A sárga köntösű rentzali hivatalnokok kötelességtudóan bejárták a fedélzetet, és tüzetesen szemügyre vették a sérüléseket a bizonytalan fényben. Bár a nap még csak félig bukott le a nyugati láthatáron, de felhők mögé rejtette arcát; ráadásul mostohán szemerkélt az eső és a nedves szürkületben alaposan megromlottak a látási viszonyok.

Ketten lementek a fedélközbe, de fel is bukkantak szinte még azon percben.

- Üres! – kiáltotta az egyikük. – Kong ez, mint egy veder!

Forlun, a cicomás ruházatú árufelügyelő, aki fölé világoskék ernyőt tartott egy vézna, szikár szolga, érdeklődve meredt a sápadtan álldogáló, gyerekképű kapitányra.

- Tényleg, Hlavklad? – csikorogta kétkedőn. – Hol a rakománya, kapitány? Hol dugdossa, he?

- Már mondtam, uram. Végzetes viharba kerültünk, és a matrózaim, ezek a babonás ostobák, annyira megrémültek, hogy a tengerbe hajigálták az összes obszinitet áldozat gyanánt, így könyörögve kegyelemért az óceán irgalmas úrnőjének... – Hlavklad tekintete arra az alacsony, tengerkék köpenyes, kopasz, szikár, kemény tekintetű, karvalyorrú alakra pillantott, aki néma rezzenéstelen képpel ácsorgott az árufelügyelő mögött. O nem bújt esernyő alá; Altiahna papja volt; élvezettel, áldásként fogadta ezt a gyér esőt. A kapitány folytatta: – Megpróbáltam megakadályozni őket ebben, de teljesen eszüket vesztették. Engem és Kraen kormányost a kabinunkba zártak, míg elvégezték tettüket.

Az árufelügyelő a homlokát ráncolta.

- No és, hol vannak most ezek a renitensek?

- Halottak – dörmögte zordan a kapitány. – Miután a vihar elült, ölre mentek, egymással is végeztek.

- Óh, valóban? Nahát!

- Valóban, jó uram! – húzta ki magát az ifjú kapitány. – Abban a rettenetes viharban elvette az eszüket a félelem. De amikor magukhoz tértek, rádöbbentek a tettük súlyára, és összevitatkoztak.

- Óóóóh... valóóóóóóóban?!

Hlavklad érzékelte a gúnyt.

- Valóban, jó uram – ismételte rendíthetetlenül. – Mert tudták jól, hogy amit tettek, az lázadás, és erre nincs bocsánat a Drén törvényben. Csak a kapitány adhat nekik felmentést, aki ellen elkövették a merényt. – Flegmán mosolygott. – Hát ezért fordultak egymás ellen. Mert némelyek megbánást tanúsítottak volna, mások meg azon voltak, hogy megöljenek engem és a kormányost, így próbálván eltüntetni bűnük nyomát...

- És talán ez utóbbi lett volna számukra az ésszerű megoldás, nemde?

Hlavklad ismét a kék köpenyes Altiahna-papra pillantott. Kölyökarca zord maradt, csak a szeme mosolygott gúnyosan, amikor visszafordította figyelmét a fölényeskedő árufelügyelőhöz.

- Attól tartok, ezt tévesen ítéli meg, jó uram. Tengeri őrgróf sarja vagyok, drén nemes. A meggyilkolásom, saját matrózaim által, nem maradt volna felderítetlenül. Sem pedig megtorlatlanul. – Intett. – A gazfickók ráébredtek erre, miután elmúlt az őrület. Némelyek közülük megkockáztatták volna e bűnt, mások... akik asszonyt s családot hagytak otthon... pontosan tudták, hogy a megtorlás kiterjedne minden pereputtyukra is.

Az eső egyre jobban eleredt; a szeszélyes szél jóvoltából összevissza csapkodott a fedélzeten. Az ernyő már nem nyújtott megfelelő védelmet.

Az árufelügyelő kényelmetlenül feszengett.

- Értem – krákogta. – És a problémáit... megértem. De ugye, tudja, Hlavklad, hogy nem horgonyozhat ingyen a kikötőnkben. Akkor is kell fizetnie, ha elveszett az áruja.

Hlavklad fejet hajtott, súlyosan sóhajtott.

- Tudom, Forlun uram. Ám bízom az ön belátásában és kegyességében. – Lapos erszényt csúsztatott a cicomás ruházatú úriember kezébe. – Énnyim van csak, sajnálom, többet nem adhatok. Vernek minket az istenek mostanság – panaszolta. – Amikor legutóbb Rentzalba tartottunk, megrakodva jó khojetán sörrel, Sqülla vérével, olyan kegyetlen viharba kerültünk, amilyet korábban még sosem éltünk át. A hajónk vészesen megsérült, csak a csoda segített... és Altiahna kegye... hogy el tudtunk vergődni Dimrenig. Négy hosszú hónapot vesztegeltünk ott, és minden vagyonomat ráköltöttem a felújításra, mire ismét tengerre száll– hattunk. De minek...? Mert most ismét bekövetkezett! – szinte siránkozott. – Nem szeretnek engem az istenek! Értse meg, jó uram, kétségbeejtő helyzetben vagyunk...

Az árufelügyelő a kapott erszény súlyát méregette a kezében. Nem tűnt túl elégedettnek.

Tekintete a törött árboc tövéhez rögzített, jókora ládára esett.

- És ebben? – krákogta. – Ebben mi van?

Hlavklad vállat vont.

- Ajándék.

- Ajándék? Aha. – Forlun intett a segédjének, hogy emelje fel a láda tetejét, de a fickó meg sem bírta mozdítani. Az árufelügyelő kérdőn nézett a kapitányra. – Nocsak! Miért van leszögezve a fedél?

Hogy a vihar ki ne sodorja a tartalmát – sorolta Hlavklad. – Hogy valami tolvajfajzat meg ne rövidítse a tulajdonosát. Hogy az ajándék sértetlenül célba érjen a címzettjéhez... Meg hogy...

Az árufelügyelőt mindez nem hatotta meg. Odaintette a fedélköz lejáratánál álldogáló, hórihorgas fegyverest, aki az odalenn kutakodókat irányította.

- Vigyori! Gyere ide!

A fickó a rentzali városőrök egyenruháját viselte; bőrvértet, sisakot és sárga-kék mintás köpenyt. Az oldalán kard lógott, és ahogy közelebb ért, lerítt róla, miért szólította a hivatalnok „vigyori"-nak: szája két sarkából csúnya sebhelyek irányultak a füle felé mindkét oldalon. Egykor alaposan megszabdalhatták a pofáját, és bár a seb beforrt, a megmaradt hegek miatt úgy tűnt, mintha szélesen és ordenárén vigyorogna.

Hlavklad ismerte hírből ezt a fickót. Vigyori Grodar állítólag egykor Kígyószemű Sigurd hajóján szolgált, a Szürke Tritonon, és a szóbeszéd szerint maga Sigurd, a kalózvezér metszette kissé szélesebbre a mosolyát, okulásul valamely vétkéért. De aztán, hogy Sigurdnak és kalózainak nyoma veszett, Vigyori Grodar más gazdákat keresett magának a városban. Az ő adottságaival bűnre való hajlandóságával könnyedén talált.

Az árufelügyelő intett neki.

- Feszítsd fel!

Vigyori Grodar először a kardja után nyúlt, de mégis inkább a tőrét húzta elő, annak hegyét próbálta befeszíteni a fedél és a láda fala közé.

Hlavklad nem tett tiltakozó mozdulatot, nem próbálta megakadályozni, csak halk, szerény hangon jegyezte meg:

- Talán mégsem kéne, uram...

- Mit?! Mit nem kéne?! – hördült fel a cicomás ruházatú. Önérzetesen a mellkasára csapott. – Én vagyok a kikötői árufelügyelő. Ez az én felelősségem. Látnom kell minden rakományt, minden ajándékot, ami a kikötőmbe érkezik.

- Akkor is – érdeklődött Hlavklad szívélyesen —, ha azt Dré– nia egyik leghatalmasabb arkhoncsaládjának exarchája, Hag– gen de Frekhanser küldi ajándékul Judighar Felderonnak, a Könnyekben Szenteknek, Altiahna rentzali főpapjának?

A hórihorgas Grodar felhördült, azonnal abbahagyta a fedél feszegetését, de Forlun mérgesen meglökte.

- Nyisd fel, ha mondom, te barom! Parancsolom! – A zömök Altiahna-papra pillantott, szigorúságot erőltetett az arcára, így jelezve elszántságát, de mégis úgy érezte, magyarázkodnia kell. – Ez a dolgom, messa... Látnom kell, feltétlenül, mégha a Templom tulajdona is! Nem érintem, ígérem. Nem teszek benne kárt, de szemrevételezni kötelességem... Elfogadod ezt, messa, ugye? Nincs ellenvetésed?

A pap szótlanul bólintott.

Vigyori Grodar ismét nekiesett a feszegetésnek, aztán fémes csendülés hallatszott, a hórihorgas fickó rámeredt a tőre csonkjára, és veszettül szitkozódott.

- Azt a kurva kétbalkezes Kordohar lotyószajha mostohaanyjára, miféle csálé munka ez?! Beletört ez az átokverte penge... Hogy rohasztaná szét Altiahna dühe az ilyen mihaszna kovácsot!

A zömök pap most szólalt meg először:

- Félre, alantas!

Most ő lépett a láda mellé, melynek teteje csaknem az állá– ig ért. Először elhúzta bal kezét a monstre faalkotmány fölött, aztán mereven tartotta tenyerét, miközben érthetetlen szavakat mormolt.

Ügy tűnt, sellőmintás aranygyűrűje vonzza az esőcseppeket; a közelében megritkult a zápor, az ujjaira viszont oly sok csepp zuhogott, hogy kétoldalt patakokban folyt le róla.

Hlavklad kétkedőn ráncolta a homlokát.

- Biztosan ki akarod nyitni, messa?

A pap válasz helyett megragadta a láda fedelét, és egy erőteljes mozdulattal felszakította. Iszonyatos erőről tett bizonyságot. Nyikordulás, csikordulás hallatszott, ahogy a vasszögek kicsavarodtak a fából, és a fedél már engedett is.

Forlan uraság és Vigyori Grodar egyszerre bámultak a ládába, de csak egyikük bírta két másodpercnél tovább.

- Jóságos ég! – A rentzali hivatalnok az orrát befogva, fintorogva hátrált el. – Mi ez a... irdatlanul bűzlő... döglött szörnyűség?!

Grodar, akinek a feje jóval magasabban volt, vagy jobban bírta a bűzt, vagy csak később kapta telibe, felismerni vélte, amit lát.

- Hé, ez egy fókaféle... rozmárizé... dög... vagy tengeri mia– franc... ugye?

- Zárd le! Zárd már le! – kiabálta az árufelügyelő, és közben görcsösen öklendezett. – Mire kell-hhhhet egy ilyen undorító, bűzös dög... Felderon messának?

- Na, ugyan mire?!—krákogta Vigyori gúnyosan. – Szörnycsali a Tengernapra? Hát kit lepett ez meg? Engem nem, annyit megmondhatok, bassza meg...

Pedig volt, akit igazán meglepett a dolog.

Hlavklad kapitány roppant mereven állt; de azért ügyelt az arcvonásaira. Erre a látványra ő sem számított; elvégre egy öntudatlan fagydémonnak kellett volna a ládában hevernie, nem rozmártetemnek. A bűzt viszont nem érezte. Egyáltalán.

Altiahna papja visszaengedte a fedelet, és joviálisán mosolygott.

- Igen – mondta. – Szörnycsali. A Tengernapra.

- De ez... roppant... iszonyú...

A pap vállat vont, és fura képet vágott.

- Ajándék dögnek ne szívd a szagát! – röhögött. – Ó, képzelem, mennyivel de mennyivel büdösebb lesz ez még a Tengernapig...

Az árufelügyelő is elképzelte. Hétrét görnyedt, és a fedélzetre okádott. Kraen, a viharvert kormányos, a vén tengerimedve, akit sajnos érzékeny gyomorral vertek meg az istenek, készséggel csatlakozott hozzá.

Az árufelügyelőnek hányás közben még méltatlankodni is volt ideje:

- Ne a csatos cipellőmre... maga marh... hhörgghhh...

Vigyori Grodar viszont olyan veszettül röhögött, hogy talán most eltüntette a hegeit, és valóban fülig húzta a szája sarkát.

* * *

Forlan árufelügyelő és talpnyalói fertályórával később csalódottan eloldalogtak a Lozinda fedélzetéről. Beszéltek az életben maradt matrózokkal, látták a zsákok nyomait, a kiszóródott obszinitport, és úgy tűnt, minden egyes részlet megerősítette a kapitány történetét.

Az istenek nem kedvelik ezt a hajót. Nagy viharba kerültek. A babonás matrózok fellázadtak, és a tengerbe hajigálták a rakományt. Aztán egymásnak estek...

- Kész csoda, hogy a Lozinda ilyen sérülten elvergődött egyáltalán a kikötőig.

Mindenki elhitte ezt a sztorit a rentzaliak közül, kivéve azt az egyet, aki hátramaradt.

Az Altiahna-pap.

Az alacsony, kopasz fickó mereven állt a törött árboc tövében, és a ládának támaszkodott. Az ég felé emelte arcát, és hagyta, hadd mossa az eső.

Szerette az esőt. Mint ahogy az eső is szerette őt.

A Lozinda kölyökképű kapitánya megbámulta a gyaloghintóba ülő, cicomás ruházatú árufelügyelőt és kísérőit, aztán visszaballagott hozzá a pallótól. Egy darabig szótlanul, merengve nézte az esőben fürdőzőt, majd habozva felnyitotta a nagy láda fedelét, és belekukkantott.

Nem fóka vagy rozmár volt ott, nem valami bűzlő dög. Pontosan azt látta, aminek a ládában kellett lennie: egy mágikus mélyálomba süllyesztett, habzó szájú, meg-megránduló, megmegreszkető, fel-felnyögő fagydémont.

Épp abban a tehetetlen, kiszolgáltatott, szállítható állapotban, ahogy Ripton Valqarus átadta.

- Jól lepleztem? Meggyőző illúzió volt, ugye, Hlavklad?

A kapitány elismerően biccentett, aztán komoly képpel a kezét nyújtotta, könyökfogásra.

- Vlarthallon, testvérem... Mondj jó hírt, kérlek! Ugye, nem kell sokat várnom? Visszatért már Rentzalba szépséges mianyánk?

* * *

Vlarthallon, az alacsony és kopasz Altiahna-pap azonban nem szolgált kedvező hírrel.

- Tennaaron mianyánk még nem jelentkezett. Attól tartok, testvér, itt kell várnod reá. Talán hetekig, hónapokig. – Kiszámíthatatlanul mosolygott. – Itt lehetsz akár Tengernapig is.

- De azt nem szeretném.

- Én talán igen?

Mindketten hallgattak. Aztán végül Vlarthallon szólalt meg:

- Mondj te híreket énnekem!

- Mit mondhatnék? – Hlavklad eltűnődött a lehetőségein. – Én magam is csak részleteket tudok.

- De talán mégis többet, mint én.

- De talán nem lenne szabad elárulnom azt a „többet"...

- Titkolódzol előttem? Egyazon anya vérét szívtuk...

Ismét hallgattak. Aztán Hlavklad úgy döntött, legalább egy részét elárulja annak, amit megtudott.

- Drénia... a büszke Drénia... gyakorlatilag már a miénk.

- Oh, testvér... komolyan beszélsz?

- A legkomolyabban. A Jégtrón várományosa immár közülünk való.

- Hogyan?

Hlavklad mosolygott.

- Aki a Fagyföldet uralja, uralja Dréniát – idézte sejtelmesen a drén mondást.

Vlarthallon értette. Biccentett.

- A Frekhanserek?

- Csekély számban, testvér, egyre csekélyebben. Megfogyatkoztak, ezek a gőgös Frekhanserek, nagy hirtelen. – Hlavklad humortalanul nevetett. – A vén Haggen halálán van, s egyetlen megmaradt kölyke, ki a nyomdokába léphet, a befolyásunk alatt áll.

- Már az ereiben folyik... a döberki vér?

- Igen vagy sem, számít? – Hlavklad vállat vont. – Csak idő kérdése. A Frekhanser-örökös már a húgocskánk befolyása alá került, s Zhulla dönti el, mikor jön el a megfelelő idő, hogy beavassa és vérével ajándékozza meg őt, azt a dergán fattyút.

- Szóval, még nem?

- Talán még nem. Vagy már igen. Nem mindegy az? – A kapitány ismét vállat vont. – Miért vagy szkeptikus? Kételkedsz Zhullában, testvér?

Vlarthallon átgondolta ezt. Aztán nemet intett. Eddig sem kételkedett egyetlen vértestvérében sem, Zhullában pedig végképp nem. Húguknak mindig is különös érzéke volt ahhoz, miként bájolja el és csavarja az ujja köré a hímnemű áldozatokat.

Aztán váratlanul Vlarthallon mégis újabb kétségekkel hozakodott elő:

- A Jégtrón nem üres. Van királya Dréniának.

- Első Alek, a Hibbant... a Félpárevezős? – Hlavklad gúnyosan göcögött. Aztán hirtelen elkomorodott. – Tekintsd halottnak a gyagyát! Elrendezték már.

Vlarthallon elismerően bólogatott.

- Mianyánk, Tennaaron mindenről gondoskodott... ó, igen. Tudja, mit csinál. Pontosan tudja...

Hlavklad komoran meredt maga elé.

- Félek én is a jövőtől, testvér – vallotta be szinte szégyenkezve. – Egyikünké... a tied vagy enyém... vagy fészkünk más fiókájának vére... visszacsorog anyánkba... hamarosan... túlságosan is hamar...

- Igen. Amikor eljő az idő. így kell lennie.

Hlavklad szeme nagyot villant.

- Nem! Nem kell így lennie!

- Miről beszélsz?

- Bármiről. Akármiről. Találd ki magadtól!

- És ha... nincs kedvem találgatni?

Hlavklad kiszámíthatatlanul mosolygott.

- Ha te meg én összefogunk és dacolunk vele, nem a mi vérünk lesz az, amitől megfiatalodik és megerősödik mianyánk.

Vlarthallon behunyta a szemét.

- Tudod te, miről beszélsz? – suttogta elszörnyedve.

- Én tudom – vágta rá Hlavklad. – Na és te?

A köpcös Altiahna-pap nem felelt, csak lehajtotta a fejét, mintha már a gondolatai miatt is szégyenkezne.

- Egyrészt itt van ez – morogta Hlavklad, és fejével a láda felé intett. – Mianyánk késik, minek várnánk rá? Talán mire megjön, addigra megszűnne a mélyálomvaxázs és a démon magához térne... Megkockáztathatjuk ezt?

Vlarthallon újfent elszörnyedt.

- Nem! Nem! Ezt... ezt nem gondolhatod... komolyan?!

- Miért is nem? – Hlavklad nevetett. – Vagyok annyira erős, hogy a fiókámmá tegyem ezt az öntudatlan démont... És én megteszem, még mielőtt mianyánk visszatér. A véremet adom neki, ennek a szörnynek. O lesz az Első Gyermekem, a legelső fiókám.

- Őrült vagy!

- Vagy talán túl józan! – kontrázott a kölyökképű kapitány. – Gondold át te is, ép ésszel! Ha mianyánk adná vérét ennek a démonnak, s az ő fiókájává lenne... bennünket mi védene meg ellene? Mi védene meg Tennaaron hihetetlen erejétől? A fagydé– monfióka erejétől? Hm? Szerinted?

Vlarthallon hallgatott.

- Ne tarts önzőnek! – sziszegte Hlavklad. – Rád is lesz gondom, testvérem. Ha sikerrel járok és megerősödöm, nem engedem, hogy mianyánk belőled merítse új erejét! Bízz bennem, légy a szövetségesem!

Az Altiahna-pap hitetlenkedve ingatta a fejét.

- Örült vagy! És... esélytelen! Ha megteszed ezt, ezt az árulást, neked véged, testvér. Bizton te leszel az, akitől Tennaaron elsőként veszi vissza a vérét!

Hlavklad csak nevetett ezen.

- A fészek leggyengébb fiókájának kell pusztulnia legelőbb, amikor eljő az idő... és ha a tervem sikerül, messze nem én leszek az!

- Már ha... sikerül.

- A fagydémont a fiókámmá teszem, a legerősebb leszek!

- De ilyet még senki nem tett! Soha nem volt még fagydémonból vámpír! Semmiféle démonból nem volt vámpír!

- O, testvérem, hát nem tudod? Mindig van egy első alkalom!

- Mindig van egy ostoba, aki túlbecsüli saját lehetőségeit... – Vlarthallon a fejét ingatta. – Már most halott vagy, testvér! Neked véged!

Hlavklad eltűnődött ezen.

- Igen. Mindannyian halottak vagyunk. Jó régóta már. Vámpírok vagyunk, testvér!

- Tudod, hogy értem.

- Tudom. És azt is, hogy én hogy értem. Én nem leszek áldozat... még egyszer! Megteszem, amit tudok.

Vlarthallon a nagy ládára nézett.

- Tényleg hiszel abban, hogy képes leszel átadni a véred egy fagydémonnak és a fiókáddá tenni őt?

- Igen.

- Tényleg hiszel abban, hogy ha ez sikerül, képes leszel dacolni mianyánk haragjával?

Hlavklad némileg elbizonytalanodott. Aztán kihúzta magát.

- A terv nem csak ennyi – vallotta be tétován. – Van valaki... valami... amiből további erőt meríthetek?

- Az eszelős, vak tévhitedből, te ostoba?!

- Nem. Egy nő... akit megmartam nemrég.

Egy nő? – fanyalgott Vlarthallon gúnyosan. – Nahát! Tényleg? Valóban? Öt is a fiókáddá akarod tenni?

- Corinna Mendda. Ezt a szép embernevet mondta... de ő... őőő... nem ember. Valami más!

Vlarthallon komoran meredt rá. Megérezte, hogy ez nem puszta játszadozás a szavakkal.

- A hajón utazott, Dimrenből – mormolta Hlavklad. – Amikor... amikor a legénység fellázadt és a lovagja kirohant, hogy harcba szálljon velük... megízleltem őt.

- Döberki vér?

- Neeeeeeem... nagyon nem. Merőben más.

Olyan hangsúllyal mondta ezt, amiből Vlarthallon is kiérezte, hogy tényleg valami rendkívüliről lehet szó.

- Hát akkor?

- Ennek a nőnek a vére... olyan volt, akár a forró szurok... amit a legcsípősebb kathíri paprikával fűszereztek. Súlyos és testes, forró és hömpölygő, mart, égetett, lángolt, eltömítette a számat, lángra lobbantotta a nyelvemet. Ügy éreztem, mintha... – Hitetlenkedve ingatta a fejét. – Vlarthallon, testvérem... ennek a nőnek a vére megégetett, csaknem megfojtott... és szinte elgörbítette az agyaraimat!

Vlarthallon megrökönyödve bámult rá.

- Ezt... hogy érted?

- Hihetetlen esszenciát hordoz magában ez a Corinna Mendda! – suttogta Hlavklad. – Egymagam nem is bírtam volna el vele... megfojtana a lángoló vére! De ha te meg én összefognánk, a Tengernapon, amikor Altiahna átadja neked és paptársaidnak természeti erői legjavát... mi ketten, együtt elvehetnénk a vérét, és feltölthetnénk ereit a sajátunkkal.

- Mi? Mit beszélsz??

Hlavklad az ajkát nyalogatva, megszállott tekintettel meredt rá.

- Corinna Mendda, ez az égető szurokvérű szuka... ő lehetne kettőnk közös Gyermeke, az első fiókánk!

Vlarthallon tiltakozón felemelte a kezét.

- Ez most... sok volt nekem!

- Hát fontolgasd akkor! Mérlegeld! Szokj hozzá! – Könyörgőn suttogta. – Testvér! Kellesz nekem! Szükségem van a segítségedre! És neked is az enyémre!

- De... hol van ez a nő?

- Hagytam elmenni. Mert túl erős. Egyedül nem tarthattam volna itt.

- Akkor vége. Elment. Elveszett. Sosem találjuk meg!

- Dehogynem! – Hlavklad éhesen mosolygott. – Meg fogjuk találni, bárhová kerül is. Megjelöltem őt...

* * *

Miután Vlarthallon, az Altiahna-pap távozott, Hlavklad utasította a kormányosát, hogy amíg ő „távol jár", senkit ne engedjen a fedélzetre.

Aztán felnyitotta a fedelet, és bemászott a nagy ládába, az öntudatlan, pihegő fagydémon mellé. Ráborult a hatalmas testre, és agyaraival a rücskös nyakat kereste. Ki kell szürcsölnie a teremtmény vérének jó részét, hogy aztán átadhassa neki saját vérét.

Tennaaron vérét...

- Tennaaron, mianyánk – suttogta, mielőtt belekezdett volna a beavató szertartásba —, bocsásd meg nekem, hogy továbbadom magasztos véredet... de haljak inkább így, mint hogy te tőlem visszavedd!

Miközben a fagydémon jeges, íztelen vérét szívta és szürcsölte, émelyítő, bódító álmok törtek rá. Nem volt biztos abban, hogy sikerül majd a démon fölé kerekednie és a fiókájává tennie, de érezte, hogy ez az egyetlen esélye.

Tennaaron nagyravágyó álmokat dédelget, a világ úrnője lenne, elpusztítaná saját fiókáit, hogy visszanyerje kölcsönadott vérét és abból merítsen erőt, de vajon sejti már, hogy az ő sorsa is megpecsételtetett?Ha létezik egyáltalán itt, a zhiliani nyárutón olyan nap, melyre a „legszebb" jelzőt aggathatnánk, úgy minden bizonnyal a mai lenne az.

Elmúlt a tikkasztó hőség Az enyhet hozó szellő beletúr a hajamba, incselkedik az elszabadult tincsekkel. Arcomat megsimogatják a nap utolsó sugarai. Ám a közelgő alkonyról még nem hajlandók tudomást venni az erdő madarai. Lehunyt szemmel hallgatom, amint versenyt fütyülnek egymással. A levegő telve a virágok illatával. Alattam bársonyos a fű, színe a smaragdéval vetekszik, csak még annál is értékesebb. Hiszen él.

Távolból idehallik az esti imára szólító harang kongása. És egy másik hang is eljut a fülemig. Hallom a kasza suhintását...

* * *

Otthon, Dréniában is csak ilyentájt kezdik az aratást, mert a zord éghajlaton későn érik be a búza és a rozs. Emlékszem gyermekkorom felhőtlen nyárvégeire, ahogy pajtásaimmal bujkáltunk a kalászok között. Meglestük az egyszerű földműveseket, mint kötik rendbe a kévéket, s emelnek a gyermeki szemnek hatalmas boglyákat. És mi hogy megvetettük őket: büdös földtúróknak, ostoba parasztoknak csúfoltuk szegény ördögöket, de most... most mégis szívesen cserélnék velük.

Élhetnék talán szegénységben, de tisztességben. Csakhogy nyugtalan vérem új kalandokra vágyott, felégettem mindent Vasmanlában; végleg magam mögött hagytam a Fagyföldet, mert ott már megvívtam csatáimat.

 

 

A BOSZORKÁNY ÁTKA

 

Alejka Gavaj idegesen megnyalta széles szája szélét rücskös nyelvével. Melles-faros, helyre ork nőstény volt, abból a fajtából, akiért a legdaliásabb ork suttyók is készséggel mennek ölre, s kinek kegyeiért még a kisebb termetű hegyóriások is szívesen versengenek. Csak a minap történt, hogy két házassági reményekkel teli gavallér ölre ment érte. Azaz, nem is annyira ölre...

...lévén, hogy Kétfogú Drummond Tülökorrú Tirpó tülökorrát verte véresre és laposra, míg Tirpó pedig arról gondoskodott néhány rúgással, hogy Drummond nevet változtathasson – , Kétfogú"-ról „Fogatlan"– ra.

Alejka azonban most nem gondolt a házasságra és a férfiakra. Minden figyelmét a hegyszirt tetején látszó hatalmas fészek kötötte le, mely akkora volt, hogy egy griffmadár is elveszett volna benne. Alejka azonban épp a mérete miatt szemelte ki magának. Három napja mászta már a hegyeket, mire végre megpillantotta, amit keresett.

Tudta, miféle fészek ez, hiszen épp emiatt jött ide. Egykoron egy kisebbfajta, jórészt veszélytelen sárkányféle, a lónagyságú wyrm lakta ezeket a határvidéki meredélyeket, s Alejka remélte, hogy ez a ritka zhíliai faj nem halt még ki egészen.

– Grooms! – morogta a nőstény megrendülten. – Add hogy igaz legyen! Legalább egy nyavalyás wyrm kerüljön a szemem elé!

Egy kiugró sziklán állt, s közte meg a fészek között egy ötven méter széles és legalább négyszer olyan mély, meredek szakadék tátongott.

Alejka idegesen pislogott a túloldalra.

A leereszkedést megkísérelni ostobaság lenne, a szakadék megkerülése pedig akár napokat is igénybe vehet. És neki nincs sem türelme, sem ideje...

A gyomra követelőzően megkordult. És mintha ez lett volna a jel, a távoli felhők alján megjelent egy sötét pont, mely egyre közeledett.

Alejka nem a látására volt a legbüszkébb a tulajdonságai közül, ám ahogy összevont szemmel figyelte a közeledő pontot, annyit megállapíthatott, hogy egyértelműen nem madár. Furcsán, kimért ritmusokkal mozgatta a szárnyait. Mint egy sárkány.

Egy wyrm!

– A fenébe!

Alejka a sziklához lapult, és dühösen nézett körül. Hogy a fenébe lehetne átjutni a túloldalra?

Hirtelen meglátta. Jobb kéz felé, tőle alig száz lépésnyire a két sziklapárkány annyira összeszűkült, hogy csaknem érintkezett. Talán ha három-négy méteres űr tátonghat a sziklafalak között. Egy jól kivitelezett ugrással ez átszelhető...

Az ork nőstény az agyarait vicsorgatva, szinte futva indult meg arrafelé. A wyrm még messze járt, s úgy tűnt, nem is egyenesen erre vette az irányt. Vagy gyanút fogott, vagy más okból kezdett keringeni a szomszédos, hosszanti völgy fölött, ahol Alejka az előző éjszakát töltötte.

Az ork harcosnő meggörnyedve rohant, hogy minél nehezebb legyen észlelni. Tudta, hogy a wyrmek meglehetősen rosszul látnak, s remélte, hogy ezt a példányt sem áldotta meg a sors élesebb szemekkel, mint a fajtársait.

A távolban a wyrm abbahagyta a körözést, és nyílegyenesen szárnyalt a fészke felé.

Alejka lihegve érte el azt a részt, ahol a két sziklatömb széle közel került egymáshoz. A távolság szerencsére még kevesebb volt, mint azt messziről saccolta, Két méter sincs. Igaz a széleken a szikla veszedelmesen elvékonyodik ugyan, de talán meg tartja a súlyát...

Alejka nem gondolkodott. Meg kell ölnie a wyrmet! Hiszen ezért tette meg ezt a veszedelmes utat az északi határig. És csak úgy juthat át a fészekhez időben, ha leküzdi az útjába kerülő veszélyeket.

Éhesen megnyalta a szája szélét, és éles metszőfogait csattogatva nekiiramodott, elrugaszkodott, és biztonságosan átugrotta a feneketlennek tűnő szakadékot.

A wyrm már akkora volt az égen, mint egy csirke. Látni lehetett szárnyainak széles bőrlebernyegét, hosszú, villás farkát, búbos, tüskés koponyáját, lapos pofáját.

– Gyere csak! – motyogta Alejka izgatottan. Sietve a fészekhez rohant, meglapult a nagy rőzserakás mögött, és miközben kéjesen szívta be a penészes dögszagot, kivonta a kardját. Várt.

Bepillantott a hatalmas fészekbe, hogy nincsenek-e ott ehető wyrm fiókák, de persze, nem voltak. Azonban az állati maradványok, ürülékek és csontok között észrevett valami érdekeset. Egy hosszú, faragott husángot, amely olyan volt, akár egy birkapásztor kedvenc botja.

Mi van, ha wyrm elhurcolt egy pásztort a fészkébe a botjával együtt?

Alejka el sem tudta képzelni, hogyan másként kerülhetett volna ide ez a bot.

– Ez a különös bot!

Alejka Gavaj alig tudta levenni róla a szemét. Mintha a bot erőnek erejével megpróbálta volna fogva tartani a tekintetét. Mintha megpróbálta volna magára terelni a figyelmét. Mintha azt suttogta volna: „vegyél magadhoz, vigyél el, én egy nagy hatalmú, mágikus pásztorbot vagyok".

Bár lehet, hogy nem pont ezt suttogta. Sőt, lehet, hogy nem is villogott semmit, csak a közeledő wyrm szárnyai suhogtak...

Alejka elvonta megigézett tekintetét a botról, és leendő zsákmányát szuggerálta.

– Mi lesz már, te dög?! Gyere a mamához...

A wyrm, mielőtt leereszkedett volna a fészkére, még tett né– hány kört. Alejka óvatosan kikukucskált a fedezékéből, és látta, hogy valami nagyobb állatot – talán egy birkát – cipel a karmai között.

Alejka Gavaj a birka láttán csaknem elájult; nyálelválasztása menthetetlenül megindult, s attól tartott, hogy ütemes, visszatarthatatlan cuppogása elárulja ittlétét, s akkor elveszett minden.

Nem tehetett róla. Olyan éhes volt, hogy meg tudott volna őrülni a gondolattól, hogy milyen érzés lehetne most egy darab birkasültet elrágcsálni, főtt birkacombon elnyammogni, birkaherét elcuppogni, birka agyvelőn csámcsogni...

– Nem! – motyogta csaknem sírva. Tudta, hogy ha nem akar megőrülni, nem szabad erre gondolnia. – Nem!

...birkaragu főtt pupujkával, birkalába tárkonyos mártásban...

Nem! Nem! Nem!

A wyrm végre úgy döntött, hogy leszáll. Lassan, fokozatosan ereszkedett, s ahogy egyre közelebb ért, a leskelődő Alejka szíve mind gyorsabban dobogott.

A pikkelyes, tüskés, sárkányszerű állat jóval kisebb volt, mint azok a sárkányok, amikről az ősök meséltek, inkább csak olyan sárkányocska, ám mégis kifejlett példány volt; csak a törzse – hosszú villás farka és gúnárnyaka nélkül – akkora lehetett, mint egy nagy termetű csatamén.

Egy közönséges ember visszarettent volna a puszta látványától. Ám Alejka egyrészt nem ember volt, hanem ork, másrészt oly régóta fente már a fogát erre a különös lakomára, melyet talán még jobban kívánt, mint az áfonyával és ganajtúróbogárral töltött birkabendőt, hogy egy kétszer ekkora szörnyetegtől sem hátrált volna meg.

Másrészt köztudott volt, hogy a wyrm nem túl vérmes szörnyeteg. Sok hátrányos tulajdonsággal verte meg a sors, s az, hogy a faj egyes egyedei mindmáig fennmaradtak, pusztán annak köszönhető, hogy világtól elzárt helyen élnek, havonta csak egyszer táplálkoznak, s életük háromnegyed részét alvással töltik.

Elég nehéz rájuk bukkanni.

Két veszedelmes fegyverük van. Az egyik a karmuk, melynek használatában szerencsére meglehetősen esetlenek, ha csatáról és nem a zsákmány megragadásáról van szó, a másik pedig a torkukból kifújt kékeslila sárkányláng. Prédájukat általában ezen egyszerű eszközökkel ejtik el. Ha gyenge szemükkel kiszúrják a mozgó állatot a magasból, jól időzített repüléssel fölé vitorláznak, zuhanórepüléssel zúdulnak alá, s a megriadt állatot egyszerüen lefújják az egyszerre perzselő és bénító lánggal. Aztán már csak annyi a dolguk, hogy a karmukkal megragadják.

E tekintetben azonban nem túl ügyesek. Alejka elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy mit mesélt az öregapja arról a wyrmről, mely éhségében egy nyulat bénított és perzselt meg, ám túl idétlen volt ahhoz, hogy idomtalan karmaival megragadja Két napon keresztül próbálta megragadni a kis állatot, míg nem arra járt egy bátor és hős ork – s ekkor tanulták meg az orkok értékelni a wyrmleves és wyrmsült kellemes ízét...

A wyrm lustán csapkodott hatalmas, húsz méter fesztávú szárnyaival. így közelről olyan volt, mint egy elcseszett, pikkelyei denevér.

Alejka nem bírta tovább.

– Várni még, várni, kivárni a végsőkig...

Kiugrott a fedezékéből, és vad ordítással nekirontott az idomtalan szörnyetegnek. Szemből támadott, nem félt a sárkánylángtól.

A wyrm felrikoltott meglepetésében, karmai megcsikordultak egymáson, ahogy ijedtében még összébb zárultak a birka tetemén.

– Meg foglak enni! – ordította Alejka. – Egy hónapig is betart mire megzabállak!

A wyrm lefelé ívelte gúnárszerű nyakát, kissé megfeszült, és feléje tátotta undorító, lapos pofáját, vörös agyarak bukkantak elő, Alejka tudta, mi következik, és egy pillanatra megtorpant, nehogy a vad sárkányláng ereje lesodorja a szikláról. Attól, hogy a láng vagy a bénító sugár esetleg kárt tehet benne, nem félt, mert a drága pénzért vásárolt wyrm-amulett megvédte az effajta támadástól.

A következő pillanatban okádó, öklendező hangok kíséreté– ben  kékeslila lángcsóva vágódott ki a wyrm pofájából, és az ork nőstényt forró, bűzös, kénköves lehelet csapta meg. A szélro ham, mely a lángokat hozta, lesodorhatta volna a lábáról, ha nem készül fel rá, így viszont semmi baja nem esett.

És a kékeslila lángok egy pillanat alatt megszűntek. Időbe telik, mire wyrm újra használni tudja e kedvenc fegyverét. A karmai pedig szinte egymásba gabalyodtak a zsákmány felett.

Alejka bősz harci sikollyal rontott neki a wyrmnek, és széles kardja csaknem egy arasznyira mélyedt a szörnyeteg hasába, ahol puhábbak és áthatolhatóbbak voltak a pikkelyek, mint egyéb helyeken.

A wyrm fájdalmasan felrikoltott, és miközben a támadója felé csapott hosszú nyakon billegő, lapos fejével, idomtalan karmai kibontakoztak az áldozat húsából.

A szétmarcangolt, megperzselődött birka kihullott a karmok közül, és nagyot csattant a fészek melletti sziklán.

Alejka tudta, hogy kedvező helyzetben van. Ha sikerül időben kirántani a kardját a lágyabb pikkelyek közül, s egy suhintással elmetszeni a tekergőző nyakat, nyert ügye van...

Azonban a birka véres teteme leesett tőle három lépésnyire a sziklára, s ő képtelen volt levenni róla a tekintetét.

...pattogatott birkahere, birkabecsinált kicsinált módra...

Egy hatalmas valami vágódott a mellkasának, s akkorát taszított rajta, hogy hanyatt esett. A wyrm képtelen harapni a nevetségesen görbülő agyarával, de lapos fejével igen hatásosan tud lökdösődni.

Alejka rikoltva hanyatt esett, és a kard kicsavarodott a kezéből.

...birkaszemek rántva, birkaoldalas birkafaggyúval tűzdelve...

Alejka felordított.

A wyrm menekült! Két hatalmas csapással a levegőbe emelkedett, s mire a gyomra megtöltéséről álmodozó ork nőstény talpon termett, a szörnyeteg már elérhetetlen távolságba emelkedett, s egyre magasabbra jutott. Hátrahagyta zsákmányát, ám a testében magával vitte Alejka kardját...

Alejka Gavaj a csalódottságtól hangosan zokogva nézett utána. A wyrm béna egy állat, és legalább olyan félszeg, mint amilyen esetlen és idomtalan. Soha többé nem fog visszatérni a fészkébe, új területet keres magának egy még megközelíthetetlenebb hegyormon, s soha többé nem lehet megtalálni.

Alejka Gavaj bánatosan meredt a félig szétmarcangolt birkára, és a szeme majd' kiesett, annyira szeretett volna letépni egy véres húscafatot, s lenyomni úgy nyersen saját torkán...

Ám sajnos, keserű tapasztalatból tudta, hogy egy ilyen próbálkozás teljesen fölösleges és meddő lenne. Azon nyomban kiokádna mindent, s napokig kínlódna a heveny húsmérgezés miatt.

Ezért hát Alejka nem evett a birkából, de nem volt szíve otthagyni a gyomornyekergető eleséget. Előbb elvesztett kardja helyett magához vette a fészekből a különös botot, aztán a vállára emelte a birkát, és könnyes képpel, kegyetlen önsajnálatba mélyedve, lassú léptekkel indult távol faluja felé.

 

 

Kecseri Szkran, a falu javasasszonya, aki nem vetette meg a boszorkányi praktikákat sem, hunyorogva vette szemügyre a kunyhója elé lehajított, rothadó tetemet.

– Másnak képzeltem a wyrmeket – jegyezte meg némi szarkazmussal. – Ez itt olyan... olyan birkaszerű...

– Meg vagyok átkozva! – kesergett Alejka Gavaj. – Elszúrtam. A wyrm elrepült. Soha többé... nem ehetek a húsából... Meg vagyok átkozva!

Kecseri Szkran szeretetteljesen megpaskolta a csüggedt ork nőstény hátát.

– Segítenék, tudod, hogy segítenék, de Kamay Gothried varázshatalma messze meghaladja az én szerény képességeimet. Alejka! Azt az átkot, amit ő rakott rád, én nem távolíthatom el. De láthatod, hogy én próbálok segíteni... adtam neked azt az amulettet a wyrmláng ellen... és még ha tudok, segítek... de miért hoztad el hozzám ezt a rothadt birkát, kedves unokám?

Alejka Gavaj merőn nézte az állati tetemet. Az már lassan kezdett a rothadásnak abba a fázisába kerülni, melynél finomabb csemegét nem ismer egy igazi ork.

– Tudnád esetleg... tudnál...

A fogatlan vén banya biztatóan mosolygott a deli ork nőstényre.

– No, nyögd már ki! Hátha tudok segíteni neked...

Alejka Gavaj megbökte a lábával a birkát.

– Ugye, nem tudod ezt wyrmmé változtatni?

A vénség sajnálkozva rázta a fejét.

Gondolod, engedtelek volna a messzi hegyek között bóklászni hónapokig, ha képes lennék ilyen hatalmas varázslatra? Nem, unokám, én csak egy iciri-piciri varázserővel bírok, s amit te kérsz, az meghaladja a tudásomat. Nemhogy wyrmmé, de még kutyává sem tudom változtatni.

Alejka megmutatta a wyrmfészekből szerzett botot.

– És ehhez mit szólsz?

– Szép a faragása. Valami pásztoré... – Kecseri Szkran elhallgatott, nem fejezte be a mondatot. Hunyorgó szemmel méregette a botot, és ráncos homlokát gyűrte még redőzöttebb formára. – Ez nem pásztorbot! – jelentette ki végül. Szimatolt. – Mágikus... sok-sok mágia... érzem az esszencia szagát!

– Nem tudnád felhasználni a varázslatodhoz? – érdeklődött reménykedve Alejka. – Annyira mágikus ez a bot, hogy szinte még én is érzem a mágiáját.

Az öregasszony elvette, az orra alá tartotta, és közelről ismét megszaglászta.

– Hát... nem tudom – nyekeregte végül. – Fogalmam sincs, miféle varázsbot ez, de hogy erős, afelől nincs kétségem. Hm... talán megpróbálhatnék esszenciát vonni belőle egy olyasféle varázslathoz, amilyenre te vágysz... Mit is akarsz, mit varázsoljak?

– Esetleg... arra képes lennél, hogy... varázsolj a birkára szárnyakat?

Kecseri Szkran meglepetten pillantott az unokájára, aztán megrántotta keshedt vállait.

– Szárnyakat? Erre a döglött birkára?... Hát, erre talán képes vagyok... ha sikerül elég esszenciát elvonnom ebből a botból. Várj csak...

Az öregasszony letámasztotta a botot a kunyhó falához, aztán besietett, és nem sokkal később egy kettévágott lopótököt hozott elő, melyben valami zöldessárga, takonyszerü folyadék lötyögött.

– Menj hátrébb! – biztatta az unokáját. – Nehogy rád is hasson a varázslat!

Közelebb ment a birkához, vézna, aszott ujjait a lötyögő takonyba mártogatta, s bekenegette vele a birka gyapját azokon a helyeken, ahol a birkák a szárnyaikat viselhetnék, ha növesztenének ilyesmiket.

Aztán a vén banya maga is elhátrált, lefektette a porba maga elé a botot, és tekervényes kézmozdulatokkal kísérten torokhangú, idegen szavakat vartyogott. Legalább tíz percen át motyogott, krákogott, s sikoltozott, majd büszkén pillantott az unokájára.

– Na most figyelj! – jelentette be. – Most vonom ki a botból az erőt, és... aúúú!– Ez utóbbit ugyanis azért kiáltotta, mert a bot felpattant a porból, és úgy kólintotta fejbe, hogy kirepedt a ráncos bőr a homlokán. Az ütéstől megroggyant, és a valagára huppant. – Óóóó! Grooms gyomra eméssze el ezt a vacakot!

– Kész? – lepődött meg Alejka Gavaj, aki le nem vette a szemét a birkáról. – Nem látom a szár...

Az öregasszony zsörtölődve dörzsölgette az ütés helyét, és szétmaszatolta szivárgó vérét. Közben dühösen arrébb rúgta a botot.

– Van benne mágia, az szent. Jól főbe... gyakott.

Eközben a birka trutyival bekent részén lassan, szinte milliméterről milliméterre szétnyílt a véres-piszkos gyapjú, s valami bolyhos szárnykezdemény bújt elő fokozatosan.

– Mire lemegy a nap, teljesen kinő mindkét szárnya – jelentette ki az öregasszony, és feltápászkodott. – Ezt pofátlan visszarúgós botot meg rakd el jól a francba... látni se akarom! Na, alakul a dolog a birkával? Hm, nem túl gyorsan. Na majd napnyugtakor megvizsgáljuk az eredményt...

Alejka érezte, ahogy a gyomra összerándul; ő csak a kajára tudott gondolni.

– De hát napnyugtáig még... legalább hat órának kell eltelnie! – siránkozott. – Nem bírom ki addig...

– Már megint ez a féktelen mohóság! – intette az öregasszony csüggedten. – A belességed vitt a vesztedbe, lelkem! Én jó szándékkal adtalak boszorkánytanoncnak a nagyhírű és nagytudású Kamay Gothriedhez, és csak a belességednek köszönheted, hogy a nagyasszony elzavart magától és dühében átokkal sújtott. Mi a fenének kellett megzabálnod a kedvenc famulusát, a fekete macskáját?

Alejka úgy érezte, mintha gyomron rúgták volna. A nyála csorogni kezdett, barna nyelve a szája szélét nyalogatta.

– Macska... ó, mióta is nem ettem!

A vénasszony rosszallóan rázta a fejét.

– A beled, az hozta rád a bajt!

Alejka a birkára pillantott.

– Biztos, hogy kinő a szárnya?

– Ki tudja azt? Ha sikerült elég erőt kiszippantanom a botodból, akkor igen. De... miért is van erre szükséged?

Alejka Gavaj sértetten bámult a nagyanyjára.

– Hát... az átok miatt, amit Kamay Gothried néne mondott rám a nyiszlett macskája miatt... hogy a gyomrom soha többé ne fogadjon be más élelmet, csak növényt, halat és szárnyast... – Nagyon csúnyán nézett maga elé. – Valamit tennem kell! Már herótom van a zöldségtől! A hal meg tele van szálkával és csupa pikkely lesz tőle a gigám... a baromfinak meg már a szagát is rühellem... De a növényeken meg a halakon kívül csak szárnyasokat ehetek!... Mondd csak, nagyi... biztos, hogy kinő a birka szárnya? És tudnál szárnyat rakni esetleg... tehenekre, lovakra, kutyákra, macskákra is?

 

 

Alkonyatra kinőtt a félig rothadt birka szárnya. Ám Alejka épp csak egy falatot vett a szájába a húsból, máris érezte, hogy felfordul a gyomra. Pedig a hús még el sem jutott odáig...

...és máris hatott az átok.

Öklendezni kezdett.

– Sajnálom, lelkem! – nyekeregte Kecseri Szkran. – Ez a te mágikus botod... nem törte meg az átkot.

– Nyavalyás husáng! – krákogta Alejka. – Nem jó ez semmire!

Felkapta a botot, és dühében olyan messzire hajította, amennyire csak bírta. A bot pörögve zúgott el, egyenesen az egyik kunyhó takarásából kilépő, daliás ork legény felé. Tülökorrú Tirpó volt az áldozat, aki a kezében egy csokor vadvirággal, ajkán pedig a leánykérő orkok csábos vigyorával közeledett.

Tirpó megkésve észlelte a veszélyt, és megpróbálta elkapni a botot, de mellényúlt, a fejét pedig már nem bírta elrántani...

A husáng a meghökkent ork homlokán csattant, és ledöntötte őt a lábáról.

– Alejkaaaa! – bődült fel a fickó, miközben virággal a kezében hanyatt vágódott a porba. – Legyél az asszonyom, hé!

– Tirpó! – rötyögött némi elégtétellel Alejka. – Tégy le rólam! Túlságosan lassú vagy és tohonya!

– Egy valamire mégis jó a bot – vihogta Kecseri Szkran derűsen. – Távol tartja a tyúkeszű kérőidet!

 

 

TIRPÓ ÉS AZ EGYSZARVÚ PÁR

 

 

Amatheus, pherburgi vándorkalmár elcsigázottan rántotta meg a gyeplőt. A két ló is már csaknem összeesett a fáradtságtól, és úgy torpantak meg, hogy a továbbguruló szekér csaknem farba lökte őket.

– Gyíííí! – kiáltotta kimerült félálmából felriadva a kalmár, aztán sietve helyesbített: – Hó! Hó! Hóha, te!

A lovak mindenféle biztatás vagy ellenbiztatás nélkül álltak egy helyben, mintha megsüketültek volna.

Az alkony már leszállt a kies völgyben, és a khumari ork falu tábortüzei felől gyanús bűzök terjengtek, jelezve, hogy a törzs vacsorához készül. A szekér jöttére buja ork menyecskék kezdték billegetni irdatlan farukat a jövevény előtt, apró porontyok indultak a szekér felé „turkálósdit" játszani, és deli ork férfiak kezdték egy váratlan, fosztogató rajtaütés tervét fontolgatni.

Minden kellemetlenséget megelőzendő, Amatheus lekászálódott a bakról, egy fiira faragású ezüstözött pálcát húzott ki a köntöse övéből, torokhangú varázsszavakat mormogott, és a pálcából kilövellő vörös lángsugárral nagy kört rajzolt a szekér köré.

A körből másfél méter magas lángok csaptak fel. Mindez a rezignált lovakat nem zavarta.

A tettre kész orkokat azonban annál inkább. Főleg miután Grungaz Danizlo megpróbált keresztülnyúlni a lángokon a szekér ponyvája felé, és a vörösen lobogó lángok csúnyán összeégették a kezét.

A kalmár a homlokát ráncolva, sértetlenül lépett ki a tűzből, és pár reménytelen mozdulattal megpróbálta eltávolítani az útközben arcára rakódott fél centi vastag porréteget.

– Krá krooght ammmm– jelentette ki fennhangon.

Dasg Dohodem, a falu élemedett sámánja dühösen hozzávágott egy meglékelt lókoponyát a fickóhoz.

– A te anyád! – vágott vissza az előbbi durvaságért közös nyelven, hogy nyelvekben való jártasságát bizonyítsa. Mondani akart még valami mást is, immár orkul, de meglepődött azon a tényen, hogy a lókoponya, ahelyett, hogy darabokra tört volna az idegen fején, kecses ívet írva le visszakanyarodott, és úgy képen vágta az idült sámánt, hogy annak nyomban kihullottak a maradék fogai.

– Tisztázzunk valamit! – kiáltotta az idegen, mielőtt a homlokukat ráncoló orkok további esztelenségekre szánták volna el magukat. – A szekeremet körülvevő mágikus tűz nem a bizalmatlanság jele, csak egyfajta óvintézkedés. Aki nem akar pirosságban versenyezni a ma esti sülttel, az ne nyúljon a lángok közé! Meg aztán az előbb kimondtam egy védelmi varázsigét, mely minden ártó cselekedetet visszafordít arra, aki butaságokkal próbálkozik... És mindamellett békés szándékkal, értékes javakkal, becses ajándékokkal és nyílt szívvel jöttem hozzátok...

A sámán a fogait számolgatta a földön.

– Jégy üdvözsö've ná'unk – pillantott fel. – Gye'e, egyé' ve'ünk e' kis lóagyve'őt...

Többen morogva lódultak meg a tábortüzek felé, mert tisztában voltak azzal, hogy a sámán nem a saját kosztját kínálgatja.

Azonban a kalmár elhárította a szívélyes meghívást.

– Keresek valakit – kiáltotta. – Van köztetek egy egyén, aki Tulokfejű Tirpó néven ismeretes?

A többiek nagy noszogatására a hátsó sorokból egy hatalmas termetű, lehorgasztott fejű ork férfi bukkant elő. Akkora orr lógott a fején, hogy a kalmár első pillantásra azt hitte, valaki kitolásból fél szál kolbászt ragasztott a szája fölé.

– Osztán mi köll tőlem? – morogta az ork kelletlenül.

A környéken sokan vihogtak, és ujjal mutogattak a fickóra. Olyasfajta gunyoros megjegyzések röpködtek, amiknek hallatán még a kalmár sokat hallott füle is meg-megrezdült néha. Úgy tűnt, ez az alak a törzs körében nem örvend túl nagy népszerűségnek.

– Te vagy... Tulokfejű Tirpó? – kérdezte a kalmár elbizonytalanodva.

– Tülökorrú – helyesbített az ork, és teijedelmes szippantójára bökött. – Tülökorrú Tirpó a nevem.

A kalmár aggodalmas tekintettel a homlokát ráncolta.

– De... ugye, te az a bizonyos Tirpó vagy, aki egy rafinált tündemanó varázslat révén rendkívüli gyorsaságra tettél szert?

A közelben bámészkodó és hallgatózó orkok felröhögtek. Tipró sötét pillantással nézett körül, aztán bánatos ökörtekintetét a kereskedőre vetette.

– Lecsapjalak, he? – érdeklődött mogorván.

Amatheus nem értette.

– Mi van? Mit beszélsz?

– Ha nem hagyod abba a gúnyolódást, belegyalogollak a földbe! – ígérte az ork meggyőző ökölmutogatás kíséretében. – Éppen eleget cseszegetnek itt ezek a helybéli barmok is, nincsen szükségem idegenek ugratásira...

A kalmár szemmel láthatólag megélénkült.

– Szóval... te vagy az? – suttogta idegesen. – Te vagy az a fickó, akikről szerte Khumarban beszélnek az ork falvakban...

– Hát persze, hogy ő az! – sipította egy ork asszony. – A mi Tirpónk híres lett. Két perc alatt elintézi, amit egy igazi férfi egész éjszaka... osztán akkor annyi! Csak a bánatos pofáját mutogatja...

– Hát persze! – kontrázott egy másik némber. – Ilyen kimerítő munka után nem marad más, amit mutogathatna...

– Úgy csinálja, mint a nyúl! Egy szemvillanás alatt! Puff, egy menet! Mire az asszony észbe kaphatna, már vége is! A szerencsétlen baromállatja!

Tirpó szemmel alig követhető mozdulattal lekapta a hátáról az odaerősített baltát, és mire a kalmár egyet pislogott, a fickó már meg is pörgette az orra előtt. Az orkok, kissé megkésve ugyan, de riadtan rebbentek szét.

– Kussoljatok má'! – kiáltotta dühösen Tirpó. – Semmi közötök a szexulyális életemhe', hé!

– Még jó! – röhögött egy fogatlan öregasszony a balta elérési határán kívülről. – Mert ha lenne, inkább szüzességi fogadalmat tennék, mint hogy veled háljak, te csimpisz!

Tirpó megszokhatta már, hogy tréfálkoznak vele, mert némi dünnyögés után szemmel alig következő mozdulattal elrakta fegyverét.

A kalmár tágra nyílt szemmel álmélkodott a villámgyors mozdulatokon.

– Te vagy az! – suttogta maga elé diadalmasan. – Te vagy az az ork, akiről beszélnek! Ugye, igaz?

Tirpó homloka kegyetlen ráncokba szaladt.

– Még egy szó... osztán mire kettőt pislognál, kiheréllek! – morogta. – A harmadik pislogásodra meg má' le is gyömöszöltem a torkodon a golyóidat!

A kalmár békítően felemelte mindkét kezét.

– Ne haragudj... Bár nem tudom, mivel mérgesítettelek fel, nem állt szándékomban megsértem! Ha mégis megbántottalak volna, ismételten elnézésedet kérem! Egyébiránt Amatheus Harlon vagyok a miteróniai Perburghből, és már három hete kutatok utánad. El se tudod képzelni, mennyire örülök, hogy végre megtaláltalak.

Az ork mogorván a porba köpött.

– Osztán mi végből ez a nagy öröm?

– Hogy-hogy? Talán nem te vagy az a legendás ork, aki hónapokkal ezelőtt elkaptad őket?

Tirpó megvakarta a feje búbját.

– Mi van, he?

– Az unikornisok...

– Nem tudok semmiféle... unipartvisokról! – szögezte le Tirpó fenyegető képpel. – A pletykák hazudnak. Nem én szoktam végezni a takarítást a kalyibánkban. Legalábbis nem mindig...

– Én az egyszarvúakról beszélek – préselte ki magából izgatottan a kereskedő. – Azt mesélik, egy bizonyos Tulokfejű...

– Tülökorrú! – recsegte Tirpó. – Ne űzz csúfot a nevemmel, hallod-e, különben...

– Szóval, egy bizonyos Tülökorrú Tirpó... aki egy tündemanó adományaképpen csodálatos gyorsasággal rendelkezik... négy hónappal ezelőtt elfogta az utolsó zhiliani egyszarvú párt!

Tirpó vállat vont.

– Na és osztán? Talán tiltja a törvény az egyszarvú fogdosást?

A kereskedő felrikkantott, a levegőbe szökkent, és látványosan összeütögette a bokáját nagy örömében.

– Hurrá! Ez remek! Szóval te vagy az, aki hat hónappal ezelőtt elfogtad az egyszarvúakat?

Tirpó a fejét rázta.

– Nem, dehogy. Az nem én vagyok.

A kalmár egy pillanatra lehunyta a szemét, és magába roskadt. Három hónapja kelt útra az első hírek hallatán, és egyik ork falut a másik után látogatta végig Dboradban és Khumarban, ebben az orkok lakta, két tengerparti országban. Gyötrelmes napokat élt át. Háromszor támadták meg haramiák, két napig kuksolt egy vízmosásban fura, medveszerű teremtmények miatt, időközben láthatatlan tündérkék lelopták az ujjáról a tudati védelem gyűrűjét, s míg ő a tettest kereste, elvetemült orkok megették két lovát, s dacára az akkor még jóval gyengébb hatásfokú tűzfal-varázsnak, alaposan megdézsmálták a szekeréről a portékáját. Szerencsére ezek nagy részét sikeresen visszaszerezte, lévén hogy ő volt a környéken az egyetlen, aki egy igen hatásos gyógyírt kezdett árusítani égési sérülésekre. És most, hosszú és fárasztó út után végre eljutott ebbe a nevenincs ork faluba, ahhoz a valóban villámgyors harcoshoz, akiről nyilvánvalóan a legendák szólnak, s kiderül, hogy csak egy ostoba pletyka miatt tette meg ezt a kimerítő utat.

– Ó, Zrogdavar! – fohászkodott az orra alatt motyogva. – Miért is nem törölted el isteni erőddel a világ színéről az összes lódító, ostoba orkot?!

Tipró még mindig a fejét rázta.

– Az nem én voltam – erősítette meg. – Hat hónapja? Nem, nem. Az valaki más lehetett. Én is fogtam két egyszarvút, de nem hat hónapja... nem, nem... megvan annak má' féléve is, hogy elfogtam Tökit és Cuncust!

Amatheus kissé rettegve saját küszöbönálló dührohamától megnyalta a szája szélét.

– Töki és Cuncus... az egyszarvúak?

Tülökorrú Tirpó rosszkedvűen pillantott az értetlen és hülye idegenre.

– Há' az imént mondtam.

– Ezek szerint... mégis te vagy az, aki elfogtad a legendás zhiliani egyszarvú párt?

Tirpó intőleg emelte fel bütykös ujját.

– De nem hat hónapja, tuskó! Mondom, hogy fél éve!

A kereskedő most már nem mert előre örömöt nyilvánítani. Volt egy kínos megérzése az üggyel kapcsolatban.

– De ugye... nem ettétek meg őket?

Tirpó sértetten húzta fel hatalmas orrát.

– Tökit és Cuncust? Megvesztél, ember?! Én ugyan nem! Píúúúj! Micsoda rusnya gondolat!

Amatheus letérdelt a földre, az égnek emelte a karjait, többször leborult, megcsókolta a tehéntrágyával szennyezett földet, és könnyes szemmel rebegett hálaimát Zrogdavarhoz. Általában nem szokta ilyen szemmel láthatóan kinyilvánítani az örömét, ha ráakadt valami megvásárolnivalóra, ám most oly nagy volt a tét, hogy nem bírta palástolni a boldogságát. Mit számít az, hogy az eladó látja rajta, hogy jó alaposan megvághatja a vevőt? Tegye meg! Mi olyasmit kérhet ez az ostoba ork a két egyszarvúért, aminek ő nem tudja elkérni az ezerszeresét Balos Thorintól, a Villámvető Mágustól? Hiszen Thorin egyszer már a jobb karját áldozta, hogy megszerezhessen egy egyszarvút. Igaz, azóta félkarú, ám épp annak az esetnek köszönheti legendás varázserejét.

Ő maga mondta, hogy bármit megadna egy újabb egyszarvúért! De vajon mit adna kettőért? Két bármit!

Amatheus félszeg mosollyal kelt fel a földről a néma csendben várakozó orkok előtt, és diszkréten elmosolyodott. Ó, nem fog ő sokat kérni Balos Thorintól. Tartsa csak meg a bal kezét a jóember, ő megelégszik mondjuk... a hosszú élet titkával, no és persze lehetne még kérni mondjuk... sebezhetetlenséget, elmeolvasást... nem lenne rossz például egy olyan varázsvessző, ami villámokat dobál, szükség esetén láthatatlanná teszi a gazdáját, bármikor kiszór száz aranyat magából, bűbájjal hat bármelyik nőre, akit csak a gazdája megkíván, ételt és italt teremt kívánság szerint, a hatalma alá vonhat sárkányokat, démonokat, pokolbéli kreatúrákat... és persze mindig ki lehet belőle hívni egy dzsinnt, aki teljesíti az ember három... mármint napi három kívánságát, és természetesen a kívánságok kitalálása közben vakargatja az ember szakállát. És még...

Amatheus leintette magát. Nem kell „és még"! Az ember ne legyen telhetetlen. Ennél többet nem fog kérni Balos Thorintól. Ez egy egyszarvúért igazán méltó fizetség, és a Villámszóró varázsló bizonyára kész örömmel fogja megadni ezeket az apróságokat. Hiszen az egyszarvú szarvából ennél sokkalta hatásosabb varázsszereket készíthet.

És ráadásul két egyszarvút kap!

Amatheus a homlokát ráncolta. Az oké, hogy a fentebb felsoroltakat kéri majd az egyik egyszarvúért, no de mi a fenét kérjen a másikért? Ingyen csak nem adhatja oda? Őrajta aztán ne keressen semmilyen nyavalyás félkezű és féleszű mágus!

A kalmár kéjesen elvigyorodott.

Az tehát eldöntött tény, hogy mit kér majd Tökiért, és a hazafelé úton úgyis lesz bőven ideje kifundálni, milyen fizetséget kérjen Cuncusért. Nyilván jut majd eszébe néhány kedves ötlet...

Többszőr is kötött már üzletet a neves mágussal – lásd a támadás– és mágiavisszaverő, mágiamegszüntető varázspálcát, mely képes tűzkört üzemeltetni –, és Thorin eddig még sohasem bizonyult szűkmarkúnak.

Most is bizonyára meg fognak alkudni, hogy mindketten jól járjanak!

Amatheus megnyalta a szája szélét, és pillantása a gyanakvóan bámuló baromi termetű ork harcosra esett. No igen. Thorinnal nem lesz gond; ám előbb még ki kell csalni valahogy az értékes portékát ettől az ork taplótól.

Orktól vásárolni persze nem jelenthet gondot. Van a szekéren sok olyan holmi, aminek láttán a fickó heveny nyálcsorgatások között hanyatt fog vágódni. Vagy ahogy a kereskedői zsargonban mondják, biztosan „vet egy hátast" az áru láttán.

A szekér tele van olyasmikkel, amiért az orkok ölni is képesek: üveggolyók, rafinált mintázatú, színes kaleidoszkópok, torzító tükröcskék, dünnyögő golyócskák, meg miegymás...

A kalmár barátságosan rámosolygott az orkra, és bizalmaskodó mozdulattal meg akarta fogni a karját. Ám Tirpó valóban olyan gyors volt, mint ahogy azt a legendák beszélték.

Ellökte magától a kereskedő kezét.

– Ne tapizzál má', hallod-e! – mordult rá vérfagyasztó vicsorgással. – El a kezekkel, rusnya ember!

Amatheus akaratlanul is ravaszdi képet vágott.

– Mondd csak, barátom, nincs szükséged néhány kellemes holmira? Ha velem jönnél, szívesen megmutatnám neked a szekerem rakományát.

– Lássuk, lássuk! – kiáltották néhányan, és máris közelebb nyomultak.

Tirpó azonban gyanakodva pislogott, és a fejét ingatta.

– Nem veszek semmit!– jelentette ki.

– Nem kell fizetned érte – felelte a kereskedő nyájasan. – Amit adok, ajándéknak szánom, barátom, így gratulálva legendás ügyességedhez. Ha pedig valami értékesebb holmi is elnyeri a tetszésedet, esetleg lehet szó némi cseréről...

Tirpó engedékenyen vállat vont.

– Jó'vanna, mutassad, mid van!

A kalmár most már nem próbált az ork harcos karja után nyúlni, mert nem kívánt több félreértést okozni. Udvariasan a tűzfallal körülvett szekér felé mutatott, s varázspálcája segítségével keskeny kapucskát nyitott a lángok között.

– Erre tessék! De csak egymagad...

Belépett a tűzfalon belülre, megvárta, amíg Tirpó is beér, aztán visszazárta a tűzfalat a benyomulni készülő ork törzs orra előtt. És a dühös ordítozásokból ítélve úgy tűnt, akadt az orkok között olyan is, akinek nem az orra előtt sikerült lezárni a tűzfalat.

A tűzkör belsejében Tirpó kedvtelve csettintett a nyelvével a lovak láttán, s az igavonó jószágok – rögvest megfeledkezve kimerültségükről – igyekeztek volna úgy fordulni, hogy lehetőleg meg tudják rúgni az undorító alakot, ha a közelükbe merészkedik. Ki tudja, miért, a lovak és az orkok között valami ősi ellentét feszül. A legtöbb intelligens lény számára felfoghatatlan, miért gyűlölik annyira a lovak az orkokat, amikor pedig az orkok igencsak szeretik a lovakat. Főképpen az agyvelejüket. Trágyalében pácolva.

A kalmár egy mozdulattal lerántotta a ponyvát a szekérről, és kegyesen intett az orknak, hogy kezdjen csak nyugodtan a turkálásba. Ám ekkorra a villámgyors Tirpó már el is tűnt a díszes markolatú tőrök, csillogó üvegdarabokkal kirakott kövecskék, divatjamúlt hercegi ruhák, alig használt lovaglócsizmák, üveggolyók, tükröcskék, fehér cérnakesztyűk és egyéb kincsek halmazában.

Amatheus türelmesen várt. Csak a másodperceket számolta magában.

– Osztán mit választhatok? – röffentette hátra az ork, aki legendás gyorsaságának használatával egyre-másra szórta szét maga körül a már szemügyre vett portékákat.

– Válassz csak gusztusod szerint, cimbora! – biztatta a kalmár. – Vidd, ami szem-szájnak ingere!

Két perccel később Tirpó egy duzzadó batyuval a hóna alatt ugrott le a szekérről. Elégedettnek tűnt.

– Ajándék, he? – röfögte bizalmatlanul. – Nem sokallod, ugye?

A kalmár mosolyogva biccentett.

– Mindössze ez a pár holmi nyerte el a tetszésedet?

Tirpó a homlokát ráncolta.

– Ajándék, vagy nem ajándék, he? – tudakolta.

– Amit eddig kiválasztottál, azt fogadd ajándékként nagyrabecsülésemül – nyugtatta meg Amatheus. – És ha esetleg úgy érzed, hogy akad még a szekéren néhány holmi, amit a szerénységed tiltott kiválasztani, csak szólj nyugodtan, és megegyezhetünk...

Tirpó elutasítóan rázta a fejét.

– Elég az ajándék – szögezte le. – Nem veszek semmit! Ne próbálj bepancsalítani, hé!

– És esetleg ha cseréről lenne szó? Választasz valamit, és adsz érte cserébe valamit. Na, mit szólsz?

Tirpó sandán pillantott a szekér felé.

– Nem köll nekem semmi más – vigyorodott el önérzetesen. – A legjavát már kiszedtem, hehe.

A kalmár sunyin mosolyogva fellépett a szekérre, és a bak alól egy ládikát húzott elő. Felpattintotta a fedelet, és odamutatta a tartalmát.

– Sajnálattal hallom, hogy más már nem érdekel – jegyezte meg. – Pedig az árum javát még nem is láttad.

A ládikában csodás ékszerek csillogtak; legalábbis első látásra drágaságoknak tűntek. A csiszolt színes üvegköveket oly ügyesen fogatták be az aranyozott foglalatokba, hogy a megszólalásig hasonlítottak vagyonokat érő kincsekre.

Tirpó megnyalta a szája szélét, és a keze idegesen rándult meg a doboz felé, de aztán visszafogta magát. Hiszen ha erőszakkal venné el ezeket a kincseket az idegentől, az nem engedné át a tűzfalon, és akkor mire menne a csillogó holmikkal. Igaz, a lovak húsa kitartana egy-két hétig, ami alatt ugye van esélye annak, hogy a tűz esetleg leég és ő kisétálhat. Ám ha e tűz mágikus – mint ahogy a jelek mutatják, lehet, hogy a végtelenségig is képes egyfolytában égni, s akkor neki vége...

Miközben ezen gondolatok futottak végig az ork harcos agyán, a szeme megigézve meredt a csillogó csodákra.

– Ajándék, ugye, he? – kockáztatta meg.

– Ez a doboz a tiéd lehet... cserébe mondjuk... cserébe a két egyszarvúért...

Tirpó elkomorodott, és erőnek erejével elfordított a fejét a doboz csillogó tartalmáról.

– Van egy botom – morogta. – Nagyon-nagyon értékes. Mágikus husáng... Aztat elcserélem veled, ha köll.

– Nos...

– Jó kis husáng az! – győzködte Tirpó. – Az én tubagerlicém szermányolta egy wyrmfészekből! Igazi ritkaság, hé! Megérné neked ezért a ládikáért. Te járnál jobban!

– Nem érdekel a husángod. A két egyszarvú érdekel.

– Nem – jelentette ki határozottan Tirpó. – Felejtsd el!

– Jól gondold meg! – sugallta a kalmár. – Ez remek csere lenne neked! Soha vissza nem térő alkalom! Ilyen csodákkal, amiket e doboz rejt, bármelyik ork asszonyt elkápráztathatnád!

És biztosíthatlak... az emberasszonyok többsége sem lenne képes ellenállni nekik...

Tirpó idegesen megrándult.

– Nem köllenek! – jelentette ki határozottan. – Elég az ajándék. Engedjél ki innét!

– Várj még! – kiáltotta aggódva a kereskedő. – A lényeget még meg sem mutattam! Ezeket nézd meg! Láttál már ilyen csodákat?

A bak alól egy másik dobozkát húzott elő. Ezt végső érvként tartogatta, de jobb híján most már ezzel próbálkozott. A dobozkában mágikus mozgássorokkal ellátott piciny bábuk voltak, amikkel a vásárokon előadásokat szokott tartani a bámészkodók nagy örömére. A kalmár kiemelt egy kicsike női figurát, a kedvencét, és letette a földre. A kis nő meghajolt, először Tirpó felé, majd a kalmár felé, és vékony, alig érthető hangon énekelni kezdett egy dalt egy bátor férfiról, az ő álmainak lovagjáról.

Tülökorrú Tirpó szája a füléig ért a parányi nő láttán. A szeme csillogott.

A kalmár, látva a sikert, sietve kiemelt egy másik figurát is. Ez valamivel magasabb volt, mint az első, és vaskosabb is; egy ork hímet ábrázolt. Az ork hím is azonnal megelevenedett. Böfögött, hangosat szellentett, ismét böfögött – majd felfedezte a nőt, röfögni kezdett, és cuppogó hangokat hallatva rontott rá. A nő az ének közepén felsikkantott, és széttárt karokkal menekülni kezdett. Az ork kéjesen röfögve üldözte.

Tirpó úgy röhögött, hogy alig kapott levegőt.

A kicsi ork bábú utolérte az embernőt, leteperte, s miközben mindketten a földön henteregtek, az ork röfögött, a nő pedig alatta fekve még mindig a dicső lovagról énekelt.

Tirpó már lilult a röhögéstől, és a szeméből patakokban folyt a könny.

– Ez marha jó! – bömbölte gyönyörködve. – Folytassad, hékás, folytassad!

A kalmár, látva, hogy telibe talált, az ügy fokozása végett elővett egy harmadik bábút is. Egy ork nőstényt, seprűnyéllel a kezében. Az ork nőstény is böfögött, meglátta az ork hímet az embernővel henteregni, felordított, odarohant, és a seprűvel csépelni kezdte a párost. Most az ork hím menekült, és az ork nőstény rohant mögötte, s a seprűvel ütötte-vágta, ahol érte.

Amatheus több tucatszor előadta már ezt a jelenetet a mágikus kis figurákkal, de még most is jót göcögött az ork hím komikus menekülésén.

Tirpó azonban váratlanul elkomorodott. Csizmás lábával felrúgta a kis bábukat.

– Nem köllenek! – morogta megbántottan. – Elég az ajándék! Nyissad ki a tüzes falat, hadd menjek!

A kereskedő kezdett kétségbeesni.

– Várj, vár, várj csak! – kiáltotta. – Neked adom a szekeremet lovastul mindenestül Tökiért és Cuncusért!

A lovak, bár valószínűleg nem értettek közös nyelven, abból a pillantásból, ahogy az ork végigmérte őket, felfoghattak valamit a küszöbönálló adásvétel lényegéből, mert eszelős nyerítésbe kezdtek.

Tirpó azonban hajthatatlan maradt.

– Nem! Nyissad ki...

– Nézd! Te nem is tudod, mennyi szép holmi van még a szekéren, és ha ez nem elég, csak nevezd meg, mit szeretnél, és én megszerzem, elhozom neked!

– Szeretnék mostan már hazamenni – jelentette ki Tirpó fenyegető pillantással. – De gyorsan ám, mert sürgős dolgom van otthon! Vár az én kis tubagerlicém!

– Várj még! Ezt beszéljük meg! Esetleg tudnék szerezni egy varázslatot, amivel talán át lehetne alakítani azt az ocsmányságot a fejeden tisztességes orrá...

– Tudod, mikor! Az én orromat ne babrálja senki se varázstudó, hé! Elegem volt az ostoba varázslatokból. Elég az ajándék. De mostan már engedjél, hé, mer' annyit horkantok, hogy ha nem nyitod ki rögvest a tűzfalat...

A kalmár látta, hogy az ork kezd türelmetlen lenni. A varázspálcája segítségével utat nyitott a tűzfalon, aztán idegesen kocogott a lendületes léptekkel távozó ork után.

– Gazdaggá teszlek!

Tirpó nem válaszolt. A következő pillanatban egy vaskos farú, lágyékig lógó mellű ork nőstény tűnt fel az egyik sárkunyhó takarásából, és egy félig megrágott, nyers tyúk maradványait hajította a nagy darab ork hím feje felé.

– Hol a fészkes nyavalyába' mászkáltál már el megint, te barom!? – üvöltötte a némber. – Már esteledik, és te még nem fejted meg a tehenet!

Tirpó villámgyors mozdulattal elkapta a levegőből a fejének tartó tyúkmaradványt, és fülig vörösödve, magyarázkodva fordult a kereskedőhöz:

– Ez nem azt jelenti ám, hogy az én kunyhómban az asszony parancsol – morogta halkan, hogy a csípőre tett kezű némber meg ne hallja. – Csak azért vagdos felém ilyen szárnyas jószágokat az én drága tubagerlicém, mert tudja, hogy a nyers tyúk a kedvenc eledelem!

Beleharapott, kínos vigyorral rágta a véres cafatokat meg a beleket, és köpködte a tollakat. Lerítt a pofájáról, hogy a „kedvenc eledelét" illetően hazudott.

A kalmár elfordította a tekintetét a gusztustalan látványtól, és erőlködve próbálta kiókumlálni, miféle ajánlatot tehetne még. Az ork félreértette a hallgatását, lehajította a földre a tyúkot, és rákvörös képpel tovább magyarázkodott:

– És azért én végzem az asszonymunkát, mert az én gyorsaságommal... egy tehén megfejésével is pillanatok alatt elkészülök. Megérted, ugye? Nem vagyok én olyan férj, akinek a neje parancsol, csak hát minek hagyjam küszködni félóráig az én tubagerlicémet, ha én fél perc alatt ugye... hm... szóval én úgyis elég gyors vagyok...

– Túlságosan is gyors, te impotens állat! – rikácsolta az asszony, ismét előbukkanva a kunyhóból. – Gyors vagy, gyors vagy, csak az eszed jár lassan!

Tirpó rávigyorgott a feleségére, és odahajította a lába elé a batyut.

– Az én eszem jár lassan, mi?!... Akkor nézzed meg, miket szermányoltam neked ingyenért! Ajándék!

– Nekem te ne adj ajándékot, te bunkó! – rázta felé az öklét az asszony. – Inkább a dolgod végezd!

– Áztat ne higgyed ám, pajtás, hogy nem szeret – motyogta Tirpó minden meggyőződés nélkül. – Éppen azért beszél velem ilyen hangon az én kis tubagerlicém, mer' szégyenlős a kicsike, osztán nem akarja kimutatni idegenek előtt, mennyire odavan érettem.

– Van érted oda a rossznyavalya, te impotens állat! Takarodj tehenet fejni, de addig, míg szépen mondom!

A nő felkapott a kalyiba mellől egy husángot, és azt vágta Tirpóhoz. A hosszú fadarab pörögve repült a levegőben, és bár Tirpó rettenetesen gyorsan odakapott, hogy megragadja, elhibázta a mozdulatot, és a bot alaposan fejbe kólintotta.

– Aóóóóóúúú, a francba! – bömbölte Tirpó fájdalmasan, és végül mégiscsak elkapta a botot, mielőtt a földre hullott volna. – Grooms bűzös seggére, a rohadt vacakjának! – A kobakját dörzsölgetve pislogott maga elé, majd a kalmárhoz fordult. – Na látod, itten van... erről a husángról beszéltem... tisztára mágikus, nemde... láthattad magad is! Bármilyen gyors vagyok, sosem bírom elkapni, mindig kupán ver a rohadék!... Na, mit szólasz? Szívesen odaadom cserébe...

A kalmár a kunyhónál röhögő ork nőstény felé pillantott, és kezdte már kapiskálni, milyen irányból közelítse meg az üzletet.

– Baj van az asszonnyal? – kérdezte bizalmasan, leheletig halkított hangon.

Tirpó a homlokát ráncolta.

– Hát, aztat úgy is mondhatjuk...

– Ó, ez remek! Akarom mondani, remek, hogy tudok egy jó megoldást. Mit szólnál hozzá, ha némi mágiával segítenénk a dolgokon. Tudod, varázserővel sok minden gondot helyre lehet hozni... példának okáért helyre lehet állítani a megromlott családi tekintélyt, s esetleg még azt is el lehet érni, hogy a falubeliek gúnyolódás helyett tiszteletteljesen előre köszönjenek...

Tirpó a díszes faragású botot szorongatta, és kételkedve pillantott a kalmárra.

– Lehet... ilyet?

– Naná! Mindenre van megoldás. Ha én akarom, a falu legnagyrabecsültebb tagja lehetsz! Hm? Beszéljünk róla?

Az ork vállat vont, és bánatos képpel intett a rozoga istálló felé.

– Beszélhetünk, hé. De közbe' meg menjünk, mer' az én kis tubagerlicém nem szenvedheti, ha csak itten ácsorgunk! Megyünk, megfejem a tehenet, osztán közben beszélhetünk.

A kalmár kételkedett abban, hogy az asszony jelen pillanatban bármi megjegyzést is tenne a férje lustaságára, lévén hogy nyakig és könyékig eltűnt a batyuban az üveggyöngyök és más szemgyönyörködtető csecsebecsék között. Mégis ment a mackós járású ork után.

– Osztán miféle mágiára gondolsz, he? – kérdezte Tirpó, miközben lerakta a botot a szénába, és a sarokból egy kopott rocskát hozott a nyugodtan várakozó, lapos horpaszú, tarka tehén tőgye alá.

– Bármifélére – biztatta a kalmár. – Nem vagyok kifejezetten varázsló... de sok mindenre megvan az eszközöm. Csak nevezd meg, mi a baj, és megtaláljuk a megoldást!

Tirpó válasz helyett megragadta a tehén tőgyét, az ujjai villámgyorsan mozogni kezdtek, és oly hirtelenséggel telefejte az edényt, mintha egy dézsából löttyentette volna bele a tejet. A kalmár nem is látta a fickó kezét, csak egy elmosódott foltot, olyan gyorsan mozgott.

– Ez a bajom – morogta Tirpó. – Az én kis tubagerlicémmel is... ilyen gyorsan készen vagyok. Pikk-pakk, osztán már vége is! Az az átkozott tündemanó, az a kis nyavalyás az oka mindennek. Az a kis vakarcs varázsolt ilyen gyorssá. Áztat akartam, hogy én legyek a leggyorsabb. És... látod? Sikerült. Gyors vagyok, mint a villám... bárki más villájánál gyorsabb vagyok! Csakhogy én nem így akartam! – szinte bőgött keserűségében. – Megszereztem aztat a nőt, akire vágytam... de ő meg nem arra vágyik, amit én neki adni tudok!

A kalmár a homlokát ráncolta, és töprengő képet vágott. Ezzel leplezte a röhögési rohamát.

– Azt hiszem, lehetne segíteni ezen is – nyögte ki végül, amikor nagy nehezen úrrá lett nevetési ingerén. – Azt mondod, elkaptál egy tündemanót, és azt kívántad, hogy nagyon gyors legyél?

– Aztat... én marha!!

– Hm. Értem. Szóval a tündemanó varázslata az oka minden keserűségednek.

Tirpó reménykedve ragadta meg a kaiját.

– Vissza lehetne csinálni a varázslatot? – kérdezte esdő képpel. – Ugye vissza?

A kereskedő megnyugtatóan bólogatott.

– De hát ez pofonegyszerű! Azt hiszem, ezt én magam is meg tudom oldani. Egy tündemanó varázslat eltávolítása nem ütközik különösebb nehézségekbe, csak érteni kell a módját. Hm, igen... És történetesen nekem van egy varázsszerem, amely le tudja szedni az efféle átkokat. Egyszerűen megszüntetem a varázs hatását, és újra normális leszel... már amennyire... úgy értem, izé... amennyire a varázslat előtt normális voltál.

Tirpó megragadta a kalmár kezét, és úgy szorongatta, csaknem összeroppantotta.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – harsogta. – Téged Grooms küldött, pajtás! Jer ide a keblemre, drága cimbora!

– No persze... ez ingyen nem fog menni...

– Ugyan már! – kiáltotta Tirpó boldogan. – Ha megszűnik rajtam az átok, én mindent megadok. Kéred vissza az ajándékokat, he? Viheted! A tied! Mi kell még? Ez a tehén? Vagy az asszony? Vigyed, ha kell! Bármit odaadok, csak legyek újra normális férfi!

A kalmár némi habozás után letett arról, hogy az egyszarvúak mellett elvigye a tehenet meg a tehénszerű némbert, és az ajándékokat sem óhajtotta vissza.

– Nem vagyok én ekkora igényű – jelentette ki szerényen. – Segítek elrendezni a bajodat, megszüntetem az átkot, és cserébe nem kérek semmit...

– Semmit? – rikkantotta Tirpó. – Köszönöm!

– Nem kérek semmit... – emelte fel a hangját a kalmár –,csupán az egyszarvú párt!

Tirpó döbbenten nézett a kalmárra.

– A Tökit és a Cuncust?

– Nézd, cimbora... biztos vagyok benne, hogy a szívedhez nőttek, és én nem is akarom őket elvenni tőled... S hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, meghagyom őket neked. A jószágok nem kellenek, megelégszem a szarvukkal is... Tudod, veled és a tieiddel ellentétben számomra nem az állat húsa a lényeg, hanem a szarv. Nekem a szarv ér a legtöbbet.

Tirpó egyetértően bólogatott.

– Úgy bizony. Má' más is mondta. És én is tudom aztat: a szarv a legnagyobb érték.

– Akkor adod cserébe az átok megszüntetéséért?

– Nem lehet, hé!

– Ugyan, ne makacskodj már! Miért ne tehetnéd?

– Mer' a Toki meg a Cuncus má' rég nincsenek meg!

A kalmár riadtan nézett a hebegő orkra.

– De hát... ezt eddig nem mondtad!

– Mer' nem kérdezted.

– Hova lettek? Elszöktek?

– Tőlem ugyan nem. Nem olyan legény a Tirpó bácsi, akitől csak úgy szökdösnek az unipartvisok.

– De hát akkor...

Tülökorrú Tirpó kelletlenül dörzsölgette szögletes állát.

– Hát, tudod, hé, mán meg az a helyzet, hogy az asszony... tudod, Alejka, az én kis tubagerlicém... nagyon megszerette őket. Annyira megszerette őket, hogy... meg szerette volna enni őket!

– Mi? Miiiiii?!!

Tirpó legyintett.

– Tudod, az nagy helyzetségesség, hogy Alejkán is van egy cudar átok... egy boszorkány rakta rája, mer' az én tubagerlicém véletlenül megfalta a kedvenc macskáját, höhö...

– Ez borzasztó!

– Nekem mondod, hé? Emiatt haragszik az egész világra az én kis tubagerlicém. Mer' nem ehet többé olyan húst, ami éltében négy lábon járt... se kutyát, se macskát, se tehenet, se birkát, sőt, képzeld, még lovat sem! Csak szárnyasokat!

– Na jó... de mi köze ennek a tipikusan ork családi tragédiának Tökihez és Cuncushoz?

Mostan mondom ippen – magyarázta élénken gesztikulálva Tirpó. – Mivel az én drága tubagerlicém az átok miatt mindent kiokád, ami nem szárnyas hús, alaposan megkeseredett és lesoványodott...

– Nem mondod!

A kalmár visszagondolt a tenyeres-talpas asszonyságra. Még hogy sovány!

Tirpó fáradtan legyintett.

Mivel egész életében mást sem ehet, mint csirkét, kacsát, libát, fácánt, varnyút, cinegét, nádi kökörcsint... meg ehhez hasonló gyalázatosságokat, lassacskán megkergült szegénykém. Hiába riogattam, addig-addig méregette a Tökit és a Cuncust...

– Jaj, neeee! – nyögte Amatheus rosszat sejtve. – Kérlek, Zrogdavar, add hogy ne az legyen, amire gondolok!... Ugye, nem ette meg őket?!

– Persze hogy nem. Rögtön kihányt volna minden falatot! Hiszen az egyszarvúak nem szárnyasok...

– Hála az égnek!

– ...és éppen ezért vittük el őket Kecseri Szkenhez, az én édes tubagerlicém nagyanyjához, aki a környéken a leghírhedtebb banya...

Amatheus az égnek emelte mindkét kaiját.

– Miért van az, hogy majd' megfulladok a torkomban dobogó szívemtől? – tudakolta, de nem kapott választ.

Tirpó tovább magyarázta:

– Az én tubagerlicém úgy okoskodott, hogy az olyan mágikus lovak, amik szarvat viselnek az orrukon, nem tartoznak a közönséges négylábúak közé...

– De nincs szárnyuk! Nem szárnyasok!

– Hát ippen ez az! – csapott le rá elégedetten Tirpó. – Ezér' vittük őket a banya elé, hogy hátha valami módon szárnyat tudna varázsolni rájuk, hogy szárnyas egyszarvúak legyenek.

Amatheus úgy érezte, menten elájul. Addig hátrált, míg a pajta oldalfala meg nem állította. Érzékelte, hogy mindenki őt bámulja – Tirpó is, a szomorú szemű tehén is.

– És? – suttogta elszoruló torokkal. – Ugye nem sikerült? – A fejét ingatta. – Nem sikerülhetett! Az unikornisok immúnisak a rájuk bocsátott varázslatokra. Nem lehet nekik szárnyat növeszteni.

Tirpó bólogatott.

– Ez biz' a így van. Tanúsíthatom. – Még jobban bólogatott; hatalmas orra szinte domború mellkasát kocogtatta. – Há' ezér' döglöttek meg mindketten a varázslat közepette.

A kalmár úgy érezte, a fejére szakadt a pajta.

– Miiiii?! – üvöltötte. – Megdöglöttek?! Az nem lehet!

– Dehogyisnem! – bizonygatta Tirpó. – Úgy összeestek, mintha letaglózták volna űket. Láttam, ezzel a két szememmel itten, ni! – A fejét ingatta. – A Töki és a Cuncus! Micsoda veszteség! – Keservesen sóhajtott. – így aztán senki se ehetett belőlük. Se az én tubagerlicém, se más senki. Senki se nem.

Amatheus még mindig a döbbenet hatása alatt állt, és bár több kérdés is adódott volna, csak érthetetlen nyöszörgéseket tudott kipréselni magából.

– Hát így van ez – bólogatott Tirpó. – El se nem hiszem, ha nem a saját szememmel látom... A nyanya kántálni kezd osztán meg hadonászik, erre a Töki meg a Cuncus összerogynak, osztán mire előhozom a hentesbárdot, hogy mentsem a legjobb falatokat, már csak egy nagy rakás hamut találok... Há' nem égbekiáltó gazság ez?! A nyomorult jószágok porrá omlottak és elhamvadtak pár szívdobbanás alatt!

– És a... és a... és a szarvuk? – krákogta a kalmár. – A szarvuk is elhamvadt?

– A, azok nem...

– Hála legyen Zrogdavarnak! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Amatheus, és fél liternyi izzadtságot törölt le a homlokáról. – Hála az égnek, a szarvak nem hamvadtak el!

Magam is csodálkoztam ezen – bólogatott Tirpó. – De tudod, mi a furcsa? A banya nem csodálkozott. Begyű'tötte a szarvakat, lesöpürte rúluk a hamut, és...

– Jaj, ne! Mondd, hogy nem! Ugye nem?!

Tirpó pislogott.

– Ne aggódjál má'! – vetette oda bosszúsan. – Az igaz, hogy Kecseri Szken egy undorító, rusnya banya, de észnek osztán nincsen híján! Tudta, mit kezdjen a szarvakkal.

– Hát... egy kissé félek a folytatástól.

– Ne féjjél má', bazzeg! – biztatta a holtsápadt kalmárt Tirpó. – A legjobbat tette a szarvakkal, amit csak tehetett. Mindkettőt porrá reszelte, és életerőt növelő löttyöt kotyvasztott belőle. És még milyen jót! – Elégedetten füttyentett. – Megittam kettőt, oszt' egy hétig aludni se bírtam! Nem rossz, mi?!

Amatheus azonban nem válaszolt. És ez érthető is volt az ő helyzetében. Ájult emberek ugyanis csak a legritkább esetben képesek hangokkal reagálni az ilyesfajta bejelentésekre.

Nem sokkal később Amatheus arra tért magához, hogy pofozgatják, és langyos folyadékot öntenek az arcába. Ösztönösen lenyalta az ajkaira került löttyöt, és az ízéből arra következtetett, hogy tej.

– Mamaaaa? – nyafogta a kalmár, és ajkaival cuclizó mozdulatokat tett, ám amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy sajnos nem az anyja kebelén van: hanem abban a valóságban, amit inkább egy kisbaba rémálmának gondolt.

Tülökorrú Tirpó hajolt fölé, és ráérős pofonokkal – no meg frissen fejt tehéntejjel – élesztgette.

– Nem köll teljesen magadhoz térned – gügyögte neki a nagyorrú ork állat –, csak aztat áruljad el, hogyanvást működik ez az izé... hogy tudom megszüntetni vele a szekér körüli lángokat?

Amatheus azonnal magához tért, és megpróbálta kiragadni kedvenc varázsbotját az ork kezéből, ám Tirpó sokkal de sokkal gyorsabb volt nála.

– Ha elveszed a varázspálcámat és a holmimat – csikorogta az éledező kalmár –, nem tudok segíteni a bajodon. És ha én nem segítek, senki sem lesz, aki eltüntesse rólad a tündemanó átkát. – Amatheus egyre inkább magához tért. A kezét nyújtotta. – Add vissza a pálcámat, és szállj le a mellkasomról!

– Magadtól ájultál el – dörmögte zavartan pislogva az ork. – Nem én ütöttek le, amikor ájuldozni kezdtél... osztán a pálcádat is csak azért vettem magamhoz, mer' hogy inkább én, mint valaki más...

Amatheus mereven tartotta a kezét.

– Ha akarod, hogy segítsek rajtad, add ide!

Tirpó habozott. Egy kissé túl sokáig is...

Végül aztán belenyomta a varázspálcát Amatheus kezébe.

– Nesze, bazzeg! De akkor osztán segíccsél!

Amatheus feltápászkodott. Homályosan felrémlett neki az elbeszélés vége.

– Szóval... az a boszorkány ledarálta a szarvakat porrá, és varázsitalokat készített belőlük? – kérdezte.

– Reszelte! – helyesbített fontoskodva Tirpó. – Nem darálta, hanem reszelte. Egy ilyen kicsinyég, fél arasznyi ezüstreszelővel...

A kalmár ernyedten fujt egyet, és feltápászkodott. Ez volt az a pillanat, amikor megértette, hogy nincs tovább. Hiába tette meg ezt a hosszú utat, hiába szenvedett három hónapon át, kudarcot vallott. Az unikornis szarvakat immár nem szerezheti meg!

– Én is mérges voltam! – jelentette ki együtt érzően Tirpó. – Csaknem felpofoztam a banyát... és meg is kapta vó'na a magáét, arról biztosíthatlak, ha nem kárpótolt vó'na a veszteségemért!

Amatheus a homlokát ráncolta.

– Kárpótolt? – kérdezte rezignáltán. Nem mintha oly nagyon érdekelte volna a dolog. – Ugyan mivel?

– Hogy egálban legyünk, adott egy kétszarvút a két egyszarvúért! – Büszkén rácsapott a tehén sódarára. – Hát nem nagyszerű?! így nem köll szomorkodnom! Még jól is jártam! Tőgyi Ide annyit eszik, mint a Töki meg a Cuncus, kevesebbet kell utána ganyézni, kisebb helyen elfér, és még tejet is ad...

– Ó, ez tényleg remek üzlet!

– Ugye, hogy ugye? Minden rosszban van valami jó.

– Nos, igen... akkor én most elköszönök. Viszlát!

Tirpó villámgyors mozdulattal megragadta Amatheus grabancát, és maga felé rántotta.

– És az ígéreted?! – sziszegte a képébe. – Addig innét egy tapodtat se nem mégy, amíg le nem szeded rúlam a tündemanó átkát!

– Nézd...

– Aztat mondtad, „pofonegyszerű"! – sisteregte Tirpó. – Akkor mostan már csináljad, különben... szavamra mondom, a tököd golyói a banya kondéijában végzik! És egyébként is, megígérted!

– Megígértem – nyekeregte kelletlenül Amatheus de csak azért, mert azt reméltem, cserébe megkapom a két egyszarvút... vagy legalábbis a két szarvat. De most...

Tirpó eszelősen megrázta.

– Kaphatói kettő szarvat! – kiabálta a képébe. – Vagy kettő dudort a fejedre!

– Na jó, ha te fenyegetőzöl...

– Cserébe neked adom a Tőgyit... – Hirtelen visszakozott. – Na, nem, Tőgyit azért nem... az én kis tubagerlicém megnyúzna, ha neked adnám... de a szarvait aztat megkaphatod. Két szarv... az pontosan annyi, mint a kétszer egy szarv, nemde!

– Hát, azért nem pontosan...

Tirpó torkon ragadta, ujjai összeszorultak a riadt kalmár gigáján.

– Megtagadod tőlem a segítséget, amit megígértél?! – recsegte Tirpó, és kegyetlenül megrázta. – Megtagadod, he?

– Ne... neeem – préselte ki magából Amatheus levegő után kapkodva. – De a tehénszarv nem kell... inkább...

– Inkább? Inkább mi?? He? Mi kell inkább?

Amatheus érezte, hogy vesztett. Igyekezett a legtöbbet kicsikarni a lehetőségből.

– Inkább a... azt a... mágikus husángot add!

Tirpó diadalmasan felröhögött.

– Vigyed a francba! Nekem nem köll az a szar bot! – Ismét megrázta. – De most osztán gyerünk, szedjed le rólam a tündemanó átkát, de izibe!

És Amatheus, amikor kiszabadult a szorításból, teljesítette Tülökorrú Tirpó kívánságát. Mágiavisszaverő– és megszüntető pálcája segítségével leszedte róla az átkot. Aztán sietve magához vette fizetségét, a különös faragású husángot, és sietve távozott az ork faluból.

Csalódott és dühös káromkodásait még Zhília határaitól is hallani lehetett.

 

 

Tirpó és a tündemanó

 

 

 

– Várj, várj, várj csak! – kiabálta felháborodottan Szürke Jegenyevirág, a korosodó tündemanó. – Ezt nem teheted velem! Ha mégis megteszed, az kirívó példája lesz az istentelen hálátlanságnak, a keblen való kígyómelengetés klasszikus esetéről nem is beszélve...

Tülökorrú Tirpó vérben forgó szemmel egyenesedett fel, s megfenyegette öklével a kis fickót.

– Hallgassá’, te... te...

– Miért hallgassak? – ágált a tündemanó, és úgy rángatta a bőrszíjakat, mintha bármi esélye is lehetne annak, hogy képes elszakítani. – Nem tudok hallgatni! Bár megjegyzem, e példátlan hálátlanság tapasztaltán alig-alig találok szavakat...

A daliás ork harcos dühösen csattogtatta az agyarait, és az öklét rázta a kicsi manó orra előtt.

– Elhallgassál, te kis patkány, vagy szénné égetlek!

– Ha hallgatok, akkor is elégetsz – vágta oda dühösen a tündemanó. – Ha nem erre készülnél, akkor nem halmoztál volna a talpam alá ennyi rőzsét...

– És ha csak azér’ tettem, hogy magasabban álljál?

– Már a kezedben a kova... Látom én! Pillanatokon belül meggyújtod... Így is, úgy is elégetsz. Akkor meg miért fogjam be a pofámat?

– Mer’ különben én fogom be!

– Nagy ügy! – nevetett eszelősen a pöttöm teremtés. – Gondolod, érdekel engem, hogy befogott vagy befogatlan pofával válok füstté és hamuvá? Ha tudni akarod, csöppet sem akarok szénné égni! És ha nem vigyázol azzal a kovával, te is könnyen megégetheted magad!

Tirpó vállat vont, és nekicsapta a kovát a másik kezében tartott vasdarabnak. Szikrák pattogtak.

– Manóanyám! – visította a kis szerzet az ég felé. Majd újra a nagy darab orkhoz fordult, aki nem sokkal ezelőtt elkapta, a fatörzshöz kötözte, rőzsét halmozott fel a fa tövében, és épp készült meggyújtani. – Szállj magadba, Tirpó! Mit vétettem ellened?

Az ork kezében megremegett a kova, ujjai megszorultak az acélon, az agyarai hangosan megcsikordultak.

– Még kérded? – préselte ki magából. Valamivel indulatosabban emelte fel a kovát. – Még van pofád megkérdezni?!

Jegenyevirág esdeklőn nézett rá.

– Talán nem teljesítettem a kívánságodat... a te külön bejáratú óhajod szerint?

Tülökorrú Tirpó egy pillanatra behunyta a szemét, hogy így védekezzen a gyomrát összerántó görcs ellen.

– De igen – csikorogta.

– Nem is tehettem mást – magyarázta a tündemanó –, teljesítenem kellett egy kívánságodat. A Törvény kötelez rá. Köztudott, hogy az, akinek sikerül elkapnia egy tündemanót, az kívánhat valamit, aminek teljesülnie kell. Nem többet, csak egy kívánságot, egy pici kis kívánságocskát, egy apró kis kérést, egy rég vágyott óhajt. Te elkaptál. És én megtettem neked. Megadtam, amire vágytál. Azt gondoltam, soha többé nem találkozunk, de te ismét elkaptál. De hiába! Két kívánság senkinek nem jár. Kívánni csak egyszer lehet az életben...

Tülökorrú Tirpó úgy nézett a tündemanóra, mintha nem hinne a szemének, ekkora arcátlanság hallatán.

– Vissza tudod csinálni, ugye?! – morogta fenyegetően.

– Visszacsinálni? – képedt el Jegenyevirág. – Miket beszélsz? Hiszen az egy újabb kívánság lenne, és nekem nincs hatalmam, csak egyszer, csak egyetlen egyszer, és neked már megvolt az az „egyszer”.

– Csináld vissza! – recsegte az ork fenyegetően. – Én nem eztet akartam!

A tündemanó ernyedten felsóhajtott a szorosan tartó bőrszíjak között.

– Mondom, hogy nincs hozzá hatalmam. Nem tudom visszacsinálni. A képesség, amit kívántál, életed végéig elkísér. Ezen már lehetetlen változtatni!

– Akkor megdögölsz!

– De miért? – sikoltotta felháborodottan a tündemanó. – Próbálj meg együtt élni az adománnyal!

– Adomány? – hördült fel az ork. – Talán inkább „átkot” akartál mondani!

A tündemanó vállat vont.

– Nem tudom, mi a bajod. Én azt adtam, amit kértél, és mivel te kívántad, ha nem tetszik, magadra vess, magadat kötözd ki a máglyára! Én figyelmeztettelek, hogy a mágia ravasz dolog, nem mentes a kellemetlen mellékhatásoktól, és minél nagyobb dolgot kívánsz, annál nagyobb az esélye, hogy valami nem úgy sül el, mint ahogy azt tervezted...

Tülökorrú Tirpó akkorát ordított, hogy zengett bele az erdő. Az „elsülni” szó úgy érte, mintha kést forgattak volna a lágyékában!

– Még pofátlan is vagy?! – rikoltotta eszelősen. – Letépem az orrodat, he!

– Az enyémet nem könnyű – sóhajtotta megadóan a tündemanó. – A nózim apró, nem igazán van rajta fogás... mint például a te irdatlan ormányodon. Ronda egy látvány, de hát hiába mondtam én, hogy a kívánságodban inkább az orrod formáját kellett volna egyfajta normalizáló varázslatnak alávetni, és...

Az ork harcos szemmel nem is követhető, villámgyors mozdulattal elrakta a kovát, és szinte ugyanabban a tizedmásodpercben torkon ragadta a szemtelen fickót.

– Eléééégsssssz!

A tündemanó levegő után kapkodott, a szeme kiguvadt, az arca még lilább lett, mint egyébként. Fuldoklott.

Aztán fél perc múltán enyhült valamelyest a szorítás. Az ork elkeseredetten nézett maga elé, úgy tűnt, mélységes bánatában még az áldozatáról is megfeledkezett. Kövér könnycseppek gördültek le a kerek malacszemekből. A fickó olyan elesett látványt nyújtott, hogy a halálra ítélt tündemanó szinte megsajnálta.

– Mi történt? – suttogta reszelősen, sajgó torokkal. – Mi volt a baj a varázslattal?

Tülökorrú Tirpó nem felelt, csak a fejét rázta.

– Nyerni akartál a Nagy Khumari Viadalon – emlékezett vissza Szürke Jegenyevirág. – Te akartál a legjobb lenni! El akartad nyerni a falu legbelevalóbb lányának... Alejka Gavajnak a kegyeit... és persze a kezét meg egyéb testrészeit is. Ám őt a nagyanyja annak ígérte, aki a Viadalon a legrátermettebbnek bizonyul...

Tirpó azt a bizonyos szaglószervét kezdte törölgetni, amiről a nevét kapta. Felelni akart valamit, de nem jött ki hang a torkán, csak a fejét rázta elkeseredetten.

– És mivel ő előzőleg lassúnak és tohonyának nevezett, te azt kívántad – idézte fel a tündemanó –, hogy te legyél a leggyorsabb az összes orkok között... és én a mágiámmal teljesítettem is ezt a kívánságodat... Vagy talán legyőzött bárki is a futásban?

Tirpó a fejét rázta.

– Mire a többiek célba értek, én már meg is ebédeltem.

– Akadt valaki, aki gyorsabban lőtt nálad íjjal?

Az ork szomorkásan legyintett.

– Tizenhét nyílvesszőt lőttem ki, míg a többiek négyet vagy ötöt.

– Akkor az úszás...

– Hosszában is átúsztam a tavat... kétszer... mire a többiek keresztben...

– Akkor a verekedés nem jött be? Látod, mondtam én, hogy jobb lett volna inkább legerősebbnek kívánni magad. Kiütöttek, ugye? Látom a szemed alatt azt a véraláfutást...

Tirpó legyintett.

– Olyan gyorsan mozogtam, hogy meg se tudtak ütni. Ezt a kis ütleget... aminek a helye itt sötétlik a szemem alatt... Alejka nyavalyás botja okozta, mert... hát ugye...

A tündemanó kezdett elbizonytalanodni.

– Akkor mi a baj? Te voltál a leggyorsabb! Mégsem te nyerted a versenyt?

– De igen.

– És szíved választottja nem ment hozzád?

– De igen.

Szürke Jegenyevirág arca hirtelen felderült.

– Tudom már, mi a baj! Alejka Gavajról nyilván kiderült, hogy nem is olyan szép, mint amilyennek látszik, sőt valójában eszméletlen ronda, utálatos boszorkány, házsártos házisárkány, mint a nagyanyja, az a kiállhatatlan perszóna...

– Alejkával nincsen semmi baj! – szögezte le indulatosan Tirpó. – Ő álmaim asszonya! De a te nyavalyás varázslatod...

– Hohó! – kiáltotta felháborodottan Jegenyevirág. – Ne szidd a mágiámat! Nincs jogod hozzá! Hiszen magad is elismerted, hogy teljesítettem a kívánságodat! Nem lehet okod panaszra. Gyors lettél. De még milyen gyors! Na igen, ha nem lennél az, nem tudtál volna elkapni másodjára is egy villámgyors tündemanót. Te azonban másodszor is foglyul ejtettél, s ez azt bizonyítja, hogy a kívánságod teljesítve lett! Te vagy a leggyorsabb ork a törzsben.

– Hát ez az! – morogta haragosan Tülökorrú Tirpó. Villámgyors mozdulattal ismét előkapta a kovát a zsebéből, a következő pillanatban máris a vasdarabhoz koccintotta, s még ugyanabban a pillanatban meg is gyújtotta a kis máglyát a tündemanó alatt. – Ez az! – motyogta. – Túlságosan is gyors vagyok, te nyiherungy! De mindenben ám!... Mit tippelsz, hány másodpercig tartott a nászéjszakám?!

 

 

Halál a Sárkányokra!

 

Thon Logerd három éven át szolgált keményen a nagy tudású Leonar Myaghas várában, míg végül sikerült megszereznie azt a bőrtekercset amire az életénél is jobban áhítozott. Hogy mily praktikákkal és ármányokkal volt képes beférkőzni az állandóan gyanakvó mágus bizalmába, az egy külön történetet érdemelne, s arról pedig hogy mily képmutató fordulattal sikerült memorizálnia a hatalmas varázslatot a Magiszter féltve őrzött varázskönyvéből, az pedig hősi sagák tucatjait is megtölthetné. A szökés módja pedig a legzseniálisabb elmét is vad irigykedéssel töltötte volna el.

Mindez azonban egy egészen más történet. Lényeg az hogy Thon Logerd három évi távollét után diadalmasan és bosszúszomjtól sanyargatva tért vissza szülőfalujába. Mindössze egyetlen varázslat lapult bevetésre készen a fejében, ám az épp elégséges és megfelelő volt a bosszúja bevégzéséhez.

Egy pillanat alatt szénné égetem az átkozott hüllőt!

 

Arra a gigászi sárkányra haragudott, mely egy napon hatalmas szárnycsattogások közepette jelent meg a falu egén, rettenetes testével eltakarta a napot, és tüzet okádva felégette a teljes búzatermést. Számos bátor harcos futamodott meg aznap a világ harminchat égtája felé, de mégis akadt két bátor hős, akik kardot és lándzsát ragadtak az égi veszedelem ellen.

Ők ketten képezték a Sárkány első vacsoráját…

Aztán a Sárkány felfalta a fél birkanyájat, bekapott egy-két tehenet, majd nagyot bömbölt, leereszkedett a falu főterére és emberformát öltött. Átlagos magasságú férfi lett belőle, akinek a szemei gonoszul parázslottak és aki olyan idegenséggel mozgott két lábon ahogy ember nem. A falu elöljáróit szólította.

Ekkor persze már a falu csaknem teljesen kihalt, míg a környékbeli erdők hemzsegtek a fejvesztve menekülőktől. Az elöljáró viszont – lévén csaknem kilencven éves – menekülni már nem volt képes, s az is nagy erőfeszítésébe került hogy a Sárkány elé csoszogjon.

A parázsló szemű férfi érdes, idegen hangon szólalt meg.

– A földdel tehetném egyenlővé ezt a nyomorúságos sárfészket, s elpusztíthatnálak valamennyiteket, de megkegyelmezek, ha teljesítitek az akaratomat.

– Mit kívánsz tőlünk, hatalmas Sárkány? – krákogta reszelős hangján az elöljáró.

– Minden hónap végén tíz birkát, két marhát, húsz tyúkot, egy kakast meg egy húszéves szűzleányt.

– Jóságos ég! – képedt el az elöljáró. – Azt sem tudom elképzelni, honnan szerzünk néked ennyi jószágot, ám arról sejtelmem sincs, hogyan teljesíthetnénk a kérésed utolsó pontját. Amióta csak az eszemet tudom, nem emlékszem olyan leányra aki húszévesen még szűzként megmaradt…

A Sárkány türelmetlenül horkantott.

– Szűz, vagy sem… ez részletkérdés. A lényeg az, hogy fiatal legyen, tüzes, és szemrevaló! Én magam választom ki őt a falu legszebb virágszálai közül, s magammal viszem őt a barlangomba…

Hát így esett, hogy amikor pár nap multával a falu apraja-nagyja visszasettenkedett, az elöljáró sietve összehívta a tanácsot, s mivel a tanácsnokok valamennyien éltes korú férfiak voltak, egy tartózkodással azonnal megszavazták, hogy teljesítik a Sárkány kívánságát – azzal a kitétellel, hogy a falu tanácsnokainak lányai nem vesznek részt a felsorakoztatáson.

Hónap végén ismét megjelent a Sárkány. Természetesen emberi alakban; természetesen embertelenül idegen formában.

Csak végigsétált peckes léptekkel a kétsoros vonalban felsorakoztatott huszonkét leányzó előtt, és egyetlen pillanatnyi tétovázás nélkül kiszúrta Marelkát.

– Ő az, aki kell nekem – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – őt kerestem annyi hosszú éven át! Most megtaláltam végre és elviszem. Más lányra nem lesz szükségem soha többé. Mert ő az aki nékem teremtetett, én pedig néki.

– Intette a lánynak, és máris menni készült. Marelka lehajtott fejjel, megszeppenve indult utána.

Ám ezt Thon Logerd nem tűrhette; Marelka történetesen épp az ő eljegyzett menyasszonya volt, s leendő frigyüket nem egyszer megpecsételték… a kocsiszínben, a szénakazalban, a pajta tetején, a disznóólban, a patakparton és annyi sok más gyönyörűséges helyen…

– Hé! – kiáltotta akkor Thon Logerd magából kikelten. – Hogy képzeled?! Az a lány az enyém!

A Sárkány épp csak visszafordult, gunyorosan az izgága ifjúra vigyorgott, majd a kisujja körméből három tucat varázslövedéket lőtt ki rá. A színes golyócskák mindegyike telibe kapta Logerdet, s azon túl, hogy iszonyatosan összeégették, úgy a földhöz teremtették, mintha vele akarnák a tehénlepényhez hasonlatossá tenni a szerte heverő lócitromokat.

– Nem veheted el tőlem! – sírta Logerd fültől fülig trágyásan és nagy fájdalmak közepette. – Ő az enyém!

Az ember formájú Sárkány értetlenül ingatta a fejét.

– Van egy mondás – reszelte. – Mindig az erősebb kutya üzekedik… És ez igaz a sárkányokra is… Gyere kislány!

 

És aznap éjjel Thon Logerd, aki vakmerően a Tuthor-hegy oldalában ásítozó barlanghoz osont, ismételten megsemmisült. Amikor száz lépés távolságból Marelka szívet tépő; sikolyait meghallotta, jobb keze ökölbe szorult, mert azt hitte, a Sárkány kínozza a szerencsétlen lányt. Amikor azonban megpillantotta az emberi alakot öltött Sárkány ás a lány összegabalyodott kettősét és rádöbbent az apró sikolyok okára, a bal keze is ökölbe szorult.

Marelka soha nem sikoltozott még így! Sem a szénaboglyában, sem a pajta tetején, sem a patak partján, sem máshol…

És ennyi ideig…

Logerd másfél órán át gyötörtette dobhártyáit a lány sikoltásaival, átható kiáltásaival és szerelmes nyögdécseléseivel; aztán nem bírta tovább. Világnak futott…

 

Hát ez volt az oka, hogy Thon Logerd rettenetes bosszút esküdött a Sárkány ellen, aki nem csak elvette, de el is hódította tőle a kedvesét. Szíve minden gyűlöletével elhatározta, hogy a becsületén és önérzetén esett szégyen t csakis a Sárkány vérével moshatja le. Ezért könyörögte be magát a megyeszerte ismert és rettegett varázsló szolgálatába, s ezért csalafintáskodott három hosszú éven át, hogy megszerezze a megfelelő varázslatot.

És most teljesen készen állt. Készen állt arra, hogy kimondja a megfelelő varázsigéket, és egy szempillantása alatt elpusztítsa a sárkányt.

Thon Logerd csak annyi időt vesztegetett, hogy bekukkantson a falu kocsmájába felnyalni a legfrissebb híreket.

– A Sárkány?

– Még mindig itt él a közeli barlangban – felelte a kocsmáros. – Már egész megszoktuk a jelenlétét. Igaz, hogy minden hónapban lejattoljuk neki a két tucat birkát meg a hat tehenet, de végül is ő meg a védelmezőnk lett. Amikor a múlt év őszén ork haramiák tolták ide a mocskos pofájukat, Tűzharapó… a mi sárkányunk úgy szétkergette a kurafiakat, mint veszett kutya a kendermagos tyúkokat! Haver! Az volt ám a látvány!

– Marelka?

A kocsmáros torokhangon röhögött.

– Haver! Hihetetlen, hogy egykor te tutujgattad azt a némbert!

– He?

– Hát, tudod, az nem lehetett akármi! Te meg az a Marelka! Hah! Tudod, a szénaboglyában meg a tyúkólban, meg ilyesmi…

Thon Logerd kezdte türelmét veszteni.

– Miről beszélsz?

– Hát, te nem tudod? – röhögött a kocsmáros. – A jámbor Marelkáról kiderült hogy nem közénk való…

– Hogy… mi… micsoda?

– Ugyanolyan Sárkány, mint Tűzharapó! Az igazi neve Viharszárny, és oly rég öltött emberformát, hogy el is feledkezett arról, hogy valójában Sárkány! Valaha épp Tűzharapó kedvese volt, s előle szökött el, hogy gyengédséget és igaz szerelmet keressen… és ha belegondolok, hogy épp te toszogattad… röhögnöm kell!

Thon Logerd a homlokát ráncolta.

– Mi ebben olyan vicces? – morogta, ám ugyanakkor ő is megborzongott kissé, ha arra gondolt, hogy egy nőstény Sárkány suttogott a fülébe, amikor a mennybe mentek együtt a szénaboglyában, a pajta tetején, az istállóban, az illatos réten, a patak partján, a kejfil-fa tetején, a Rust-orom csúcsán, a disznóólban… és oly sok más helyen.

– Tűzharapó most megtalálta a nőstényét – folytatta a kocsmáros –, a Sárkány némber vemhes lett, kölykedzeni készül, és azt tervezik hogy boldogan élnek amíg meg nem halnak.

– De… MEGHALNAK! – suttogta átszellemülten Thon Logerd. – Soha többé nem látják lenyugodni a napot!

– Hisz’ nincs is kardod! – nevetett a kocsmáros. – Mit akarsz te ellenük?

Logerd megböködte saját homlokát.

– Itt benn – suttogta saját hatalmától megilletődötten – oly gigászi varázslat lakozik, mely elpusztít minden sárkányt egy mérföldes körzetben. Csak kimondom az igéket, és Tűzharapó… meg a szukája… fűbe harapnak, Isten engem úgy segéljen!

A kocsmáros szkeptikusan mérte végig a vendéget, de Logerd nem törődött a nyílt hitetlenkedéssel. Ő pontosan tudta, hogy nem csak a levegőbe beszél.

– Egy óra múlva megjövök – mondta vészjóslóan. – Addigra álljon készen a falu elöljárósága az ünneplésemre… és szerezz egy ékszerészt, aki képes arra, hogy két tucat frissen kimetszett sárkányfogból hőshöz illő nyakláncot készítsen!

 

Thon Logerd rejtőzködés nélkül, hatalma tudatában kapaszkodott fel a Tothor hegy oldalán, és meg sem állta a barlangig.

A jól ismert bűz már messziről megcsapta az orrát, és a hirtelen felhangzó bömbölés csaknem visszariasztotta. Azonban már megacélozta magát; elhatározta, hogy elpusztítja a sárkányt – s azt a némbert is, akit annyi hónapon át a kedvesének hitt.

Amikor azonban felért a barlang előtti sík sziklaplatóra, egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. A gigászi barlang belsejében két roppant sárkányt látott; egy hímet és egy nőstényt. A nőstény a sziklára támaszkodva épp tojásokat rakott, a hím pedig a szárnyával verdesve hatalmasakat bömbölt. Sárkány szokás szerint ő hirdette meg az eljövendő utódok dicsőségét az asszonya helyett.

– Ha van istenetek, imádkozzatok hozzá! – kiáltotta Thon Logerd harsányan, és fellépett a sziklaplatóra. – Én vagyok a végzetetek!

A hím Sárkány égető tekintettel fordult felé.

– Te…

– Igen, én – felelte Logerd nem minden elégtétel nélkül. – Megismersz?

A Sárkány elvicsorodott.

– A legjobbkor jöttél – mondta. – Légy tanúja a dicsőségünknek! Ez már a hetedik tojás!

– Oly mindegy – felelte Logerd rezignáltan. – Halálfiai mind. Veled és a szukával együtt.

– Miféle ostobaság ez?

– Hah! – kiáltotta diadalmasan Logerd. – Leonar Myaghas Sárkányölő-varázsa feszül az agyamban! Tudod, mit jelent ez, Tűznyelő? Egyetlen szótagot kell csupán kimondanom, s te meg a szukád… meg a tojásaitok egy szemvillanás alatt elpusztultok!

A hím Sárkány figyelmesen megnézte az embert, aki hozzá képest parányinak hatott.

– Igen – recsegte. – Érzem a fejedben a hatalmat… de te is tudod, hogy nem fogod kimondani…

Thon Logerd harsányan röhögött.

– Én egészen mást érzek. Hm. Mondjuk úgy, hogy kiélvezem a pillanat varázsát? Mondjuk! Ki fogom mondani a szót és akkor neked véged!

– És neked is – vetette oda flegmán Tűzharapó.

– Ez a varázslat csupán a sárkányokat pusztítja el egy mérföldes körzeten belül –vigyorgott Logerd. – Ismerem jól a mellékhatásokat, Nekem… nem eshet bajom. És ha már itt tartunk, engedelmetekkel, nem is húzom tovább az időt… Felkészültetek az elmúlásra, Drakón barátaim? Mondom a varázsszót, mely minden evilági létezésnek véget vet…

– Várj! – kiáltotta a nőstény Sárkány. – Emlékezz!

– Még van képed emlékeztetni a szénaboglyára, a pajta tetejére, a patak partjára, a disznóól belsejére… azok után, hogy oly szemérmetlenül nősténysárkánykodtál ez alatt a brutális hüllő alatt? Hiába bőgsz, nem kegyelmezek! És lőn a végzet…

– Várj, Kőszív!

– Hogy szólítottál?

– A valódi neveden! – kiáltotta a nőstény. – Hiszen Sárkány vagy te magad is!

– Szemérmetlen hazugság! – háborodott fel Logerd– – Én ember vagyok!

– Hát nem emlékszel? – kiáltotta a nőstény. – Oly rég élsz már ember formában, hogy megfeledkeztél eredeti valódról akárcsak én? Sárkány vagy te is!

– Úgy van! – morogta Tűzharapó. – Elragadtad a nőmet, Kőszív, s mindketten emberformát öltöttetek, mert azt hittétek, így elrejtőzhettek előlem. Azt hittétek, meglapulhattok az emberek között. Ám én nem adtam fel. Több tucatnyi falut és várost prédáltam fel, amíg végre rátok találtam. És visszaszereztem őt, aki az enyém volt.

– Badarság! – morogta dühösen Thon Logerd. – Én ember vagyok.

– Nézz magadba jobban!

– Ez csak… afféle Sárkány praktika! – kiáltotta Logerd felháborodottan. – Tudjátok, hogy semmi esélyetek ellenem, és így akarjátok menteni a bőrötöket… de semmi esélyetek! Kimondom a varázsszót!

– Akkor elpusztulsz te is!

– Blöff! – kiáltotta vadul a férfi. Ám ahogy belegondolt, olyan hihetőnek tűnt a történet, hogy valósággal beleremegett. Lehetséges hogy ő is Sárkány?

Hirtelen rég elfeledett emlékek rémletek fel az agyában. Szárnyalni a lenyugvó nap alatt, friss széllel suhanni, birkákat falni fel tucatjával, lángot lövellni, bömbölni, bömbölni, bömbölni…

– Sárkány vagyok! – motyogta. – Én is Sárkány…

Ó nem!

– Én valóban szerettelek! – kiáltotta a nőstény. – te olyan romantikus lélek voltál, hogy képtelen voltam ellenállni neked. Ám most már tudom, hogy én Tűzharapóhoz tartozom. ő számomra az igazi hím, az igazi macho drakon!

– Ismered a mondást, Kőszív – vigyorgott Tűzharapó. – Erősebb Sárkány üzekedik…

Ez volt az a pont, ahol Thon Logerd nem bírta tovább, és minden mérlegelés helyett kimondta a varázsszavakat:

– Pusztuljon egy mérföldön belül… minden Sárkány!

 

Amikor kimondta a végzetes igéket, Thon Logerd megmerevedett, és várta a halált. Látta, amint a barlang belsejében a nőstény és a hím Sárkány vadul csapkod a szárnyaival, s miközben e kettő összezsugorodott és hamuvá vált, a tojások szétcsattantak és rózsaszínes massza tolult ki belőlük.

Aztán minden megsemmisült.

– Élek – motyogta Thon Logerd megrendülten. – Ezek… hazudtak. Sosem voltam Sárkány.

Egy kissé sajnálta a dolgot, de végül is örült, hogy nem pusztult el Tűzharapóval és azzal a szukával együtt.

– Nem vagyok Sárkány – ismételte, és tett két lépést előre. Aztán mindent megértett. – Nem hazudtak… Sárkány vagyok…

Bizonytalanul csapott egyet-kettőt a szárnyaival, majd próbaképpen maga elé fújt. Sárga láng tört elő a pofájából, s a szikla megolvadt a lábai előtt.

– Hah! – kiáltotta diadalmasan. – Sárkány vagyok!

Most már értette, mi történt. Leonar Myaghas varázslata csak a Sárkány formájú sárkányokat pusztította el! Meg mellékhatásként az emberi alakot öltött sárkányt valódi sárkánnyá változtatta!

Ezek szerint Tűzharapó és a kedvese nem hazudtak. Ő valóban Sárkány volt, ám oly régóta viselte már az emberi formát, hogy eredeti valójára nem is emlékezett. De most…

Thon Logerd alaposan szemügyre vette Tûű töltött együtt a szénakazalban, a pajta tetején, a disznóólban, a patak partján, a csűrben, és sok más helyen…

Nosztalgia érzése támadt.

Egy váratlan hangulati tényező hatására felröppent a levegőbe, és a falu felé vette az irányt.

Olyan éhes volt, hogy képes lett volna egy ültő helyében felfalni egy fél birkanyájat, s nemi ösztönei is követelőzni kezdtek.

Arra gondolt, hogy a helytartó legkisebb leánya egészen szemrevaló. És nem kizárt, hogy még szűz… De ha már nem az, az sem baj…

Egy Sárkány ne legyen telhetetlen!