A RAVEL PAVANE⁴²

Hogy megfelelőképpen elmesélhessem a zongoraművésznő Marie Boutácheff különös esetét, először néhány tényt kell pontosan leszögeznem. Ezek nem nélkülözik az érdekességet és feltétlenül szükségesek a teljes megértéshez… a zenei hangoknak egy érzékeny szervezetre kifejtett hatásával kapcsolatosak.

Marie Boutácheffel először 1928 koratavaszán találkoztam. Santa Cruzból, a Virgin-szigetek legdélebbikéről utaztam fel St. Thomasra, a gyarmat fővárosába, miután a telet a másik szigeten töltöttem. Körülbelül három hétig szándékoztam St. Thomason maradni, hogy megnézzem a tavaszi teniszversenyt, továbbá hogy felújítsam társasági kapcsolataimat a fővárosi barátaimmal. Aztán, úgy terveztem, hogy június 1-je körül hajóra szállok az USA felé, ahol is augusztusig kívántam maradni, a Karib-tengerre történő visszatérésemig.

Miss Boutácheff a telet St. Thomason töltötte, ahová néhány barátnője hívta őt meg, akik festéssel foglalkoztak. Ezek a barátnői, mint Rachel Manners, a tájképfestő, azt állították róla, hogy „két lépésre állt csak egy idegösszeroppanástól” a túlfeszített munka miatt, s azért is hozták őt oda, hogy megrendült egészségét helyreállítsa a fűszeres és balzsamos nyugat-indiai klíma alatt.

Miss Boutácheff akkoriban igen ismert volt bizonyos művészkörökben, akik nagyra értékelték; de egyébként is komoly zongoraművésznek számított, aki ígéretes jövő előtt áll. Valójában már „befutott” szakmailag: sikeres koncerteket adott New Yorkban, és másutt is. Huszonnyolc-huszonkilenc éves, magas, szőke, karcsú nő volt, az a típus, akibe rengeteg ideges energia szorult, de viszonylag alacsony fizikai teljesítőképességgel párosulva. Úgy tűnt ellenben, hogy teljesen hiányzik belőle az a hátrányos vonás, ami olyan gyakori kísérőjelensége a művészetekbe komolyan belemerülő személyeknek, és amit közkeletűen „művészi temperamentumnak” szoktak nevezni. Nagymértékben bírt viszont a női báj és a kellem megfoghatatlan értékeivel.

Azonnal megtaláltuk egymással a közös nevezőt. Miss Boutácheff minden megjelent írásomat olvasta, erről biztosított. Én meg sokat hallottam róla, és voltam két koncertjén az Aeolian Hallban. Elmondta, mindent megtett annak érdekében, hogy ne is gondoljon zenére öt hónapon át.

– Nem lesz ez rossz hatással a technikájára? – kérdeztem.

– Nem, nem hiszem. Vagy legalábbis remélem, hogy nem! Egész télen egy klaviatúrát használtam… néma zongoraként. Mivel ez teljes egészében mechanikus, nem zaklatott fel. Valójában még megnyugtató, pihentető is volt. Csak a hangok, Mr. Canevin, amik… bocsásson meg, nem beszélhetnénk valami másról, ha nem bánja?

Úgy alakult, hogy végül én voltam az, aki arra késztette őt később, hogy ismét „zenére gondoljon”. A Pelléas és Mélisande-ról beszélgettünk, s némiképp különbözőképpen vélekedtünk róla, mert számára a Pelléas és Mélisande Claude Debussy muzsikáját jelentette, és olyan előadásokat, mint a Hammerstein koncertiroda által szervezett egyhetes előadássorozat New York Cityben, Mary Gardennel, meg az egyébként is kiváló szereposztással; míg számomra, írói szemszögből, fontosabb volt az írott szöveg, ahogy azt Maeterlinck megalkotta. Ez, mint rájöhettem volna, Marie Boutácheff számára kizárólag a librettót jelentette. Szinte azonnal rádöbbentünk, hogy a művészi kifejezés két teljesen különböző aspektusáról vitatkozunk.

– Be kell vallanom önnek – mondta –, hogy nem ismerem kellőképpen a Maeterlinck-szöveget. Soha nem olvastam. A történetet, azt persze ismerem, úgy általánosságban, amennyire az ember bármely opera „cselekményét” ismerni szokta. De nem szabad elfelejteni, hogy Maeterlinck szimbolista. Beismerem, nem értem pontosan, mit is akar kifejezni az „opus”-ában. Azt hiszem, a féltékenységet, de talán valami mást! Hogy őszinte legyek, Mr. Canevin, soha nem gondolkodtam el ezen a kérdésen.

– Írói szemszögből – magyaráztam – nehéz megmondani, mit is akart kifejezni. Például soha nem volt világos előttem, hogy a legelején a kastély kapuőre miért küszködik az ajtóval, meg hogy a szolgálólányok miért gyűlnek össze, hogy vizet öntsenek a küszöbre. Ez kétségtelenül szimbolizmus… nehezen is lehetne más. De… mégis, kérném, minek is a szimbólumai ezek?

– A leghalványabb ötletem sincs – felelte Marie Boutácheff, és cinkosan összenevettünk. Aztán mesélt nekem Arnold Schönberg hat zenekari daláról. Elmondta, miként tanulmányozta őket alaposan, s hogy teljességgel kudarcot vallott abban, hogy megértse, mit is akar a zeneszerző kifejezni velük. Felhangokat alkalmazó szerzemény, ebben hasonlít Debussy Pelléas és Mélisande-jához.

Aztán azzal folytatta (világosan emlékszem rá, hogy az általa elmesélt tapasztalat mennyire érdekelt akkor és még most is), hogyan tűnt fel neki, hogy egy olyan híres virtuoso, mint Orféo Mattaloni beillesztette őket a repertoárjába. A hat kis dal néhány perc alatt lejátszható. Apró hangulattöredékek; ötletek; jórészt összefüggő kifejezések. Elment meghallgatni Mattalonit, hogyan játssza őket. Azt mondta, kíváncsi volt, vajon megérti-e a zeneszerző szándékát, ha hallja őket. Elmesélte a koncerten szerzett tapasztalatát…

– Mattaloni pont ezelőtt rövid szünetet tartott. Lejött a színpad szélére, és azt mondta az összegyűlt nagyszámú közönségnek – a Carnegie Hallban voltunk –: „Kérem, járjanak a kedvemben! Maradjanak csendben, tökéletes csendben, az általam most lejátszandó szvitnek a számai között. Ne tegyenek semmiféle megjegyzést, legyenek szívesek! A legnagyobb gondossággal tanulmányoztam őket. Megpróbálom úgy lejátszani önöknek, ahogy ezeket játszani kell. Mikor befejeztem mind a hatot, összesen négy perc az egész, akkor természetesen tehetnek észrevételeket.”

Aztán leült és eljátszotta a hat darabot, valóban gyönyörűen. Nagyon nagy művész. Ezek meg egészen egyszerű kis dalok. És, tudja, talán a pillanatnyi hangulatom miatt, a „vérmérsékletem” miatt, ha úgy tetszik… hiszen azért mentem el, hogy megértsem, Schönberg mit is akart mondani, ha emlékszik rá lehunytam a szemem és nem is nyitottam ki egészen addig, amíg Mattaloni be nem fejezte a hatodikat. Persze tökéletesen ismertem őket. Játszottam is, sokszor, nagyon sokszor. Nos, akkor „elkaptam” hat kis képet, Mr. Canevin, mint vázlatrajzokat, apró, éles, tisztán kivehető vonalrajzokat. Utca, fasor, naplemente, egy templom. Valóban rendkívüli volt!

És aztán amikor befejezte, akkor a közönség szinte kitört… hurrogtak, fütyültek, tapsoltak is, volt, aki halkan dünnyögött, mások kiabáltak, többen sírva fakadtak az érzelemhullámtól. A hurrogások és a fütyülések a zeneszerzőnek szóltak, nem Mattaloninak! Ő meg csak ült ott és végignézett rajtunk, s kiismerhetetlenül mosolygott. Ez minden.

Ezt követően folytatta a programját; igen kiválóan. Mindenkit elbűvölt vele, s a másnap reggeli lapokban kiváló kritikák jelentek meg róla.

Ám most jön a különös része, Mr. Canevin: bementünk „a függöny mögé”; Sylvia Manners meg én; és azt mondtam neki: „Szeretnék kérdezni öntő valamit, Orféo. Mondja, maga is látta azokat a képeket – megneveztem őket egytől egyig –, vagy, ha nem veszi zokon a kérdésemet, éppen csak lejátszotta, ahogy Schönberg lekottázta, azzal a sajátos technikájával, ami egyedül csak önre jellemző?

Ez tetszett Mattaloninak. Azt mondta: „Nagyon örülök, hogy megkérdezte ezt, Marie. Nem, egyáltalán nem. Nincsenek »képek«. És, higgye el, alaposan tanulmányoztam a dolgot… sok hónapnyi munka és gondolkodás és töprengés erről a kis szvitről, ami mindössze négy perc alatt lejátszható, és ami »vázlatokat« ad, ahogy ön kifejezte; és ami arra ösztönözte ezt a közönséget, hogy úgy érezték, ki kell fütyüljék Arnold Schönberget! Különös, nemde? Nem, ez nem jelent többet Orféo Mattaloninak, mint… talán a technikai konstrukciójukat… mint egy kisgyermekeknek szánt rejtvényjátékot!”

Részemről csak annyit tehettem, hogy megcsóváltam a fejem Miss Boutácheff története hallatán. Értékelem a moderneket: Ravelt, Sztravinszkijt, Schönberget, Debussyt, meg a többieket. És ugyanezt mondhatom Signor Mattaloniról. Attól tartok viszont, hogy általában nem értem meg, mit is akarnak kifejezni. Természetesen érdekesnek találtam, hogy egy olyan nagy művész, mint Mattaloni, hasonlóan vélekedik ezekről a szerzeményekről.

Rövid szünetet követően, s csupán hogy ne akadjon el a társalgás, megjegyeztem:

– Ezek szerint jó ismeri Mattalonit, Miss Boutácheff?

Miss Boutácheff megfeledkezett a lábadozásáról. Finom, majdnem gyönyörű arca hirtelen izgatottá vált. Egyenesen a szemembe nézett.

– Ő nagyon nagy művész – felelte. – Igen, Mr. Canevin, nagyon jól ismerem őt.

Aztán azonnal Rachel Manners kiváló alkotásairól kezdett beszélni, egy sorozat színpompás, virágdíszes, csillogó vászonról, telítve fényekkel, amiket most télen festett a ragyogó nyugat-indiai napsütésben; festményekről, amik azóta komoly hírnevet szereztek neki.

Még igazából meg sem tudtam emészteni azt a sajátságos érzékenységet, amivel Miss Boutácheff viseltetett a „zenei képek” iránt, mikor elmesélte, hogy egy másik zenei kompozíció milyen hatással volt rá mindig.

Ez Maurice Ravel Pavane-ja volt. A Ravel-Pavane meglehetősen ismert zeneszám, bár koncerteken csak ritkán hangzik el; s azt hiszem, itt most nem szükséges többet mondanom róla, mint hogy egy régi olasz tánc nagyon „modern” zenei feldolgozása. Nekem csodálatosnak tűnik. Azt hiszem, a legtöbb közönség szereti, annak ellenére, hogy minden bizonnyal a tisztán intellektuális zenék közé sorolható.

Marie Boutácheff azt mondta, hogy a szerzemény egyik tételét – az utolsó tételt, ami a grave assai-t⁴³ követi, a közkézen forgó Schirmer kiadás kottájának hatodik lapján a szünet után – soha nem volt képes valójában úgy hallgatni, hogy akként érzékelje, amit „külső hallás”-nak nevezhetne. Amikor a zenei tétel elkezdődött, azaz ha bárki más játszotta a Pavane-t, ő pedig hallgatta, akkor „kilépett”, azaz ahelyett hogy hallott volna valamit, azonnal az az elmebeli képzete támadt, hogy egy képet lát. Ennek a tételnek a befejezése előtt a kép eltűnt az elméjéből, és akkor már ismét „hallotta” a zenemű legvégét, mégpedig a lehető legszabályosabb és legnormálisabb módon.

Tudta, mik voltak a zenei hangok a Pavane ezen részében. Ő maga is rengetegszer játszotta, és alaposan tanulmányozta is. Mindig tisztán „hallott” minden egyes hangot, amikor ő maga adta elő. Zongoraművészi karrierje során eddig még csak gyakorlásképp játszotta, soha nem illesztette bele Ravel Pavane-ját egyetlen repertoárjába sem.

Amikor mástól hallotta, a lelkében pontosan tudta követni a hangok és az akkordok sorrendjét, de mikor saját maga játszotta, akkor is, annak ellenére, hogy képes volt minden hangot hallani, mégis ugyanolyan különös módon „kilépett” ugyanazon a helyen, és később „visszalépett”, megint mindig ugyanott.

Továbbá – és itt érzékeltem a valóban igazán különös részletét ennek a jelenségnek – a látvány érzet folyamatosan nőtt és erősödött.

Más szóval: Marie Boutácheff akárhányszor „látta” azt a képet Ravel Pavane-jának megfelelő részleténél, ami felbukkant a lelkében, a kép mindig egyre határozottabbá, részletgazdagabbá, valóságosabbá vált.

A „kép” úgy kezdődött, hogy áll egy boltíves ajtó előtt, ami egy hatalmas bálterembe nyílik, ahol a Pavane-t táncolják. Fekete-fehér kockás tükörsima márványpadlón áll és a táncosokat figyeli.

Az ismétlések lehetővé tették számára, hogy tisztán és részletesen megfigyelje a táncosok kinézetét; s mindenegyes alkalommal, mikor „látta” a Pavane-t, egy picivel mindig közelebb állt a bejárati ajtóhoz.

Soha nem volt képes az összes táncost megfigyelni, csak azokat, akik közvetlenül a boltíves ajtó mögött voltak. Ám… voltak más személyek is a bálteremben, a sarkon túl, tőle jobbra, akiknek a jelenléte felől, maga sem tudja miképp, de bizonyos volt.

Egészen biztos volt abban, hogy ezek a „mások” is ott tartózkodnak. Régies, középkori olasz nyelven folytatott társalgás halvány foszlányai jutottak el a füleihez a táncoló csoportoktól, miközben azok szertartásosan hajlongtak egymás felé a bálteremben.

És még rég elfeledett parfümök illata is szállt felé, kámfor és bergamott illata. Ezeken felül volt ebben a Pavane-részlet által kiváltott összetett érzéki képben egy lágy, langyos szellő érzete, ami meglibbenti a díszes terem függönyeit; enyhe szellő, ami átszökken az ajtón, miközben ő ott áll és befelé néz; lélegzetvisszafojtva áll azzal az egyre erősödő, szinte már-már szívszaggató érzéssel, hogy vágyakozik belépni a bálterembe… de csak áll kint a hideg, sima, fekete-fehér márványlapokon.

Említettem, hogy Ravel Pavane-ját csak ritkán játsszák nyilvános koncerteken. Ám nem sokkal azután, hogy tavasszal visszamentem a kontinensre, az USA-ba, s kutakodtam, hol találhatnék valami szezonvégi programot, felfedeztem, hogy Harold Bauer az utolsó koncertjén Ravel Pavane-ját is előadja, így hát vásároltam egy jegyet a Carnegie Hallba és elmentem, kifejezetten azért, hogy ezt meghallgassam.

Pompás előadás volt, ámbár kissé megdöbbentő tapasztalat is.

Persze lelkileg kissé fel voltam készülve mindarra, ami történhet. Fel voltam készülve, azok után, amiket Marie Boutácheff mesélt, hogy lelkileg bizonyos „képekkel” fogok találkozni. És meg is kaptam! A rövid szünet, amit a kottában grave assai-val jelölnek, valóba előhozott egy lelki képet. Láthattam, az értelmemmel, mintha létezne (nem vált olyan tisztán meghatározott módon láthatóvá, amit szó szerint mint képet írhatnék le); négy pár táncolt, bizonyos távolságban, de hogy ez a távolság térbeli vagy időbeli volt-e, azt nem tudnám megmondani. Nyolc táncos volt a „látómezőmben”, négy szemérmes hölgy, mindannyian fiatalok, s négy lovag, akik gondos figyelemmel vették őket körbe a tánc során; kézről-kézre adták a hölgyeket a tánc rendezett alakzata szerinti komoly, előírásos forma szerint, egyfajta szertartásos középkorias udvariassággal; gáláns, begyakoroltan lassú meghajlásokkal.

Bauer mindvégig nagyszerű előadást produkált. A Pavane-nál gyorsította a ritmust, s kihozta, ahogy az Ravel nyilvánvaló szándéka is volt, egy egész zenekari darab érzését. Tisztán meg tudtam különböztetni a hegedűket, ahogy végigfutottak a régi tánclépések puha, méltóságteljes ütemein. Biztos voltam benne, hogy hallom azokban a csodálatosan harmonikus disszonanciákban – ahol a zeneszerző az értelemhez szól, a felhangok együttesével – a viola da gambá-t, amint szomorúan zokogja a zenei ictus⁴⁴ egyenletes dobbanásait… egy, két, há’, négy, egy, két, há’, négy.

Roppant érdekes élmény volt. Ezután sokkal tisztábban megértettem, mit is próbált a szavaival kifejezni Marie Boutácheff.

Nem sokkal Bauer koncertjét követően, Marie Boutácheff – akinek egészségi állapota sokat javult – visszatért New Yorkba.

Az érkezését követő napon felhívott, reggel tíz óra felé. A New York-i koncertszezon véget ért. Már június közepén jártunk, s azok, akik mint jómagam is, valami oknál fogva ottrekedtünk a nagyvárosban, a rettenetes hőségre panaszkodtunk. Marie meghívott teára a műteremlakásába másnapra. Mikor odaértem, négy óra tájban, már jelen volt több más vendég is. Néhányan utánam futottak be. Az összejövetel hangulatát a gratulációk határozták meg. Mindannyian Marie barátai voltak, s kifejezetten boldogan vették tudomásul, hogy milyen jól összeszedte magát. Még nekem is jutott az elismerő szavakból, mivel valamiképpen azzal a hellyel hoztak összefüggésbe, ami őrá olyan jótékony hatással volt.

Orféo Mattaloni is a vendégek között volt. Mint kiderült, három vagy négy nap múlva készül áthajózni Európába.

Marie javaslatára, amelyet két kiváló zenedarab előadása között adott tudtomra – némi meglepetésemre, mivel én csak egy újdonsült ismerőse voltam a sok régebbi, bizalmasabb barát között –, ott maradtam, miután a többiek már elmentek. Kikísérte a legutolsó vendégeit is, majd visszatért hozzám; egy hatalmas kanapén ültem, ami a nagy műteremszoba nyugati fala mentén húzódott végig. Mosolygott és ösztönösen kinyújtotta a karjait, mintha csak abban a pillanatban toppantam volna be hozzá.

– Ó, Mr. Canevin, mennyire jó önt látni! – kiáltott fel, és helyet foglalt mellettem.

Aztán azonnal szavakba foglalta, ami foglalkoztatta őt, s ekkor megértettem, miért is kérte, hogy maradjak még.

– Tudja – lelkesen beszélt, sugárzó tekintettel, ahogy felém fordult –, a legkülönösebb élményben volt részem! Egy nappal azután, hogy elhajózott St. Thomasból. Estélyt rendeztünk a Városi kórház javára, jótékonysági estet. Talán látta is a felhívásokat az elutazása előtt. Megkértek, hogy zongorázzam. Nagyon későn szóltak, de szívesen vállaltam, valóban rendkívül szívesen, örültem, hogy segíthetek. Már nagyon jól éreztem magam, tudja? Nem volt meghatározott program, nem volt műsorfüzet sem, hogy mit játszunk. Szóval egy teljesen kötetlen este volt.

Különböző darabokat adtam elő, olyanokat, amikről úgy gondoltam, hogy a közönségnek tetszik majd. Tetszett is, és a végén kérték, hogy játsszak még.

Ravel Pavane-ját játszottam nekik, Mr. Canevin! – szünetet tartott, szemei mint csillagok ragyogtak.

Mr. Canevin… rendkívüli volt… kivételes!

Különösen figyeltem arra, hogy hangsúlyozzam a ritmusát… vonóshangszereket utánoz, tudja: hegedűket, egy vagy két brácsa-szerű hangszert, egy hárfát, vagy egy klavikordot, kísérőnek; ha kielemzi őket, úgy értem. Minden a legjobban ment, egészen addig a kotta hatodik oldalán lévő szünetig, tudja, a grave assai… megnéztük együtt is ott St. Thomasban, talán emlékszik, Mr. Canevin… és akkor… akkor elvesztettem az eszméletemet ott a hangversenyzongora mellett ülve. Csak a némileg hirtelen végénél „tértem vissza”: ha emlékszik, csupán néhány befejező akkordról van szó.

Mechanikusan játszottam tovább; valahogy folytattam, egészen a végéig. Az akaratom továbbvitt, gondolom. Senki nem vett észre semmi rendellenességet, azt hiszem, semmi nem látszott rajtam kívülről. Aztán tapsoltak. De… amikor felálltam ezután a zongorától, akkor pontosan emlékeztem arra, mit is láttam. Minden ott volt, élesen belerajzolva az emlékezetembe.

Szokás szerint a báltermen kívül álltam, csak éppen most egy nagyon határozott szorongást éreztem. Annyira szerettem volna bent lenni a bálteremben, s megtudni, hogy vajon egy bizonyos személy szintén ott van-e, a sarkon túl, ahová én már nem láthatok el! És, Mr. Canevin, valóban sikerült néhány lépéssel közelebb mennem az ajtó felé. Éppen a küszöbéig jutottam, amikor véget ért a Pavane.

Minden tisztább volt… valahogy sokkal élőbb volt. Ott voltak a hölgyek, ott voltak a bársonyköpenyes, hasított ingujjas lovagjaik, oldalukon a vívótőrük, amit még tánc közben is viseltek… élő volt, Mr. Canevin, és én a része voltam, de bizonyos szempontból valahogy mégsem voltam a része. És mindenek felett ott volt az a mindent felemésztő szorongás, hogy tudnom kell.

Tudni akartam, hogy én… egy másik énem, hogy így mondjam, de önmagam is… hogy én ott vagyok-e bent, és ha igen, akkor kivel. Szívszaggató érzés volt, ameddig tartott. És a hatása napokig megmaradt. Sőt, még mostanra sem szűnt meg teljesen. Minden azon múlt, sikerül-e megtudnom, mert különben képtelen lennék eldönteni, a két út közül melyiket válasszam. Az egész boldogságom múlt rajta, Mr. Canevin. Képtelen vagyok elmagyarázni, mennyire égető volt ez, mennyire létfontosságúnak tűnt a számomra.

Elhallgatott, feszült testtartása kissé felengedett, majd lassan, egy elhaló sóhajjal hátradőlt a kanapé vastag, puha párnájára. A szemei zárva, lélegzetvétele könnyű zokogásba ment át, ahogy beszívta és kifújta a levegőt. Nyilvánvaló volt, hogy Marie Boutácheff különleges érzelmi megrázkódtatáson esett át. Próbáltam egészen nyugodtan ülni, percekig nem tettem semmiféle megjegyzést… ami elég hosszú időnek tűnt az adott körülmények között.

Aztán Marie Boutácheff hirtelen összeszedte magát, s türelmetlen izgatottsággal fordult ismét felém. Így szólt:

– Mit gondol erről, Mr. Canevin?

Némiképp megdöbbentem. Aztán találomra mondtam, de kiderült, hogy helyesen következtettem.

– Signor Mattalonira céloz? – kérdeztem.

– Természetesen – felelte Marie Boutácheff.

– Rendkívül szimpatikusnak találtam őt – vágtam rá azonnal, s ezzel teljes mértékben igazat szóltam. A magas, jóképű virtuoso valóban igen jó benyomást tett rám.

– Ő nagy, nagyon nagy művész – mondta Marie Boutácheff lágy hangon, s hirtelen könny csillant meg a szemében. Kezdtem gyanítani, hogy mégis van benne „temperamentum”. Közelebb csúszott a díványon, már szorosan mellettem ült.

– Elmondok magának valamit, Mr. Canevin – szólalt meg, majd rövid szünetet tartott, lenézett a térdein tartott kezeire. Aztán:

– Orféo Mattaloni volt az, akiről tudni akartam… a bálteremben. Ő volt a másik személy.

Nem szóltam semmit, de ahogy forgattam a fejemben ezt a váratlan kijelentést, ott, ahol ült, egészen közel hozzám, Marie Boutácheff szinte suttogó hangon nekilátott elmesélni az idegösszeroppanása történetét. Kiderült, hogy nagyon mélyen és nagyon őszintén szerelmes volt Mattaloniba, s még mindig szereti; de nem volt módja megtudni, vajon a virtuoso viszonozza-e az érzelmeit vagy sem. A sorok közt olvasva az derült ki számomra, hogy Mattaloni igen nemes lélek. A virtuoso nyilvánvalóan becsületes férfi, amellett hogy hatalmas művész, akit az egész világ ismer és ünnepel. A Mattaloni-család a középkorban Umbria egyik legelőkelőbb famíliájának számított, mesélte még Marie Boutácheff.

A férfi, ha lehet így mondani, rendkívül „figyelmes” volt az irányába; világossá tette, hogy nagyra becsüli őt, de hogy mint művészt vagy mint nőt – talán Mattaloni némiképp szertartásos modora miatt –, azt képtelen volt biztosan kideríteni.

És most, hogy mindketten New Yorkban tartózkodnak, minden újrakezdődött benne.

Végül Maurice Ravel Pavane-jából vett másik lelki képre történő utalással fejezte be elbeszélését:

– Olyan, mintha Orféo meg én hasonló eseményeket éltünk volna át abban az antik környezetben. Abban az élményben, ott St. Thomason a jótékonysági koncert után, ugyanolyan szorongás rejtőzött, mint ami most rávett arra, hogy kiöntsem önnek a szívemet. Óh, Mr. Canevin, tudom, hogy ha egyszer beléphetnék abba a bálterembe, és megláthatnám, hogy ő meg én együtt vagyunk-e ott, akkor megbizonyosodhatnék arról, mi van Orféo szívében. Belehalok, ha nem tudom meg, Mr. Canevin!

Befejezte a történetét, arca nyúzott és gyászos volt. Vártam egy kicsit, mielőtt megszólaltam volna. Aztán:

– Gondolja, hogy fog még vele találkozni, mielőtt elhajózik Európába?

– Holnap estére hivatalos hozzám vacsorára. És Rachel Manners is. Volna kedve eljönni negyediknek, Mr. Canevin?

– A legnagyobb örömmel – válaszoltam, s felálltam, hogy elinduljak. Aznap estére vacsorameghívásom volt, s még épp annyi időm maradt, hogy visszamenjek a klubomba átöltözni.

A másnap esti vacsora – Orféo Mattaloni és Miss Manners, mint további meghívottak társaságában – roppant kellemes volt. Mattaloni egyenesen sziporkázott. A társalgáshoz legalább annyira értett, mint a zongorához, amin később játszott. Zenélt nekünk, egyik briliáns darabot a másik után, a tiszta, csábos hangok úgy görögtek ki ujjai alól, mint valahány igazgyöngysor. Nagy művész volt, ahogy Marie mondta. Itt, ahol a maga kedvére játszhatott, távol a nagyközönség miatti stressztől és feszültségtől, s csupán hozzá közelálló zenerajongók szűk körének, az előadása ténylegesen fenséges volt. Chopin Fantasie Impromptu-jével fejezte be. Azután hosszú, néma csend következett. Mattaloni csak ült a hangversenyzongoránál, mi hárman pedig tőle távolabb, elszórtan a kanapén.

Támadt egy ötletem.

Lassan, kimérten mondtam neki:

– Eljátszaná nekünk Ravel Pavané-ját Signor Mattaloni?

Éreztem, ahogy Marie Boutácheff teste megmerevedik nem messze tőlem a széles kanapén, és mély sóhajtással elfojt egy feltörni készülő kiáltást. Kezeit görcsösen az arca elé kapta. Mattaloni a tágas helyiség félhomályában semmit nem vett észre ebből az egészből.

– Hogyne… nagyon szívesen, Mr. Canevin – válaszolta és azon nyomban neki is kezdett.

Lehunytam a szemem és ellazultam.

Egymás után hangzottak fel a különös, disszonáns, szellemileg kihívó akkordok, tisztán, élesen, határozottan. Mattaloni nagyon nyugodtan játszotta, szinte már töprengve; de pontosan, gondolom egészen úgy, ahogy Ravel is megálmodta a Pavane előadását. A réges-régi tánc ideá-ja betöltötte a lelkemet; pontos, precíz ritmusát mintha egy most már több évszázada halott kapellmeister pálcája vezényelte volna. Ott voltak a hegedűk, a viola da gambá-k, a csilingelő, határozott hangú klavikord. Minden ott volt, csodásan tisztán és kivehetően, s mégis valahogy lágyan, a patinás évszázadok porától lepve; antik és különös; amit óvatosan kell átélni, szinte intellektuálisan. Szándékolt archaizmusnak tűnt: tündöklően gyönyörű, némely vonásában szinte már szeszélyes, de ugyanakkor keményen összefogja a lassúmozgású, kecses, kimért léptekkel táncoló négyeseket; teljes egész a legutolsó részletéig… a vívótőrt viselő lovag legutolsó szertartásos, mély meghajlásáig, a szemérmes signorina legapróbb negédes courtoisie-áig…⁴⁵

Azután jött a grave assai szándékolt szünete, a végső, meghatározó zenei tétel, amelyik egy hirtelen lágy akkorddal ér véget.

És akkor megint láttam a táncosokat, most sokkal inkább valóságos képként, mint Bauer előadása során.

Valami nagyon különös dologra döbbentem rá.

Lélekben ott álltam, mintha egy erkély magas kőkorlátján hajolnék át; és ott lent, alattam fekete-fehér kockás padló, kecses boltíves ajtó, libbenő függönnyel, lassan lépdelő táncosok távolabbi alakjaival ott bent. Halvány, bársonyos illatot, talán kámfort és bergamottot sodort felém lentről a könnyed, langyos szellő; és ott… állt, várt az ajtó küszöbe előtt egy nő, hogy végül lassan továbbinduljon és belépjen a bálterembe.

A nő magas volt, karcsú, kecses, gyönyörű kezeit előrenyújtotta, mintha önkéntelenül is valamiféle mély és nyomasztó aggodalmát akarná tudtomra adni.

Teljesen tudatában voltam az erőteljes hangoknak, a disszonáns akkordoknak, melyek tisztán szálltak fel Mattaloni mesteri ujjai alól Marie Boutácheff zongoráján. Határozottan állíthatom, hogy minden egyes hangot tisztán és teljes egészében hallottam. A két benyomás – a szemet és a fület érő – szinkronban volt, párhuzamosan; átfedték egymást, ha szabad így mondanom. Éreztem, ahogy bizsereg a fejbőröm, s arcom pórusain kiütött a hideg veríték. Tisztában voltam vele, hogy kezeimet egy bölcs módjára összefonva tartom, miközben nézem lent Marie Boutácheffet, amint ott az erkély alatt lassan, megfontoltan elindul a bálterem ajtaja felé.

Kínzó aggodalom gyötört. Vajon kitartanak-e Mattaloni hangjai és akkordjai elég hosszú ideig? Lesz elég ideje elérni a boltíves ajtót… s átlépni a küszöbén, hogy bejusson a bálterembe? Mattaloni igazgyöngy-hangjai, Ravelnek ezek a tiszta, pontos akkordjai egyik a másik után hangzottak fel, könyörtelenül időzített felvonulásban. Tudtam, hogy már csak néhány van hátra.

Elérte a küszöböt… belépett; hirtelen megszűnt a feszültség bennem, s azon nyomban önkéntelenül ellazultam. Kezeimet széttártam. Nem volt erkély, nem volt bálterem. Csak Marie Boutácheff műteremlakása volt. Hagytam fejemet hátrahanyatlani a kanapé puha párnájára; s akkor tudatosodott csak bennem, hogy Rachel Manners halkan beszél, mond valamit Mattaloninak, aki éppen akkor ütötte le a Pavane utolsó határozott, lágy akkordját.

– Csodálatos volt… csodálatos!

Mély csend követte Miss Manners impulzív közbeszólását. Mattaloni csak ült továbbra is a zongoránál, dús sörénnyel övezett arcának csupán a körvonala látszott a félhomályos megvilágításban. Aztán nagyon nyugodtan megszólalt:

– Talán emlékeznek, hogy a Pavane ajánlása úgy szól: „Egy halott hercegnőnek”. Mindig őrá gondolok, amikor játszom. Velencei volt, Rosabella Doria, Lodovico Doria dózse leánya. Az arcképe, Botticellitől, a Louvre-ban van kiállítva. Egyik ősömhöz, Piero Mattaloni herceghez ment feleségül. Így lett hercegnő. Gyönyörű volt… magas, karcsú, szőke… a legmélyebb lelkületű asszonyok egyike.

Mattaloni elhallgatott – most szinte vágni lehetett volna a csendet a félhomályos, békés helyiségben –, majd lassan, kimérten megfordult a zongoraszéken. Aztán egy meglehetősen hirtelen érzelemkitörés keretében, jellegzetesen impulzív latinos mozdulattal előrenyújtotta hármunk felé hosszú karjait, és azt mondta:

– Magára gondoltam, aki szinte a hasonmása lehetne, drága Marie, amikor ott álltam Donna Rosabella előtt a Louvre-ban…

Marie Boutácheff higgadtan felállt és felgyújtotta a villanyokat. Figyeltem az arcát, ahogy körbement a szobában. Átszellemült volt, megbűvölt.

Valóban van egy bálterem Mattaloni otthonában, abban az umbriai kastélyban, egy bálterem, boltíves ajtóval, Torrigiano stílusában… egy másik művésztől, aki kőből és habarcsból alkotott. Az előtte lévő folyosót nagyméretű fekete-fehér négyzet alakú márványlapok borítják, és a bálteremben van egy emelvény. Tudom, mert megkérdeztem Mattalonit, mikor kikísértem őt és Marie-t az induló Re Umberto gőzöshöz.

Erősen meghatódott – mint mondta –, hogy ilyen kíváncsi érdeklődést tanúsítottam ezek iránt.