CSEREBŐRŰEK

 

Előszó

A Jupiter bolygón történt, a fehér világfilozófia uralkodásának nyolcszázötvenedik esztendejében. (Egy jupiteri esztendő négyezer-háromszázharminckét nap.)

 

Mielőtt rátérnénk elbeszélésünk tulajdonképpeni tárgyára, tisztába kell jönnünk a fehér világfilozófia fogalmával, amelynek a Jupiter lakói oly nagy fontosságot tulajdonítanak, hogy keletkezését új időszámítás kiindulópontjául vették.

Míg a Földnek nevezett kis bolygón az eszes lényeknek csak egy faja él és uralkodik: az ember, addig amaz óriás világtesten kétféle, szervezetére és életfeltételeire nézve egymástól teljesen különböző állatfaj tette meg azt a sok százezer éves utat, mely az ősi plazmától a sokszervű és öntudattal bíró lényig vezet. Párhuzamosan, de különböző életfeltételek közt fejlődött a Jupiter-lakók két faja, és fejlettségük tetőpontjára érve annyira különböztek egymástól, mint a földi állatok közt a madarak az emlősöktől. Nevüket emberi nyelven nem tudnám kifejezni, azért egyszerűem vörös lényeknek és fehér lényeknek fogom őket nevezni.

A fehér lények növényevők és szárnyuk van. Gyöngéd testalkotásúak és békés hajlamúak. Az erőszakoskodástól és az öldökléstől már természetüknél fogva is irtóznak, de a szellemi munka terén óriási erőkifejtésre képesek, és a Jupiter egész civilizációját ők alapították meg. A Jupiter lakóinak mindenkor ők alkották túlnyomó többségét. A vörös lények elenyésző kisebbségben vannak. Húsevők és repülni nem tudnak. A természet gyilkolásra alkalmas szervekkel látta el őket, és ideges hiúsággal és szilaj harci kedvvel töltötte el egész valójukat.

Csodálatos, de való, hogy ezek a szilaj és buta húsevők évszázadok óta uralkodó kasztot alkottak a Jupiteren, mely kegyetlen rabságban tartotta a növényevőket. Repülni nem tudtak, és ostobák voltak, de azért a röghöz kötöttek mégis korlátlan hatalommal uralkodtak az éteróceánban csapongó alattvalóik felett, mivel a Jupiteren az a különös, ősi hit élt, hogy a ragadozók nemesebb eredetűek, mint a békés növényevők.

A vörös lények még az ősi időkben felosztották maguk közt a bolygó felületét, s az ilyen földrészeket birodalmuknak nevezték. Sőt felosztották maguk közt a türelmes növényevőket is, akiket alattvalóiknak neveztek. Birodalmuk határát fehér rabszolgáikkal őriztették, akikkel minden munkát végeztettek, és akiket – bár békés hajlamúak voltak – gyakran véres háborúkba vezettek egymás ellen.

A húsevők uralkodásának idejében – mely idő a Jupiter történetének legszomorúbb korszaka volt – a szenvedélyek, a hiúság és a vad ösztönök uralkodtak a bolygón. Az uralkodó faj idővel a saját érdekében annyira összezavarta a fogalmakat, hogy például a repülést alantas tehetségnek, a gondolkozás munkáját pedig megbecstelenítő és nemes lényhez nem illő foglalkozásnak tekintették. Erényszámba ment azonban az idegen organizmusok megsemmisítése, és aki tömeges gyilkosságokat követett el, azt félistenként tisztelték.

Elvétve megesett, hogy az elgyötört növényevők egy része lázadásban tört ki. Ezek a fellázadt növényezők gyors szárnycsapásokkal a magasabb légrégiókba menekültek, ahová repülni nem tudó uraik nem követhették őket. Mindig akadtak azonban szárnyas rabszolgái a zsarnokoknak, akik fegyveresen üldözőbe vették szabadságszerető testvéreiket, és végrehajtották rajtuk a lázadókat sújtó kegyetlen ítéletet. Így tehát a Jupiteren a levegő sem volt szabad.

Körülbelül kilencszáz jupiteri esztendővel ezelőtt történt, hogy a növényevők közt egy próféta támadt, aki prédikálva bekalandozta az országokat. A szegény rabszolga fia merész igéket hirdetett: az összes Jupiter-lakók egyenjogúságáról beszélt, testvéri szeretetre és alázatosságra buzdítván a húsevőket és a növényevőket egyaránt. A fehér próféta tanítványai napról napra szaporodtak, a húsevők pedig, akik hatalmukat féltették, azzal akarták elejét venni a fenyegető veszedelemnek, hogy irtóztató kínok közt kivégeztették a prófétát.

A prófétát megölték, de az igét nem tudták elnémítani. A tanítványok légiói hirdették az új tanítást, a mártírok patakzó vére fanatizálta a tömeget, és húsz esztendővel a próféta halála után lángot vetett a szikra, és kitört az a rettenetes forradalom, amely véres tűzvészként lobogta körül az egész világtestet. A húsevők és növényevők élethalálharca volt ez, két ellenséges faj ősi gyűlöletének mérkőzése, a létért vívott titáni küzdelem.

A hatalmuk tudatára ébredt növényevők kezdettől fogva előnyben voltak, és a mérkőzés csakhamar irtóháborúvá fajult. A növényevők zászlójukra írták az élet jogát, melynek első pontja így szólt: Aki öl, meghal! Az életfeltételeikben megtámadott húsevők a kétségbeesés dühével védték magukat. Írtóztató hajtóvadászat tombolt végig a világon, a detronizált húsevő dinasztiák egymásután elpusztultak. A fanatizált növényevő szekták folytatták az írtás munkáját, és kiírtották az alsóbbrendű húsevőket is, a Jupiter őserdeiben és vizeiben tanyázó ragadozókat. Mikor elkészültek a pusztítás véres munkájával, szervezkedésnek láttak, megvetvén az új világrend alapját a régi világ véres romjain. Az új világrend alaptörvénye és vallása a meghalt próféta tanítása lett, az úgynevezett fehér világfilozófia, mely minden élőorganizmus szent és sérthetetlen voltát proklamálja. Az alaptörvény közös szervezetbe foglalta a Jupiteren élő összes lényeket, a társadalom védelmében részesítvén az alsóbb fajú növényevőket is mint a gondolkodó lények kiskorú testvéreit.

Az örök béke korszakával beköszöntött a Jupiteren a rohamos haladás kora is, és a Jupiter lakói csakhamar oly tudományok és tapasztalatok birtokába jutottak, amelyekhez hasonlókról más bolygókon csak évezredek után fognak hallani.

E rövid történeti visszapillantás után rátérhetünk elbeszélésünk tulajdonképpeni tárgyára.

 

A fehér világfilozófia uralkodásának nyolcszázötvenedik évében történt, hogy a csillagászati eszközök előállításában nagy fontosságú találmányokat tettek. Az új szerkezetű messzelátók meglepő felfedezések eszközévé lettek, és a felfedezések – melyek a naprendszer többi bolygóinak szerves élete körül forogtak – átalakító befolyással voltak a Jupiter lakóinak egész világnézetére. Egy tudós agg növényevőé az érdem, hogy először adott hírt földijeinek a Földnek nevezett bolygó szerves életéről.

A tudós felfedezte, hogy a Földön magasabb rendű szerves lények tanyáznak, és megfigyelte a lények érdekes életszokásait is. A tudós számos éjszakát áldozott csillagászati tanulmányaira, és ezek eredményét vázlatos naplójegyzetekbe foglalta.

Megismertetjük olvasóinkkal a naplójegyzeteket, melyek a földi lakók felfedezéséről szólanak.

 

A tudós naplója

Első éj

 

Érthető izgatottsággal kerestem fel ma este obszervatóriumomat, mert sejtettem, hogy a mai éj újabb fontos felfedezéssel fogja gazdagítani a csillagászat tudományát. Ma akartam ugyanis kipróbálni új messzelátómat, melyet a Földnek nevezett bolygó szerves életének megvizsgálása céljából szerkesztettem. Az őseinktől átöröklött babona, hogy a Jupiter a világegyetem életének középpontja, megrendült, amióta csillagászaink meggyőztek bennünket arról, hogy a szomszédos csillagokon is viruló életet fakasztott a Világszellem termékenyítőakarata. A Földről azonban, erről a távoli bolygóról, mely vörös fényű kis csillagként vonul át égboltozatunkon, eddig csak igen hiányos fogalmaink voltak.

Engem már régóta foglalkoztatott a földi élet problémája. Ez a bolygó háromszázkilencszer kisebb a Jupiternél. Felületének legnagyobb részét víz borítja, szárazföldjének formációja szaggatott, nyers, mondhatnám, kezdetleges. A Föld külső képe után ítélve, ama felvetésből indultam ki, hogy a Föld lakói víziállatok, legjobb esetben hüllők.

E kérdést akartam mindenekelőtt tisztázni, midőn messzelátómat ráirányítottam a Földre. Megcsavartam néhányszor az igazgató csapot, és a titokzatos bolygó tengereivel, kontinenseivel és sötét hegycsoportjaival mint élesen megvilágított, óriás tányér lebegett előttem. Találomra kikerestem a legérdekesebb alakú kontinens közepén egy helyet – egy jókora tavat láttam, lejtős partvidékkel -, és újra megforgattam a csavart.

Boldog izgalom fogott el: a Föld most szinte elérhető közelben volt hozzám, és én a problematikus földlakók keresésére indulhattam. Csodálatos színű, idegen formájú növényeket láttam, sudár nyélen bólogató lombóriásokat, melyek mozdulatlanul sorakoztak egymás mellé. Lassan körbemozgatván a gépemet, nagy területet kalandoztam be a szememmel. A hullámos lejtőkön buja lombtengert láttam, verőfényes tisztásokkal és árnyékos zugokkal – a rengeteg fölséges mozdulatlanságát azonban élőlény nem zavarta meg.

Később megint a tó partjára kezdtem figyelni, egy fehér földnyelvre, melyet csillogva söpörtek végig a kristálytiszta hullámok. És a rengő hullámokból váratlanul felbukkant – megjelenésével megremegtette egész valómat – a probléma keresett megoldása: a földlakó!

A Jupiter lakóinál tízszer kisebb… Fekete teste és finom esztergályozott, fehér tagjai vannak, melyeknek puha bőrén meleg, rózsás verőfény tör át… Testének felső része nemes oválban végződik, melyet ércfényű hajsörény borít… Az alsó két végtagja hófehér, a felső gömbölyű és hihetetlen finomságú tapogató nyúlványokban végződik.

A titokzatos lény pihegve himbálódzott a tó tükrén, és láthatóan kedvét lelte a hullámok játékában. Valami csodálatos harmónia volt a mozdulataiban, valami erőteljes bűbáj, mely a nálunk már kihalt nemes ragadozókra emlékeztetett. Le-lebukott a víz alá, újra felmerült, majd fürgén a habok közé csapott, hogy a tajték sziporkázva loccsant szét. (Alkalmasint eleségre vadászott!) Azután hosszában kinyúlt, a hátára fordult, barna sörénye alól pedig két mélységes tekintetű, sötét szem pillantott felém…

Te pihegő, névtelen porszem, aki elhagyottan lebegsz a tér végtelenségében, a felfedező jogával élve, ezennel nevet adok neked, legyen a neved: Talány.

Már feljogosítva éreztem magamat annak a megállapítására, hogy a földlakók víziállatok, midőn nem kis meglepetésemre Talány kijött a vízből, és keskeny nyomokat hagyva maga után a puha talajon, egy négyszögletű, különös alkotmány felé ment, melyet csak most vettem észre a partján. (Az igazsághoz híven feljegyzem tehát, hogy a földlakók hüllők, akik mesterségesen épített odúkban élnek.)

Jó ideig bennmaradt odújában, azután újra megjelent, és akkor oly változást vettem észre rajta, amelyet lehetetlennek tartottam volna, ha a saját szememmel nem látom. Talányon most már más bőr volt! Az előbb fekete volt a teste, most lángvörös. Az első bőre szorosan hozzásimult az idomaihoz, most felül bő, középen szűk és alul lobogó bőrt viselt.

A különös tünemény megfejtését megkísértem a következő hipotézissel. A földlakók testén az időjárásnak megfelelően védő bőrréteg képződik, mely időszakonként lehámlik róluk. A lehámló bőrt gondosan elrejtik odvaikban, és szükségükhöz képest újra magukra veszik, vagy mással elcserélik. Ez a különös processzus, mely annyira jellemző e teremtmények életszokásaira nézve, arra indított, hogy egész fajuknak a Cserebőrű nevet adjam.

Talány időközben találkozott a parton egy másik cserebőrűvel. Mivel biztosra vettem, hogy a ragadozó húsevők egy fajával van dolgom, kíváncsian vártam, harcra fognak-e kerekedni. A találkozás azonban békésen folyt le, a két cserebőrű megérintette egymást nyúlványaival, azután együtt folytatták útjukat. A később érkezett jóval nagyobb és erősebb volt Talánynál, haja egyébiránt szürke volt. Oldalán valami fényes, hegyes szerszámot viselt, amelynek a rendeltetését természetesen nem ismerem, testéből pedig füstöt eregetett, amiért is a Füstölő nevet adtam neki.

Egy harmadik cserebőrű is hozzájuk szegődött. Füstölő láthatóan barátságosan fogadta, Talány azonban nem vett róla tudomást. Ezt a harmadik cserebőrű Háromszeműnek fogom nevezni, egy különös és szembeötlő abnormitása miatt.

Mint fontos megfigyelést közlöm, hogy a cserebőrűeknek nincsenek szárnyaik, s hogy ezért sohasem emelkedhetnek fel a levegőóceánba, mely bolygójukat körülhullámozza. Két alsó végtagjukkal nehézkesen előretolják magukat, és ha egy-egy alsóbb fajú szárnyas földlakó repül el a fejük felett, fájdalmas irigységgel néznek utána.

A három cserebőrű időközben megállott egy nagy és szilárdan épített, soknyílású alkotmány előtt, melyet nagyszabású lakótanyának tartok. Füstölő eltűnt a tanya bejáratánál, és Talány egy időre kettesben maradt Háromszeművel. Ekkor különös dolog történt a bokrok közt. Mondtam már, hogy Háromszemű és Talány eddig nem vettek tudomást egymásról, most azonban Háromszemű hirtelen megragadta Talányt két nyúlványával, oly erőszakosan, mintha össze akarná törni… Talány pedig ütést mért Háromszeműre, úgyhogy az leejtette zsinórra erősített harmadik szemét… Mozdulataik, amelyek eddig oly harmonikusak voltak, most egyszerre szenvedélyesek lettek… A rövid küzdelem azonban rögtön véget ért, amint Füstölő megint kijött a tanyából. A három cserebőrű együtt folytatta útját békésen és csendesen, Talány és Háromszemű megint nem törődtek egymással, mintha semmi sem történt volna köztük.

Mielőtt a felkelő nap véget vetett éjjeli munkámnak, máris tisztában voltam magamban, hogy a Föld lakói húsevő hüllők, egyébként pedig társas lények, akik közül hárman egy-egy családi közösséget alkotnak.

 

Második éj

 

A vakító fénysugár, melyet a távoli szemhatáron bolyongó árva csillag tegnap obszervatóriumomba küldött, megrendítő, szinte lesújtó hatással volt reám.

Íme: a mérhetetlen messzeségben, hol érzékeink csak szétfolyó, alaktalan ködöt sejtenek, viruló élettel és izzó színpompával telt világ kering. Ama távoli, álomszerű csodahon lakói szintén örülnek az életnek és a napfénynek, sőt valószínű, hogy nekik is vannak sejtelmeik és gondolataik, melyek a Világszellem örök törvényeit kutatják.

Tegnap is izgatott voltam, de ma már lázas türelmetlenséggel vártam az alkonyt. Mikor azután a Föld, mely most már magnetikus erővel bilincselte magához gondolataimat, vörös tűzgolyóként felbukkant az éjszakai csillagkép alatt, elhelyezkedtem messzelátó gépemnél.

Nehogy az új benyomásoknak rám zúduló raja megzavarjon, elhatároztam, hogy egyelőre megzabolázom türelmetlenségemet, és csak ama szűk földterületem folytatom kutatásaimat, melyet tegnap már bekalandozott a szemem. Az ott tanyázó cserebőrűeknek (főleg pedig Talánynak, Füstölőnek és Háromszeműnek) életszokásai után meg fogom állapítani az egész faj természetrajzát.

Tegnapi ismerőseimet keresvén, a tó sekély partján felette érdekes látványnak lettem szemtanúja. A vízben ugyanis a cserebőrűeknek egész raja bukkant fel. Láthatóan az arany verőfény csalta fel a hüllőket nedves elemükből. Vagy százan lehettek, akik lubickolva, bukdácsolva, hosszú láncba fogódzva gyönyörködtek a kristályhabok játékában. Volt köztük nagy és kicsi, termetes és vékony, hófehér bőrű és ráncos – de olyan érdekes külsejű, mint Talány, egy sem volt a csordában. Mindazonáltal felette bizarr és fantasztikus látvány volt.

A földlakók, miután különös szokásukhoz híven megint bőrt cserétek, egyenként és csapatosan kivonultak a szárazföldre, ahol alsó végtagjaikkal nehézkesen előretolván magukat, ide-oda jártak a fák alatt.

Kétségtelennek látszik, hogy a cserebőrűek csak nappal mernek kimenni a szárazföldre, éjjel a vízben tartózkodnak, ahol mindenesetre könnyebben védekezhetnek a nagyobb ragadozók támadásai ellen. Azért – bár erről még nem bizonyosodtam meg – a kontinens belsejét lakatlannak tartom, míg ellenben a tengerek, tavak és folyók partján nagyobb cserebőrű-kolóniák találhatók.

Meggyőződtem arról is, hogy igen helyesen neveztem el a különös lényeket cserebőrűeknek, jellemző szokásuk – külső hüvelyüknek gyakori változtatása – igénybe veszi idejüknek egy igen tekintélyes részét. Talány például, akit csakhamar felfedeztem a fák alatt, a mai nap folyamán négyszer tetőtől talpig más bőrbe öltözött, ami annyira elváltoztatta külsejét, hogy alig tudtam újra megismerni. Nem értem még a tünemény okát, felteszem azonban, hogy az a Föld klimatikus feltételeiben rejlik. Ezt a hipotézisemet megerősíti az a tapasztalat, hogy valóban a leggyöngédebb termetűek – akik alkalmasint érzékenyebbek is az időjárás változásai iránt – cserélik el leggyakrabban a bőrüket. Valahányszor Talány újabb és feltűnőbb színű hüvelyben jelent meg a fák alatt, a többi cserebőrű közt mindig mozgás támadt, utána fordultak, és összedugták a fejüket, mintha sajnálkoznának társuknak tökéletlen alkatán, mely mellett az újabb bőrcsere tanúskodott.

Érdekes, hogy a földlakók nemcsak váltogatják, de egymás közt valóban el is cserélik a bőrüket. Megfigyeltem egy hüllőt, aki egy újdonatújnak látszó, fekete bőrt vitt be a lakótanyába. A tanya nagy világító nyílásán keresztül megpillantottam Háromszemű barátomat, akinek az idegen cserebőrű hajlongva átnyújtotta a bőrt. Háromszemű átvette a fekete hüvelyt, rögtön magára is öltötte, azt a fehér kis lapot azonban, amelyet a másik feléje nyújtott, nem akarta elfogadni. Az idegen erre megvakarta a fején lévő kagylótövét, és leverten távozott.

Töredékes megfigyeléseim során feljegyzem, hogy Háromszemű később Talány és Füstölő társaságában a parton találtam, ahol lassan föl-alá haladtak a tömegben. Ez alkalommal megállapítottam, hogy a cserebőrűek, ha egymással találkoznak, gyakran leveszik a fejüket borító kis födelet, miközben meghajolnak. Valószínűnek tartom, hogy az egyes családokat vagy fajokat megkülönböztető jeleket a fejük búbján viselik, és ezt meg-megmutatják egymásnak, hogy elejét vegyék az ellenségeskedésnek.

Arról is meggyőződtem, hogy a földlakók nem mind egyenlő rangúak. Vannak köztük előkelők és közönségesek, első osztályú és másodosztályú cserebőrűek. Az előkelők jobb karban lévő bőrt viselnek, és csillogó ércláncokat, őnekik – bárhová mennek is – készségesen nyit utat a tömeg, mely meghajlással és fejfödelének megemelésével tiszteli őket. Vannak aztán mások, akik lyukas és fakó bőrben járnak, és akikkel nem törődik senki. Ennek csak az lehet magyarázata, hogy a cserebőrűek nem mind egyforma szorgalmúak, hanem vannak köztük munkások és henyék. A munkások természetesen nagyobb tiszteletben és több előnyben részesülnek, és ebből kiindulva azt következtetem, hogy az egész tóparti kolóniában Háromszemű a legmunkásabb cserebőrű.

Arra nézve, hogy a cserebőrűek hogyan közlik egymással kívánságaikat, többféle felvetésem van. Az egyik feltevés az, hogy szemgolyóik forgatásával – amiben egyesek valóban bámulatos változatosságot fejtenek ki -, a másik, hogy felső végtagjaik nyúlványainak mozgatásával. Meglehet különben, hogy a különböző fajok (mert kétségtelennek tartom, hogy a tóparti kolóniában több faj keveredett össze) különböző módon értetik meg magukat.

Egy igen érdekes és a csereőrűek kulturális állapotára felette jellemző megfigyelést tettem még az éj folyamán. Végignéztem ugyanis a földlakók istentiszteletét.

Azt a benyomást nyertem, hogy a cserebőrűek napimádók amit bolygójuknak a naphoz való közelsége magyaráz meg. Vallásos kultuszuk, melyet a szabad ég alatt tartanak meg, gyepes réten: a naprendszer bolygóinak járását szimbolizáló naiv misztérium. A kultusz azzal kezdődik, hogy többen ütőlapáttal a kezükben szembeállnak, aztán a planéták alakjára formált golyókat röpítenek a nap felé. A nézők látható izgatottsággal figyelnek a ceremóniára, amely alkalmasint jövendőmondással van egybekötve. (Valószínű, hogy a repülő golyó által leírt ívek számából vonnak következtetéseket a jövő eseményeire.) Felette érdekelt, amikor a napkultusz két papjában megismertem Talányt és Háromszeműt. Jó ideig fáradhatatlan buzgalommal forgatták az ütőlapátot. Talány a húsevőket jellemző puha, de tüzes gráciával mozgott, miközben szép szemében kigyúlt a fanatizmus tüze.

E vad, de érdekes szertartás, mely elég különös világításban tünteti fel a cserebőrűek művelődési viszonyait, azt a hitet ébreszti bennem, hogy az egész tóparti kolónia tulajdonképpen csak nagyobb szabású papi telep, talán éppen a nap bálványának szentelt hely, ahol kiváltságos cserebőrűek (akiknek sorában Talány, Háromszemű és Füstölő előkelő helyet foglalnak el) vezetik a bálványkultuszt.

Ezt nem tényként, hanem hipotézisként említem, amelyet azonban megerősíteni látszik egy másik adat is. Füstölő ugyanis a mai nap legnagyobb részét olyan foglalkozás közben töltötte, amely szintén nem lehet egyéb a babonaság egy neménél. Három társával az egyik lakótanya előtt ült, egy kerek alkotmány mellett, amelyre apró, színes lapokat dobáltak. Ezek a lapocskák barbár karakterekkel vannak befestve. Összekeverik, szétosztják maguk közt a lapokat, azután bizonyos kombináció szerint egymásra rakosgatják. Bizonyos, hogy az említett varázslapok véletlen csoportosulásából következtetéseket vonnak a jövő mélyében szunnyadó eseményekre. Bámulatos kitartással végzik munkájukat, néha nagy izgatottság vesz rajtuk erőt, amit nyúlványaik élénk mozgatásával árulnak el.

Mikor a nap magasabbra emelkedik a föld szemhatára fölé, a cserebőrűek legnagyobb része bevonul az odúkba. Az egyik tanya nyitott szelelőlyukain keresztül megfigyeltem Talányt, aki komoly munkásságba merült. Egy háromlábú nagy gépnél ült, és fehér kéznyúlványaival mozgásba hozta annak billentyűit. Mindenesetre erőgyűjtő gép (hogy villamos-e vagy mágneses, azt nem tudtam), amelyben felhalmozzák és megőrzik a házimunkákra szükséges energiát.

Füstölő akkor még mindig a varázslapok rakosgatásával volt elfoglalva. Talány azonban mégsem volt egyedül, mellette volt a családi közösség harmadik tagja: Háromszemű.

Az utóbb említett hüllő időközönként azt a benyomást teszi a szemlélőre, mintha határozott ellenségeskedéssel viseltetnék Talánnyal szemben. Ellenséges érzületének azonban csak olykor enged szabad folyást, ha Füstölő, aki a hármas közösségben láthatóan a rendfenntartó elemet képviseli, távol van. Most is azon volt, hogy a szorgalmas Talányt megakadályozza munkájában, és midőn erőszakkal átfogta, el is érte a célját.

E pillanatban már alkonyba borult a Föld, a Jupiteren hajnal pirkad, és nekem mára abba kell hagynom érdekes munkámat.

Még egy pillantást vetek a tóparti cserebőrű telepre, és látom Talányt és Háromszeműt, akik a tanya lapos födelén állva, érdeklődve nézik a Föld kis holdjának járását. Alkalmasint csillagászati tanulmányokkal foglalkoznak. Füstölő még mindig a varázslapokat osztogatja nagy buzgalommal.

Midőn összefoglalom ma szerzett tapasztalataimat, felvetem magamnak a kérdést, vajon eszes lényeknek nevezhetőek-e a cserebőrűek.

E töredékes megfigyelések során, amelyeknél inkább a véletlen vezetett, mint a rendszeresség, az a felvetés erősödött meg bennem, hogy a cserebőrűek gondolkozó lények, de nem nevezhetők eszeseknek a szó jupiteri értelmében, amennyiben ösztöneik és szenvedélyeik nagy befolyással vannak rájuk. Eszerint tehát féleszű lényeknek nevezhetnénk őket.

 

Harmadik éj

 

A mai éj folyamán azt a kellemetlen tapasztalást kellett tennem, hogy a Földön, éppen a tóparti kolónia tájékán, sűrű fekete felhők gomolyognak, amelyek felette megnehezítik a munkámat.

 

A mai éjszaka legnagyobb része tehát várakozásban telt el, és ha az éterben úszkáló szörnyetegek félrevonultak és rövid időre, a finom ködfátyolon keresztül csak gyöngén megvilágított és fantasztikus képeket láthattam. Mindazonáltal sikerült ismereteimet több igen becses adattal gazdagítanom.

A cserebőrűeknek vannak ellenségeik és barátaik is. Most már bizonyos, hogy a Földön a cserebőrűek mellett magasabb fejlettségű lények is laknak, mégpedig négylábúak, akik harcban állanak a kétlábú hüllőkkel. Láttam a tóparti telep határában egy öldöklő szarvakkal felfegyverzett négylábút, aki egy megkötözött cserebőrűt fogságba hurcolt. A boldogtalan, úgy látszik, egyedül kimerészkedett a mezőre, ahol aztán négylábú ellensége meglepte.

Az ilyen esetek igen gyakoriak lehetnek, mert négy más szarvatlan, sörényes fenevad a foglyul ejtett cserebőrűek egész csapatát hurcolta maga után egy elmésen szerkesztett, gördülő alkotmányon. (Ez az alkotmány is eléggé bizonyítja, hogy a négylábúaknak meglehetősen fejlett kultúrájuk van.).

Alkalmasint távoli vidéken laknak, a hegyeken túl eső rónaságon, ahonnan csapatosan be-betörnek ősi ellenségük országába, akit nyílt küzdelemben legyőznek, vagy lesből megrohanva foglyul ejtenek. Meglehet, hogy rabszolgaságba hurcolják, de van egy ennél borzalmasabb lehetőség is, hogy felfalják!

A közbiztonság ily szomorú állapota mellett érthető, hogy a cserebőrűek csak tavak és folyóvizek partján építik fel telepeiket, és hogy az éjszakát rendesen a vízben töltik. Még ennyi elővigyázat mellett sem tudnak sikerrel védekezni a négylábúak támadásai ellen.

Van a négylábú földlakóknak egy kisebb faja, mely szövetségben és barátságban él a cserebőrűekkel. Közös tanyákon laknak velük, és úgy látszik, hogy hivatalt is viselnek, ami által nagy tekintélyre tesznek szert, mert láttam egyes ilyen négylábúakat, akiket véletlen találkozásuk alkalmával tisztelettel, sőt hódolattal üdvözöltek a cserebőrűek. Még Talány sem tett kivételt, pedig láthatóan igen magas rangot visel a földlakók közt.

Ha vannak a cserebőrűeknek ellenségeik, akik zsarnokoskodnak felettük, másrészről nem hallgathatom el azt az elszomorító tényt, hogy azért, mivel a mostoha természet tőlük megtagadta a szárnyakat. Láttam egy cserebőrűt, aki üldözőbe vett egy nála sokkal kisebb szárnyast, aki pedig nem bántotta, miután elfogta, elvágta a nyakát. A gyilkosságot többen nézték végig, de senkinek sem jutott eszébe pártját fogni az ártatlan áldozatnak,

Később megfigyeltem Füstölőt táplálkozás közben, és bár ezt nem merem mint tényt állítani, mégis az a gyanú ébredt fel bennem, hogy az étel, amelyet eléje állítottak, a meggyilkolt kis szárnyas elváltozott holtteste volt. Nem akarom azonban magamat ilyen gyanúsításokkal gyötörni, mert hiszen ha igazam volna, akkor a Föld az erőszakoskodás, a jogtalanság és a vérengzés megátkozott hazája volna.

Eddig mindama kérdésekre, melyek a földlakók idegenszerű és titokzatos életszokásaira vonatkozólag felmerültek, megtaláltam a választ, ha másképpen nem, legalább egy-egy, a valószínűség bélyegét magán viselő hipotézis segítségével.

Most azonban szemben állok több olyan újabb jelenséggel, amelyre nem találok kielégítő választ, még csak elfogadhatót sem. Íme Talány három problémája, melyeknek megoldását tudós kollégáim szíves figyelemébe ajánlom.

Először is megfigyeltem, hogy a cserebőrűek, ha levetik magukról a felső bőrt, gondosan elrejtőznek egymás elől. Talány példának okáért, aki egyike a legtipikusabb és mondhatnám: legszenvedélyesebb cserebőrűeknek, napjában négyszer-ötször elzárkózik mindenki elől.

Ebben valami érthetetlen ellenmondás lappang. Mert a cserebőrűek – akik legkevésbé sem mentesek a hiúságtól – egymásra bizonyára imponáló benyomást akarnak tenni, és szépeknek akarnak látszani. Márpedig a szépségük – még ha respektáljuk is az ő különös esztétikai fogalmaikat – nem rejtőzhetik külső bőrükben, melyet tetszésük szerint levethetnek és magukra ölthetnek, és melyet bármelyik közülük megszerezhet magának. Szép, az ő szemükben is, csak a felesleges bőrökből kihámozott eredeti termetük lehet. Miért van mégis, hogy gondosan elrejtik alakjukat, ahelyett hogy mutogatnák, mintha szégyellnék, hogy a Világszellem ilyeneknek teremtette őket? Valami átöröklött babona nyilvánul meg e perverz felfogásukban?

Többször volt alkalmam megfigyelni Talányt bőrcsere idején. Ilyenkor befüggönyözte a szelelőlyukak alját, nem is sejtvén természetesen, hogy egy távoli planéta lakója a felső nyíláson át figyelemmel kíséri minden mozdulatát. Amit láttam, az meggyőzött arról, hogy a karcsú hüllő a mi esztétikai fogalmaink szerint érdekesebb, ha kevesebb színes bőr van rajta.

(Megjegyzem, hogy több színes felvételt készítettem a rózsaszínű földlakóról, és a képeket nemsokára közzé is fogom tenni a Föld című tudományos munkámban. Ha Talány megtudná, hogy bőrcseréjének válságos momentumát ábrázoló képe nemsokára százezer példányban fog keringeni a Jupiteren, talán megneheztelne bolygónkra!)

Egy másik feltűnő jelenség, hogy Talány ma úgy viselkedik, mintha megérezné a ráirányuló pillantásomat. Határozottan úgy viselkedik, mintha tudomást vett volna rólam, és mintha kettőnk között valami telepatikus kapocs létesült volna. Néha úgy jár-kel, úgy mozog, mintha zavarba ejtené s feszélyezné az a szem, mely mérhetetlen távolságból szakadatlanul figyelemmel kíséri, máskor meg olyan benyomást tesz reám, mintha ez a szakadatlan figyelem hízelegne neki. Véletlen ez, vagy higgyek a túlfinomodott érzékek sejtelmében?

Való, hogy az érdekes hüllő gyakran – különösen, ha egyedül van – a Jupiter felé emeli szemét, és titokzatosan, kacéran és hosszan tekint rám, egyenesen a gépem lencséjébe. Mit kereshet ilyenkor a verőfényes messzeségben? Máskor szomorúan, kérdőleg néz rám, és ilyenkor harmat pereg szeméből, nagy csillogó cseppekben, melyeknek kémiai analízisét – fájdalom! – nem ismerem. Bevallom, hogy ilyenkor megzavar munkámban, mert gyötör a kérdés, hogy mi jelentősége van a földlakók szeméből szivárgó harmatnak. Talán álomszerű egzisztenciájuknak megoldhatatlan problémája nyugtalanítja őket.

A kérdés megoldását megkísértem majd Adalékok a földlakók lélektanához-című munkámban. Tanulmányaimat, a borús időjárás miatt, mára be kell fejeznem.

Jegyzet. Még egy kérdés! Miért hunyják le szemüket a cserebőrűek, ha összeér a szájuk? Ma ugyanis megesett, hogy Háromszeműnek – ennek az előttem felette ellenszenves földlakónak – szája összeért a Talányéval, s Talány lehunyta mind a két szemét.

(A család harmadik tagja, Füstölő azalatt fáradhatatlan buzgalommal rakosgatta a varázslapokat.)

 

Negyedik éj

 

Az időjárás az elmúlt éjjel nagyon megnehezítette munkámat, ma azonban bő kárpótlást nyertem a tegnapi bosszúságért. Midőn messzelátómat alkonyatkor a Földre irányítottam, a bolygót körülhullámzó levegőóceán oly tiszta és áttetsző volt, hogy a Föld alkata és a verőfényben mozgó földlakók körvonalai meglepő életesen mutatkoztak

Megjegyzem, hogy gépem téves irányítása folytán (tehát egész véletlenül) egy igen nevezetes felfedezést tettem: felfedeztem egy nagy és népes cserebőrűvárost, mely a tópart kolónia közel szomszédságában terül el, a hegylánc túlsó oldalán. Bár már régebben feltettem magamban, hogy a célszerűség okáért egyelőre csak a tóparti kolónia tanulmányásására szorítkozom, nem állhattam ellen a kísértésnek, hogy tudomást ne vegyek egy nevezetes tüneményről, mely éppen akkor egy újonnan felfedezett cserebőrűvárosban lefolyt.

Egy szabad téren, mely a lakótanyák között elterült, a cserebőrűek ezrei szorongtak. Valamennyien látható érdeklődéssel figyeltek agy haját elhullatott, fényes fejű cserebőrűre, aki egy emelvényen állva, a felső két végtagjával hadonászott, és a száját mozgatta. A fényes fejűnek különös viselkedése nagy hatással volt hallgatóira, gyakran mozgás támadt köztük, s ilyenkor a fejfedelüket emelgették feléje.

A különös tünemény okának kutatása közben némi nézeteltérés merült fel köztem és tudós kollégám közt, aki tegnap óta munkámban segít.

Én ugyanis ama véleményemnek adtam kifejezést, hogy a fényes fejű cserebőrű hanghullámokat idéz elő a szája mozgatásával, és e hullámokat a hallgatók felfogták a fejükön lévő kagylós tölcsérrel. E feltevés ellenében azt lehetne felhozni, hogy a cserebőrűek valószínűleg mind tudnak hanghullámokat produkálni, és ha ez áll, akkor nem érthető, hogy miért veszik körül kíváncsi csapatokban a fényes fejűt, aki végre se tud többet, mint ők mindnyájan. Ezen – megengedem, hogy komolynak látszó – ellenvetésre ez a válaszom: egyes cserebőrűek, köztük a fényes fejű is, hosszú gyakorlat folytán bizonyos virtuozitásra tesznek szert szájuk mozgatásában, ennél fogva a levegő folyékony és harmonikusan szótagolt rezegtetésével kellemes, csiklandó érzést okoznak hallgatójuknak. Szóban forgó fényes fejű bizonyára valami nagy hírű szájvirtuóz. Aki magasztos feladatként űzi cserebőrű társai fejkagylóinak csiklandozását.

Tudós kollégám eleinte úgy vélekedett, hogy a nagy cserebőrűgyülekezetnek valami komolyabb oka lehet, midőn azonban a fényes fejű lelépett az emelvényről és hallgatói közömbös, az előbbi izgatottságnak minden nyoma nélkül oszlottak szét, világos volt már kollégám előtt is, hogy a fényes fejű pillanatnyi élvezetnél egyebet nem nyújtott hallgatóinak.

E rövid kitérés után keressük fel a tóparti kolóniát, hol a mai éj folyamán több érdekes és a cserebőrűek életszokásait nézve felette jellemző dolgot volt alkalmam megfigyelni.

Füstölő, mint rendesen, több társa segítségével most is fáradhatatlan buzgalommal rakosgatta a varázslapokat. Mosolyoghatunk a földlakók babonás szokásain, de nem tagadhatjuk meg tiszteletünket a cserebőrűektől, akik bámulatos kitartással végzik azt, amit ők kötelességüknek neveznek.

Talányt, aki az összes földlakók közt leginkább érdekel, jó ideig hiába kerestem a verőfényes parton nyüzsgő sokaságba, végül felfedeztem az erdős hegylejtőn, melynek meredek útján egyedül haladt. Útközben meg-megállott, s egy-egy színes kelyhű kis növényt szakított le, eleséget gyűjtött. Aztán belépett az árnyékos rengetegbe, és a lombhullámok elrejtették kíváncsi szemem elől. Egy tisztáson újra felbukkant, és ekkor észrevettem. Három-szeműt is, aki mint a zsákmányra leső vad feküdt a bokrok homályában.

Több ízben azt a benyomást nyertem, mintha a graciózus Talány félelmet érezne ezzel a titokzatos viselkedésű hüllővel szemben, újabban azonban láthatólag megváltoztak érzelmei, és ezúttal is a bizalmatlanságnak minden jele nélkül telepesett melléje a fűbe. Egy kis növénnyel, melyet a kezében tartott, több ízben végiglegyintett Háromszemű arcán, később pedig társának zsinóron függő harmadik szemét a saját arcára próbálta illeszteni.

Eközben észrevettem, hogy Füstölő, aki abbahagyta a varázslatok kultuszát, lassú léptekkel közeledik a hegyi úton. Később ő is betért az erdőbe, és a tisztás felé tartott. Két családtagjáról csak akkor vett tudomást, mikor már közvetlenül mellettük állott. Mikor megpillantotta őket, összerezzent, majd sokáig mereven nézte őket, mintha nem akarna hinni a két szemének. Háromszemű igen erősen fogta Talányt.

Füstölő meglepetése érthető volt. Említettem, hogy ő mindig azon fáradozott, hogy Talányt és Háromszeműt közelebb hozza egymáshoz, igyekezete azonban hajótörést szenvedett a két hüllőnek egymás iránt érzett ellenszenvén. Mikor Talányt és Háromszeműt most ilyen szoros együttlétben látta, megérthette, hogy fáradozásait váratlan siker koronázta, ami láthatóan nagy örömet szerzett neki. Arca, amely egyébként vörös volt, egyszerre ibolyaszínű lett az örömtől.

Háromszemű is az öröm minden jelével ugrott fel a fűből, és meghajtotta magát Füstölő előtt, ami a cserebőrűeknél a rokonszenv és tisztelet jele.

Ekkor olyan dolog történt, amely teljesen érthetetlen előttem. Említettem, hogy Füstölő állandóan egy hosszú, fényes szerszámot visel az oldalán, amely szerszámnak a rendeltetésével még nem tudtam tisztába jönni. Most gyorsan kihúzta hüvelyéből a hegyes szerszámot és belemártotta Háromszemű oldalába.

A különös jelenetnek egy nagy fontosságú tapasztalást köszönhetünk: a cserebőrűek teste nem szilárd anyag! Füstölgő hegyes szerszáma ugyanis nem pattant vissza Háromszemű testéről, hanem belemerült, sőt keresztülszaladt rajta. Ez érdekes lényeknek tehát olyan testük van, melyet keményebb tárgyakkal tetszésük szerint átlyukaszthatnak, esetleg apróbb részletekre is oszthatnak. Hogy milyen befolyással van életműködésükre az ilyen átlyukasztás, azt nem tudom, azt hiszem azonban, hogy nem okoz nekik kellemetlenséget, mert ha nem így volna, akkor nem tennék meg.

Háromszemű ekkor megint lefeküdt a fűbe, ahol akkor is feküdt, mikor Talány a tisztásra lépett. Talány a fűbe térdepelt, miközben kibomlott hajsörénye körülfolyta az arcát. Füstölő és Talány később eltávoztak. Háromszemű azonban, akinek láthatóan nem volt kedve járkálni, fekve maradt a fűben.

(Említettem már, hogy a cserebőrűek alsó végtagjaik mozgatásával haladnak előre. Ez a nehézkes mozgás hamar kifárasztja őket, és hogy új erőre tegyenek szert, hosszabb időt teljes mozdulatlanságban kell tölteniük. Ilyenkor lehunyják a szemüket, és nem adnak semmi életjelt.)

Tudós kollégám ama véleményének adott kifejezést, hogy Füstölő hegyes szerszáma súlyos zavart idézett elő Háromszemű szervezetében, esetleg végleg megakasztotta annak működését. Én azonban nem értek egyet kollégám felfogásával. Nem vonhatom kétségbe, hogy Füstülő jól tudta, mi lesz a következménye annak, hogy kivonja hüvelyéből szerszámát és belemártja Háromszemű oldalába. Mi indíthatná az egyik földlakót arra, hogy zavart támasszon a másik testi szervezetében, és miféle fizikai vagy morális hasznot várhatna ilyen beavatkozástól? Kollégám ezzel szemben a húsevő fajok ismert öldöklési ösztönére hivatkozik. Azonban a húsevőket is csak az éhség vagy a bosszúvágy ösztönzi erőszakoskodásra. Az éhség nem lehetett oka Füstölő tettének, mert hiszen érintetlenül otthagyta Háromszeműt a fűben. Talán a bosszú? Féltékennyé tette Füstölőt, hogy Háromszeműt olyan bizalmas közelben találta Talány mellett? E feltevés ellen szól, hogy Füstölő több ízben maga vezette Háromszeműt Talány tanyájára, mit ép ésszel nem tehetett volna, ha két társának egymáshoz való közeledéséből valami hátrány háromolhatott volna rá. Joggal kérdezhetnők tehát: miért hagyta Talányt folyton Háromszeművel, ha tudta, hogy ebből baj származhatik? Eddigi tapasztalataim után nem tartok túlságosan sokat a cserebőrűek elmebeli képességeiről, a primitív gondolkozás tehetségét azonban mégse akarnám letagadni tőlük.

 

Ötödik éj

 

Tisztelt kollégám, aki tudásszomjától ösztönözve, ma korábban jelent meg az obszervatóriumban, mint magam, felhívta figyelmemet egy különös jelenségre, amely a tóparti kolóniától jó messzire, a tengeren túl elterülő hegyes vidéken folyt le.

A kopár hegyek közt, melyek élesen árnyékolt mappaként terültek el szemei előtt, a napfényben csillogó, hegyes szerszámokkal ellátott és egyforma kék bőrbe bújtatott cserebőrűek légiói vonultak. A csapatok, mintha csak a saját akaratukat alárendelték volna egy felsőbb intelligenciának, összevágó, gépies léptekkel vonultak fel egy hegylejtő felé, melyet piros föveges cserebőrűek tartottak megszállva.

A találkozásnak megdöbbentő eredménye lett. Miután szerszámaikból fehér füstfelhőket szórtak, egymásnak rohantak és összegomolyodva vad birokra keltek. Hegyes nyársaikat belemártogatták egymás testébe, fegyverük vastagabb végével pedig főbe ütötték egymást.

Sokan hanyatt estek közülük, mások pedig – piros könnyeket hullajtva szétmarcangolt testükből – futásnak eredtek. A kék sapkások pedig telhetetlen dühvel üldözőbe vették a vörösöket, fanatikusan lobogtatva a pórázra tűzött tarka kelméket.

Az egész hegyláncon tüzes förgetegként tombolt végig a dühös hajsza, vörös pocsolyákban fetrengő összerongyolt testeket szórva útjába.

A jelenet különös gondolatokat ébresztett bennem és tudós kollégámban. Háromszemű példáján okulva már tegnap tapasztaltuk, hogy a cserebőrűek teste igen tökéletlen és törékeny szervezet, melyet a hegyes, kemény tárgy könnyen keresztüljár. Bár tegnap még kétségbe vontam, most már magam is azt hiszem, hogy az ilyen megcsonkítás fájdalmat okoz nekik, esetleg meg is semmisíti őket. Mindazonáltal a cserebőrűek mégis külön szerszámokat gyártanak egymás megcsonkítására, sőt szervezett tömegekben támadnak egymásra, hogy bántalmazzák egymást. Mi ennek a magyarázata?

Kollégám úgy vélekedik, hogy mi szemtanúi voltunk két, ősi ellenségeskedésben élő faj mérkőzésének. E hipotézist azonban nem tehetem a magamévá. Gondosan megfigyeltem az egymást gyilkoló cserebőrűeket, és azt a tapasztalást szereztem, hogy ugyanegy fajhoz tartoznak, azaz nincs közöttük semmiféle faji különbség. A rokonfajok pedig az állatvilág minden osztályában szívesen tömörülnek táraságokba, hogy megvédjék egymást, a fajgyilkosságra, mely végre is csak egy neme a tömeges öngyilkosságnak, nem tudok példát.

A szemünk előtt lefolyt harcra különben nem az önfenntartás törvénye ösztönözhette a cserebőrűeket, mert megfigyeltem, hogy a sebesülteket és az elesetteket nem falták fel. Az ellenségeskedésre tehát csak valami lélektani ok ragadhatta őket, és erre vonatkozóan van is egy – bár megengedem, hogy merésznek látszó – feltevésem. Azt hiszem, a gyilkos gyűlölet oka a vörös és kék fövegek színének különböző voltában rejlik. A kék sapkások egy erősebb törzs tagjai, akik vörös sapkás szomszédjaikat arra akarják kényszeríteni, hogy ők is kék sapkát viseljenek, azaz, hogy ők is a kék sapkások szokásai szerint éljenek. A vörösek pedig bizonyára meg vannak róla győződve, hogy magasztos gondolkodásukról tesznek tanúságot, midőn sapkájuk színét életük árán is megvédelmezik.

Ez nevetségesen hangzik, de én, aki most már némileg ismerem a cserebőrűek különös szokásait, tudom azt is, hogy minő végtelen fontosságot tulajdonítanak a hüllők bizonyos külsőségeknek.

Mint a förtelmes marakodás értelmetlen zárójelenetét fel kell említenem, hogy a győztes kék sapkások később egy távoli domb felé özönlöttek, melyen egy zöld bóbitás öreg cserebőrű állott, akit olyan hódolattal és örömmel vettek körül, mintha nagy hálára volnának neki kötelezve. Érthetetlennek mondom ezt a dolgot, mert a zöld bóbitás nem is vett részt a harcban, hanem a vörös sapkásoktól biztos távolban, egy fekete kis csövön át nézte a mérkőzés lefolyását.

Ideje azonban, hogy visszatérjünk a tóparti kolóniához, megfigyeléseink tulajdonképpeni objektumához. Tegnap itt feltűnő és szokatlan dolgok történtek. Ma azt reméltem, hogy utólag talán sikerül majd a tegnapi rejtélyek egyikét vagy másikát megoldanom, de hajnal felé be kellett látnom, hogy csalódtam, mert alkonyattól reggelig nem is láttam egyikét sem a tegnapi események szereplőinek. Füstölő, Talány és Háromszemű egész nap láthatatlanok maradtak. Megfigyeltem, hogy Füstölőék közös lakótanyáinak szelelőlyukai szorosan zárva maradtak, megfigyeltem továbbá, hogy a tanya előtt egész csapat cserebőrű ácsorgott, akik feszült figyelemmel nézték a tanyát. Hogy mi ébreszthette fel kíváncsiságukat, azt nem tudom.

Ha Háromszemű sorsáról nem sikerült is megtudnom semmit, azért mai fáradozásunk mégsem mondható meddőnek, mivel több, igen érdekes adattal gazdagította a Föld faunájára és flórájára vonatkozó ismereteinket.

A földi állatvilág egyik legérdekesebb tagja a forgó állat. E különös és talán a világegyetem organikus életében páratlan lénynek karcsú, vékony és sugaras bordákkal ellátott testét kemény, ércfényű bőr borítja. Mozgását úgy végzi, hogy a saját tengelye körül forog. Ügyesen és hihetetlen kitartással fut. A cserebőrűek háziállattá szelídítették és forgó állatot, és lovaglásra használják. Annyira szelíd és kezes, hogy mozdulatlanul fekve marad, ha a gazdája leválik a hátáról, és csak akkor indul meg újból, ha a gazdája futásra ösztönzi.

A forgó állatnál nem kevésbé érdekes a fénynövény, melynek több alfaját figyeltem meg. E növénynek az a sajátsága, hogy áttetsző kelyhe éjjel foszforeszkál, erős világosságot terjesztvén. A cserebőrűek teleültetik a telepek utcáit fénynövényekkel, amelyek aztán alkonyatkor oly érdekes képet nyújtanak, mintha új planétarendszer született volna meg az éjszaka méhében. Úgy látszik, a fénynövény a népesebb városokban inkább találja meg életfeltételeit, mert ott buján tenyészik, és többágú koronát hajt, míg a kisebb helyeken csak csekély számú és gyönge fényű példányok virítanak.

 

Hatodik éj

 

Holnap felállítják az új szerkezetű tizenkilenc messzelátót, melyet a Föld organikus életének tanulmányozása céljából az én gépem mintájára gyártottak. A Föld felületét akkor húsz zónára fogjuk osztani, amelyeknek határain belül rendszeres kutatásokat eszközlünk.

Eddigi kutatásaimnál inkább a kíváncsiság vezetett, holnaptól kezdve a komoly tudomány fog kalauzolni.

Nem tagadhatom, hogy babonás, mondhatnám, megszégyenítő elérzékenyülés vesz erőt rajtam, midőn ez a távoli csillag, amellyel eddig csak magam voltam titokzatos összeköttetésben, egy egész világ érdeklődésének közprédájává lesz. És midőn erőt gyűjtök a rám várakozó komoly feladathoz, búcsút kell mondanom földi ismerőseimnek, Talánynak, Füstölőnek és Háromszeműnek, akiknek egyénisége rám nézve talán örökre el fog veszni a felém áradó új benyomások tengerében, és búcsút kell mondanom naplómnak is.

A mai éjnek különben az volt a nevezetes két eseménye, hogy Háromszeműt raktárba tették, és hogy Talány (alkalmasint hosszabb időre) otthagyta a szárazföldet. A tanya körül, amelyben Háromszemű szokott állandóan tartózkodni, nagy tömeg csoportosult egy fekete, kerekes alkotmány körül, amely elé hat négylábú földlakót kötöttek. Aztán egy négyszögletű szekrényt hoztak a tanyából, a szekrényben Háromszemű feküdt. Egészen mozdulatlan volt, az arca szokatlanul fehér volt, a szemét erősen lehunyta. Különböző ceremóniák közt, amelyeket fényes palástú cserebőrűek végeztek, lecsukták a szekrény födelét, aztán feltették a kerekes alkotmányra, és hosszú, lassú menetben megindultak az úton.

A kolónia határában van egy elkerített hely. Ott levették a szekrényt, amelybe Háromszeműt bezárták, és újabb szertatások közt mélyen elásták a földbe. Egy kis halmot vetettek föléje, amelybe két keresztbe rótt lécet fűztek. Háromszeműt otthagyták a földben, a többiek pedig hazamentek.

Be kell vallanom, hogy mindez kimondhatatlanul meglepett. Háromszemű két nap óta mozdulatlan volt, és ama körülmény, hogy társai elásták, arra enged következtetni, hogy nem is szándékszik egyelőre megmozdulni. A helyen, ahol elföldelték, hosszú sorban emelkedtek az övéhez hasonló halmok, és én azt hiszem, hogy minden egyes ilyen halom alatt egy-egy fáradt cserebőrű pihen. Úgy látszik, hogy a szóban forgó hely nem egyéb nagyszabású raktárnál, ahol a pihenő cserebőrűeket elhelyezik, nehogy útjukban legyenek járó-kelő társaiknak. Mindezekből levonhatjuk azt a meglepő tanulságot, hogy a cserebőrűek nem élnek mindig, hanem megvan az a képességük, hogy időszakonként megszakítják egzisztenciájukat. A szünetelőket aztán raktárba teszik. Mennyi időre? E kérdésre természetesen nem válaszolhatok, és meglehet, hogy maguk a cserebőrűek sem tudnának rá válaszolni.

A második érdekes esemény, amelyről be akarok számolni, akkor történt, amikor a Nap a Föld zenitjén állott. Talány, akit már két nap óta nem láttam, megjelent lakótanyájának küszöbén.

Arca nagyon fehér volt, ércfényű haja pedig hosszú sörényként folyt le a hátán. Gyors léptekkel sietett a tó partjához. Itt körülnézett, mintha keresni akarna valakit, de a közelben nem volt cserebőrű, és rajtam kívül nem is látta senki. És megjelent, hogy a különös lényben ekkor valami telepatikus sejtelem ébredt fel, mert egyenesen felém fordította arcát, sötét szemét a mérhetetlen távolságból szinte belemélyesztette a gépem lencséjébe, majd felemelte a két fejér nyúlványát, mintha búcsút akarna inteni.

A következő pillanatban belevetette magát a tóba, amelynek hullámai összecsaptak a feje felett.

Talány cselekedete nagy elégtételemre szolgált. Tudós kollégám ugyanis különböző megfigyelésekből kiindulva, azt a hipotézist állította fel, hogy a cserebőrűek tulajdonképpen szárazföldi lények, amelyek csak fürödni járnak a vízbe. Talány most egy csapással halomra döntötte kollégám felvetését, és fényes igazságot szolgáltatott nekem, aki amellett kardoskodtam, hogy a földlakók hüllők. Abból a körülményből, hogy alkonyatig egyszer sem bukkant fel a víz színén, arra következtettem, hogy jól érzi magát a tó fenekén, ami lehetetlen volna, ha szárazföldi állat volna.

A cserebőrűeknek hajdanában a tengerek és a tavak kristályméhe volt eredeti hazája, ahonnan csak később merészkedtek ki hosszabb időre egy-egy sziget viruló partjára, amikor kultúrájuk fejlődni kezdett. Ősi városaik azonban bizonyára most is ott állanak még a vizek kék mélységében.

Talány, mikor otthagyta a szárazföldet, teljesen azt a benyomást tette rám, mintha megelégelte volna a szárazföldi életet, és menedéket keresett volna a hűvös és csendes habok ölében.

A cserebőrűek életszokásaira vonatkozó tapasztalataimat összegezve, konstatálhatom ugyan, hogy sok becses adatot sikerült összegyűjtenem, egyszermind nem titkolhatom el azonban magam előtt, hogy lelki életük logikájára vonatkozóan alig sikerült valamit megtudnom. A holnap meginduló rendszeres kutatások feladata lesz annak a kiderítése, hogy lelki életük egyáltalában alá van-e vetve valamely logikai szabálynak.