A pagoda egyik szobájában ültünk egy alacsony lakkozott asztalka mellett egymással szemben. A másikat célzó kérdések számának tekintetében szerintem nyertem volna, de nem indítottunk ilyen versenyt. Visszafogtam magam, elvégre ezen a földön (vagy ebben a korszakban) én sokkal inkább számítottam betolakodónak, mint Kerwin. El kellett ismernem, hogy ha az időutazás a profik játéktere, akkor életemben először amatőr vagyok. Nem hagyott nyugodni egy gondolat: vajon mennyit mondhatok el magamról anélkül, hogy elmegyógyintézetbe vagy börtönbe zárnának? Vajon hogyan reagál, ha tudomására hozom, hogy a XXV. század elején megjönnek a von Anstettenek, és az emberiségnél lehúzzák a rolót?
Kerwin már a beszélgetés elején megkönnyítette a helyzetemet, levette ezt a gondot a vállamról.
– Arra kérem, hogy kerülje a jövőre vonatkozó konkrét utalásokat, hacsak nem fontosak a megértés szempontjából vagy nem célzott kérdésre válaszol.
– Megpróbálom, haver.
– Szólítson a nevemen vagy bíborosnak. Én ugyancsak a nevén szólítom vagy a rendfokozatán.
– Milyen rendfokozat? – kérdeztem vigyorogva.
– Analizálva a történteket, arra a konklúzióra jutottam, hogy ön katona... Legalábbis katonaviselt ember.
– Testőr vagyok.
– Erre mindjárt visszatérünk, Mr. Shaw. Beszélgetésünk rögzítésre kerül. Kérem, foglalja össze pár mondatban, amit a kertben mondott.
Újra bemutatkoztam és elmondtam, hogy a XXVII. századból jöttem, miután találtam egy időgépet az Antarktiszon. Elmondtam azt is, hogy az 1945-ös Hirosimába érkezésem előtt tettem egy kiruccanást a 2001-es New Yorkba. Azt sem hallgattam el, hogy az időgépet nem én irányítottam, végül kitértem arra, hogy akaratom ellenére vagyok a XX. századi Japánban és fingom sincs, hogy Angela hová ment az időgéppel.
– Mikor kapcsolódott először az evolvenshez? – faggatózott tovább Kerwin.
– Nem értem a kérdést.
– Pontosan mikor indult? Évet mondjon!
– Kétezer-hatszázhetvenegyben.
– Melyik szervezethez kapcsolódik az alkalmazott technológia?
– Figyeljen, Kerwin! Ha minden második kérdése érthetetlen, akkor kurva lassan fogunk végezni. Márpedig mennék haza, ha nem gond.
– Türelem. Nyilván tudja, hogy nem lesz könnyű visszamennie.
– Mégis honnan kéne tudnom? Lövésem sincs az időutazásról. Pár napja még a létezésében sem hittem.
– Az alkalmazott technológiára vonatkozó kérdés egyszerűbben: a Katedrális vagy egy magántársaság által működtetett kabinnal utazott?
– Nem tudom. – Kissé előrébb hajoltam, hátha így jobban hall. – A huszonhetedik században nincs időutazás! Hogy világos legyek: nem azt mondom, hogy az átlagembernek nincs tudomása arról, hogy egyes kiválasztottak jönnek-mennek az időben. Azt mondom, nincs időutazás, és ezt értse szó szerint. A huszonötödik század eleje óta nem alkalmaznak semmilyen technológiát.
– Biztos tudomásunk van olyan emberekről, akik a huszonkilencedik századból és későbbről jönnek. Többet erről nem mondhatok.
– Ha a huszonkettedik század derekán lehúzzák a rolót a Zsenmin Zsipaónál, még nem jelenti azt, hogy a lap később nem indul újra. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia, de maguknál lehúzzák a rolót kétezer-négyszázötben! Kénytelen vagyok a jövőről beszélni, mert nem jutunk előbbre. Az időgépről annyit tudok, hogy a huszonnegyedik század végén készült és Katedrális-fejlesztés. Angela azért tudta irányítani, mert kiképezték rá.
– Ki képezte ki, ha nincs időutazás?
Kerwint semmivel sem lehetett kizökkenteni a nyugalmából.
– A titkos Katedrális-kutatók. Számtalan dokumentum van a birtokukban. Tudomásom szerint több titkos társaság foglalkozik Katedrális-kutatással. Angela Clarkson tagja mindegyiknek. Nekem legalábbis ezt mondta.
– Ön kinek a testőre?
– Na, várjon! Most magyarázom, hogy bezár a bolt, erre azt kérdezi, mi a munkám? Egyáltalán nem izgatja, hogy mi lesz a Katedrálissal?
– Ezzel a problémával az a bíboros fog megküzdeni, aki jóval utánam jön. Akkor én már rég nem élek. Önt például foglalkoztatja az a kérdés, hogy a dédunokája hol talál munkát a friss diplomájával? Nyilván nem.
– Ha lesz dédunokám, katona lesz.
– Akárcsak ön?
– Már mondtam, hogy testőr vagyok.
– Kinek a testőre?
– Egy gazdag üzletemberé. Az a hobbija, hogy a Katedrális nyomait kutatja a Földön.
Hihető hazugság volt. Hogy Kerwin elhitte-e vagy sem, nem tudtam eldönteni, az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Mintha egy maszkhoz beszélnék.
– Ön melyik korból jött? – kérdeztem, hogy kérdezzek valamit.
– Kétezer-háromszázháromból.
– Akkor még százkét évük van hátra... Nem kérdezi, mi történik akkor?
– Inkább azt kérdezem, hogy Angela Clarkson hová vitte az időgépet?
– Nem tudom.
– Utalást sem tett rá? A legjelentéktelenebb momentum is számít.
– Nem tett semmilyen utalást. Megmutatta a Word Trade Center elleni támadást, aztán elkábított, és Hirosimában tértem magamhoz.
– Mi volt a célja?
– Ezt kérdezem én is.
– Szóval nem tudja, hová ment innen.
– Nem tudom.
– Melyik történelmi korszakot kedveli? Ókor, középkor, újkor...
– Sosem beszélt erről. Úgy nagy általánosságban beszélt a történelemről. Sokszor emlegette a világ titkos történetét, rajong a titkos társaságokért. Templomosok, szabadkőművesek, illumináltak és így tovább.
– Illuminátusok – javított ki Kerwin.
– Akkor az.
– Tehát az állítja, hogy a barátnőjét, amennyiben továbbment az evolvensen, ilyen körökben kell keresni?
– Nem állítok semmit, csupán elmondtam, hogy Angela milyen témákat favorizál. Ennyi!
– Megtenné, hogy összefoglalja a történteket attól a pillanattól kezdve, hogy elindult az időgéppel addig a pillanatig, hogy itt ülünk, ennél az asztalnál?
– Részletesen vagy csak a lényeget?
– Ne hallgasson el semmilyen apróságot, az analízis szempontjából minden apró momentum fontos lehet.
Megtettem, amire kért. Paul Wittgen, a von Anstettenek és a PHR említése nélkül elmeséltem az egész sztorit. Kerwin szótlanul hallgatott végig. Mikor ecsetelni kezdtem a Muszasival kapcsolatos érzelmeimet, először mosolyodott el a beszélgetés kezdete óta. Beszámolómat azzal a momentummal zártam, hogy a rúgásától kirepülök a pagoda falán. Azt gondoltam, kismillió kérdése lesz a sztorival kapcsolatban. De sikerült meglepetést okoznia. Látszólag olyan momentumok keltették fel az érdeklődését, amiket alig tartottam említésre méltónak.
– Tehát New Yorkban kontaktusba került egy fiatalemberrel, aki Manhattanben dolgozik és Hirosimában a buszon végig ott volt maga mellett egy japán nő, aki Akihóként mutatkozott be.
– Igen. De ez miért fontos? Inkább azon kéne kiakadnia, hogy a 11-es járat távirányítással repült.
– Ezt háromszáz éve tudjuk. Engem a lekövetők érdekelnek.
– Kik?
– A lekövetők, aki vigyáznak másokra. Úgy döntöttem, végig ott voltunk maga mellett. New York annyira nem fontos, de Hirosima igen.
– Mi van? – kerekítettem a szemem.
– Enne valamit?
Próbáltam higgadt maradni.
– Jöhet. Kajás vagyok.
Mintegy varázsütésre elhúzták az ajtót. Odafordítottam a fejem. Egy kimonót viselő fiatal japán nő térdelt a folyosón, a lába előtt tálca, rajta étel. A térdén becsúszott a szobába, beemelte a tálcát, letette és visszahúzta az ajtót. Mozdulatai tradicionálisan precízek voltak. A nő felállt a tálcával és az asztalunkhoz tipegett. Letérdelt Kerwin mellé, letette a tálcát az asztalra, majd rám emelte a tekintetét, és elmosolyodott.
Megállt bennem az ütő. Akiho térdelt előttem!
Más a sminkje, más a frizurája, más a ruhája, még az illata is más, de egyből felismertem a csajt a hirosimai iskolabuszról.
– Akiho! Elmondhattad volna! A gyerekek jól vannak?
Akiho zavartnak látszott. Lesütötte a szemét.
– Bocsásson meg uram, de nem tudom, miről beszél.
– Ne hülyéskedj, hogy nem ismersz meg!
Kerwin felcsípett egy húsdarabot a tálkából és megforgatta a mártásban.
– A saját relatív ideje szerint augusztus hatodikán ön valóban találkozott az emberemmel Hirosimában. Akiho azért nem emlékszik erre, mert számára ez a találkozás még nem történt meg. Még nem kapott tőlem olyan utasítást, hogy menjen vissza az időben.
A meglepetéstől a szusi majdnem kiesett a számból. Kerwin kegyetlenül folytatta.
– Az embere, akit ön roppant találóan Muszasinak nevezett el, azért viselkedett utálatosan Hirosimában, mert ön megsértette a legelső találkozásuk alkalmával. Muszasi a saját relatív ideje szerint először akkor látta önt, amikor tegnap megállt a sugárrács előtt. Mivel az első benyomásai negatívak voltak önnel kapcsolatban, ez meghatározta a viselkedését a hirosimai találkozáskor, ami három napja történt. Holnap utasítani fogom Muszasit, hogy szedje fel önt Hirosimában a robbanás után. Kóstolja meg a szasimit, nagyon finom.
Nemhogy szasimit enni, köpni-nyelni nem tudtam a hallottaktól.
– Maguk ezt értik?
– Persze. Ez a munkánk. Üdvözlöm a Katedrálisnál!
– Tehetek egy megjegyzést, bíboros úr? – szúrta közbe Akiho.
– Tegyen – mondta Kerwin.
Akiho felém fordult.
– Hirosima után volt még egy találkozásunk, habár egyikünk sem tudta, hogy ki a másik.
Ezt végképp nem értettem. Értetlenül néztem rá, aztán Kerwinre.
– Mire gondolsz?
– Köszönöm, hogy este nem törte ki a nyakam – mosolygott rám Akiho.
Basszus, ő volt a kommandós csaj! Hihetetlen!
– Bele se merek gondolni, most mi lenne, ha megteszem. Ha kinyírlak, nem tudsz visszamenni Hirosimába. Márpedig ott voltál!
– Ó, a bíboros úr biztosan talált volna rá megoldást.
Elismeréssel néztem Kerwinre.
– Feltámasztja a halottakat? Nem semmi!
– Ha megöli Akihót, legfeljebb nem Akiho megy vissza. A Hirosimában történtek nem determinálnak minket. Az alapján, amit elmondott, nem tudtuk volna azonosítani Akihót. Ön csak annyit mondott, hogy egy „kosztümös japán csaj”. Ez bárki lehet.
– Ne haragudjon, egy szavát sem értem.
– Senki sem érti az elején. – Kerwin Akiho vállára tette a kezét. – A zászlós még nem teljes értékű intervenciós. Lesz még egy vizsgája Fukuyama után.
Akiho komoran bólogatott. Láthatóan érzékenyen érintette a téma.
– Igyekszem, bíboros úr.
– Kitalálom, melyik vizsga – vigyorogtam a nőre. – Fegyvertan! Ha legközelebb M-16-ossal találkozol, nem kell megijedni. Még csak spéci szerszám sem kell a szétkapásához. Megfogsz egy éleslőszert, és a lövedékcsúcsával kitolod ütközésig a szétszedő tengelyt a tok alsó részén. Utána a komplett cső-tok felsőrészt le tudod hajtani az alsórészről. Kihúzod a felhúzókart és a zárvezetőt a tokból, és kettészeded őket.
– Eddig kétszer buktam el a pusztakezes harc vizsgán – mondta gyorsan Akiho.
– Ja, vagy úgy. A bunyó.
– Ez az utolsó vizsga. Csak az kaphatja meg az állományjelzőt, aki meg tudja ütni Mrs. Kerwint. Hát, eddig valahogy nem sikerült – szomorkodott Akiho.
– Igen? Ilyen jól nyomja a bíborosné őnagysága? – Kerwinhez fordultam. – El tudom képzeli, milyen lehet maguknál egy családi perpatvar.
Név szerint tudtam, kiről beszélnek: a legendás Tess Gordonról, aki Mark Wilson, a XXIV. század első évtizedeiben alkotó bestseller-író szerint Kerwin felesége lett. Ugye mondanom sem kell, hogy a könyvet kapásból tiltólistára tették a von Anstettenek eljövetelekor. Mikor jó másfél évvel ezelőtt Anne Rutherfurddal az eltűnt anyja után kutattam, sikerült átesnem egy halálközeli élményen, amikor lezuhantunk a Luciferen. Később a Gárda agyturkászai és a von Anstettenek mentális oktaéderei arra jutottak, hogy az egész sztorit Tess haláláról, a Sociates Kleinről és a híres StockBauerekről csupán álmodtam. A klinikai halál állapotában összekeveredett elmémben a valóság azzal a katyvasszal, amit az előző hetekben Anne zúdított rám hosszú beszélgetések és különböző könyvek formájában. Nahát, azóta nem olvasok konteós könyveket, és befogom a fülem, ha meghallom a Katedrális szót.
És most itt ülök az időutazókkal szemben!
Úgy döntöttem, hogy a Katedrálisról hallott, olvasott és álmodott információkat – függetlenül attól, hogy elhiszem őket vagy sem – egyelőre megtartom magamnak; nem akartam már az első találkozás alkalmával teríteni az összes lapomat.
Akiho engedélyt kért a távozásra, de Kerwin arra kérte, hogy maradjon, jobb, ha megismeri a részleteket. Döntése érthető volt, ha vissza akarja küldeni hozzám a csajt három nappal előbbre. Nem győztem csodálkozni Akiho színészi teljesítményén, hiszen a hirosimai találkozáskor ő már túlvolt ezen a beszélgetésen. Sőt, azt is tudta, hogy mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége. Kezdett egy kicsit zsongani a fejem. Ettől a melótól én régen bediliztem volna.
Kerwin visszaterelte a beszélgetést az eredeti témára.
– Beszéljünk a barátnőjéről, Mr. Shaw.
– Beszéljünk. Jó bőr, de full hülye. Huszonnyolc éves.
– Irreleváns információ. Inkább az érdekel, hogy birtokában van-e olyan technológiának, ami alkalmas az emberi élet kioltására?
– Hé, nehogy felolvassa nekem a szabvány-dumát a láthatatlan kézikönyvből. Ha azt kérdezi, hogy van-e nála fegyver, akkor igen a válasz. Egy Giantről tudok. Ez egy korszerű materializációs fegyverrendszer, hasonló a Steinerscenics 400-asához. Az alapcsomag viszont nem alkalmas nukleáris csapásmérésre. De ahogy Angelát ismerem, biztos lehet benne, hogy van nála fél tucat gránát és egy üveg Yves Saint Laurent parfüm.
– A fegyverek huszonhetedik századi fejlesztések?
– Kivétel nélkül.
– Mi lehet még nála?
– Kés, villa, olló... Nincs nála más.
Továbbra sem akartam említeni a PHR-t. Ha szóba hozom, beszélnem kell a von Anstettenekről. Nem azért tartottam személyes hírzárlatot, mert Kerwin nem kíváncsi a jövőre, egyszerűen gárdatisztként és feketecsuklyásként halandóknak nem adhattam információt az uralkodóházról. Értelmét se nagyon láttam, hogy olyanokat avassak be a részletekbe, akik születésemkor legalább háromszáz éve halottak. Ha még nem mondtam volna, a császári retorika szerint azokat az értelmes élőlényeket neveztük halandóknak – embert, nem embert egyaránt –, akik nem álltak rokonságban a von Anstetten-házzal.
– Föltétlen meg kell találnunk a barátnőjét, mielőtt komoly galibát okoz – folytatta Kerwin. – Amióta az előző bíboros engedélyezte a magántársaságok működését, rengeteg őrült próbál visszamenni a múltba. Az egyik meg akarja dönteni a Római Birodalmat, a másik Attila helyett akar uralkodni.
– Nemrég kaptunk egy kétezer-ötvenhatból indult holland nyugdíjast, aki meg akarta szöktetni Napóleont Szent Ilonáról – tette hozzá Akiho.
– Jó meló. Mikor indulnak Angela után? – kérdeztem Kerwintől.
– Ahogy megtudjuk, hová ment Hirosimából. Ha visszament a jövőbe, több dolgunk nincs vele. Ha ezerkilencszáznegyvenöt alá ment, nekünk kell elkapni. Mindig az a korszak reagál, amelyik szembesül az adott problémával. Mivel önnek fogalma sincs hová ment, egy darabig eltart, hogy megtaláljuk.
– Nincs valami spéci cucc, ami megmutatja, hová ment?
– Ha a feltételezése helytálló, és az időgépük valóban a huszonnegyedik század végén készült, nem biztos, hogy látjuk, amikor lelép az evolvensről. Ezt innen Hirosimából, ebből a korból nem tudjuk megállapítani. Ehhez vissza kell mennünk a saját korunkba.
– Mennyi időbe telik, hogy megtalálják?
– Ha nem hagy nyomot az evolvensen, akkor bármeddig eltarthat. Egy nap... egy hét... évek.
Nem sok hiányzott ahhoz, hogy felpattanjak.
– Micsoda? A csaj komplett őrült, nekem elhihetik. Bármikor elborulhat az agya, és átírja a történelmet. Ez úgy lelövi az első Rothschildot, mint a szart! A többi meg sem születik! Aztán folytatja Rockefellerrel. Az a mániája, hogy a világot a legnagyobb bankárdinasztiák irányítják.
– Vannak még Rothschildok a huszonhetedik században?
– Hallottam róluk ezt-azt.
– Akkor Angela terve nem sikerült, hiszen most is és a jövőben is vannak Rothschildok – nyugtatott meg Kerwin.
– Talán mert megvédtük őket Angelától!
– Ne molesztáljuk a múltat. Töprengjünk inkább azon, hogy mi lehet Angela terve?
– Fingom sincs, mi a terve, Kerwin! Díjaznám, ha a Katedrális nem várna a végtelenségig, minden perc számít!
– Rengeteg időnk van, Mr. Shaw. Zászlós, magyarázza el!
Akiho nagy levegőt vett, egy szuszra hadarta el a következőket.
– Tételezzük fel, hogy a barátnője Krisztus után hetvenkilenc augusztus huszonnégyre ment vissza, mert kíváncsi a Vezúv kitörésére és Pompeii pusztulására. Lényegtelen, hogy a Katedrális erről mikor szerez tudomást. Ma, holnap, jövőre, nem számít. Csak az számít, hogy miután rájöttünk, az intervenciósok már egy nappal az érkezése előtt ott lesznek és várnak rá. Kiszáll az időgépből, és elkapjuk.
– Jól hangzik. Na és mivel kapják el, lepkehálóval? Az előbb tisztáztuk, hogy olyan fegyvere van, ami négyszáz év múlva lesz a tervezőasztalon. A PG 500-asokkal akarják lenyomni a Giantet? Ne vicceljen!
– Megvannak a megfelelő eszközeink. Javaslom, tartsunk hosszabb szünetet. Természetesen szabadon mozoghat a kastélyban. Zászlós, maga maradjon!
– Értettem!
Fontosnak találtam elmondani valamit.
– Aztán beszéljünk arról is, hogy mikor dobnak vissza a jövőbe.
– Természetesen sort kerítünk erre a beszélgetésre.
Felálltam és indultam. Mielőtt eltoltam volna az ajtót, visszafordultam Kerwin felé.
– Órákon belül ledobják Nagaszakira a bombát. Azért jöttek, hogy megakadályozzák?
– Nem tudjuk megakadályozni, mert megtörtént. De mindent elkövetünk annak érdekében, hogy tizenkilencedikén ne érje nukleáris csapás Tokiót.
– Van amikor közbeavatkoznak, és van amikor nem?
– Pontosan.
– Néha miért így, és néha miért úgy?
– Ne akarja megérteni, Mr. Shaw. Meg aztán nekünk ugyanúgy vannak titkaink, mint önnek.
***
Nekünk ugyanúgy vannak titkaink, mint önnek.
Anyádat!
Kaptam egy szobát a kastély keleti szárnyában, ahol a főfalakon kívül minden papírból és cseresznyefából készült, a kiszolgáló személyzet kimonós lányokból állt, akik egyéb szolgáltatásra is kaphatók, ha szépen kéri az ember. Ezt attól a palitól tudtam, aki a szállásomra kísért. Na most én nagyon szépen tudok kérni, ha kell, de most kisebb gondomat nagyobbnak találtam, mint egy gyors numerát az első gésával. A kimonós rendes volt, mert távozása előtt bizalmasan a tudomásomra hozta, hogy jó lesz vigyáznom, mert vannak itt páran, akik a véremet akarják. Többet nem mondott. Sejtettem, mi lehet a háttérben. Előző este hidegre tettem négy japánt a plazmával, ami nyilván nem tetszett a barátaiknak. Muszasi vajon kinek az oldalán áll?
Elnyúltam a fekvőhelyül szolgáló tatamin, és tekintetemet a mennyezetre emelve erős töprengésbe estem.
Megvannak a megfelelő eszközeink...
Kerwin nyilván a modern kori Katedrális-konteók kihagyhatatlan elemére, a StockBauerre gondolt. Ha elfogadom a dilidokik megállapításait, akkor sosem találkoztam a folyékony hidrogénben élő fegyverrel, lévén hogy az összes Luciferrel kapcsolatos élményem a fantáziám terméke. Nem tudtam, mit higgyek erről. Az élmény valóságos volt, és Anne váltig állította, hogy megtörtént, ha nem emlékszem tisztán a történtekre és kétségeim támadtak, azokért kizárólag az uralkodó és az oktaéderei a felelősek. A von Anstettenek nyilván részleges emléktörlésre ítéltek, talán csípte a szemüket, hogy túl sokat tudtam meg arról a múltról, amit kötelező elhallgatni. Amit Anne akkor mondott, összecsengett az Angelától legutóbb hallottakkal. Szupernóvánál világosabb, hogy IV. von Anstetten azért biztosította támogatásáról az antarktiszi expedíciót, mert meg akarja szerezni magának az időgépet!
Nem az emberiségnek, nem a tudósoknak, hanem saját magának, privát célokra! Egyetlen puzzle-darab hiányzott, hogy teljes legyen a kép. Ha objektíven nézem az eddig történteket, analizálom Angela szavait és cselekedeteit, nagyon úgy fest, hogy az időgépet nem a jégbarlangba vitte vissza, hanem elhalászta az uralkodó orra elől, ezek szerint az audiencián megtévesztette a galaxis császárát, ami lehetetlen; az uralkodó és az emberi tudatot pásztázó oktaéderek számára az emberi elme olyan nyitott könyv, melyből egyetlen oldal sem hiányozhat. Ha feltételezésem helytálló, akkor Angela olyan mentális-pszichés védelemmel bír, ami meghaladja a jelenlegi technológiai szintünket (a saját koromra gondolok), vagy egy ismeretlen, mentálisan jóval a von Anstettenek fölött álló civilizáció képviselője.
Vagy a Katedrális ügynöke.
Kezdett bonyolódni az ügy.
Egyvalami baszkurálta még a csőrömet. Kerwin mintha forró kásaként kerülgetné a visszautazásom témáját. Látszólag higgadtan fogadta, hogy a XXV. század elejétől minden Katedrális-dolgozó nyugdíjba vonul, de ez nem lehet akadálya annak, hogy innen ne tudna visszaküldeni a saját koromba. Kerwin eltitkol előlem valamit.
Váratlan látogatóm érkezett. Akiho kopogott be hozzám. Túl volt az eligazításon. Már azt a barackvirágszínű kosztümöt viselte, amit Hirosimában. A fehér garbó is játszott; pontosan úgy nézett ki, ahogy emlékezetemben élt az első találkozás után – ami csak nekem volt az első. Figyelmeztettem, hogy a garbó nem kellett volna, mert meleg volt... illetve lesz. Erre kicsit lejjebb húzta, és megmutatta a nyakát, melyen szép vörös nyomott hagyott a tegnap esti fojtogatás. Máris értettem, miért volt garbóban a hirosimai tanító néni.
– A gyerekeket honnan szerzitek?
– Logisztikai kérdés. Muszasi intézi.
Akiho azért keresett meg, hogy adjak pár támpontot, mint mondjon, hogyan viselkedjen, milyenre vegye a figurát.
– Ha megszeppent vagyok, az jó?
– Inkább ideges voltál.
– Ne! Ne azt mondja, milyen voltam, az determinál. Mondja azt, hogy milyen legyek!
– Legyél szép és kívánatos. Olyan, akibe az első látásra belezúg az ember.
Ennél szofisztikáltabban még nem hoztam nő tudomására, hogy dugni akarok vele.
Vagy lehet, hogy már dugtunk, csak nem emlékszünk rá, mert még nem indultunk el dugni?
Kezdtem becsavarodni az időutazástól.
– Fegyver lesz nálad? – kérdeztem.
– Nem lesz. Kiszúrhatja.
– De nem szúrtam ki. Tehát lehet nálad fegyver, nem fogom észrevenni.
– Használtam fegyvert Hirosimában?
– Nem.
– Akkor minek vigyek magammal? – kérdezte huncut mosollyal.
Rájöttem, hogy imádom a csajt.
– Nyugodtan tegezz vissza, Akiho baba – folytattam az elmélyült ismerkedést –, Hirosimában majd csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy Brett vagyok.
– Oké, ha visszajöttem, megisszuk a pertut. Megnézi az indulást?
– Igen.
Átmentünk a pagodához.
Kerwinék időgépe nem borospalackra hasonlított, hanem egy földre fektetett fekete hengerre, a hosszát nyolc, az átmérőjét olyan két és fél méteresre saccoltam. Nem volt lehetőségem megtapogatni, mert a kimonósok kivont karddal a kezükben vigyázták az egész udvart, az utasokon kívül senki sem mehetett a szerkezet közelébe. Gyűlölködő pillantásaik alapján egyből kiszúrtam öt palit, akiket majd fel kell írnom a halállistámra. Ha Muszasi és a néma szamuráj nem állnak az időgép mellett, lehet, már akkor nekem ugranak. Szemem Kerwin után kutatott, de nem láttam sehol.
Muszasi pontosan úgy viselkedett, ahogy megismertem. Mikor meglátott, jó hogy nem köpött. Na most, ha ezt az embert Kerwin időközben tájékoztatta a tegnap esti beszélgetésünkről, akkor innentől kezdve – és Hirosimában – csupán játszotta a haragszomrádot. Vagy tényleg annyira megutált, hogy azóta sem bocsátott meg? Na, majd megkérdezem tőle, ha éppen van nálam valami ütős cucc, ami nem egy baseball-ütő!
Muszasi rámordult Akihóra, és megigazította a kosztümkabátja gallérját – a nő nem győzött szégyenkezni –, aztán a három ember beszállt az időgépbe. Ibolyakék villámok csapkodtak a szerkezet körül, ami pillanatokon belül eltűnt, hogy nagyjából tíz másodperc múlva újra megjelenjen, hasonló villámlás közepette. Kinyílt az ajtaja és kissé megviselten, de épen és egészségesen Akiho lépett ki rajta; tizennyolc megszeppent gyerek követte. A kimonósok felkapták a gyerekeket és elvitték a szerkezet közeléből, a hős „tanító néni” egyenesen odajött hozzám. A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy végig egy korláton ültem.
Akiho kócos volt, az arca kormos, a kosztümje elszakadt és koszos lett; kiköpött úgy nézett ki, ahogy Hirosimában utoljára láttam. Megállt előttem, a kezét nyújtotta.
– Hát, akkor... Akechi Akiho vagyok. Szia!
– Én meg Brett Shaw a huszonhetedikből. Bedobunk egy szusit?
– Előbb beugrom a zuhany alá. Elkísérsz?
Ha egy csinos japán nő arra kér minket, hogy kísérjük el zuhanyozni, az roppant bíztató a jövőre nézve.
– Mi bajunk lehet?
Tévedtem. Visszamentünk az épületbe, befordultunk az első folyosóra és egyből bajunk lett, méghozzá nem is kicsi: egyszerre három suriken repült a homlokom felé, az utolsó pillanatban sikerült elkapni a fejem, a dobócsillagok egy oszlopba vágódtak.
Fel sem ocsúdtam, és két talpig feketébe öltözött, csuklyás alak szakította át a mellettem álló rizspapír falat, és wakizashi méretű kardjaikkal lerohantak. Elhajoltam az első penge útjából, megfogtam és csipetnyi aikidóval elrepítettem támadómat, aki nagy reccsenéssel szakította át a szemközti rizspapírt, és elsodort egy alkalmi ikebana kiállítást.
Társa ügyesebb volt és komoly testmozgásra késztetett. Ezzel a páros balettal Moszkvában is sikeresek lettünk volna, de ellenfelem stílust váltott. Isten tudja honnan, de előkapott egy nagyon csúnya láncos sarlót, pörgetni kezdte a feje fölött, és azt hitte, megijedek.
Ekkor újabb két nindzsa érkezett. Egyik jobbról, másik a levegőből vagy a faszom tudja honnan, én meg arra gondoltam, hogy ideje sebességet váltani.
Akiho beszállt a buliba. A Hirosimát frissen túlélt tanító néni lézerrel lelőtte a láncos palit és az egyik újonnan érkezőt – hoppá, mégis vitt magával fegyvert!
A mennyezetről leugró nindzsa viszont kétszer olyan gyors volt, mint a lézerrel átlyuggatott társai. Kirúgta a pisztolyt Akiho kezéből, és halálos csapásra emelte pengéjét, mikor úgy tarkón zúztam hátulról, hogy majdnem leszakadt a feje. Ha van falióra a közelben, akkor sem pillantottam volna rá, tehát nem tudom, milyen gyorsan törtem ki a nyakát.
Megpördültem.
Maradt még két nindzsánk. Egyik a folyosón, a másik éppen talpra ugrik az ikebanák romjai közt.
Ekkor éreztem, hogy jön... Először, hogy átjöttem az időn. Amikor az adrenalinszint hirtelen megugrik, a csuklyamodul passzív állapotban marad, de történik valami az emberrel, amit a halandók őrületnek, a von Anstettenek legbelső köreiben pedig fekete mágiának mondanak; az extrém sebességű folyamat a másodperc töredéke alatt zajlik le.
Hogy mit csináltam az utolsó két ellenfelemmel, Akihótól tudom; Kerwin nem sokkal később megerősítette, hogy így történt.
– Kitépted az egyik férfi bordáját, és torkon szúrtad vele a másikat – hüledezett Akiho –, aztán letépted az arcát.
– Sorry, majd fizetem a takarítást.
– Ezt hogyan csináltad?... Csak nyolcszoros lassítással tudtuk visszanézni.
Nem mondhattam el Akihónak, hogy nem én reagáltam, hanem a hordozótestet védelmező passzív modul... Azt például fel sem foghatja ép ésszel, hogy mi történik, amikor a modul aktív. Azt csak IV. von Anstetten értheti!
– Vannak rejtett tartalékaim.
– Te nem vagy emberi lény.
Válasz nélkül hagytam.
***
Kerwinnel sokkal nehezebb dolgom volt. Ketten voltunk a szobában. A papírfalon át halvány fény sugárzott kintről. Hajnalodott Fukuyama fölött.
– Muszasi hibája – mondta a Katedrális bíborosa –, a fukuyamai bázisunkon ő felel a fegyelemért. Időben ki kellett volna szúrnia, hogy a szamurájok közül többen rákészülnek a gajdzsinra.
– Ezek szamurájok? Azt hittem, statiszták.
– A kiszolgáló személyzetet a tizenhatodik századból hoztuk. Ezek igazi szamurájok. Vannak köztük nindzsák is. A nyugati szárnyban találkozhat jakuzákkal is.
– Megkérdezhetem, hogy mire használják ezeket az embereket?
– A Katedrális egyik fő feladata a szervezett bűnözés elleni harc. A második világháborút követően számtalan maffiába beépültünk, embereink Japánban ugyanúgy ott vannak, mint az Egyesült Államokban.
– A Cosa Nostra utazik az időben? A pofám leszakad.
– Ez azért kicsit bonyolultabb.
– A nindzsáival már találkoztam. Bocs, de muszáj volt csökkentenem a létszámot.
Kerwin egészen közel lépett hozzám, az arcunk szinte összeért.
– Látni én is láttam egyet-mást. Például láttam, hogyan ölte meg az utolsó kettőt. Ha erre képes, tegnap miért tudtam legyőzni?
– Talán nem voltam jó passzban.
– Akar beszélni a valódi képességeiről?
– Mi maga, pszichológus?
– Történetesen van pszichológus diplomám.
– Ide figyeljen, Kerwin! Megmondtam magának, hogy testőr vagyok. Zárjuk le a témát! Tegnap azt mondta, kétezer-háromszázháromból jött. Na, én meg most azt mondom, hogy kétezer-hatszázharmincnégyben születtem. Ebből vonja ki az előző számot, és megtudja, miért vagyok ilyen gyors.
– Üljön le!
Leültem. Ő állva maradt.
– Tartozom egy vallomással – mondta halálos nyugalommal Kerwin –, általában erről a legnehezebb beszélni azoknak, akik a jövőből csöppennek közénk és valamiért nem tudnak visszamenni. Vagy azért, mert balesetet szenvednek, és amivel jöttek, elromlik, megsemmisül... vagy a barátnőjük kidobja őket Hirosimában.
– Értem a célzást.
– Ön egészen addig nem tud visszajutni az indulásának évébe, amíg nem találtuk meg az időgépet, ami idehozta. Elmagyarázom.
– Az kurva jó lesz.
– Azért nem tudjuk visszaküldeni a jövőbe, mert a rendelkezésünkre álló technológiával csak addig a pontig tudunk visszamenni, ahonnan elindultunk, erre legfeljebb annyi napot tudunk rátenni, ahány napot odalent töltöttünk. Ezt hívjuk standard időproblémának. Én kétezer-háromszázhárom június másodikán indultam Hirosimába, ezerkilencszáz-negyvenöt augusztus nyolcadikára. E két időpont között a Katedrális bárhol le tudja rakni önt, vagy le tudja vinni Hirosima alá, nagyjából Krisztus előtt százezerig. Fel tudjuk vinni magunkhoz, az indulásunk pillanata plusz a kabin relatív idejére a múltban, de a huszonhetedik századba nem tudjuk visszaküldeni! Ez a standard időprobléma, ami az időutazás kezdete óta létezik, és nem tudjuk megkerülni.
– Ha jól értem, azt mondja, hogy sosem jutok haza, és a legtöbb, amit tehetek, hogy a maguk primitív huszonnegyedik századában tengetem az életem, amíg meg nem halok?
– Hacsak nem találjuk meg az időgépét. Tudja, egy nap, egy hét...
– És ha ötven év múlva jönnek rá, hol van, még ha meg is szerzik, baszhatom, mert nyolcvanhét évesen kell visszamennem? Na ne!
– Nem tart annyi ideig.
Fel kellett állnom és ki kellett eresztenem a gőzt. Ujjaimat a fejem tetején összefonva álltam egy percig. Kerwinnek volt annyi esze, hogy nem szólalt meg. Arra gondoltam, hogy ha Paul Wittgen itt lenne velem, most gyilkolná halomra az egész társaságot egy műanyag villával.
Standard időprobléma, faszom! Kerwin ezt titkolta előlem.
Ez az ember sejti, hogy valaki más vagyok, mint aminek mondom magam!
Villámcsapásként vágott belém a felismerés, hogy megtaláltam a megoldást.
– Eszembe jutott valami! – fordultam Kerwin felé. – Ne felejtsük el a kétezer-egyes New York-i kiruccanásomat. Menjenek vissza a terrortámadásig, és ott kapják el Angelát! Igen! Kurva jó ötlet. Ha ad egy akkori New York térképet, utcáról utcára megmutatom, merre jártunk. Kapcsolják le a nőt!
Kerwin olyan szelíden nézett rám, hogy pillantásával szerzetesrendet alapít a sötét középkorban.
– Ha New Yorkban elkapjuk Angelát, ön hogyan kerül Hirosimába, ott hogyan találkozik Akihóval, aztán hogyan kerül ebbe a kastélyba? Ha elkapjuk Angelát, ez a beszélgetés sem történne meg most! Márpedig itt állunk és beszélgetünk.
– Több sebből vérzik az elmélete. Angela elkábított, és egy kibaszott fészerben tértem magamhoz Hirosimában. Az időutazás egyetlen pillanatára sem emlékszem. Megmondom mi történt, amíg ájultan feküdtem... vagyis, hogy mi fog történni. Amikor Angela elkábít, szépen elkapják a csajt, és a Katedrális fog lehozni Hirosimába! Máris páros lábbal sikerült pofán rúgnunk a rettentő Időt!
– Nem rossz.
– Szerintem se. Még benézek Akechi Akihóhoz. Beszappanozom a hátát, aztán mehetünk is.
– Tudja mi a baj, Mr. Shaw?
– Az, hogy ez nem jutott előbb az eszembe.
– Tételezzük fel, hogy a terve működik... Sőt, tételezzük fel, hogy már megtörtént...
– Igen? – szúrtam közbe idegesen.
– Akkor hol a büdös picsában van Angela időgépe? – emelte a hangját Kerwin. – Látja odakint állni az udvaron? Nem!
– Azért nincs ott, mert már elmentem vele. – Kínomban most már röhögtem.
Kerwin lehiggadt. A vállamra tette a kezét.
– New York elvileg kivitelezhető. Hangsúlyozom: elvileg! De innen nem tudom megcsinálni a megfelelő operatív támogatás nélkül, előbb vissza kell mennem a saját koromba.
– Menjen vissza!
– Tudja miért nincs értelme?
– Miért?
– Azért, mert ha New Yorkban sikerül elkapnunk Angelát, és mi hozzuk le önt Hirosimába, akkor nekem már az első találkozásunk alkalmával a tudatlant kell játszanom. Minden, ami a kastélyban történik, színjáték. Nyilván előtte megbeszéljük a bunyót is... Akár most is megbeszélhetjük...
– Mire akar kilyukadni?
– Mr. Shaw! Én tudom, hogy tegnap este nem játszottam. És most sem.
Sóhajtottam, értettem. Megfájdult a fejem.
– A New York-i akció tehát nem sikerült.
– Másképp kell mondani: New York kivitelezhetetlen. Tudjuk mi történt New Yorkban, és azon változtatni nem tudunk. Minden információ, amiről tudomásunk van, determináló tényező és meghatározza a forgatókönyveinket. Viszont van egy pont, ahol Angelát elkaphatjuk.
– Hol az a pont?
– Megmutatom!
***
Annak a hirosimai japánkertnek a bokrai közt lapultunk, ahová érkezni fogok. Kerwin atomórája pontosan hajnali 07.00-át jelzett; hetvenöt perc volt hátra a bomba robbanásáig.
Az intervenciósok fekete ruháját viseltem kiegészítők és állományjelzés nélkül. Fegyvertelen voltam, amit indulásunkkor persze szóvá tettem Kerwinnek. Válaszában több logika volt, mint műribizli abban a pitében, amit a Marbellán ettem öt napja. Vagyis 726 éve.
– Fegyvereink a huszonnegyedik századi csúcstechnológiát képviselik – magyarázta Kerwin az indulásunk előtt –, ennek ellenére, ha igaz amit mond a Giantről, a barátnője ellen nincs sok esélyünk.
– Jöjjenek a StockBauerek! – szúrtam közbe magabiztosan. – Olvastam Wilson regényeit. Adjon nekem egy Stokit, és megváltom vele a világot!
Kerwin legyintett.
– Wilson? Felejtse el, az csak tudományos-fantasztikus irodalom. Vagy inkább csak fantasztikus! – Elkomolyodott. – A StockBauert senkinek sem adhatom a kezébe speciális kiképzés nélkül. Az éppen olyan lenne, mintha egy csecsemőt betennék az oroszlán ketrecébe, és elvárnám tőle, hogy átugrassa a tüzes karikán. Ne aggódjon, meg fogjuk védeni.
– A nő élve kell!
– Az időgép kell és működőképesen! Nagyon sajnálom, de ha a barátnője ellenáll, nem tudom mérlegelni a lehetőségeket.
Ezt rosszul esett hallani. Angelát egy kanál molekuláris savban meg tudtam volna fojtani, de hogy más bántsa... nehezen viseltem.
Kénytelen-kelletlen elfogadtam tehát, hogy megfigyelő leszek, szakértőnek még erős túlzással sem neveztem volna magam. Viszont akadt még egy gondom, ami eddigi tapasztalataim alapján sokkal súlyosabbnak tűnt a fegyvertelen outsiderkedésnél és újabb, kivédhetetlennek látszó paradoxonnal kecsegtetett.
Már a kertben lapultunk, mikor megosztottam gondolataimat Kerwinnel.
– Ha augusztus hatodikán reggel elkaptuk Angelát, erről miért nem tudunk kilencedikén reggel?
– Addig nem adok támadási parancsot, amíg ön nincs a szerszámoskamrában. Az akciónk eredményétől függetlenül később minden úgy történik majd, ahogy történt, nem fogunk beavatkozni. Az atomrobbanás előtt ön találkozni fog Akechi zászlóssal, aztán velem Fukuyamában. És most figyeljen: mi nem láthatjuk előre, ahogy ön sem, hogy milyen akcióra készülünk majd kilencedikén reggel. Nincs tehát paradox helyzet. Más dolgunk nincs, mint várni. Kér egy rágót?
– Nem kérek.
Hát lapultunk a bokrok közt és vártunk. Én pedig egyszer s mindenkorra eldöntöttem, hogy befogom a számat; az vitatkozzon a Katedrális bíborosával, akinek anyja egy lombik, apja a tudomány.
Megjelent a kertész. Ismeretlen barátom – akit hamarosan le fogok ütni, mint croll a titáncölöpöt – bement a fészerbe, magához vette a szerszámait, és munkálkodni indult.
Kerwin látványos átalakuláson ment át, miután aktivizálta az intervenciós páncélját. A folyamat csak a XX. századi civilek számára volt megmagyarázhatatlan vagy éppenséggel sci-fi, ha már emlegettük azt a zsánert, ami a világ egyetlen valamirevaló könyvesboltjában sem található meg a bejárat közelében. Nekem, a jövőből idepottyant gárdatisztnek, a szemem sem rebbent. A derékra, a könyök- és térdhajlatra kapcsolt modulokból kifolyt a speciális fémötvözet, és a feje kivételével elborította Kerwin testét, a folyamat alig tíz másodpercet vett igénybe. Nagyjából ugyanazt láttam, mint a modern kori katonai páncélok (a XXVII. századról beszélek) aktivizálásánál, de az intervenciós páncél csak egy Indiában gyártott, programhibás műlajhárnak tűnt mondjuk a Steinerscenics alappáncéljához vagy éppen a Gianthez képest. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a PHR-gárdapáncéllal nemhogy összehasonlítani, de még egy napon említeni sem lehetett; a Praetorianus Gárda egészen más műfaj, még csak nem is ugyanaz a sportág!
Aztán pontosan fél nyolckor elkezdődött. Egy golflabda méretű száraz gombócot éreztem a torkomban, mikor megláttam a fénykorbácsként csapkodó, ibolyakék villámokat. A villámok a patak partján, nagyjából szemmagasságban megjelenő és fokozatosan növekvő kék fénylabdából érkeztek.
– A kertet optikailag és akusztikailag levédtük. A városlakók nem látnak és nem hallanak semmit.
– A kertész?
– Mentálisan megvédve. Ha látott is valamit, nem emlékszik majd semmire. Húzódjon hátrébb, Mr. Shaw, hagyja a profikra!
Majdnem mondtam valamit, ami ugyanúgy nem tűri a nyomdafestéket, mint a képernyőt.
Kerwin felkapcsolta a sisakját.
Az ibolyakék gömb eltűnt, és ott állt helyén a jól ismert fekete palack.
Egy percig nem történt semmi, aztán Angela átlépett, átfolyt az időgép falán. Egy testet húzott maga után, amit gravoparalok lebegtettek a levegőben.
Az én testem lebegett a fű fölött. Kedvem lett volna odaszaladni és életre pofozni magam, hogy: hé, haver, ébresztő, ideje visszatérni a való világba! Persze nem mozdultam, hanem tátott szájjal néztem, ahogy a mit sem sejtő Angela átjön a lábamhoz, és tolni kezd a szerszámoskamra felé. A Giant passzívon figyelt a derekán, a jobb combjára csatolt bőrtokból egy energiafegyver jellegzetes markolata bukkant elő.
Szent Blinda!
– Álljanak le, Kerwin! – szóltam a kommandós headsetem mikrofonjába.
– Mi a probléma? – hallottam Kerwin hangját a fülemben.
– Van nála egy Art of Laser! Most nincs időm elmagyarázni.
Kerwin meg sem hallotta.
– Felkészülni! Ha kilép a kamrából, én adok parancsot!
Nem tudom, kikkel kommunikált, mert választ nem kapott, vagy csak én nem hallottam. Nem ez volt a gond.
– Hallja, mit mondok, bíboros?
– Hallom.
Megmakacsolta magát, bízott az embereiben, leginkább önmagában. Valahol megértettem, az ő helyében ugyanazt tettem volna. Próba nélkül nem adunk fel semmit!
A fészer ajtaja magától kinyílt, és Angela betolta a testemet a szerszámok közé... Kész őrület volt saját magamat kívülről látni, mintha testen kívüli élményem lenne. De nem ez volt az igazán megdöbbentő!
Honnan van Angelának AoL-ja?!
Ami a combján fityegett, nem lehetett az enyém, amit még Cindy Crofttól kaptam a Roxolánon. Egyrészt a saját AoL-omat húsz kilométerről ellenszélben felismerem, másrészt a PHR fegyvertár-ikonját rajtam kívül semmilyen technológia és ráolvasás nem tudja kibontani. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy a WSS a kapcsolatai és befolyása révén szert tett egy működőképes Art of Laserre, és felszerelte vele Angelát.
Mire ezt végiggondoltam, Angela kilépett a bódéból. Becsukta maga után az ajtót, és mit sem sejtve elindult az időgép felé.
– Most! – kiáltotta Kerwin.
Nem könnyű összefoglalnom a következő másodpercek történéseit.
A kert három különböző pontjáról három tűzlabda száguldott Angela irányába. Csak az első jutott át a Giant aktivizálta pajzson. A másik kettő nem semmisült meg, de lepattantak egy láthatatlan energiafalról, és lángba borították az időgép környékét. Az első tűzgömb megtámadta Angelát, aki az Art of Laserrel védekezett: az időgép közvetlen környezete felhajlott, felgörbült levegőbe, mintha a hirosimai kert egy olyan élethűre szőtt szőnyeg lenne, amit Isten láthatatlan keze készül felgöngyölni.
– Dimenzióváltás! – üvöltöttem a rádióba.
Öt páncélos alak jelent meg a semmiből, és tüzet nyitottak a meggörbült valóságra, de a lézer- és plazmasugarak pillanatok alatt elgörbültek és elenyésztek abban a végtelen és a matematikusok által sem értelmezhető téridőben, amit Angela a nyakunkba zúdított.
A védelmi mezőn átjutott plazmagömb felrobbant az AoL teremtette eseményhorizonton, az energiazuhatag fénye elkápráztatott, a lökéshullám a hátamra hajított.
– Becsomagol minket egy fekete lyukba! Hozza vissza az embereit, Kerwin!
Egy újabb detonáció visszalökött a földre. Sikolyokat és üvöltést hallottam a rádióban.
Nincs más megoldás! Meg kell tennem!
Felpattantam és az időgép felé indultam a meggörbült térben.
– Angela! Angela!
Észrevett. Nem láttam meglepetést az arcán, mintha számított volna a megjelenésemre.
– Térj eszedre, drágám! Ne csináld!
– Nem tudtok megállítani. El fogom pusztítani a von Anstetteneket! Azokkal kezdem, akik támogatták őket! Isten veled, Brett!
Angela behátrált az időgép olajfeketén csillogó testébe, és a tér kisimult.
Ibolyakék villámok csapkodtak a haragtól vöröslő arcom előtt.
Az időgép eltűnt.
Újra csicseregtek a madarak.
Elnéztem jobbra. A kertész fütyörészve locsolta a füvet a part túloldalán.
Két páncélos alak feküdt a földön, az egyiknek mindkét lába páncélostul leszakadt, a másiknak hiányzott a bal keze; a gravitációs anomália tépte darabokra őket. Csak remélni tudtam, hogy Akiho nincs köztük.
Kerwin sisak nélkül lépett mellém. Hozzám hasonlóan nézett az időgép hűlt helyére. Sokáig maradt szótlan, aztán parancsot adott a tüzek eloltására és a kert helyreállítására.
Az emberei a saját századukban nyilván csúcstechnológiának számító materializációs integrátorokkal dolgoztak. Manapság az unokaöcsém nem játszana ezzel a cuccal.
Kerwin utasítására a katonák lekapcsolták a páncéljaikat. Az egyikükben Akihóra ismertem. Odaintettem neki, de nem reagált.
A katonák ellátták sebesült társaikat, a materializátorokkal percek leforgása alatt eltüntették az égésnyomokat, helyreállították a gyökerestül kitépett fákat és bokrokat.
Fejemet rázva álltam az újraépülő kert közepén.
– Egy hülye picsa a huszonhetedik századból kis híján felszámolta a legendás második intervenciót, és maga kertészkedik? Irigylem a nyugalmát, bíboroskám.
– Őszintén szólva nem érdekel, mi lett a kerttel. Kizárólag ön miatt csináljuk. Látott bármi problémát ezzel a kerttel, mikor kilépett a kamrából?
Nem mondtam erre semmit. Ilyenkor jobb, ha nem basztatjuk a másikat.
– Nem intervenciósok, kadétok – folytatta a mentegetőzést Kerwin –, vizsgázni hoztam őket Fukuyamába.
– Akkor mind megbuktak! Megmondtam, hogy ez lesz!
– De nem mondott el mindent. – Kerwin felém fordult. – Például nem mondta el, hogy kik azok a von Anstettenek?!
Sóhajtottam és aprókat bólogattam. Tényleg nincs értelme a további titkolózásnak, az eskümet megszegve alighanem mindent el kell mondanom a Katedrális urainak a von Anstettenekről. Mindent, amit feketecsuklyásként tudhattam. Annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mindebből mennyit fognak elhinni nekem, a bizonytalan jövőre maradt.