HUSZONÖT
(SZ+24)

A nap lenyugodni készült a Kwaalon síkságai fölött. A Gyűrűváros egyik peremkerületében, egy örvényszerűre formázott, feketén csillogó toronyház tetején, egy félhomályba burkolózó teraszon a fiatal Vyr Cossont – egykori tartalékos szakaszparancsnok – T. C. Vilabier Opus 26-osát játszotta, a MW 1211 katalógusszámú Húrszonátát egy még fel nem fedezett hangszerre. Az instrumentumot, amelyen játszott, és melyből csupán néhány maradt fenn, kifejezetten arra tervezték, hogy a zeneművet el lehessen játszani rajta.

A bonyolult és hangterjedelmében meglehetősen korlátolt hangszert antagonisztikus kordofonnak, vagy egyszerűen csak tizenegyhúrosnak hívták. T. C. Vilabier Opus 26-os művét, az MW 1211-es Húrszonátát egy még fel nem fedezett hangszerre mindenki csak úgy ismerte: a „Hidrogén szonáta”.

Miközben játszott, a nap lebukott a Gyűrűváros mögött. Néhány kilométerrel arrébb egy magányos liseidi teherhajó szállt fel, primitív hajtóművének moraja megtörte az este csöndjét.

Cossont nem törődött vele.

A siklója a terasz végében állt, a pilótafülkében csak a készenléti fények derengtek. Pyan összegömbölyödve aludt az ülésen. Egész délután egy madárcsapattal repült és a játék teljesen kimerítette.

Egy óra múlva végzett a darabbal.

Megvárta, míg az utolsó hangok is elhalnak, aztán a két vonót becsúsztatta a helyére és felállt. Kihajtogatta a hangszer lábait, nyújtózott, és megropogtatta a hátát. Két kezével fáradtan megdörzsölte az arcát, a másik kettővel a Trágya Urai dzsekin keresztül megmasszírozta sajgó derekát, majd lerúgta a papucsát, és bakancsot húzott.

Egy darabig csak állt mozdulatlanul. Nézte a tizenegyhúrost és hallgatta a csöndes zsongást, amit az esti szél csalt ki a húrokból.

Az utóbbi napokban sokat sétált a város alagútjaiban, vagy beszállt a siklóba és kirándulni indult a néptelen bolygón. A járművet már csak manuálisan lehetett irányítani. A navigációs rendszerek működtek ugyan, de már nem lehetett megbízni bennük.

Akármerre járt, egy árva lélekkel sem találkozott. Az egyik nap véletlenül belebotlott az üres iskolaépületbe, ami most, hogy az összes tárolóegység ajtaja tárva-nyitva állt, még kihaltabbnak látszott. Az őrrobot nem volt sehol, a liseidiek biztosan elvitték magukkal. A szél csúfondárosan fütyült a hatalmas rácsokon, mintha egy gigantikus hangszeren játszana. Máshol a bolygón, távoli kisvárosokban néha látott messziről egy-egy magányos alakot. Biztosan ők is azt hitték, hogy ők az utolsó emberek a világon. Egyébként egy lélekkel sem találkozott.

Legutóbb akkor botlott élőlénybe, amikor egyik este egy poros településen járt, valahol a sivatag határán. Ahogy az elhagyott utcákon bóklászott, az egyik sarkon egy szimatoló ördögmancsba botlott. A ragadozó egy darabig összehúzott szemmel méregette, mintha azon tűnődne, megtámadja-e, aztán megfordult és elügetett, áramvonalas alakját egy-kettőre elnyelte a mélyülő homály.

Egy apró, körömnyi méretű mikrorakéta vigyázott rá, amit még a hajó adott neki ajándékba (szigorúan meghagyta neki, hogy ha kiteszi a lábát otthonról, mindig vigye magával), úgyhogy nem volt igazán veszélyben, mégis le kellett ülnie, hogy kifújja magát a nagy ijedtség után. Elmerengett rajta, milyen gyorsan visszahódítja a vadon a bolygót. Leírhatatlan volt a különbség az elmúlt hónapok viszonylagos csöndje és a mostani süket némaság között.

A statisztikák szerint a népesség kilencvenkilenc százaléka szublimált. Akadtak regionális eltérések, de a legtöbb bolygón hasonló volt az arány. A Xownról és a Zyse-ről szinte a teljes lakosság elment. Vagyis a folyamat mintaszerűen zárult – már ha az ember a szublimációt nem tekintette a kollektív őrület legmegbízhatóbb jelének.

Széllökés söpört végig a teraszon és a tizenegyhúros panaszosan megzendült, mintha egy fogságba ejtett állat sírna a szabadság után. Pedig egyetlen alkatrésze sem készült természetes anyagból. Az egészet egy kultúrabeli hajó rakta össze húsz évvel ezelőtt, valahol a galaxis túlsó felén.

A lány hátat fordított a hangszernek, és a siklóhoz ment.

Arrébb söpörte az ülésen alvó Pyant és beszállt a pilótafülkébe. A lény álmosan tiltakozott, aztán felkapaszkodott a lány vállára. Ha tudott volna horkolni, egy perc múlva már horkolt volna megint.

Cossont átbillentett néhány kapcsolót és türelmesen megvárta, amíg a műszerek életre kelnek. Végignézett a Gyűrűvároson, egészen addig a pontig, ahol a hatalmas ív elmetszette a horizontot. Az égbolt percről percre sötétedett.

Eszébe jutott, hogy megkeresi a fiatal párt a kisgyerekkel, akikkel az alagútnál találkozott, de rögtön el is vetette a gondolatot. Könnyebb volna egy tűt megtalálni a szénakazalban.

Aztán arra gondolt, hogy elmegy a Tévedés ne essék…-kel, ha a hajó befejezte önként vállalt rendfenntartói feladatát, és megbizonyosodott róla, hogy a guberátor fajok nem kezdik el gyilkolni egymást, amint hátat fordít nekik. Mostanra már nagyjából minden mozdíthatót leszereltek és magukkal vittek, hogy otthon tanulmányozzák a gzilt technológiát. A Tévedés ne essék… hosszú útra készült; a Cethydre igyekezett, a galaxis távoli szögletébe. Elhatározta, hogy beszél az igazi QiRiával, visszaadja neki a szemét és az emlékeit.

A Cethyd… Azt mondják, oda már eljutni is kaland. A helybeliek nem kimondottan a vendégszeretetükről híresek.

Szerencsére nem kellett elsietnie a döntést. Bár a guberátorkonfliktus megoldódni látszott, a kultúrabeli hajók nem hagyták el a gzilt régiót, sőt, éppen arra vártak, hogy a társaik is ideérjenek, akikkel együtt munkálkodtak az ügyön. Bár nem mondták, látszott rajtuk, hogy rettenetesen elégedettek magukkal. A találkozó valószínűleg csak ürügy volt, hogy megveregessék egymás vállát, vagy bármit is csináljanak a hajók egy jól sikerült akció után, egy alapos berúgás és hajnalig tartó mulatozás helyett. A véres, sok áldozattal járó konfliktus az ő szemükben már a történelem része volt, egy újabb fejezet „A kultúrabeli Elmék zseniális tettei” című, végtelenített hőseposzban.

Persze voltak kivételek: a Pszeudonim el sem köszönt, csak sértetten odébbállt, és az Empirista is viszonylag hamar elhúzta a csíkot. Azt mondják, a Rendszer osztályú hajóknak mindig sok a dolga.

Cossont becsatolta magát és kézi vezérlésre kapcsolt. Lassan felemelte a siklót a teraszról. Az apró jármű megdőlt és kecses piruettet írt a levegőben.

Először hazamegy és összecsomagol.

Aztán… majd meglátja.

A sikló nyomában kelt légörvény megzengette a tizenegyhúrost. A hangszer felbúgott, mint egy üres kagylóhéj.

A hangot elsodorta a közönyös szél.