7.

Felerősödött a szél, és éjszakára lehűlt a levegő. Ez már nem olyan lehűlés volt, mint a múlt éjjel; a tapasztalt városlakók tudták, hogy vihar, igazi roxoláni égzengés készülődik.

A harmadik, vörös színű holdat, amely időtlen idők óta mozdulatlanul függött a tenger fölött, tépett rongyfoszlányokhoz hasonló felhők takarták el a kíváncsi tekintetek elől; a bolygó első égi kísérője csak a fél arcát mutatta, mintha szégyellné a vérbáró városát. A középső hold a horizont alatt sápadozhatott, hogy társául szegődve a lassan felkelni készülő nagyobbik napnak, másnap déli 18.00-ra végre odaúszhasson az arcát rejtő égi párja mellé.

A szél végigsöpört New Moscow negyedik kerületben lévő kertvárosa fölött, és látványos hatást gyakorolt a képvezérlő-emóciókomputerek érzékelőire; a kertekben megremegtek a holografált fák és bokrok.

Caramondó kikapcsolta a kertet, és visszafordult a mezítelenül fekvő nők felé. Hárman feküdtek a vastag, puha szőnyegen. Mariko hanyatt feküdt Caramondó és Fudzsiko közt, és kuncogva élvezte a játékot. A mesterkalandor szőlőszemhez hasonló birrabogyót ültetett a köldökébe. Fudzsiko előrehajolt, és ügyesen a szájába vette, elrágta, és lenyelte. Caramondó kivett egy újabb birraszemet a tálból, és utasította Marikót, hogy kissé tárja szét a combját. A nő engedelmeskedett, és Caramondó egy trükkös mozdulattal elhelyezte a gyümölcsöt a langymeleg, puha szemérmében.

– Tiéd! – mondta Caramondó a csillogó szemű Fudzsikónak.

– Hai, Caramondó-szan. – Fudzsiko lejjebb csúszott, és ajkát Mariko ágyékára tapasztotta. Mariko mély érzéki sóhajt hallatott, az ujjai eleven fésűként túrtak a partnernője hajába. Caramondó megcsókolta.

Skorpió lebbentette félre a bejárati ajtó függönyét, és megtörte a varázst.

– Jöjjön, mutatni akarok valamit!

A függöny visszalebbent. Megdördült az ég.

Caramondó feltápászkodott, és belebújt a fürdőköpenyébe.

– Játsszatok! – mondta a nőknek. – Mindjárt jövök.

Ivott egy korty bort a kisasztalon álló ezüstkupából, majd kiment Skorpióhoz. A bérgyilkos a szokásához híven dohányt szívott, és törökülésben kuporogva egy holoképernyőn keresztül böngészte a helyi elektronikus sajtót. Caramondó odatelepedett mellé. A kert felől a zuhogó eső hangja hallatszott.

– Ez a villa tegnap óta zajosabb, mint a Gagarin! – jegyezte meg a mongol.

A Gagarin a város legismertebb bordélyháza volt. Caramondó úgy vigyorgott, mint a rosani vadalma.

– Kukkolni szokott? Legalább látott valamit, barátom – mondta önelégült hangon a mesterkalandor, és a közeli székre akasztott kabátja zsebéből előkotorta a tubákosszelencéjét. – Hol talált rá a nőkre?

– Ez maradjon az én titkom. És mielőtt kérdezné: nem adom el őket, ahhoz túl sokat invesztáltam beléjük. – Skorpió egy kézlegyintéssel váltott a híroldalak közt. – A Moscow News legújabb frissítése! Bejött az elképzelése, mindenki azt hiszi, hogy Martin ölette meg Austint. A Lady megérkezését és a merényletet ügyesen összekapcsolják. A sorok közt olvasson!

– A hírműsorok?

– Órák óta ugyanazt adják. A Hálót érdemes nézni.

– Lassan hétszáz éve.

Caramondó elnyomott egy ásítást. Átlapozta a híreket. Skorpió szenvtelen arccal nézte közben Austin tábornok levágott fejét, ami az asztalon lévő porcelántálban állt. A fejről lemosták a vért, olyan elevennek, életszerűnek látszott, mintha egy morbid bűvészmutatvány részét képezné. Az élettelen szemek vádlón meredtek a mesterkalandorra.

– Honnan veszi, hogy ez volt az elképzelésem? Ha következtetéseket akar levonni a történtekből, akkor nekem higgyen, ne a médiának! Jó, hogy nem hívja föl a tudakozót! – morogta Caramondó.

– Mivel nem kötötte orromra, hogy miért kell félreállítani Austint, hangosan gondolkodom. Austin halála miatt a fél város azt hiszi, hogy Martin a Roxolán lerohanására készül, és tulajdonképpen ez be is következett; láthatja, micsoda fejetlenség van a városban! Szerintem maga Martinnak dolgozik. Ha így van, nyugodtan elmondhatja, ez csak növeli a biztonságérzetemet! Mi más oka lett volna megöletni a tábornokot, ha nem az, hogy előkészítse vele Martin invázióját?! Az lesz az igazi, nem amit a felesége csinál – morfondírozott a mongol.

– Kurvára nem érdekel Martin inváziója. Miattam darabokra is szedhetik ezt a bolygót. Engem kizárólag Rolonad aranyszállítmánya érdekel.

Austint azért kellett kinyírni, hogy ne legyen a képben egy épkézláb katonai vezető. Most, hogy halott, már nem fog üldözni se földön, se levegőben se az űrben. Ha nincs Austin, Shaw-ék könnyebben megléphetnek a szállítmánnyal, és nekünk sem lesz komolyabb gondunk, mikor kizsaroljuk tőlük. A tábornok félreállításával két legyet ütöttem egy csapásra: most mindenki Martinra gyanakszik, ahogy az előbb mondta, másrészt – és ez a fontosabb olyan ember került a roxoláni hadsereg élére, aki hónapok óta a tenyeremből eszik. Cavallier hiába kapkod fűhöz-fához, Savonov nem fog rámozdulni az elrabolt aranyra.

– Yuri Savonov? Savonov magának dolgozik? – csodálkozott Skorpió.

– Igen – krákogta Caramondó. – Elég nagy faszkalap, de közel van a tűzhöz. Szívem szerint a bárónét szerveztem volna be, de nincs olyan ember, aki ezt megkísérelné.

Villám hasított az éjszakába, és kisvártatva megdördült az ég. Skorpió elmélyülten pöfékelt. Caramondóra bökött a pipája szárával.

– Valamit kifelejtett a számításából, Caramondó. Ha elrabolják Cavallier-tól az aranyat, a vörösgárdistákat fogja riasztani, nem Savonov operetthadseregét. Barát kellett volna beszerveznie… vagy kinyírnunk. Ezt elbaszta!

– A Vörös Gárda azzal lesz elfoglalva, hogy élet-halál harcot vívjon William Martinnal. Nem üldöznek azok semmilyen aranyszállítmányt! Na, akkor most jól figyeljen rám! Tudja, miért jön Martin a bolygóra?

– Miért? – kíváncsiskodott a mongol.

– Azt akarja megszerezni, amit Cavallier az aranyért ad! Hoppá!

– És az mi? – firtatta Skorpió.

– Látja, ezt még én sem tudom. Savonov sem tudja. Egyedül a báró tudja! Nehezebb erről információt szerezni, mint belekukkantani a nagy kozmikus szűz, Caroline-Blindamoor von Anstetten bugyijába.

– Kit érdekel egy gyíkpunci? Shaw nem normális, az biztos!

– A trónörökösnő emberi alakban gyönyörű nő… Szóval nem tudom, mi van Cavallier kezében, de fontos lehet, ha Martin meg akarja szerezni. A palinak esze ágában sincs elfoglalni Cavallier bolygóját. Arra hajt, amit Rolonad az aranyért cserébe kap. Jó lenne tudni, mi az.

– Szerintem műkincs.

– Lehet.

– Maga szerint Shaw tudja?

– Nem hiszem.

– Hm… ha igaza van, akkor Martin a saját alvezérét károsítja meg. Ez nekem zavaros.

– Nem tudom, mi van a háttérben, de nem is fontos. Ez Martin és Rolonad személyes ügye…! Rolonadot sakkban tartjuk a lánya és az unokája elrablásával, amivel Martin malmára hajtjuk a vizet, ami jól jöhet a végén. – Caramondó kuncogott egy sort. – Ha belegondolunk, áttételesen a kalózkirálynak dolgozunk. Csak azt nem tudom megérteni, hogy a Lady miért lövette szét a fél várost? Mintha keresnének valakit… vagy valamit… – töprengett a mesterkalandor.

Caramondó, aki nem tudott a GAMMA-ról, elnyúlt a gyékényen, és összefonta ujjait a tarkója alatt. Nézte a festett mennyezetet, és elgondolkodott. Veronica életét az aranyért? Vajon hogyan reagál erre az ezredes?

– Találkoznia kell Shaw-val még az estély kezdete előtt, nehogy gyanút fogjon – mondta Caramondónak a mongol. – Tudnom kell, milyen csapatot sikerült összeszednie. Fel kell ellenük készülnöm. Magának pedig, ha tetszik, ha nem, részt kell vállalnia az akcióban. Csak az aktív közreműködésével tudom elrabolni Veronicát. – Skorpió újragyújtotta a pipáját: – Megmondja majd a nőnek? Az igazságot…

– Lehet. Még nem döntöttem el – felelte titokzatosan Caramondó.

– Ha megmondja neki, meg kell ölnie.

– Tudom.

– Shaw egy életen át a nyomában lesz.

– Ha túléli – jegyezte meg Caramondó.

– Ha csuklyássá alakul, mindenkinek befellegzett – mondta a bérgyilkos.

Caramondó felsóhajtott.

– Nem fog… mert nem tud. A csuklyamodult egyedül a császár tudja aktivizálni. De csak egy bizonyos távolságon belül! Az Űrkastély jelenleg húszezer fényévnyire van a Roxolántól, és Shaw-nak nincs annyi energiája, hogy fölnyissa a Fénykaput. De tételezzük föl, hogy sikerül neki. Maga szerint elmondja IV. von Anstettennek, hogy részt vállalt egy bűnügyben? A császár egy lehelettel lerohasztja róla a húst. Shaw nem fog átalakulni.

– Erre alapozta a tervét? – firtatta a mongol. – Maga nagyon bátor ember.

Caramondó nem válaszolt.

 

Hiszek az előjelekben. Máig úgy gondolom, hogy az a döbbenetes vihar, ami azon az éjszakán a nyakunkba szakadt, előrevetítette a később történteket. Villámok cikáztak, és egymást érték a dörgések. Úgy szakadt az égi áldás, hogy még Noé is frászt kapott volna. Volt annyi tapasztalatom, hogy tudjam, a vihar nem tart sokáig, de annál intenzívebb lesz. Felkapcsoltam a gravóm sztatopajzsát, és az eddig történteken rágódva dőltem hátra a kényelmes ülésben; gondolataim Veronica, Rolonad, Caramondó és Martin körül forogtak. Bosszantott, hogy nem láttam az összefüggéseket, a motiváló okokat, terveket és célokat, hogy ki miért jött, ki mit akart… Caramondó okozta a legnagyobb fejtörést. A pali azzal szerezte a hírnevét, hogy mesterien bonyolítja a látszólag egyszerű történések szálait, és a végén senki sem ért semmit. Így csinálta a Varenius-koronaékszerekkel is. A fél galaxis tudta, hogy Rolien V. Arcadió tört (töretett) be a Rosani Kincstárba. Tudták, de képtelenek voltak bizonyítani. Senki sem tudta rábizonyítani, hogy ő volt. Ahogy nekem sem volt bizonyítékom rá, hogy őt lehetett felelőssé tenni a Roxoláni Gyöngyszem előtti támadásért. Kizárólag az intuícióim alapján állítottam, hogy a mesterkalandor szemé–yét össze lehet kapcsolni a japán nőkkel és az Austin elleni merénylettel.

Caramondó William Martinnak dolgozna?

Ott lesz vajon az estélyen?

A kastélyba menet végig azon agyaltam, mit mondjak Caramondónak, mit kérdezzek tőle, hogy ne fogjon gyanút. Sarokba akartam szorítani, el akartam kapni a palit.

Belőlem nem csinálsz hülyét, kisfiam!

Veronica a kezét tördelve, idegesen toporogva fogadott a lakosztályomban.

– Aggódtam. Hol voltál ennyi ideig? – kérdezte.

– Esténként futni szoktunk. Volt nagy harsonaszó, csinnadratta, miegymás?

– Nem értem.

– A Lady megérkezett a kastélyba?

– Azt hiszem, igen… Nemrég keresett téged egy öltönyös, kopasz nő. Azt mondta, hogy Cavallier mérges, hogy nem voltál ott valamilyen fogadáson. Hozott neked egy levelet. Az asztalon van.

– A kopasz nőt Olgának hívják. Cavallier egyik titkárnője. Meglepte, hogy itt talál?

– Implantja sem rebbent. Nyilván megszokta, hogy százával hozod fel a nőket.

Mivel ki nem állhatom a féltékenységi drámát, erre egyáltalán nem reagáltam. Amióta a Roxolánon éltem, mindössze két nővel létesítettem szexuális kapcsolatot. Veronica volt a harmadik. Prostituáltak voltak és emberek. De nem hoztam őket a kastélyba, még csak szobára sem mentünk, a gravómban intéztük a dolgot. Nem vagyok Paul Wittgen, aki örömlakásokat bérelt a város különböző kerületeiben; volt, hogy négy nőt tartott el egyszerre. Mikor megunta a csajokat, bemutatta őket egymásnak, és magukra hagyta őket. Az éjszakai lokálokban nincsenek akkora női bunyók, mint ilyenkor.

Felvettem a halványzöld borítékot. Megszagoltam. Kellemes parfümillatot éreztem.

– Mi ez?

– Mario Bianci Essential.

– Nem az illatot kérdem.

– Nem gondolod, hogy felbontom mások leveleit?!

Felbontottam a tenyérnyi borítékot. Nem a vérbáró ódon papírjából készült, ahogy a benne lévő meghívókártya sem. Elolvastam a kézzel írt sorokat. Nagyon bamba képet vághattam, mert Veronica megkérdezte, hogy mi a baj.

– Semmi. Sőt… El kell mennem.

– Mikor jössz?

– Éjjel.

– Hová mész?

– A Kiköpött Cindy vacsorázni hívott.

 

Gondoltam, megadom a módját, és a praetorianus díszegyenruhát vettem fel. A létező összes kitüntetésemet magamra aggattam; egy numizmatikus helyben megfaszul a látványtól. Veronica és Wittgen végignézték, miképpen próbálok pávát alakítani az embermagas tükör előtt.

– Vihar tombol a kastély felett – jegyezte meg Wittgen. – Vigyázz a villámokkal, baszics. Ha ennyi plecsnivel a melleden kilépsz a Lady erkélyére, egyből mellbe vág valami!

– Nem az erkélyére hívott – feleltem.

– Ühüm – hümmögte Wittgen, és az egyik, helyi holocsatorna meteorológusának stílusában folytatta: – Szupercella terpeszkedik New Moscow felett, rövidesen tornádók kialakulása várható… Brett, ha egy ujjal hozzáérsz a Ladyhez, életed hátralévő részében minden szkaffos pohárból egy fejvadász pislog rád.

Wittgen beígért villámai máris megjelentek: Veronica szeméből pattantak elő. A holomodell nem állta meg szó nélkül.

– Ha a Lady arra akar rábírni, hogy segíts nekik aranyat lopni, a nevemben is kikacaghatod. Egyébként jó szórakozást!

– PHR-t viszel? – kérdezte búcsúzóul Wittgen.

– Nem.

– Kotont? – Rákacsintott Veronicára.

Szó nélkül otthagytam őket; Veronica idegesen nézett utánam.

 

Lady Iloria a vérbáró kastélyát választotta éjszakai szállásul, és nem a fél űrkikötőt beborító csatahajóját. A Kalózkirály feleségét, az Impérium peremvidékének legbefolyásosabb asszonyát a kék szalonban szállásolták el, gondoltam, fokozott biztonsági intézkedések mellett. Feltételezésem igaznak bizonyult. A külső biztosítást a sugárkezelt mellvértjükön sarló-kalapácsos emblémát viselő vörösgárdisták adták. Felismertek, utat nyitottak nekem, és beengedtek a kék szalon előcsarnokába, a tükörterembe, ahol legalább száz példányban jöttem saját magam felé. Itt már hemzsegtek a Lady rohamosztagosai és a harci robotok. Előre jelezték az érkezésemet, mert nem volt velük gond. A szalon kétszárnyú ajtaja előtt csak egyetlen polgári ruhás fickó állt. Idősebb pasas volt, és fényre sötétülő napszemüveget hordott, a két csípőjén egy-egy standard sugárpisztoly.

Djokics kettő?

A testőr – csak az lehetett – nem szólt egy árva kukkot sem. Jól megnézett magának, aztán a tenyere rásimult az arany veretek kel díszített ajtóra, ami hangtalanul föltárult.

A kék szalonról beszélünk, ugye? Kérem szépen, odabent minden kék volt, kivéve azt az iszonyatosan csúf és púpos gnómot, aki/ami tüstént elém toppant a falikarok ragyogó fényében, és rám nyafogott, hogy adjam át a fegyveremet. A szörnyet emberi lénynek néztem, habár olyan ronda és amorf volt, hogy még egy vak croll sem fogadná el a kezéből a hagymás sült embervért, pedig azt nagyon szeretik. Közöltem Mr. Quasimódóval, hogy nincs nálam fegyver. A törpe összevont szemöldökkel vizslatott valami műszert – nem mindennapi teljesítmény volt, hiszen az egyik szeme centikkel lejjebb pislogott, mint a másik aztán rámförmedt, hogy a szemközti ajtón fáradjak be. Búcsúzóul pukedlizett, én meg elhűlve néztem rá. Martin felesége furcsa alakokkal vette körül magát. Egyetlen logikus magyarázat létezett: az öreg fickó az ajtó előtt és a gnóm idebent, nyilván olyan képességekkel rendelkeznek, melyek magasan meghaladják az átlagemberét.

Befáradtam tehát az ajtón, és elképedve láttam, hogy itt aztán tényleg minden kék. Ragyogó (kékes) fény sugárzott a csillárokból, körben hasonló színű szobrok és virágok. A nehéz (na, milyen színű?) brokátfüggönyök elhúzva súlyosodtak, még a város fölött cikázó villámok is kékek voltak, nyilván a műüveg színezése miatt. Bármerre néztem, űrbarokk stílusban faragott, kék bútorokat láttam a türkizkék szőnyegeken. Azt hiszem, jázminillat terjengett. Most bajban vagyok, a jázmin kék? A terjedelmes helyiség túloldalán számomra ismeretlen, különös zenét játszott egy kékbe öltözött társaság: három mezítlábas gyereklány hegedült egy ősrégi hangszer mellett állva, amit csak erős túlzással lehetett zongorának nézni, mint később megtudtam, csembalónak hívják. A csembalón egy kékbe öltözött nő játszott, az arcát nem láttam, mert háttal ült nekem. A zenekar tagjain kívül teremtett lelket sem láttam a kék szalonban, de biztosra vettem, hogy féltucat harci komputer figyeli minden mozdulatomat.

Megkerültem a hosszú, keskeny asztalt, és megálltam a zenekar előtt. Különös számot adtak elő, fogalmam sincs, mit hallok, habár a hangzás ismerős volt a császári udvarból; ott rendszeresen zajlottak ehhez hasonló performanszok. Az előadás hamarosan véget ért. A hegedűs bőrök elhalványultak, és eltűntek a székeikkel, hangszereikkel, kottaállványaikkal együtt, kivétel nélkül hologramok voltak, de ott maradt a csembaló és az előtte ülő döbbenetesen gyönyörű nő…

Mert akkor már láttam az arcát, és felismertem a Vogue-ból. Ő volt Lady Iloria.

Az ilyen nőkre szokták mondani, hogy full extra a nő. Full frizura, full mosoly, full testalkat és arc; ezt a nőt „nagyon megcsinálták”. Veronica nem túlzott, Mrs. Martin valóban kiköpött mása annak a régi modellnek; még a lencsényi anyajegy is ugyanott látszott a bal szájszöglete fölött. Martin nyilván megtalálta Cindy Croft űrben sodródó üvegkoporsóját, és klónozta a hajdani modellt; géntechnológusokkal felgyorsíttathatta a biológiai folyamatot, és elvette feleségül a végterméket.

Úgy tűnt, Iloria harmonizálni akar a környezetével, mert opálkék kosztümöt hordott. A lábán egy gyémántokkal díszített, fekete, aranycsatos cipő. Nyakában milliókat érő gyöngysor; az ékszer természetesen egy álcázott harcászati számítógép.

Mosolyogva fordult felém a széken. Kecses mozdulattal simította ki arcából a szemébe hulló dús, gesztenyeszín hajkoronáját. Mikor megszólalt, szabályosan elolvadtam a hangjától.

– Szereti Mozartot, Mr. Shaw?

– Kizárólag csokigolyóban. Kár, hogy nincs már Ausztria.

– És táncolni szeret?

– Első vagyok a táncrendjében?

– Eltalálta! Szép estély lesz.

– WOW!

Sípolni és villogni kezdett a nyakéke legkisebb gyöngye. Felnyúlt, egy érintéssel elhallgattatta.

– Kérem, ne használja a helyi jassznyelvet, mert a fordítógépem aktívra vált!

Felállt, üdvözlésre nyújtotta a kezét. Az udvari etikett előírásainak megfelelően kezet csókoltam a tüneménynek. Ugyanaz az illat áradt belőle, ami a borítékból és a kártyából. Saját kezűleg címezhette, írhatta őket. Ezt mindenképpen megtiszteltetésnek vehettem. A nap kérdése, hogy mindezt mivel érdemeltem ki. El nem tudtam képzelni, mi a fészkes fenét akar tőlem. Elhatároztam, hogy a nekem tetsző válaszok nélkül nem megyek el innen.

– Szép kitüntetései vannak.

– A zardozi bolhapiacon vettem őket.

– Bátorság Érdemérem, Birodalmi Nagykereszt, Bíbor Érdemrend a rubinokkal… Ezt miért kapta, elárulja nekem?

– Egyszer megmentettem a hercegnők életét a Föld-Mars fotonvitorlás regattán. Akkor lettem ezredes.

– Gratulálok – susogta a nő. – Nos, igazán figyelemreméltó karriert tudhat a magáénak. Az apja büszke lehet a fiára. Hogy van a jó öreg Peter Shaw?

– A fater elpusztíthatatlan – jegyeztem meg udvariasan mosolyogva.

– Még mindig a Praetorianus Gárda parancsnoka?

– Erről nem adhatok ki információt… Különben is tudja a választ.

Mire észbe kaptam, már egy kanapén ültünk. A hátunk mögött cikáztak a kék villámok, a vihar a fejünk felett tombolt, de nem hallottunk belőle semmit az ablakok tökéletes hangszigetelése miatt.

Begurult egy bárkocsinak álcázott robotlakáj. Iloria vodkát kért vénuszi narancslével, én túlérett szkaffot; nem akartam túl sokat vacakolni a pókkal, minden röpke pillanatot a kiköpött Cindyre akartam áldozni.

– Azzal, hogy vacsorára invitált, kellemes meglepetést okozott. Idefele jövet többször belecsíptem a karomba, hogy felébredjek.

– Brett Shaw meglepődik. Ez most valami új?

– Emberből vagyok én is, Mylady.

– Jaj, frászt kapok az etikettől – szólt közbe, és játékosan meglegyintette a kezem. – Szólítson Iloriának. Én hogyan szólíthatom?

– Drágámnak. Bocs, néha túl gyors tempót diktálok.

– Mozarthoz képest mindenképp.

Mi a francot akarnak ezek tőlem?

Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne legeltessem a szemem a kosztümkabát kivágásában domborodó keblén. Néha-néha azért odapillantottam… mert hülye azért nem vagyok!

– Sokat tudnak rólam… – mondtam, aztán elhallgattam. Nem azért jöttem ide, hogy én beszéljek. Iloria nagyon jól tudta ez.

– New Moscow-ban vannak utcák, az utcákban házak, a házakon ablakok, és minden harmadik ablakban a férjem egyik kémje könyököl; nyitva tartják mindkét szemüket. Van, akinek több szeme és füle van, nyilván nemcsak emberek dolgoznak nekünk.

– Ki hitte volna?

– A galaxis pedig dugig van ablakokkal. Brett, maga még azt sem tudta, hogy létezik egy Roxolánnak hívott bolygó, mikor mi már azt is tudtuk, hogy idejön. Megelégszik ennyi magyarázattal?

– Nem – feleltem kurtán, és töretlenül mosolyogtam. Belekortyoltam a szkaffba. – Miért vagyok olyan fontos a férjének? Ugye mondhatom így, hogy William Martin nevében beszél?

A Lady felemelt egy ezüstcsengőt a lábunknál álló asztalkáról, és megrázta.

– Vacsora alatt, vagy vacsora után óhajtja a választ? Remélem, nem siet sehova.

– Ma már nem háborúzom senkivel. Tudja mit, vacsora közben beszélgessünk inkább könnyed, ám annál figyelemreméltóbb dolgokról.

– Mint például?

– Mint például az ön földöntúli szépsége.

– Szeretné, ha én lennék a desszert? Sokan vannak így.

– Szegények nyilván éhkoppon maradnak – mondtam vigyorogva.

– Meghalnak…

Begördültek az ezüstből készült robotlakájok.

Játszik a csaj, játszik.

 

A vacsoráról nincs mit mondanom: a robotlakájok tálalták fel, három fogásból állt, és eszméletlenül finom volt. Lady Iloria olyan vacsorapartner volt, amelyről minden férfi álmodik, és nem a gasztronómiára gondolok. Rém kulturáltan beszélgettünk a lehető leglehetetlenebb dolgokról, közben megállás nélkül szemeztünk. A nőnek elképesztő erotikus kisugárzása volt. Mikor belenéztem a szemébe, úgy felállt a farkam, mint fagyott zarkamborx lába az északi sarkon. Kis perverz dög, élvezhette, hogy úgy játszhat a férfiakkal, mint macska az egérrel, ők viszont nem játszadozhatnak vissza; a flört nála egy irányba működött. Hoztam a stílusomat, szavakban és gesztusokban sokkal többet engedhettem meg magamnak, mint bárki más a Roxolánon. Persze tudtam, hol a határ, tudtam, hány harci komputerrel kell majd farkasszemet néznem, hacsak megpuszilom a fülét. Más ugyanúgy tudta. A férfiak még az ujja hegyét sem merték puszival illetni. És akkor be kell vallanom egy tévedésemet. Már a vacsora alatt világos lett, hogy tévedtem, mikor azt mondtam Cavallier-nak, hogy Lady Iloria agya nem nagyobb egy crollbébi tapadókorongjánál. Martin felesége nem csupán szép volt, de okos is. Nagyon okos! Figyelemreméltó párosítás, akárhogyan nézzük.

Veronica gyönyörű nő volt, de éppen az a belső tűz hiányzott belőle, ami ott lobogott Martin feleségében. Arra gondoltam, hogyha mindemellett Iloria még hűséges is, akkor lámpással sem lehet nála tökéletesebbet találni a széles univerzumban.

– Irigylem a férjét – mondtam két falat között.

Crolnaxi lepkemártást ettünk francia konyakban párolt rosani sündisznómájjal, de nem igazán koncentráltam az ízekre. Miután szóba hoztam a férjét, Iloria elmesélte a megismerkedésük történetét. Határozott elképzelésem volt a Cindy Croft-klónról, és egy szót sem hittem el a sztorijából, de azt el kellett ismernem, olyan romantikusan és szívdöglesztően hangzott, hogyha történetesen filmproducer vagyok, tüstént térdre hullok előtte a megfilmesítési jogokért. Ekkor már a likőrnél tartottunk.

– Azért ebben a sztoriban több hulla van, mint egy akció-holofilmben – jegyezte meg a nő. – A magáéról nem is beszélve.

– Mert mi az én sztorim?

– Kezdjük azzal, hogy az apja IV. von Anstetten bizalmas barátja, az egyetlen ember széles e galaxisban, aki tegezi a császárt. Erről az alapról indulni mindenképpen biztos karriert jelent. Gyakorlatilag együtt nevelkedik Caroline-Blindamoorral, kiskora óta bejáratos a palotába, otthonosan mozog az uralkodó köreiben. A Shaw család múltját egy sötét titok terheli, mely kihat kapcsolatára az apjával. A húga, Brenda Shaw, nyomtalanul eltűnik a Terfolánon. A család hiába mozgat meg minden követ, hiába kéri az uralkodó segítségét, a lány sosem kerül elő. Brett Shaw a tengerészgyalogságnál kezdi a katonai pályafutását, kiváló előmenetelének köszönhetően hamarosan az Űrflotta Különleges Erőihez kerül, még nincs harmincéves, már tisztként szolgál a Praetorianus Gárdánál.

Miután megkapja az ezredesi rendfokozatot, az apja egyik helyettese lesz.

Évek óta a száz legjobb praetorianus közt tarják számom… És a császár maga mellé emeli feketecsuklyásnak.

– Nem tud maga semmit – mondtam. Mindezt olyan mosoly kíséretében, hogy ha nincs két fülem, biztosan körbevigyorgom a fejemet.

Minden átmenet nélkül elkomolyodott. Az arckifejezésével jelezte, hogy elég a játékból, mindent tudunk rólad, te se játssz velünk. Hadarni kezdett, mintha azt akarná megakadályozni, hogy félbeszakítsam.

– Okkult testőrként Brett Shaw a Tipherethig jutott a Beavatás Lépcsőfokán. A von Anstettenek szerint nagyjából félúton jár az Ember és a megtestesült Sárkány között. A Tiphereth a közvetítő befolyás intelligenciája. Az erőátvitel szempontjából Tiphereth mindig megtestesülést, az istennek emberi formába történő testet öltését jelenti. Még nem tudja önállóan aktivizálni a testébe épített csuklyamodult, de jó úton halad, hogy maga legyen az első, akinek ez megadatik.

– Veszélyes játékot űz, asszonyom.

– Tiphereth közvetítő eszköz Isten és ember között. Egy ego közöttem és személyem között. Tiphereth éppúgy a férfi lelkiismeretének szelleme, valóságos ember, önmagával, önmagában Krisztussal, buddhista önmagával, az ember fiával, a fiú emberével.

– Elég!

-…isteni neve Tetragrammaton. Jelképei a kivégzőhely keresztje, rózsakereszt, az eucharisztikus ostya és bor. Arkangyala Raphael, élőlénye a Főnixmadár, ásványa az arany…

Megtöröltem a számat. Felálltam az asztaltól.

– Áldottak a Hatalmasok, asszonyom! Köszönöm a vacsorát.

-…mondom, ásványa az arany! Nem föltétlenül Cross Rolonad aranyára gondolok, de akkor is arany. Üljön vissza, ezredes!

Nem mozdultam. Ez a nő keményebb ellenfél volt száz Caramondónál.

– Üljünk inkább a kanapéra.

Felállt, a kanapéhoz ment. Leült, és megpaskolta maga mellett a huzatot.

– Csüccs!

Leültem mellé. A robotlakáj leszedte az asztalt. Kigurult. Engedélyt kértem, hogy rágyújthassak – amit megkaptam –, majd könnyítettem a szerelésemen, és levettem a hófehér díszegyenruhám kabátját.

Kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam, hogy rátérjen a lényegre. Nem láttam semmi értelmét, hogy hozzam a szokásos kemény palit. Nála volt a labda. Életem leghihetetlenebb félórája következett.

 

– Miért nem kérdez rá arra, amire mindenki? – szegezte nekem a kérdést Mrs. Martin, született Iloria Akter, Cindy Croft-klón.

– Konkrétan mire gondol? – tudakoltam.

– Miért nem kérdezi meg tőlem, hogy a férjem miért ölette meg Austin tábornokot?

– A férje miért ölette meg Austin tábornokot? – kérdeztem.

Egészen odahajolt hozzám, leheletét éreztem az arcomon.

– Magának is elmondom, ugyanúgy, mint Cavallier-nak: nem ölettük meg Austint! Semmi közünk a halálához! A férjemről sok minden elmondható, de nem szokott nőket és nászutasokat lemészároltatni egy gravoliftben. Soha, semmilyen körülmények közt sem adna ilyen utasítást! Egyébként sem állt érdekünkben Austin halála. Ha száz Austin vezetné a roxoláni hadsereget, akkor is órák alatt elfoglaljuk a bolygót, ha akarjuk! Ha akarnánk! De mi nem akarjuk!

– Mit akarnak? – kérdeztem a cigarettám parazsát nézegetve. – Csak azt ne mondja, hogy az estélyre jöttek, mert a röhögéstől kidobom a taccsot.

A „taccsot ”-ra sípolni kezdett a nyakéke. Kikapcsolta, levette és letette maga mellé a kanapéra.

– Éppen azért hívtam vacsorázni, hogy ezt elmondjam. A férjemet határozott cél hozta a bolygóra. Az estély csak ürügy.

Megütötte egy szó a fülemet.

– Hozta? Ezek szerint már itt van?

Tudtam, hogy a kérdésemmel elterelem a beszélgetés fonalát arról, ami engem is a legjobban érdekelt, tudniillik miért jött (jön) William Martin a Roxolánra. De megérte ez a kis kitérő, mivel sikerült zavarba hoznom.

– Hozta vagy hozza, nem mindegy? A férjem még nincs itt. Holnap érkezik Rolonaddal.

– Hazudik – mondtam olyan lazán, hogy majdnem darabokra hulltam. A New Moscow fölött csapkodó villámok kezdő ipari tanulók voltak ahhoz képest, ami a szeméből áradt felém.

– Ezt még nem mondta nekem senki…

– Bármilyen rekordot megdöntök magánál – szakítottam félbe. – Hallgatom magát, és arra gondolok, hogy az Űrkastélyban is minden harmadik ablakban könyököl valaki, aki Martinnak jelent, szóval nagyon jól tudják ki vagyok! Azok után, amit a családi hátteremről és a Beavatás Lépcsőfokáról mondott, ezt nem kell bizonygatnom, drága asszonyom.

Hallgatott egy darabig. Váratlanul lerúgta a topánját, és felhúzta a lábát a kanapén. Felém fordulva odakönyökölt a háttámlára. Rezzenéstelen szemmel nézett. Wittgen ebben a pillanatban döntötte volna hanyatt. Én vártam a megfelelő pillanatra, mint egyszeri holdkompos a dokkolásra.

A csönd már-már kezdett kínos lenni. Hogy jussunk valamire, átvettem a kezdeményezést.

– Meg kell hagyni, a privát titkosszolgálatuk kiválóan működik. Bizalmas információkat tudnak rólam, feltételezem a küldetésem részleteivel is tisztában vannak, nagyon jól tudják, hogy nem a nyári szabadságomat töltöm a Roxolánon.

Bólintott.

– Cavallier mennyit árult el rólam?

– Katonai szakértőnek titulálta – felelte a Lady.

– Ez fedi a valóságot. Mást nem mondott?

– Nem.

– Tudnak Cavallier és Rolonad közös üzletéről? Nehogy letagadja, mert…

– Tudom, kidobja a taccsot! – vágott közbe. – Tudunk az aranyszállítmányról! Nem véletlenül említettem Rolonad aranyát.

– Akkor hallgatom.

– Nem értem.

– Szeretném, ha őszinte lenne. Én is az leszek. Tudom, miért jöttek a Roxolánra, ahogy azt is tudom, minek köszönhetem a vacsorameghívást. Ne húzzuk tovább az időt; a vacsora mennyei volt, de most térjünk a lényegre… Gondolom nem hallanak minket?

– Senki. Megtettem a megfelelő intézkedéseket. Én kezdem: William még nincs a bolygón.

Nekem már ott volt az a bizonyos bogár a fülemben, és nem hittem el, amit Martinnal kapcsolatban állít. Biztos voltam benne, hogy Martin a Roxolánon van. Azt is tudtam, miért húzódik meg a háttérben: a GAMMA miatt!

– Tudja mit, hiszek magának – hazudtam könnyedén. – Térjünk a lényegre! Az a meggyőződésem, hogy a férje minden lehetőséget megragad majd, hogy Cavallier-t és Rolonadot elgáncsolja az utolsó pillanatban. Teszi ezt olyan megfontolásból, hogy megszerezze Rolonad aranyszállítmányát. Summa summarum, önöket az aranyéhség hozta ide. El akarják rabolni az aranyat! Azt is tudom, ma este miért ettem lepkemártást sünmájjal. Tudják, hogy én felelek a szállítmány biztonságáért a kastélyban. Én és a crolljaim. Azért hívott vacsorázni, hogy tegyen egy visszautasíthatatlan ajánlatot! A férje magát küldte lobbizni az ügy érdekében? Nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy számomra nem megtiszteltetés, ha a kalózkirály az én segítségemben bízik. Rövidre fognám: egy unciányi aranyat sem vagyok hajlandó ellopni, elrabolni… Maguknak biztosan nem, mert a császár testőrezredeseként és feketecsuklyásaként nem működöm együtt csillagközi bűnözőkkel. Őszinte voltam!

Romasebességgel pörögtek a gondolataim. Az első pillanattól kezdve sejtettem, hogy William Martinnak is az aranyszállítmányra fáj a foga. A tervezés kezdeti stádiumában még úgy gondoltam, hogy azonnal kiszállok a buliból, ha ez bebizonyosodik. Alig kilenc standard órával az arany érkezése előtt beigazolódott a feltételezésem. Talán nem túl okos dolog William Martinnal összerúgni a port, de Iloria kanapéján ülve döntő elhatározásra jutottam. Egyszer s mindenkorra eldöntöttem, hogy nem táncolok vissza. Innen már nem lehet, most már végigcsinálom! Az arany Veronicáé és Wittgené lesz, Rolonadot pedig megölöm.

Jelen állás szerint ebben a képletben Caramondó volt az egyetlen ismeretlen. Végül arra gondoltam, hogy a világ legnagyobb slusszpoénja lenne, ha Martint a kedves nejével együtt kiszolgáltatnám a GAMMA-nak.

Mindössze meg kell találnom Heritest!

Önelégült mosollyal néztem a karnyújtásnyira kuporgó nőt. Ha ez harc, akkor győzelemre álltam.

– Adna egy cigit? – kérdezte Iloria feltűnő nyugalommal.

– Hogyne!

Kihúzott egy szálat a dobozból. Tüzet adtam neki a 250 éves Zippómmal, ami az egyik legbecsesebb holmim; a galaxisban alig találni olyan bolygót, ahol lehetett igazi benzint szerezni a feltöltéséhez. Mással is működött, de az nem az igazi.

– Hol szerez igazi dohányt?

– Sehonnan. Ez egy terfoláni mutáció.

– A Földön egyáltalán nincs dohány?

– Állítólag Jáva szigetén még van. Egy szál jávai szivar egy vagyonba kerül.

Letettem kettőnk közé a tenyérnyi ezüst hamutartót – kék volt az is –, aztán a csillároknak fújtam a füstöt. Játszottam a lazát. De közben tűkön ültem.

– Mit szól az elméletemhez? – sürgettem, miután túl hosszúra nyúlt a kettőnk közt feszülő csönd.

– Azt gondolja, hogy meg akarjuk szerezni az aranyat, és ehhez a maga segítsége kell?

– Pontosan ezt gondolom.

– Mr. Shaw! Nagyon jól tudja, hogy ki a férjem. Az egész Impérium tudja. Nos, a férjemnek annyi aranya, platinája, uránja euticénium– dihidropentatonja és más értékes holmija van, hogy mellmagasságban beborítja vele New Moscow-t! Maga óriási tévedésben van. Minket egy pillanatig sem érdekel Rolonad aranya. Minket kizárólag az érdekel, amit az aranyért kap.

Kezdett kerekedni a dolog. A következő kérdés adta magát.

– Mit kap az aranyért? Kérdeztem Cavallier-tól, sumákolt. Műkincs? – tapogatóztam.

– Az unikornisi palotánkban annyi műkincs van, hogy még a toaletten is Tiziano „Acteon halálával” szemezek. A műkincseket aukción szoktuk vásárolni, kedves uram, minden különösebb felhajtás nélkül. Nem műkincsekről van szó.

Az oldalamra akkora lyukat fúrt a kíváncsiság, hogy az öklöm beesett volna, ha odanyúlok. Roppantul akartam tudni, hogy mi az a titokzatos áru, amivel Cavallier Rolonadot kifizeti, de eszembe jutott egy lényeges momentum.

– Miért akarnak keresztbe tenni Cross Rolonadnak, aki a saját alvezérük és a barátjuk?

– Maga szerint Rolonad honnan szerezte azt az egy tonna nukleáralkímiailag tisztított aranyat? – szegezte nekem a kérdést Iloria.

– Fogalmam sincs – vontam vállat.

– A férjemtől lopta!

– Tehát ez Martin aranya?

– Nem akarom untatni a részletekkel, de fél éve tudjuk, hogy Rolonad megkárosított minket. Csak azért nem számoltattuk el, mert tudomásunkra jutott, hogy az aranyat felhasználva, milyen üzletre készül. Hagytuk, hogy minden magától haladjon a végkifejlet felé. Persze, jogosan kérdezhetné, miért bonyolítjuk túl ezt a dolgot, hiszen ha visszavettük volna, ami a miénk, és mi akarnánk üzletet kötni Cavallier-val, akkor sokkal egyszerűbben juthatnánk hozzá ahhoz az áruhoz, amit most elrabolni szándékozunk. Ez igaz, csupán van egy apró zavaró momentum. Rolonad Cavallier rokona, és a vérbáró csak a családján belül óhajt ebből az üzletből tőkét kovácsolni; minket, kívülállókat nem enged a húsosfazék közelébe. Ha Martin személyesen jönne ide tízszer ennyi arannyal, abból sem lenne üzlet. Cavallier kizárólag Rolonaddal hajlandó szóba állni. Velünk nem. Rolonad meghalni jön a Roxolánra, mert a férjem megöli. De megvárjuk, hogy elcserélje az aranyát a növény… – elharapta a szót. – Utána rákényszerítjük a vérbáróra, hogy elfogadjon minket állandó üzletpartnerének.

– A férjének feltett szándéka, hogy kinyírja Rolonadot? – kérdeztem rá.

– Ebben biztos lehet!

Nagyon sajnáltam, hogy ezt Veronica nem hallja.

– A felfordulást, amit a városban csináltak, figyelmeztetésül szánták a vérbárónak?

– Eltalálta.

– Nem a GAMMA-t akarják kiugrasztani a bokorból? – firtattam.

– Eszünk ágában sincs. Martin testközelből ismeri a GAMMA-t. Nagyon jól tudja, hogy Herites ezredes sosem mozdulna rá egy ilyen kis csetepatéra. Ég egy város? Ugyan már! Herites bolygókat szokott lángba borítani! Honnan tud a BBH kommandójáról?

– Cavallier tájékoztatott a titkosszolgálata jelentése alapján. Kikérte a véleményemet.

– Mit mondott neki?

– Azt, hogy csomagoljon, és tűnjön el a bolygóról!

– Hát ez nagyon frappáns szaktanácsadás – nevetett a kiköpött Cindy, és elnyomta a cigarettáját. Időközben a kíváncsiság fúrta lyuk akkora lett az oldalamon, hogy csont nélkül bedugok egy kosárlabdát.

– Mit ért az alatt, hogy a férje testközelből ismeri a GAMMA csoportot? – kérdeztem, és a hamutartót visszatettem a kisasztalra. Óvatosan közelebb húzódtam Iloriához.

Váratlan dolog történt: kerített egy párnát a háta mögé, és elhúzódott a kanapé végébe.

– Megmasszírozná a lábamat? – kérdezte, és kinyújtotta, ölembe tette a harisnyás lábát.

– Amennyiben a férje szabadságra küldi az összes fejvadászát… – nevettem, és karcsú bokájára tettem a kezem. Hülye voltam a masszírozáshoz, ezért simogatni kezdtem, és próbáltam elterelni a gondolatomat a merevedésemről. Nagyon frivol helyzet volt, mert biztosan érezte a sarkával, hogy kíváncsi-fáncsiból pillanatok alatt bősz hímmé változtam… – Tehát volt már szerencséjük Herites ezredeshez? – tértem vissza az eredeti kérdéshez.

– Kétszer is. Eddig megúsztuk – felelte.

– Állítólag hónapok óta a Roxolánon várakozik. Magukat várja.

– Majd az ezredes úr megvéd minket!… Mondtam már, hogy milyen jó a keze?

– Milyen ezredes?

– Mikor, melyik. Most például Brett Shaw.

Meg kell hagyni, a bőr nagy konspirátor volt!

Megtekertem a nagylábujját.

– Juj! – szisszent fel nevetve.

– Tudja, nekem a császár testőrezredeseként az a hobbim, hogy járom a galaxist, és lelövöldözöm a birodalombiztonságiak kommandósait! Ne vicceljünk egymással! Nem leszek a testőrük a GAMMA-val szemben. Ezt a témát lezárhatjuk.

Megvonta a vállát.

– Kár. – Csupán ennyi volt a reakciója.

Rövid csend.

– Mit kap Rolonad az aranyért? Valamilyen növényt említett az előbb. Ne tagadja, hallottam!

Az asztalon álló ezüstcsengőre mutatott.

– Olyan jól fekszem itt. Megtenné, hogy háromszor egymás után megrázza?

– Háromszor?

– Nem kétszer és nem négyszer! – kuncogta.

Megtettem, amit kért, és a következő pillanatban bejött a gnóm, aki nyilván várta a jelzést. Kezében ezüsttálcát hozott, lerakta az asztalkára, majd ugyanolyan diszkréten, ahogy bejött, kisántikált a szalonból. Az ajtó bezárult mögötte, és újra kettesben maradtunk.

A tálcán számomra ismeretlen, kiszáradt növényszerűség látszott. Hosszú, egyenes szárral, a végén egy akkora gumóval, mint egy csecsemő ökle. Nem találtam túl bizalomgerjesztőnek, valami mutálódott szar lehetett.

Kérdőn néztem Iloriára.

– Rolonad ezt kapja az aranyért? – tettem fel a kérdést.

– Ezt. Több tonnát.

– Ez mi az istenharagja?

Iloria lábat cserélt. Föl sem tűnt, a kiszáradt kóróval szemeztem.

– Biztosan hallott a kétszáz évvel ezelőtt pusztító DDL vírusról, ami egy meteorbecsapódás következtében megfertőzte az egész Földet. Mire az emberiség észbe kapott, az űrjáratok a környező kolóniákra is behurcolták. Évek leforgása alatt kipusztult a kultúrnövények majdnem teljes populációja. Eltűnt vagy mutálódott a gabonafélék és a gyümölcsök döntő többsége, hadd ne soroljam! Ezek a növények azóta sem teremnek meg a Földön és az elfertőződött bolygókon. A géntechnológiai eljárások semmit sem érnek, mert a vírus azóta folyamatosan mutálódik, és új formákban jelenik meg. Andrei Cavallier huszonöt évvel ezelőtt a fejébe vette, hogy keres a kozmoszban egy DDL által érintetlen bolygót. Ez volt a Roxolán. Leszállt, és elfoglalta. IV. von Anstetten tudott Cavallier tervéről, ahogy azzal is tisztában volt, mekkora üzletre van kilátás; csak ezért hunyt szemet a vérbáró inváziója felett. Cavallier-nak az volt a terve, hogy kitenyészt egy három évszázaddal ezelőtt nyomtalanul eltűnt növényt. Negyed évszázadba telt, de fáradozását siker koronázta! Ez a növény a mák! Ott fekszik a tálcán, kérem, fogja kézbe, nézze meg közelebbről!

Megtettem, amire kért. De csöppet sem lettem okosabb. A kóró szárazon csörgött a kezemben.

– Már ne haragudjon, de ez az izé szerintem egy fityinget sem ér, holott úgy beszél róla, mintha az univerzum legnagyobb üzlete lenne.

– Márpedig az. A legnagyobb üzlet! Amit a kezében tart, kiszáradt példány, de a mák nem akkor ér sokat, ha úgy csörög, mint a rumbatök! Beérés előtt érdemes foglalkozni vele, úgy napfelkelte vagy napnyugta tájékán. Ekkor kell bevagdosni a zöld magházat, hogy kifolyassák belőle a mákonynak hívott tejnedvet. Ebből az összegyűjtött és kiszárított tejnedvből parányi pogácsákat gyúrnak, s ezeket a csodálatos, kívül feketés színű, belül rózsaszín apróságokat már bátran nevezhetjük ópiumnak. Hallott róla?

– Soha életemben.

– A lényeg az ópium feldolgozása; az alkaloidájából sok minden készülhet, de most csak kettőt mondok: morfium és heroin! Minket az utóbbi érdekel! A heroin egy kábítószer, ami eltűnt évszázadokkal ezelőtt… lévén, hogy eltűnt a mák! Most újra eláraszthatja a piacot. Brett, ez a huszonhetedik század legnagyobb üzlete! Mit szól hozzá?

Mindenre számítottam, de erre nem!

Ha a nő igazat mond Cavallier-ról, akkor IV. von Anstetten tud erről?

Huszonöt éve tudja?

Az uralkodóház szakítani akar az üzletből?!

– Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! – Kezdtem magamhoz térni, és észérvekkel előhozakodni. – Asszonyom, lehetetlen betörni a narkópiacra egy elavult anyaggal. Fejhosszal vezetnek a számítógépes virtuáldrogok, a joint és Lenin összes kiadása.

Iloria felkacagott.

– A joint? Már ne haragudjon, de látszik, hogy nem szakértő a témában. Az úgynevezett füves cigikben évszázadok óta nem marihuánát szívunk, mivel a DDL a kenderféléket is eltakarította. Szóval kokain sincs, mivel a kokacsemeték hasonló sorsra jutottak. Amit az előbb szívtunk ugye, az sem igazi dohány, miképpen nincs valódi bor, kávé és így tovább! Amikor megérkeztem, Cavallier megkínált egy pohár Tokajival. Azt hiszi, hogy az valódi? Egy frászt! Itt semmi sem valódi, csak a burgonya, bizonyos hagymafélék, no és a mi mákunk! Említette a számítógépnarkót. Az igazán jó minőségű programok nagyon drágák, az emberek többsége képtelen megvásárolni. Mi negyedannyiért adnánk a heroint. Ez egy nagyon erős hallucinogén anyag. Úgy fog elterjedni az Impériumban, hogy öröm lesz nézni. Lenint nem ismerem.

– Nem veszített sokat. Megenged egy komhívást? – kérdeztem.

– Kit akar felhívni?

– A világ legnagyobb narkószakértőjét.

– Csak tessék – mondta a Lady.

Fölhívtam Wittgent.

– Mit szólnál ahhoz, ha újra piacra dobnák a heroint? – kérdeztem tőle.

– Az kibaszott nagy biznisz lenne! Kár, hogy nincsen mák. Na, hol tartotok a…

Gyorsan bontottam a vonalat, és kikapcsoltam a komomat, nehogy visszahívjon. A kezem óvatosan feljebb csúszott Iloria lábán. Hagyta.

– Tisztában van vele, hogy praetorianus ezredes vagyok?

– Hülye kérdés. Persze, hogy tudom! Ahogy azt is tudom, hogy nem a GalacticPol nyomozója és nem a GAMMA tagja.

– Folytassa!

– Ajánlunk egy üzletet! Nem akarunk nagy lövöldözést. Rolonad nyers ópiumát a lehető legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel akarjuk megszerezni. Ebben számítunk a segítségére. Utána Cavallier tudomására hozzuk, mi az új felállás. Amennyiben hajlandó segíteni, a jutalma nem marad el.

A legszívesebben megfojtottam volna Iloriát… Ehelyett közelebb húzódtam hozzá, a kezem már a térdén volt. Természetesen nem akartam segíteni nekik; nem ment el a józan eszem.

– Mit ért jutalom alatt?

– Például gond nélkül megkaphatja az aranyat. Mind az egy tonnát. Nos?

– Gond nélkül? – vontam fel a szemöldökömet. – Mit ért alatta, hogy gond nélkül?

Kivárt egy röpke pillanatig, aztán robbantotta a bombát.

– Napok óta tudjuk, hogy az aranyszállítmány elrablására készül. Tetszik a terve, hogy kivárásra játszik, és megvárja, hogy megköttessen ez üzlet Rolonad és Cavallier között. Ha ugyanis Rolonadtól venné el az aranyat, szépen keresztbe tenne nekünk. A férjem azt javasolja, hogy dolgozzunk össze. Azt üzeni magának, hogyha Cavallier trezorjai környékén jár, legyen szíves, egy füst alatt teherautóra pakolni az ópiumot is.

Azt hiszem, elsápadtam.

Megtehettem volna, hogy elkapom a nyakát, dühöngeni kezdek, vagy éppen hevesen tiltakozom, és kikérem magamnak a gyanúsítgatást. Még hogy én aranyrablást tervezek?! Nahát! Na, most mindegyik akkora hülyeség lett volna, mint sivatagi tömeglélektan tanszéket nyitni a Harvardon. Úgy döntöttem, lazára veszem a figurát, ezzel megőrizhetem pozíciómat. Nem engedhettem meg azt a luxust, hogy náluk legyen a kezdeményezés. Nyilvánvaló, hogy igényt tartok William Martin aranyára, és mégis olyan helyzet alakult ki, hogy én tehetek nekik szívességet. Ha jól belegondolok, olyan kecsegtető ajánlatot kaptam, olyan lehetőség hullott az ölembe, amellyel a sötét terveket kovácsoló Caramondót (biztos voltam benne, hogy rosszban sántikál!) lazán a sarokba állítom…

Martin és mi, Cavallier és Rolonad ellen?

– Honnan tudnak arról, hogy az aranyra hajtok? – kérdeztem csendesen.

Láttam Ilorián, hogy komolyan meglepődik. Biztos voltam benne, hogy csak egyet kellene kiáltania, és négy irányból negyvenen rohannának be a szalonba.

– Nem is tagadja? – kérdezte a nő, és megpróbált felülni, de gyengéden visszanyomtam. A kezem újra a térdére tévedt.

– Nem – válaszoltam.

– Miért csinálja? – érdeklődött a nő.

– Mert unatkozom…

– Ezt nem hiszem – mondta Iloria. – Ki a megbízója, mert biztosan van?

– Ezt nem mondhatom meg – feleltem. – Honnan tudják, hogy az aranyra hajtok? Ki a kémük? A szóba jöhetők száma igen alacsony.

– Tudja, minden harmadik ablakban könyököl valaki… Ne haragudjon, ezt nem mondhatom meg.

– Így nem jutunk semmire.

– Jutni akar valamire? – kérdezte ártatlanul. – Mert ha igen, ideje lenne elkezdenie.

Kezem elindult felfelé a combján. Szeme sem rebbent.

– Fel nem foghatom, miért van szükségük a segítségemre. Azt a kurva ópiumot nélkülem is meg tudják szerezni, ha akarják, nem igaz?

Simogattam és néztem a combját. Lenyúlt, és megfogta a kezem.

– Azért jöttem ide fél nappal a férjem előtt, hogy meggyőzzem magát. Talán jobban győzködök, mint a férjem. Ő a sereg, én vagyok a logisztika. Csak Brett Shaw ezredes tud megvédeni minket a GAMMA-tól. Mindössze annyit kérünk, hogy álljon mellettünk, mikor Herites megnyomja a nagy piros világmegsemmisítő gombját… és egy tonna színarany a fizetsége, amiért egyetlen lövést sem kell leadnia. Az uralkodó sosem tudja meg.

Nem engedte el a kezem.

– Hát nem tudom – mondtam titokzatosan. Egymásba fonódott a pillantásunk.

Vajon Martin sejti, hogyan akar megpuhítani a kedves neje?

– Hogy döntött, Brett?

– Ha nemet mondok, elkeseredik?

– Igen. De tudja, mit? Ezzel a masszírozással már annyira kompromittált, hogy a döntésétől függetlenül nincs értelme abbahagynia. Mondjon később igent vagy nemet, de ha most nem dug meg, esküszöm, felrobbantok valami atomot!

Egy praetorianus mindig álljon készen arra, ha meg kell akadályozni a tömegpusztító fegyverek alkalmazását!

 

Hogyan szokta mondogatni Paul Wittgen, ez az ízig-vérig csillagközi Casanova? A szex csupán neurokémia, semmi más.

A századosnak már megint igaza van!

Szerethetünk egy nőt, és ölelhetjük reggeltől napestig, ő viszontszerethet minket, de hogy miért élvezzük mégis jobban a szexet egy vadidegennel – örök rejtély marad, míg világ a világ. Egyetlen magyarázat lehetséges, ami alighanem helytálló és igaz a galaxis középpontjában található nagy fekete lyuktól a legszélső spirálkar legutolsó csillagáig: a szex kémia!

Nem tudom, milyen lehetett Iloria és Martin „kémiai kapcsolata”, de azt biztosan tudom, hogy azt a röpke félórát, amit szeretkezéssel töltöttünk, Iloria olyan intenzív erotikus élményként élte meg, amilyet valószínűleg még nem tapasztalt az életében. Hihetetlen egymásra találás volt.

Úgy passzoltunk, mint műborsó a műhéjával. Ha a kanapénak, a csembalónak és az asztalnak lenne fedélzeti számítógépe, hosszan tudna beszélni a történtekről. De hát erre nincs mód, így kénytelenek nekem hinni: az Impérium történetének legnagyobb kefélése zajlott a kék szalonban.

Amikor elcsendesültünk, magamhoz vontam, és gyengéden simogattam, babusgattam. Teste még sokáig remegett, körmeit a hátamba vájva simult hozzám.

– Ha a történtek után mégis nemet mondasz, kinyírlak – suttogta kiszáradt torokkal.

– Micsoda szép kalózromantika! Kérdezhetek valamit?

– Most csaltam meg először a férjemet – mondta kapásból.

– Egészen másról van szó. Hallottam egy mesét egy halott nőről, aki üvegkoporsóban repült az űrben. Évszázadokkal később egy kalóz megtalálta, klónozta és elvette feleségül.

– Pontosan ötszázhetven év múlva… Én egy másik változatot ismerek. Mikor a nő megtudta, hogy meg fog halni, hibernáltatta magát. Nem a holtteste indult örök vándorútra az űrben, hanem a jéggé fagyott teste. Az a kalóz nem klónozta, hanem felélesztette és meggyógyította. Szép mese…

Egy darabig emésztenem kellett a halottakat.

– Megmondhatom Veronica d’Morney-nak, hogy te vagy az igazi Cindy Croft?

– Egyedül neki.

Búcsúzáskor a kezembe nyomott egy gyűrűt; az ujjáról húzta le. Vékony platinagyűrű volt, tetején parányi gyémánt csillogott.

– Emlékbe tőlem. Azon túl, hogy rám emlékeztet, egyéb haszna is van: ha felmutatod Martin embereinek, minden parancsodat teljesítik.

Csak egy mesében vannak ilyen hasznos ajándékok. Felhúztam az ujjamra a gyűrűt.

– Mit mondhatok a férjemnek? – kérdezte.

– Bármit. De nem mindent – tanácsoltam.

– Nem ment el a józan eszem.

Megcsíptem az állát két ujjammal. Kényszeríttettem, hogy a szemembe nézzen.

– Egy unciányi sem kell az aranyból. Erről ennyit. Ha a GAMMA a férjed fejére hajt, nem avatkozom közbe. De téged megvédelek… Cindy.

Felhúzott lábban ült a kanapén, és nézte ahogy öltözöm. Hú, de jó lenne most egy gondolatolvasó-gép! Csókot leheltem az ajkára. Indultam volna kifelé, de elkapta a zubbonyom szárát.

– Várj!

Felpattant. A csembalóról levett egy terjedelmes dobozt. Esküszöm, nem volt ott, mikor két órával ezelőtt beléptem a szalonba. A doboz nem sokkal volt nagyobb, mint egy átlagos aktatáska, és díszpapírba csomagolták. Kezembe nyomta.

– A férjem neked küldi. Azt mondta, hasznos ajándék. Védj meg minket a Herites-Chisi-csoporttól, utána használd tiszta szívvel!

Hónom alá kaptam a dobozt, és indultam az ajtó felé.

– Tudod, hol találsz – szólt utánam. – Gondolkodj el az ajánlatainkon, Brett!

A dobozban egy ébenfeketén csillogó Art of Laser volt.

 

Kezemben egy Art of Laserrel hanyatt feküdtem egy padon a kastélyparkban. A csillagokat néztem, és Brendára gondoltam…

„A Shaw-család múltját egy sötét titok terheli…”

Apámmal azóta tart a balhé, amióta Brendának nyoma veszett. A húgom két héttel a tizenkilencedik születésnapja után egy szerződés miatt elrepült a Terfolánra. Holofotósként dolgozott, akik jártasak a szakmában és látták a képeit, azt mondják, ígéretes karrier előtt állt, nagy művész lehetett volna…

De elutazott arra a kurva bolygóra… és akkor láttuk őt utoljára.

A Terfolánra még megérkezett. Bejelentkezett a főváros egyik szállodájába, aztán szőrén-szálán eltűnt. Az apám kapcsolatainak köszönhetően azóta sem zárták le a nyomozást, a GalacticPol mellett még a BBH és a császári titkosszolgálatok is odatették magukat operatív vonalon, de tapodtat sem jutottak előbbre. Több elmélet született. Máig az a verzió a leghihetőbb, hogy Brendát elrabolták a váltságdíj reményében (tudták, kinek a lánya), de az akció közben vagy utána meghalhatott szegény; az emberrablók eltüntették a holttestét, és felszívódtak. Mit tehettem volna, elfogadtam ezt a verziót, próbáltam feldolgozni magamban a történteket.

Nekem sikerült, az apámnak viszont nem. Hosszú éveken át azzal áltatta magát, hogy Britney él – szüleim mindig az első keresztnevén szólították a húgomat, én ki nem állhattam, nekem mindörökre Brenda, és az is marad –, egyszer hírt ad magáról: holofonál, vagy becsönget az ajtón, mit tudom én! Apám egy sötét összeesküvést sejtett a háttérben, melybe az Illuminátusoktól kezdve az olasz maffián és a jezsuita renden keresztül, az évszázadok óta nem létező Novus Ordo Seclorumig bezárólag mindenkit belekevert. Nagy konteós lett az öreg. Természetesen senki sem vette őt komolyan, még megboldogult anyám sem. Mivel nem akartunk állandó veszekedéseket, rendre végighallgattuk a legújabb verzióit, és úgy tettünk, mintha minden szavát elhinnénk. Sopánkodtunk és reménykedtünk.

Valahol a lelkem mélyén megértettem apámat. Ellentétben azzal, hogy a születésnapi partikon mi az istenért kell kitenni Brenda névkártyáját, és megteríteni olyasvalakinek, aki nagy valószínűség szerint évek óta halott – ezt sosem tudtam megérteni. Azt még elfogadtam, hogy apám jószerivel múzeumot csinált a húgom szobájából, ahol a legapróbb tárgynak is ugyanúgy kellett állnia, mint Brenda elutazása napján; az asztalon ott a fésűje, a ruhái szanaszét az ágyon, a szekrényajtó behajtva. Őrület. A születésnapi partikon pedig egy szellemnek terítettek tizenhat éve!

Éles fény vetült rám. Megtalált a kastély belső biztonsági szolgálata.

– Igazolja magát!

– Art of Laser van nálam, húzz a francba!

Erre egy másik hang:

– Ez Brett Shaw!… Elnézést, ezredes úr.

Elmentek.

Felültem a padon, és a nyakamat nyújtva, komor arccal néztem a kastély kivilágításán, sötét tornyait. A mocskos rongyokká szakadozott viharfelhők megválaszolatlan kérdések tüntető meneteként rohantak a mélykék égen.

8.

– Eladtad magad egy AoL-ért? Gratulálok!

– A fegyvert természetesen nem fogadom el. Azzal elkötelezném magam. Reggel visszaviszem neki.

Tovább magyarázkodtam volna, de Wittgen pillantása világosan üzent: jobb, ha meg sem szólalok! A százados az AoL-t forgatta a kezében. Nem győzött betelni a látványával.

– Nem viszed ezt sehova. Jól jön majd, ha kirúgtak a Gárdától és a galaxis összes kalózflottája a nyomodban lesz.

– Egyetlen flotta sem lesz a nyomomban! – horkantottam. Kezdtem ideges lenni. Próbáltam elhitetni magammal, hogy Wittgen egyszerűen irigykedik, ezért basztat egyfolytában az éjszaka történtek miatt. Amilyen hülye vagyok, mindent elmondtam neki. Azt is, hogy Iloria a szeretőm lett.

Jelen helyzetben próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Wittgennek az élet úgynevezett nagy dolgaiban általában igaza van. Valószínűleg jelen esetben ugyancsak. De azt nem tűrhettem, hogy olyan naivnak tartson, mint egy kóristalányt a Császári Filharmonikusokat kísérő énekkarból.

– Nem vagyok beszédes kedvemben, Paul. De egyvalamit föltétlen el kell mondanom. Azonkívül, hogy Cross Rolonadot szénné égett fejjel akarom látni, más nem érdekel. Sem Cavallier aranya, sem Martin ópiuma. Szarok rájuk! Abszolút hidegen hagy, hogy mennyi harcászati implantokkal turbósított humanoid és nem humanoid fejvadász kajtat utánam. Mert őket is megölöm! Ahogy az sem érdekel, milyen gigászi méretű űrflották akarják nyakon csípni Brett Shaw-t. Iloria nem az a nő, akit gyerekkorában a fejére ejtettek és…

– Okos? – hajította elém a kérdést Wittgen.

– Igen. És tájékozott. Ismeri a von Anstettenek titkait.

– Egy lófaszt ismeri, Brett! Ha valaki a Malchuttól Ketherig felsorolja a Sephirákat, még nem jelenti azt, hogy érti a Beavatás Lépcsőfokait. Ezek csak megnevezések, de a kívülálló számára nincs mögöttük tartalom.

De továbbmegyek. A kabbaláról könyvtárnyi anyagot összeolvashatsz a Hálón… Csakhogy a kabbala nem azonos a von Anstetten-i mágiával. Lenyúlták az elnevezéseket, de ez nem azonosság! A mi dimenziónkban a mágiájuk másképp működik, magyarázni sem tudták, ezért nyúltak a legősibb ezoterikus hagyományokhoz. Már az ókori Egyiptomban is ezt csinálták.

– Régebben.

– Na, látod! Te is tudod, én is tudom… mások viszont nem tudják. Ahogy azt sem tudják, hogy valójában kik a von Anstettenek, Mindenki találgat, és elméleteket gyárt. A fél galaxis beszarna a rémülettől, ha megmutatkoznának eredeti formájukban. Lady Iloria lenne az első!… Azért díjazom, hogy nem mondtál el neki mindent.

– Van, amiről nem lehet beszélni, százados úr!

Elhallgattam, mikor az ásítozó Veronica tipegett be a megnyíló oldalajtón egy selyem hálóingben. Az anyag olyan áttetsző volt, hogy ezzel az erővel le is vehetné; csöppet sem látszana meztelenebbnek.

– Megjöttél?… Mit akart tőled? – kérdezte bágyadtan. Elaludhatott, míg a visszatérésemre várt, de most felriadt a hangunkra, amelynek sztentori zengéséhez képest a startra készülő birodalmi űrcirkáló hajtóműveinek dübörgése csupán egy pedofil hülye kéjjel teli, rekedt zihálásának tűnt. Hogy jobban értsék: egymással üvöltöztünk Wittgennel.

– Semmi különöset – mondtam. – A csillagközi politikáról beszélgettünk.

Veronica odabújt hozzám. Átkaroltam.

Wittgen magában kuncogott. Lábat cserélt az asztalon, és az Art of Laserrel megcélzott egy elgurult teniszlabdát, ami ott árválkodott egy karosszék alatt.

PAKK – hallatszott a lövés, és a labda odébb gurult.

– Itt már minden és mindenki kifordult önmagából – morogta Wittgen, és halk koppanással letette az AoL-t a padlóra.

Wittgen mondata ott lógott kettőnk közt a levegőben. A százados nem fűzött hozzá kommentárt. Sejtettem, mire céloz: én vagyok az, aki kifordultam önmagamból, csak nyomaiban emlékeztetek arra a Brett Shaw-ra, aki a Roxolánra jött crollokat kiképezni. Látszólag nem változtam, mégis más ember lettem – olyan, mint az a teniszlabda, ott a fotel alatt. Az egészen más kérdés, hogy a testembe épített csuklyamodulok miatt már rég nem lehetett embernek tekinteni.

De ezt hagyjuk…

Felvettem az AoL-t a bazsarózsa-mintás szőnyegről.

A Praetorianus Gárda ezredese vagyok, meg sem tudom számolni, hány szupertitkos bevetésen vettem részt katonai pályafutásom során. A kőbalta és az antianyag-gránát közt eltelt közel százezer évben nem alkotott olyan fegyvert az emberi elme, melynek ne ismertem volna működési elvét és használatának fortélyait, mégis döbbenten szembesültem az Art of Laser hatásával.

Wittgen a fegyver egyik extrém funkcióját használta, amikor rálőtt a labdára: az AoL megváltoztatta a céltárgy körül a tér dimenzionális szerkezetét, és a teniszlabdát szabályosan kifordította magából. Gumírozott fele került kívülre, a „szőrös” belső fele belülre. A normális téridő világában – amelyben éltünk – ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha a labdát előbb kilyukasztjuk, aztán kifordítjuk, mint egy kesztyűt, testét pedig átnyomjuk a lyukon. Csakhogy a kezemben tartott teniszlabdán nem volt lyuk. A fegyver által generált paradimenzionális térben a „kifordítás” lyuk nélkül is elvégezhető.

– Furcsa érzés lehet belül hordani a rohampáncélt és kívül a belünk – jegyezte meg Wittgen. Csöppnyi irónia sem csendült ki a szavaiból, talán most értette meg, hogy komolyra fordultak a dolgok. Odadobtam neki a teniszlabdát. Elkapta, forgatta a kezében, majd letette az AoL mellé.

– Komolyan kéne beszéljünk egymással… ezredes!

– Menj vissza a szobádba! – mondtam Veronicának.

– De…

Nem kellett még egyszer mondanom, elég volt rápillantanom. Szó nélkül kiment. Olyan halkan húzta be maga után az ajtót, mint a robotdajka, ha elaludtak a gyerekek.

Kettesben maradtam a századossal.

– Egy! – kezdte Wittgen. – Ha Gabriel Herites tényleg a Roxolánon van, akkor bármelyik pillanatban egy kibaszott nagy tűzgömbbé változhat itt minden. Kettő: a kalózbőr és a férj honnan a tudnak arról, hogy le akarjuk nyúlni az aranyat? Tovább is van, mondjam még?

– Nem kell.

– Épkézláb magyarázatokat akarok, különben átsétálok a bolygó túloldalára, és szarok bele az egészbe!

Napok óta dolgoztak bennem a szteroidok. Azt terveztem, drasztikusan csökkentem a kondicionálásomat, szerettem volna egy-két órácskát aludni az aranyszállítmány megérkezése és az estély kezdete előtt. Wittgen tirádája után viszont megértettem, hogy mindezekről soványmalac-vágta sebességével kell lemondanom. Itt most nincs idő szunyára. Mielőbb logikus válaszokat kell adnunk az égető kérdésekre. Addig, amíg nem késő.

Ha tovább halogatom, fönnáll a veszélye, hogy a társam valóban szedi a sátorfáját, és kiszáll a buliból. Ismertem, bármikor megteszi.

Nagyjából kész terveim voltak, de korainak tartottam kiteríteni minden lapomat. Maradéktalanul megbíztam Wittgenben, de nem hagyhattam figyelmen kívül azt a makacs tényt, hogy William Martinnak kémei vannak a Roxolánon.

Márpedig nem sok ember tudott a készülő arany rablásról…

Mi a biztosítéka annak, hogy nem Paul Wittgen százados a tégla?

– Jól van, Paul! – mondtam, és visszatettem az AoL-t a díszdobozába. – Aki számít, hamarosan ott lesz a Zsdanovon. Ott tisztába tesszük a dolgokat. Kibírod addig?

Wittgen hallgatással válaszolt, ami nála a beleegyezés jele. Gyorsan másra tereltem a szót, mielőtt meggondolná magát.

– Mindent tudni akarok az ópiumról, heroinról. Mindent! Helyes döntéseket kell hoznom. Meg fogom semmisíteni a kábítószert!

Wittgen kurtán bólogatott, és csak annyit mondott:

– Megdugtad a feleségét, és elveszed az ópiumát is. Szép kilátások!

Mondtam neki, hogy térjünk a tárgyra.

 

– Ha jól emlékszem, a heroint egy német vegyész, bizonyos Dresser fedezte fel 1898-ban. A heroin a morfiumnál körülbelül ötször veszélyesebb ópiumalkaloida, amíg létezett, a mindenkori hatóságok semmilyen formában sem engedélyezték a fogyasztását.

– Orvosi célokra sem? – tudakoltam.

– Kimondottan narkomán szempontból vizsgálom a kérdést, ilyen vonalon abszolút illegális a szer. Használták egykoron a gyógyászatban is. Azt hiszem, a dokik „diacetil-morfin”, vagy „diamorfin” néven ismerték. A huszadik században élt egy doktor Poraknak hívott francia pali, aki nagy tapasztalatú kábítószer-szakértőnek számított. Ő például kimondottan javasolta, hogy kilószámra zabáljuk a heroint, ennél jobb fájdalomcsillapítót keresve sem találhatunk. Sejtheted, hogy azt a könyvét, amiben ezt közhírré tette, még a század első felében írta, amikor fingja sem volt, hogy később mi következik.

– A heroin elterjedt – vontam le a nyilvánvaló konklúziót.

Wittgen olyan szemmel méregetett, mint tanár az ostoba diákot.

– Erre hogy jöttél rá? Hamarosan világszerte ismert anyaggá vált. Németországból átkerült Franciaországba, Anglia, Olaszország és Spanyolhon meghódítása után elindult Kelet felé, ahol padlóra küldte a klasszikus ópiumüzletet. A csempészkereskedelem megcélozta az amerikai narkósokat, a heroin elözönlötte a régi USA piacát, ahol a legelterjedtebb droggá vált. Még a század közepe előtt meghódította a Földközi-tengeri országokat, csempészése a legjobban fizető vállalkozásnak számított Törökországtól Marokkóig. Ezek nem bolygók, hanem országok voltak a Földön…

– Nem mondod! – vetettem oda gúnyos éllel.

– Találkoztam olyan emberrel, aki azt hitte Afrikáról, hogy a Lófej– ködöt hívják így egy helyi nyelvjárásban.

– A heroinnál tartottunk!

– Sokkal súlyosabban hat a morfiumnál, amit szintén az ópiumból nyernek. Az absztinenciás krízisei komoly légzési zavarokkal és totális depresszióval járnak. Gyors lefolyású szer, ha rászokik az ember, három– négy óránként lőnie kell magát, különben tíz körömmel kaparja a falat.

Egy heroinista vagy rajta van az anyagon, vagy a megvonástól szenved; nincs köztes út, ez nem számítógépes virtuálnarkó.

– Mi a jutalom? – érdeklődtem.

– A herointól elképesztő eufóriát érzel. Jobb, mint dugni a hiperűrben.

Nem tudtam, milyen érzés lehet dugni a hiperűrben, és nem is akartam megtudni, ha ott van nekem a csembaló. Wittgen még hosszú perceken át beszélt a heroinról, leginkább az elvonási tüneteket ecsetelte; legnagyobb ellenségeimnek sem kívánnám ezt a szenvedést.

– Ez kibaszott veszélyes anyag, baszics! Ha megint piacra dobják, ráadásul olcsón, pár éven belül a fél galaxis feldobja a talpát… és a csápját! – fejezte be a drogprevenciós kiselőadást Wittgen.

Fikarcnyi kétségem sem volt, hogy jól látja a problémát.

Wittgen megint rápattant a kedvenc témájára.

– Ha lenyúljuk az aranyat, és megsemmisítjük az ópiumot, legkevesebb három hadsereg lesz a nyomunkban. Jól meggondoltad? – kérdezte.

– Igen – bólintottam.

– Bízzunk a PHR-ben! Jaj, és van egy AoL-unk is… ha nem adod vissza.

Megvontam a vállam. Többre nem tellett tőlem.

– Olyan ez, mint holdkompot vezetni. Majd menet közben kialakul.

Wittgent vizslattam. Gondoltam egy merészet…

– Martinnak kémjei vannak a bolygón. Mindenki gyanús! Nem akarlak pszichoszondával ellenőrizni, bőven elég, ha igennel vagy nemmel válaszolsz.

– Mi van? – értetlenkedett a százados.

– Te is lehetsz Martin hírforrása. Miért ne? Ez is egy alternatíva. Remélem, nem haragszol?

Wittgen arra sem méltatott, hogy rám nézzen.

– Nem lőlek le, Brett! További kérdéseidet leszel szíves annak a hálóinges libának intézni, aki behülyített minket… illetve téged.

Paul Wittgen százados átment a teszten.

Én meg átmentem Veronicához. Az ágyban feküdt, de nem aludt.

– Történt valami?

– Semmi. – A homlokához tartottam a pszichoszondát. A készülék leginkább egy muzeális golyóstollra hasonlított. – Csak igennel vagy nemmel válaszolj, tudod, mint Roli a kocsmában. Ismered William Martint?

– Nem – nyögte Veronica. Szegény, semmit sem értett. A pszichoszonda kijelzőjét néztem.

– Közvetetett vagy közvetlen úton informálod William Martint?

– Hogy kérdezhetsz tőlem…

– Drágám! – Megismételtem a kérdést.

– Nem – jött a határozott válasz. Veronica dühös lett.

– Beszéltél valakinek a terveinkről?

– Természetesen nem.

– Caramondó akkor hívott utoljára, amikor a kocsimban ültünk?

– Igen.

– Ha jelentkezik, azonnal szólsz nekem?

– Igen.

A pszichoszonda szerint az analizált alany olyan tiszta, mint a nászutas lakosztály lepedője az Astorban.

Kikapcsoltam a műszert.

– Szeretsz?

Veronica kikapta kezemből a pszichoszondát, és bekapcsolta.

– Nem! – kiáltotta a parányi mikrofonba, de semmi sem történt.

– Talán előbb a kérdést – mondtam vigyorogva.

– Szeretsz? – kérdezte, és az orrom alá dugta a készüléket.

– Igen.

A szonda szerint ez így is volt.

Veronica dühtől pirosló arccal hajította az ágyra a százezer talléros készüléket, és meglepően higgadt hangon megkérdezte, hogy akkor miért nem bízom meg benne? Ha szeretem, miért vagyok bizalmatlan?! Próbáltam megértetni vele, és beszámoltam az Iloriával töltött órákról, a kényesebb részleteket valahogy kifelejtettem, és elnézést kértem a gyanúsításért. Mindezeket tekintse úgynevezett biztonsági lépéseknek. Meg kell értenie: amire készülünk, az korántsem veszélytelen, nem otthonról elkóborolt hülyegyerekek vasárnap délelőtti matinéja egy űrállomás lakóblokkjában, hanem egy csúcstechnológiával vívott háború, melyben – ne adj, Isten – sokkal több hullával számolhatunk, mint ahány csillag ragyog New Moscow fölött, ha leszáll a kék éj.

Wittgent biztosan meglepte, hogy szőke szépségem azonnal megértett. Veronica nagyon jól tudta, mire vállalkozott, mikor a Roxolánra jött. De azt legrosszabb álmában sem láthatta előre, hogy ilyen nehéz lesz.

– Rengeteg ember dolgozhat William Martinnak. És Rolinak. Van tipped, kik lehetnek ezek? – tette fel a kérdést a holomodell.

– Nincs – feleltem őszintén.

– Ezzel a vacakkal nem lehetne mindenkit ellenőrizni a kastélyban?

– Nem.

Ha azon az estén tudom, hogy ki kinek dolgozik, kinek jelent, kinek van elkötelezve önként vagy presszió hatására, minden másképp alakul.

De nem tudtam.

 

Finom női kéz kopogott halkan a hálószoba aranyveretes, kétszárnyú ajtaján. A vérbáróné fölnézett a holokönyvből, amit éppen olvasott.

– Kto tam?

– Olga – jött a válasz a folyosóról.

Yrina kikapcsolta és ölébe ejtette V. I. Lenin, „A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban” című szociofantasyját, és vetett egy pillantást a szemközti falon súlyosodó, szlovák gyártmányú ingaórára.

Eljött az idő!

– Zahagyi!

Az ajtó kinyílt, és belépett a szürke öltönyös, kopasz nő. Már évek óta őt tekintették Cavallier legfőbb bizalmasának, és a vérbáró iránt mutatott lojalitásához nem fért kétség. Yrinához fűződő különös viszonya a Kristálykastély egyik legnagyobb titka volt, és a két nő mindent elkövetett, hogy ezt senki ne verje nagydobra. Cavallier tudott róla, ennyi bőven elég.

A vérbáróné és Olga közel álltak egymáshoz – korbácstávolságnyi közelségben! A vérbáróné alkalmanként kikötöztette magát a férje titkárnőjével, és kéjtől mámoros hangon, könnyben úszó szemmel könyörgött a fájdalomért, pálcáért, korbácsért, crollért; bármiért, amit rendszeresen megkapott. Ezekben a pillanatokban érezte át igazán a proletariátus szenvedését.

Yrina sejtelmes mosollyal nézett Olgára, és izmos, fürge nyelvével izgatottan nyalogatta a kékre tetovált ajkát. Olga huncutul kuncogott.

– Erre most nincs idő, drágám.

– Sajnos… – suttogta Yrina, és kikászálódott az ágyból.

Olga egy szék karfájáról leemelte a vérbáróné díszes köntösét, és tartotta, míg a meztelen nő belebújt.

Yrina kapkodva öltözködött, és idegesen kötötte meg a köntös övét.

– Kéne csinálni valamit a frizurámmal – jegyezte meg a tükör előtt állva, és kinyúlt a gyöngyház-berakásos aranyfésűért. Olga elkapta a csuklóját.

– Sietnünk kell! Ha késel, ők jönnek érted. Megvan a térképek másolata?

– Igen – mondta a vérbáróné a köntös zsebére ütve. – Mindet megszereztem.

– Helyes. Menjünk!

Olga hangjából kiérződött a megkönnyebbülés. Tehát sikerült neki, gondolta. Hiába számított Cavallier egyik legnagyobb titokhordozójának, az ópiumföldek térképeihez még ő sem férhetett hozzá.

A nők elhagyták a hálótermet, és végigosontak az arany falikarokban pislákoló gyertyák fényében derengő folyosón; lépteik zaját elnyelték a vastag bársonyszőnyegek. A lakosztályokhoz vezető folyosó egy másikba torkollott, ahol szembetalálták magukat a keletre néző hatalmas panorámaablakokkal. Odakint az éjszakában már csak elvétve cikáztak a villámok, s dördült az ég. Az éjszaka támadt vihar tombolása lassan alábbhagyott, és a közelgő pirkadat első halovány sugarai tapogatni kezdték a távoli hegyek ormait.

– Milyen szép! – sóhajtotta Yrina. – Vajon hányszor látom még a roxoláni hajnalt?

Olga bátorítólag megszorította barátnője kezét.

– Nyugodj meg, édesem! Holnap estére már miénk a bolygó…

Cavallier titkárnője a gravitációs liftet hívta. Yrina szorosan odaállt mellé, és idegesen fürkészte a távolba elnyúló folyosót. Nem kellett hozzá pszichoszonda, hogy bárki megállapíthassa: Yrina kis híján szétrobban az idegességtől.

Egy perc sem telt bele, és hangtalanul szétnyílt a rózsaszín műanyaglap, de mielőtt beléptek volna a fülkébe, mozdulatlanul állva tűrték, hogy a belőle kisugárzó vörös kutatósugár letapogassa őket. A Kristálykastély központi számítógépe azonosította a két nőt, akik a következő percben már szédítő sebességgel repültek felfelé az eget ostromló toronyban.

A kilométeres magasságokban félhomály és fogvacogtató hideg fogadta őket. Yrina összeborzongott, és bekapcsolta a köntöse fűtését. Olga igazított egyik pecsétgyűrűjén, és az ékszer mikroreflektorrá alakulva éles fény tölcsérrel világította meg útjukat, ami egy ódon csigalépcsőn vezetett még feljebb.

A toronyban egyfolytában süvített a szél, és más borzalmas hangok is hallatszottak. Amerre elhaladtak, felriasztották a torony éjszakai bérlőit, fokozatosan nőtt azoknak az iszonyatoknak a száma, melyek mögöttük lopakodtak, lábuk közt surrantak a gyűrű fényében. Genetikailag módosult roxoláni macskapatkányok suhogtak a fejük körül, Yrina hallani vélte a bőrszárnyaikba takaródzó, rettentő csőrüket csattogtató zurkokat a sötét sarkokból. A fokozatosan szűkülő, nedves kőlépcsőkön megelevenedett, bizarr makaróniként tekergőző húsevő futónövények tüskés indái mohón kaptak a karcsú bokák után. Olga intenzív ultrahanggal tisztította meg a lépcsőt; az indák visszahúzódtak. Yrina belecsimpaszkodott Olgába, és semmi pénzért sem engedte volna el a kopasz nő karját.

Egy rács állta útjukat… Olga elővett egy infra-kódkulcsot. A krómacél zárhoz illesztette, a rács nyikorogva felnyílt. A nők tovább araszoltak a lépcsőn. Olga elhajtott egy pókhálót az arca elől. A háló erős volt és ragacsos. A nő még gondolni sem mert arra a szörnyetegre, ami benne lakozhat.

– A múltkor nem erre jöttünk – nyöszörögte hátulról Yrina.

– Állandó mozgásban vannak – magyarázta Olga. – Ma éjjel itt vannak. Bízz bennem!

A spirálisan kanyargó lépcsősor véget ért, és egy masszívnak látszó sugárkezelt páncélajtó súlyosodott Olga és Yrina előtt. A kopasz nő beütött egy kódot kezelőlapon.

Szisszenés hallatszott, az ajtó megmozdult…

A két nő belépett a padlástérbe.

 

– Én nem kérek soha semmit, Yrina. Én parancsolni szoktam! Ez alól csak egy kivétel van: a galaxis császára. Ő az egyetlen, akinek engedelmeskedek, mindenki más vagy azt csinálja, amit mondok, vagy meghal. Fölfogta, amit hall, vagy ismételjem meg oroszul?

– Nyet.

– Jól van. Lazítson. Nem harapok.

Yrina nem lazított. Yrina sápadozott, habár ezt a félhomályban alig lehetett látni. Yrina tévedett, az előtte ülő férfi elől nem titkolhatott el semmit.

Gabriel Herites egy felfordított fémvödrön ült, és egy pulyka nagyságú, félelmetes zurkot etetett nyershús cafatokkal. A zurk hetek óta követte a bádogosokat az egyik toronyból a másikba. A GAMMA parancsnok és a szörny kapcsolata hétköznapi módon kezdődött. A zurk elkövette azt a hibát, hogy megtámadta Heritest… aki utána hosszan lamentált azon, hogy lehajítsa a dögöt a mélybe, vagy pörköltként fogyassza el törtburgonyával és mutálódott savanyú uborkával. Mikor az emberei figyelmeztették, hogy a zurk húsa mérgező – ez Herites számára pillanatig sem jelentett problémát – inkább úgy döntött, megszelídíti. Legalább elüti valamivel az időt a bolygó felégetéséig.

Herites jobb keze, Peter Chisi őrnagy egy vaskos gerendán ült, ujjai ritmikusan doboltak az ölében keresztben elfektetett energiafegyver elülső markolatán. Az éjsötét harci páncélt öltött, kurtára nyírt hajú, ravasz tekintetű férfi, kommandósokra egyáltalán nem jellemző kackiás bajusz viselt, és a Birodalombiztonsági rohamosztagok tisztjeitől teljesen elütő gondolkodásmóddal rendelkezett. Talán ez utóbbi jellemzője miatt lehetett a GAMMA parancsnokhelyettese és méltó társa Herites ezredesnek, akit a korszak katonai szakértői a huszonhetedik század egyik kiemelkedő képességekkel rendelkező katonai parancsnokának tartottak.

Herites nem sokkal múlt harminc, de már legenda volt; aki egyszer találkozott vele, soha többé nem felejtette el… Harcolni is csak egyszer lehetett ellene. Második alkalom senkinek sem adódott, hiszen a halottak csak a horrorfilmekben szoktak visszatérni…

Herites elhessegette a zurkot. Felemelkedett a vödörről, és csípőre tett kézzel nézte a megszeppent nőket. Az őrnagyéhoz hasonló rohampáncélt hordott, de minden másban közte és beosztottjai között nagyobb volt a különbség, mint egy bordélyház és egy karmelita kolostor között. Hosszú, hátközépig érő, hullámos haját copfban fogta össze a tarkója mögött, és krisztusi körszakálla leginkább az utolsó ezredforduló idejéről idecsöppent olyan narkós-motoros rockerhez tette hasonlóvá, aki bármikor képes lepattanni a Harley Davidsonjáról, hogy fölgyújtson egy gyorsbüfét, mert langyosnak találta a sört.

A Herites-Chisi-csoport minden tagja különcnek számított, de létezett egy másik közös jellemezőjük is: a világ legütőképesebb kommandós csapatát alkották. Olyan fegyverzettel rendelkeztek, amelyről csak tíz év lemaradással értesülnek a császári reguláris erők, az átlagember pedig soha. A kommandóba kizárólag kihalásos alapon lehetett bekerülni. A csoport létszáma évek óta nem változott, ugyanazok az emberek alkották. Herites ezredes emberei ugyanis nem szoktak meghalni. Azok szoktak jobblétre szenderülni, akik találkoztak velük.

Herites szólt Chisinek, hogy sodorjon neki egy jointot, aztán visszafordult a tetőkijárat előtt toporgó nőkhöz.

– Tehát értjük egymást, Yrina?

– Da… Igen – dadogta Yrina. Szabályosan remegett, mint a kocsonya, de nem a hideg miatt.

– Helyes! Ön most engem biztosan nye kulturnij-nak tart, de ez legalább annyira nem érdekel, mint a Roxolán sorsa. Ha azt akarja, hogy megkíméljük a bolygóját, akkor engedelmeskedjen szó nélkül!

– Minden úgy lesz, ahogy parancsolja. Csak ne semmisítsék meg a kastélyt! Könyörgöm!

A vérbáróné térdre hullott a porban, és szétrántotta a köntösét. Az esőáztatta fagyos hajnali huzat korbácsként csapott meztelen testére.

– Tegyenek velem bármit, csak kíméljék meg a bolygómat!

– Ezt sürgősen fejezze be! – csattant fel Herites. Állával Yrinára bökött. A mozdulat Olgának szólt. A kopasz nő holtra vált arccal lépett elő a sötétből, és felsegítette a pityergő nőt.

Az ezredes átvette Chisitől a megsodort füves cigit, és tüzért kotorászott a harctechnikai övére kapcsolt tasakokban. Sem nála, sem az őrnagynál nem volt öngyújtó.

Herites az ujjai közé fogta a marihuána-utánzat és műdohány keverékéből előállított jointot. Kezét a feje fölé emelte.

– Tüzet!

Valahonnan hátulról a padlás sötétjéből egy tűvékonyságú lézersugár tört elő, és meggyújtotta a cigarettát.

Herites ráállt az anyagra. Ettől a pillanattól kezdve már nem érdekelte semmi; a két rémüldöző nő biztosan nem. Elmondta nekik, amit akart, a többi Chisi őrnagy dolga…

Az őrnagy lehuppant a gerendáról.

– Megjegyezte az utasításokat? – kérdezte Yrinától.

– Igen, uram.

– Ismételje meg!

– Miután az estély elkezdődött, és meggyőződtem arról, hogy William Martin és Cross Rolonad a kastélyban vannak, jelt adok maguknak. Utána azonnal távozom, és további utasításig az előre meghatározott helyen tartózkodom.

– Hol fog várni az újabb utasításra?

– A Téli Palotában, fönn a hegyekben. Miért kell távoznom innen?… Én nem…

– Nyugi. Ha engedelmeskedik, nem lesz atomrobbanás – szakította félbe az Őrnagy.

– Haraso… Olga velem jöhet? – kérdezte a vérbáróné.

Chisi furcsán elmosolyodott.

– Hát persze. Olga magával lesz… – Chisi intett Cavallier titkárnőjének. – Menjen el a palló végéig, ott álljon meg, és forduljon felém.

Olga nem látta értelmét, hogy ellenkezzen. Yrina és a Roxolán, továbbá az ő sorsa Herites kezében volt… Megállt a mutatott helyen.

Chisi lekapcsolta az övéről azt a készüléket, amit a modern haditechnika egyik legnagyobb katonai titkaként kezeltek. Materializációs és teleport rendszerek már évtizedek óta léteztek, de az élő biológiai struktúrák utaztatása a térben megoldatlan feladatnak bizonyult. A kísérletekben felhasznált állatok összekuszálódott DNS-lánccal, remegő kocsonyaként, nyálkás biomasszaként érkeztek meg az A pontból a B pontba, mint egy hányingert keltő rémfilm szereplői. A katonaság fejlesztőmérnökei lázas sietséggel igyekeztek megoldani a problémát, és ennek a rohammunkának az őrnagy kezében lévő műszer lett az egyik mellékterméke. A titokzatos szerkezetet holocsapdának hívták, és kizárólag a GAMMA-t szerelték fel vele. Herites tesztelte a rendszert. Akik látták működni, azonnal tudták, hogy miért…

A holocsapda nem tűnt nagyobbnak, mint egy ősrégi fényképezőgép, még a formája is hasonló volt. A hatása viszont egészem más… Chisi exponált, éles fény villant, majd Olga teste átlátszóvá vált, és kisvártatva eltűnt… Mindez pillanatok alatt játszódott le, Yrinának még egy Bozse Moj-ra sem jutott ideje.

A vérbárónét a rosszullét kerülgette. Arcából kifutott minden szín, meg kellett támaszkodnia egy közeli gerendában. Oroszul motyogott maga elé, tekintetében egy sarokba szorított állat félelme tükröződött. Arra gondolt, hogy Olga eltűnt… Az ő drága Olgáját meggyilkolták ezek az állatok!

Peter Chisi rá sem hederített.

Ellenőrizte a holocsapda fedélzeti komputerének adatait, s elégedetten vette tudomásul, hogy a trükkös szerkezet kiválóan működik; most használták először éles helyzetben. Kihúzta a gépből az átlátszó plexilapot, és az egyik halvány fényben derengő lámpatest felé fordítva megnézte. A titkárnő térhatású alakja látszott a lapon. A látvány nem sokban különbözött egy 3D-s holofotóétól. A felvétel a nő valós életének utolsó pillanatait rögzítette. Olga arca a meglepetés esszenciájaként látszott a képen, a látvány annak a biztos konklúziónak a levonására késztette a szemlélőt, hogy kijelentse: a kopasz nő értette, mi történt vele.

Yrinának sem adatott meg a megértés karizmája. Épp ésszel nem tudta felfogni, hogy barátnője nem halt meg, csupán mindenestül, az álmaival, gondolataival, félelmeivel, örömével, bánatával, teljes identitásában egy lemezre került, amelyről bármikor lehívható, újraéleszthető, holografikus műalkotásból újra érző emberi lénnyé visszaalakítható.

Yrina tehát nem értette, Chisi őrnagy pedig nem óhajtott magyarázatokkal szolgálni. Átnyújtotta Olgát Yrinának. De az nem mert érte nyúlni.

Herites lépett elő a sötétből.

– Az ott a barátnője. Tegye el!

– Hazudtak nekem – nyöszörögte a vérbáróné. – Azt mondták, Olga velem lesz… – Yrinát pillanatok választották el a velőtrázó sikoltozástól. Ezt senki sem akarta.

– De hát önnel van – világosította fel Herites –, csupán a kosztümkabátja zsebében. Miattam hordhatja retikülben is, ha úgy kényelmesebb. Ez engem abszolút nem érdekel. Elmondom, mi érdekel: néha vegye majd elő Olgát a következő órák alatt. Nézegesse, csókolgassa, mindeközben mindig gondoljon arra, hogy nekem dolgozik! A barátnőjét holografikus börtönbe zártuk. Nem érez semmit, arról az időről, amit a lemezen tölt, nem lesz emléke, még csak rossz álomként sem köszön vissza, ami vele történt. Ha eljön az ideje, levesszük a lemezről, és ön visszakaphatja épen, egészségesen. De vigyázzon! A lemez meg is semmisülhet, és akkor Olgának vége. Van kérdése?

A vérbáróné elájult.

– Mossa föl! – sóhajtotta Herites. Az utasítás Chisinek szólt, aki a nő halántékához nyomta a pszichoszondáját.

Yrina magához tért.

Yrina újra elájult…

A vérbáróné újra magához tért; Heritesék a végtelenségig gyakorolták volna az ilyen és ehhez hasonló pszichojátékokat, de idejüknél csak a türelmük fogyott vészesebben. Hónapok óta kuksoltak a kastély padlástereiben, miközben azt akarták elhitetni a fél bolygóval, hogy bádogosok; akik a szakszerűen felrakott aranylemezeket szemlélték a tornyok csúcsain, nem kételkedtek ebben.

Yrina végül hagyta magát meggyőzni, és zsebre tette a szeretőjét. Percekkel később már képesnek érezte magát az összeszedett gondolatokra.

– Olga Bonder a férjem bizalmasa – magyarázta a GAMMA parancsnokának – A hiánya feltűnik majd mindenkinek.

– Éppen ezt akarom.

Ezen az éjszakán nem ez volt az első, amit Yrina nem értett.

– Megmagyarázná? – kérdezte.

– Nem – jött a kurta válasz.

A vérbáróné leporolta a köntösét.

– Nem értem a maga gondolkodásmódját, Herites.

– Mások sem. Azért vagyok, aki vagyok.

– Elmehetek?

– Menjen!

Yrina motyogott valamit – a számítógépeken kívül senki sem értette –, majd elbotorkált a sötétben. Már régen megbánta, hogy elárulta a férjét…

 

– Mihez kezdünk Brett Shaw-val? – kérdezte Peter Chisi Heritestől.

Herites gondterheltnek látszott. Nem sokkal azt követően, hogy megérkeztek a Roxolánra, és sikeresen beépültek, bombaként érte őket a meglepetés: a híres-neves testőrezredes és állandó társa lett a vérbáró crolljainak kiképzője, méghozzá IV. von Anstetten teljes áldásával.

Herites a megfelelő titkos csatornákon tájékoztatást kért a parancsnokaitól – természetesen túlzott, amikor azt mondta Yrinának, hogy kizárólag a császárnak tartozik elszámolással de nem lett okosabb. Brett Shaw és Paul Wittgen roxoláni jelenlétéről nem tudott a Birodalombiztonsági Hivatal. A két feketecsuklyást személyesen az uralkodó küldte a bolygóra.

Herites gondban volt. A tervezés első fázisában termonukleáris csapást tervezett a kalózok ellen. Időben figyelmeztetni akarta a praetorianusokat, hogy az estély kezdete előtt lépjenek le, mert nem tudja szavatolni a biztonságukat. A helyzet akkor kezdett látványosan bonyolódni, mikor a GAMMA két héttel az ünnepségsorozat kezdete előtt újabb utasításokat kapott: William Martint és Cross Rolonadot élve kell elfogni, az ópiumföldekkel és szállítmányokkal kapcsolatos döntések nem változtak… Herites dühöngött. Hírnevét azzal szerezte, hogy akcióit jó előre, precízen megtervezte, és végrehajtotta. Ki nem állhatta, ha improvizációra kényszerítik; most éppen ez történt. Totális megsemmisítésre készült, nem elfogásra. Az egy egészen más sportág.

Az új helyzet új kérdéseket szült. Mindegyiket sikerült megválaszolnia, de az utolsó, a legégetőbb kérdés még mindig válaszra várt: mi legyen a praetorianusokkal?

Jó döntéseket akkor hozhat az ember, ha megfelelő, naprakész információkkal rendelkezik. Brett Shaw-val kapcsolatban semmilyen információ nem állt a rendelkezésre. Az a Galactic B. Consultingnak nevezett biztonságvédelmi cég, amelyik felszerelte a kastély méregdetektorait, a császári titkosszolgálat alvállalkozása volt. Az infradetektorok, mozgásérzékelők egyben korszerű kémsugár-berendezésekként is funkcionáltak. Heritesék mindent láttak és hallottak, ami Cavallier Kristálykastélyában történik, a kémtechnológia viszont csődöt mondott, ha a praetorianusokkal szemben alkalmazták. Shaw és Wittgen olyan védelmi rendszerekkel dolgoztak, hogy még a GAMMA technológiája is térdre hullott előttük. Ha Brett Shaw bement egy kocsmába meginni egy szkaffot, az egész épület hőképestül, röntgenképestül eltűnt a képernyőkről, a lőképelemző rendszerek megbolondultak, a szonikus keresőműszerekben kiégtek a biztonsági visszacsatolások. Paul Wittgen kifürkészése pedig komoly veszélyekkel járt: aki nem elektronikus módon, hagyományos optikán keresztül akarta megfigyelni, abban a pillanatban megvakult.

A praetorianusoknak huszonnégy óra alatt sikerült az őrületbe kergetniük a GAMMA hírszerző tisztjét. A „Tormának” becézett, magas, fekete hajú, enyhén kopaszodó férfi elkeseredett arccal rázta a fejét.

– A százados egy gatyában kimegy az erkélyre, és tönkremennek a műszereim. Azt hittem, mindent tudunk a PHR-ről! Hol a francban hordják a védelmi rendszereiket, a seggükben?

– Majdnem eltalálta – világosította fel Herites. – Ez ugyanis nem a PHR. Ez a csuklyamodul, hadnagy! A testükben van. Shaw és Wittgen csontrendszerének nyolcvan százaléka kriolitból van. Ha a csuklya inaktív, akkor is védekezik. Ezért lehallgathatatlanok. Ha császár aktiválja a modult, a páncél átfolyik a pórusokon, és megszilárdul.

– Ilyen technológia nincs!

– Nincs. Mert hogy ez nem technológia, hanem mágia. Én sem hittem el, amíg nem láttam.

Torma még mindig nem értette.

– Shaw nyilván tudja ezt. De akkor miért kapcsol fel hangpajzsokat? Minek, ha tudja, hogy nem lehet kifürkészni?

– Ez csupán színjáték. Mások előtt játszania kell, hogy nincs benne semmi különös. Ezzel kerüli el a számára kényelmetlen kérdéseket. Nem beszélhet a feketecsuklyáról.

Az estély előtti nap éjszakáján újabb probléma jelentkezett. Az eddigi legsúlyosabb: Lady Iloria és Brett Shaw találkoztak! Herites a fél életét odaadta volna az információért, hogy mi zajlott a kék szalonban.

– Bajban leszünk, ha a kiköpött Cindy arra kéri Shaw-t, hogy dolgozzon nekik, és ő belemegy – jegyezte meg Chisi őrnagy. – Akkor mi lesz? A praetorianusokat kezeljük úgy, mint leendő ellenfeleket?

Herites a szakállát simogatta. Ez nála a tanácstalanság legbiztosabb jele volt. Ritkán csinálta.

– Először akkor találkoztam Brett Shaw-val, mikor beválasztottak az El Nath-ügyet vizsgáló szenátusi bizottságba. Shaw-t azért állították a szőnyeg szélére, mert saját parancsnoki jogkörében olyan döntést hozott, hogy fe robbant egy csillagot, ami útjában volt a Gárda egyik katonai hadmozdulatának. A döntőbizottság minden bizonnyal elmarasztalta és leszerelte volna, a börtönbüntetés lehetősége is ott lebegett a levegőben, de nem sokkal az ítélethozatal előtt hologramon megjelent IV. von Anstetten, és azt tanácsolta a jelenlévőknek, hogy hozzanak enyhe ítéletet, különben mehetnek hegeszteni valami kibaszott messze keringő űrállomásra… Az Űrkastélyban azt pletykálják, hogy az ezredes az uralkodó törvénytelen fia. Lehet benne valami… Az ezredest természetesen felmentettük a vádak alól. Később megkérdeztem tőle, hogy mire gondol, miközben fölrobbant egy csillagot? Tudja, mit felelt?

– Nem.

– Azt mondta, egy narancsra! Egy kibaszott narancs jár az eszében.

– Ön mire szokott gondolni? – kérdezte Chisi.

– Szilvára – morogta Herites.

– Remélem, ez a faszi nem dolgozik a kalózoknak.

Mindenki egyetértett az őrnaggyal.

– Márpedig a barátunk készül valamire – jegyezte meg Herites.

– Ugyanezt gondolom.

– Sejtem is, hogy mire.

 

A tenyérnyi képernyőn a kastély harcászati tisztje látszott.

– Rolonad kilépett a mélyűrből. A távolság tizenkét vonás, két óra múlva Roxolán körüli pályára áll, a landolás várható időpontja tizen–nyolc-nulla-öt.

– William Martin? – érdeklődtem.

– Negatív. Rolonadot egy kisebb flotta kíséri. De a Viharos Galaxist nem tudjuk azonosítani.

Ezt mindenesetre jó hírnek könyveltem el. Amíg a kalózkirály zászlóshajója nem lebeg a város felett, bármi megtörténhet. Még az is, hogy én irányítom az eseményeket.

Ez már fél siker, baszics! – mondaná Wittgen.

Cigarettáért kotorásztam, közben soroltam utasításaimat a harcászati tisztnek.

– 16.30-ra zárják le az összes hosszanti sugárutat és a szerpentineket a kerületek közt! A levegőben kizárólag madarakat akarok látni, de azokon is legyen kitűző! Komolyra fordítva a szót: ha a vadászgépeinken kívül bármit meglátok New Moscow felett, tüzet nyitunk rá… 17.00-ra egyetlen teremtett és tervezett lelket sem akarok látni a sugárutakon, mert 17.15– kor kint leszek a crollokkal. A külső sztrádára nyíló utakról szállítsanak el minden parkoló gravomobilt. Szükségem lesz két közvetlen holofonvonalra: az egyik Cavallier-nál csengjen, a másik Mike Bara közelében.

– Értettem, ezredes úr!

– Hogy van a felesége?

– Őőőő, köszönöm kérdését. Már lábadozik.

Az érdeklődésem őszinte volt, átéreztem a harcászati tiszt nejének tragédiáját. Történt, hogy a bőr házimunkát végzett, és levette a jegygyűrűjét. Ez még nem baj, de kétmaréknyi krumplihéjjal együtt kidobta az atomizálóba. Még ez sem baj, de képzeljék, utána nyúlt, hogy kivegye. Amikor először hallottam a sztorit, percekig röhögtem.

Wittgennel összeszedtük a cuccot, aztán leültünk kajálni, mert ki tudja, a nap folyamán mikor lesz rá időnk. Felkeltettem Veronicát, és tartottam egy laza eligazítást, hogy amíg távol leszünk, mit csináljon, mit ne csináljon, mihez nyúljon, mihez ne… Ásítozott és bólogatott, próbálta palástolni a benne felgyülemlett feszültséget. Kiváló alakítás volt, de engem nem tudott megtéveszteni.

– Aggodalomra semmi ok – nyugtattam a holomodellt. Lecsatoltam csuklójáról a komot. Most már tényleg idegesített, hogy Caramondó továbbra sem jelentkezik. Még az is megfordult a fejemben, hogy a mesterkalandort – AoL ide vagy oda – megölte valaki. Végül is örültem volna, ha így alakul: egy lényeges szereplő kiesett, egy gonddal kevesebb! A komot azért vettem el Veronicától, mert ha mégis életben van, és méltóztatik végre hírt adni magáról, jobb, ha velem beszél, és nem a szösszenettel.

Caramondó szerepét és motivációit továbbra sem láttam tisztán. Semmilyen bizonyítékot nem tudtam felmutatni ellene, nemhiába tartották mesterkalandornak; a pali ízig-vérig profi volt.

Felhívtam Cavallier-t. Feszültebbnek láttam, mint az elmúlt napok alatt bármikor. Azt hittem, az aranyszállítmány (vagy az ópium) miatt ideges. Miután befejeztem az alapszintű tájékoztatást a kiadott utasításaimról, és elárulta mi a problémája, sikerült meglepetést okoznia.

– Megvan a tégla, ezredes! Illetve nincs meg, mert felszívódott, a fél hadsereg őt keresi. Képzelje, még Lady Iloria is adott rohamosztagosokat.

– El tudom képzelni. Ki az áruló, méltóságos uram?

– Nem fogja elhinni. Olga, a titkárnőm!

Ha azt mondja, hogy a szélkakas a nyugati-torony tetején, nem lepődök meg ennyire.

– Van bizonyítéka?

– Mindössze sejtéseim vannak, de száz százalék, hogy ő lesz. Őszintén szólva még Yrinára is gyanakodtam. De hogy Olga a BBH ügynöke, arra gondolni sem mertem. Látja, Shaw, így bízzon az ember a bizalmasaiban!

Cavallier képernyőn villogó arcába fújtam a füstöt.

– Hát ez az, méltóságos báró úr. Hát ez az…

A vérbáró elfojtott egy ízes, orosz káromkodást, aztán hivatalos hangon azt vakkantotta, hogy folyamatos tájékoztatást kér, és bontotta a vonalat.

– Olga Bonder a GAMMA ügynöke! – rikkantottam Wittgennek, aki reggelizés helyett legkevesebb ötször szedte szét és rakta össze a Herden 75-ösét.

– Kam – mondta fel sem nézve.

Az órámra néztem: itt az idő!

Percekkel később egy leszakadt teherlift sebességével ereszkedtünk alá a kastély alagsorában sorakozó collokig, a dögöknek megtartottam az utolsó eligazítást. Úgy kezdtem, hogy öröm lesz veletek dolgozni, disznók!

Na, ebben azért nem voltam olyan biztos.

9.

Páncélozott csapatszállítóim dobhártyaszaggató dübörgéssel rongyoltak ki a Kristálykastély kapuin. Megnyíltak az energiapajzsok, és perceken belül New Moscow egyik sugárútján száguldottunk; a boltok, szupermarketek bezárva, lakosság az atombiztos pincékben.

Az osztagparancsnokokat az alájuk rendelt csapatokkal együtt sorra kitettük az előre meghatározott ellenőrzési pontokon, majd szélsebesen átrepesztettünk a negyedik kerületen, és katonai alakzatban leparkoltunk a központi sztráda mentén. A crolljaimat szállító húsz páncélos gyorsan és zökkenőmentesen hajtotta végre az akciót, minden a tervek szerint ment; ha az ősidők akármelyik híres páncélos parancsnoka látná ezt a precíz felvonulást és pozícióba állást, könnyezne a meghatottságtól. A páncélos harcászati számítógépe fölnyitotta a tetőnyílást, és Wittgennel fölmásztunk, kiültünk a parancsnoki harckocsi tetejére.

Hétágra tűztek a napok, és döglesztő kora délutáni hőség települt ránk;

New Moscow fölött szinte vibrált a levegő a kánikulában. Az egyik közeli mellékutcában gravomobilok parkoltak. Megítélésem szerint túl közel voltak a gravopályához. Úgy gondoltam, megmozgatom kicsit az embereimet, nem árt a testmozgás, jót tesz az egészségnek.

– Parancsnok a tizenkettesnek. Tüntessék el azt a két gravót! – mondtam a belső komba.

– Bmrooooáááááhhhl – bömbölte az egyik croll altiszt olyan hangerővel, hogy a környék összes ablaka plexiporrá robbant. Két croll rohamosztagos tüstént kiugrott a járműből. Hogy ugrottak, tessék szó szerint érteni: a gravók olyan húsz méterre parkolhattak két családi ház előtt, de a szörnyek egyetlen lendülettel mellettük termettek. Az utána történteknek nyilván nem örült a biztosítótársaság. Az egyik croll fölemelte az út szélén parkoló luxuskocsit, és minden megerőltetés nélkül áthajította a közeli kertes ház fölött. A jármű óriási csörömpöléssel ért földet, csodáltam, hogy nem robban föl. A másik croll sokkal kreatívabbnak bizonyult. Megragadta és kettétépte az áramvonalas sportkocsit, mint egy kilós műrozskenyeret, és a roncsokat föltette egy garázs tetejére. Fogalmam sincs, hogy mindezt látták-e a gravók tulajdonosai, az biztos, hogy senki sem rohant ki a házakból, hogy tiltakozzon. Vajon miért van ez?

Föltettem a húszezer talléros napszemüvegemet, Wittgen rágyújtott egy gyógynövényes cigire (rettentő szaga volt), s megkezdődött a nap leggyötrőbb szakasza, amit várakozásnak hívnak.

Rolonad Csillagharcosa egy gigantikus szőlőfürtre emlékeztetett. Eget rengető hanggal közeledett a tenger felől, és hamarosan megkezdte a landolást. A híres kalózhajót egy kisebb űrflotta kísérte; kisebb-nagyobb fregattok és klipperek érkeztek, fedélzetükön tucatnyi körözött gazemberrel. Másfél óráig tartott, mire mindenki letette magát a sugárkerámiára, és elcsendesedett az űrkikötő. Azt ugye mondanom sem kell, hogy az elmúlt tíz órában a bolygóra senki sem kapott leszállási engedélyt a meghívottakon kívül.

Eddig zökkenőmentesen alakult minden, Rolonad tartotta magát az eredeti forgatókönyvhöz. A számomra megnyitott biztonsági vonalon felhívtam a gárdaparancsnokot.

Az egyik törzstiszt vette fel. A készülék nyilván a konténeres pali hátán csengett.

– Gárda hatos, Malcolm!

– Itt Shaw! Adja a főnököt!

Bara pillanatokon belül átvette.

– Nehogy azzal kezdje, hogy elszabadultak a crollok!

– Erősen fogjuk a pórázt. Jöttek jó páran Rolonaddal. Azt akarom, hogy a kalóz VIP-kísérete és az aranyrakomány között legalább száz méter legyen. A tehergravó mögé fogok beállni a páncélosaimmal. Hozza hátrébb a vörösgárdista zárókíséretet, nem akarok torlódást!

– Rendben.

– William Martin?

– A Viharos Galaxis egyelőre sehol. Még csak meg sem közelítette a Roxolánt. Lehet, hogy Martin Rolonaddal jött?

– Nekem aztán édes mindegy, kapitány! Megtalálta a GAMMA-t?

A válasz késett egy kicsit; Bara előbb franciául üvöltözött valakivel.

– Hé, itt van még? – kérdezte.

– Nem. Beugrottam egy burgerért a Trojkába. – Trojkának a Cavallier– család tulajdonában lévő roxoláni gyorsétterem-láncot nevezték, viszonylag elviselhető kínálattal. Egy jó burgerért húsz fényévre is hajlandó vagyok elmenni.

– Darabokra szedtem az egész várost – hozta tudomásomra Bara de egy darab GAMMA-st sem találtam. Felszívódtak, vagy dezinformáció az egész. De magasról leszarom! Ha a konvoj eléri a kastélyt, feldobjuk a Muranovskyt, aztán Herites annyi termonukleáris töltetet robbanthat, amennyit akar!

Az Igor „Bull” Muranovsky által tervezett energiapajzsot a legkorszerűbb védelmi rendszernek tekintették szerte a galaxisban. Hangsúlyozottan nukleáris csapáselhárítási célokat szolgált, tervezője neve után IBM– nukleárpajzsnak is nevezték. Megbízhatóságához nem fért kétség, a császári Űrkastélyt ugyancsak egy Muranovsky védelmezte külső támadás ellen. Azt egyébként elképzelni sem tudtam, ki merné megtámadni IV. von Anstetten lakóhelyét, ahogy azt sem, hogy Cavallier vérbáró hol vásárolhatta a sajátját.

A Kristálykastély IBM védelme vagyonokba kerülhetett. Mondjuk Cavallier– ról mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy szűkölködne.

Elmélázva vakartam az állam. Ekkor merült fel bennem először az a gondolat, ami később órákon át nem hagyott nyugodni: ha Herites a Roxolánon van, és valóban támadásra készül, miért nem most teszi? Neki tudnia kellett, hogy egy aktív Muranovskyn csak a Praetorianus Gárda tud áttörni. Ha Cavallier felkapcsoltatja a pajzsot, lehetetlen behatolni a kastélyba; márpedig a kalózokat odabent a legkönnyebb elintézni. Például az estélyen, mikor kivétel nélkül mindenki a központi torony báltermében tartózkodik.

Töprengésemnek a fokozatosan erősödő süvítés vetett véget. Sugárpáncélozott gravomobilok közeledtek felénk, utasterükben a Vörös Gárda polgári ruhás, különlegesen képzett rohamosztagosai ültek. Alighogy elhaladtak előttünk, egy hatalmas, energiapajzsokkal is védett luxuslimuzin tűnt fel.

A luxusgravó atomi szinten stabilizált ezüstből készült, és úgy ragyogott a fényben, mint egy gravitációs sugarakon sikló ékszerdoboz. A lefüggönyözött ablakok miatt nem látszódtak a gravó utasai. A jármű nyilván Rolonadot és családját hozta. Mintha pillanatokra látni véltem volna egy kecses női kezet, amint igazít az oldalablak függönyén. A luxusjármű tovasuhant, és nem lettem okosabb…

William Martin vajon a gravóban ül?

– Herites nincs itt – jegyezte meg Wittgen. Elpöckölte a félig elszívott cigit, ami felvillant, és minutum alatt elhamvadt az egyik kísérő gravó pajzsán. A százados ugyanarra gondolhatott, mint én. Nem véletlenül alkottunk harci párt évek óta. Egyformák voltunk… Na, jó, megadom magam, nem voltunk azok: neki fekete haja van, nekem meg barna.

Három irdatlan méretű katonai csapatszállító közeledett, mögöttük egy húsztonnás gravoteherautó, a rakterében egy tonna nukleáralkímiailag tisztított arany. A monstrumot két páncélozott csapatszállító követte, utánuk egy hosszú szakaszon semmi; Bara kapitány tért nyitott a crolljaimnak, ahogy kértem.

Leszóltam a sofőrnek, hogy hajrá!

Páncélosaim fülrepesztő hanggal fordultak ki az útra, és a teherautó után eredtek. A croll rajparancsnokok sorra bejelentkeztek, minden zökkenőmentesen alakult. Percekkel később a konvoj előtt kitárultak a gigászi kastély páncélkapui.

Alighogy áthaladtunk a kapun, dübbenés hallatszott a hátunk mögül. Nem kellett visszafordulnom, hogy tudjam mi történt: felkapcsolták a Muranovskyt! Heritesnek befellegzett, a különleges csoportjával együtt úgy megcsócsálja a brokit, mint vénuszi vakártány a mutálódott csöveskukoricát! Arra természetesen senki sem gondolt (én sem), hogy a GAMMA már hónapokkal ezelőtt kivédte a Muranovsky okozta problémát. Nem kell áttörni semmilyen IBM-pajzsot, hanem eleve mögötte kell lenni.

 

– Ott a nukleárpajzs – morogta Caramondó, és leengedte a távcsövet. Skorpió házának tetejéről nézelődött. A fél délelőttöt a lapos tetőn töltötte, hogy végignézze a kalózok és az arany érkezését. Tudta, hogy Shaw-t nem lehet megfigyelni elektronikus rendszeren keresztül, ezért a ZEISS háromszázötven évvel ezelőtt gyártott, hagyományos optikával rendelkező katonai látcsövét használta. Skorpió állt a mesterkalandor mellett.

– A galaxis legnagyobb gazemberei buliznak odabent – folytatta Caramondó.

– Azon sem lepődnék meg, ha holnap előpattanna a mélyűrből egy császári cirkáló. – Tokjába csúsztatta a távcsövet, lezárta a tokfedelet. – Miattam az egész flottát ideeheti a fene. Holnap ilyenkor mi már nem leszünk itt.

– Elmegy az estélyre? – kérdezte a mongol.

– Még nem döntöttem el. Rövidesen felhívom Shaw-t.

– És azt eldöntötte, mit fog mondani neki?

– Semmit sem mondok Shaw-nak. Egyfolytában Ő fog beszélni.

Skorpió nem reagált. Az eltelt másfél nap alatt, amit a mesterkalandor társaságában töltött, megtanulta, hogy lehetetlen megérteni Caramondó gondolkodásmódját. A logika csődöt mondott. Még a szuperszámítógépeknek is gondot jelentett volna kiszámolni a mesterkalandor következő lépését. Caramondó mindezt azzal fűszerezte, hogy állandóan titkolózott.

A mesterkalandor felkattintotta a tizenkilencedik századból származó aranyórája tetejét.

– Rövidesen kezdődik.

Skorpió nem kérdezett rá, hogy mi kezdődik rövidesen. Úgysem kap értékelhető választ.

– A lányok álljanak készen! – mondta a mesterkalandor.

 

A gravoteherautót felvezető csapatszállítókkal zsoldosok érkeztek. Még életemben nem láttam ilyen szedett-vedett társaságot, de ilyen korszerű energiafegyvereket sem; ki az isten szerelte fel ezeket?! A zsoldosok Herden 76– ost markoltak, eleddig úgy tudtam, a 75-ös fejlesztett változata kizárólag tervezőasztalon létezik! Ezek szerint tévedtem – van új a nap alatt! Maga a Herden jelenléte nem okozott meglepetést. Mivel nem volt sorozatgyártás, a dezintegrátor nem terjed el a fegyveres erőknél, a PHR-től függetlenül hozzá lehetett jutni (illegálisan). Na de, hogy zsoldosok lóbálják a peremvidéken?! Ideje fejcseréket végrehajtani a Birodalombiztonsági Hivatal felső vezetésében!

A zsoldosok közt nem láttam két olyan embert, aki egységesen öltözött volna, viszont kivétel nélkül profinak látszottak. Mikor megláttam, ki a parancsnokuk, tudtam, honnan fúj a szél; ez az ember nem dolgoztat amatőrökkel. Ötven év körüli nő volt, a szakmában egyszerűen Helgaként emlegették; igazi nevét alig páran ismerték az Impériumban, én nem tartoztam közéjük. A királynői termetű, férfiasán markáns arcvonásokkal megáldott (egyszerűbben: ronda) nőnek már messziről látszott az arcát elcsúfító, hosszú forradása, melynek története fölért egy legendával. Ha Cross Rolonad Helgát bérelte fel az ópiumszállítmány őrzésére, nagy lövöldözésnek nézünk elébe. Hírnevét a föltétlen hűséggel szerezte. Drágán dolgozott, de ha korrektül fizették, más nem tudta megvásárolni.

– Hé, maguk ott, ketten! Jöjjenek ide! – ugatott ránk Helga köszönés helyett. Nem tudhatta, kik vagyunk, úgy beszélt velünk, mintha épp most pattantunk volna elő a seggéből. – Mi őrizzük az ópiumot, maguk az aranyat. Lepakoljuk az árut, a robotok elhelyezik a trezorokban. Az estély után Cavallier és Rolonad lemennek, kezet ráznak, koccintanak, aztán húzunk a picsába a cuccal együtt! Ha nem ismertek volna fel, Helga vagyok. Az a Helga, igen! Soha semmit nem mondok el kétszer. Van kérdésük?

– Maga normális? – kérdezte Wittgen. – Én is csak egyszer mondom.

A következő pillanatban kéttucat 76-os szegeződött ránk.

Körülbelül annyira lettünk idegesek, mint a fedélzeti tisztiorvos, ha megtudja, hogy szalmonella terjed a Jupiter felé tartó kirándulóhajón. Mentális utasítással aktivizáltuk a PHR-t, a rendszer kibontotta az ikonokat.

Profizmus ide vagy oda, jó pár zsoldosnak megremegett a keze. Helgá– nak szeme sem rebbent, ami két dolgot jelentett: a nő feltűnően bátor, vagy gyógyíthatatlanul hülye.

– Praetorianusok – sziszegte lenézően a hírhedt zsoldosvezér, és kiköpött oldalra. – Rolonad szólt, hogy vigyázzunk, császáriak vannak a bolygón. Én meg mondtam neki, hogy leszarom!

– Akkor egálban vagyunk – feleltem társalgási stílusban. – Különösképpen minket sem érdekel, milyen típusú temetést akarsz. Garantáltan atomokra kaplak!

Mielőtt nagyon elmérgesedett volna a helyzet, Slobodan Djokics lépett ki a csapatszállító mögül, a szerb halálos nyugalommal rágcsált egy almaszerű gyümölcsöt.

– Kér egy harapást? – kérdezte Helgától, aztán végignézett a zsoldosokon.

– Friss, egészséges gyümölcs, fiúk. Erősíti a fogakat…

Ha más meséli, nem hiszem el: a marcona alakok egyszerre leengedték a 76-osokat, és széles mosolyra húzták a szájukat. Helga dühösen szuszogott, tudta, hogy vereséget szenvedett.

Ezzel nem ért véget a meglepetések sora. Djokics mögött felbukkant még egy alak. A restaurátor bőr, akit Cavallier dolgozószobájában láttam. Nem átlagos módon öltözködött: hatszáz éves cowboy csizma, fekete, lábhoz feszülő nadrág, hasonló színű póló – feltűnően dús keblek feszítették – és kopott bőrdzseki. A csípőjén ugyanúgy két sugárpisztoly lógott, mint Djokicsnak.

Helga szabályosan elsápadt a lány láttán. Ez már nekem is sok volt.

Ki lehet a bőr?

Djokics kinyilatkoztatást tett:

– A báró úr nem akar zsoldosokat látni a kastélyudvaron. Menjenek le a páncéltermekhez! – Felém fordult. – Maga pedig menjen a báró úrhoz. A díszudvarban várja.

Djokics szemezett velünk egy darabig, aztán elsétált. A fiatal bőr két lépésről követte. Eltűntek egy konténer mögött.

Helga kézjelekkel irányította az embereit, és nem szólt egy büdös szót sem. Nem hagytam ennyiben a dolgot.

– Ismeri a csajt?

Helga végighúzta ujját a bal arcfelét elcsúfító forradáson. A lézerplasztika évszázadok óta nem ismert lehetetlent, a tízcentis seb nyomát könnyedén el lehetett volna tüntetni, de Helga nem tette meg. Meghagyta örök mementóul, vagy büszkeségből viselte. Zsoldosoknál természetes.

– Ez tőle van – felelte.

– Nem William Martintól? Azt hittem, ismerem a maga sztoriját – lepődtem meg.

Helga intett a fejével, hogy vonuljunk félre. Megtettem neki.

– Sokan tudják így – kezdte a nő. – Én terjesztettem a sztorit. Nem akarok állandóan magyarázkodni. Öt éve történt a Baelbecken. Többet nem kell tudnia.

– Öt éve? Egy gyerek jelölte meg az arcát? Akkor nem lehetett több tizenkét évesnél.

– Tizenhárom volt a kis ribanc! – válaszolta Helga egy dühös szusszanás kíséretében. Indult volna az emberei után, de elkaptam a harci páncélozott alkarjánál fogva. A zsoldosok minket néztek.

– Ki ez a bőr? – kérdeztem.

– Djokics lánya. Danicának hívják. Szerintem jobb, mint az apja.

Már nem emlékszem, mit feleltem erre; talán nyögtem valamit. A nyögés mindenképpen szép teljesítmény, mikor köpni-nyelni sem tud az ember.

Jobb, mint az apja?

Danica Djokics az Isten!

Önmagam árnyékaként mentem át a díszudvarba, ahol ketten vártak rám: Andrei Cavallier és az első számú célpontom: Cross Rolonad.

 

A vérbáró többedmagával állt a rózsakertben.

– Maga miért mereszt ekkora szemeket, ezredes? – kérdezte, mikor megjelentem a lugasban.

– Láttam Istent, méltóságos uram – feleltem.

– Nu vót, egy érző ember! Nehogy megtérjen nekem az estély előtt! Maga egyébként vallásos? Még sosem kérdeztem.

– Hívő vagyok, de nem vallásos.

– Csak a Herdenjében hisz, mi? – kuncogott Cavallier, és a mellette álló férfi felé fordult. – Cross, engedje meg, hogy bemutassam Shaw ezredest, a crolljaim kiképzőjét.

A vérbáró mellett álló, alacsony termetű, enyhén köpcös férfi mosolyogva nyújtott kezet. Azonnal felismertem benne Cross Rolonadot. Egy jóllakott madárpókra emlékeztetett. Hajdanán bivalyerős férfi lehetett, de láthatóan elkényelmesedett, az ötvenedik életéve után eltunyult, izmaiból elszállt az erő. Ódivatú, fényre sötétülő napszemüveget hordott, sajnos nem tudtam a szemébe nézni, miközben kezet ráztunk – a tekintet sokmindent elárul. Öltönye egy vagyonba került, fegyvert sem én, sem a PHR nem láttunk nála.

– Mr. Rolonad!

– Szóval maga a híres Brett Shaw. Örvendek. – Határozott, kemény kézszorítása volt, ez is sokat elárul az emberről. – Ha otthagyná a császárt, ne felejtsen el megkeresni,

– A kalózokat csak a holofilmekben szeretem! – Az uralkodó testőrtisztjeként megengedhettem magamnak a poént. Rolonad nem értette félre, hangosan felnevetett.

Cavallier mindenkinek bemutatott. Nem túlzók, mikor azt állítom, hogy a vérbáró oldalán a csillagközi alvilág krémje sorakozott fel. Nem dolgozom a GalacticPolnak, nem vagyok a BBH ügynöke, aki arcról úgy ismeri a körözött bűnözőket, mint a saját tenyerét, de még nekem sem kellett névről bemutatni a vendégek többségét, állandó szereplői voltak a Háló híroldalainak.

Rolonad jobbján egy Leslie Copfmannak nevezett, tejfölszőke, karcsú férfi állt. Karrierjét William Martin személyi testőreként kezdte, aztán elkötött valahonnan egy fregattot, és önállósodott; nevét gyorsan megtanulták a Peremvidék népei, idegen civilizációk és a telepesek. Azzal szerezte a hírnevét, hogy a terfoláni háborúban a zorhami alkirály zsoldosaként ártatlan emberek ezreit mészárolta le, pár évvel később hidegre tette a prixiek uralkodóját. Ha Herites írt magának halállistát, Copfmann előkelő helyen szerepelt rajta.

Kezet ráztam egy jól karbantartott hatvanasnak látszó matrónával. Annyinak látszott, habár köztudott, hogy a valóságban 110 éves is elmúlt. Nem életkora, hanem hírneve miatt nevezték Nagyasszonynak. Elisabeth Browningnak hívták, s csupán nevében emlékeztetett az évszázadok óta halott költőnőre. Fő profilja az űrállomások és telepes kolóniák kifosztása.

Zhelrem Pax nem volt emberi lény. Leginkább egy két lábra emelkedett, farok nélküli, méregzöld színű gyíkra emlékeztetett. Sikerült meglepnie, mert fordítógép és akcentus nélkül beszélte a császári udvar újlatinját. A Peremvidéken ő tartotta kézben a virtuáldrog-piacot és a prostitúciót. Iloria egyetlen szóval sem említette, hogy benne lenne az ópiumüzletben, habár nélküle nehezen tudtam elképzelni a piac új felosztását. Lehet, hogy hosszú kalózháborúnak nézünk elébe az Impérium határain? Nekem ez tetszene.

A vendégek többsége kíváncsi szemeket meresztett rám, valószínűleg nem láttak még testközelből praetorianust. E díszes kompánia tagjainak bátran ki lehetett volna osztani 1500 év szigorított börtönt, az más kérdés, hogy sosem kerülnek rács mögé, ahogy nem kell tartaniuk hivatalos vádemeléstől és nemzetközi bíróságtól sem. A díszudvaron pezsgőző vendégek többsége olyannyira potenciális gyilkosnak számított, hogy a fölösleges tiszteletköröktől megkímélte őket a galaktikus társadalom; Cavallier vendégeit nem a hatóságok, hanem a GAMMA üldözte. Márpedig Herites nem tart vádbeszédeket, ő nukleáris csapásokat indít.

A kalózokat követőt csoport családtagokból állt. Leheletfinom csókkal illettem azt a kecses női kézfejet, ami minden bizonnyal a luxus limuzin függönyét igazgatta. A kacsó tulajdonosában Jessica Rolonadot tisztelhettem. A magazin címlapján és Veronica holofotóin sokkal csinosabbnak tűnt, mint a valóságban. Egy maliciózus mosolyú, teltkarcsú, áltagos nő állt előttem. Nem volt jó passzban. Láthatóan nehezen viselte a férje pár hónappal ezelőtti halálát, az emlékek frissek, a sebek még nem hegedtek be; a nőnek óriási szerencsével sikerült túlélnie Herites akcióját, ami a férje életébe került. Pár udvarias és semmitmondó bók után kezet fogtam a fiával. A srác kiköpött nagyapja volt.

– Te tényleg praetorianus vagy? – kérdezte Rolonad unokája.

– Az vagyok.

– Engem Ténynek hívnak.

– Én Brett vagyok.

– Igaz, hogy a császárnak vannak T-Rexei? – kérdezte tőlem. Barackot nyomtam a kiskrapek feje búbjára.

– Bizony vannak, Terry. A hercegnők etetik őket.

– Ugye, mondtam! – kiáltotta a kiskrapek az anyjának. Jessica nem figyelt rá; fél perce sincs, hogy beszéltünk, de már a Hálón szörfölt a komján.

– És mit esznek a T-Rexek? – kérdezte a srác.

– Hát, ha én azt megmondom neked, visszamaradsz a fejlődésben.

Rolonad és sleppje dőlt a röhögéstől. Lehet, hogy tudtak valamit?

Az ártatlan gyermek ekkor odafordult Cross nagypapához, és megkérdezte tőle, neki mikor lesznek T-Rexei.

– Majd ha császár leszel, bassza meg! – válaszolt a bűbájos nagypapa. Mindenki jót derült, én odébb sasszéztam, hogy „megismerkedjek” Lady Iloriával.

Cavallier bemutatott minket egymásnak. Kezet csókoltam a nőnek. Amit a következő percekben Iloriával eljátszottunk, állítom, akkora alakítás volt, hogy a Royal Shakespeare Company kapásból műsorra tűzi. Még nincs egy napja, hogy aktív alanyai voltunk a kozmikus tér legnagyobb kefélésének, most pedig azt próbáltuk elhitetni mindenkivel, hogy ebben a szent pillanatban látjuk egymást először.

Lady Iloria, alias Cindy Croft (még őriztem a titkát) összecsapta az illatosított selyemlegyezőjét, és hegyével megbökdöste a rohampáncélom mellvértjét. Hangosan beszélt, hadd hallja mindenki!

– Hölgyeim és uraim, íme egy igazi praetorianus. Pillantása elemészt, és égek a láztól. A férfi, aki sosem hibázik, aki megvéd minket Heritestől, ha úgy hozza a sors.

A jelenlévők valószínűleg ismerték, megszokhatták Iloria stílusát, mert nem hökkentek meg. Jómagam csodálkoztam kissé. A nő szavai engem céloztak burkolt üzenet formájában. Három kurta mondatban sikerült összefoglalnia az éjszaka történteket: szex, kábítószer, Herites! Az üzenetet értettem: ideje eldönteni, hogy kinek az oldalán állsz! Iloria végül megajándékozott egy beszédes pillantással, tekintetéből azt véltem kiolvasni, hogy „tartozol nekem”!

Nem tudom, ő mit vélt kiolvasni a szememből, de szétnyitotta a legyezőt, és mosolyogva elfordult tőlem.

Elvettem egy pezsgőspoharat egy tálcáról, és mindenkivel koccintottam, aki számít valamit. Cavallier nem sokkal később félrevont, és tájékoztatást kért az aranyszállítmányról. Megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben. Bólogatva hallgatott végig, majd egyetlen kézlegyintéssel tudomásomra hozta, hogy távozhatok. Sosem csinált ilyet, nyilván pózolt a kalózok előtt: lám, ő, Andrei Cavallier egy apró kézmozdulattal utasíthatja az uralkodó testőrtisztjét.

Nem sokkal távozásom előtt kiszúrtam, hogy mindkét Djokics engem néz. Az apuci tekintetéből ugyanúgy lehetett olvasni, mint Iloriáéból: miért nem rúgja föl ezt a macskajancsit, ezredes?

Tényleg, miért nem?

 

Felmentem a lakosztályomba, és részletesen beszámoltam Wittgennek a Helga és köztem zajlott bizalmas beszélgetésről. Kedvenc századosom nagyon jól szórakozott. Persze egy szót sem hitt el az egészből.

– Kam duma! Helga már akkor fogalom volt, amikor ilyen kicsi voltam – mutatta mekkora. – Ő lőtte le a Braxton fivéreket a Varduron! Az pedig nem semmi sztori. Nehogy má’ beszopjam hogy egy tizenhárom éves csaj megjelöli az arcán.

– Miért mondaná, ha nem igaz?

– Helga hülyére szétdekóderezte már az agyát.

Előkerült Veronica. Sportosan öltözött, tudta, hogy kimegyünk a városba.

Indultunk. Gravóm a nyugati szárny főbejárata előtt parkolt, ahol elvileg tilos lenne, de hát próbálja valaki elszállíttatni Brett Shaw kocsiját.

– Én vezetek! – jelentette ki Wittgen, és behuppant a volán mögé. Ököllel odavágott a műszerfalnak, bekapcsoltak a fedélzeti számítógépek. Veronica hátraült, én a gravó mellett szobrozva rágódtam a díszudvarban történteken. Éppen be akartam ülni a százados mellé, mikor kiszúrtam Danicát. Djokics lánya szapora léptekkel haladt a parkoló limuzinok közt a palota déli szárnya felé. Szóltam Wittgennek.

– Tuti, hogy rajta van az anyagon. Innen látom – jelentette ki a százados.

Wittgen húsz lépésről egy pillanat alatt bárkiről megmondta, hogy használ-e virtuáldrog-dekódert vagy sem. Nem álltam le vele vitatkozni. Ha a fejébe vett valamit, kizárólag fegyverrel a kézben lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről. Voltak páran a Roxolánon, akik úgy gondolták, hogy nekik fegyver nélkül sikerül. Szeretném kihangsúlyozni: voltak.

Álltam a gravó mellett, és tekintetemmel követtem a lányt. Biztattam magam, hogy gyerünk, menj oda hozzá, most kell vele megismerkedni, mert lehet, hogy holnap már késő. Ki tudja, mikor futunk össze legközelebb, a galaxis nagy, az univerzum meg végtelen. Wittgen sürgetett, hogy üljek be, mert késésben vagyunk. Még egy utolsó slukkot szívtam a cigiből, és elpöcköltem.

Egy életem, egy halálom: elindultam a Djokics-lány után.

– Danica!

Djokics lánya a déli palotaszárny márvány lépcsősorán lépdelt felfelé. Mikor meghallotta, hogy szólítják, megállt, és megfordult. Mikor meglátott és felismert, udvariasan visszajött pár lépcsőfokot. Odaértem hozzá. Kíváncsian nézett rám.

– Nyilván tudja, ki vagyok. Egyszer összefutottunk.

– Kétszer.

– Tényleg. Szánna rám egy percet Danica?

– Igen. És szólítson Danának. – Djokics lányának megdöbbentő hangja volt. Djokicséknál ez ugyanolyan családi örökség lehet, mint az extrém célzási képesség. Slobodan beszéde nem tűnt többnek rekedt suttogásnál, a lánya pedig bátran elmehetett volna bluesénekesnőnek egy űrállomás koszos kocsmájába; olyan mély, rekedtes hangja volt, hogy beleborsódzott a hátam. Ez egy archaikus hasonlat, mert a DDL óta borsó sincs.

– Nem akarom feltartani. Szeretném megköszönni, hogy ránéztek a szállítmányra. Sok baj van a zsoldosokkal. Ha nem lépnek közbe, most indul a tűzijáték, nem éjjel, ahogy Cavallier szeretné.

– Nem hiszem, hogy egy praetorianusnak szüksége van a segítségünkre.

– Én is csak ember vagyok.

– Nyilvánvaló.

– Még valami. Vigyázzon Helgával. Rákészült magára. Az estély alatt sűrűn nézzen a háta mögé, az a nő csak az alkalomra vár.

Dana udvariasan bólintott.

– Köszönöm, hogy szól. Észrevettem én is. Ne aggódjon, nem lesz módja fegyvert rántani.

– Maga tényleg olyan jó, mint ahogy mondják? – kérdeztem vigyorogva.

– Jó restaurátornak tartanak.

– Nagyon jól tudja, mire gondolok.

– Tudok lőni – jelentette ki szerényen, szemét lesütve Dana Djokics.

Egy magamfajta fickónak kész áldás járni egy ilyen leányzóval. De vajon ki az az őrült, aki teljesíteni képes egy akkora teher alatt, hogy Slobodan Djokics lehet az apósa, ha nem vigyáz? Ezen a ponton illett volna elbúcsúznom tőle. Ehelyett nekiszegeztem egy olyan kérdést, amivel biztosan döntős vagyok, „A nap legizgalmasabb pillanata” címmel futó holovíziós vetélkedőn.

– Dana, akar ötmillió birodalmi tallért keresni alig egy óra könnyű munkával?

Ha szöges korbáccsal vernek, akkor sem tudom megmondani, hogyan mertem ezt kérdezni tőle. A szitu kísértetiesen hasonlított arra, mikor az ember páros lábbal előre a sötétbe ugrik.

Dana szája sarkában megrezdült egy kis izom. Ez volt az egyetlen nem verbális reakciója. Hogy ne legyen félreértés, szavakban is kifejtette az álláspontját.

– Sejtem, miről lehet szó, és a válaszom: nem! Az ötmillió csábítóan hangzik, de restaurátorként jöttem a Roxolánra, nem párbajhősként. A palota dugig van híresebbnél híresebb bérgyilkosokkal, udvarain hemzsegnek a zsoldosok. Válasszon közülük, ezredes! És most ha megbocsát…

Olvastam valahol, hogy addig kell ütni a vasat (vagy szilíciumot?), amíg meleg.

– Várjon! Kell nekem egy biztos kezű ember a Stalin Tower tetejére. Egy gravoteherautó útvonalát kell biztosítania a Putyinka vonalán. A lövész nem élő erőre tüzel, hanem csapatszállítókra. Meg kell őket bénítani, ennyi az egész meló.

Jól tudtam, hogy semmi értelme annak, amit mondok. Arra számítottam, óvatlanul belelép a csapdába, és érdeklődni kezd – ötmillió imperiális tallér nagyon sok pénz volt, egy kisebb vagyon.

Sajnos, Dana Djokicsot nem olyan fából faragták, mint a zsoldosokat. Határozott fejrázás volt a válasza.

– Sajnálom, ezredes.

Sarkon fordult, és elindult vissza a lépcsőn. Még arra is ügyelt, nehogy visszanézzen.

Ezt elszúrtam.

Visszamentem a gravóhoz. Beültem Wittgen mellé, az automatika zárta az ajtót.

– Mehetünk!

– Miről beszéltetek?

– Az időjárásáról.

Wittgen megmarkolta a kormányt. Nem kevesebb, mint három másodperc alatt gyorsultunk fel 100 kilométer per óra sebességre. A számítógép közölte a kódot a Muranovsky irányító központjával, és a megadott szakaszon átsüvítve, ezüst nyílként vágódtunk ki New Moscow házai fölé.

Marcus már első alkalommal elnyerte szimpátiámat, de most kiérdemelt egy újabb piros pontot: a Zsdanov 29 előtt ült egy pneumatikus padon, és az SF ponyvairodalom egyik felejthetetlen szerzőjének monumentális életműsorozatát, a hatezer kötetes The Best of Dave Howardot olvasta. Halántékán egy korszerű mentálgyorsító, így évekbe telik, mire végez vele.

Érkezésünk láttán levette a gyorsítót, kikapcsolta és zsebre vágta az antológiát. Felállt, hátára kanyarította a katonai zsákját, a PHR szerint nem antológiák súlyosodtak benne.

– Dolgunk volt. Látott erre űrcigányokat? – érdeklődtem.

– Csak azokat láttam. Akar személyleírást?

– Tudom, kik azok. Az egyiken barna kalap van.

– Mindegyiken barna kalap van – vonta meg a vállát Marcus. Aztán felismerte Veronicát. Nem nagy durranás, Veronica d’Morney arcát mindenki ismerte az Impériumban.

– Csak nem?

– Csak de! – vágtam el a további beszélgetés fonalát. Belöktem a lépcsőház ajtaját, a többiek utánam. Lacathosz és két hasonló kinézetű társa a fejünknek szegezett lézerpisztolyokkal fogadtak minket.

– Fénycsúzlikat eltenni! – figyelmeztettem őket. Egyből zsebre vágták a fegyvereket. Lacathosz rossz szokásához híven magyarázkodni kezdett.

– Ézén á furcsá bolygón nágyon rossz á közbiztonság. Ámérré nézék, csák fégyvérésékét látni. Jobb áz óvátosság, ném? Árrá gondoltám, hogy…

– Értjük! – akasztottam meg a fület bántó, fordítógép-gyilkos szóáradatot. – Minden emberedet riasztottad?

– Émbérékét, humánnidokát mindét! Kint várnák áz utcán. Álcázzák mágukát, sokán vánnák, ném lész hibá!

– Ez a kettő?

A férfiak kalapot emeltek.

– Áz unokátéstvéréim, Ionéscu és Szábi.

Ezekkel a nevekkel nem óhajtottam megbirkózni, ahhoz túl rövid az élet. Elhatároztam, hogy Egyesnek és Kettesnek nevezem őket.

A Zsdanov 29 alatt található társasház üvegből, krómból, dórból és műanyagból épült, kizárólag luxuslakások voltak benne. Wittgen a másodikon bérelt egy apartmant, ahová alkalmanként csajokat és emberszabású nőstényeket szokott felcipelni a pásztoróra reményében. Felsétáltunk a másodikra.

Hamarosan szembesültünk a legnagyobb káosszal, ami létezett az ismert univerzumban. A lakásban szanaszét dobált ruhák, párjuk vesztett katonai bakancsok, egymásra hajigáit, kétes tisztaságú gatyák és töménytelen mennyiségű női fehérnemű hánykolódott. A falaknak támasztva katonai hátizsákok, tartalmuk nagyrészt a szőnyegpadlón hevert. Tucatnyi, különböző típusú energiafegyver sorakozott az asztalokon, székeken. A bejárattal szemközt álló kanapéról egy komplett rakétaelhárító-rendszer szemezett velünk, szerencsére inaktív állapotban.

Wittgen átgázolt a félig rágott csokoládék, régen megpenészedett pizzák és kiürült whiskysüvegek színes kavalkádján, és valahogy eljutott a lakás számítógépének konzoljáig. A holoképernyőn bepötyögte a megfelelő kódot, és elindította a takarítóprogramot. A gardróbszekrényből apró robotok totyogtak elő, és szembeszálltak a káosszal. Egészen hihetetlen, de két perc múlva már le tudtunk ülni.

Wittgen vigyorogva konstatálta, hogy alakulnak a dolgok, aztán kiment az erkélyre, hogy meglocsolja a virágokat. A százados szerette a muskátlikat, mert rettentő jó ember volt. Én csak tudom.

Veronica tett-vett a konyhában, és perceken belül forró műkávé gőzölgött a csészéinkben. Körbeültük a műanyag dohányzóasztalt, és a lakást megvédtem a lehallgatástól. Nem magamat védtem, a többieket.

Bemutattam az új embert.

– Marcus, a sofőr!

Mindenki bólintott: oké a Marcus.

– Mindenki tudja, miért vagyunk itt. Nincs sok időnk, rövid leszek. Három roxoláni óra múlva elkezdődik Andrei Cavallier estélye a Kristálykastélyban. Körülbelül ezerötszáz vendéggel számolunk, többségük már az IBM-pajzson belül van. Két dolog van a pajzson belül, ami érdekel minket. Az első és legfontosabb, egy tonna arany, amit jelenleg a főépület alatt található páncéltermekben őriznek, kettős biztosítással. Odalent zsoldosok vannak, pontosan huszonnégyen, a vezetőjüket Helgának hívják. Mindenki ismeri, nem kell külön bemutatnom. A páncéltermek külső biztosítását croll rohamosztagosok adják, velük nem lesz probléma. A másik dolog, amire koncentrálunk, egy férfi és két jelen lévő családtagja. Cross Rolonad, Jessica és Terry. Ma éjszaka két feladatunk van: el kell rabolnunk az aranyszállítmányt, és túszként magunkkal visszük a Rolonad családot.

– Már úgy, érti az öreget is? – kérdezte Marcus.

– Igen.

Ez mindenki számára új momentum volt. Főleg Veronicának, aki továbbra sem mondott le arról a tervéről, hogy bosszúját beteljesítve, megöli a kalózt. A holomodell értetlenkedve nézett rám, Lacathoszék újromán-lovári keveréknyelven sugdolóztak, Marcus, aki ugyancsak most hallott először Rolonad elrablásáról, jelezte, hogy szólni kíván. Bólintottam.

– Beszélhetek nyíltan a pénzről?

– A hosszú, gyümölcsöző barátság titka, hogy nincsenek egymás előtt titkaink.

– Nem vagyok a barátja, a sofőrje vagyok. A parkolóházban megállapodtunk egy összegről. De ahhoz egy teherautót kellett vezetnem.

– A-ból B-be.

– Jól mondja. Most viszont már arról beszél, hogy elraboljuk Rolonadot. Na, akkor szeretném, ha rátenne egy kicsit az összegre.

– Mit ért kicsi alatt?

– Négyszer ennyit.

Megláttam egy tollat az asztalon. Egy pizzás doboz tetejének belsejére leírtam egy összeget. Marcus rápillantott, és bólintott. Elégedetten dőlt hátra a bőrpamlagon, szeme sarkából egyfolytában Veronicára pislogott. Lehajtottam a doboz tetejét.

– Meg sem kérdi, miért akarom elrabolni William Martin alvezérét?

Marcus a fejét rázta.

– Mondja meg, mit kell csinálni, és csinálom.

A sofőrrel nem lesz probléma, állapítottam meg magamban. Egy pillantás Lacathoszékra: puhakalaposaink még mindig az anyanyelvükön sutyorogtak.

Wittgen hozzájuk vágott egy pneumatikus kommandós bakancsot.

– Figyel, nem dumál! – förmedt rájuk.

– Figyélünk, fígyélünk…

Veronica nem állta meg szó nélkül. Már vártam.

– Beszélhetnénk négyszemközt? Bizalmas…

– Ha kapcsolatos az akcióval, fölösleges titkolózni.

A holomodell felsóhajtott. Talán már azt is megbánta, hogy a bolygóra tette a lábát.

– Eredetileg Jessicát és Terryt akartuk elrabolni, az arany a váltságdíj, amit Rolonad hoz. Később módosítottál az elképzeléseken, és aranyrablásról kezdtünk beszélni, a túszokkal kapcsolatos álláspont nem változott. Most ott tartunk, hogy Rolonad szintén túsz. Én ezt nem tudom követni.

Magyarázatomat igyekeztem rövidre fogni.

– Elkapom neked Rolonadot, hogy megölhesd, mielőtt más tenné meg.

Értette, miért mondom. Mivel tájékoztattam az Iloriával folytatott beszélgetésről, tudott Martin Rolonaddal kapcsolatos tervéről, tudta, hogy a kalózkirály mire készül, miután Cavallier és Rolonad között megvalósult az üzlet. Veronica azt is megértette, hogyha nem sikerül elkapnunk Rolonadot, lemondhat a bosszújáról. Márpedig őt semmi sem érdekelte azon kívül, hogy ott állhasson a kalóz előtt egy sugárpisztollyal a kezében.

– Ezek szerint Jessicáékat nem kell elkapnunk.

– De igen – mondtam gyorsan, mielőtt nagyon beleéli magát. – Jessicára és Terryre már nem azért van szükségünk, hogy tőrbe csaljuk Rolonadot. Biztosítéknak kellenek.

– Mihez?

– Ha a dolgok rosszul sülnek el, arra fogunk hivatkozni, hogy segítettünk a GAMMA-nak. Elkaptunk két prominens személyt. Érted?

– Igyekszem, Brett. Nagyon igyekszem… hogy értsem.

Marcus pillantása ide-oda cikázott Veronica és köztem. Alighogy megnyugtattam a nőt (úgy, ahogy) vele támadt egy kis gondom.

– Jól értem, hogy meg akarják ölni Cross Rolonadot? – kérdezte a sofőr.

– Jól hallotta.

– Rolonad az enyém – szúrta közbe a holomodell.

– Miért is? – firtatta Marcus Veronica felé fordulva.

– Ez személyes ügy – válaszoltam a nő helyett.

Természetesen nem akartam elmondani neki Veronica történetét. Az ügy túl személyes, bizalmas és fájdalmas ahhoz, hogy másfél napnyi ismeretség után megosszam egy Marcus Wandenberggel, akiről a nevén kívül jószerivel semmit sem tudtam. Marcus nem feszegette volna tovább a kérdést, de a holomodell nem akarta takargatni a múltját.

– Elmondhatod neki, Brett.

Megtettem. Nem tartott tovább pár percnél, Marcus feszült figyelemmel hallgatta végig a drámát. Miután befejeztem, egy kurta bólintással jelezte, hogy tudomásul vette a hallottakat.

– Tizenkilenc éve? – kérdezte végül. – Nem semmi… Ki kell nyírni a palit!

– Ebben egyetértünk. Van még kérdése, Marcus?

– Nincs.

– Akkor nézzük a részleteket. Az aranyrablás három fő részből fog állni. A Lacathosz-csoport bejuttatása a kastélyba, a széfek kirámolása, kijutás a kastélyból. Menjünk sorban. Lacathoszékra azért van szükség, mert nem használhatjuk a trezorok tehermozgató rendszerét. Működtetésükhöz ismernünk kéne a vezérkódokat, de ez a legkisebb gond. A igazi problémát az okozza, hogy a központi számítógép egyből kiszúrja, ha a rendszer bekapcsol, leadja a riasztást, és perceken belül nyakunkon vannak a vörösgárdisták, amit nyilván egyikünk sem akar. Az aranyat tehát kézi erővel kell kihoznunk a páncélteremből.

– Hozzák ki á crollok! – javasolta Ionescu.

– A teherautónál tudnak segíteni, előtte nem. – Hatásszünetet tartottam, majd ezt mondtam: – Nem férnek át a trezorhoz vezető folyosón. Lacathoszék kihozzák tehát az árut, mindemellett logisztikai hátteret biztosítanak, később ők rejtik el az aranyat.

– Hol? – kérdezte Marcus. – Nem ártana tudnom, hol van a B pont, ha azt akarják, hogy odavigyem a kocsit.

– Még nem tartunk ott. Előbb koncentráljuk arra, hogyan jutunk be a kastélyba! Cavallier aktivizálta a Muranovskyt, amivel szépen betett nekünk.

Először azt terveztem, hogy a standard védelmi mezőkön átcsempészem valahogy Lacathoszékat. Sajnos erről a megoldásról le kell mondanunk, ahogy az sem működik, hogy erővel nekimegyünk a nukleárpajzsnak. Különben is, a vándoroknak észrevétlenül kell bejutniuk a kastélyba. Egyetlen épkézláb megoldás van. Paul!

– A közműrendszer! – mondta egy szuszra Wittgen. – Azon keresztül jönnek be.

– Tudomásom szerint a régi csatornarendszert Cavallier betömette a kastély építésekor – jegyezte meg Marcus.

– Nem tömette be, csak leválasztotta a város régi közműrendszeréről – világosította fel Wittgen. – A kastély alatt bonyolult járatrendszer húzódik.

Az épület egyébként tizenkét szint mélységben nyúlik le a sziklaalapzatba, a legalsó három szint a közüzemi blokk; itt található a fúziós reaktor és a központi számítógép agyközpontja.

Átvettem a szót Wittgentől.

– Mivel számítottam a Muranovskyra, ezért ezt a bejutási lehetőséget is átbeszéltük a vajdával. Azt ígérte, felkészülnek erre az alternatívára. – Lacathoszhoz fordultam. – A régi közműrendszeren kell bemennetek! Menni fog?

– Kézitcsókolom, úgy béjutunk, öröm lész nézni. Áki árrá jár, mind lélőjük.

– Nincs lövöldözés, ha nem muszáj. Szeretnénk hallani a részleteket. És emberi nyelven, ha kérhetném!

Lacathosz oldalba könyökölte Kettest; bíztam benne, hogy érthetőbben fogalmaz. A kopott hawaii mintás inget, barna mellényt és fekete pantallót viselő, cingár pali bekapcsolt egy holografikus térképet. Az ősrégi felvétel a negyed évszázaddal ezelőtti New Moscow csatornarendszerét ábrázolta.

– Dik, ez a régi közműrendszerek térképe. Egyik szakemberünk tegnap éjjel behatolt a Városháza számítógépes hálózatába, az információ onnan van. Amint látják, a közműrendszer a későbbi palotaszintet is behálózza. A századosnak igaza van. A kastély építéséig itt egy bányászkolónia állt. Ha a régi állapotot összevetjük a jelenlegivel, szembetűnőek az átfedések. – Kettes fölkapcsolt egy újabb hologramot, ami a modern New Moscow-t ábrázolta. Átállított valamit a tenyérnyi kivetítőn. A szoba padlóját keszekusza, tucatnyi színben pompázó vonal hálózta be, ember legyen a talpán, aki kiigazodik rajtuk. Kettesnek mégis sikerült… Lehet, hogy nem ember?

Kettes egy fénytollal bökdöste a hologramot. Közelebb húzódtunk az ábrához.

– Három ponton lehet bejutni a kastély alá. Ezek itt régi kábelalagutak. Legalább húsz éve nem használják őket, még karbantartó gépek sem járnak arra. Persze mindet lefalazták.

– Mivel? – kérdeztem.

– Atomi szinten stabilizált kerámiabetonnal.

– Ez biztos?

– Igen. Az építkezés bizonyos adatai hozzáférhetőek.

– Azon át lehet menni nagyteljesítményű ultrahang fúróval – mondta Marcus.

– Ném lész gond.

– Azt mondta, három útvonal létezik. Melyiken mennének be?

Kettes felállt, és az ujját végigfuttatta egy vöröslő fénycsíkon; kezdtem érteni a dolgot.

– Itt, az északi huszonhármason. Ha számításaim pontosak, a fúziós reaktor hűtőrendszerénél lyukadunk ki.

Wittgen felkapcsolta a kastély holografikus alaprajzát. Kinagyítottuk a reaktorblokkot, elkezdődött egy hosszúra nyúló okoskodás arról, hogy Lacathoszék vajon hol bukkannak elő, ha sikerült átjutniuk a sugárkerámián.

Percek múltán arra a megállapításra jutottunk, hogy nagy valószínűséggel a fúziós reaktor hűtőrendszerének második szintjén lyukadnak ki.

Wittgen hümmögött egy sort, aztán bejelentette, hogy nem lesz semmi gond.

– Akkor foglaljuk össze szépen – mondtam a kezemet dörzsölve. – A százados a megfelelő ponton és időben várja magukat. Az időzítés nagyon fontos. Pontosan 28.00-kor a hűtőrendszernél kell lenniük. 27.45-kor kezdődik a tűzijáték, mikor minden teremtett lélek fent lesz az udvaron és a mellvédeken. A reaktornál csak az ügyeletes reaktormérnökök maradnak, de őket Wittgen elintézi. Ha odalent végeztek, föl kell jönniük a főépület előtti udvarba, ott várom magukat a teherautóval.

– A téhéráutó ném nálunk lész? – lepődött meg Lacathosz.

– Nem. Add oda Marcusnak!

Lacathosz lecsatolta övéről a kikapcsolt teherautót, és átdobta az asztal fölött. Marcus elkapta a dekódert, forgatni kezdte a kezében, bekapcsolta az adatlapot.

– Tudja vezetni a típust? – kérdeztem tőle.

– Simán. – Marcus felmutatta a dekódert. – Azt akarja, hogy nálam legyen?

Odahajoltam hozzá.

– Mi a fészkes fenét csinálunk, ha Lacathoszék elakadnak útközben, vagy tűzharcba keverednek? Ha az űrcigányok nem tudják tartani a tervet, mire pakoljuk fel az aranyat? A kezünkben mégsem vihetjük, ugye?

– A legrosszabb esetben ott az a húsztonnás TRAVEL, ami hozta. Azzal mi van?

– Honnan tudja, Marcus, hogy egy TRAVEL hozta az aranyat? – firtattam.

– Egy pinceablakból végignéztem Rolonad bevonulását. Láttam egy baszott nagy gravoteherautót, gondolom, nem babaholmit hozott. Ide a rozsdás bökőt, hogy az a TRAVEL hozta az aranyat.

– Nem téved, és minden elismerésem a rozsdás bökőért: ősrégi kifejezés. Ma már kevesen tudják, mi az a bökő.

– A rozsdáról nem is beszélve.

A zsebemből előkaptam a pszichoszondámat.

– Mi van, nem bízik bennem?

– Puszta formalitás. – Bekapcsoltam a készüléket, és megkérdeztem Marcust, hogy William Martinnak dolgozik-e? Határozott nemmel felelt, és pszichoszonda nem jelzett.

Marcus elégedetten dőlt hátra a vizsgálat után. – Van egy sztorim, ezredes, elmondhatom?

– Ne kíméljen!

A pszichoszondázás óta mindenki ránk figyelt.

– Cross Rolonad egy tonna aranyat hoz a Roxolánra, feltételezésem szerint Cavallier-nak. Ha másnak hozná, nem a vérbáró széfleiből kéne elemelnünk, ugyebár. Na most, egy tonna nukleáralkímiailag tisztított aranyat nem szoktak csak úgy puszira odaadni. Valamit kapni kell érte… Nem tudom mi lehet az, de annak is ott kell lennie a széfekben. Ezért állnak ott Helga zsoldosai feszes vigyázzban. Maga tudja, mit őriznek a zsoldosok, vagy kitaláljam én?

– Szerintem száz év alatt sem találja ki. Elárulom magának, elvégre egy csapatban játszunk. – Kihúztam magam, hogy mindenki hallja. – A zsoldosok nyersópiumot őriznek.

Wittgen szerint az egész galaxisban nem lehetett több száz embernél, aki tudja, hogy mi az a nyersópium. Úgy látszott, Marcus tagja a klubnak.

– Hülyeség! Azt csak mákból lehet kinyerni. Mák pedig a DDL óta nincs – legyintett Marcus.

– Hát, kedves barátom, ez az idő nagy csinnadratta közepette véget ért. Cavallier díszvacsoráján ugyanis mákos tészta a főfogás! A vérbárónak van mákja.

– Annyi mákja van, mint égen a csillag – jegyezte meg Wittgen.

– Biztosak ebben? – hitetlenkedett Marcus.

– Igen. Tegnap Lady Iloriával vacsoráztam. Tőle tudom.

– Nem csak vacsora volt – rikkantotta Wittgen, és arra gondoltam, hogy ideje lenne kitekerni a nyakát.

Veronica Wittgenre, aztán rám kapta a fejét. Marcus kurtát füttyentett.

– Megdugta Martin feleségét? Meséljen!

– Nincs mit mesélni – mondtam idegesen.

– Maga nem semmi fickó – röhögött a sofőr.

– Szakadjunk le a témáról!

Marcus vigyorogva rázta a fejét. Közben igyekeztem elkerülni Veronica pillantását.

– Ha nem a Vándornéppel jutok be a kastélyba, akkor hogyan? – nézett körül Marcus. – Vagy van meghívóm?

– Maga sokkal okosabb annál, hogy ne jöjjön rá a megoldásra – mondtam.

– Be tud vinni?

– Egy ember nem jelent gondot.

 

Rátértünk a második és harmadik fő rész tárgyalására. A második különösebben nem okozott gondot: ha odáig jutunk, utasítom a crollokat, hogy húzzák el a csíkot; Helgáékat pedig lekapcsoljuk. A Herden 76-osok nem aggasztottak; nem tudtak sokkal többet a mi 75-öseinknél, ráadásul minket erősített a PHR… És volt még egy Art of Laserünk, mely legalább akkora meglepetést tud okozni, mint a nyolcvan éve halott dédapánk, ha bekopog az ajtón egy nyugalmasnak induló szombat délután,

Lacathoszék feladata fölpakolni a szállítmányt, kikísérni velünk a teherautót, végül biztos helyre rejteni az árut; egyszerűen hangzott. Tudtam, hogy nem lesz könnyű menet, de nem akartam elriasztani őket.

Az aranyrablás harmadik, záró aktusa a menekülés. Ez bonyolult és összetett problémát jelentett. Kezdjük azzal, hogy a teherautónak át kellett jutnia a Muranovskyn! Kivételesen bentről kifelé.

Wittgen vázolta az alapproblémát.

– Az IBM-nukleárpajzsok átengedik a kisebb járműveket, ha rásugározzák a nyitókód szignálját. A kastély pajzsánál ez egy huszonkétezer-kettő– százhuszonkét tagból álló, kódolt szám– és betűsorozat, összesen tizenötöt tartanak fenn különféle légi és földi járművek számára, mint például a gravónk, Cavallier sugárpáncélozott limuzinja, a vérbáróné gravohintója a szintetikus lovakkal, Mike Bara sportgravója és így tovább… Teherautó nincs köztük! Sajnálom, de ha ki akarunk jutni a rakománnyal, ki kell iktatnunk a teljes pajzsot. Meg tudom csinálni a reaktorszinten, de egy percen belül nyakamba szakad az összes vörösgárdista.

Mindenki engem nézett, tőlem várta a vörösgárdista-mentes megoldást. Egyszerre tucatnyi megoldandó problémára kellett megoldást találnom. Ott kellett lennem az estélyen, hogy segítsek Veronicának, el kellett kapnom Cross Rolonadot – elhatároztam, hogy egyedül csinálom –, mindemellett koordinálnom kellett a csapataim mozgását; Wittgen tudott önállóan dolgozni, de a többiek nem. És akkor még van egy Caramondóm is.

Tényleg, mi van Caramondóval?

Marcus nem mindennapi huszárvágással oldotta meg a kijutás kérdését.

– A gravójuknak legalább háromszáz kilométer per óra sebességgel kell repülnie a pajzs felé. Közvetlenül maguk mögött megyek a teherszállítóval. Ha szorosan követjük egymást – ez tényleg csak egy ujjnyi távolságot jelent és sikerül ezen a sebességen tartanunk a két gépet, mindketten átjuthatunk egy kóddal.

Gyors döntést kellett hoznom.

– Képes ilyen sebességnél rátapadni egy gravóra?

– Meg tudom csinálni – vigyorgott Marcus. – Én vagyok az Impérium második legjobb pilótája.

– Persze. Az első meg a Lacathosz öccse! – jegyeztem meg fanyalogva.

– Nem. William Martin a legjobb.

Kezdett elegem lenni Martinból! Övé a legnagyobb magánkézben lévő űrhajó, Djokics után ő a legbiztosabb kezű párbajhős, s mint megtudtuk az imént, ő az Impérium legjobb pilótája; nem mellesleg ő dugja a világ legjobb nőjét (most már én is!), még a végén kiderül, hogy sebezhetetlen és halhatatlan.

Röhögtem egy sort.

– William Martin úgy beszart a GAMMA-tól, hogy a feleségét küldte maga helyett a Roxolánra. Bárkivel fogadok három kiló színaranyban, hogy Martin nem lesz ott az estélyen. Ki fogad velem? Paul! – kérdeztem.

– Úriember biztosra nem fogad.

– Veronica?

A holomodell válaszra sem méltatott. Rám sem nézett.

– Sofőr úr? – fordultam Marcushoz.

– Legyen a tét inkább félmillió tallér. A munkabérem! Ha William Martin nem lesz ott az estélyen, nem kell kifizetnie. Ha ott lesz, fölpakoljuk a nyersópiumot is. Na, mit szól hozzá?

– Maga nem normális! – hüledeztem.

– Akkor lennék az, ha nem nyúlnék le egy ekkora ópiumszállítmányt.

– Hé, haver – szólt közbe Wittgen. – Csak az aranyat visszük el, az ópiumot elégetjük. Világos?!

– Kurva jó. Abban a pillanatban ahogy felgyújtják, megszólalnak a páncéltermek tűzjelzői – hadarta Marcus –, és akkor uraim, nem három tűzoltó robot jön szirénázva, hanem a vörösgárdisták. Persze, kiiktathatnák a tűzjelzőket, de ezzel az erővel a Muranovskyt is kikapcsolhatnánk, nem? Ha viszont magunkkal visszük a nyersópiumot, száz energiapajzsnál is nagyobb védelmünk lesz. Nincs olyan vörösgárdista, aki tüzet merne nyitni a kalózok ópiumát szállító teherautóra. Ha meg akarják semmisíteni az ópiumot, megtehetik a kastélyon kívül is.

Wittgen tért először magához.

– Igaza van, baszics!

Igen, Marcus beletrafált az igazságba. Bosszantott, hogy ez nem nekem jutott eszembe.

– Pakoljuk fel az ópiumot, mi bajunk lehet?! – erősködött a százados.

– Pákoljuk fél! – tárta szét a kezét Lacathosz.

– Maga nem Lady Ilonának dolgozik véletlenül? – kérdeztem Marcustól.

A galaxis második legjobb pilótája elégedetten dőlt hátra.

– Á, nem tudna megfizetni.

Humorérzéke, az volt.

Nem láttam sok értelmét bohóckodni a pszichoszondával.

Veronica azóta nem szólt egy kukkot sem, hogy felemlegettem Ilonát. Mikor a fogadásról beszéltünk, felállt, és átment a másik szobába. Elrendeltem tíz perc szünetet, és utána mentem. Az ablaknál állva nézte a Kastélyt, amit ragyogó fényfátyolba vont a teljes intenzitással működő Muranovsky; szemkápráztató látvánnyal szembesültem, mintha az északi fény leereszkedett volna Neuschwansteinre.

Veronica mellé léptem, de elhúzódott tőlem.

– El kell mondanom valamit Lady Ilonáról.

– Nem érdekel. Tisztában vagyok vele, hogy ami kettőnk közt történt, egyikünk számára sem jelent kötelezettséget. Nem lesz folytatása. Ha elmegyek innen, lehet, soha többé nem találkozunk.

– Ő Cindy Croft. Az igazi. Azt mondta, senki másnak nem mondhatom el csak neked.

Veronica először fel sem fogta, amit hallott. Nevetve rázta a fejét.

– Ó, Brett… – Felém fordult, két kezébe fogta az arcomat. – Hazudj még valami szépet.

– Őszintén beszélek.

– Megy ez neked, látod.

10.

A szünet elhúzódott. Húsz percig beszélgettem Veronicával az ablaknál. Egyikünk sem gondolta komolyan, hogy ami kettőnk közt történt, egy hosszú és reményteli testi-lelki kapcsolat nyitánya lesz. Dugtunk és kész! Lapozzunk! Különben sem illettünk össze. Ő egy kozmetikai márkát reklámozva utazott távoli bolygókra, és ismerkedett meg érdekes emberekkel. Én azért mentem oda, hogy megöljem őket. Na, ez sok mindent megalapoz csak nem a tartós kapcsolatot.

Miután visszajöttünk a többiekhez, felpörgettem a további feladatok átbeszélését, több „mi lesz akkor, ha” kezdetű forgatókönyvön mentünk végig, kidolgoztuk az úgynevezett „bé” terveket, meghatároztuk a menekülési útvonalakat. Hatvankét százalékos esélyt számoltunk, hogy megússzuk egyetlen leadott lövés nélkül.

– Hol rejtjük el az árut? – kérdeztem Lacathosztól.

– Á csátornáréndszérbén. Jól védhétő hély.

– Kérem a pontos koordinátákat!

Puhakalaposom megadta az adatokat, logisztikai-egységem rögzítette a hallottakat. Lacathosz rákérdezett arra a feladatra, amelynek kivitelezése a legnehezebbnek látszott.

– Hogy is lész ézékkél á túszokkál? Á gádzsi még á kiscsávó ném problémá, dé á kálóz rétténétésén kémény émbér, nékém élhihéti.

– Rolonadot bízd rám. Paul!

– Jelen!

– A tűzijáték után föl kell jönnöd a bálterembe, feltéve, ha Lacathoszék rendben bejutottak. A tűzijáték után kezdődik a bál, hatalmas buli lesz, alatta kell végrehajtanunk az akciót.

– Negatív. Lacathoszék mit csinálnak addig? Tábortüzet gyújtanak a díszudvaron, és pálinkával a kézben körbetáncolják? Nem ismerik a kastélyt, egy ilyen létszámú fegyveres csoport egyből szemet szúr mindenkinek. Velük kell maradnom, különben elkúrjuk az egészet. Odalent maradunk a hűtőblokknál, amíg nem kapjuk meg a hívójelet. Nem tudok ott maradni a bálteremben. Te meg a szőke bőr bőven elegek vagytok.

Veronica pirosló arccal bökött saját magára.

– Én vagyok a szőke bőr! A szőkét még értem…

Wittgen mondani akart valamit, de Marcus, az ügyeletes meglepetésember, sikeresen megakadályozta egy váratlan bejelentéssel:

– Majd én fölmegyek magával a bálterembe, ezredes.

– Emberrablásban hányadik helyen áll az Impériumban?

– Nem ez az első eset, hogy felszólítok valakit: szálljon be egy kocsiba, különben tarkón lövik.

– Ezt én értem, csakhogy ez nem olyan egyszerű, mint ahogy maga gondolja. Feljön a bálterembe? Oké! Szmoking van a zsákjában? Én például praetorianus díszegyenruhában leszek, különben a lakájok nem engednek be. Maga a kopott bőrkabátjában a lépcsőházig sem jut el.

Marcusnak mindenre volt válasza.

– Tényleg csak ennyi a gond? Na ne röhögtessen. Szerintem azonos a méretünk. Fogadjunk újabb félmillióban, hogy magának legkevesebb három szmoking lóg a szekrényében, ami illik rám. Bingó?

Szerettem olyan emberekkel dolgozni, akik gondolkodnak. Kezdtem átsiklani a részletek felett, érződött, hogy napok óta nem aludtam. Marcus kipihent volt, és pörgött az agya.

– Ez menni fog. A bálon senkinél sem lehet energiafegyver és harcászati számítógép, testőr viszont annyi lesz, mint égen a csillag. Rolonad személyi testőrei szintén fegyvertelenek, de egyenként annyi dan-fokozatuk van különféle harcművészetekben, ahányan ebben a szobában ülünk.

– Nem gond, tudok bunyózni.

– Kérdés, mit ért bunyó alatt. Tud ölni pusztakézzel?

– Simán. Maga tud? – kérdezett vissza Mr. Univerzális.

– A Praetorianus Gárda harcművészeti oktatója vagyok… – feleltem. Néha idegesített a pali. – Rendben, ketten csináljuk! – Veronicához fordultam. – Halljuk az elképzelésed! Tehát elcsalod a bálteremből Jessicát és Terryt?

A nő akkorát sóhajtott, hogy majdnem kiszálltam az ablakon, és nekirepültem a Muranovskynak.

– Hát… hát nem tudom. Jessica Rolonad a barátnőm. Legalábbis annak hiszi magát. De én… Nem tudom, Brett.

– Mit nem tudsz, az Isten szerelmére? – kezdtem türelmetlen lenni. – Steinernél még azt mondtátok, konkrét terveitek vannak. Elő a farbával!

– Mivel?

– Mondd el, hogy csinálod!

Az lett volna a meglepő, ha Marcus nem szól bele.– Mi az, hogy mondtátok? Végül is hányán vagyunk?

– Csigavér! Hamarosan kiselőadást tartok majd egy Caramondó nevű paliról, de most hegyezze a fülét! Folytasd! – fordultam végszóra Veronica felé.

– Nincs ötletem – szomorkodott a holomodell. – Ti annyira profik vagytok, biztos kitaláltok valamit.

Most én sóhajtoztam. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ez lesz belőle; Veronica d’Morney egy légynek sem tudna ártani, nemhogy Cross Rolonadnak.

– Azt mondtad, nálad lesz az Yves Saint Laurent legújabb kollekciója, azzal akarod elcsalni a bálteremből. Ez már a Roxolani Gyöngyszemben sem tetszett nekem. Az a problémám, hogy Jessicára és Terryre is személyi testőrök vigyáznak. Nemrég találkoztam velük a díszudvarban. Nem éppen kákabélű srácok. Na most, ahová a nő és a gyerek megy, ezek úgy mennek velük, mint az árnyékuk. Márpedig Jessicáékat le kell hozni a teherautóhoz és…

Hirtelen elhallgattam. Nem mindennapi dolog történt velem. Sem akkor, sem később nem találtam rá magyarázatot, talán ilyen volt a megvilágosodás pillanata Buddhánál; indiai barátunk ül a fa alatt, és beugrott neki a Nirvána… Én meg álltam egy Zsdanov Street-i lakás nagyszobájában, két lépésre a kikapcsolt holotévétől, másfélre a sok nőt látott bőrgarnitúrától, és úgy láttam magam előtt egy épkézláb és megvalósítható tervet, annak minden kis mozzanatát, a legapróbb részleteket, mint Mozart hangjegyről-hangjegyre az egész Varázsfuvolát, holott még le sem kottázta. Röpke pillanat alatt minden összeállt. Már csak az aggasztott, hogyan fogom mindezt előadni, mert intuíciókat, személyes felvilágosodásokat csak próféták képesek érthetően interpretálni.

Na, engem sok mindennek el lehet mondani, de prófétának semmiképp!

Beszélni kezdtem…

 

Caramondó lekattintotta a tubákosszelencéje tetejét. Egy-két szipogás után hatalmasat tüsszentett, aztán közelebb húzta magához a csúcstechnológiának számító SHC Intercom 4-esét, és beütötte a hívókódot. A tenyérnyi képernyő megjelent a levegőben.

Kicsöngött…

-…tehát a túszokat nem mi fogjuk kivinni a gravóban és a teherautón, hanem a Ionescuék!

Veronica komja ciripelni kezdett a bal csuklómon. Meg sem néztem és tudtam, hogy Caramondó a hívó.

– Ne mondj neki semmit – tanácsolta a százados. – Ha elijeszted, sohasem kapjuk el!

Jeleztem, hogy mindenki maradjon csöndben, és megnyomtam az ékkőnek álcázott hívásfogadó gombot. A holomodell személyi komját sokkal inkább ékszernek lehetett tekinteni, mint hagyományos holokomnak.

A hívó nem adott képet magáról. Felvettem.

– Shaw vagyok!

– Ezredes. Gondolom, úgy hiányzom maguknak, mint épülő űrállomásnak a fotonvihar! Elnézést, hogy nem jelentkeztem harminchat órája, de fejvadászok üldöznek, nincs egy nyugodt percem. Tegnap este belekeveredtem egy kis lövöldözésbe. Hála az AoL-nak sikerült megúsznom.

– Nyilván fénysebességgel menekül az üldözői elől, és az általunk megtapasztalható téridő világára mindmáig érvényes relativitáselmélet alapján.

– Hogy mondja?

– Arról beszélek, hogy lassabban jár az órája, mint az enyém. Több mint hetvenkét roxoláni órája nem jelentkezett, barátocskám. Kezd elegem lenni az olyan faszikból mint maga! – Wittgen integetett, hogy vigyázzak, nehogy elszóljam magam. Társam a PHR kommunikációs rendszerével szemezett, azt próbálta megállapítani, honnan jön a hívás. Mutatta, hogy húzzam az időt.

– Meg sem lepi, hogy nem Veronica vette fel? – kérdeztem a mesterkalandortól.

– Nem. Veronica az első vagy második kicsengés után mindig fölveszi. Most ötöt csengett… Hol rejtegeti bájos amazonunkat?

– Zuhanyozik – mondtam kapásból.

– Erre csak azt tudom mondani, amit az utóbbi napokban tanultam a bennszülöttektől: WOW! A legnagyobb problémám, hogy az üldözőim miatt nem merem megközelíteni a Sugar Baby Love-ot. Biztos vagyok benne, hogy csapdát állítottak az űrrepülőtéren. Sajnos nem tudok elmenni az estélyre sem.

Caramondó a szokásához híven megállás nélkül karattyolt, nekem pedig nagy kedvem támadt rákérdezni: ugyan mondja már, nem ismer véletlenül két japán nőt? De sikerült fékeznem magam. A palit évek óta egyetlen rendőrség sem tudta elkapni, ha mégis sikerült valami apróságért lecsukni, másnap már szabadlábon védekezett… illetve úgy felszívódott, mintha sohasem létezett volna. Ha rá akarom bizonyítani, hogy Luna Monk miatta halt meg, és hogy Austint az ő bérgyilkosai ölték meg, előbb csapdába kell csalnom, el kell hitetnem vele, hogy én vagyok a kozmosz legnagyobb balekja, hadd higgye, hogy úgy rángathat, mint egy marionettfigurát.

– Akkor most mi lesz? – kérdeztem tettetett aggódással. – Maga nélkül csináljuk a bulit?

Sokáig hallgatott, mintha érezné, hogy kam az egész duma. Már-már azt hittem, pillanatokon belül bontja a vonalat.

– Persze – mondta hirtelen. – Nélkülem is menni fog.

– Utána találkozunk? – érdeklődtem.

– Még szép. Hogy áll az előkészületekkel?

– Az utolsó fázisban vagyunk, eddig minden a legnagyobb rendben.

– Pompás! Az estély alatt csinálják, ahogy Veronica tervezte?

– Igen.

Újabb szünet.

– Khm, szeretnék beszélni Veronicával – krákogta Caramondó. Kapásból válaszoltam.

– Nem akar magával beszélni!

– Ah… Ezek a nők… Mit szól az Austin gyilkossághoz, ezredes?

Azt hittem szétrobbanok, hogy van pofája rákérdezni Austinra! Szentül hittem, hogy köze van a merénylethez.

– Nem semmi – hallottam a saját hangom. – Úgy tudom, elvitték a fejét! Nem látta valahol véresen heverni?

Wittgen megint integetni kezdett.

– Jó vicc! – horkantotta Caramondó. – Érdekel is engem az a szerencsétlen, amikor annyi gondom van? Akárki csinálta, profi munka volt… William Martin nem szokott fukarkodni, ha meg kell fizetni a minőséget… Sikerült megtudnia, hogy Cavallier mit ad cserébe az aranyért? Megmondom őszintén, hogy a kíváncsiság rettentően fúrja az oldalam. Gondolom, maga is így van ezzel?

Ez meglepett. A hangjából azt véltem kihallani, hogy őszintén beszél.

Tényleg nem tud az ópiumról?

– Rubens festményeket és Leonardo Mona Lisáját – válaszoltam ismét gyorsan.

– Lehetetlen. A Mona Lisa megsemmisült, amikor 2098-ban a Louvre porig égett.

– Művészettörténetből elégtelent kap, Caramondó. Ha igaza lenne, akkor Gioconda hogyan mosolyoghatna nap mint nap a vérbáró hálószobájában… – Húztam az időt, de Wittgen csak a fejét rázta. Caramondó bemérhetetlennek bizonyult. Eluntam a meddő beszélgetést, inkább az egyenes utat választottam: – Most honnan beszél?

– Biztonsági okokból még önnek sem mondhatom meg.

– Veronica komján beszélünk, de a harcászati rendszerem biztonságvédelmi rendszere dekódolja a jeleket. Lehallgathatatlan vagyok, nyugodtan megmondhatja.

– Ezredes, az első perctől kezdve tisztában vagyok vele, hogy lehallgathatatlan. Nem képzeli, hogy bizonyos konspirációs ügyekben kötetlen bájcsevejt folytatnék, ha nem így lenne! Beszéljünk inkább arról, hogy…

Közbevágtam.

– Találkozni akarok magával. Most!

– Ez lehetetlen.

– Már miért lenne lehetetlen? – kötöttem a zarkamborxot a karóhoz. – Maga a két lábon járó csúcstechnológia. Én szintén. Ennyire ne féljen már azoktól a kurva fejvadászoktól! Emlékszik, milyen könnyen elintéztem őket Steiner kocsmája előtt? Mintha aznap reggel behülyített egyetemisták lettek volna…

Sajnáltam, hogy nem láthatom az arcát ebben a pillanatban. Bogarat ültettem a fülébe, talán sejteni kezdi, hogy tudok valamit. Ez éppen határeset, ennyit még megengedhetek magamnak, több célozgatással biztosan elijesztem.

– Helló, miért hallgat? – kérdeztem a karperectől. Csak sokára jött a válasz.

– Amikor eljön az ideje megkeresem, ezredes. Sok sikert…

– A GAMMA-nak dolgozik, mesterkalandor?

Mint később kiderült, ez lett a tízezer talléros kérdés. Lelki szemeimmel látni véltem, hogy a pali elsápad a készülék előtt ülve.

– Mit kérdezett?

– Azt kérdeztem, hogy a GAMMA-nak dolgozik? Úgy hallottam, Gabriel Herites is hivatalos az estélyre. Mégis mit gondol, Caramondó, azért kapcsolták fel a katonai titoknak számító Muranovskyt, mert szépen zümmög?!

– Majd hívom! – közölte a mesterkalandor, és letette.

Fölrúgtam az üvegasztalt. Hirtelen nem akadt jobb ötletem, hogy valahogy levezessem a dühömet.

Shaw tévedett, Caramondó nem sápadt el. Előhalászta a tubákosszelencéjét, és magára erőltetett egy tüsszentést. Elgondolkodva nézte az asztal lapját.

Arra a kérdésre kereste magában a választ, hogy Savonov miért nem tájékoztatta a GAMMA-ról. Lehet, hogy nem tudott róla, vagy Shaw hazudik?

De miért hazudna, neki Shaw?

– Skorpió!

Hangtalanul siklott félre a falba épített ajtó, és a mongol pillanatokon belül ott állt Caramondó mellett.

– Mindent hallottam. Herites púpnak hiányzott a hátamra. Azt hiszem, újra kéne tárgyalnunk a tiszteletdíjamat.

– A négyes változat szerint megyünk tovább. Intézkedjen!

– Atomtámadás? – hebegte a bérgyilkos. Ő lett sápadt, nem a megbízója.

Caramondó felcsatolta az Art of Lasert.

– A Herites-Chisi-csoport teljesen kiszámíthatatlan. Imádkozzon valami megbízható istenhez, hogy a GAMMA ne alfa-vörös utasítással legyen a Roxolánon. Mert akkor marha nagy baj van. Amikor utoljára ilyen kondíciók mellett támadott, hónapokig számolták a hullákat.

– Mi történt?

Caramondó kivett a gyümölcskosárból egy olmót. A gyümölcsöt egykoron almának hívták a Földön; az alma többnyire pirosas színben pompázott és gömbölyű volt – miután megfertőzte a DDL, kék lett és kocka alakú.

Caramondó elhúzta a kockát Skorpió arca előtt.

– Egy kurva bolygó kimozdult a kurva pályájáról!

– Akkor ne kockáztassunk! – mondta a mongol.

 

Gyors lehiggadásban világbajnok vagyok! Alig halt el az asztallap csörömpölése, máris széles vigyorral az arcomon néztem körbe.

– No, mi van? – kérdeztem.

– Állj! Ez az én kérdésem – jelentette ki Marcus. Felállt, lerázta magáról az üvegcserepeket. – Kivel beszélt? Úgy tűnik, nem szívleli különösebben.

– Ő volt Caramondó. Ismerős?

– Hallottam róla valamit! Mennyi köze van az ügyünkhöz?

Gyors pillantás vetettem Veronicára. A holomodell az asztal maradványait szedegette össze. Legyintett, kezdett elege lenni az egészből.

Caramondó ügyben minden apró részletről beszámoltam Marcusnak. A Roxoláni Gyöngyszemtől kezdve Austin meggyilkolásán át egészen az iménti holofon beszélgetésig. Marcus szerint az első percben le kellett volna lőnöm ezt a Caramondónak nevezett piperkőcöt. Ebben módfelett egyetértettünk.

– Van elképzelése, hogy mire készül? – kérdezte Marcus. Nyilván ő is érezte, hogy Caramondó nem játszik nyílt lapokkal.

– Sejtésem szerint hasonlóra, mint a Varenius-koronaékszerek ügyben. Másokkal dolgoztat, aztán lelép… Bizonyíték nincs ellene. Erről nevezetes a pali. Sokan próbálták elkapni, eddig sikertelenül. Szerintem kam, hogy a Roxolánon fejvadászok üldözik… Ötletem sincs, hogy mihez kezdjek vele. Bemérni egyelőre nem tudom, fingom sincs hol bujkál, hol keressem. Egyet tehetek, teszem a dolgom, és nem foglalkozom vele… Egyelőre.

Hosszú, néma csönd…

– Akkor munkára, uraim!

Akik ültek, felpattantak. Percig sem késlekedhettünk tovább; ahogy régen mondták: ketyegett az óra.

 

Elhagytuk a lakást. Marcus az utcán bekapcsolta a gravoteherautót. Miután materializálódott, lassan, módszeresen körbejárta a tizenkét tonnás monstrumot. Megrugdosta a gravoparallókat, bekukkantott a géptest alá, felmászott a sofőrfülkébe, és ellenőrizte a fedélzeti komputert.

Elégedetten ugrott le mellénk a járdára.

– Nem rossz. Honnan van?

– Lacathosz találta.

– Találhatna nekem is egyet.

Lacathoszék közben felszívódtak.

Marcus kikapcsolta és a zsákjába csúsztatta a teherautónkat, aztán bepattant a nő mögé. Wittgen előreült, de most én vezettem. Levegőbe emeltem a gépet, és elhúztuk a csíkot a kastély felé. Miközben a sejtelmes fényben tündöklő nukleárpajzs felé száguldottunk, végig azon töprengtem, miért vagyok ilyen jókedvű, holott semmi okom rá.

 

Caramondó az első pillanattól kezdve tudta, hogy nem fog elmenni Cavallier estélyére; hónapokkal a Roxolánra érkezése előtt döntött ebben a kérdésben. Különféle hírcsatornákon, az információt jó pénzért kiszolgáltató kripliken, jól tájékozott csempészeken és a csillagközi alvilág besúgóin keresztül informálódott a készülő aranyüzletről; már akkor elhatározta, hogy megszerzi a szállítmányt, mikor még Cavallier sem tudhatta, hogy megvalósulhat-e az évszázad üzlete. Caramondó nagy taktikus volt, talán a legnagyobb, aki bolygóról-bolygóra vándorolt az Impériumban. Ráadásul a szerencsével sem állt hadilábon. Miután találkozott Veronica d’Morney-val, hálát adott az égnek, hogy útjába sodorta a nőt. Veronica része lett annak a körmönfont tervnek, amelynek gyakorlati megvalósulása a legutolsó szakaszba lépett. Caramondó tisztában volt azzal, hogy a neheze – maga kivitelezés – még hátra van, de bízott a legendás jó szerencséjében. Sikerülnie kell! Szentül hitte, hogy a professzionális előkészületek után nem érheti kudarc.

Három hónappal az ünnepségsorozat kezdete előtt leszállt a Roxolánon – bioálarcban és álnevet használva érkezett –, hogy feltérképezze a terepet. Ekkor vásárolta azt a házat, ahol Skorpióékkal húzódott meg. A vásárlás és a beköltözés közt eltelt hónapokban titokzatos szakemberek olyan átalakításokat végeztek a negyedik kerület kertváros-szekciójában található ingatlanon, melyek bevehetetlen erődítménnyé változtatták a békés hangulatot árasztó villát.

Az óvatlan belépőt elektronikus és gravitációs csapdák sokasága fogadta, a ház alkalmas volt arra, hogy megvédje lakóit. Korszerű harcászati számítógépek egész láncolata alkotta az első védelmi vonalat. Az általuk aktivizálható energiafegyverek még a vörösgárdisták rohamát is megfékeznék. Caramondó elégedettséget érzett, amikor először körbesétált a házban, és sunyi rókamosollyal az arcán konstatálta, hogy befektetése sikerrel kecsegtet. Történjen bármilyen előre ki nem számítható malőr,, itt biztonságban érezheti magát…

A GAMMA-ra viszont nem számított; Herites szabályosan beleköpött a levesébe. Ostoba vagyok, hogy erre nem gondoltam, lamentált magában, miközben átvette Fudzsikótól a teáscsészét. Az Impérium legnagyobb kalózai adnak egymásnak randevút a Roxolánon, bele kellett volna kalkulálnom, hogy a BBH időben informálódik, és ideküldi Heritest…

Skorpió jött be a kertből, és lekuporodott Caramondóék mellé. A mesterkalandor és a lányok a lakkozott asztalkánál ültek.

– Felkészültünk a termonukleáris csapásra – jelentett be a bérgyilkos.

– További utasítás?

– Adja ide a cukrot! – morogta Caramondó. Gondolatai messze jártak, alig figyelt a mongolra.

Ha Herites a Roxolánon van, akkor mire vár?

Caramondó megpróbált Herites fejével gondolkodni. Arra a következtetésre jutott, hogyha ő lenne a GAMMA parancsnoka, akkor adna támadási parancsot, amikor felcsendül az estély nyitókeringője: minden gazember egy helyen található, fegyver senkinél sincs. Logikus, hogy az estély alatt kell indítani az akciót! Herites nyilván tud a Muranovskyról, de akkor miért hagyta, hogy Cavallier aktivizálja; tudnia kell, hogy egy IBM– en még ők sem tudnak erővel áthatolni. Semmi értelme elpusztítani New Moscow-t, ha az összes célpont a kastély falain belül található. Caramondó rezzenéstelen arccal kortyolta a gőzölgő műteát, és törte a fejét…

Váratlanul letette, mit letette, szinte leejtette a csészét. Skorpió meghökkenve nézte; Caramondó meglepődést tükröző arca szokatlanul új volt számára.

– Hihetetlen! – kiáltott a mesterkalandor Olyan lendülettel pattant talpra, hogy az asztalka majdnem felborult. Kiszaladt a szobából. Súlyos lábdobogása arról árulkodott, hogy a tetőre siet.

Skorpió japánul rámordult a lányokra, és a férfi után szaporázott.

Caramondó ugyanott állt, ahol délelőtt, de most nem a sztrádát nézte, hanem a ZEISS-szen keresztül gondosan vizslatta a Kristálykastélyt, közben egyhuzamban káromkodott, és szidta magát, mint a bokrot.

– Hogy én mekkora barom vagyok!

Leengedte a távcsövet, és remegő kézzel kotorta elő zsebéből a tubákosszelencéjét. Orrába tömködte a dohányt, aztán hatalmasat tüsszentett. Kézfejével törölgette az orrát, és odabökött az alig fél kilométerre tőlük égnek szökő, halványkéken vibráló Muranovskyra.

– Az aranyunk hamarosan elpárolog!

– Ezt hogy érti?

– Úgy, ahogy mondom. Egyetlen fém sem bírja a tízmillió fokos hőmérsékletet.

– Beszéljen világosan!

– Nagy bajban vagyunk. Ez odabent van.

– Ki?

– Gábriel Herites, maga barom! Az ő kommandóját hívják GAMMA– nak! Az elnevezés onnan ered, hogyha támadnak, pokolian erős a gamma–sugárzás. Jó poén, mi? Valahogy még sincs kedvem röhögni.

Caramondó előkapta a komját. Beütötte a hívószámot. Azonnal felvették. Shaw látszott a képernyőn, a saját komjáról. Az ezredes praetorianus díszegyenruhában feszített.

– Ezt nem hiszem el – vigyorgott Shaw. – Másfél órán belül kétszer jelentkezik. Mi történt, be akarja pótolni a kétnapos lemaradást?

– Említette a GAMMA-t.

– Azóta is összeszorított seggel jár, mi?

– Itt nem én fogok szorulni, hanem maguk, ha sürgősen nem csinál valamit. Heritesről sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy hülye lenne. Valahol meglapul és az optimális pillanatra vár, mégsem akadályozta meg, hogy aktivizálják a Muranovskyt. Herites azért nem lépett, mert az emberei már régen odabent vannak! Fogalmam sincs, hogyan és mikor jutottak be a kastélyba, egyet viszont biztosan tudok: ha elkezdődik az estély, mindenki hamuvá lesz egy kibaszott nagy tűzgömbben. Shaw, egy órája van, hogy leleplezze és kinyírja Heritest!

Brett Shaw bontotta a vonalat.

Mind a négyen a kastélybeli lakosztályomban tartózkodtunk. Veronica estélyibe öltözve ült az egyik karosszékben, Marcus a szmokingok között válogatott, Wittgen a PHR-t ellenőrizte.

Caramondó hívása fölért egy villámcsapással. Utána tehetetlenül álltam a lakosztályom kellős közepén, elképzelésem sem volt, hogy most mit csináljak. Volt abban logika, amit Caramondó mondott, az egyetlen logikus magyarázatot vázolta, hogy a GAMMA miért nem támadott a nukleárpajzs felkapcsolása előtt.

Mert a pajzson belül vannak!

Vetkőzni kezdtem, Wittgen szó nélkül követte példámat.

Marcus furcsa módon ideges lett. Nem ilyennek ismertük meg.

– Most mire készülnek? Felforgatják az egész kastélyt, és megkeresik a GAMMA-sokat? Lehetetlen küldetés. Húzzunk innen, amíg lehet.

– Muszáj megtalálnom őket, két óra múlva kezdődik az estély. Ne haragudjon, de közvetlen közelről érkező termonukleáris csapást nem kalkuláltam bele a terveinkbe. Ha bekövetkezik, vége mindennek, ráadásul maguk meghalnak…

– Bezzeg maguk túlélik.

– Lehet. Többet nem mondhatok, mert katonai titok.

Azt hittem, ezzel sikerül lezárnom a témát, de tévedtem. Veronica sírógörcsöt kapott, és kiabálni kezdett, hogy elege van, nem bírja tovább.

Most nem volt időm felpofozni.

Kirohantunk a lakosztályunkból, és végigszáguldottunk a folyosón. Menet közben felkapcsoltuk az erőtereket, és beélesítettük a fegyverrendszereket. Meglehetősen ütőképes csapattá változtunk. Rendelkeztünk célponttal is, csak nem tudtuk, hol keressük.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy valójában védelemre rendezkedtünk be; a GAMMA-t csak olyan hülyék támadták meg, akiknek az anyját úgy hívták át a szomszédból, mikor születtek.

Első és egyben legfontosabb kérdés: hol keressem őket?

Rohanásunk az első beépített konzolnál ért véget. Megálltunk, kifújtuk magunkat, aztán lekaptam az archaizált kommunikációs egység kagylóját, és felhívtam a karbantartást. A diszpécser csak nagy sokára vette fel.

– Tessék, műszakiak!

– Shaw vagyok. Azonnal ellenőrizze a privát liftek memóriáját két hétre visszamenőleg! Arra vagyok kíváncsi, hogy Olga Bonder mikor melyiket használta és hova ment velük!

Wittgen elismerően bólintott.

– Ez jó ötlet – morogta. – Kíváncsi vagyok, hogy a belső elhárításnak eszébe jutott-e, amikor a nő után nyomozott?

– Kétlem – válaszoltam meg a kérdést. – Ezek egytől-egyig segghülyék. Reménykedjünk abban, hogy Olga tényleg Heritesnek dolgozott, és reménykedjünk abban is, hogy alkalmanként találkoztak.

– Ezen az alternatíván biztosan végigment a belső elhárítás – akadékoskodott Wittgen. – Ennyire nem lehetnek hülyék!

– De, ezek ennyire hülyék, Paul! Mindenki abból a koncepcióból indult ki, hogy a GAMMA valahol New Moscow-ban bujkál. Annak biztosan utána néztek, hogy a nő mikor hagyta el a kastélyt. Még mindig nyomoznak utána, de odakint a falakon túl! Ki az a barom, aki arra gondolna, hogy Herites idebent van?!

– Például te.

– És te.

– Külön-külön talán nem vagyunk annyira hülyék.

A diszpécser visszatért a képernyőre.

– Átdobom az adatokat. Mehet?

– Igen.

Halványzöld számsorok haladtak felfelé a kék háttér előtt. Olga Bonder Cavallier titkárnőjeként sűrűn használta a privát lifteket, legalább százszor az elmúlt két hétben. A szemünk előtt elvonuló adatok sűrűjében sajnos elveszett a gyanúra okot adó, lényeges információ.

– Nézzük az utolsó napot! – utasítottam a diszpécsert. Titkon arra számítottam, hogy Olga idebent tűnt el a kastélyban, ebben az esetben az utolsó adat… – Ez az! – kiáltottam, és végigfuttattam az ujjam a szám– soron. – Ezt nézd, Paul! Ma hajnalban fölment a központi torony százhuszonhatodik szintjére. Ez az utolsó bejegyzés…

– És máig nem jött le onnan – morogta Wittgen.

– Még odafönt van. Vagy ő, vagy a hullája! – Olga Bonder neve mellett fekete keretben egy VIP-jelzés villogott. Nem értettem, mit jelent és rákérdeztem a diszpécsernél.

– Nem egyedül ment föl a toronyba. Volt vele valaki, akinek VIP-kódja van. Az csak a vérbáró, vagy a felesége lehetett – jött a válasz.

– Hoppá! – kurjantottam. – A VIP-személy lejött odafentről?

– Ehhez meg kell néznem egy másik adatsort.

– Nézze meg!

Wittgen a harci páncélomon kopogott.

– Hé, ember! Ha Olga nem jött le, még nem jelenti, hogy bármilyen formában megtaláljuk odafönt. Lejöhetett akár gyalog is.

Ezt az érvet olyan könnyen söpörtem el, mint viharos szélroham a New Moscow-i sikátorokban összegyűlt szemetet.

– A központi torony nem járható gyalog a százhuszonhatodik szint fölött. Egyszer jártam odafönt, onnan tudom.

– Az más… És ha ledobta valaki?

A diszpécser új információval szolgált.

– A VIP-személy egyedül jött vissza.

Biztos voltam benne, hogy Herites a tetőtérben van.

– Köszönöm a segítségét. Arra szeretném kérni, hogy felejtse el ezt a beszélgetésünket, különben együtt fog ebédelni a crollokkal, de nem az asztalnál ül, hanem a tányérban!

– Mi sohasem beszéltünk egymással, ezredes úr.

Diszpécser csak gyors felfogású emberekből lehetett. Ezen a bolygón biztosan.

Átmentünk a központi toronyba, ahol minden szinten hatalmas sürgés– forgás fogadott minket. Apródok rohangáltak, és mérgezett egerekként ugrálták körül a szaporodó vendégeket. Vagyonokat érő nagyestélyikben pompáztak a dámák, a díszes falikarok fényében vakítóan csillogtak az ékszerek. A bálterem hatalmas ajtói ugyan még zárva voltak, de már gyűlt a vendégsereg. Legnagyobb döbbenetemre elém toppant a szarrá implantozott Artois grófnő, akit (sajnos) ismertem a császári udvarból.

– Ni csak, Shaw ezredes! – kiáltotta vidáman a banya, és jött felém. Színaranyból készült protokoll-robotjai ott zümmögtek a nyomában. – Mit keres a Roxolánon? Lesz itt valaki a császári családból?

– Nem tudom, méltóságos asszonyom. Én teljesen más minőségben vagyok itt. – Közelebb hajoltam, és a fülébe súgtam. – Most éppen villanyszerelő vagyok.

A nő azonnal kapcsolt.

– Áhá… titkos hadművelet! Hány halottra számít?

Időközben megjött a lift. Próbáltam lerázni a nőt, de azt keményebb fából faragták, mint gondoltam. Hirtelen minden átmenet nélkül azt kezdte ecsetelni, hogy milyen exkluzív utazáson vett részt.

– A fényklippert Botygórózsának hívják, és kéthetes turnusokban fordul a Rosan és a Meredith között. Föltétlen ki kell próbálnia, én minden évben egyszer végigjárom.

– Méltóságos asszonyom, én be nem tenném a lábam egy kirándulóhajóra! – ordítottam túl a zsivajt.

Wittgen mentette meg a helyzetet, és berángatott a gyorsliftbe. Felmentünk az ötvenedik emeletig, ahol a báróné lakosztályai voltak. Egyikünk se mondta a másiknak, hogy mire gondol, mert annyira nyilvánvaló, hogy a titokzatos VIP-személy Yrina lehetett…

Elosontunk a vérbáróné hálószobája előtt, és befordultunk egy ablaksoros folyosóra. Megláttuk a liftet, Wittgen azonnal hívta.

Semmi sem történt.

Álltunk, mint croll-csáp a hideg sósavban, és nem tudtuk hogyan tovább. Még hetven emeletet felmehetünk gyalog, de mi lesz a többi hattal? A százhuszadik szint fölött lépcső nincs, és Olgáék a legfelsőre mentek.

– A bádogosok! – kiáltottam a homlokomra csapva. – Ez nem lehet igaz, ilyen nincs! A császárt ne lássam többé üstökösön lovagolni, ha nem Heritesék a bádogosok!

– WOW! Ezek már három hónapja idebent várnak? – Wittgen sem győzött csodálkozni. – Most mi van, itt szobrozunk, míg a rohampáncélom kivirágzik? Miért nem jön a lift?

Nem állt módomban megválaszolni a kérdést, azonnal passzoltam a műszaki osztálynak. Kicsengett, és felvette az előző diszpécser.

– Megint én vagyok. Mi van a központi torony kettes gyorsliftjével?

– A felső liftek egytől-egyig ki vannak kapcsolva Cavallier utasítására. Nem akarja, hogy a vendégek elkóboroljanak a kastélyban. Odafent már teremtett lélek sincs, délelőtt mindenki lejött.

– Hol dolgoznak a bádogosok?

– Ezt nem tudom, hívja a karbantartókat. Az biztos, hogy tegnap még a központi toronyban voltak.

Most is ott lesznek!

– Jól van. Kapcsolja vissza a kettes gyorsliftet.

– Sajnálom, nem tudom üzembe helyezni a felső lifteket, mert letiltották a vezérkódot. Az összes műszaki kérdésben Cavallier titkársága kompetens az estély alatt. Még a vezérlőtiszt sem cselekedhet az engedélyük nélkül.

Túlbonyolítanám a helyzetet, ha elkezdek mindenkit körbetelefonálni.

– A tűzjelző rendszert le tudja kapcsolni a liftaknában?

– Csak a vezérlőből lehet lekapcsolni.

– Akkor kapcsoltassa le velük! Mondja azt, hogy ki kell küldenie egy karbantartót. Hivatkozzon a megszaporodott téves riasztásokra!

– Ezt nem fogják elhinni, mert a riasztások hozzájuk is befutnak. Valós riasztást kell produkálni a műszaki zavarhoz.

– Akkor nyissa föl az ötvenediken a felső gyorslift ajtaját!

– Csak a titkárság engedé…

Nem vártam meg, hogy végigmondja. Egész életemben utáltam a bürokráciát. Hátraléptem, kidobtam a piros ikont, benyúltam a fénybe, előkaptam a Herdent, és egyetlen lövéssel szétrobbantottam a lift ajtaját. Behajoltam, és lángoló darabokká lőttem a fülke tetejét. A tetődarabok kirobbantak az aknába, a vezérlőben és a diszpécser melletti konzolon egyszerre szólalt meg a tűzriasztás. A kastélyban némák maradtak a szirénák. Cavallier mindet lekapcsoltatta, hogy egy esetleges katasztrófa esetén ne törjön ki pánik.

A komon keresztül hallottam, hogy hős diszpécserünk a vezérlővel beszél, és azt ecseteli, hogy téves riasztásról lévén szó nem kell kiküldeni az automatákat, viszont felküld egy karbantartót, hogy ellenőrizze a rendszert, ezért kapcsolják ki a központi felsőlift aknájának összes tűzjelzőjét.

Fél perc múlva jó híreket kaptunk.

– Bevették, a rendszer kikapcsolva. De a liftet már akkor sem tudom beindítani, ha lenne rá kondícióm. Valami baj lehet a vezérlőpaneljével.

A bajt Herden 75-ösnek hívták.

Kikapcsoltam a komot, és beléptem a szétlőtt tetejű fülkébe. Fejünk fölött az akna sötétlett, az oldalán pislogó jelzőfények a végtelenbe veszve halványultak el.

Néztem fölfelé, amíg a nyakam meg nem fájdult.

– Fölmegyek. Van jobb ötleted? – kérdeztem Wittgentől.

– Tűzzünk fölfelé!

– Ez a beszéd!

A PHR pillanatok alatt ránkcsomagolta a harci páncélt. Lecsaptuk sisakjaink virtuális lőképelemzőjét, és aktív üzemmódra kapcsoltuk a harcászati rendszereket. Elhatároztuk, hogy ha törik, ha szakad felmegyünk a tetőtérbe; nincs olyan isten a galaxisban, aki képes ezt megakadályozni. Hetvenhat emeletnyi liftakna ásított felettünk. Egy kezdő tűzoltó is frászt kapna, ha látná, számunkra puszta formalitás az egész.

Vitának nincs helye, muszáj találkoznom és beszélnem Heritesszel, mielőtt öklömnyi darabokra robbantja a Roxolánt. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy a birodalombiztonságiak ezredese a tetőtérben lesz.

Bal combomról lekapcsoltam a speciálisan kialakított lövedéket, és betöltöttem a Herden harmadik vetőcsövébe. Kattanásig nyomtam és elfordítottam kilencven fokkal. Átható szisszenés hallatszott, amikor kipattant a kumulatív robbanótöltettel ellátott nyílhegy. Az övcsatom fölé telepített gravomotort szabad futásra kapcsoltam, és kihúztam az atomizált fémszálat. Olyan vékonynak látszott, hogy jószerivel egy bátor keresztes pók sem merne elindulni rajta, pedig korszerű űrtechnikai fejlesztésnek számított, és harminc tonnát meghaladó szakítószilárdsággal rendelkezett. A szál végét csatlakoztattam a robbanónyílhoz, és megkezdtem a célkeresést.

A Herden fedélzeti számítógépe a kikutathatatlan magasságban talált egy masszív keramitacél gerendát. Kétszázhatvan méterrel a fejünk fölött ívelt át a liftakna tetején, szabad szemmel észrevehetetlen volt.

A lőképelemző lehozta az infraképet, úgy gondoltam, ez a mi gerendánk. Egyszerre lőttem Wittgennel, a célra vezető mikrorakétákat a Herden irányította. Rakétanyilaink kilőttek az aknába, és eltűntek a sötét végtelenben. Olyan irdatlan sebességgel húzták maguk után az el– szakíthatatlan fémszálat, hogy Hemingway öreg halásza tartós sírógörcsöt kap, ha ezt látja.

A számítógép jelezte, hogy elkaptuk a gerendánkat. A becsapódás pillanatában aktivizálta magát a kumulatív töltet, és a sugárkerámia nyílhegy berobbant az acéltestbe. A nyílfej alá telepített parányi töltet szétrobbant, és szétspriccelte tartalmát. A kiáramló molekuláris ragasztó egy mikroszekundum alatt megkötött, az eredmény nyilvánvaló: ettől a pillanattól kezdve vagy a fémszál szakad el, vagy a gerenda roppan ketté, de a nyilak még az idők végezetén is helyükön maradnak.

Induljunk fölfelé!

A gravomotor megkezdte a szál felcsévélését, fokozatosan gyorsulva emelkedtünk. A PHR gravosugarakkal pányvázott ki minket, hogy ne kezdjünk körbe pörögni, és tolta előttünk a sztatikus energiapajzsot; vörös izzásig hevültek az akna falán futó kábelkötegek, és felforrósodott a levegő. Ujjnyi vastag kék-sárga villámok csapkodtak körülöttünk; úgy repesztettünk felfelé, mint a zsinóron húzott csillagszórók. Ezért kapcsoltattam ki a tűzjelzőket. Amikor világos lett, hogy a gravoliftet nem tudjuk használni, és csak a szálon mehetünk, tisztában voltam vele, hogy megkergülnek majd a biztonsági rendszerek. Márpedig senkinek sem óhajtottam tudomására hozni, hogy Brett Shaw a tetőre tart, bőven elég, ha Herites tudja. Tudtam, hogy tudja. Az erőteret azért toltuk magunk előtt, mert nem akartam, hogy felkészületlenül érjen, ha valami csúnya ajándékcsomagot akarna a fejünkre dobni. Ez esetben persze válaszlépéseket teszek, és holnaptól minden beázik – ugyanis soha többé nem lesz tető! De kastély sem, ha felbasszák az agyamat!

A céliránynak szegezett Herdenekkel közeledtünk a százhuszonhatodik szint aknaajtaja és a gerendánk felé, az előbbit már infratávcső nélkül is láttuk. Még egy perc, és felérünk.

Mielőtt átgondolhattam volna, hogyan tovább, a gravomotor lassulni kezdett, és közeledett a sötéten szürkéllő aknaajtó.

Megálltunk a szálon. Alattunk hetvenhat emelet ásító sötétje. Egyikünk sem akaródzott lenézni, holott nem vagyunk szédülősek.

A legfelső szint ajtaját ugyancsak titkársági engedély nyithatta. Ezen olyan jól mulattam, hogy azonnal ripityára lőttem!

Az ajtó lángoló törmeléke aláhullott az aknában, hallani véltem az iszonyú csörömpölést, ahogy leérkezett a fülkéig. A PHR jelzése szerint odalent minden kigyulladt, de abszolút hidegen hagyott. A tűzjelző rendszert kapcsoltattam ki, nem ami a tüzet oltja.

Wittgen sem akart kimaradni a buliból, és a szétroncsolódott ajtón át kivágott a százhuszonharmadikra egy IceGlobal típusú negatív polaritású thermogránátot. Különösképpen nem rajongok a hőfegyverekért, de a hatásuk mindig lenyűgözött. A számítógép szerint igen kiterjedt flóra és fauna élt idefent – eddig! Az IceGlobal mirelitté változtatta az emeleten található összes élőlényt. Az aknába belehelt az Antarktisz, és a hőmérséklet egy pillanat alatt mínusz 200 Celsius fok alá zuhant, mire a PHR védelmi rendszere azt mondta, hogy ZUMMM, és rögvest izzadni kezdtem a praetorianus harcipáncél alatt.

Kiléptünk a jéggé dermedt sötétségbe, és leakasztottuk a szálat. A rendszer körbekémlelt, de sem infra, sem ultra mellett nem talált semmi izgalmasat, csak egy jéggel bordázott, kacskaringós lépcsőt, amely fokról-fokra szűkülve vezetett egyre feljebb, amerre a toronycsúcs tört a csillagokat elhomályosító Muranovsky irányába.

– Föl a lépcsőn! – instruáltam Wittgent, aki azonnal előretört, és intenzív mikrohullámokat kibocsátva a Herdenéből, megindult felfelé.

A százados úgy döntött, hogy a változatosság kedvéért mindazt ropogósra süti, amit az imént lefagyasztott. Taktikai szempontból ennek nem sok értelme volt, de hadd lássák csak a bádogosok, mennyi energiánk van…

Mert látják, az nyolcszentség!

A lépcső egyre keskenyedett, végül egy masszívnak látszó vasajtóba torkollott. Az infra átlátott rajta, de a PHR nem jelzett semmi érdekeset, ami persze koránt sem jelenti azt, hogy a tetőtérben csak a szél süvít; jobb az óvatosság!

A padlástérbe vezető ajtót csak kódkulccsal lehetett nyitni.

Eddig!

Gondolhatják, hogy nem kezdtem el telefonálgatni a műszaki osztályra! Betöltöttem egy páncéltörő rakétát, de mielőtt kilőttem volna, furcsa és váratlan dolog történt; az ajtó zárszerkezete kattant, és a páncéllap szisszenve megnyílt.

Herites utat nyit nekünk?

Nem álltunk le, hogy eltöprengjünk a látottakon, hanem egymást biztosítva behatoltunk a padlástérbe, amely olyan üresnek és kihaltnak tűnt, mint egy kirabolt koldus válltáskája. Wittgen arra készült, hogy idefent is megsüt mindent, de az utolsó pillanatban leállítottam.

– Kapcsolj ki mindent, Paul!

– Mindent?

– Igen. Passzívra a PHR-t! – Wittgen tiltakozni próbált, ezért kénytelen voltam kimondani az aktuális varázsszót: – Ez parancs, százados!

Ezt ritkán szoktam mondani Wittgennek. Általában gondolkodás nélkül reagált rá. Hiába voltunk haverok, ha vállt vállnak vetve harcoltunk, én ezredes voltam, ő százados. Én utasítottam, ő engedelmeskedett… Utána kölcsönösen el lehetett küldeni egymást a picsába, de addig nem.

Lekapcsoltuk minden támadó rendszerünket, végül a sztatikus pajzsokat. Életem során voltam már nagyobb biztonságban is, mint ezekben a pillanatokban, de jobb ötletem nem lévén, kénytelen voltam kockáztatni: vagy bejön, vagy nem! Abból indultam ki, hogy Herites nem akar minket megtámadni. Ha ez lenne a célja, régen megtehette volna, például a liftaknában. Ha holtan akar látni minket, a századik emeletig sem jutunk el, most pedig itt állunk előtte a padlástér félhomályában.

Tényleg előtte állunk?

Parányi porszemek kavarogtak a tető résein át betűző fénysugarakban; a Muranovsky szinte karnyújtásnyira vibrált, de egyetlen parányi jel sem árulkodott, hogy a sejtelmes félhomályban egy elit kommandó húzza meg magát, támadásra készen. Mérhetetlenül nagy csönd uralkodott az öles szálfagerendák közt. Valahol csöpögött a víz…

Felléptem egy pallóra, és elindultam előre, Wittgen mögöttem. Az ajtót bezárta mögöttünk egy láthatatlan kéz; furcsa módon a műszereim semmit sem jeleztek. Végigmentünk a pallón.

Egy vakolatlan téglafal állta utunkat (eszméletlen építkezési technika), de ajtót sehol sem láttam. Átkapcsoltam infrára, és elnéztem a sötétbe.

Ott van!

Leléptem a pallóról, s bokáig süllyedtem a porba és a vakolattörmelékbe. Elmentem az öt lépésnyire sötétlő vaslemezes ajtóig, megvártam, míg Wittgen mellém lép, és mellőzve minden fölösleges sallangot vagy kiképzésünk által belénk sulykolt behatolási technikát, egyszerűen lenyomtam a kilincset, és benyitottam.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg!

Az ajtó mögött feltáruló helyiségben tucatnyi színben pompázó geometriai ábrák forogtak a levegőben, és mindent beragyogott az apokaliptikus fényözön. Lézerfényből szőtt négyszögek, kúppalástok és körcikkek élték önálló életüket, zöldeskék számsorok emelkedtek ki a porból, és enyésztek el a ferde mennyezet alatt. Hajszálvékony vonalak pókhálója lebegett a padlástérben, egy megelevenedett tervrajz vonult el ámulattól tágra nyílt szemünk előtt. Egy női hang – minden bizonnyal egy számítógép – utasítások monoton sorát kántálva zengett a fülünkben; a szövegből semmit sem értettem.

– Kétszázhuszonhetes számú csatornavápa, harminc centis köre. Kicsi Moriarty hozza vissza a flasit, köszönöm… Kétszázhuszon hetes számú csatornavápa.

– Na, ne basszunk ki egymással! – nyögte Wittgen, és az övéről lekapott egy olyan atomgránátot, amit a csillagközi emberjogi szervezetek tiltakozása hatására eddig száztizenhat bolygón tiltottak be humanitárius okokból.

Rászóltam, hogy ne szórakozzon, és megindultam a hologramok közt húzódó keskeny pallón. Tettem előre három lépést, és megláttam Gabriel Heritest.

A GAMMA parancsnoka enyhén szétvetett lábbal állt a palló közepén, és elmélyülten nézegette a cigarettája parázsló végét.

Megálltunk egymással szemben. Herites nem nézett fel.

– Tegye el azt a játékszert, százados! – mondta unott hangon.

Wittgent sok mindennek lehetett tekinteni, de hülyének nem. Nem várta meg, hogy megerősítsem Herites parancsát – mert parancsot adott, semmi kétség és a gránátot visszatűzte a PHR-övére.

Herites felnézett.

– Amikor az ötvenediken berobbantották a fülkeajtót, egyből tudtam, hogy maguk lesznek. Nem kérdezem, hogyan jöttek rá, hogy idefönt vagyok. Örülök, hogy rájöttek, ezzel óriási terhet vettek le a vállamról.

– Mire készül?

– Pontosan százkilenc perc múlva egy 2D-s, fekete-fehér felvételről énekelni kezd a vérbáróné kedvence, az 1998-ban elhalálozott kiváló dalnok, Franky Boy; a Strangers in the Night című halhatatlan klasszikus az estély nyitószáma. Az utolsó taktusoknál támadok. A kastélyban közel tizenkétezer ember tartózkodik, számításaim szerint ezek mind meghalnak, nem kevesebb mint öt, és nem több mint kilenc perc alatt. Shaw ezredes és Wittgen százados! Önöknek pontosan hatvan standard percük van, hogy elhagyják a bolygót, amelyen hamarosan kezdetét veszi a Birodalombiztonsági Hivatal akciója. Nagyon sajnálom, de ellenvetésnek helye nincs, én itt az uralkodó akaratát képviselem.

Ilyen indítódumára nehéz frappáns választ. Azt hiszem, nekem sikerült.

– IV. von Anstetten azért küldött minket a Roxolánra, hogy megszerezzük az arany– és ópiumszállítmányt! Ezredes úr, önnek és az embereinek pontosan ötvenkilenc standard percük van arra, hogy elhagyják a bolygót, amelyen hamarosan kezdetét veszi a császári Praetorianus Gárda akciója. Nagyon sajnálom, de ellenvetésnek helye nincs, én itt az uralkodó akaratát képviselem.

Elnézve Herites arcát arra gondoltam, hogy biztosan benne leszek a jövő évi Rekordok Könyvében, az „egyetlen ember, akinek sikerült megdöbbentenie Gábriel Heritest” címszó alatt. A GAMMA parancsnoka tamáskodva nézett rám. Fejét rázva kettőt lépett előre, és csípőre tett kézzel megállt előttünk.

– Shaw ezredes, amit mond, teljes képtelenség. Azzal a paranccsal küldtek ide, hogy likvidáljam, illetve fogjam el az űrkalózokat, továbbá semmisítsem meg a nyersópiumot, mielőtt elszállítanák a bolygóról. Erre azt állítja, hogy IV. von Anstettennek tervei vannak az ópiummal? Ezt nem tudom elhinni!

Herites finoman fogalmazott, amikor azt mondta, hogy „az uralkodónak tervei vannak”. Azt azért mégsem mondhatta, hogy nagy tiszteletű császárunk, a Démoncsászárnak is nevezett IV. von Anstetten az új kábszerpiac feje.

– Pedig ez az igazság – hajtogattam a magamét mert gondolja csak el! Mi is három hónapja vagyunk itt. Komolyan elhiszi, hogy ennyi idő kell a crollok kiképzésére? Ugyan már, Herites! Mi is az estély kezdetére várunk, hónapok óta tervezzük az akciót… Erre kiderül, hogy maguk is a Roxolánon vannak… Elmondom, mi történt! A parancsnokai önálló akcióba kezdtek, ezért nem koordináltak a birodalmi titkosszolgálatokkal és a Szenátussal. A parancsnokai például elfelejtettek kihallgatást és engedélyt kérni IV. von Anstettentől, aminek az lett a vége, hogy a Praetorianus Gárda és a GAMMA egymással párhuzamosan, de egymásról nem is tudva akciózik Cavallier bolygóján. Nézze, én sem ismerem a háttértörténéseket, a kiváltó okokat, mindössze parancsot hajtok végre… Frászt kapok attól, amit mond! Tényleg arra kapott parancsot, hogy el kell intéznie a kalózokat? Gondolom, Lady Iloria is a kiemelt célpontok közt van. Elképesztő! Mert én meg arra kaptam parancsot, hogy minden lehetséges eszközzel védjem meg őt. Mielőtt a Roxolánra indultam volna, az uralkodó magánkihallgatáson fogadott, kezét a vállamra tette, hosszan a szemembe nézett, és bizalmasan arra kért, hogy föltétlen tartsam szem előtt a Lady biztonságát, ehhez bármilyen eszközt felhasználhatok. „A Ladyt és az ópiumot az Űrkastélyban akarom látni”, szóról-szóra ezt mondta a Galaxis Császára, majd elbocsátott fenséges színe elől. Ezredes úr! Amennyiben atomtámadást indít, akkor tényleg hegeszteni fog élete végéig egy messzi-messzi galaxisban… Emlékszik a szenátusi meghallgatásomra, nemde bár?

Megakasztottam a hazugságfolyamot, hogy levegőt vegyek a folytatáshoz. Iménti monológom minden bizonnyal a világegyetem történetének legnagyobb és őszintén reméltem, hogy egyben leghihetőbb hazugsága volt az ősrobbanás óta.

Herites egy futó pillantást vetett Wittgenre, aki természetesen nem állta meg szó nélkül.

– Bármi megeshet, még a csiga is eleshet.

Már-már nekiveselkedtem, hogy tovább bolondítom a GAMMA parancsnokát, amikor Herites egy kézmozdulattal jelezte, hogy nem kíván több izmozást; úgy tűnt, sikerült célegyenesbe fordulnunk.

– Ezt sürgősen beszéljük meg!

– Én is így gondolom – sóhajtottam teátrálisan. – Csak ne idegeskedjen…!

Egy kackiás bajszú pali bukkant elő a közeli oszlop takarásából. Fellépett a pallóra, és odaállt Herites mellé. Még sosem találkoztunk, sem a valóságban, sem holofotón, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy Peter Chisi őrnagy áll előttünk. Számítógép legyen a talpán, ami megmagyarázza, hogy a passzívan figyelő PHR miért nem észlelte, mialatt Heritesnek magyaráztam.

– Az ezredes úr nem szokott idegeskedni – közölte velünk Chisi köszönés helyett. – Olyan nyugodt természetű, hogy dödöllét lehet enni a hátáról. Az ideges általában én vagyok. Peter Chisi őrnagy! – Két ujjával tisztelgett hanyag eleganciával.

– Örvendek – vakkantottam. Wittgen morgott valami köszönésfélét.

Chisi kurtán bólintott, széttártam a karom.

– Megdumáljuk, fiúk?

– Azt hiszem, nincs más lehetőségünk – jegyezte meg Herites, és egy gerendára mutatott. – Üljenek le!

Arra gondoltam, hogy a GAMMA talán még abban is segít, hogy sikerüljön az általam eltervezett akció. Ebben az esetben jár nekem valahol egy márványszobor.

Amikor arra gondoltam, hogy belekevertem a császárt, libabőrös lett a karom.

Ha az uralkodó fülébe jut a dolog, nekem végem.

Herites a következőket mondta:

– A félreértések elkerülése végett, egyetlen pillanatig sem terveztem nukleáris csapást. Ha nem így lenne, beélesített tölteteket talált volna idefent, nem minket. – A csupasz téglafalnak támaszkodva beszélt. Wittgennel titokzatos tartalmú ládákon ültünk vele szemben. Chisi unottan rugdosott egy öklömnyi tégladarabot. Néha-néha vetett felénk egy gyanakvó pillantást. – Eleinte azt terveztem, hogy mindent és mindenkit eltakarítok – folytatta a GAMMA parancsnoka. – De pontosan két héttel ezelőtt megváltoztatták az eredeti parancsot. Az új parancs már nem totális megsemmisítésről, hanem potenciálisan veszélyes személyek elfogásáról rendelkezett.

– Név szerint? – kérdeztem. Izgatott, hogy kik lehetnek Herites listáján, habár sejtettem, még a sorrendet is elképzeltem magamban. Mint később kiderült, nem sokat tévedtem.

– Ő áll a legelső helyen. A legnagyobb gondot is ő okozza azzal, hogy elfelejtett eljönni a Roxolánra.

– Még ideérhet.

– Tíz éve üldözöm Martint, lassan már haverok leszünk. Nem fog a Roxolánra jönni, annál neki sokkal több esze van. A feleségét küldte ide egy akkora űrhajóval, mint a New York-i Central Park. Ezt magának nem kell magyaráznom!

– A Lady hányadik a listáján?

– Ha igaz, amit a császárral kapcsolatban mond, akkor sehányadik. Eredetileg őt is el kellett volna kapnom.

– Cross Rolonad?

– Élve vagy halva, de őt vinnem kell – mérgelődött Herites. – Ugyanúgy, mint Leslie Copfmannt. Hirtelenszőke banditánkat tucatnyi rendszerben ítélték halálra a távollétében.

– A többiek? Lehetnek vagy ezren, hmm…

– Ők nem érdekesek. Mind megy a darálóba.

– Alfa-vöröst kapott? – kérdeztem. Alig bírtam palástolni izgatottságomat, ugyanis sok múlhat a válaszon. Említett kondíció teljes szabad kezet biztosít a GAMMA parancsnokának, lényegét tekintve az elsődleges parancsok végrehajtását követően Herites azt csinálhat, amit akar. Még a császári elitcsapatoknál szolgáló kommandóparancsnokok sem kaptak alfa-vöröst. Herites esetében általában az meglepő, ha nem hatalmazzák föl.

– Ez egy alfa-vörös akció, ezredes.

Egy darabig hallgattunk. Herites sodort magának egy cigit, és rágyújtott. Az illatáról azonnal éreztem, hogy marihuána-utánzatot szív. Vetettem egy gyors oldalpillantást Wittgenre: mosolyogva nézett a lába elé.

– Beszéljünk komolyan, mik a szándékai? – kérdeztem Heritestől. Ideje volt tisztázni a részleteket, hogy tudjam, mire számíthatok.

– Totális támadást indítok, egyszerre több ponton. A legújabb felállás szerint csak Cross Rolonadra és Copfmannra rakhatok bilincset, amennyiben a Lady valóban a maguk védelmét élvezi. Ezért találkoztak tegnap éjszaka?

– Ezért is – mondtam gyorsan.

Persze minden további nélkül passzolhattam volna Iloriát a GAMMA– nak, de egész életemben hálás típusként ismertek – főleg a nők. Megígértem neki, hogy megvédelmezem a GAMMA-tól. Akkor még nem tudtam, hogy ezt mi módon fogom kivitelezni, de közben kaptam egy lehetőséget a sorstól, és élni akarok vele. Most itt ülök Heritesszel szemben és hazudok, mint a vízfolyás…

Nem lesz ennek jó vége…

Lady Iloria, alias Cindy Croft lelke talán nem patyolat tiszta, de kit érdekel? Megajándékozott valamivel, és most visszakapja a kölcsönt. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő? Egyszer megmentettem Lady Iloria életét! Ez igen sokat nyomhat a latban, ha eljön az idő, mikor nem Heritesszel, hanem magával a Kalózkirállyal állok szemben… És akkor megkérdezi, milyen érzés volt dugni a nejével, tenné hozzá mindjárt Paul Wittgen. De nem mondott semmit. Töprengve nézte a pneumatikus bakancsa orrát.

– Lady Iloria, miért fontos a császárnak? – szegezte nekem a kérdést Chisi őrnagy. Kimondottan kezdtem utálni a palit, mert arra kényszerített, hogy újabb hazugságokat kreáljak a császárról. Mire észbe kaptam, az egész uralkodóházat belekevertem ebbe az őrületbe.

– Amikor Cavallier negyed évszázada lerohanta és megszállta a Roxolánt, komoly külpolitikai válságot sikerült kirobbantani. A von Anstettennek nem avatkoztak közbe. Az uralkodó küldhetett volna csapatokat, hogy kiverje innen az oroszokat, és Cavallier-t úgy seggbe rúgják, hogy a newtoni törvények értelmében máig egyenletes sebességgel száguld a kozmoszban. De nem ez történt. És azt vajon tudja-e, miért nem? Nos, azért, mert a császár tudta, hogy Cavallier mire készül. Tudta, hogy a Roxolánt nem fertőzte meg a DDL-vírus. A vérbáró olyan ígéretet tett az uralkodónak, hogy idecsődíti a világ legjobb génbiológusait, botanikusait… hadd ne soroljam, hogy kiket… mert arra készül, hogy újraalkot tucatnyi elfeledett növényt, köztük a mákot, amiről nagyon jól tudja, hogy nem csak kiflibe töltik! Tisztában volt azzal, hogy a mák egyben ópiumot és heroint is jelent, ami egy réges-rég elfeledett, de most hamvaiból főnixként újjászülető, igen hatékony kábítószer? Előállítási költsége törtrésze a modern szintetikus vagy virtuális drogoknak! Termesztése századunk mezőgazdasági technológiája mellett hihetetlenül primitív előkészületeket igényel, ráadásul óriási a haszon! Cavallier tehát tisztában volt mindezekkel, és beavatta a császárt, aki cinkostársa lett a vállalkozásban. Ezért nem lett a Cavallier dinasztia kiseprűzve a Roxolánról! A mák létrehozása viszont tovább tartott, mint sokan gondolták; huszonöt évet vett igénybe. Összefoglalom: IV. von Anstetten érdekelt az ópium-heroin üzletben. Ezért vagyok a Roxolánon, és ezért fontos Lady Iloria az uralkodónak. Csak arra tudok tippelni, hogy a császár valamiért leírta William Martint, és a nővel akar megállapodni az ópiumpiac felosztásáról. Nem tudok mit hozzá fűzni, valószínűleg ez az igazság.

Vártam, hogy Wittgen felálljon, és átnyújtson nekem egy csokor virágot, amellyel a „Sértegessük az uralkodóházat, és ítéljük magunkat elektrokínpadra” című holodrámában nyújtott színészi teljesítményemet jutalmazza.

Persze mindenki néma maradt. Felnéztem Heritesre.

– Mit szól hozzá?

Ennyit kérdeztem, ennyi bőven elég.

A GAMMA parancsnoka közben a joint végére ért. Földre ejtette, és eltaposta a körömig égett csikket.

– Az a szerencséje, vagy éppen mindannyiunk szerencséje, hogy nem tudom ellenőrizni, amit mond. Konzultálnom kell a helyettesemmel.

– Oké. De siessen, mert odalent már hangol a zenekar.

Wittgen lassan felnézett.

– Benned egy költő veszett el, baszics – mondta halkan, majd még halkabban ezt fűzte hozzá: – Szerintem ezerötszáz évet fogsz kapni. Ha jól viseled magad, harmadolhatják, és csak fél évezredet kell leülnöd. Majd látogatlak.

Nem fűztem hozzá semmit.

Heritesék közben félrevonultak, és nem hallhatták a sutyorgásunkat – vagy úgy tettek, mintha nem hallanák –, mi pedig szépen rágyújtottunk egy műbagóra. Wittgen elmélyülten bambulta a szemközti tűzfalat, én meg a sorsomon lamentáltam. Jól megforgattam a lapátot abban a bizonyosban…

Elpöccintettem a cigimet. Kivételesen nem esett jól.

Néztem Heritest, és megpróbáltam olvasni a gondolataiban. Semmire sem jutottam. Ez a férfi fikarcnyi érzelmet sem sugárzott ki magából. Egy villanásnyi árulkodó jel sem mutatta, hogy mi játszódik le a fejében. Az arca rezzenéstelen, tekintete kifürkészhetetlen volt; megmintázhatnák róla a nyugalom szobrát.

Vajon mire gondolhat, beveszi a mesémet? – töprengtem egyfolytában. Lépéselőnyben voltam, mert valóban nem tudta ellenőrizni szavaim hite– lességét. Ennek egyszerű a magyarázata:

A Praetorianus Gárda és a GAMMA több akciót hajtott végre közösen. Az eredményt általában Herites számlájára írták, a Praetorianus Gárda elitkommandója pedig olyannyira titkos alakulatnak minősült, hogy az uralkodón és az apámon kívül jószerivel senki sem tudott róla; a parancsokat közvetlenül IV. von Anstettentől kaptuk. Az ilyen akciók alkalmával volt szerencsém tanulmányozni Herites csoportjának stratégiáját, és erre az ismeretre alapoztam a blöffömet. Bármit hazudhattam volna, mert arra apelláltam, hogy Herites nem fogja leellenőrizni, mert biztonsági okokból nem fog intergalaktikus hívást kezdeményezni a Birodalombiztonsági Hivatal felé. Mondhatnánk, a GAMMA állandóan vételen volt, de sohasem adott. Herites ezzel minimalizálta annak esélyét, hogy támadásának célpontja – jelen esetben a vérbáró és díszes vendégserege – bemérheti őket. Herites tehát nem fog adásra kapcsolni, hogy ellenőrizzen, különben is olyan hihetetlen dolgokat állítottam, hogy igazolásukra nincs kihez fordulni megerősítés és visszaigazolás végett.

Fogalmazzunk úgy, hogy a császár legidősebb lánya, Caroline– Blindamoor – a berilium-gyémánt trón várományosa – kebelbéli jó barátom; ennek ellenére a kedves papát még én sem hívhatom fel csak úgy az intergalaktikus holokomon.

Nemhogy egy Gabriel Herites!

Az ki?

Herites kényszerhelyzetbe került: ragaszkodik az eredeti koncepciójához, és ráront mindenkire a kastélyban – Martin hiányában az első helyre került Iloriára vagy elhiszi, amit az uralkodó testőrezredese mond, és egyeztet velem.

Fél perc sem telt belé, és Herites újra ott állt előttünk, szorosan mellette az árnyékembernek számító Chisi.

– Szeretnénk ismerni a Praetorianus Gárda akciótervének minden részletét. Csak a részletek ismeretében tudok kooperálni magával.

– Rendben van. Mindketten a császárt szolgáljuk. Jelen esetben ha nem is együtt, de egymással párhuzamosan fogunk dolgozni. Maga fedezi a hátamat, amíg elrabolom az aranyszállítmányt az ópiummal együtt. Miután kimentem a nukleárpajzson, azt tehet a kastélyban maradottakkal, amit csak akar.

– Mrs. Martinnal is?

– Lady Iloria, mint jeleztem, a császár védelme alatt áll. Cindy… Iloria, velem együtt hagyja el a kastélyt!

Ezt ebben a pillanatban találtam ki. Miután kimondtam, egyből tudtam, mekkora barom vagyok. Halvány lila gőzöm sem volt, ezt hogyan fogom elérni. A nőnek alighanem majdnem mindenről be kell számolnom, ami a padlástérben történt. Szerencsére Wittgen volt olyan okos, hogy ne ugasson bele.

– A nő a magáé – jegyezte meg Herites. – Jöjjenek a részletek.

Nem volt mit tenni, mindent elmondtam. Legújabb előadásom csupán két lényeges momentumot nem tartalmazott: Veronicát és Caramondót. Ebben a változatban nem ők lettek a megbízók, hanem a galaxis császára. Végére hagytam a meglepetést: – Elkapom magának Cross Rolonadot.

Azt nem garantálom, hogy élve hajítom a lába elé, de szállítom a palit, ebben biztos lehet.

– Leslie Copfmann?

– Ő a magáé – mondtam kapásból. – Úgy mellesleg, mit szól a tervemhez?

Herites a vállát vonogatta.

– Tulajdonképpen nem rossz. De sürgősen felejtse el a rohanjunk nagy sebességgel a nukleárpajzsnak megoldást. Az nem fog menni. A pajzsot ki kell kapcsolni, különben sosem jut ki a szállítmánnyal. Mint hallom, nem szerepel a terveik között a vezérlőközpont elfoglalása. Pedig e nélkül nem megy.

– Oké, akkor maguk foglalják el a vezérlőt – vigyorogtam. Nagyon sok múlt azon, hogy Herites erre mit válaszol. Ha igent mond, sínen vagyunk.

– Majd meglátom – mondta a GAMMA parancsnoka. – Eredetileg nem terveztem, hogy felmegyünk a toronyba. Még gondolkodnom kell ezen.

Megkopogtattam az órámat.

– Csak ne túl sokáig. Hamarosan rázendít Frank Sinatra, és nekem a bálteremben kell lennem. Nem lenne okos dolog az első szám alatt támadnia, tudniillik az embereim ekkor még nem érnek be. Kezdjük inkább a tűzijáték alatt!

– Megbízik a Vándornépben? – kérdezte Chisi őrnagy.

– Ebben a műfajban az űrcigányok a legjobbak. Már dolgoztam velük, és maximálisan meg voltam elégedve.

– Ahogy gondolja. Jöjjenek velünk!

Átmentünk a tűzfal túloldalára. Egy ugyanolyan félhomályos helyiségben álltunk, mint az imént; a távolban két, emberes méretű és ismeretlen tartalmú konténer sötétlett. Herites matatott valamit az övén, és felkapcsolta a kastély három méter magas, színpompás hologramját, ami lassan forgott a talapzata körül. Leguggoltunk az áttetsző fényrajzolat mellé, az ezredes kinyújtott kézzel mutogatni kezdett.

– Azok a villogó piros pontok az embereim. Amint látja, mindegyikük elfoglalta már a kijelölt helyét. Próbáljunk olyan koncepciót kidolgozni, amelybe beleilleszthetők az előre meghatározott részfeladatok. Nem szeretek változtatni az utolsó pillanatban.

Néztem a piros pöttyöket – nyolcat számoltam össze –, mindegyik a bálterem mellett villogott a személyzeti blokkban.

– Szóval az emberei már ott vannak. Hogy jutottak be?

– Van odalent nyolc olyan pincér, akik pszichoszondás behatás alatt állnak. Anélkül dolgoznak nekem, hogy ennek tudatában lennének. Az embereim náluk vannak…

Semmit sem értettem.

– Hogy értsem, hogy az emberei a pincéreknél vannak?

– Úgy ahogy mondom. Az embereim ennek a nyolc pincérnek a zsebében vannak. Többet erről nem mondhatok; ez abszolút katonai titok.

– A legújabb fejlesztésünk – magyarázta Chisi… amivel nem magyarázott meg semmit.

Összenéztünk Wittgennel. Kölcsönösen azt olvastuk ki egymás pillantásából, hogy kam az egész.

– Ha nem akarja megmondani, hát ne mondja meg! Azt azért elárulhatná, hogy mi van Olga Bonderrel? Ő volt a téglájuk vagy a báróné?

– Erre a kérdésre sem válaszolhatok, ezredes – jelentette ki Herites, és felállt. – Vázolhatom akkor a tervemet?

– Vázolja.

Herites kerek öt percen át beszélt. Amikor befejezte, csak tátottuk a szánkat. Az enyhe kifejezés, hogy az ezredes mestere a kommandós akcióknak, már-már művészi tökéllyel tologatta az embereit egy képzeletbeli sakktáblán. Az én tervem sem tűnt egyszerű tornagyakorlatnak, de a GAMMA– ét olyan magas szintű konspirációval összekötött kommandós akcióként értékeltem, ami bátran lehetne tananyag a katonai akadémiákon.

– Ezt a tervet, mikor agyalta ki, ezredes? – kérdeztem.

– Az elmúlt hetek alatt a tetőn üldögélve. Unalmamban.

– Nem semmi. De hogy tud ennyi foglyot ejteni? Hogy szállítja el őket?

– Mind elférnek egy aktatáskában.

Már megint kezdi!

A továbbiakban összehangoltuk akcióinkat. Azt kértem Heritestől, hogy tartsa föl a Vörös Gárdát, ha Bara támadást intézne ellenem. A reguláris csapatokat ő sem tartotta sokra. Abban mindkettőnk véleménye egyezett, hogy a Yuri Savonov vezette társaság nem több egy operett-hadseregnél. Gondot kizárólag Mike Bara és a vörösgárdistái okozhattak, leginkább az az ötven darab francia gyártmányú szintetikus rohamosztagos, akik évek óta követték a kapitányt, bárhová ment a galaxisban. Csupán annyi maradt hátra, hogy megbeszéltük és összehangoltuk a rádiófrekvenciákat. A végére hagytam a legizgalmasabb kérdést.

– Amikor akciója a második szakaszba lép, és összekapcsolódik az enyémmel, Cavallier-ék egyből tudni fogják, hogy a toronyban vannak, és a vörösök megszállják a gravolifteket. Hogyan jönnek le innen?

Herites jelzett Chisinek, aki odament a legközelebb álló konténerhez, és beütött egy kódot az oldalt található kezelőlapon. A mellmagasságig érő konténer ajtaja lenyílt a földre, és felharsant egy semmihez sem hasonlítható, átható dörej. Beleremegett az egész tetőszerkezet.

Vakító fény villant a fémláda mélyéről, és lassan előgördült egy gravosugarakon támaszkodó, kétkerekű jármű. Mind ez idáig úgy tudtam, hogy ismerem az összes katonai járművet. Sajnálattal kellett megállapítanom, hogy tévedtem. A konténerből kiguruló jármű számomra teljesen ismeretlen típusú volt. Nem sokkal később megtudtam, miért.

– Felbecsülhetetlen érték! – harsogta túl a pokoli zajt Herites. – Hatszáz éve nem gyártanak ilyet. Ez a modell egy 1998-ban gyártott és katonai célokra átalakított Yamaha V-max. A legkorszerűbb energiapajzsokkal szerelték fel, a tűzereje döbbenetes. Vektorális-gravorendszer stabilizálja, maximális sebessége meghaladja a 600 km per órát. Akinek vaj van a fején, csak szarjon be, ha meglátja a V-maxokat! Mit gondol, manapság mennyibe kerül egy ilyen veterán motor?

– Fogalmam sincs! – üvöltöttem túl a motorzajt.

– Mint a maga Art of Lasere!

Erre nem tudtam mit mondani.

– Na és hogy jönnek le vele? A százhuszadik fölött nincs lépcsőház, a liftet meg darabokra lőttem.

– Ne akarjon mindent tudni, Shaw! – harsogta Herites.

Levontam a konklúziót: Herites és Chisi nem normálisak, nyilván agyukra ment a sok harc, a tömény gammasugárzás.

Chisi leállította a gépet. A fülem még percekig csengett utána.

– Akkor mindent megbeszéltünk! – Herites nyújtotta a kezét. – Sok sikert, praetorianus!

Kézfogással pecsételtük meg Andrej Cavallier sorsát.