– Kifizeti a lakbért vagy máris repül – ilyen egyszerű a dolog – mondta Bogan.
– Ön talán Mr. Delsolo fia? Az édesapjával barátságos, jó kapcsolatban voltam. Ha olyan szorult helyzetbe kerültem, mint éppen ma is, akkor választott egyet a képeim közül… – magyarázta az öregember.
– Bogannak hívnak, Mr. Delsolo képviselője és hagyatéki gondnoka vagyok. Mint ön is tudja, az idősebb Mr. Delsolo 4 hónapja meghalt, ön pedig 3 hónapja nem fizetett lakbért.
– Nem lenne kedve egy pillantást vetni a műtermemre? Egy csésze tea mellett sokkal jobban el lehet az ilyesmit intézni.
Bogan belépett az ódon épület egyik táncterem méretű szobájába. Az egész kerületben nem volt egyetlen ilyen öreg ház sem, körös-körül toronyházak álltak irodákkal és apócska lakások százaival telizsúfolva. A hatalmas teremben úgy érezte Bogan, mintha nem csak kettesben lenne az öregúrral. Körülnézett, s akkor vette észre a képeket. Tájak, csendéletek, portrék lógtak a falakon körös-körül. Közöttük a legtöbb portré volt, egy letűnt kor embereinek képmásai: férfiak Vatermörder-gallérban és hölgyek Gibson-Girl stílusban ábrázolva.
– Pontosan 610 dollár, Mr. Van Poole. Van 610 dollárja?
– Az öreg teát töltött Bogan csészéjébe. – Annyi pénzem alighanem nincsen. Várjon csak egy csöppet, s letette a teáskannát az asztalra, és kotorászni kezdett egy fiókban. Rövidesen kis címletű bankjegyekben kb. 100 dollárt nyújtott Bogan felé. A gondnok kiütötte kezéből a pénzt, s a bankjegyek szerteszét repültek a szobában.
– Vagy kifizeti az egészet, vagy egy fityinget sem ad, Öreg! Jobban szeretnénk, ha semmit sem adna, mert akkor Mr. Delsolo lebontathatná ezt a félig romos bagolyfészket, s a helyére „szupenmarkt” és mozi kerülne. Maga nagyon útban van nekünk, öregem! Az egyetlen bérlőnk, aki nem fogadta el kártérítési ajánlatunkat. És a tetejébe már lakbért sem fizet! Hány éves is tulajdonképpen? Kilencven? Miért ragaszkodik ehhez a nyomortanyához? Kilenc szobája van, s egyetlenegyben lakik. Jelenlegi lakbérének negyedrészéért csinos kis lakást szereznék magának!
– Kilencvenhárom éves vagyok, jól saccolt. És minden emlékem ebben a lakásban van.
– Az emlékekre nem lehet hitelt kapni.
– Sok évvel ezelőtt New York állam egyik legismertebb festője voltam. Mindenki velem akarta magát lefestetni, a Vanderbiltök, az Astorok, Sarah Bernhardt, Caruso…
– Próbálja meg hát tőlük a lakbért kicsikarni! Hallja-e, Van Poole, én nem vagyok szívtelen ember, és Mr. Delsolo sem az, de minden jogunk megvan rá, hogy magát innen kitessékeljük…
– Én pedig mindent el fogok követni, hogy azt a néhány évemet, ami még hátra van, itt tölthessem el az emlékeim között. Mr. Bogan, szívesen él maga a jelenben?
– Micsoda kérdés? Itt ülök magával szemben a széken, tehát itt vagyok a jelenben. Már hogyne élnék benne szívesen?
– Olyan jól érzi magát benne, hogy nem is kívánkozik egy kis múltbeli utazásra, egy tanulságos kiruccanásra?
Bogan nevetgélt. – Mit akar nekem eladni, öregem? Engem az sem érdekel, ha az Eiffel-tornyot árulja is!
– Én nem árulok semmit, Mr. Bogan. Ellenkezőleg, én vagyok a vevő. Megvásárolnám magamnak hátralevő éveimet ebben az öreg romházban. Jöjjön, ott a sarokban lóg egy kép, amit meg akarok magának mutatni.
Van Poole meggyújtott egy gyertyát és a sarok felé terelte Bogant, aki vonakodva követte. Hatalmas kép elé értek, az öreg magasra emelte gyertyáját, s a fénynél egy bár belső berendezésének körvonalai rajzolódtak ki. Bogannak ismerős volt a környezet, a falmélyedések, a boxok, a wurlitzer, a sárga bársonyfüggönyök…
– Felismeri a helyet? – kérdezte az öreg valahonnan a messzeségből.
Bogan egyszer csak hallani kezdte a wurlitzerből Bing Crosby hangját, és sörszag csapta meg az orrát. A festmény vászna felrepedt, s ő a Gaudeamus-bárban találta magát, ahol annyi vidám órát töltött valaha. Először fel akart kiáltani, hiszen a Gaudeamus-bárt már 10 éve bezárták! De azután rájött, hogy nem álmodik, valóban ott van a bárban.
Hozatott egy üveg sört, s azon csodálkozott, milyen apró címletekben kapta a visszajárót. Ránézett a sörcímkére, 1963-ban palackozták. Két férfi beszélgetése hallatszott át a szomszéd boxból…
– Sose lelkesedtem, ha egy katolikus került a Fehér Házba, de most tévedtem. Nem ezt a sorsot érdemelte…
Bogannak valami gyanússá vált. Átnyúlt a szomszéd boxba. s kezét a beszélő vállára tette: – Milyen dátumot is írunk ma?
– Vegye csak le rólam a kezét, barátocskám, nem vagyunk olyan jóban. De ha mindenáron tudni akarja, ma november 22-e van.
– 1963. november 22.? Az a nap, amikor Kennedy elnököt Dallasban lelőtték?
– Most tudta csak meg? Már jó négy órája bemondták! Bogan hangosan felkiáltott, mert úgy érezte, hogy szétrobban a feje. Sötét lett minden körülötte…
Amikor észhez tért, egy kopott díványon találta magát.
– Első múltba utazása nem volt teljesen sikeres – magyarázta az öreg. – Nem lett volna szabad beszédbe elegyedjen azzal az emberrel. Halál és sebesülés ellen az eltűnési pont mögött sem vagyunk biztosítva.
– Eltűnési pont? Miről beszól, öregem?
– Az eltűnési pont olyasvalami, amit a képzőművészet sokszor használ. A horizontnak arról a pontjáról van szó, amelyben a vonalak minden irányból összefutnak. Ez az elmélet tette lehetővé a három dimenziós ábrázolást a vásznakon. És ezt az elméletet vittem én át a gyakorlatba.
– Azt akarja nekem bemesélni, hogy régen eltűnt korok kepeibe csak úgy be lehet szállni? Azt a régmúlt életet tovább ehet élni?
– Nem akarok magának semmit bemesélni. Nem eléggé meggyőző, amiben eddig része volt?
Bogan a táskájába nyúlt, s kezébe került a halom apró, amit a bárpincértől visszakapott. Bólintott.
– Ezzel a találmánnyal egy halom pénzt kereshetne, öreg! gondolja csak meg: társasutazás a biedermeier-korba, hétvége Nagy Frigyes udvarában vagy ötórai tea egy görög istennél… Szempillantás alatt összejönne a lakbérre valója!
– Nekem jó okom van rá, hogy ne utazzak a múltba. De magának mindig segítségére leszek, amíg békén hagy ebben az öreg házban…
Ettől fogva Bogan mindennapos vendég lett Van Poole-nél, esténként különféle utazásokat tett. Első alkalommal a cárok téli palotáját kereste fel és ellopott két drágakövekkel díszített ékszert. Az egyiket eladta 2000 dollárért, hogy kifizesse belőle az öreg háromhavi lakbérét.
Azután egy olyan utcai képbe szállt be, amit Párizsban, majd 50 évvel korábban festett Van Poole. Itt egy utcai árusnál fillérekért valódi Picassót vásárolt. Különböző ékszereket, ritka érméket, bélyegeket szedett össze utazásai során, s mind letétbe helyezte a bankjánál.
Az öreg indulás előtt mindig figyelmeztette, hogy legyen óvatos. Egy alkalommal megfeledkezett Bogan az intelemről, s Londonban, ahová éppen utazott, s ahol már 1900-ban is balra hajts volt, kicsi híján elgázolta egy lóvasút.
A gondnoknak néhány hét alatt komoly tőkéje gyűlt össze, s esze ágában sem volt már Van Poole-t az utcára tenni.
– Beszereztem a frakkot, ahogy megbeszéltük – mondta vidáman egyik este Bogan.
Van Poole mosolyogva nézett az előtte álló fiatalemberre.
– Ma érdekes útra indul, visszamegy 1912-be, az egyik legelőkelőbb társaságba.
Bogan fiatal leányt pillantott meg az egyik szobában. Nagyanyja képére emlékeztette, aki mindig kislányos maradt, akkor is, amikor már bölcs öregasszony volt. Bogan érezte, hogy most reped a vászon…
Nyitott ajtón át muzsika szűrődött be. Ragtime. A leánynak ragyogó kék volt a szeme, s kedvesen mosolygott. Bogan mellé szeretett volna telepedni egy régimódi plüsskarosszékbe. De közben nagyon erős szag kezdett terjengeni a szobában, s a fiatalember – az ifjú hölgy felé udvariasan meghajolva – a nyitott ajtón át kiment, hogy körülnézzen. Só-szag volt! Az ajtón túl hajófedélzetre jutott, körös-körül tenger, s a hullámokon a himbálódzó félhold. A hajó szokatlan szögben feküdt a vízen, s nem látszott, hogy mozdulna. A motorházból sem jött fel semmi zaj, Bogan észrevette, hogy a férfiak csoportokba verődve izgatottan beszélgetnek.
– Tán beesett valaki a tengerbe? – kérdezte az egyik férfitól.
– Ön három órája biztosan tökrészeg, ha nem tudja, hogy léket kaptunk és süllyedünk. – Ez volt a válasz.
– Akkor miért nem szállunk be a mentőcsónakokba?
– Mert már mind tele vannak asszonyokkal és gyermekekkel, el sem fért bennük mindegyik.
A hajó mindjobban oldalára fordult, s a zenekar ragtime helyett már templomi dallamokat játszott. Bogan érezte, hogy vissza kell jutnia az eltűnési ponthoz, vissza a jelenbe. De a hajó elkezdett dobálódzni, olyan volt, mint egy végső vonaglásban levő állat. Az emberek kétségbeesetten kiabáltak, s hamarosan Bogan feje fölött is összecsaptak a jéghideg hullámok…
Az öregember igen kifáradt. Nagy munka volt emlékezetből megfestenie ezt a képet. S az emlékek még ma is fájtak. Tökéletes pontossággal idézett fel mégis mindent: Julia a fedélzeten állt, átadta mentőcsónakbeli helyét egy anyának és kisgyermekének, ő meg parafamellénybe bújtatta a leányt, s együtt vetették át magukat a korláton. Soha többé nem látták egymást…
Van Poole hosszasain elnézte a vásznat ezt kérdezve önmagától, vajon hogyan is alakult volna az életük, ha Julia és ő nem annak a tizenhárom nászutas párnak egyike, akik a „Titanic”-on indultak el a boldogság felé?
