FEDINA Lídia:
NINCS, KI ÜZENJEN
1. Adatok
Minden rendben volt a KR66RA104 bolygóval (ahogy maguk között nevezték: a Karrával). Mintha a hajdani Föld édenkerti mása lett volna. Az űrfelderítő fedélzetén Alisa, az első tiszt, elégedetten nézegette a műpapírra kinyomtatott adatokat. Szerette a műpapírt. A megfogható valóságot jelentette a számára a holoképek vibráló lebegése helyett. Kinevették, ha azt mondta, hogy a holoképek vibrálnak. Ő mégis így látta… talán a szemével volt baj, hiszen sok év terhe nyomta már a vállát, talán csak így akarta látni.
Alisa ösztönösen memorizálta az adatokat. Átlaghőmérséklet, levegő összetétele, nedvességtartalma, élő mikroorganizmusok, aeroszolizált részecskék, élővilág (helyzet- vagy helyváltoztatásra képes); légmozgások, talajmozgások stb. Semmi olyan, ami ne a hajdani Földet idézné. Pedig az ilyen bolygó ritka a mindenségben. Ha valamit, hát ezt megtanulhatta az emberiség, amióta lakható bolygók után kutat. És mint minden égitestnek, a lakható bolygóknak is élettartamuk van. Az övék, az Újföld pedig már öreg. Akadnak, persze zord környezeti körülményeket biztosító, ám lakható vagy lakhatóvá tett holdak, bolygók, sőt aszteroidák is. Vannak űrállomásaik. De egy faj számára az igazi a szülőbolygó mása. Egy olyan hely a világmindenségben, amely az adott lények testfelépítésének, élettartamának és biokémiájának tökéletesen megfelel. Egy hely, ahol a fajuk éppen úgy megszülethetett volna, mint a Földön. És ők ezt most megtalálták.
Alisa átsétált a kapitányhoz. Morja pelobita volt, nem humanoid. Faja sokkal közelebb állt a földi kétéltűekhez, mint az emlősökhöz. Morja népét az utolsó pillanatban telepítették ki a bolygójukról, egy pólusváltás kellős közepén. Azóta az égitest megint lakható lett, de a megmentettek, a pelobiták, örökké hálásak maradtak az emberiségnek, és integrálódtak. Együtt éltek velük, bár ahogy egy majmot nem lehet párosítani egy levelibékával, megmaradtak külön fajnak. A békét nem törte meg semmi, a pelobita szorgalmas, intelligens nép, amelytől az ember türelmet és jóindulatot tanulhat. A technika terén hamar felzárkóztak, és adtak mást, olyan orvostudományt, ami nemcsak használhatónak bizonyult, de forradalminak számított.
– Megtaláltuk, kapitány!
Alisa letette a műpapírt Morja asztalára, és az, inkább csak első tisztje iránti udvariasságból, belepillantott. Ha Alisa azt mondja, hogy megtalálták, akkor az úgy is van.
2. Vajon ki értelmezte jól?
Egy ismeretlen nyelven, ismeretlen írásjelekkel leírt szöveg megfejtése, főleg, ha az nem földi eredetű, szinte lehetetlen. Sokan úgy gondolhatják, hogy egy rosette-i kő se sokat segíthet ilyen esetben. Hiszen egy nem földi, nem humanoid faj gondolkodásmódja oly eltérő lehet, hogy lehetetlenné teszi szövegeik értelmezését. Még akkor is, ha a szavak pontosan megérthetők. A lényeg ugyanis ezek mögött, a szöveg összefüggéseiben rejlik, ami az agyban áll össze értelmes közléssé. És ehhez olyan agyműködés kell, ami megfelelően értelmezi a szavak helyét, hangsúlyát, adott szövegkörnyezeti jelentését.
Az évmilliókkal korábban kihalt LG17NP513 bolygó felrobbant maradványain talált vésetek megfejtése évtizedek óta izgatta az emberiség és szövetségesei, a pelobiták fantáziáját. De semmire se mentek volna vele, ha nem találnak képeket is. Képeket, amelyek egy (talán) kihalt nép mindennapjairól beszéltek. Olyan mindennapokról, amelyek megértése egyszerűnek tűnt. Ezek a háromkezű, négylábú, zsiráfszerű lények nem is voltak annyira idegenszerűek. A képek tanúsága szerint mezőgazdaságból éltek, szántottak, vetettek… és utaztak az űrben. A sorsukat homály fedte, amelyen jól elvitatkozhattak a különböző álláspontok képviselői. Sokan biztosra vették, hogy egy nép, amelyik birtokában van az űrutazás képességének (igazi űrutazásról van szó, nem csupán a bolygó szatellitájának meglátogatásáról), nem hal ki azért, mert egy meteor belecsapódik a szülővilágába. Mások szerint ez egy nagyon is irányított meteor lehetett, és a bolygó egy kozmikus méretű háborúban pusztult el – aminek nem maradtak túlélői. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy ez a nép, mivel hasonlóképpen élt, hasonlóképpen is gondolkozott, mint az emberiség. Ennek alapján láttak neki a tudósok a szövegek megfejtésének. A rosette-i kő égi mását nem találták meg. (Pedig nagyon keresték – talán a bolygó leszakadt részén volt, és most ennek a naprendszernek a törmelékzónájában sodródott. Egyesek persze itt is kutattak utána – eredménytelenül.)
Aztán mégiscsak bekövetkezett az áttörés. A sok vésett szöveg közül egy, a hozzá tartozó képek alapján csillagászatinak bizonyult, és ez megfejtést adott az írásjelek értelmezéséhez. Ez a szöveg öt szakaszra tagolódott. Az öt szakasz öt különböző égitestcsoportot írt le. Bernhard Aspigi volt az a tudós elme, aki ezt felismerte. Megfejtette, hogy az első csoport a lakhatatlan bolygókat sorolja fel. A második a lakhatóvá tehetőket, a harmadik a lakhatókat, a negyedik az elkerülendőket és az ötödik megint a lakhatókat. Földi értelemmel persze logikátlan volt két csoportba sorolni a lakható bolygókat, de hát itt idegenekről van szó, és a közvélemény e téren készségesen elismerte, hogy egy idegen faj gondolkodásmódja erőteljesen eltérhet az emberitől meg a pelobitától.
Egyértelműnek látszott, hogy a pusztulásra ítélt bolygóról csakis a harmadik csoport valamelyik tagjára menekülhetett el ez a hosszú nyakú nép. Abba a csoportba két égitest tartozott. A véset megjelölte ezek helyét a zsiráfszerű nép pusztulása idején, a bolygójukat tekintve kiindulási pontként. Senki sem lepődött meg azon, hogy csak két ilyen égitestet találtak.
A legtöbben egyetértettek Aspigivel, de voltak, akiket zavart az ötödik csoport.
szövegszakasz száma és jelentése |
felsorolt égitestek száma |
1. lakhatatlan égitestek |
54 |
2. lakhatóvá tehető égitestek |
4 |
3. lakható égitestek |
2 |
4. elkerülendő égitestek |
12 |
5. lakható égitestek |
1 |
Az égitestek megoszlási aránya az első három csoportban nagyon is megfelelt annak, amit az emberiség is megtapasztalt (ötvennégy, négy és kettő), hiszen sokkal több a mindenségben a lakhatatlan hely, mint a lakható, ezt mindenki tudta. A negyedik csoport tizenkét tagja talán ellenséges vagy primitív élettel teli égitesteket jelöl, amelyeket jobb békén hagyni. De az, hogy az ötödik csoport külön ad meg egy lakható helyet (mert a szöveg szerint ide csak egy égitest tartozott), zavaró volt. Ha lakható, akkor minek jelölték ezt külön? Talán azért, mert másfajta égitest, mint a másik kettő, talán nem is bolygó?
Aspigi szerint valószínűleg ide menekültek – vagyis a harmadik csoportban eredetileg három égitest lehetett, de külön vették azt az egyet, amelyet végül kiválasztottak új otthonukul. Na de ha agresszorok elől menekültek, miért adták meg a rejtőzködés címét… Ám ha mégsem űrháború volt, hanem természeti katasztrófa miatt hagyták el a bolygójukat, akkor mégiscsak meghagyhatták az új címüket. Talán arra számítottak, hogy majd valaki megtalálja őket. esetleg így hagytak üzenetet a testvéreiknek vagy népük kiszakadt, máshol élő részének. Sok oka lehetett az ötödik csoport létezésének, olyanok is, amiket emberi, de pelobita ésszel sem lehet felfogni, megérteni. Hiszen a hosszú nyakú nép idegen volt, a gondolkozásmódjával együtt.
Lazzót a fajok közti értelmezési, felfogásbeli különbség az első pillanattól kezdve zavarta. Ha ezek a zsiráfnyakú idegenek valóban hasonlóan gondolkoztak, mint az emberek, akkor minden közlésüket és indokukat érteniük kellene, kivétel nélkül. Ha viszont mégsem gondolkoztak hasonlóan, akkor semmiféle megfejtés nem vehető biztosra.
Lazzo nem is vett biztosra semmit. Szerinte a véset megfejtése erősen elkapkodott volt, de mindenki más (még a felesége, Marta is) szentül hitte, hogy Aspiginek van igaza. Lazzo nem azt vonta kétségbe, hogy ez a táblázat egy űrkutatási program eredményeit rögzíti, felsorolva a talált égitesteket. Valamit szakaszokra osztva közölt, az tény, de ő biztos volt abban, hogy félreértik, vagy legalábbis több ponton tévednek az értelmezésében. Több cikket írt a kétségeiről. Leírta, hogy az ötödik csoportba sorolt égitest akár egy halálbolygó is lehet, amit azért emeltek így ki, hogy semmiképpen ne menjen oda senki. Élénk vita folyt a különböző fórumokon, és eközben a szubatomi szinten számoló számítógépek keresték az ötödik csoport bolygójának a helyét. De nem találták. Persze, hogy nem, mondták azok, akik az „ide menekültek az űrháború túlélői, és majd hülyék lesznek megadni az új címüket” elméletben hittek. „Rossz az egész értelmezési rendszer” – mondták sokan mások Lazzóval együtt, de akkor a számítástechnikai adatelemzők áttértek a harmadik szakasz két égitestjére, és szinte varázslatos gyorsasággal megtalálták az egyiket. Egy bolygót, egy, a központhoz közeli galaxisban. (Ez még nem dönti meg azoknak az elméletét, akik szerint az égitestek fajtája miatt kerültek két külön csoportba a lakható helyek, mert ha a harmadik csoport egyik tagja bolygó, akkor az ötödiké lehet egy hold.) Bár a harmadik csoport másik bolygóját, éppen úgy, mint az ötödik csoport égitestjét, nem találták, azonnal szervezni kezdték az erre a beazonosított helyre irányuló expedíciót.
Lazzo elmélete szinte pillanatok alatt feledésbe merült, és csak a legkritikusabbak (köztük Marta) mondták azt, hogy „majd meglátjuk kinek van igaza, ha odamegyünk, és szemügyre vesszük azt a bolygót”.
Hát odaindultak.
3. Kommunikáció
Az űrfelderítő az LG17NP513-on talált űrkutatási táblázatot tartalmazó szöveg megfejtése után jutott el a Karrára, arra a bolygóra, amelynek koordinátáit az idegenek szövegének harmadik szakaszában (a táblázat harmadik csoportja) találták meg.
Mivel energiacsomók közti térugrásos technikával utaztak, öt nap alatt jutottak el ebbe a távoli (ám mégis viszonylag közeli) galaxisba, míg a hagyományos hiperűrmódszerrel ugyanez az út több mint háromszor annyi ideig tartott volna. A térugrás előnye nem csupán gyorsasága volt, hanem az is, hogy csak minimális mennyiségű üzemanyag kellett hozzá (a pályára álláshoz, landoláshoz, fölszálláshoz és a meglátogatott hely gravitációs teréből való kilépéshez). Így az energiacsomók közti ugrással közlekedő űrhajók hasznos tere többszörösen meghaladta a hiperűrben utazó hajókét. Valóságos repülő városok voltak, rengeteg emberrel a fedélzeten, akik között akár tudásra vagy kalandra éhes turisták is helyet kaphattak. Azonban, mint mindennek a világon, a térugrásnak is voltak hátrányai. Az egyik, hogy megfelelő energiacsomók nem állandósultak bárhol, és ezért néha kitérőket kellett tenni a célba jutásért (persze még így is gyorsabban el lehetett érni egy adott helyre, mint a hipertéren át). A másik, hogy az energiacsomók elvándorolhattak a helyükről, vagy akár meg is semmisülhettek (tehát minden ugrás előtt gondosan be kellett mérni, hogy a tervezett pálya végén valóban ott van-e az, ami továbbrepíti az űrhajót). De a térugrás alkalmazásának kezdete óta (három évtizede) egyszer se fordult elő, hogy egy energiacsomó ne ott lett volna, ahol lenni szokott. És a harmadik, legnagyobb hátrányt az jelentette, hogy a csomók közti ugrálások közben és után nem lehetett kommunikálni a kiindulási hellyel, az anyabázissal.
A hagyományos, hiperűrben történő közlekedés esetén is szükség volt kommunikációs jeltovábbítók telepítésére, amelyek mint átjátszók továbbították az üzeneteket. A hiperűrutazás kezdeti és végső pontjain letett jeltovábbítók révén, az űrhajó által hagyott hiperűrnyomon áramolhattak az adatok, és a kapcsolat az anyabázissal az utazás teljes ideje alatt fennállt. A térugrás alkalmazásakor azonban hiába helyezték le a módosított jeltovábbítókat… azok nem működtek. Az első ugrással elvesztették a kapcsolatot, ami nem is állt vissza egészen addig, míg az utazók vissza nem tértek a kiindulási pontra. Dolgoztak a megoldáson, de sikertelenül. Az egyetlen lehetőség a kommunikáció fenntartására az volt, hogy a térugrással közlekedő felderítőket mindig követte egy hiperűrjáró kis hajó is, a kommunikátor-egység. Egyszerre indult a két űrhajó, de a hiperűrjáró késve érkezett meg, és ez a késés a jelen esetben tizenhárom napot jelentett.
Alisa, bár megszokta ezt, most mégis csalódottan gondolt arra, hogy ennek a csodálatos felfedezésnek a megosztásával majdnem két hetet kell várniuk.
Morja a pelobiták telepatikus képességével érzékelte ezt a halvány kedvetlenségnyomot első tisztje agyában.
– Annál több adatot oszthatunk meg később az otthoniakkal! Annál nagyobb lesz a szenzáció!
Morja agyaras szája szorosan összezáródott, ami fajánál a mosolyt helyettesítette. Alisa is elmosolyodott. A kapitánynak, mint mindig, most is igaza volt.
– Leszállunk – mondta aztán Morja, és Alisa sietett a dolgára. Ő és csapata lép elsőnek az idegen világra. Valami különös izgatottság futott végig az idegein. Ez. ez óriási szerencse! Bár… Az életjeldetektorok ugyan nem jeleznek negyven centiméteresnél nagyobb, helyváltoztató mozgásra képes lényt a bolygón (helyhez kötöttet, vagyis növényt sem, ami azt jelenti, hogy odalent legfeljebb térdig érő fű és földön kúszó növényzet él), az LG17NP513 népe talán mégis itt rejtőzik valahol!
Az emberiség és a pelobiták már tudják, mi az, elveszíteni egy otthont. És az ilyesmi empatikussá tesz egy intelligens lényt, vagyis egy embert és egy pelobitát, de egy vadidegen fajt? És ha tényleg űrháború miatt vált lakhatatlanná a világuk? Akkor a zsiráfnyakúak joggal lehetnek ellenségesek az érkező, hívatlan idegenekkel szemben… De nem! Hiszen meghagyták a címüket! És mi van, ha maguk a zsiráfszerű lények is ilyen aprók? A képeken nem volt megfelelő viszonyítási alap. Alisa elmosolyodott. Igen, ez lehetséges. Egy biztos, hamarosan minden kiderül ezzel a bolygóval kapcsolatban.
4. Másfajta szemlélet
Lazzo tovább vizsgálta az LG17NP513-on talált képeket és a szöveget, melynek megfejtését az is nehezítette, hogy írói képesek voltak több, kétdimenziós síkban rögzített jelsort egymáson, térben olvasni. Más nép, másfajta fényérzékelésen működő érzékszerv (szem). Két dimenzióban rögzített, ám összeolvasva háromdimenziós írásjelek.
Onnan indult ki, hogy ha nem találták meg az ötödik szakasz egyetlen égitestjét, akkor az talán nem is létezik, ahogyan a harmadik csoport második bolygója sem. Ez esetben a szöveg azt jelzi, hogy ez a külön jelzett égitest, bolygó vagy akármi, elpusztult… vagyis a felirat erről szól…
A kivetítőn végigböngészte az összes, LG17NP513-on talált képet, hogy utalást találjon a halálra, elmúlásra. De mintha ezt a népet ez nem érintette volna. Mintha a zsiráfnyakúak minden tagja egyforma idős és halhatatlan lett volna… legalábbis a rendelkezésre álló képanyag szerint. Csak a bolygójuk pusztult el, de erről, természetesen, nincsen kép…
Lazzo tehát csak egyet tehet. Az ötödik szakasz címét úgy olvassa, hogy az a pusztulásról szól. És akkor a harmadik szakasz címében is körülbelül ugyanez szerepel… Pusztulás, de nem a bolygó pusztulása, hanem.
Lazzo hátán végig futott a hideg. Egymásra vetítette az első és a harmadik szakasz címét. Mivel olyan különbözőnek látszottak a síkbeli leirataikon, eddig még nem próbálkozott ezzel. És valóban. Az első szakasz kék színű és a harmadik szakasz piros színű háromdimenziós írásjelei nagyon eltértek egymástól. Az első szakasz e jelsorát úgy értelmezték, mint a lakhatatlan bolygók felsorolását. Ez a jelcsoport itt azt jelenti, hogy „lakhatatlan”, nem „pusztulás, elpusztult” vagy „elpusztító”. Az egymásra vetítés szöge jó. Minden szöveget, szövegcsoportot megvizsgáltak így. A számítógépek persze mindenféle elforgatási variációt kielemeztek, és ez az egy bizonyult értelmezhetőnek. Az első szakasz címe tehát egyértelműen más, mint a harmadiké. Itt nincs tévedés, ezt el kell ismernie.
Lazzo nyújtózkodott. Talán tényleg csak ő akadékoskodik. Az ötödik szakaszban jelölt helyet nem találják. De a harmadik szakasz egyik bolygójáról hamarosan hírek érkeznek. Belenézett a naptárba. Ma érkeztek meg a felderítők a Karrára. Még tizenhárom nap az első hírekig. Tizenhárom nap, ami alatt rengeteg információt gyűjtenek. Annyit, amennyi egyértelmű választ ad a kérdéseire. Lazzo kisétált a teleportjához. Elmegy, és eszik valamit. Napok óta nem volt rendes étel a szájában. És mire ment az önsanyargatással? Semmire. A Karra bolygó rendben lesz! Hacsak nem lakik rajta ellenséges nép, mondjuk az LG17NP513 menekültjei. Bár már régen történt az a menekülés. Sokat fejlődhettek azóta, ha tényleg oda kerültek. És az életjeldetektorok biztosan kimutatják őket. Már, ha valóban ott vannak.
5. Landolás előtt
– Magasabb rendű életnek semmi nyoma, kapitány.
A bolygófelszínt pásztázó letapogató sugarak holoképe napsütötte mezőt ábrázolt, ahol enyhe szél borzolta a fűszerű zöld növényeket. Érintetlen természetnek látszott. Alisa szeme előtt mégis mintha egy árnyék suhant volna át, még a fűszerű növények is meghajolni látszottak a léptei nyomán. Megdörzsölte a szemét. Ez a holokép rosszabb, mint a sokéves átlag. Vagy a szeme vacakol a szokásosnál is jobban.
– Valami baj van, Alisa?
A kapitány figyelmét nem kerülte el semmi.
– Nem szeretem a holoképeket.
Alisát zavarta, hogy a kapitány rátapintott a gyengéjére, de Zelma, a spektrumelemző rábólintott.
– Ez csak a látható spektrum. Itt az ultraibolya.
Ez is háromdimenziós volt, de mintha violaszínű sugárzás töltötte volna be a tájat. A fűszerű növényeken egy csík húzódott keresztbe, ami eltűnt, amikor a szél megmozdította őket, majd megint láthatóvá vált.
– Mi ez?!
– Semmi. Sok növény levelének, virágjának van olyan mintázata, ami csak ultraibolya fényben válik láthatóvá. A rovarok érzékelik, ez segíti őket a tájékozódásban – mondta Ron, a zoológusuk.
Alisa mégis inkább egy nyomnak látta a csíkot, amit a növények hullámzása hol felfed, hol eltakar. Na, de mi hagy ilyen nyomot?
Mintha csak ugyanezen gondolkozott volna, Eva, a planetobiológus hozzátette:
– Egy ilyen, emberi élet számára ideális bolygón nem élhet meg egy, az emberi élettől annyira eltérő faj, ami ilyen nyomot hagyna maga után. Ráadásul úgy, hogy az életjeldetektoraink nem mutatják ki.
– Jelent ezt valamit a mi szempontunkból? – kérdezte a kapitány.
– Óvatosságra int – buggyant ki Alisa ajkán, de amikor mindenki rosszallóan nézett rá, már bánta, hogy szólt. Ám a hosszú élete során begyűjtött sok tapasztalat megtanította arra, hogy higgyen a megérzéseinek.
– Sugárvédelmi ruhában megy ki az első csapat. Szeretném, ha Zelma további elemzéseket csinálna. Olyan sugárzásokra is, amelyekre egy ember által lakható bolygó esetében nem is gondolunk – döntött a kapitány.
Zelmán látszott, hogy ezt teljesen fölöslegesnek tartja, de Alisa tekintélye nem tette lehetővé, hogy megkérdőjelezze az idős nő kérését. Hiszen a kapitány is ennek alapján rendelkezett. Bólintott. Ha ezt kérik, hát meglesz. Bár hogy éppen itt bukkanjon rá valami újfajta sugárzásra, azt kizártnak tartotta. A szondák által felhozott növényi és talajminták tisztán szén alapú, emberi élettérnek megfelelő élővilágról tanúskodtak egyezrelékes egyezésen belül. Tehát a bolygó, mintha az ősi Föld és a mostani Újföld másolata lett volna. Ebbe a képbe nem fér be semmiféle ártalmas sugárzás. Legalábbis egy ezreléknél kisebb az esélye. Ha van itt valami ártalmas, az biztosan nem sugárzás! Erre Zelma az életét is föltette volna.
6. A képregény
Peter és Tara a hiperűrjáró kommunikátor kísérőhajó fedélzetén egymás tenyerébe csaptak. A robotlány marka ilyenkor mindig úgy megütötte Peter kezét, hogy a fiú szeme könnybe lábadt. De Tara élvezte ezt a játékot (valami ősi filmben láthatta), ami a kettejük titkos jelévé vált. Peter nem akarta elvenni tőle ezt a kis örömet. Tarának így is éppen elég gondot okozott kibontakozó személyisége. Robotja példáját látva Peter meg is írta a Technikai Alkotóközpont Robot Alanyokat Fejlesztő Intézetnek, bár nem tartozott a tesztelőik közé, hogy ezt az új személyiségprogramot, ami az embergyermekek fejlődéséhez hasonló módon bontakoztatja ki a gépember személyiségét, nem tartja jónak. Egy gyermek adott képességekkel és személyiséggel születik. Ez formálódik a fejlődése során, a környezeti hatások közreműködésével. A robot ezzel szemben egy tanulóprogramot kap alapképességek nélkül, és olyanná válik, amilyenné az őt ért hatások teszik, persze a programja keretein belül.
Ez sok szempontból hasonlóvá tette őt egy kamaszhoz a legrosszabb éveiben. Amit elég nehéz elviselni…
– Kitettük az utolsó átjátszót! – lelkesedett Tara. – Nem akarsz inni valamit ennek örömére?
Peter tudta, hogy Tara egyik nagy bánata az, hogy nem ehet és ihat úgy, mint az emberek, de ilyen robotok létrehozása (bár volt belőlük széria) energiapazarlónak bizonyult. Minek etetni olyan lényeket, akik legfeljebb komposztálják az ételt? A robot az robot. Örüljön neki, hogy független a tápláléktól!
– Kösz, de inkább leadom a jelentést a központnak. Központ! Itt a Z222-es hiperűrjáró kommunikátor kísérőhajó. Kitettük az utolsó kommunikátor átjátszóegységet, és folytatjuk az utunkat! Belépünk az utolsó hiperűrcsatornába, és tizenhárom nap múlva landolunk a KR66RA104 bolygón, vagyis a Karrán.
– Blablabla… – idétlenkedett a kamaszagyú személyiségfejlesztő robot, és Peter vett egy nagy levegőt, hogy visszafogja magát, és ne vágja szájon. Mit vétett, hogy pont az ő nyakába sóznak egy ilyen… kamaszt?! Kinek a lüke ötlete volt egy személyiségét éppen fejlesztő robotot beosztani egy kommunikátor kísérőhajóra?! Az illetőt kellene inkább szájba vágni! De nagyon.
– Itt az űrközpont – válaszolt némi recsegés kíséretében egy unott férfihang. – Vettük és nyugtázzuk a jelentést. Jó utat! Ja, és kapnak egy kis ajándékot. A barátnője megkért, hogy küldjem el maguknak az LG17NP513-on talált képeket. Hátha találkoznak ilyen lényekkel a Karrán!
Vihogás jelezte a háttérben, hogy a kommunikációs átjátszó űrállomás, a „központ” unatkozó személyzete kínjában már mindenen röhög, hogy kibírja valahogy a váltásig. Persze elég „hülye” ajándék volt ezeket az agyonelemzett képeket elküldeni, de Peter barátnője már csak ilyen volt. Ilyen szőröző típus.
Peter a legszívesebben azt mondta volna nekik, hogy rajta ugyan ne szórakozzanak, de végül is megértette őket. Iszonyú unalmas lehet egy ilyen űrállomáson dolgozni. Míg ez átfutott az agyán, legnagyobb meglepetésére személyiségét fejlesztő robotjában felcsillant az érdeklődés (vagy csak fontoskodni akart egy kicsit).
– Helyes! – lelkesedett a robot. – Veszem!
Tara máris rácsatlakozott a vevőegységre.
– Ha minden rendben ment, akkor a felderítő űrhajó már elérte a Karrát – mondta még a kommunikációs átjátszó űrállomás ügyeletese, aztán elbúcsúzott. – Jó utat!
– Köszönöm. Viszhall. – Peter kikapcsolt, Tara viszont felsóhajtott.
– Most szállnak ki a felderítők. – mondta enyhe vágyakozással a hangjában.
– Nincs az ő munkájukban semmi izgalmas – mosolygott a robotra Peter.
– Rutinszerűen járnak el. Bolygó körüli pályáról szondákat és letapogató sugarakat küldenek a felszínre, felmérik annak minden négyzetméterét. Ha ez megfelelő eredményt ad, leereszkednek. Az antigravitációs rendszer a talaj egyenetlenségeitől függően 3-10 méter magasan lebegteti az űrhajójukat a föld vagy víz fölött, ahonnan lifttel gyalogosan vagy légpárnás suhanókkal szállnak le a felszínre.
– De jó lenne ott lenni az elsők között.
– sóhajtotta Tara.
Peter aggodalmasan nézte személyiségfejlesztő robotját. Nem szerette, ha ilyen hangulatba került. Megpróbálta elvonni a figyelmét.
– Az elsők között vagyunk, ne izgulj! Na, mutasd csak meg azokat a képeket az LG17NP513-ról! Nézzük meg ismét, kikkel találkozhatnak, és találkozhatunk mi is, ha kiszállunk!
– Ennek az esélye egy a tízmillióhoz – fintorodott el Tara, és Peter ilyenkor különösen nem szerette, hogy a robotok mozgékony arcburkolata ennyire képessé teszi őket a mimikára.
Tara kivetítette az LG17NP513-on talált képeket.
– Szerintem ez egy történet – mondta a robot váratlanul. – Így raknám sorba. Ezen játszanak.
– Szántanak. Fölszántják a földet – javította ki Peter, de a robot hajthatatlan maradt.
– Nem logikus. Sehol sincs vetemény. Úgy értem, sehol se látszik, hogy magot tennének a földbe, és gondoznák a növényeiket.
– Dehogynem látszik! Van a földművelésről több kép is! Kell lennie olyannak, amin látszanak az elültetett növények.
– Ez lenne talán?
A képen látottakat valóban lehetett úgy értelmezni, hogy a zsiráfszerű lények szerszámokkal „hadonásznak” a kukoricaszerű növények között. De mit csinálnak? Mintha tevékenységüknek semmi köze nem lenne a növényekhez, sőt! Egyik-másik szár le van törve, de aratáshoz túl véletlenszerűen… Peternek váratlan ötlete támadt.
– Tedd egymásra azokat a képeket, amelyeken ilyen kukoricaszerű növények vannak!
– Egymásra?!
– Ne értetlenkedj már! Csinálj belőlük háromdimenziós képet!
– Minek? Egyenként is értelmezhetőek.
Ez igaz volt, de mégis. Ha a szövegeiket három dimenzióban írták, miért ne lehetnének a képeik is háromdimenziósak! Egy háromdimenziós kép egy metszete lehet értelmes, de csak az egész hordozza a teljes információt.
– Kérlek, Tara! Csináld!
A robot vállat vont, és az arcán látszott, hogy tiszta értelmetlenségnek találja ezt az egészet, de már rakosgatta is a képeket egymásra. Zagyva krikszkraksz lett az eredmény. Peter már nyitotta is a száját, hogy leszidja a robotot a hányaveti munkáért, amikor Tara fejlődő egyénisége váratlanul normalizálódott (mint egy kamasz agya, amikor helyrekattan a kiakadás után), és a háromdimenziós kép minden metszete a helyére került. Peter, de Tara is felkiáltott a meglepetéstől! A kettétörő növényszálak mintázatot adtak ki a zsiráfszerű lények között. Különös, mintázatot. Mintha.
– Rakj össze más képeket is. – nyögte kiszáradó szájjal Peter. A robotnak igaza volt. Ez valóban egy történet. Ugyanannak a néhány zsiráfszerű lényeknek a háromdimenziós képekben elmesélt története. Egy háromdimenziós képregény, életük utolsó néhány napjáról!
7. Landolás
A sugárvédelmi ruha nehéz volt, és kényelmetlen. Míg Alisa a lift antigravitációs mezejében egy drótkötél által meghatározott, lefelé irányuló pályán haladt a talaj felé, mindez nem számított. De amikor leért a földre, és kilépett az antigrav kürtőből, úgy érezte, hogy az évei súlya is nyomja.
Két társa, két fiatal, katonai kiképzést kapott felderítő sokkal könnyebben lépett előre, mint ő. Így aztán nem is kértek tőle útirányt, találomra nekiindultak az előre meghatározott kvadráns széle felé. A talaj egy kicsit süppedős volt. De ezt okozhatta a nehéz védőruha is. Alisa egyre rosszabbul érezte magát. Csak nem kap szívinfarktust vagy gutaütést ezen az idilli bolygón?! Nevetséges lenne! Mégis, mi húzza vissza, mi az, ami olyan nehézzé teszi, hogy megmozduljon? A rossz előérzet. Csak néhány másodperc kellett ennek felismerésére, de addigra két társa már jó pár lépésnyire megelőzte. Előtte jártak, könnyedén mozogva nehéz védőfelszerelésükben a napsütötte mezőn. És Alisa ekkor megint annak az érzékcsalódásnak esett áldozatul, mintha holoképet nézne. Mintha vibrált volna, árnyak suhantak át rajta közvetlenül előtte, vagy mégse?! A társai váratlanul megtorpantak. Alisa testébe nyilalló fájdalom hasított. Ugyanakkor mintha alakokat látott volna a társai felé lendülni. Önkéntelenül felkiáltott. A keze mozdult, hogy leadja az űrhajónak a vészjelzést, bár ami történt, nekik is látniuk kellett, de minden elhomályosult előtte, és mint az ultraibolya fényben fürdő képen, csíkok tűntek elé, sugarak, amelyek csak abban a ködben váltak láthatóvá, amit társai szétporladó teste alkotott…
8. Az űrfelderítő
– Alisa! Tim! Kelton! Jelentkezzetek!!
Ulla, a kommunikációs tiszt hangjából kezdett kiérződni a hisztéria. Morja a legelejétől sejtette, hogy ez a fiatal nő alkalmatlan a feladatra. Bepánikol az első problémától, de ez a mostani egyszerű, kockázatmentes útnak tűnt, és ennyi esélyt adott neki.
– Nyugalom! – mondta neki. – Mi történt?! Miért nem látjuk az embereinket?
– Nem tudom. – nyögte Ulla. – Egyszer csak eltűntek.
– Olyan nincs! – szólt közbe Zelma.
– Alisa! Tim!! Kelton!! Alisa! Jelentkezzetek!
A vezérlőfalon felvillant egy jelzőlámpa, és a holografikus kép a liftet kezdte el mutatni. A drótkötél az antigravitációs térben mozgásba lendült, de senki sem használta!
– Ez csak képhiba lehet. – vélte Ulla, és idegesen kapcsolgatni kezdett a műszerfalon.
– Miféle képhiba mutat meg minden tárgyat, és tünteti el az embereinket?! – kérdezte a kapitány.
– Ha elromlik a külső érzékelőrendszer, előfordulhat, hogy a standard képek jönnek elő, mondjuk a lift próbajáratásáról.
– Ulla hangja sokkal közelebb állt a pánikhoz, mint a magabiztossághoz.
– Megkettőzni a biztonsági őrséget, és orvosi egységet a liftszobába! – adta ki a parancsot Morja, miközben az a szörnyű érzés szorította össze a gyomrát, hogy bármit is tesz, fölösleges.
9. Üzenet az LG17NP513-ról
Peter arra gondolt, hogy valaha neve is volt ennek a bolygónak, nem csak egy kódja. Talán ők is Földnek hívták a maguk nyelvén.
A háromdimenziós képregény mindössze öt képből állt.
Az elsőn (aminek egyes metszeteit szántásnak, szokatlan alakú szerszámokkal végzett földművelésnek nézték), valójában botszerű idegenek vegyültek el a hosszú nyakúak között. A botszerűek emberi szem számára láthatatlanok lehettek, mert a körvonalaik a tárgyakból kihagyott részletek révén rajzolódtak ki. Ezért nem is tűntek fel a kétdimenziós metszetképeken, csak a háromdimenzióson. De ezen előbukkant vékony, inas testük, látszott, hogy nincs fejük vagy karjuk, csak három lábuk, és a mellkasukon, vagy legalábbis a testük azon tájékán, amely egy emberi testnél a mellkas lenne, egy tárcsaszerű képződmény helyezkedik el. Egyértelműen kapcsolatba kerültek a hosszú nyakúakkal, akik nyilvánvalóan látták, hiszen megérintették őket, míg a botszerűek a mellükön lévő tárcsából kibocsátott sugarakkal pásztázták, képezték le a másik faj testét. Mindkét lényen a tudásvágy látszott. A kép idilli hangulatot árasztott, de Peter azt nem tudta megállapítani, hogy melyik faj lakja a bolygót, és melyik a látogató.
A második képen már nyoma sem volt a barátságnak és a békének. Kiderült viszont, hogy a bolygó őslakosai a hosszúnyakúak, és amit az egyes metszetképeken táncnak, hétköznapi tevékenységeknek véltek, az valójában azt ábrázolta, hogyan kínozták a botszerű lények a szerencsétlen zsiráfformákat. (Persze a kétdimenziós metszeteken a botszerű idegenek nem látszottak, csak a hosszú nyakúak különböző testhelyzetekben.)
A harmadik kép egyértelművé tette, hogy miért vizsgálták, kínozták meg az őslakosokat a botszerűek. Meg kellett ismerniük testük felépítését és működését ahhoz, hogy szétbontsák őket elemeikre, és ezeket az elemeket tárcsájuk segítségével felszívják, hasznosíthassák. A kétdimenziós metszeteken éppen úgy nem látszott a hosszú nyakúak köddé váló teste, mint ahogy a botszerű idegeneké sem. De a háromdimenziós képen kirajzolódott, hogy nem hétköznapi aratásról volt itt szó, hanem egy értelmes faj végső, hiábavaló küzdelméről és lemészárlásáról.
A negyedik kép az űrhajózást bemutató kétdimenziós metszetekből tevődött össze, és azt ábrázolta, hogyan mennek el űrhajójukon az idegenek, visszahagyva egy felrobbantás előtt álló bolygót néhány túlélővel, akik néhány röpke percen, órán vagy napon át azt hihették, hogy óriási áldozatok árán, de sikerült megvédeniük a világukat, és biztosítaniuk fajuk fennmaradását.
Az utolsó kép, amit a kétdimenziós metszeteken mesterségek művelésének véltek, egy sötét barlang menedékében azt a néhány túlélő hosszú nyakút ábrázolta, akik elkészítették fajuk végrendeletét. Megalkották a kemény fémtáblákra vésett szövegeket. Köztük a csillagászati „táblázatot”. Hiszen a bolygójuk lakhatatlanná vált. El kellett hagyniuk. De az esetleges többi túlélőnek tájékoztatásul megadták, hogy hova mentek.
Peter és Tara döbbenten nézett egymásra.
– Az űrháború híveinek volt igaza – törte meg a csöndet végül az utóbbi, és a férfi elmosolyodott. A robot az robot. Logikusan gondolkozik, még akkor is, ha ilyen ostoba személyiségfejlesztő programokkal próbálják megzavarni a működését.
– Igazad van – bólintott Tara felé. – Ez eldönti a vitát. Kérlek, küldd át ezeket a képeket így, ahogy összeraktuk őket, közvetlenül a felderítőközpontnak! És küldd el a barátnőmnek is!
– Vajon a Karrán megtaláljuk a túlélőket? – mélázott el Tara, miközben továbbította a képeket.
– Remélem – mosolygott Peter, és megadta az űrhajónak az utasítást az utolsó, tizenhárom napos hipertérutazás megkezdéséhez.
10. Alisa
Védőruha nélkül összehasonlíthatatlanul könnyebben állt fel. Nem emlékezett rá, mikor vette le, és hova tette. A csuklóján viselt sugárelemző zöld fénye azonban megnyugtatta. Nincs itt semmiféle titkos sugárzás… Tim, a szőke „mackó” felsőteste tűnt fel előtte. Kiemelkedett a térdig érő fűből, körülnézett, aztán megint eltűnt a szeme elől.
Alisa megzavarodott. Látta, hogy Tim és Kelton teste elporlad… De ezek szerint tévedett. Csak Keltont ölték meg… vagy őt sem.? Már nem is tudta, mit látott valójában.
Tim odakúszott hozzá a fű fedezékében. Ő se viselte a védőruhát. Ezek szerint Alisa parancsba adta, hogy levehetik. De miért nem emlékszik erre?! Egyáltalán, miért nem emlékszik semmire attól kezdve, hogy. meglátta az. idegeneket?! És most is látja őket! Öten vannak. Botszerű testük úgy fénylik, mint az ultraibolya fényben a fehér. Nincs se fejük, se karjuk, csak három lábuk és a mellkasuk közepén egy tárcsa, amiből fényes, fehér sugarak villognak elő körforgásban, mint egy diszkóban a hangulatfények.
– Megölték Keltont! Láttam, ahogy elporlad a teste, és a tárcsájukkal felszívják! – mondta Tim feldúltan, miközben megragadta Alisa karját, és lehúzta őt maga mellé a fűbe. – Vissza kell jutnunk a hajóra! A kommunikátoraink nem működnek!
Alisa agyán átvillant, hogy mégiscsak van valami ismeretlen sugárzás, ami blokkolja a kommunikációt a hajóval.
Nekilódultak. Alisa soha életében nem kúszott még így. Nem is tudta, hogy képes ilyen sebesen kúszni. Könnyedén tartotta a tempót a szőke izomkolosszussal. Már majdnem a lifthez értek, amikor Tim váratlanul visszarántotta, és előremutatott.
– Megszállják a hajót!
Az idegenek már ott kapaszkodtak az antigravitációs lift drótkötelébe a horgokkal, és fölfelé emelkedtek. Teljesen szabályosan használták. Egy ötfős csapat hatolt be a hajóba éppen, és másik öt most indult fölfelé. A harmadik csapat is a lifthez ért.
– Ez lehetetlen!
Alisa nem értette, hogy a társai miért nem állítják le a liftek működését. Hiszen látták, mi történt velük! Hogy meggyilkolták Keltont, és…
– A fenébe!
Tim a CR5-ös sugárfegyveréért nyúlt, de a káromkodás, ami az ajkát elhagyta, egyértelműen tudatta Alisával, hogy testőre elvesztette a fegyverét.
– Hogy hagyhattad el?! – förmedt rá a szőke legényre olyan ingerültséggel, amit ritkán érzett. De itt invázióval néznek szembe, nincs helye a tévedéseknek.
– Bocsánat – hebegte Tim, – nem tudom, hogyan történhetett…
– Nem akadályozhatjuk meg őket, és nem juthatunk fel a hajóra! – nyögte Alisa arra gondolva, hogy semmit, de semmit nem tehetnek a társaikért.
– Dehogynem!
Tim fölrántotta Alisát, és a lift felé húzta. A nő csak most vette észre, hogy egyelőre nincs több idegen a látótávolságukban. Nem hitte el, hogy csak három ötfős csapatra telne a támadók erejéből (bár így lenne!). Az viszont egyértelmű volt, hogy rés keletkezett az invázióban. Két hullám közé (már ha lesz második) bepréselhették magukat. Már ott is „lógtak” a drótkötél horgán, és haladtak fölfelé az antigravitációs kürtőben.
– Hogyhogy nem állítják le!? – berzenkedett Tim a hajóbeli biztonságiak hibáján.
Alisa erre nem is sejthette a választ. Csak egyet tudott, hogy a társaik hibát hibára halmoznak! Valami nagyon nincs itt rendben!
11. Mozaik
A hír forgószélként járta be az emberiség és a pelobiták által lakott világot. Az LG17NP513 népét egy, a látható fény hullámhosszán láthatatlan, energiaelszívó faj mészárolta le. És távozása után ez a gyilkos faj tette robbantással lakhatatlanná a bolygót! A Z222-es hiperűrjáró kommunikátor kísérőhajó legénysége által összerakott háromdimenziós képregény eljutott minden családhoz. Azok, akik azt hirdették, hogy az LG17NP513 lakóit űrháború pusztította ki, most a siker fényében sütkéreztek. A meteorelmélet hívei vonogatták a vállukat. Mindenki a képeket elemezte. Egyértelmű, hogy az idegenek elemi részecskéikre bontják le más fajok egyedeit, és úgy „szürcsölik” fel őket, ahogy a lepkék a nektárt.
Lazzo elismeréssel gondolt arra az űrkommunikátor pilótára, akinek eszébe jutott a robotjával összerakatni ezeket a képeket. De az utolsó. az utolsó képen valami zavarta. Egyértelmű volt a menedék környezete, amit az egyes metszeteken a lakóépületek belsejének véltek. A túlélők valami barlangban húzódhattak meg, és megalkották ezt a „végrendeletet”. Ez eddig rendben is van. Hírt akartak adni arról, hogy kipusztították őket, és valóban nem maradt élő azon a bolygón. Az LG17NP513 kietlen sivataggá vált, csekély mikroszkopikus méretű állati és növényi élettel. Lazzo nem értette ezt az értelmetlen pusztítást. Vagy a képek hiányosak, mert a készítői nem tértek ki arra, hogy az idegenek az értelmes életen kívül mást is felfaltak volna, vagy másvalami hibádzik.
Ha az idegenek mindent „felfaltak”, akkor minek kellett robbantaniuk, hiszen tönkretehették a bolygót a mohóságukkal is.
De akkor hogyan maradtak életben azok, akik a vésetfeljegyzéseket, e kiirtott nép végrendeletét megalkották?! Ha viszont az idegenek nem faltak fel mindent (és ez esetben maradhattak ideig-óráig túlélők), akkor minek pusztították el a bolygót? Hiszen ha az értelmes élet ismét megkapaszkodik, megerősödik rajta, a botszerű lények megint visszatérhetnek szüretelni. Elég morbid, de az ő számukra logikus lenne. Mármint emberi logikával. Csakhogy ezek az idegenek nem emberek.
A logikájuk sem emberi. Netán attól féltek, hogy ha ez a faj túlél, megtalálhatja az ellenük való védekezés módjait, mire visszatérnek? Tehát a legbiztonságosabb eljárás a teljes kipusztítás? Vagy egyszerűen csak élvezetet találtak az ölésben, rombolásban…
De Lazzo még ennél a kérdésnél is érdekesebbnek találta az égitestekről készített listát. Rendjén van listázni, hogy hova mehetnek, és hova nem, de minek ezt hátrahagyni? Mintegy hívásként kipusztítóiknak? Mintegy várva őket, hogy megint megjelenjenek? Hiszen anatómiájukat, biokémiájukat már ismerik. A megismerés fázisa tehát nyugodtan kihagyható. Egy meglepetésszerű támadás bármilyen civilizációt lebénít. Egy kellően előkészített, intenzív és a semmiből előtörő támadás, aminek végrehajtói láthatatlanok, egyértelműen elsöprő. (A zsiráfszerű lények ugyan látták őket.)
Lazzo tudta, hogy legföljebb megközelítheti a választ, de ahhoz is jókora adag szerencsére lenne szükség, ami általában nincs. Arra gondolt, hogy az ön- és a fajfenntartásnak reflexesen működnie kell, kellene. Az önfenntartás minden élet közös jellemzője, bár van, ahol a fajfenntartás előtérbe kerül. Ez utóbbi tehát univerzálisnak tekinthető, vagyis a nem emberi gondolkodásmód esetén is létező valóság. És azt jelenti, hogy egy ön- és fajfenntartásra törekvő lény nem hagyja meg az ellenségének a címet, ahol az rátalálhat, meggyilkolhatja és kipusztíthatja! Hacsak nem lett közben erősebb nála, és nem fűti iszonyú bosszúvágy. Igen. Talán erről van szó. Meghagyták új címüket, hogy az ellenségük rájuk találjon, és ők bosszút állhassanak. Bár ez nagyon kockázatos. Nem tudhatják ugyanis, hogy az esetlegesen eltelő évezredek-évmilliók alatt, mire megint rájuk talál, mennyit fejlődött az ellenfelük… Vajon a fejlődés, már amit emberi értelemmel annak veszünk, mennyire univerzális?
Lazzo arra a következtetésre jutott, hogy egyetemesnek tekinthető, hiszen változás mindig van, és iránya kétféle lehet. Valaki vagy valami fejlődhet előre és vissza, e kifejezések olyan értelmében, hogy a faja számára melyik a jobb a túléléshez, illetve a túlélés minőségéhez – mert ez viszonylagos, és mindig az adott helyzettől függ. Tehát az elmenekültek számolhattak azzal, hogy nemcsak ők, hanem az ellenségeik is előbbre lépnek. Semmiképpen nem lehettek biztosak abban, hogy ők kerülnek felülre a fejlődés során, és valóban képesek lesznek bosszút állni. Ennek alapján azt gondolni, hogy a bosszú vezérelte a túlélőket, amikor meghagyták annak a bolygónak az adatait, ahová menekültek, elfogadható ugyan, de emberi logikával nem ésszerű.
Ám akármiért is adták meg az adatokat, mire való az egész táblázat? Minek tudatni azoknak a bolygóknak-égitesteknek a koordinátáit, amelyek alkalmatlanok a számukra?! Fáradságos munkával vésték bele írásjeleiket a fémlapokba, nem lehet véletlen, hogy az egész táblázatot elkészítették. Ha csapdát állítottak, és csak annak a bolygónak az adatait közlik, ahová elmentek, az nagyon átlátszó lenne. Talán azt akarták, hogy a vésetek megtalálói azt higgyék, véletlenül hagyták el ezt a lemezt a sokféle adattal. De a csapda még így is nagyon átlátszó, és a gondolatmenet erőltetett. már egy ember számára. De az idegenek logikájával értelmesnek kell lennie! Hiszen a zsiráfszerű fejlett faj (volt), amelyik üzenetet hagy. Talán a megfejtés a többi, még elolvasatlan lapon van, amit a botszerű idegenek biztosan képesek értelmezni. Ha ugyan tényleg nekik szánták a szövegeket.
Lazzo érezte, belül, a zsigerei mélyén, ahogy mindig is, amióta a kezükbe került ez a csillagászati táblázat: valami nincs rendjén vele. De csak akkor fejtheti meg, ha további adatokat kap a Karráról. Ha a kommunikációs lánc felépül, és megindul a felfedezőktől az adatáramlás. Lazzo várta az adatokat, hogy segítsenek világosságot gyújtani a táblázat rendeltetésében, de valahol félt is ezektől az adatoktól.
12. Alisa és Tim
A lift drótkötele mintha végtelen lassúságra váltott volna. Míg emelkedtek, Alisa arra gondolt, hogy ez a lehető legbutább terv, amit kitalálhattak. Odafönt a hajóban vagy az idegeneknek esnek áldozatul, vagy a sajátjaik lövik le őket, mielőtt rájönnének, hogy hozzájuk tartoznak. Timre nézett, és látta, hogy a fickó is idegesen rágcsálja a bajuszát. Fölmennek a hajóba. Úgy tűnik, sikerül feljutniuk. Na de mi lesz odafönt?!
A külső nyílás kicsapódott, bezsilipeltek. Alisa úgy érezte, hogy a szíve kiugrik a helyéről.
– Ahogy nyílik a belső zsilipkapu, én jobbra vetődöm, maga vetődjön balra! Így nem nyújtunk majd olyan könnyű célpontot – javasolta Tim.
– És aztán?
Ezt Tim se tudta, de már nyílt a zsilip, és ők vetődtek. Ám senki se lőtt rájuk. Alisa felpattant, fegyvert keresve kapta körbe a pillantását. Tim ugyanezt tette, de a terem üres volt. Mögöttük viszont becsapódott a belső zsilipkapu, és a lift nem állt le. Tudták, hogy hamarosan új ellenség érkezik. De fegyver nélkül nem állhatnak az idegenek útjába. Igaz, azt se tudják, hogyan lehet nekik ártani… Alisának támadt egy gondolata. Lekapott egy, a lifthez való póthorgot a falon lévő akasztóról.
– Próbáljuk meg a testükön lévő korongba vágni!
– Ötösével jönnek! – Tim is horgokat keresett, de nem talált egyet sem. – Átkozott rend! – morogta, miközben kigyulladt a zsilipkamra ajtaja feletti lámpa, jelezve, hogy nyílik a külső zár.
Ott álltak egyetlen póthoroggal felfegyverkezve, és Alisa is belátta, hogy ez nem működhet. Egyszerre lódultak meg a hajó belsejébe vezető ajtó felé. Betaszították, és kirohantak a folyosóra. Nesztelenül suhantak, és Alisának olyan furcsa érzése támadt, mintha csak álmodná ezt az egészet. A folyosó elágazásánál jobbra fordult, de Tim balra. Alisa néhány lépés után megtorpant. Ez így nem lesz jó. Timmel ketten mégiscsak erősebbek, mint egymagukban. Hátraarcot csinált, és a másik után eredt. Valahol a szíve mélyén azt várta, hogy a szőke fickó is visszafelé fut, ugyanolyan megfontolásból, mint ő. De Timnek nyoma veszett. Alisa megállt hallgatózni. Hallotta, hogy mögötte felnyílik a liftszoba ajtaja, de semmi más hang nem jutott el hozzá. A kezére nézett, hogy bátorságot merítsen egyetlen fegyveréből, a kötélhorogból, de az eltűnt. Valamikor elejthette. Hacsak ez az egész nem egy őrült, hagymázas álom! Ám ha az, akkor föl akar ébredni!! Föl akar ébredni!!
És akkor megjelentek mögötte az idegenek…
13. A Z222-es hiperűrjáró
Peter valóban ivott egy pohár alkoholmentes pezsgőt (a fene, aki kitalálta, inkább limonádét ivott volna!), és Tara kedvéért úgy tett, mintha nagyon ízlene neki az édes lötty.
– Az utolsó jeltovábbító lerakásakor nem ittam, de most, hogy megérkeztünk, mielőtt jelentem a központnak, hogy a Z222-es hiperűrjáró kommunikátorhajó a valaha létezett legnépszerűbb legénységgel megérkezett a célba, fenékig ürítettem a poharamat.
– Örülök, hogy be tudtad fejezni a mondatot – vihogta Tara személyiségfejlesztő programjának köszönhetően, és Peter boldogan földhöz vágta poharát, egyetlen lehetőségként, hogy némi agresszivitással vezesse le a robot iránti ingerültségét.
Tara máris berendelt egy takarítóegységet, és rosszallóan megcsóválta a fejét.
– És még én vagyok a neveletlen.
– Ez egy réges-régi szokás! Összetörni a poharat, amiből áldomást ittunk, hogy más már ne ihasson belőle.
– Ezek egyszer használatos, újragyártott poharak – mondta a robot tárgyilagosan, aztán az egyik holoképre mutatott. – Ott a hajó jele.
– Szálljunk le melléjük! – Peter beült a kapitányi ülésbe, átengedve a vezérlést a robotnak. – Már látniuk kell bennünket. Vagy köszöntsük őket mi?
A robot vállat vont, aztán leadta a hívójelet. Némán siklottak előre, miközben a bolygó szép kék képe lassan betöltötte az egész képernyőt.
– Nagyon elfoglaltak lehetnek, hogy nem válaszolnak – mondta Peter, de abban a pillanatban jelentkezett egy automata hangja.
– Üdvözlet, Z222-es hiperűrjáró kommunikátor kísérőhajó! Kérem, dokkoljanak be a KF12H hangárban! Nyitom a zsilipet.
– Na, megvan! – próbált meg Peter lelkesedni. – Megérkeztünk.
– Mi lenne veletek, emberekkel, nélkülünk! – mondta a robot egy kamaszlány teljes nagyképűségével.
– Azért hoztunk létre benneteket – vágott vissza neki Peter. – Ha nem lenne rátok szükség, nem léteznétek.
– Ti sem – mondta a robot, és Peter inkább úgy tett, mintha nem hallotta volna. Ugyanakkor átfutott az agyán a gondolat, hogy a robotra egyértelműen szükség van, de az emberek vajon kinek kellenek? Vajon tervezőik, Isten vagy az istenek, most is hasznot húznak valami módon a létezésükből, vagy már fölöslegessé váltak, de azért még fennmaradhatnak, hátha egyszer még valakinek jól jönnek?
14. A túlélő
Alisa látta a Z222-es kommunikátorhajót. Látta, ahogy közeledik, de a vezérlőben nyüzsögtek az idegenek. Alisa akkor, az első napon, az utolsó pillanatban beugrott egy szerelőkamrába, és az idegenek elmentek mellette, nem vették észre. Ettől kezdve mesterévé vált a rejtőzködésnek. Mást nem tehetett. Egyáltalán semmit. Az idegenek valahogyan mindig közte és a társai között voltak, nem mintha bármit jelentett volna, ha csatlakozhat hozzájuk. Legfeljebb annyit, hogy együtt halnak meg.
Alisa rejtőzködött, és életben maradt. Ám életben maradásának nagy ára volt. Végig kellett néznie, hogy válik köddé munkatársai teste, hogyan szippantják be korongjaikkal ezeket a ködöket az idegenek, és hogyan lesznek ettől mind erősebbek. Egyre jobban látta őket, amit annak tudott be, hogy azok rengeteget ettek. Egyébként nem voltak sokan, pusztán ötvenöten, és mindig ötfős csoportokban jártak, mintha az öt náluk valami különös jelentőséggel bírna. Alisa szeretett volna ártani nekik, néha már arra gondolt, hogy puszta kézzel ront rájuk… de ha egy túlélő sem marad, akkor ki fog hírt adni arról, ami itt történt? Ki záratja le ezt a bolygót örökre az űrfelderítéssel?! Mert ide nem szabad eljönni soha többé egyetlen embernek, egyetlen pelobitának sem!
Alisa keserűen nézett szembe a sorsával, hogy neki megadatott a túlélés esélye. De csupán a teljes passzivitás árán. És ez a túlélés csak és kizárólag azért lehet az övé, mert más a látása, mint a többieké. Mert ő puszta szemmel is érzékeli a támadókat.
Társai nem látták az idegeneket. Csak azt, hogy egyszerre köddé válik a mellettük álló teste. és ezen a ködön át könyörtelen idegenek botszerű formája sejlik föl előttük. Első reakcióként rálőttek ezekre az alakokra, de nem tudhatták, hogy árthatnak-e nekik. A láthatatlannal nem lehet felvenni a harcot, hiszen társaik szétporladó testének felhője csak pillanatokra mutatta meg gyilkosaikat… iszonyatos áron!
Menekültek volna, de a láthatatlan ellenfél elől nincs menekvés. Az idegenek a behatolás első órájában tönkretették a kommunikációt a hajó egyes részei és a külvilág felé (nem mintha ennek az utóbbinak egyelőre bármi jelentősége lett volna). Ez magasan fejlett tervezésre utalt. Alisa minden lehetségesnek látszó módon megpróbált kapcsolatba lépni a többiekkel – még cetlit is hagyott, de a fejvesztett menekülés közben senki se törődött vele. Igaz, mit is mondhatott volna nekik olyat, amit még nem tudtak?!
Zelma, a zseniális Zelma ultraibolya lámpákat csinált, és akkor a legénység megpróbált átmenni ellentámadásba. Mesterséges köddel és ultraibolya fénnyel tették láthatóvá az idegeneket, és felvették a harcot. Napokig küzdöttek, hiszen a felfedezőket kemény fából faragták. De minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Alisa látta, hogy sugárfegyverrel lőnek az idegenekre, de azok a korongjaikkal beszívják a sugarakat. A hagyományos lőfegyverek lövedékei lepattantak róluk. Kés és más ártó szerszám nem sebezte meg őket. Robbanószerek, savak nem hagytak rajtuk nyomot… Az egyik védő harcos puszta ököllel esett neki az egyik idegennek. Talán le is győzi, ha a többi lény nem porlasztja köddé.
Aztán elérkezett a pillanat, amikor az utolsó ember is áldozatul esett, és ekkor az idegenek nekiálltak felszívni a hajó berendezéseit. A számítógéppel kezdték, bár érdekes mintázatban meghagytak dolgokat. Alisa érteni vélte, hogy a külső burkolatot, a hangárajtók vezérlését és a jeladót, amely az érkező további űrhajókat az egyik dokkba irányítja, miért nem bántották.
Tehetetlenül nézte végig a pusztítást. Hol egy szellőzőjáratban, hol egy asztal alatt rejtőzve, és lassan annyira belefásult ebbe a szörnyűségbe, hogy magányos pillanataiban azon töprengett, nem vele történt-e valami, amitől mindezt álmodja. Olyan valószínűtlennek tűnt ez a népirtás, és az is, hogy mindig szerencséje volt. Valahogy mindig megúszta. Lehet, hogy kómában fekszik egy kórházi ágyon.?! De ilyen következetesen nem lehet álmodni, se képzelődni! És miért ilyen borzalmakat?!
Amikor a Z222-es kommunikátor kísérőhajó megérkezett, Alisa szeretett volna jelzéseket adni neki, hogy meneküljön el, de nem volt mivel. Hallotta, hogy a számítógép bedokkoltatja a Z222-est egy hangárba. Mintegy utolsó reménysugárként csillant meg előtte, hogy talán odaérhet az idegenek előtt, fölszállhat, és elmenekülhetnek! Így hírt adhatnak az emberiségnek és a pelobitáknak, hogy soha ne jöjjenek erre a bolygóra, mert itt a Halál lakik!
Alisa árnyként suhant végig a hajó folyosóin, és sikerült is az idegenek előtt érnie a hangárba. A kis hiperűrjáró már bedokkolt, de a hangártető még nyitva tátongott fölötte! Lehetőség az elmenekülésre!!
Alisa a hajó érzékelőterébe rohant. Látniuk kell! Látniuk kell rémült arckifejezését, vad hadonászását, hallaniuk, amint azt kiabálja, hogy mindenki meghalt, mert mindenkit köddé porlasztottak, és fölszürcsöltek az idegenek! Menekülniük kell, azonnal! És értesíteniük mindenkit, hogy ide nem szabad jönnie senkinek! Ezt a címet tévesen értelmezték! Mert ez a cím nem az élet, hanem a borzalmas pusztulás címe!!
Ám az űrhajó legénysége nem válaszolt. Mintha nem látták, hallották volna! De az nem lehet!! Ha csak egy robot van a fedélzeten, annak is reagálni kell ilyen egyértelmű jelzésekre, amiket Alisa adott!!
Na végre! Nyílt az űrhajó ajtaja, és kilépett rajta egy… ember! Fiatal férfi, aki értetlen arccal nézett körül. Honnan való ez, ha nem érti az űrjárók egységes karjelzéseit?!
– Meneküljünk!! – ordította Alisa.
Minden erejével a fickó felé lendült, és közvetlenül előtte állt meg.
– Hová tűnt mindenki? – kérdezte a férfi.
– Hát süket vagy?! Mindenki meghalt! – kiáltotta Alisa, de a férfi hátrafordult, és az űrhajó ajtajában felbukkanó robotlányra nézett.
Alisa ideges lett. Miféle idiótát küldtek ide? Vak ez a szerencsétlen, esetleg megbolondult?! Megragadta a fickó karját kétfelől, hogy megrázza, de a keze átcsúszott rajta…
Egy hologram?!
15. Összeáll a mozaik
Lazzo nézte az ötödik képet. Ez sehogyan sem jó. Valahogy nem stimmel. Mintha hiányozna róla valami. Valami fontos információ! Talán nem ez az ötödik kép. Talán ez az első? Az nem lehet. Ide-oda csúsztatta a képet a sorozatban, de sehol sem mondott többet, mint az ötödik helyen. De mi van akkor, ha nem csak a kész képeket próbálja meg újra sorba rakni? Ha az egyes metszetképeket teszi össze ismét. Már a gyerekeknek is csináltak ilyen programot, amivel saját maguknak összeállíthatják a háromdimenziós képeket. Egy harmadik faj feltűnése például érthetően nagy port verne fel.
Lazzo behívta a háromdimenziós képet összerakó programját, amivel a szövegeket is rendezgette annak idején. Ez azért „valamivel” jobb, mint amivel egy átlagos robot rendelkezik. Beírta a megfelelő paramétereket, aztán egy váratlan ötlettel betette a csillagászati táblázatot és a még megfejtetlen szövegeket is a rajzok közé. Talán így alkotnak egy egészet… Kiadta az utasítást, és a gép nekiállt a feldolgozásnak.
Lazzo hátradőlt a foteljában, és a holovetítő távirányítójával játszott. Ha a számítógép végzett, ezzel vetíti ki sorban a képeket. Olyan sorrendben, amilyenben a számítógép a Lazzótól kapott új adatok alapján sorba rendezi azokat. A gép némán dolgozott. Egy ilyen nagy munka beletelik pár percbe, és közben Lazzónak eszébe jutott, hogy a hiperűrjáró kommunikátor kísérőhajónak éppen aznap kell megérkeznie a Karrára. Hamarosan megjönnek tehát az első adatok. Adatok a Karrán töltött első tizenhárom napról, amelyek fenekestől felforgathatják az egész világot.
Már csak percek kérdése, és érkeznek a hírek. Kommunikációs berendezései mind készen várják, hogy valamelyik hírállomás elkezdje a beszámolót a Karráról. De lehet, hogy a hivatalos csatornákon már előbb is megérkeznek a hírek, esetleg olyanok, amiket nem a nagyközönségnek szántak.
Lazzo egy pillantást vetett az egyetem hírközlőjére. A lehallgatásgátló be van rajta kapcsolva, tehát semmi akadálya annak, hogy akár a legszigorúbban titkos híreket fogadja. De még nem jött semmi.
A számítógép jelezte, hogy végzett a feldolgozással, és a háromdimenziós képek egy gombnyomásra egymás után megjelentek holografikusan kivetítve, sorba rendezve.
Az első az első volt, az ismerkedéssel, a második a második a kínzásokkal, a harmadik a harmadik a zsiráfszerű lények számára vesztes háborúról, amelyben a botszerűek felfalták majdnem mindegyiküket. És a negyedik…
Lazzo izgatottan ugrott fel! Igaza volt!! A számítógép betette a táblázatot is, amely most nem úgy nézett ki, mint eddig! A képekkel összhangban, a képekből nyert többletinformáció birtokában Lazzo előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az első csoportban felsorolt égitesteken kívül az összes többi ugyanannak az egyetlen bolygónak a megjelölése!!
Nem volt öt különböző csoport. Csak kettő! A vésetek öt szakasza két csoportot jelölt. És Lazzo feltételezte, hogy az első csoport égitestjei valójában nem is léteznek, csupán azt a célt szolgálják, hogy a többi, vagyis az egyetlen létező, a Karra megjelölése hiteles legyen!
Az ötödik kép azt mutatta be, hogyan alkotta meg a hosszú nyakú nép az információt hordozó fémlapokat, és ott volt rajta a hiányzó részlet: az idegen, aki felügyeli, hogy a rabszolgák, a még fel nem falt zsiráfszerű lények felvéssenek mindent, amit ők jónak láttak felvésetni. Abból a célból, hogy ha valaki ezeket a véseteket megtalálja, bármilyen logikával egyetlen végkövetkeztetéshez juthasson, egyetlen adatot kapjon: a Karra helyzetét. A Karráét, ahová sohasem szabad értelmes lénynek elmennie, mert az csapda!
Hatodik kép nem volt. A megfejtetlen szövegeket a számítógép Lazzo utasításai alapján a képek kiegészítésére használta fel. Így vált valóra a zsiráfnyakúak rejtett terve, hogy leigázóik, elpusztítóik akarata ellenére háromdimenziós képeken hírt adjanak a valóságról. Mivel gyilkosaik csak a kétdimenziós metszeteket látták, az őslakosok terve zseniális volt, de elbukott az emberi és a pelobita faj türelmetlen természetén, hogy hajlamosak figyelmen kívül hagyni a látszólag oda nem illő részleteket, és a teljesnek vélt részeredmények alapján dönteni. Az új fajok megismerése iránti mohó vágy becsapta az embereket, és a pelobitákat is, mert megelégedtek a felületes vizsgálódással, mivel az látszólag eredményre vezetett.
16. A fegyver
Alisa rémülten figyelte, amint Peter elindul a hangár ajtaja felé. Tara csatlakozott hozzá, és egyikük se vett tudomást róla, mintha nem is látnák.
– Na, jól nézünk ki! – zsörtölődött a robotlány. – Bizonyára strandol az egész társaság!
– Ugyan már! – intette le Peter.
– Meghaltak… – motyogta Alisa, és belépett az űrhajóba. Ha ezek csak hologramok, ami bölcs előrelátás egy ismeretlen helyen, akkor az eredetik bent ülnek a vezérlőpult mögött. Mindenesetre az ajtót azért becsukhatták volna… De minek volt a hologramoknak ajtóra szükségük?
Alisát már nem is lepte meg, hogy a vezérlőt üresen találja. A nagy képernyőn látta, ahogy a hangár ajtaja felnyílik, és az idegenek ötfős csapata belép rajta. Peter és a robot megtorpantak az ajtó előtt, de a lényeket nem látták. Alisa szeretett volna sírni, de már régen nem volt könnye. Az idegenek egy pillanat alatt végeztek Peterrel, és a fiú testének ködén át a robot megpillantotta gyilkosait. Személyiségfejlesztő programjának megfelelően reagált.
Élesen visítani kezdett. Valami olyan valószínűtlenül magas hangon, hogy Alisa a füle elé kapta a kezét.
Ugyanakkor ez a hang hihetetlen hatást gyakorolt az idegenekre. Testük a másodperc töredéke alatt aeroszolizálódott, mintha csak saját magukra lőttek volna. Tara ekkor elhallgatott. Döbbenten bámult a ködre, amin át megpillanthatta az idegenek újabb ötfős csapatát.
– Sikíts!! Sikíts!! – ordította Alisa. Megpróbálta felkapcsolni a vezérlőn a hajó külső hangszóróját, de az ujjai átsiklottak a gombon. Nem tudta megfogni. Mire e fölötti döbbenetéből fölpillantott, már csak azt látta, hogy a hajó felé menekülő robotlányt három sugár is eltalálja, és a teste ugyanúgy köddé válik, mint az embereké.
Alisa rémülten figyelte, hogy fordul a szerencséje, amikor újabb ötfős csapatokban az idegenek felsorakoztak a hiperűrjáró hajó előtt. Már csak ötvenen voltak. Az az öt végleg kimúlt, és Alisa tudta, hogy elpusztításuk ismerete olyan információ, amit mindenképpen továbbítania kell. Ez a hajó a kiépített kommunikációs láncon keresztül kapcsolatban áll az Újfölddel, tehát üzenhet. De mintha az idegenek is tisztában lettek volna ezzel, vagy csak nem kockáztattak, mind az ötvenen egyszerre nyitottak tüzet.
Alisa tudta, hogy ezzel neki is vége, de már nem bánta. Csak a vele elvesző információ miatt remegett a lelke. A hajó köddé vált körülötte, és ő zuhanni kezdett.
17. A bulvárlapok igazságai
„Azt már őseink is tudták, hogy az adatfeldolgozásban az a szép, hogy megfelelő matematikai manipulációkkal az eredeti eredmény ellenkezőjét is ki lehet mutatni.” (Enciklopédia Intergalaktika Magna)
Lazzo a kommunikátorokra nézett, és valami sugallat hatására tudta, hogy nem fognak híreket kapni. De azt is tudta, hogy senki sem fog neki hinni. Azt mondják majd, hogy sokféleképpen át lehet rendezni ezeket az adatokat, és számos végkövetkeztetésre lehet jutni belőlük. A Karra létező világ, és ha az első expedíció el is veszett, majd a második vagy a harmadik célba ér. Elvégre az űrutazás egy ilyen távoli galaxisba nem veszélytelen. Mégis, talán egy tudományos újság, vagy ha az nem, egy bulvárlap befogadja az írását. A homlokára illesztette a gondolatdiktáló pántot, és belefogott a cikk megalkotásába. Kétféleképpen írja meg, pletykaként és tudományosan… Mást nem tehet.
18. Nincs, ki üzenjen
Alisa azt hitte, meghal, de nem halt meg. Mert aki már régen meghalt, az nem halhat meg újra. Alisa számára talán az volt a legdöbbenetesebb, hogy nem lepte meg a saját halálhíre. Valójában tudta. azóta tudta, hogy megtörtént, csak nem akarta elhinni. Elfogadta, mint megváltoztathatatlan tényt, de semmire nem tudta felhasználni furcsa élet-halál közti tudatállapotát. A kapcsolata a tárgyakkal halála pillanatától kezdve romlott. Először még meg tudta ragadni az antigravitációs lift drótkötél horgát, és felvitette magát a hajóba. De a póthorog már eltűnt a kezéből, valószínűleg úgy, hogy átesett rajta. Pár szavas írásos üzenetet is tudott hagyni, nyitogatta az ajtókat, bizonyára azért, mert ezek rövid kapcsolatokat igényeltek a tárgyakkal. Nem aludt, ezt feszült idegállapotának tudta be, illetve voltak tudatkimaradásos időszakai, amelyekről azt hitte, alvással teltek, ilyenkor mindig máshol találta magát, mint ahonnan az utolsó emléke származott – hiszen ha nem maradt mozgásban, átesett a hajó falain, és hosszabb idő után a vastagabb padlózatán is. Nem talált magának fegyvert, de az idő előrehaladtával talán nem is akart, hiszen legbelül, létmaradékának legmélyén nem volt előtte kétséges, hogy úgyse tudná megtartani. Mostanra pedig – egy ugrásszerű állapotromlással, amit az érkező fiú és robotjának pusztulása, utolsó reményének veszte válthatott ki benne – eljutott odáig, hogy a vezérlőpanel gombjait már megfogni sem bírta, nemhogy megnyomni vagy elforgatni. Az élő emberi testet sem érinthette meg, ezért hitte Petert hologramnak.
Fokozatosan került ki az anyagi világból. Testi valójának túlnyomó részét akkor vesztette el, amikor legelőször megpillantotta az idegeneket. Tizenhárom nappal ezelőtt. És azóta fokozatosan elveszítette az egészet. Fokozatosan vált teljesen „szellemmé” – nem tudta, minek is nevezhetné magát, a létformát, amit kényszerből képviselt. Hiszen tudott mindent arról az Alisáról, aki valaha volt. Az érzelmei is megmaradtak, igaz, egyre szabályozottabban. Ezért volt mindig szerencséje a meneküléssel, bujkálással. Az emberek és az idegenek egyszerűen nem látták, nem érzékelték őt. Nem ölhették meg ismét, hiszen energiáit, anyagát már átvették, felhasználták. Csak Tim látta, aki ugyanúgy járt, mint ő. Úgy látszik, amikor őket elpusztították, még nem volt tökéletes az idegenek technikája. Még hozzá kellett igazítani az ember biokémiájához, ami ezek szerint mégiscsak jelentősen különbözik a zsiráfszerű lényekétől. Alisa lehetett az első áldozatuk, aztán következett Tim, majd Kelton. De az is lehet, hogy Kelton több sugarat kapott, és tényleg azonnal meghalt, vagy ő is bolyongott még létének maradékaival, fizikailag halottként, amíg aztán ténylegesen befejezte az életét. Mehetett másfelé is, nem az űrhajóba. Hiszen a menekülés elemi ösztön. Ezért aztán elkerülte Alisát és Timet, akik halálmegvető bátorsággal visszatértek az űrhajóba (milyen nevetséges erre így gondolni utólag, hiszen halottak voltak, és az idegenek számára is láthatatlanok – tehát semmi kockázatot nem vállaltak).
Alisa sosem hitt abban, hogy az ember fizikai és egyéb (szellemi, lelki) részekből áll. De lám, az idegenek valahogy mégis két részre hasították. Kelton már akkor eltűnt, amikor odakint jártak. Timet azóta nem látta, hogy az űrhajó folyosóján elszakadtak egymástól. Bizonyára teljesen meghalt. Létének utolsó maradéka is elenyészett. A többi embert, a felderítő űrhajó személyzetét a tökéletesített kivégzési mód azonnal megölte.
Egyedül Alisának jutott ez a sors, amiből a legfájdalmasabb az volt, hogy a tudását nem adhatta tovább. Valójában már tizenhárom napja létezett ebben a furcsa nemlétben. Talán csak egy elpazarolt energiamorzsába zárva álmodta végig a valóságot, lassan felélve ezt a csöppecske energiát.
Még megérte hajója pusztulását is. De azt már nem tudta megmondani, hogy ez mennyi idővel a hiperűrjáró elpusztítása után következett be. A kisebbik jármű ködében alázuhant, rá a hangár padlójára, de az átengedte őt. Így szűnt meg minden kapcsolata az anyagi világgal. Lebegett a hangár alatti raktárban. Aztán átsuhant ennek is a padlóján, le, szintekkel lejjebb a hajó külső burkolatához. És innen ki a szabadba. Az űrhajó alatt lebegve nézett át annak fémszerkezetén úgy, mint egy üveglapon. Látta az idegeneket, amint átvonulnak a hangárból a liftszobába, és az antigravitációs kürtőn át távoznak. Azután felsorakoztak az űrhajó előtt, és ugyanúgy porrá lőtték, mint a másikat, majd felszívták. Változatlanul ötvenen voltak. A robotlány nagyon hatékony volt, de ezt már senki sem tudja meg.
Az űrhajó felemésztése után az idegenek távoztak. Gyalog elbandukoltak egy távoli barlang felé, hogy itt akár évezredeket várjanak azt az energiát felélve, amit most szívtak magukba. Egyébként nem látszott rajtuk semmi változás attól, hogy egy egész űrhajót (elnézést: kettőt) felfaltak. Alisa viszont kezdte érteni a köztük folyó kommunikációt. Ahogy egyre távolabb került meggyilkolása időpontjától, ahogy teljesen elszakadt az anyagi világtól, egyre jobban látta és értette az idegeneket. De szavát emberi fül nem hallhatta meg, írni, üzenni nem tudott, mert a tárgyakat már nem érinthette meg. Igaz nem is voltak körülötte tárgyak, csak a bolygó pompázott, hamis idillt sugallva csodálatos tájaival.
Alisa érzékelte az idegenek terveit, és abban megnyugodott, hogy egyelőre nem indulnak portyára. A különböző világokban elhelyezett csapdák kiválóan működtek. Sok felfedező jött innen is, onnan is, és a botszerű idegeneknek igazán nem számított, ha évmilliók telnek el két látogatás között. A várakozás a legkisebb energiaigényű állapot, és a természetben minden az alacsonyabb energiaállapotra törekszik.
A botszerű idegenek a maguk módján boldogan éltek, mindössze ötvenen az egész bolygón, de készen arra, hogy pótolják öt fő veszteségüket, amely a részükről egy egész nemzetség lehetett.
Alisa már a természet részeként látta őket, és úgy érezte, hogy nincs joga haragudni rájuk. Annyival tökéletesebbek azoknál, akiket megesznek, hogy nem is gondolnak sajnálattal az övékétől eltérő életre. Vajon sajnálja, sajnálhatja-e az ember a sült csirkét vagy az élet virágjában a földből kitépett répát? Nem sajnálkozhat, mert akkor saját létét veszélyezteti. Morbid dolog egy táplálkozási lánc részeként élni, de az életnek ezen a szintjén nincs más. Lám, az idegenek mennyivel fejlettebbek náluk, mégis részei a táplálkozási láncnak, és talán van, aki őket is megeszi…
Alisa nem tudta, mi lesz a sorsa, meddig „él”, de egyre letisztuló, érzelemmentessé váló tudatával csak egyet sajnált, hogy nincs, aki üzenjen. Az Újföld ismét és ismét elküldi majd a felderítőit. Az idegenek pedig újra meg újra megeszik őket. és mivel ők az élő emberi szem számára láthatatlanok, talán sohasem lesz, aki üzenjen.
De odahaza, az Újföldön talán akad valaki, aki rájön, hogy ez az egész egy csapda, valaki, akinek hisznek is. Csak ebben reménykedhetett.
FEDINA Lídia
Író, műfordító, szerkesztő. 1960-ban született, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemet végezte gyógyszerészként. A 70-es évek vége óta szoros kapcsolat fűzi a magyar animációhoz, több film forgatókönyvét írta, másokat mesekönyvvé dolgozott át. Ifjúsági könyvek is kerültek ki keze alól. 2007-ben jelent meg első SF-regénye, A bűn kódja, 2011-ben pedig egy fantasyje, Az elfelejtett varázsigék. 2016-ban kiadónknál látott napvilágot Virokalipszis című regénye, lapunk 317-318. számának XL-kiadásában pedig két folytatásban a Hét pecsét.