FEDINA Lídia:
NINCS, KI ÜZENJEN

1. Adatok

Min­den rend­ben volt a KR66­RA104 boly­gó­val (ahogy ma­guk kö­zött ne­vez­ték: a Kar­rá­val). Mint­ha a haj­da­ni Föld éden­ker­ti mása lett vol­na. Az űr­fel­de­rí­tő fe­dél­ze­tén Al­i­sa, az első tiszt, elé­ge­det­ten né­ze­get­te a mű­pa­pír­ra ki­nyom­ta­tott ada­to­kat. Sze­ret­te a mű­pa­pírt. A meg­fog­ha­tó va­ló­sá­got je­len­tet­te a szá­má­ra a ho­lo­ké­pek vib­rá­ló le­be­gé­se he­lyett. Ki­ne­vet­ték, ha azt mond­ta, hogy a ho­lo­ké­pek vib­rál­nak. Ő még­is így lát­ta… ta­lán a sze­mé­vel volt baj, hi­szen sok év ter­he nyom­ta már a vál­lát, ta­lán csak így akar­ta lát­ni.

Al­i­sa ösz­tö­nö­sen me­mo­ri­zál­ta az ada­to­kat. Át­lag­hő­mér­sék­let, le­ve­gő össze­té­te­le, ned­ves­ség­tar­tal­ma, élő mik­ro­or­ga­niz­mu­sok, ae­ro­szo­li­zált ré­szecs­kék, élő­vi­lág (hely­zet- vagy hely­vál­toz­ta­tás­ra ké­pes); lég­moz­gá­sok, ta­laj­moz­gá­sok stb. Sem­mi olyan, ami ne a haj­da­ni Föl­det idéz­né. Pe­dig az ilyen boly­gó rit­ka a min­den­ség­ben. Ha va­la­mit, hát ezt meg­ta­nul­hat­ta az em­be­ri­ség, ami­óta lak­ha­tó boly­gók után ku­tat. És mint min­den égi­test­nek, a lak­ha­tó boly­gók­nak is élet­tar­ta­muk van. Az övék, az Új­föld pe­dig már öreg. Akad­nak, per­sze zord kör­nye­ze­ti kö­rül­mé­nye­ket biz­to­sí­tó, ám lak­ha­tó vagy lak­ha­tó­vá tett hol­dak, boly­gók, sőt asz­te­ro­i­dák is. Van­nak űr­ál­lo­má­sa­ik. De egy faj szá­má­ra az iga­zi a szü­lő­boly­gó mása. Egy olyan hely a vi­lág­min­den­ség­ben, amely az adott lé­nyek test­fel­épí­té­sé­nek, élet­tar­ta­má­nak és bio­ké­mi­á­já­nak tö­ké­le­te­sen meg­fe­lel. Egy hely, ahol a fa­juk ép­pen úgy meg­szü­let­he­tett vol­na, mint a Föl­dön. És ők ezt most meg­ta­lál­ták.

Al­i­sa át­sé­tált a ka­pi­tány­hoz. Mor­ja pe­lo­bi­ta volt, nem hu­ma­no­id. Faja sok­kal kö­ze­lebb állt a föl­di két­él­tű­ek­hez, mint az em­lő­sök­höz. Mor­ja né­pét az utol­só pil­la­nat­ban te­le­pí­tet­ték ki a boly­gó­juk­ról, egy pó­lus­vál­tás kel­lős kö­ze­pén. Az­óta az égi­test megint lak­ha­tó lett, de a meg­men­tet­tek, a pe­lo­bi­ták, örök­ké há­lá­sak ma­rad­tak az em­be­ri­ség­nek, és in­teg­rá­lód­tak. Együtt él­tek ve­lük, bár ahogy egy maj­mot nem le­het pá­ro­sí­ta­ni egy le­ve­li­bé­ká­val, meg­ma­rad­tak kü­lön faj­nak. A bé­két nem tör­te meg sem­mi, a pe­lo­bi­ta szor­gal­mas, in­tel­li­gens nép, amely­től az em­ber tü­rel­met és jó­in­du­la­tot ta­nul­hat. A tech­ni­ka te­rén ha­mar fel­zár­kóz­tak, és ad­tak mást, olyan or­vos­tu­do­mányt, ami nem­csak hasz­nál­ha­tó­nak bi­zo­nyult, de for­ra­dal­mi­nak szá­mí­tott.

– Meg­ta­lál­tuk, ka­pi­tány!

Al­i­sa le­tet­te a mű­pa­pírt Mor­ja asz­ta­lá­ra, és az, in­kább csak első tiszt­je irán­ti ud­va­ri­as­ság­ból, be­le­pil­lan­tott. Ha Al­i­sa azt mond­ja, hogy meg­ta­lál­ták, ak­kor az úgy is van.

2. Vajon ki értelmezte jól?

Egy is­me­ret­len nyel­ven, is­me­ret­len írás­je­lek­kel le­írt szö­veg meg­fej­té­se, fő­leg, ha az nem föl­di ere­de­tű, szin­te le­he­tet­len. So­kan úgy gon­dol­hat­ják, hogy egy roset­te-i kő se so­kat se­gít­het ilyen eset­ben. Hi­szen egy nem föl­di, nem hu­ma­no­id faj gon­dol­ko­dás­mód­ja oly el­té­rő le­het, hogy le­he­tet­len­né te­szi szö­ve­ge­ik ér­tel­me­zé­sét. Még ak­kor is, ha a sza­vak pon­to­san meg­ért­he­tők. A lé­nyeg ugyan­is ezek mö­gött, a szö­veg össze­füg­gé­se­i­ben rej­lik, ami az agy­ban áll össze ér­tel­mes köz­lés­sé. És eh­hez olyan agy­mű­kö­dés kell, ami meg­fe­le­lő­en ér­tel­me­zi a sza­vak he­lyét, hang­sú­lyát, adott szö­veg­kör­nye­ze­ti je­len­té­sét.

Az év­mil­li­ók­kal ko­ráb­ban ki­halt LG17N­P513 boly­gó fel­rob­bant ma­rad­vá­nya­in ta­lált vé­se­tek meg­fej­té­se év­ti­ze­dek óta iz­gat­ta az em­be­ri­ség és szö­vet­sé­ge­sei, a pe­lo­bi­ták fan­tá­zi­á­ját. De sem­mi­re se men­tek vol­na vele, ha nem ta­lál­nak ké­pe­ket is. Ké­pe­ket, ame­lyek egy (ta­lán) ki­halt nép min­den­nap­ja­i­ról be­szél­tek. Olyan min­den­na­pok­ról, ame­lyek meg­ér­té­se egy­sze­rű­nek tűnt. Ezek a há­rom­kezű, négy­lá­bú, zsi­ráf­sze­rű lé­nyek nem is vol­tak annyi­ra ide­gen­sze­rű­ek. A ké­pek ta­nú­sá­ga sze­rint me­ző­gaz­da­ság­ból él­tek, szán­tot­tak, ve­tet­tek… és utaz­tak az űr­ben. A sor­su­kat ho­mály fed­te, ame­lyen jól el­vi­tat­koz­hat­tak a kü­lön­bö­ző ál­lás­pon­tok kép­vi­se­lői. So­kan biz­tos­ra vet­ték, hogy egy nép, ame­lyik bir­to­ká­ban van az űr­uta­zás ké­pes­sé­gé­nek (iga­zi űr­uta­zás­ról van szó, nem csu­pán a boly­gó sza­tel­li­tá­já­nak meg­lá­to­ga­tá­sá­ról), nem hal ki azért, mert egy me­te­or be­le­csa­pó­dik a szü­lő­vi­lá­gá­ba. Má­sok sze­rint ez egy na­gyon is irá­nyí­tott me­te­or le­he­tett, és a boly­gó egy koz­mi­kus mé­re­tű há­bo­rú­ban pusz­tult el – ami­nek nem ma­rad­tak túl­élői. Ab­ban azon­ban min­den­ki egyet­ér­tett, hogy ez a nép, mi­vel ha­son­ló­kép­pen élt, ha­son­ló­kép­pen is gon­dol­ko­zott, mint az em­be­ri­ség. En­nek alap­ján lát­tak neki a tu­dó­sok a szö­ve­gek meg­fej­té­sé­nek. A roset­te-i kő égi má­sát nem ta­lál­ták meg. (Pe­dig na­gyon ke­res­ték – ta­lán a boly­gó le­sza­kadt ré­szén volt, és most en­nek a nap­rend­szer­nek a tör­me­lék­zó­ná­já­ban sod­ró­dott. Egye­sek per­sze itt is ku­tat­tak utá­na – ered­mény­te­le­nül.)

Az­tán még­is­csak be­kö­vet­ke­zett az át­tö­rés. A sok vé­sett szö­veg kö­zül egy, a hoz­zá tar­to­zó ké­pek alap­ján csil­la­gá­szat­i­nak bi­zo­nyult, és ez meg­fej­tést adott az írás­je­lek ér­tel­me­zé­sé­hez. Ez a szö­veg öt sza­kasz­ra ta­go­ló­dott. Az öt sza­kasz öt kü­lön­bö­ző égi­test­cso­por­tot írt le. Bern­hard As­pi­gi volt az a tu­dós elme, aki ezt fel­is­mer­te. Meg­fej­tet­te, hogy az első cso­port a lak­ha­tat­lan boly­gó­kat so­rol­ja fel. A má­so­dik a lak­ha­tó­vá te­he­tő­ket, a har­ma­dik a lak­ha­tó­kat, a ne­gye­dik az el­ke­rü­len­dő­ket és az ötö­dik megint a lak­ha­tó­kat. Föl­di ér­te­lem­mel per­sze lo­gi­kát­lan volt két cso­port­ba so­rol­ni a lak­ha­tó boly­gó­kat, de hát itt ide­ge­nek­ről van szó, és a köz­vé­le­mény e té­ren kész­sé­ge­sen el­is­mer­te, hogy egy ide­gen faj gon­dol­ko­dás­mód­ja erő­tel­je­sen el­tér­het az em­be­ri­től meg a pe­lo­bi­tá­tól.

Egy­ér­tel­mű­nek lát­szott, hogy a pusz­tu­lás­ra ítélt boly­gó­ról csak­is a har­ma­dik cso­port va­la­me­lyik tag­já­ra me­ne­kül­he­tett el ez a hosszú nya­kú nép. Abba a cso­port­ba két égi­test tar­to­zott. A vé­set meg­je­löl­te ezek he­lyét a zsi­ráf­sze­rű nép pusz­tu­lá­sa ide­jén, a boly­gó­ju­kat te­kint­ve ki­in­du­lá­si pont­ként. Sen­ki sem le­pő­dött meg azon, hogy csak két ilyen égi­tes­tet ta­lál­tak.

A leg­töb­ben egyet­ér­tet­tek As­pi­gi­vel, de vol­tak, aki­ket za­vart az ötö­dik cso­port.

szö­veg­sza­kasz szá­ma és je­len­té­se	fel­so­rolt égi­tes­tek szá­ma
1. lak­ha­tat­lan égi­tes­tek	54
2. lak­ha­tó­vá te­he­tő égi­tes­tek	4
3. lak­ha­tó égi­tes­tek	2
4. el­ke­rü­len­dő égi­tes­tek	12
5. lak­ha­tó égi­tes­tek	1

Az égi­tes­tek meg­osz­lá­si ará­nya az első há­rom cso­port­ban na­gyon is meg­fe­lelt an­nak, amit az em­be­ri­ség is meg­ta­pasz­talt (öt­ven­négy, négy és ket­tő), hi­szen sok­kal több a min­den­ség­ben a lak­ha­tat­lan hely, mint a lak­ha­tó, ezt min­den­ki tud­ta. A ne­gye­dik cso­port ti­zen­két tag­ja ta­lán el­len­sé­ges vagy pri­mi­tív élet­tel teli égi­tes­te­ket je­löl, ame­lye­ket jobb bé­kén hagy­ni. De az, hogy az ötö­dik cso­port kü­lön ad meg egy lak­ha­tó he­lyet (mert a szö­veg sze­rint ide csak egy égi­test tar­to­zott), za­va­ró volt. Ha lak­ha­tó, ak­kor mi­nek je­löl­ték ezt kü­lön? Ta­lán azért, mert más­faj­ta égi­test, mint a má­sik ket­tő, ta­lán nem is boly­gó?

As­pi­gi sze­rint va­ló­szí­nű­leg ide me­ne­kül­tek – vagy­is a har­ma­dik cso­port­ban ere­de­ti­leg há­rom égi­test le­he­tett, de kü­lön vet­ték azt az egyet, ame­lyet vé­gül ki­vá­lasz­tot­tak új ott­ho­nu­kul. Na de ha ag­resszo­rok elől me­ne­kül­tek, mi­ért ad­ták meg a rej­tőz­kö­dés cí­mét… Ám ha még­sem űr­há­bo­rú volt, ha­nem ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fa mi­att hagy­ták el a boly­gó­ju­kat, ak­kor még­is­csak meg­hagy­hat­ták az új cí­mü­ket. Ta­lán arra szá­mí­tot­tak, hogy majd va­la­ki meg­ta­lál­ja őket. eset­leg így hagy­tak üze­ne­tet a test­vé­re­ik­nek vagy né­pük ki­sza­kadt, más­hol élő ré­szé­nek. Sok oka le­he­tett az ötö­dik cso­port lé­te­zé­sé­nek, olya­nok is, ami­ket em­be­ri, de pe­lo­bi­ta ésszel sem le­het fel­fog­ni, meg­ér­te­ni. Hi­szen a hosszú nya­kú nép ide­gen volt, a gon­dol­ko­zás­mód­já­val együtt.

Laz­zót a fa­jok köz­ti ér­tel­me­zé­si, fel­fo­gás­be­li kü­lönb­ség az első pil­la­nat­tól kezd­ve za­var­ta. Ha ezek a zsi­ráf­nya­kú ide­ge­nek va­ló­ban ha­son­ló­an gon­dol­koz­tak, mint az em­be­rek, ak­kor min­den köz­lé­sü­ket és in­do­ku­kat ér­te­ni­ük kel­le­ne, ki­vé­tel nél­kül. Ha vi­szont még­sem gon­dol­koz­tak ha­son­ló­an, ak­kor sem­mi­fé­le meg­fej­tés nem ve­he­tő biz­tos­ra.

Laz­zo nem is vett biz­tos­ra sem­mit. Sze­rin­te a vé­set meg­fej­té­se erő­sen el­kap­ko­dott volt, de min­den­ki más (még a fe­le­sé­ge, Mar­ta is) szen­tül hit­te, hogy As­pi­gi­nek van iga­za. Laz­zo nem azt von­ta két­ség­be, hogy ez a táb­lá­zat egy űr­ku­ta­tá­si prog­ram ered­mé­nye­it rög­zí­ti, fel­so­rol­va a ta­lált égi­tes­te­ket. Va­la­mit sza­ka­szok­ra oszt­va kö­zölt, az tény, de ő biz­tos volt ab­ban, hogy fél­re­ér­tik, vagy leg­alább­is több pon­ton té­ved­nek az ér­tel­me­zé­sé­ben. Több cik­ket írt a két­sé­ge­i­ről. Le­ír­ta, hogy az ötö­dik cso­port­ba so­rolt égi­test akár egy ha­lál­boly­gó is le­het, amit azért emel­tek így ki, hogy sem­mi­kép­pen ne men­jen oda sen­ki. Élénk vita folyt a kü­lön­bö­ző fó­ru­mo­kon, és eköz­ben a szuba­to­mi szin­ten szá­mo­ló szá­mí­tó­gé­pek ke­res­ték az ötö­dik cso­port boly­gó­já­nak a he­lyét. De nem ta­lál­ták. Per­sze, hogy nem, mond­ták azok, akik az „ide me­ne­kül­tek az űr­há­bo­rú túl­élői, és majd hü­lyék lesz­nek meg­ad­ni az új cí­mü­ket” el­mé­let­ben hit­tek. „Rossz az egész ér­tel­me­zé­si rend­szer” – mond­ták so­kan má­sok Laz­zó­val együtt, de ak­kor a szá­mí­tás­tech­ni­kai adat­elem­zők át­tér­tek a har­ma­dik sza­kasz két égi­test­jé­re, és szin­te va­rázs­la­tos gyor­sa­ság­gal meg­ta­lál­ták az egyi­ket. Egy boly­gót, egy, a köz­pont­hoz kö­ze­li ga­la­xis­ban. (Ez még nem dön­ti meg azok­nak az el­mé­le­tét, akik sze­rint az égi­tes­tek faj­tá­ja mi­att ke­rül­tek két kü­lön cso­port­ba a lak­ha­tó he­lyek, mert ha a har­ma­dik cso­port egyik tag­ja boly­gó, ak­kor az ötö­di­ké le­het egy hold.) Bár a har­ma­dik cso­port má­sik boly­gó­ját, ép­pen úgy, mint az ötö­dik cso­port égi­test­jét, nem ta­lál­ták, azon­nal szer­vez­ni kezd­ték az erre a be­azo­no­sí­tott hely­re irá­nyu­ló ex­pe­dí­ci­ót.

Laz­zo el­mé­le­te szin­te pil­la­na­tok alatt fe­le­dés­be me­rült, és csak a leg­kri­ti­ku­sab­bak (köz­tük Mar­ta) mond­ták azt, hogy „majd meg­lát­juk ki­nek van iga­za, ha oda­me­gyünk, és szem­ügy­re vesszük azt a boly­gót”.

Hát oda­in­dul­tak.

3. Kommunikáció

Az űr­fel­de­rí­tő az LG17N­P513-on ta­lált űr­ku­ta­tá­si táb­lá­za­tot tar­tal­ma­zó szö­veg meg­fej­té­se után ju­tott el a Kar­rá­ra, arra a boly­gó­ra, amely­nek ko­or­di­ná­tá­it az ide­ge­nek szö­ve­gé­nek har­ma­dik sza­ka­szá­ban (a táb­lá­zat har­ma­dik cso­port­ja) ta­lál­ták meg.

Mi­vel ener­gia­cso­mók köz­ti tér­ug­rá­sos tech­ni­ká­val utaz­tak, öt nap alatt ju­tot­tak el ebbe a tá­vo­li (ám még­is vi­szony­lag kö­ze­li) ga­la­xis­ba, míg a ha­gyo­má­nyos hi­pe­rűr­mód­szer­rel ugyan­ez az út több mint há­rom­szor annyi ide­ig tar­tott vol­na. A tér­ug­rás elő­nye nem csu­pán gyor­sa­sá­ga volt, ha­nem az is, hogy csak mi­ni­má­lis mennyi­sé­gű üzem­anyag kel­lett hoz­zá (a pá­lyá­ra ál­lás­hoz, lan­do­lás­hoz, föl­szál­lás­hoz és a meg­lá­to­ga­tott hely gra­vi­tá­ci­ós te­ré­ből való ki­lé­pés­hez). Így az ener­gia­cso­mók köz­ti ug­rás­sal köz­le­ke­dő űr­ha­jók hasz­nos tere több­szö­rö­sen meg­ha­lad­ta a hi­pe­rűr­ben uta­zó ha­jó­két. Va­ló­sá­gos re­pü­lő vá­ro­sok vol­tak, ren­ge­teg em­ber­rel a fe­dél­ze­ten, akik kö­zött akár tu­dás­ra vagy ka­land­ra éhes tu­ris­ták is he­lyet kap­hat­tak. Azon­ban, mint min­den­nek a vi­lá­gon, a tér­ug­rás­nak is vol­tak hát­rá­nyai. Az egyik, hogy meg­fe­le­lő ener­gia­cso­mók nem ál­lan­dó­sul­tak bár­hol, és ezért néha ki­té­rő­ket kel­lett ten­ni a cél­ba ju­tá­sért (per­sze még így is gyor­sab­ban el le­he­tett érni egy adott hely­re, mint a hi­per­té­ren át). A má­sik, hogy az ener­gia­cso­mók el­ván­do­rol­hat­tak a he­lyük­ről, vagy akár meg is sem­mi­sül­het­tek (te­hát min­den ug­rás előtt gon­do­san be kel­lett mér­ni, hogy a ter­ve­zett pá­lya vé­gén va­ló­ban ott van-e az, ami to­vább­re­pí­ti az űr­ha­jót). De a tér­ug­rás al­kal­ma­zá­sá­nak kez­de­te óta (há­rom év­ti­ze­de) egy­szer se for­dult elő, hogy egy ener­gia­cso­mó ne ott lett vol­na, ahol len­ni szo­kott. És a har­ma­dik, leg­na­gyobb hát­rányt az je­len­tet­te, hogy a cso­mók köz­ti ug­rá­lá­sok köz­ben és után nem le­he­tett kom­mu­ni­kál­ni a ki­in­du­lá­si hellyel, az anya­bá­zis­sal.

A ha­gyo­má­nyos, hi­pe­rűr­ben tör­té­nő köz­le­ke­dés ese­tén is szük­ség volt kom­mu­ni­ká­ci­ós jel­to­váb­bí­tók te­le­pí­té­sé­re, ame­lyek mint át­ját­szók to­váb­bí­tot­ták az üze­ne­te­ket. A hi­pe­rűr­uta­zás kez­de­ti és vég­ső pont­ja­in le­tett jel­to­váb­bí­tók ré­vén, az űr­ha­jó ál­tal ha­gyott hi­pe­rűr­nyo­mon ára­mol­hat­tak az ada­tok, és a kap­cso­lat az anya­bá­zis­sal az uta­zás tel­jes ide­je alatt fenn­állt. A tér­ug­rás al­kal­ma­zá­sa­kor azon­ban hi­á­ba he­lyez­ték le a mó­do­sí­tott jel­to­váb­bí­tó­kat… azok nem mű­köd­tek. Az első ug­rás­sal el­vesz­tet­ték a kap­cso­la­tot, ami nem is állt vissza egé­szen ad­dig, míg az uta­zók vissza nem tér­tek a ki­in­du­lá­si pont­ra. Dol­goz­tak a meg­ol­dá­son, de si­ker­te­le­nül. Az egyet­len le­he­tő­ség a kom­mu­ni­ká­ció fenn­tar­tá­sá­ra az volt, hogy a tér­ug­rás­sal köz­le­ke­dő fel­de­rí­tő­ket min­dig kö­vet­te egy hi­pe­rűr­já­ró kis hajó is, a kom­mu­ni­ká­tor-egy­ség. Egy­szer­re in­dult a két űr­ha­jó, de a hi­pe­rűr­já­ró kés­ve ér­ke­zett meg, és ez a ké­sés a je­len eset­ben ti­zen­há­rom na­pot je­len­tett.

Al­i­sa, bár meg­szok­ta ezt, most még­is csa­ló­dot­tan gon­dolt arra, hogy en­nek a cso­dá­la­tos fel­fe­de­zés­nek a meg­osz­tá­sá­val majd­nem két he­tet kell vár­ni­uk.

Mor­ja a pe­lo­bi­ták te­le­pa­ti­kus ké­pes­sé­gé­vel ér­zé­kel­te ezt a hal­vány ked­vet­len­ség­nyo­mot első tiszt­je agyá­ban.

– An­nál több ada­tot oszt­ha­tunk meg ké­sőbb az ott­ho­ni­ak­kal! An­nál na­gyobb lesz a szen­zá­ció!

Mor­ja agya­ras szá­ja szo­ro­san össze­zá­ró­dott, ami fa­já­nál a mo­solyt he­lyet­te­sí­tet­te. Al­i­sa is el­mo­so­lyo­dott. A ka­pi­tány­nak, mint min­dig, most is iga­za volt.

– Le­szál­lunk – mond­ta az­tán Mor­ja, és Al­i­sa si­e­tett a dol­gá­ra. Ő és csa­pa­ta lép el­ső­nek az ide­gen vi­lág­ra. Va­la­mi kü­lö­nös iz­ga­tott­ság fu­tott vé­gig az ide­ge­in. Ez. ez óri­á­si sze­ren­cse! Bár… Az élet­jel­de­tek­to­rok ugyan nem je­lez­nek negy­ven cen­ti­mé­te­res­nél na­gyobb, hely­vál­toz­ta­tó moz­gás­ra ké­pes lényt a boly­gón (hely­hez kö­töt­tet, vagy­is nö­vényt sem, ami azt je­len­ti, hogy oda­lent leg­fel­jebb tér­dig érő fű és föl­dön kú­szó nö­vény­zet él), az LG17N­P513 népe ta­lán még­is itt rej­tő­zik va­la­hol!

Az em­be­ri­ség és a pe­lo­bi­ták már tud­ják, mi az, el­ve­szí­te­ni egy ott­hont. És az ilyes­mi em­pa­ti­kus­sá tesz egy in­tel­li­gens lényt, vagy­is egy em­bert és egy pe­lo­bi­tát, de egy vad­ide­gen fajt? És ha tény­leg űr­há­bo­rú mi­att vált lak­ha­tat­lan­ná a vi­lá­guk? Ak­kor a zsi­ráf­nya­kú­ak jog­gal le­het­nek el­len­sé­ge­sek az ér­ke­ző, hí­vat­lan ide­ge­nek­kel szem­ben… De nem! Hi­szen meg­hagy­ták a cí­mü­ket! És mi van, ha ma­guk a zsi­ráf­sze­rű lé­nyek is ilyen ap­rók? A ké­pe­ken nem volt meg­fe­le­lő vi­szo­nyí­tá­si alap. Al­i­sa el­mo­so­lyo­dott. Igen, ez le­het­sé­ges. Egy biz­tos, ha­ma­ro­san min­den ki­de­rül ez­zel a boly­gó­val kap­cso­lat­ban.

4. Másfajta szemlélet

Laz­zo to­vább vizs­gál­ta az LG17N­P513-on ta­lált ké­pe­ket és a szö­ve­get, mely­nek meg­fej­té­sét az is ne­he­zí­tet­te, hogy írói ké­pe­sek vol­tak több, két­di­men­zi­ós sík­ban rög­zí­tett jel­sort egy­má­son, tér­ben ol­vas­ni. Más nép, más­faj­ta fény­ér­zé­ke­lé­sen mű­kö­dő ér­zék­szerv (szem). Két di­men­zi­ó­ban rög­zí­tett, ám össze­ol­vas­va há­rom­di­men­zi­ós írás­je­lek.

On­nan in­dult ki, hogy ha nem ta­lál­ták meg az ötö­dik sza­kasz egyet­len égi­test­jét, ak­kor az ta­lán nem is lé­te­zik, aho­gyan a har­ma­dik cso­port má­so­dik boly­gó­ja sem. Ez eset­ben a szö­veg azt jel­zi, hogy ez a kü­lön jel­zett égi­test, boly­gó vagy akár­mi, el­pusz­tult… vagy­is a fel­irat er­ről szól…

A ki­ve­tí­tőn vé­gig­bön­gész­te az összes, LG17N­P513-on ta­lált ké­pet, hogy uta­lást ta­lál­jon a ha­lál­ra, el­mú­lás­ra. De mint­ha ezt a né­pet ez nem érin­tet­te vol­na. Mint­ha a zsi­ráf­nya­kú­ak min­den tag­ja egy­for­ma idős és hal­ha­tat­lan lett vol­na… leg­alább­is a ren­del­ke­zés­re álló kép­anyag sze­rint. Csak a boly­gó­juk pusz­tult el, de er­ről, ter­mé­sze­te­sen, nin­csen kép…

Laz­zo te­hát csak egyet te­het. Az ötö­dik sza­kasz cí­mét úgy ol­vas­sa, hogy az a pusz­tu­lás­ról szól. És ak­kor a har­ma­dik sza­kasz cí­mé­ben is kö­rül­be­lül ugyan­ez sze­re­pel… Pusz­tu­lás, de nem a boly­gó pusz­tu­lá­sa, ha­nem.

Laz­zo há­tán vé­gig fu­tott a hi­deg. Egy­más­ra ve­tí­tet­te az első és a har­ma­dik sza­kasz cí­mét. Mi­vel olyan kü­lön­bö­ző­nek lát­szot­tak a sík­be­li le­ira­ta­i­kon, ed­dig még nem pró­bál­ko­zott ez­zel. És va­ló­ban. Az első sza­kasz kék szí­nű és a har­ma­dik sza­kasz pi­ros szí­nű há­rom­di­men­zi­ós írás­je­lei na­gyon el­tér­tek egy­más­tól. Az első sza­kasz e jel­so­rát úgy ér­tel­mez­ték, mint a lak­ha­tat­lan boly­gók fel­so­ro­lá­sát. Ez a jel­cso­port itt azt je­len­ti, hogy „lak­ha­tat­lan”, nem „pusz­tu­lás, el­pusz­tult” vagy „el­pusz­tí­tó”. Az egy­más­ra ve­tí­tés szö­ge jó. Min­den szö­ve­get, szö­veg­cso­por­tot meg­vizs­gál­tak így. A szá­mí­tó­gé­pek per­sze min­den­fé­le el­for­ga­tá­si va­ri­á­ci­ót ki­ele­mez­tek, és ez az egy bi­zo­nyult ér­tel­mez­he­tő­nek. Az első sza­kasz címe te­hát egy­ér­tel­mű­en más, mint a har­ma­di­ké. Itt nincs té­ve­dés, ezt el kell is­mer­nie.

Laz­zo nyúj­tóz­ko­dott. Ta­lán tény­leg csak ő aka­dé­kos­ko­dik. Az ötö­dik sza­kasz­ban je­lölt he­lyet nem ta­lál­ják. De a har­ma­dik sza­kasz egyik boly­gó­já­ról ha­ma­ro­san hí­rek ér­kez­nek. Be­le­né­zett a nap­tár­ba. Ma ér­kez­tek meg a fel­de­rí­tők a Kar­rá­ra. Még ti­zen­há­rom nap az első hí­re­kig. Ti­zen­há­rom nap, ami alatt ren­ge­teg in­for­má­ci­ót gyűj­te­nek. Annyit, amennyi egy­ér­tel­mű vá­laszt ad a kér­dé­se­i­re. Laz­zo ki­sé­tált a te­le­port­já­hoz. El­megy, és eszik va­la­mit. Na­pok óta nem volt ren­des étel a szá­já­ban. És mire ment az ön­sa­nyar­ga­tás­sal? Sem­mi­re. A Kar­ra boly­gó rend­ben lesz! Ha­csak nem la­kik raj­ta el­len­sé­ges nép, mond­juk az LG17N­P513 me­ne­kült­jei. Bár már ré­gen tör­tént az a me­ne­kü­lés. So­kat fej­lőd­het­tek az­óta, ha tény­leg oda ke­rül­tek. És az élet­jel­de­tek­to­rok biz­to­san ki­mu­tat­ják őket. Már, ha va­ló­ban ott van­nak.

5. Landolás előtt

– Ma­ga­sabb ren­dű élet­nek sem­mi nyo­ma, ka­pi­tány.

A boly­gó­fel­színt pász­tá­zó le­ta­po­ga­tó su­ga­rak ho­lo­ké­pe nap­sü­töt­te me­zőt áb­rá­zolt, ahol eny­he szél bor­zol­ta a fű­sze­rű zöld nö­vé­nye­ket. Érin­tet­len ter­mé­szet­nek lát­szott. Al­i­sa sze­me előtt még­is mint­ha egy ár­nyék su­hant vol­na át, még a fű­sze­rű nö­vé­nyek is meg­ha­jol­ni lát­szot­tak a lép­tei nyo­mán. Meg­dör­zsöl­te a sze­mét. Ez a ho­lo­kép rosszabb, mint a sok­éves át­lag. Vagy a sze­me va­ca­kol a szo­ká­sos­nál is job­ban.

– Va­la­mi baj van, Al­i­sa?

A ka­pi­tány fi­gyel­mét nem ke­rül­te el sem­mi.

– Nem sze­re­tem a ho­lo­ké­pe­ket.

Al­i­sát za­var­ta, hogy a ka­pi­tány rá­ta­pin­tott a gyen­gé­jé­re, de Zel­ma, a spekt­rum­elem­ző rá­bó­lin­tott.

– Ez csak a lát­ha­tó spekt­rum. Itt az ult­ra­ibo­lya.

Ez is há­rom­di­men­zi­ós volt, de mint­ha vi­o­la­szí­nű su­gár­zás töl­töt­te vol­na be a tá­jat. A fű­sze­rű nö­vé­nye­ken egy csík hú­zó­dott ke­reszt­be, ami el­tűnt, ami­kor a szél meg­moz­dí­tot­ta őket, majd megint lát­ha­tó­vá vált.

– Mi ez?!

– Sem­mi. Sok nö­vény le­ve­lé­nek, vi­rág­já­nak van olyan min­tá­za­ta, ami csak ult­ra­ibo­lya fény­ben vá­lik lát­ha­tó­vá. A ro­va­rok ér­zé­ke­lik, ez se­gí­ti őket a tá­jé­ko­zó­dás­ban – mond­ta Ron, a zoo­ló­gu­suk.

Al­i­sa még­is in­kább egy nyom­nak lát­ta a csí­kot, amit a nö­vé­nyek hul­lám­zá­sa hol fel­fed, hol el­ta­kar. Na, de mi hagy ilyen nyo­mot?

Mint­ha csak ugyan­ezen gon­dol­ko­zott vol­na, Eva, a pla­ne­to­bio­ló­gus hoz­zá­tet­te:

– Egy ilyen, em­be­ri élet szá­má­ra ide­á­lis boly­gón nem él­het meg egy, az em­be­ri élet­től annyi­ra el­té­rő faj, ami ilyen nyo­mot hagy­na maga után. Rá­adá­sul úgy, hogy az élet­jel­de­tek­to­ra­ink nem mu­tat­ják ki.

– Je­lent ezt va­la­mit a mi szem­pon­tunk­ból? – kér­dez­te a ka­pi­tány.

– Óva­tos­ság­ra int – buggyant ki Al­i­sa aj­kán, de ami­kor min­den­ki rosszal­ló­an né­zett rá, már bán­ta, hogy szólt. Ám a hosszú éle­te so­rán be­gyűj­tött sok ta­pasz­ta­lat meg­ta­ní­tot­ta arra, hogy higgyen a meg­ér­zé­se­i­nek.

– Su­gár­vé­del­mi ru­há­ban megy ki az első csa­pat. Sze­ret­ném, ha Zel­ma to­váb­bi elem­zé­se­ket csi­nál­na. Olyan su­gár­zá­sok­ra is, ame­lyek­re egy em­ber ál­tal lak­ha­tó boly­gó ese­té­ben nem is gon­do­lunk – dön­tött a ka­pi­tány.

Zel­mán lát­szott, hogy ezt tel­je­sen fö­lös­le­ges­nek tart­ja, de Al­i­sa te­kin­té­lye nem tet­te le­he­tő­vé, hogy meg­kér­dő­je­lez­ze az idős nő ké­ré­sét. Hi­szen a ka­pi­tány is en­nek alap­ján ren­del­ke­zett. Bó­lin­tott. Ha ezt ké­rik, hát meg­lesz. Bár hogy ép­pen itt buk­kan­jon rá va­la­mi új­faj­ta su­gár­zás­ra, azt ki­zárt­nak tar­tot­ta. A szon­dák ál­tal fel­ho­zott nö­vé­nyi és ta­laj­min­ták tisz­tán szén ala­pú, em­be­ri élet­tér­nek meg­fe­le­lő élő­vi­lág­ról ta­nús­kod­tak egy­ez­re­lé­kes egye­zé­sen be­lül. Te­hát a boly­gó, mint­ha az ősi Föld és a mos­ta­ni Új­föld má­so­la­ta lett vol­na. Ebbe a kép­be nem fér be sem­mi­fé­le ár­tal­mas su­gár­zás. Leg­alább­is egy ez­re­lék­nél ki­sebb az esé­lye. Ha van itt va­la­mi ár­tal­mas, az biz­to­san nem su­gár­zás! Erre Zel­ma az éle­tét is föl­tet­te vol­na.

6. A képregény

Pe­ter és Tara a hi­pe­rűr­já­ró kom­mu­ni­ká­tor kí­sé­rő­ha­jó fe­dél­ze­tén egy­más te­nye­ré­be csap­tak. A ro­bot­lány mar­ka ilyen­kor min­dig úgy meg­ütöt­te Pe­ter ke­zét, hogy a fiú sze­me könny­be lá­badt. De Tara él­vez­te ezt a já­té­kot (va­la­mi ősi film­ben lát­hat­ta), ami a ket­te­jük tit­kos je­lé­vé vált. Pe­ter nem akar­ta el­ven­ni tőle ezt a kis örö­met. Ta­rá­nak így is ép­pen elég gon­dot oko­zott ki­bon­ta­ko­zó sze­mé­lyi­sé­ge. Ro­bot­ja pél­dá­ját lát­va Pe­ter meg is írta a Tech­ni­kai Al­ko­tó­köz­pont Ro­bot Ala­nyo­kat Fej­lesz­tő In­té­zet­nek, bár nem tar­to­zott a tesz­te­lő­ik közé, hogy ezt az új sze­mé­lyi­ség­prog­ra­mot, ami az em­ber­gyer­me­kek fej­lő­dé­sé­hez ha­son­ló mó­don bon­ta­koz­tat­ja ki a gép­em­ber sze­mé­lyi­sé­gét, nem tart­ja jó­nak. Egy gyer­mek adott ké­pes­sé­gek­kel és sze­mé­lyi­ség­gel szü­le­tik. Ez for­má­ló­dik a fej­lő­dé­se so­rán, a kör­nye­ze­ti ha­tá­sok köz­re­mű­kö­dé­sé­vel. A ro­bot ez­zel szem­ben egy ta­nu­ló­prog­ra­mot kap alap­ké­pes­sé­gek nél­kül, és olyan­ná vá­lik, ami­lyen­né az őt ért ha­tá­sok te­szik, per­sze a prog­ram­ja ke­re­te­in be­lül.

Ez sok szem­pont­ból ha­son­ló­vá tet­te őt egy ka­masz­hoz a leg­rosszabb éve­i­ben. Amit elég ne­héz el­vi­sel­ni…

– Ki­tet­tük az utol­só át­ját­szót! – lel­ke­se­dett Tara. – Nem akarsz inni va­la­mit en­nek örö­mé­re?

Pe­ter tud­ta, hogy Tara egyik nagy bá­na­ta az, hogy nem ehet és ihat úgy, mint az em­be­rek, de ilyen ro­bo­tok lét­re­ho­zá­sa (bár volt be­lő­lük szé­ria) ener­gia­pa­zar­ló­nak bi­zo­nyult. Mi­nek etet­ni olyan lé­nye­ket, akik leg­fel­jebb kom­posz­tál­ják az ételt? A ro­bot az ro­bot. Örül­jön neki, hogy füg­get­len a táp­lá­lék­tól!

– Kösz, de in­kább le­adom a je­len­tést a köz­pont­nak. Köz­pont! Itt a Z222-es hi­pe­rűr­já­ró kom­mu­ni­ká­tor kí­sé­rő­ha­jó. Ki­tet­tük az utol­só kom­mu­ni­ká­tor át­ját­szó­egy­sé­get, és foly­tat­juk az utun­kat! Be­lé­pünk az utol­só hi­pe­rűr­csa­tor­ná­ba, és ti­zen­há­rom nap múl­va lan­do­lunk a KR66­RA104 boly­gón, vagy­is a Kar­rán.

– Bla­b­la­bla… – idét­len­ke­dett a ka­ma­sza­gyú sze­mé­lyi­ség­fej­lesz­tő ro­bot, és Pe­ter vett egy nagy le­ve­gőt, hogy vissza­fog­ja ma­gát, és ne vág­ja szá­jon. Mit vé­tett, hogy pont az ő nya­ká­ba sóz­nak egy ilyen… ka­maszt?! Ki­nek a lüke öt­le­te volt egy sze­mé­lyi­sé­gét ép­pen fej­lesz­tő ro­bo­tot be­osz­ta­ni egy kom­mu­ni­ká­tor kí­sé­rő­ha­jó­ra?! Az il­le­tőt kel­le­ne in­kább száj­ba vág­ni! De na­gyon.

– Itt az űr­köz­pont – vá­la­szolt némi re­cse­gés kí­sé­re­té­ben egy unott fér­fi­hang. – Vet­tük és nyug­tázzuk a je­len­tést. Jó utat! Ja, és kap­nak egy kis aján­dé­kot. A ba­rát­nő­je meg­kért, hogy küld­jem el ma­guk­nak az LG17N­P513-on ta­lált ké­pe­ket. Hát­ha ta­lál­koz­nak ilyen lé­nyek­kel a Kar­rán!

Vi­ho­gás je­lez­te a hát­tér­ben, hogy a kom­mu­ni­ká­ci­ós át­ját­szó űr­ál­lo­más, a „köz­pont” unat­ko­zó sze­mély­ze­te kín­já­ban már min­de­nen rö­hög, hogy ki­bír­ja va­la­hogy a vál­tá­sig. Per­sze elég „hü­lye” aján­dék volt eze­ket az agyon­elem­zett ké­pe­ket el­kül­de­ni, de Pe­ter ba­rát­nő­je már csak ilyen volt. Ilyen sző­rö­ző tí­pus.

Pe­ter a leg­szí­ve­seb­ben azt mond­ta vol­na ne­kik, hogy raj­ta ugyan ne szó­ra­koz­za­nak, de vé­gül is meg­ér­tet­te őket. Iszo­nyú unal­mas le­het egy ilyen űr­ál­lo­má­son dol­goz­ni. Míg ez át­fu­tott az agyán, leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sé­re sze­mé­lyi­sé­gét fej­lesz­tő ro­bot­já­ban fel­csil­lant az ér­dek­lő­dés (vagy csak fon­tos­kod­ni akart egy ki­csit).

– He­lyes! – lel­ke­se­dett a ro­bot. – Ve­szem!

Tara már­is rá­csat­la­ko­zott a ve­vő­egy­ség­re.

– Ha min­den rend­ben ment, ak­kor a fel­de­rí­tő űr­ha­jó már el­ér­te a Kar­rát – mond­ta még a kom­mu­ni­ká­ci­ós át­ját­szó űr­ál­lo­más ügye­le­te­se, az­tán el­bú­csú­zott. – Jó utat!

– Kö­szö­nöm. Visz­hall. – Pe­ter ki­kap­csolt, Tara vi­szont fel­só­haj­tott.

– Most száll­nak ki a fel­de­rí­tők. – mond­ta eny­he vá­gya­ko­zás­sal a hang­já­ban.

– Nincs az ő mun­ká­juk­ban sem­mi iz­gal­mas – mo­soly­gott a ro­bot­ra Pe­ter.

– Ru­tin­sze­rű­en jár­nak el. Boly­gó kö­rü­li pá­lyá­ról szon­dá­kat és le­ta­po­ga­tó su­ga­ra­kat kül­de­nek a fel­szín­re, fel­mé­rik an­nak min­den négy­zet­mé­te­rét. Ha ez meg­fe­le­lő ered­ményt ad, le­eresz­ked­nek. Az an­ti­gra­vi­tá­ci­ós rend­szer a ta­laj egye­net­len­sé­ge­i­től füg­gő­en 3-10 mé­ter ma­ga­san le­beg­te­ti az űr­ha­jó­ju­kat a föld vagy víz fö­lött, ahon­nan lift­tel gya­lo­go­san vagy lég­pár­nás su­ha­nók­kal száll­nak le a fel­szín­re.

– De jó len­ne ott len­ni az el­sők kö­zött.

– só­haj­tot­ta Tara.

Pe­ter ag­go­dal­ma­san néz­te sze­mé­lyi­ség­fej­lesz­tő ro­bot­ját. Nem sze­ret­te, ha ilyen han­gu­lat­ba ke­rült. Meg­pró­bál­ta el­von­ni a fi­gyel­mét.

– Az el­sők kö­zött va­gyunk, ne iz­gulj! Na, mu­tasd csak meg azo­kat a ké­pe­ket az LG17N­P513-ról! Nézzük meg is­mét, kik­kel ta­lál­koz­hat­nak, és ta­lál­koz­ha­tunk mi is, ha ki­szál­lunk!

– En­nek az esé­lye egy a tíz­mil­li­ó­hoz – fin­to­ro­dott el Tara, és Pe­ter ilyen­kor kü­lö­nö­sen nem sze­ret­te, hogy a ro­bo­tok moz­gé­kony arc­bur­ko­la­ta ennyi­re ké­pes­sé te­szi őket a mi­mi­ká­ra.

Tara ki­ve­tí­tet­te az LG17N­P513-on ta­lált ké­pe­ket.

– Sze­rin­tem ez egy tör­té­net – mond­ta a ro­bot vá­rat­la­nul. – Így rak­nám sor­ba. Ezen ját­sza­nak.

– Szán­ta­nak. Föl­szánt­ják a föl­det – ja­ví­tot­ta ki Pe­ter, de a ro­bot hajt­ha­tat­lan ma­radt.

– Nem lo­gi­kus. Se­hol sincs ve­te­mény. Úgy ér­tem, se­hol se lát­szik, hogy ma­got ten­né­nek a föld­be, és gon­doz­nák a nö­vé­nye­i­ket.

– De­hogy­nem lát­szik! Van a föld­mű­ve­lés­ről több kép is! Kell len­nie olyan­nak, amin lát­sza­nak az el­ül­te­tett nö­vé­nyek.

– Ez len­ne ta­lán?

A ké­pen lá­tot­ta­kat va­ló­ban le­he­tett úgy ér­tel­mez­ni, hogy a zsi­ráf­sze­rű lé­nyek szer­szá­mok­kal „ha­do­nász­nak” a ku­ko­ri­ca­sze­rű nö­vé­nyek kö­zött. De mit csi­nál­nak? Mint­ha te­vé­keny­sé­gük­nek sem­mi köze nem len­ne a nö­vé­nyek­hez, sőt! Egyik-má­sik szár le van tör­ve, de ara­tás­hoz túl vé­let­len­sze­rű­en… Pe­ter­nek vá­rat­lan öt­le­te tá­madt.

– Tedd egy­más­ra azo­kat a ké­pe­ket, ame­lye­ken ilyen ku­ko­ri­ca­sze­rű nö­vé­nyek van­nak!

– Egy­más­ra?!

– Ne ér­tet­len­kedj már! Csi­nálj be­lő­lük há­rom­di­men­zi­ós ké­pet!

– Mi­nek? Egyen­ként is ér­tel­mez­he­tő­ek.

Ez igaz volt, de még­is. Ha a szö­ve­ge­i­ket há­rom di­men­zi­ó­ban ír­ták, mi­ért ne le­het­né­nek a ké­pe­ik is há­rom­di­men­zi­ó­sak! Egy há­rom­di­men­zi­ós kép egy met­sze­te le­het ér­tel­mes, de csak az egész hor­doz­za a tel­jes in­for­má­ci­ót.

– Kér­lek, Tara! Csi­náld!

A ro­bot vál­lat vont, és az ar­cán lát­szott, hogy tisz­ta ér­tel­met­len­ség­nek ta­lál­ja ezt az egé­szet, de már ra­kos­gat­ta is a ké­pe­ket egy­más­ra. Zagy­va kriksz­kraksz lett az ered­mény. Pe­ter már nyi­tot­ta is a szá­ját, hogy le­szid­ja a ro­bo­tot a há­nya­ve­ti mun­ká­ért, ami­kor Tara fej­lő­dő egyé­ni­sé­ge vá­rat­la­nul nor­ma­li­zá­ló­dott (mint egy ka­masz agya, ami­kor hely­re­kat­tan a ki­aka­dás után), és a há­rom­di­men­zi­ós kép min­den met­sze­te a he­lyé­re ke­rült. Pe­ter, de Tara is fel­ki­ál­tott a meg­le­pe­tés­től! A ket­té­tö­rő nö­vény­szá­lak min­tá­za­tot ad­tak ki a zsi­ráf­sze­rű lé­nyek kö­zött. Kü­lö­nös, min­tá­za­tot. Mint­ha.

– Rakj össze más ké­pe­ket is. – nyög­te ki­szá­ra­dó száj­jal Pe­ter. A ro­bot­nak iga­za volt. Ez va­ló­ban egy tör­té­net. Ugyan­an­nak a né­hány zsi­ráf­sze­rű lé­nyek­nek a há­rom­di­men­zi­ós ké­pek­ben el­me­sélt tör­té­ne­te. Egy há­rom­di­men­zi­ós kép­re­gény, éle­tük utol­só né­hány nap­já­ról!

7. Landolás

A su­gár­vé­del­mi ruha ne­héz volt, és ké­nyel­met­len. Míg Al­i­sa a lift an­ti­gra­vi­tá­ci­ós me­ze­jé­ben egy drót­kö­tél ál­tal meg­ha­tá­ro­zott, le­fe­lé irá­nyu­ló pá­lyán ha­ladt a ta­laj felé, mind­ez nem szá­mí­tott. De ami­kor le­ért a föld­re, és ki­lé­pett az an­ti­grav kür­tő­ből, úgy érez­te, hogy az évei sú­lya is nyom­ja.

Két tár­sa, két fi­a­tal, ka­to­nai ki­kép­zést ka­pott fel­de­rí­tő sok­kal könnyeb­ben lé­pett elő­re, mint ő. Így az­tán nem is kér­tek tőle út­irányt, ta­lá­lom­ra ne­ki­in­dul­tak az elő­re meg­ha­tá­ro­zott kvad­ráns szé­le felé. A ta­laj egy ki­csit süp­pe­dős volt. De ezt okoz­hat­ta a ne­héz vé­dő­ru­ha is. Al­i­sa egy­re rosszab­bul érez­te ma­gát. Csak nem kap szív­in­fark­tust vagy gu­ta­ütést ezen az idil­li boly­gón?! Ne­vet­sé­ges len­ne! Még­is, mi húz­za vissza, mi az, ami olyan ne­héz­zé te­szi, hogy meg­moz­dul­jon? A rossz elő­ér­zet. Csak né­hány má­sod­perc kel­lett en­nek fel­is­me­ré­sé­re, de ad­dig­ra két tár­sa már jó pár lé­pés­nyi­re meg­előz­te. Előt­te jár­tak, könnye­dén mo­zog­va ne­héz vé­dő­fel­sze­re­lé­sük­ben a nap­sü­töt­te me­zőn. És Al­i­sa ek­kor megint an­nak az ér­zék­csa­ló­dás­nak esett ál­do­za­tul, mint­ha ho­lo­ké­pet néz­ne. Mint­ha vib­rált vol­na, ár­nyak su­han­tak át raj­ta köz­vet­le­nül előt­te, vagy még­se?! A tár­sai vá­rat­la­nul meg­tor­pan­tak. Al­i­sa tes­té­be nyi­lal­ló fáj­da­lom ha­sí­tott. Ugyan­ak­kor mint­ha ala­ko­kat lá­tott vol­na a tár­sai felé len­dül­ni. Ön­kén­te­le­nül fel­ki­ál­tott. A keze moz­dult, hogy le­ad­ja az űr­ha­jó­nak a vész­jel­zést, bár ami tör­tént, ne­kik is lát­ni­uk kel­lett, de min­den el­ho­má­lyo­sult előt­te, és mint az ult­ra­ibo­lya fény­ben für­dő ké­pen, csí­kok tűn­tek elé, su­ga­rak, ame­lyek csak ab­ban a köd­ben vál­tak lát­ha­tó­vá, amit tár­sai szét­por­la­dó tes­te al­ko­tott…

8. Az űrfelderítő

– Al­i­sa! Tim! Kel­ton! Je­lent­kez­ze­tek!!

Ulla, a kom­mu­ni­ká­ci­ós tiszt hang­já­ból kez­dett ki­ér­ződ­ni a hisz­té­ria. Mor­ja a leg­ele­jé­től sej­tet­te, hogy ez a fi­a­tal nő al­kal­mat­lan a fel­adat­ra. Be­pá­ni­kol az első prob­lé­má­tól, de ez a mos­ta­ni egy­sze­rű, koc­ká­zat­men­tes út­nak tűnt, és ennyi esélyt adott neki.

– Nyu­ga­lom! – mond­ta neki. – Mi tör­tént?! Mi­ért nem lát­juk az em­be­re­in­ket?

– Nem tu­dom. – nyög­te Ulla. – Egy­szer csak el­tűn­tek.

– Olyan nincs! – szólt köz­be Zel­ma.

– Al­i­sa! Tim!! Kel­ton!! Al­i­sa! Je­lent­kez­ze­tek!

A ve­zér­lő­fa­lon fel­vil­lant egy jel­ző­lám­pa, és a ho­lo­gra­fi­kus kép a lif­tet kezd­te el mu­tat­ni. A drót­kö­tél az an­ti­gra­vi­tá­ci­ós tér­ben moz­gás­ba len­dült, de sen­ki sem hasz­nál­ta!

– Ez csak kép­hi­ba le­het. – vél­te Ulla, és ide­ge­sen kap­csol­gat­ni kez­dett a mű­szer­fa­lon.

– Mi­fé­le kép­hi­ba mu­tat meg min­den tár­gyat, és tün­te­ti el az em­be­re­in­ket?! – kér­dez­te a ka­pi­tány.

– Ha el­rom­lik a kül­ső ér­zé­ke­lő­rend­szer, elő­for­dul­hat, hogy a stan­dard ké­pek jön­nek elő, mond­juk a lift pró­ba­já­ra­tá­sá­ról.

– Ulla hang­ja sok­kal kö­ze­lebb állt a pá­nik­hoz, mint a ma­ga­biz­tos­ság­hoz.

– Meg­ket­tőz­ni a biz­ton­sá­gi őr­sé­get, és or­vo­si egy­sé­get a lift­szo­bá­ba! – adta ki a pa­ran­csot Mor­ja, mi­köz­ben az a ször­nyű ér­zés szo­rí­tot­ta össze a gyom­rát, hogy bár­mit is tesz, fö­lös­le­ges.

9. Üzenet az LG17NP513-ról

Pe­ter arra gon­dolt, hogy va­la­ha neve is volt en­nek a boly­gó­nak, nem csak egy kód­ja. Ta­lán ők is Föld­nek hív­ták a ma­guk nyel­vén.

A há­rom­di­men­zi­ós kép­re­gény mind­össze öt kép­ből állt.

Az el­sőn (ami­nek egyes met­sze­te­it szán­tás­nak, szo­kat­lan ala­kú szer­szá­mok­kal vég­zett föld­mű­ve­lés­nek néz­ték), va­ló­já­ban bot­sze­rű ide­ge­nek ve­gyül­tek el a hosszú nya­kú­ak kö­zött. A bot­sze­rű­ek em­be­ri szem szá­má­ra lát­ha­tat­la­nok le­het­tek, mert a kör­vo­na­la­ik a tár­gyak­ból ki­ha­gyott rész­le­tek ré­vén raj­zo­lód­tak ki. Ezért nem is tűn­tek fel a két­di­men­zi­ós met­szet­ké­pe­ken, csak a há­rom­di­men­zi­ó­son. De ezen elő­buk­kant vé­kony, inas tes­tük, lát­szott, hogy nincs fe­jük vagy kar­juk, csak há­rom lá­buk, és a mell­ka­su­kon, vagy leg­alább­is a tes­tük azon tá­jé­kán, amely egy em­be­ri test­nél a mell­kas len­ne, egy tár­csasze­rű kép­ződ­mény he­lyez­ke­dik el. Egy­ér­tel­mű­en kap­cso­lat­ba ke­rül­tek a hosszú nya­kú­ak­kal, akik nyil­ván­va­ló­an lát­ták, hi­szen meg­érin­tet­ték őket, míg a bot­sze­rű­ek a mel­lü­kön lévő tár­csá­ból ki­bo­csá­tott su­ga­rak­kal pász­táz­ták, ké­pez­ték le a má­sik faj tes­tét. Mind­két lé­nyen a tu­dás­vágy lát­szott. A kép idil­li han­gu­la­tot árasz­tott, de Pe­ter azt nem tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy me­lyik faj lak­ja a boly­gót, és me­lyik a lá­to­ga­tó.

A má­so­dik ké­pen már nyo­ma sem volt a ba­rát­ság­nak és a bé­ké­nek. Ki­de­rült vi­szont, hogy a boly­gó ős­la­ko­sai a hosszú­nya­kú­ak, és amit az egyes met­szet­ké­pe­ken tánc­nak, hét­köz­na­pi te­vé­keny­sé­gek­nek vél­tek, az va­ló­já­ban azt áb­rá­zol­ta, ho­gyan kí­noz­ták a bot­sze­rű lé­nyek a sze­ren­csét­len zsi­ráf­for­má­kat. (Per­sze a két­di­men­zi­ós met­sze­te­ken a bot­sze­rű ide­ge­nek nem lát­szot­tak, csak a hosszú nya­kú­ak kü­lön­bö­ző test­hely­ze­tek­ben.)

A har­ma­dik kép egy­ér­tel­mű­vé tet­te, hogy mi­ért vizs­gál­ták, kí­noz­ták meg az ős­la­ko­so­kat a bot­sze­rű­ek. Meg kel­lett is­mer­ni­ük tes­tük fel­épí­té­sét és mű­kö­dé­sét ah­hoz, hogy szét­bont­sák őket ele­me­ik­re, és eze­ket az ele­me­ket tár­csá­juk se­gít­sé­gé­vel fel­szív­ják, hasz­no­sít­has­sák. A két­di­men­zi­ós met­sze­te­ken ép­pen úgy nem lát­szott a hosszú nya­kú­ak köd­dé váló tes­te, mint ahogy a bot­sze­rű ide­ge­ne­ké sem. De a há­rom­di­men­zi­ós ké­pen ki­raj­zo­ló­dott, hogy nem hét­köz­na­pi ara­tás­ról volt itt szó, ha­nem egy ér­tel­mes faj vég­ső, hi­á­ba­va­ló küz­del­mé­ről és le­mé­szár­lá­sá­ról.

A ne­gye­dik kép az űr­ha­jó­zást be­mu­ta­tó két­di­men­zi­ós met­sze­tek­ből te­vő­dött össze, és azt áb­rá­zol­ta, ho­gyan men­nek el űr­ha­jó­ju­kon az ide­ge­nek, vissza­hagy­va egy fel­rob­ban­tás előtt álló boly­gót né­hány túl­élő­vel, akik né­hány röp­ke per­cen, órán vagy na­pon át azt hi­het­ték, hogy óri­á­si ál­do­za­tok árán, de si­ke­rült meg­vé­de­ni­ük a vi­lá­gu­kat, és biz­to­sí­ta­ni­uk fa­juk fenn­ma­ra­dá­sát.

Az utol­só kép, amit a két­di­men­zi­ós met­sze­te­ken mes­ter­sé­gek mű­ve­lé­sé­nek vél­tek, egy sö­tét bar­lang me­ne­dé­ké­ben azt a né­hány túl­élő hosszú nya­kút áb­rá­zol­ta, akik el­ké­szí­tet­ték fa­juk vég­ren­de­le­tét. Meg­al­kot­ták a ke­mény fém­táb­lák­ra vé­sett szö­ve­ge­ket. Köz­tük a csil­la­gá­sza­ti „táb­lá­za­tot”. Hi­szen a boly­gó­juk lak­ha­tat­lan­ná vált. El kel­lett hagy­ni­uk. De az eset­le­ges töb­bi túl­élő­nek tá­jé­koz­ta­tá­sul meg­ad­ták, hogy hova men­tek.

Pe­ter és Tara döb­ben­ten né­zett egy­más­ra.

– Az űr­há­bo­rú hí­ve­i­nek volt iga­za – tör­te meg a csön­det vé­gül az utób­bi, és a fér­fi el­mo­so­lyo­dott. A ro­bot az ro­bot. Lo­gi­ku­san gon­dol­ko­zik, még ak­kor is, ha ilyen os­to­ba sze­mé­lyi­ség­fej­lesz­tő prog­ra­mok­kal pró­bál­ják meg­za­var­ni a mű­kö­dé­sét.

– Iga­zad van – bó­lin­tott Tara felé. – Ez el­dön­ti a vi­tát. Kér­lek, küldd át eze­ket a ké­pe­ket így, ahogy össze­rak­tuk őket, köz­vet­le­nül a fel­de­rí­tő­köz­pont­nak! És küldd el a ba­rát­nőm­nek is!

– Va­jon a Kar­rán meg­ta­lál­juk a túl­élő­ket? – mé­lá­zott el Tara, mi­köz­ben to­váb­bí­tot­ta a ké­pe­ket.

– Re­mé­lem – mo­soly­gott Pe­ter, és meg­ad­ta az űr­ha­jó­nak az uta­sí­tást az utol­só, ti­zen­há­rom na­pos hi­per­té­r­uta­zás meg­kez­dé­sé­hez.

10. Alisa

Vé­dő­ru­ha nél­kül össze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul könnyeb­ben állt fel. Nem em­lé­ke­zett rá, mi­kor vet­te le, és hova tet­te. A csuk­ló­ján vi­selt su­gár­elem­ző zöld fé­nye azon­ban meg­nyug­tat­ta. Nincs itt sem­mi­fé­le tit­kos su­gár­zás… Tim, a sző­ke „mac­kó” fel­ső­tes­te tűnt fel előt­te. Ki­emel­ke­dett a tér­dig érő fű­ből, kö­rül­né­zett, az­tán megint el­tűnt a sze­me elől.

Al­i­sa meg­za­va­ro­dott. Lát­ta, hogy Tim és Kel­ton tes­te el­por­lad… De ezek sze­rint té­ve­dett. Csak Kel­tont öl­ték meg… vagy őt sem.? Már nem is tud­ta, mit lá­tott va­ló­já­ban.

Tim oda­kú­szott hoz­zá a fű fe­de­zé­ké­ben. Ő se vi­sel­te a vé­dő­ru­hát. Ezek sze­rint Al­i­sa pa­rancs­ba adta, hogy le­ve­he­tik. De mi­ért nem em­lék­szik erre?! Egy­ál­ta­lán, mi­ért nem em­lék­szik sem­mi­re at­tól kezd­ve, hogy. meg­lát­ta az. ide­ge­ne­ket?! És most is lát­ja őket! Öten van­nak. Bot­sze­rű tes­tük úgy fény­lik, mint az ult­ra­ibo­lya fény­ben a fe­hér. Nincs se fe­jük, se kar­juk, csak há­rom lá­buk és a mell­ka­suk kö­ze­pén egy tár­csa, ami­ből fé­nyes, fe­hér su­ga­rak vil­log­nak elő kör­for­gás­ban, mint egy disz­kó­ban a han­gu­lat­fé­nyek.

– Meg­öl­ték Kel­tont! Lát­tam, ahogy el­por­lad a tes­te, és a tár­csá­juk­kal fel­szív­ják! – mond­ta Tim fel­dúl­tan, mi­köz­ben meg­ra­gad­ta Al­i­sa kar­ját, és le­húz­ta őt maga mel­lé a fűbe. – Vissza kell jut­nunk a ha­jó­ra! A kom­mu­ni­ká­to­ra­ink nem mű­köd­nek!

Al­i­sa agyán át­vil­lant, hogy még­is­csak van va­la­mi is­me­ret­len su­gár­zás, ami blok­kol­ja a kom­mu­ni­ká­ci­ót a ha­jó­val.

Ne­ki­ló­dul­tak. Al­i­sa soha éle­té­ben nem kú­szott még így. Nem is tud­ta, hogy ké­pes ilyen se­be­sen kúsz­ni. Könnye­dén tar­tot­ta a tem­pót a sző­ke izom­ko­losszus­sal. Már majd­nem a lift­hez ér­tek, ami­kor Tim vá­rat­la­nul vissza­rán­tot­ta, és elő­re­mu­ta­tott.

– Meg­száll­ják a ha­jót!

Az ide­ge­nek már ott ka­pasz­kod­tak az an­ti­gra­vi­tá­ci­ós lift drót­kö­te­lé­be a hor­gok­kal, és föl­fe­lé emel­ked­tek. Tel­je­sen sza­bá­lyo­san hasz­nál­ták. Egy öt­fős csa­pat ha­tolt be a ha­jó­ba ép­pen, és má­sik öt most in­dult föl­fe­lé. A har­ma­dik csa­pat is a lift­hez ért.

– Ez le­he­tet­len!

Al­i­sa nem ér­tet­te, hogy a tár­sai mi­ért nem ál­lít­ják le a lif­tek mű­kö­dé­sét. Hi­szen lát­ták, mi tör­tént ve­lük! Hogy meg­gyil­kol­ták Kel­tont, és…

– A fe­né­be!

Tim a CR5-ös su­gár­fegy­ve­ré­ért nyúlt, de a ká­rom­ko­dás, ami az aj­kát el­hagy­ta, egy­ér­tel­mű­en tu­dat­ta Al­i­sá­val, hogy test­őre el­vesz­tet­te a fegy­ve­rét.

– Hogy hagy­hat­tad el?! – för­medt rá a sző­ke le­gény­re olyan in­ge­rült­ség­gel, amit rit­kán ér­zett. De itt in­vá­zi­ó­val néz­nek szem­be, nincs he­lye a té­ve­dé­sek­nek.

– Bo­csá­nat – he­beg­te Tim, – nem tu­dom, ho­gyan tör­tén­he­tett…

– Nem aka­dá­lyoz­hat­juk meg őket, és nem jut­ha­tunk fel a ha­jó­ra! – nyög­te Al­i­sa arra gon­dol­va, hogy sem­mit, de sem­mit nem te­het­nek a tár­sa­i­kért.

– De­hogy­nem!

Tim föl­rán­tot­ta Al­i­sát, és a lift felé húz­ta. A nő csak most vet­te ész­re, hogy egye­lő­re nincs több ide­gen a lá­tó­tá­vol­sá­guk­ban. Nem hit­te el, hogy csak há­rom öt­fős csa­pat­ra tel­ne a tá­ma­dók ere­jé­ből (bár így len­ne!). Az vi­szont egy­ér­tel­mű volt, hogy rés ke­let­ke­zett az in­vá­zi­ó­ban. Két hul­lám közé (már ha lesz má­so­dik) be­pré­sel­het­ték ma­gu­kat. Már ott is „lóg­tak” a drót­kö­tél hor­gán, és ha­lad­tak föl­fe­lé az an­ti­gra­vi­tá­ci­ós kür­tő­ben.

– Hogy­hogy nem ál­lít­ják le!? – ber­zen­ke­dett Tim a ha­jó­be­li biz­ton­sá­gi­ak hi­bá­ján.

Al­i­sa erre nem is sejt­het­te a vá­laszt. Csak egyet tu­dott, hogy a tár­sa­ik hi­bát hi­bá­ra hal­moz­nak! Va­la­mi na­gyon nincs itt rend­ben!

11. Mozaik

A hír for­gó­szél­ként jár­ta be az em­be­ri­ség és a pe­lo­bi­ták ál­tal la­kott vi­lá­got. Az LG17N­P513 né­pét egy, a lát­ha­tó fény hul­lám­hosszán lát­ha­tat­lan, ener­gia­el­szí­vó faj mé­szá­rol­ta le. És tá­vo­zá­sa után ez a gyil­kos faj tet­te rob­ban­tás­sal lak­ha­tat­lan­ná a boly­gót! A Z222-es hi­pe­rűr­já­ró kom­mu­ni­ká­tor kí­sé­rő­ha­jó le­gény­sé­ge ál­tal össze­ra­kott há­rom­di­men­zi­ós kép­re­gény el­ju­tott min­den csa­lád­hoz. Azok, akik azt hir­det­ték, hogy az LG17N­P513 la­kó­it űr­há­bo­rú pusz­tí­tot­ta ki, most a si­ker fé­nyé­ben süt­ké­rez­tek. A me­te­or­el­mé­let hí­vei vo­no­gat­ták a vál­lu­kat. Min­den­ki a ké­pe­ket ele­mez­te. Egy­ér­tel­mű, hogy az ide­ge­nek ele­mi ré­szecs­ké­ik­re bont­ják le más fa­jok egye­de­it, és úgy „szür­csö­lik” fel őket, ahogy a lep­kék a nek­tárt.

Laz­zo el­is­me­rés­sel gon­dolt arra az űr­kom­mu­ni­ká­tor pi­ló­tá­ra, aki­nek eszé­be ju­tott a ro­bot­já­val össze­ra­kat­ni eze­ket a ké­pe­ket. De az utol­só. az utol­só ké­pen va­la­mi za­var­ta. Egy­ér­tel­mű volt a me­ne­dék kör­nye­ze­te, amit az egyes met­sze­te­ken a la­kó­épü­le­tek bel­se­jé­nek vél­tek. A túl­élők va­la­mi bar­lang­ban hú­zód­hat­tak meg, és meg­al­kot­ták ezt a „vég­ren­de­le­tet”. Ez ed­dig rend­ben is van. Hírt akar­tak adni ar­ról, hogy ki­pusz­tí­tot­ták őket, és va­ló­ban nem ma­radt élő azon a boly­gón. Az LG17N­P513 ki­et­len si­va­tag­gá vált, cse­kély mik­ro­szko­pi­kus mé­re­tű ál­la­ti és nö­vé­nyi élet­tel. Laz­zo nem ér­tet­te ezt az ér­tel­met­len pusz­tí­tást. Vagy a ké­pek hi­á­nyo­sak, mert a ké­szí­tői nem tér­tek ki arra, hogy az ide­ge­nek az ér­tel­mes éle­ten kí­vül mást is fel­fal­tak vol­na, vagy más­va­la­mi hi­bá­dzik.

Ha az ide­ge­nek min­dent „fel­fal­tak”, ak­kor mi­nek kel­lett rob­ban­ta­ni­uk, hi­szen tönk­re­te­het­ték a boly­gót a mo­hó­sá­guk­kal is.

De ak­kor ho­gyan ma­rad­tak élet­ben azok, akik a vé­set­fel­jegy­zé­se­ket, e ki­ir­tott nép vég­ren­de­le­tét meg­al­kot­ták?! Ha vi­szont az ide­ge­nek nem fal­tak fel min­dent (és ez eset­ben ma­rad­hat­tak ide­ig-órá­ig túl­élők), ak­kor mi­nek pusz­tí­tot­ták el a boly­gót? Hi­szen ha az ér­tel­mes élet is­mét meg­ka­pasz­ko­dik, meg­erő­sö­dik raj­ta, a bot­sze­rű lé­nyek megint vissza­tér­het­nek szü­re­tel­ni. Elég mor­bid, de az ő szá­muk­ra lo­gi­kus len­ne. Már­mint em­be­ri lo­gi­ká­val. Csak­hogy ezek az ide­ge­nek nem em­be­rek.

A lo­gi­ká­juk sem em­be­ri. Ne­tán at­tól fél­tek, hogy ha ez a faj túl­él, meg­ta­lál­hat­ja az el­le­nük való vé­de­ke­zés mód­ja­it, mire vissza­tér­nek? Te­hát a leg­biz­ton­sá­go­sabb el­já­rás a tel­jes ki­pusz­tí­tás? Vagy egy­sze­rű­en csak él­ve­ze­tet ta­lál­tak az ölés­ben, rom­bo­lás­ban…

De Laz­zo még en­nél a kér­dés­nél is ér­de­ke­sebb­nek ta­lál­ta az égi­tes­tek­ről ké­szí­tett lis­tát. Rend­jén van lis­táz­ni, hogy hova me­het­nek, és hova nem, de mi­nek ezt hát­ra­hagy­ni? Mint­egy hí­vás­ként ki­pusz­tí­tó­ik­nak? Mint­egy vár­va őket, hogy megint meg­je­len­je­nek? Hi­szen ana­tó­mi­á­ju­kat, bio­ké­mi­á­ju­kat már is­me­rik. A meg­is­me­rés fá­zi­sa te­hát nyu­god­tan ki­hagy­ha­tó. Egy meg­le­pe­tés­sze­rű tá­ma­dás bár­mi­lyen ci­vi­li­zá­ci­ót le­bé­nít. Egy kel­lő­en elő­ké­szí­tett, in­ten­zív és a sem­mi­ből elő­tö­rő tá­ma­dás, ami­nek vég­re­haj­tói lát­ha­tat­la­nok, egy­ér­tel­mű­en el­söp­rő. (A zsi­ráf­sze­rű lé­nyek ugyan lát­ták őket.)

Laz­zo tud­ta, hogy leg­föl­jebb meg­kö­ze­lít­he­ti a vá­laszt, de ah­hoz is jó­ko­ra adag sze­ren­csé­re len­ne szük­ség, ami ál­ta­lá­ban nincs. Arra gon­dolt, hogy az ön- és a faj­fenn­tar­tás­nak ref­le­xe­sen mű­köd­nie kell, kel­le­ne. Az ön­fenn­tar­tás min­den élet kö­zös jel­lem­ző­je, bár van, ahol a faj­fenn­tar­tás elő­tér­be ke­rül. Ez utób­bi te­hát uni­ver­zá­lis­nak te­kint­he­tő, vagy­is a nem em­be­ri gon­dol­ko­dás­mód ese­tén is lé­te­ző va­ló­ság. És azt je­len­ti, hogy egy ön- és faj­fenn­tar­tás­ra tö­rek­vő lény nem hagy­ja meg az el­len­sé­gé­nek a cí­met, ahol az rá­ta­lál­hat, meg­gyil­kol­hat­ja és ki­pusz­tít­hat­ja! Ha­csak nem lett köz­ben erő­sebb nála, és nem fűti iszo­nyú bosszú­vágy. Igen. Ta­lán er­ről van szó. Meg­hagy­ták új cí­mü­ket, hogy az el­len­sé­gük rá­juk ta­lál­jon, és ők bosszút áll­has­sa­nak. Bár ez na­gyon koc­ká­za­tos. Nem tud­hat­ják ugyan­is, hogy az eset­le­ge­sen el­te­lő év­ez­re­dek-év­mil­li­ók alatt, mire megint rá­juk ta­lál, mennyit fej­lő­dött az el­len­fe­lük… Va­jon a fej­lő­dés, már amit em­be­ri ér­te­lem­mel an­nak ve­szünk, mennyi­re uni­ver­zá­lis?

Laz­zo arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy egye­te­mes­nek te­kint­he­tő, hi­szen vál­to­zás min­dig van, és irá­nya két­fé­le le­het. Va­la­ki vagy va­la­mi fej­lőd­het elő­re és vissza, e ki­fe­je­zé­sek olyan ér­tel­mé­ben, hogy a faja szá­má­ra me­lyik a jobb a túl­élés­hez, il­let­ve a túl­élés mi­nő­sé­gé­hez – mert ez vi­szony­la­gos, és min­dig az adott hely­zet­től függ. Te­hát az el­me­ne­kül­tek szá­mol­hat­tak az­zal, hogy nem­csak ők, ha­nem az el­len­sé­ge­ik is előbb­re lép­nek. Sem­mi­kép­pen nem le­het­tek biz­to­sak ab­ban, hogy ők ke­rül­nek fe­lül­re a fej­lő­dés so­rán, és va­ló­ban ké­pe­sek lesz­nek bosszút áll­ni. En­nek alap­ján azt gon­dol­ni, hogy a bosszú ve­zé­rel­te a túl­élő­ket, ami­kor meg­hagy­ták an­nak a boly­gó­nak az ada­ta­it, aho­vá me­ne­kül­tek, el­fo­gad­ha­tó ugyan, de em­be­ri lo­gi­ká­val nem éssze­rű.

Ám akár­mi­ért is ad­ták meg az ada­to­kat, mire való az egész táb­lá­zat? Mi­nek tu­dat­ni azok­nak a boly­gók­nak-égi­tes­tek­nek a ko­or­di­ná­tá­it, ame­lyek al­kal­mat­la­nok a szá­muk­ra?! Fá­rad­sá­gos mun­ká­val vés­ték bele írás­je­le­i­ket a fém­la­pok­ba, nem le­het vé­let­len, hogy az egész táb­lá­za­tot el­ké­szí­tet­ték. Ha csap­dát ál­lí­tot­tak, és csak an­nak a boly­gó­nak az ada­ta­it köz­lik, aho­vá el­men­tek, az na­gyon át­lát­szó len­ne. Ta­lán azt akar­ták, hogy a vé­se­tek meg­ta­lá­lói azt higgyék, vé­let­le­nül hagy­ták el ezt a le­mezt a sok­fé­le adat­tal. De a csap­da még így is na­gyon át­lát­szó, és a gon­do­lat­me­net eről­te­tett. már egy em­ber szá­má­ra. De az ide­ge­nek lo­gi­ká­já­val ér­tel­mes­nek kell len­nie! Hi­szen a zsi­ráf­sze­rű fej­lett faj (volt), ame­lyik üze­ne­tet hagy. Ta­lán a meg­fej­tés a töb­bi, még el­ol­va­sat­lan la­pon van, amit a bot­sze­rű ide­ge­nek biz­to­san ké­pe­sek ér­tel­mez­ni. Ha ugyan tény­leg ne­kik szán­ták a szö­ve­ge­ket.

Laz­zo érez­te, be­lül, a zsi­ge­rei mé­lyén, ahogy min­dig is, ami­óta a ke­zük­be ke­rült ez a csil­la­gá­sza­ti táb­lá­zat: va­la­mi nincs rend­jén vele. De csak ak­kor fejt­he­ti meg, ha to­váb­bi ada­to­kat kap a Kar­rá­ról. Ha a kom­mu­ni­ká­ci­ós lánc fel­épül, és meg­in­dul a fel­fe­de­zők­től az adat­áram­lás. Laz­zo vár­ta az ada­to­kat, hogy se­gít­se­nek vi­lá­gos­sá­got gyúj­ta­ni a táb­lá­zat ren­del­te­té­sé­ben, de va­la­hol félt is ezek­től az ada­tok­tól.

12. Alisa és Tim

A lift drót­kö­te­le mint­ha vég­te­len las­sú­ság­ra vál­tott vol­na. Míg emel­ked­tek, Al­i­sa arra gon­dolt, hogy ez a le­he­tő leg­bu­tább terv, amit ki­ta­lál­hat­tak. Oda­fönt a ha­jó­ban vagy az ide­ge­nek­nek es­nek ál­do­za­tul, vagy a sa­ját­ja­ik lö­vik le őket, mi­előtt rá­jön­né­nek, hogy hoz­zá­juk tar­toz­nak. Tim­re né­zett, és lát­ta, hogy a fic­kó is ide­ge­sen rág­csál­ja a ba­ju­szát. Föl­men­nek a ha­jó­ba. Úgy tű­nik, si­ke­rül fel­jut­ni­uk. Na de mi lesz oda­fönt?!

A kül­ső nyí­lás ki­csa­pó­dott, be­zsi­li­pel­tek. Al­i­sa úgy érez­te, hogy a szí­ve ki­ug­rik a he­lyé­ről.

– Ahogy nyí­lik a bel­ső zsi­lip­ka­pu, én jobb­ra ve­tő­döm, maga ve­tőd­jön bal­ra! Így nem nyúj­tunk majd olyan könnyű cél­pon­tot – ja­va­sol­ta Tim.

– És az­tán?

Ezt Tim se tud­ta, de már nyílt a zsi­lip, és ők ve­tőd­tek. Ám sen­ki se lőtt rá­juk. Al­i­sa fel­pat­tant, fegy­vert ke­res­ve kap­ta kör­be a pil­lan­tá­sát. Tim ugyan­ezt tet­te, de a te­rem üres volt. Mö­göt­tük vi­szont be­csa­pó­dott a bel­ső zsi­lip­ka­pu, és a lift nem állt le. Tud­ták, hogy ha­ma­ro­san új el­len­ség ér­ke­zik. De fegy­ver nél­kül nem áll­hat­nak az ide­ge­nek út­já­ba. Igaz, azt se tud­ják, ho­gyan le­het ne­kik ár­ta­ni… Al­i­sá­nak tá­madt egy gon­do­la­ta. Le­ka­pott egy, a lift­hez való pót­hor­got a fa­lon lévő akasz­tó­ról.

– Pró­bál­juk meg a tes­tü­kön lévő ko­rong­ba vág­ni!

– Ötö­sé­vel jön­nek! – Tim is hor­go­kat ke­re­sett, de nem ta­lált egyet sem. – Át­ko­zott rend! – mo­rog­ta, mi­köz­ben ki­gyul­ladt a zsi­lip­kam­ra aj­ta­ja fe­let­ti lám­pa, je­lez­ve, hogy nyí­lik a kül­ső zár.

Ott áll­tak egyet­len pót­ho­rog­gal fel­fegy­ver­kez­ve, és Al­i­sa is be­lát­ta, hogy ez nem mű­köd­het. Egy­szer­re ló­dul­tak meg a hajó bel­se­jé­be ve­ze­tő ajtó felé. Be­ta­szí­tot­ták, és ki­ro­han­tak a fo­lyo­só­ra. Nesz­te­le­nül su­han­tak, és Al­i­sá­nak olyan fur­csa ér­zé­se tá­madt, mint­ha csak ál­mod­ná ezt az egé­szet. A fo­lyo­só el­ága­zá­sá­nál jobb­ra for­dult, de Tim bal­ra. Al­i­sa né­hány lé­pés után meg­tor­pant. Ez így nem lesz jó. Tim­mel ket­ten még­is­csak erő­seb­bek, mint egy­ma­guk­ban. Hát­ra­ar­cot csi­nált, és a má­sik után eredt. Va­la­hol a szí­ve mé­lyén azt vár­ta, hogy a sző­ke fic­kó is vissza­fe­lé fut, ugyan­olyan meg­fon­to­lás­ból, mint ő. De Tim­nek nyo­ma ve­szett. Al­i­sa meg­állt hall­ga­tóz­ni. Hal­lot­ta, hogy mö­göt­te fel­nyí­lik a lift­szo­ba aj­ta­ja, de sem­mi más hang nem ju­tott el hoz­zá. A ke­zé­re né­zett, hogy bá­tor­sá­got me­rít­sen egyet­len fegy­ve­ré­ből, a kö­tél­ho­rog­ból, de az el­tűnt. Va­la­mi­kor el­ejt­het­te. Ha­csak ez az egész nem egy őrült, hagy­má­zas álom! Ám ha az, ak­kor föl akar éb­red­ni!! Föl akar éb­red­ni!!

És ak­kor meg­je­len­tek mö­göt­te az ide­ge­nek…

13. A Z222-es hiperűrjáró

Pe­ter va­ló­ban ivott egy po­hár al­ko­hol­men­tes pezs­gőt (a fene, aki ki­ta­lál­ta, in­kább li­mo­ná­dét ivott vol­na!), és Tara ked­vé­ért úgy tett, mint­ha na­gyon íz­le­ne neki az édes lötty.

– Az utol­só jel­to­váb­bí­tó le­ra­ká­sa­kor nem it­tam, de most, hogy meg­ér­kez­tünk, mi­előtt je­len­tem a köz­pont­nak, hogy a Z222-es hi­pe­rűr­já­ró kom­mu­ni­ká­tor­ha­jó a va­la­ha lé­te­zett leg­nép­sze­rűbb le­gény­ség­gel meg­ér­ke­zett a cél­ba, fe­né­kig ürí­tet­tem a po­ha­ra­mat.

– Örü­lök, hogy be tud­tad fe­jez­ni a mon­da­tot – vi­hog­ta Tara sze­mé­lyi­ség­fej­lesz­tő prog­ram­já­nak kö­szön­he­tő­en, és Pe­ter bol­do­gan föld­höz vág­ta po­ha­rát, egyet­len le­he­tő­ség­ként, hogy némi ag­resszi­vi­tás­sal ve­zes­se le a ro­bot irán­ti in­ge­rült­sé­gét.

Tara már­is be­ren­delt egy ta­ka­rí­tó­egy­sé­get, és rosszal­ló­an meg­csó­vál­ta a fe­jét.

– És még én va­gyok a ne­ve­let­len.

– Ez egy ré­ges-régi szo­kás! Össze­tör­ni a po­ha­rat, ami­ből ál­do­mást it­tunk, hogy más már ne ihas­son be­lő­le.

– Ezek egy­szer hasz­ná­la­tos, új­ra­gyár­tott po­ha­rak – mond­ta a ro­bot tár­gyi­la­go­san, az­tán az egyik ho­lo­kép­re mu­ta­tott. – Ott a hajó jele.

– Száll­junk le mel­lé­jük! – Pe­ter be­ült a ka­pi­tá­nyi ülés­be, át­en­ged­ve a ve­zér­lést a ro­bot­nak. – Már lát­ni­uk kell ben­nün­ket. Vagy kö­szönt­sük őket mi?

A ro­bot vál­lat vont, az­tán le­ad­ta a hí­vó­je­let. Né­mán sik­lot­tak elő­re, mi­köz­ben a boly­gó szép kék képe las­san be­töl­töt­te az egész kép­er­nyőt.

– Na­gyon el­fog­lal­tak le­het­nek, hogy nem vá­la­szol­nak – mond­ta Pe­ter, de ab­ban a pil­la­nat­ban je­lent­ke­zett egy au­to­ma­ta hang­ja.

– Üd­vöz­let, Z222-es hi­pe­rűr­já­ró kom­mu­ni­ká­tor kí­sé­rő­ha­jó! Ké­rem, dok­kol­ja­nak be a KF12H han­gár­ban! Nyi­tom a zsi­li­pet.

– Na, meg­van! – pró­bált meg Pe­ter lel­ke­sed­ni. – Meg­ér­kez­tünk.

– Mi len­ne ve­le­tek, em­be­rek­kel, nél­kü­lünk! – mond­ta a ro­bot egy ka­masz­lány tel­jes nagy­ké­pű­sé­gé­vel.

– Azért hoz­tunk lét­re ben­ne­te­ket – vá­gott vissza neki Pe­ter. – Ha nem len­ne rá­tok szük­ség, nem lé­tez­né­tek.

– Ti sem – mond­ta a ro­bot, és Pe­ter in­kább úgy tett, mint­ha nem hal­lot­ta vol­na. Ugyan­ak­kor át­fu­tott az agyán a gon­do­lat, hogy a ro­bot­ra egy­ér­tel­mű­en szük­ség van, de az em­be­rek va­jon ki­nek kel­le­nek? Va­jon ter­ve­ző­ik, Is­ten vagy az is­te­nek, most is hasz­not húz­nak va­la­mi mó­don a lé­te­zé­sük­ből, vagy már fö­lös­le­ges­sé vál­tak, de azért még fenn­ma­rad­hat­nak, hát­ha egy­szer még va­la­ki­nek jól jön­nek?

14. A túlélő

Al­i­sa lát­ta a Z222-es kom­mu­ni­ká­tor­ha­jót. Lát­ta, ahogy kö­ze­le­dik, de a ve­zér­lő­ben nyü­zsög­tek az ide­ge­nek. Al­i­sa ak­kor, az első na­pon, az utol­só pil­la­nat­ban be­ug­rott egy sze­re­lő­kam­rá­ba, és az ide­ge­nek el­men­tek mel­let­te, nem vet­ték ész­re. Et­től kezd­ve mes­te­ré­vé vált a rej­tőz­kö­dés­nek. Mást nem te­he­tett. Egy­ál­ta­lán sem­mit. Az ide­ge­nek va­la­ho­gyan min­dig köz­te és a tár­sai kö­zött vol­tak, nem mint­ha bár­mit je­len­tett vol­na, ha csat­la­koz­hat hoz­zá­juk. Leg­fel­jebb annyit, hogy együtt hal­nak meg.

Al­i­sa rej­tőz­kö­dött, és élet­ben ma­radt. Ám élet­ben ma­ra­dá­sá­nak nagy ára volt. Vé­gig kel­lett néz­nie, hogy vá­lik köd­dé mun­ka­tár­sai tes­te, ho­gyan szip­pant­ják be ko­rong­ja­ik­kal eze­ket a kö­dö­ket az ide­ge­nek, és ho­gyan lesz­nek et­től mind erő­seb­bek. Egy­re job­ban lát­ta őket, amit an­nak tu­dott be, hogy azok ren­ge­te­get et­tek. Egyéb­ként nem vol­tak so­kan, pusz­tán öt­ven­öt­en, és min­dig öt­fős cso­por­tok­ban jár­tak, mint­ha az öt ná­luk va­la­mi kü­lö­nös je­len­tő­ség­gel bír­na. Al­i­sa sze­re­tett vol­na ár­ta­ni ne­kik, néha már arra gon­dolt, hogy pusz­ta kéz­zel ront rá­juk… de ha egy túl­élő sem ma­rad, ak­kor ki fog hírt adni ar­ról, ami itt tör­tént? Ki zá­rat­ja le ezt a boly­gót örök­re az űr­fel­de­rí­tés­sel?! Mert ide nem sza­bad el­jön­ni soha töb­bé egyet­len em­ber­nek, egyet­len pe­lo­bi­tá­nak sem!

Al­i­sa ke­se­rű­en né­zett szem­be a sor­sá­val, hogy neki meg­ada­tott a túl­élés esé­lye. De csu­pán a tel­jes passzi­vi­tás árán. És ez a túl­élés csak és ki­zá­ró­lag azért le­het az övé, mert más a lá­tá­sa, mint a töb­bi­e­ké. Mert ő pusz­ta szem­mel is ér­zé­ke­li a tá­ma­dó­kat.

Tár­sai nem lát­ták az ide­ge­ne­ket. Csak azt, hogy egy­szer­re köd­dé vá­lik a mel­let­tük álló tes­te. és ezen a kö­dön át kö­nyör­te­len ide­ge­nek bot­sze­rű for­má­ja sej­lik föl előt­tük. Első re­ak­ci­ó­ként rá­lőt­tek ezek­re az ala­kok­ra, de nem tud­hat­ták, hogy árt­hat­nak-e ne­kik. A lát­ha­tat­lan­nal nem le­het fel­ven­ni a har­cot, hi­szen tár­sa­ik szét­por­la­dó tes­té­nek fel­hő­je csak pil­la­na­tok­ra mu­tat­ta meg gyil­ko­sa­i­kat… iszo­nya­tos áron!

Me­ne­kül­tek vol­na, de a lát­ha­tat­lan el­len­fél elől nincs me­nek­vés. Az ide­ge­nek a be­ha­to­lás első órá­já­ban tönk­re­tet­ték a kom­mu­ni­ká­ci­ót a hajó egyes ré­szei és a kül­vi­lág felé (nem mint­ha en­nek az utób­bi­nak egye­lő­re bár­mi je­len­tő­sé­ge lett vol­na). Ez ma­ga­san fej­lett ter­ve­zés­re utalt. Al­i­sa min­den le­het­sé­ges­nek lát­szó mó­don meg­pró­bált kap­cso­lat­ba lép­ni a töb­bi­ek­kel – még cet­lit is ha­gyott, de a fej­vesz­tett me­ne­kü­lés köz­ben sen­ki se tö­rő­dött vele. Igaz, mit is mond­ha­tott vol­na ne­kik olyat, amit még nem tud­tak?!

Zel­ma, a zse­ni­á­lis Zel­ma ult­ra­ibo­lya lám­pá­kat csi­nált, és ak­kor a le­gény­ség meg­pró­bált át­men­ni el­len­tá­ma­dás­ba. Mes­ter­sé­ges köd­del és ult­ra­ibo­lya fénnyel tet­ték lát­ha­tó­vá az ide­ge­ne­ket, és fel­vet­ték a har­cot. Na­po­kig küz­döt­tek, hi­szen a fel­fe­de­ző­ket ke­mény fá­ból fa­rag­ták. De min­den erő­fe­szí­té­sük hi­á­ba­va­ló­nak bi­zo­nyult. Al­i­sa lát­ta, hogy su­gár­fegy­ver­rel lő­nek az ide­ge­nek­re, de azok a ko­rong­ja­ik­kal be­szív­ják a su­ga­ra­kat. A ha­gyo­má­nyos lő­fegy­ve­rek lö­ve­dé­kei le­pat­tan­tak ró­luk. Kés és más ártó szer­szám nem se­bez­te meg őket. Rob­ba­nó­sze­rek, sa­vak nem hagy­tak raj­tuk nyo­mot… Az egyik védő har­cos pusz­ta ököl­lel esett neki az egyik ide­gen­nek. Ta­lán le is győ­zi, ha a töb­bi lény nem por­laszt­ja köd­dé.

Az­tán el­ér­ke­zett a pil­la­nat, ami­kor az utol­só em­ber is ál­do­za­tul esett, és ek­kor az ide­ge­nek ne­ki­áll­tak fel­szív­ni a hajó be­ren­de­zé­se­it. A szá­mí­tó­gép­pel kezd­ték, bár ér­de­kes min­tá­zat­ban meg­hagy­tak dol­go­kat. Al­i­sa ér­te­ni vél­te, hogy a kül­ső bur­ko­la­tot, a han­gá­r­aj­tók ve­zér­lé­sét és a jel­adót, amely az ér­ke­ző to­váb­bi űr­ha­jó­kat az egyik dokk­ba irá­nyít­ja, mi­ért nem bán­tot­ták.

Te­he­tet­le­nül néz­te vé­gig a pusz­tí­tást. Hol egy szel­lő­ző­já­rat­ban, hol egy asz­tal alatt rej­tőz­ve, és las­san annyi­ra be­le­fá­sult ebbe a ször­nyű­ség­be, hogy ma­gá­nyos pil­la­na­ta­i­ban azon töp­ren­gett, nem vele tör­tént-e va­la­mi, ami­től mind­ezt ál­mod­ja. Olyan va­ló­szí­nűt­len­nek tűnt ez a nép­ir­tás, és az is, hogy min­dig sze­ren­csé­je volt. Va­la­hogy min­dig meg­úsz­ta. Le­het, hogy kó­má­ban fek­szik egy kór­há­zi ágyon.?! De ilyen kö­vet­ke­ze­te­sen nem le­het ál­mod­ni, se kép­ze­lőd­ni! És mi­ért ilyen bor­zal­ma­kat?!

Ami­kor a Z222-es kom­mu­ni­ká­tor kí­sé­rő­ha­jó meg­ér­ke­zett, Al­i­sa sze­re­tett vol­na jel­zé­se­ket adni neki, hogy me­ne­kül­jön el, de nem volt mi­vel. Hal­lot­ta, hogy a szá­mí­tó­gép be­dok­kol­tat­ja a Z222-est egy han­gár­ba. Mint­egy utol­só re­mény­su­gár­ként csil­lant meg előt­te, hogy ta­lán oda­ér­het az ide­ge­nek előtt, föl­száll­hat, és el­me­ne­kül­het­nek! Így hírt ad­hat­nak az em­be­ri­ség­nek és a pe­lo­bi­ták­nak, hogy soha ne jöj­je­nek erre a boly­gó­ra, mert itt a Ha­lál la­kik!

Al­i­sa árny­ként su­hant vé­gig a hajó fo­lyo­só­in, és si­ke­rült is az ide­ge­nek előtt ér­nie a han­gár­ba. A kis hi­pe­rűr­já­ró már be­dok­kolt, de a han­gár­te­tő még nyit­va tá­ton­gott fö­löt­te! Le­he­tő­ség az el­me­ne­kü­lés­re!!

Al­i­sa a hajó ér­zé­ke­lő­te­ré­be ro­hant. Lát­ni­uk kell! Lát­ni­uk kell ré­mült arc­ki­fe­je­zé­sét, vad ha­do­ná­szá­sát, hal­la­ni­uk, amint azt ki­a­bál­ja, hogy min­den­ki meg­halt, mert min­den­kit köd­dé por­lasz­tot­tak, és föl­szür­csöl­tek az ide­ge­nek! Me­ne­kül­ni­ük kell, azon­nal! És ér­te­sí­te­ni­ük min­den­kit, hogy ide nem sza­bad jön­nie sen­ki­nek! Ezt a cí­met té­ve­sen ér­tel­mez­ték! Mert ez a cím nem az élet, ha­nem a bor­zal­mas pusz­tu­lás címe!!

Ám az űr­ha­jó le­gény­sé­ge nem vá­la­szolt. Mint­ha nem lát­ták, hal­lot­ták vol­na! De az nem le­het!! Ha csak egy ro­bot van a fe­dél­ze­ten, an­nak is re­a­gál­ni kell ilyen egy­ér­tel­mű jel­zé­sek­re, ami­ket Al­i­sa adott!!

Na vég­re! Nyílt az űr­ha­jó aj­ta­ja, és ki­lé­pett raj­ta egy… em­ber! Fi­a­tal fér­fi, aki ér­tet­len arc­cal né­zett kö­rül. Hon­nan való ez, ha nem érti az űr­já­rók egy­sé­ges kar­jel­zé­se­it?!

– Me­ne­kül­jünk!! – or­dí­tot­ta Al­i­sa.

Min­den ere­jé­vel a fic­kó felé len­dült, és köz­vet­le­nül előt­te állt meg.

– Hová tűnt min­den­ki? – kér­dez­te a fér­fi.

– Hát sü­ket vagy?! Min­den­ki meg­halt! – ki­ál­tot­ta Al­i­sa, de a fér­fi hát­ra­for­dult, és az űr­ha­jó aj­ta­já­ban fel­buk­ka­nó ro­bot­lány­ra né­zett.

Al­i­sa ide­ges lett. Mi­fé­le idi­ó­tát küld­tek ide? Vak ez a sze­ren­csét­len, eset­leg meg­bo­lon­dult?! Meg­ra­gad­ta a fic­kó kar­ját két­fe­lől, hogy meg­ráz­za, de a keze át­csú­szott raj­ta…

Egy ho­log­ram?!

15. Összeáll a mozaik

Laz­zo néz­te az ötö­dik ké­pet. Ez se­ho­gyan sem jó. Va­la­hogy nem stim­mel. Mint­ha hi­á­nyoz­na róla va­la­mi. Va­la­mi fon­tos in­for­má­ció! Ta­lán nem ez az ötö­dik kép. Ta­lán ez az első? Az nem le­het. Ide-oda csúsz­tat­ta a ké­pet a so­ro­zat­ban, de se­hol sem mon­dott töb­bet, mint az ötö­dik he­lyen. De mi van ak­kor, ha nem csak a kész ké­pe­ket pró­bál­ja meg újra sor­ba rak­ni? Ha az egyes met­szet­ké­pe­ket te­szi össze is­mét. Már a gye­re­kek­nek is csi­nál­tak ilyen prog­ra­mot, ami­vel sa­ját ma­guk­nak össze­ál­lít­hat­ják a há­rom­di­men­zi­ós ké­pe­ket. Egy har­ma­dik faj fel­tű­né­se pél­dá­ul ért­he­tő­en nagy port ver­ne fel.

Laz­zo be­hív­ta a há­rom­di­men­zi­ós ké­pet össze­ra­kó prog­ram­ját, ami­vel a szö­ve­ge­ket is ren­dez­get­te an­nak ide­jén. Ez azért „va­la­mi­vel” jobb, mint ami­vel egy át­la­gos ro­bot ren­del­ke­zik. Be­ír­ta a meg­fe­le­lő pa­ra­mé­te­re­ket, az­tán egy vá­rat­lan öt­let­tel be­tet­te a csil­la­gá­sza­ti táb­lá­za­tot és a még meg­fej­tet­len szö­ve­ge­ket is a raj­zok közé. Ta­lán így al­kot­nak egy egé­szet… Ki­ad­ta az uta­sí­tást, és a gép ne­ki­állt a fel­dol­go­zás­nak.

Laz­zo hát­ra­dőlt a fo­tel­já­ban, és a ho­lo­ve­tí­tő táv­irá­nyí­tó­já­val ját­szott. Ha a szá­mí­tó­gép vég­zett, ez­zel ve­tí­ti ki sor­ban a ké­pe­ket. Olyan sor­rend­ben, ami­lyen­ben a szá­mí­tó­gép a Laz­zó­tól ka­pott új ada­tok alap­ján sor­ba ren­de­zi azo­kat. A gép né­mán dol­go­zott. Egy ilyen nagy mun­ka be­le­te­lik pár perc­be, és köz­ben Laz­zó­nak eszé­be ju­tott, hogy a hi­pe­rűr­já­ró kom­mu­ni­ká­tor kí­sé­rő­ha­jó­nak ép­pen az­nap kell meg­ér­kez­nie a Kar­rá­ra. Ha­ma­ro­san meg­jön­nek te­hát az első ada­tok. Ada­tok a Kar­rán töl­tött első ti­zen­há­rom nap­ról, ame­lyek fe­ne­kes­től fel­for­gat­hat­ják az egész vi­lá­got.

Már csak per­cek kér­dé­se, és ér­kez­nek a hí­rek. Kom­mu­ni­ká­ci­ós be­ren­de­zé­sei mind ké­szen vár­ják, hogy va­la­me­lyik hír­ál­lo­más el­kezd­je a be­szá­mo­lót a Kar­rá­ról. De le­het, hogy a hi­va­ta­los csa­tor­ná­kon már előbb is meg­ér­kez­nek a hí­rek, eset­leg olya­nok, ami­ket nem a nagy­kö­zön­ség­nek szán­tak.

Laz­zo egy pil­lan­tást ve­tett az egye­tem hír­köz­lő­jé­re. A le­hall­ga­tás­gát­ló be van raj­ta kap­csol­va, te­hát sem­mi aka­dá­lya an­nak, hogy akár a leg­szi­go­rúb­ban tit­kos hí­re­ket fo­gad­ja. De még nem jött sem­mi.

A szá­mí­tó­gép je­lez­te, hogy vég­zett a fel­dol­go­zás­sal, és a há­rom­di­men­zi­ós ké­pek egy gomb­nyo­más­ra egy­más után meg­je­len­tek ho­lo­gra­fi­ku­san ki­ve­tít­ve, sor­ba ren­dez­ve.

Az első az első volt, az is­mer­ke­dés­sel, a má­so­dik a má­so­dik a kín­zá­sok­kal, a har­ma­dik a har­ma­dik a zsi­ráf­sze­rű lé­nyek szá­má­ra vesz­tes há­bo­rú­ról, amely­ben a bot­sze­rű­ek fel­fal­ták majd­nem mind­egyi­kü­ket. És a ne­gye­dik…

Laz­zo iz­ga­tot­tan ug­rott fel! Iga­za volt!! A szá­mí­tó­gép be­tet­te a táb­lá­za­tot is, amely most nem úgy né­zett ki, mint ed­dig! A ké­pek­kel össz­hang­ban, a ké­pek­ből nyert több­let­in­for­má­ció bir­to­ká­ban Laz­zo előtt nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy az első cso­port­ban fel­so­rolt égi­tes­te­ken kí­vül az összes töb­bi ugyan­an­nak az egyet­len boly­gó­nak a meg­je­lö­lé­se!!

Nem volt öt kü­lön­bö­ző cso­port. Csak ket­tő! A vé­se­tek öt sza­ka­sza két cso­por­tot je­lölt. És Laz­zo fel­té­te­lez­te, hogy az első cso­port égi­test­jei va­ló­já­ban nem is lé­tez­nek, csu­pán azt a célt szol­gál­ják, hogy a töb­bi, vagy­is az egyet­len lé­te­ző, a Kar­ra meg­je­lö­lé­se hi­te­les le­gyen!

Az ötö­dik kép azt mu­tat­ta be, ho­gyan al­kot­ta meg a hosszú nya­kú nép az in­for­má­ci­ót hor­do­zó fém­la­po­kat, és ott volt raj­ta a hi­ány­zó rész­let: az ide­gen, aki fel­ügye­li, hogy a rab­szol­gák, a még fel nem falt zsi­ráf­sze­rű lé­nyek fel­vés­se­nek min­dent, amit ők jó­nak lát­tak fel­vé­set­ni. Ab­ból a cél­ból, hogy ha va­la­ki eze­ket a vé­se­te­ket meg­ta­lál­ja, bár­mi­lyen lo­gi­ká­val egyet­len vég­kö­vet­kez­te­tés­hez jut­has­son, egyet­len ada­tot kap­jon: a Kar­ra hely­ze­tét. A Kar­rá­ét, aho­vá so­ha­sem sza­bad ér­tel­mes lény­nek el­men­nie, mert az csap­da!

Ha­to­dik kép nem volt. A meg­fej­tet­len szö­ve­ge­ket a szá­mí­tó­gép Laz­zo uta­sí­tá­sai alap­ján a ké­pek ki­egé­szí­té­sé­re hasz­nál­ta fel. Így vált va­ló­ra a zsi­ráf­nya­kú­ak rej­tett ter­ve, hogy le­igá­zó­ik, el­pusz­tí­tó­ik aka­ra­ta el­le­né­re há­rom­di­men­zi­ós ké­pe­ken hírt ad­ja­nak a va­ló­ság­ról. Mi­vel gyil­ko­sa­ik csak a két­di­men­zi­ós met­sze­te­ket lát­ták, az ős­la­ko­sok ter­ve zse­ni­á­lis volt, de el­bu­kott az em­be­ri és a pe­lo­bi­ta faj tü­rel­met­len ter­mé­sze­tén, hogy haj­la­mo­sak fi­gyel­men kí­vül hagy­ni a lát­szó­lag oda nem illő rész­le­te­ket, és a tel­jes­nek vélt rész­ered­mé­nyek alap­ján dön­te­ni. Az új fa­jok meg­is­me­ré­se irán­ti mohó vágy be­csap­ta az em­be­re­ket, és a pe­lo­bi­tá­kat is, mert meg­elé­ged­tek a fe­lü­le­tes vizs­gá­ló­dás­sal, mi­vel az lát­szó­lag ered­mény­re ve­ze­tett.

16. A fegyver

Al­i­sa ré­mül­ten fi­gyel­te, amint Pe­ter el­in­dul a han­gár aj­ta­ja felé. Tara csat­la­ko­zott hoz­zá, és egyi­kük se vett tu­do­mást róla, mint­ha nem is lát­nák.

– Na, jól né­zünk ki! – zsör­tö­lő­dött a ro­bot­lány. – Bi­zo­nyá­ra stran­dol az egész tár­sa­ság!

– Ugyan már! – in­tet­te le Pe­ter.

– Meg­hal­tak… – mo­tyog­ta Al­i­sa, és be­lé­pett az űr­ha­jó­ba. Ha ezek csak ho­log­ra­mok, ami bölcs elő­re­lá­tás egy is­me­ret­len he­lyen, ak­kor az ere­de­tik bent ül­nek a ve­zér­lő­pult mö­gött. Min­den­eset­re az aj­tót azért be­csuk­hat­ták vol­na… De mi­nek volt a ho­log­ra­mok­nak aj­tó­ra szük­sé­gük?

Al­i­sát már nem is lep­te meg, hogy a ve­zér­lőt üre­sen ta­lál­ja. A nagy kép­er­nyőn lát­ta, ahogy a han­gár aj­ta­ja fel­nyí­lik, és az ide­ge­nek öt­fős csa­pa­ta be­lép raj­ta. Pe­ter és a ro­bot meg­tor­pan­tak az ajtó előtt, de a lé­nye­ket nem lát­ták. Al­i­sa sze­re­tett vol­na sír­ni, de már ré­gen nem volt könnye. Az ide­ge­nek egy pil­la­nat alatt vé­gez­tek Pe­ter­rel, és a fiú tes­té­nek kö­dén át a ro­bot meg­pil­lan­tot­ta gyil­ko­sa­it. Sze­mé­lyi­ség­fej­lesz­tő prog­ram­já­nak meg­fe­le­lő­en re­a­gált.

Éle­sen vi­sí­ta­ni kez­dett. Va­la­mi olyan va­ló­szí­nűt­le­nül ma­gas han­gon, hogy Al­i­sa a füle elé kap­ta a ke­zét.

Ugyan­ak­kor ez a hang hi­he­tet­len ha­tást gya­ko­rolt az ide­ge­nek­re. Tes­tük a má­sod­perc tö­re­dé­ke alatt ae­ro­szo­li­zá­ló­dott, mint­ha csak sa­ját ma­guk­ra lőt­tek vol­na. Tara ek­kor el­hall­ga­tott. Döb­ben­ten bá­mult a köd­re, amin át meg­pil­lant­hat­ta az ide­ge­nek újabb öt­fős csa­pa­tát.

– Si­kíts!! Si­kíts!! – or­dí­tot­ta Al­i­sa. Meg­pró­bál­ta fel­kap­csol­ni a ve­zér­lőn a hajó kül­ső hang­szó­ró­ját, de az uj­jai át­sik­lot­tak a gom­bon. Nem tud­ta meg­fog­ni. Mire e fö­löt­ti döb­be­ne­té­ből föl­pil­lan­tott, már csak azt lát­ta, hogy a hajó felé me­ne­kü­lő ro­bot­lányt há­rom su­gár is el­ta­lál­ja, és a tes­te ugyan­úgy köd­dé vá­lik, mint az em­be­re­ké.

Al­i­sa ré­mül­ten fi­gyel­te, hogy for­dul a sze­ren­csé­je, ami­kor újabb öt­fős csa­pa­tok­ban az ide­ge­nek fel­so­ra­koz­tak a hi­pe­rűr­já­ró hajó előtt. Már csak öt­ve­nen vol­tak. Az az öt vég­leg ki­múlt, és Al­i­sa tud­ta, hogy el­pusz­tí­tá­suk is­me­re­te olyan in­for­má­ció, amit min­den­kép­pen to­váb­bí­ta­nia kell. Ez a hajó a ki­épí­tett kom­mu­ni­ká­ci­ós lán­con ke­resz­tül kap­cso­lat­ban áll az Új­föld­del, te­hát üzen­het. De mint­ha az ide­ge­nek is tisz­tá­ban let­tek vol­na ez­zel, vagy csak nem koc­káz­tat­tak, mind az öt­ve­nen egy­szer­re nyi­tot­tak tü­zet.

Al­i­sa tud­ta, hogy ez­zel neki is vége, de már nem bán­ta. Csak a vele el­ve­sző in­for­má­ció mi­att re­me­gett a lel­ke. A hajó köd­dé vált kö­rü­löt­te, és ő zu­han­ni kez­dett.

17. A bulvárlapok igazságai

„Azt már őse­ink is tud­ták, hogy az adat­fel­dol­go­zás­ban az a szép, hogy meg­fe­le­lő ma­te­ma­ti­kai ma­ni­pu­lá­ci­ók­kal az ere­de­ti ered­mény el­len­ke­ző­jét is ki le­het mu­tat­ni.” (En­cik­lo­pé­dia In­ter­ga­lak­ti­ka Mag­na)

Laz­zo a kom­mu­ni­ká­to­rok­ra né­zett, és va­la­mi su­gal­lat ha­tá­sá­ra tud­ta, hogy nem fog­nak hí­re­ket kap­ni. De azt is tud­ta, hogy sen­ki sem fog neki hin­ni. Azt mond­ják majd, hogy sok­fé­le­kép­pen át le­het ren­dez­ni eze­ket az ada­to­kat, és szá­mos vég­kö­vet­kez­te­tés­re le­het jut­ni be­lő­lük. A Kar­ra lé­te­ző vi­lág, és ha az első ex­pe­dí­ció el is ve­szett, majd a má­so­dik vagy a har­ma­dik cél­ba ér. El­vég­re az űr­uta­zás egy ilyen tá­vo­li ga­la­xis­ba nem ve­szély­te­len. Még­is, ta­lán egy tu­do­má­nyos új­ság, vagy ha az nem, egy bul­vár­lap be­fo­gad­ja az írá­sát. A hom­lo­ká­ra il­lesz­tet­te a gon­do­lat­dik­tá­ló pán­tot, és be­le­fo­gott a cikk meg­al­ko­tá­sá­ba. Két­fé­le­kép­pen írja meg, plety­ka­ként és tu­do­má­nyo­san… Mást nem te­het.

18. Nincs, ki üzenjen

Al­i­sa azt hit­te, meg­hal, de nem halt meg. Mert aki már ré­gen meg­halt, az nem hal­hat meg újra. Al­i­sa szá­má­ra ta­lán az volt a leg­döb­be­ne­te­sebb, hogy nem lep­te meg a sa­ját ha­lál­hí­re. Va­ló­já­ban tud­ta. az­óta tud­ta, hogy meg­tör­tént, csak nem akar­ta el­hin­ni. El­fo­gad­ta, mint meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan tényt, de sem­mi­re nem tud­ta fel­hasz­nál­ni fur­csa élet-ha­lál köz­ti tu­dat­ál­la­po­tát. A kap­cso­la­ta a tár­gyak­kal ha­lá­la pil­la­na­tá­tól kezd­ve rom­lott. Elő­ször még meg tud­ta ra­gad­ni az an­ti­gra­vi­tá­ci­ós lift drót­kö­tél hor­gát, és fel­vi­tet­te ma­gát a ha­jó­ba. De a pót­ho­rog már el­tűnt a ke­zé­ből, va­ló­szí­nű­leg úgy, hogy át­esett raj­ta. Pár sza­vas írá­sos üze­ne­tet is tu­dott hagy­ni, nyi­to­gat­ta az aj­tó­kat, bi­zo­nyá­ra azért, mert ezek rö­vid kap­cso­la­to­kat igé­nyel­tek a tár­gyak­kal. Nem aludt, ezt fe­szült ideg­ál­la­po­tá­nak tud­ta be, il­let­ve vol­tak tu­dat­ki­ma­ra­dá­sos idő­sza­kai, ame­lyek­ről azt hit­te, al­vás­sal tel­tek, ilyen­kor min­dig más­hol ta­lál­ta ma­gát, mint ahon­nan az utol­só em­lé­ke szár­ma­zott – hi­szen ha nem ma­radt moz­gás­ban, át­esett a hajó fa­la­in, és hosszabb idő után a vas­ta­gabb pad­ló­za­tán is. Nem ta­lált ma­gá­nak fegy­vert, de az idő elő­re­ha­lad­tá­val ta­lán nem is akart, hi­szen leg­be­lül, lét­ma­ra­dé­ká­nak leg­mé­lyén nem volt előt­te két­sé­ges, hogy úgy­se tud­ná meg­tar­ta­ni. Mos­tan­ra pe­dig – egy ug­rás­sze­rű ál­la­pot­rom­lás­sal, amit az ér­ke­ző fiú és ro­bot­já­nak pusz­tu­lá­sa, utol­só re­mé­nyé­nek vesz­te vált­ha­tott ki ben­ne – el­ju­tott odá­ig, hogy a ve­zér­lő­pa­nel gomb­ja­it már meg­fog­ni sem bír­ta, nem­hogy meg­nyom­ni vagy el­for­gat­ni. Az élő em­be­ri tes­tet sem érint­het­te meg, ezért hit­te Pe­tert ho­log­ram­nak.

Fo­ko­za­to­san ke­rült ki az anya­gi vi­lág­ból. Tes­ti va­ló­já­nak túl­nyo­mó ré­szét ak­kor vesz­tet­te el, ami­kor leg­elő­ször meg­pil­lan­tot­ta az ide­ge­ne­ket. Ti­zen­há­rom nap­pal ez­előtt. És az­óta fo­ko­za­to­san el­ve­szí­tet­te az egé­szet. Fo­ko­za­to­san vált tel­je­sen „szel­lem­mé” – nem tud­ta, mi­nek is ne­vez­het­né ma­gát, a lét­for­mát, amit kény­szer­ből kép­vi­selt. Hi­szen tu­dott min­dent ar­ról az Al­i­sá­ról, aki va­la­ha volt. Az ér­zel­mei is meg­ma­rad­tak, igaz, egy­re sza­bá­lyo­zot­tab­ban. Ezért volt min­dig sze­ren­csé­je a me­ne­kü­lés­sel, buj­ká­lás­sal. Az em­be­rek és az ide­ge­nek egy­sze­rű­en nem lát­ták, nem ér­zé­kel­ték őt. Nem öl­het­ték meg is­mét, hi­szen ener­gi­á­it, anya­gát már át­vet­ték, fel­hasz­nál­ták. Csak Tim lát­ta, aki ugyan­úgy járt, mint ő. Úgy lát­szik, ami­kor őket el­pusz­tí­tot­ták, még nem volt tö­ké­le­tes az ide­ge­nek tech­ni­ká­ja. Még hoz­zá kel­lett iga­zí­ta­ni az em­ber bio­ké­mi­á­já­hoz, ami ezek sze­rint még­is­csak je­len­tő­sen kü­lön­bö­zik a zsi­ráf­sze­rű lé­nye­ké­től. Al­i­sa le­he­tett az első ál­do­za­tuk, az­tán kö­vet­ke­zett Tim, majd Kel­ton. De az is le­het, hogy Kel­ton több su­ga­rat ka­pott, és tény­leg azon­nal meg­halt, vagy ő is bo­lyon­gott még lé­té­nek ma­ra­dé­ka­i­val, fi­zi­ka­i­lag ha­lott­ként, amíg az­tán tény­le­ge­sen be­fe­jez­te az éle­tét. Me­he­tett más­fe­lé is, nem az űr­ha­jó­ba. Hi­szen a me­ne­kü­lés ele­mi ösz­tön. Ezért az­tán el­ke­rül­te Al­i­sát és Ti­met, akik ha­lál­meg­ve­tő bá­tor­ság­gal vissza­tér­tek az űr­ha­jó­ba (mi­lyen ne­vet­sé­ges erre így gon­dol­ni utó­lag, hi­szen ha­lot­tak vol­tak, és az ide­ge­nek szá­má­ra is lát­ha­tat­la­nok – te­hát sem­mi koc­ká­za­tot nem vál­lal­tak).

Al­i­sa so­sem hitt ab­ban, hogy az em­ber fi­zi­kai és egyéb (szel­le­mi, lel­ki) ré­szek­ből áll. De lám, az ide­ge­nek va­la­hogy még­is két rész­re ha­sí­tot­ták. Kel­ton már ak­kor el­tűnt, ami­kor oda­kint jár­tak. Ti­met az­óta nem lát­ta, hogy az űr­ha­jó fo­lyo­só­ján el­sza­kad­tak egy­más­tól. Bi­zo­nyá­ra tel­je­sen meg­halt. Lé­té­nek utol­só ma­ra­dé­ka is el­enyé­szett. A töb­bi em­bert, a fel­de­rí­tő űr­ha­jó sze­mély­ze­tét a tö­ké­le­te­sí­tett ki­vég­zé­si mód azon­nal meg­öl­te.

Egye­dül Al­i­sá­nak ju­tott ez a sors, ami­ből a leg­fáj­dal­ma­sabb az volt, hogy a tu­dá­sát nem ad­hat­ta to­vább. Va­ló­já­ban már ti­zen­há­rom nap­ja lé­te­zett eb­ben a fur­csa nem­lét­ben. Ta­lán csak egy el­pa­za­rolt ener­gia­mor­zsá­ba zár­va ál­mod­ta vé­gig a va­ló­sá­got, las­san fel­él­ve ezt a csöp­pecs­ke ener­gi­át.

Még meg­ér­te ha­jó­ja pusz­tu­lá­sát is. De azt már nem tud­ta meg­mon­da­ni, hogy ez mennyi idő­vel a hi­pe­rűr­já­ró el­pusz­tí­tá­sa után kö­vet­ke­zett be. A ki­seb­bik jár­mű kö­dé­ben alázu­hant, rá a han­gár pad­ló­já­ra, de az át­en­ged­te őt. Így szűnt meg min­den kap­cso­la­ta az anya­gi vi­lág­gal. Le­be­gett a han­gár alat­ti rak­tár­ban. Az­tán át­su­hant en­nek is a pad­ló­ján, le, szin­tek­kel lej­jebb a hajó kül­ső bur­ko­la­tá­hoz. És in­nen ki a sza­bad­ba. Az űr­ha­jó alatt le­beg­ve né­zett át an­nak fém­szer­ke­ze­tén úgy, mint egy üveg­la­pon. Lát­ta az ide­ge­ne­ket, amint át­vo­nul­nak a han­gár­ból a lift­szo­bá­ba, és az an­ti­gra­vi­tá­ci­ós kür­tőn át tá­voz­nak. Az­u­tán fel­so­ra­koz­tak az űr­ha­jó előtt, és ugyan­úgy por­rá lőt­ték, mint a má­si­kat, majd fel­szív­ták. Vál­to­zat­la­nul öt­ve­nen vol­tak. A ro­bot­lány na­gyon ha­té­kony volt, de ezt már sen­ki sem tud­ja meg.

Az űr­ha­jó fel­emész­té­se után az ide­ge­nek tá­voz­tak. Gya­log el­ban­du­kol­tak egy tá­vo­li bar­lang felé, hogy itt akár év­ez­re­de­ket vár­ja­nak azt az ener­gi­át fel­él­ve, amit most szív­tak ma­guk­ba. Egyéb­ként nem lát­szott raj­tuk sem­mi vál­to­zás at­tól, hogy egy egész űr­ha­jót (el­né­zést: ket­tőt) fel­fal­tak. Al­i­sa vi­szont kezd­te ér­te­ni a köz­tük fo­lyó kom­mu­ni­ká­ci­ót. Ahogy egy­re tá­vo­labb ke­rült meg­gyil­ko­lá­sa idő­pont­já­tól, ahogy tel­je­sen el­sza­kadt az anya­gi vi­lág­tól, egy­re job­ban lát­ta és ér­tet­te az ide­ge­ne­ket. De sza­vát em­be­ri fül nem hall­hat­ta meg, írni, üzen­ni nem tu­dott, mert a tár­gya­kat már nem érint­het­te meg. Igaz nem is vol­tak kö­rü­löt­te tár­gyak, csak a boly­gó pom­pá­zott, ha­mis idillt su­gall­va cso­dá­la­tos tá­ja­i­val.

Al­i­sa ér­zé­kel­te az ide­ge­nek ter­ve­it, és ab­ban meg­nyu­go­dott, hogy egye­lő­re nem in­dul­nak por­tyá­ra. A kü­lön­bö­ző vi­lá­gok­ban el­he­lye­zett csap­dák ki­vá­ló­an mű­köd­tek. Sok fel­fe­de­ző jött in­nen is, on­nan is, és a bot­sze­rű ide­ge­nek­nek iga­zán nem szá­mí­tott, ha év­mil­li­ók tel­nek el két lá­to­ga­tás kö­zött. A vá­ra­ko­zás a leg­ki­sebb ener­gia­igé­nyű ál­la­pot, és a ter­mé­szet­ben min­den az ala­cso­nyabb ener­gia­ál­la­pot­ra tö­rek­szik.

A bot­sze­rű ide­ge­nek a ma­guk mód­ján bol­do­gan él­tek, mind­össze öt­ve­nen az egész boly­gón, de ké­szen arra, hogy pó­tol­ják öt fő vesz­te­sé­gü­ket, amely a ré­szük­ről egy egész nem­zet­ség le­he­tett.

Al­i­sa már a ter­mé­szet ré­sze­ként lát­ta őket, és úgy érez­te, hogy nincs joga ha­ra­gud­ni rá­juk. Annyi­val tö­ké­le­te­seb­bek azok­nál, aki­ket meg­esz­nek, hogy nem is gon­dol­nak saj­ná­lat­tal az övé­ké­től el­té­rő élet­re. Va­jon saj­nál­ja, saj­nál­hat­ja-e az em­ber a sült csir­két vagy az élet vi­rág­já­ban a föld­ből ki­té­pett ré­pát? Nem saj­nál­koz­hat, mert ak­kor sa­ját lé­tét ve­szé­lyez­te­ti. Mor­bid do­log egy táp­lál­ko­zá­si lánc ré­sze­ként élni, de az élet­nek ezen a szint­jén nincs más. Lám, az ide­ge­nek mennyi­vel fej­let­teb­bek ná­luk, még­is ré­szei a táp­lál­ko­zá­si lánc­nak, és ta­lán van, aki őket is meg­eszi…

Al­i­sa nem tud­ta, mi lesz a sor­sa, med­dig „él”, de egy­re le­tisz­tu­ló, ér­ze­lem­men­tes­sé váló tu­da­tá­val csak egyet saj­nált, hogy nincs, aki üzen­jen. Az Új­föld is­mét és is­mét el­kül­di majd a fel­de­rí­tő­it. Az ide­ge­nek pe­dig újra meg újra meg­eszik őket. és mi­vel ők az élő em­be­ri szem szá­má­ra lát­ha­tat­la­nok, ta­lán so­ha­sem lesz, aki üzen­jen.

De oda­ha­za, az Új­föl­dön ta­lán akad va­la­ki, aki rá­jön, hogy ez az egész egy csap­da, va­la­ki, aki­nek hisz­nek is. Csak eb­ben re­mény­ked­he­tett.

FEDINA Lídia

Író, mű­for­dí­tó, szer­kesz­tő. 1960-ban szü­le­tett, a Sem­mel­weis Or­vos­tu­do­má­nyi Egye­te­met vé­gez­te gyógy­sze­rész­ként. A 70-es évek vége óta szo­ros kap­cso­lat fűzi a ma­gyar ani­má­ci­ó­hoz, több film for­ga­tó­köny­vét írta, má­so­kat me­se­könyv­vé dol­go­zott át. If­jú­sá­gi köny­vek is ke­rül­tek ki keze alól. 2007-ben je­lent meg első SF-re­gé­nye, A bűn kód­ja, 2011-ben pe­dig egy fan­tasy­je, Az el­fe­lej­tett va­rázs­igék. 2016-ban ki­adónk­nál lá­tott nap­vi­lá­got Vi­ro­ka­lip­szis című re­gé­nye, la­punk 317-318. szá­má­nak XL-ki­adá­sá­ban pe­dig két foly­ta­tás­ban a Hét pe­csét.