MÁSODIK KÖNYV

1771. október 20.

Tegnap érkeztünk ide. A követ gyengélkedik, és néhány napig nem jár majd be. Csak ne lenne oly mogorva, rendben volna minden. Látom már, látom, kemény megpróbáltatásokat mért rám a sors. De csak neki bátran! Könnyű vér mindent elbír! Könnyű vér? Nevetnem kell rajta, hogy kerül ez a szó az én tollam alá. Ó, csak egy kicsit volna könnyebb a vérem, én volnék a legboldogabb a nap alatt. Mit? Mikor mások a maguk kis erejével és tehetségével kényelmes önteltségben törtetnek köröttem, akkor én kétségbeessem az erőm, az adományaim felől? Jóságos Isten, aki mindezzel megajándékoztál, miért nem tartottad vissza a felét, s miért nem adtál önbizalmat és elégedettséget!

Türelem! türelem! majd csak lesz jobban is. Mert mondhatom neked, barátom, igazad van. Amióta nap nap után itt forgolódom a nép körében, és látom, mit csinálnak és hogyan élnek, sokkal jobban megbékültem magammal. Bizonyára azért, mert mi, emberek, már olyanok vagyunk, hogy mindent magunkkal hasonlítunk össze, és magunkat mindennel; s így aztán a boldogság vagy a boldogtalanság azokban a tárgyakban van, amelyekkel összevetjük magunkat, és nincs veszélyesebb, mint a magányosság. Képzelőerőnk, amely természeténél fogva fölfelé törekszik, a költészet fantasztikus képeinek segítségével egész sor lényt emel föl a magasba, míg mi magunk lent maradunk, és köröttünk minden nagyszerűbbnek látszik, mindenki más tökéletesebb. És ez egészen természetes folyamat. Oly gyakran érezzük, hogy sok minden hiányzik belőlünk, és aminek mi híjával vagyunk, az látszólag gyakran megvan másban, akire aztán ráruházzuk mindazt, amink nekünk magunknak van, s még valami eszményi nyugalmat is tulajdonítunk neki. És így tökéletesen kész a boldog ember - saját magunk teremtménye.

Viszont ha minden gyengeségünk és kínlódásunk ellenére derekasan nekilátunk a munkának, igen sokszor kiderül, hogy imbolygásunkkal és lavírozásunkkal is többre megyünk, mint mások vitorláikkal és evezőikkel, és - mégiscsak nagyszerű önérzetet ad, ha másokkal egy vonalban vagy éppen előttük futunk.

1771. november 26.

Kezdem e tekintetben egész tűrhetően érezni itt magamat. A legjobb az, hogy elég sok a munka; és aztán a sok mindenféle ember, a sok mindenféle új alak tarka színjáték a lelkemnek. Megismerkedtem C... gróffal; napról napra jobban kell becsülnöm, széles látókörű, nagy elme, és nem teszi hideggé, hogy sok mindent áttekint; a velem való érintkezése módjából sok baráti érzés és szeretet ragyog elő. Érdeklődött irántam, mikor valami hivatali megbízást intéztem el vele, és az első szavaknál észrevette, hogy értjük egymást, s hogy úgy beszélhet velem, ahogy nem akárkivel. Irántam tanúsított nyíltságát sem győzöm eléggé dicsérni. Nincs oly igazi, meleg öröm a világon, mint látni egy nagy lelket, amint megnyílik az ember előtt.

1771. december 24.

A követtel sok bosszúságom van, tudtam előre. A legpontosabb bolond, képzelni se lehet különbet; csak lassan, lépésben, és körülményes, mint egy néni; sosincs megelégedve magával, ennélfogva senki se tehet semmit a kedvére. Az én kezem alatt ég a munka, s ami kész, az kész; ő meg képes visszaadni valamely fogalmazványomat, és azt mondani: „Jó ugyan, de nézze át, az ember mindig talál egy-egy jobb kifejezést, egy-egy tisztább viszonyszót.” - Ilyenkor majd megesz a méreg. Egyetlen és, egyetlen kötőszó sem maradhat ki, s főként a fordított szórendet gyűlöli halálosan, amire pedig néha rájár a tollam; ha a körmondatokat nem a szabványos dallamban verklizem le, akkor egy kukkot sem ért meg belőlük. Micsoda kínszenvedés ilyen emberrel dolgozni.

C... gróf bizalma még az egyetlen kárpótlásom. Legutóbb egész őszintén megmondta nekem, hogy mennyire elégedetlen a követem lassúságával és aggodalmaskodásával. Az ilyen emberek csak megnehezítik a maguk meg a mások életét; de, mondta, ebbe bele kell nyugodni, mint az utazónak, ha egy hegyen kell átkelnie; persze, ha a hegy nem volna ott, sokkal kényelmesebb és rövidebb volna az út; de hát ott van, és túl kell jutni rajta!

Az öregem bizonyára szintén érzi, hogy a gróf engem jobban kedvel, és ez bosszantja, és megragad minden alkalmat, hogy a grófot ócsárolja előttem: én természetesen ellentmondok, és ez egyre tovább rontja a helyzetet. Tegnap egyenesen dühbe gurított, mert felém is szúrt a fullánkja: „Afféle nagyvilági ügyekben egész használható ember a gróf - mondta -, szaporán dolgozik, és jól forgatja a pennát, de az alaposabb tudás hiányzik belőle, mint minden belletristából.” S ehhez olyan arcot vágott, mintha azt akarná mondani: „Érzed a szúrást?” De nem érte el a kívánt hatást, én megvetem az olyan embert, aki így gondolkozik, és így viselkedik. Vitába szálltam vele, és meglehetősen hevesen replikáztam. Azt mondtam, a grófot jelleménél és tudásánál fogva egyaránt tisztelni kell. Senkit sem ismerek, mondtam, akinek sikerült volna annyira kiszélesítenie, oly rengeteg tárgyra kiterjesztenie a szellemét, és mégis megőriznie cselekvőképességét a mindennapi életben. - Falra hányt borsó volt a szavam, és én ajánlottam magamat, hogy egy újabb hülyeség miatt ne kelljen még több epét nyelnem.

És ebben ti mindnyájan bűnösök vagytok, akik fecsegéstekkel igába hajtottatok, és annyit duruzsoltatok fülembe az aktív munkáról. Aktív munka! Ha annak a munkája, aki krumplit ültet, és a városba lovagol eladni a gabonáját, nem ér többet, mint az enyém, hajlandó vagyok még tíz esztendeig nyúzni magamat a gályán, amelyhez most hozzá vagyok láncolva.

És a cifra nyomorúság, az unalom, a pocsék népség közt, amely itt látható! A rangkórságuk! Mennyire csak azt lesik, hogy egy orrhosszal megelőzzék egymást; a legnyomorultabb, legsiralmasabb indulatok, minden mez nélkül. Van itt például egy nő, aki mindenkit csak a nemességével meg a birtokával traktál, úgyhogy minden idegen kénytelen azt gondolni: szegény bolondnak fejébe szállt a kutyabőre meg a mesés birtoka. Pedig a valóság még rosszabb: ez a nő egy községi írnok lánya innen a környékről. - Látod, nem bírom felfogni, hogy van emberfajta, amely a maga butaságában ily lapos módon képes prostituálni magát.

Ámbár napról napra jobban belátom, kedvesem, hogy milyen értelmetlenség magunk szerint ítélni meg másokat. És mert úgy el vagyok foglalva saját magammal, és mert ez az én szívem oly viharos - ah, járja felőlem ki-ki a maga útját, csak hagyjon engem békén a magamén.

Legjobban a fatális polgári viszonyok ingerelnek. Éppoly bölcsen tudom, mint bárki, mennyire szükséges és mennyi előnyt jelent nekem is a rendek közötti különbség: de hát ne álljon az utamba éppen ott, ahol még élvezhetnék egy kis örömöt, egy szikra boldogságot ezen a földön. A minap séta közben megismerkedtem von B... kisasszonnyal, egy bájos teremtéssel, aki nagyon jól meg tudta őrizni a természetességét ebben a nyársat nyelt világban. Társalgásunk kölcsönösen tetszett egymásnak, és mikor elváltunk, kértem, engedje meg, hogy meglátogathassam. Oly szívélyesen engedte meg, hogy már alig vártam az illendő pillanatot, amikor majd elmehetek hozzá. Nem idevaló, és egy nagynénjénél lakik. Az öregasszony arca nem tetszett nekem. Nagyon figyelmes voltam iránta, többnyire őhozzá beszéltem, és félóra lepergése előtt tisztában voltam azzal, amit a kisasszony később maga is elismert: hogy a drága néninek vénségére nincs semmije, se tisztességes vagyona, se szellemessége, s minden támasza az ősi családfa, egyetlen védelme az osztálya, amelybe elsáncolja magát, és egyetlen gyönyörűsége az, hogy az emeletéről leereszkedően elnéz a polgári fejek fölött. Ifjúságában állítólag szép volt, és eljátszotta az életét, vonakodásával előbb megkínzott néhány szegény fiút, érettebb éveiben aztán egy öreg katonatiszt parancsnoksága alá törődött, aki ezen az áron és a tűrhető jövedelem fejében végigélte vele az érckorszakot és meghalt. Most, a vaskorszakban, magára maradt, és rá se néznének, ha az unokahúga nem volna olyan szeretetre méltó.

1772. január 8.

Micsoda alakok ezek, egész lelkük a ceremónián csügg, minden vágyuk éveken át csak azt lesi, hogy hogyan juthatnának egy székkel feljebb az asztalnál! És nem mintha nem volna egyéb dolguk: ellenkezőleg, a munka egyre halmozódik, éppen azért, mert az apró bosszúságok miatt nem jutnak hozzá a fontos ügyek elintézéséhez. A múlt héten összevesztek a szánkázásnál, és az egész mulatság elromlott.

A bolondok, nem látják, hogy a hely tulajdonképpen egyáltalán nem fontos, és hogy az, aki a főhelyen ül, oly ritkán játssza a főszerepet! Hány királyt kormányoz a minisztere, hány minisztert a titkára! És ki hát akkor az első? Úgy sejtem, az, aki átlát a többieken, és rendelkezik annyi hatalommal vagy ravaszsággal, hogy erőiket és indulataikat befogja saját terveinek megvalósításába.

Január 20.

Írnom kell magának, drága Lotte, e rossz kis parasztfogadó szobájából, ahová egy nehéz vihar elől menekültem. Mialatt D.-ben, abban a szomorú fészekben, idegen, szívemnek egészen idegen nép közt jártam-keltem, pillanatom se volt, egyetlen pillanatom sem, melyben a szívem hajtott volna, hogy írjak magának; és most ebben a kunyhóban, ebben a magányban, ebben a szűk börtönben, ahol havas eső viharzik az ablakomra, itt maga volt az első gondolatom. Ahogy beléptem, rögtön megszállt a képe, az emléke, ó, Lotte! mily szent és meleg érzés! Jóságos Isten, végre megint egy boldog pillanat!

Ha látna, drága, a szórakozások özönében! hogy kiszárad a lelkem; egyetlen pillanatra se telik meg a szívem, nincs egyetlen üdvösséges órám! semmi! semmi! Mintha egy varázskamra előtt állnék: ficsúrokat és lovacskákat látok, amint elficánkolnak köröttem, és sokszor azt kérdezem magamtól, hogy nem optikai csalódás-e az egész. Én is játszom velük, jobban mondva, én is bábu vagyok a játékban, és néha megfogom szomszédom fakezét és visszaborzadok. Este elhatározom, hogy gyönyörködni fogok a napkeltében, és nem jutok ki az ágyból; napközben azt remélem, hogy örülni fogok a holdnak, és a szobámban maradok.

Nem tudom, miért kelek fel, miért fekszem le.

A kovász, mely az életemet megmozdította, hiányzik; az inger, amely késő éjszakáig ébren tartott, elveszett, reggel az keltett fel álmomból, és most tovatűnt.

Egyetlen női teremtést találtam itt, bizonyos von B... kisasszonyt, hasonlít magához, kedves Lotte, ha van egyáltalán magához hasonló. Ej, fogja mondani, ennek az embernek csinos bókokra jár a szája! Ami nem egészen tévedés. Egy idő óta nagyon udvarias vagyok, hiszen nem lehetek más, sokat szellemeskedem, és a nők azt mondják: senki se tud oly finoman magasztalni, mint én (és hazudni, teszi hozzá maga, mert ez vele jár, ugye?). B... kisasszonyról akartam beszélni. Sok lélek van benne, ami gazdagon csillog kék szeméből. Terhére van a rangja, amely szívének egyetlen vágyát sem elégíti ki. Kivágyódik a forgatagból, és jó néhány órát töltünk együtt, zavartalanul, boldog falusi idillekről és - ah! magáról álmodozva! Hányszor kell maga előtt hódolnia, nem, nem kell, önként teszi, szeret magáról hallani, szereti magát.

Ó, bárcsak ott ülnék a lábainál, a kedves, meghitt kis szobában, s bár hemperegnének köröttem a drága kicsikék - ha túlságosan hangosak volnának, valami hátborzongató mesével magam köré gyűjteném és lecsendesíteném őket.

Gyönyörű most a naplemente a havason tündöklő tájon, a vihar elvonult, és én - megyek vissza kötelességszerűen a ketrecembe. - Adieu! Magánál van Albert? És hogyan...? Isten bocsássa meg ezt a kérdésemet.

Február 8.

Egy hét óta gyalázatos időnk van, nekem nagyon jót tesz. Mert amióta itt vagyok, nem derült rám szép nap anélkül, hogy meg ne rontotta vagy utáltatta volna valaki. De ha szakad az eső meg a hó, és fagy vagy olvad: na! gondolom, idebent se lehet rosszabb a világ, mint odakint, vagy megfordítva, és ezzel minden rendben van. Ha reggel felkél és pompás időt ígér a nap, sosem mulasztom el elmondani: kaptak hát megint egy égi ajándékot, amitől megfoszthatják egymást. Nincs semmi, amitől meg ne fosztanák egymást. Egészség, becsületes név, öröm, üdülés! És többnyire ostobaságból, meg nem értésből és szűkkeblűségből, és ha hinni lehet a szavuknak, a legjobb akarat mellett. Néha térden állva szeretném kérni őket, hogy ne vájkáljanak olyan őrjöngve a saját beleikben.

Február 17.

Félek, a követem meg én nem bírjuk ki sokáig egymást. Szörnyű kiállhatatlan egy ember. A munkamódszere, az ügyvitele hihetetlenül nevetséges, nem tudom megállni, hogy ellent ne mondjak neki, s akárhányszor a magam feje szerint intézek el egy-egy ügyet, amivel aztán természetesen soha sincs megelégedve. Emiatt a minap bepanaszolt az udvarnál, és a minisztertől szelíd megrovást kaptam érte, de mégiscsak megrovást, és már-már a felmentésemet akartam kérni, amikor magánlevelet^[5] kaptam tőle, olyan levelet, amely előtt letérdeltem, és amelynek csak imádni tudtam magas és nemes bölcsességét. Mint utasítja vissza túlságos érzékenységemet, mint tiszteli ugyan, mégis miképp igyekszik nem kiirtani, de enyhíteni és más irányba téríteni fiatalos hevemet, a munkáról, mások irányításáról, az eredményességről vallott túlzó nézeteimet oda téríteni, ahol érvényesíthetik erős hatásukat. Egy hétre meg is erősödtem, és rendbe jöttem magammal. Nagyszerű dolog a lélek nyugalma és az, hogy örülni tudunk magunknak. Kedves barátom, csak ne volna ez a kincs éppoly törékeny, mint amilyen szép és drága.

Február 20.

Isten áldjon meg benneteket, drágáim, adja meg nektek mindazokat a jó napokat, amelyeket tőlem megtagad!

Köszönöm neked, Albert, hogy megcsaltál: vártam a hírt, mikor lesz az esküvőtök napja, és elhatároztam hogy azon a napon a falról ünnepélyesen leveszem és egyéb irataim közé temetem Lotte árnyképét. Most már egy pár vagytok, és a kép még mindig itt van! Most már maradjon így! Miért ne? Tudom, én is nálatok vagyok, sérelmed nélkül ott vagyok Lotte szívében, enyém, igen az enyém benne a második hely, és azt meg akarom, meg kell tartanom. Ó, megőrülnék, ha el tudna felejteni - Albert, pokol van ebben a gondolatban. Albert, Isten veled! Isten veled, ég angyala! Isten veled, Lotte!

Március 15.

Bosszantó esetem volt, ami még elkerget innen. Csak úgy csikorgatom a fogamat. A keservit! Nem lehet jóvátenni, s az okai egyedül ti vagytok, akik biztattatok és hajtottatok és gyötörtetek, hogy vállaljak el egy hivatalt, amelyhez semmi kedvem. Ezt megcsináltam! Ezt megcsináltátok! És hogy megint elő ne hozakodjam túlzó eszméimmel, amelyek mindent elrontanak, elmondok neked, drága uram, egy történetet, tisztán és egyszerűen, ahogy egy krónikaíró jegyezné föl.

Von C... gróf szeret, kitüntet, ezt tudod, már százszor megírtam. Nos, tegnap nála ebédeltem, éppen oly napon, amikor este össze szokott jönni nála az az előkelő férfi- és hölgytársaság, amelyre sose gondoltam; és az se jutott sose eszembe, hogy mi, szubaltern népség, nem tartozunk belé. Jó. Tehát a gróf vendége vagyok, és asztalbontás után fel s alá járunk a nagyteremben, én vele beszélgetek és B... ezredessel, aki közben megjön, és lassan elközelget a társaság órája. Én, tudja Isten, semmit sem gyanítok. Ekkor belép von S...-né őméltósága a férje urával, és sikeresen kiköltött, deszkamellű és csinos fűzőbe szorított libuska lányával, en passant megmozdulnak ősi főnemes szemeik és orrlyukaik, és én, minthogy utálom ezt a fajzatot, éppen ajánlani akartam magamat, és csak arra vártam, hogy a gróf szabaduljon a pocsék lefetyelésből, amikor belépett az én von B... kisasszonyom. Mivel a szívem kissé mindig földerül, ha őt látom, mégis maradtam, a széke mögé álltam, és csak egy kis idő múltán vettem észre, hogy némi zavarral beszélget velem, és kevésbé nyíltan, mint szokott. Ez feltűnt. Hát ő is csak olyan, mint a többi, gondoltam fájdalmasan, és menni akartam, és mégis maradtam, mert szerettem volna bizonyítva látni, hogy tévedek, és nem akartam hinni a dolgot, és még reméltem tőle valami jó szót és... tudom is én. Közben összegyűl az egész társaság. F... báró I. Ferenc koronázása idejéből maradt teljes díszében, R... udvari tanácsos, aki azonban itt in qualitate von R... úr szerepel, süket feleségével, s ne felejtsük a kopottas öltözetű J...-t, aki ófrank ruhatárát új divatú rongyokkal foltozza, mindez a népség összetorlódik, én pedig a magam ismerőseivel beszélgetek, akik mind nagyon lakonikusak. Azt hittem hogy... és csak B... kisasszonyra figyeltem. Nem vettem észre, hogy a terem végében a nők összedugták a fejüket, hogy a sugdolózás átcsapott a férfiakra, hogy von S...-né a grófhoz fordult valamivel (mindezt B... kisasszony mesélte el utólag), míg végül a gróf hozzám lépett, és az egyik ablakfülkébe vont.

- Ismeri - mondta - a mi furcsa viszonyainkat; a társaságnak, úgy veszem észre, nem tetszik, hogy ön itt van. Világért sem szeretném...

- Kegyelmes uram - szakítottam félbe -, ezer bocsánat, már előbb gondolnom kellett volna rá, és tudom, ön megbocsátja az illetlenségemet; az imént már ajánlani akartam magamat, s valami rossz szellem visszatartott - tettem hozzá mosolyogva, miközben meghajoltam.

A gróf oly érzéssel szorította meg a kezemet, amely mindent megmagyarázott. Csendesen kihúzódtam az előkelő társaságból, távoztam, beültem egy kabrioletba, és M...-be hajtattam, hogy ott a dombtetőről nézzem a naplementét, és közben elolvassam Homéroszomban azt a gyönyörű éneket, hogy hogyan vendégeli meg Ulisszeszt a derék kondás. Mindez nagyon jólesett.

Este visszamegyek vacsorázni, a vendéglőben még kevesen voltak; az egyik sarokban kockáztak, felhajtották az abroszt. Egyszer csak belép a derék Adelin, leteszi a kalapját, rám néz, hozzám lép, és halkan azt mondja:

- Bosszankodtál rajta?

- Én? - kérdeztem.

- A gróf kitessékelt a társaságból.

- Egye meg őket a fene! - válaszoltam. - Örültem, hogy megint kint lehetek a szabad levegőn.

- Nagyon helyes, hogy félvállról veszed a dolgot válaszolt. - Csak az bosszant, hogy máris mindenütt beszélik.

Csak ekkor kezdett furkálni az eset. Valahány ember az asztalhoz jött és rám nézett, mindről azt hittem, hogy azért néz rám. Felforrt a vérem.

S minthogy ma már, bárhova megyek, mindenütt sajnálnak, s hallom, hogy az irigyeim tréfálnak, és azt mondják: „No ugye, hogy pórul jár, aki elbizakodik, és csöpp esze miatt azt hiszi, hogy minden szokáson túlteheti magát”, és mert folyton ugatnak a kutyák - az ember szeretne kést döfni a szívébe; mert akármennyire maga ura is az ember, szeretném látni, ki tudja elviselni, hogy fölébe került csirkefogók folyton rajta rágódjanak; ha üresen jár a beszélőkéjük, ah, akkor könnyű nem törődni velük.

Március 16.

Minden üldöz. Ma találkoztam a fasorban B... kisasszonnyal; nem tudtam megállni, hogy meg ne szólítsam, és amint kissé eltávolodtunk a társaságtól, fel ne tárjam előtte neheztelésemet legutóbbi viselkedésem miatt.

- Ó, Werther - felelt ő melegen -, ennyire félre tudta magyarázni a zavaromat, noha ismeri a szívemet? Mit nem szenvedtem magáért attól a pillanattól fogva, hogy a terembe léptem! Mindent előre láttam, százszor ott volt a nyelvem hegyén, hogy megmondjam magának. Tudtam, hogy az a két nő, von S... és T..., a férjével együtt inkább rögtön sarkon fordul, semhogy a maga társaságában maradjon; tudtam, hogy a gróf nem veszhet össze velük - és most ez a nagy hűhó!

- Micsoda hűhó, kisasszony? - kérdeztem, leplezve fájdalmamat; mert mindaz, amit Adelin tegnapelőtt mondott, mint forró víz futott keresztül e pillanatban az ereimen.

- Mennyit kellett már tűrnöm miatta! - mondta az édes teremtés, és könnybe lábadt a szeme.

Nem voltam többé a magam ura, majdnem a lábához borultam.

- Magyarázza meg szavait! - kiáltottam.

A könnyek lefutottak az arcán. Magamon kívül voltam. Letörölte a könnyét, nem is akarta titkolni.

- Ismeri a nagynénémet - kezdte -, ott volt a jelenetnél, és ó, micsoda szemmel nézte! Werther, volt mit kiállanom tegnap éjjel, és ma reggel micsoda prédikációt tartott, amiért magával érintkezem, és kénytelen voltam hallgatni, hogyan szidja, alacsonyítja le magát, s csak félig-meddig kelhettem a védelmére.

Minden szó, amit mondott, késszúrás volt a szívemnek. Nem érezte, milyen irgalmasság lett volna, ha mindezt elhallgatja, márpedig még azt is hozzátette, hogy mi minden pletyka járja még, miféle alakok tréfálnak rajtam. Hogy fogja most majd csiklandozni és örvendeztetni őket vakmerőségemnek és mások iránti megvetésemnek a büntetése, amit már rég a szememre vetnek. Mindezt, Wilhelm, tőle hallani, a legigazibb részvét hangján - fel voltam dúlva, és még mindig dühöngök magamban. Bár nyíltan ki merne kezdeni velem valamelyik, hogy megmárthatnám benne a kardomat; ha vért látnék, megkönnyebbülnék. Ah, százszor ragadtam kést, hogy könnyítsek ezen a fuldokló szíven. Bizonyos nemes fajtájú paripákról mesélik, hogy ha rettenetesen nekihajtják és feltüzelik őket, puszta ösztönből felharapják egy erüket, hogy lélegzethez jussanak. Sokszor én is így érzem magam, szeretném megnyitni az eremet, hogy hozzájussak az örök szabadsághoz.

Március 24.

Elbocsátásomat kértem az udvartól, és remélem, meg is kapom, ti pedig bizonyára meg fogjátok bocsátani, hogy nem kértem rá előzetesen az engedelmeteket. Sehogy se volt már maradásom, és azt, amit mondtatok volna, hogy a maradásra rávegyetek, mind tudom, így aztán... Hozd a dolgot szirupban anyám tudomására, nem tudok segíteni magamon, és neki is bele kell nyugodnia, hogy rajta sem tudok segíteni. Biztosan fájni fog neki. Látni, hogy a szép iram, amellyel a fia egyenesen a titkos tanácsosság és a követi állás felé tartott, egyszerre csak megáll, és a paripával vissza kell fordulni az istállóba. Most már gondoljatok, amit akartok, és kombináljátok a lehetséges eseteket, hogy miképpen lehetett és kellett volna maradnom; én, mondom, megyek, s hogy tudjátok, hová, hát itt van ... herceg, aki nagyon kedveli a társaságomat; miután hallott a szándékomról, kért, menjek vele a birtokára, és töltsem ott a szép tavaszt. Teljesen a magam ura leszek, ígérte, s minthogy bizonyos pontig megértjük egymást, szerencsét próbálok, és vele megyek.

Április 19.

ÉRTESÍTÉSÜL

Köszönöm két leveledet. Nem feleltem, mert hevertettem ezt a lapot, míg felmentésem meg nem jön az udvartól; féltem, hogy anyám esetleg a miniszterhez fordul, és megnehezíti szándékomat. Most azonban megvan a döntés, itt a felmentésem. Nem akarom elmesélni, mily nehezen adták meg, és hogy mit ír a miniszter: megint lamentálni kezdenétek. A nagyherceg huszonöt aranyat küldött búcsúzóul, oly szavak kíséretében, hogy könnyekig meghatott; így aztán nincs szükségem az anyám pénzére, amit legutóbb kértem.

Május 5.

Holnap utazom innen, és mert a szülőhelyem csak hat mérföldnyire esik ki utamból, azt is felkeresem, és gondolatban visszatérek a régi, boldog, álmodó napokba. Ugyanazon a kapun fogok bemenni, amelyen anyám velem együtt kiköltözött, mikor apám halála után elhagyta azt a drága, meghitt helyet, hogy bezárkózzék mostani kibírhatatlan városába. Adieu, Wilhelm, majd hallasz az utamról.

Május 9.

Egy zarándok minden áhítatával kerestem fel szülőhelyemet, és sok váratlan érzés fogott el. A nagy hársnál, amely a város előtt negyedórányira van S... felé, megállítottam a postakocsit, kiszálltam és a kocsist továbbküldtem, hogy gyalogosan és szívem szerint és elevenen végigkóstoljak minden emléket. Ott álltam a hárs alatt, mely egykor, gyermekkoromban, célja és határa volt sétáimnak. Milyen változás! Akkor boldog tudatlanságban kivágyódtam az ismeretlen világba, ahol annyi táplálékot, annyi élvezetet reméltem szívem számára, amennyi betöltheti és kielégítheti sóváran röpülő lelkemet. Most visszatérek a nagyvilágból - ó, barátom, hány füstbe ment reménnyel, hány romba dőlt tervvel! - Néztem a hegységet, amint előttem feküdt, a hegységet, ahová ezerszer vágytam. Órák hosszat el tudtam itt ülni, és odakívánkoztam, egész lelkemmel bele kívántam veszni az erdőkbe, a völgyekbe, melyek oly barátságos félhomályban rajzolódtak ki a szemem előtt; és ha aztán megszabott időre haza kellett mennem, mily rosszul esett elhagynom ezt a drága helyet! - Közeledtem a városhoz, a régi, ismert, kertes házikókat mind sorra üdvözöltem, az újak nem tetszettek, sem semmiféle egyéb változtatás, amit csináltak. Beléptem a kapun, és rögtön és egészen megtaláltam régi magamat. Barátom, nem akarok részletekbe bocsátkozni; amilyen varázslatos volt a viszontlátás, éppoly egyhangú volna elbeszélni. Elhatároztam, hogy a piactéren szállok meg, régi házunk tőszomszédságában. Odamenet láttam, hogy az iskolaszobából, amelybe egy jóravaló öreg néni valaha beszorította a gyermekkorunkat, szatócsbolt lett. Eszembe jutott mindaz a nyugtalanság, mindaz a könny, zavar és szívszorongás, amit abban a kis lyukban kiálltam. - Minden lépés meglepetést hozott. Szentföldi zarándok nem talál annyi ponton vallásos emléket, és a lelkét aligha tölti be ennyi szent elragadtatás. - Ezer mozzanat helyett csak még egyet! Lefelé mentem a folyóparton, egész egy bizonyos udvarig; hajdan is ez volt az utam, ez volt a hely, ahol mi, fiúk, békázásban gyakoroltuk magunkat, hogy lapos kavicsot melyikünk tud többször ugratni a vízen. Oly élő volt minden emlékem: hogy álltam itt néha, hogy bámultam az elfutó vizet, milyen csodás sejtésekkel követtem az útját, milyen kalandosnak képzeltem azokat a tájakat, ahová folyik, és hogy milyen hamar ütközött korlátokba a képzeletem; pedig tudtam, tovább kell folynia, mindig tovább, míg végül egészen belevesztem valami láthatatlan messzeség szemléletébe. - Látod, barátom, ilyen korlátozottak és ilyen boldogok voltak nagyszerű ősapáink, ilyen gyermeki volt az érzésük, a költészetük! Ha Ulisszesz a mérhetetlen tengerről és a végtelen földről beszél, a szava oly igaz, emberi, bensőséges, szűk és titokzatos. Mit érek vele, ha ma minden iskolás gyerekkel el tudom darálni, hogy a föld gömbölyű? Az embernek csak kevés rögre van szüksége, hogy örülhessen rajta, még kevesebbre, hogy pihenjen alatta.

Most itt vagyok a herceg vadászkastélyában. Az úrral egész jól meg lehet férni, egyszerű és igaz lélek. Különös emberek vannak körülötte, sehogy se értem őket. Nem látszanak csirkefogóknak, és a külsejük mégsem vall becsületes emberre. Néha becsületeseknek gondolom őket, és mégsem tudok bízni bennük. Amit még sajnálok, az az, hogy a herceg sokszor beszél olyan dolgokról, amelyeket csak hallott és olvasott, éspedig teljesen ama nézőpontok szerint, ahogy azok a mások elébe állították őket.

És aztán többre becsüli eszemet és tehetségemet, mint a szívemet, pedig ez az egyetlen büszkeségem, egyetlen forrása mindennek, minden erőnek, minden üdvösségnek és minden nyomorúságnak. Ah, amit tudok, azt mindenki tudhatja - a szívem egyedül csak az enyém.

Május 25.

Járt valami a fejemben, amiről nem akartam szólni nektek, amíg meg nem valósul: most, hogy fuccs neki, az se baj. El akartam menni a háborúba; a terv sokáig nyomta a szívemet. Főként azért jöttem ide a herceggel, aki tábornok az ...-i seregben. Egy sétán felfedtem előtte szándékomat; ő lebeszélt, és több szenvedélynek, mint szeszélynek kellett volna fűtenie a tervemet ahhoz, hogy ne hallgassak az érveire.

Június 11.

Bármit mondasz, nem maradhatok tovább. Mi dolgom itt? Unatkozom. A herceg marasztal, amennyire csak lehet, s mégsem találom a helyemet. Alapjában véve semmi közünk egymáshoz. Értelmes férfi, de az értelme egészen közönséges; társalgása nem szórakoztat jobban, mint egy jól megírt könyv. Egy hétig még itt maradok, és aztán megint nekivágok a bolyongásnak. A legjobb, amit itt csináltam, az, hogy rajzoltam. A hercegnek van műérzéke, és még több volna, ha az az undok tudományoskodás és a lapos terminológia nem korlátozná. Néha össze kell harapnom a fogaimat, ha forró képzelettel vezetem a természetben és a művészetben, és ő azt hiszi, hogy bölcsen fején találta a szöget, mikor valami avas műszóval közbeügyetlenkedik.

Június 16.

Persze hogy csak vándor vagyok, zarándok e földön! Ti talán többek vagytok?

Június 18.

Hová készülök? Megsúgom neked, de csak bizalmasan. Két hétig mégiscsak itt kell maradnom, és elhitettem magammal, hogy azután meg akarom tekinteni az ...-i bányákat; tulajdonképpen azonban nem vágyom oda, csak Lottéhoz akarok megint közelebb lenni, ez az egész. Nevetek a szívemen - és megteszem, amit akar.

Július 29.

Nem, jól van! minden jól van! - Én - az ő férje! Ó, teremtő Istenem, ha megadtad volna ezt az üdvösséget, egész életem egyetlen imádság lett volna. Nem akarok pörlekedni, és bocsásd meg ezeket a könnyeket, bocsásd meg esztelen vágyaimat! - Ő a feleségem! Ha a világ legdrágább teremtését karomba zárhattam volna... Egész testem végigborzong, Wilhelm, ha Albert átfogja azt a karcsú derekat.

És, szabad megmondanom valamit? Miért ne, Wilhelm? Velem boldogabb lett volna, mint ővele! Ó, Albert nem az az ember, aki ennek a szívnek minden vágyát betöltheti. Bizonyos hiánya e megérzőképességnek, valami hiány - vedd, ahogy akarod; hogy a szíve nem dobban meg vele együtt - ó! - egy kedves könyv valamely lapjánál, amelynél az enyém és a Lottéé egybedobban; száz más esetben, mikor úgy hozza a véletlen, hogy egy harmadiknak a cselekedete megszólaltatja az érzéseinket. Drága Wilhelm! - Ámbár Albert egész lelkével szereti, és mit nem érdemel az ilyen szerelem!

Megzavart egy kiállhatatlan alak. Könnyeim felszáradtak. Szórakozott vagyok. Adieu, barátom.

Augusztus 4.

Nemcsak én jártam így. Minden ember csalódik a reményeiben, vesztes marad a várakozásaiban. Meglátogattam azt a derék asszonyt a hárs alatt. Az idősebb fiúcska elém futott, ujjongó öröme előhívta az anyát is, aki nagyon levertnek látszott. Első szava ez volt:

- Jó uram, meghalt a Hansom!

A legkisebb fiacskája volt. Nem bírtam felelni.

- A férjem pedig - folytatta - visszajött Svájcból, és nem hozott semmit, és ha nincsenek jó emberek, koldulnia kellett volna hazáig, útközben lázas beteg lett.

Nem tudtam mit mondani neki, és adtam valamit a fiúnak, az asszony néhány almával kínált, amit elfogadtam, és elhagytam a szomorú emlékű helyet.

Augusztus 21.

Minden pillanat és esemény kizökkent magamból. Néha földereng ugyan előttem az élet vidám tekintete. Ó, csak egy szempillantásra! - Ha így elmerülök az álmodozásba, nem bírok szabadulni egy gondolattól: mi lenne, ha Albert meghalna? Akkor te! igen, és akkor ő - és futok az agyrém után, míg oly szakadékok szélére nem visz, amelyektől visszarettenek.

Ha kimegyek a kapuhoz, azon az úton, amelyen először kocsiztam, hogy Lottét a bálba vigyem, milyen másnak látok ma mindent! Elmúlt minden, elmúlt! Semmi jel abból a világból, egyetlen érverés sem maradt meg akkori érzéseimből. Úgy érzem, mintha kísértet volnék, aki visszatér a kiégett, elpusztult kastélyba, melyet egykor, mint virágzó fejedelem, ő épített, és minden tündöklő dísszel felékesített, és halálos ágyán is reménykedve hagyott szeretett fiára.

Szeptember 3.

Néha nem bírom felfogni, hogyan szeretheti más, hogyan szabad másnak szeretnie, mikor én annyira csak őt szeretem, oly igazán, oly erősen, s nem ismerek mást, nem tudok mást, s nincs senki másom, csak ő!

Szeptember 4.

Bizony, ez így van. Amint a természet őszbe hajlik, ősz lesz bennem és körülöttem. Leveleim elsárgulnak, és a szomszéd fák lombja már lehullott. Nem írtam neked egy parasztlegényről, rögtön, hogy idejöttem? Kérdezősködtem utána Wahlheimban; azt beszélik, hogy elkergették a helyéből, és egyebet senki sem akar tudni róla. Tegnap véletlenül találkoztam vele az úton, egy másik falu felé menet, megszólítottam, és ő elmesélte a történetét, amely kétszeresen, háromszorosan hatott rám - könnyen meg fogsz érteni, ha majd elmondom. De mire jó mindez? mért nem tartom meg magamnak, ami szorongat és bánt? mért keserítelek még téged is? mért adok minduntalan alkalmat arra, hogy szánj és szidj? Mindegy, ennek is hozzá kell tartoznia a sorsomhoz!

Csöndes szomorúsággal, amelyen némi félénkség ütött át, válaszolt először kérdéseimre a legény; de csakhamar nyíltabb lett, mintha egyszerre ismét rám és magára ismerne, bevallotta a hibáit, elpanaszolta szerencsétlenségét. Bár ítélőszéked elé állíthatnám minden egyes szavát, barátom! Bevallotta, sőt a visszaemlékezés bizonyos gyönyörével és boldogságával beszélte el, hogy szenvedélye nap nap után erősödött a gazdasszonya iránt, s végül már nem tudta, mit csinál, nem tudta, mint mondta, hogy hova tegye a fejét. Sem enni, sem inni, sem aludni nem tudott, a torka elszorult, tette, amit nem kellett volna, elfelejtette, amivel megbízták, olyan volt, mint akit rossz szellem szállt meg, míg egy nap, mikor tudta, hogy az asszony fent van az egyik felső kamrában, utána ment, jobban mondva, utána húzta valami; minthogy aztán az asszony nem akarta meghallgatni, erőszakkal próbálta hatalmába keríteni, nem tudja, mi volt vele, és Isten a tanúja, hogy mindig tisztességes szándékkal volt iránta, és semmit sem kívánt forróbban, mint hogy feleségül vegye, hogy együtt éljék le az életüket. Egy idő múlva akadozni kezdett az előadásában, mint akinek van még a nyelvén valami, de nem mer előhozakodni vele; végül félénken mégis bevallotta azt is, hogy az asszony miféle apró bizalmaskodásokat engedett meg, és milyen közel eresztette magához. Kétszer-háromszor abbahagyta a történetet, és ismételten a legélénkebben tiltakozott: nem azért mondja mindezt, hogy befeketítse, mint mondta, vele az asszonyt, hiszen éppúgy szereti és becsüli, mint azelőtt, ilyesmi soha el nem hagyta az ajkát, és az egészet csak azért mondja el nekem, mert meg akar győzni, hogy mégsem egészen meghibbant és oktalan ember. - És itt, barátom, megint elkezdem a régi nótámat, amit örökké fújni fogok: bár le tudnám írni ezt az embert, ahogy előttem állt, ahogy most is előttem áll! Bár jól el tudnék mondani mindent, hogy érezd, mennyire együtt érzek, mennyire együtt kell éreznem a sorsával. De elég, ismered a sorsomat, ismersz engem is, így hát nagyon jól tudod, mi az, ami minden boldogtalanhoz, ami különösen ehhez a boldogtalanhoz vonz.

Átolvasva a levelemet, látom, hogy elfelejtettem feltárni a történet végét, amit azonban könnyű hozzáképzelned. Az asszony védekezett; közbelépett a bátyja, aki már rég gyűlölte, már rég kinézte a házból a legényt, mert félt, hogy ha a húga megint férjhez megy, gyerekei elesnek az örökségtől, amire most, minthogy az özvegy gyermektelen, szép reményeik vannak; ez az ember aztán rögtön kidobta a házból, és úgy dobra ütötte az esetet, hogy az asszony, még ha akarta volna, akkor se fogadhatta volna vissza a legényt. Most új bérese van, de mondják, már emiatt is összeveszett a bátyjával, és biztosra veszik, hogy hozzámegy; neki azonban, a régi legénynek, eltökélt szándéka, hogy ezt nem éri meg.

Amit mesélek, nem túlzás, nincs benne szépítgetés, sőt azt mondhatom, hogy gyengén, igen gyengén meséltem el, és elrontottam, mert hagyományos, illedelmes szavainkkal adtam elő.

Nem költői kitalálás tehát az ilyen szerelem, hűség és szenvedély. Él ez, a legtisztább formában él, olyan rendű emberek között, akiket mi műveletleneknek, akiket durváknak nevezünk. Mi, műveltek - semmivé műveltek! Olvasd, kérlek, áhítatosan a történetet. Én ma, mikor ezeket írom, nyugodt vagyok; látod az írásomon, hogy nem lobogok és robogok, úgy mint máskor. Olvasd, drága szívem, és gondold meg, hogy barátodnak is ez a története. Igen, így jártam én, így fogok járni, s nincs bennem félannyi erő; félannyi határozottság, mint abban a szegény boldogtalanban, akihez hasonlítani is alig merem magamat.

Szeptember 5.

Lotte pár sort írt a férjének, vidékre, ahol az a dolgait intézte. Így kezdődött: „Drágám, kedvesem, jöjj, mihelyt tudsz, szívrepesve várlak.” - Egy barátjuk, aki bejött, hírül hozta, hogy Albert bizonyos körülmények miatt egyelőre még nem térhet vissza. A cédula ott maradt, és este a kezembe került. Elolvastam és elmosolyodtam; Lotte megkérdezte, miért.

- Mily isteni ajándék a képzelet - mondtam -, egy pillanatra sikerült elhitetni magammal, hogy ez a levél nekem szól.

Nem felelt, úgy látszik, nem tetszett neki a dolog, és én hallgattam.

Szeptember 6.

Nehezemre esett, de végül elhatároztam, hogy levetem egyszerű kék frakkomat, melyben először táncoltam Lottéval; már szörnyen megkopott. Csináltattam egy másikat, épp olyat, gallérral és kihajtóval, és ugyanolyan sárga mellényt és nadrágot hozzá.

De azért mégsem egészen olyan. Nem tudom... Remélem, idővel majd ez is kedvesebb lesz.

Szeptember 12.

Lotte néhány napra elutazott, hogy Albertet hazahozza. Ma bementem a szobájába, ő elém jött, és ezer örömmel csókoltam meg a kezét.

A tükörről egy kanári röpült a vállára.

- Új barátom - mondta Lotte, és kezére csalogatta a madarat -, a kicsikéimnek szántam. Milyen édes! Nézze csak! Ha kenyeret adok neki, verdes a szárnyaival, és oly szépen csipeget. Meg is csókol, nézze!

S ahogy odatartotta száját a madárnak, az oly kedvesen bújt az édes ajkakhoz, mintha érezte volna az üdvösséget, amelyben részesült.

- Hadd csókolja meg magát is - mondta Lotte, és nekem nyújtotta a madarat.

A kis csőr megtette az utat az ő ajkától az enyémig, és a csippentő érintés olyan volt, mint a szerelmes gyönyörűség valami lehelete, sejtelme.

- Az ő csókja - mondtam - nincs minden hasznos vágy híján, táplálékot keres, és az üres becézés után kielégítetlenül tér vissza.

- Eszik is a számból - felelte Lotte.

Néhány morzsát nyújtott a madárkának az ajkával, amelyen az ártatlan, odaadó szeretet minden gyönyörűsége mosolygott.

Én elfordultam. Nem kellett volna így tennie! Nem kellene, hogy a mennyei ártatlanságnak és üdvösségnek ezekkel a képeivel ingerelje fantáziámat, és felébressze szívemet álmából, melybe az élet közönye néha ringatja! - De miért ne? - Úgy megbízik bennem! Tudja, mennyire szeretem!

Szeptember 15.

Meg lehetne őrülni bele, Wilhelm, hogy vannak értelmetlen és érzéketlen emberek, akik nem látják azt a keveset, aminek még értéke van ezen a földön. Ismered a diófákat, melyek alatt Lottéval a st...-i derék papnál ültem, a remek diófákat! amelyek, lelkemre mondom, mindig a legnagyobb gyönyörűséggel töltöttek el. Milyen meghitté tették a paplak udvarát, milyen hűvössé! És milyen fenséges volt a terebélyük! s emlékük visszavitt egészen azokig a derék papokig, akik annyi esztendővel ezelőtt ültették őket. A tanító gyakran emlegette előttünk egyikük nevét, amelyet a nagyapjától hallott; kitűnő ember lehetett, emlékét mindig szentnek éreztem a fák alatt. Mondom neked, a tanítónak könnybe lábadt a szeme, mikor tegnap arról beszéltünk, hogy kivágták őket... Kivágták! Meg tudnék őrülni, le tudnám ütni azt a kutyát, aki az első csapást rájuk mérte. S nekem, aki agyon tudnám búsulni magamat, ha két ilyen fa állna az udvaromban, és az egyik elkorhadna a vénségtől, látnom kell a pusztulásukat. Drága barátom, valami mégis vigasztal! Van még emberi érzés! Az egész falu morog, és remélem, a papné majd megérzi a vajon meg a tojáson, meg a többi járandóságon, hogy milyen sebet ütött a faluján. Mert ő az, az új papné (az öreg lelkészünk is meghalt), szikár, beteges teremtés, akinek épp elég oka van, hogy ne törődjék a világgal, mivelhogy ővele sem törődik senki. Bolond, tudákos nő, folyton a kánont bújja, rengeteget buzgólkodik a kereszténység új divatú erkölcskritikai reformján, és vállát vonogatja Lavater rajongásai fölött, és egészen tönkrement egészsége miatt az égvilágon semmiben sem telik öröme. Csak ilyen kreatúrának juthatott az eszébe, hogy a diófáimat kivágassa. Látod, nem tudok hová lenni! Képzeld, a lehulló levelek bepiszkolják és nyirkossá teszik az udvarát, a fák elveszik előle a napvilágot, és ha a dió megérik, a fiúk kővel hajigálják, és ez neki az idegeire megy, megzavarja mélységes töprengéseiben, amikor Kennikotot, Semlert és Michaelist összeveti. Látva, hogy a falubeliek, kiváltképp az öregje, oly elégedetlenek, megkérdeztem:

- Miért tűrtétek?

- Mitévők legyünk itt, faluhelyen - felelték -, ha a bíró akarja?

Hanem valami nagyon jól jött. A bíró meg a pap, aki maga is szeretett volna egy kis hasznot látni a felesége szeszélyeiből, amelyektől úgysem lett zsírosabb a levese, osztozkodni akart; de megtudta a dolgot a kamara, és azt mondta, hogy: ide vele! mert még régi jogigénye volt a paplaknak arra a részére, ahol a két fa állt, és eladta a fát a legtöbbet ígérőnek. Most ott fekszenek! Ó, ha én fejedelem volnék! majd ellátnám én a papné, a bíró meg a kamara... Fejedelem! - persze ha fejedelem volnék, mit törődném akkor az országom fáival!

Október 10.

Ha csak fekete szemét látom, már jól vagyok! És bosszant, hogy Albert nem látszik olyan boldognak, mint - remélte - mint én - gondolnám, hogy - ha. - Nem szeretem a gondolatjeleket, de itt nem tudom magamat másképp kifejezni - és azt hiszem, ez is elég érthető.

Október 12.

Osszián kiszorította szívemből Homéroszt. Milyen világba visz ez a fenséges költő! Vándorolni a pusztán, a zúgó fergetegben, amely gőzölgő ködökben az ősök szellemeit hozza elénk a hold derengő fényénél. A hegy felől, mialatt bömböl az erdei folyam, hallani a barlangjukból kisíró szellemek foszlányos jajongását és nemes halállal elhullt kedvesének négy, moha födte, fűlepte sírkövénél a zokogó leány öngyilkos panaszát. Ha aztán ővele találkoztam, az ősz, vándor bárddal, aki a rengeteg pusztán atyáinak a nyomdokát keresi, és ah! a sírköveit találja, és feljajdulva az édes esti csillagra tekint, amely a hánykódó tengerbe rejtőzik, és lelkében megelevenednek a múlt idők, mikor még biztató fénysugár ragyogott a vitézek veszélyeire, és a hold sütött diadalmasan hazatérő, koszorús hajójukra. Ha olvasom homlokán a mély bánatot, ha látom az utolsó elárvult hőst, amint végképp kimerülve tántorog a sírja felé, és hogy elköltözöttjei árnyának erőtlen jelenéből hogyan szív magába mindig új és fájdalmasan izzó örömöket, és hogy a hideg földre, a magasan rengő fűre tekint és felkiált: „Eljő majd a vándor, eljő majd, aki ismert szépségem idején”, s megkérdezi majd: „Hol van a dalnok, Fingal dicső fia?” Lába tovalép a sírom fölött, és ajka hiába szólít a földön. - Ó, barátom! ilyenkor szeretném, mint nemes fegyverhordozó, a kardomat kirántani, fejedelmemet egyszerre megváltani a lassan elhaló élet rángó kínjaitól, és lelkemet utánaküldeni a megszabadított félistennek.

Október 19.

Ah, ez az üresség! ez a szörnyű üresség, amit itt érzek a lelkemben! - Sokszor gondolom: ha csak egyszer, csak egyszer szívedre szoríthatnád őt, ez az egész űr ki lenne töltve.

Október 26.

Úgy van, barátom, biztos vagyok benne, biztos és egyre biztosabb, hogy egy teremtménynek a léte keveset, nagyon keveset számít. Lottét meglátogatta egy barátnője, s én a szomszéd szobába mentem, és elővettem egy könyvet, és nem tudtam olvasni, és aztán tollat fogtam. Hallottam csöndes beszélgetésüket; jelentéktelen dolgokat meséltek egymásnak, városi híreket: ez a nő férjhez ment, az meg beteg, nagyon beteg.

- Száraz köhögése van, arccsontjai kiállanak, és ájuldozik; krajcárt sem adnék az életéért - mondja az egyik.

- N. N. is a végét járja - felelt Lotte.

- Egész felpuffadt - folytatta a másik.

És az én eleven képzeletem odavitt a szerencsétlenek ágyához; láttam, milyen kelletlenül fordítanak hátat az életnek, milyen... Wilhelm! és hát ezek az asszonykák úgy beszéltek minderről, ahogy arról szokás beszélni - hogy egy idegen meghal. - És ha szétnézek és megnézem a szobát, és körös-körül látom Lotte ruháit és Albert iratait, és ezeket a bútorokat, amelyekkel úgy összebarátkoztam, még ezzel a tintatartóval is, és elgondolom: „Nézd, mi vagy most ebben a házban! Mindenében részesülsz. Barátaid tisztelnek! gyakran örülnek neked, és szíved úgy érzi, hogy nem élhet nélkülük; és mégis - ha most elmennél, ha távoznál ebből a körből? éreznék-e vajon, meddig éreznék az űrt, amelyet elvesztésed a sorsukba szakítana? meddig?” - Ó, olyan mulandó az ember, hogy ott is, ahová biztosan tapad az élete, ott is, ahol egyedül hathat igazán jelenlétével, kedveseinek az emlékezetében, lelkében - hogy ott is ki kell hunynia, onnan is el kell tűnnie, és oly hamar!

Október 27.

Sokszor szeretném széttépni a keblemet és bezúzni a koponyámat, amiért oly kevesek lehetünk egymásnak. Ah, a szerelmet, örömöt, boldogságot és gyönyörűséget, melyet nem magam viszek magammal, nem adja meg soha a másik, és ha túlcsordul is a szív az üdvösségtől, nem tudom boldogítani a másikat, ha hidegen és erőtlenül áll előttem.

Október 27., este.

Annyi mindenem van, és az érzés, amely őhozzá fűz, mindent elnyel, annyi mindenem van, és őnélküle minden megsemmisül.

Október 30.

Ha vagy százszor nem voltam már azon a ponton, hogy a nyakába borulok! A nagy Isten tudja, hogy érzi magát az ember, mikor annyi gyönyörűséget lát lebegni maga körül, és nem nyúlhat hozzá; pedig a hozzányúlás az ember legtermészetesebb ösztöne. Nem nyúlnak a gyerekek minden után, amit meglátnak? - És én?

November 3.

Tudja Isten! Oly sokszor fekszem le azzal a kívánsággal, sőt néha azzal a reménnyel, hogy nem ébredek fel többé: és reggel kinyitom a szememet, látom megint a napot, és nyomorult vagyok. Ó, bár volnék szeszélyes, bár tolhatnám a hibát az időjárásra, egy harmadik személyre, valami nem sikerült vállalkozásra, akkor csak félig nyomna a kedvetlenség tűrhetetlen terhe. Jaj nekem! túlságosan érzem, hogy egyes-egyedül én vagyok a hibás - nem, nem hibás! Szóval, bennem van a forrása minden nyomorúságnak, ahogy valaha bennem volt a forrása minden üdvösségnek. Nem vagyok-e még mindig ugyanaz, aki valaha szinte lebegett az érzés szárnyain, aki előtt Édenkert tárult fel minden lépésnél, akinek a szíve egy egész világot tudott magához ölelni? És ez a szív most halott, nem csap ki már belőle az elragadtatás, szemem kiszáradt, és érzékeim, melyeket nem üdít frissítő könny, fájdalmas redőkbe vonják homlokomat. Sokat szenvedek, mert elvesztettem azt, ami életem egyetlen gyönyörűsége volt, azt az éltető, szent erőt, amellyel világokat teremtettem magam körül; vége! - Ha ablakomon át kinézek a távoli dombra, amint a reggeli nap áttöri fölötte a ködöt, és beragyogja a csöndes rétet, és lombjavesztett fűzfái közt felém kígyózik a szelíd folyó - ó, ha ez a dicső természet oly mereven áll előttem, mint egy lakkozott festmény, és minden szépsége egyetlen csöpp boldogságot sem tud szívemből felszivattyúzni az agyamba, és az egész fickó úgy áll az Isten színe előtt, mint egy elapadt kút, mint egy kiszáradt vödör. Sokszor leborultam a földre, és könnyekért kértem az Istent, ahogy a szántóvető esőért könyörög, ha izzó vas fölötte az ég, és szomjan haldoklik körülötte a föld.

De ah! érzem, Isten nem a mi viharos könyörgéseink szerint ad esőt és verőfényt, és azok az idők, melyeknek emléke úgy kínoz, miért voltak oly üdvözítőek, ha nem azért, mert türelmesen vártam az ő szellemét, és bensőséges, hálás, egész szívvel fogadtam a gyönyört, amelyet rám árasztott!

November 8.

Szememre vetette a kicsapongásaimat! ah, és olyan kedvesen! A kicsapongásaimat, hogy egy pohár bor néha az egész palack kiürítésére csábít.

- Ne tegye! - mondta. - Gondoljon Lottéra!

- Gondoljak?! - válaszoltam. - Kell erre felszólítania? Gondolok! - Nem gondolok! Maga mindig a lelkem előtt áll. Ma ott ültem, ahol a minap kiszállt a kocsiból...

Másról kezdett beszélni, hogy jobban bele ne mélyedjek a textusba. Drága barátom! végem van! azt tehet velem, amit akar.

November 15.

Köszönöm, Wilhelm, drága részvétedet, jóakaratú tanácsodat, és kérlek, légy nyugodt. Hagyd, hogy végigszenvedjem az egészet, minden kimerültségem ellenére van még elég erőm, hogy kiláboljak belőle. Tudod, tisztelem a vallást, érzem, hogy sok fáradtnak bot, sok epedőnek enyhülés. De - lehet-e, kell-e, hogy mindenkinek az legyen? Ha körülnézel a nagyvilágban, ezreket látsz, akiknek nem az, ezreket, akiknek nem lesz az, akár prédikálják, akár nem, és kell-e, hogy nekem az legyen? Nem mondja-e maga az Isten Fia: hogy azok lesznek körülötte, akiket az Atya neki adott? És ha engem nem adott neki? ha engem magának akar megtartani, ahogy a szívem súgja? - Kérlek, ne érts félre, ne láss valahogy gúnyt ezekben az ártatlan szavakban; egész lelkemet tárom most eléd, máskülönben bár hallgattam volna: hiszen mindarra, amiről más is éppoly keveset tud, mint én, nem szeretek szót vesztegetni. Nem emberi sors-e, végigszenvedni a mértékünket, kiüríteni a poharunkat? - És ha a mennyei Isten is keserűnek érezte emberajkain a poharat, miért nagyzoljak és tegyek úgy én, mintha édesnek érezném? És miért szégyenkezzem abban a szörnyű pillanatban, mikor egész lényem lét és nemlét között remeg, mikor a múlt villámként lángol a jövő sötét szakadéka fölött, és köröttem minden elsüllyed, és velem együtt elpusztul a világ - nem az egészen önmagában visszaűzött, önmagát elveszített és feltartóztathatatlanul alázuhanó ember hangja-e, mikor felfelé hasztalan küszködő erőinek legmélyén azt csikorogja: „Én Istenem! én Istenem! miért hagytál el engem?” És szégyelljem e kifejezést, restelljem ezt a pillanatot, mikor az sem kerülte el, aki úgy göngyöli az egeket, mint egy kendőt?

November 21.

Nem látja, nem érzi, hogy mérget készít, amely elpusztít mindkettőnket, és én maradéktalan gyönyörrel szürcsölöm fenékig a poharat, amelyet romlásomra felém nyújt. Mit ér a jóságos tekintet, amellyel gyakran - gyakran? -, nem, nem gyakran, de néha mégis rám néz, a szívesség, amellyel érzelmem, egy-egy önkéntelen kitörését fogadja, az együttérzés a gyötrődésemmel, ahogy az a homlokára rajzolódik?

Tegnap, mikor elmentem tőle, kezét nyújtotta, és azt mondta:

- Adieu, drága Werther!

Drága Werther! Először történt, hogy drágának nevezett, s az öröm áthatott minden csontomon-velőmön. Százszor elismételtem magamban, és tegnap éjszaka, lefekvés előtt, mikor mindenfélét összefecsegtem, egyszerre csak azt mondtam magamnak:

- Jó éjszakát, drága Werther!

És aztán nevetnem kellett magamon.

November 22.

Nem imádkozhatom, hogy: „Hagyd meg nekem őt!”, és mégis, gyakran úgy érzem, hogy az enyém. Nem imádkozhatom, hogy: „Add nekem őt!”, hiszen már másé. Gúnyolódom a fájdalmamon, ha nem tenném, ellentétek egész litániája támadna.

November 24.

Érzi, mit tűrök, szenvedek. Ma a szívem mélyéig hatott a tekintete. Egyedül találtam; egy szót se szóltam, és ő rám nézett. És már nem a megejtő szépségét láttam benne, nem a derűs szellem ragyogását, mindez eltűnt a szemem elől. Sokkal csodálatosabb tekintet hatott rám, csupa legbensőbb részvét, legédesebb együttérzés. Miért nem omolhattam a lábához? miért nem válaszolhattam ezer csókkal borulva a nyakába? Zongorájához menekült, és édes, halk hangon kísérte a dalt, amit játszott. Sohasem láttam ily gyönyörűnek az ajkait; mintha sóváran nyíltak volna ki, hogy szürcsöljék a hangszerből buggyanó édes hangokat, és mintha csak a titkos visszhang zengene vissza tiszta szájából. - Persze ha ezt úgy el tudnám mondani neked! - Nem bírtam tovább ellenállni, lehajoltam és megesküdtem: - „Sohasem fogom megkísérelni, hogy csókot nyomjak reátok, ajkak, melyeken az ég szellemei lebegnek.” - És mégis - akarom... Ó! látod, mint választófal áll a lelkem előtt... ez az üdvösség... és aztán elpusztulni, levezekelni ezt a bűnt - bűnt?

November 26.

Néha azt mondom magamnak: „Nincs még egy ilyen sors; magasztald a többieket boldognak - így még nem gyötrődött senki.” Aztán egy régi költőt olvasok, és úgy érzem, mintha a saját szívembe látnék. Oly sokat kiálltam! Ah, hát voltak előttem mások is ilyen nyomorultak?

November 30.

Magamhoz kellene, nem, nem szabad magamhoz térnem! Ahová lépek, mindenütt feltűnik valami, ami kihoz a sodromból. Ma! ó, végzet! ó, emberiség!

Déltájban a vízparton járok, nem volt kedvem ebédelni. Minden sivár volt, nedves-hideg nyugati szél fújt a hegy felől, és a szürke esőfelhőre behúzódtak a völgybe. Messziről egy embert látok, rossz, zöld kabátban, amint a sziklák közt kotorászott, és szemmel láthatóan gyógyfüveket keresett. Mikor közelebb mentem hozzá, és a zajra, amit okoztam, megfordult, nagyon érdekes arcot pillantottam meg; valami csöndes gyász volt a fő vonása, és egyébként nyílt, jó lélekre mutatott; fekete haját tűvel két tincsbe szorította, és a többi erős fonatban csüngött le a hátán. Minthogy a ruhája alacsony sorsú emberre vallott, úgy véltem, nem veszi rossz néven, ha érdeklődöm a foglalkozása iránt, s ezért megkérdeztem, mit keres.

- Virágot keresek - mondta nagyot sóhajtva -, és nem találok.

- Nincs itt az ideje - feleltem mosolyogva.

- Annyi virág van - folytatta, miközben lejött hozzám. - Az én kertemben van rózsa meg lonc, kétfajta, az egyiket az apámtól kaptam, úgy nő, mint a gyom; már másodnapja keresem, és nem tudok rájuk akadni. Otthon is mindig van virág, sárga, kék meg piros, és az ezerjófűnek olyan szép a virága. Egyiket se találom.

Valami ijesztő titkot éreztem, és ezért kerülő úton kérdeztem:

- De hát mit akar a virágokkal?

Furcsa, rángó mosoly húzta el az arcát.

- Ha nem árul el - mondta, ajkára téve az ujját -, csokrot ígértem a kedvesemnek.

- Derék dolog - feleltem.

- Ó - folytatta -, neki sok mindene van, gazdag lány.

- És mégis örül a maga csokrának?

- Ó! - mondta. - Vannak ékszerei és koronája.

- És mi a neve?

- Ha az államtanács fizetne - válaszolt -, egészen más ember volnék! Bizony, valamikor olyan jól ment a sorom! Most végem. Én most...

Ég felé forduló, könnyes tekintete mindent kifejezett.

- Szóval boldog volt? - kérdeztem.

- Ah, bár lennék megint az! - mondotta. - Akkor olyan jól éreztem magamat, olyan könnyű, olyan jókedvű voltam, mint hal a vízben.

- Heinrich! - kiáltott most egy öregasszony, aki az úton felénk tartott. - Heinrich, hol bujkálsz? Mindenütt kerestünk, vár az ebéd!

- A fia? - kérdeztem, és az asszonyhoz léptem.

- Igen, az én szegény fiam - válaszolt. - Nehéz keresztet mért rám az Úr.

- Mióta ilyen? - kérdeztem.

- Csak fél esztendeje, hogy ilyen csendes - mondta. - Hála istennek, hogy már ennyire van, azelőtt egy álló esztendeig dühöngött, meg is láncolták a tébolydában. Most légynek se vét, csak mindig királyokkal meg császárokkal van dolga. Olyan jó, szelíd fiú volt, segített, hogy megélhessek, gyönyörű szép volt a keze vonása, és egyszerre csak búskomor lesz, forró lázba esik, aztán őrjöngeni kezd, és most úgy van, ahogy látja az úr. Ha mind elmesélném...

Félbeszakítottam beszéde árját és megkérdeztem:

- Milyen időt magasztal a fia, hogy akkoriban oly boldog volt, olyan jól érezte magát?

- Szegény bolond! - felelt szánakozó mosollyal az asszony. - Biztosan arra az időre gondol, amikor nem volt eszénél, mindig azt dicsérte; azt az időt, amit a bolondokházában töltött, ahol semmit sem tudott magáról...

Mint mennykőcsapás, úgy ért ez a közlés, valami pénzdarabot nyomtam az öreg markába, és gyorsan otthagytam őket.

- Amikor boldog voltál! - kiáltottam fel, a város felé sietve. - Amikor oly jól érezted magadat, mint hal a vízben! - Úristen! azt rendelted az ember sorsául, hogy ne legyen boldog, csak míg nem jön meg és ha csak ha már megint elment az esze! - Nyomorult! és mégis, hogy irigylem a sötétségedet, elméd zavarát, amelyben sorvadozol! Te reménykedve indulsz el, hogy virágot szedj a királynődnek - télen -, és búsulsz, hogy nem találsz, és nem fogod fel, hogy miért nem találhatsz. De én - de én remény nélkül, cél nélkül kelek útra, és úgy térek haza, ahogy elindultam. - Te álmodozol, hogy mi volnál, ha az államtanács fizetne. Boldog teremtés! földi akadálynak tulajdoníthatod, hogy nem vagy boldog. Te nem érzel! nem érzed, hogy összetört szívedben, szétzilált agyadban van a nyomorúságod, amitől a föld minden királyai sem szabadíthatnak meg.

Pusztuljon vigasztalanul, aki gúnyolni képes egy beteget, mikor az a legtávolabbi forráshoz utazik, mely csak növeli majd a betegségét, fájdalmasabbá teszi a kimúlását! aki lenézi a gyötrődő szívet, mely, hogy szabaduljon lelkifurdalásaitól, és hogy ledobja lelke szenvedését, a Szent Sírhoz zarándokol! Minden lépés mely úttalan utakon a talpát hasogatja, enyhítő balzsam a szorongó léleknek, és minden lerobotolt napi út után sok gyötrelemtől megkönnyebbülve tér pihenőre a szív. - És szabad ezt őrületnek mondanotok, ti párnán heverészgető szókufárok? - Őrület! - Ó, Istenem! te látod a könnyeimet! Mikor úgyis elég szegénynek teremtetted az embert, kellett hozzá olyan testvéreket teremtened, akik még azt a kis bizalmat is elrabolják, amit beléd vet, tebeléd, te Mindeneket Szerető! Mert a gyógyító gyökérbe, a szőlő könnyeibe vetett bizodalom mi más, mint a benned való bizodalom, hogy mindenbe, ami bennünket körülvesz, gyógyító és enyhítő erőt rejtettél, melyre minden órában rászorulunk? Atyám! akit nem ismerek! Atyám! aki máskor egész lelkemet betöltötted, és most elfordítottad tőlem az orcád! szólíts magadhoz! ne hallgass tovább! hallgatásod nem fogja ezt a szomjúhozó lelket feltartóztatni. - És haragudhatna-e egy ember, egy apa, akinek váratlanul megtért fia a nyakába borul, és azt mondja: - Itt vagyok megint, Atyám! ne haragudj, hogy abbahagytam vándorutamat, melyet akaratod szerint még folytatnom kellett volna. A világ mindenütt egyforma, munkára és fáradalomra bér és öröm; de mit nekem ez? nekem csak ott jó, ahol te vagy, és én a te színed előtt akarok szenvedni és örülni. - És te, drága mennyei Atyám, elutasítanád őt magadtól?

December 1.

Wilhelm! az az ember, akiről írtam, az a boldog boldogtalan, írnok volt Lotte apjánál, és a Lotte iránti szenvedély, amit érzett, titkolt, feltárt, és ami miatt elbocsátották az állásából, megőrjítette. Érzed e száraz szavaknál, hogy a története mily irtózatosan megrázott, amikor Albert elmesélte, éppoly nyugodtan, mint ahogy talán te is olvasod.

December 4.

Kérlek... Lásd, végem van, nem bírom tovább! Ma mellette ültem... ültem, ő zongorázott, sok dalt egymás után, és milyen igaz érzéssel! milyen igaz... igaz... Mit akarsz! - Kishúga térdemen a babáját cicomázta. Szememet elöntötte a könny. Lecsüggesztettem a fejemet, és tekintetem a jegygyűrűjére esett - könnyeim szakadtak... És egyszerre csak abba a mennyei, édes énekbe kezdett, csak úgy egyszerre, és lelkemet átjárta a vigasztalás és a múlt emléke, annak az időnek az emléke, amikor ezt a dalt hallottam, a közbeeső sötét időknek, a keserűségnek, a füstbe ment reményeknek az emléke, és aztán... Fel s alá jártam a szobában, szívem fuldokolt a sok tóduló képtől.

- Az istenért - mondtam, heves kitöréssel feléje fordulva -, hagyja abba!

Abbahagyta és dermedten nézett rám.

- Werther - mondta aztán, és mosolya lelkem mélyéig hatott -, Werther, maga nagyon beteg, már attól is irtózik, ami a kedvence volt. Menjen! Kérem, nyugodjék meg!

Eltéptem magamat tőle, és - Úristen! te látod a nyomorúságomat, és végét fogod vetni.

December 6.

Hogy üldöz az alakja! Ébren és álomban egész lelkemet betölti! Itt, ha behunyom a szemem, itt a homlokomban, ahol a belső látóerő egyesül, itt áll az ő két fekete szeme. Itt! nem tudom ezt kifejezni. Ha behunyom a szememet, rögtön itt vannak; mint egy tenger, mint egy mélység pihennek előttem, bennem, betöltik agyam érzékeit.

Mi az ember, ez a magasztalt félisten! Nem hagyják cserben az erői épp akkor, amikor legnagyobb szüksége volna rájuk? És ha öröm szárnya röpíti vagy fájdalomba merül, nem akkor tartóztatja-e föl, nem éppen akkor rántja-e vissza valami a tompa, hideg öntudatba, amikor a végtelen teljességébe vágyott beleveszni?

A KIADÓ AZ OLVASÓHOZ

Nagyon szeretném, ha barátunk utolsó, különös napjairól maradt volna annyi saját kezű bizonyosság, hogy ne kellene most elbeszéléssel megszakítanom hátrahagyott leveleinek sorát. Mindent elkövettem, hogy pontos adatokat gyűjtsek azoknak a szájából, akik jól ismerhették a történetét; a történet egyszerű, és néhány apróságtól eltekintve mindenkinek az előadásában egyezik; csak a cselekvő személyek lelkülete felől különböznek a vélemények, és oszlanak meg az ítéletek.

Mi vár ránk egyéb, mint az, hogy amit ismételt fáradozással megtudhattunk, lelkiismeretesen elbeszéljük, az elköltözöttnek ránk maradt leveleit beiktassuk, és ne vessük meg a legapróbb jegyzetet sem, amit találtunk; főleg azért, mert egyetlen cselekedetnek is, ha nem közönséges fajta emberek közt történik, oly nehéz felfedezni az igazi, legbensőbb rugóit.

A csüggedés és kedvetlenség egyre mélyebb gyökeret vert Werther lelkében, egyre jobban egymásba fonódott, és lassanként egész lényét hatalmába kerítette. Szellemének összhangja teljesen megbomlott, valami belső tűz és hevesség, amely természetének minden erejét összekuszálta, a legvisszásabb hatásokat idézte elő, és végül oly állandó kimerültségben tartotta, amelyből még riadtabban igyekezett kivergődni, mint ahogyan addig minden bajával küzdött. Szívének rettegése felemésztette szelleme egyéb erőit, elevenségét, éles ítélőerejét, szomorú társalgó lett, annál szerencsétlenebb és igazságtalanabb, minél boldogtalanabb lett ő maga. Legalább így mondják Albert barátai; azt állítják, hogy Werther egy tiszta, nyugodt embert, aki végre elérte rég óhajtott boldogságát, és az igyekezetét, hogy ezt a boldogságot a jövőben is megőrizze, nem volt képes helyesen megítélni, hiszen úgyszólván naponta felélte minden vagyonát, és estére már szenvednie és nélkülöznie kellett. Albert, mondják, nem változott meg ilyen rövid idő alatt, továbbra is az volt, akinek Werther kezdettől fogva ismerte, s annyira becsülte és tisztelte. Lottét mindennél jobban szerette, büszke volt rá, és kívánta, hogy mindenki más szintén elismerje a nagyszerű teremtést. Zokon lehetett-e tehát venni tőle, ha a gyanúnak még az árnyékát is el akarta hárítani, ha abban az időben még a legártatlanabb módon sem volt kedve senkivel megosztani ezt a drága kincset? Barátai bevallják, hogy Albert gyakran távozott a felesége szobájából, ha Werther Lotténál volt, de nem gyűlöletből vagy ellenszenvből barátja iránt, hanem csak azért, mert érezte, hogy Wertherre nyomasztóan hat a jelenléte.

Lotte apja megbetegedett, nem hagyhatta el a szobáját; így aztán kocsit küldött, és Lotte kiment hozzá. Szép téli nap volt, az első erős havazás, fehér takaró födte az egész tájat.

Werther másnap reggel utána ment, hogy hazakísérje, ha Albert nem mehetne érte.

A derűs idő csak kevéssé hatott sötét kedélyére, tompa szorongás nyomta a lelkét, a szomorú képek már belevénültek, és kedélyének minden mozgása csak az volt, hogy egyik fájdalmas gondolatból a másikba vetődött.

Minthogy örök békétlenségben élt magával, mások állapotát is aggasztóbbnak és zavarosabbnak látta; azt hitte, hogy megrontotta a szép viszonyt Albert és a felesége közt, emiatt szemrehányásokat tett magának, amelyekbe titkos ingerültség keveredett a férj ellen.

Gondolatai útközben is e kérdés felé fordultak. - Bizony, bizony, mondta magában, némán összeszorítva fogait: így fest az a meghitt, gyöngéd, mindenben részt vevő baráti együttlét, a nyugodt, állandó hűség! Jóllakottság ez és közöny! Nem vonzza-e jobban Albertet minden nyomorult üzlet, mint ez a drága, gyönyörű asszony? Tudja-e értékelni a boldogságát? Becsüli-e Lottét, ahogy érdemli? Az övé, hát igen, az övé... Jól tudom, ahogy egyebet is tudok, azt hiszem, megszoktam a gondolatát, de még beleőrülök, belepusztulok... És nem hagyta-e már cserben a barátságunkat? Nem lát-e már Lotte iránti ragaszkodásomban is belenyúlást a jogaiba, és néma szemrehányást Lotte iránti figyelmességeimben? Jól tudom, érzem, nem lát szívesen, szeretne eltávolítani, terhére van a jelenlétem.

Gyors léptei sűrűn meg-megakadtak, gyakran megállt, mintha vissza akarna fordulni; mégis egyre tovább ment, s ilyen gondolatok és monológok közben mintegy akarata ellenére érkezett végül a vadászlakhoz.

Belépett a kapun, kérdezte, hol van az öregúr és Lotte, s kissé izgatottnak találta a házat. A legnagyobb fiú közölte vele, hogy odaát Wahlheimban szerencsétlenség történt, agyonütöttek egy parasztot! - Wertherre semmi különösebb hatást nem tett a hír. - Bement a szobába, és ott találta Lottét, amint éppen lelkére igyekezett beszélni az öregnek, aki betegsége ellenére át akart menni, hogy a helyszínen vizsgálja ki az esetet. Még nem tudták, ki a tettes, az agyonvert embert reggel a kapuja előtt találták; voltak bizonyos gyanúalapok: a halott egy özvegyasszonynak volt a bérese, s az özvegynél régebben egy másik legény szolgált, aki valami összetűzés után került el a háztól.

Ezt hallva izgatottan pattant fel Werther.

Lehetséges ez? - kiáltott. - Át kell mennem, pillanatig se várhatok.

Wahlheimba sietett, minden emléke feltámadt, és egyetlen szempillantásra sem kételkedett benne, hogy a gyilkosságot az az ember követte el, akivel néhanapján beszélgetett, s akit úgy megkedvelt.

Hogy a korcsmához érjen, ahol a holttestet kiterítették, a hársak alatt kellett elmennie; most irtózott az egyébként annyira szeretett helytől. A küszöböt, melyen annyiszor játszadoztak a szomszéd gyerekek, vér mocskolta. Szerelem és hűség, a legszebb emberi érzelmek, erőszakká és halállá váltak. A hatalmas fák lombtalanul és zúzmarásan álltak ott, a szép bokrok, melyek áthajoltak a temető alacsony falán, már tarlottak voltak, és az ágak ritkásán átvillogtak a hóborította sírkövek.

Amint a korcsmához közeledett, ahol az egész falu összecsődült, egyszerre kiabálás támadt. Messziről egy fegyveres csapat tűnt fel, és mindenki azt kiabálta, hogy hozzák a gyilkost. Werther odanézett, és nem kételkedhetett sokáig. Úgy van! a béres volt, aki az özvegybe úgy belebolondult, és aki néma dühében, titkos kétségbeesésében bolyongva nemrég útjába vetődött:

- Mit tettél, te szerencsétlen! - kiáltott Werther, és a fogolyhoz lépett.

Az nézett rá, hallgatott, és végül nyugodtan ezt mondta:

- Nem lesz senkié, neki se lesz senkije.

Bevitték a korcsmába, és Werther elsietett.

A hatalmas, szörnyű élmény mindent felkavart a lelkében. Egy pillanatra kiragadta gyászából, lesújtottságából, közönyös tespedéséből; ellenállhatatlan erővel rázta meg a részvét, és kimondhatatlan vágy fogta el, hogy megmentse ezt az embert. Olyan szerencsétlennek érezte, még mint gonosztevőt is annyira ártatlannak találta, annyira beleképzelte magát a helyzetébe, hogy biztosra vette: másokat is meggyőzhet. Beszélni akart érdekében, máris a legélénkebb előadás tolult az ajkára, sietett a vadászház felé, és nem tudta megállni, hogy mindazt, amit a tiszttartó előtt ki akart fejteni, útközben félhangon már előre el ne mondja.

Midőn a szobába lépett, ott találta Albertet, ez egy pillanatra lehangolta; de csakhamar összeszedte magát, és nagy tűzzel kifejtette felfogását a tiszttartó előtt.

Az fejét csóválta néhányszor, és noha Werther a legnagyobb elevenséggel, szenvedéllyel és igazsággal mindazt felsorolta, amit ember egy másik ember mentségére felhozhat, a szónoklat, mint könnyen sejthetjük, nem győzte meg a tiszttartót. Sőt, az öreg még azt se hagyta, hogy barátunk végezzen, hevesen szembeszállt vele, és megrótta, hogy orgyilkost vesz a védelmébe! Rámutatott arra, hogy ily módon felborulna minden törvény, megsemmisülne az állam minden biztonsága, s hozzátette azt is, hogy ő ilyen ügyben semmit sem tehet, hacsak nem akarja vállalni a legsúlyosabb felelősséget, s hogy mindennek rendben, az előírt úton kell lefolynia.

Werther még nem adta meg magát, s legalább azt kérte, hogy a tiszttartó hunyjon szemet, ha azt az embert szökni segítenék! Az öreg ezt is elutasította. Albert, aki a végén maga is beleszólt a vitába, az öreg mellé állt: Werthert leszavazták, és ő szörnyű gyötrelmek közepette távozott, miután a tiszttartó többször megmondta:

- Nem, nem, az az ember menthetetlen!

Hogy milyen erősen hatottak rá e szavak, láthatjuk egy kis feljegyzésből, mely az iratai között volt, és amelyet bizonyára azon a napon írt.

„Menthetetlen vagy, te szerencsétlen! Jól látom, menthetetlenek vagyunk.”

Amit Albert legutóbb a fogolyról mondott, azt Werther rendkívül ellenszenvesnek találta: úgy vélte, hogy némi ingerültség volt benne őellene is, és noha többször átgondolva a dolgot, be kellett látnia, hogy a két férfinak igaza lehet, mégis úgy érezte, hogy saját legbensőbb természetét kéne megtagadnia, ha bevallaná, ha elismerné az igazukat.

Papírjai közt találtunk egy lapot, amely erre vonatkozik, és talán Alberthez való egész viszonyát feltárja.

„Hiába mondom el újra meg újra magamnak, hogy ő derék, jó ember, ha a dolog a szívemet tépi; nem tudok igazságos lenni.”

Minthogy enyhe este volt, és az idő olvadásra kezdett hajolni, Lotte gyalog ment haza Alberttel. Útközben itt-ott körülnézett, mintha nélkülözné Werther kíséretét. Albert róla kezdett beszélni, és kifogást emelt, de igazságosan. Érintette Werther boldogtalan szenvedélyét, és kívánta, hogy bárcsak el lehetne távolítani.

- A mi érdekünkben is szeretném - mondta -, és kérlek - folytatta -, igyekezz más irányt szabni irántad való viselkedésének, ritkítani sűrű látogatásait. Az emberek felfigyelnek, és tudomásom van róla, hogy itt-ott már beszéltek a dologról.

Lotte hallgatott, és Albert, úgy látszik, megértette hallgatását, legalábbis ettől kezdve nem említette előtte Werthert, és ha Lotte szóba hozta, nem folytatta vagy másfelé terelte a beszélgetést.

Az a hiábavaló kísérlet, melyet Werther a szerencsétlen parasztfiú megmentésére tett, egy kialvó láng utolsó fellobbanása volt; Werther csak annál mélyebben merült a fájdalomba és tétlenségbe, s különösen akkor volt csaknem magánkívül, mikor hallotta, hogy esetleg tanúnak idézik a legény ellen, aki most tagadni kezdett.

Mind ami kellemetlenség a közélet terén valaha érte, a követségen szenvedett sérelem, minden egyéb sikertelenség, ami bántotta, összevissza örvénylett lelkében. Úgy találta, hogy mindez valahogyan jogot ad neki a semmittevésre, úgy találta, hogy megfosztották minden kilátástól, hogy képtelen bármibe fogni, ami a mindennapi élet tennivalója, és így bánatos, örök-egyforma érintkezésben a kedves és szeretett teremtéssel, akinek nyugalmát zavarta, magát teljesen átadva különös érzelmeinek, gondolkozásmódjának és végtelen szenvedélyének, céltalanul és reménytelenül sorvasztva viharzó erőit, egyre közelebb került a szomorú véghez.

Ziláltságának, szenvedélyének, szüntelen háborgásának, életunalmának legerősebb bizonyítéka az a néhány levél, amit most ideiktatunk.

December 2.

„Drága Wilhelm, olyan állapotban vagyok, amilyenben azok a szerencsétlenek lehetnek, akikről azt hitték, hogy gonosz szellem hajszolja őket. Néha belém markol valami; nem félelem, nem vágyakozás - valami belső tombolás, amely széttépéssel fenyegeti szívemet, marokra fogja torkomat! Jaj, jaj! És ilyenkor csavarognom kell ennek az embergyűlölő évszaknak szörnyű éjszakai jelenései közt.

Tegnap este el kellett mennem hazulról. Hirtelen olvadás állt be, hallottam, hogy a folyó kiöntött, minden patak megáradt, és Wahlheimtól lefelé víz alá került az én drága völgyem! Éjjel tizenegy óra volt, hogy elrohantam. Borzalmas színjáték, látni a holdfényben a szikláról aláviharzó, dúló hullámokat, a szántóföldeken és réteken és bokrokon és mindenen át, és a nagy völgy egész hossza egyetlen viharzó tenger az üvöltő szélben! És mikor megint előtűnt, és a fekete felhő fölött pihent a hold, és előttem félelmesen fenséges visszfényben hömpölygött és harsogott az árvíz: borzongás fogott el, és ugyanakkor valami vágyódás! Ah, karjaimat kitárva ott álltam a szakadékkal szemben, és lefelé, lefelé! sóhajtottam! és belevesztem a gyönyörbe, hogy ledobom minden kínomat és szenvedésemet! hogy tovazúdulok én is, mint a hullámok! Ó - és nem bírtad felemelni lábadat a földről, nem bírtál véget vetni tenger kínodnak! - Az én órám még nem járt le, érzem! Ó, Wilhelm, hogy szerettem volna odaadni ember voltomat, hogy a felhőket szaggathassam, az özönlő árt tépázhassam azzal a fergeteggel! Ó! és nem részesül-e talán egyszer ebben a gyönyörben a bebörtönözött?

És mily fájdalmasan tekintettem alá a tisztásra, ahol egy forró séta után egy fűzfa alatt Lottéval megpihentem - azt is elöntötte az ár, a fa is alig látszott ki! Wilhelm! És Lotte rétjei, gondoltam, a vadászlak környéke! »Hogy összerombolta lugasunkat a sodró zuhatag!« - gondoltam. És felragyogott bennem a múlt napsugara, mint egy rab agyában a nyájak, mezők és díszes méltóságok álma! Ott álltam! - Nem gyalázom magamat, mert van bátorságom meghalni!... Csak az kellett volna, hogy... Most itt ülök, mint egy vén anyóka, aki sövényekről szedegeti össze a rőzséjét és küszöbökön a kenyerét, hogy elhaló, örömtelen életét meghosszabbítsa és megkönnyítse egy pillanattal.”

December 14.

„Mi az, barátom? Megrémülök magamtól! Nem a legszentebb, legtisztább, legtestvéribb szerelem az, amit Lotte iránt érzek? Támadt valami bűnös kívánság a szívemben? - Nem akarok esküdözni... És most, az álmok! Ó, be jól megérezték az igazat, akik idegen hatalmaknak tulajdonították az ilyen ellentmondó hatásokat! Ez az éjszaka! fogvacogva mondom el, ezen az éjszakán karomban tartottam Lottét, szívemhez szorítottam, tenger csókkal borítottam el szerelmesen suttogó ajkát; szemem a szeme mámorában úszott! Istenem! Érdemlek-e büntetést, amiért még most is az üdvösség minden hevével visszaidézem ezt a sok izzó gyönyörűséget? Lotte! Lotte! - Végem van! agyam megzavarodik, már egy hete nem vagyok magamnál, szemem csupa könny. Sehol se érzem jól magamat, és mindenütt jól érzem magamat. Nem vágyom semmire, nem kell semmi. Jobb volna, ha mennék.”

Az elhatározás, hogy itt hagyja a világot, ebben az időben, ilyen körülmények közt erősödött meg egyre jobban Werther lelkében. Mióta visszatért Lottéhoz, mindig ez volt a végső célja és reménye; de azt mondogatta magának, hogy ne cselekedjék gyorsan, elhamarkodva, és hogy a legjobb meggyőződésből, a lehető legnyugodtabb elhatározásból tegye meg ezt a lépést.

Kétségei, magános küszködései pillantanak ránk abból a lapból, amely valószínűleg egy megkezdett levél Wilhelmhez, és keltezés nélkül hevert a papírjai között.

„Lotte jelenléte, sorsa, sorsom iránti részvéte az utolsó könnyeket sajtolja ki fölperzselt agyamból.

A függönyt felemelni és mögéje lépni! Ennyi az egész! És miért ez a késlekedés, tétovázás? Mert nem tudjuk, milyen világ van mögötte? és mert nem térünk vissza? És mert szellemünk sajátsága, hogy zűrzavarnak és sötétségnek sejtjük azt, amiről semmi bizonyosat nem tudunk.”

A végén egyre jobban megbékélt és megbarátkozott a szomorú gondolattal, és elhatározása szilárd lett és visszavonhatatlan, bizonyság erre a következő kétértelmű levél, melyet barátjának írt.

December 20.

„Köszönöm szeretetednek, Wilhelm, hogy úgy fogtad fel azt a szót. Igen, igazad van: jobb volna, ha mennék. Ajánlatod, hogy térjek vissza hozzátok, nem tetszik egészen; szeretnék legalább még egy kerülőt csinálni, főként mivel tartós fagyot és jó utakat remélhetünk. Nekem is nagyon kedves, hogy értem akarsz jönni; csak két hetet adj még és várd meg egy újabb levelemet a továbbiakról. Ne szakítsuk le a gyümölcsöt, amíg nem érett. És két hét alatt minden irányban sok történhet. Anyámnak mondd meg, hogy imádkozzék a fiáért, és hogy kérem, bocsássa meg mindazt a keserűséget, amit okoztam neki. Hiába, az lett a sorsom, hogy szomorítsam azokat, akiknek örömére kéne lennem. Isten veled, drága - drága barátom! Az ég minden áldása rád! Isten veled!”

Hogy mi zajlott le ezalatt Lotte lelkében, miket érzett a férje iránt, boldogtalan barátja iránt, azt alig merjük szavakkal kifejezni, noha, ismervén a jellemét, meglehetősen tisztában lehetünk felőle, és egy szép női lélek beleképzelheti magát az övébe, és vele érezhet.

Annyi bizonyos, szilárdan elhatározta, hogy mindent megtesz Werther eltávolítására, és ha tétovázott, az csak igaz baráti kímélet volt, mert tudta, milyen sokat jelent, sőt, hogy szinte lehetetlen Werther számára az elválás. De ebben az időben a helyzet egyre jobban sürgette részéről a komoly elintézést; férje sohasem beszélt erről a kapcsolatról, ahogyan ő is hallgatott róla, de azért annál jobban igyekezett tettel bebizonyítani, hogy felfogása mennyire méltó az Albertéhez.

Ugyanazon a napon, amelyen Werther legutóbb közölt levelét írta a barátjának, karácsony előtti vasárnapon, este meglátogatta Lottét. Egyedül találta: épp néhány játékszer rendbehozatalával foglalatoskodott, amelyet apró cselédeinek szánt karácsonyi ajándékul. Werther arról beszélt, hogy mennyire fognak örülni a kicsikék, és arról az időről, amikor egy-egy váratlan ajtónyílás és a gyertyákkal, cukorkával és almával tündöklő fa paradicsomi boldogságba ragadja a lelket.

- Maga is - mondta Lotte, kedves mosollyal leplezve zavarát -, maga is kap valamit, ha ügyes lesz; gyertyát kap, és még valamit.

- Mit ért azalatt, hogy ügyes? - kérdezte Werther. - Milyen legyek? Milyen lehetek én, drága Lotte?

- Csütörtökön - hangzott a válasz - lesz a szenteste, bejönnek a gyerekek, papa is, és akkor mindenki megkapja a magáét, akkor jöjjön el majd maga is - de ne előbb.

Werther meghökkent.

- Nagyon kérem - folytatta Lotte -, ez már így van, a nyugalmamért kérem, nem maradhat, nem maradhat így ez a dolog.

Werther elfordította tekintetét, és fel-alá járt a szobában.

- Nem maradhat így! - mormolta a fogai közt.

Lotte, aki érezte a rettenetes állapotot, melybe ezek a szavak Werthert hozták, mindenféle kérdezősködéssel igyekezett a gondolatait más irányba terelni, de hasztalanul.

- Nem, Lotte! - kiáltott fel Werther. - Én nem látom viszont magát!

- Miért nem? - válaszolt Lotte. - Werther, viszontláthat, viszont kell látnia bennünket, csak uralkodjék magán. Ó, miért kellett ilyen hevesnek, ily leküzdhetetlenül kitartóan szenvedélyesnek születnie minden iránt, amibe egyszer belefog! Kérem - folytatta, miközben megragadta Werther kezét -, uralkodjék magán! Mily sokféle gyönyörűséget találhat a szellemében, a tudásában, a tehetségében! Legyen férfi! Ne ragaszkodjék ily szomorúan ahhoz a teremtéshez, aki nem tehet mást, mint azt, hogy sajnálja magát.

Werther összeszorította a fogait, és komoran nézett Lottéra. Lotte nem engedte el a kezét.

- Csak egy pillanatnyi nyugodt gondolkozást, Werther! - mondta. - Nem érzi, hogy megtéveszti, akarattal tönkreteszi magát? Miért engem, Werther? éppen engem, aki másé vagyok? éppen ez kell? Attól tartok, a lehetetlenség fűti annyira a vágyát, a lehetetlenség, hogy magáévá tegyen.

Werther kihúzta kezét, s borús és merev tekintettel nézett Lottéra. - Bölcs tanács! - mondta - nagyon bölcs! Talán Albert tette ezt a megjegyzést? Politikus! Nagyon politikus!

- Akárki megteheti - felelt Lotte. - És hát ne volna lány e nagyvilágon, aki betölthetné a szíve vágyát? Szánja el magát, keresse, és esküszöm, megtalálja azt a lányt, mert már régóta aggaszt, maga és mindnyájunk miatt, az az elzárkózás, amibe újabban száműzte magát. Szedje össze magát, utazzék, az bizonyára szórakoztatni fogja, kell hogy szórakoztassa! Keressen, találjon méltó tárgyat a szerelmére, és jöjjön majd vissza, és élvezzük együtt az igaz barátság boldogságát.

- Ezt akár ki lehetne nyomatni - mondta Werther hidegen nevetve -, és minden nevelő hasznos értekezésnek tekintené. Drága Lotte! hagyja még egy kis ideig a tanácsait, és rendben lesz minden.

- Csak azt az egyet, Werther: hogy nem jön karácsony este előtt!

Werther válaszolni akart, de Albert a szobába lépett. Fagyos üdvözlés, majd a két férfi zavartan sétálni kezdett egymás mellett a szobában. Werther fölvetett valami jelentéktelen témát, de hamarosan a végére jutott; Albert szintén - aztán bizonyos megbízások felől érdeklődött a feleségénél, és mikor hallotta, hogy még nincsenek elintézve, néhány szót mondott neki, amit Werther hidegnek, sőt keménynek talált. Menni akart, nem bírt, és minthogy rosszkedve és levertsége egyre nőtt, este nyolcig tétovázott, s csak mikor végül vacsorához terítettek, fogta a botját és a kalapját. Albert marasztalta, ő azonban üres udvariasságnak tekintette a meghívást, hidegen megköszönte és eltávozott.

Hazament, inasának a kezéből, aki világítani akart neki, kivette a gyertyát, és egyedül ment a szobájába, hangosan sírt, ingerülten beszélt magában, hevesen járkált fel s alá, s végül ruhástul az ágyra dobta magát, ott találta a szolga, mikor tizenegy felé bemerészkedett, hogy megkérdezze, ne húzza-e le az ura csizmáját - Werther hagyta, de megtiltotta neki, hogy másnap bemenjen hozzá, míg nem hívja.

Hétfőn reggel, december 21-én, megírta Lotténak az alábbi levelet, melyet halála után lepecsételve találtak az íróasztalán, és átadtak a címzettnek; részletekben iktatom ide, úgy, ahogyan, mint a körülményekből kiderül, Werther írta.

„Elvégeztem, Lotte, meg fogok halni, és ezt minden regényes túlzás nélkül, nyugodtan írom neked, annak a napnak a reggelén, amelyen utoljára foglak látni. Mikor ezt olvasod, drágám, már a hideg sír borítja annak a nyugtalan, szerencsétlen embernek kihűlt tetemét, aki élete utolsó pillanatai számára nem tud nagyobb üdvösséget, mint azt, hogy veled beszélgessen. Rettenetes éjszakám volt, és ó! jótevő éjszakám! Ez az éjszaka erősített meg végleg elhatározásomban; meg fogok halni. Mikor tegnap elszakítottam magam tőled, lelkem rettentő lázadásában, mikor minden a szívemre tódult, és borzalmas fagyával megragadott melletted élt reménytelen, örömtelen életem - alig értem a szobámba, önkívületben térdre borultam, és ó, Istenem! te megadtad a legkeserűbb könnyek végső vigaszát! Ezer terv, ezer lehetőség tombolt végig a lelkemen, és végezetül ott állt, rendületlenül, mindent betöltően, az utolsó, egyetlen gondolat: meg fogok halni! - Lefeküdtem, és reggel, az ébredés nyugalmában, itt áll meg a szívemben, rendületlenül és egész erejében: meg fogok halni! - Nem kétségbeesés, hanem bizonyosság, hogy döntöttem, és hogy feláldozom magamat érted. Úgy van, Lotte! miért hallgassam el? hármunk közül egynek távoznia kell, és hadd legyek az én! Ó, drágám! ebben a szétdúlt szívben sokszor és dühöngve ólálkodott a titkos gondolat - hogy megöljem a férjedet! - téged! - magamat! - Legyen hát! - Ha egy szép nyári estén felmégy a hegyre, gondolj majd rám, hányszor mentem föl völgy mentén, és aztán nézz át a temető felé a síromra, hogy a lebukó nap fényében hogyan lengeti rajta ide-oda a füvet a szél. - Nyugodt voltam, amikor írni kezdtem, most pedig, most sírok, mint egy gyerek, mert minden úgy megelevenedik körülöttem.”

Tíz óra tájban Werther az inasát hívta, és öltözködés közben azt mondta neki, hogy pár nap múlva elutazik, tisztítsa hát ki a ruháit, és készítsen elő mindent a becsomagolásra; azt is meghagyta, hogy kérje be mindenütt a számláit, hozzon vissza néhány kölcsönadott könyvet, és néhány szegénynek, akinek hetenként adni szokott valamit, fizesse ki két hónapra előre a járandóságát.

Ebédjét a szobájába vitette, és amikor végzett, kilovagolt a tiszttartóhoz. Nem találta otthon. Elgondolkozva sétált a kertben, és mintha utoljára még magára halmozta volna az emlékezés minden bánatát.

A kicsikék nem hagyták sokáig nyugton, utánamentek, nyakába ugrottak, elmondták neki: hogy ha holnap, és megint holnap lesz, és még egy nap, akkor elmennek Lottéhoz a Jézuskáért, és csodákat meséltek gyermeki képzeletük várakozásában. - Holnap! - kiáltott fel Werther - És megint holnap! és még egy nap!

És valamennyit forrón megcsókolta, és éppen távozni akart, mikor a kisfiú még a fülébe akart súgni valamit. Elárulta neki, hogy a bátyjai szép újévi köszöntőket írtak, milyen hosszúkat! és egyet a papának, egyet Albertnek meg Lotténak, és egyet Werther bácsinak is; majd újév reggelén átadják. Ez nagyon megrázta, mindegyiküknek ajándékozott valamit, üdvözletét küldte az öregúrnak, és könnyezve ellovagolt.

Öt óra felé érkezett haza, megparancsolta a szolgálónak, hogy fűtsön be, és késő éjszakáig rakjon a tűzre. Inasával a könyveket meg a fehérneműt berakatta alul a kofferébe, a ruhákat pedig bevarratta. Valószínűleg ezután írta Lottéhoz szóló utolsó levele itt következő részét:

„Nem várod, hogy meglátogatlak! azt hiszed, engedelmeskedem, és csak karácsony este látlak viszont. Ó, Lotte! ma vagy soha többé. Karácsony estén kezedben tartod ezt a papírt, reszketsz, és drága könnyeiddel öntözöd. Meg fogok, meg kell...! Ó, be jó érzés, hogy elszántam magamat.”

Lotte ezalatt különös lelkiállapotba került. A Wertherrel folytatott utolsó beszélgetés után érezte, mily nehezére esik tőle megválnia, és hogy mennyit fog szenvedni Werther, ha távoznia kell.

Úgy mellékesen, Albert jelenlétében említés történt, hogy Werther karácsony este előtt nem jelentkezik, s Albert átlovagolt a szomszédságba egy hivatalnokhoz, akivel dolga volt, és akinél éjszakára is meg kellett szállnia.

Lotte tehát egyedül üldögélt, testvérei közül senki sem volt körötte, belemerült a gondolataiba, melyek csendesen szövődtek a kapcsolatai körül. Látta magát, örökké összefűzve azzal a férfival, akinek szerelmét és hűségét ismerte, akit szívből szeretett, akinek nyugalmát, megbízhatóságát mintha az ég rendelte volna, hogy egy derék asszony reá építse élete boldogságát; érezte, mije lesz Albert örökre neki és a gyermekeinek. Másrészt Werthert úgy megkedvelte, ismeretségük első pillanatától oly szépnek mutatkozott lelkük összhangja, a hosszas érintkezés vele és a sok közös emlék oldhatatlan benyomást tett szívére. Ami érdekeset érzett vagy gondolt, megszokta, hogy mind megossza vele, és Werther távozása azzal fenyegette, hogy kitölthetetlen hézagot hasít az életébe. Ó, ha testvérévé változtathatta volna ebben a pillanatban! milyen boldog lett volna! - Ha összeházasíthatta volna valamelyik barátnőjével, akkor remélhette volna, hogy Alberttel is megint tökéletesen megjavul Werther viszonya.

Gondolatban sorra vette a barátnőit, és mindegyiken talált valami kifogásolnivalót, nem akadt egy sem, akinek szívesen átengedte volna.

E hosszas tűnődés során érezte csak igazán mélyen, noha tudatosan most sem eszmélt rá, hogy a szíve titokban magának akarja megtartani Werthert, és ugyanakkor folyton mondogatta, hogy nem tarthatja meg, nem szabad megtartania; tiszta, szép, máskor oly könnyed és magán könnyen segítő lelke oly bánat nyomását érezte, amely előtt elzárul a boldogság reménye. Szíve összeszorult, és borús felhő nehezedett a szemére.

Így telt az idő fél hétig, amikor Werther lépteit hallotta felfelé a lépcsőn, majd hamarosan megismerte a hangját, amint kérdezte, hogy hol van Lotte. Hogy dobogott a szíve, s majdnem azt mondhatnók, most először, a barát közeledtére. Szerette volna letagadtatni magát, és amikor Werther belépett, némi szenvedélyes zavarral kiáltott feléje:

- Nem tartotta meg a szavát!

- Nem fogadtam meg semmit - volt Werther válasza.

- Akkor legalább a kérésemet teljesíthette volna felelte Lotte -, mindkettőnk nyugalmáért kértem.

Nem tudta igazán, mit mondott, ahogy azt sem tudta, mit csinált, amikor néhány barátnőjéért küldött, hogy ne maradjon magára Wertherrel. Werther letett néhány könyvet, amit magával hozott, és más könyvek iránt érdeklődött, és Lotte egyik percben azt kívánta, bárcsak jönnének, a másikban meg, hogy bárcsak elmaradnának a barátnői. A lány visszajött, és jelentette, hogy mindkét barátnő kimenti magát.

Lotte a szomszéd szobába akarta ültetni a lányt a munkájával; aztán egyebet gondolt. Werther járt-kelt a szobában, ő pedig a zongorához lépett, és egy menüettbe kezdett, de nem bírt játszani. Erre összeszedte magát, és nyugodtan Werther mellé ült, aki elfoglalta szokott helyét a kanapén.

- Nincs magánál valami, amit felolvasna? - kérdezte.

Nem volt semmi.

- A fiókomban - folytatta Lotte - ott van Osszián néhány éneke, a maga fordításában; nem olvastam el, mert mindig reméltem, hogy magától fogom hallani; de azóta sehogy se jutottunk hozzá.

Werther mosolygott, előszedte a verseket, összeborzongott, amikor a kezébe vette, és könnybe lábadt a szeme, amikor beléjük nézett.

Leült és olvasni kezdett.

„Derengő éj csillaga, szépen szikrázol a nyugati égen, kiemeled felhődből tündöklő fejedet, büszkén haladsz a dombod felé. Mit kutatsz a pusztaságon? A viharzó szelek elültek; messziről idemorajlik a hegyi patak; zúgó hullámok játszanak a sziklán; esti bogarak zsongása rajzik a mezők felett. Mit keresel, szép csillag? De te mosolyogsz, és mégy utadon, örvendezve vesznek körül a hullámok, és fürdetik gyönyörű hajadat. Ég veled, nyugodt sugár. Jelenj meg, Osszián lelkének nagyszerű fénye!

És megjelenik teljes erejében. Látom elhunyt barátaimat. Korán gyülekeznek, miként a letűnt időkben. - Mint nedves ködoszlop, jön Fingal; körötte a hősei, és íme! itt vannak a dalos bárdok: ősz Ullin! daliás Ryno! Alpin, drága dalnok! és te szelíd panaszú Minona! - Hogy megváltoztatok, barátaim, Selma ünnepi napjai óta, amikor úgy versengtünk a dal dicsőségéért, ahogy a tavaszi szelek ringatják ide-oda a halkan susogó füvet a dombon.

Ekkor előlépett a szép Mínona, lesütötte könnybe borult szemét, haja súlyosan folyt a nyugtalan szélben, mely a domb felől fújt. - Elkomorodott a hősök lelke, mikor megzendült a drága hang; mert sokszor látták Salgar sírját, sokszor a fehér Colma sötét lakát. A zengő szavú Colma, árván, a dombon; Salgar megígérte, hogy eljön; de körös-körül felvonult az éj. Halljátok Colma szavát, mikor ott ült magában a dombon.

COLMA

Éj van! - magam vagyok, elveszve a viharos dombon. A hegyek közt zúg a szél. A szirten lebődül a folyam. Nincs kunyhó, védeni engem a záportól, engem, az árvát, a viharos dombon.

Lépj ki, ó, hold, fellegeidből! jelenjetek meg, éj csillagai! Egy sugaratok vezessen oda, hol kedvesem piheni a vadászat fáradalmait, íja mellette, leajzva, körötte a lihegő kutyák! De nekem itt kell ülnöm árván a szirten a folyam ágai közt. Zúg az ár, a vihar, nem hallom kedvesem szavát.

Mért késik az én Salgarom? Feledte szavát? - Itt a szirt, és itt a fa, s itt harsog a folyam! Mire beáll az éj, itt leszel, ígérted, ó, hova tévedt az én Salgarom? Veled akartam szökni, elhagyni apámat, bátyámat! a büszkéket! régóta ellenség a nemzetségünk, de mi nem vagyunk ellenségek, ó, Salgar!

Hallgass egy kicsit, ó, szél, ne zúgj egy kicsit, ó, folyam! hogy a hangom végigzengjen a völgyön, és meghallja a vándorom. Salgar! én hívlak! Itt a fa, és itt a szirt! Salgar! szerelmem! itt vagyok; miért késel tovább?

Íme, kibúvik a hold, a völgyben csillog az ár, szürkén meredeznek a szirtek a dombon, de nem látom őt a tetőn, kutyái nem hirdetik előre a jöttét. Itt kell egyedül ülnöm.

De kik azok, akik ott lent feküsznek a pusztaságon? - Szerelmesem? Vagy a bátyám? - Szóljatok, ó barátaim! Nem válaszolnak. Hogy retteg a lelkem! - Ah, meghaltak ok! Harctól piros a kardjuk! Ó, bátyám, bátyám, miért ölted meg az én Salgaromat? Ó, Salgarom! miért ölted meg a bátyámat? Úgy szerettelek mindkettőtöket! Ó, te szép voltál ezrek között a dombon! ő szörnyű volt a csatában. Feleljetek! halljátok szavamat, kedveseim!

De ah, némák ők! örökre némák! mint a föld, hideg a keblük!

Ó, a domb szikláiról, a viharzó hegy csúcsáról, beszéljetek, halottak szellemei! beszéljetek! nem borzadok össze! - Hová tértetek nyugovóra? a hegy mely sírboltjában keresselek! - Sóhaj se hallik a szélben, nem leng ide válasz a domb viharában.

Itt sírok gyászomban, könnyeimben várom a reggelt. Ássátok a sírt, halottak barátai, de ne födjétek be, míg oda nem érek. Mint álom, tűnik az életem, hogyan maradhatnék én itt? Itt akarok lakni barátaimmal a zengő szirt folyamánál... Ha éj üli meg a dombot, és szél jön a pusztán át, álljon itt lelkem a szélben, és gyászolja barátaim halálát. Lombja alól hall majd a vadász, fél a hangomtól és szereti; mert édes lesz a hangom a barátaimért, hisz mindkettőt úgy szerettem!

Ez volt a dalod, ó, Minona, Thorman szelíden piruló lánya. Könnyeink omlottak Colmáért, és lelkünk elkomorult.

Előlépett Ullin a hárfájával, és elénekelte Alpin dalát - kedves volt Alpin hangja, Ryno lelke tűzsugár. De már lent pihentek a szűk házban, és hangjuk elzengett Selma táján. Ullin egykor, mikor még nem estek el a hősök, vadászatról tért haza. Hallotta a dombon dalversenyüket. Daluk szelíd volt, de szomorú. Morarnak, a hősök hősének vesztét siratták. Lelke olyan volt, mint Fingal lelke, a kardja, mint Oskar kardja... De elesett, és apja jajongott, és könny borította el a húga szemét, könny borította el Minonának, a dicső Morar húgának szemét. És Minona visszahúzódott Ullin énekére, ahogy a nyugati hold, ha előre látja a vihart, rejti felhőkbe szép fejét. - Én együtt pengettem a hárfát Ullinnal a gyász énekéhez.

RYNO

Elállt a szél, oly derűs a dél, oszolnak a felhők. Menekülve tűz a dombra az állhatatlan nap. A hegyi folyam vörösen hömpölyög tova a völgyben. Édes a morajod, folyó, de édesebb a hang, amelyet hallok. Alpin hangja az, a halottat siratja. Feje vénségtől roskadozik, s könnytől piros a szeme. Alpin! nagyszerű dalnok! miért egyedül a néma dombon? miért jajongsz, mint erdei szélroham, mint hullám a távoli parton?

ALPIN

A halotté, Ryno, ez a sok könny, a sír lakóié ez a hang. Karcsú vagy, ahogy a dombon állsz, szépséges a puszta fiai közt. De el fogsz esni, ahogy Morar, és sírodon ül majd a gyászoló barát. A dombok el fognak felejteni, ajzatlan hever majd íjad a csarnokban.

Gyors voltál, ó, Morar, mint őz a dombon, rettenetes, mint égen az éji tűz. Vihar volt a haragod, kardod villámként villogott a csatában. Úgy zúgott a hangod, mint eső után az erdei folyam, mint mennydörgés a messzi hegyeken. Sokan elhullottak a karodtól, haragod lángja elemésztette őket. De mikor visszatértél a háborúból, milyen békés volt a homlokod! arcod ragyogott, mint a nap zivatar után, mint az éjben a hold, kebled nyugodt volt, mint a tó, ha elült a szél dühe.

Most szűk a lakásod! sötét a tanyád! három lépéssel fölmérem a sírod, ó, te! ki oly nagy voltál valaha! négy mohos fejű kő az egyetlen emléked, egy lombjavesztett fa s a szélben susogó magas fű mutatja csak a vadász szemének a hatalmas Morar sírját. Nincs anyád, aki sirasson, kedves lány nem hullajtja érted a könnyet. Meghalt, aki szült, elesett Morglan leánya.

Ki az ott a botjára támaszkodva? Ki az, kinek vénségtől fehér a haja, könnytől vörös a szeme? Atyád az, ó, Morar! nincs más fia kívüled. Hallotta harci híredet, hallott szétvert ellenségeidről; hallotta Morar dicsőségét! Ah! Semmit a sebéről? Sírj, Morar atyja! sírj! de a fiad nem hall. Mélységes a halottak álma, alacsony párnájuk a por. Sose hallja már a szavad, hívásodra sosem ébred. Ó, mikor lesz reggel a sírban, hogy így üdvözölje a szunnyadót: Ébredj!

Ég veled! te legnemesebb, te hódító a harc mezején! De a harcmező már sohase lát! a komor erdőt sose villogja be már acélod ragyogása. Fiú nem maradt utánad, de a dal örökre megőrzi neved, jövendő korok halljanak rólad, halljanak az elesett Morarról.

Hangos lett a hősök gyásza, leghangosabb Armin szívtépő sóhaja. Saját fia jutott eszébe, ifjan esett el. Carmor, a zengő Galmal fejedelme, ott ült a hős mellett. Miért zokog Armin sóhaja? kérdezte, mi van itt siratnivaló? Nem zeng-e ének és dal, megolvasztani és üdíteni a lelket? olyan az ének, mint a szelíd köd, mely fölszáll és a tóból levillog a völgyre, és a nyíló virágokat betölti a harmat; de a nap visszatér, és erejétől szétfoszlik a köd. Miért keseregsz úgy, tenger ölelte Gormának ura, Armin?

Kesergek! Bizony kesergek, és nem kicsiny az én fájdalmam oka. - Carmor, te nem vesztettél fiat, nem halt meg a lányod; él Colgar, a hős, és Annira, a legszebb lány. Virulnak házad ágai, ó, Carmor; de Armin utolsó sarja a törzsének. Sötét az ágyad, ó, Daura! sötét az álmod a sírban... Mikor ébredsz dalaiddal, zengő szavaddal? Föl! ősz szelei, föl, zúgjatok végig a sötét pusztán! erdei folyók, bömböljetek! üvöltsetek, viharok a tölgyes koronáján! Bujkálj a szétdúlt felhőkön, ó, hold, mutasd sápadt arcodat! Juttasd eszembe az iszonyú éjt, mikor a gyermekeim kimúltak, mikor elesett Arindal, a hős, elhunyt Daura, a kedves.

Szép voltál, Daura lányom! szép, mint a hold Fura hegyein, fehér, mint a leesett hó, édes, mint a levegő lélegzete! Erős volt az íjad, Arindal, dárdád gyors a csatában, tekinteted, mint a köd a hullámokon, pajzsod tűzfelhő a viharban!

Armar, a híres harcos, jött és szerelméért ostromolta Daurát; nem sokáig állt ellen a lány. Szépen nyiladozott barátaik reménye.

Erath, Odgal fia bosszút forralt, mert bátyját elejtette Armar. Hajósnak öltözve érkezett. Szép volt csónaka a hullámokon, fürtjei kortól fehérek, komoly arca nyugodt. Világszép lány, te, mondta, Armin drága leánya - ott a sziklán, nem messze, a tóban, ahonnan a piros gyümölcs ideint a fáról, ott vár Armar Daurára; azért jöttem, hogy a kedvesét odavigyem a hömpölygő tengeren át.

Daura követte, és Armarért kiáltott; nem felelt más, csak a szikla hangja. Armar! szerelmem! miért hallgatsz úgy? Halld, Arnath fia! halld! Daura szava hív!

Erath, az áruló, kacagva szökkent a partra. Daura hangosabban kiáltott, apját hívta s a bátyját: Arindal! Armin! Egyik se menti Dauráját?

Hangja átjött a tengeren. Arindal, a fiam, leszállt a dombról, vadászzsákmánnyal súlyosan, oldalán nyilai zörögtek, kezében vitte az íját, ötven sötétszürke dog követte. Látta a parton a vakmerő Erathot, megragadta és a tölgyhöz kötötte, keményen átfonta csípőjét, a megkötözött nyögésével telt meg a szél.

Arindal a hullámokra szállt a csónakján, hogy visszahozza Daurát. Jött Armar haragosan, ellőtte szürke szárnyas nyilát, pendült a nyíl, szívedbe csapott, ó, fiam, Arindal! Te pusztultál el az áruló Erath helyett, a csónak elérte a sziklát, de a fiú leroskadt és meghalt. Lábadhoz ömlött a bátyád vére, hogy zokogtál érte, Daura!

A hullámok szétzúzzák a csónakot, Armar a tengerbe rohan, hogy megmentse Dauráját, vagy meghaljon. Gyors szél csap a hegyről a habokra, Armar elmerült, s többé nem jött elő.

Árván a vízmosta sziklán, hallottam lányom panaszát. Soká sírt, és hangosan sírt, de nem menthette meg apja. Egész éjjel a parton álltam, láttam Daurát a hold gyenge fényében, egész éjszaka hallottam a jajongását, hangos volt a szél, és keményen verte a zápor a hegy falát. Daura hangja elgyengült, mielőtt megjött a hajnal, elhalt, mint az esti szél a sziklák füvei közt. A keserűség ölte meg, itt hagyta Armint egyedül! Odavan erőm a hadban, oda büszkeségem a leányok között.

Ha jönnek a hegyi viharok, ha az északi szél a hullámokat torlasztja, a visszhangzó parton ülök, nézem a szörnyű szirtet. A hanyatló holdfényben gyakran látom gyermekeim szellemét, mint derengő árnyak együtt testvéri szomorúságban.”

Lotte szeméből könnyek árja szakadt elő, és megkönnyítette a szívét, félbeszakította Werther énekét. Werther eldobta az írást, megragadta Lotte kezét, és keservesen zokogott. Lotte a másik kezére dőlt, és szemét kendőjébe rejtette. Mindkettőjükben félelmes indulat háborgott. Saját nyomorúságukat érezték a nemes hősök sorsában, együtt érezték, és könnyeik egyesültek. Werther szeme és ajka Lotte karján izzott; Lotte megborzongott; távozni akart, és a fájdalom és a részvét ólmos kábulatként nehezedett rá. Mély lélegzetet vett, hogy magához térjen, és zokogva kérte Werthert, hogy folytassa, mennyei hangon kérte! Werther remegett, szíve csaknem meghasadt, fölemelte a papírlapot, és félig összetörve olvasta:

„Miért ébresztesz, tavaszi szellő? Hízelegsz és szólsz: A mennyország könnyeit harmatozom rád! De már közel hervadásom ideje, közel a vihar, mely lekergeti leveleimet! Holnap majd jön, jön holnap a vándor, aki látott szépségemben, szeme mindenütt keres majd a mezőn, és nyomomat se találja.”

E szavak minden hatalma rászakadt a boldogtalanra. Teljes kétségbeesésében térdre dobta magát Lotte előtt, megragadta, szeméhez, homlokához szorította a kezét, és Lotténak úgy rémlett, mintha Werther szörnyű szándékának sejtelme röpült volna át a lelkén. Megszorította Werther kezét, odaszorította szívéhez, fájdalmas izgalomban hozzáhajolt, és izzó arcuk összeért. A világ elsüllyedt körülöttük. Werther átkarolta, melléhez szorította Lottét, és őrjöngő csókokkal borította el remegő, dadogó ajkait.

- Werther! - kiáltott Lotte, elfúló hangon, félrefordulva. - Werther! - és gyenge kézzel eltolta magától a szerencsétlent. - Werther! - kiáltott megint a legnemesebb érzés komoly hangján.

Werther nem ellenkezett, kiengedte Lottét a karjaiból, és eszét vesztve elébe borult. Lotte felpattant, és rémült zavarban, szerelemtől és haragtól remegve, mondta:

- Utoljára volt! Werther! Engem nem lát többé!

A szerelem legteljesebb pillantását vetette a boldogtalanra, s a szomszéd szobába sietett és bezárkózott. Werther utána nyújtotta a karját, tartóztatni nem merte. A földön feküdt, feje a díványon, és ebben a helyzetben maradt félóra hosszat, míg valami zaj öntudatra nem ébresztette. A lány volt, aki teríteni akart. Werther föl s alá járt a szobában, és amikor látta, hogy megint egyedül maradt, a hálószoba ajtajához ment, és halkan beszólt:

- Lotte! Lotte! csak egy szót még! egy búcsúszót!

Lotte nem válaszolt.

Werther várt, és könyörgött, és várt; aztán felkiáltott:

- Isten veled, Lotte! Isten veled, örökre!

És elrohant.

A város kapujához ért. Az őrök, akik már ismerték, szó nélkül kieresztették. Havas eső szakadt, és Werther csak tizenegy óra tájban kopogott megint. Mikor hazaért, inasa észrevette, hogy ura elvesztette a kalapját. Nem mert szólni, levetkőztette, csuromvíz volt. A kalapot később megtalálták egy szirten, amely a hegyoldalról a völgy felé néz, és megfoghatatlan, hogy a sötét, nedves éjszakában a boldogtalan ember hogyan tudott oda feljutni, s nem zuhant le.

Lefeküdt és sokáig aludt. Inasa másnap, amikor hívására bevitte a kávéját, írás közben találta. A következőket írta Lotte leveléhez:

„Utoljára, tehát utoljára nyitottam föl a szememet. Ez a szem nem látja, jaj, nem látja többé a napfényt, zavaros, ködös derengés födi el. Gyászolj hát, természet! végéhez közeledik a fiad, barátod, szerelmesed. Lotte, páratlan érzés, és mégis nagyon hasonlít a derengő álomhoz, mikor azt mondja magának az ember, hogy: ez az utolsó reggelem. Az utolsó! Lotte, nem bírom felfogni ezt a szót: utolsó! Nem állok-e itt teljes erőmben, és holnap kinyújtózva és elernyedve fekszem a földön. Meghalni? mi az? Lásd: álmodunk, amikor a halálról szólunk. Sok embert láttam meghalni; de olyan korlátolt az ember, hogy saját léte kezdetét, végét nem bírja fölfogni. Most még az enyém, a tied! a tied, ó, szerelmesem! És egy pillanat - és elváltunk, elszakadtunk - talán örökre? - Nem, Lotte, nem... Hogyan múlhatnék el? hogyan múlhatnál el? Hiszen vagyunk! - Elmúlni! - Mi az? Megint egy szó! üres zengés! szívem nem érzi. - Halottnak lenni, Lotte! bekaparva a hideg földbe, oly szorosan! oly sötéten! - Volt egy barátnőm, gyámoltalan ifjúságom mindene; meghalt, és én mentem a holtteste után, és ott álltam a sírjánál, amikor leeresztették a koporsót, és a kötelek súrlódva ki- és megint fölcsaptak alóla, s amint az első ásóról legördült a föld, és tompán visszafelelt a szörnyű láda, és tompábban és egyre tompábban, és végül aztán egészen elborította a föld! - Leborultam a sír mellé - megrázva, megrendülve, szívem fuldokolt, lelkem mélyéig összetörtem, és nem tudtam, mi volt velem - mi lesz velem. - Meghalni! sír! nem értem e szavakat!

Ó, bocsáss meg! bocsáss meg nekem! Tegnap! Akkor kellett volna meghalnom. Ó, te angyal! legelőször, legeslegelőször izzott át teljes bizonyossággal minden csontomon-velőmön a gyönyör: Lotte szeret! szeret! Még ajkamon ég a szent tűz, mely a tiedből áradt, új, meleg gyönyörűség a szívemben. Bocsáss meg! bocsáss meg nekem!

Ah, tudtam, hogy szerettél, tudtam első lelkes pillantásodból, első kézszorításodból, és mégis, ha megint távol voltam tőled, ha Albertet ott láttam az oldaladon, lázas kétségek megint csak elvették bátorságomat.

Emlékszel a virágokra, melyeket akkor küldtél, amikor abban a végzetes társaságban egyetlen szavad sem lehetett hozzám, kezedet se nyújthattad? Ó, fél éjszakát térdeltem előttük, és ez a csokor szerelmed pecsétje volt számomra. De ah! e benyomások elmúltak, ahogy az isteni kegyelem érzése lassan elhagyja megint a hívő lelkét, noha előbb megadatott neki a maga teljes mennyei gazdagságában, szent és látható jelekkel.

Mindez mulandó, de semmi örökkévalóság ki nem oltja azt az izzó életet, amelyet tegnap az ajkaidról szíttam, amelyet itt érzek magamban! ő szeret! Ez a kar ölelte, ez az ajak az ajkán remegett, ez a száj az övén dadogott. Ő az enyém! enyém vagy! enyém, Lotte, örökre.

S mit jelent az, hogy Albert a férjed? Férjed! E földi világ szerint az lehet - s e világ szerint bűn, hogy szeretlek, hogy karjaiból a magaméba szeretnélek ragadni? Bűn? Rendben van, megbüntetem magamat érte; minden mennyei gyönyörűségében ízleltem ezt a bűnt, az élet balzsamát és erejét szívtam belőlem szívembe. Te ettől a pillanattól kezdve az enyém vagy! enyém, ó, Lotte! Előremegyek! Atyámhoz megyek, Atyádhoz - neki fogok mindent elpanaszolni, és ő megvigasztal -, míg majd megjössz te is, és eléd röpülök, és megragadlak, és örök ölelésben melletted maradok a Végtelen színe előtt.

Nem álmodok, nem képzelődöm! a sír szélén megvilágosodott előttem. Megmaradunk! viszontlátjuk egymást! Látni fogjuk anyádat! látni fogom őt, meg fogom találni, ah, és egész szívemet föltárom előtte! Anyád, képmásod előtt!”

Tizenegy óra tájban Werther megkérdezte az inasát, hogy visszajött-e már Albert. Az inas azt felelte, hogy vissza, látta, amint a lovát elvezették. Erre gazdája a következő nyitott levélkét adja neki:

„Volna olyan szíves egy tervezett utamra kölcsönadni a pisztolyait? Minden jót!”

Az édes nő keveset aludt az utolsó éjszakán; amitől félt, eldőlt; eldőlt úgy, ahogy se nem sejthette, se nem félhetett tőle. Egyébként oly tiszta és könnyű folyású vére lázasan háborgott, szép szívét ezerféle érzés dúlta. Werther ölelésének a tüzét érezte benne? a haragot a vakmerőségén? a lehangoló összehasonlítást jelenlegi állapota és ama napok közt, amikor egész elfogulatlan volt szabad ártatlanságában, és gondtalanul hitt magában? Hogyan lépjen a férje elé? hogyan vallja meg azt a jelenetet, amelyet nyugodtan megvallhatna, és mégse mer megvallani? Oly sokáig hallgattak egymással szemben, és ő legyen az első, aki megszólal, s oly rossz időben, oly váratlan leleplezéssel áll elő? Már attól is tartania kellett, hogy Werther látogatásának puszta közlése kellemetlen hatást tesz rá, és most méghozzá ez a váratlan katasztrófa! Lehetett-e reménye rá, hogy férje helyes megvilágításban fogja látni, minden előítélet nélkül fogja fogadni közléseit? És kívánhatta-e, hogy Albert olvasson a lelkében? S másrészt alakoskodhatott-e azzal a férfival szemben, aki előtt mindig kristálytisztán és nyíltan állt, és aki előtt soha egyetlen érzését el nem titkolta, el nem titkolhatta? Mindegyik megoldás aggodalommal töltötte el, és zavarba hozta; és a gondolatai minduntalan visszatértek Wertherhez, aki az ő számára már elveszett, akit nem bírt elengedni, akit, sajnos! mégis magára kellett hagynia, és akinek, ha őt elvesztette, többé már semmije sincs.

Mily súlyosan nehezedett rá most az, amit e pillanatban nem volt képes öntudatosan felismerni: az a kihagyás, amely kapcsolatukat megzavarta! Ilyen okos, ilyen jó emberek bizonyos titkos nézeteltérések miatt kölcsönösen hallgatásba zárkóztak, mindegyik azt forgatta a fejében, vajon neki van-e igaza, és a másiknak nincs, és a viszonyok úgy összebonyolódtak és kiéleződtek, hogy a csomót, éppen a döntő pillanatban, amelytől minden függött, lehetetlen volt kibogozni. Ha valami szerencsés összemelegedés már előbb ismét közelebb vonta volna őket egymáshoz, ha kölcsönösen újjászületett volna bennük a szeretet és megbocsátás, és ha megnyílt volna tőle a szívük, akkor talán még meg lehetett volna menteni barátunkat.

De tekintetbe kell venni még egy különös körülményt. Werther, mint leveleiből tudjuk, sohasem titkolta, hogy távozni vágyik ebből a világból. Albert sokszor vitázott vele emiatt, a dologról néha Lotte és férje közt is szó esett. Albert, aki erős ellenszenvet érzett az ilyen cselekedettel szemben, nemegyszer közölte, reá egyébként egyáltalán nem jellemző ingerültséggel azt a véleményét, hogy az efféle elhatározás komolyságában oka van kételkedni, sőt még tréfálkozott is egy kicsit fölötte, és megmondta Lotténak, hogy nem hisz a dologban. Ez egyrészt megnyugtatta ugyan Lottét, mikor gondolatai elébe rajzolták a szomorú képet, másrészt viszont gátolta is abban, hogy tudomására hozza férjének azokat az aggodalmakat, amelyek e pillanatban gyötörték.

Albert megérkezett, és Lotte zavart hevességgel sietett elébe, a férfinak nem volt jó kedve, nem intézte el a dolgát, hajthatatlan, kicsinyes embert talált a szomszéd intézőben. A rossz út is mogorvává tette.

Megkérdezte, történt-e valami, és Lotte sietett a válasszal : Werther itt volt tegnap este. Albert erre levelek iránt érdeklődött, és azt a választ kapta, hogy egy levél és néhány csomag hever a szobájában. Átment, és Lotte magára maradt. A szeretett és tisztelt férfi jelenléte új hatást tett a szívére. Albert nemes lelkére, szerelmére és jóságára gondolt, és egyre jobban megnyugodott, titkos ösztönzést érzett, hogy utána menjen, fogta a kézimunkáját, és átment Albert szobájába, ahogy gyakran tette. Albert épp a küldemények felbontásával és olvasásával foglalkozott. Egyiknek-másiknak nyilván nem a legkellemesebb lehetett a tartalma. Lotte néhány kérdést intézett hozzá, a férfi röviden válaszolt, az íróállványhoz ment, és írni kezdett.

Egy órát tölthettek így együtt, és Lotte kedélye mindjobban elborult. Érezte, mennyire nehezére esnék a férje előtt, még akkor is, ha az a legjobb kedvében volna, feltárnia szíve nehéz titkát: mély bánat szállta meg, amely annál jobban összeszorította lelkét, minél inkább igyekezett elrejteni és könnyeit elfojtani.

Werther inasának megjelenése a legnagyobb zavarba hozta: az inas átadta a cédulát Albertnek, aki nyugodtan fordult a feleségéhez:

- Add oda a pisztolyokat... - Szerencsés utat kívánok - üzente aztán a küldönccel.

E szavak villámcsapásként sújtottak Lottéra, imbolyogva felállt, nem tudta, mi van vele. Lassan ment a falhoz, reszketve vette le a fegyvert, megtörölte a portól, és még soká habozott volna, ha Albert kérdő tekintete nem sürgeti. Átadta a szerencsétlen szerszámot az inasnak anélkül, hogy egyetlen szót ejteni bírt volna, és mikor a fiú eltávozott, összeszedte kézimunkáját, és kimondhatatlan bizonytalanságban a szobájába ment. Szíve mindenféle iszonyatot jósolt neki. Néha azon volt, hogy férje lábai elé veti magát, hogy mindent föltár előtte, a tegnapi este történetét, a vétkét és a sejtelmeit. Aztán megint úgy érezte, hogy semmit sem érne a vallomással, legkisebb reménye sem lehetett rávennie a férjét, hogy menjen át Wertherhez. Megterítették az asztalt, és egy jó barátnő, aki csak valamit kérdezni jött, rögtön menni akart - és ott ragadt, elviselhetővé tette az asztali társalgást; mindenki erőt vett magán, beszélt, mesélt, felejtkezett.

Az inas bevitte, és Werther, mikor meghallotta, hogy Lotte adta át, ujjongva fogadta a pisztolyokat. Kenyeret és bort hozatott, a fiút ebédelni küldte, és ő maga íráshoz ült.

„A te kezeden mentek hát keresztül, te tisztítottad le róluk a port, ezerszer megcsókolom őket, hiszen hozzájuk értél: és te, égi szellem, pártolod elhatározásomat! és te, Lotte, te magad nyújtod nekem az eszközt, te, akinek kezéből kívántam és aki most kapom a halált. Ó, kikérdeztem a legényemet. Reszkettél, mikor odaadtad, nem mondtál istenhozzádot! - Jaj! jaj! nem mondtál istenhozzádot! - Elzártad talán tőlem a szívedet, amiatt a pillanat miatt, amely örökre hozzád láncolt? Lotte, egy évezred sem tudja kioltani annak a nyomát! s érzem, nem gyűlölheted azt, aki így lángol érted.”

Ebéd után az inassal mindent teljesen becsomagoltatott, sok írást összetépett, elment hazulról, és rendezte még apró adósságait. Hazatért, megint elment, ki a városkapu elé, nem törődve az esővel, a grófi kertbe; majd a környéken kóborolt, és mire beállt az éj, ismét otthon volt és írt.

„Wilhelm, utoljára láttam erdőt, mezőt és eget. Isten áldjon téged is! Drága anyám, bocsássatok meg! Vigasztald őt, Wilhelm! Isten áldása rajtatok! Minden dolgom rendben. Isten veletek! viszontlátjuk egymást, és vidámabban.”

„Albert, rútul fizettem neked, de te megbocsátasz. Megzavartam házad békéjét, bizalmatlanságot keltettem köztetek. Isten veled! Most véget vetek neki. Ó, ha halálom visszaadná a boldogságotokat! Albert! Albert! tedd boldoggá az angyalt! És úgy legyen rajtad az Isten áldása!”

Este még sokat tett-vett az írásai közt, sok mindent összetépett, és a kályhába dobott, néhány csomagot lepecsételt Wilhelm címére. Kisebb dolgozatok, gondolatszilánkok voltak bennük, többet alkalmam volt látni közülük; és miután tíz órakor begyújtatott, és egy palack bort hozatott, a szolgát, akinek hálókamrája, éppúgy, mint a többi házinépé, messzi hátul volt, aludni küldte; az inas aztán ruhástul feküdt le, hogy reggel korán kéznél legyen, mert ura azt mondta, hogy a postalovak már hat előtt előállnak.

Tizenegy után.

„Minden oly csöndes köröttem, és a lelkem oly nyugodt. Köszönet neked, Isten, aki e végső perceimnek ezt a melegséget, ezt az erőt adod.

Az ablakhoz lépek, drágám! és látom, a viharzó, tovaszárnyaló felhőkön át is látom az örök égbolt néhány csillagát! Nem, nem fogok lehullani! az Örökkévaló a szívén tart benneteket és engem. Látom a Göncöl csillagait, a legszebb csillagképet valamennyi közt. Ha éjszakánként tőled jöttem, fölöttem állt, ahogy kiléptem a kapudon. Hányszor és mily mámorosan néztem föl rá! karomat felnyújtva hányszor avattam akkori üdvösségem szentjelképévé! és még ma is... Ó, Lotte, mi nem emlékeztet terád! nem veszel-e egészen körül! és nem ragadtam-e magamhoz, telhetetlen gyerek módjára, mindent, amit, te, szent, megérintettél!

Drága árnykép! Visszaadom neked, Lotte, és kérlek, becsüld meg. Ezerszer és ezerszer megcsókoltam, ezer üdvözletet intettem feléje, ha elmentem vagy hazajöttem.

Levélben megkértem édesapádat, hogy vegye oltalmába a holttestemet. A temetőben, a sarok mögött, a mező felé, van két hársfa; ott szeretnék pihenni. Ezt meg tudja, meg fogja tenni a barátjáért. Kérd rá te is. Nem kívánom jámbor keresztényektől, hogy egy szegény boldogtalan mellé feküdjenek sírjukba. Ah, még jobb volna, ha az útszélen temetnétek el, vagy a magányos völgyben, hogy pap és lévita keresztet vetve haladjon el a bélyeges sírkő előtt... és a szamaritánus egy könnyet ejtsen.

Íme, Lotte! nem borzadok megragadni a hideg, borzalmas poharat, amelyből a halál szédületét kell innom! Te nyújtottad nekem, és én nem késlekedem. Minden! minden! minden betelt! minden vágya és reménye az életemnek! Hidegen, mereven kopogtatok a halál érckapuján.

Bár részesültem volna abban a boldogságban, hogy érted haljak meg! Lotte, érted adni oda magamat! Bátran, örömmel halnék meg, ha visszaszerezhetném vele életed nyugalmát, gyönyörűségét. De ah! csak kevés nemesnek adatott meg, hogy övéiért ontsa a vérét, és halálával új, százszoros életet lobbantson a barátaiban.

Ebben a ruhában akarom, hogy eltemessetek, Lotte, megérintetted, megszentelted; atyádat is kértem rá. Lelkem ott lebeg a koporsó fölött. Zsebeimet ne kutassátok át. Ez a halványpiros szalag, melyet a szíved fölött viseltél, mikor először láttalak a gyerekeid között... Ó, csókold meg őket ezerszer, és meséld el nekik boldogtalan barátjuk sorsát. A drágák! Itt tolonganak köröttem. Ah, mennyire összeforrtam veled! az első pillanat óta nem bírtam tőled elszakadni! - Ezt a szalagot temessétek velem. Születésnapi ajándékul adtad! Hogy örültem mindennek! - Ah, nem gondoltam, hogy ide visz az utam! - Nyugodj meg! kérlek, nyugodj meg...

Meg vannak töltve. - Tizenkettőt üt! Legyen tehát! - Lotte! Lotte, Isten veled! Isten veled!”

Egy szomszéd látta a lőpor villanását, és hallotta a dörrenést; de minthogy utána minden csendes maradt, nem ügyelt rá tovább.

Reggel hatkor belép a gyertyával az inas. Urát a földön találja, a pisztolyokat, a vért. Szólítja, hozzányúl; semmi válasz, Werther már csak hörög. Orvosért rohan, Albertért. Lotte hallja, hogy megrántják a csengőt, minden tagját reszketés fogja el. Fölébreszti a férjét, fölkelnek, az inas üvöltve, dadogva mondja a hírt, Lotte ájultan zuhan Albert elé.

Mikor az orvos a boldogtalanhoz érkezett, a földön találta, menthetetlenül, a pulzusa még vert, tagjai már mind megbénultak. Jobb szeme fölött lőtt a fejébe, agyveleje kiloccsant. Fölöslegesen eret vágtak a karján, a vér folyt, ő még mindig lélegzett.

A véres széktámláról következtetni lehetett, hogy íróasztala előtt ülve követte el a tettét, aztán lecsúszott és görcsösen fetrengett a szék körül. Az ablak felé fordulva feküdt, hanyatt, elgyengülve, ruhástul, csizmástul, sárga mellényes kék frakkjában.

A ház, a szomszédság, a város forrongott. Jött Albert. Werthert az ágyra fektették, homlokán kötés, arca már mint egy halotté, teste nem mozdult. A tüdő még borzalmasan hörgött, majd gyengén, majd erősebben; várták a végét.

A borból csak egy pohárral ivott. Íróállványán az Emilia Galotti volt felütve.

Albert megdöbbenéséről, Lotte jajveszékeléséről jobb nem szólanom.

A hírre vágtatva jött be az öreg tiszttartó, forró könnyek közt csókolta meg a haldoklót. Idősebb fiai kevéssel utána gyalog érkeztek, mérhetetlen fájdalommal borultak Werther ágyához, csókolták szemét és száját, és a legidősebb, akit mindig legjobban szeretett, ott csüggött az ajkán, míg ki nem lehelte a lelkét, s erőszakkal el nem tépték mellőle. Déli tizenkettőkor halt meg. A tiszttartó jelenlétével és intézkedéseivel elejét vette a csődületnek. Éjszaka tizenegy óra tájban temettette el azon a helyen, amelyet kiválasztott magának. Az öreg és fiai kimentek a koporsóval, Albertnek nem volt rá ereje. Lotténak az életét féltették. Kézművesek vitték a halottat. Pap nem kísérte.

-oOo-