H. BEAM PIPER - SKIZOFRÉN TÖRTÉNELEM Antológia

PIPER, H(orace) BEAM (1904-1964)

Született: 1904. március 23., Altoona, Pennsylvania, Egyesült Államok

Meghalt: 1964. november 6., Williamsport, Pennsylvania, Egyesült Államok

Díj: Prometheus Hall of Fame-díj

Jelölések: Hugo-díj a legjobb regény kategóriában, Retro Hugo-díj a legjobb kisregény kategóriában

 

Magyar nyelvű bibliográfia:

 

Regény

 

Fuzzy Sapiens, Ace Books, 1964

"Bundás népség", Móra, 1993., ford. Szummer Csaba

E-book: Bundás népség

 

Novellák

 

He Walked Around the Horses, Astounding Apr 1948

"Aki megkerülte a lovakat", Interpress Magazin Jul 1981, ford. Gálvölgyi Judit

"Skizofrén történelem", Metagalaktika 9, szerk Kuczka Péter, Móra, 1986, ford. S. Kovács Judit

 

Ministry of Disturbance, Astounding Dec 1958

"Bomlasztási Minisztérium", Galaktika Nov 1991, ford. Füssi-Nagy Géza

 

Omnilingual, Astounding Feb 1957

"Az univerzális nyelv", Galaktika 18, szerk. Kuczka Péter, Kozmosz, 1976, ford. Vámosi Pál

H. Beam Piper - SKIZOFRÉN TÖRTÉNELEM

(megjelent AKI MEGKERÜLTE A LOVAKAT címmel is)

 

1809 novemberében rejtélyes körülmények között, véglegesen eltűnt egy Benjamin Bathurst nevű angol férfi.

Úton volt Hamburgba Bécsből, ahol kormányát képviselte annál az udvarnál, amit Napóleon meghagyott az Osztrák Birodalomból. Miközben Perleburgban, egy poroszországi fogadóban éppen azt figyelte, miként váltják fogatához a lovakat, egyszer csak eltűnt titkára és inasa szeme elől. Senki sem látta, hogy elhagyta volna a fogadó udvarát. Senki sem látta soha többé.

Legalábbis akkor és ott nem…

 

I.

 

(Eugen von Krutz báró, rendőrminiszter levele a berchtenwaldi gróf őkegyelmességéhez, Őfelsége III. Frigyes Vilmos, Poroszország királya kancellárjához.)

 

1809. november 26.

Kegyelmes uram!

Egy olyan körülmény jutott minisztériumunk tudomására, melynek jelentőségét nem tudnám pontosan meghatározni, de mivel úgy tűnik, bel-és külföldi államügyeket érint, véleményem szerint elég fontos ahhoz, hogy tudassuk excellenciás urammal. Őszintén szólva nem vagyok hajlandó további lépéseket tenni az ügyben, őkegyelmessége útmutatásai nélkül.

A helyzet röviden a következő: Fogva tartunk itt, a minisztériumban egy embert, aki azt állítja, hogy Benjamin Bathurstnek hívják és angol diplomata. Tegnap vette őrizetbe a perleburgi rendőrség, egy ottani fogadóban történt rendbontás miatt; a vád nyilvános helyen történt rendzavarás és gyanús viselkedés. Letartóztatásakor egy dossziét találtunk nála, olyan különös iratokkal, hogy a helyi hatóságok nem vállalták a felelősséget, így elküldték hozzánk Berlinbe.

Miután kihallgattuk ezt az egyént, és átvizsgáltuk az iratait, be kell vallanom, én is ugyanilyen helyzetben vagyok. Meggyőződésem, hogy ez nem egy szokványos rendőrségi ügy; van benne valami nagyon furcsa és zavarba ejtő. A férfi állításai önmagukban olyan hihetetlenek, hogy igazolják azt a feltételezést, miszerint őrült. Én személy szerint nem értek egyet ezzel, tekintettel teljesen ésszerű viselkedésére és az iratokra. Az egész ügy megdöbbentő és felfoghatatlan!

Mellékelem a kérdéses iratokat, a Perleburgban felvett vallomások másolatait, unokaöcsém, Rudolf von Tarlburg hadnagy hozzám írt levelével együtt. Az utóbbit Őexcellenciája fokozott figyelmébe ajánlom; von Tarlburg hadnagy nagyon józan, fiatal tiszt, egyáltalán nem hóbortos, és nincs nagy fantáziája. Sokáig tarthatott, amíg annyira tudták befolyásolni, ahogy írja.

Az állítólagos Benjamin Bathurstöt a minisztérium egyik lakosztályába zártuk; rangjának megfelelően bánunk vele, csak mozgásszabadságában korlátoztuk.

Türelmetlenül várom Őexcellenciája utasításait stb. stb…

KRUTZ

 

II.

 

(Traugott Zeller Oberwachtmeister, Staatspolizei, 1809. november 25-i jelentése Perleburgból.)

 

November 25-én szombaton délután körülbelül két óra tíz perckor a rendőrségen tartózkodtam, amikor beállított egy ember, akit Franz Bauerként ismerek; Christian Hauck Kard és Jogarhoz címzett perleburgi fogadójának inasa. Ez a Franz Bauer bejelenést tett Ernst Hartenstein Staatspolizeikapitännél, miszerint egy őrült garázdálkodik a fogadóban, ahol ő, Franz Bauer dolgozik. Ezért aztán Hartenstein Staatspolizeikapitän utasított, hogy menjek a Kard és Jogarhoz címzett fogadóba, és ott saját belátásom szerint teremtsek rendet.

Amikor a fent nevezett Franz Bauerral együtt megérkeztem a fogadóba, az ivóban nagy tömeget találtam, középütt a tulajdonos, Christian Hauck, aki egy idegennel pörlekedett. Ez az idegen úriember benyomását keltette, utazóruhában volt, hóna alatt egy kis bőr irattartó. Amint belépek, hallom, hogy erős angol akcentussal, németül sértegeti a kocsmárost, az említett Christian Hauckot, azzal vádolja, hogy kábítószert kevert az ő, az idegen borába, és ellopta az ő, az idegen négyes fogatát, és elszöktette az ő, az idegen titkárát és az inasát. A fent nevezett Christian Hauck ezt fennhangon tagadta, és a kocsmában lévő emberek az ő pártjára álltak, az idegent pedig őrültnek titulálták.

Amint beléptem, a király nevében megparancsoltam, hogy mindenki maradjon csendben, és akkor, mivel a vitából úgy tűnt, ő a sértett, felkértem a külföldi urat, adja elő panaszát. Erre elismételte a fogadós elleni vádjait, miszerint Hauck vagy inkább egy másik ember, aki hasonlított hozzá, és azt állította magáról, hogy ő a tulajdonos, kábítószert kevert a borába, ellopta a fogatát, és megszökött az ő titkárával és inasával együtt. Ekkor a kocsmáros és a bámészkodók mind kiabálni kezdtek, visszautasították és megcáfolták a vádakat, úgyhogy botommal az asztalra kellett csapnom, hogy rendet teremtsek.

Aztán felszólítottam a fogadóst, Christian Hauckot, válaszoljon az idegen vádjaira; aki ezt meg is tette, mindent tagadott, azt állította, hogy az idegen nem is ivott bort a fogadóban; csak néhány perccel ezelőtt rontott be, a vádjait kiabálva, és sem titkár, sem inas, sem kocsis, sem négyes fogat nem volt a fogadóban, és az úr egy dühöngő őrült. Felszólította az ivóban üldögélő embereket, hogy tanúsítsák mindezt.

Akkor felkértem az idegent; igazolja magát. Azt mondta, Benjamin Bathurstnek hívják, és angol diplomata, épp most tér vissza Bécsből Angliába. Bizonyításképpen dossziéjából különféle iratokat vett elő. Ezek egyike a Porosz Kancellária menlevele volt, mely szerint ő Benjamin Bathurst. A többi iratot angolul írták, mindegyiket pecséttel látták el, hivatalos dokumentumoknak látszottak.

Ezek alapján felszólítottam, hogy jöjjön velem a kapitányságra, ugyanúgy a kocsmárost és a három embert, akiket a fogadós tanúként akart magával hozni.

TRAUGOTT ZELLER

Oberwachtmeister

 

A jelentést jóváhagyta: ERNST HARTENSTEIN

Staatspolizeikapitän

 

III.

 

(Az állítólagos Benjamin Bathurst vallomása, felvéve a perleburgi kapitányságon, 1809. november 25-én.)

 

Nevem Benjamin Bathurst, és őfelsége az angol király kormányának rendkívüli és meghatalmazott nagykövete vagyok őfelsége I. Ferenc osztrák császár udvarában, legalábbis voltam, míg az ausztriai fegyverletételt követő események szükségessé nem tették Londonba való visszatérésemet. Huszadikán, hétfőn reggel indultam Bécsből, Hamburgba, hogy onnan hajóval folytassam utam hazáig; saját négyes fogaton utaztam, titkárom, Bertram Jardine és inasom, William Small - mindketten brit állampolgárok - és egy osztrák kocsis, Josef Bidek kíséretében, akit erre az útra fogadtam fel. Mivel feltétlen el akartam kerülni a francia csapatokkal való találkozást, kénytelen voltam kitérőt tenni nyugat felé, egészen Salzburgig, mielőtt északnak, Magdeburgnak vettük volna az irányt, és ott átkeltünk az Elbán. Gerat elhagyva, nem tudtam lovakat váltani egészen Perleburgig, ahol a Kard és Jogarhoz címzett fogadónál álltam meg.

Miután megérkeztünk, fogatomat az udvaron hagytam, míg titkárommal, Mr. Jardine-nal bementem a fogadóba. Egy ember, nem ez a fickó, hanem egy másik gazember, akinek nagyobb szakálla, de kisebb pocakja volt, a ruhája is elnyűttebb, viszont annyira hasonlított erre, mintha testvérek lennének, úgy mutatkozott be mint a tulajdonos; meg is állapodtam vele a lovak váltásáról, majd egy üveg bort rendeltem magamnak és a titkáromnak, valamint kifizettem egy-egy kancsó sört az inasomnak és a kocsisnak. Ezután Jardine-nal beültünk az ivóba egy asztalhoz, és ott borozgattunk egészen addig, amíg vissza nem jött az az ember, aki a fogadósnak mondta magát, és közölte velünk, hogy a friss lovakat befogták a kocsiba, indulhatunk. Akkor kimentünk az udvarra. Megnéztem a két bal oldali lovat, aztán visszajöttem, hogy szemügyre vegyem a két jobb oldalit, de közben megszédültem, mintha össze akarnék esni, és minden elsötétült a szemem előtt. Azt hittem, az ájulás környékez, bár ez soha nem szokott velem előfordulni; kinyújtottam a kezem, hogy megkapaszkodjam az oszlopba, ahová a lovakat kötik ki, de nem találtam. Most már biztos vagyok benne, hogy egy időre elvesztettem az eszméletem, mert mikor magamhoz tértem, a fogat és a lovak eltűntek, és helyükön egy nagy társzekér állt, az eleje megemelve, a jobb kereke hiányzott, és két parasztember a leszerelt kereket zsírozta.

Egy pillanatig csak bámultam őket, nem akartam hinni a szememnek, majd németül kérdeztem tőlük:

- Hol a csodában van a négyes fogatom?

Hirtelen mindketten felegyenesedtek és megijedtek; az, amelyik a kereket tartotta, majdnem elejtette.

- Elnézést, excellenciás uram - mondta. - Mióta mi itt vagyunk, itt nem volt semmilyen négyes fogat.

- Nem bizony - felelte a cimborája -, pedig mi már dél óta itt vagyunk.

Meg sem kíséreltem vitatkozni velük. Rájöttem - és még mindig azt hiszem -, hogy valamiféle összeesküvés áldozata vagyok; talán tettek valamit a boromba, amitől egy időre elvesztettem az eszméletem, és ezalatt elvitték a fogatom, és ezt a társzekeret csempészték a helyére, meg ezeket a parasztokat küldték ide, hogy azzal foglalatoskodjanak, és megmondták, mit feleljenek, ha kérdezik őket. Amennyiben érkezésemet előre jelezték a fogadóba, és mindent előkészítettek, az egész talán tíz percet vehetett igénybe.

Ezért aztán bementem a fogadóba, elhatároztam, hogy kérdőre vonom azt a gazember fogadóst, de mikor visszamentem az ivóba, a kocsmárost sehol sem találtam, és ez a másik fickó, aki azt állítja, hogy őt is Christian Haucknak hívják, és ő a tulajdonos, tagadta mindazt, amit fent említettem. Ráadásul négy ulánus katona sörözött és kártyázott annál az asztalnál, ahol az előbb még Jardine-nal a bort ittuk, és azt állították, hogy órák óta ott ülnek.

Fogalmam sincs, mért járatják velem a bolondját ennyien és ilyen dőre kitervelt módon, hacsak nem a franciák uszították rám őket. Akkor viszont azt nem értem, hogy segíthetnek ebben porosz katonák.

BENJAMIN BATHURST

 

IV.

 

(Christian Hauck fogadós vallomása; felvéve a perleburgi kapitányságon, 1809. november 25-én.)

 

Alázatos tisztelettel, kapitány úr, a nevem Christian Hauck, és 15 éve a Kard és Jogarhoz címzett fogadó tulajdonosa vagyok, ahogy az apám és az ő apja is már 50 éve, és fogadóm ellen még soha nem merült fel ehhez hasonló panasz. Méltóságos uram, igencsak sértő dolog, ha egy embert, aki egy tisztességes fogadó tulajdonosa, jó adófizető, és tiszteli a törvényt, ilyesmivel vádolnak.

Semmit sem tudok erről az úrról, sem a fogatáról, sem a titkáráról, sem a szolgájáról; soha életemben nem láttam, míg be nem rontott az udvarról az ivóba, dühöngve, mint egy őrült, és azt kiabálta: "Hol a pokolban van az a gazember kocsmáros?!"

Azt mondtam neki: "Én vagyok a fogadós, mért nevez engem gazembernek az úr?"

Az idegen azt felelte: "Maga nem az a kocsmáros, akivel pár perccel ezelőtt megállapodtam; neki fogom majd ellátni a baját. Szeretném tudni, mi a csodát csináltak a fogatommal meg a titkárommal és a szolgáimmal."

Próbáltam megmagyarázni, hogy fogalmam sincs, miről beszél, de nem hallgatott rám, és azt hazudta, hogy valami kábítószert kevertek a borába; kirabolták, a szolgáit meg elhurcolták. Volt képe azt állítani, hogy titkárával együtt, alig 15 perccel ezelőtt annál az asztalnál boroztak, ahol a harmadik ulánus ezred négy szolgálaton kívüli tisztje ült már dél óta. A teremben mindenki a pártomat fogta, de ő oda se figyelt rájuk, egyre csak azt kiabálta, hogy mindnyájan banditák, emberrablók, francia kémek meg tudj' isten mik vagyunk - amikor megérkezett a rendőrség.

Kegyelmes uram, ez az ember bolond. Amit mondtam, színigaz, és semmit sem hallgattam el, isten engem úgy segéljen.

CHRISTIAN HAUCK

 

(Franz Bauer inas vallomása, felvéve a perleburgi kapitányságon, 1809. november 25-én.)

 

Alázatos tisztelettel, kegyelmes uram, a nevem Franz Bauer, és Christian Hauck Kard és Jogarhoz címzett fogadójában szolgálok.

Ma délután, amikor kimentem a fogadó udvarára, hogy kiöntsek egy vödör szennyvizet az istálló melletti trágyadombra, hangokat hallottam, megfordultam, és ezt az urat láttam ott, amint valamit magyaráz Wilhelm Beicknek és Fritz Herzernek, akik éppen a szekerüket kenték az udvaron. Amikor megfordultam, hogy kiöntsem a vödröt, ez az úr még nem volt az udvaron, azt hittem, biztosan az utcáról jött be. Azt kérdezte Beicktől és Herzertől, hol van a fogata; amikor azok azt felelték, hogy nem tudják, sarkon fordult és berohant a fogadóba.

Amennyire én tudom, annak előtte nem volt benn a fogadóban sem ő, sem a fogata, sem az emberei, akikről beszélt, és azok a dolgok nem ott történtek, különben tudnék róluk, hisz egész nap a fogadóban voltam.

Amikor bementem, az úr az ivóban volt, és a gazdámmal kiabált, azt állította, hogy elkábították és kirabolták. Láttam, hogy bolond, és féltem, hogy valami bajt csinál, ezért hívtam a rendőrséget.

FRANZ BAUER

+ + + (kézjegye)

 

(Wilhelm Beick és Fritz Herzer parasztok vallomása a perleburgi rendőrkapitányságon, 1809. november 25-én.)

 

Kegyelmes uram, Wilhelm Beicknek hívnak, és von Hentig báró birtokán dolgozom. Aznap Fritz Herzerrel azt a burgonya-és káposztarakományt szállítottuk, amit a Kard és Jogarhoz címzett fogadó tulajdonosa vásárolt a birtok intézőjétől. Miután lerakodtunk, elhatároztuk, hogy megkenjük a kerekeket, mielőtt visszaindulunk, mert nagyon kiszáradtak, ezért kifogtuk a lovakat, és munkához láttunk. Rögtön ebéd után fogtunk hozzá, és úgy két óra hosszat dolgoztunk; ez idő alatt semmilyen négyes fogat nem volt a fogadó udvarán. Már majdnem befejeztük, amikor ez az úr megszólított minket, azt követelte, mondjuk meg, hol a fogata. Azt feleltük, hogy semmiféle fogat nem volt az udvaron, mióta mi ott dolgozunk; erre sarkon fordult és berohant a fogadóba. Akkor azt hittem, a fogadóból jött ki; mert az biztos, hogy az utcáról nem jöhetett. Most már nem tudom, honnan jött, de azt tudom; hogy abban a percben láttam életemben először.

WILHELM BEICK

+ + + (kézjegye)

Hallottam a fenti vallomást; minden így igaz, nincs hozzáfűznivalóm.

FRITZ HERZER

+ + + (kézjegye)

 

VII.

 

(Ernst Hartenstein Staatspolizeikapitän levele őkegyelmessége von Krutz báró, rendőrminiszterhez.)

 

1809. november 25.

Kegyelmes uram!

A ma felvett vallomások másolatai, melyeket mellékeltünk, megmagyarázzák, hogy vettük őrizetbe a magát Benjamin Bathurstnek hívó úriembert. Rendbontással vádoltam, és mert gyanús személy, őrizetbe vettem, míg meg nem tudunk róla valamit. De mivel brit diplomatának adja ki magát, nem vállalom a további felelősséget, és excellenciás uramhoz küldöm Berlinbe.

Először is, kegyelmes uram, erősen kételkedem abban, amit elmondott. A vallomása, amit előttem tett és írt alá, teljes képtelenség: társzekérré változó négyes fogat, akárcsak Hófehérke tökké változó hintaja, és három ember úgy eltűnik, mintha a föld nyelte volna el őket… Engedtessék meg nekem, kegyelmes uram, hogy kételkedjem bármiféle fogat és emberek létezésében. De mindez nagyon is ésszerű és hihető azokhoz a dolgokhoz képest, amiket nekem mondott el, és amiről nem készült jegyzőkönyv.

Őkegyelmessége bizonyára észreveszi, hogy a vallomásban utalások történnek Ausztria fegyverletételére és ausztriai francia csapatokra. Ez akkor tűnt fel nekem, miután lejegyezték a vallomást. Megkérdeztem, milyen fegyverletételről van szó, és mit keresnek francia csapatok Ausztriában. Az úr sajnálkozva nézett rám, és ezt mondta:

- Úgy látszik, nagyon lassan terjednek itt a hírek; múlt hónap 14-én Bécsben békét kötöttek. És a francia csapatok ugyanazt teszik Ausztriában, amit Bonaparte banditái egész Európában.

- És ki az a Bonaparte? - kérdeztem.

Erre úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna: "Ki az a Jehova?" - majd egy perc múlva úgy tűnt, megértette:

- Ezek szerint önök, poroszok elismerik jogát a császári címre, és Napóleonként emlegetik. Nos, biztosíthatom önöket, hogy Britannia kormánya nem ismeri el, és soha nem is fogja; addig legalábbis nem, amíg egy angolnak legalább egy ujja marad, hogy meghúzza a ravaszt. Bonaparte tábornok trónbitorló; Őfelsége kormánya semmiféle uralmat nem ismer el Franciaországban a Bourbon-ház hatalmán kívül. - Mindezt nagyon komolyan szemrehányón mondta.

Eltartott egy percig; míg az egészet átgondoltam, és felfogtam a jelentőségét. Hisz ez a fickó meg van győződve róla, hogy egy Bonaparte nevű katonai kalandor, aki Napóleon császárnak hívja magát, egyszerűen megdöntötte a Francia Monarchiát, és háborút kezdett Ausztriával, sőt megadásra kényszerítette. Meg sem kíséreltem, hogy vitába szálljak vele - őrültekkel vitatkozni kész időpocsékolás -, de ha ez az ember mindezt szentül hiszi, akkor ehhez képest igazán említésre sem méltó, hogy a négyes fogat káposztaszállító kocsivá változott… Így aztán, hogy a kedvében járjak, megkérdeztem, úgy gondolja, Bonaparte tábornok ügynökei okozták a felfordulást a fogadóban.

- Egészen biztos - felelte. - Valószínűleg nem ismertek, és azt hitték, Jardine a követ, és én vagyok a titkár, így szegény Jardine-t rabolták el. Bár csodálkozom, hogy a dossziémat nem vitték magukkal. Erről jut eszembe: vissza kell kapnom. Tudja, diplomáciai iratok vannak benne.

Azt mondtam neki nagyon komolyan, hogy ellenőriznünk kell a személyazonosságát. Megígértem, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, titkára, szolgái és fogata előkerítése érdekében; részletesen leírattam vele, hogy néztek ki, és rábeszéltem, menjen fel az egyik szobába, ahol gondoskodtam az őrzéséről. Rögtön megkezdtem a nyomozást, behívattam az összes kémet és informátort, de ahogy várható volt, semmit sem sikerült megtudnom. Senkit sem találtam, aki látta volna őt Perleburgban, mielőtt a Kard és Jogarhoz címzett fogadóban megjelent; ezen igencsak elcsodálkoztam, hisz valakinek csak látni kellett volna, hogy megérkezik a városba, vagy végigmegy az utcán.

Ezzel kapcsolatban hadd emlékeztessem, kegyelmes uram, Franz Bauer, a szolga és a két paraszt vallomásában fellelhető ellentmondásra. Az előbbi biztos benne, hogy az úr az utcáról érkezett a fogadó udvarára, az utóbbiak viszont állítják, hogy nem. Kegyelmes uram, én nem szeretem az ilyen rejtélyes dolgokat, mivel biztos vagyok benne, hogy mindhárman igazat mondtak, legjobb tudásuk szerint. Elismerem, hogy egyszerű, műveletlen emberek, de tudniuk kell, mit láttak és mit nem.

Miután biztos őrizet alá helyeztem a rabot, elkezdtem az iratait vizsgálni, és biztosíthatom, kegyelmes uram, igencsak meglepődtem. Alig figyeltem oda arra az őrültségre, amit a francia király trónfosztásáról vagy a magát Napóleon császárnak hívó Bonaparte tábornokról mondott, de a jelentéseiben mindez le volt írva, és ezek nagyon is hivatalos dokumentumoknak látszanak. Több helyütt utalnak Bécs múlt májusi francia megszállására és arra, hogy az osztrák császár letette a fegyvert Bonaparte tábornok előtt; csatákra Európa-szerte meg még több ilyen hihetetlen dologra. Kegyelmes uram, én már mindenféle őrültről hallottam - az egyik Gabriel arkangyalnak hitte magát vagy Mohamednek, esetleg farkasembernek; a másik meg volt győződve róla, hogy üvegből vannak a csontjai, vagy fogy ördögök üldözik és kínozzák -, de isten engem úgy segéljen, ez az első eset, hogy egy őrültnek írásos bizonyítéka van téveszméiről! Csodálkozik még, kegyelmes uram, hogy nem akarok belekeveredni ebbe az ügybe?

A fogoly személyi iratai még furcsábbak voltak. A dokumentumokon a Brit Külügyminisztérium minden valószínűség szerint valódi pecsétje volt - de egy bizonyos George Canning külügyminiszter írta alá, mikor köztudott, hogy már öt éve Lord Castlereagh a külügyminiszter. Ráadásul volt nála egy menlevél a porosz kormányzóság pecsétjével - az igazi pecséttel, mivel erős nagyító alatt hasonlítottam össze egy eredeti pecséttel, és azonosak voltak -, ennek ellenére a menlevelet nem von Berchtenwald kormányzó írta alá, hanem Stein báró, a jelenlegi mezőgazdasági miniszter, és az aláírás, amennyire meg tudom ítélni, valódi.

Kegyelmes uram, ez túl sok nekem, felmentésemet kérem, ne kelljen többé ezzel az üggyel foglalkoznom, mert hamarosan éppolyan őrült leszek, mint a foglyom. Következésképpen megállapodtam Keitel ezredessel, a harmadik ulánusezred parancsnokával, bocsásson rendelkezésemre egy tisztet, aki ezt az embert Berlinbe kíséri. A fogat, amivel utaznak, a mi kapitányságunké, és a kocsis az én emberem. Kérem, biztosítsák számára a szükséges összeget, hogy visszatérhessen Perleburgba. Az őr egy ulánus tizedes, a tiszt szolgája. Ő az Oberleutnant úrral marad, és saját költségükre utaznak vissza akkor, amikor akarnak.

Kegyelmes uram, alázatos tisztelettel maradok stb. stb.…

ERNST HARTENSTEIN

Staatspolizeikapitän

 

VIII.

 

(Rudolf von Tarlburg Oberleutnant, Eugen von Krutz báróhoz írt leveléből.)

 

1809. november 26.

Kedves Eugen bácsi!

Ez nem egy hivatalos jelentés, azt már megtettem a minisztériumban, amikor átadtam az angol férfit és az iratait az egyik - vörös hajú, bulldogképű - tisztednek. De van néhány dolog, amit tudatnom kell veled - viszont egy hivatalos iratban nem nézne jól ki -, tudnod kell, milyen ritka hal került a hálódba.

Éppen a szakaszom gyakorlatozásáról jöttem tegnap, amikor Keitel ezredes tisztiszolgája közölte velem, hogy az ezredes látni kíván a szállásán. Levetkőzve találtam az öregurat a nappalijában, amint nagy pipáját szívta.

- Jöjjön be, hadnagy; jöjjön be, és foglaljon helyet, fiam! - üdvözölt az ő megtévesztő, szívélyes módján, mindig ezt használja a fiatal tisztekkel szemben, ha valami nagyon kellemetlen dolgot akar elvégeztetni. - Mit szólna egy kis berlini kiruccanáshoz? A megbízatása még félórát sem vesz igénybe, és addig maradhat, amíg akar, csak csütörtökre érjen vissza, mert akkor maga a járőrszolgálatos.

Aha, ez a csalétek - gondoltam. Kíváncsi voltam, mi lesz a horog, és közöltem, hogy ez teljes mértékben megfelel nekem, majd megkérdeztem, mi a parancsa. - Nos, ez nem az én ügyem; Tarlburg - mondta. - Hanem Hartenstein barátomé, ő az itteni Staatspolizeikapitän. Neki kellene elintézni valamit a Belügyminisztériumban, és magára gondoltam, mert hallottam, hogy von Krutz báró rokona. Vagy nem? - kérdezte, mintha nem tudná nagyon is jól, hogy tisztjei kivel állnak rokonságban.

- Így van, ezredes úr; a báró a nagybátyám - feleltem. - Mit kell elintéznem Hartensteinnek?

- Hát van egy foglya, akit Berlinbe kell vinni és átadni a minisztériumban. Amit tennie kell, a következő: fogattal viszi és vigyáz rá, hogy meg ne szökjön útközben, és kérjen átvételi elismervényt róla meg bizonyos iratokról. Nagyon fontos fogoly;

nem hinném, hogy Hartensteinnek lenne olyan embere, akire rábízná. Politikai fogoly. Valamilyen brit diplomatának adja ki magát, és Hartenstein szerint lehet, hogy az. Emellett őrült.

- Őrült? - hüledeztem.

- Igen. Legalábbis Hartenstein azt mondta.

Meg akartam tudni, miféle - az őrülteknek több fajtája létezik, és mindegyikkel másként kell bánni -, de Hartenstein mindössze annyit árult el, hogy képtelen elképzelései vannak Európa államügyeiről.

- Á, melyik diplomatának nincsenek? - kérdeztem.

Az öreg Keitel felnevetett; nevetése valahol a kutyaugatás és a hollókárogás között volt.

- Igen, természetesen! A diplomaták lehetetlen elképzelései miatt halnak meg a katonák - mondta. - Ezt mondtam Hartensteinnek is, de nem árult el semmi többet. Úgy tűnt, még azt is megbánta, hogy ennyit mondott. Olyan volt, mintha valami borzasztó kísértetet látott volna. - Az öregúr híres pipáját szívta egy darabig, a bajuszába fújta ki a füstöt. - Rudi, Hartenstein forró gesztenyét kapart ki a tűzből, és most át akarja passzolni a nagybátyjának, mielőtt megégetné az ujját. Azt hiszem, ez az egyik oka, amiért engem bízott meg, hogy kerítsek kísérőt az angoljához. Figyeljen jól; el kell vinnie azt az őrült diplomatát, vagy nem diplomata őrültet, vagy az ördög tudja kit, Berlinbe. És jól jegyezze meg - rám fogta a pipáját, mint valami pisztolyt -, az a parancs, hogy vigye és adja át a Belügyminisztériumban. Azt egy szóval sem mondták, hogy élve vagy halva adja át, semmi ilyesmit. Semmit se tudok erről az ügyről és nem is akarok; ha Hartenstein azt akarja, hogy börtönőrösdit játsszunk, bei Gott, de elégedjen meg azzal, ha úgy csináljuk, ahogy tőlünk telik.

Hogy rövidre fogjam, megnéztem a kocsit, amit Hartenstein a rendelkezésemre bocsátott, és elhatároztam, hogy kívülről leláncolom a bal ajtó zárját, hogy ne lehessen kinyitni belülről. Majd a bal oldalamra ültetem a foglyot, így csak rajtam keresztül juthat ki a kocsiból. Elhatároztam, hogy nem viszek magámmal fegyvert, amit esetleg megkaparinthatna tőlem; ezért levettem a kardom, és a kocsiládába zártam, az angol irattartójával együtt. Elég hideg volt ahhoz, hogy meleg köpenyt vegyünk, így én is felölttettem a magamét, és a jobb oldali zsebbe, ahol a fogoly nem férhet hozzá, egy kisméretű ólomvégű botot tettem, meg egy pár zsebpisztolyt. Hartenstein akart mellém kocsist és őrt is adni, de azt mondtam, majd viszek magammal egy szolgát, aki jó lesz őrnek. A szolga természetesen az öreg Johann, a tisztiszolgám; odaadtam neki az ismétlő vadászpuskám, az egyik tárba vadkanvadászatra való nagy töltényt, a másikba harmincas kaliberű golyót tettem.

Végül egy nagy üveg konyakkal fegyverkeztem fel. Azt gondoltam, ha ezzel elég gyakran célba tudom venni a foglyot, nem lesz vele problémám.

Így is történt, és egyik óvintézkedésre sem volt szükség - a konyakon kívül. A férfi nekem egyáltalán nem tűnt őrültnek. Keménykötésű, meglett középkorú úriember volt, arca pirospozsgás és intelligens. Az egyetlen furcsaság rajta összement kalapja volt, úgy nézett ki, mint egy fületlen bili. Beültettem a kocsiba, és konyakkal kínáltam; jómagam alig feleannyit ittam. Nyelvével csettintett, és ezt mondta.

- Hát ez aztán a konyak, bármit gondolunk is zárkózott politikájukról; de a francia konyaknak nincs párja. - Majd hozzátette: - Örülök, hogy egy tiszt és nem egy ostoba rendőr felügyelete alatt küldenek. Mondja meg az igazat, hadnagy, őrizetbe vettek valamiért?

- Nos - feleltem -, ezt Hartenstein kapitánynak kellett volna elmagyaráznia. Én csak annyit tudok, hogy parancsot kaptam, vigyem Berlinbe a Belügyminisztériumba, és útközben ne hagyjam megszökni. Ezt a parancsot teljesítem; remélem, nincs kifogása ellenem.

Biztosított róla, hogy nincs, s erre megint ittunk egyet - megbizonyosodtam róla, hogy ő most is kétszer annyit ivott, mint én -, aztán a kocsis pattintott egyet az ostorával, és elindultunk Berlin felé.

Na, gondoltam, most meglátom, miféle őrült ez, miért csinál Hartenstein államügyet egy kocsmai perpatvarból. Ezért elhatároztam, felderítem, milyen lehetetlen elképzelései vannak az angolnak az európai államügyekkel kapcsolatban.

Miután afelé tereltem a beszélgetést, amerre akartam, megkérdeztem:

- Mit gondol, Herr Bathurst, mi a tényleges; alapvető oka a jelenlegi tragikus helyzetnek Európában?

Ez, azt hiszem, elég óvatos kérdés volt. Mondj nekem egy olyan évet Julius Caesar óta, amikor az európai helyzet nem volt tragikus! Tökéletesen be is vált. - Meggyőződésem szerint - mondta az angol -, az egész átkozott zűrzavar oka a rebellis észak-amerikai gyarmatok és istenverte köztársaságok győzelme.

Hát képzelheted, mennyire meglepődtem! Hisz mindenki tudja, hogy az amerikai hazafiak elvesztették a függetlenségi háborút Angliával szemben; seregüket szétverték, vezetőiket kivégezték vagy száműzték. Kisfiú koromban hányszor fennmaradtam éjjel, amikor az öreg von Steuben báró Tarlburg-Schlossban vendégeskedett, és tátott szájjal, kiguvadt szemmel hallgattam, amit erről a levert, de nemes háborúról mesélt. Mindig szerettem, amikor a szörnyű téli táborról, borzongtam, amikor a csatákról, és hogy sírtam, amikor arról beszélt, mint tartotta karjában a haldokló Washingtont, és hallgatta utolsó nemes szavait a doylestowni csatában. És most ez az ember azt mondja nekem, hogy a hazafiak győztek, és létrehozták a köztársaságot, amiért harcoltak. Felkészültem valami olyasmire, amit Hartenstein lehetetlen elképzeléseknek nevez, de ilyen fantasztikus állításokra igazán nem számítottam.

- Pontosabban szólva - folytatta Bathurst -, Burgoyne veresége Saratogánál. Jó üzletet csináltunk, amikor rávettük Benedict Arnoldot, hogy álljon a mi oldalunkra; de egy kicsit elkéstünk vele. Ha aznap nem lett volna a csatamezőn, Burgoyne úgy ment volna át Gates seregén, mint forró kés a vajon…

Tudtam, hogy Arnold soha nem volt Saratogában. Sokat olvastam az amerikai függetlenségi háborúról… Arnoldot 1776 szilveszterén agyonlőtték, mikor Quebecet próbálták bevenni. És Burgoyne pont azt tette, amit Bathurst mondott: úgy ment át Gates seregén, mint kés a vajon, majd le a Hudsonon, hogy csatlakozzon Howe seregéhez.

- De, Herr Bathurst - kérdeztem -, hogy befolyásolta ez Európa helyzetét? Amerika több ezer mérföldnyire van innen, túl az óceánon.

- Az eszmék gyorsabban jutnak át az óceánon, mint a seregek. Amikor XVI. Lajos úgy döntött, hogy az amerikaiak segítségére siet, halálra ítélte saját magát és rendszerét. Sikeres szembeszállás a királyi hatalommal Amerikában; több se kellett a francia republikánusoknak. Természetesen Lajos gyengesége is közrejátszott ebben. Ha kartácstüzet nyittatott volna a gazemberekre, amikor a csőcselék 1790-ben el akarta foglalni Versailles-t, akkor nem lett volna francia forradalom.

De hát tüzet nyittatott. Amikor XVI. Lajos a tömegre irányíttatta a tábori ágyúkat Versailles-ban, majd a dragonyosokat küldte, hogy mészárolják le a túlélőket, a republikánus mozgalom lendülete megtört. Akkor történt, hogy Talleyrand kardinális, az addigi egyszerű autuni püspök az előtérbe került, és megszerezte mai hatalmát; Richelieu óta ő Franciaország legnagyobb királyi minisztere.

- Ezután már a napnál is világosabb volt, hogy Lajosnak meg kell halnia - folytatta Bathurst. - És mivel a franciáknak nem volt kellő gyakorlatuk az önkormányzásban, köztársaságuk sorsa előre látható volt. Ha nem Bonaparte ragadja magához a hatalmat, megtette volna valaki más; amikor a franciák megölték királyukat, kiszolgáltatták magukat a diktatúrának. És a diktátornak, aki nem támaszkodhat a királyi hatalom tekintélyére, nincs más választása, hódító háborúba kell vezetnie népét, nehogy az ellene forduljon.

És ez így folytatódott egészen Berlinig. Napvilágnál mindez ostobaságnak tűnik, de ahogy abban a zötyögő fogatban ültem a sötétben, csaknem elhittem, amit állított. Mondhatom, Eugen bácsi, félelmetes volt, mintha a pokol képét festette volna le. Gott im Himmel, micsoda dolgokról, beszélt! Hadseregek Európa-szerte; rablás és mészárlás, lángban álló városok, blokád, éhezés, elűzött királyok, tekebábuként elbukó trónok! Csaták, melyben minden nemzet fiai harctoltak, és melyekben a halál érett gabonaként kaszált le tízezreket, és mindezek felett egy sátáni figura, egy szürke köpenyes kis ember képében; aki Schönbrunnban békefeltételeket diktált az osztrák császárnak, és fogolyként vitte Savonába a pápát.

Őrült lenne? Hartenstein azt állítja, lehetetlen elképzelések. Őrült az, akinek folyik a nyála, és habzik a szája, és obszcén gyalázkodásokat üvölt. De nem, ez egy kellemes külsejű úriember, aki ott ült mellettem, és csendben, kulturáltan adta elő ezeket a szörnyűségeket, és közben a konyakomat itta.

De nem az egész konyakot! Ha az embered a minisztériumban - a vörös hajú bulldogképű - azt mondaná, hogy részeg voltam, amikor átadtam az angolt, hidd el neki!

RUDI

 

IX.

 

(Von Berchtenwald gróf levele a brit követhez.)

 

1809. november 28

Tisztelt uram!

A mellékelt dosszié megismerteti a kancelláriánk előtt álló problémával, szükségtelen ismétlésekbe bocsátkoznom. Kérem, értse meg, hogy Őfelsége III. Frigyes Vilmos kormányának nem szándéka és soha nem is állt szándékában megbántani vagy megsérteni Őfelsége III. György, Britannia uralkodójának kormányát. Soha nem mertük volna őrizetbe venni kormánya meghatalmazott követét vagy megbolygatni az iratait. Mindazonáltal enyhén szólva erős kétségeink vannak afelől, hogy ez a személy, aki magát Benjamin Bathurstnek hívja, ilyen követ lenne, és nem hinnénk, hogy Őfelsége Britannia kormányának hasznára válna, ha hagyja, hogy egy szélhámos a brit diplomácia képviselőjeként járja be Európát. Mi a magunk részéről biztosan nem köszönnénk meg Őfelsége Britannia kormányának, ha nem tenne lépéseket egy olyan emberrel szemben, aki porosz diplomatának adná ki magát Angliában.

Ez az ügy csaknem olyan közelről érint minket, mint az Önök kormányát; volt ugyanis egy menlevél ennél az embernél, amit megtalál a mellékelt dossziéban. Szabályos formájú, hisz Kancelláriánk adta ki, rajta a Kancellária pecsétje vagy egy nagyon pontos másolata. De Poroszország kormányzójaként a jelenlegi földművelésügyi miniszter, Stein báró jól látható aláírása szerepel rajta. Stein bárónak megmutattuk az aláírást; a levél többi részét pedig letakartuk, és ő gondolkozás nélkül elismerte, hogy ez az ő írása. De amikor felfedtük a levelet, és megmutattuk neki, annyira meglepődött és megrémült, hogy azt csak egy Goethe vagy Schiller tudná leírni, majd kategorikusan tagadta, hogy valaha is látta volna ezt az iratot.

Nem tehetek mást, hinnem kell neki. Elképzelhetetlen, hogy egy tiszteletreméltó, becsületes ember, mint Stein báró, részt venne egy ilyen irat fabrikálásában. Ettől eltekintve, én is pont annyira belekeveredtem az ügybe, mint ő; ha ez az ő aláírása, a pecsét az enyém, és tíz éve, mióta kancellár vagyok, a pecsét nem került ki a kezem ügyéből. Az igazat megvallva, nem találok jobb szót az egész ügyre, mint hogy "képtelenség". Képtelenség, ahogy Benjamin Bathurst a fogadó udvarában termett - mégis ott volt. Képtelenség, hogy dossziéjában olyan iratokat találjanak; amilyeneket találtak, vagy hogy ilyenek egyáltalán létezzenek - mégis itt küldöm Önnek levelem mellékleteként. Képtelenség, hogy Stein báró aláírjon egy ilyen iratot, és hogy a Kancellária lepecsételje - mégis rajta van Stein aláírása és az én pecsétem.

Több hasonló hivatalos iratot talál még a dossziéban, melyek látszólag a Brit Külügyminisztériumtól származnak, olyan emberek aláírásával, akik nem állnak kapcsolatban a Külügyminisztériummal, de még a kormánnyal sem, ennek ellenére a bélyegző nyilvánvalóan valódi. Ha ezeket az iratokat Londonba küldi, biztosan ugyanolyan felfordulást okoznak majd, mint itt nálunk ez a menlevél.

Továbbá küldök egy szénrajzot a magát Benjamin Bathurstnek nevező személyről. A portrét a tudta nélkül készítették. Krutz báró unokaöccsének, Tarlburg hadnagynak, aki közös barátunknak, Tarlburg grófjának a fia - van egy kis barátnője, egy nagyon ügyes ifjú hölgy, aki, ahogy látni fogja, nagyon érti a dolgát. A Belügyminisztérium egyik szobájában egy válaszfal mögül rajzolta le a fogoly arcát. Ha elküldené a képet Londonba, azt hiszem, van rá esély, hogy felismerjék. Kezeskedem róla, hogy nagyon hasonlít az eredetihez.

Az igazat megvallva, tanácstalanok vagyunk ebben az ügyben. Nem értem, hogy készíthettek ezekről a pecsétekről ilyen tökéletes másolatokat, ezenfelül Stein báró aláírása a legtökéletesebb hamisítvány, amit, harmincéves politikai pályafutásom alatt valaha is láttam. Mindez gondos, precíz munkát igényelt. Hogy egyeztethető ez össze azzal a durva hibával, amit még egy gyerek is rögtön észrevesz, miért Stein báró nevét írta alá Poroszország kancellárjaként vagy brit külügyminiszterként Mr. George Canning nevét, aki az ellenzéki párt tagja, és nem áll kapcsolatban az Ön kormányával.

Ilyen hibákat csak egy őrült követhet el. Vannak, akik azt hiszik, hogy foglyunk őrült, a nagy hódítóval, Bonaparte tábornokkal, alias Napóleon császárral kapcsolatos nyilvánvaló téveszméje miatt. Igaz, hogy az őrültek bizonyítékokat gyártanak elképzeléseik alátámasztására, de elborzadok, ha arra gondolok, hogy egy őrültnek olyan eszközök állnak rendelkezésére, melyekkel előállíthatta a dossziéban talált dokumentumokat. Sőt mi több, a legjobb orvosaink - akik elmebetegségekre specializálódtak - megvizsgálták ezt az embert, és azt állítják, hogy eltekintve attól, hogy szilárdan hisz egy nem létező helyzetben, teljesen épelméjű.

Én, személy szerint azt hiszem, az egész ügy valamiféle rejtett, gonosz célzatú tréfa, talán zavart akar kelteni, hogy aláássa a kormányaink közti bizalmas viszonyt, és mindkét kormányban szembeállítson embereket, vagy hogy fedezzen valami egészen másféle összeesküvést. Anélkül hogy megneveznék uralkodókat vagy kormányokat, akiknek ez érdekében állhat, két csoportra gyanakszom: a jezsuitákra és a törvényen kívüli francia republikánusokra; bármelyikükről elképzelhető, hogy egy ilyen helyzet előnyükre szolgálna. Alig néhány hónapja - bizonyára emlékszik még rá - lepleztek le egy jakobinus összeesküvést Kölnben.

Bármit jelentsen is ez az ügy, nekem nem tetszik. Végére akarok járni, amilyen gyorsan csak lehet, és nagyon megköszönném Önnek és Kormányának, ha bármilyen módon segítségemre lenne. Maradok tisztelettel stb. stb.

BERCHTENWALD

 

X.

 

KRUTZ BÁRÓTÓL BERCHTENWALD GRÓFNAK

NAGYON FONTOS ÉS SÜRGŐS! AZONNAL KÉZBESÍTENDŐ A SAJÁT KEZÉBE, A KÖRÜLMÉNYEKRE VALÓ TEKINTET NÉLKÜL

 

1809. november 28.

Berchtenwald gróf!

A Belügyminisztériumban az elmúlt félórábán, azaz ma éjjel 11 óra tájt, a magát Benjamin Bathurstnek mondó embert az egyik őr szökési kísérlet közben agyonlőtte.

A szolgálatban levő őrszem egy férfit vett észre a minisztérium hátsó udvarán, aki gyanús módon, lopakodva akarta elhagyni az épületet. Az őr, aki szigorú parancsot kapott, hogy írásbeli felhatalmazás nélkül senki sem léphet be vagy mehet ki a minisztériumból; felszólította, hogy igazolja magát; amikor a férfi futni próbált, karabélyával rálőtt és leterítette. A lövésre az őrség parancsnoka osztagával együtt az udvarra rohant, és megállapította, hogy a férfi, akit az őr lelőtt, az angol, Benjamin Bathurst volt. Egy 30-as kaliberű golyó találta el a mellén, és meghalt, mielőtt az orvos megérkezett, anélkül hogy visszanyerte volna eszméletét.

A nyomozás kiderítette, hogy a rab, akit az épület harmadik emeletén tartottunk fogva, ágyneműjéből, az ágyfüggöny zsinórjából és a csengő bőrszíjából kötelet font. Ez a kötél csak az alatta lévő második emeleti hivatali ablakig ért le, de berúgta az ablaküveget, és sikerült bejutnia. Kíváncsi lennék rá, miért nem hallotta ezt senki; biztosíthatom, kegyelmes uram, hogy valaki felelni fog a tegnap éjjel történtekért. Ami az őrt illeti, ő a parancs szerint járt el, dicséretben részesítettem, amiért teljesítette a kötelességét, és ilyen jól lőtt; egyúttal teljes felelősséget vállalok a fogoly haláláért.

Fogalmam sincs, hogy az állítólagos Benjamin Bathurstnek, aki eddig olyan rendesen viselkedett, úgy tűnt, higgadtan viseli a fogságot, miért kellett most hirtelen ilyen elhamarkodott és végzetes lépést tennie, hacsak azok miatt az ostoba ördögfajzat elmegyógyintézeti orvosok miatt nem, akik állandóan zaklatták. Ma délután is szándékosan odaadtak neki egy köteg - orosz, osztrák, francia és angol - múlt havi újságot. Azt mondták, látni akarják, hogyan reagál rá. Hát, isten bocsássa meg nekik, most láthatták.

Mit gondol, kegyelmes uram, mi a teendő a temetéssel kapcsolatban?

KRUTZ

 

(Az angol követ levele Berchtenwald grófnak.)

 

1809. december 20.

Kedves Berchtenwald gróf úr!

Végre választ kaptam Londonból múlt hónap 28-i levelemre, melyet a dossziéval és az iratokkal együtt küldtem el. Az iratokat, melyeket visszakért - a perleburgi tanúvallomások másolatait, Hartenstein rendőrkapitány Krutz báróhoz írt levelét, és Krutz unokaöccsének, Tarlburg hadnagynak nagybátyjához írt levelét, valamint az irattartóban talált menlevelet - ezúttal mellékelem. Nem tudom, a Whitehallban mit csináltak a többi irattal, azt hiszem, tűzbe dobták… Excellenciád helyében én azt tenném ezekkel az iratokkal is, melyeket most visszaküldök.

Nem kaptam még választ múlt hónap 29-i, az állítólagos Benjamin Bathurst halálával kapcsolatos levelemre, de erősen kétlem, hogy bármiféle hivatalos említés történne róla. Kormányának természetesen jogában állt őrizetbe venni a fickót, és hát saját felelősségére próbált megszökni. Végül is az őröknek nem azért kell töltött puskát cipelniük, nehogy zsebre dugják a kezüket.

Ha megkockáztathatok egy nem hivatalos véleményt, nem hinném, hogy London elégedetlen lenne az ügy ilyetén kimenetelével. Őfelsége kormánya keményfejű, gyakorlatias köznemesekből áll, akik nem rajonganak a rejtélyes dolgokért, különösen azokért nem, melyek megoldása esetleg kellemetlenebb még az eredeti problémánál is.

Bizalmasan közlöm Excellenciáddal, hogy a dossziéban lévő iratok miatt Londonban elszabadult a pokol, a kormány fejeseinek egyik fele egyre csak az ártatlanságát bizonygatta, a másik fele azzal vádolta egymást, hogy részt vett a tréfában. Ha ez volt a cél, hát szó szerint eget verően jól sikerült. Egy ideig attól tartottunk, hogy a Parlament kérdőre vonja az illetékeseket, de úgy látszik, az egész kellemetlen ügy elcsitult.

Közölheti Tarlburg gróf fiával, hogy a barátnője nagyon tehetséges ifjú hölgy; vázlatáról még a nagy Sir Thomas Lawrence is elismerően nyilatkozott, és most jön, kegyelmes uram, az egész képtelen história legképtelenebb része: a rajzot rögtön felismerték. Ez Benjamin Bathurst jól sikerült képmása, azaz Sir Benjamin Bathursté, aki Georgia állam főkormányzója. Mivel Sir Thomas Lawrence alig néhány éve festette le az arcképét, igazán illetékes rá, hogy elbírálja Tarlburg hadnagy barátnőjének munkáját. Azonban köztudott, hogy Sir Thomas Bathurst Savannah-ban teljesített szolgálatot, mialatt alteregója Poroszországban tartózkodott. Sir Benjaminnek nincs ikertestvére. Azt mondják, az a fickó talán féltestvére lehet, úgymond balkézről született, de tudomásom szerint erre nincs semmiféle bizonyíték.

Bonaparte tábornoknak, alias Napóleon császárnak, akinek olyan sok figyelmet szentelnek az okmányok, úgy látszik, szintén van megfelelője: a francia hadseregben szolgál egy korzikai származású tüzérezredes, akit eredetileg Napolione Buonaparténak hívtak, mielőtt franciásította a nevét. Ő az egyik legjobb katonai teoretikus; biztos vagyok benne, hogy néhány tisztünk, például Scharnhorst generális tudna mesélni róla. Hűsége a francia monarchiához kétségbevonhatatlan.

Ugyanilyen megfelelések mindenütt kimutathatók azokban a fantasztikus áldokumentumokban és államiratokban. Talán még emlékszik rá, Amerikai Egyesült Államoknak hívták magukat a lázadó gyarmatok a philadelphiai Nyilatkozatban. Az a bizonyos James Madison, akit az Egyesült Államok jelenlegi elnökeként emlegetnek, valóban él, Svájcban, száműzetésben. Állítólagos elődje a hivatali székben Thomas Jefferson, a rebellis Nyilatkozat szerzője; a lázadás leverése után Havannába menekült, és néhány évvel ezelőtt Liechtenstein hercegségben halt meg. Nagyon tetszett öreg barátunk, Talleyrand kardinális - papi címe nélkül - a trónbitorló Bonaparte főtanácsadójának szerepében. Őkegyelmessége, mindig is tudtam, az az ember, aki bárhol megvetné a lábát, habozás nélkül lenne akár a Sátán, akár az Atyaisten minisztere.

Egy név azonban, mely gyakran szerepel azokban a fantasztikus iratokban, kifogott rajtana. Az angol tábornok, Wellington neve. Fogalmam sincs róla, hogy ki lehet.

Maradok tisztelettel, Excellenciás Uram

SIR ARTHUR WELLESLEY

 

S. Kovács Judit fordítása

Megjelent a Metagalaktika 9. számában