HÁROM LÁTOGATÁS

Kora reg­gel volt. Az el­múlt éj­sza­ka ese­mé­nyei után dr. Wer­ner fá­radt­nak és gyen­gé­nek érez­te ma­gát. Még für­dő­kö­peny­ben lé­pett a dol­go­zó­szo­bá­já­ba, le­ült az író­asz­ta­lá­hoz, és egy te­le­fon­szá­mot tár­csá­zott. El­tar­tott egy ide­ig, amíg kap­cso­lást ka­pott. Egy női hang vá­la­szolt. Az ügy­véd a fő­ál­lam­ügyésszel akart be­szél­ni. A fő­ál­lam­ügyész úr még al­szik, volt a vá­lasz.

– Ak­kor kelt­se föl, ké­rem – je­len­tet­te ki eré­lye­sen –, fon­tos ügy­ről van szó.

Az a gon­do­lat, hogy el­len­lá­ba­sát ál­má­ból ri­asz­tot­ta fel, örö­met oko­zott neki. Egy fél­óra múl­va ott akart ülni vele szem­ben, hogy át­nyújt­sa neki a Ja­ku­tek el­le­ni fel­je­len­tést. Csak ez után a tár­gya­lás után szán­dé­ko­zott lá­to­ga­tást ten­ni a fog­ház­ban.

Kuf­rat még az éj­sza­ka be­le­halt sé­rü­lé­se­i­be. Dr. Wer­ner dű­lő­re akar­ta vin­ni a dol­got; arra tö­re­ke­dett, hogy a seb­he­lyes le­tar­tóz­ta­tá­sát már most ki­kény­sze­rít­se.

A női hang újra je­lent­ke­zett.

– A fő­ál­lam­ügyész ké­re­ti, hogy tíz óra­kor reg­ge­liz­zék vele.

– A fene egye meg, én nem aka­rok vele reg­ge­liz­ni! – ki­ál­tott fel dr. Wer­ner, el­veszt­ve ön­ural­mát, de az­tán meg­gon­dol­ta ma­gát, és va­la­mi­vel ba­rát­sá­go­sab­ban mond­ta: – Jó, hát ak­kor tíz­re ott le­szek.

Rossz­ked­vű­en ment a kis­asz­tal­hoz, ame­lyen ház­ve­ze­tő­nő­je ép­pen fel­szol­gál­ta a reg­ge­li ká­vét. A kávé mel­lé egy po­hár vi­zet és egy kis or­vos­sá­gos üve­get tett.

– A dok­tor uta­sí­tá­sá­ra – fűz­te hoz­zá– meg­hoz­tam ma a csep­pe­ket.

Dr. Wer­ner un­dor­ral néz­te a tink­tú­rát.

– Igya meg ő maga a koty­va­lé­kát – dör­mög­te, és un­dor­ral tol­ta el ma­gá­tól az üve­get.

– De hall­gat­nia kel­le­ne dr. Fall­roth­ra – ta­ná­csol­ta a ház­ve­ze­tő­nő –, ő csak jót akar, és dok­tor úr ma egy csep­pet sem tet­szik jól ki­néz­ni…

– Úgy, nem va­gyok jó szín­ben? Fá­radt va­gyok, ennyi az egész. A teg­nap este hosszú­ra nyúlt, és kel­le­met­len volt. De most már ké­rem, hagy­jon ma­gam­ra, Kle­in­né.

Amint a ház­ve­ze­tő­nő ki­ment, az ügy­véd egy fa­li­tü­kör­höz lé­pett, és ala­po­san szem­ügy­re vet­te ma­gát.

– Öreg­szel, cim­bo­ra – szólt tü­kör­ké­pé­hez. – Csak­nem negy­ven­é­vi gya­kor­lat van a vál­la­don, és mit ér­tél el?

Sem­mit, a vi­lág ugyan­olyan mocs­kos és al­jas, mint ak­kor, ami­kor Wer­ner gya­kor­nok­ban még volt va­la­mi Mi­chael Kohl­ha­as­ból. Leg­főbb ide­je lesz most át­tér­ni a ró­zsa­ter­mesz­tés­re. Egy kis há­zacs­ka, sok víz és némi ter­mő­föld – az­tán fe­lej­te­ni. De le­het-e fe­lej­te­ni? Ne­héz kér­dés, ha az em­ber még nem pró­bál­ta. Egye­lő­re azon­ban vár­junk vele; a kö­vet­ke­ző na­pok­ban min­den­eset­re még egy­szer csa­tá­ba me­gyünk, a fiút ki aka­rom sza­ba­dí­ta­ni, azt a má­si­kat pe­dig la­kat alá te­szem…

Az ügy­véd só­hajt­va ült asz­tal­hoz, és gon­do­la­tok­ba mé­lyed­ve meg­it­ta ká­vé­ját. Az­tán ide­gen­ked­ve nyúlt az or­vos­sá­gos üve­g­ért, és el­ol­vas­ta a hasz­ná­la­ti uta­sí­tást. Né­hány csep­pet tett be­lő­le ká­vés­ka­na­lá­ra, az­tán egy fin­tort vág­va, víz­zel le­nyel­te.

Még meg kel­lett ír­nia a fel­je­len­tést. Jegy­ze­te­ket ké­szí­tett ma­gá­nak, mi­előtt az író­gép­hez ült… Inns­bruck, fog­ság, Da­chau, szö­kés, pol­gár­mes­ter, kör­zet­ve­ze­tő – lo­pott bő­rönd, Par­tu, Mün­chen, Ber­lin, kém­ke­dés, zsa­ro­lá­sok, Kuf­rat, az az ápo­ló­nő, jú­ni­us ti­zen­he­te­di­ke. – Mit kö­zöl­het még Se­i­ser? Dr. Wer­ner úgy szá­molt, hogy a va­ló­szí­nű­sít­he­tő me­rény­let Kuf­rat el­len és a töb­bi tény, vé­gül fe­nye­ge­té­se, hogy az egész ügyet át­ad­ja a saj­tó­nak, nem te­szi le­he­tet­len­né, hogy le­tar­tóz­ta­tás! pa­ran­csot csi­kar­hat ki Ja­ku­tek, ali­as seb­he­lyes el­len.

Egy óra múl­va el­in­dult. A fő­ál­lam­ügyész la­ká­sa gya­lo­go­san mind­össze tíz perc­nyi­re volt. Bő­ven volt még ide­je. Az ügy­véd egy kis ke­rü­lőt tett az üz­le­ti ne­gye­den át. A fő­ut­cá­ban meg­akadt a for­ga­lom.

Dr. Wer­ner ér­dek­lő­dés­sel állt meg, ami­kor a for­gal­mi aka­dály okát fel­is­mer­te. Né­hány száz fi­a­tal­em­ber transz­pa­ren­sek­kel vo­nult az ut­cán. „Tár­gya­lá­so­kat az NDK-val! – Po­kol­ba az atom­ra­ké­ták­kal!” – ez állt a pa­pír­táb­lá­kon, ame­lye­ket hor­doz­tak. Mo­so­lyog­va fi­gyel­te az ügy­véd a rend­őrö­ket, akik szi­go­rú, hi­va­ta­los arc­cal kí­sér­ték a fel­vo­nu­lást.

Ami­kor a me­net a kö­ze­lé­be ért, elő­ször tett va­la­mi szo­kat­lant. Utá­noz­ta a töb­bi já­ró­ke­lőt, és taps­sal fe­jez­te ki együtt­ér­zé­sét a tün­te­tők­kel. És né­hány má­sod­perc­re olyan gon­do­la­ta tá­madt, hogy maga is el­cso­dál­ko­zott raj­ta: azt gon­dol­ta és azt kí­ván­ta, bár áll­na va­la­me­lyik pa­pír­táb­lán ilyen fel­irat is: „Le a fa­sisz­ták­kal, fegy­ház­ba a seb­he­lyes­sel!”

Egy fér­fi szó­lí­tot­ta meg:

– Jó na­pot dok­tor úr, gon­do­lat­ban bi­zo­nyá­ra már ezek­nek a fi­a­ta­lok­nak a vé­dő­be­szé­dét fo­gal­maz­za, ugye? – Az egyik is­mert na­pi­lap szer­kesz­tő­je volt.

– El­len­ke­ző­leg, Kun­ze – vá­la­szolt az ügy­véd mo­so­lyog­va –, ép­pen egy fel­je­len­tést gon­do­lok át. Benn van most a fő­nök a szer­kesz­tő­ség­ben?

– Ter­mé­sze­te­sen, már há­rom órá­ja. Mi új­ság­írók saj­nos nem al­ha­tunk olyan so­ká­ig, mint a más fog­lal­ko­zá­sú­ak.

Dr. Wer­ner el­en­ged­te füle mel­lett ezt az iro­ni­kus cél­zást, és hir­te­len így szólt:

– Tud­ja mit, ma­gá­val me­gyek a szer­kesz­tő­ség­be. Hi­szen maga most biz­to­san vissza­megy a ta­po­só­ma­lom­ba, hogy er­ről a tün­te­tés­ről ír­jon.

– A szer­kesz­tő­ség­be me­gyek ugyan, de nem azért, hogy er­ről a gyö­nyö­rű­ség­ről ír­jak, ezt el­in­té­zi a he­lyi szer­kesz­tőnk a he­te­dik ol­da­lon. Jöj­jön, Eber­hardt örül­ni fog, ha lát­hat­ja.

Eber­hardt fő­szer­kesz­tő va­ló­ban örült. Már hosszabb ide­je is­mer­ték egy­mást, és oly­kor össze is jöt­tek egy üveg bor mel­lett.

Mi­kor dol­go­zó­szo­bá­já­ban he­lyet fog­lal­tak, a szer­kesz­tő mo­so­lyog­va szólt:

– Ha ilyen idő­ben ke­re­sel fel, ak­kor nyil­ván né­hány ínyenc­fa­lat van a tar­so­lyod­ban a nyo­mor­gó saj­tó szá­má­ra.

– Csak­ugyan van va­lamim a szá­mod­ra – vá­la­szol­ta dr. Wer­ner. – De ezt az ügyet sem­mi eset­re sem ne­vez­ném ínyenc­fa­lat­nak, ah­hoz túl­sá­go­san is bűz­lik.

A fő­szer­kesz­tő ke­zét dör­zsöl­te.

– Te­hát kor­rup­ci­ós bot­rány, ezt hasz­nál­ha­tom. A nagy­kö­zön­ség mo­hón fal­ja az ilyen ese­te­ket. Az em­be­rek va­la­hogy meg­ér­zik, hogy az az arany­fo­lyam, amely­ben a mi no­ta­bi­li­tá­sa­ink für­de­nek, nem ered­het egé­szen tisz­ta for­rá­sok­ból, ezért min­dig érez­nek némi elég­té­telt, ha ilyen bot­rá­nyok iga­zol­ják gon­do­la­ta­i­kat.

– Töb­bet érne, ha in­kább ál­lan­dó eré­lyes til­ta­ko­zá­suk­nak ad­ná­nak han­got, mint aho­gyan azt pél­dá­ul egyes te­rü­le­te­ken már gya­ko­rol­ják. De csa­ló­dást kell okoz­nom ne­ked. Nem kor­rup­ci­ó­ról van szó, ha­nem sok­kal több­ről. Egy há­bo­rús bű­nös­re akad­tam. A vá­ro­sunk­ban la­kik.

– Úgy. – A fő­szer­kesz­tő igye­ke­zett csa­ló­dá­sát lep­lez­ni. – Hát egy ilyen his­tó­ria, hm, no igen, őszin­tén szól­va, ked­ves ba­rá­tom, ma­nap­ság nem ép­pen szen­zá­ció…

– Hagyd abba a szen­zá­ci­ó­i­dat! – ki­ál­tott fel az ügy­véd bosszú­san. – Ti új­ság­írók nyil­ván már csak slá­ger­cí­mek­ben tud­tok gon­dol­koz­ni. De le­gyen meg a slá­ger­cí­med. An­nak az em­ber­nek, aki­ről be­szé­lek, Ja­ku­tek a neve, vagy ha aka­rod: „A seb­he­lyes arcú”.

– Ja­ku­tek? Csak nem az a gyü­mölcs­lé-gyá­ros?

– Pon­to­san az. Tes­sék, fusd át a fel­je­len­té­se­met. – Dr. Wer­ner át­adott egy má­so­la­tot.

Eber­hardt meg­le­pőd­ve ki­ál­tott fel, ami­kor az át­fo­gó és rész­le­tes in­do­ko­lást el­ol­vas­ta.

– Ez min­den­eset­re több, mint amit vár­tam. De hi­telt ér­dem­lő mind­ez, úgy ér­tem, bi­zo­nyít­ha­tó?

– Azt hi­szed ta­lán, hogy kép­ze­lő­döm? Sze­ret­ném, ha ezt az ügyet egész fel­tű­nő­en hoz­nád ki, le­het­sé­ges ez?

– Hát per­sze. Ma este ki is jön az első cikk. Ezt az anya­got rész­le­tek­ben ho­zom, hat hé­ten át. Re­mé­lem, csak en­gem in­for­mál­tál róla?

– Egye­lő­re, de az egész saj­tót moz­gó­sí­ta­ni fo­gom. Csak egy­re kér­lek: várj ad­dig a pub­li­ká­lás­sal, amíg meg­ka­pod tő­lem a jel­zést. Előbb az ál­lam­ügyésszel kell be­szél­nem, azon­kí­vül lesz még egy ér­de­kes lá­to­ga­tá­som a fog­ház­ban.

Dr. Wer­ner rö­vi­den el­mond­ta a Se­i­ser-ügyet. Ke­vés­sel utóbb el­bú­csú­zott, hogy a fő­ál­lam­ügyészt fel­ke­res­se.

Ahogy dr. Wer­ner el­hagy­ta a szo­bát, a fő­szer­kesz­tő be­hív­ta tit­kár­nő­jét.

– Edit kis­asszony, egy fon­tos anyag­nak kell még ma be­ke­rül­nie az első ol­dal­ra, írja, ké­rem…

A fő­ál­lam­ügyész jó­ked­vű­en üd­vö­zöl­te dr. Wer­nert. – Örü­lök, hogy vég­re ma­gát is lá­tom, dok­tor úr. Ma reg­gel iga­zán nem tud­tam a te­le­fon­hoz jön­ni, iszo­nyú­an zú­gott a fe­jem, teg­nap este kug­li­par­tim volt, ért en­gem. Jöj­jön, a reg­ge­li már ké­szen vár. íz­lé­se­sen be­ren­de­zett ebéd­lő­ben fog­lal­tak he­lyet.

– Szol­gál­ja ki ma­gát, dok­tor. – Az ál­lam­ügyész zsem­lét és pi­rí­tott ke­nye­ret tolt ven­dé­ge elé, és maga töl­tött neki ká­vét. Az­tán a to­já­sért nyúlt, né­hány­szor meg­cé­loz­ta a kés élé­vel, és gya­kor­lott kéz­zel le­ütöt­te a te­te­jét.

A ven­dég­lá­tó csak ke­vés­sel volt fi­a­ta­labb dr. Wer­ner-nél. Ar­cát né­hány könnyű vá­gás dí­szí­tet­te, a hei­del­ber­gi ta­nu­ló­évek vi­dám ivó– és ví­vó­cim­bo­ra­sá­ga­i­nak em­lé­kei. Ez a kö­zép­ma­gas, őszü­lő ha­lán­té­kú fér­fi egé­szé­ben ápolt be­nyo­mást kel­tett, és lé­nye­ge­sen fi­a­ta­labb­nak lát­szott, mint ami­lyen va­ló­já­ban volt.

Dr. Wer­ner be­ér­te a ká­vé­val. ivott egy kor­tyot, és fi­gyel­te a fő­ügyészt, aki áhí­tat­tal ka­na­lo.zta ki a to­jás sár­gá­ját, ‘

– Hal­lot­tam, tisz­telt ba­rá­tom – szó­lalt meg az ál­lam­ügyász egy idő után –, hogy szög­re akar­ja akasz­ta­ni a mes­ter­sé­gét?

– Fel­tét­le­nül, amint ezt az ügyet le­zár­tam.

– Tö­ké­le­te­sen iga­za van. Ha nem kel­le­ne a nyug­dí­ja­mat meg­vár­nom, ugyan­így ten­nék, ön vet­te át en­nek a ke­le­ti öve­zet­be­li agi­tá­tor­nak a vé­del­mét?

– Klaus Se­i­ser ze­ne­do­cens­re gon­dol? Épp ez­zel az üggyel kap­cso­lat­ban aka­rok ön­nel be­szél­ni.

– Raj­ta, dok­tor. Min­den­eset­re szá­mol­nia kell az­zal, hogy ügy­fe­le nem ússza meg egy­évi fog­há­zon alul, és ebbe már az ön vé­dői te­het­sé­gét is be­szá­mí­tot­tam.

Dr. Wer­ner meg­érez­te az iró­ni­át, ép­pen ezért gú­nyo­san fe­lel­te:

– Nem ke­rül­te el fi­gyel­me­met az ön fő­ügyé­szi buz­gal­ma, ha­bár ál­ta­lá­ban csak a tár­gya­lás után szok­tak íté­le­tet hoz­ni. És eb­ben az ügy­ben egyes ér­de­kel­tek ta­lán job­ban ten­nék, ha a zár­kát más­va­la­ki szá­má­ra tar­ta­nák ké­szen­lét­ben. Sze­ret­nék egy több­szö­rös gyil­kos el­len le-tar­tóz­ta­tá­si in­dít­ványt ten­ni.

A fő­ál­lam­ügyész le­tet­te a ká­vés­csé­szé­jét.

– Ked­ves nyi­lat­ko­za­to­kat tesz itt csak úgy en pas­sant, reg­ge­li köz­ben. Ki len­ne az a több­szö­rös gyil­kos?

– Ja­ku­tek, gyü­mölcs­lé-gyá­ros. Azt hi­szem, is­me­ri, a mi vá­ro­sunk­ban van egy kis gyá­ra.

Dr. Wer­ner fi­gyel­te a fő­ál­lam­ügyészt, aki most, mint­ha csak a teg­nap esti kug­li­par­ti­já­ról be­szél­get­tek vol­na, is­mét szá­já­hoz emel­te a csé­szét, és kis kor­tyok­ban itta a ká­vét. De a ta­pasz­talt ügy­véd fi­gyel­mét még­sem ke­rül­te el a meg­döb­be­nés, amely e mö­gött az eről­te­tett nyu­ga­lom mö­gött meg­hú­zó­dott.

– Va­ló­ban is­me­rem ezt az em­bert, és fel­té­te­le­zem, Wer­ner dok­tor úr, hogy meg­fe­le­lő bi­zo­nyí­té­kok­kal is ren­del­ke­zik, ha ilyen ször­nyű vá­dat emel.

Dr. Wer­ner szót­la­nul át­nyúj­tot­ta neki a két lap ter­je­del­mű fel­je­len­tést. A fő­ál­lam­ügyész át­fu­tot­ta az írást. Két­szer is el­ol­vas­ta, az­tán fel­emel­ke­dett, és így szólt:

– Men­jünk át, dok­tor úr, a szom­széd szo­bá­ba, ne­kem őszin­tén szól­va el­ment az ét­vá­gyam.

Ba­ráz­dás hom­lok­kal ve­zet­te az ügy­vé­det a kis sza­lon­ba, amely­ben egy kis há­zi­bár, egy do­hány­zó­asz­tal és négy ké­nyel­mes tám­lás­szék ál­lott. Anél­kül, hogy ven­dé­gét hellyel kí­nál­ta vol­na meg, ha­ra­go­san mond­ta:

– Ezt a fel­je­len­tést ön sem gon­dol­ja egé­szen ko­mo­lyan, Wer­ner dok­tor úr! Ugyan mi­fé­le ta­núi van­nak? Se­i­ser? Egy ke­le­ti funk­ci­o­ná­ri­us, és maga ilye­nek­nek lép­re mégy! Hisz ez megint csak a szo­ká­sos kí­sér­let, hogy meg­rá­gal­maz­zák a Szö­vet­sé­gi Köz­tár­sa­sá­got. Az­tán ez a Kuf­rat. Mi­vel akar­ja alá­tá­masz­ta­ni ál­lí­tá­sát, hogy ezt a sze­gény ör­dö­göt ép­pen egy ilyen te­kin­té­lyes pol­gár­tár­sunk gá­zol­ta el? Van­nak erre bi­zo­nyí­té­kai?

– Van­nak – ha­zu­dott az ügy­véd –, de még ha ezt nem is tud­nám bi­zo­nyí­ta­ni, a töb­bi tény ele­gen­dő ah­hoz, hogy le­tar­tóz­tas­sák.

– Ezt mond­ja ön. És most én aka­rok va­la­mit mon­da­ni ön­nek, ked­ves ba­rá­tom. Elő­ször: Ja­ku­tek úr teg­nap este kö­rül­be­lül hu­szon­há­rom órá­tól mint­egy ma haj­na­li há­ro­mig a „Ká­vé­bab”– ban tar­tóz­ko­dott, ezt a ven­dég­lőt bi­zo­nyá­ra ön is is­me­ri. Ugyan­is részt vett a kug­li­par­ti­ban. Ezt né­hány te­kin­té­lyes úri­em­ber bi­zo­nyít­hat­ja a vá­ros­ban, ha ne­kem nem akar hin­ni. Má­sod­szor: sem a sze­ren­csét­le­nül járt Kuf­rat, sem a ke­le­ti zó­na­be­li kém ada­tai nin­cse­nek bi­zo­nyít­va. Bi­zo­nyos, hogy eze­ket a köz­lé­se­ket ki le­het vizs­gál­ni, de…

– De?

– Ked­ves dr. Wer­ner – kezd­te a fő­ál­lam­ügyész bi­zal­mas­kod­va –, te­gyük fel, hogy Ja­ku­tek úr azok­ban a sze­ren­csét­len idők­ben nem vi­sel­ke­dett olyan kor­rek­tül, mint ahogy ezt ma, annyi év táv­la­tá­ból eset­leg meg­kí­ván­nánk. De ki­nek hasz­nál, ha eze­ket a régi his­tó­ri­á­kat újra fel­ka­var­juk? Csak a Ke­let­nek. Ez emi­nens kül­po­li­ti­kai kér­dés. Hisz csak ma­gunk­nak ár­tunk ez­zel az örö­kös szá­mon­ké­rés­sel. Az is­te­nért, vé­gül is mind­nyá­jan em­be­rek va­gyunk, és bi­zo­nyos ér­te­lem­ben kol­lek­tív fe­le­lős­ség ter­hel ben­nün­ket, ha ez a szó még egy­ál­ta­lán he­lyén­va­ló.

– Fe­le­lős­ség min­den­eset­re ter­hel ben­nün­ket, fő­ál­lam­ügyész úr, még­pe­dig az a fe­le­lős­ség, hogy 1945-ben meg­en­ged­tük a kér­dő­ívek meg­ha­mi­sí­tá­sát. A nyil­vá­nos­ság meg­té­vesz­té­sé­re né­hány kis­em­bert el­ítél­tek, de azok, akik a dró­ton rán­gat­ták őket, már megint olyan szi­lár­dan ül­nek a nye­reg­ben…

– Ki­ké­rem ma­gam­nak ezt a han­got és eze­ket a cél­zá­so­kat a sa­ját há­zam­ban! – sza­kí­tot­ta fél­be a fő­ál­lam­ügyész he­ve­sen. – Hi­szen ön nem lát tisz­tán, Wer­ner dok­tor úr. Saj­ná­lom, hogy be­szél­ge­té­sünk ennyi­re éles­sé vált, de nem tűr­he­tem, hogy de­mok­rá­ci­án­kat ilyen mó­don gya-láz­zák.

Dr. Wer­ner un­do­rod­va for­dult el.

– Fi­gyel­mez­te­tem, fő­ál­lam­ügyész úr – fe­lel­te éle­sen –, hogy moz­gó­sí­tom a saj­tót, ha a Ja­ku­tek-ügy­ben azon­nal nem tör­té­nik va­la­mi. Ta­lán jobb len­ne, ha ez a his­tó­ria na­gyon gyor­san el­in­té­ződ­ne, kü­lön­ben még más dol­gok is nap­vi­lág­ra ke­rül­het­nek.

Dr. Wer­ner kis­sé meg­ha­jolt, és ki­lé­pett az aj­tón. Ven­dég­lá­tó­ja mel­let­te ma­radt.

– Óvom önt az el­ha­mar­ko­dott lé­pé­sek­től, dok­tor úr. A saj­tó úgy­is elég kárt okoz… no de ne si­es­sen már, hisz nem va­gyok fel­tét­le­nül el­le­ne, hogy ada­ta­it ki­vizs­gál­juk.

Az ügy­véd meg­állt. „Mi­lyen os­to­ba va­gyok, ha azt vá­rom, hogy az ör­dö­göt Bel­ze­bub­bal le­het ki­űz­ni” – gon­dol­ta.

– Ide hall­gas­son, dok­tor úr, te­gye meg ne­kem azt a szí­ves­sé­get, és egye­lő­re ne hoz­za az ügyet a saj­tó tu­do­má­sá­ra. Mi­ért ko­vá­csol­has­sa­nak a kom­mu­nis­ták megint tő­két eb­ből a his­tó­ri­á­ból? Meg­vizs­gá­lom az ügyet, és az­tán ér­te­sí­tem. Sza­vam­ra, Wer­ner dok­tor úr, szi­go­rú­an a tör­vény sze­rint fo­gok el­jár­ni.

Az ügy­véd azt gon­dol­ta: „A te sza­vad – ugyan mennyit ér az?”

– Két na­pig vá­rok, fő­ál­lam­ügyész úr, ad­dig be­fe­je­zem a még szük­sé­ges ku­ta­tá­so­kat, és újabb bi­zo­nyí­té­ko­kat ho­zok ön­nek. Ha ez alatt az idő alatt a tisz­tes Ja­ku­tek úr ke­re­ket old, egye­dül maga fe­le­lős érte.

– Túl­be­csü­li ké­pes­sé­ge­i­met. Jo­gász va­gyok, és nem bűn­cse­lek­ménnyel gya­nú­sí­tot­tak daj­ká­ja. De igye­kez­ni fo­gok vi­lá­gos­sá­got de­rí­te­ni erre az ügy­re.

– Szá­mom­ra elég vi­lá­gos az ügy. Negy­ven­nyolc óra múl­va ér­dek­lőd­ni fo­gok, hogy mi­lyen el­ha­tá­ro­zá­sok­ra ju­tott. Kö­szö­nöm a reg­ge­li-meg­hí­vást.

Dr. Wer­ner meg­ha­jolt és el­tá­vo­zott.

Mit szól hoz­zá, dok­tor úr, Mül­lert teg­nap sza­ba­don en­ged­ték, hi­szen tud­ja, azt a nagy kö­vért a hu­szon­né­gyes cel­lá­ból, an­nak ide­jén ló­ver­seny-csa­lá­so­kat kö­ve­tett el. Fél évet kel­lett vol­na még ül­nie. Vi­szont a Bilschutz­kyt teg­nap há­rom évre ítél­ték. Ha ön véd­te vol­na, ol­csób­ban meg­ússza…

– Igen, igen, na­gyon ér­de­kes – vá­la­szolt dr. Wer­ner a be­szé­des fog­ház-tiszt­vi­se­lő­nek.

A vizs­gá­la­ti fog­ház kes­keny fo­lyo­só­ján men­tek vé­gig.

„Hol­nap­után – fon­tol­ta meg az ügy­véd – saj­tó­kon­fe­ren­ci­át hí­vok össze. Ha a fő­ál­lam­ügyész ennyi­re fél a nyil­vá­nos­ság­tól, fel­tét­le­nül sejt va­la­mit a seb­he­lyes disz-nó­sá­ga­i­ról.”

– Hogy áll a vé­den­ce, dok­tor úr? Hisz rö­vi­de­sen meg­tart­ják a tár­gya­lást. El fog­ja érni, hogy fel­ment­sék?

– Igen. igen, na­gyon ér­de­kes – is­mé­tel­te dr. Wer­ner, gon­do­la­ta­i­ba mé­lyed­ve.

A tiszt­vi­se­lő le­mon­dott ar­ról, hogy be­szél­ge­tést kezd­jen. A lá­to­ga­tó­szo­bá­hoz ér­tek. Dr. Wer­ner át­ad­ta az ott vá­ra­ko­zó bör­tön­őr­nek azt a cé­du­lát, ame­lyet a fog­ház­ba lé­pé­se­kor iga­zo­lá­sul ka­pott. A tiszt­vi­se­lő idő­köz­ben ki­hoz­ta a fog­lyot a cel­lá­ból. Né­hány perc múl­va vele együtt tért vissza.

– Se­i­ser úr Wer­ner dok­tor úr hí­vá­sá­ra!

Az ügy­véd ke­zet nyúj­tott ügy­fe­lé­nek. Be­lép­tek a lá­to­ga­tó-szo­bá­ba, amely­ben há­rom szék és egy asz­tal állt.

– Hogy van, Se­i­ser úr?

– Kö­szö­nöm. – A le­tar­tóz­ta­tott kér­dő­en né­zett az ügy­véd­re. – Ol­vas­ta a fel­jegy­zé­se­i­met, dok­tor úr?

– Ol­vas­tam.

Szü­net ál­lott be. Dr. Wer­ner első íz­ben néz­te meg a fog­lyot kü­lön­le­ges fi­gye­lem­mel. Most, hogy annyi min­dent tu­dott róla, mint­ha egy egé­szen új em­ber állt vol­na előt­te. Egy­szer­re min­den ér­de­kes volt raj­ta: kes­keny, fi­no­man ta­golt zon­go­ris­ta­ke­ze, arca, amely első pil­lan­tás­ra kis­sé dur­vá­nak és ko­mor­nak lát­szott, úgy­hogy csak ma­gas, me­re­de­ken fel­fe­lé törő hom­lo­ka ta­nús­ko­dott erő­sen fej­lett in­tel­lek­tu­sá­ról, vé­gül ez alatt a hom­lok alatt vi­lá­gos­kék szí­nű, nagy és jó­sá­gos sze­me.

– Mit néz úgy raj­tam?

Dr. Wer­ner egy mo­solyt nyo­mott el.

– Lá­tom – mond­ta tré­fál­koz­va –, hogy rosszul van bo­rot­vál­va.

Se­i­ser ked­vet­le­nül fe­lelt:

– Ta­lán el sem hi­szi, amit ír­tam. Nem mond­ha­tok ön­nek mást ma sem. De tu­dom, hogy egy szép na­pon már késő lesz, hogy a seb­he­lyest ár­tal­mat­lan­ná te­gyék, és ak­kor so­kat di­cső­í­tett nyu­ga­ti de­mok­rá­ci­á­juk­nak ma­ra­dé­kát is meg­fojt­ják…

– Már nincs sok meg­foj­ta­ni­va­ló, Se­i­ser úr. Tö­ké­le­te­sen egy vé­le­mé­nyen va­gyok ön­nel, ten­nünk kell va­la­mit, amíg nem késő. De előbb meg­nyug­ta­tá­sá­ra: hi­szek ön­nek, és azt is tu­dom, hogy hol tar­tóz­ko­dik a seb­he­lyes.

Klaus Se­i­ser ag­gó­dó fe­szült­ség­gel fi­gyel­te az ügy­vé­det.

– Ön tud­ja a cí­mét?

– An­nál sok­kal töb­bet tu­dok! – Dr. Wer­ner el­mond­ta a tör­tén­te­ket. – A tör­vény sze­rint ez a Ja­ku­tek nem ma­rad­hat már sza­bad­lá­bon há­rom nap­nál to­vább, hi­á­ba van­nak össze­köt­te­té­sei.

Se­i­ser bosszú­san fel­ne­ve­tett.

– A tör­vény sze­rint! Hát mi­lyen tör­vé­nyek ural­kod­nak Né­met­or­szág­nak eb­ben a ré­szé­ben? Ezek a tör­vé­nyek meg­en­ge­dik, hogy a seb­he­lyes máig is há­bo­rí­tat­lan ma­rad­jon, sőt kém­ke­dé­sért ka­pott pén­ze­i­ből gyá­rat ren­dez­he­tett be ma­gá­nak. A tör­vény sze­rint nyom­ják el a kom­mu­nis­tá­kat, míg a régi ná­cik be­fo­lyá­sos ál­lá­sok­ban ül­nek. Ki ítél­kez­zék tu­laj­don­kép­pen a seb­he­lyes fe­lett, dok­tor úr? Sa­ját elv­ba­rá­tai ta­lán?

– Tú­loz, ba­rá­tom, vagy ta­lán nem akar­ta-e ön is itt el­fo­gat­ni őt? Te­hát ön is hitt tör­vé­nye­ink­ben.

– Hit­tem? Nem, de ak­kor még volt némi re­mé­nyem. Be­szá­mo­ló­ja hal­la­tán azon­ban tu­dom, hogy a seb­he­lyest, ali­as Ja­ku­te­ket így nem le­het ár­tal­mat­lan­ná ten­ni.

– Mit ja­va­sol?

– Fel kell lár­máz­ni a nyil­vá­nos­sá­got…

– Meg fog tör­tén­ni, Se­i­ser úr.

– De nem elé­ged­he­tünk meg va­la­mi egy­sze­rű köz­lés­sel, egy új­ság­hír­rel. Ha a seb­he­lyest nem te­szik ár­tal­mat­lan­ná, ször­nyű sze­ren­csét­len­ség éri né­pün­ket.

Dr. Wer­ner el­gon­dol­koz­va mond­ta:

– Kü­lö­nös, hogy ön a seb­he­lyest a fa­siz­mus­sal azo­no­sít­ja. Kuf­rat va­la­mi ha­son­lót mon­dott teg­nap, mi­kor be­fe­jez­te el­be­szé­lé­sét.

– A fa­siz­mus min­de­nütt ott van – fe­lel­te a le­tar­tóz­ta­tott sö­tét arc­cal –, ahol a tör­té­ne­lem ke­re­két vissza akar­ják for­dí­ta­ni, ahol puccs­kí­sér­le­te­ket szer­vez­nek szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok el­len, ahol egy új há­bo­rút ké­szí­te­nek elő. Akar­ja tud­ni, hol buk­kan­tam rá még egy­szer a seb­he­lyes­re?…

– Hogy­ne. Mond­jon el min­dent, amit róla tud. El­ső­sor­ban té­nyek­re, to­váb­bi. té­nyek­re van szük­sé­gem. Be­szél­je el sor­ban…

Klaus Se­i­ser egy pil­la­nat­ra el­gon­dol­ko­dott.

– Té­nyek! Alap­já­ban véve az önök egész ál­la­mi rend­je egyet­len tény a seb­he­lyes el­len. 1953. jú­ni­us ti­zen­he­te­di­ke tény volt. De az ilyen bűn­cse­lek­mé­nye­ket itt nyil­ván nem bün­te­tik. Mit mond­jak még ön­nek? Ber­li­ni ta­lál­ko­zá­sunk után még két­szer fu­tot­tam össze vele. Első al­ka­lom­mal ször­nyű idők­ben lát­tam vi­szont. Há­rom év­vel vá­rat­lan ber­li­ni fel­buk­ka­ná­sa után volt ez. Mint már egy íz­ben, ak­kor is csak né­hány lé­pés vá­lasz­tott el tőle…

– Hol ta­lál­ko­zott vele?

– Ma­gyar­or­szá­gon.

– Ma­gyar­or­szá­gon? Hogy ke­rült a seb­he­lyes Ma­gyar­or­szág­ra?

Klaus Se­i­ser le­ült, és fe­jét két ke­zé­be tá­masz­tot­ta.

– Min­dent sor­já­ban el­mon­dok ön­nek, dok­tor úr. Tu­laj­don­kép­pen már a re­pü­lő­gép­ben kez­dő­dött, amellyel a fő­vá­ros­ba akar­tunk vissza­tér­ni.

Dr. Wer­ner is he­lyet fog­lalt. Fel­ütöt­te no­te­szát, töl­tő-tol­lat vett a ke­zé­be, és vár­ta, mi mon­da­ni­va­ló­ja van ügy­fe­lé­nek.