, és a hegyek közt felkanyargott a Hakone-hágóhoz. Két napot pihenéssel töltöttek a hegy csúcsán, élvezték a békét, a napkeltekor és napszálltakor egyaránt fenséges Fudzsi látványát, amelynek teteje mindig felhőkbe burkolózott.
„Mindig ilyen ez a hegy?”
„Igen, Andzsin-szan. Legtöbbször felhős. De tiszta időben annál gyönyörűbb és feledhetetlenebb a Fudzsi-szan látképe, ne? Az ember egészen a csúcsáig felmászhat, ha kedve tartja.”
„Másszunk fel tüstént!”
„Most nem lehet, Andzsin-szan. Majd, egyszer. Valamit a jövőre is hagynunk kell, ne? Majd ősszel felmászunk a Fudzsi-szan tetejére...
A Kvantó-síkság felé haladva lépten-nyomon csinos magánfogadókba botlottak. Számtalan folyón, patakon és éren kellett átkelniük, a tenger most jobbra esett tőlük. Észak felé kanyargott velük a forgalmas, nyüzsgő Tókaidó, át a birodalom legdúsabb rizstermelő területén. A lapos, hordalékos vidék bőven el volt látva vízforrásokkal, és minden kis darabkáját megművelték. A levegő itt forró volt és nedves, és bűzlött az emberi ürüléktől, amelyet a parasztok vízzel hígítva gondosan szétterítettek a növények tövében.
„A rizs adja nekünk az élelmet, Andzsin-szan, a tatamit, amelyen alszunk, a sarut, amelyben járunk, a ruhát, amely megvéd az esőtől és a hidegtől, a zsúpot, amely melegen tartja a házunkat, a papírt, amelyre írunk. Rizs nélkül meg nem lehetnénk.”
„De ez a bűz, Mariko-szan!”
„Csekély ár ekkora bőségért, ne? Kövesd a példánkat, nyisd ki a szemed, a füled és a lelked. Halld meg a szelet, az esőt, a rovarokat és a madarakat, hallgasd a növények növekedését, és képzeld el, amint nemzedékek erednek belőled s masíroznak előre az idők végezetéig. Ha ezt teszed, Andzsin-szan, hamarosan, meglásd, már csak az élet szépségének szagát fogod érezni. Persze, ehhez gyakorlásra van szükség... de a végén nagyon japánná válik tőle az ember, ne?”
„Nagyon köszönöm, szép úrnőm. Bevallom, kezdem megkedvelni a rizst. Igen. Már most jobb szeretem a krumplinál, és tudod, mit?... A hús se hiányzik annyira, mint régen. Nem furcsa? És éhes se vagyok folyton, mint azelőtt.”
„Én viszont éhesebb vagyok, mint valaha.”
„Ó, én az ételről beszéltem...”
„Ó, én is...”
Háromnapi járóföldre a Hakone-hágótól Marikónak elkezdődött a havi vérzése, és megkérte Blackthorne-t, vigye ágyba a fogadó egyik szolgálóját. „Bölcsen tennéd, Andzsin-szan.”
„Köszönöm, de inkább nem.”
„Kérlek. Biztonsági okokból.”
„Na jó, de csak mert te kéred. Mindenesetre nem ma. Majd holnap. Ma éjjel aludjunk békében.”
Igen, emlékezett Mariko, aznap éjjel békében aludtunk, s mivel a hajnal olyan gyönyörű volt, otthagytam karjai melegét, kiültem a verandára Csimmokóhoz, és együtt néztük az új nap születését.
„Á, jó reggelt, Toda úrnő – köszönt rá Gjoko, aki a kertkapuban hajlongott. – Csodálatos hajnal, ne?”
„Igen, nagyon szép.”
„Nem haragszol, ha megzavarlak? Beszélhetnénk négyszemközt – üzleti ügyben?”
„Persze.”
Mariko lement a verandáról, mert nem akarta megzavarni az Andzsin-szan álmát. Csáért küldte Csimmokót, és megparancsolta, hogy terítsenek takarókat a fűre, a kis vízesés mellé.
Amikor egyedül voltak, és az illem is megengedte már, hogy belekezdjen, Gjoko így szólt: „Sokat törtem a fejem, miként lehetnék Toranaga-szama segítségére.”
„Az az ezer koku bőven elegendő lesz.”
„Három titok még többet érne.”
„Sőt, egy is, Gjoko-szan, ha igazán értékes.”
„Nagy szerű ember az Andzsin-szan, ne? Az ő jövőjét is előre kellene mozdítani, ne?”
„Az Andzsin-szannak megvan a maga karmája – felelte Mariko, tudván, hogy elérkezett az alkudozás ideje, s eltűnődött, miben engedjen, ha egyáltalán lesz bátorsága engedni. – Toranaga úrról beszélgettünk, ne? Vagy talán az egyik titok az Andzsin-szannal kapcsolatos?”
„Nem, dehogy, Toda úrnő. Úgy van, ahogy mondod. Az Andzsin-szannak megvan a maga karmája, mint ahogy, biztosra veszem, megvannak a maga titkai is. Csak éppen az jutott eszembe, hogy az Andzsin-szan Toranaga úr kedvelt vazallusa, márpedig ha urunk biztonsága erősödnék, az egyben vazallusa biztonságát is növelné, ne?”
„Egyetértek. Természetesen a vazallusoknak kötelességük minden értesülést továbbítani, ami segítheti urukat.”
„Igaz, úrnőm, nagyon igaz. Ó, milyen nagy kitüntetés, hogy téged szolgálhatlak. Engedd meg, hogy kifejezésre juttassam, mekkora megtiszteltetés volt veled utazni, beszélgetni, együtt étkezni, nevetni, esetenként szerény tanácsokkal szolgálni, noha képességeim igen csekélyek, ezért bocsánatodat is kérem. Végül engedd meg, hogy kijelentsem: bölcsességed éppoly nagy, mint szépséged, merészséged pedig éppoly hatalmas, mint a rangod.”
„Ó, Gjoko-szan, túlságosan kedves vagy, túlságosan jószívű. Én mindössze uram egyik hadvezérének a felesége vagyok. Hol is hagytad abba? Négy titokról volt szó?”
„Háromról, úrnőm. Arra gondoltam, esetleg közvetíthetnél köztem és Toranaga úr között. Az természetesen elképzelhetetlen, hogy én magam súgjam a fülébe, ami tudomásomra jutott. Nagyon rossz modorra vallana, hiszen nem ismerem a megfelelő szavakat, nem tudnék illendően fogalmazni, azonkívül ha fontos dolgokról van szó, bölcs szokásunk szerint mindig is közvetítőket veszünk igénybe, ne?”
„Kiku-szan sokkal megfelelőbb erre, ne? Fogalmam sincs, mikor küld értem uram, mikor fogad, vagy hogy egyáltalán érdekelné-e, amit tőlem hallhat.”
„Kérlek, bocsáss meg, úrnőm, de te sokkal inkább megfelelsz. Te meg tudod ítélni a hír értékét, Kiku-szan nem tudná. Te urunk füléhez hajolhatsz, Kiku pedig egészen máshová.”
„Én nem vagyok tanácsadó, Gjoko-szan. Sem hírértékelő.”
„Véleményem szerint megérnek ezer kokut.”
„Szo deszu ka?”
Gjoko alaposan körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki, majd elmesélte Marikónak, miről motyogott a renegát keresztény pap, mit gyónt meg neki Onosi úr, s mit adott az tovább nagybátyjának, Harima úrnak; azután elmesélte, hogyan hallgatta ki Omi második szakácsa a Jabu ellen tervezett merényletet; és végül elmondott mindent, amit megtudott Zatakiról, sóvárgásáról Ocsiba úrnő után, és Isido meg Ocsiba viszonyáról is.
Mariko figyelmesen, szó nélkül hallgatta – noha a gyónási titok megszegése felháborította –, s a számtalan lehetőségre gondolt, amelyekhez ezek az értesülések vezethetnek. Pontról pontra kikérdezte Gjokót, hogy meggyőződjék róla, semmit sem tévesztett el s az utolsó szóig emlékezetébe vésse a hallottakat.
Amikor biztosra vehette, hogy mindent tud, amit Gjoko egyelőre hajlandó felfedni – hiszen nem kételkedett benne, hogy az ilyen ravasz és pénzsóvár némber nem játssza ki azonnal minden kártyáját –, friss csáért küldött.
Töltött Gjokónak is, és illedelmesen, éberen, magabiztosan kortyolgattak.
„Fogalmam sincs, mennyit érnek ezek az információk, Gjoko-szan.”
„Persze, Mariko-szama.”
„Feltételezem, hogy az értesülések – az ezer kokuval együtt – nagy örömére szolgálnak majd Toranaga úrnak.”
Gjoko lenyelte a csúnya szavakat, amelyek már a nyelve hegyén voltak. Ő tekintélyes engedményre számított már az alkudozás elején.
„Nagyon sajnálom, de a pénz semmit sem jelent egy ilyen nagy daimjónak, a magamfajta parasztnak azonban valóságos vagyon... ezer kokuval már megalapozhatom utódaim jövőjét, ne? Az embernek mindig tudnia kell, hol áll, nem igaz, Toda úrnő?” Hangja sokat sejtető volt.
„Hogyne. Bizony, jó, ha tudod, hol állsz és ki vagy te, Gjoko-szan. A nőknek ez a nagy előnyük a férfiakkal szemben. A nők mindig tudják ezt. Szerencsére én magam is tisztában vagyok vele, ki vagyok. Térj a tárgyra.”
Gjokót nem rendítette meg a szavakba burkolt fenyegetés, ugyanilyen udvariatlan nyíltsággal támadásra lendült.
„A lényeg az, hogy mindketten ismerjük az életet és tudjuk, mi a halál – azonkívül hisszük, hogy amiként a pokolban vagy akárhol másutt bánni fognak velünk, az egyedül a pénz függvénye.”
„Igen?”
„Igen. Nagyon sajnálom, de az ezer kokut túlságosan soknak tartom.”
„Többre becsülöd a halált?”
„Már megírtam a halotti versemet, úrnőm. Így hangzik:

Ha meghalok,
el ne égessetek,
el ne temessetek,
dobjátok testem a mezőre, hadd hizlaljon
egy éhes kutyát. ”

„Ez megszervezhető. Könnyebben, mint hiszed.”
„Igen. De az én fülem hosszú, nyelvem megbízható, és ez még fontosabb lehet.”
Mariko csát töltött. Magának.
„Nagyon sajnálom, valóban?”
„Ó, de mennyire. Kérlek, bocsáss meg, nem dicsekvésből mondom, de ezen a téren és sok más téren is kitűnő képzésben részesültem. Nem félek a haláltól. Végrendeletemet megírtam, és részletes utasításokat hagytam rokonomnál arra az esetre, ha váratlanul ragadna el a halál. Rég békét kötöttem az istenekkel, s tudom, hogy negyven nappal a halálom után újraszületek. Ha meg nem – az asszony vállat vont –, akkor kamivá válok. Így hát megengedhetem magamnak, hogy nagyravágyó legyek, ne? Kérlek, bocsáss meg a hasonlat merészségéért, de olyan vagyok, mint te: nem félek semmitől. Egyvalamiben azonban nem hasonlítunk: nekem vesztenivalóm sincs.”
„Micsoda gonosz beszéd ez, Gjoko-szan, egy ilyen szép reggelen. Olyan kellemes az idő, ne? – Mariko kész volt elásni a csatabárdot. – Sokkal jobban szeretném, ha megérnéd a békés és megbecsült öregkort mint új céhednek oszlopos tagja. Az a céh nagyszerű ötlet volt, egészen kiváló ötlet, Gjoko-szan.”
„Köszönöm, úrnőm. Én is szeretném, ha biztonságban, boldogan élhetnél sokáig, úgy, ahogy a kedved tartja. Ha megkapnád mindazt a játékszert és kitüntetést, amire csak vágysz.”
„Játékszert?” – élesedett meg veszélyesen Mariko hangja.
Gjoko most úgy festett, akár a jól betanított, szagot fogó vadászkutya.
„Én csak egy paraszt vagyok, úrnőm, én nem tudhatom, miféle kitüntetésekre vágysz, miféle játékszereknek örülnél. Te vagy a fiad.”
Egyikük sem vette észre, hogy Mariko ujjai közt elpattant a legyező vékony szára. A szellő elült. Forró, nyirkos levegő lógott a mozdulatlan tengerre néző kert fölött. A legyek felszálltak, odébb rajzottak és újra megtelepedtek.
„Mi... miféle kitüntetéseket vagy játékszereket kívánsz? Magadnak?” – Mariko gyilkos tekintettel meredt az idősebb asszonyra. Most már tisztában volt vele, hogy el kell pusztítania ezt a nőt, különben a fiának vége.
„Magamnak semmit. Toranaga úr kitüntetéssel is, gazdagsággal is elhalmozott érdememen felül. De hogy a fiamnak? Nos, igen, neki elkelne a segítség.”
„Miféle segítség?
„Két kard.”
„Lehetetlen.”
„Tudom, úrnőm. Nagyon sajnálom. Olyan könnyű megadni, és mégis lehetetlen. Közeleg a háború. A harchoz sok ember kell.”
„Most már nem lesz háború. Toranaga úr Ószakába megy.”
„Két kard. Igazán nem sok.”
„Lehetetlen. Nagyon sajnálom, én ilyesmit nem adhatok.”
„Nagyon sajnálom, de nem is tőled kértem. Mindenesetre engem csak ez elégít ki. Semmi más. – Gjoko arcáról izzadságpatak csordogált le az ölébe. – Szeretnék felajánlani Toranaga úrnak ötszáz koku árengedményt megbecsülésem jeléül e nehéz időkben. A másik ötszázat a fiamra fordítom. Egy szamurájnak meg kell alapoznia utódai jövőjét, ne?”
„Halálra ítélnéd a fiadat? Nemsokára minden Toranaga-szamuráj meghal vagy róninná lesz.”
„Karma. A fiamnak már vannak fiai, úrnőm. Elmondhatják majd az ő fiaiknak, hogy valaha szamurájok voltunk. Csak ez számít, ne?”
„Ilyesmit én nem adhatok.”
„Igaz. Nagyon sajnálom. De engem csak ez elégít ki.”

Toranaga ingerülten rázta a fejét. – A hírei érdekesek – talán –, de annyit nem érnek, hogy a fiából szamurájt csináljak.
– Hűséges hívednek látszik, uram – felelte Mariko. – Azt mondta, örülne, ha további ötszáz kokut levonnál a szerződés árából, hogy elláthass vele egy szükséget szenvedő szamurájt.
– Ez nem nagylelkűség. Egyáltalán nem. Csak a bűntudat furdalja az eredeti, gyalázatosan magas díj miatt.
– De talán érdemes volna megfontolni, uram. Gjoko ötlete erről az új céhről, a gei-sákról nagy hatású lehet, ha megvalósítod, ne? Talán nem is ártana.
– Nem értek egyet. Nem. Miért kellene megjutalmaznom? Semmi okom rá, hogy ebben a kitüntetésben részesítsem. Nevetséges! Csak nem ő kért meg rá?
– Ez túlságosan nagy szemtelenség lett volna tőle, uram. Én magam tettem ezt a javaslatot, mert hiszem, hogy ez az asszony igen értékes lehet számodra.
– Hát akkor legyen még értékesebb. Ezek az úgynevezett titkai valószínűleg hazugságok. Manapság mást se hallok, csak hazugságokat. – Toranaga megrázott egy kis csengőt, s a távoli ajtóban azonnal megjelent egy szolgálattévő tiszt.
– Uram?
– Hol van Kiku, a kurtizán?
– A szállásodon, uram.
– Az a Gjoko nevű nőszemély is vele van?
– Igen, uram.
– Küldd el mindkettőt a várból! Azonnal! Küldd vissza... Nem, szállásold el őket egy fogadóban – egy harmadosztályú fogadóban –, és mondd meg nekik, hogy ott várjanak, míg értük nem küldök. – A tiszt eltűnt, Toranaga pedig nyűgösen hozzátette: – Undorító! Még hogy kerítőkből szamurájokat csináljunk? Már a mocskos parasztok se tudják, hol a helyük!
Csak ült a párnáján, s a kezében remegett a legyező. Mariko megrendülten nézte az urában végbement változást. A korábbi határtalan önbizalmat rosszkedv, idegesség, nyűgösség váltotta fel. Érdeklődve, de korántsem azzal az izgalommal hallgatta végig a titkokat, amire az asszony számított. Szegény ember, gondolta Mariko szánakozva, mindenről lemondott. Mit ér már neki bármiféle értesülés? Lehet, hogy bölcsen is teszi, ha elveti a világi hívságokat, és felkészül a nagy ismeretlenre. Talán nekem magamnak is ezt kellene tennem, gondolta keserűen. Igen, de nem tehetem, egyelőre még nem, valahogyan meg kell védenem a fiamat.
A magas, erődített öregtorony ötödik emeletén voltak, három égtáj felől ablakok nyíltak az egész városra. Sötétség követte a naplementét, a hold alacsonyan homálylott a láthatáron, a penészes levegő fojtogatott, noha itt, csaknem százlábnyira a várfalak teteje felett minden kis légmozgás bejutott a terembe. Alacsony mennyezetű terem volt, maga is erődített, az egész szintnek a felét elfoglalta, csak rajta túl voltak még kisebb szobák.
Toranaga kezébe vette az üzenetet, amelyet Hiromacu küldött Marikóval, és újra elolvasta. Mariko látta, hogy a keze remeg.
– Minek akar ez Jedóba jönni? – Toranaga türelmetlenül félrevetette a papirost.
– Nem tudom, uram, nagyon sajnálom. Csupán megkért, hogy adjam át neked, mást nem mondott.
– Beszéltél ezzel a renegát kereszténnyel?
– Nem, uram. Josinaka-szan azt mondta, megparancsoltad, hogy senki sem beszélhet vele.
– Hogyan viselkedett Josinaka az úton?
– Nagyon hozzáértően, uram – válaszolt Mariko türelmesen másodszor ugyanarra a kérdésre. – Nagyon tehetséges katona. Jól őrzött bennünket, és idejében ideért velünk.
– Miért nem maradt veletek az egész úton Cukku-szan?
– Misimán innen ő és az Andzsin-szan összeveszett, uram – felelte Mariko, nem tudván, mit mondott erről Toranagának Alvito atya, ha egyáltalán volt már alkalma beszélni vele. – Így aztán az atya úgy döntött, egyedül utazik tovább.
– Min vesztek össze?
– Részben rajtam, vagyis a lelkemen, uram. Leginkább azonban a vallási viszálykodásuk miatt, és mivel az uralkodóik is háborúban állnak egymással.
– Ki kezdte?
– Egyformán okolható mindegyik. Egy flaska alkohollal kezdődött az egész. – Elmesélte, mire került sor Rodrigues és Blackthorne között, majd így folytatta: – Cukku-szan ajándékul hozott még egy flaskát, mondván, hogy ki akarja békíteni az Andzsin-szant Rodriguesszel, de az Andzsin-szan elképesztően nyílt modortalansággal azt felelte, látni sem akar semmiféle „pápista” szeszt, jobb szereti a szakét, és nem bízik a papokban. A... a szent életű atya dühbe gurult, és ugyanolyan nyers modortalansággal kijelentette, ő sohasem foglalkozott mérgekkel, nem is fog, mert helyteleníti az ilyesmit.
– Á, mérgek? Használják fegyverként a mérget?
– Az Andzsin-szan szerint akadnak köztük, akik használják, uram. Ezután még csúnyább szavakat vágtak egymás fejéhez, majd veszekedni kezdtek a valláson, a lelkemen, a katolicizmuson és a protestantizmuson... Amint tudtam, otthagytam őket, Josinaka-szanért mentem, és ő véget vetett a veszekedésnek.
– A barbárok mindig csak bajt okoznak. A keresztények folyton bajt okoznak. Ne?
Mariko nem válaszolt. Toranaga nyűgös viselkedése zavarba ejtette. Egyáltalán nem vallott rá, és úgy tűnt, nincs semmi magyarázata, miért hagyta ennyire cserben legendás önbizalma és önuralma. Talán a vereség gondolatát nem bírja elviselni. Nélküle mindnyájunknak végünk, a fiamnak is, és a Kvantó hamarosan új kezekbe kerül. Toranaga rosszkedve kezdett átragadni rá. Az utcákon és a várban is megfigyelte, hogy mélabú ül az egész városon – amely nemrég még vidámságáról, zajos jókedvéről, életszeretetéről volt híres.
– Abban az esztendőben születtem, amikor a keresztények ideérkeztek, és azóta egyfolytában kísértenek bennünket, akár a pokolbeli ördögök – mondta Toranaga. – Ötvennyolc éven keresztül csak bajt okoztak. Ne?
– Sajnálom, hogy ellenedre vannak, uram. Kívánsz még valamit? Engedelmeddel...
– Ülj le. Még nem végeztem. – Toranaga újra megrázta a csengőt. Az ajtó kinyílt. – Küldd be Buntaro-szant.
Belépett Buntaro. Komor arccal letérdelt és meghajolt. Mariko bénultan meghajolt feléje, de Buntaro ügyet sem vetett rá.
Nem sokkal azelőtt Buntaro fogadta őket a várkapuban, amint a csapat megérkezett. Kurtán üdvözölte feleségét, majd közölte vele, hogy azonnal Toranaga úrhoz kell mennie. Az Andzsin-szanért később küldenek.
– Buntaro-szan, arra kértél, hogy feleséged jelenlétében fogadjalak, amilyen hamar csak lehet?
– Igen, uram.
– Mit akarsz?
– Alázatosan engedélyt kérek, hogy fejét vegyem az Andzsin-szannak.
– Miért?
– Kérlek, bocsáss meg, de... nem szeretem, ahogy a feleségemre néz. Ezt... meg akartam mondani a feleségemnek is, mielőtt veled beszéltem volna. Azonkívül megsértett Andzsiróban, és ezzel a szégyennel nem élhetek együtt.
Toranaga Marikóra pillantott, aki mintha kővé dermedt volna. – Azzal vádolod a feleségedet, hogy bátorítja?
– Én... engedélyt kérek, hogy a fejét vehessem.
– Azzal vádolod a feleségedet, hogy bátorítja? A kérdésre felelj!
– Kérlek, bocsáss meg, uram, de ha így vélekednék, kötelességem lenne az ő fejét is lecsapni – válaszolta mereven, a tatamikra szegezett szemmel Buntaro. – Ez a barbár állandóan veszélyezteti a harmóniámat. Véleményem szerint téged is zavar. Kérlek, engedd meg, hogy lecsapjam a fejét. – Felnézett; húsos arca borotválatlan volt, szeme karikás. – Vagy engedd, hogy magammal vigyem a feleségemet, és még ma éjjel előremenjünk – hogy előkészítsük utadat a Nagy Űrbe.
– Te mit szólsz ehhez, Mariko-szan?
– Ő a férjem. Azt teszem, amit parancsol – hacsak te másként nem rendelkezel, uram. Ez a kötelességem.
Toranaga az asszonyról a férfira nézett. Azután megkeményedett a hangja, és egy pillanatra a régi Toranagára emlékeztetett. – Mariko-szan, három nap múlva Ószakába indulsz. Azt az utat készíted elő nekem, és ott vársz rám. Buntaro-szan, te velem jössz mint kíséretem parancsnoka, amikor elindulok. Miután segédkeztél nekem a szeppukuban, te vagy valamelyik embered megteheti ugyanezt az Andzsin-szannal – akár beleegyezik, akár nem.
Buntaro megköszörülte a torkát. – Kérlek, uram, rendeld el a Bíbor...
– Csend! Megfeledkezel magadról! Háromszor mondtam neked, hogy nem! Ha még egyszer kéretlen tanáccsal tolakodsz elém, egy jedói pöcegödörben fogsz szeppukut elkövetni!
Buntaro a tatamihoz csapta a homlokát. – Bocsánatot kérek, uram. Kérlek, bocsásd meg arcátlanságomat.
Marikót éppúgy elképesztette Toranaga modortalan, szégyenletes dühkitörése, mint Buntarót, és hogy zavarát elrejtse, ő is mélyen meghajolt. Toranaga egy perc múlva megszólalt: – Bocsássátok meg rosszkedvemet. Kérelmedet teljesítem, Buntaro-szan, de csak miután segédkeztél nekem a szeppukuban.
– Köszönöm, uram. Kérlek, bocsáss meg, amiért megsértettelek.
– Mindkettőtöknek megparancsoltam, hogy béküljetek ki egymással. Megértettétek? Buntaro biccentett. Mariko is.
– Rendben van. Mariko-szan, ma este, a Kutya órájában gyere hozzám az Andzsin-szannal. Most elmehetsz.
Mariko meghajolt és távozott.
Toranaga Buntaróra meredt.
– Nos? Vádolod a feleségedet?
– El... elképzelhetetlen, hogy megcsalna engem, uram – felelte mogorván Buntaro.
– Egyetértek. – Toranaga fáradtan elhessegetett egy legyet a legyezőjével. – Nos, hamarosan lecsaphatod az Andzsin-szan fejét. De egy darabig még a nyakán van rá szükségem.
– Köszönöm, uram. Még egyszer kérlek, bocsáss meg, amiért felbosszantottalak.
– Bosszantó időket élünk. Undorító időket. – Toranaga előrehajolt. – Ide hallgass, azt akarom, hogy azonnal indulj Misimába, és váltsd fel ott apádat néhány napra. Engedélyemet kéri, hogy idejöhessen és beszélhessen velem. Nem tudom, miről... Mindenesetre szükségem van valakire Misimában, akiben megbízhatok. Volnál szíves hajnalban útnak indulni... de Takato felé?
– Uram? – Buntaro látta, hogy Toranaga óriási erőfeszítéssel igyekszik megnyugodni, de a hangja így is reszketett.
– Bizalmas üzenetet szeretnék küldeni anyámnak Takatóba. Senkinek sem árulhatod el, hogy arrafelé tartasz. De amint a városon kívül érsz, fordulj északnak.
– Értem.
– Lehet, hogy Zataki úr megakadályozza a levél átadását – vagy legalábbis megpróbálja. Csakis anyám kezébe adhatod. Megértetted? Egyedül az ő kezébe. Vigyél magaddal húsz embert, és vágtass oda. Előreküldök egy postagalambot, hogy megkérjem fivéremet, biztosítson neked szabad járást Takatóig.
– Szóban vagy írásban küldöd az üzenetet, uram?
– Írásban.
– És ha nem tudom átadni?
– Át kell adnod, természetesen át kell adnod. Ezért választottalak téged! De... de ha téged is elárulnak, ahogy engem... ha elárulnak, semmisítsd meg a levelet, mielőtt végzel magaddal. Amint ezt a rossz hírt meghallom, az Andzsin-szan feje leröpül a nyakáról. És ha... és mi legyen Mariko-szannal? Mi legyen a feleségeddel, ha balul üt ki a dolog?
– Kérlek, küldd a Nagy Űrbe, mielőtt meghalsz, uram. Kitüntetnél, ha... Mariko-szan megérdemel egy méltó segédet.
– Nem fog méltatlan halált halni, ezért kezeskedem. Gondom lesz rá. Kérlek, gyere ide hajnalban a levélért. És ne vallj kudarcot. Csakis anyám kezébe adhatod.
Buntaro újra köszönetet mondott, és távozott, magában szégyenkezve Toranaga leplezetlen félelme és gyávasága miatt.
Miután egyedül maradt, Toranaga kendőt húzott elő, és letörölte arcáról a verejtéket. Az ujjai remegtek. Erőnek erejével igyekezett megállítani a remegésüket, de nem tudta. Minden tartalékára szüksége volt, hogy az ostoba fajankót játssza, hogy elrejtse óriási izgalmát, amit a remény váltott ki belőle, hogy a Mariko által felfedett titkok meghozhatják a rég várt lehetőséget.
– Meghozhatják... ha igazak – mondta ki fennhangon.
Ocsiba, gondolta élvezettel és kárörömmel... szóval ezzel a hárpiával lehetne kicsalni fivéremet hegyi sasfészkéből. Fivérem Ocsibát akarja. De most már az is nyilvánvaló, hogy nemcsak őt, sőt, nemcsak a Kvantót akarja. Többet akar – a birodalmat. Megveti Isidót, utálja a keresztényeket, és betegesen féltékeny Isidóra, aki köztudomásúlag koslat Ocsiba után. Előbb-utóbb össze fog marakodni Isidóval, Kijamával és Onosival. Mert az én hitszegő, álnok fivérem igazában sógun akar lenni. Minovara-származék, minden jogcíme megvan, becsvágy is szorult belé, de egyelőre nincs megfelelő rangja. És még nem övé a Kvantó. Ahhoz, hogy a többit megszerezhesse, előbb a Kvantót kell megszereznie.
Toranaga a tenyerét dörzsölte örömében, ha arra gondolt, miféle csapdákat állíthat fivére elé ennek a csodálatos értesülésnek a birtokában.
És Onosi, a bélpoklos! Ha a megfelelő pillanatban egy kis mézet csepegtetünk Kijama fülébe, gondolta, és a renegát árulását egy kicsit kiszínezzük, eltúlozzuk, Kijama egész hadával fegyverre kap, és tűzzel-vassal nekiront Onosinak. „Gjoko biztosra veszi, uram. József testvér azt mondta, Onosi úr meggyónta neki, hogy titokban szövetséget kötött Isidóval egy keresztény daimjó ellen, ezért kérte a feloldozást. A szövetség értelmében Onosi mostani támogatásáért cserébe Isido szavatolja, hogy amint te meghalsz, uram, ezt a keresztény daimjót árulás vádjával utasítják, távozzék a Nagy Űrbe, de ha kell, erővel is odaküldik, s mindkettőtök birtokait Onosi fia örökli. A keresztény daimjó neve nem hangzott el, uram.”
Kijama vagy a nagaszaki Harima? – töprengett Toranaga. De mit számít? Nekem úgy felel meg, hogy Kijama legyen az.
Támolyogva felállt, odabotorkált az egyik ablakhoz, és a fatáblára dőlt. Kinézett a holdra és az égre. A csillagok homálylottak. Gyülekeztek az esőfelhők.
– Buddha, mind ti istenek, bármiféle istenek, adjátok, hogy fivérem bekapja a csalit – és hogy annak a némbernek a titkai igaznak bizonyuljanak!
Nem jelent meg hullócsillag, amellyel az istenek nyugtázták volna az üzenet vételét. Nem támadt szél, nem takarta el hirtelen felhő a félholdat. De ha kapott volna valami efféle égi jelet, Toranaga úgyis közönséges véletlennek tartotta volna, semmi másnak.
Légy türelmes. Csak a tényekkel számolj. Ülj le és gondolkodj, intette magát.
Tudta, hogy a feszültség kezdi kimeríteni erejét, de létfontosságú volt, hogy semelyik bizalmasa vagy vazallusa – és így senki a Jedóban nyüzsgő pletykafészkek és kémek közül – ne sejtse meg: csupán színleli a megadást, csupán játssza a legyőzött ember szerepét. Azonnal rájött Jokoszéban, hogy a második tekercs átvétele fivérétől egyben halálos ítéletének elfogadása lenne. Tudta, fennmaradására a legkisebb esélyt is csak az biztosítja, ha mindenkit meggyőz, még önmagát is, hogy teljes mértékben belenyugodott a vereség gondolatába, holott a valóságban csupán az időt húzza ezzel, hű maradván egész életében alkalmazott taktikájához: tárgyal, halogat, látszólag visszavonul, s közben türelmesen várja, hogy a verőér fölött rés támadjon a páncélban – s akkor habozás nélkül, teljes erőből lesújt a tőrrel.
Jokosze óta egymás után virrasztotta át magányosan a nappalokat és az éjszakákat. Egyre nehezebb volt elviselni őket. Nem vadászhatott, nem nevethetett, nem tervezgethetett bizalmas tanácsadóival, nem úszhatott, táncolhatott, nem énekelhetett a nó-színdarabokban, amelyeket pedig annyira szeretett egész életében. Csak a magányos ember szerepét játszhatta, élete legnehezebb szerepét: a rosszkedvűséget, a legyőzöttséget, a határozatlanságot, a tehetetlenséget, s közben majdhogynem halálra is kellett éheztetnie magát.
Hogy az időt kitöltse valamivel, tovább csiszolgatta az Örökséget. Titkos utasítások voltak ezek utódai számára, hosszú évek tapasztalataiból szűrte le őket. Szudara máris megesküdött, hogy tartani fogja magát az Örökséghez, mint ahogy az egymást követő utódoknak egytől egyig meg kell esküdniük rá. A klán fennmaradása így biztosítva lesz, hacsak – gondolta Toranaga, miközben kicserélt egy-egy szót, beszúrt egy mondatot vagy törölt egy egész bekezdést –, hacsak nem veszek benne ebben a mostani csapdában.
Az Örökség így kezdődött: „Egy tartomány urának az a kötelessége, hogy békét és biztonságot teremtsen népe számára, nem pedig hogy dicsőséggel aranyozza be az ősök nevét vagy hogy utódai boldogulásán munkálkodjék...”
Az egyik vezérelv így hangzott: „Ne feledjétek, hogy a szerencse és a balszerencse a mennytől és a természet törvényétől függ. Nem lehet megvásárolni imádkozással, se semmilyen ravasz fortéllyal, amit bárki ember fia vagy önjelölt szent talál ki.”
Toranaga kihúzta az „önjelölt szent”-et, és átalakította a mondat végét: „...amellyel bárki ember fia próbálkozna.”
Általában szívesen tornáztatta agyát a tömör és világos fogalmazással, de a mostani hosszú nappalok és éjszakák alatt minden önfegyelmére szüksége volt, hogy tovább tudja játszani ezt a számára oly idegen szerepet.
Az, hogy tökéletes sikerrel járt, örömére szolgált, de egyben el is keserítette. Hogy lehetnek ilyen hiszékenyek az emberek?
Adj hálát az isteneknek, hogy azok, felelt meg magának már vagy milliomodszor. Azzal, hogy belenyugodtál a „vereségbe”, már kétszer sikerült elkerülnöd a háborút. Most is csapdában vagy, de türelmed végre meghozta gyümölcsét, végre új lehetőséghez jutottál.
Talán új lehetőséghez jutottál, igazította ki magát. Mert lehet, hogy a titkok hamisak, valamelyik ellenséged terjeszti őket, hogy még szorosabbra vonja körülötted a hálót.
Szúrni kezdett a mellkasa, elgyengült, szédült, így hát leült, és mélyeket lélegzett, ahogy a Zen-mesterek tanították régen. „Tíz mély, tíz lassú, tíz mély, tíz lassú, küldd ki elmédet az Űrbe. Nincs múlt, nincs jövő, nincs meleg, nincs hideg, se fájdalom, sem öröm – a semmiből a semmibe...”
Hamarosan újra tisztán tudott gondolkodni. Ekkor asztalához ment, és írni kezdett. Arra kérte anyját, hogy lépjen fel közvetítőül közte és féltestvére között, s ismertesse vele ajánlatát klánjuk jövőjére nézve. Először is javasolja fivérének, hogy vegye fontolóra az Ocsiba úrnővel köthető házasságot. „...Számomra ez természetesen elképzelhetetlen volna, testvér. Túlságosan sok daimjót háborítana fel »szárnyaló becsvágyam«. De ha te kötöd meg ezt a kapcsolatot, biztosíthatod vele a birodalom békéjét és Jaemon utódlását – a te hűségedet senki sem vonja kétségbe, míg az enyémet néhány megtévedt ember kétségbe vonja. Te ugyan ennél előnyösebb házasságot is köthetnél, Ocsiba úrnő azonban nem. Amint az ő Császári Felsége ellen támadó árulókat elmozdítjuk s én visszafoglalom jogos helyemet mint a Régenstanács elnöke, kérelmezni fogom a Menny Fiától, hogy rendelje el ezt a házasságot, amennyiben a válladra óhajtod venni ezt a terhet. Én úgy érzem, csupán ezzel az áldozattal biztosíthatjuk a törvényes utódlást, csak így teljesíthetjük a taikónak tett fogadalmunkat. Továbbá ezennel felkínálom neked a keresztény árulók, Kijama és Onosi minden birtokát, mert ezek a barbár papokkal vállvetve álnokul háborúra készülnek az összes nem keresztény daimjó ellen, amely háborúban muskétával felfegyverzett barbárok inváziója támogatná őket, mint ahogy annak idején urunk, a taikó ellen. Továbbá felkínálom az összes birtokát minden olyan kjúsúi keresztény daimjónak, aki az áruló Isido mellé áll az ellenem vívandó végső csatában. (Tudtad, hogy ez a felkapaszkodott paraszt arcátlanul azt terjeszti: amint én meghalok és kezébe kaparintja a régensek feletti uralmat, tüstént fel fogja oszlatni a Tanácsot és ő maga veszi feleségül az Örökös anyját?)
Mindezekért cserébe csupán ezt kérem, testvér: köss velem titkos szövetséget most, szavatold hadaim biztonságos átkelését a sinanói hegyek közt, és egyesítsük erőinket az én vezetésem alatt, hogy akkor és úgy támadjuk meg Isidót, amikor és ahogyan én akarom. Végül, bizalmam jeléül azonnal elküldöm hozzád Takatóba fiamat, Szudarát, feleségét, Gendzsiko úrnőt és összes gyermeküket, köztük egyetlen fiúunokámat...”
Ez nem egy legyőzött ember műve, gondolta Toranaga, miközben lepecsételte a tekercset. Zataki azonnal rájön. Igen, de a csalit meglengettem előtte. Egyetlen útvonalamon Sinano az akadály, és Zataki a kulcs az ószakai síkság kapujához is.
Vajon valóban Ocsibát akarja Zataki? Igen sokat kockáztatok egy meghágott szolgáló és egy nyöszörgő férfi suttogására alapozva. Lehet, hogy Gjoko, az az arcátlan vérszívó a maga érdekében hazudik? Szamuráj! Szóval ez a kulcs nyitja titkai zárát!
Biztosan vannak bizonyítékai Mariko és az Andzsin-szan ellen. Különben miért állt volna elém Mariko egy ilyen kéréssel? Toda Mariko és a barbár! A barbár és Buntaro! Iiií, de különös is az élet!
Megint az a szúró fájdalom a szívében. Erőt véve magán, üzenetet írt egy kis papírdarabra, és felment a padlásra. Gondosan kiválasztott egy takatói postagalambot a számtalan ketrec egyikéből, és felerősítette rá a miniatűr hengert. Aztán a galambot nyitott dobozában a kakasülőre tette, hogy amint megvirrad, felröppenhessen.
Az üzenetben arra kérte anyját, hogy kérje meg a fiát, biztosítson szabad utat Buntaro számára, aki fontos hírt visz neki és fivérének. Úgy írta alá, akár a Zatakinak szóló ajánlatot: Josi Toranaga-nó-Minovara; életében először használta ezt a címet.
– Repülj biztosan, érkezz meg tévedhetetlenül, kismadaram – mondta, egy kihullott tollal simogatva a galambot. – Tízezer esztendő örökségét hordozod.
Tekintete újra az alant elterülő városra tévedt. Nyugatra alig kivehető fénycsíkot látott, lenn a kikötőben fáklyák pontfényei vették körül a barbár hajót.
Ott egy újabb kulcs, gondolta, és magában ismét meghányta-vetette a három titkot. Tudta, hogy valami elkerülte a figyelmét.
– Bárcsak Kiri itt volna – mondta bele az éjszakába.
Mariko csiszolt fémtükre előtt térdelt. Elfordította tekintetét az arcáról. A kezében tartott tőrön megcsillant az olajlámpa imbolygó fénye.
– Fel kellene hogy használjalak – mondta végtelen szomorúsággal. Szeme megkereste a fülkében, a gyönyörű virágkompozíció mellett a Madonnát, karjában a gyermek Jézussal, és elöntötték a könnyek. – Tudom, hogy az öngyilkosság halálos bűn, de mit tehetnék? Hogyan élhetek tovább ezzel a szégyennel? Jobb, ha én teszem meg, mielőtt még elárulnak.
A szoba csendes volt, akár az egész ház. Családi fészkük a vár legbelső védműrendszerén s a széles várárkon belül épült, ahová csak a legkedveltebb és legmegbízhatóbb hatamotók költözhettek. A házat bambuszfallal övezett kert vette körül, amelyen kis patak csörgedezett végig, ezt a vár körüli bőséges vízforrások táplálták.
Lépteket hallott. A kertkapu nyikorogva kinyílt, és szolgák rohantak elő, hogy üdvözöljék urukat. Mariko fürgén övébe rejtette a tőrt, és felszárította könnyeit. A léptek már sokkal közelebb dobogtak, s ő mélyen meghajolva kinyitotta az ajtót.
Buntaro rosszkedvűen közölte vele, hogy Toranaga ismét meggondolta magát, s ezúttal ideiglenesen Misimába rendeli őt. – Hajnalban indulok. Csak szerettem volna jó utat kívánni neked... – Elhallgatott, belepislogott Mariko arcába. – Miért sírsz?
– Kérlek, bocsáss meg, uram. Csak mivel asszony vagyok, s az élet oly nehéz számomra. És Toranaga-szama miatt is.
– Törött nádszál ő, nem egyéb. Szégyellem kimondani. Rettenetes, de így van. Háborút kellene indítanunk. Az még mindig jobb, mint az olyan jövő, amelyben Isido mocskos képe vigyorog a karmámon!
– Igen, nagyon sajnálom. Bárcsak segíthetnék valamiben. Parancsolsz szakét vagy csát?
Buntaro megfordult, és ráordított a folyosón térdelő szolgára. – Hozz szakét! Szedd a lábad!
Buntaro belépett a szobába. Mariko becsukta az ajtót. Férje odaállt az ablakba, és a várfalakra meg a mögöttük emelkedő öregtoronyra meredt.
– Kérlek, ne aggódj, uram – békítgette Mariko. – A fürdő kész, és a kedvencedért is elküldtem már.
Buntaro fortyogó dühvel meredt az öregtoronyra. – Le kellene mondania Szudara úr javára, ha már a vezetéshez nincs benne elég bátorság. Szudara úr a fia és törvényes örököse, ne? Ne?
– De igen, uram.
– Igen. Vagy inkább meg kellene fogadnia Zataki tanácsát. Kövessen el szeppukut. Akkor Zataki és hadai vállvetve harcolnának velünk. Ha ők és a muskétások támogatnak bennünket, el tudnánk verekedni magunkat Kjótóig, ebben biztos vagyok. De ha kudarcot vallanánk, még az is jobb lenne, mint hogy mocskos, gyáva fokhagymafalók módjára megadjuk magunkat! Urunk minden jogát eljátszotta. Ne? NE? – Vadul Mariko felé perdült.
– Kérlek, bocsáss meg – ezt nincs jogom eldönteni. Ő a mi hűbérurunk.
Buntaro komoran visszafordult, és újból az öregtoronyra meredt. Fények villogtak minden emeleten, különösen az ötödiken. – Belső tanácsának azt fogom javasolni, hogy szólítsák fel a távozásra, és ha nem hajlandó – hát segítsenek neki a távozásban. Volt már példa az ilyesmire! Sokan osztoznak véleményemben, de Szudara úr nem, legalábbis egyelőre még nem. Lehet, hogy titokban ő is osztja, persze; ki tudná megmondani, hogy mikor mire gondol? Ha találkozol a feleségével, ha találkozol Gendzsiko úrnővel, beszélj vele, győzd meg. Ő majd meggyőzi Szudara urat – hisz úgyis az orránál fogva vezeti, ne? Barátnők vagytok, hallgatni fog rád. Győzd meg.
– Én azt hiszem, nagyon helytelen volna ez, uram. Árulás.
– Megparancsolom, hogy beszélj vele!
– Engedelmeskedem.
– Igen, a parancsnak mindig engedelmeskedsz, mi? – acsargott rá Buntaro. – Engedelmeskedsz! Mért vagy mindig ilyen hideg és keserű? He? – Felkapta a tükröt és odatolta Mariko elé. – Nézz bele!
– Kérlek, bocsáss meg, ha kedvedet szegtem, uram. – Mariko hangja nyugodt volt, elnézett a tükör mellett, egyenesen férje arcába. – Nem akartalak megharagítani.
Buntaro csak nézte, azután hirtelen a lakkozott asztalkára vetette a tükröt. – Nem vádoltalak. Ha úgy gondolnám, hogy... akkor... akkor nem haboznék.
Mariko hallotta magát, amint megbocsáthatatlanul visszavág: – Nem haboznál miben? Hogy megölj, uram? Vagy hogy életben hagyj, és még jobban megszégyeníts?
– Nem téged vádoltalak, csak őt! – ordította Buntaro.
– De én vádollak téged! – vijjogott Mariko. – És igenis vádoltál!
– Tartsd a szád!
– Megszégyenítettél urunk előtt! Megvádoltál, de a kötelességedet nem teljesíted! Félsz! Gyáva vagy! Mocskos, gyáva fokhagymafaló!
Buntaro kardja kiröppent hüvelyéből, és Marikót boldogság öntötte el, hogy végre volt bátorsága túlfeszíteni a húrt.
A kard azonban megállt a levegőben. – És... esküt tettél nekem... Istenedre esküdtél... Ószaka... Mielőtt a halálba megyünk... megígérted, hogy... és én a szavadon foglak!
Mariko ingerkedő nevetése éles volt és rosszindulatú. – Ó, igen, hatalmas úr! Párnád leszek még egyszer, utoljára, de a fogadtatásod száraz lesz, keserű és állott!
Buntaro mindkét karjának erejét beleadva, dühödten lesújtott a karddal, s a penge csaknem kettészelt egy lábnyi vastag, kiszárított saroktartó oszlopot. Ki akarta rántani, de a kard nem mozdult. Megvadulva addig rángatta, csavargatta, míg a penge elpattant. Nagyot káromkodott, és keresztülhajította a csonka vaskót a vékony papírfalon, majd részegen az ajtóhoz botorkált. Kívül ott állt a reszkető szolga a tálcával és a szakéval. Buntaro kiütötte a kezéből. A szolga tüstént letérdelt, a padlóhoz illesztette homlokát, és mozdulatlanságba merevedett.
Buntaro nekidőlt a sodzsifélfának. – Várj csak... majd Ószakában.
Kitámolygott a házból.
Mariko még egy darabig nem moccant, mintha révületbe esett volna. Azután a szín kezdett visszatérni az arcába. Szeme újra fókuszba állt. Némán visszafordult a tükréhez. Szemügyre vette tükörképét, azután nyugodtan folytatta arca kifestését.

Blackthorne kettesével szedte a fokokat, úgy rohant föl a lépcsőn, sarkában a kíséretével. Az öregtorony központi lépcsőházában voltak, s örült, hogy a mozgásban nem gátolják a kardjai. A szertartásrendnek megfelelően még az udvaron leadta őket az első őrségnek, amely udvariasan, de tüzetesen meg is motozta. A lépcsőházat, a fordulókat fáklyák világították be. A harmadik fordulón megállt, szinte szétrobbant a bensejében felgyülemlett izgalomtól, s lekiáltott: – Mariko-szan, minden rendben?
– Igen... igen, jól vagyok, köszönöm, Andzsin-szan.
Blackthorne újra nekiindult, könnyűnek és nagyon erősnek érezte magát, s meg sem állt az utolsó fordulóig az ötödik szinten. Ezt az emeletet is nagyszámú őrség vigyázta, akárcsak a többit. Szamurájkíséretének tagjai odaléptek azokhoz, akik az utolsó, vasalt ajtóban álltak, és meghajoltak. Amazok is meghajoltak, és intettek Blackthorne-nak, hogy várjon.
Az egész vár fa- és vasrészei kitűnően voltak megmunkálva. Az öregtorony ablakai, noha kecsesek és finom mívűek voltak, egyben íjászállásul is szolgáltak, ezért súlyos, vasalt spalettákkal voltak ellátva, amelyeket egy másodperc alatt be lehetett rántani.
Mariko is befordult a könnyen védhető lépcsősor utolsó kanyarjába, és melléje ért.
– Minden rendben? – kérdezte Blackthorne.
– Ó, igen, köszönöm – felelte az asszony kissé zihálva. Ugyanaz a különös nyugalom és rendíthetetlenség sugárzott belőle, amelyet a férfi már az udvaron azonnal észrevett, mert még sohasem látta rajta.
Csak amiatt van, gondolta, hogy megérkeztünk Jedóba, hogy itt vagyunk a várban, Toranaga meg Buntaro közelében. Most már én is tudom, mi a teendő.
Végtelen öröm feszítette Blackthorne-t, amióta csak az Erasmust megpillantotta. Korántsem számított rá, hogy ilyen tökéletes rendben, ilyen tisztán, útra készen találja. Most már semmi okom, hogy Jedóban maradjak, gondolta akkor. Éppen csak leszaladok majd a fenékbe, hogy az aljvizet megnézzem, lebukom a törzs mellé, hogy ellenőrizzem, aztán sorra veszem az ágyúkat, a lőportermet, a golyókészletet és a vitorlákat. Már a Jedóba vezető úton eltervelte, hogy vastag selyemből vagy pamutból csináltat vitorlát, mert Marikótól azt hallotta, hogy a vászon ismeretlen Japánban. Megrendelem a vitorlákat meg a többi pótolnivalót, kuncogott magában, aztán irány Nagaszaki!
– Andzsin-szan!
– Hai?
– Dózo.
A megvasalt ajtó zajtalanul kitárult. Toranaga a négyzet alakú terem távolabbi végében ült egy tatamikkal borított emelvényen. Egyedül.
Blackthorne letérdelt, s tenyerét a padlóra téve mélyen meghajolt. – Konbanva, Toranaga-szama. Ikaga deszu ka?
– Okageszana de genki deszu. Anata va?
Toranaga öregebbnek, sápadtabbnak és soványabbnak tetszett, mint azelőtt. Sigata ga nai, gondolta Blackthorne. Toranaga karmája nem lehet hatással az Erasmusra – sőt, az Erasmus lesz a megmentője!
Egyszerűen, de jó kiejtéssel válaszolgatott Toranaga illem diktálta kérdéseire, ahhoz az egyszerűsített eljáráshoz folyamodva, amelyet Alvitóval dolgoztak ki. Toranaga gratulált előrehaladásához, és gyorsabb beszédre váltott.
Blackthorne erre is betanult a felkészülés során egy választ Alvito és Mariko segítségével.
– Kérlek, bocsáss meg, uram, mivel japántudásom csekély, volnál szíves lassabban beszélni és egyszerűbb szavakat használni, mint ahogy nekem is egyszerű szavakat kell használnom – kérlek, bocsáss meg, hogy ilyen kéréssel terhellek.
– Rendben van. Természetesen. Nos, mondd, hogy tetszett Jokosze.
Blackthorne válaszolgatott, akadozva ugyan, mert a szókincse még mindig igen szegényes volt, végül Toranaga egyik kérdésének kulcsszavait egyáltalán nem értette meg. – Dózo? Gomen naszai, Toranaga-szama – mentegetőzött. – Vakarimaszen. Nem értem.
Toranaga egyszerűbb szavakkal megismételte, amit mondott. Blackthorne Marikóra pillantott. – Nagyon sajnálom, Mariko-szan, mit jelent az, hogy „szonkei szu beki umi”?
– „Alkalmas a tengerjárásra”, Andzsin-szan.
– Á! Dómo. – A daimjó tehát azt kérdezte, milyen hamar tudná ellenőrizni, hogy hajója alkalmas-e tengeri útra. – Fél nap alatt, uram.
Toranaga elgondolkodott, majd utasította, hogy másnap ellenőrizze, és még délután, a Kecske órájában tegyen neki jelentést. – Vakarimaszu?
– Hai.
– Utána találkozhatsz az embereiddel – tette hozzá Toranaga.
– Uram?
– A vazallusaiddal. Azért küldtem érted, hogy közöljem, holnap megkapod a vazallusaidat.
– Ó, bocsánat. Értem. Szamuráj vazallusok. Kétszáz ember.
– Igen. Jó éjszakát, Andzsin-szan. Holnap találkozunk.
– Kérlek, bocsáss meg, uram, kérvényezhetnék tiszteletteljesen három dolgot?
– Mik azok?
– Egy: láthatnám enyém legénységet azonnal? Időtakarítás, ne? Kérem.
Toranaga beleegyezett, és kurta parancsot adott az egyik szamurájnak: mutassa az utat az Andzsin-szannak.
– Tíz emberből álló kíséretet vigyél. Vezesd oda az Andzsin-szant, utána hozd vissza a várba.
– Igenis, uram.
– A következő, Andzsin-szan?
– Beszélhetnénk egyedül? Kevés idő. Bocsánatot kérek durvaságért. – Blackthorne igyekezett leplezni aggodalmát, amikor Toranaga Marikóhoz fordult, s megkérdezte, mi ez az egész. Az asszony az igazsághoz híven azt felelte, csak annyit tud, hogy az Andzsin-szannak magántermészetű közlendője van, de hogy micsoda, azt nem kérdezte tőle.
„Biztos vagy benne, hogy megkérhetem erre, Mariko-szan?” – kérdezte Blackthorne, amint megindultak fölfelé a lépcsőn.
„Persze. De meg kell várnod, amíg ő végez. És előre fogalmazd meg magadban, hogy mit akarsz neki mondani, Andzsin-szan. Mostanában... nem olyan türelmes, mint máskor.” Mariko nem kérdezte, miről akar beszélni, ő pedig nem árulta el.
– Rendben van, Andzsin-szan – mondta Toranaga. – Kérlek, várj odakinn, Mariko-szan. – Az asszony meghajolt és kiment. – Nos?
– Bocsánat, hallom, hogy Nagaszaki ura, Harima most ellenség.
Toranaga meglepődött, mert ő is csak Jedóba érkezve értesült róla, hogy Harima átállt Isidóhoz.
– Hol szerezted ezt a hírt?
– Kérem?
Toranaga lassabban megismételte.
– Á! Értem. Hakonénál hallom. Gjoko-szantól. Gjoko-szan Misimában hallja.
– Az az asszony jól tájékozott. Talán túlságosan is az.
– Uram?
– Semmi. Folytasd. Mi van Harima úrral?
– Uram, engedd meg, hogy tisztelettel mondjam: hajóm nagy fegyver Fekete Hajó ellen, ne? Ha elfogom Fekete Hajót nagyon gyorsan – papok igen mérges, mert nincs pénz itteni keresztény munkához – és nincs pénz portugáloknak más földeken sem. Tavaly nem volt Fekete Hajó, nem volt pénz, ne? Ha elfogom Fekete Hajót igen gyorsan, meg jövőre is, papok igen fél. Ez az igazság, uram. Gondolom, papok engedniük kell, ha fenyegetik. Papok lesznek ilyenek Toranaga-szamának! – Blackthorne határozottan összezárta a markát.
Toranaga figyelmesen hallgatta, és a száját nézte, akár Blackthorne az övét.
– Értem, de mi végre, Andzsin-szan?
– Uram?
Toranaga szintén leszűkítette a szókincsét.
– Mit nyerni? Mit elérni? Mit megszerezni?
– Onosi, Kijama és Harima urat.
– Szóval te is bele akarsz avatkozni a politikánkba, akárcsak a papok. Te is azt hiszed, hogy értesz az uralkodáshoz, Andzsin-szan?
– Kérlek, bocsáss meg, nem értem.
– Nem számít. – Toranaga hosszan gondolkodott, majd azt mondta: – A papok azt állítják, nem adhatnak parancsot a keresztény daimjóknak.
– Nem igaz, uram, kérlek, bocsáss meg. Pénz nagy hatalom papok felett. Ez az igazság, uram. Ha nincs Fekete Hajó idén, nincs jövőre, tönkremennek. Nagyon, nagyon rossz papoknak. Ez az igazság, uram. A pénz hatalom. Kérlek, fontold meg: elrendelni Bíbor Eget egyidőben vagy előtte, hogy megtámadom Nagaszakit. Nagaszaki most ellenség, ne? Elfogom Fekete Hajót, és támadom Kjúsú és Honsú közti tengeri utakat. Ez talán elég fenyegetés, hogy ellenségből barátot csinál?
– Nem. A papok szüneteltetnék a kereskedelmet. Én nem állok háborúban sem a papokkal, sem Nagaszakival. Senkivel. Ószakába fogok menni. Nem lesz Bíbor Ég. Vakarimaszu?
– Hai. – Blackthorne nem esett kétségbe. Tudta, hogy Toranaga most már világosan látja: ez a taktika mindenképpen elvonná a Kjúsún állomásozó KijamaOnosiHarimaerők nagy részét. Az Erasmus pedig képes volna szétzilálni, szerteszórni a csapatokat az egyik szigetről a másikra átszállító tengeri járműveket. Csak türelem, intette magát. Hagyd, hogy Toranaga megeméssze. Hosszú az idő Jedo és Ószaka közt, ahogy Mariko mondta, ki tudja, mi minden történhet közben? Készülj a legjobbra, de ne félj a legrosszabbtól se.
– Andzsin-szan, miért nem mondtad el mindezt Mariko-szan előtt? Félsz, hogy elárulja a papoknak? Ezt gondolod?
– Nem, uram. Csak közvetlenül akartam beszélni. Nem nők dolga háború. Még egy utolsót kér, Toranaga-szama. – Blackthorne mély lélegzetet vett. – Szokás, hogy hatamoto kegyet kér, néha. Kérlek, bocsáss meg, uram, alkalmas most tisztelettel kérni?
Toranaga kezében megállt a legyező. – Miféle kegyet kérsz?
– Tudom, válás itt könnyű, ha úr rendeli. Kérem Toda Mariko-szamát feleségnek. – Toranagába mintha mennykő csapott volna, és Blackthorne megijedt, hogy túlságosan messzire merészkedett. – Kérlek, bocsásd meg durvaságomat – tette hozzá.
Toranaga gyorsan magához tért. – Mariko-szan beleegyezik ebbe?
– Nem, Toranaga-szama. Titok enyém. Nem mondtam neki, senkinek. Csak enyém titok. Nem mondtam Toda Mariko-szannak. Soha. Kindzsiru, ne? De tudom, hogy van harag férj és feleség. Válás könnyű Japánban. Csakis enyém titok. Toranaga urat kérem csak. Nagyon titok. Mariko-szant nem. Kérlek, bocsáss meg, ha megsértettelek.
– Igen mértéktelen kérés ez egy idegentől. Hallatlan kérés. Mivel hatamoto vagy, fontolóra kell vennem, de megtiltom, hogy előtte vagy férje előtt valaha is szóba hozd a dolgot. Megértetted?
– Uram? – Blackthorne egy szót sem értett, gondolkodni is alig volt képes.
– Igen csúnya kérés és gondolat, Andzsin-szan. Érted?
– Igen, uram, nagyon saj...
– Mivel Andzsin-szan hatamoto, nem haragszom. Meg fogom fontolni. Érted?
– Igen, azt hiszem. Köszönöm. Kérlek, bocsásd meg szegény japántudást.
– Nem beszélhetsz neki a válásról, Andzsin-szan. Se Mariko-szannak, se Buntaro-szannak. Kindzsiru, vakarimaszu?
– Igen, uram. Értem. Titok közted, köztem. Titok. Köszönöm. Kérlek, bocsásd meg durvaságomat, és köszönet türelmedért. – Blackthorne hibátlanul meghajolt, majd, akár az alvajáró, kibotorkált. Az ajtó bezárult mögötte. A pihenőn mindenki őt nézte kíváncsian.
Szerette volna megosztani a diadalt Marikóval, de az asszony zavarba ejtő üres tekintete és az őrök jelenléte visszatartotta ettől. – Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak – mindössze ennyit mondott.
– Semmi baj – válaszolta ugyanolyan színtelen hangon Mariko.
Elindultak lefelé a lépcsőn. Az első sor után megszólalt az asszony: – Egyszerű beszédmódod különös, de egészen érthető, Andzsin-szan.
– Sokszor elvesztettem a fonalat. De az, hogy tudtam: ott vagy, nagyon sokat segített.
– Én semmit sem csináltam.
Csendben mentek tovább, Mariko kicsivel mögötte, ahogy az illem előírta. Minden emeleten szamurájok sorfalán kellett átvágniuk, aztán egy lépcsőkanyarban az asszony kimonószegélye beleakadt a rácsba, és Mariko megbotlott. Blackthorne elkapta, s a váratlan érintkezés mindegyiküket örömmel töltötte el.
– Köszönöm – mondta Mariko zavartan, amint Blackthorne talpra állította.
Folytatták útjukat, és sokkal közelebb érezték magukat egymáshoz, mint az este folyamán bármikor.
A fáklyákkal megvilágított udvaron mindenütt szamurájok nyüzsögtek. Még egyszer ellenőrizték passzusukat, majd fáklyavivőikkel együtt kivezették őket az öregtorony főkapuján, aztán végig egy folyosón, amely magas, pártázatos kőfalak közt kanyargott a következő kapuig, ez pedig a vizesárokra és a legbelső fahídra nyílt. Az egész várkomplexumot hét vizesárok gyűrűje vette körül. Volt, amelyiket úgy ástak, volt, amelyiket folyóból, patakból alakítottak át. Miközben a déli főkapu felé igyekeztek, Mariko elmondta, hogy ha majd az erőd építését két esztendő múlva befejezik, százezer szamurájt és húszezer lovat lesz képes befogadni, egy esztendőre való teljes ellátmánnyal.
– Akkor ez lesz a legnagyobb vár a világon – felelte Blackthorne.
– Ez volt Toranaga úr terve. – Mariko hangja komoran csengett. – Sigata ga nai, ne? – Végre megérkeztek az utolsó hídhoz. – Most már látod, Andzsin-szan, hogy a vár Jedo központja, ne? Belőle ágaznak szét az utcák, amelyek a várost alkotják. Tíz évvel ezelőtt csak egy kis halászfalu állt itt. Most, ki tudja? Háromszázezer ember lakik benne? Kétszáz- vagy négyszázezer? Toranaga úr még nem számlálta meg a népét. De az biztos, hogy mind egyetlen cél érdekében vannak itt: hogy szolgálják a várat, amely védi a kikötőt és a hadakat etető síkságot.
– Semmi másért?
– Semmi másért.
Fölösleges aggódnod, Mariko, gondolta Blackthorne, fölösleges ilyen komoly képet vágnod. Mindent megoldottam. Toranaga teljesíteni fogja a kéréseimet.
A fáklyáktól megvilágított Icsi-basi – Első híd – túlsó végén, amely után már a város következett, Mariko megállt. – Itt el kell válnunk, Andzsin-szan.
– Mikor láthatlak?
– Holnap. A Kecske órájában. Az öregtorony udvarában foglak várni.
– Ma este nem találkozhatnánk? Ha korán visszaérek?
– Nem, nagyon sajnálom, kérlek, bocsáss meg. Ma este nem. – Mariko szertartásosan meghajolt. – Konbanva, Andzsin-szan.
Blackthorne is meghajolt. Szamuráj módra. Nézte, ahogy az asszony visszamegy a hídon, a fáklyavivők egy része is vele tartott. A karfákra erősített vastartókban égő fáklyák körül rovarok milliói nyüzsögtek. Az asszonyt nemsokára elnyelte a tömeg és az esti sötétség.
Blackthorne ekkor egyre erősödő izgalommal hátat fordított a várnak, és elindult vezetője után.

Negyvennyolcadik fejezet

– A barbárok ott laknak, Andzsin-szan – mutatott előre a szamuráj.
Blackthorne feszengve kémlelt a sötétbe a fojtogató, bűzös levegőben. – Hol? Abban a házban? Ott?
– Igen. Bocsánatot kérek, de abban. Látod?
Százlépésnyire lehetett tőlük ez az újabb viskó és sikátor egyveleg, azon a kopár, vizenyős ugaron túl, ahol álltak, s egy nagy ház emelkedett ki belőle, halványan kirajzolódva a szénfekete égre.
Blackthorne körülnézett, hogy tájékozódási pontokat keressen, s közben legyezőjével verte el magától a szemtelen bogarakat. Amint az Első hidat maguk mögött hagyták, szinte azonnal úgy érezte, elveszik ebben a labirintusban.
Útjuk számtalan utcán és közön át vezetett, eleinte a tengerpart felé, aztán keletnek fordultak, hidakon és hidacskákon keltek át, majd északnak tértek egy újabb folyó mentén, amely a kültelkeken, lapos, nyirkos talajon kanyargott. Minél messzebb jutottak a vártól, annál rosszabbak voltak az utak, annál szegényesebbek a házak. Az emberek egyre alázatosabban viselkedtek, a sodzsikon egyre kevesebb fény szűrődött ki. Blackthorne szemében Jedo végtelen masszának tűnt, amely mintha utakkal és patakokkal elválasztott falvakból állt volna.
Itt, a város délkeleti peremén a talaj egészen elmocsarasodott, s az útból is kibírhatatlan bűz áradt. Már egy ideje észrevehetően fokozódott a bűz, a tengeri moszat, az ürülék és az iszap szaga, és belekeveredett valami fanyar, édes büdösség is, amelyet nem tudott hová tenni, de mégis ismerősnek tetszett.
– Úgy bűzlik, akár Billingsgate apály idején – motyogta, miközben agyoncsapott még egy éjjeli rovart, amely az arcára telepedett. Egész teste ragadt az izzadságtól.
Aztán meghallotta egy duhaj holland tengerésznóta foszlányait, és minden kényelmetlenségéről megfeledkezett. – Csak nem Vinck az?
Vidáman indult meg a hang irányába, a fáklyavivők gondosan bevilágították útját, a szamurájok követték.
Közelebb érve látta, hogy az egyszintes épület félig japán, félig európai stílusú. Cölöpökre emelték, düledező bambuszkerítés övezte a telket, s a ház sokkal újabbnak tűnt, mint a körülötte kuporgó viskók. A kerítésen nem volt kapu, csak egy lyuk. A tető zsúpból készült, a bejárati ajtó jó erős volt, a falakat durván megmunkált deszkákból rótták össze, az ablakokat németalföldi stílusú táblák védték. Itt-ott, a repedéseken fény szűrődött ki. A danolás és kurjongatás hangjai erősödtek, de még nem tudott különbséget tenni köztük. Lépegetőkövek vezettek egészen a veranda lépcsőjéig a gondozatlan kerten át. A lyuk széléhez kurta zászlórúd volt kötözve. Blackthorne megtorpant, és felnézett rá. Hevenyészett holland zászló lógott rajta bágyadtan, és a látványra megdobbant a szíve.
A bejárati ajtó kivágódott. Fénynyaláb vetült a verandára. Baccus van Nekk részegen kibotorkált a veranda szélére, félig hunyt szemmel félrehúzta a gatyapőcét, és magasra ívelő sugárban vizelni kezdett.
– Áááá – nyögött fel élvezettel. – Nincs is jobb, mint egy kiadós hugyozás.
– Nincs-e? – kiáltott oda Blackthorne hollandul a kerítéstől. – Próbáld ki a vödröt!
– He? – Van Nekk vaksin belepislogott a sötétbe, és megpillantotta Blackthorne-t, aki a szamurájok között állt a fáklyák fényében. – Jóságosúristenszamuráj! – Szuszogva összeszedte magát, és esetlenül, derékból meghajolt. – Gomen naszai, szamuráj-szama. Icsibon gomen naszai, ahány majom-szama csak van. – Kiegyenesedett, bárgyú mosolyt erőltetett az arcára, és az orra alá motyogta: – Részegebb vagyok, mint hittem. Egy pillanatig azt képzeltem, ez a kurafi hollandul szól hozzám. Gomen naszai, ne? – kiáltotta újra, azután tántorogva visszaindult a házba, közben vakarózott és a gatyapőcét igazgatta.
– Hé, Baccus, hát már annyi eszed sincs, hogy a saját fészkedbe ne rondíts?
– Mi? – Van Nekk megperdült, és vakon pislogott a fáklyák fényköre felé. – Csak nem te vagy az, navigátor? Az isten verje meg a szememet, semmit se látok. Navigátor, az isten szerelmére, te vagy az?
Blackthorne felnevetett. Öreg barátja igen ostobán festett a nadrágból kilógó nemi szervével. – Persze hogy én vagyok! – Aztán a szamurájokhoz fordult, akik alig titkolt megvetéssel figyelték a jelenetet. – Matte kuraszai. Várjatok meg, kérlek.
– Hai, Andzsin-szan.
Blackthorne előrement, s a fáklyák fénye most már egyenesen rávetült a kertet borító szemétre. Undorodva kilépett facipőjéből, és felszaladt a tornácra. – Hahó, Baccus, kövérebb vagy, mint amikor elindultunk Rotterdamból, ne? – Jókedvűen a vállára csapott.
– Jóságos isten, hát tényleg te vagy az?
– Persze hogy én.
– Már rég lemondtunk rólad, azt hittük, meghaltál. – Baccus van Nekk kinyújtotta a kezét, és megérintette Blackthorne-t, hogy meggyőződjék róla, nem álmodik. – Úristen, imáim meghallgatásra találtak! Mi történt, veled, navigátor, honnan jössz? Ez kész csoda! Tényleg te vagy az?
– Igen. És most kérlek, igazítsd helyre a gatyapőcödet, aztán gyerünk be – mondta Blackthorne, feszengve a szamurájok előtt.
– Mi? Ó, bocsáss meg, én... – Van Nekk kapkodva megigazította öltözetét, miközben könnyek csurogtak az arcán. – Jóságos isten, navigátor... már azt hittem, megint a gin ördöge űz gúnyt belőlem. Hadd jelentelek be, jó?
Dülöngélve előreindult, noha az öröm jóformán teljesen kijózanította. Blackthorne követte. Van Nekk kitárta az ajtót, és túlharsogta a vad danászást: – Fiúk! Nézzétek, mit kaptunk a Mikulástól! – A nagyobb nyomaték kedvéért bevágta az ajtót Blackthorne mögött.
Azonnal csend lett.
Blackthorne szeme nehezen szokott hozzá a fényhez. A bűzös levegő fojtogatta. Látta, hogy mindannyian úgy merednek rá, mintha lidérc csöppent volna közéjük. Aztán megtört a varázs, és boldogan ordibálva köréje nyomakodtak, karját tapogatták, hátba vágták, mind egyszerre beszélt. – Navigátor, hogy kerülsz ide? – Igyál egyet! – Úristen, lehetséges ez? – De jó újra látni téged! – Már azt hittük, meghaltál! – Nem, kutya bajunk, már persze viszonylag! – Kelj föl abból a székből, te ringyó, a navigátor-szamának a legjobb szék dukál! – Hé, grogot, az istenit! Féke az útból, kezet akarok rázni vele...
Azután felordított Vinck: – Egyenként, fiúk, egyenként! Hadd jusson egy kis levegőhöz. Adjatok egy széket a navigátornak meg egy pohár italt, az isten szerelmére! Persze, én is azt hittem, hogy egy szamuráj...
Kezébe nyomtak egy fakupát, leültették egy nyekergő székbe, és elárasztották kérdésekkel.
Blackthorne körülnézett. A szoba lócákkal, kezdetleges székekkel és asztalokkal volt bebútorozva, gyertyák és olajlámpások világították meg. Az egyik asztalon piszkos tányérok meg egy legyektől nyüzsgő, félig átsütött, jókora húsdarab.
Az egyik fal mentén hat szutykos nő hajlongott feléje térden állva.
Emberei sugárzó képpel várták, hogy beszélni kezdjen: Sonk, a szakács, Johann Vinck, másod-vitorlamester és főpattantyús, a néma Salamon, Croocq, a hajósinas, Ginsel, a vitorlakészítő, Baccus van Nekk, a kalmárok elöljárója, kincstárnok és végül Jan Roper, a másik kalmár, aki, mint mindig, külön ült a többiektől, savanyú mosollyal beesett, feszes bőrű képén.
– Hol a vezérkapitány? – kérdezte Blackthorne.
– Meghalt, navigátor, meghalt... – Hat hang válaszolt egyszerre s kezdett mesélni, míg Blackthorne fel nem tartotta a kezét. – Baccus, te felelj.
– Meghalt, navigátor. Már a veremből nem került ki. Emlékszel, milyen rossz bőrben volt, nem? Amikor téged elvittek, aznap éjjel egyszer csak hallottuk, hogy fuldoklik. Így volt, fiúk?
Igen, zúgták kórusban, és van Nekk hozzátette: – Én mellette ültem, navigátor. Vizet akart, de nem volt egy csepp se, ő meg csak fuldoklott és nyöszörgött. Hogy mikor, azt meg nem tudnám mondani – mind halálra voltunk rémülve –, de végül megfulladt. Rettenetes volt, navigátor.
– Rettenetes volt, igen. Isten büntetése – szólalt meg Jan Roper.
Blackthorne végignézett az arcokon. – Megütötte talán valaki? Hogy elcsendesítse?
– Nem... nem – felelte van Nekk. – Egyszerűen csak beadta a kulcsot. Ott hagyták lenn a veremben azzal a másikkal – a japánnal, emlékszel, aki a húgyos vödörbe akarta fojtani magát. Később Omi úr fölvitette Spillbergen tetemét és elégették. Az a másik szerencsétlen azonban örökre lenn maradt. Omi úr lehajított neki egy kést, az meg fölvágta a hasát, az isten marhája. Aztán betemették a vermet. Emlékszel rá, navigátor?
– Igen. Mi van Maetsukkerrel?
– Ezt mondd el te, Vinck.
– A kis patkányképű elrohadt, navigátor – kezdte Vinck, a többiek belebeszéltek, részleteket kiabáltak, míg Vinck föl nem ordított: – Baccus engem kért, az istenit! Mindnyájatokra sor kerül! A hangok elhaltak, és Sonk közbeszúrta: – Te mondd el, Johann.
– A karja rohadni kezdett, navigátor. Megvágták a verekedés közben – emlékszel arra a verekedésre, amikor téged leütöttek? Jóságos ég, de régen volt! Szóval, elüszkösödött a sebe. Másnap eret vágtam rajta, meg utána való nap is, de az üszök tovább terjedt. Mondtam neki, hogy muszáj lesz fölnyitnom a kelevényt, különben leesik az egész karja – tucatszor elmondtam neki, a többiek is, de nem állt kötélnek. Az ötödik napon a seb bűzleni kezdett. Lefogtuk, és lenyestem majdnem az egész elrohadt részt, de ez se segített. Eljött egy kurafi sárga doktor is, de az se volt okosabb. A patkányképű egy vagy két napig még bírta, de mivel a rohadás mélyre ette magát, kezdett megőrülni. A végén le kellett kötöznünk.
– Bizony, navigátor – mondta élvezettel vakarózva Sonk. – Le kellett kötözni.
– A tetemével mi lett? – kérdezte Blackthorne.
– Fölvitték a hegyre, és elégették azt is. Rendes keresztény temetésben akartuk részesíteni, akárcsak a vezérkapitányt, de nem hagyták. Elégették őket.
Csend lett. – Hozzá se nyúltál az italodhoz, navigátor!
Blackthorne szájához emelte és megkóstolta. A pohár mocskos volt, majdnem elhányta magát. A durva szesz a torkát kaparta. A mosdatlan testek és avas ruhák bűze fojtogatta.
– Hogy ízlik a grog, navigátor? – kérdezte van Nekk.
– Remek, remek.
– Mondd el neki, Baccus!
– Hé, navigátor, csináltam egy lepárlót, mit szólsz hozzá? – Van Nekk szemlátomást igen büszke volt magára, s a többieknek is sugárzott az arca. – Hordószám gyártjuk a szeszt. Rizs, gyümölcs, víz egybe, hagyjuk, hogy beérjen, vagy egy hetet várunk, aztán egy kis varázsolás... – A kerek ember nevetett, és boldogan vakarózott. – Persze, jobb volna egy esztendeig hagyni, hogy az aromája gazdagodjon, de hát olyan gyorsan szlopáljuk, hogy... – Elhalt a hangja. – Nem ízlik?
– Ó, ne haragudj. Finom, igazán finom. – Blackthorne tetveket látott van Nekk ritkás hajában.
Jan Roper gúnyosan közbekiáltott: – Hát te, navigátor? Te aztán remek színben vagy. Hogy ment sorod?
Mind kérdéseket ordibált újra, de Vinck túlharsogta őket: – Hagyjátok beszélni! – Csakhogy a szíjas arcú Vinck se bírta szó nélkül. – Úristen, amikor megláttalak ott az ajtóban, azt hittem, ezek közül a majmok közül jött ide valaki! Becsületistenemre!
Harsogó egyetértés, azután van Nekk hangja: – Úgy van. Ezek az idétlen kimonók – úgy festesz, akár egy asszony, navigátor, vagy azok a félig-se-férfiak! Büdös szodomiták, a legtöbb japán büdös szodomita, mi? Az egyiknek Croocqra fájt a foga... – Kiabálás, obszcén közbeszólások, majd van Nekk folytatta: – Rendes ruhákra lesz szükséged, navigátor. Elhoztuk magunkkal a tieidet is, egyenesen Jedóba jöttünk az Erasmusszal. Úgy vontatták ide, és semmi mást nem engedtek partra hoznunk, csak a ruhákat. Elhoztuk a tieidet is, ezt megengedték. Sonk, szedd már elő őket!
– Jól van, jól van, Baccus, persze hogy előszedem, de nem akarok lemaradni semmiről. Ráér később is.
– Nem bánom.
Jan Roper gúnyosan vigyorgott. – Kardok, kimonó – akár egy tőről metszett pogány! Lehet, hogy úgy is élsz, mint a pogányok, navigátor?
– Ezek a ruhák szellősebbek, jobbak, mint a mieink – felelte feszengve Blackthorne. – El is feledkeztem róla, hogy másként vagyok öltözve. Nem volt más, ezeket kellett viselnem. Kényelmesebbek, mint a matrózruha.
– Igazi kardok azok az övedben?
– Persze. Miért?
– Nekünk nem adnak fegyvert. Semmilyet! – vágta oda mogorván Jan Roper. – Te mért viselheted őket, mint valami átkozott pogány szamuráj?
Blackthorne savanyúan elnevette magát.
– Nem változtál semmit, Jan Roper. Még mindig ugyanaz a szentfazék vagy. A kardjaimról ráérünk beszélni, előbb halljátok a legnagyobb újságot: úgy egy hónap múlva újra tengeren leszünk!
– Úristen, navigátor, komolyan beszélsz? – kérdezte Vinck.
– Igen.
Üvöltő éljenek, kérdések röpködtek a levegőben.
– Megmondtam nektek, hogy nem maradunk itt örökre! – Mondtam, hogy Isten velünk van!
– Hagyjátok beszélni... hagyjátok beszélni a navigátort! – Végül Blackthorne felemelte a kezét.
A nők felé bökött, akik, most, hogy rájuk fordult a figyelme, még alázatosabb pózba merevedtek.
– Kik ezek?
Sonk felnevetett.
– A macáink, navigátor. A ringyóink, és olcsók, mint a fene, egy fületlen gombot alig kérnek egy hétre! Egy egész házra való van belőlük a szomszédban, a faluban meg még több...
– Úgy üzekednek, akár a nyulak – szúrta közbe Croocq, majd Sonk vette át a szót: – Az ám, navigátor. Igaz, hogy kövérek, görbe lábúak, de erő, az van bennük, és nem is vérbajosak. Akarsz egyet, navigátor? Vannak priccseink is, mi nem hálunk úgy, mint ezek a majmok, saját priccseink, szobáink vannak...
– Nagyseggű Marcsát próbáld ki, navigátor, az neked való – mondta Croocq.
Jan Roper túlkiabálta őket.
– A navigátornak nem kellenek a mi szajháink. Van neki különb is, nem igaz, navigátor?
Elvigyorodtak.
– Igaz ez, navigátor? Vannak nőid? Na, mesélj már! Ezeknél a majmoknál jobb nincs is a világon!
– Mesélj a macáidról, navigátor – mondta kényelmesen tetvészkedve Sonk.
– Sok a mesélnivalóm – felelte Blackthorne –, de mind bizalmas jellegű. Minél kevesebb fül hallja, annál jobb, ne? Küldjétek el a nőket, akkor beszélhetünk.
Vinck az ajtóra bökött a hüvelykujjával.
– Tűnés, hai?
A nők meghajoltak, köszönetet, bocsánatkéréseket mormolva kimenekültek, és behúzták maguk mögött az ajtót.
– Először is a hajó. Hihetetlen. Engedjétek meg, hogy köszönetet mondjak és gratuláljak a remek munkához. Amint hazaérünk, követelni fogom, hogy háromszoros részt kapjatok, sőt külön jutalmat is ezért a rengeteg... – Látta, hogy az emberek zavartan pislognak egymásra. – Mi a baj?
Van Nekk kényszeredetten megszólalt. – Nem mi voltunk, navigátor. Toranaga király emberei. Ők csinálták. Vinck mutatta meg nekik, hogyan kell, de mi nem csináltunk semmit.
– Micsoda?
– Nem engedtek bennünket vissza a hajóra. Egyszer se. Csak Vinck mehet oda úgy tíznaponként. Mi nem csináltunk semmit.
– Csak őt engedték – mondta Sonk. – Johann mutatta meg nekik.
– De hogyan tudtál beszélni velük, Johann?
– Az egyik szamuráj tud portugálul, megértjük egymást. Szato-szamának hívják, őt nevezték itt ki főnöknek, amikor megérkeztünk. Megkérdezte, kik közöttünk a tisztek meg a tengerészek. Mondtuk, hogy Ginsel, de az leginkább pattantyús, aztán én meg Sonk, aki...
– Aki a legpocsékabb szakács a kerek...
– Fogd be a pofádat, Croocq!
– Az istenfáját, parton se tudsz főzni, nemhogy vízen!
– Kérlek, hallgassatok, mindketten! – mondta Blackthorne. – Folytasd, Johann.
Vinck folytatta.
– Szato-szama megkérdezte, mi minden baj van a hajóval, mire én mondtam, hogy a törzsét ellenőrizni kell, le kell kaparni, és általános javítómunkákat kell végrehajtani rajta. Nekiláttak. Kifoltozták, lesúrolták, a hajófeneket olyan tisztára nyalták, akár egy herceg klozetját – persze, nem a szamurájok, azok csak parancsoltak, más majmok százai dolgoztak, de úgy, akár az ördögök! Olyan munkát te még nem láttál, navigátor!
– Igaz – bólogatott Sonk. – Úgy dolgoztak, akár a megszállottak!
– Én meg csak lazsáltam egyfolytában... Úristen, navigátor, tényleg azt hiszed, hogy elkeveredhetünk innen?
– Igen. Ha türelmesek leszünk és...
– Ha Isten is úgy akarja, navigátor. Csak akkor.
– Igen. Talán igazad van. – Mit számít, hogy Roper fanatikus, gondolta Blackthorne. Szükségem van rá, mindannyiukra szükségem van. Akárcsak Isten segítségére.
– Igen. Szükségünk lesz Isten segítségére – mondta, és visszafordult Vinckhez. – Milyen állapotban van a tőke?
– Ép és tiszta, navigátor. Jobb munkát végeztek, mint vártam. Ezek a kurafiak vannak olyan ügyes ácsok, hajójavítók és kötélverők, mint a legjobbak Hollandiában. A kötélzet is rendben van – minden a legnagyobb rendben.
– Vitorlák?
– Egy egész készletet csináltak selyemből – erős, akár a vászon. És egy pótkészletet is. Leszedték a mieinket, és pontosan lekoppintották. Az ágyúk is épek, fenn van mind a fedélzeten, lőpor, golyó maradt bőven. Akár ma kifuthatna az apállyal, ha muszáj. Persze nem tudom, a vihart hogy bírják majd a selyemvitorlák, de a tömítés príma, még jobb is, mint amikor vízre bocsátották a Zuider Zeen, mert a fa azóta kiszáradt, megérett, hála legyen Istennek! – Vinck megállt, hogy levegőt vegyen. – Mikor indulunk?
– Egy hónap múlva.
Boldogan oldalba bökték egymást, szürcsölve ittak a navigátorra és a hajóra.
– Ellenséges hajók? Vannak errefelé, navigátor? Lehet fosztogatni? – kérdezte Ginsel.
– De mennyire. Nem is álmodnátok. Mind meggazdagszunk.
Újabb éljenzés.
– Ránk fér már, szent igaz!
– Meggazdagszunk? Akkor én veszek magamnak egy várat.
– Úristen, csak otthon legyünk, én...
– Meggazdagszunk! Éljen a navigátor!
– Pápistákat ölhetünk? Pompás – suttogta Jan Roper.
– Mi a terved, navigátor? – kérdezte van Nekk, és mindenki elhallgatott.
– Mindjárt arra is sor kerül. Őriznek benneteket? Mozoghattok szabadon? Milyen gyakran...?
– A faluban bárhová mehetünk, körülbelül fél league-es körzetben, de Jedóba nem eresztenek és a...
– A hídon se mehetünk át – vágott közbe vidáman Sonk. – Mondd el neki, Johann!
– Az isten áldjon meg, épp a hídról akartam beszélni, Sonk! Ne szakítsatok folyton félbe. Van itt egy híd, navigátor, úgy fél mérföldre délnyugatra. Rajta rengeteg jelzőtábla. Csak odáig mehetünk. Föl se léphetünk rá. Kindzsiru, az anyátok keservit, mondják a szamurájok. Tudod, mi az, hogy kindzsiru, navigátor?
Blackthorne csak bólintott.
– Különben oda megyünk, ahová akarunk. Persze csak a sorompókig. Mindenütt sorompók vannak félleague-es körzetben. Atyaisten... gondoljátok el, nemsokára otthon leszünk!
– Mesélj neki az orvosról meg a...
– A szamurájok néha ideküldenek egy orvost, az levetkőztet és megvizsgál bennünket...
– Az embernek össze kell csinálni magát, ahogy az nézegeti! Meztelenül!
– Különben nemigen zavarnak bennünket, navigátor...
– Hé, azt se feledd, hogy a doki valami istenverte „csarleveleket” adott, azt mondta, áztassuk forró vízbe, de mi kihajítottuk az ablakon! Ha megbetegszünk, a jó öreg Johann eret vág rajtunk, aztán kész!
– Igen – mondta Sonk. A csart kidobtuk.
– Itt jól élünk, navigátor, sokkal jobban, mint ahol először elkaptak bennünket.
– Úgy van.
– Mesélj neki az inspekcióról, Baccus!
– Épp arról akartam! Az isten áldjon meg benneteket, ne kajabáljon közbe mindenki! Hogy a fenébe meséljek így? Adjon már valaki egy kis itókát! – krákogott van Nekk, aztán folytatta. – Tíznaponként idejön néhány szamuráj, mi fölsorakozunk, és megszámlálnak bennünket. Utána zsákszám kapjuk a rizst meg a rézpénzt. Mindenre telik, navigátor. A rizst becseréljük húsra meg gyümölcsre. Van itt bőven minden, a nők azt teszik, amit csak kívánunk. Először bezzeg...
– Eleinte bezzeg nem így volt! Meséld el neki, Baccus! Van Nekk leült a földre. – Istenem, adj erőt!
– Csak nem megbetegedtél? – röhögött Sonk. – Ne igyál többet, mert rád jön a hidegrázás megint. Mindünkre ránk jön a hidegrázás, navigátor, úgy hetente egyszer.
– Csöndben maradtok végre, hogy elmondhassam a navigátornak?
– Én egy szót se szóltam. Nesze, itt az itókád!
– Köszönöm, Sonk. Szóval, navigátor, először egy házba szállásoltak bennünket a város nyugati felében...
– Arra a mezők felé, bezony...
– Az istenfádat, Johann, ha annyira akarod, mondd te!
– Mondom is. Hát az iszonyú volt, navigátor. Se hús, se szesz, azok az istenverte papírházak meg olyanok, akárha a mezőn hálnál – az ember nem hugyozhat, még az orrát se piszkálhatja úgy, hogy valaki ne leselkedjen rá! Aztán meg ahogy egy kis zajt csaptunk, nyakunkon volt a szomszédság, jöttek a szamurájok, rázták felénk azokat a rohadt kardokat, és ordítottak, hogy legyünk csöndben! Na, egyik éjjel valaki földöntött egy gyertyát, erre aztán tényleg begurultak azok a majmok. Úristen, azt látnod kellett volna! Csak úgy özönlöttek oda, akár a svábbogarak, vödörben hordták a vizet, közben dühöngtek, sziszegtek, hajladoztak, káromkodtak... Pedig csak egy nyomorult kis fal égett le. A franc a pofájukat! Képzeld csak el...
– Folytasd már a történetet!
– Tán te akarod elmondani?
– Ugyan, Johann, ügyet se vess rá. Szurtos szakács ez, semmi több!
– Micsoda?
– Kuss, az istenfáját! – Van Nekk újból magához ragadta a szót. – Na, másnap kikergettek bennünket onnét, navigátor, és beraktak egy másik házba, a kikötő táján. Az éppen olyan rossz volt. Aztán egypár hét múlva Johann rábukkant erre a helyre. Akkoriban csak őt engedték ki közülünk, a hajó miatt. Reggel elvitték, este hazahozták. Éppen horgászott... De mondd el inkább te, Johann.
Blackthorne érezte, hogy viszket a lába, gondolkodás nélkül megdörgölte. Még jobban viszketett. Odanézett, és látta, hogy bolhacsípés, már föl is hólyagosodott. Vinck büszkén folytatta a mesét. – Úgy van, ahogy Baccus mondta, navigátor. Megkérdeztem Szato-szamától, ideköltözhetnénk-e, mire az: persze, miért ne. Általában hagyták, hogy valamelyik csónakjukban horgásszak, azzal is múlt az idő. Az orrom vezetett ide, navigátor, a jó öreg orrom: megérezte a vérszagot.
– Vágóhíd! – kiáltotta Blackthorne. – Vágóhíd és cserzőműhely? De hisz akkor... – Elfehéredett.
– Na! Mi a baj?
– Akkor ez egy eta falu! Úristen, ezek az emberek eták?
– Persze hogy etákok. Mi bajod velük? – kérdezte van Nekk.
Blackthorne viszolyogva csapkodott a levegőben nyüzsgő moszkitók felé. – Fene a bogarait... undorítók! Van itt valahol egy cserzőműhely, nem?
– Igen, néhány utcával feljebb. Miért?
– Semmi, csak ismerős volt a szaga, de először nem ismertem föl.
– Mi bajod az etákokkal?
– Ostoba vagyok, hogy nem jöttem rá azonnal. Persze, ha férfit látok, a rövid hajviseletéről felismerem, de a nőkkel sose lehet tudni. Ne haragudjatok. Folytasd a történetet, Vinck.
– Aztán azt mondták...
– Várj csak – szólt közbe Jan Roper. – Mi a baj, navigátor? Mi a helyzet ezekkel az etákokkal?
– A japánok nem tartják őket közéjük valóknak, ennyi az egész. Ok végzik a hóhérmunkát, készítik ki a bőröket, hordják el a hullákat. – Érezte, hogy minden tekintet ráirányul, különösen Jan Roperé. – Az eták készítik ki a bőröket – ismételte, igyekezve közömbösre fogni a hangját –, ők vágják le a kivénhedt lovakat, ökröket, ők temetik el a halottakat.
– Na és? Mi ebben a rossz, navigátor? Te magad is eltemettél vagy egy tucatot, vitorlavászonba tekerted, megmostad őket – mindnyájan csináltunk ilyet, nem igaz? Az állatainkat is magunk szoktuk levágni. Ginsel valaha hóhér volt... Mi kivetnivaló van ebben?
– Semmi – felelte Blackthorne, érezve, hogy igazuk van, mégis mintha bemocskolódott volna.
– Az etákok a legjobbfajta pogányok, akikkel eddig találkoztunk – horkant fel megvetően Vinck. – Ők hasonlítanak még hozzánk a leginkább. Szerencsések vagyunk, hogy idekerülhettünk, navigátor, itt mindig van friss hús, faggyú...
– Úgy ám, navigátor, etákok közt élni egész kellemes...
– Úristen, fiúk, a navigátor egész idő alatt azok közt a másik rohadékok közt kellett hogy lakjon! Nem tudhatja, micsoda sorunk volt! Hozd már ide a Nagyseggű Marcsát, Sonk!
– Vagy a Ficánkolósat...
– Ne viccelj már, azt a vén szipirtyót? A navigátornak valami különleges kell. Kérjük meg a mama-szant, hogy...
– Lefogadom, hogy megeszi a fene egy kis hús után! Hé, Sonk, kanyaríts neki egy szeletet...
– Igyál még grogot...
– Háromszoros éljen a navigátornak!...
Az ordítozás közepette van Nekk a vállára csapott Blackthorne-nak. – Itthon vagy újra, öreg barátom. Imáink nem voltak hiába. Most már minden rendben, hogy ismét köztünk lehetsz. Átengedem neked a priccsemet. Kifogást ne is halljak...

Blackthorne vidáman utolsót intett. Harsogó ordítás válaszolt rá a sötétben a híd túlsó végéből. Azután elindult, tettetett jókedve semmivé foszlott, befordult a sarkon, és tízfőnyi szamuráj testőrsége körülvette.
Vissza a vár felé ezernyi gondolat kavargott az agyában. Semmi baj sincs az etákkal, ugyanakkor rengeteg baj van velük, azok ott az embereim, ezek meg pogányok, idegenek, ellenségeim...
Az utcák, közök és hidak összefolytak a szeme előtt. Azon kapta magát, hogy keze a kimonó alá téved és kétségbeesetten vakarózik, mire megtorpant.
– Azok a mocskos, undorító... – Kioldotta övét, letépte izzadt kimonóját, és belevágta a legközelebbi árokba.
– Dózo, nan deszu ka, Andzsin-szan? – kérdezte az egyik szamuráj.
– Nani mo! – Semmi, az istenit! Blackthorne, kezében a kardokkal, továbbindult.
– Aa! Eta! Vakarimaszu! Gomen naszai! – A szamurájok egymás közt tovább fecsegtek, de ő ügyet sem vetett rájuk.
Így már jobb, gondolta megkönnyebbülve, észre se vette, hogy félmeztelen, csak azt érezte, hogy nem ráng a bőre, most, hogy a bolhával teli kimonótól megszabadult.
Úristen, de jólesne most egy fürdés!
Mesélt embereinek a kalandjairól, de azt, hogy szamuráj és hatamoto lett, nem említette, és Fudzsikót se hozta szóba. Marikót végképp nem. Azt sem mondta el nekik, hogy Nagaszakiban partra fognak szállni, úgy rohanják meg a Fekete Hajót, s hogy ő áll majd a szamurájok élére. Ezzel még ráérünk, gondolta fáradtan. Akárcsak a többivel.
Hogyan mesélhetnék ezeknek Mariko-szanról?
Facipői az Első híd deszkáin csattogtak. A szamuráj őrszemek, maguk is félmeztelenül, amint megpillantották, udvariasan meghajoltak előtte, s kíváncsian figyelték, hisz ő volt az a barbár, akit Toranaga úr olyan hihetetlen módon kegyeibe fogadott, szamurájjá és hatamotóvá emelt, ami barbárral még sohasem történt meg.
A vár déli főkapujánál újabb vezető várta. Bekalauzolták szállására, a belső védőgyűrűn belülre. Az egyik megerődített, de csinos vendégházban kapott szobát, ám ő udvariasan megtagadta, hogy azonnal oda menjen. – Előbb fürdő, kérem – mondta a szamurájnak.
– Á, értem. Ez igazán kedves tőled. A fürdő erre van, Andzsin-szan. Fülledt egy este, ne? Hallom, odalenn jártál, a Mocskosak között. A ház többi vendége hálás lesz figyelmességedért. A nevükben is köszönöm.
Blackthorne nem értett ugyan minden szót, de azért a lényeget felfogta. A „Mocskosak”. Igen, az embereim és én – nem pedig a japánok, ahogy azok a szerencsétlenek hiszik.
– Jó estét, Andzsin-szan – köszöntötte a fürdőszolgák elöljárója. Hatalmas, középkorú férfi volt, roppant hasú és izomzatú. Az imént ébresztette fel egy szolgáló, jelentve, hogy újabb kései vendég érkezik. Összeütötte a tenyerét. Besiettek a fürdőszolgálók. Blackthorne követte őket a mosdószobába, ahol lesúrolták, megsamponozták, s ő megkérte őket, hogy csinálják végig még egyszer. Csak utána ment át a süllyesztett fürdőbe, belelépett a tűzforró vízbe, és átadta magát minden gondolatot száműző ölelésének.
Amikor eljött az ideje, erős kezek kisegítették, illatos olajat kentek a bőrére, meggyúrták az izmait és a nyakát, majd átvezették a pihenőszobába, és frissen vasalt, napon szárított gyapotkimonót adtak rá. Mély, boldog sóhajjal nyújtózott el.
– Dózo gomen naszai – csa, Andzsin-szan?
– Hai. Dómo.
Megérkezett a csa. Közölte a szolgálóval, hogy a ma éjszakát itt tölti, nem megy vissza a szállására. Egyedül maradva békésen kortyolgatta a csát, és érezte, hogy megtisztítja. „Mocskos csarlevelek” na hiszen, gondolta undorral.
– Légy türelmes, ne hagyd, hogy megzavarják a harmóniádat – mondta magának fennhangon. – Szegény, tudatlan bolondok, nem tehetnek róla. Valamikor te is ilyen voltál. Nem baj, most már majd taníthatod őket, ne?
Szótáráért nyúlt. Ma este azonban, az első este azóta, hogy megkapta, mindjárt félre is tette, és elfújta a gyertyát. Túlságosan fáradt vagyok, gondolta.
De egy egyszerű kérdésre azért felelned kell, követelőzött az agya: tényleg tudatlan bolondok ők, vagy te csapod be magadat?
Majd később felelek rá, ha eljön az ideje. A válasz most nem lényeges. Most csak azt tudom, hogy nem akarok a közelükben lenni.
Átfordult a másik oldalára, félretolta a problémát a megfelelő rekeszbe, és elaludt.

Felfrissülten ébredt. Melléje ki volt készítve egy tiszta kimonó, egy ágyékkötő és egy pár tabi. A kardhüvelyeit kifényesítették. Kinn, a ház előtt szamurájok várták. Felugrottak a guggolásból és meghajoltak.
– Ma mi leszünk a testőrséged, Andzsin-szan.
– Köszönöm. Mehetünk hajóra?
– Igen. Itt a passzusod.
– Remek. Köszönöm. Megkérdezhetem a nevedet?
– Muszasi Micutoki.
– Köszönöm, Muszasi-szan. Mehetünk?
Lementek a dokkokhoz. Az Erasmus háromölnyi, homokos aljú vízben horgonyzott. A fenékvíz nem volt sós. Blackthorne lemerült a víz alá, átúszott a tőke alatt, és látta, hogy alig tapadt hozzá egy kis moszat és kagyló. A kormánylapátot rendben találta. A száraz és makulátlan lőportárban keresett egy kovakövet, és szikrát csiholt egy kis halom próbalőpor felett. Azonnal lángra lobbant.
Az előárboc csúcsán árulkodó repedések után kutatott, de nem talált sem a törzsén, sem a vitorlafákon. A kötelek és csarnakok egy része rosszul volt felszerelve, de azt félváltásnyi idő alatt rendbe lehet hozni.
A tatfedélzetre érve széles mosoly ömlött el az arcán. – Tökéletes állapotban vagy... – mondta a hajónak, azután lement a kabinjába. Idegennek és nagyon magányosnak érezte magát itt. Kardjai a priccsén hevertek. Megérintette őket, és kihúzta hüvelyéből az Olajárust. Gyönyörű munka volt, az éle hibátlan. Élvezettel nézegette. Művész keze műve. De halálos is, gondolta, mint mindig, és megforgatta a napfényben.
Hány halálnak voltál okozója kétszáz esztendős életed során? Hányat okozol még, mielőtt elpusztulsz? A jó kardoknak megvolna a maguk élete, ahogy Mariko mondja? Mariko. Hát vele mi lesz?
A fénylő pengében visszatükröződött a matrózládája, s a látvány felrázta váratlan melankóliájából.
Hüvelybe dugta az Olajárust, vigyázva, hogy ujja ne érintse a pengét, mert a hiedelem szerint ekkora tökélyt egyetlen tapintás is megronthat.
Nekidőlt a priccsnek, és tekintete az üres matrózládára vándorolt.
– És hol szerzek titkos naplókat? Meg navigációs műszereket? – kérdezte tükörképétől, amely a fényesre súrolt réz hajólámpából nézett vissza rá. Figyelte magát, amint megválaszolja a kérdést: – Majd vásárolsz Nagaszakiban, legénységgel együtt. És elrabolod Rodriguest. Igen. Még a támadás előtt elrabolod. Ne?
Látta, hogy szélesedik a mosolya. – Teljesen biztosra veszed, hogy Toranaga elereszt, mi?
– Igen – felelte meggyőződéssel. – Akár elmegy Ószakába, akár nem, én megszerzem, amit meg akarok. Marikót is.
Elégedetten visszatűzte övébe a kardokat, felment a fedélzetre, és megvárta, míg az ajtót újra lepecsételik.
Még nem volt dél, mire visszaért a várba, ezért előbb a szállására ment, hogy egyék valamit. Rizst ebédelt és két adag halat, amelyet a szakácsa, ahogy tanította, faszénparázson sütött meg, és szójamártással körítette. Utána megivott egy kis korsó szakét, majd csát kért.
– Andzsin-szan?
– Hai?
A sodzsi kinyílt. Fudzsiko szégyellősen elmosolyodott és meghajolt.