TÖBBET ÉSSZEL

– Szóval itt hagyott minket, Mr. Cunningham! – Malmeson hangja durvábbnak tűnt a szokásosnál, még akkor is, ha eltekintett a fejhallgató torzításától és a Deneb okozta, állandóan jelenlévő elektrosztatikus zörejektől. – Nagy kár. Ha a maradást választotta volna, egy olyan világon rakjuk ki, ahol legalább életben tud maradni. Így viszont itt fog ropogósra sülni. De remélem, ahhoz elég sokáig életben marad, hogy lássa, amint felszállunk... maga nélkül!

Laird Cunningham nem foglalkozott azzal, hogy válaszoljon. Az űrhajó rádiótájolója valószínűleg még mindig működött, és nem lehetett kizárni, hogy egykori segítői a nyomába erednének, ha tudnák, milyen irányban kezdjék a kutatást. Cunningham túlságosan is elégedett volt a jelenlegi búvóhelyével, nem akart másikat keresni helyette. Alig félmérföldnyire rejtőzött a hajótól, egy barlangban, amely elég mélynek bizonyult ahhoz, hogy menedéket nyújtson neki a Deneb sugaraitól, ha az felkel. Ráadásul a barlang egy kis domb oldalában nyílt, ahonnan úgy tudta szemmel tartani Malmeson és társa mozgását, hogy nem kellett felfednie a hollétét.

Bizonyos szempontból, persze, a gazembernek igaza volt. Ha Cunningham hagyja, hogy az űrhajó nélküle szálljon fel, annyi erővel akár fel is nyithatja a sisakját. Az élelmiszer- és oxigénkészletei normál körülmények között néhány napra voltak elegendőek, de ha elfogynak, ezen a Lunánál alig nagyobb bolygón, amelyet a galaxis egyik leg-gyilkosabb napjának sugarai égetnek, aligha tud bármilyen utánpótláshoz is hozzájutni. Azon tűnődött, vajon mennyi idő múlva fedezik fel, hogy megrongálta a vezérlőegységet abban a néhány percben, ami a kényszerleszállás és a között telt el, hogy rátörték volna az irányítófülke ajtaját, melyet magára zárt, mikor rájött, mi az embereinek a szándéka. Lehet, hogy észre sem fogják venni; számos, alig észrevehető helyen nyúlt bele a rendszerbe. Elképzelhető, hogy addig nem is foglalkoznak vele, amíg nem sikerül teljesen megjavítaniuk a megrepedt hajótestet. Minél később jut eszükbe, annál jobb.

Cunningham előrekúszott a barlang bejáratához, és végigpillantott a sekély völgyön, amelyben az űrhajó állt. Alig lehetett látni a csillagok fényében, mesterséges világítás pedig nem volt, ami arra utalt, hogy Malmeson éjszaka nem kezdett hozzá a javításhoz. Cunningham sem számított rá, de biztosra akart menni. A sisakrádiójából több hang nem hallatszott a kezdeti kifakadás után, amikor Malmesonék felfedezték a távozását. Biztosan megvárják a napfelkeltét, gondolta, hogy alaposabban fel tudják mérni, milyen sérülést szenvedett a hajó.

A következő néhány percet azzal töltötte, hogy a csillagokat fürkészte, és próbált olyan mintázatokat találni bennük, amelyeket ismert. Órája nem volt, és nagy segítség lett volna számára, ha kap valami figyelmeztetést a közelgő napfelkelte előtt. Nem lenne jó, ha a barlangon kívül érné, vékony ruhája ugyanis aligha védené meg a Deneb sugaraitól. Azt kívánta, bárcsak sikerült volna magára öltenie az egyik vastagabb szkafandert, azokat azonban az irányítófülke melletti helyiségben tartották, és nem tudott hozzájuk férni, miután bezárta maga mögött az ajtót.

Még mindig a barlang szájánál feküdt mozdulatlanul, felváltva figyelte az eget és a hajót. Egyszer-kétszer talán el is bóbiskolt, de azonnal felébredt, amikor a hajótest mögötti dombokon megcsillantak a felkelő nap első sugarai. Néhány percig úgy tűnt, mintha magányosan lebegnének a sötét üresség közepén, miközben a kékesfehér fény lassan végigkúszott rajtuk; azután, ahogy a nap egyre magasabbra hágott az égen, szép fokozatosan feltárult előtte az egész táj. A hajó ezüst teste szemkápráztatóan csillogott, a róla visszaverődő fény bevilágította a barlangot Cunningham mögött. Könnybe lábadt a szeme, ahogy a zsilipkamrát figyelte. Várta, hogy mikor nyílik ki.

Kénytelen volt elfordítani a tekintetét, csak pillanatokra tudott ránézni a vakítóan csillogó fémfelületre. Ennek következtében több figyelmet szentelt környezetének, mint amennyit egyébként foglalkozott volna vele. Akkor idegesítette ez a helyzet; azóta azonban már ezerszer köszönetet mondott érte a sorsnak.

A bolygó méretét, tömegét és nem létező légkörét tekintve hasonlított a Lunára, de a felszíne teljesen másmilyen volt. Az elképesztő nappali hőséget hirtelen és legalább olyan drasztikus lehűlés követte minden éjjel, ami kiválóan helyettesítette az időjárást. A magaslatokból, amelyek egykor a Luna hegyvonulataival versenghettek, mostanra már csak olyan apró dombocskák maradtak, mint amilyenben Cunningham barlangja is volt. A Föld holdjához hasonlóan, az évezredek óta tartó kopásnak finom por lett az eredménye, amely kupacokban hevert mindenütt. Ugyan mi kavarhatta fel a port egy légkör nélküli, következésképpen szelekkel sem rendelkező bolygón, ütött szöget Cunningham fejébe a kérdés. Egy ideig nyugtalanította, hogy nem találja rá a választ, de aztán észrevett néhány tárgyat a porrétegek között. Először szikladaraboknak gondolta őket, de aztán megbizonyosodott róla, hogy élőlényekről van szó – nyomorult, zuzmószerű teremtmények voltak, de kétségkívül élőlények. Kíváncsiság fogta el, vajon milyen folyadék keringhet a testükben itt, ahol a nappali átlaghőmérséklet jóval az ólom olvadáspontja felett van.

A jelenség, hogy állatok is élnek a bolygón – közepes méretű, rákszerű lények szénfekete páncéllal, amelyek kezdték előásni magukat a porból, amint a nap felmelegítette őket –, egy időre elterelte Cunningham figyelmét pillanatnyi problémáiról. Nem tanulta a zoológiát, de évek óta érdekelte a téma, és mindig volt elég pénze ahhoz, hogy hódoljon a hobbijának. Éveket töltött azzal, hogy bizarr létformák után kutatott a galaxisban, és a földi múzeumok mindig boldogan fogadták utazásainak gyümölcsét, sőt nem ritkán az ő nyomdokain küldték ki saját tudósaikat további példányok begyűjtésére. Elég gyakran került közvetlen életveszélybe, de mostanáig csak a tanulmányozott létformák vagy a csillagközi utazókra ható általános hatások fenyegették. Az űrhajón azonban kihallgatott egy beszélgetést, amelyből kiderült, hogy két segítője el akarja tenni láb alól, a hajót pedig a saját, meg nem nevezett céljaikra akarják felhasználni. Szerette azt gondolni, hogy a felfedezést követő gyors reakciója legalább annyit jelentett, hogy még nem öregedett meg.

De most hagyta, hogy lekössék a figyelmét a denebi létformák.

A Cunningham rejtekhelyétől számított húszharminc méteren belül több ilyen teremtmény is előmászott a porkupacokból, ő pedig reménykedni kezdett, hátha valamelyikük elég közel jön hozzá ahhoz, hogy alaposabban meg tudja vizsgálni. Távolról nagyon is rákszerűek voltak – kerek, lapos testük harminc-negyven centiméter átmérőjű lehetett, és ugyanúgy több pár lábuk volt. Gyorsan mozogtak, megálltak a zuzmószerű növényeknél, tétován beleharaptak mindegyikbe, majd tovább-álltak, mintha kényes ízlésüknek nem felelt volna meg bármelyik. Egyszer-kétszer egymásnak is ugrottak, amikor ugyanarra a zsákmányra egynél többen jelentették be az igényüket, de szemmel látható sérülést nem okoztak egymásnak, és a győztes egy másodperccel sem töltött hosszabb időt a növény megízlelésével, mintha arra harc nélkül szerzett volna jogot.

Cunningham figyelmét teljesen lekötötte a kis élőlények ugrabugrálása, és közben tökéletesen megfeledkezett a saját kényes helyzetéről. Malmeson sisakrádióban felcsendülő hanga térítette magához.

– Ne nézz fel, te ostoba; a ruha a bőrödet megvédi, de a szemedet nem. Gyere a hajó árnyékába, és nézzük meg, mekkora a sérülés!

Cunningham azonnal visszafordult az űrhajó felé. A zsilipkamra ajtaja nyitva volt, mellette tisztán ki tudta venni két ex-asszisztense vaskos alakját. Mindketten a vastagabb munkaszkafandert viselték, amely Cunninghamnek is jól jött volna, mert a két férfi szemmel láthatóan nem szenvedett a hőségtől, pedig mindketten a napon álltak, amikor Cunningham megpillantotta őket. Tudta, hogy a komolyabb égési sebek csak egy idő után jelennek meg, de abban nem nagyon reménykedett, hogy a Deneb sugarainak ilyen halálos hatása lesz segítőire, mivel a szkafandereket pontosan az efféle helyzetekre tervezték. Amellett, hogy a védőruhák hőszigeteltek, s ellátták őket hűtőrendszerrel, sugárzás elleni védelemmel és mechanikai pajzzsal is, olyan nehezek és vastagok voltak, hogy egy nagyobb méretű bolygón szinte mozdulni sem lehetett bennük. Leginkább akkor használták őket, ha valamilyen külső javítást kellett végezni a világűrben.

Cunningham figyelmesen nézte és hallgatta őket, miközben a két férfi behajolt a hajótörzs alá, és felmérte a sérülés nagyságát. Szavaikból úgy vette ki, hogy a hajó alja egy háromszor másfél méteres területen behorpadt, és körülötte körkörösen elhelyezkedő repedések futnak a fémtesten. Ez komoly veszélyt jelentett a hajó szilárdságára, és teljes hosszukban meg kellett őket hegeszteni ahhoz, hogy biztonsággal fel lehessen szállni. Malmeson túl jó mérnök volt ahhoz, hogy ne lássa be ezt a tényt, és Cunningham hallotta, amint azt tervezi, hogy kihoznak egy vezetéket a hegesztőkészülék számára, a hajót pedig megemelik, hogy hozzáférjenek az alján lévő repedésekhez is. Ez utóbbi feladatot pillanatok alatt megoldották. Olyan hatékonyan dolgoztak, hogy az teljesen meglepte Cunninghamet. Végtére is én fogadtam fel őket, gondolta aztán.

Cunningham legnagyobb bosszúságára egyikük percenként felállt, és gondosan körbekémlelt; először a hajónak azon az oldalán, ahol dolgoztak, majd átment a másik oldalra, és ott is megismételte. Hiába volt kicsi a gravitáció, Cunningham tudta, hogy két ilyen ellenőrzés között nem tudja megtenni azt a fél mérföldet, ami a hajótól elválasztja. De még ha meg is tudná, ugráló alakján és fémesen csillogó űrruháján akkor is megakadna a szemük, ha nem őt keresnék a tekintetükkel. Tudta, hogy csak akkor szabad megkísérelnie, ha biztos a sikerben. Vékony szkafandere egy-két perc alatt elviselhetetlenül átforrósodna, és az egyetlen hely, ahol ki tud bújni belőle vagy le tudja hűteni, a hajó fedélzetén volt. Végül bosszúsan meg kellett állapítania, hogy az őrködést addig nem fogják abbahagyni, amíg a zsilipkamra nyitva van. Valahogy muszáj lesz elvonnia a figyelmüket, vagy – egy civilizált ember számára meglehetősen kellemetlen alternatíva – ártalmatlanná tennie őket, hogy fel tudjon jutni a fedélzetre, kizárja őket, és magához vegyen valamilyen fegyvert, amelynek segítségével rájuk kényszerítheti az akaratát. De aztán rájött, hogy fegyverre aligha lesz szüksége; a hajón volt egy tökéletesen működő, közép-hatótávolságú rádióadó, amellyel segítséget hívhat. Ha a két férfi nem rongálta meg, akkor elég lesz kizárnia őket arra az időre, amíg a segítség megérkezik.

Először azonban azt a problémát kellett megoldania, hogyan jusson fel egyedül a fedélzetre. Úgy döntött, hogy napnyugta után alaposabban megvizsgálja a hajót. Úgy ismerte a járművet, mint a saját otthonát – több időt töltött benne, mint bárhol máshol életében –, és tudta, hogy sehol máshol nem lehet bejutni, csak az irányítófülke mellett lévő két főzsilipen, illetve a hajó hátsó részén található két vészzsilipen keresztül. Távozásakor ez utóbbiak egyikét használta. Belülről mindegyiket légmentesen le lehetett zárni, és hirtelenjében nem tudott olyan tervvel előállni, amelynek segítségével kívülről ki tudta volna nyitni valamelyiket. A kukucskáló nyílás, még ha az üveget be is tudta volna törni, túl szűk volt ahhoz, hogy egy űrruhás ember beférjen rajta; ezenkívül pedig semmilyen módon nem lehetett bejutni az űrhajóba, amíg a hajótest egyben maradt. Malmeson nem beszélt volna olyan könnyedén a hegesztésről, ha valamelyik repedés elég nagy lett volna ahhoz, hogy egy felnőtt férfi – vagy akár egy homoki vipera – beférjen rajta.

Cunningham gondolatban megvonta a vállát, majd megerősítette magában az elhatározást, hogy sötétedés után felderítőútra indul. A nap hátralévő részében felváltva figyelte a két dolgozó férfit és a barlang előtt futkározó létformákat – be kellett vallania, hogy az utóbbiakat sokkal érdekesebbnek találta.

Még mindig reménykedett benne, hogy valamelyik majd elég közel megy hozzá, és alaposabban meg tudja vizsgálni, de ez a vágya sokáig nem teljesült. Egyszer az egyik teremtmény nagyjából tíz méterre megközelítette, és „lábujjhegyre” állt – vékony lábai segítségével majd harminc centi magasra feltolta magát, miközben fekete páncéljából két antenna emelkedett ki. Az antennák végén egy-egy emberi szem méretű gomb volt, és azokat lassan körbefordította minden irányban. Cunningham azt gyanította, hogy a gombok valószínűleg szemként funkcionálnak, bár abból a távolságból csak két sima, fekete gömböt látott. Az antenna végül abba az irányba fordult, amerre a férfi volt, majd néhány másodperccel később, miután egyértelműen felmérte a barlang nyílását, a rákszerű élőlény visszaereszkedett korábbi „földszintes” testtartásába, és elsietett. Cunningham azon tűnődött, vajon az ő jelenléte ijesztette-e el; de meglehetősen biztos volt benne, hogy nincs olyan, denebi napfényhez szokott szem, amely átlátna a barlang sötétségén, ő pedig teljesen mozdulatlan maradt, amíg a lény a megfigyelést végezte. Sokkal valószínűbb, hogy inkább a barlangoktól félt, vagy magától a sötétségtől.

Hamarosan bebizonyosodott, hogy valóban volt oka a félelemre, nem sokkal később ugyanis felbukkant egy szintén rákszerű, ám lényegesen nagyobb élőlény a dűnék közül, és megtámadta az egyik legelészőt. A küzdelem túl messze zajlott a barlangtól, így Cunningham nem sok részletet tudott kivenni, de a nagyobb állat gyorsan felülkerekedett áldozatán. Utána megcsonkította a legyőzöttet, majd evett a páncél belsejében lévő húsból, és kiszívta belőle a testnedveket. Mikor végzett, a ragadozó otthagyta a tetemet, feltehetően új zsákmány után kutatva. Alighogy eltűnt, megjelent egy újabb élőlény, amely leginkább egy százlábúra hasonlított, de a hossza legalább tíz méter volt. Ugyanolyan kecsesen hullámzó mozgással közlekedett, mint földi megfelelője.

Az újonnan érkező néhány pillanatig vizsgálgatta a ragadozó ebédjének maradványait, majd megette a nagyobb darabokat. Azután körülnézett, mint aki újabb zsákmányra vágyik, meglátta a barlangot, és Cunningham érthető ijedségére hullámozva elindult felé. A férfi teljesen fegyvertelen volt, és bár a százlábú az eddigiek alapján dögevőnek tűnt, úgy nézett ki, mint ami könnyedén el is tudja ejteni a saját zsákmányát, ha kell. Akárcsak az előző látogató, a százlábú is megállt nagyjából tíz méterre a barlang szájától, és az előzőhöz hasonlóan ő is felemelkedett, hogy jobban szemügyre tudja venni. A baseball-labda méretű „szemek” hosszú másodpercekig meredtek Cunninghamre, majd, akárcsak a másik állat, ez is visszafordult, és a férfi legnagyobb megkönnyebbülésére gyorsan eltűnt az egyik domb mögött.

Ismét eltűnődött rajta, hogy vajon az ő jelenléte ijesztette-e el, vagy általában a sötétség és a barlangok voltak ilyen hatással ezekre a különös életformákra.

Hirtelen eszébe jutott, hogy ha nem az utóbbiról volt szó, akkor talán nyomára akadhat a barlang korábbi lakóinak. Vetett még egy pillantást a két férfira, amint a megemelt űrhajón dolgoztak, majd nekiállt alaposabban megvizsgálni a barlangot.

Változó vastagságú porréteg fedte a padlóját, különösen a falak mellett és a sarkokban állt vastagabban. A kintről beszűrődő fénynek köszönhetően odabent elég világos volt ahhoz, hogy körül tudjon nézni – a légkör nélküli világokon az árnyak nem olyan sötétek, mint azt sokan hiszik –, és szinte azonnal olyan nyomokra bukkant, amelyeket könnyen hagyhatott az imént látott élőlények valamelyike. Elég sok volt belőlük ahhoz, hogy Cunningham megállapítsa, ez egy meglehetősen gyakran látogatott környék; és egyre inkább úgy tűnt, hogy a férfi jelenléte az, ami távol tartja az állatokat.

A hátsó fal közelében talált egy üres héjat, amelyben egykor egy négy részből álló, ízelt láb lehetett. Könnyű volt, és ahogy felemelte, látta, hogy a húst vagy kiették, vagy kirothadt belőle. Kicsit furcsának tűnt, hogy egy légkör nélküli környezetben, ilyen szélsőséges hőmérsékleti viszonyok mellett hogyan rothadhatott meg valami, bár a barlang kevésbé volt kitéve ezeknek a szélsőségeknek, mint a kinti világ. Cunningham kíváncsi lett volna, a láb vajon a testtel együtt érkezett-e a barlangba, vagy önállóan, egy másik élőlény ebédjének részeként. Ha az előbbi, akkor a többi darabnak is valahol itt kell lennie, gondolta.

Ott is voltak. Néhány percnyi ásás után sikerült kiemelnie a porból egy kisebb, rákszerű élőlény teljes páncélját. Cunningham a darabokat odavitte a barlang bejáratához, hogy egyszerre tudja megvizsgálni azokat és közben szemmel tartani a hajót.

Elsőként az érdekelte, hogy a gombok valóban szemek-e. Hiába vizsgálta meg a felszínüket, semmit nem sikerült kiderítenie, ezért az egyiket megpróbálta óvatosan leválasztani a száráról. Végül sikerült letörnie, és ahogy sejtette, a gomb üreges volt. Retinának nem találta benne nyomát, de mivel a páncél többi darabjában sem maradt hús, ez semmit nem bizonyított. Hirtelen ötlettel Cunningham fogta a fekete, kagylószerű héj elülső darabját, és a szeme elé emelte; s valóban, amikor a vakítóan csillogó űrhajó felé fordította, apró fénysugár szűrődött át egy mikroszkopikus nyíláson. A gömb valóban szem volt, amely a camera obscura elvén működött – igazán találó szerkezet egy olyan világon, ahol ennyire sok a fény. Éjszaka, természetesen, nem sok hasznát venni, de ezen a bolygón más látószerveknek sem. Cunningham ismét szembetalálta magát a problémával, hogy az itteni állatok vajon honnan szereztek tudomást a jelenlétéről – eredeti feltevése, miszerint egy denebi fényhez szokott szem aligha tud bármit is kivenni a barlang sötétjében, úgy tűnt, hogy helytálló.

Tovább rágódott a kérdésen, miközben tessék-lássék megvizsgálta a csontváz többi részét is. A látást, úgy tűnt, kizárhatja; a légkör hiánya miatt a szaglás és a hallás sem jöhetett szóba; az ízlelés és a tapintás pedig fel sem merülhetett a jelenlegi körülmények között. Nem szeretett volna a tudatlanok végső menedékéhez fordulni, miszerint valamilyen „érzékelésen túli” módon észlelték a jelenlétét, de nem látott más megoldást.

Hihetetlennek tűnhet, hogy egy olyan helyzetben lévő férfit, mint Laird Cunningham hogyan foglalhatott le ennyire egy probléma, amely ennyire nem állt összefüggésben a személyes túlélésével. Márpedig léteznek efféle emberek, és a legtöbben ismernek is olyan személyt, aki képes így függetleníteni magát a körülményektől. Laird Cunningham kiváló példa volt erre a típusra. Egyszerre csak egy témára tudott koncentrálni, és most szándékosan tette félre a személyes problémáját egy időre.

Tűnődését, mielőtt még sikerült volna felboncolnia a tetemet, félbeszakította egy rákféle ragadozó felbukkanása. Az állat ugyanott állt meg, ahol a többi is, mintegy tíz méterre a barlang bejáratától – úgy tűnt, ez itt a szokásos megfigyelési távolság –, majd vékony lábai segítségével felemelte magát, és körbepásztázta a környéket. Cunningham félig viccből, félig őszinte kíváncsiságból, fogta a csontváz egyik levágott lábát, és a ragadozó felé hajította. Az egyértelműen látta a repülő végtagot, de kísérletet sem tett arra, hogy megközelítse vagy megegye. Helyette Cunningham felé fordította szemét, majd sietve odébbállt, egyértelműen veszélyesnek ítélve a környéket.

Az állatnak azonban, úgy tűnt, nem túl jó a memóriája, néhány perccel később ugyanis a férfi ismét megpillantotta. Egy kisebb rákot akart becserkészni, amelyik épp egy növényt kóstolgatott. Cunningham ezúttal sokkal jobban meg tudta figyelni a küzdelmet és az azt követő lakmározást, mint az előbb, mert jóval közelebb zajlott a barlanghoz; a dolog végkimenetele azonban most teljesen más lett. Az óriás százlábú, vagy valamelyik fajtársa, akkor jelent meg, amikor a ragadozó még nem fejezte be az ebédet, és szédítő sebességgel rontott rá győztesre és legyőzöttre egyaránt. Az előbbi már csak akkor vette észre, amikor késő volt; mindkét fekete test eltűnt a lény állkapcsában, amiről Cunningham addig azt remélte, hogy csak dögevő.

A férfi számára különösen az tette érdekessé az epizódot, hogy amikor a százlábú közeledett, átvágott a növényevők egy csoportján, amik erre egyhangúlag elkezdtek sprintelni a barlang felé. Cunningham először arra számított, majd ezek is megtorpannak, amikor észreveszik, hogy a barlang már foglalt, de nem így történt. Szemmel láthatóan ő volt a kisebbik rossz, és a rákszerű lények elszáguldottak mellette – egyikük még a barlang bejáratában fekvő férfin is átmászott – aztán nekiálltak beásni magukat a porba. Cunningham élvezettel figyelte őket: házhoz jöttek vizsgálódásának alanyai.

Amikor az utolsó is eltűnt a porban, visszafordult a külvilág felé. A százlábú épp akkor fejezte be a táplálkozást. Ezúttal azonban ahelyett, hogy villámgyorsan eltűnt volna, felszaladt az egyik legmagasabb dűne tetejére, és kiegyenesedett, mint egy hatalmas órarugó. Cunningham rájött, hogy arról a helyről minden irányba meglehetősen nagy távolságra elláthat.

Mivel a százlábú nyilvánvalóan nem akart továbbállni egy ideig, a két férfi pedig még mindig dolgozott, Cunningham úgy döntött, megvizsgálja az egyik növényevőt. Odament a legközelebbi falhoz, lehajolt, és óvatosan belemélyesztette ujjait a porba. Szinte azonnal beleütközött egybe a keze, és kiemelt a fényre egy vergődő, fekete rákot. Rájött, hogy ha egy kézzel tartja, fejjel lefelé, akkor az a lábaival semmin nem tud fogást találni, és a vadul kapálódzó végtagok ellenére meg tudja vizsgálni az állat testének alsó részét.

Az állkapcsok, amelyek most bőszen nyíltak és csukódtak, éles fogakkal voltak felszerelve, ami érdekes dolgokat sejtetett a táplálékául szolgáló növényekről. Erős rágószerveivel Cunningham szerint az állat le tudta volna harapni űrruhájának egyik ujját, ezért igyekezett távol tartani magát tőle.

A férfi kíváncsi volt az élőlény belső mechanizmusára, amely lehetővé tette, hogy levegő nélkül is életben maradjon, és azon gondolkodott, hogyan ölhetné meg úgy, hogy a lehető legkevesebb kárt tegye benne. Nyilvánvalóan jó néhány órát képes túlélni a Deneb sugarai nélkül, ami a legfőbb energiaforrás, de a testhőmérséklete elég magas ahhoz, hogy még a kesztyűn keresztül is süssön, ezért Cunningham elvetette azt az ötletet, hogy „sötétségbe” fojtja. Ugyanakkor kellett lennie olyan pontnak a testén, amelyen keresztül egy jól irányzott ütéssel mozgásképtelenné teheti vagy megölheti. Körülnézett, alkalmas fegyver után kutatva.

A barlang bejáratánál lévő sziklán jó néhány repedés futott végig, ami feltehetően a hőtágulás és – összehúzódás következménye volt. Némi erőfeszítés árán lepattintott egy hegyes, meglehetősen nehéz darabot. A követ a jobb kezébe fogta, az állatot a hátára fektetve leszorította a földre, és remélte, hogy van valami, hasi idegközpontnak megfelelő része.

Az állat azonban túl gyors volt hozzá képest. A lábak, amelyek a levegőben hasztalanul mar-kolásztak, elég hajlékonynak bizonyultak ahhoz, hogy földet érve megkapaszkodjanak, és mielőtt Cunningham lesújthatott volna, már talpra is állt, s minden addigi mozdulatát megszégyenítő sebességgel elviharzott.

A férfi vállat vont, és kiásott egy másikat. Az állatot ezúttal a kezében fogta, miközben a másik kezével nekiütötte a szikladarabot páncélzata hasi részének. Semmilyen észrevehető hatást nem ért el vele, de nem mert erősebbet ütni, nehogy összetörjön a páncél. Többször is megismételte a mozdulatot, de az eredmény nem változott, és Cunningham kezdte elveszíteni a türelmét. Végül aztán bekövetkezett az, amitől tartott. A fekete páncél megadta magát, a szikladarab pedig elég mélyen belefúródott ahhoz, hogy megsebezze a belső szervek nagy részét. A lábak még rándultak néhány utolsót, majd mozdulatlanná dermedtek, Cunningham pedig bosszúsan felkiáltott.

Reménykedve lefejtette az állatról a páncél darabjait, és egy pillanatig döbbenten meredt a testüregeket kitöltő folyadékra. Ezüstszínű, fémesen csillogó lé volt. Cunningham azt mondta volna rá, hogy higany, ha nem látta volna, hogy megnedvesíti az állat szerveit, és ha a hőmérséklete nem lett volna jóval a higany forráspontja felett. Még mindig ezen morfondírozott, amikor hirtelen durván meglökték hátulról, a halott élőlény pedig kiesett a kezéből. Az ütéstől előrebukfencezett, egyenesen neki a barlang hátsó falának. Ahogy felállt, rémülten látta, hogy támadója nem más, mint az óriás százlábú.

Jó étvággyal elfogyasztotta Cunningham vizsgálódásának tárgyát, mindössze néhány páncéldarabot köpött vissza belőle. Miután az utolsó is földet ért, a százlábú, akárcsak korábban, felemelte a testét, és az űrruhás férfi felé fordította pupillájának gombostűfejnyi nyílásait.

Cunningham vett egy mély lélegzetet, és szorosabban markolta a hegyes szikladarabot, noha tudta, hogy aligha van esélye legyőzni az állatot. Az állkapcsa legalább olyan hatékonynak tűnt, mint a kis növényevőé, méretét tekintve pedig elég nagy volt ahhoz, hogy leharapja vele egy ember lábát.

Vagy öt másodpercig mozdulatlanul nézték egymást, majd a férfi elmondhatatlan megkönnyebbülésére a százlábú ugyanarra a következtetésre jutott, mint az előző alkalommal: megfordult, és a tőle megszokott gyorsasággal kiviharzott a barlangból. Ezúttal nem maradt a közelben, s még akkor is nagy sebességgel hullámzott a teste, amikor eltűnt Cunningham szeme elől.

A férfi enyhén remegő lábbal tért vissza a barlang bejáratához. Leült egy olyan pontra, ahonnan szemmel tudta tartani a hajót, majd elkezdett gondolkodni. Több érdekes pontja is volt az imént történteknek, és minél tovább törte rajtuk a fejét, annál lenyűgözőbbnek találta őket. A százlábú nem látta, vagy legalábbis nem vette üldözőbe azt a növényevőt, amelyik megszökött Cunninghamtől, és kiszaladt a barlangból. Ahogy végiggondolta a nap történéseit, rájött, hogy a lény mindig csak az után lendült támadásba, hogy „vér” folyt – kétszer a ragadozók vették egy növényevő vérét, egyszer pedig maga Cunningham. Az szemmel láthatóan nem számított, hogy az áldozat hol volt – kétszer a napon, egyszer a barlang félhomályában. Íme a bizonyíték, hogy a százlábú lát a sötétben is. De nem csak döghúson élt. Cunningham jól emlékezett rá, hogy a második esetben a rákszerű ragadozó is az állkapcsai között végezte. Nyilvánvalóan képes lett volna felülkerekedni a férfin, mégis mindkétszer visszatáncolt, amikor pedig remek lehetősége lett volna a támadásra. Mégis mi volt az oka annak, hogy a harc és a vér odavonzotta, az embertől azonban megijedt? Mi ijesztette meg az összes többi élőlényt is?

Egy olyan bolygón, amelynek volt légköre, Cunningham azonnal tudta volna a választ – a szag. Az ő fejében azonban a szaglószervek egyet jelentettek a légzőszervekkel, márpedig ezek a lények biztosan nem lélegeztek.

Ne kérdezzék, miért tartott neki ilyen sokáig. Azt gondolhatnánk, hogy a különös szemek káprázatos alkalmazkodóképessége éppen elég árulkodó volt. Nézzük el neki, hogy mégsem jött rá azonnal. Valószínűleg Kolumbusz is megbocsátott azoknak a barátainak, akik nem tudták megoldani a tojásproblémát.

Végül azonban rájött a megoldásra, és rendesen fel is bosszantotta magát, hogy ilyen sok idő kellett hozzá. Számunkra a szem egy olyan szerv, amely képpé alakítja át a sugarakat; az orr pedig egy olyan eszköz, amely jelzi tulajdonosának a molekulák jelenlétét. Ha el akarja képzelni a molekulák forrását, a fantáziáját kell használnia. De hogyan neveznénk egy olyan szervet, amely a szagokat alakítja át képpé?

Mert azok a „szemek” pontosan ezt tették. Ennek a kis világnak a szinte tökéletes vákuumában a gázok nagy sebességgel terjedtek – molekuláik pedig gyakorlatilag egyenes vonalban szálltak felfelé. Tökéletesen helytálló volt a camera obscura elven működő szemek ötlete, a retina azonban a szaglóideg végződéseiből épült fel, nem pedig a fotoszenzitív szervek pálcikáiból és csapjaiból.

Úgy tűnt, mindennek ez a nyitja. Az élőlényeknek teljesen közömbös volt, hogy milyen fényviszonyok között van az, akit vizsgálnak. A Deneb által bevilágított nyílt terek vagy a barlang viszonylagos sötétsége, nekik teljesen mindegy volt, feltéve, hogy valamiből szállnak fel molekulák a környéken. És ugyan miből nem? Minden anyagnak, szilárdnak és folyékonynak egyaránt, megvan a maga gőznyomása; a Deneb sugarai hatására valószínűleg olyan anyagok is párolognak, és ennek megfelelően láthatóvá válnak az itt élő lények számára, amelyek más körülmények között nem – például a fémek. Az itteni állatok testnedve nyilvánvalóan valami fém volt – valószínűleg ólom, ón, bizmut vagy valami hasonló, esetleg, ami még valószínűbb, ezek keveréke. A sejtjeik pedig nyilván fém kolloidok voltak.

De ennek kiderítése már a biokémikusokra tartozott. Cunningham egy ideig azzal szórakoztatta magát, hogy elképzelte a szagok és színek közötti analógiát; a könnyű gázok, mint az oxigén és a nitrogén, biztosan ritkák errefelé, és azok az apró mennyiségek, amelyek az űrruhájából felszálltak, teljesen újak lehettek a bolygó élőlényei számára. Ez valószínűleg úgy hatott az idegrendszerükre, mint a tűz a földi vadállatokra. Nem csoda, ha a százlábú is inkább úgy döntött, hogy szégyen a futás, de hasznos.

Most, hogy a kevésbé égető problémát sikerült megoldania, Cunningham ismét a saját túlélésének kérdésére koncentrálhatott. Nem kellett sokáig tűnődnie, mire rájött, hogy azt is ugyanúgy meg fogja oldani. Lassan elmosolyodott, egy ötlet kezdett alakot ölteni a fejében – egy ötlet, amely a fémes vér gőznyomására, egykori segítői munkaruhájára és a soklábú teremtmények vérszomjára épült. Egyiknek a tulajdonságai felől sem voltak kétségei. A terv megszületett, elégedett volt vele. Mosolyogva elhelyezkedett, és várta a naplementét.

A Deneb már jócskán túl volt a zeniten. Cunningham nem tudta, mennyi idő lehet még hátra, mert nem volt nála óra, és hamarosan rá kellett jönnie, hogy az idő sokkal lassabban telik, ha nincs mivel elfoglalnia magát. A délután előrehaladtával beljebb kellett húzódnia a barlang bejáratától, mert a lenyugvó nap kezdett besütni. Közvetlenül a naplemente előtt teljesen nekiszorult az egyik oldalfalnak. A Deneb gyilkos sugarai egyenesen besütöttek a bejáraton, alig maradt olyan hely, amelyet ne világítottak volna be. Cunningham megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a halálos égitest végül eltűnt a dombok mögött.

A kis növényevők már régen magukhoz tértek az ijedségből, és elhagyták a barlangot. Cunningham nem próbálta megállítani őket. Most azonban kilépett a szabad ég alá, és egyenesen a legközelebbi porbuckához ment, amelyet halványan megvilágított a csillagok fénye. Néhány másodpercig kellett csak keresgélnie, és máris talált egy kapálódzó növényevő rákot. Visszavitte a barlangba, majd óvatosan bekapcsolta az övére erősített lámpát, és bevilágította vele az üreget. Összekapart egy nagyobb kupac port, lábával hosszú lyukat vájt a közepébe, aztán ugyanannak a kőnek a segítségével, amelyet korábban használt, megölte az állatot, „vérét” pedig belecsorgatta a porból készült öntőformába.

A folyadék valóban fémes volt, és gyorsan megfagyott. Alig két-három perc múlva Cunninghamnek rendelkezésére állt egy ezüstszínű pálcika, nagyjából olyan vastag, mint egy ceruza, és úgy tizenöt centiméter hosszú. Először egy kicsit aggódott a százlábú miatt, de az állat vagy nem „látta” a barlangot, vagy áldozataihoz hasonlóan éjszakára beásta magát.

Cunningham fogta a pálcikát, ami nagyjából olyan rugalmas volt, mint egy hegesztőpálca, lekapcsolta a lámpát, majd óvatos, rövid ugrásokkal megközelítette az űrhajót. Egyik férfit sem látta, és a hegesztőfelszerelésüket is bevitték magukkal – már ha egyáltalán kihozták, az utolsó néhány órában ugyanis Cunningham már nem tudta szemmel tartani őket. A hajótest még mindig meg volt emelve, így könnyedén be tudott mászni alá, és a lámpája segítségével megvizsgálta a sérüléseit. Pontosan azt találta, amit a két férfi szavaiból kikövetkeztetett; elmosolyodott, fogta a kis fémpálcikáját, és munkához látott. Amikor végzett, előbújt, talált egy újabb növényevőt, és ismét visszamászott az űrhajó alá. Utána még egyszer körbejárta a hajót, ellenőrizte mind a négy zsilipet, de ahogy sejtette, zárva voltak.

Ezen nem lepődött meg, és csalódottságot sem érzett. Minden további ceremónia nélkül elindult vissza a barlanghoz, amit egy kicsit nehezen talált meg a halvány csillagfényben. Inkább hőszigetelési, mint kényelmi okokból fészket készített magának porból, lefeküdt rá, és megpróbált elaludni. Ahogy azonban azt előre sejtette, nem járt sikerrel.

Az éjszaka ennek megfelelően elviselhetetlenül hosszúra nyúlt. Szinte megbánta, hogy előző éjszaka olyan figyelmesen tanulmányozta a csillagok állását, így ugyanis tisztán látta, milyen távoli még a napfelkelte, nem bízhatott abban, hogy mire legközelebb kinyitja a szemét, a Deneb már fent jár az égen. Végül mégis eljött a reggel, és a völgy túloldalán lévő dombokat egymás után gyújtották lángra a felkelő nap sugarai. Cunningham felállt, és kinyújtóztatta a tagjait. Teljesen el volt merevedve, az űrruha még egy jobb ágyon is pocsék hálózsáknak bizonyult volna.

Ahogy a fény elérte az űrhajót, és ragyogó ezüstorsóvá változtatta, nyílt a zsilipkamra ajtaja. Cunningham biztosra vette, hogy a két férfi minél előbb be akaj fejezni a munkát, és valószínűleg legalább olyan türelmetlenül várták már a napfelkeltét, mint ő. A terve legalábbis erre épült.

A sisakrádiójában hallott párbeszédből ítélve először Malmeson lépett ki a zsilipből. Megfordult, és a társa odaadta neki a hegesztőpisztolyt meg egy csomag hegesztőpálcát. Azután mindketten a horpadáshoz mentek, ahol folytatni akarták a munkát. Szemmel láthatóan egyikük sem vette észre az egyik repedésbe beillesztett fémpálcikát – talán előző nap maguk is hagytak ott néhány hasonlót. Akárhogy is, Malmeson lefeküdt, bemászott a hajótörzs alá, a másik pedig adogatta neki a szükséges szerszámokat.

A növényevő rákok elkezdtek kikászálódni a porból, Malmeson pedig bekapcsolta a hegesztőpisztolyt. Cunningham elégedetten bólintott; ennél akkor sem lehetett volna tökéletesebb az időzítés, ha a két férfi szándékosan együttműködött volna vele. Kiállt a barlang bejárata elé, de vigyázott, hogy még mindig árnyékban maradjon. Percekig fürkészte a tájat, de egyelőre csak a növényevők szaladgáltak a dombok között.

Már épp kezdett aggódni, hogy a vendégek, akiket meghívott, túl messze vannak ahhoz, hogy meghallják az üzenetet, amikor megpillantott egy hosszú, fekete testet, amint nyaktörő sebességgel hullámzik a hajó felé. Elégedetten elmosolyodott; aztán hirtelen felvonta a szemöldökét, mert meglátta, hogy szorosan az első nyomában egy másik százlábú is közeledik.

Gyorsan körülnézett, és meg kellett állapítania, hogy még négy szörnyeteg siet a hajó irányába. A csalira, amelyet kivetett, többen haraptak rá, mint várta. Biztos volt benne, hogy a két férfi fel van fegyverezve, nem is akarta legyilkoltatni őket a százlábúakkal. Mindössze egy kis figyelemelterelésre vágyott, hogy gond nélkül eljuthasson a zsilipkamráig.

Felállt, és felkészült a futásra. Malmeson segítője megpillantotta az első közeledő százlábút, és azonnal szólt a másiknak, hogy hagyja abba a hegesztést. Annak alig volt ideje talpra állni, mire az első két támadó már oda is ért hozzájuk. Ugyanabban a pillanatban Cunningham kilépett a napfényre, és minden erejét beleadva elkezdett ugrálni az egyetlen menedék felé, amely létezett számára.

A Deneb sugarainak perzselő forróságát azonnal megérezte. Még a táv egyharmadánál sem járt, amikor a hátát égetni kezdte az űrruha. Egykori legénysége is meleg pillanatokat élt át; összesen tíz fekete szörnyeteg indult el feléjük, amikor megérezték a számukra ellenállhatatlan illatot – vagy káprázatos színt? –, amit az váltott ki, hogy Malmeson a hegesztőpisztolyával hozzáért természetes zsákmányuk megfagyott véréhez. Mostanra pedig még több párolgott ebből az anyagból a bolygó talaján, mivel Malmeson harcba szállt a támadókkal. Lángszórót használt, az azonban kicsit lassan hatott olyan élőlényekkel szemben, amelyeknek olvadt fém csörgedezett az ereiben. Társa sem volt sokkal hatékonyabb, aki a hegesztőpisztolyt nyomta neki a túl közel merészkedőknek. A szó szoros értelmében Vonagló testek tömegén kellett átgázolniuk, hogy eljussanak a zsilipkamráig. Egyikük sem vette észre Cunninghamet, aki a gyenge gravitáció ellenére már tántorgott, sisaküvegét pedig bepárásította a saját izzadsága, de előttük érte el a kamra ajtaját, és azonnal el is tűnt mögötte.

Emberből volt, ezért a külső ajtót nyitva hagyta, de a belsőt bezárta, mielőtt továbblépett volna az irányítófülkébe. Ott sietség nélkül kibújt az űrruhájából, csak annyi időre hagyta félbe a mozdulatsort, hogy lekapcsolja a hegesztőpisztoly áramellátását, miután hallotta, hogy becsukódik a külső ajtó. A lángszóró nem tudott kárt tenni a hajó ötvözetében, a belső ajtó szilárdságához pedig nem fért kétség. A két férfi biztonságban volt, minden szempontból.

Most, hogy a hegesztőpisztoly lekerült az aktív fenyegetések listájáról, befejezte a vetkőzést, bekapcsolta a rádióadót, és pontos pozíciója megjelölésével, higgadtan segélyhívást küldött az űrbe. Azután bekapcsolta a helyzetjelzőt, hogy a megmentésére érkezők megtalálják majd a bolygón; és csak ezek után lépett kapcsolatba a sisakrádiójukon keresztül a két fogollyal, akikkel tudatta, hogy milyen intézkedéseket tett.

– Nem akartuk mi bántani magát – mondta Malmeson. – Csak a hajót akartuk. Tudom, egész jó pénzt fizetett nekünk, de amikor arra gondoltam, mennyit kereshetnénk, ha nem csak ostoba állatok meg növények után kutatnánk azokon a világokon, nem tudtam uralkodni magamon. Most már nyugodtan elengedhet bennünket; esküszöm, hogy semmivel nem fogunk próbálkozni... még nem tudunk felszállni, és azt mondja, hogy egy őrhajó már úton van. Mit szól hozzá?

– Sajnálom, hogy nem szereti a hobbimat – felelte Cunningham. – Én szórakoztatónak találom, és néha még gyakorlati haszna is akad, de nem akarom azzal fájdítani a szívét, hogy beszámolok a legutóbbi felfedezésemről. Azt hiszem, nyugodtabb vagyok, ha maguk ketten ott maradnak a zsilipkamrában; a mentőhajó néhány órán belül itt lesz, ha pedig víz és élelem nincs a szkafanderükben, azért csak magukat hibáztathatják.

– Azt hiszem, ezúttal maga győzött – mondta Malmeson.

– Igen, én is azt hiszem – válaszolta Cunningham, és kikapcsolta a rádiót.

Illés Róbert fordítása