GYILKOSSÁG URTH-FOKON
Edward Wellen
Legyen világosság!
Akkor volt világosság, amikor úgy döntött. A periszkóppal letükrözött napfény engedelmesen elárasztotta a Kilences Terrárium belsejében a fülkét.
Keith Flammersfeld lecsukott szemén át is érzékelte a fényt, és tudta, hogy közvetlen környezete a szemhéján kívül biztonságos és meleg maradt. Lustán levette halántékáról az interaktív csatlakozót, mely összekötötte a számítógép-lejátszó lassan sötétedő képernyőjével, melynek segítségével az Alice tükörországban című videofilmet részt vevő szereplőként élvezte idáig.
Kinyitotta szemét, felült az ágyon, és nyújtózkodott egyet. Megeresztett egy állkapocs-ropogtató ásítást, amitől pillanatnyilag eltűntek öntelt száját szegélyező és mókushoz illő pofazacskói. Kimunkált izmai megőrzése érdekében, és hogy formában maradjon, ismét hanyatt feküdt, és jó öt percig aerobikus gondolatokra összpontosított. Túl volt a negyvenen, de nem látszott meg rajta.
Formában érezte magát a gyakorlatok után, felült, és átlendült, hogy letegye lábát a szőnyeggel borított fedélzeti padlóra. Ellenőrizte a prioritásokat, természetes szükségletei még várhattak, de gyomra korgása már nem. Megrendelte a tálcáját.
A tálca előcsúszott a rekeszfalból úgy, hogy pont az öle fölé fért. Bepakolt egy egészséges adag reggelit, mely olyan gyümölcsökből, zöldségekből és magokból állt, melyek mind itt nőttek a Kilences Terráriumban. A tálca érzékelte, amikor az étel teljesen elfogyott, és visszacsúsztatta magát a rekeszfalba.
Flammersfeld felállt, majd kilépett rövid pizsamájából. Bedobta az újrahasznosító-gépbe, belépett a mosdókabinba, ahol könnyített magán, megmosakodott, tisztára pezseghette száját, és tiszta rövidnadrágot vett fel.
Jobbra, kétlépésnyire volt az irodája. Flammersfeld belépett, leült a csúcsszámítógép elé, és billentyűket nyomott meg. A képernyőn egy üres igénylési lap tűnt fel.
Hatalmas vigyor jelent meg az arcán, miközben két dolgot írt fel a nyomtatvány megfelelő részére. Szája és szeme körüli feszes arcizmai elárulták számára, hogy gúnyos a vigyora. Amint ez tudatosult benne, gyorsan átváltoztatta vigyorát ártatlanra és vidámra. Miután emlékeztette magát, hogy teljesen egyedül van a Kilences Terrárium fedélzetén, és senki sem figyeli, lassan visszatértek arcára a gúnyos vigyor jelei.
Egy darabig mérlegelte, aztán elmentette az igénylési lapot. Már majdnem elküldte az otthoni központi irodába a Földre, mikor úgy meglepődött, hogy majdnem kiugrott a bőréből.
Képernyője jobb alsó részén egy másik képernyő kicsinyített négyzete látszott.
A felirat szerint a kép a Kettes Gömbben levő számítógéptől jött. Saját munkáját félbehagyva teljes képernyő nagyságúra nagyította a betolakodó üzenetet.
Egy darabig csak bámulta, szinte érezte, ahogy a szeme kimered.
Valaki belépett rendszerébe, és megfertőzte azt valami szertelen kontár rímmel.
Talán a nap opálos bimbó?
Vajon ezért van arcomon árnyék?
Miért zöld az ég, mint vérontó?
Ki nyeri Vörös Királynő versenyét?
Őrültség!
De még az őrültségnek is kell hogy legyen valami logikus magyarázata.
Az első lehetséges magyarázat egy számítógép-vírus. Ha ez igaz, akkor a vírus a csúcsszámítógépen keresztül lépett be, ami az egyetlen kapcsolat a Földdel és a világegyetemmel. Vajon mi lehet az oka annak, hogy trükkösen el akarják hitetni vele, az üzenet a Kettes Gömb számítógépétől érkezik, nem pedig az Egyes Gömb központi memóriájából? Talán a puszta pajkos élvezet, hogy a Kettes Gömb dzsungelébe menjen egy hiábavaló kergetőzésre? Eléggé kis győzelem ez ahhoz képest, hogy mekkora nagy munkával járhatott feltörni a védett és rendszeres frissítéssel ellátott földi Labcom rendszert.
A második lehetséges magyarázat egy potyautas, akinek jelenlétét Flammersfeld minden gyanún felülinek tartotta, és az érzékelők sem jeleztek idáig semmit. Ha igaz lenne, akkor a személynek egy teljes évvel ezelőtt kellett a fedélzetre surrannia egy utántöltés alkalmával. Ha egy potyautas mindezt túlélte volna, miközben a Kilences Terráriumbán nőtt gyümölcsökön, zöldségeken és magokon élt – bár hogyan is lenne ez lehetséges, hiszen Flammersfeld rendszeresen bejelölte, táblázatba foglalta, és nyilvántartotta ezeket az értékes dolgokat –, miért árulná el a jelenlétét pont most? Talán magányos, és társaságra vágyik? Beteg lett, és segítségre van szüksége? Megőrült, és éppen támadni akar? Kivárta a megfelelő alkalmat, és most készen áll, hogy átvegye a hatalmat?
A harmadik lehetséges magyarázat pedig a teljes őrület, Flammersfeld saját őrülete. Lehetséges, hogy Flammersfeld saját maga programozta a képernyőt, mondjuk, miközben az Alice Tükörországban álomvilágában volt? Lehet, hogy kabinláz befolyásolta az agyát, és megbomlott a tudata?
Miközben bámulta a képernyőt, a szöveg változott. Egy másik költemény jelent meg betűről betűre, lassan, vesződséges munkával, mintha merev és határozatlan ujjak írnák valós időben.
Mikor Ádám belemélyedt,
Talán akkor lettem én meg?
Mikor Éva ívbe feszült,
Életem innentől repült?
Flammersfeld összeszorította száját. Valaki volt a Kettes Gömbben.
Odasietett a rekeszfalban levő széfjéhez, és beütötte a kombinációt. A széf ajtaja kitárult, felfegyverezte magát a blaserrel, amiről nem gondolta, hogy valaha is használni fogja.
A hat gömbből álló Kilences Terrárium egy földközeli orbitális pályán keringő, hat, ugyanazon központú, egymásban elhelyezkedő gömb, R. Buckminster Fuller geodéziai alapelvén. Középpontjában egy hamis fekete lyuk biztosította a földinek megfelelő gravitációt a legbelső gömb részére. A kalibrált vonzás szinte semmivé válik a legkülső gömbben, ahol a nulla gravitációs labor található. Kabinlépcsőn vagy lifttel lehet megközelíteni. A Kilences Terrárium elég nagy volt ahhoz, hogy praktikus és hasznos legyen északi és déli kabinlépcsőt is készíteni benne. A kétirányú lift – melynek kissé ívelt a pályája, hogy elkerülje a hamis fekete lyukat – a tengely mentén haladt az egyik sarki légzsiliptől a másikig. A fülkében kapaszkodórudak voltak, ezek elősegítették az orientációt, azaz inkább a borealizációt vagy az ausztralizációt.
A Kettes Gömb számítógépe az északi félgömbben volt. Flammersfeld elindult a lift felé, majdnem belépett, aztán hirtelen más gondolata támadt.
A liftet ötperces késleltetéssel indította a Kettes Gömb felé, üresen. Szélsebesen indult vissza a szelíden kanyargó geodetikus lemezekkel borított fedélzeten a déli kabinlépcső felé, és rohant a fedélzeti nyíláshoz.
Ha valaki csapdával várja a liftből kilépő Flammersfeldet, és ez a valaki ravaszul a közelben lévő északi kabinlépcsőt is megfigyelése alatt tartja, akkor Flammersfeld, aki a déli irányból közelít, taktikájával ezt a valakit hátulról közelítené meg.
Rápillantott az órájára, nagy levegőt vett, és kinyitotta a fedélzeti nyílást. Blasere lövésre készen, átugrott a Kettes Gömb valamivel kisebb gravitációjába, oda, ahol a Holdról származó különféle nitrátadalékokkal dúsított földben gazdagon tenyésztek a pompás növények.
Lágyan ért földet, fedezéket keresett a lassan lengedező rozs tíz méter magas állványában. Visszatartotta lélegzetét, hallgatózott a finomra programozott lágy susogásban, de semmit sem hallott. Túljárt a betolakodó eszén, biztonságosnak tűnt a kilépés.
Gyorsan átjutott a vaskos fehérrépák, óriási endíviák, gömbölyű borsók és terjedelmes babok között. Kevesebb mint négy perc alatt érte el a duzzadó édesburgonyákat. Már majdnem odaért. A számítógép a magas diófa alatt van, innen nézve pontosan egyenes irányban. Azon túl voltak az irtózatos nagyságú paradicsomok, az elképesztő paprikák, a hatalmas saláták és testes káposzták, majd távolabb egy kupac talajdúsító, és mindezek mögött a lift.
Nesztelenül közelítette meg a diófát, kikémlelt törzse mögül. Meglátta a számítógépet, de senki sem volt ott.
A paradicsombokrok eltakarták kilátását a lift irányába. Flammersfeld nagy lendületet vett a földön, egy hatalmas ugráshoz készült. Öt méter magasban egyik kezével elkapta egy harminc méter magas paradicsombokor ágát, ott lógott, miközben végignézett a bokrokon és lombokon, és blaserével körülkémlelt.
Hirtelen meghallotta, amint a lift életre kelt.
Ez a hang egy lesben állót a megfelelő hely elfoglalására késztetné. Flammersfeldnek magasan fekvő kilátása volt a saláta- és káposztaparcellákra. Egy lesben állónak ott tiszta kilátása lenne a liftre és az északi kabinlépcsőre. De nem mozdult senki.
A lift megállt, ajtaja oldalra csúszva kinyílt. Flammersfeld figyelte, hogy lát-e bármiféle mozgást, de blaserével hiábavalóan kémlelt. Senki sem várt elrejtőzve.
Ott lógott, arca vörösödött a méregtől és bosszúságtól; a paradicsomok akkorák voltak, mint a feje, mely beillett volna egynek közülük. Végül a kergetősdi mégiscsak hiábavalónak bizonyult.
Grimaszolva rakta vissza blaserét rövidnadrágja övébe, és ágról ágra mászva ereszkedett le a bokorról. Miután leért a földre, elindult a számítógép felé.
Belelépett egy tekervényes indába, meg is jegyezte magában, hogy majd el kell takarítania a hulladékot és az aljnövényzetet, amilyen hamar csak tud rá időt szakítani. Még mielőtt rájött volna, hogy a tekervény egy hurok, az összeszorult bokája körül, és mielőtt még le tudott volna hajolni meglazítani, teste a magasba repült, és ott himbálózott fel és le, lábával a hurokban, a hurok másik vége a magas diófa egy rugalmas ágához kötve.
Szemét a magasba emelve lenézett a mélybe, észrevette a pecket és egy másik, vágott végű indát, mely a faágat a padlóhoz rögzítette. Hol lehetett lent a csapdaállító, aki elvágta a csapda zsinórját?
Flammersfeld úgy tett, mint aki tehetetlen. Pocskondiázott mindent, forgolódott a folyamatosan fenntartott enyhe szellőben. Hangját rémültre változtatta:
– Segítség! Engedjenek le! Kérem!
Az átkozott potyautas – mert ekkorra Flammersfeld értelemszerűen a második magyarázatnál maradt – mégsem mutatta meg arcát.
Flammersfeld már nem volt képes sokáig így várni még a Kettes Gömb jelentéktelen gravitációja mellett sem, mert a hurok a lábában elszorította a vérkeringést.
Adott magának még egy gyötrelmes percet, majd miután nem mutatkozott semmilyen ellenség, kihúzta a blasert az övéből, és elvágta a bokrot.
Estében a blasert a padló felé irányította, és megnyomta a ravaszt. A kiáramló zselés fény lelassította a zuhanását annyira, hogy gurulva tudott földet érni.
Feltápászkodott, és nagyot nyögve vette tudomásul, hogy zsibbadt lába feladta a szolgálatot. A másik lábára helyezte súlyát, és körülnézett, hogy lát-e másik csapdát, vagy akár egy nyílt támadás lehetőségét. Felnézett a magasba a diófa ágai és lombozata közé, nem látott semmi gyanús szerkezetet maga fölött, és hátát a fa törzsének döntötte. Miközben lehajolt, hogy bokájáról levegye a hurkot, meglátott a földön néhány káposztalevél-darabkát.
Leesett az álla, amint a dermesztő eszmélés belevágott.
Szája elkeskenyedett. Rendben van! Már rájött, mivel áll szemben.
A három lehetséges magyarázat egyikéről sem volt itt szó. Hanem egy negyedikről… és ez valószínű, aztán néhány percen belül pedig bizonyítható lesz.
Felnevetett, miközben a szegény szerencsétlen teremtményre gondolt, mely őt cserkészi!
Aztán dühös lett. Alábecsülte a lényt. Fel sem merült benne, hogy ettől a lénytől is származhatnak azok a rímek, melyeket a számítógép képernyőjén látott. El kellett ismernie a lényt, sokkal inkább, mint gondolta volna. Mégis, most, hogy már rájött, már tudta, hogyan bánjon el a fenyegető veszedelemmel.
– Rendben, te rohadék! – morogta rosszindulatú vigyorral. – A saját sírodat ásod!
Egyenesen a káposztákhoz bicegett. Lenézett, és bólintott, egy megüresedett helyet látva. Itt valamit kitéptek gyökerestől, bár látszott, hogy kezdetleges módszerrel megpróbálták elsimítani a megbolygatott földet.
Mintha ez a lény be tudná csapni! Pontosan tudta, hogy mi nőtt pont ezen a helyen, és aminek itt kellene nőnie, az most elszabadult.
A földet közelebbről vizsgálva észrevette a tejszerű zöld pöttyök vonalát, melyek az üres hely közepétől indultak. Megérintette az egyiket. Ragadós. Megszagolta az ujját; vigyora szélesedett. Az átkozott dolog valósággal el volt kárhoztatva. Vajon tudta-e, hogy már nincs sok ideje hátra?
A nyom rövid volt, hirtelen véget ért egy közeli káposztánál. Egy frissen szakadt rész jelezte, hogy hol tépték le a levelet. Mosolya ennél már nem is lehetett volna nagyobb. A lény bizonyára a levelet használja a vérzés elállítására.
A nyomnak itt vége lett, ezért Flammersfeld másfajta jelek után kutatott.
A közeli talajdúsító kupac irányába pillantott. Lelkiismeret-furdalást érzett, hogy idáig elhanyagolta, hogy hagyta megrothadni és majdnem komposzttá válni. Megmerevedett Mintha valami megváltozott volna: az összetevők máshogy helyezkedtek el. A kupac fele faágakból állt melyeket tanulmányozás céljából elkülönített, lenyesett, és durva falemezekre hasított, másik fele pedig kinyomtatott papírhulladék volt. Úgy gondolta, a papír most elszórtabban és kevésbé rendezettebben helyezkedik el, ráadásul a kupac egy nagyobb felületét takarja be annál, mint mikor utoljára nézett oda.
Lehet, hogy a lény alatta rejtőzik.
Flammersfeld a blasert tüzelésre készen tartotta.
Szabad kezével lerángatott egy csomó hosszú, nyirkos és penészes, hajtogatott számítógéppapírt, melyek repülő zászlóként lebbentek tovább. A lényt nem találta meg, de előkerült valami, ami egy kezdetleges katapultnak tűnt, egy olyan dolog, mely ágakból, kúszónövényekből és egy összesajtolt földgombócból állt, melyet némi zöldségekből nyert ragasztó tartott össze. Talált még egy fogantyúval ellátott csörlődobot is, mely emelőként szolgált, ez szintén felvágott faágakból és kúszónövényekből készült.
Minkét szerkezet olyasminek tűnt, mintha egy gyermek rakta volna össze, de működtek. A katapult a faág fölött átlőtte a kúszónövény nehezebb végét, és az emelő lehúzta az ágat.
Egy darabig még nézelődött, és talált valamit, egy fél dióhéjat, mely legalább akkora volt, mint amikor csészét formál a tenyeréből. A mérethez hozzá volt szokva, inkább a dióhéj tartalma volt számára furcsa.
A lény az üres, fél dióhéjat mozsárként használta, gyantaszerű fekete ragadós anyaggá zúzott össze benne valamilyen fűszeres, kátrányos szagú növényt. Egy köpés habjának nyoma elárulta a kezdetleges előkészületet.
Flammersfeld fejében az amiláz víziói táncoltak. Mi is lenne ebben az esetben a zöldpaprika sajátos enzimatikus működése? Mert biztos volt benne, ha analizálná, azt találna. Egyértelműnek tűnt, hogy a lény kurárét, egyfajta nyílmérget készített. Ez az anyag pontosan úgy nézett ki.
Flammersfeldet kiverte a veríték. Valamire tényleg szüksége volt, ami ernyeszti feszültségét, de nem erre a fajtára. Ez a fajta a halálba ernyesztheti.
Jobb, ha most rögtön elhúz innen. A lény bizonyára el fog vérezni, de vajon milyen hamar? Flammersfeld egy csomó – a lénnyel összefüggő – dolog miatt nem érezte már olyan magabiztosnak önmagát.
Hogyan is nem vette észre ébredező intelligenciáját és utálatát, mellyel ellene fordult?
Még mindig összegörnyedve meghátrált. Életében először nézett körül ezen a kis világon egy másfajta lény szemszögéből.
A káposzták parcellájáról a számítógép képernyője jól látható. Mennyit tanulhatott a lény egyszerűen azzal, hogy nézte és hallgatta a munkát és játékot!
De ez nem az elmélkedés időszaka volt. Eljött az ideje, hogy lelépjen, még mielőtt elrepül egy pici nyíl, vagy döfésnek indul egy kis lándzsa.
Flammersfeld felegyenesedett, és bicegve, de gyorsan indult a nyitott lift felé.
Felsóhajtott, mikor odaért, és kinyújtott kezével nyúlt az ajtócsukó és liftindító gombok irányába.
A gyilkos akkor surranhatott be a liftbe, mikor Flammersfeld a hurkon himbálózott.
A felvonófülke bal innenső sarkából, ahol a gyilkos észrevehetetlenül rejtőzött el – mert a lift ajtaja nem volt annyira széles, mint a maga a lift –, egy gyenge kar döfte a mérgezett végű gallyat Flammersfeld bal bokájának puha részébe.
Flammersfeld lebámult a szomorú, de bölcs, és fáradt, de kíméletlen arcra.
– Átkozzon el a jóisten! – mondta.
– Te legyél átkozott!
Ez volt a legelső és legutolsó alkalom, hogy hallotta a rekedt, sípoló hangot.
De most nem ezen gondolkodott. Az járt a fejében, hogyan tud odaérni a laboratóriumba úgy, hogy még időben el tudja készíteni az ellenmérget. Szíve kalapált, miközben benyomta az ajtócsukó és lefelé indító gombokat.
Szeme üvegesedett, és nem nézett a lényre egészen addig, míg a lift meg nem állt, és az ajtó ki nem nyílt. Ekkor odébb rúgta a lényt, hogy ne legyen útjába, és két botladozó lépést tett előre, mielőtt teljes hosszában elvágódott a fedélzeten.
A gyilkos nem tudta elállítani zöld vérének folyását, és hamarosan követte Flammersfeldet a halál próbájának sötét küszöbén át. De a gyilkos elnyerte, amit akart: bosszút és kegyelmet.
* * *
H. Seton Davenport, a Földi Nyomozó Iroda felügyelője mindenre számított, csak egy fejen álló nyomozóra nem. Mégis ezt találta, mikor besétált.
Dr. Wendell Urthnak, a Föld földönkívüli tudósai legjobbjának hangja furcsán hangzott, mikor beengedte Davenportot. Davenport elcsípett egy kis furcsa felhangot, amint a vékony tenorhang megszólalt:
– Lépjen be!
De Davenport nem is álmodott arról, hogy ez dr. Urth fejenállási kísérletének eredménye. Legalábbis első pillantásra annak tűnt, amit az F. Ny. I. tudósa, a hivatalos konzultáns tett.
Egy alaposabb ismételt megfigyelés után már úgy tűnt, hogy valójában dr. Urth teljes figyelemmel egy naphologramot görgetett a lambéria alsó részei mentén. Ezt azért tette, hogy megvilágítsa a padlót a kilógó könyvfilm polcok alatt.
A fejébe áramló vértől dr. Urth csupasz szeme még inkább hipertireózisosnak tűnt. Az, hogy a szeme csupasz, és az, hogy a jó doktor ingének alsó része kilógott, elárulta Davenport számára, hogy mije van fent vagy lent, illetve hozzá közelebb. Anélkül, hogy még egy lépést tett volna, Davenport elkezdte fürkészni a padlót.
Mégsem a földön, hanem az alsó polcon vette észre, ott, ahová felpattant. Két lépést tett, kinyúlt, és felvette azt, amire dr. Urth vadászott.
– Itt van, dr. Urth!
– Valóban itt vagyok – felelte zihálva dr. Urth. – Bármilyen kellemetlen is – szólt látszólag ismételve Davenport szavait és hangsúlyát. Elfordította teste fejjel lefelé lévő részét, Davenport felé fordult, hunyorgott szemével, majd kétségtelenül rájött, hogy mit is tart a kezében Davenport. – Ó! – Lihegve és fújtatva egyenesedett fel, rátette egy rakás papírra a napenergiával működő nap-hologramot, mely kétségkívül fel volt töltve, és nemcsak azért, hogy papírnehezékként szolgáljon, hanem azért is, hogy segítsen bevilágítani a hatalmas, gyengén megvilágított és zsúfolt termet.
Dr. Urth elvette a szemüveget Davenport kinyújtott kezéből.
– Köszönöm! – Aztán megeresztett egy transzformáló mosolyt, egy olyat, mely átváltoztatta a pislogó bagoly képét sugárzó Buddhává, és hozzátette: – Ön már megkapta a jutalmát, hiszen látta már, hogyan csinálom a pápaszem-figurát! – Szemüvegét megdörzsölte inge szélével, átkukucskált üvegén, aztán felvette. Két füle megtette dolgát, de gomb formájú orráról lecsúszott a keret.
Davenportot egy kézmozdulatával egy szék irányába invitálta. Ő maga letelepedett saját karosszékes asztalánál, közben nagyot sóhajtott, amit a szék visszhangként ismételt. Keresztbe rakta kezét a pocakján, és várakozássál nézett. Pocakja még inkább kihangsúlyozta várakozó álláspontját.
– Gondolom, a Kilences Terráriumbán történt halálesetről van szó.
Davenport bólintott.
– Valóban a haláleset a megfelelő szó, ez idáig. A haláleset szót többféleképpen is értelmezhetjük addig, amíg nem tudjuk a halál nemét megfelelően besorolni. Nem hívhatjuk balesetnek, nem hívhatjuk gyilkosságnak, és nem állunk rá készen, hogy öngyilkosságnak nevezzük.
Dr. Urth kényelmesebb pozícióba helyezkedett.
– Mondja el a részleteket!
– Egyszerűbb és könnyebb, ha megmutatom.
Davenport előhúzott öblös zsebéből egy köteg hologramot. Közelebb húzta székét dr. Urthhoz, hogy megmutassa neki egyesével a hologramokat. Előredőlve mutogatott és magyarázott.
– Itt a Kilences Terrárium közelképe, amit a vizsgálójárműből fényképeztek, amikor közeledett a rendellenes állapot vészjelzőjének jelzése miatt. Flammersfeld, a Kilences Terrárium egyedüli kísérletező személyzete, nem sugározta időben napi jelentését a földi központba, nem nyomta meg a „minden rendben” jelzőgombot a kijelölt időpontban, és nem válaszolt az aggódó hívásokra… Itt vannak azok a képek, melyeket a kiérkező rendőrtiszt készített mindkét dokkolónyílásról, mielőtt még behatolt az északi dokkolón keresztül. Láthatja, hogy legalább egy évig gyülemlett érintetlenül az űr pora mindkét dokkolón… És itt van a halál helyszíne, a legbelső gömbben.
Dr. Urth saját kezébe vette ezt az utolsó hologramot tüzetes vizsgálat céljából, aztán fürkészően nézett Davenportra.
– A hologramból nem sokat lehet megtudni azontúl, hogy Flammersfeld éppen akkor jött le a Kettes Gömbből lakónegyedébe, és lehozott magával egy káposztát, vagy azért, hogy tanulmányozza, vagy azért, hogy megegye, és még azt, hogy kilépett a liftből, ahol elesett és meghalt, mert valamilyen módon egy mérgezett végű dárda került a bokájába. Ez a hologram nem mond eleget ahhoz, hogy segítségére lehessek a halál nemének azonosításában. Mi újság a bonctani vizsgálattal? Mi volt a méreg?
Davenport megrázta fejét.
– Ez az, ami furcsa. Azt gondolná az ember, hogy egy olyan szinten lévő biokémikus, mint Flammersfeld, a laboratóriumában kémcsövekben állította volna elő, ásványi szennyeződés nélkül. De ez egy egészen furcsa fajta, kezdetlegesen elkészített nyílméreg. A nyomozó talált valamennyit ebből a ragacsos anyagból egy dióhéjban, melyet a Kettes Gömbben egy szeméthalomnál látott meg – mondta, miközben egy újabb hologramot nyújtott át: – Itt van egy fénykép erről is.
Dr. Urth félig-meddig biccentett, félig-meddig a fejét rázta.
– Értem, de mik ezek a dolgok itt?
Davenport oda nézett, ahová dr. Urth mutatott.
– Ó, igen, azok. Úgy tűnik, az ott egy játékemelő és egy játékkatapult. Egy mérnökhöz fordultunk segítségért, ő annyit mondott, hogy nem érnek túl sokat, de működőképesek. Talán Flammersfeld második gyermekkorát élte.
Dr. Urth kételkedve mordult fel. Ismét a halál helyszínének hologramját nézte. Rámutatott zömök ujjával egy zöld-fekete masszára.
– Ez lenne a káposzta?
Davenport grimaszolt.
– Rossz. Teljesen megromlott, mire nyomozónk odaért. Azt mondta, bűzlött a hely, ezért, miután fényképet készített róla, elégette.
– Rossz.
– Igen, rothadt.
Dr. Urth kritikus szemmel nézett az F. Ny. I. felügyelőjére.
– Nem a káposztáról beszélek, hanem a rendőrtiszt eljárásáról. Meg kellett volna őriznie a bizonyítékot függetlenül attól, hogy mennyire találta undorítónak.
Davenport nem védte meg, de nem is hibáztatta a rendőrtisztet. Csakúgy, mint a rendőrtiszt, ő sem tartotta a káposztát bizonyítéknak, csak egy véletlenül ott lévő dolognak.
– Talán.
– Semmi talán nincs ezzel kapcsolatban – szólt nyersen dr. Urth. Pocakja pillanatnyi izgalmat árult el, mely végül sóhajtássá csillapodott. – Nos, már nem lehet ezen segíteni. De bárcsak közelebbről meg tudtam volna vizsgálni azt a káposztát! Van valami különös benne.
Davenport vigyorogva válaszolt:
– Semmi probléma. Ez egyike az újfajta SOTA-hologramoknak. Látja a zárt buborékgömböket a bal oldali és felső széleken?
Dr. Urth most először észrevette a két gyöngyszemnyi levegőbuborékot, melyek majdnem egymást érintve helyezkedtek el a hologram-film bal felső sarkában. Szeme felcsillant.
– Úgy érti, ha sztereotaxikus helyzetbe hozom a káposztát, az megnagyobbodik?
– Pontosan. A szélüknél fogva mozgathatja a buborékgömböket. A gömbökkel tudja koordinálni a kép nagyítandó területét, és azon a részen, melyet részletesen akar vizsgálni, a minőség automatikusan javul. Persze van határa a minőség javulásának, de sokkal többet fog látni annál, mint amennyi most látszik.
Dr. Urth összecsípte és úgy mozgatta a gömböket, hogy ötszörös nagyításban látszódjon az a rész, melyen a káposzta van.
Hosszasan és behatóan tanulmányozta a hologramot, végül levette szemüvegét, hogy le tudja törölni a megerőltetett vizsgálódás okozta könnyeket a szeméből.
– Sokkal jobb, de még ez sem az igazi. Problémám nem a kép felbontásával van, hanem magával a rajta levő tárggyal. A káposzta elmosódott maradt, a bomlásnak köszönhetően. Be kell látnom, még ha a rendőrtiszt megőrizte volna vizsgálat céljából, még akkor is nehéz lenne kivenni a részleteket. Ez persze nem jelenti azt, hogy megsemmisítése nem jelent nagy veszteséget. Meg tudnánk állapítani a pontos összetételét boncolással.
– Boncolással? Egy káposztáét? – nézett hitetlenül Davenport.
Dr. Urth kurtán bólintott.
– Boncolással. Óvatosan választom meg a szavaimat.
Szája hirtelen megrándult, meglepetésszerűen kiegyenesedett, hangja viccesre váltott:
– Ha duplán töltöm meg a káposztát, akkor sem tudom kétszer megenni! – Aztán ismét teljesen komoly hangon tette hozzá: – Nyilvánvaló, hogy valami rosszul sült el a kísérlettel vagy a kísérletezővel, esetleg mindkettővel kapcsolatban.
Davenport még mindig a boncoláson gondolkodott. Vajon hová akar dr. Urth kilyukadni?
Dr. Urth sóhajtva adta vissza a halál helyszínén készült hologramot. Kissé megborzongott, aztán olyasformán nézett Davenportra, mint aki azon gondolkodik, hogy vajon Davenport észrevette-e.
Davenport pókerarcot vett fel.
Dr. Urth egy könnyedebb sóhaj után így szólt:
– Ez egy kis töprengést igényel.
Komoly képet vágva, de csillogó szemmel nézett látogatójára.
– Mit szólna egy ujjnyi Ganymeadhöz?
– Boldoggá tenne! – Davenport hallott mára Ganymeadről, de még sohasem látta vagy kóstolta. Tudta, hogy rendkívül ritka és szerfelett drága, és azt is, hogy sok közösségben tiltva van. Nem volt kedve megkérdezni dr. Urtht, hogyan jutott birtokába.
– Benne vagyok.
De már nem is volt annyira benne, mikor dr. Urth előhúzott karosszékes asztala bárszekrény-fiókjából két tartályt és két poharát, és az egyik tartályban ujjak voltak.
Dr. Urth kirázott két ujjat, és egy-egy darabot beleállított a poharakba, körömmel lefelé.
Davenport iszonyodva nézte.
Urth rózsaszínű szájának egyik oldala megemelkedett.
– A Ganymead két komponensből áll. A folyékony rész aktiválja a szilárd részt. A „köröm” egy kristályképződés. Figyeljen!
Borostyánszínű folyadékot öntött a másik tartályból a poharakba, s amint a folyadék ráloccsant a körömre, az ujj felolvadt. Az egész elegy tiszta ibolyaszínűvé vált, zamata csiklandozta az érzékeket. Dr. Urth felolvasztotta a másik ujjat is, majd az egyik poharat átnyújtotta Davenportnak, a másikat pedig pohárköszöntőre emelte.
Davenport is felemelte saját poharát, beleszagolt, majd kortyintott egyet. Szívfájdítóan élvezetes, és élvezetesen szívfájdító. Észrevette, hogy veszélyes is lehet, hiszen könnyen hozzá lehet szokni, de nem egykönnyen lehet beszerezni.
A zamatos, de erős italtól dr. Urth filozofikussá vált.
– Tulajdonképpen a Ganymead nem a Ganymedesről, hanem a Callistóról származik. Oly sok mindennek helytelen a neve. Mi is van egy névben, Davenport? Tulajdonképpen az én nevem kellene hogy Davenport legyen, hiszen én vagyok a lustálkodó, a díványtámasztó, a krumpliágyban pihenő krumpli1. Legfeljebb egy futórózsa leláncolva, úgy, mint én az Egyetemhez. Ön hordja a nyúlcipőt, ön rohangál állandóan. Davenport, nem illik önre a neve!
Davenport megengedett magának egy mosolyt. Orra éles volt, csakúgy, mint szimatja, és egy fiatalkori összezördülés csillag alakú forradást hagyott arca jobb felén. Az ember megelégelheti szakmáját, elveszítheti kalandvágyát, és – bár gyengéden ápolja a harmadik típusú találkozásai emlékét – majdnem irigykedve néz a magányos akadémikusra, áld elméjével kalandozik. Lehet, hogy a Ganymead tette filozofikussá, sőt fecsegésre hajlamossá, már majdnem belekezdett az életről kialakult érzései kifejtésébe, mikor dr. Urth megspórolta neki ezt.
Dr. Urth megitta az utolsó kortyot, szeme elé emelte poharát, és átnézett az ürességen, majd letette sajnálatos visszavonhatatlansággal.
– Vissza a munkához! Ahhoz, hogy Flammersfeld halálát megfelelő névvel illessük, meg kell értenünk először is a Kilences Terráriumot és azt, hogy mit is csinált ott Flammersfeld.
Felemelte mutatóujját, bár Davenport nem mutatta jelét, hogy közbe akarna vágni.
– Tudom, úgy gondolja, hogy ön tudja, de kérem, legyen türelmes addig, amíg elmondom, miről gondolom én, hogy tudom. Hadd kezdjem a nyilvánvalóval, és hadd szögezzem le az ismert tényeket, hiszen semmi sem kerüli el az ember figyelmét könnyebben, mint a nyilvánvaló, és semmi sem olyan rejtélyes, mint az ismert.
Davenport széles mozdulattal emelte fel tenyerét, jelezve dr. Urthnak, hogy rajta a sor.
Dr. Urth hasonló jóindulattal bólintott.
– Az ekológia felbontásának megelőzése érdekében a Földön törvényeket hoztak a genetikailag módosított növények és állatok termesztése és tenyésztése ellen. Az ilyen irányú kísérleteket a bolygón kívül kell végezni. Ezért jöttek létre a földközeli orbitális pályán keringő Terráriumok, melyekből már legalább egy tucatnyi van, ugye? Szintén előnynek számít a nulla gravitáció, mely lehetővé tesz olyan technikákat, mint az elektroforézis, mely koncentrált proteinoldatok gyors és folyamatosan áramló frakcionálása magas intenzitású elektromos erőtérben.
Egyik szemét Davenportra emelve mondta:
– Ön következik. Mit gondol, mit tud a Kilences Terrénumról és Flammersfeld kísérleteiről?
Davenport vállat vont.
– Én összesen annyit tudok a Kilences Terráriumról, hogy hat évvel ezelőtt építették és helyezték üzembe, és még azt, hogy Flammersfeld volt az első és egyetlen személyzete. Összesen annyit tudok Flammersfeldről, hogy keményen dolgozott, sohasem ment szabadságra, és rendszeresen mondott nemet pihenési lehetőségekre. A központi irodájában dolgozó feljebbvalói szerint az összes szükséges kikapcsolódási lehetőség, melyre szüksége volt, az az interaktív videofilm volt, és valóban, halála bekövetkeztekor az Alice Tükörországban volt a számítógép-lejátszóban. Párhuzamosan két különböző kutatási témán is dolgozott, és tervei is voltak a jövőre nézve, hiszen az utolsó, bár el nem küldött igénylési lapján sertésembrió és sastojás szerepelt.
Dr. Urth összeráncolta szemöldökét, és megigazította szemüvegét.
– Szeretném látni a jegyzeteit azzal a két különböző kutatási témával kapcsolatban, melyet említett.
Davenport kényelmetlenül érezte magát.
– Elképzelhető, hogy ez nem lesz lehetséges.
Dr. Urth összeszorította száját, majd így szólt:
– Talán a titoktartási minősítésem nem elég magas? Ha erről van szó, akkor viszlát!
Davenport sietve válaszolt:
– Szó sincs róla, dr. Urth, egyáltalán nem erről van szó. Különben is, azt hiszem, önnek kozmikus titoktartási minősítése van.
Dr. Urth szíve meglágyult.
– Akkor mi a probléma? Talán Flammersfeld megsemmisítette a jegyzeteit?
– Erről sincs szó. Az a baj, hogy úgy tűnik, Flammersfeld paranoiásán titokzatoskodó volt. Jegyzetei a számítógépe memóriájában vannak, de jelszavakkal védve, melyeket nem tudtunk feltörni, idáig.
– Csodálom az optimizmusát, uram, de az optimizmus, bármennyire nagyszerű dolog, még akkor is, ha ostobaság, csak a jövő lakomájának ígérete, pedig még csak a magvakat vetjük, amitől nem lakunk jól.
Davenport elvörösödött.
Dr. Urth megenyhülve mondta:
– Két különböző kutatási téma, ennyit már tud ön. Lehet, hogy többet is tud, mint hiszi, feltéve, ha meg tudná adni a két téma címét. Feljebbvalóinak a központi irodában kellett hogy legyen valami elképzelése arról, hogy min dolgozott, ha jóváhagyták igénylési kérelmeit.
Davenport szeme felcsillant:
– Nem jut eszembe a témák pontos címe, de arra emlékszem, hogy a vérzékenységre keresett gyógymódot, és arra is, hogy kereste a – hm… – a növénysejtek irányérzékelő szenzorait.
Dr. Urth megveregette a hasát, mint aki éppen most evett valami finomat.
– Kitűnő. Vérzékenység. A vérzékenyek betegsége. A királyoké, mint például a Romanov-házé a cári Oroszországban. A nők adják tovább egy lappangó X kromoszóma formájában, de ők maguk nem betegek. A legkisebb seb is erősen vérzik. Egy kémcsőben a normális vénás vér öt és tizenöt perc között alvad meg, míg a vérzékenyek alvadási ideje változó, harminc perctől órákig is eltarthat. Egy magától értetődően a nulla gravitációhoz illő kutatási téma. Már maga a vérplazma mennyisége is kizárhatja annak elektroforézises részekre bomlását nulla gravitáción, ugyanez viszont nem áll fenn csekélyebb alkotóelemek esetében, mint például az alvadással kapcsolatban.
Hangja az izgalomtól emelkedett:
– Igen, igen! És Flammersfeld másik kutatási témája szintén illik a nulla gravitációs környezethez! A növények világának van egy sok fejtörést okozó rejtélye: hogyan érzékeli a növény a gravitációt? A növények általában függőlegesen nőnek, de idáig még nem találtuk meg sejtjeikben az irányérzékelő szenzort Persze, így van! Megtaláltuk a választ!
Davenport dr. Urthra bámult.
– Megtaláltuk?
– Nyilvánvaló, legalább annyira, mint az orrom arcomon – felelte élesen dr. Urth.
Lehet, hogy pontosan ezért nem látom, gondolta magában Davenport. De egy megnyerő arckifejezés álarca mögül így szólt:
– Azt mondta, hogy semmi sem kerüli el az ember figyelmét könnyebben, mint a nyilvánvaló.
– Legalább figyelt rám – szólt dr. Urth úgy, mintha róla mintázták volna a türelem szobrát. – Akkor most hallgasson meg egy részt egy versből!
Itt az idő, Rozmár így szólt,
Beszélni a dolgokról:
Cipőkről, hajókról, pecsétviaszról,
Káposztákról, királyokról,
Hogy a tenger miért forrón forr,
És a szárnyas disznókról.
Dr. Urth mosolyogva nézett Davenportra.
– Nem tudja az ember, hogy nevessen vagy felhorkantson egy ilyen abszolút értelmetlenségen. Hát nevessünk! Nekünk, embereknek szükségünk van egy kis könnyed lazításra; van, amikor túl sok gravitáció nehezedik ránk.
Davenport nem nevetett, de nem is horkantott fel.
– Ez egy gyerekkönyvből van, nem?
– Valóban. Lewis Carroll néven lett híres Charles Lutwidge Dodgson. Az Alice Tükörországban tartalmazza a versszakot.
– Flammersfeld interaktív videofilmje!
– Igen, az.
Davenport megrázta fejét.
– De hogy jön ez ide?
– Úgy, hogy kapcsolódik egy még ennél is régebbi gyermekrímhez.
Vén Káposzta Királya
Egy vidám öreg lélek,
Vidám öreg lélek ő,
Káposzta Királya;
Kérte a pipáját,
És hozzá kupáját,
És hívta hegedűs hármasát.
Minden hegedűsnek hegedűje van,
A Királynak pompás hegedűse van;
Trallala, lallala vonják a vonót,
Messzeföldön senkinek hasonló csodája
Mint Káposzta Királya és hegedűs hármasa!
Ezúttal Davenport nem bírta megállni a nevetést. Pillanatokon belül dr. Urth is csatlakozott hozzá.
Davenport higgadt le először, és előítélet nélkül várta, hogy dr. Urth is lecsillapodjon.
Dr. Urth sokkal komolyabb hangon folytatta ott, ahol előzőleg abbahagyta:
– A Káposzta Királyának rímje ott volt vagy tudatosan, vagy tudat alatt Lewis Carroll fejében, mikor megírta a Rozmár beszédjét. A Káposzta Királya természetesen felosztható „káposztákra és királyokra”. Flammersfeld fejében a kettő úgy kapcsolódott össze, mint a káposztamag és a királyi vér protoplaszt-fúziója.
Davenport matatott egy darabig, mire beállította a hologramot a fény felé, és rábámult a kinagyított káposztára.
– Úgy érti, hogy ez a dolog itt…?
Dr. Urth bólintott. Rámutatott egy pontra a káposztán.
– Úgy tűnik, mintha golyva lenne, nem gondolja?
– Én aztán nem, hiszen semmit sem tudok a golyváról.
– Akkor higgye el nekem! Kétféle élő sejt létezik: a sejtmaggal rendelkező és a sejtmag nélküli. A sejtmaggal rendelkező az egymagú, tehát kromoszómáiban vannak a nukleusz falai. A sejtmag nélküli sejt sokkal rendezetlenebb, ami azt jelenti, hogy kromoszómái szabadon sodródnak a sejtplazmában a sejtszervecskék között. Behatol az Agrobakter, ami rövid formája az Agrobacterium tumefaciens-nek. Az Agrobakter belül tartja a daganatot okozó gyűrűs DNS-t, egy egészen pici DNS-láncot, mely körülbelül kétszáz gén hosszúságú. Az Agrobakter bele tud akaszkodni a növény sejtjébe, és be tudja fecskendezni a daganatot okozó gyűrűs DNS-t a nukleuszba. Mikor az bejutott, egy tizenkét gén hosszúságú rész – a t-DNS, vagyis a transzfer-DNS – leválik a daganatot okozó gyűrűs DNS-ről, és a növénysejt kromoszómájának részévé válik. Ezután a t-DNS-gének átprogramozzák a növényt, hogy az táplálja az Agrobaktert.
Dr. Urth megállt egy pillanatra levegőt venni, és – legalábbis Davenport így gondolta – a drámai hatás fokozása kedvéért.
– És most rátérek az egésznek a lényegére. Az Agrobakter nevű alattomos parazita daganatos duzzadást, azaz golyvát okoz. – Dr. Urth hangja dühösen emelkedett. – El tudja képzelni? Ez a komisz művelet volt Flammersfeld segítségére, hogy feltehesse alaposan kidolgozott módon szegény kis intelligens keresztezett növényére, a Káposzta Királyra a koronát!
Davenport rápillantott a képre, de csak egy rohadt káposztát látott. Megpróbálta elképzelni, amikor még élt, képes volt gondolkodni, tehát kellett hogy legyen memóriája, és előrelátónak kellett lennie, érzései voltak, tehát megvolt benne a szeretet és utálat érzése. Leginkább fejből állt, arcát levelek vették körül. Beleborzongott. Egy pillanatra elképzelte a kerek arcot dr. Urth kerek arcára szuperponálva, mint Buddha újabb sarja. Ránézett dr. Urthra.
Dr. Urth búskomornak tűnt. Davenportnak hirtelen eszébe jutott, hogy régen dr. Urth csodagyermek volt. Mindig is rokonszenvezett mindenféle különccel. Dr. Urth bizonyára észrevette, hogy Davenport figyeli és érzékeli a gondolatait, mert állta a tekintetét, és szomorúan mosolygott.
– Mi mindannyian, beleértve magunkat és sejtközi állományunkat, interferenciaképek vagyunk. Tehát természetesnek tűnik a dolgok keresztezésének gondolata. Ez az élet rendje az egész világegyetemben. Mindent összevetve nemcsak az számít, hogy Flammersfeld és teremtménye mikor halt meg, hanem az is, hogyan. Nekünk, embereknek szükségünk van egy kis könnyed lazításra, mikor túl sok gravitáció nehezedik ránk. De Flammersfeld túl messzire ment, túlzottan beavatkozott a dolgokba. – És sötétedő arckifejezéssel tette hozzá: – Ráadásul fokozni akarta a beavatkozást. Emlékszik az utolsó igénylésére, melyen sertésembrió és sastojás szerepelt? És emlékszik Lewis Carroll verssorára, melyben a szárnyas disznókról ír? Nekünk, embereknek szükségünk van némi gravitációra, hogy ne vigyük túlzásba a lazítást.
Tekintete kifejezéstelenné vált.
– Akkor befejeztük.
Davenport elrakta a hologramokat, és felállt.
– Dr. Urth, köszönöm a segítségét.
Dr. Urth visszaintett. Ő is felállt, és kezet ráztak.
Davenport éppen csak meghallotta a hangját:
– Felügyelő!
– Igen, dr. Urth? – fordult vissza Davenport.
– A díjammal kapcsolatban…
Davenport mosolygott.
– Már vártam, hogy mikor hozza fel.
– Akkor már tudja. Most érkezett el az idő. Néhány apróság.
– Tudja, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Miről van szó?
– Először is, két apró információ, hogy kielégítsem a kíváncsiságom. Amikor visszaér New Washingtonba, legyen kedves bemenni a Föld-Közel Kft.-be, és előkeresni a Kilences Terráriumról szóló adatokat. Kérem, keresse meg, ha tudja, Flammersfeld igényléseit és egyéb olyan dokumentumokat, melyekben az igényelt káposzta és a vérzékeny vér genetikus története van leírva! – Mosolygott. – Fogadni mernék rá, hogy a káposzta savojai csipkés káposzta volt, és a vér a Savoyai-ház valamelyik leszármazottjától eredt.
Davenport pislogott.
– Savoyai? Miért határozta volna meg Flammersfeld a savojai káposztát és a savoyai vért?
– Ugyanazon okból, mely James Joyce ösztönzője is volt, aki az írországi Cork, azaz Dugó városának látképét egy dugóból készítette és örökítette meg, ezzel is bizonyítva képességeit.
Davenport ezen elgondolkozott, és megrázta fejét.
– Remélem, nem bánja, hogy kimondom ezt, de a képesség bizonyítása az őrületbe is átcsaphat.
Dr. Urth tömzsi kezével száját takarva válaszolt:
– Ön annyira szó szerint veszi a mondandómat, majd-nemhogy vonakodom megnevezni díjam hátralévő részét.
Davenport óvatos tekintettel nézett rá, de késztetően válaszolt:
– Nevezze meg!
– Intézze el, hogy az a kutató, aki átveszi a Kilences Terráriumot, keresztezzen teknősbékát tücsökkel!
Davenport megpróbálta elképzelni, hogyan is nézne ki a teremtmény.
– De miért kéri ezt?
– Amikor nem találom a szemüvegem, a teknősbéka páncéljából készült keret elvezetne hozzá. Ciripeléssel.
Bagi Gábor fordítása
Megjelent a 2015-ös „Az
Alapítvány barátai: tisztelgés Isaac Asimov munkássága
előtt” című
antológiakötetben