1

A Drage-hegyre vezető lépcsős utca, a Dragefjellstrappen úgy kanyarog fölfelé, mint valami párizsi sikátor. Nagyjából a közepén bukkantam rá a kis faházra, melynek ajtaján ott állt a keresett név: Samuelsen.

Hűvös, barátságtalan, november eleji nap volt. Becsöngettem, aztán türelmesen várakoztam a küszöbön. Az asszony előre megmondta, hogy beteg a lába, így némi időbe telik, míg odaér az ajtóhoz.

A keskeny utcácskában régi faépületek és frissen begyújtott kályhák füstjének émelyítő szaga terjengett. A füst barna felhőbe burkolta a háztetőket, a várost övező hegyoldalakon fehér ködpamatokként hagyta ott nyomát az első fagy.

Az asszony, aki ajtót nyitott, hatvanas évei elején járt. Haja a tövénél barna, másutt szőkésbarna volt, szinte mértani szabályosságú apródfrizurára nyírva. Arcát ráncok barázdálták. Szája kicsi volt és feszes, álla előreugró, akár egy apró síugró sánc. Egész arca határozottságot és erélyt sugárzott.

A tekintete már kevésbé. Világoskék szemét a pupilla körül vörös hajszálerek hálózták be. Gyanakodva méregetett az alig résnyi ajtónyílásból, s ijedten visszahúzta a fejét.

Megnyugtatólag mosolyogva bemutatkoztam:

– Asszonyom, a nevem Veum.

– Veum? − kérdezte, mintha még sohasem hallotta volna ezt a nevet. − Tudja igazolni magát?

Megmutattam neki a jogosítványomat, melyben hosszasan vizsgálgatta a kicsiny fényképet.

– Ez maga?

– Pár évvel ezelőtt − feleltem.

Rám nézett. − Azóta férfiasabb lett az arca. Jöjjön be.

Óvatosan félrehúzódott, és kitárta az ajtót.

Sötét előszobába léptem. Jobb felől szűk, göcsörtös lépcső vezetett az emeletre, ahol egy-két apró helyiségen kívül nemigen férhetett el más. A bejárattal szembeni ajtó csukva volt, a balra eső félig nyitva.

Az asszony járás közben nehézkesen egy botra támaszkodott; fél lába szinte teljesen béna volt. Besántikált a bal oldali szobába, és intett, hogy kövessem.

A kicsiny helyiségben az egyik fal mentén régi, kopott dívány állt, az egyik végén összehajtogatott ágynemű: lepedő, paplan, gyapjútakaró. A másik végében hímzett párna a Diadalív képével és a La belle Francé^[1]felirattal. A dívány előtt alacsony dohányzóasztal, ennek alsó lapján egy csomó újság. Az asztalka tetején félig üres kávéscsésze, egy kistányér kenyérmorzsával, felbontott boríték, melyből levélpapír csücske kandikált ki, egy gyertyatartó, benne csaknem csonkig égett sztearingyertya, egy csomag olcsó norvég cigaretta meg egy doboz gyufa. Az asszony a csészealjat használta hamutartónak.

A szoba másik végében volt még egy félig nyitva maradt ajtó, s ezen át a konyhába lehetett látni. Mellette a falnál fekete kályha, amelyből kihallatszott a száraz tűzifa pattogása. Körülbelül olyan meleg volt a szobában, mint egy gőzfürdőben.

Két igencsak megviselt támlás szék állt a dohányzóasztal mellett, s vendéglátóm jelezte, hogy az egyikben helyet foglalhatok, ő maga odabicegett a díványhoz.

Miután letelepedett, a hátam mögötti fal felé biccentett, s megszólalt: − A leányom.

Hátrafordultam. A fal mellett fiókos szekrény állt, fölötte polc, nyilván könyveknek szánva, de egy telefonkönyvön kívül semmi egyéb nem volt rajta. A telefont a szekrénykére rakták, s attól balra fiatal lány bekeretezett fényképét pillantottam meg. A lány csak nagyon halványan emlékeztetett az anyjára, bár éppoly jellegzetes álla volt, mint neki, de a szemöldöke keskeny, az orra jócskán előrenyúló. Komoly arccal nézett ránk a már-már ünnepélyesnek tetsző komódról: akár egy szentkép az oltár mögött.

– Most azonban Arnéről van szó − folytatta Samuelsenné. − A fiamról.

Visszafordultam, és udvariasan érdeklődő képet vágtam.

Ajkát harapdálva, sűrű pislogás közepette, kissé akadozó hangon mondta: − Már régóta… több hete… nem adott hírt magáról. − Fejével a dohányzóasztalon levő nyitott boríték felé intett.

– És még sohasem fordult elő ilyesmi?

– Soha. − Nyelt egyet. − Ő mindig olyan… mindig annyira pontosan… mindig rendesen írt nekem.

– Honnan? − kérdeztem óvatosan.

– Stavangerből. Ott dolgozik az egyik tengeri olajfúró tornyon. Nem is értem, miért nem akar itthon lakni nálam. De hát szerzett magának egy lakást Stavangerben, ott él, amikor éppen nincs… kint a vízen.

– Hm. És milyen gyakran szokott jelentkezni?

– Amikor visszatér a szárazföldre, mindig azonnal ír. − Samuelsenné az asztalkendő alól előhúzott egy kis jegyzetfüzetet, s fellapozta. A gyűrött, szamárfüles lapokon látszott, hogy a füzetet sűrűn használják. − Legutóbb tíz napig dolgozott kint, ezután tíz nap következnék a szárazföldön, de ő… Már hat napja a városban kellene lennie, s még mindig nem kaptam hírt felőle… Hogyha három hétig van otthon… a szárazföldön… fel szokott jönni pár napra, de ha csak tíz nap a pihenője, akkor lenn marad Stavangerben.

– Talán nagyon elfoglalt, úgy értem, sok egyéb dolga lehet − igyekeztem megnyugtatni Samuelsennét.

– Mi dolga lenne? − bámult rám megrökönyödve. Megvontam a vállam.

– Hány éves a fia?

– Huszonnyolc.

– Nos hát… − tártam szét a karom. − Az ilyen korú fiatalemberek…

– Az ilyen korú fiatalemberek… − sóhajtotta. − Ráadásul nincs is a lakásában.

– Nincs?

– Az elmúlt három-négy napban naponta felhívtam a szállásadónőjét, s az azt mondja, hogy senki sem válaszol a csöngetésre. Tegnap… tegnap megkérdeztem tőle, nem tudna-e bejutni a lakásba, nincs-e plusz kulcsa…

– És?

– Utána visszahívott, és… senki nem volt a lakásban. Teljesen üres volt. Ő meg a lakbérről kezdett beszélni.

– Ez kedvelt szokásuk a szállásadóknak. Nem lehetséges, hogy a fia kiruccant valahová a pihenőidejében? − vetettem fel könnyed hangnemben. − A tengeri fúrótornyok munkásai… hát a templom egerének éppenséggel nem nevezhetők.

– Akkor értesített volna. Kizárt dolog, hogy elutazzék a tudtom nélkül. Arne nem olyan.

– És ha…

– Ki van zárva.

Rövid szünet után folytattam a kérdezgetést:

– Tehát a fia utolsó levele óta eltelt már vagy…

– Tíz napig dolgozott kint a tengeren, s öt-hat napja otthon kellene lennie. Közvetlenül azelőtt írt utoljára, hogy munkába állt, vagyis… tizenöt, tizenhat…

– Az nem jutott eszébe, hogy… a rendőrségnél érdeklődjék?

Megvető pillantással mért végig.

– Mit gondol, miért hívtam fel magát?

– Ha a fia valóban eltűnt, ők… sokkal nagyobb apparátussal dolgoznak. Megtalálják, mielőtt kettőt pislantana. Én… csak egyedül vagyok.

– De én nem akarom… Amennyiben… amennyiben nem valami komoly ügyről van szó. Olyan kínos lenne… a fiam számára.

– Tehát úgy véli… tehát nem hiszi, hogy a fia esetleg mégiscsak elutazott valahová az ön tudta nélkül?

– Nem! − vágta rá Samuelsenné. Majd némi tűnődés után így szólt: − Annyira meglepő lenne tőle…

Sóhajtottam.

– Nem tudja véletlenül… van-e a fiának… barátnője? Összeszorított szájjal megrázta a fejét.

– Nem. Sohasem írt efféléről.

– És a fia háziasszonya? A háziasszonyok elég tájékozottak szoktak lenni az ilyen ügyekben.

– Tudja… − kezdte mondani, de aztán elhallgatott, s áthajolt az asztal fölött. − Ilyesmikről azok nem számolnak be az anyáknak. Érti? Ezért akarom, hogy maga utazzon el Stavangerbe, beszéljen a fiam szállásadónőjével, a munkaadóival meg másokkal, akik ismerik… hogy próbálja megtalálni… az én fiacskámat.

– És a lánya… ő sem tud semmit? − fordultam gépiesen a hátam mögött levő fénykép felé, mintha közvetlenül attól várnám a választ.

– A lányom meghalt − mondta szárazon Samuelsenné. – Már majdnem nyolc éve.

– Bocsánat… nem…

– Nem tesz semmit. Elvégre honnét gondolhatta volna… Nem általános, hogy az emberek… ilyen fiatalon halnak meg.

A sötét szobára csönd telepedett. Samuelsenné arca olyan volt, mintha göcsörtös fából vésték volna ki. A bőre alatti sötét mélyrétegekbe befészkelte magát a gyász, örök időkre.

– Csakhogy − szólaltam meg − ez elég sokba fog kerülni. Néhány napot bizonyára lent kell töltenem Stavangerben, s ki kell fizetni az útiköltséget, a szállodát, az étkezést, netán a bérelt autót, a telefonokat… meg persze a szokásos napidíjat. Olcsóbban megúszná, ha a rendőrséget…

– Nem akarom, hogy a rendőrség…! − tört ki indulatosan Samuelsenné. Aztán valamivel csendesebben folytatta: – Van pénzem. Úgysem használom másra. Kér előleget?

Szelíden bólintottam.

– És még a fia ottani címét szeretném − tettem hozzá.

– A háziasszonyát pedig… Eliassennének hívják − mondta Samuelsenné, miután megadta a címet.

Mindkét információt feljegyeztem.

– Mióta lakik ott a fia?

– Két-három éve.

– Azelőtt mit csinált?

– Egypár évig a tengeren volt.

– És melyik olajtársaságnál dolgozik?

Samuelsenné megnevezte az egyik amerikai olajtársaságot, amely az Északi-tenger feneke − és persze a mélyben található természeti kincsek − jókora hányadának kiaknázási jogát megvásárolta.

– Beszéltem is velük telefonon, de csak annyit mondtak, hogy ők nem foglalkoznak azzal, mivel töltik az embereik a szabadidejüket, a lényeg az, hogy munkába álljanak, amikor kell.

– Értem. Csak úgy találomra érdeklődött valakinél, vagy egy meghatározott személlyel beszélt?

– Igen, egy bizonyos… már nem emlékszem… egy hölggyel.

– Jó, mindegy, majd csak kiderítjük.

Könyörgő pillantást vetett rám.

– Gondolja… − kérdezte suttogóra vált hangon − gondolja, hogy tud nekem segíteni?

– Meg fogom próbálni − feleltem. − Van fényképe a fiáról?

– Persze, én… Soha nem akart fényképészhez menni, akárcsak Ragnhild… de azért van róla egy képem. − Az asztal alól előhúzott egy kézitáskát, s egy kicsiny fényképet vett ki belőle. Átnyújtotta, s én alaposan szemügyre vettem. A célnak megfelelt. A fiú a nap felé fordította az arcát, és kissé hunyorgott, de a nap olyan élesen kirajzolta az arcvonásait, hogy − bár szembenézett a fényképezőgéppel − elég jól el lehetett képzelni a profilját is. Bólintottam, jelezvén, hogy a kép hasznos segítség lesz számomra.

A fiú meglehetősen hasonlított a nővérére: ugyanaz az erőteljes, szögletes áll (mely nála vonzóan férfias, a lánynál túl markáns volt), ugyanazok a vékony, szinte vonalszerű szemöldökök, ugyanaz az előrenyúló, egyenes orr. Ám a lány koromfekete hajától igencsak elütött a fivér lenszőkesége.

– Nem nehéz észrevenni, hogy testvérek − jegyeztem meg.

– Valóban… az apjukra hasonlítanak mindketten.

– Tudna még valamit mesélni a fiáról? Van valami hobbija? Mit szokott csinálni a szabadidejében?

Az asszony gyámoltalanul nézett rám.

– Hiszen alig volt idehaza. Először évekig a tengeren, most meg… ott lent. Olvasni… igen, szeretett olvasni. Meg eljárt meccsekre. Vagy moziba. De hát… ez elég általános, azt hiszem.

– Mi tagadás, eléggé.

– Mennyi… mennyi pénzre van szüksége?

Gyors fejszámolást végeztem.

– Mondjuk… kétezer koronára, egyelőre. A végén persze jóval borsosabb számla fog kikerekedni az összes költséggel együtt. De tényleg csak…

– Rendben van. Lenne szíves egy percre kifáradni az előszobába?

– Az előszobába?

– Igen. Amíg… − mutatta hüvelyk − és mutatóujját egymáshoz dörzsölve a pénz egyezményes jelét.

Engedelmesen felálltam, és kimentem az előszobába. Hallottam bentről a matatását, ahogyan a botja kopogott, miközben átment a szobán − aztán vissza. Végül odajött az ajtóhoz, és kinyitotta.

– Most már bejöhet.

Újra beléptem a szobába, s önkéntelenül is körülnéztem. De nem láttam semmi változást. Az egyetlen újdonság az a köteg bankó volt, amelyet a kezében tartott, majd átnyújtott.

– Szíveskedjék megszámolni… úgy ni… És szeretnék nyugtát kapni róla.

– Azonnal adom. − Átszámoltam a húsz darab százkoronást, majd az egyik belső zsebemből papírt és tollat halásztam elő. Leültem a dohányzóasztalhoz, és írni kezdtem. Egy pillanatra felnéztem:

– A keresztnevét… ha…

– Theodora − hangzott a válasz. Megbízóm úgy állt mellettem, mint aki alig győzi kivárni, hogy elmenjek.

2000 koronát átvettem Theodora Samuelsen asszonytól, írtam a nyugtára. Alatta a dátum és az aláírás: V. Veum.

Átadtam neki a papírt, s a jegyzetkönyvecskémbe is beírtam az összeget. Aztán felálltam, kevéssé marasztaló vendéglátómra néztem, majd így szóltam:

– Holnap reggel indulok Stavangerbe. Ma még van itt egy kis elintéznivalóm. És mihelyt megtudok valamit, azonnal jelentkezem.

Samuelsenné bólintott. Most már némileg derűsebb volt az arca: mégiscsak történt valami, s ez tápot adott a reménynek. Jómagam csupán azt reméltem, hogy nem fog csalódni. A fia nyilván elvonult valahová egyik vagy másik barátnőjével.

Megesik az ilyesmi a fiúkkal néhanapján, s az sem megy ritkaságszámba, hogy erről elfelejtik értesíteni az anyukájukat. Mielőtt elbúcsúztam volna, még megkérdeztem:

– Nem írt semmi konkrét dolgot… az utolsó levelében? Semmi olyasmit, ami…?

– Nem. Csak a szokásosat. Nem… nem szokott túl sokat írni… a fő, hogy egyáltalán ír. Hogy tudjam, hogy… nincs semmi baja.

– Igen, értem. Hát, majd csak rendbejön minden − mondtam. − És amint valamit… én rögtön… Viszontlátásra, és köszönöm…

– Ugyan, nincs mit köszönnie.

Gondosan bezárta mögöttem az ajtót, én meg elindultam lefelé a meredek utcácskán. Nemigen töltöttem nála egy fél óránál többet.

2

Irodám várószobájában egy férfi üldögélt, és azokban az ősrégi férfimagazinokban lapozgatott, amelyeket a helyiséget előttem bérlő orvostól örököltem. Éppen az egyik középső oldalt ütötte fel, s az újság oly régi volt, hogy az ott látható lány még bikinit viselt, és a hátát mutatta a fényképésznek. Amikor beléptem, a férfi letette az újságot, és felállt.

– Monsen − mutatkozott be. − Harry Monsen. Nem tudom, mond-e önnek valamit ez a név.

Bólintottam.

– Valamit mond. − Kezet fogtunk.

Látogatóm elegáns szabású, városias szürke öltönyt viselt mellénnyel. Kétségkívül Kelet-Norvégiából származott. A mellette levő székre tette le világos puplinkabátját. Ötven körül járt, nem volt különösebben magas, barna haja frissen mosottnak tűnt, s a fülénél meg a nyakán épp a legutolsó divat szerinti hosszúságúra nyírták. Bizonyára minden héten megfordult a fodrászánál. Arcbőre kissé vöröses, mint aki az imént szállt ki a forró kádfürdőből. Valahogy feldobottnak látszott, mintha örülne, hogy végre találkozhat velem. Mindazonáltal feltételeztem: ő úgy véli, hogy rajtam lenne az örvendezés sora.

Megtisztelve kellett volna éreznem magam. Tudniillik Harry Monsen az egyetlen nemzetközi hírű norvég magándetektív. Oslói nyomozóirodája az egész országban a legnagyobb, ha jól tudom, nyolc-kilenc alkalmazottja van. Fogalmam sem volt róla, mi vette rá, hogy hegyen-völgyön át ideutazzon hozzám, de gondoltam, majd csak elárulja.

– Kerüljön beljebb − mondtam.

Egy fényes borítójú, szögletes mappát hozott magával. Igazi üzletembertípus.

Kitártam az irodába nyíló ajtót, villanyt gyújtottam, s gyors pillantással felmértem a látogató elé táruló látványt. Sok büszkélkednivalóm nem akadt, de mivel egy-két napja takarítottam, egészen tisztának látszott a szobám. Még az íróasztalt borító porréteg sem volt túlságosan szembeötlő. Egy meglehetősen elfoglalt ember irodája: ilyen benyomást keltett a helyiség.

– Épp most kaptam új megbízást. Az ügyfelemtől jövök − magyaráztam annak érzékeltetésére, hogy nem pazarolhatom a végtelenségig az időmet.

Monsen olyan arckifejezéssel nézett körül az irodámban, mint aki poshadt limonádéba kortyolt.

– Szóval maga… itt tanyázik? − kérdezte enyhe undorral.

– Remek a kilátás − feleltem az ablak felé mutatva. Odakint mindent szürke köd lepett be, a háztetők között kéményfüst gomolygott, a járókelők pedig fázósan iszkoltak az utcán.

– Aha − helyeselt Monsen különösebb lelkesedés nélkül. Mintha gyomorszájon vágtak volna, elszorult a lélegzetem.

Vizsgán vagy kihallgatáson éreztem magam, és ez nem volt épp kedvemre való.

A vendégszékre mutattam, s Monsen leült. Én az íróasztal mögé telepedtem. Aztán megkérdeztem:

– A segítségedre lehetek valamiben?

– Tegeződünk? − nézett fürkésző tekintettel a szemembe Monsen.

Bólintottam.

– Jó − mondta. Ölébe vette a mappát, s két zárat felkattantva kinyitotta. Aztán megismételte: − Jó.

Gyomromban kissé felengedett a szorítás, de csak azért, hogy utána még erősebb legyen.

A mappából előhúzott egy kisalakú reklámnyomtatványt, s az íróasztal fölött átnyújtotta.

– Hát ez lenne az − mondta.

Szemügyre vettem a nyomtatványt. Úgy nézett ki, mint egy közönséges reklámügynökség toborzócédulája. Díszes tipográfiával ez állt a fénylő, rozsdaszínű papíron: HARRY MONSEN RT., IKD-TAG NYOMOZÓIRODA. Lejjebb a szövegben fel is volt oldva az IKD rövidítés: Internationale Kommission der Detektivverbände.^[2] Nem olvastam végig az egész hirdetményt, de annyi így is kiderült számomra, hogy Harry Monsen − ha hinni lehet az önreklámozásának − nemzetközileg is elsőrangú nyomozóirodát vezet, s bármiféle megbízást elvállal a „házassági problémáktól” és „személyek felkutatásától” egészen olyasmiig, ami kissé rejtelmesen úgy hangzott, hogy „iparvizsgálat, a legújabb elektronikus segédeszközök”. Éreztem, hogy most alighanem rettentően megilletődöttnek kellene lennem, de nem telt tőlem más, mint hogy kíváncsi arcot vágjak.

– Hát igazából nem is tudom… − kezdtem habozva. − „Segítek rajtad, hogy segíthess magadon”, ez az én mottóm.

Monsen fürkészve méregetett.

– Sok mindent hallottunk rólad, Veum, ott Oslóban. Jót is, rosszat is.

– Nocsak − válaszoltam.

– Vegyük előbb a jót.

– Oké, vegyük azt.

– Hallottuk, hogy… mit mondjak, kiváló emberi érzékkel meg ráérzessél, vagy mi a fene… szóval hogy szerencsés szimatod van az eltűntek, főleg a fiatalok előkerítéséhez, úgy nagyjából.

– Szerencsés szimatom van, mondod. Úgy nagyjából.

– Hát igen, meg hogy van valami egyéni stílusod, mármint ahogy beszélsz. Bár ez nem mindig valami finom.

– Mert te mindig a finomságoddal boldogulsz, erre célzol, ugye?

– No, nem egészen. Szóval azt hallottuk, hogy nagyon makacsul tudsz nyomozni; azzal az egészséges, jóravaló makacssággal, ami segíti az eredmény elérését. Hogy nem adod meg magad. Még ha vesztésre állsz, akkor se.

– Vesztésre? Én? Kivel beszéltél? Az adóhivatallal?

– Mindamellett − mondta nagyon nyomatékosan Monsen −, mindamellett arról is hallottunk, hogy egynéhány alkalommal jócskán mellétrafáltál. És akkor feltettük − pontosabban én feltettem magamnak − a kérdést: miért? A válasz egyszerű. Ha egy becsületes és jó szándékú magánnyomozó mellétrafál, annak az esetek kilencvenkilenc százalékában az az egyszerű oka, hogy egyedül dolgozik. Hogy nincsen apparátusa, amelyre támaszkodhatna. Hogy nem képes olyan széles körű, kiterjedt nyomozásra, amely még a bizonyítékok eltűnte vagy a kismadár elrepülése előtt eredményre vezetne.

– Jé, hát ilyen sokat gondoltál rám?

– Nemcsak rólad van szó. Másokról is, más, többé-kevésbé tisztességes magándetektívekről, akik szintén egyedül dolgoznak. Nem te vagy az egyetlen, bár a legtöbben hamar eltűnnek a képből. Te viszont… Tényleg, mióta is csinálod? Ránéztem a naptáramra. Az évszám helyesnek látszott.

– Van már… legalább öt éve.

– Nahát − lendítette égnek a karjait. − Itt ez a környék nyilván… hehe… lényegében ugye a tied… De azért… vannak ám más jó dolgok, Veum… Tudnék én egy nem is olyan rossz bótot…

Az iratai felé biccentettem.

– Tartogatsz még valamit a tarsolyodban? Ugye azért nem felejtetted otthon az iparengedélyt?

– Na, ne gúnyolódj, Veum, ilyen kellemes üldögélés meg beszélgetés közben… Mintha kissé… agresszív lenne a stílusod. Vagy talán ideges volnál? Biztosan a magányos munkától.

Komolyan ránéztem.

– Miért gondolod? Igaz, egyedül dolgozom. Tehát senki másnak nem tartozom felelősséggel, csak magamnak. Vagyis akkor megyek és akkor jövök, amikor nekem tetszik, és akkor telefonálok, amikor nekem tetszik − és amikor a központ engedi. A magam ura vagyok − olyan munkát vállalok, amilyen tetszik, és olyan feltételek mellett, hogy az egyéni szabadságom megmaradjon. Szabad vagyok munka közben is − erről van szó.

Elmélázva szemlélgetett.

– Voltaképpen milyen ügyekkel is foglalkozol, Veum? Mi a fenéből élsz meg, hogy így mondjam?

Széttártam a karomat.

– Eltűnési ügyekkel. Előkerítem a balfenéken távozottakat. Azokat, akik leléptek, vagy akiket leléptettek, akár most, akár tíz évvel ezelőtt. És meg szoktam találni őket… úgy általában.

Mutatóujjamat végighúztam az íróasztal peremén.

– Meg aztán egészen jó kapcsolataim vannak itt Bergenben néhány biztosítótársasággal. A „személyek felkutatásának”, ahogyan a reklámfüzetedben hirdeted, én az egyszerűbb módozatait űzöm. Meg másfajta nyomozásokat is végzek… például tűzesetekkel kapcsolatban. De hiszen te ezt éppoly jól tudod, mint én. Vagy egyszerűbb „iparvizsgálatot”, hogy megint a te kifejezésedet használjam…

– Mint például?

– Mint például? Na, vegyünk, mondjuk, egy céget, amely az Északi-tengeren folyó munkálatokhoz a búvárfelszerelések alkatrészeit szállítja, s egyszerre csak felfedezi, hogy küldeményeinek egy része sohasem jut el rendeltetési helyére, viszont hirtelen az egyik konkurens cég meglepően kedvező ajánlattal rukkol elő. Ekkor, mielőtt még kézzelfoghatóbb bizonyíték lenne a kezükben s a rendőrséghez fordulnának, megkeresnek engem. Összefüggenek-e ezek a dolgok, kérdezik. S én megpróbálok rájönni, hogy összefüggenek-e. És ha szerencsém van, sikerül.

Monsen ajkait szorosan összezárva bólogatott.

– Pontosan az effajta ügyekre derítünk fényt, tízszerte rövidebb idő alatt, mint te, Veum… így egyedül.

– Csakhogy ti…

– Ha például − szakított félbe − megkísérelnénk bedolgozni magunkat az itteni piacra − jelentette ki, s közben eltökélt pillantást vetett rám. Éreztem, hogy rátért arra, amiért jött.

– Terveitek vannak errefelé? − kérdeztem, bosszúságomra túlságosan jámborul.

Leereszkedően bólintott.

– Valóban tervezzük tevékenységünk kibővítését… az ország nyugati részére. Errefelé is, Veum − nézett körül az irodámban, mintha egész Nyugat-Norvégiát látná kicsiben a lábai előtt heverni. − Az Északi-tengerre − folytatta− meg azokra a területekre, amelyek az olajkitermeléssel állnak kapcsolatban − csapott bele öklével a tenyerébe. − A biznisz, Veum, a biznisz.

Teli szájjal nevetni kezdtem.

– Rossz helyen kereskedsz, Monsen. Inkább Stavangerben kellene próbálkoznod.

– Stavangerben?! Stavanger nemsokára már a múlté, Veum. Nem olvasol újságot? Mármint az üzleti élettel foglalkozó oldalakat? A Mobil még az idén képviseletet létesít itt Bergenben, s a következő években egy csomóan követik majd. Franciák! Angolok! Meg az egész nyüzsgés, ami beindul, ember!

– Miféle nyüzsgés?

– Klondike, Veum! Mit gondolsz, miért fogták a cuccukat a legprofibb, marcipánpuncijú oslói luxuskurvácskák, és költöztek át Stavangerbe, mihelyt ott kezdett nyüzsögni az élet?! Mert ott volt a nagy pénz, jóember, azért, nem másért! Ott keltek lábra a koronák… s nem pusztán női lábacskákra, nem ám! Azok a tizennyolc-tizenkilenc éves sihederek, akik azelőtt el se mozdultak az anyjuk szoknyája mellől, hirtelen ott találták magukat Stavanger utcáin, háromheti szabadidővel és ezerkoronásokkal teli zsebbel. És mire költötték ezt a pénzt, Veum, he?

– Tényleg, mire?

– Beleölték a nyüzsgésbe, Veum − állapította meg Monsen sokatmondó arccal. − A nyüzsgésbe. Jó párszor hívtak már bennünket, hogy kiderítsünk… ezt-azt. De hát… ennek így nincs túl sok értelme. Az én oslói embereim tök idegenek Stavangerben. Akárcsak Bergenben. Hiába az egész nemzetközi kapcsolatrendszerem, ha egyszer valami itteni zugutcában kell nyomoznunk.

– Sikátorban… nálunk ezt így mondják.

– Sikátor? Bájos… Szóval, mit szólsz hozzá?

Egy pillanatra elhűltem.

– Mit szólok? Mihez?

– Ne kapkodj levegő után, Veum. Arról jártatom itt a pofámat, hogy az embereimnek iszonyú sok idejébe, nekem meg jó csomó pénzembe kerül, s ettől persze a kuncsaftjaimnak is, amit egy helybeli fickó ripsz-ropsz meg tudna csinálni. Szóval ki akarom bővíteni az irodámat egy bergeni kirendeltséggel, és…

– Rám gondoltál?

– Na ne bámulj olyan búvalbélelten. Neked még sohasem jutott eszedbe ez az ötlet?

– Istenuccse, soha. Egy kissé meglep… így…

– És? − Felém nyújtotta széttárt tenyerét, mintha olasz szakács lenne, aki szerény konyhájába invitál ezzel az ellenállhatatlan mozdulattal: spagettit csak eszem, nemde?

– Más alternatívád nincsen, Veum. Vagy beszállsz a bergeni irodánkba, vagy keresünk valaki mást. Akár a rendőrségnél, akár más nyomozószervnél. Nem fizetünk rosszul.

– Azért nekem is van mit a tejbe aprítanom.

– És ha másba is akarnál aprítani? Fontold meg… havi fixet fizetünk… Új irodád lehetne, korszerűbb, szellősebb…

– Szeretem innen… a kilátást − mondtam, körülnézve az irodámban.

– Figyelj, Veum. Nagy apparátusunk van. Telex, haver! Tipp-topp elektronikus felszerelésünk a nyomozáshoz. Nemzetközi kapcsolatok! Szinte mindent el bírsz intézni telefonon. Nem kopik a cipőtalpad, és…

Mutatóujjammal megkopogtattam a hirdetményét. – Itt… aszongya, hogy… házassági problémák. Ilyen ügyekkel én nem foglalkozom. Tátott szájjal meredt rám.

– De hát miért…?

– Mert szeretem, ha reggel a tükörbe nézve kizárólag az ábrázatom rusnyasága miatt támad rosszkedvem. Ezért… ezért nem vállalok efféle megbízásokat.

– Nálunk nincsen mód az ilyen kényeskedésre, Veum. Mi azt csináljuk, amiért megfizetnek. Persze a törvény adta lehetőségek között, de… − Nem bocsátkozott további fejtegetésekbe, csak néhány kifejező kézmozdulatot tett.

– Hát éppen ez az. És ezért nem szállok be sehova, maradok inkább magamnak.

– No de a pénz, Veum, a pénz!

– Nekem nem jelent olyan sokat a pénz.

– Nem?

– Nem. Csak magamról kell gondoskodnom. Hidd el, Monsen, van annyi pénzem, amennyire szükségem van. Nem vágyom többre. Azok a vikingek voltak, akik a vagyonukat magukkal vitték a sírba, és ott nyilván nekik sem telt benne sok örömük.

Monsen váratlan ingerültséggel fakadt ki:

– Ki fogunk szorítani a piacról, Veum… egy éven belül! Még annyi sem…

Széttártam a kezem.

– Ahogy tetszik. Próbáljátok meg. Bár én nem hiszem, hogy feltétlenül egymás sarkát kellene taposnunk a nagy tülekedésben. Van itt a városban hely másnak is rajtam kívül. − Legalábbis bíztam benne. Ám az a szorítás csak nem akart elmúlni a gyomromból.

– Jó − legyintett Monsen −, majd még beszélünk róla. − Felállt. − Két hetet adok neked, Veum. − Az órájára nézett, amely persze elektronikus volt, mindenféle leleményes beépített szerkezetekkel. − Gondold meg jól… és csöngess oda hozzám. Kész szerződés fog várni. Ha pedig nem… − Széttárta a karját, majd egyik kezével felemelte puplinkabátját, a másikkal a mappáját, és az ajtó felé indult.

Én is felálltam az íróasztaltól.

– Viszlát, Veum − búcsúzott. − El kell érnem a háromórai gépet.

– Jó utat − mondtam.

Kurtán biccentett, sarkon fordult, és már el is tűnt. Egy darabig csak álltam és néztem utána, majd súlyosan belehuppantam a forgószékbe, az ablak felé fordultam, és bámultam kifelé, semmit sem látva.

Így ültem mozdulatlanul, míg meg nem szólalt a telefon.

A jól ismert női hang halk volt, lágy és tiszta.

– Szia… hogy vagy? Sok a dolgod?

Ránéztem jószerivel üres íróasztalomra. Sok a dolgom?

– Stavangerbe kell utaznom − mondtam. − Holnap. És neked?

– Nekem… Otthon leszel ma este? − válaszolta alig észrevehető kérdő hangsúllyal a végén.

A kagylón keresztül rámosolyogtam; reméltem, megérzi a hangomon.

– Mindig otthon vagyok, ha így kérdezed…

– Neki… neki ma fel kellett mennie Tromsǿbe, vizsgáztatni. És van, aki vigyázzon a gyerekre.

Hirtelen feltörő, kellemes vágyódás a testben; a szív gyorsabban kezd verni.

– Gyere, gyere, én otthon leszek.

Lehunytam a szemem, s magam előtt láttam a mosolyát, a szemét, a haját…

– Klassz − mondta. − Akkor megyek… úgy nyolc, fél kilenc körül, jó?

– Csak olyan sokára? − kérdeztem gyengéden. Halkan elnevette magát.

– Most le kell tennem, de… úgyis találkozunk. Szia!

– Szia.

Mindig szoktunk várni egy pillanatig, mielőtt letennénk a kagylót, nehogy félbeszakítsuk a másikat, ha esetleg még mondana valamit.

Ezúttal azonban már egyikünk sem szólalt meg. Óvatosan visszatettem a hallgatót a készülékre. Észrevettem, hogy még mindig mosolygok, s a gyomromban megszűnt az a szorító érzés.

3

Amikor leszáll a sötétség, előbújnak a bohócok. Amikor az emberek szépen letelepednek a tévéjük elé, akkor bújnak elő rejtekhelyükről a bohócok, könnyű léptekkel eljönnek az utcádba, felsietnek annak a háznak a lépcsőjén, amelyben laksz, beosonnak a bejárati ajtón, felmennek az emeletre. Csöngetnek nálad, s amikor ajtót nyitsz, egy bohóc áll odakint, a nyakadba ugrik, és csókolózni kezdtek.

Sokáig csókolóztunk, mintha egy örökkévalóság óta nem láttuk volna egymást. Törékeny teste hozzám simult, a haját cirógattam, ujjaim az arcát keresték, tenyerem közé fogtam és hátrahajtottam a fejét, s hosszan belenéztem a sötét, csillogó szemekbe… aztán megcsókoltam puha ajkait, még hosszasabban.

Bármit csináltunk, mindent valami varázslatos harmónia uralt, még a leghétköznapibb dolgokat is: ahogyan kimentünk a konyhába, és az asztal mellett állva vártuk, míg felforr a teavíz; ahogyan néztem, amint felemel egy fűszertartót, és elolvassa a címkéjét; ahogyan odamentem mellé, átöleltem, és éreztem keblében a gyöngyöző, csillapíthatatlan kacagást.

– Olyan jó itt nálad − mondta szelíden. − És olyan őrültség… hogy olyan jó… − Bánatos kifejezés ült ki az arcára, mintha el se tudná hinni, hogy bármi is jó lehet.

Aztán fogtuk a teáskannát meg a csészéket, s a friss tojásos-paradicsomos szendvicsekkel együtt bevittük a szobába. Ott üldögéltünk a félhomályban a zöld kandalló halkan ropogó tüze mellett, szorosan egymáshoz húzódva a díványon, kezünkben a csészével, vagy az asztalon levő csészékkel, kezünket egymáséba fonva, ujjaink összekulcsolva, egy puha csók az arcra, egy nyelv fürge hegye egy fülkagylóban, egy halk sóhaj…

Nem bírtam levenni róla a szemem. Ritkán tölthettük így együtt az estét, s én csak néztem, néztem őt, hogy megőrizhessem magamban a képét a következő találkozásunkig.

Ez a karcsú nyak, a vékony bőr alatt lüktető vér, egy makrancosan az arcába hulló hajszál, a lágy, majdnem rózsaszín, a meleg teától még nedves, puha ajkak… Az első, óvatos csókok.

Majd a hevesebbek, a hosszú, zihálós csókok, melyektől mint megrészegült üstökösök száguldottunk át a világűrön.

Tapogatózó, gombok után kutató, cipzárt nyitó, ruhát letépő kezek, a vér zúgása, lüktetése… míg végül ott fekszünk meztelenül, fehéren, táncot lejtve egymás felé, egymáshoz csapódva, mint sirályok a viharban, és ő kitárja alattam a szárnyát, bukóhullámként emelkedik felém, a hajamba tép, és a hátamba vájja körmét, a nevemet dalolja a fülembe, hányja-veti a fejét… extázis.

Nem mintha valami különlegeset tudnék nyújtani az ágyban. Hanem azért, mert szeret engem. Ezt mondja.

Utána pedig még sokáig fekszünk, tovább ismerkedünk egymás testével, új meg új területeket fedezünk fel, új illatokat… A nemi szerve olyan, mint egy halványbarna pillangó, puha szárnyakkal, akár a sziromlevelek, a rózsaszirmok… És a bőre fehér, meleg és lágy. És a mellbimbói pirosak és remegőn összehúzódnak, mintha örök fagy − vagy örökös vágy − lakoznék bennük.

És végül mennie kell, mert a bohócok sohasem maradhatnak egész éjszakára. Amikor ismét felöltözünk, szomorúság ül az arcunkon, de szemünkben még ott csillog a boldogság: hosszasan szoktunk készülődni, és utolsó csókjaink éppoly sokáig tartanak, mint az elsők.

– Vigyázz magadra… Stavangerben − suttogta. Szótlanul bólintottam, s a hajába fúrtam az arcom.

– Majd felhívlak.

Megsimogatta az arcomat, egy kicsit elidőzött az ujja a szám körül meg a borostáimon, aztán lábujjhegyre ágaskodott, s egy csókot lehelt a számra. Belesuttogtam a hajába:

– Szeretlek, Solveig.

– Mmmmmmm − felelte, bánatos szemmel mosolyogva. Elindultunk. Hazáig kísértem a novemberi sötétségben.

Egymás oldalán mentünk, szótlanul. Belém karolt, meg-megrezzent a sötétben. A Nye Sandviksvei és a Skuteviksveien sarkán hirtelen csókot nyomott az arcomra, azután átszaladt a lejtős utca másik oldalára. Én meg néztem utána, amíg be nem zárta a kaput maga mögött.

Amikor hazaértem, az illata még mindig ott volt a szobában − és az ujjaimon. Sokáig üldögéltem a díványon a térdemre könyökölve, kezem a szám és az orrom előtt, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak őrá meg arra, ami történt.

Már kialudt a tűz a kandallóban, mire felálltam és csomagolni kezdtem a bőröndömet. Másnap korán kell kelnem. De még jó ideig feküdtem a sötétben, mielőtt elaludtam volna.

Bizony ez a bohócok sorsa: magányosan feküdni a sötétben, ha éjszaka van; egyedül bújni ágyba, ébren feküdni és álmodozni. Amikor az emberek már mind alszanak.

4

Kopár hónap a november. Az őszi viharok utolsó leveleiktől is megfosztják a fákat, s a nyár legvégső maradványai barnán, korhadtan hevernek a járdán meg az úttesten. Súlyosan és alacsonyan úsznak a felhők a város fölött, az erős szélben szinte vízszintesen esik az eső. Aztán beköszönt az első fagy is: fehér fogaival belemar a fűbe, vékony jégréteget von a tócsákra. Az égbolt még délben sem tisztul ki, nem melegít a nap, hosszúak és feketék az éjszakák. De azért a novembernek is megvan a maga sajátos szépsége, amikor észak felé kékeszöld jégfalként mered az ég, míg nyugaton izzó szegélyt rajzol rá a naplemente; vagy amikor a hajnali nap első sugara aranyszínűen előtör a vörös háztetők közt, és megcirógatja itt lenn a fakó arcokat.

Még fel sem kelt a nap, s én már a Strandkaienen, majd a C. Sundtsgatén jártam, hogy elérjem a Stavangerbe induló hajót. Csaknem teljesen üresek voltak az utcák. Csupán néhány határozott járású mesterember igyekezett különböző építkezésekhez. Egy fiatal házaspár vitte gyermekét a pótmamához. A piactér kihalt volt, s abban a házban, melyben az irodámat béreltem, nem égett a villany egyetlen ablakban sem. Északi szél süvített végig a szűk, kietlen C. Sundtsgatén, a fagy ígéretével. Az üres utcák síkosak voltak. Felhajtottam a galléromat, s előregörnyedve, behúzott nyakkal mentem tovább.

Bergen és Leirvik között mindössze másodmagammal utaztam. Egy középkorú, életunt, kereskedelmi utazó küllemű férfi ült két bőrönddel az utastér elejében. Én leghátulra telepedtem, a hajó másik oldalán − ahogy ezt már a norvégok szokták.

Erős kávéillat terjengett a levegőben, s a büfésnő még az álmot sem dörzsölte ki a szeméből. Szoknyája gyűrött volt, mintha abban aludt volna. A haja lankadtan lógott, és az orra vörös volt. Fáradtan mosolygott, amikor egy papírpohárban kávét nyújtott át, én pedig, ujjaimmal körbefonva a pohárkát, hálásan visszamosolyogtam.

Aztán acélszárnyaira kapott a hajó, és megkezdődött az út dél felé. A sötét ablaküvegen át csak saját arcmásomat láttam, melyet elszórt fénypöttyök lyuggattak keresztül. Solveigre gondoltam.

A más nőkkel kapcsolatos emlékeim elhalványultak. Mind ritkábban jutott eszembe a nevük, az arcuk szertefoszlott. Csupán egyetlen arc élt bennem élénken, s az én ablaküvegben tükröződő arcom helyébe is az övé került.

A hajó Stord szigete előtt futott ki a fjordok közül a nyílt tengerre. A pirkadatban már kezdte visszanyerni körvonalait a táj. Az ég szürke volt, lassan felhők gyülekeztek a hegyormok körül. A partvidéken esőre állt az idő.

Leirvikben több utas csatlakozott hozzánk. Páran közülük kiszálltak Haugesundben, onnantól viszont csaknem egészen tele lett a hajó. Negyed tizenegy felé járt, üzletemberek jöttek, s miután leültek, mereven mosolyogva sustorogtak aktatáskáik fölött, jöttek anyák sok gyerekkel és még több csomaggal, egy iskolai osztály a zöld tengerészcsizmába és viharkabátba öltözött, agyonhajszolt tanár kíséretében, s középkorú asszonyok pirospozsgás, fecsegésre éhes arccal és sohasem nyugvó tekintettel. Hajótársaságunk átkelt a Karmszo-roson, be a nyitott Bokna-fjordba, ahol hatalmas hullámok emeltek a vállukra, s dobáltak hol erre, hol arra. Fehéren vicsorogtak felénk a hullámtarajok, én pedig ülésem karfájába kapaszkodva, erőltetett mosollyal a szám sarkában mintha azt jeleztem volna környezetemnek, hogy pusztán az egészséges testmozgás végett minden áldott délelőtt megteszem ezt az utat.

A Randaberg szélárnyékában aztán hirtelen lecsendesedett a tenger, s mi végre nekiláthattunk, hogy igencsak felkavart gyomrunkat visszaigazítsuk eredeti helyére. Az utasok java része olyan megkönnyebbültnek látszott, mintha egy végtelenbe nyúló temetési szertartásról jött volna.

Hajónk fürgén végigkacsázott a By-fjordon, s máris felbukkant Stavanger jellegzetes városképe: jobbra lapos vidék, bal felé meredek emelkedők. Egyik oldalon a Rosenberg-hajógyár és a kikötő félig kész B-rakpartjának épületei sorakoztak, a másikon a régi, hegyes tetejű kikötői raktárak, közvetlenül a víz mellett. Amikor felmentem a fedélzetre, enyhe eső permetezett az arcomba, úgyhogy elő is vettem a zsebemből a vízhatlan sapkámat.

Kikötöttünk, s én sietve partra szálltam. Végigmentem a Skagenkaienon a főtér, a Torget felé, s lassacskán ráébredtem, mennyire megváltozott Stavanger a hatvanas évek vége óta, amikor itt koptattam a Szociális Nevelőképző padjait: akkoriban álmos kisváros volt, melybe csupán a madlai támaszpontról ideruccanó tengerészek hoztak némi életet. Sok-sok imaház, étterem alig, az épületek régimódiak (főleg a tizennyolcadik századból valók), szépek és festőiek, akárcsak a legtöbb norvég városkában Hammerfesttől Fredrikstadig. Most viszont szinte minden utcasarkon különféle egzotikus vendéglőket láttam, a raktárak felét átalakították diszkóvá, étteremmé vagy butikká, Los Angeles-i homlokzatú modernista betonépítmények ékelődtek a holtra rémült faépületek közé, s az utcán éppoly gyakran lehetett idegen szót hallani, mint a helybeliek beszédét. Bábeli zűrzavar uralkodott Stavangerben, melyhez képest Bergen majdhogynem poros kisvárosnak tetszett.

Modern betonkolosszus volt a szállodám is.

A földszinten − a recepció mellett − exkluzív kis szalont, egy zenés-táncos éttermet és egy csillogó-villogó berendezésű bárt találtam. A recepción kedves, csinos rozsdavörös kabátkát és fekete szoknyát viselő nő fogadott, fáradtságtól ráncos arccal és táskás szemekkel. Angolul szólított meg, mielőtt még bebizonyíthattam volna, hogy viszonylag jól beszélek norvégül. Aztán megkereste a nevemet az előjegyzési listán, keresztet rajzolt a megfelelő szobaszámhoz, és átadta a kulcsot.

– Negyedik emelet. A lift arra van − mondta a vidékre jellemző reszelős, gégében képzett „r” hanggal.

– Köszönöm.

Felmentem a lifttel. Szobám ajtaja mellett hatalmas szendvicsautomata trónolt, és úgy villogott, mint egy Las Vegas-i játékmasina. Halvány ablakai mögül műanyagba csomagolt szendvicsek csábítgattak a kalóriáikkal, de ellenálltam a kísértésnek, és bementem a szobámba.

Modern, funkcionális tervezésű helyiség volt, keskeny, hosszúkás, balra zuhanyozó és vécé, jobbra beépített szekrény. Átmentem a szobán, és félrehúztam a függönyt. Odakintről málló, régi falra festett, megkopott hirdetés nézett szembe velem. Férfikonfekció, az ötvenes évek elejéről. Megértettem, miért volt behúzva a függöny.

Kinyitottam a bőröndömet, pár ruhadarabot beraktam a szekrénybe, majd jószerivel minden mást érintetlenül hagyva elmentem. A recepción vettem egy várostérképet, s az utcajegyzék segítségével megkerestem, merre van Arne Samuelsen lakása. Aztán összehajtottam a térképet, s betettem a belső zsebembe. A szállodából távozóban bepillantottam a bárba. A bárpincér olyan arccal ült a pult mögött, mint egy viaszbábu. A bárpulttól balra két fiú játéknyilakat dobált egy céltábla felé, de gyakran még a falat sem találták el. A padlóra eső könnyű nyilak hangja elkísért egészen az ajtóig.

5

A keskeny faház az egyik meglehetősen lejtős, a Banavigå felé vezető mellékutcában állt, nyugatra a By-hídtól, melynek nyílásai hatalmas „A” betűkként sorakoztak egymás mellett, mintha az egész híd az Arbeiderpartiet, a Munkáspárt választási óriástranszparense lenne. Az utca másik oldalán levő házak felett le lehetett látni a part menti épületekre meg a tengerre, ahol sirályok szálldostak, szürkésfehér égbolttal a háttérben. A levegő sós volt, a ház fehér homlokzatára szürkészöld mintázatot rajzolt a nedvesség: látszott, hogy heves ostromnak van kitéve északi szél idején.

A zöld, megvetemedett ajtó rozogán fordult sarokvasain, amikor kinyitottam, és beléptem a sötét kapualjba. Villanykapcsoló után tapogatóztam. Találtam is egyet, csavargatni kezdtem, de semmi sem történt.

Baloldalt levélszekrényeket láttam, abból a régimódi típusból, melynek kis szellőzőnyílások vannak az alján, ezért nem kell kinyitni ahhoz, hogy megtudjuk, érkezett-e postánk. Az egyik levélszekrényen Arne Samuelsen neve állt. Egy másikon T. Eliassené.

T. Eliassen a földszinten lakott, a keskeny lépcső aljától jobbra. Ajtaja szűk ablakán fény szivárgott ki. Odamentem, és becsöngettem.

Szinte abban a pillanatban kinyitották, mintha az asszony az ajtó mögött várakozott volna.

– Tessék − mondta, mielőtt kinyithattam volna a számat −, mi tetszik?

Eléggé alacsony, hatvan felé közeledő nő volt, virágmintás kötényruhában. Alakja még mindig egészen formás, ám ruháján a nagy virágok sem leplezhették, hogy keblei sehogy sem találják a testén a helyüket: teljesen más méretekkel rendelkező amazonra illettek volna.

A szeme rögtön magára vonta az ember figyelmét: fekete volt, szúrós és kíváncsi. Fürge pillantásával nyilván rögtön felmért, osztályozott, és − későbbi felhasználás esetére − beiktatott az emlékezetébe. Kis szája szinte észrevétlenül mozgott, mintha jövőbeli személyleírásomat mormolná. Egész lényében volt valami furcsa izgágaság, amitől folyton egy kis rágcsálóra kellett gondolnom. Szőkésbarna haját kontyba tűzve hordta. Arcbőre sárgás volt és száraz, s amint az ajkát harapdálta, láttam, hogy hasonló színű a foga is.

– Eliassenné? − kérdeztem óvatosan.

Kurtán bólintott.

– A nevem Veum. Bergenből jöttem. Arne Samuelsenről van szó.

– Elhozta a lakbért? − vakkantotta. − A fiú egyáltalán nem mutatkozik, pedig már több nappal lejárt a…

– Majd azt is elintézzük − mondtam udvariasan. − Ha szabad egy kicsit szétnéznem…

– Maga a rendőrségtől van? Csak nem körözik a fiút?

– Nem, dehogy. A… a család egyik barátja vagyok. Éppen errefelé akadt dolgom, s az anyja megkért, hogy ugorjak be, és próbáljam megtudni, merre csatangol. Aggódik miatta… ez, azt hiszem, érthető.

– Na persze, aggódik. Én meg a lakbér miatt aggódom, képzelje! − Kulcscsomót csörgetett az egyik kötényzsebében, s fürkésző tekintetet vetett rám, mintha a tárcám tartalmát akarná felbecsülni.

– Ha egy kicsit szétnézhetnék a lakásában, nem…

– Jó,de velem együtt – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. − No nem mintha… voltam fent már én is. Felhívott az anyja, és megkért rá… de nincs ott semmi. Egy árva lélek sem volt ott! − Gyorsan visszapillantott a saját lakásába, aztán becsukta maga mögött az ajtót, s még a kilincset is megrázta, hogy megbizonyosodjék, zárva van-e. − Az emeletre megyünk − közölte, s elindult fölfelé a lépcsőn.

– Csak olyankor lakik itt, amikor nem dolgozik, ugye?

– Ühüm. így szeretem a legjobban, nincs annyi vesződség a lakókkal. Fizetik a bért, de csak ritkán vannak itt. Ha pedig hőzöngenek, irány az ajtó. Én nem hagyom magam bajba sodorni. − Kifogyott belőle a szusz, de hogy a lépcsőtől-e vagy a szapora beszédtől, azt nem egykönnyen lehetett megállapítani.

– Vele viszont… Samuelsennel… nem volt sok vesződsége?

– Neeem. − Egy kicsit kifújta magát. − Azelőtt nem… Rendes, udvarias gyerek, soha nem volt baj vele. Nemigen jött hozzá senki, viszont sokszor eljárt esténként. Mindig egyedül jött haza, kivéve…

– Kivéve…?

Eliassenné megállt az emeleti lépcsőpihenőn, előhúzta zsebéből a kulcscsomót, és mustrálgatni kezdte. Miután rábukkant a megfelelő kulcsra, bedugta a zárba és elfordította. Az ajtót azonban nem nyitotta ki teljesen.

– Kivéve az utolsó estét. Akkor váratlanul nagy mulatságot csaptak itt, késő éjszakáig tartott. Na, hát többet ilyen nem lesz. Ezt mindjárt másnap meg is akartam mondani neki. Feljöttem, de nem nyitott ajtót. Biztosan pihen még, gondoltam, s figyeltem, mikor jön ki. Mindig meghallom, ha jár valaki a lépcsőn, ő azonban… nyilván még akkor éjjel elment, csak hát akkora volt itt a forgalom, hogy nem tudtam mindent nyomon követni. Később meg, ugye… szóval azután már nem járt itt. Ez mindegy is lenne, mehet nyugodtan, ahova csak akar, de… nem a lakbérfizetés előtt! − Összeszorított szájjal, harcias tekintettel nézett rám.

– Ezt majd én elintézem − mondtam a belső zsebem felé nyúlva, mintha pénzt akarnék elővenni, de nem fejeztem be a mozdulatot. Ezt a fogást egynémely ügyfeleimtől tanultam, és hatékonynak bizonyult. Legalábbis a számukra.

– Jó, jó − engesztelődött meg Eliassenné, kitárta az ajtót, s bevezetett Arne Samuelsen lakásába.

Rögtön a szobába léptünk. Hasonlított az enyémhez. Két keskeny ablaka a szűk utcára nyílott, az oldalsó kis erkélyablakból pedig a legfeljebb másfél méterre levő szomszéd ház szürkészöld, ablak nélküli, fából készült homlokzatát lehetett látni.

– Hát, nem valami fényűző, de nagyon jól megteszi egy… egyedülállónak − sietett Eliassenné védelmébe venni a lakást, mintha ki akarná adni nekem.

A bútorzat sem volt éppen fényűző: egy alacsony asztal, négy szék, egy hepehupás dívány, színes tévé, ócska komód és egy ruhásszekrény. A falon semmi egyéb, csak egy úszó olajfúró torony képe, három rajzszöggel feltűzve; a bal alsó sarka már erősen készült felkunkorodni. A kép a torony keresztmetszetét ábrázolta. Szövege angol nyelvű volt.

Szinte eszelős rend uralkodott a szobában. Mintha minden személyes tárgyat gondosan eltakarítottak volna. Sehol egy újság, sehol egy ruhadarab.

Egy félig nyitott ajtón át be lehetett látni a konyhába, ahonnan a hűtőszekrény halk zümmögése hallatszott. Bekukkantottam: a széken üres gyümölcslés üveg, gyufásdoboz meg konyharuha, az ablakpárkányon nyilván az ablak kitámasztására szolgáló régi, megsárgult újság.

– Onnan nyílik a hálószoba − szólalt meg mögöttem Eliassenné.

Bementünk a konyhába, majd jobbra fordultunk. A hálószoba nem volt nagyobb egy hajdani éléskamránál, az egyszerű, keskeny ágy teljesen betöltötte. Alig fért el mellette az éjjeliszekrény, melynek kissé kihúzott legfelső fiókjában irányítószám-jegyzéket, egy biztosítótársaság hirdetését és egy vadnyugati regényt pillantottam meg.

Az ágyat bevetették, az ágynemű tisztának látszott.

– Én tartom rendben az ágyneműt − közölte buzgón Eliassenné. − Szívesen veszik, inkább fizetnek érte egy keveset pluszba. Hiába, agglegények.

– Netán már váltott is ágyneműt… azóta, hogy…

– Természetesen − bólintott −, hátha jön valaki… − Majdhogynem bűntudat ült ki az arcára. − De… nem volt semmi… semmi szokatlan. Még csak össze sem piszkolódott az ágyneműje. Hisz csupán egyetlen napig volt itthon, és…− A mondatot nem fejezte be.

Még egyszer körülnéztem. Aztán kimentünk a konyhába.

– Tényleg ilyen nagy rend volt itt? − kérdeztem.

– Igen − felelte Eliassenné, miközben továbbvonultunk a nagyszobába. − Az ágyon kívül nem nyúltam semmihez. Arne ilyen fiú volt. Nézzen csak ide! − A komódhoz ment, és kihúzta a legfelső fiókot. Makulátlanul összehajtogatott ingek és alsónadrágok sorakoztak benne. Kinyitotta a ruhásszekrényt is. Szépen a vállfára igazított öltönyök, kabátok, nadrágok. A szekrény aljában egy pár rövid szárú csizma és több pár cipő, katonás sorba rakva.

– Láthatólag nem költözött el − jegyeztem meg.

– Nem − mondta hűvösen. − Még nem. − Szörcsögve szívta be fogai közt a levegőt.

A szoba közepén álldogáltunk egymással szemben. Eliassenné jó másfél fejjel volt alacsonyabb nálam.

– Mesélje el, mi történt − indítványoztam. Fürge mozdulattal felvetette a fejét.

– Nem természetem a panaszkodás.

– Gondolom, hogy nem − mosolyogtam megértően.

– És olyan tisztességesen viselkedett egész mostanáig. De hát… a szomszédokra is tekintettel kell lenni.

– Itt a házban nem lakik más?

– Nem. Az utóbbi években nem. Amíg élt az uram, nem adtam ki a lakást, de azután… kifogytam a pénzből. Nem akartam mindenről lemondani, és hát végül is mibe kerül leköltözni az emeletről? − Végigjártatta tekintetét a szobán. − Komadnak meg nekem ez volt a hálószobánk.

– Nahát − mondtam érdeklődő hangon. − Mióta adja ki a lakást?

– Amióta Konrad… 1975 óta. Eleinte diákoknak, az utóbbi években többnyire olajmunkásoknak. Nagy változások történtek itt Stavangerben.

– Igen, azt láttam. Valaha én is jártam itt iskolába.

– Ne mondja!

– A Szociális Nevelőképző diákja voltam.

– Vagy úgy. − Semmi jel nem mutatott arra, hogy ezt a javamra könyvelné el.

– Nem ülnénk le esetleg? − próbálkoztam.

– Nyugodtan állhatunk is − felelte. − Nem tart sokáig. Mint már mondtam, kifogástalanul viselkedett egészen addig az estéig, amikor…

– Mikor is volt az pontosan?

– Az…? Hat napja. Előző este jött meg a tengerről, s olyankor be szokott köszönni hozzám, hogy tudjam, ő érkezett haza, ha zajt hallok odaföntről. Bár amúgy is mindig láttam a konyhaablakból, amikor megjött… Szóval az első este nem csapott semmi lármát, hallottam, hogy vacsorát készít magának, bekapcsolja a tévét, aztán kikapcsolja, majd lefekszik. Nem mintha olyan hangos lett volna, de mivel egyébként üres a ház, csak észreveszi az ember, ha másvalaki is mozog benne, nem igaz?

– Hogyne, ez természetes.

– Na ugye − nyugtázta Eliassenné, és mégiscsak letelepedett az egyik székre. − Másnap este viszont elment itthonról, úgy fél nyolc tájban, s amikor éjfél után, sőt már majdnem fél egykor hazajött, nem volt egyedül − közölte olyan arccal, mintha valami halálos bűnről beszélne.

Óvatosan leültem egy szék szélére, s udvariasan érdeklődtem:

– Csakugyan? Mások… többen is voltak vele?

– Bizony, bár nem álltam ki az ajtóba, hogy megszámoljam őket, de… − Szinte hadarta: − Samuelsen, három másik férfi, és két… nő. − Az utolsó szót olyan hangsúllyal ejtette ki, mintha a házába furakodott különösen kártékony férgekről lenne szó.

– Összesen tehát hatan?

– Igen… úgy valahogy. − Keskeny ajkát fitymálóan lebiggyesztette. − És elhiheti nekem, hogy nem éppen úri dámák voltak.

– Nem? Szokott máskor is…

– Soha. Sohasem láttam együtt senkivel. De hát igaz a mondás: alamuszi nyuszi nagyot ugrik. − Rövid szünet után hozzáfűzte: − Vagy hogy is mondják?

– Így, pontosan így. Ezek szerint ön… ismerte ezeket a… nőket?

Fagyos hangon válaszolt:

– Nem, egyáltalán nem ismerek ilyen személyeket. De eléggé nyilvánvaló volt, mifélék. Azonkívül az egyikük… Megmondhatom magának: új idők járnak Stavangerben, jók is meg rosszak is, és annyi fura ember meg nő jött ide, hogy… De az egyikük az a város saját termése, hogy így mondjam. Innen, egy közeli utcából való. Laura Lusken.

– Lusken? Tehát a neve…

– Igen, Ludvigsen, de mindig csak Luskennek hívták. Többször is volt férjnél, de most már három-négy éve elvált, és azóta… − Kereste a megfelelő kifejezést.

– Szabadúszó?

– Igen, olyasmi. Például… Na, majd egy másik alkalommal mesélek róla. A lényeg, hogy ő is itt volt.

– És a többiek? Azokat is ismerte?

– Nem. Idegenek voltak. És a másik nőszemélytől eltekintve biztosan mind olajmunkások. Pont úgy néztek ki. Az egyik cowboykalapot viselt.

– Cowboykalapot?

– Azt. Manapság ez nem annyira ritka Stavangerben. Nemsokára nyilván hottentottáik is lesznek.

– Nem tudja véletlenül, hol találhatnám meg ezt a… Laura Luskent?

– Nem, erről aztán már sejtelmem sincs! − fintorgott. − Ezt magának kell kinyomoznia. De hát végül is ki érdekli, Laura Lusken vagy Arne Samuelsen?

– Samuelsen − válaszoltam jámborul.

– Nohát. Szóval rettentő nagy mulatságot csaptak akkor éjjel. − Eliassennén látszott, hogy szívesen számol be az élményeiről.

– Tényleg?

– Az ám. Felfordították az egész házat. Üvegek csörömpöltek, röhögés, kiabálás, hempergés a földön, egyszóval iszonyú ramazúri. Egész éjjel nem bírtam lehunyni a szemem. Aztán végül… azt hiszem, összeverekedtek, mert felboruló székek zaját hallottam, kiáltozást, üvöltözést, és valaki nagy robajjal a padlóra zuhant. Utána csönd lett. Majd nem sokkal később éktelen ricsajjal lementek a lépcsőn, elég sokan.

– Kik? Hányan?

– Fogalmam sincs. Én már lefeküdtem, s jó mélyen bebújtam a takaróm alá. Még a fejemet se mertem kidugni. Azt viszont hallottam, hogy többen voltak, de nem mindenki, mert még egy jó órát mászkáltak az emeleten. Aztán azok is elmentek. Az… az ablakhoz álltam…

– És? Látta őket?

Szégyenkezve rázta a fejét.

– Nem. Túl későn értem oda. Meg sötét is volt. Úgy… reggel hat körül járt az idő. De legkevesebb ketten voltak. Ketten vagy hárman.

– És mondja… amikor annyira lármáztak, nem jutott eszébe, hogy felmenjen, és beszéljen velük?

– Hogy beszéljek velük?! Észnél van, jóember? Tudja, mi történt az egyik háziasszonnyal… még az újság is megírta… ilyesmi is belekerül néha… Na, az felment, hogy szóvá tegye a ricsajozást. Persze külföldiek laktak nála. Behúzták a lakásba és… mind, ahányan csak voltak… pedig korosabb hölgy volt… jó, igaz, utána megkapták a büntetésüket, de mit gondol, mit mondanak az emberek róla, a háta mögött, itt, ebben a városban? Na nem, inkább maradtam a takaróm alatt.

– És a rendőrség? Elvégre telefonálhatott volna a rendőrségnek is!

– A rendőrségnek?! − Mérgesen fújt egyet. − Mire ideérnek, már rég megöltek volna, akkor meg mit ér az egész? Mármint a magam szempontjából…

– Hát igen, ebben igaza van.

Egy pillanatig némán egymásra néztünk.

– Hát így − mondta Eliassenné, és széttárta a karját. − Ilyen a helyzet Stavangerben. Ezek után pedig ki kell költöznie innen, akár tetszik, akár nem.

– Ehhez azonban először meg kell találnunk.

– Bizony… s ha nem tévedek, maga ezért van itt − mondta biztatóan.

– Mikor jutott eszébe, hogy kinyissa Samuelsen szobáját? Sértődött pillantást vetett rám.

– Amikor az anyja felhívott, és megkért rá. Egyébként soha az életben…

– De hát csak észlelte, hogy senki sincs odabenn?! Vagy legalábbis, hogy… nincs semmi mozgás. Samuelsen beteg is lehetett, vagy történhetett vele valami.

– Én arra gondoltam… Igen, az első nap, azaz másnap egészen feldúlt voltam, még hallgatózni se bírtam nyugodtan, hogy itthon van-e. Azokból a nyugtatótablettákból, amiket az orvos felírt, tudja, a vérnyomásom miatt, bevettem néhányat, aztán lefeküdtem, de csak a díványra, hátha jönni talál valaki, a fejemre hideg vizes kendőt tettem, egyik kezemet meg langyos sóoldattal teli edénybe lógattam. Azt mondják, ez segíteni szokott.

– Aha.

– Aztán másnap telefonált az anyja Bergenből, én pedig megmondtam, ami igaz is, hogy már napok óta nem láttam. De nem vitt rá a lélek, hogy elmeséljem neki… ezt az egész kalamajkát.

– És akkor ő megkérte önt, hogy nézzen be a fia szobájába?

– Igen.

– No és mit talált ott?

– Hogy mit találtam? Semmit! Hiszen maga is láthatta!

– Egyszóval az egész éjszakai mulatozás, lármázás és bú-tordöngetés ellenére ugyanolyan makulátlan rend volt Samuelsen szobájában, amikor először benyitott, mint most?

– Esküszöm a becsületemre! Csupán az ágyneműhöz nyúltam hozzá, nem is tudom, miért. Azt hiszem, a miatt a két nőszemély miatt. És ezúttal nem is magam mostam ki az ágyneműt. Beadtam a tisztítóba.

– Sehol nem látott egy poharat, egy üres üveget sem?

– Nem. Semmit. Még egy csikket sem a hamutartóban.

– Vagyis a vendégek rendet raktak maguk után.

– Úgy van. Gondolja, hogy ez furcsa?

– Igen. Éppen ezt találom nagyon… gyanúsnak.

– Gyanúsnak? − kapta fel a fejét.

– Igen, vagy legalábbis meglepőnek − mondtam sietve. Elővettem Arne Samuelsen fényképét, és megmutattam neki.

– Csak a félreértések elkerülése végett… ugye róla beszélünk?

Kíváncsian vette kezébe a fotót, s még meg is fordította, hátha valami érdekes felvilágosításra bukkan a hátoldalán.

– Igen. Ez ő. Hajszálpontosan ő − felelte.

– Kitűnő − álltam fel. − Azt hiszem, akkor most nem is tartom fel tovább. Ha netán úgy adódnék, hogy még egyszer meg kellene néznem a lakást…

– Gondolja, hogy szükséges lesz?

– Lehet, hogy át kell vizsgálni a holmiját, hátha akad valahol egy másik lakáscím, ahová esetleg…

– No és…

– Legközelebb hozzam el a lakbért is, ugye?

– De hisz azt ígérte, hogy…

– Előbb még beszélnem kell a fiú anyjával. A rend kedvéért.

– Nyugodtan telefonálhat innen is.

– Előbb mindenképp be kell mennem a bankba. Mekkora összegről van szó?

Eliassenné pillantása körbesuhant a lakáson, majd megállapodott rajtam.

– Ezerkétszáz korona. Igazán nem sok.

– Stavangerben, manapság? Nem, azt nem mondhatnám.

Több mondanivalónk nem volt egymás számára. Eliassenné úgy jött utánam az ajtóig, mint valami önálló életre kelt árnyék.

– Szóval visszajön még? − kérdezte, mielőtt kiléptem volna.

Bólintottam. De ha nem muszáj, akkor soha, mondtam magamban, azután elindultam a lejtős utcán. Lábam alatt síkosak voltak a domború utcakövek, s a tenger rothadásszaga olyan erősen érződött, ahogyan csak ilyen nedves novemberi napokon szokott. A By-híd árnyéka komoran, vihart jóslóan vetődött rá a háztetőkre.

6

Visszaindultam a városközpont felé. Egy telefonfülkéből felhívtam azt az olajtársaságot, amelynél Arne Samuelsen dolgozott. Hosszas ide-oda kapcsolgatás után a személyzeti osztályhoz irányítottak, ahol egy kimért női hang Andersonné-ként mutatkozott be, s megkérdezte, mi a kívánságom.

– Az egyik alkalmazottjukat, a bergeni illetőségű Arne Samuelsent keresem, s az iránt érdeklődöm, nem tudnának-e felvilágosítással szolgálni a…

– Sorry, de nem adhatunk csak úgy akárkinek tájékoztatást.

– A család megbízásából vagyok itt, és…

– Telefonon semmiképp sem.

– Szívesen bemegyek személyesen, amennyiben… Olyan gyorsan vágta rá, mint egy fogorvos gyakorlott titkárnője:

– Tizenhárom negyvenkor ráér?

– Rá − mondtam.

– Rendben. Akkor van tíz szabad percem. Meglátjuk, mit tehetünk.

Megköszöntem a szívességét, de ő már letette a kagylót. Mire kiléptem a telefonfülkéből, a város fölött lassan eleredt a havas eső. A zöldségpiacon, szoborba öntve, Alexander Kielland bámult üres tekintettel a kikötő irányába. A híres író bronzcilindere körül sirály körözött, s a piacon alig lehetett zöldséget látni.

A telefonkönyv meg a várostérkép alapján kiderítettem, hogy az olajtársaság irodái annyira távol esnek a központtól, hogy érdemes taxiba szállnom.

Sofőröm ahhoz a szűkszavú embertípushoz tartozott, amelyik szinte egész testével rágörnyed a kormányra, mintha valami titkolnivalója lenne az utasa előtt.

Az amerikai olajtársaság a várostól néhány kilométerre délkeletre, egy mező közepére építette fel székházát. A négyszintes épület szürke betonból készült, s homlokzata tetején már messziről látszottak a társaság nevét hírül adó vörös betűk. Belül, emeletenként váltakozva, bézs− és burgundiszínű könnyűfém lemezek burkolták a mennyezetet és a falakat. A színek és a fémes felület közti ellentéttől az az érzésem támadt, hogy egy science-fiction film díszletei között mozgok.

A portán természetesen megállítottak, s a portás – jó negyvenes férfi, akin látszott, hogy nem kenyere a tréfálkozás − telefonon ellenőrizte, valóban várnak-e. Utána udvariasan a négy felvonó egyikéhez irányított.

A lift nagy volt, tágas és zajtalan. Láthatatlan hangszórókból halk, szirupos bécsi muzsika ömlött könnyű teaként a négyszögletes fülkébe. Az An der schönen, blauen Donau pár taktusa − és már fent is voltam.

A liftajtó előtt újabb ügyelet, ezúttal női cerberussal. Rajta látszott, hogy amúgy kenyere lenne a tréfálkozás, csak sajnos nincs rá ideje. Katonásan a jobb kéz felé eső harmadik ajtóhoz utasított, s mielőtt köszönetet mondhattam volna, máris a telefonnal kezdett foglalatoskodni.

Kopogtattam, majd beléptem a burgundiszínű, DG feliratú ajtón. Hamar megfejtettem a jelzést: a negyedik emeleten ez a hetedik ajtó.

Simára borotvált, jól fésült, fekete hajú, harminc felé járó, testhez álló szürke öltönyt viselő férfi pattant fel egy íróasztal mellől és sietett elém, egyik kezében burgundiszínű előjegyzési naptárt, a másikban bézs golyóstollat tartva. A falakat viharos tengeren úszó olajfúró tornyok drámai, nagyalakú képei lepték. A szobából újabb ajtó nyílt, DH jelű. A fiatalember gyors pillantást vetett nem éppen az imént tisztított cipőmre, majd feltette a kérdést:

– Veum?

Bólintottam, ő pedig elektronikus karórájára nézett.

– Andersonné négy és fél perc múlva fog ráérni. Addig legyen szíves, foglaljon helyet amott. − Négy világosbézs bőrszék felé mutatott, melyek egy alacsony, tojásdad alakú és felfoghatatlan módon fekete műanyag asztalt fogtak közre. Ezután visszaült íróasztalához, és rejtelmes dolgokat művelt egy zsebszámítógéppel meg a hozzá tartozó képernyővel.

Közvetlenül a belső szobába vezető ajtó fölött nagy, szögletes óra mutatta az időt hat számjeggyel; a századmásodpercek úgy peregtek, mint a homok az ember ujjai közt. Kellemetlen volt átélnem, milyen gyorsan is szalad előlünk az idő, amikor egészen másutt kellene lennünk, egészen más dolgokkal foglalkoznunk. Pontosan 13.39.30-kor a fiatalember felemelte a telefonkagylót, lenyomott két számot, és súgott valamit a hallgatóba. Azután letette, és hozzám fordult:

– Bemehet.

Bementem. Andersonné jókora íróasztal mögött ült, háttal az ablakból látható sík vidéknek, csinosan egymás mellé helyezett kezei az asztallapon. Egyiken nagy gyűrű csillogott, a szeme színéhez illő, zöldes kővel. Vastag szemüvege megnagyobbította a szemét, s ettől − de csak ettől − kissé félszeg benyomást keltett. Egyébként olyan hatékonynak látszott, mint egy számítógép, s éppoly áramvonalasnak, mint egész környezete.

Felállt, kezet fogtunk. Keskeny, hűvös és gondosan manikűrözött keze volt. Egyszerű, a teste vonalait visszafogott eleganciával követő, lenszínű ruhát viselt. Keret nélküli, aranyszárú szemüvegén a lencsék felső része vöröses árnyalatú volt, akárcsak egyébként fekete haja, melyet kontyba tűzött, és a fülénél feszesen hátrasimított. Arca karakterét a szemüveg határozta meg, orra egyenes volt, szája vastag és pont olyan vöröses árnyalatú, mint a szemüvege. Ötven körülinek saccoltam, de jól tartotta magát.

Leültünk. Azonnal a tárgyra tért. Rákönyökölt az asztalra, s ujjhegyeit egymáshoz érintve megszólalt:

– Ön tehát… felvilágosítást szeretne az egyik alkalmazottunkról? − Hibátlanul, akcentus nélkül beszélt norvégul. − Kinek a képviseletében jött, és milyen ügyről van szó?

– A családot, pontosabban az illető anyját képviselem. És pusztán arról van szó, hogy nem találjuk az illetőt.

Azon nyomban türelmes mosoly ült ki az arcára.

– A mi osztályunkon ez korántsem ritka probléma. De magától meg szokott oldódni. Majd csak előkerül.

– Csakhogy az anyja…

– Tapasztalataink szerint száz eset közül kilencvenkilencben előkerülnek, amikor munkába kell állni. A maradék egy… − Megvonta a vállát. − Nos, kertelés nélkül kimondom, azzal többé nincsen dolgunk.

– Tehát nem törődnek vele?

– Nem − válaszolta könnyeden.

– De azért… valami felvilágosítással csak tudnak szolgálni?

– Mondja, Veum, ön csupán a család barátja, vagy… – Fürkésző pillantást vetett rám.

– Magánnyomozó vagyok.

Csettintett egyet a nyelvével.

– Lám, lám. Egy fehér holló. A maga fajtájából nem túl sok működik errefelé, igaz?

– Hát arrafelé, ahonnét maga jött?

Fagyosan felelt:

– Én norvég vagyok, Veum. Persze jó egynéhány évet töltöttem az Államokban, és a mi szakmánkban… nos, találkoztam már a maga fajtájával. Nem mondhatni, hogy különösebben elragadóak lennének.

– Nem, nem abból élünk. Mi sem.

Felállt az íróasztala mögül.

– De azért nem hagyjuk cserben az alkalmazottainkat meg a családjukat. Biztonsági osztályunknak talán vannak olyan információi, melyek önt is érdekelhetik. − Lenyomott egy gombot a telefonon, s beleszólt a kagylóba. − Légy szíves, küldd be Jonssont. − Azután hozzám fordulva nem volt rest betűzni az imént mondott nevet, s el is magyarázta, miért. – Felettébb büszke a norvég származására, és sértésnek veszi, ha valaki egyszerűen ledzsonzonozza. − Most először mosolyodott el igazán, megcsillantva hibátlan, hófehér fogsorát

Nemsokára nyílt az ajtó, s egy férfi lépett be.

Ötvenes éveit taposó, erőteljes, energikus megjelenésű férfi volt, rövidre nyírt, deres hajjal. Jó száznyolcvan centi magas lehetett, a törzse azonban, főként a dereka táján, eléggé megvastagodott, a korosodó amerikaiakra jellemző módon, akik ritkán próbálták meg, milyen volna gépkocsi helyett gyalogszerrel menni valahová. Nyakban nyitott, fekete-szürke kockás inget, szürke-fehér kockás nadrágot és bő, derékban kissé svájfolt sötétbarna bőrzakót viselt. Széles volt az arca, és mintha a szeme meg az orrlyuka határozottan kitágult volna, amikor Andersonnét üdvözölte. Farkasvigyor terült szét robusztus képén, szájából vaskos aranytömések villantak elő. Orrán át vette a levegőt, s kissé nyekergő hangon szólalt meg:

– Hívattál, Vivi?

Andersonné mély lélegzetet vett, úgy válaszolt:

– Igen. Ez az úr óhajt veled beszélni.

Jonsson pillantása súrolta Andersonné mellét, mielőtt megállapodott volna rajtam.

– Hát, hello, pajtás. Miben állhatok a szolgálatodra?

Folyékonyan, bár erős akcentussal beszélt norvégul. Tekintete rideg volt és tolakodó, szemének csillogása egyaránt jelenthetett vidámságot és megvetést. Felém nyújtotta hatalmas tenyerét.

Kezet fogtunk, és Jonsson állva maradt az orrom előtt, jóval közelebb, mint ahogy el bírom viselni. Megcsapott a testéből áradó savanykás, bár nem kifejezetten kellemetlen szag, s mivel öt-hat centiméterrel magasabb volt nálam, fel kellett néznem rá. Ettől úgy éreztem magam, mintha valami álláskereső lennék az alkalmazás különösebb esélye nélkül.

Kissé hátraléptem, oldalt fordultam, és szóra nyitottam a szám, de Andersonné megelőzött.

– Az úr felvilágosítást szeretne az egyik dolgozónkról. Egy bizonyos… Arne Samuelsenről, ha jól emlékszem, ugye? − Kérdő pillantást vetett rám, s én bólintottam.

Jonsson tűnődő tekintettel nézett.

– Samuelsen? − húzta el a száját. − így első hallásra semmit sem mond ez a név, de hát isten tudja… hány alkalmazottunk is van?

A szónoki kérdésre nem kapott választ, így hát folytatta:

– Gyere be az irodámba, majd utánanézünk.

– Addig is köszönet a segítségért − mondtam az íróasztal mögött álló Andersonnénak.

Továbbra is hűvös mosollyal felelte:

– Ugyan, semmiség. − Ám közben már az órát nézte.

– Ha lenne még valami, Vivi – mondta Jonsson −, csak csörögj át… − Tekintetük leplezetlenül kihívó pillantásban találkozott, s én nem voltam képes megállapítani a szobára telepedő légkör jellegét: erotika?… vagy hatalmi harc?

Miközben kimentünk, Jonsson fürge mozdulattal cigarettát halászott elő zakója zsebéből, szájába dugta, és egy aranyozott öngyújtóval meggyújtotta. Aztán a szája sarkába lökte a cigit, és szívott egy mély slukkot. Amikor elhaladtunk a szürke öltönyös fiatalember mellett, odaszóltam neki:

– Köszönöm a segítséget… haver.

Gondolataiba mélyedve nézett fel írógépe billentyűzetéről, mintha nem is hallotta volna, mit mondtam. Jonsson csak vigyorgott.

7

Végigmentünk a folyosón. Útközben Jonsson szájából, pontosabban a szája sarkából (a cigaretta mellől) csak úgy ömlött a szó:

– Te, tudod…ez a pipi…ez aztán nem tér ki senki és semmi elől. Odaát Houstonban elfogyasztott két férjet, a harmadiktól elvált, és olyan karriert csinált itt az olajszakmában, akár egy férfi. Egy tigrist tart pórázon a lábai közt… és isten irgalmazzon neked, ha szabadon ereszti!

– Nofene!

– You bet!^[3] − szakadt ki belőle, s vadul felmordult, mintha ő is tigris lenne. Odaértünk az irodájához. Kinyitotta az ajtót, s beléptünk a helyiségbe, melynek színösszeállítása teljesen megegyezett Andersonné irodájának előszobájával. A falakat az úszó olajfúró tornyokról készült részletes vázlatrajzok bontották, különböző színű kódjaik − feltételezésem szerint − a különféle biztonsági övezeteket jelölték. Az egyetlen kép, egy kinagyított fotó egy régi filmből, Ronald Reagant ábrázolta vágtató lovon, kezében cowboykalapot lengetve. A kép dedikálva volt.

Ceruzát szorongató, apró termetű férfi emelte fel tekintetét az íróasztalán fekvő tervrajzról. Mihelyt felfogta, hogy Jonsson nem egyedül jött, megfordította a hatalmas papírlapot, úgyhogy csak a hátoldala látszott. Ritkás hajával, egészen világos, szinte szürkésfehér, tétován ide-oda keringő szemével ideges ember benyomását keltette. Vékony szálú, szőkésbarna haja hosszú, rendezetlen tincsekben simult vöröses koponyájára. Barna bársonyöltönyt, kockás inget és kötött mellényt viselt.

– Ő az én hivatali jobbkezem, Nils − jópofáskodott harsányan Jonsson. − Az úr pedig… − nézett rám − …hogy is hívnak?

– Veum. Varg Veum.

Az alacsony emberke felállt, megkerülte az íróasztalt, és lágy délnorvég tájszólásban bemutatkozott:

– Nils Vevang, biztonsági tanácsadó. Kezet fogtunk. A tenyere nedves volt.

– Mr. Veum felvilágosítást szeretne az egyik munkásunkról − szólalt meg Jonsson. − Foglalj helyet, Veum. Egy pillanat az egész. − Ezzel eltűnt a belső ajtó mögött. Egyedül maradtam az apró Vevanggal. Ácsorogtunk, egymást bámulva.

– Arne Samuelsenről − kérdeztem végül − nem tud véletlenül valamit?

– Hogyan? Kiről?

– Arról az emberről, akit keresek. Arne Samuelsennek hívják.

– Samuelsen? Nem, nem. Fogalmad sincs róla, hány…

– Hány ezer alkalmazott dolgozik nálatok? Tényleg nem tudom, de azért van valami sejtelmem róla.

Hátat fordított, és visszament az íróasztalához.

– Jonsson nyilván mindjárt…

Ebben a pillanatban a nevezett, világosbarna irattartóval a kezében, kijött az irodájából.

– Ülj le, Veum, ülj már le. Nem hinném, hogy bármi valóban izgalmasat találnánk, de azért…

Leült Vevang íróasztalának a peremére. Én állva maradtam, de Jonsson annyira magasan tartotta az aktát, hogy hiába próbáltam belekukucskálni az Arne Samuelsenre vonatkozó iratokba.

Jonsson gyakorlottan, minden nehézség nélkül beszélt szája egyik sarkából, miközben a másikban a cigarettát tartotta. Fel sem nézett, közönyösen átlapozta az iratokat, s ezalatt szüntelenül fecsegett:

– Szóval te egy ügyes kis norvég magánkopó vagy? Afféle helyi Sherlock Holmes? Aztán kiket-miket lepleztél le mostanában? Zugpálinkafőzőket? Vagy titkos összeesküvéseket a tehénistállók falai közt, he? − Az élénken figyelő Vevangra kacsintott. − Nem is hittem volna, hogy akad ilyesmi az óhazában. Mármint hogy ennyit fejlődött ez az ország.

– Hát bizony gyarapszik − jegyeztem meg.

– Lám, lám. − Végzett a papírok átnézésével. − Nincs itt semmi érdekes, Veum. Ha lett volna valami oka arra, hogy elpárologjon, annak nyoma lenne itt. Biztos lehetsz benne, hogy valami tyúkkal vonult el hemperegni egyet. Ha munkába álláskor odajössz, ahonnan a helikopter kiviszi őket a fúrótoronyhoz, találkozhatsz vele.

Nem vettem le a szememet az irattartóról.

– Jonsson, bizonyos vagy te benne, hogy mindent tudsz?

– Hogy tudok-e mindent? Hiszen az a dolgom, pajtás, hogy mindent tudjak… és ez a brancs már csak olyan, hogy ha rosszul végzed a munkádat, a legközelebbi fizetésnapod egyben az utolsó is. Nálunk nem veszik szigorúan a felmondási időt.

– No és ha tudnál valamit, Jonsson, mi lenne az?

– Ide süss, Veum, ez nem az óvodások műsora, hogy mi lenne ha játékot játsszunk.

– Jó, persze, tudom… De az én szakmámban, ellentétben a tiéddel, nincs más kiindulópont, csak a ha.

– Szent ég, szép kis foglalkozás! Na mindegy… abba még nem halunk bele, ha legalább az alapfogalmakkal tisztába kerülsz. Ülj le, Veum.

Beleereszkedtem egy mély bőrfotelba, s olyan mélyre süppedtem, hogy az az érzésem támadt, mindjárt lehuppanok a földre.

– Na figyelj, te kopó − folytatta Jonsson. − Az úszó fúrótornyok biztonságáért én vagyok a felelős. És ezeknek a műszigeteknek a biztonsága azon múlik, hogy megbízható, főleg pedig hogy független munkások dolgozzanak rajtuk. − Jelentőségteljes pillantást vetett rám.

– Mit értesz függetlenségen?

– Hát, például nagyon nem örülnénk neki, ha egyesek fognák magukat, és ripsz-ropsz szabotázsakciócskákat indítanának az olajberendezéseink ellen. Kereken kimondva: azok, akik túlságosan is szívükön viselik a palesztinai arabok ügyét, nemigen számíthatnak munkára a kinti fúrótornyoknál. Legalábbis addig nem, amíg nekem beleszólásom van a dolgokba. És olyan fickók sem, akik az alvilággal tartanak fenn kapcsolatot, meg a narkósok, a megrögzött alkoholisták, a neurotikusok és a homokosok sem… nodice, man.^[4]

– Ez tisztára úgy hangzik, mintha valami szerzetesrendet működtetnétek kint a tengeren.

– Hm, nem is rossz hasonlat… legalábbis a feddhetetlen élet követelményét illetően.

– Nem ismerek igazán sok olajmunkást, de azt azért nem merném állítani, hogy maguk lennének a megtestesült ártatlanság.

Nagy, vaskos mutatóujj meredt felém.

– Nézd csak meg, melyik társaságnál dolgoznak. Mindenütt mások az alapelvek, Veum. Nektek, norvégoknak például teljesen elment az eszetek. A szakszervezeti politikátok csak arra jó, hogy egy csomó fajtiszta kommunistát tenyésszetek ki. És még azt sem ellenőrzitek, melyik munkás milyen pártnak a tagja! Azoknak a nyálas, békaevő franciáknak pedig egyáltalán nincsenek elveik. Mi viszont, akik az Államokat képviseljük itt… mi tudjuk, mit csinálunk. A kemény vonalat követjük. Kemény, megbízható, tiszta lelkű fiúk a munkahelyen… és good, cleanfun^[5]szabadidőben, a szárazföldön.

– Mire célzói azzal, hogy good, cleanfun ? Keresztény ifjak egyletének épületes buzgólkodására?

– Hogy mire? Lányok, bor és nóta! − Olyan széles vigyor terült szét az arcán, hogy már attól tartottam, a torkába zuhan a cigaretta, öklével az asztalt kezdte verni, s gurgulázva röhögött Vevangra.

– Hát ennyit a szerzetesrendről, ugye, Nils? Laza mozdulattal leugrott az íróasztalról.

– Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Semmiféle tájékoztatást nem tudok adni neked Arne Samuelsenről, mert nincs róla mit mondanom. Nem vagyunk gardedámok, de azért szemmel tartjuk az embereinket. Hogy milyen csajokkal szórakoznak, az nem érdekel bennünket, amíg tisztességes norvég kurvákról s nem külföldi ügynökökről van szó. Az sem érdekel minket, hogy mennyit isznak idekint, ha a tengeren józanok maradnak. Egy szemernyi hasis még elmegy, de akik erősebb szerekben utaznak, azok hiába várnak a helikopterre. Ha valaki túl nagy adósságot csinál a szerencsejátékokban, az is olyasfajta függőséghez vezethet, amiről beszéltem. A politikát pedig… azt éles szemmel figyeljük. No de, mint már mondtam… Arne Samuelsen olyan ártatlan, mint a ma született bárány, és hófehér, mint az angyalok szárnya.

– Megnézhetném?

Lassan, határozottan megcsóválta a fejét.

– Nem. Bizalmas anyag. A személyiség védelme! Próbálkozz másutt.

– Vagyis még egy halvány tippet sem akarsz adni? Nem tudod, milyen csajokkal járt például?

Megint csak a fejét csóválta.

– Nem. Tudod mit, mutasd meg, milyen életrevaló fickó vagy, aztán számolj be róla, mit végeztél. Már ha sikerül rábukkannod valamire. Bár én egész biztos vagyok benne, hogy nem sikerül; mert ha igen, ez azt jelentené, hogy rossz munkát végeztem, ez pedig nem szokásom.

Nem álltam fel a fotelomból. Odakint a szemerkélés rendes esőre váltott. Semmi sem csalogatott, hogy otthagyjam kényelmes ülőhelyemet.

– Ez minden, Veum − mondta Jonsson. Nagy nehezen felkászálódtam.

– Viszlát − mondtam, s elindultam az ajtó felé. Vevang az íróasztala mögött ülve nézett utánam. Jonsson az íróasztal előtt állt, s elmélyülten lapozgatta az iratcsomót. Valami oknál fogva Stan és Panra kellett gondolnom. Biccentettem, és kimentem a szobából.

Lefelé megint igénybe vettem a liftet. A főkapu mellett volt egy nyilvános telefon. Amint odamentem, végig a hátamban éreztem a portás tekintetét. Bedobtam az összes nálam levő aprópénzt, s egy bergeni számot hívtam. A központosnőtől Solveig Mangert kértem. Solveig Manger nincs a helyén, válaszolta rosszul leplezett kárörömmel. Ismerte a hangomat, és sohasem hallotta túlontúl szívesen. Közöltem vele, hogy Stavangerből beszélek, s megkérdeztem, megadná-e Solveig Mangernak a telefonszámomat. Éppenséggel felírhatja, felelte. Megadtam a szálloda számát, hozzátéve, hogy délurán négy tájban igyekszem ott tartózkodni. Persze, mindannyian igyekszünk valahová, mondta filozofikusan, és letette a kagylót.

Még jó darabig ott álldogáltam a telefonkészüléket bámulva, végül összeszedtem magam, és hívtam egy taxit.

8

Ez a taxisofőr a beszédes típushoz tartozott. Hosszú előadást rögtönzött arról, milyen változásokat hozott az olajkorszak beköszönte Stavangerben és vidékén, majd ezt befejezvén, amikor nagyjából félúton jártunk a város felé, jobb kezével az ülés támlájára könyökölt, fesztelenül hátrafordult, és megkérdezte:

– Persze nyilván te is ebbe a szakmába utazol, mi?

– Nem, én csak néhány napra jöttem ide… dolgozni.

Vetett egy pillantást az útra, aztán megint hátrafordult felém. Egy Volkswagen aggodalmasan kihúzódott egészen az út jobb szélére, szemből pedig ijesztően és rendületlenül egy hatalmas kamion közeledett.

– Hallom, bergeni vagy − mondta a taxisofőr, a „bergeni”-t egészen hátul képezve, úgyhogy „barrgéni”-nek hangzott.

Válaszképpen némán előrenyújtottam a mutatóujjamat, ő könnyedén igazított egy picit a kormányon, s a kamion heves széllökésként elviharzott mellettünk. S máris folytatta a társalgást:

– Mi újság arra felétek? Ott is megkezdődött az olajkorszak?

– Még nem. De a nagy társaságok már nekiláttak a telekfelvásárlásnak, úgyhogy nem várat sokáig magára a dolog.

– A pokol fog rátok szabadulni, annyit mondhatok… de hát persze egy csomó pénz is, egyszóval ízlés meg gyomor dolga. Paradicsomi állapotok lóvé nélkül… vagy a pokol, degeszre tömött zsebekkel.

Nem volt okom rá, hogy kétségbe vonjam a szavait. Részeg emberek és taxisofőrök mindig igazat mondanak. Közeledtünk a városközpont felé, besoroltunk a lassan cammogó gépkocsik áradatába. Hirtelen ötlettel előrehajoltam, és megkérdeztem:

– Figyelj csak… mennyire ismered a város… hmm… könnyűvérű nőcskéit?

Újra hátrafordult, ezúttal cinkos mosollyal a szája körül.

– Kedved szottyant kiruccanni az éjszakába?

– Nem, dehogy… csak… mond neked valamit az a név, hogy Laura Lusken?

Piros lámpát kaptunk. Sofőröm halkan kuncogott:

– Laura Lusken? Naná. Alapító tagja lehetne a Tősgyökeres Szolgáltatólányok Egyesületének. Már akkor a tisztes ipart űzte, amikor az amcsik még el sem találták az űrhajóikkal a holdat. Igazi őskövület a mostanában iderajzó első osztályú cukorbabákhoz képest. Laura Lusken, nem ép rajt egy lyuk sem… ezt szokták utánakiabálni az utcakölykök. Vigyelek el hozzá?

– Eszerint tudod, hogy hol lakik?

– Hozzátartozik a munkámhoz. Na gyerünk. − Nyugat felé lekanyarodtunk a főútvonalról. Az öböl nyugati oldalán végighajtottunk néhány meredek domboldalon, aztán az egyik mellékutcában egy raktárépület előtt megálltunk.

– Látod itt ezt a házat? Megkerülöd, bemégy az udvarba, s ott jobbra az első kapu. Senki más nem lakik itt, úgyhogy el sem tévesztheted. A kaputól hosszú, keskeny lépcső visz fel az emeletre. A hajdani gondnoki lakásba fészkelte be magát, ott él egyedül a rezidenciáján. De azt nem ígérhetem biztosra, hogy otthon is találod. Neki ilyentájban kezdődik a munkaideje.

– Aha. Kösz a segítséget. − A szokásosnál nagyobb borravalót adtam.

Megköszönte, aztán elbúcsúztunk egymástól. − És add át neki az üdvözletemet. Mondd csak azt, hogy Age küldött.

– Miért, jutalékot kapsz? − tréfáltam, majd biccentettem, és becsaptam a taxi ajtaját.

Age útbaigazítását követve bementem az óriási, szürke, málló vakolatú, a földszintjén beszögezett ablakokkal csúfoskodó raktárépületbe. Az udvaron egy csíkos kandúr osont be az egyik szegletbe, amikor meglátott. Odébb egy deszkapalánk mellett alig felismerhető teherautóroncs hevert kerekek nélkül, a vezetőfülke kiszakadt ajtaját már csak a szentlélek tartotta.

Az első utamba eső kapun benyitottam. Postaládák sorakoztak a kapualjban, az egyikből a városi esti újság, a Stavanger Aftenblad aznapi száma kandikált elő; lenyűgöző látvány volt a maga polgári rendíthetetlenségében. Tényleg hosszú, keskeny és sötét lépcső vezetett az emeletre − egyáltalán nem emlékeztetett a kárhozatba vivő széles útra. A feljárónál nem égett a villany. A fal mellett tapogatózva botorkáltam felfelé. Hirtelen vége lett a lépcsőnek, bármiféle pihenő nélkül, s egy ajtóval találtam szembe magam. Minthogy sehol sem láttam csengőt, bekopogtattam. Semmi válasz. Újból zörgettem, egy kicsit hangosabban. Csend. Várakoztam egy ideig, hátha hallok valami neszt. Ha Laura túlnyomórészt otthon dolgozik, alighanem teljesen átadta magát a munkájának. Ha nem, akkor nyilván elment hazulról.

Még egyszer kopogtam, változatlan eredménnyel. Aztán lementem a lépcsőn, majd ki az udvarból. A ház előtt megálltam. A borús idő miatt hamar kezdett sötétedni. A nap a vége felé járt, s nem mondhattam volna, hogy bármivel is okosabb lettem. Legalábbis egyelőre.

Visszaindultam a szállodába. Tetőzött a délutáni csúcsforgalom, sokan igyekeztek szabálytalan manőverekkel előnyhöz jutni a szűk belvárosi utcákon. A hotelban üzenet várt a recepción: Solveig telefonált. Holnap újra keres majd. A portás sokatmondó tekintetet vetett rám, amikor megköszöntem az üzenet átadását.

Most kezdtem csak érezni, mennyire megviselt a korai felkelés. Felmentem a szobámba, lezuhanyoztam, és végigdőltem az ágyon. Öt percen belül elaludtam, s két óra múlva arra ébredtem, hogy éhes vagyok.

Odakint már teljesen besötétedett. A neonfények javában villogtak. Stavanger felkészült az estére − meg az éjszakára.

9

Az étterem a bárból nyílt. Majdnem mindegyik asztalnál ültek már, s a bárpincér elemében érezve magát, a pult mögött serénykedett. Az egyik bárszéken feltűnt nekem egy krétafehér hajú, élénk, fiatalos arcú férfi, aki kíváncsian követett a tekintetével, s épp hogy csak a poharát nem emelte üdvözlésemre, a benne levő sötétbarna folyadékkal.

Az egyik sarokban, egy kókadozó cserepes pálma alatt találtam asztalt. Alig húztam magam alá a széket, már ott is termett a pincér az étlappal, melynek szegélye fölött kényelmesen tanulmányozhattam a vendégsereget. Főleg vegyes életkorú férfiakból állt, fiatalokból, öregedőkből, középkorúakból és velem egyidősekből. Nők kevesebben voltak, de csaknem mind fiatalok, hivalkodó módon csinosak a testük vonzerejét kidomborító ruhákban. Bájosan és gépiesen mosolyogtak, de a szemük nem nevetett.

Megrendeltem a vacsorámat, csirkét zöldsalátával és egy fél üveg vörösbort. Egyszerűen voltam öltözve: fekete ing, nyakkendő nélkül, fekete nadrág, barna bársonyzakó. Nemigen feltételezték rólam, hogy pénztárcám dagad a bankóktól, mert egyetlen nő sem jött oda, hogy felajánlja a társaságát, így hát nyugodtan megvacsorázhattam.

Körülöttem amerikai, francia, spanyol beszéd hallatszott a norvégon kívül, melynek egyébként több dialektusát is kivehettem − csak a stavangerit nem nagyon. Hátul az egyik asztalnál hirtelen megpillantottam Jonssont. Valami vérvörös, fűszerezett ital volt előtte, s harsányakat nevetve élénken társalgott. Öt férfi és két nő ült a füstfelhőbe burkolt asztal körül, de Jonssonon kívül egyiket sem ismertem.

Egyszerre csak egy nő állt az asztalomnál. A sejtelmes félhomályban szinte természetfelettinek tűnt a megjelenése, mintha a levegőből termett volna elém, a selyemhegyek szellemeként. Az mindenesetre biztos, hogy nem a darócrongyok világából került oda.

Alacsony termetű volt, kedves, egy picit sovány, gödrös arccal és nagy, sötétkék szemekkel. Barnásfekete haj a szépen elrendezett fürtökben göndörödön keskeny vállára, s vékony nyaka tövénél feszesen simult kulcscsontjaira az aranybarna bőr. Ha norvég, gondoltam, néhány hete még bizonyára napozott valahol.

Szűk, lila nadrágot viselt és rojtokkal díszített, testhez álló, mélyen kivágott felsőrészt, a kicsiny mellei közti völgyben pedig apró, tetszetős arany ékszert. Egyik vállán táska lógott, s nagy, hófehér fogait elővillantva mosolygott rám. Szeméből vágy és kíváncsiság sugárzott − valószínűleg azért, mert rövidlátó volt. A mosolya viszont őszintének tűnt.

– Leülhetek? − kérdezte alig észrevehető keletnorvég tájszólással.

Megvontam a vállam, s az üres székre mutattam. A pincér azon nyomban ott termett, mintha csak gombnyomásra jött volna.

– Iszol valamit? − érdeklődtem, beletörődve a helyzetbe.

– Kösz, igen − válaszolta kedvesen, s a pincérhez fordult. − A szokásosat.

Máris hozták neki a szokásosat, kólát valami komolyabbal (vagy − érzésem szerint − egyszerűen csak kólát), a pohár peremére helyezett citromszelettel.

Felemeltem a borospoharamat, és koccintottunk.

Pár másodpercig mindketten hallgattunk. Zavartan bámultuk egymást, mint két kamasz az első randevún. Aztán mindketten megköszörültük a torkunkat, és pontosan egyszerre kezdtünk beszélni. Megkönnyebbült kacagásban törtünk ki, s mindketten integettünk a másiknak, hogy fejezze be nyugodtan a mondandóját. Én csak csóváltam a fejemet, úgyhogy végül ő jutott szóhoz:

– Itt laksz… a szállodában?

– Aha.

– Pedig nem rémlik, hogy láttalak volna. Mert egyébként… − nézett körül a helyiségben − egyébként szinte csupa régi arc van itt. − Szép formájú, egyenes orra volt, keskeny, érzékeny orrcimpákkal. Széles szája, és kellemesen ívelt ajkai körül ült valami szomorúság, ami rögtön gyengéd sajnálatot keltett az emberben. Lehet, hogy ez is az üzleti fogásai közé tartozott; de lehet, hogy valóban szomorú volt.

– Azt hiszem, elfelejtettem… − Átnyújtotta kezét az asztal fölött. Keskeny csuklóját arany karperec ékesítette, körmét éppolyan színűre festette, amilyen a ruhája. − A nevem… Elsa.

– Varg… Veum. − És máris szinte védekező mozdulattal emeltem fel a kezemet. − Ha nem hiszed, megmutathatom a jogosítványomat.

Könnyed, gyöngyöző nevetés volt a válasz.

– Elhiszem. Vicces kedvű emberek lehettek a szüleid.

– Hát… így is mondhatjuk.

Kezével, mintha véletlenül tenné, végigsimított a kézfejemen.

– És mi hozott Stavangerbe… az olaj?

Megráztam a fejem. Elővettem Arne Samuelsen fényképét, és megmutattam neki. – Ő.

– Ő? − nézett rám értetlenül. − Ki ez?

– Egy srác Bergenből. Eltűnt, és az anyja aggódik érte.

– Vagyis… úgy értsem, hogy… − Egyszeriben rendkívül hűvössé vált.

– Maszekban − mondtam.

– Mi?

– Magánnyomozó vagyok, nem rendőr.

– Egyfajta… detektív? − mosolyodott el újra, szinte hitetlenkedve.

– Maradjunk inkább a nyomozónál. Ennek nincs olyan csengése, mintha valami negyvenes évekbeli krimiben lennénk. − A fénykép felé biccentettem. − Szóval nem ismered?

Szemügyre vette a képet, majd lassan megcsóválta a fejét.

– Nem… nem hinném. Legalábbis nekem sohasem… mármint… − Nem fejezte be a mondatot, de értettem, mire céloz.

Ivott egy kortyot. A szemében üresség támadt.

– Tehát… nem érdekel a dolog?

– Nagyon sajnálom. Én… igazán szívesen, de… Szomorúan mosolygott.

– Ugyan, hagyd már. Értem én. Semmi vész. Nem megyek bánatomban a tengernek, csak… te valahogy… olyan rendesnek látszottál. − Felhajtotta a maradék italát, majd az üres poharat felém emelve így szólt:

– Mindenesetre köszönöm. És… akkor talán majd máskor.

– Talán − visszhangoztam.

Felállt, mosolyogva vállára vette a retiküljét, és az asztalok között elindult a toalett felé. Jó néhány szempár követte, úgyhogy nyilván nem okozott gondot neki, hová üljön, ha visszatér.

Kifizettem a számlát, felkerekedtem, és átmentem a bárba. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy magamban gubbasszak. A bárpincérek olyanok, mint a taxisofőrök: mindenkinek ismerik a címét, tudják, mi, hol és mikor történik. Akárhogyan is, nem veszíthetek semmit, ha kísérletet teszek. Kerestem egy üres bárszéket, s megpróbáltam magamra hívni a pincér figyelmét.

– Zsaruszagot érzek − dörmögte mellettem egy mély hang.

10

A krétafehér hajú, fiatalos, rezes arcú férfi mosolygott rám jóindulatúan.

– Láttam, hogy valami képet mutattál Elsának. Lehet, hogy a saját pucér fényképedet dugtad az orra alá, attól iszkolt el olyan rémülten?… − Vállat vont. Nem áldotta meg hórihorgas termettel a sors, kurta lábával és széles felsőtestével atletikus levelibékára emlékeztetett. Dús, szürkésfehér szemöldöke alól világos, vidám szempár tekintett rám. Szürke öltönyt viselt, fehér inget s régimódi, keskeny, borvörös nyakkendőt. Körülbelül hatvanéves lehetett.

Kezet nyújtott, és bemutatkozott:

– Benjamin Sieverts. Örvendek a szerencsének − mondta, láthatólag választ várva.

– Veum − feleltem. − Én a helyedben nem dicsekednék a szaglásommal. Semmi közöm a rendőrséghez. Egyszerűen csak keresek egy fickót.

– Veum? − kérdezte. − Bergenből, ugye? − Vizsgálódva méregetett. − Egy újabb arc a katalógusba.

– Katalógusba? − bámultam rá értetlenül.

– Tudod, azzal a képességgel vert meg − vagy áldott meg, attól függ, honnan nézzük − az élet, hogy ha egyszer láttam egy arcot, azt sohasem felejtem el. Pontosan emlékszem olyan emberekre is, akikkel harminc éve találkoztam utoljára. Sőt az évek múlásával könnyebben azonosítom a nem sokkal a világháború után látott arcokat, mint a tegnapiakat.

– Az én szakmámban ez felmérhetetlenül előnyös tulajdonság lenne.

– No lám! És mivel foglalkozol?

Megjelent a bárpincér, úgyhogy nem válaszolhattam azonnal. Rendeltem egy narancslét. Újdonsült ismerősöm csalódott pillantást vetett rám.

Amikor megkaptam a kért italt, ismét szomszédom felé fordultam.

– Magánnyomozó vagyok.

Széles mosoly terült szét az arcán.

– Akkor azért mégsem működött annyira rosszul a szaglásom.

– Valóban nem…

– Mert egyébként csak egy nyámnyila fajankó utasítana vissza egy olyan lányt, mint Elsa. Nála aranyosabbat nem találsz az egész városban. Legalábbis azok közt, akikért fizetni kell. És a többiek közt se sokat.

– Ismered?

– Csak úgy szegről-végről. De hát tudod, ez egy kisváros… alapjában véve. És ez a szálloda itt afféle találkozó − és gyülekezőhely. Látod azt a fickót ott a sarokban? Az Állami Olajvállalat egyik legnagyobb fejese. Hát azt a sötét öltönyöst, akinek úgy jojózik a nadrágja? Alaposan kivette a részét Stavanger átalakításából. Hatalmas telekspekulációkkal, egyebek mellett. Aki meg olyan harsányan röhög ott, az…

– Jonsson?

– Igen… ismered? Tökös fickó. Fiatalkorában amerikai futballt játszott, profi szinten. Az asztalánál ülő mindkét nő prostituált. Oslóból. Amikor komolyan beindult itt az olajtermelés, az egész országból idesereglettek a profi utcalányok. Oslóban csak amatőrök maradtak.

– Úgy látom, belülről ismered a dolgokat. Ártatlan kék szemmel nézett rám.

– Csak elméletben, pajtás. Hidd el. Tíz éve vagyok özvegyember. A feleségem épp a megfelelő pillanatban halt meg: amikor kezdett kifogyni belőlem a szusz. Azóta nem hódolok az érzéki örömöknek; más jó is akad az életben.

– Például?

Sötétbarna poharára mutatott.

– Például ez. − Megpaskolta a mellzsebét. − Finom szivarok. Utazás. Játékok. Páholy a stadionban. Csak tudni kell, hogyan szervezzük meg… − Felém emelte a poharát. − No, hát egészségedre… Mindketten ittunk, aztán folytatta:

– Mondd csak, te soha nem iszol valami erősebbet? Csak bort?

– Igyekszem visszafogni magam, legalábbis amikor dolgozom.

– Ohó!… Tudod mit, próbálj ki!

– Hogyhogy?

– A fényképpel! Mondtam már, egyetlen arcot sem felejtek el. Nem mintha ez maga lenne a boldogság: százezer fizimiskával a fejedben járni-kelni! Alig lépek ki az utcára, máris csak úgy zúdul elém a sok arc a katalógusomból, egyik a másik után. Némelyik annyira megöregedett és elváltozott, hogy szinte nem is tudom, hová tegyem hirtelenjében, mások meg… Olyan ez, mintha folyton orrba pöckölne valaki, hidd el.

– Hát, nem irigyellek. − Odaadtam neki a fényképet. Gyors pillantást vetett rá.

– Aha. Várjunk csak. − Széles szemöldökei közt függőleges ránc jelent meg.

Pattanásig feszültek az idegeim.

– Csak nem azt akarod mondani…

Lassan bólogatni kezdett.

– De igen, láttam, mégpedig nem is régen. Azt hiszem, a múlt hétvége előtt. Talán… szerdán!

Egészen közel hajoltam hozzá.

– És hol? Hol?

Hamiskásan mosolygott, s a szeme elé emelte a poharát, mintha csak azt akarná ellenőrizni, mennyi van még benne.

– Éppenséggel megmutathatom… Akár el is mehetünk oda. Ha akarod.

– Hát persze. Hová? Messze van?

61

– Nem. Nincs túl messze. A főtértől kell még menni egy darabon. Útközben elmesélhetem, hová. Mehetünk?

Bólintottam.

– Mehetünk… de mégis, hová? Fenékig ürítette a poharát.

– Hát… egy helyre.

– És bizonyos vagy benne, hogy ő volt az?

– Amint már említettem, édes fiam…

– Soha nem felejtesz el…

– Egyetlen arcot sem. Erről van szó.

Kifelé haladtunkban észrevettem, hogy Elsa leült egy asztalhoz, három fiatalember meg egy másik, már korábban is ott hetyegő nő mellé. Jonsson kedélyesen intett felém a fejével, amikor elmentem mellette. A recepción meghagytam, hogy kimegyek a városba, s nem tudom, mikor jövök vissza.

Odakint kellemes, bár kissé hűvös idő fogadott. Felhajtottuk a gallérunkat, sőt Sieverts még a fekete kalapját is a homlokába húzta.

Amint kiléptünk a szállodából, megkérdeztem:

– Ó, el is felejtettem megkérdezni, hogy te mivel foglalkozol.

– Én? − pislogott szeretetre méltóan kalapjának karimája alól. − Adóvégrehajtó vagyok.

11

A nyálkás, hűvös novemberi este ellenére egészen népes volt a belváros; igaz, főleg a részegen handabandázó stavangeri fiatalok töltötték meg az utcákat.

– Most tehát alászállunk az Infernóba − mosolygott rám Sieverts, miközben lementünk a Kongsgårdsbakken alatt levő aluljáróba, ahol bőrzakóba és bőrnadrágba bújt fiúk és szűk indiai pamutvászon nadrágot meg csíkos kabátkát viselő lányok bandájába botlottunk. Nem éppen békés pillantásokkal méregettek bennünket, amikor elmentünk mellettük, de a beton alagútban utánunk szálló kiáltásokat eleresztettük a fülünk mellett. Lépteink nagyon üresen kongtak.

Az aluljáró másik oldalán, ahol felbukkantunk a mélyből, az üdvhadsereg kicsiny zenekara játszott hamisan, ám annál harsányabban, maroknyi hallgatósága előtt, fagytól vörösre csípett kezekkel és kifehéredett arccal. Sárgaréz hangszereiken jegesen csapódott le a pára. Nem méltattuk különösebb figyelemre őket, továbbmentünk.

Lent a rakparton nagyobb közönség gyűlt össze. Két berúgott fiatal táncolt egymás körül, nehézkes mozdulatokkal hadonászva, mint ahogyan a medvék csapkodnak a felbőszült méhek felé. Néha-néha tompa csattanással eltalálták egymást. A nézők gyűrűt alkottak körülöttük, egyesek lelkes kiáltásokkal buzdították őket. Senki nem próbált közbeavatkozni, őket sem méltattuk figyelemre.

Az egyik kapualjban két alaposan lerobbant férfi álldogált egy még lerobbantabb nő társaságában. Egy üveg pálinkát adogattak körbe, s nyelvük − állapotukhoz képest − meglepően fürgén nyalogatta szájuk széléről a nemes nedű kicsordult cseppjeit. A nő, fogatlan ínyét ránk ragyogtatva, megkérdezte, nem kérünk-e, mi azonban nem méltattuk őket további figyelemre.

Hátranéztem. Az üdvhadsereg zenekara szünetet tartott, a rakparti verekedés viszont tovább folyt. Alexander Kielland − hiába, bizonyos szempontból mégiscsak könnyebb szobornak lenni − rezzenéstelen arccal figyelte az eseményeket.

– Az utóbbi években − szólalt meg Sieverts − egész Stavanger tele lett efféle helyekkel, mint az Ole Johnnyé… ahová most megyünk.

– Ole Johnny?

– Ühüm, mindenki csak így hívja. Ole Johnny őslakos a városban. Hajdanán, az ötvenes években, amikor a pornókiadványok árusítása még kockázattal járt, ő azon kevesek közé tartozott, akik vállalták a kockázatot. Príma dán termékek… jóval azelőtt, hogy még a vízcsapból is pornó folyt volna. Volt egy kis trafikja, és bővítette a választékot. Pornó, óvszerek, meg minden olyasmi, ami húsz évvel ezelőtt tiltva volt Stavangerben. Igazi nagymenő viszont csak most lett, amikor ránk köszöntött az olajkorszak.

– Hogyhogy?

– A munkások kint dolgoznak a tengeren. Nomármost, amikor vége a melónak, a családosok hazamennek. Csakhogy vannak külföldiek is köztük, akiknek nem áll módjukban hazamenni, meg egyedülállók, akik nem is akarnak hazamenni… és akik egyszerre csak itt találják magukat a városban, degeszre tömött zsebekkel, meg egy csomó szabad idővel. Hát akkor mihez kezdjenek? Lépjenek be a cserkészegyesületbe?

Az egyik étterem előtt épp egy ilyen fiatal srác veszekedett a portással.

– Amikó leperkátam a dohányt a tütüér meg a moháknak, akkó ciki, hogy becsálézzak má, mi? Aszondod? − érdeklődött a fiú a nagyvárosi szleng és valami tájszólás keverék nyelvén.

A portás elutasítóan rázta a fejét.

A fiú hadonászni kezdett, s a portás hirtelen, mielőtt még bárki is felocsúdhatott volna, ököllel behúzott neki egyet, amitől hátrazuhant, egyenesen bele a járda menti csatornába. Ott feltápászkodott ülésbe, s bambán körülnézett.

Nem álltam meg szó nélkül:

– Nem méretezte túl egy kissé az odébb tessékelést?

A portás felém indult. Alacsonyabb volt nálam, de izmos, széles vállú, távol ülő szemekkel.

– Önvédelem volt. Láttad, nem? Vagy akarsz egyet te is? Őszintén szólva nem akartam egyet. Sieverts közben talpra segítette a fiút, s megmutatta neki, merre lenne tanácsos elindulnia. Aztán mi is továbbmentünk.

– Na látod − mondta Sieverts. − Szóval akadnak, akik egészen szép pénzeket keresnek azon… hogyan is mondjam… hogy megoldják a szabad idővel kapcsolatos gondokat. Például az új vendéglők tulajdonosai. Meg a lányok, akik a legősibb mesterséget űzik. És hát az olyanok, mint Ole Johnny.

– Akinek van egy… vendéglátó helye, ha jól értem. Átvágtunk néhány keresztutcán.

– Pontosan − mondta Sieverts. − Vagyis… kívülről teljesen olyan, mint bármely lakás bármely teljesen hétköznapi házban. A fala egy imaházéval szomszédos. No de belül!

– Miért, mi van belül?

– Várj csak, majd meglátod… Az első meg a második helyiség játékteremnek van berendezve. Az elsőben főleg automaták vannak, de azok sem aprópénzre beállítva. Ott volt régen Ole Johnny trafikja. No de ez csak a jámbor apácák szűzi fátyla a második teremhez képest… Ott, az emeleten, hát ott aztán valóban nemzetközi szinten és méretekben folyik a szerencsejáték. Pókereznek, és nem rézgombokban, gondolhatod! Én is megfordultam ott néhányszor…

– Megéri?

– Megéri és nem éri meg; ha jól jár a lap, igen, ha nem, hát ráfáztál. És persze az utóbbi fordul elő gyakrabban, különben bezárnák a termet. Egyébként kockajáték is van… s az egyik hátsó szeparéban: egyfajta rulett, hogy mást ne mondjak! És itt igazán nagy dohányról van szó; Ole Johnny ezen zsírosodott meg. Nyaraló a hegyekben, nyaraló a tengerparton: az egyik Haukeliseterben, a másik Jaerennél, a Sirevåg táján. Állítólag mind a kettő szuper hely. És ez még nem minden…

– Na ne! Mi van még?

– Néhány vendégszerető gazdasszony. A harmadik meg a negyedik emeleten… el tudod képzelni?

– El. Csak kívánnod kell, és máris kielégítik az igényeidet…

– Többszörösen. Pálinkát is kaphatsz, de csak üvegben, egész vagy fél üveggel, hogy úgy tűnjön, mintha te hoztad volna magaddal. Exkluzív, zártkörű társaság, mondanom sem kell, s ha még nem jártál ott, be sem engednek… hacsak nem valami bejáratos hapingerrel jössz, aki jótáll érted.

– Aha… tehát te jótállnál értem?

– Igen. Azt ne kérdezd, hogy miért, de… igen.

– És ott láttad a múlt szerdán Arne Samuelsent… aki után nyomozok?

– Igen. Ott játszott… talán kockázott, ha jól emlékszem. De én eléggé korán eljöttem, úgyhogy nem tudom megmondani, kivel volt. Azért viszont kezeskedem, hogy ott volt A többit magadnak kell kinyomoznod.

– És az effajta helyek nyugodtan működhetnek, a rendőrség nem avatkozik közbe?

– A rendőrség?! Annak egyéb dolga sincs, mint hogy behajtsa a büntetést a tilosban parkoló autók tulajdonosaitól, meg hogy elszállítsa az ilyen gépkocsikat. Ole Johnny mulatója korántsem az egyetlen a maga nemében, s ha láttad volna azokat a villákat, amelyeket az amerikaiak béreltek ki a város külső negyedeiben… Kiköpött Las Vegas.

– És az imaházi prédikátorok mit szólnak hozzá?

– Na hiszen! Belecsimpaszkodnak azokba a kárhozattól megmentendő lelkekbe, akik nagyobb kapacitálás nélkül hajlanak a megmentésre, a többit pedig… Nos, a többit, Isten bocsássa meg a kifejezést, az ördögnek hagyják. Na, meg is érkeztünk.

Egy háromemeletes ház előtt voltunk. A bejáratnál villogó neonreklám önző kegyetlenséggel elnyomta a többi szint önmegvalósítási vágyát, legalábbis ami a fényeskedést illeti. Mellette egy fehérre mázolt faház állt, magas, keskeny és boltíves ablakokkal. Jellemző módon teljes sötétségbe burkolódzott.

Sieverts bekalauzolt a játékterembe, melyet egy tekintélyes méretű fickó tartott felügyelete alatt. Az előtte levő pulton oszlopokban tornyosultak a zsetonok. A pult egyik fiókjában őrizte a készpénzt, s amikor zsetonra váltotta az aprót, a fiókból gázpisztoly agyát láttam elővillanni. Semmi kétség, itt nem vállaltak feleslegesen kockázatot.

Sieverts a pénzváltó felé hajolt, aki kísérőm felett átnézve hűvös tőkehaltekintettel engem méregetett. Láttam, hogy Sieverts ad neki egy ötvenest, ő pedig megvonja a vállát. Aztán az egyik oldalajtó felé irányított bennünket, s mi azon a lépcsőn találtuk magunkat, amely egykor az emeleti lakásokhoz vezetett. A dróthálós ablakokon üres belső udvarra lehetett látni. Azonnal a bejárati ajtóhoz léptem, s lenyomtam a kilincsét, de zárva volt, kulcs nélkül nem lehetett kinyitni. Csak a játékterem felé nyílt kijárás, vagy az udvar felé − ez utóbbinak az ajtaja ugyanis használhatónak látszott.

– Felméred a visszavonulási terepet? − kérdezte Sieverts.

– Hozzászoktam, hogy óvatos legyek − feleltem.

– De ugye… nem akarsz balhét csinálni?

– Ugyan, dehogy. Csak megtudakolom, van-e valami mesélnivalójuk… Arne Samuelsenről.

– Akkor jó. − Sieverts mintha már bánni kezdte volna, amiért magával hozott. Bár az is lehet, hogy idegességét csupán a szállodában elfogyasztott sötétbarna ital okozta.

Mindenesetre most már nem lehetett visszakozni: mentünk felfelé az emeletre − Ole Johnnyhoz.

12

Sieverts bekopogott a teljesen közönséges, szürkészöld faajtón. Az ajtó kinyílt, s egy széles arc jelent meg a biztonsági lánc fölött.

– Heló − mondta Sieverts.

– Heló − mondta a férfi. Fekete haja egészen a koponyája oldalán volt elválasztva, s a fülénél teljesen rövidre nyírták. Tisztára úgy festett, mint A Gonosz Ember valami régi némafilmben.

– Ez meg kicsoda? − kérdezte színtelen hangon, felém biccentve.

– A nevem Veum − feleltem. − Varg Veum. Az ajtó újra becsukódott. Sieverts felém fordult.

– Rögtön itt lesz, csak ellenőrzi a nevedet a listájukon. Tudod, névsort vezetnek a nemkívánatos fickókról − kuncogott. − Kész rendőrséget tartanak fenn. Remélem, a magadfajták nem szerepelnek a nyilvántartásukban.

Megzörrent a biztonsági lánc, majd feltárult az ajtó.

– Rendben − közölte a férfi, akiről itt bent kiderült, hogy legalább száznyolcvan centi magas, és gallértól lefelé éppoly széles és masszív, mint följebb. Sötét öltönyében, fehér ingével és fekete csokornyakkendőjével olyan elegáns volt, mint valami sötét, de eltussolt ügy miatt egy vörösbegy-kolóniára toloncolt pingvin. A helyiség hosszú, sötét előterét alig egykét lámpa világította meg. Valahonnét zene hallatszott, de csak olyan hangerővel, hogy akár a szomszédból is szólhatott, ha egyáltalán volt szomszéd.

– A belépőt − morrantotta a fekete-fehérbe rittyentett férfi.

Sieverts előkotort egy százkoronást, s én követtem a példáját. A bankjegyek eltűntek a sötét öltöny belső zsebében. Úgy gondoltam, jobb, ha nem kérek nyugtát. Miután beadtuk kabátunkat a zsúfolt ruhatárba, bebocsátást nyertünk.

Majd egy asztalokkal teli terembe léptünk. A zöld asztallapok fölött sűrűn gomolygott a füst. Csaknem mindegyik asztalnál ültek; a legtöbben kártyáztak, de voltak, akik kockáztak. A helyiség legvégében hosszú bárpult húzódott, láthatólag azoknak a szerencsétleneknek a számára, akik már mindenüket eljátszották, s most a vigasztaló ital utolsó cseppjei mellett várták, hogy vége legyen ennek az estének is. A bárpultnál és némelyik asztal mellett tagadhatatlanul szemrevaló alkalmi hölgyek nyugtatták kezüket egy-egy alkalmi vendég vállán. Mindnyájan egyforma ruhát viseltek: testhez álló, lila selyemköntös-félét, melynek széles, szembeötlő cipzárja nyaktól a csípő legérdekesebb pontjáig húzódva volt hivatott − legalábbis elvileg, amely elvtől ki-ki kedve és ízlése szerint eltérhetett − összetartani a ruha szárnyait. Lila övük kellemesen kiemelte karcsú derekukat és buján felkínálkozó csípőjüket.

A személyzet fennmaradó részét a bennünket beeresztő siralmas pingvinhez hasonló, nagy csínnal öltözött férfiak alkották: behemót, aszimmetrikus testű gnómok, megannyi mesterségesen túlnövesztett kerti törpe.

– Ezeket vajon honnan toborozzák? − súgtam oda Sievertsnek.

– A csajokat? Az egész ország legmenőbb pipijei. Bármelyik férfimagazinban megnézheted őket…

– A pingvinekre gondoltam.

– Vagy úgy, azokat? Ole Johnnynak van egy body building-szalonja is, többek között.

– Nem mondom, elég sokoldalú fickó.

– Várj csak, majd ha találkozol vele…!

− Remélem, soha.

– Hogyan?

– Semmi, felejtsd el. És most mit csináljunk? Kíváncsi pillantást vetett rám.

– Nincs kedved játszani?

– Nincs. Utoljára a tengerészetnél játszottam pókért, s akkor is csak filléres alapon. Úgyhogy inkább eltekintenék tőle… ha lehetséges.

– Persze, hát hogyne. Végül is másféle szórakozással éppolyan jól fel lehet frissülni. Mindenesetre most irány a bárpult!

– Nofene!

– Aki ide betér, annak legalább egy fél üveg „kalapalávalót” illik rendelnie. Ez úgyszólván része a belépőnek.

– Azon túl, amit eddig leperkáltunk? Kezdem érteni, miből van Ole Johnnynak nyaralója a hegyekben meg a tengerparton.

– Jó, jó, nyugi. Amit nem bírsz itt meginni, hazaviheted. A kísérőt pedig ingyen adják.

– Eszem a nagyvonalúságukat. Nem tudod, van köményes pálinkájuk?

– Többnyire van.

– Hát akkor, üsse kő.

Odamentünk a bárpulthoz. A mögötte trónoló bárpingvin udvariasan megkérdezte, mit kérünk. Aztán minden megrökönyödés nélkül odatolta Sievertsnek a fél üveg whiskyt, nekem meg a köményes pálinkát.

– Azt hiszem, e mellett elüldögélek egy kicsit − mondtam.

– Oké. Én meg körülnézek, hátha beszállhatok egy partiba − kacsintott rám Sieverts. Figyeltem, ahogy apró, zömök testével és krétafehér hajával fürge faunként belevetette magát a füsttengerbe.

Körbejártattam tekintetemet a helyiségben. Egyetlen ismerős arc sem tűnt föl. A vendégsereg nagyon hasonlított a szállodabelihez: főként fiatalok, és − a cipzáras liláktól eltekintve − csupa férfi. Hirtelen roppant elárvultnak éreztem magam. Mi a fenét csináljak? Kérjek tapsolva csendet, s küldjem körbe Arne Samuelsen fényképét, hátha akad valaki, aki megmondja, hol találom az eredetijét?

Bágyadt egykedvűség telepedett rám, s jókora adagot töltöttem magamnak a köményes pálinkából. Ekkor, mintha sűrű melaszt csöpögtettek volna belé, a fülembe búgott egy hang:

– Keresel valakit?

A hang tulajdonosa kétségkívül északi volt: aranybarna hajú, nagy, kék szemű lány, halvány szeplők tejútjával az orrnyergén meg a szeme alatt. Rózsaszín, félig nyitott ajkai és szép fehér fogai közül úgy bukkant ki nyelvének hegye, mintha leselkedne. Lila köntösén a cipzár épp annyira volt lehúzva, hogy megfelelő bepillantást engedjen mindenfajta segédeszköz nélkül ágaskodó, formás mellei közé és köré.

– Laila vagyok − világosított fel olyan modorban, akárha varázsigéket ejtene ki a száján.

Bár még csak a húszas évei vége felé járhatott, volt valami egykedvűség, beletörődés a szemében, mintha már százesztendős volna, és semmi nem lepné meg.

– Szia − mondtam. − Nem, itt most éppen senkit sem keresek.

Vékony ujját a számra tette.

– Magányos vagy?

– Többnyire igen − válaszoltam −, de azért nem mindig.

– Ha te is úgy akarod − kezdte, majd szünetet tartott, nyilván a nagyobb hatás kedvéért. Ujja végigsiklott az arcomon, le a nyakamon, egészen a kulcscsontomig.

– Vár egy szoba… fent az emeleten… és ott mi ketten… Sejtelmesen pislogott súlyos, fekete szempilláival, melyek jócskán elütöttek világos hajától.

– No és ez az idill a szobácskában mennyibe kerülne nekem?

– Ötszáz koronáért nyílik ki az ajtaja… egy fél órára. Ezerért meg egy egész órára.

– És ha kedvem támadna egész éjjel ott maradni?

A szája kissé tágabbra nyílt, s gyors pillantást vetett rám.

– Akkor… négyezer. És ajándékot is elfogadunk.

– Attól tartok, ekkora összeg súlyosan megcsappantaná a bankszámlámat − mondtam, és elővettem Arne Samuelsen fényképét. − Viszont néhány százast szívesen fizetnék azért, hogy mesélj valamit erről a srácról.

Most teljesen újszerű, számítóan ravasz kifejezés jelent meg az arcán. Hosszan szemlélgette a kicsiny fotót, majd körülnézett a helyiségben. Követtem a pillantását, s én is megláttam, amit ő. A két legvállasabb pingvin határozott léptekkel felénk tartott. Udvariasan megálltak előttünk, s elegendő volt egyetlen szemrándítás, hogy a nyáréjszőkeségű Laila búcsúzás nélkül eltűnjön a balfenéken. Egyikük, egy sűrű és rövidre nyírt, vörösesszőke hajú pingvin, halkan, illedelmesen megszólított:

– A főnök beszélni óhajt önnel, tisztelt…

– Veum.

– Úgy van. − Oldalra lépett, hogy utat engedjen nekem.

– El sem tudom mondani, milyen régóta várok erre a beszélgetésre. Merre találom á főnököt?

– Csak jöjjön utánunk.

Utánuk mentem. Öt kártyázó háta mögött megpillantottam Benjámin Sieverts arcát; nyugtatólag biccentettem felé. Mindenesetre jó érzés volt, hogy valaki tudja, hol vagyok.

Becsukódott mögöttünk az ajtó, távolivá vált a halk zeneszó, az emberi hangok moraja megszűnt. Megint a bejárat előtt álltam, a két izmos pingvin társaságában. Az előteret egyszeriben nagyon hűvösnek és huzatosnak éreztem. Megborzongtam.

– Erre − mondta az egyik kísérőm.

13

A folyosó végén megálltunk az utolsó ajtó előtt, s a főpingvin bekopogott.

– Gyertek be − szólt egy hang bentről.

Egy irodahelyiség és budoár közötti sajátos átmenetet alkotó szobába jutottunk. Egyik falánál széles dívány állt, fényes, rojtozott szélű, zöld selyemtakaróval borítva. Fölötte meglehetősen dilettáns szénrajz: hanyatt fekvő, száját és lába közét a néző felé táró pucér nő.

A szobának az ajtóval szemben levő végében óriási mahagóni íróasztal terpeszkedett, peremén körbefutó domborművei, amelyről a kezdő művészettörténész is könnyűszerrel megállapíthatta volna, milyen stílusú és mely korból származik, nekem azonban az égadta világon semmit sem mondott. Az asztalon valami barnás folyadékkal teli üveg állt, meg egy félig ürített pohár a bugyborékoló itallal. Szemlátomást nem a legforgalmasabb hivatali órában érkeztünk.

Az íróasztal mögött maga Ole Johnny foglalt helyet.

Így ülve eléggé alacsonynak látszott s hasonló alkatúnak, mint a pingvinéi: széles mellkas, az izmoktól majdnem szétrepedő ruha. Ole Johnny azonban valahogy felfuvalkodottabbnak és pimaszul szemtelennek tűnt. Ötven körül járhatott, őszes tincsek szürkítették homlokából cikornyásan hátrafésült sötét haját, amellyel az ötvenes évek végén zajos sikert arathatott volna a serdületlen ifjúság körében, s amely most, divatjamúltan talán még markánsabban hatott. Húsos ajkai közt nagy, sötétbarna szivar füstölgött. Sárgásbarna fogaival, borostás arcával nem látszott éppenséggel piperkőcnek, bár nyakkendőtűje kétségkívül valódi aranyból volt, s legalább tíz-tizenkét gyűrűt hordott tömpe ujjain.

Amikor felállt, meglepetéssel tapasztaltam, hogy alacsonyabb, mint gondoltam: jó, ha megvolt százhatvan centi.

A két pingvin odavezetett az íróasztalhoz. Ole Johnny bal kezével kivette a szivart a szájából, jobbját kézfogásra nyújtotta az íróasztal fölött, majd hellyel kínált. A két jól megtermett pingvinnel az oldalamon nem láttam értelmét vonakodásnak, úgyhogy leültem. A szék mély volt és kényelmes.

Ole Johnny lepöccintette a hamut a szivarjáról egy óriási, méregzöld hamutartóba, jókora kortyot hörpintett a poharából, tűnődve a pingvinekre nézett, aztán megszólalt:

– Ők a titkáraim, ők szokták vezetni a jegyzőkönyvet.

Kísérőimre pillantottam. Dagadó mellizmokat és hatalmas öklöket láttam csupán, de olyasmit nem, ami jegyzőkönyvre utalt volna. Bíztam benne, hogy nem kerülök bele abba a bizonyos jegyzőkönyvbe. Meg nem térülő hiányként.

– Veum − hunyorított felém Ole Johnny −, te egyetlen listánkon sem szerepelsz, de ha új vendég tér be hozzánk, akkor ugye… Összegyűjtöttünk némi anyagot, s nem vagyunk egészen biztosak abban, hogy ez az anyag örömünkre szolgál. Magánszemélyként jöttél ide, vagy mint…?

Igyekeztem nyugodt, könnyed hangon válaszolni.

– Azért jöttem ide, mert… meghívtak.

– Mert meghívtak − ismételte epésen Ole Johnny.

– Mutatott… valamit mutatott Lailának − hallatszott hirtelen az egyik vállam fölött. Nem fordultam meg, hogy megnézzem, ki szólt; gyanítottam, hogy nem a ruhátlan hölgy a szénrajzon.

– Nocsak! − csattant fel Ole Johnny. − És mit? − vakkantotta felém.

Éreztem, hogy kezdek verejtékezni.

– Azért jöttem… azért vagyok Stavangerben, mert keresek valakit.

– Igeen?

Megvontam a vállam.

– Van nálam egy fénykép, s azt mindenhol megmutatom, amerre csak megfordulok. Valahol csak megtalálom az illetőt.

– Hadd lássam. − Kinyújtotta kövér kezét. Odaadtam neki a képet. Úgy tanulmányozta, mintha valami híres bélyeg vagy annak egy kiváló hamisítványa lenne.

– És hogy hívják a fickót?

– Samuelsen. Arne Samuelsen.

– No és miből gondoltad, hogy éppen itt kéne keresned?

– Semmiből. De ha ezt ilyen hevesen firtatod, végül még gyanakodni kezdek.

Elvörösödött, s kissé felemelkedett ültéből. Talán el akar menekülni?

– Figyelj, Veum, te csak ne gyanakodj, mert nincs mire. És vigyázz, mit pofázol, mert zsebre gyűrtünk mi már nálad tökösebb krapekokat is!

– Ezt egy pillanatig sem kétlem. De ne izgasd fel magad… Én pusztán arra céloztam, hogy az odakint szórakozó fickók legtöbbje olajbányász, ha jól sejtem. És Arne Samuelsen is egy tengeri fúrótornyon dolgozik. Csak ennyit akartam mondani.

– Jó, jó… Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna. Hát ti? − fordult a fényképet átnyújtva a két pingvinhez, akik úgy dugták össze fölötte a fejüket, mintha valami pornográf csemegét kellene megszemlélniük. Aztán mindketten tagadólag rázták a fejüket.

– Nem, nem − mondták kórusban. − Nem emlékszünk.

– Nyilván sohasem láttak még senki effélét. Nem állhattam meg, hogy meg ne jegyezzem:

– Ha nem csalódom, vezettek valamilyen listát mindenkiről, aki nálatok megfordul. Névjegyzéket, vagy mit.

Ole Johnny sanda tekintettel nézett rám.

– Nem, nem vezetünk.

– Nem? − kérdeztem, egyértelműen jelezve, hogy nem hiszek neki.

– Nem! − rikkantotta újból. Tüzes temperamentuma volt. Majdnem kicsúszott a számon, hogy érdemes volna vigyáznia a szívére.

– Szóval tényleg nem ismeritek… sem névről, sem arcról? – kötöttem az ebet a karóhoz, mivel most már tényleg sikerült gyanússá tennie magát a szememben.

– Írassam le veled százszor, Veum, hogy megértsd? Nem, nem és nem! − Elég csúnyán nézett rám, harapdálta a szivarját, s nem kelt fel az íróasztala mögül. − Most jobb, ha elmész, Veum. Nem látunk itt szívesen. És reméljük, hogy soha többé nem találkozunk veled. Érted?

– Ezen nincs mit nem érteni.

Felállt.

– Még valamit, Veum. Ha netán az a rögeszméd támadna, hogy feltétlenül ki kell űrítened a lelked, mondjuk, egy zsarunak, hát gondold meg jól. Az öböl vize rohadtul hideg ebben az évszakban. Rohadtul hideg.

Ezzel súlyosan visszaereszkedett a székébe, s a pohara után nyúlt. A két pingvin kivezetett, mégpedig igazán kifogástalan módon. Mindvégig udvariasak, úgyszólván lovagiasak voltak. Az utasítások szerint bántak velem. Amikor felvettem a kabátomat, megkérdeztem:

– És mi lesz a köményes pálinkámmal?

Erre egyikük bement, kihozta a csaknem érintetlen üveget, a kezembe nyomta, s így indultunk lefelé. Ezúttal nem mentünk keresztül a játéktermen. A pingvinek a főbejáraton tettek ki.

Nem vártam meg Sievertset. Semmi értelme sem lett volna. Egyedül mentem vissza a szállóba. Az öbölnél éppoly hidegnek rémlett a víz, mint amilyennek Ole Johnny lefestette. A rakparton lassan egy autó gördült végig, hátsó ülésén hangosan vihorászott egy világosszürke bundás nő, miközben két férfi matatott a lába közt valami pótolhatatlanul fontos, elveszettnek vélt dolgot keresve.

Felgyorsítottam a lépteimet, s azon kaptam magam, hogy több ízben is visszanézek. Ole Johnny nem csupán gyanakvóvá − idegessé is tett.

A szálloda bejárata előtt taxi állt beindított motorral s egy kövérkés fiatal sráccal a hátsó ülésen. Amikor a recepcióhoz értem, majdnem összeütköztem Elsával, aki éppen a bárból jött kifelé felhajtott gallérú, kis barnásfekete szőrmekabátjában. Meglepetten nézett rám, aztán csendesen, kissé bizonytalanul elmosolyodott. A szemében volt valami sötét és meghatározhatatlan, amit nem tudtam hova tenni.

Egyszerre csak megragadta a kabátom hajtókáját, és szorosan elém állt. Kellemes illat csapott meg, amikor felemelte fejét és a szemembe nézett.

– Ha akarod − suttogta elakadó lélegzettel −, most azonnal felmegyek veled a szobádba. Annyi az egész… csak annyiból áll, hogy kimegyek, megmondom annak ott a taxiban, hogy sztornó, hirtelen közbejött valami…

Megfogtam keskeny csuklóját, s belenéztem sovány, szép arcába. Egy kissé rekedt volt a hangom, ahogy megszólaltam:

– Én… nekem… pihennem kell, ki kell aludnom magam, holnap… holnap nagyon nehéz napom lesz.

Türelmetlen mozdulattal ki akarta tépni magát a kezem közül.

– De… − folytattam − igazából, szóval… tudod, az a helyzet, hogy… van valakim, akit nem akarok megcsalni. Érted?

Meglepődött tekintettel nézett rám. Aztán csöndesen bólintott, kezét kihúzta az enyémből, összeszedte magát, gyerekes pát intett, s kisietett a várakozó taxihoz. Rápillantottam a faliórára. Nemrég ütötte el az éjfélt.

A portás éppoly sokatmondó pillantással adta át a szobám kulcsát, mint néhány órával ezelőtt Solveig üzenetét. Lehet, hogy képtelen volt bárkinek bármit is másképpen átadni.

Fölmentem a lifttel. A szobám ajtajával szemközt magát kínálgató szendvicsautomata előtt langaléta férfi mászott négykézláb körbe-körbe. Nyilván a zsebéből kihullott aprópénzt kereste. Amikor észrevett, elkáromkodta magát és feltápászkodott.

– A tarhonyafáról szakajtott masinája! − mérgelődött. − Dugnyászom beléje egyik koronát a másik után, oszt tojik kinyíni. Csillog-villog csak, mint a zápördög farkabojtja!

Bedobott néhány egykoronást az automatába, s megnyomta az egyik gombot.

– Na, fígyeesz má? Azt a kenyeret níztem ki! − Rámutatott az egyik kis üvegablak mögött szottyadó, fóliába csomagolt, végnapjait élő salátával és gyanúsan túlburjánzó hússzelettel tupírozott szendvicsre. − Csakhogy az istennek se akar kigyünni! − Tanúbizonyságként előrenyújtotta egyik kezét. − Né má, mi gyün örökké belüle! Raginya! Csak raginya!

Valóban rágógumival volt tele az egész marka.

Az automata adogatóajtaján újabb csomag rágógumi csusszant ki. Falusi illetőségű ennivágyónk hatalmas rúgásokkal hálálta meg az adományt, a korábbiaknál is szívhez szólóbb káromkodások kíséretében. Az automata sértődött kattogással viszonozta a rugdosást. Megveregettem az éhes atyafi vállát, aztán bezárkóztam a szobámba.

Kellemes érzés volt lefeküdni a sötét, barátságos hőmérsékletű helyiségben a hűvös, fehér ágynemű közé. Negyedórán belül elaludtam.

14

Arra ébredtem, hogy havas eső csapkodja az ablakot. Undok, szürke, vigasztalan reggel köszöntött rám.

Meleg vízzel lezuhanyoztam, majd békésen megreggeliztem a szinte teljesen üres étteremben. Frissen vasalt, hófehér terítőket raktak az asztalokra, s az éjszakai bár helyiségét válaszfallal tüntették el. Mindegyik asztalt csinos művirágcsokor díszítette, mintegy az egyszerű, kontinentális reggeli tartozékaként. Átlapoztam az egyik reggeli hírlapot: Ronald Reagan vigyorgott benne, szemben Jimmy Carter ráncos, napbarnított képével. Senkinek sem lehetett kétsége afelől, ki nyerte meg a választást. Vége hát a választási küzdelemnek, vége a focibajnokságnak is, a téli idény még nem kezdődött meg, a képregényeknek pedig mintha mindegyik folytatása egyforma lenne.

Mélyen a homlokomba húztam vízhatlan sapkámat, és feltűrtem a kabátom gallérját, aztán elindultam Laura Lusken-hez. Ha otthon űzi a mesterségét, gondoltam, akkor a délelőtti órákban sikerül a legbiztosabban megtalálnom.

A szemerkélő havas esőből lassan csendes zápor lett, s mire az ócska teherautóroncs csúfította udvarra értem, már úgy esett, mintha dézsából öntenek. A cirmos macska a roncs alól bámulta sárga szemével a tócsákból felfröccsenő szökőkutacskákat meg az ismeretlen jövevényt. A szűk lépcsőfeljáróban leráztam a sapkámról és a kabátomról az esőcseppeket, néhányszor végigsimítottam a hajamon, s megszámoltam, mennyi pénzem maradt. Hogy − ha minden kötél szakad − bizonyos összeget fel tudjak ajánlani a tájékoztatásért.

Felbotorkáltam a félhomályban, s bezörgettem a már ismerős ajtón. Kis idő múlva meghatározhatatlan zajok szűrődtek ki a lakásból. Aztán egy rekedtes hang szólalt meg:

– Ki az?

– Veum.

– Kicsoda?

– A nevem Veum.

– És mi a francot akarsz ilyenkor?

– Bemehetnék? Morgás az ajtó mögött.

– Hahó! − igyekeztem folytatni a beszélgetést.

– Mingyár, mingyár… nem szaladok el.

Nyikordult az ajtó, s a nyílásból igen kevéssé üde női arc meredt rám. A szőke, hamvát vesztett Laura Lusken elég közel járhatott a negyvenhez. Előző napi sminkje úgy szétkenődött az arcán, mint friss hírlap az olvasó kezében. Többet nemigen láttam; csupán Laura mögött a lakás szürkésbarna, libatopszínű liliomokkal tarkított tapétájából egy darabot.

– Igazán sajnálom, hogy ilyen korán törtem rád, de… fizetek érte − mutattam fel néhány bankjegyet.

Pillantása a százkoronásokra siklott, megállapodott rajtuk, s csak nagy nehézségek árán volt képes felemelkedni róluk. De végül is Laura Lusken megvonta a vállát, kitárta az ajtót, s előremenve beeresztett a lakásba.

Mindössze egy keskeny pántok tartotta rózsaszín kombinét viselt, s olyan kecses léptekkel vonult előttem mezítláb, mint egy vemhes bernáthegyi.

A szoba, melybe beléptünk, egyszerre töltötte be a nappali és a háló szerepét. Középen széles ágy állt, nem éppen makulátlanul tiszta ágyneművel, oldalt elnyűtt cipőkkel telezsúfolt szekrényke, az ágy mellett pedig egy félig üres vodkásüveg. Egy ajtón át beleshettem a konyhába − a legalább két hete gyűlő mosatlan edények halmazára.

Laura Lusken átbotorkált néhány azonosíthatatlan ruhadarabon, majd halk káromkodások közepette beleütközött az ágyba. A takarót a háta mögé gyűrte, s combján feljebb húzva a kombinéját, kissé imbolyogva letelepedett az egyik párnára. Lábát, talán hivatástudatból, széttárta. Kombinéján kívül semmi egyéb nem volt rajta, s csupasz nemi szerve fonnyadt orchideaként ásított felém. Igyekeztem félrenézni − nem okvetlenül szemérmességtől vezérelve.

Leültem egy ócska támlás székre, elővettem Arne Samuelsen fényképét, s az asztal fölött átnyújtottam neki.

Az emlékezésnek még a szikrája sem villant fel a szemében, ahogyan rám bámult.

– Na és… mi van vele?

– Láttad már valaha ezt a fickót?

Bizonytalanul bólintott.

– Azt hiszem, ismerős az arca.

– Honnan?

Vállat vont.

– Tudja a halál.

– Ő nyilván tudja. Nem lehetséges, hogy a múlt szerdáról?

– A múlt szer-dá-ról? − kérdezte olyan hangsúllyal, mintha a múlt század valamelyik szerdájáról volna szó.

– Te ugye nem jársz afféle helyekre, mint az Ole Johnnyé?

– A Tökmag Oléhez? − csillant meg valami fénytelen szemében, s ajkán mintha gúnyos mosoly suhant volna át. Széles szája repedezett volt, és száraz, egyik sarka mélyen felhasadt.

– Várj csak… igen, most már emlékszem, a múlt szerdán csatlakoztam pár muksóhoz, akik Ole Johnnytól jöttek. Hulla makszos volt az egész banda, és csak egy csaj volt velük, mielőtt én… Az egyiküket ismerem, mindenki Vigyori Hermannsennek hívja, mert sohasem hervad le a vigyorgás a képéről, öreg agglegény, aki szívesen lobogtatja a bankóit, ha kiruccan az éjszakába, s jó pár éve az egyik leghűségesebb törzsvendégem.

– Vigyori Hermannsen? És mi a valódi neve?

– Tudja a halál.

– Ezt is csak ő? És mikor van a félfogadási órája? Vagy már neki is csak a sajtófőnökével lehet tárgyalni?

– Micsoda? Kivel?

– Tudja a… – Félbeszakítottam kevéssé értékelt szellemeskedésemet, s visszatértem a tárgyra. − A többiek kik voltak?

– A csaj azok közül az újak közül való. Úgy értem, akik nem Ole Johnnynál dolgoznak. Szóval azok közül, akiket a jobb szállodákban lehet felcsípni. Szép, fiatal… és halvérű, mint a mirelit hering. – Felém hajolt. – Az effélék nem tudják, mi kell a fiúkáknak! Gőzük sincs róla. Az itteni srácoknak érettebb asszonyokra van szükségük. Olyanokra, mint például… Mert mi tudjuk, mi kell nekik… gyöngédség, anyáskodás, melegség, amivel ezek a fruskák nem…

– A nevét nem tudod véletlenül? Elgondolkodó arckifejezést öltött.

– Talán Irene. De mást nem tudok róla. Sohasem foglalkoztam vele. Engem a Vigyori csípett fel, ő hívott magával, s amikor a többiek hangoskodni kezdtek, mi eltűztünk… úgyhogy ő hazakísért… és aztán itt töltöttük az éjszakát! – mutatott a sárgásfehér lepedőre.

– Hogy érted azt, hogy hangoskodni kezdtek?

– Tudja a… halál. Én sem viselkedtem a legfinomabban, de azok ott csúnyán összekaptak. Azt hiszem, a másik csajon… rajtam kívül csak ő volt nő, és a többiek…

– Tényleg, hányan voltak?

Kifejezéstelen arccal nézett rám.

– A Vigyori. Én. Aztán az a csaj. Meg az a srác, aki ott lakott. És még ketten. Vagyis összesen…

– Hatan.

– Pontosan − fakadt ki idegesen, s vágyakozó pillantást vetett a vodkásüvegre, de nem nyúlt feléje.

– Jó, jó, de kik voltak?

– Hisz mondtam már! Istenem, micsoda seggfej! Az, akiről a fényképet mutattad, meg két másik férfi.

– Nem mutatkoztak be?

– Képzeld, nem − mondta gúnyosan. − Valahogy elfelejtették. Vagy nem tartottak eléggé előkelőnek ahhoz, hogy odaadják a névjegyüket. Lehet, hogy maga Eldorádó császára volt az egyik, a trónörökös kíséretében.

Némán, mozdulatlanul maga elé bámult. Aztán még hozzátette:

– Biztos, hogy történt ott egy s más. Iszonyúan cikis lett a helyzet, s akkor a Vigyori aszonta, „Gyere, Laura, mi lelépünk”, és le is léptünk.

– És aztán mindenki hazament, abban a boldog tudatban, hogy na, ez a remek nap is véget ért?

Kifejezéstelen arccal nézett rám.

– Aha.

– És korábban tényleg nem láttad egyik fickót sem?

– Nem láttad, nem láttad, nem láttad?! Mondom, hogy nem foglalkozom különösebben ezekkel az olajbrancsbeliekkel. Maradok a régi kuncsaftjaimnál. A városba beruccanó jó öreg parasztfiúknál meg halászlegényeknél, és a megbízható stavangeri polgároknál! Laura Luskenre már jóval azelőtt is szükség volt itt, hogy beköszöntött az olajkorszak. És garantálom, hogy most sem vagyok használhatatlan!

– Mármint hogyhogy… használhatatl…

– Phű! Egyébként… mi lesz azzal a pénzzel, amit ígértél? Elővettem a zsebemből két százkoronást, de − kezemben a pénzzel − ülve maradtam. Miközben Laura Lusken a bankókat fixírozta, én azon tűnődtem, mit kérdezhetnék még tőle.

– És nem is láttad azóta? − szólaltam meg végül.

– Kit?

Rámutattam az apró fényképre.

– Ót.

– Nem. Mért láttam volna? Ő sem mutatkozott be.

– Persze, persze. Hát akkor, kösz a segítséget. − Leraktam elé az asztalra a két százast, melyek rögtön el is tűntek a takaró alatt.

Laura Lusken csontos kezével beletúrt nemezszerű hajába. Ráncos bőre alatt erősen kirajzolódtak az erek.

– Rohadt egy élet! − fakadt ki. − És akkor még hajnalban felzörgetik az embert!

Felálltam.

– Még egyszer… ne haragudj. További szép álmokat, Laura. Magam is kitalálok.

– Csak vigyázz, nehogy lezuhanj a lépcsőn és kitörd a nyakad!

– Majd óvatos leszek.

Kinyitottam az ajtót. A hátam mögött dühös sutyorgást hallottam:

– Te nyamvadt, szimatoló patkány!

Nem válaszoltam, csak mentem lefelé, aztán ki az udvarból.

Az eső változatlanul ömlött, ezért behúzott nyakkal a legközelebbi kapualjba rohantam, abban reménykedve, hogy ott kivárhatom, míg arra téved egy taxi. Nem tévedt arra; viszont volt időm átgondolni az imént kapott felvilágosítást. Akárhogyan is, valamivel azért továbbjutottam: két új névvel − és az este lefolyásának megközelítő vázlatával.

A következő lépés: Arne Samuelsen lakása, még egyszer. És ezúttal jobban körül fogok nézni, hisz már van miből kiindulnom.

15

Térdtől lefelé csuromvizes lettem, egyebütt meg olyan, mint a vasaláshoz belocsolt fehérnemű-garnitúra. így érkeztem a Banavigára, ahol a lépcsőfeljárónál Eliassennéba ütköztem, aki éppen zöld esernyőjéről rázogatta le a vizet.

– Isten büntetése! − kiáltott fel, amint meglátott.

– Micsoda?

– Hát ez az idő. Miért, mire gondolt? − nézett rám gyanakvóan. − Azért jött, hogy kifizesse az elmaradt lakbért?

– Ho… hogyne. De szeretném még egyszer megnézni a lakást is… egy kicsit alaposabban.

– Szóval még mindig nem találta meg?

– Sajnos nem. Ön sem hallott felőle?

– Naná, majd éppen nálam fog jelentkezni.

– Nos, ha esetleg… − pislogtam jelentőségteljesen a lépcső felé.

– Ma nincs időm – jelentette ki határozottan. − Takarítási nap van, s pont most jövök a városból, úgyhogy egy csomó dolgot…

– Ha egy kis időre megkaphatnám a kulcsot, nem is zavarnám, csak…

– Hogy képzeli, hogy odaadom a kulcsot egy idegennek? − nézett rám ellenséges tekintettel. − Egy olyan lakás kulcsát, amelyből fizetés nélkül szökdösnek a bérlők?!

– Megígértem, hogy kifizetem a lakbért. Akár ebben a minutában is, ha ön…

– Jó, jó, jó. Sokkal több kárt nem tehet, mint… Legjobb lesz, ha bezárom magát a lakásba. − Előhúzta zsebéből a kulcscsomóját. Útban a lépcsőn felfelé még megállt:

– Ugye nem felejtette el az összeget? Ezerkétszáz korona.

– Mondjam azt, asszonyom, hogy ez felejthetetlen?

– Mit? Hogy? Mire céloz?

– Ó, semmire. Csak arra, hogy nem felejtettem el.

Bedugta a zárba a kulcsot, és elfordította. Aztán tétova kifejezéssel a szemében visszahőkölt, kivette a kulcsot, s mustrálgatni kezdte.

– Hm − mondta.

– Valami baj van? − kérdeztem.

– Nem, semmi… csak valahogy olyan tohonyán forgott − dugta vissza a kulcsot a zárba. Ezúttal mindenféle gyanús mozzanat nélkül sikerült kinyitnia az ajtót. Gyorsan bekukkantott. A lakás pontosan úgy festett, mint legutóbbi látogatásomkor.

– Akkor hát… − mondta Eliassenné, s kinyújtotta a kezét, mintha csak azt akarná megnézni, nem szemerkél-e az eső. Arckifejezése azonban félreérthetetlen volt.

Leperkáltam neki hat százkoronást. Máris az útikasszám vége felé jártam, s eddig még egy árva őrét sem fizettem ki a szállodában.

– Iigen és akkor még… − mondta Eliassenné.

– Igen, és ugye, őszintén szólva… Valljuk be, sokkal többet nem is ér ez a lakás, igaz?

– Ide figyeljen, fiatalember. Nem arról van szó, hogy ez a lakás mennyit ér, hanem hogy mennyit fizetnek érte.

– Hogyne, hogyne. De hát tényleg nincs nálam több készpénz. A maradékot… majd holnap kiegyenlítem.

– De hát azt mondta, hogy…

– Elszámoltam magam.

Bepillantott az üres lakásba, aztán a hat százkoronásra nézett, végül megint rám. Győztek a százasok.

– Hát… rendben − mondta Eliassenné −, én lent vagyok, és mindent hallok, úgyhogy… − Nem fejezte be a mondatot, de rendkívül jelentőségteljesen nézett rám. Aztán eltűnt lenn a lépcsőfordulóban, én pedig bementem Arne Samuelsen egykori lakásába. Amikor átléptem a küszöbön, a hűtőszekrény motorja, mintha csak valami jelre tette volna, hirtelen bekapcsolt.

Megálltam a szoba közepén, és körülnéztem. Semmi sem változott a múltkori látogatásom óta, csak az egyik olajfúró torony képe tűnt el a falról.

Odamentem a szekrényhez és kinyitottam. Átkutattam az összes öltönyzsebet, de nem találtam semmi mást, csak némi aprópénzt, pár régi blokkot és egy postai igazolványt, melyen kétségkívül Arne Samuelsen arcmása díszelgett. A kép két éve készült, tehát frissebb volt, mint az, amelyet az anyjától kaptam.

Felemeltem a cipőket meg a csizmákat, de semmit sem találtam, sem alattuk, sem mögöttük.

Áttértem a komód vizsgálatára, de itt sem jártam több sikerrel. Célszerű rendben sorakoztak a holmik: külön a fehérneműk, külön a zoknik és külön az ingek. Minden ruhadarabot átnéztem. A legalsó fiókban találtam egy kis felbontatlan whiskysüveget. Ugyanennek a fióknak az alján volt egy csomag levél. Sebtében átfutottam őket: mindegyiket Arne anyja írta.

Visszatoltam a komód fiókjait, s újfent körülnéztem. Mintha szándékosan megszüntették volna a helyiségben az összes lehetséges rejtekhelyet. A biztonság kedvéért bekukkantottam a heverő mögé is, de még egy árva pormacskát sem sikerült felfedeznem.

Megfordítottam a tévékészüléket, hogy a hátlapját is megnézzem. Le is csavarhattam volna, de ezt inkább későbbre hagytam, nyugodtan várhat.

Átmentem a konyhába. Kinyitottam a konyhaszekrény felső rekeszeit. Semmi érdekes. Ósdi tojástartók, három üres süteményes doboz, lejjebb nescafé, zacskós levespor és egy tábla tejcsokoládé. Ami az étkezést illeti, Arne Samuelsen nem élt valami fényűző életet, legalábbis otthon nem.

Kutatásomat a konyhaszekrény alsó részén folytattam. Sorra húzkodtam ki a fiókokat, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Kezdtem elkedvetlenedni. Megfájdult a hátam, s a térdem is sajgott.

Kinyitottam az alsó kredencajtót. Négy-öt egyforma nagyságú, egymásra rakott rács tűnt a szemembe. Néhány másodpercnyi gondolkodásba telt, mire rájöttem, mik ezek: a hátam mögött levő hűtőszekrény polcai.

Éppen fel akartam egyenesedni a guggolásból, s még érzékeltem is, hogy valami mozog mögöttem, de már késő volt ahhoz, hogy bármit is tegyek. Valami kemény, tompa tárgy csapott le a tarkómra az egyik fülem mögött, s az egész fejemet fény öntötte el: fehér, vakító fény.

16

Nagyon messziről érkeztek a hangok. Telefonáltam a rendőrségnek, mindjárt… Felnyögtem. Uramjézus, magához tér… Hangzavar − a fájdalom ködén át lármázást, elfúló lélegzetvételt, felháborodott női sikoltozást hallottam. Aztán becsapódott egy ajtó, s megint minden csendes, kellemes és sötét lett.

Egyszerre magamhoz tértem. Eliassenné arca egy ideig túlságosan nagynak rémlett. Ijesztő méretűeknek láttam egyik szeme alatt a májfolttal körülhatárolt tág pórusokat pergamenszerű bőrén. Pánikba esve pofozgatott.

– Ne, ne − nyögtem levegő után kapkodva.

– Térjen már magához, gyorsan! Keljen fel, a rendőrség rögtön itt lesz, nem heverészhet csak így a földön! Egyáltalán, mi történt magával?

Körülnéztem. A mennyezet ferdén borult fölém, a falak úgy hullámzottak, mint viharban a sátorlapok. A hatalmas arc összezsugorodott. Eliassenné felállt, vagyis mintha bolondos léggömbként hirtelen felszökkent volna a plafonra. Fél kézzel kitapogattam a konyhaszekrényt, s belekapaszkodtam az egyik fiókba. Megpróbáltam feltápászkodni. A másik kezemre támaszkodva végül sikerült feltérdelnem.

– Két álarcos férfi volt! Igazán szeretném már megtudni, mi folyik itt! Biztosan akkor jöttek be, amikor én… Mihelyt meghallottam a zajt, rögtön felszaladtam, és akkor… ezek úgy félrelöktek, hogy elestem, akár el is törhetett volna a lábam.

– Á…á… álarcos férfiak? – kérdeztem, még mindig térdepelve.

– Mint a tévében… harisnya volt a fejükre húzva. El se tudom mondani, mennyire örülök, hogy ez a Samuelsen kiköltözött innen, mert…

– A holmija még itt van.

– Igaz…igaz. − Hirtelen önfeláldozási rohama támadt. – Ami pedig a lakbért illeti, ott egye a fene. Tudni sem akarok arról a pénzről. − Érdekes, azt a hatszáz koronát, amit már odaadtam neki, egy szóval sem említette.

Kicsit feljebb kapaszkodtam a kredencfiók segítségével, úgyhogy végül már lábra tudtam állni, ha támaszkodva is Megtapogattam a tarkómat. Fájt. A fejemet nehéznek éreztem. A térdem remegett, alig akart megtartani. De azért állva maradtam. Még beszélni is tudtam:

– Ha… jól hallottam, azt mondta, hogy telefonált a rendőrségnek?

Megrázta a fejét.

– Nem, ezt csak úgy… azért mondtam, mert féltem, hogy megölnek.

Bólintottam.

– Miért… mi volt az, ami miatt…? − folytatta.

– Fogalmam sincs. Épp azért jöttem, hogy… − Megint körülnéztem, megpróbáltam visszaidézni az eseményeket. − És éppen akkor… − Eszembe jutottak a rácsok a konyhaszekrényben. Ránéztem az óriási hűtőre, mely egyszerre roppant titokzatosnak látszott.

Eliassenné kiment a konyhából.

– Most mindenesetre tényleg telefonálok. Végül is ide betörtek, megtámadtak engem, és…

Csak néztem utána, ahogy elindult lefelé az emeletről, majd újra a hűtőszekrényt vettem szemügyre. Hatalmas, régimódi jószág.

Kinyitottam az ajtaját.

És ekkor megértettem, miért vették ki belőle a rácsokat. A hűtőszekrénybe ugyanis már nem fért volna be semmi.

A lány, akit belegyömöszöltek, anyaszült meztelen volt. Hogy el tudják helyezni a hűtőtérben, teljesen kétrét hajlították, s alakja így diótörőre emlékeztetett. Karjai a válla fölött, mintha a fejét akarná óvni. A hűtő alján sötét rétegbe gyűlt alvadt vér. Megcsapott a rothadás erős, édeskés szaga.

Nem bírtam elviselni a látványt. Iszonyatosan émelyegni kezdett a gyomrom, szédülés környékezett. Előrehajoltam és bevágtam a hűtőszekrény ajtaját. Rádőltem a hűvös frizsiderre, ujjaimmal kínomban a tetejét kapirgáltam. Libabőrös lett az egész testem, hullámokban futott át rajtam a hideg.

A rosszullét nem maradt meg a gyomromban, egyre feljebb kúszott. Áttántorogtam a konyhaszekrényhez, majd a mosogatóhoz, és hányni kezdtem. Gejzírként tört elő belőlem minden, ami a gyomromban volt, s amikor már semmi sem jött föl, még mindig öklendeztem, és fájdalmasan kapkodtam levegő után. Sajgott a tarkóm, egészen nyomorultul éreztem magam. Kinyitottam a csapot, s a mosogató fölé hajolva sokáig, nagyon sokáig folyattam a fejemre a hideg vizet. Tenyeremmel többször is jó erősen megdörgöltem az arcomat. Aztán óvatosan megint fölegyenesedtem.

Igyekeztem nem nézni a hűtőszekrényre. Elmentem mellette, be a szobába. Ott nehézkesen leereszkedtem a díványra, s vártam, hogy megérkezzen a rendőrség.

17

Az eső már csöndesebben csapkodta a szoba ablakait. Az utcáról csapatosan vonuló fiatalok kiáltozását hallottam. A síkos utcakövekről felverődtek a hangok a háztetőkig, felrebbentve a madarakat, aztán elenyésztek az űrben. A fiatalok továbbvonultak. Az esőcseppek ütemes tűszúrásokként böködték az ablaktáblákat. Átalakult az egész lakás, új jelentőségre tett szert. Az üres helyiségek hullakamrává váltak.

Eliassenné ismét felfelé igyekezett a lépcsőn. Alaposan kifulladt, mire felért.

– Na, végre telefonáltam − mondta. − Maga most… − akadt benne a szó − de hát… hogy néz ki?! Mi van magával? Felhívjam a… − Elindult a konyha felé. − Hozok egy pohár vizet, az biztosan…

– Nem! − üvöltöttem rá. − Állj! Döbbent arccal állt meg a konyhaajtó előtt.

– Hogyhogy…

– Ne… ne menjen be. − Nyeltem egyet. − Odabent… egy hulla van.

Hitetlenkedő pillantást küldött a konyha felé.

– Hogy odabent… na ne…

– A hűtőszekrényben − világosítottam fel törődötten.

– Azt hiszem, kissé megviseltek az idegei… de ha tréfál, ez nem a legmegfelelőbb alkalom…

Hirtelen elfogott a düh.

– Hogy tréfálok?! Hát akkor menjen csak be, és nézze meg a saját szemével! Menjen, csak menjen… jó mulatást! Én mindenesetre itt maradok.

Aggódó tekintetet vetve hátra, elhúzódott a konyhaajtó közeléből, mintha attól tartana, hogy a hulla kikászálódik a hűtőből és utánaered.

– Akkor talán az volna a legjobb, ha… Én közben már lehiggadtam.

– Igen, ha szépen megvárnánk a rendőrséget. Én is úgy gondolom.

Fanyar kifejezés ült ki az arcára, ahogyan rám nézett.

– Lemegyek, és fölteszek egy kávét. Nyilván mindenkinek jól fog esni, akárhogyan is alakulnak a dolgok.

Ezzel kiment.

Én ülve maradtam. Lassacskán megint képes voltam a gondolkodásra.

Egy lány? A hűtőszekrényben?

Megráztam a fejem. Jó néhány hullát láttam már életemben, s mondhatom, egyik sem nyújtott valami szívderítő látványt. No de ez − túltesz mindnyájukon.

Odakint megállt egy autó. Pár másodperc múlva döngő lépteket hallottam a lépcsőn, majd megjelent két tányérsapkás, egyenruhás férfi, gumibottal és gázpisztollyal az övén.

– Szóval itt volt az a verekedés? − kérdezte kissé gúnyosan az egyik.

A másik felém fordult, fürkésző pillantással.

– Nem érzi jól magát?

– Rosszabb, mint gondoltam − feleltem.

– Nocsak?

– Nézzenek be a hűtőszekrénybe − mondtam.

– Maga kicsoda? − firtatta gyanakodva az előző, akinek sima, világos haja és gyér szőke szakálla volt.

– A nevem Veum, és azért…

A másik rendőr kiment a konyhába, ahonnan nemsokára kiáltás hallatszott. Aztán újra megjelent az ajtónyílásban: sovány, inas fickó, tán még száznyolcvanöt centinél is magasabb. Az arca olyan volt, mint az évek óta raktáron heverő konzervhús.

– Egy hulla – jelentette be.

– Mi a fene? − mordult fel a másik, s ő is kiment a konyhába. Hallottam, hogy megint kinyílik a hűtőszekrény, melynek hűvös fénye betöltötte az ajtónyílást. Felálltam és elindultam a konyha felé, teljes bizonytalanságban afelől, hogy lábam nem mondja-e fel a szolgálatot.

Az ajtóban álló rendőr élesen rám szólt:

– Hová megy?

Mögötte megjelent a társa is, éppoly fakó arccal, mint amilyen a haja volt.

– Maga itt marad − közölte velem. − Ezt itt… − Nem fejezte be a mondatot, odafordult a kollégájához:

– Hívd fel az őrsöt. Ez az ügy nem ránk tartozik.

A hosszúra nyúlt, inas rendőr bólintott. A bejárati ajtónál megjelent Eliassenné gondterhelt arca.

– Használhatnám a telefont? − kérdezte a rendőr. Eliassenné buzgón bólogatott, s kezét a kötényébe törölte.

– Lekísérem.

Eltűntek a lépcsőn. A másik rendőr engem bámult, én meg visszabámultam rá. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem volt miről beszélgetnünk.

Egy idő múlva visszajöttek a telefonálók.

– Bertelsen jön ki, személyesen. Azt mondta, hogy várjuk meg. És vigyázzunk, nehogy bárki is hozzányúljon valamihez.

Odaálltam az ablakhoz, s kinéztem. A hátamban éreztem a pillantásukat, de nem fordultam meg. Lent az utcán idősebb nő sietett fekete köpenyben, barna szatyorral a kezében, kékzöld mintás esernyőt tartva a feje fölött. Óvatosan haladt; nagyokat lépve egyensúlyozott a domború macskaköveken. Tekintetemmel követtem, míg csak el nem tűnt az utca felső végén.

Nem mozdultam el az ablak mellől. Láttam, hogy két gépkocsi érkezik a ház elé. Civil ruhás rendőrök pattantak ki belőlük, s mielőtt bejöttek volna a házba, felnéztek rám, ahogy ott álltam az ablakban.

Elsőként egy hosszú és keskeny arcú, halványbézs kabátos férfi lépett Arne Samuelsen hajdani lakásába. Kurtán biccentett a két rendőr felé, s egy-két másodpercig engem is vizsgálódó pillantására méltatott. Most már háttal álltam az ablaknak, s nedves hajamról csöpögött a víz.

Negyvenes évei vége felé járhatott, ajka keskeny volt, szeme hűvös és bizalmatlan, sovány arca valahogyan megkövesedettnek hatott. Száraz, kimért hangon beszélt. Rögtön odafordult az egyik járőrhöz:

– Nos, hol van?

A rendőr a konyha felé mutatott. Ekkorra már kezdték megtölteni a szobát a hekusok.

– Johansen, te velem jössz. Fredriksen… te maradj itt – biccentett felém a keskeny arcú nyomozó, tudatva Fredriksennel, hol az az „itt”, ahol és amiért maradnia kell.

Fredriksen enyhén kövér, hajlott hátú, aránytalan, körteszerű figura volt, Johansen pedig izgága, sötét hajú, erősen borostás képű, cingár fickó.

A parancsokat osztogató nyomozó bal fülétől fésülte rendkívül gondosan feje búbjára a haját, s így az a maga szerény, de ápolt mivoltában szépen elnyújtott U alakot képezett a hosszúkás arc körül. Ez a fodrászok kedvencének aligha nevezhető nyomozó Johansen társaságában bevonult a konyhába.

Fredriksen odalépett hozzám, én pedig megkérdeztem tőle:

– Ha sejtelmem nem csal, ez volt Bertelsen.

Fredriksen rezzenéstelen arccal nézett rám.

– Pontosan − mondta.

Kezében kicsi, fekete táskával kicsi, fekete szemüveges, kicsi, fekete szakállú férfi jelent meg.

– Mit hallok? − tette fel a kérdést, mintegy a levegőbe. – Fredriksen… igaz ez?

Fredriksen megvonta a vállát.

– Azt se tudom, miről van szó. Ott vannak bent. − A konyha felé intett a fejével, s a kicsi, fekete ember eltűnt az ajtó mögött. Jó sokan zsúfolódhattak már össze. Hárman maradtunk a szobában: Fredriksen, a világos hajú járőr meg én. Eliassenné az utóbbi percekben nem mutatkozott. Talán rosszul lett.

Fredriksen kíváncsi pillantást vetett rám.

– Leütöttek?

Bólintottam.

– És láttad, hogy ki?

Megráztam a fejem.

– Túl hirtelen jött. Eliassenné, a háziasszony, azt mondja, álarcos férfiak voltak.

– Szóval ő látta őket? − kérdezte Fredriksen, szinte csalódott hangon.

– Ühüm. Én meg éreztem őket… a tarkómon.

A rendőrök kezdtek visszaszivárogni a konyhából. A holttest nem adott okot különösebb vidámságra. Mindnyájuk arcán látszott a döbbenet. Végül már csak Bertelsen, Johansen és a kicsi, fekete táskás ember maradt a konyhában.

Felbukkant viszont Eliassenné, egyik kezében termosszal, a másikban kávéscsészékkel. A csészék meg-megcsörrentek, s amikor szállítójuk látta, mennyien összegyűltünk, lemondóan megcsóválta a fejét.

– Te jó isten! − sóhajtott nagyot, s tekintetével az egyetlen ismerős arcot kereste: az enyémet.

Johansen is visszajött a konyhából, olyan sápadtan, hogy még a borostái is hamuszínűvé váltak.

– Az anyját! − mondta Fredriksennek. − Menj csak be, nézd meg te is.

Fredriksen láthatólag nem lelkesedett az ötletért, de azért teljesítette a kérést.

A rendőrök kis csoportokban álldogáltak; semmi sem utalt arra, hogy bármit is szándékoznának csinálni. Eliassenné tanácstalanul letelepedett az egyik szék karfájára. Kávét öntött magának, s a kistányért meg a csészét az ölében tartva üldögélt. Zsebkendőt húztam elő, és szárítgatni kezdtem a hajamat. Csak most vettem észre, hogy a gallérnál és a hátamon nedves az ingem.

Az utolsó három rendőr is kijött a konyhából. Fredriksennek meglehetősen tengeribeteg külleme volt, Bertelsen pengevékony szája még jobban elvékonyodott, az alacsony, fekete táskás embernek kissé reszketett a szakálla, de a hangja halk és látszólag nyugodt volt, amikor megszólalt:

– Nőnemű személy. Ennél többet pillanatnyilag nem tudok mondani.

– Egy nő! − sikoltott fel Eliassenné. − Az én hűtőszekrényemben!

Bertelsen hűvös pillantást vetett rá.

– Igen, egy nő, akinek a személyazonosságát nehezen fogjuk tudni megállapítani.

– Hogyhogy… miért? − kérdeztem.

Bertelsen rám nézett. Pillantásától a hideg futkározott a hátamon. A légyzümmögést is meg lehetett volna hallani a szobában. Mindenki Bertelsenre nézett, Bertelsen tekintete viszont továbbra is rám szegeződött.

– Mivelhogy − mondta −, mivelhogy hiányzik a holttest feje.

Eliassenné elhaló sóhajjal lecsúszott a szék karfájáról a padlóra. Olyasféle hang volt ez, mint amikor egy kismadár szárnyra kap egy távoli fa ágáról.

18

Valaki levitte Eliassennét a lakásába. Fredriksen lement velük, és ott maradt, hogy feljegyezze, ha mondana valamit az asszony. Az orvos is távozott, miután megbeszélte a nyomozókkal, hogy még aznap elvégzi a holttest gyors, ideiglenes boncolását. Engedélyt kaptam, hogy leülhessek a díványra. Velem szemben Bertelsen és Johansen ült le a székekre.

– No és maga kicsoda? − kérdezte Bertelsen. Bemutatkoztam és közöltem a foglalkozásomat. Johansen füttyentett egyet. Bertelsen arca eltorzult, mintha valami gusztustalan falatot kapott volna be.

– No és mit keres itt? − kérdezte szigorúan.

– Az után a férfi után nyomozok, aki itt lakik. Arne Samuelsennek hívják. − Röviden beszámoltam özvegy Samuelsennéről és a Stavangerben dolgozó fiával kapcsolatos aggodalmairól.

– Mikor kellene a fiúnak munkára jelentkeznie? Sietve utánaszámoltam az ujjaimon.

– Ha jól tudom… pénteken.

– Ma pedig szerda van. − Johansenhez fordult. − Kiadunk egy körözést. − Johansen bólintott, s feljegyezte az utasítást. Bertelsen ismét rám nézett. − Van róla fényképe?

Átnyújtottam a Samuelsennétől kapott képet.

– Remélem, visszakapom. Az anyja… − mondtam.

– Természetesen. Magának azonban már nem lesz rá szüksége, Veum. A maga szerepe ebben az ügyben véget ért… legalábbis egyelőre.

– Alighanem. De talán mesélhetnék egyet s mást. Várakozóan pillantott rám.

– Sokkal többet persze nem tudok, mint amit Eliassenné mondott nekem − kezdtem, majd beszámoltam a múlt szerdai mulatságról, s arról, hogy a vendégek közül Eliassenné csak Laura L… öö… Ludvigsent ismerte fel.

– Laura Luskent? − szólt közbe vigyorogva Johansen.

– Ühüm, azt hiszem, így nevezik. − Aztán elmondtam még, hogy felkerestem ezt a Laura… öö… Luskent, aki további két nevet adott meg, Vigyori Hermansenét meg egy fiatal nőét, akit Irénének hívnak. − ő volt a másik nő a társaságban − fejeztem be a beszámolómat.

Johansen gépiesen a konyha felé fordult. Eddig még senkinek sem jutott eszébe, hogy esetleg el lehetne vinni onnan a holttestet. Bertelsen nem vette le rólam a szemét.

– No és − kérdezte −, mi vette rá arra, hogy visszajöjjön ide? Mi volt az indítéka?

Megvontam a vállam.

– Nem is tudom. Kicsit alaposabban körül akartam nézni, hátha találok valami nyomot… valamit, ami esetleg utat mutat Arne Samuelsen megtalálásához.

– Hm? És talált valamit? Megráztam a fejemet.

– Mint tudja, leütöttek − mutattam a fejemre.

– Csak úgy? Váratlanul?

– Igen. Nyilván előttem érkeztek. Eliassenné azt mondja, elment vásárolni. Egyébként hall mindent, ami a házban történik. A látogatók nyilván kifülelték, hogy jövök, s elrejtőztek a legbelső helyiségben… a hálófülkében. Aztán mikor a konyhát kezdtem átvizsgálni, s háttal álltam nekik… Nos, akkor egyszerre csak bumm…

– No és aztán?

– Ha Eliassenné nincs itt…

– Egy pillanatra sem látta ezeket a… látogatókat?

– Nem. És Eliassenné azt mondja, hogy…

– Ezt majd elmondja ő − szakított félbe Bertelsen barátságtalanul. Aztán előrehajolt a székén. − Mit gondol, Veum, mi történt itt?

– Itt… − meredtem rá kissé csodálkozva.

– Nem azért kérdem, mintha nem lennének meg az elképzeléseim. De azért kíváncsi vagyok a maga véleményére is.

– Nyilvánvaló, hogy valami történt azon a bizonyos mulatságon. De hogy mi, azt nemigen… Csak arra tudok gondolni, hogy… a hűtőszekrényben egy halott lány van. A fejét levágták. Ha aznap este ölték meg, akkor alighanem ő Irene. Akkor valami miatt nem tudták elvinni a holttestet. Samuelsen rendelkezett némi tapasztalattal arról, milyen éber őre a háznak Eliassenné. Úgyhogy… csak a lány fejét vitték magukkal.

– Vitték?

– Vitték, vagy vitte, vagy…

– Tehát feltételezi, hogy Arne Samuelsen bűntársa a…

– Befejezhetnék végre egy mondatot, ha szabad kérnem? Egyáltalán nem feltételezek semmit, csak leszögezem azt a tényt, hogy valaki vagy valakik elvitték az áldozat fejét, akár azért is, hogy megakadályozzák személyazonosságának esetleges megállapítását. Azt tervezhették, hogy majd később visszajönnek a holttest többi részéért. Kiszedték a rácsokat a hűtőből, és belegyömöszölték az összenyomorított hullát. Iszonyú, iszonyú!

– Borzalmas − bólogatott egyetértően Johansen.

– De sajnos elég könnyű dolguk volt – jegyezte meg Bertelsen. − A hűtőszekrény jó nagy. Nos, nekünk csak össze kell szednünk annak a mulatságnak a résztvevőit, s szépen átpergetnünk őket a rostán. Ez pedig igazán nem jelent nehézséget. Ők majd elmesélik nekünk az egész történetet. − Rövid szünetet tartott, majd folytatta. − Ezzel a… Samuelsennel kapcsolatban tehát semmiféle használható adatot nem tud adni?

– Ha volna ilyenem, most nem ülnék itt. De talán… érdemes lenne Ole Johnnynál próbálkozni.

– Persze. Majd elnézünk oda is. − Némi éllel a hangjában hozzáfűzte: − Nehogy azt higgye, Veum, hogy bármi újat mondott nekünk. Tökéletesen ismerjük az efféle helyeket, de

Stavangerben jelenleg az a helyzet, hogy számunkra egyszerűbb, ha engedélyezzük az ilyen… létesítmények működését, mint ha titokban tevékenykednének… így legalább tudjuk, mit kell szemmel tartanunk, s ha nem lennének efféle helyek, akkor az utcákon randalírozna ez a csőcselék. Ez is egy módja annak, hogy ellenőrzésünk alatt tartsuk a bűnözést. − Minden ellenvetést megelőzendő, felállt. − Hol érhetem el, Veum? Megneveztem a szállodát, amelyben laktam.

– Most azonban beszélnem kell Samuelsen anyjával, tehát lehet, hogy visszamegyek Bergenbe, mihelyt… − mondtam.

– Semmi esetre sem azelőtt, hogy újra találkoznánk. Maradjunk a holnapi napban.

– Ebben az esetben fizetik az itt-tartózkodásom költségeit?

Bertelsen nagy szemeket meresztett rám. Aztán minden további nélkül kiment a szobából. Johansen is felállt. Széttárta a karját.

– Most mit lehet mondani? − kérdezte.

– Semmit − feleltem, nagy nehezen feltápászkodva a díványról.

Látszott rajta, hogy szívesen kérdezne még egyebeket is, de nem tette. Az ajtó felé indultam, óvatosan, mintha attól tartanék, hogy Johansen megálljt parancsol.

Akadálytalanul távozhattam. Zsibbadt lábbal botorkáltam le a lépcsőn, ki a hűvös levegőre, a nagy híd árnyékában fekvő meredek utcára, majd tovább, a sarkon túlra, ahol a havas eső az arcomba csapott, lábam körül süvített a szél, s a mindennapi élet hangjai lassacskán újból elhatoltak a fülemig.

19

Szürkésfehéren és bolyhosan áramlott nyugat felől a novemberi köd. A rakparton bandukoltam vissza a szállodámhoz. Már elmúlt az első megrázkódtatás: rendeződni kezdtek a gondolataim.

Azért jöttem Stavangerbe, hogy megkeressek egy Arne Samuelsen nevű férfit. Helyette találtam egy fej nélküli lányt a hűtőszekrényében. Ki lehet ez a lány? És mi történhetett vele? És mikor? Azon a balvégzetű szerdán, amikor utoljára látták Arne Samuelsent? Aki talán főszerepet játszott a gyilkosságban − és épp ezért nem találni sehol? No és a mulatság többi résztvevője? Ők vajon kicsodák?

Számtalan kérdés, és egyre sem tudok felelni.

Megálltam a rakparton. A víz szürkésfeketén, ellenségesen áramlott odalent. Erős fáradtolajszag terjengett a levegőben. Korhadt deszkadarab sodródott a vízben egy kihajított káposzta kíséretében, melyre barna, mocskos hab rakódott; használt gumi óvszer, egy aranycímkés üveg meg narancshéj hánykolódott mellettük, talán egy görbe este maradványai, ki tudja.

Egy férfi lépett mellém. Ránéztem beesett, piszkosszürke arcára, melyet legalább háromnapos, szürkésfehér borosta, borvirágos orr, hiányos, elfeketült fogsor és a szája szélére ragadt bagó ékesített.

– Keresel valakit? − kérdezte.

Szürke micisapka, szürkésbarna zakó, szürkésfekete nadrág és szétmállófélben levő fekete cipő volt rajta. Sapkája ellenzőjéről csöpögött a víz, s a hidegtől önkéntelenül is meg-megremegett sovány teste.

– Nem, senkit − feleltem.

– De egy bélással csak meg tudsz dobni egy kávéra, he? Bólintottam, előkotortam a pénzdarabot, és a kezébe nyomtam. Megköszönte, s fürge pézsmapatkány-mozdulatokkal odébbállt.

Körülnéztem. A köd lassacskán az irgalom fátyolába burkolta a várost. Elenyészett a régi épületek és az új betonkolosszusok közötti bántó kontraszt. Jobban kirajzolódott a város arcéle − mivel most arcél volt, nem tájba ékelt városkép. És az egész fölött ott húzódott az ég csíkja; mintha nem lett volna mibe kapaszkodnia a tekintetnek (mint Bergenben, ahol a sziklák minduntalan útját állják a pillantásodnak); csupán messze keleten alkottak halvány keretet a hegyek, s a piszkosszürke égbolt csupán néhol lógott be a legmagasabb házak ormai közé, akár egy sokat ellett állat csecsei.

Amikor visszaérkeztem a szállodába, új portás fogadott, új üzenettel Bergenből: Solveig telefonált. Semmi több.

Megköszöntem az üzenet átadását, megkaptam a szobakulcsomat, és felmentem. Ragyogó tisztára kitakarították a szobát, amely friss szagú volt és hideg. Előszedtem az előző este Ole Johnnytól magammal hozott pálinkás üveget, töltöttem belőle a fogmosó poharamba, s ittam egy kortyot. Kellemesen melegített.

Az ingem még mindig nem száradt meg teljesen, de lusta voltam másikat felvenni. Leültem a heverőre, odahúztam a telefont, s feltárcsáztam Solveig számát.

– Egy pillanat − mondta a központos, amikor Solveiget kértem.

Egy pillanat, két pillanat, aztán egyszerre csak ő szólalt meg. Éppoly közeli volt a hangja, mintha mellettem ülne a heverőn, csak a magánhangzói kaptak valami fémes csengést a telefonkábelben.

– Halló, igen? Itt Solveig Manger.

– Szia, én vagyok.

– Óó, szia! − Úgy hallatszott, örül nekem. − Hát nem könnyű elérni téged. Sok dolgod van?

– Mi tagadás, kissé… hajszás itt.

– Megtaláltad már azt, akit kerestél?

– Nem, még nem…

– Valami baj van?

– Nem, nem… csak nagyon hiányzol!

Rövid szünet.

– Szóval még nem tudod, mikor jössz vissza?

– Nem. És én… hiányzom neked?

– Hát persze hogy − hangzott a válasz, valahogyan túl hamar.

Újabb szünet. Aztán:

– De… ami a… − kezdte Solveig.

– Igen?

– Nem, semmi.

– Mit akartál mondani?

Újabb szünet. Nyeltem egyet. Amikor újra megszólalt, ismét erőltetetten könnyed volt a hangja.

– Tudod, ha visszajössz, jó lenne egyszer komolyan beszélgetni.

– Gondolod?

Csönd. Mereven bámultam a fogmosó poharamat. Villanásszerűen felrémlett bennem a hűtőszekrénybe gyömöszölt lány alakja.

– Nem hagyhatsz el, Solveig! − kiáltottam.

– Ne… ne mondj ilyet… Hisz tudod, hogy én mindig…

– Szükségem van rád. − Alig ismertem rá a saját hangomra.

– Én örökké szeretni foglak, Varg, de… nem beszélhetnénk meg ezt akkor, ha visszajöttél?

– De, persze… − Egy vaspánt szorítását éreztem a homlokom körül, szemem előtt sötét pontok ugráltak, a szájpadlásomra mintha egy piócacsalád telepedett volna.

– Most ne gondolj erre, Varg… csak érj haza épségben, legyél itthon… aztán majd… Halló?

Én egyre csak nyeldekeltem.

– Halló, Varg?!

– Se… semmi, itt vagyok. Minden rendben. Hát, minden jót, Solveig. Majd… majd beszélgetünk.

– Minden jót, Varg. − A hangja egyszerre volt meleg és kétségbeesett, izgatott és szomorú.

– Minden jót, Solveig.

Leraktam a kagylót, s ülve maradtam, a szürke készülékre bámultam, mintha arra várnék, hogy Solveig visszahív. Ám a telefon nem szólalt meg.

A pohár után nyúltam, s felhajtottam, ami benne volt. Mindjárt újra is töltöttem, ezúttal színültig. Három kortyra kiittam, szünetet sem tartva a kortyok között. Megrázkódtam, a gyomrom égni kezdett. A melegség úgy terjedt szét a testemben, a gyomromtól fel a mellkasomig és lefelé a lágyékomig, mintha egy jóságos polip simogatott volna belülről.

Előkerestem Samuelsenné telefonszámát. Tárcsáztam, s hallgattam, ahogy kicsöng a hívás − kétszer, háromszor, négyszer. Magam előtt láttam az özvegy kicsiny lakását a Dragefjellstrappenon, meg az idős asszonyt, amint nehézkesen biceg a szobákban. Aztán felvették a kagylót, megszólalt Samuelsenné:

– Tessék, Samuelsen-lakás.

– Jó napot, Samuelsenné. Itt Veum. Stavangerből beszélek.

– Ó! Megtalálta a fiamat? A…

– Nem, sajnos nem. Semmiképp sem… állíthatnám, hogy megtaláltam. És… a rendőrség is beavatkozott az ügybe.

– A rendőrség!? Hiszen én világosan…

– Közben történt valami.

– Úristen! − Rövid, bénult csend után aggódva kérdezte:

– Csak nem Arnéval történt valami?

– Nem, nem, dehogy. Egy lánnyal.

– Egy lánnyal?! − sikoltott fel a hang a vonal túlsó végén.

– És a fia a jelek szerint… belekeveredett a dologba.

– Arne? Belekeveredett… mibe?

– Erről a rendőrség bizonyosan tájékoztatni fogja önt, Arnét pedig nyilván ki fogják hallgatni… tanúként.

– Tanúként… de mihez?

– A lakásában egy halott lányra bukkantam, amikor… – A részletektől inkább megkíméltem az idős hölgyet. Úgyis értesül majd róluk idejében.

– Egy ha… ha… halott lányra? De mégis, ki az?

– Egyelőre nem sikerült megállapítani a személyazonosságát.

− És Arne, csak nem…

– Pillanatnyilag semmit sem tudunk, asszonyom. Arnét pedig egyszerűen lehetetlen előkeríteni. Nincs sehol. Nem jut eszébe semmi, hogy hol tartózkodik, hol tartózkodhat a fia? Külföldi ismerősök, barátok vagy efféle?

– Nézze, Veum, azóta, hogy… 1972 óta, amikor egy év leforgása alatt elvesztettem a férjemet meg a lányomat, nincs valódi családi élet itt… ebben a házban. Azóta a kapcsolat Arne és énköztem… mindig is… csak felszínes volt. Nemigen tudok róla többet, mint amennyit a leveleiben írt magáról, és az nem valami sok. Semmit sem tudok róla!

– Értem, őszintén sajnálom. De sajnos, mint mondtam, pillanatnyilag úgy áll a helyzet, hogy nem tudok mihez fogni. A próbálkozásom kudarcba fulladt. Kidobott pénzként könyvelheti el az eddigi kiadásait, de bízom benne, hogy megérti, a feladatomat befejezettnek kell tekintenem… ha teljesítettnek nem is tekinthetem. A rendőrség nem engedélyezi, hogy belefolyjak a nyomozásukba, s most… általános körözés, országos kutatás lesz, meg minden…

Samuelsenné hangja hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.

– Jó, jó, értem. Ha visszajön Bergenbe, keressen majd fel, Veum. És mindenesetre köszönöm… hogy megpróbálta. Viszlát.

– A viszontlátásra.

Felkeltem, odamentem az ablakhoz. Egyre sűrűbb lett a havas eső, a járdán egyre nagyobb a latyak. Ha tovább hűl az idő, nemsokára havazni fog.

Megrázkódtam, s gyors elhatározással kimentem a szobából. Lent a bár az alkonyattáji időszaknak megfelelően eléggé üres volt. Most is dobált két fiújáték nyilakat a céltáblára, de nem ugyanazok. A bárpult mögött a pincér viaszbábuszerű arccal egy poharat dörgölt. A pultnál megtermett férfi ült valami fura itallal, s egy szétterített újságot olvasott. Jonsson volt az.

Amikor leültem a mellette levő bárszékre, felnézett az újságjából.

– Heló, spicli − vigyorgott rám. − Hát, mizujs? Meglett a kódorgó olajbányászod?

Némán megráztam a fejem, és rendeltem egy sört.

Jonsson óriási öklével rábökött az újságra, melyben az egyik képen Carter elnök a választási vereségéről nyilatkozott.

– Nézd ezt a pöffeszkedő hólyagot! Ez vezette volna négy évig a hazánkat… izé, szóval az Államokat… még négy évig, ha Ronald le nem körözi! Ez a buta és naiv georgiai mogyorókertész!

– Hát, meglehet. Egyébként nem állítom, hogy bármelyiküket egy fikarcnyit is csodálnám.

A bárpincér meghozta a sörömet. Jonsson gúnyosan megkérdezte:

– Nem? Áruld már el, Veum, ki az, akit csodálsz? A magányos lovag?

Elgondolkozva bámultam a söröspoharamba.

– Hát ha már mindenképpen csodálnom kell valakit, akkor… mondjuk talán… igen, mondjuk Lasse Virent.

Jonsson tátott szájjal nézett rám.

– Kit?! Azt a hosszútávfutót? Egy olyan fickót, akinek nincs jobb dolga, mint hogy napi negyven-ötven kilométer rohangászással töltse az idejét, hogy minden negyedik évben szerezzen két érmet az olimpián? Aki lemond az élet minden öröméről… a lányokról, a borról meg a nótáról, csak hogy félőrült módjára szaladgálhasson a finn erdők mélyén vagy a kolumbiai fennsíkokon? Atyaúristen! Tudod, mit mondott volna erre Philip Marlowe?

– Nem tudom. És nem is erről van szó. Inkább talán arról, hogy a tízezer méteres síkfutás döntőjében, az 1972-es müncheni olimpián, amikor elesett vagy fellökték, káromkodott egyet, aztán felállt, és futott tovább… és nemcsak az élmezőnyt érte utol, de meg is nyerte a számot, hihetetlen hajrázás után. Ez az, amiért csodálom… s néha szeretném, ha én is ilyen lehetnék.

– Jó, jó, jó − mondta szinte ingerülten Jonsson −, látom, beszélőkéd, az aztán van. Akadnak itt köztetek, akik azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak, mint mi… Csakhogy ne felejtsd el: nélkülünk meg a NATO nélkül Külső-Mongólia egyik tartománya lennétek, vagy valami efféle. Ezt ne felejtsd el, Veum!

– Majd igyekszem − mondtam, s belekortyoltam a sörömbe.

Mintegy annak jeléül, hogy ő igazán nem haragtartó, Jonsson is felemelte a poharát.

– No, egészségedre! − vigyorgott.

– De mondd csak, mit csinálsz te itt ilyenkor? Csak nem ez az ügyfélfogadó irodád? − kérdeztem, és jelentőségteljesen körbejártattam tekintetemet az üvegekkel díszített falakon.

– Tudod, Veum, ha az ember egy olajtársaság biztonsági osztályának a vezetője, akkor nem ülhet folyton az irodájában. Körül kell szaglásznia a terepen. Az ember elüldögél egy kicsit az efféle helyeken… és hall egyet s mást. Akár itt, akár másutt.

– Ha már itt tartunk, mit tudsz arról a helyről, amelynek egy Ole Johnny nevű fickó a vezetője?

– Ole Johnny? Mit tudnék? Az is egy olyan hely, ahol összejönnek az emberek. Ha valaki veszít néhány ezrest, hamar kinyílik a szája. Úgyhogy érdemes látogatni az efféle helyeket. Meg aztán… ahonnan én jövök, némileg liberálisabban kezeljük a dolgozók szabadidős szórakozását, mint ti errefelé.

– Gondolom, azért itt is vannak olyan helyek, ahol a szerencsétlen fiatal munkások tekintélyes adósságokat gyűjthetnek be maguknak, mi?

Töprengve megrázta a fejét.

– Nem, nem hinném. Nem is áll módjukban. Csak addig játszhatsz, ameddig készpénzed van… vagy valami értéktárgyad. Azzal slussz. Esetleg még leszlopálhatod magad a sárga földig, vagy irigykedhetsz azokra, akiknek jobban jött ki a lépés, vagy mehetsz haza. A játéknak − számodra − vége.

– De nyilván lehet valahol kölcsönt felvenni.

– Természetesen. Szinte mindenhol. Lemész a kikötőbe, s fél órán belül felvehetsz akár százezer koronát is… ha a következő héten vissza tudsz fizetni kétszázezret.

– Százszázalékos kamat egy hétre?

– Bizonyos eltérések akadhatnak, de… átlagosan annyi.

– Most szeretnék enni valamit − mondtam, s a poharammal együtt átvonultam egy üres asztalhoz.

– Van valami kifogásod az ellen, hogy veled tartsak? − kérdezte Jonsson.

Vállat vontam, jelezve, hogy azt csinál, amit akar. Mindketten bifszteket rendeltünk. Míg az ételre vártunk, Johnsson megkérdezte:

– Talán csak nem… ha már így felvetetted… csak nem bukkantál valami olyasmire ezzel a… Samuelsennel kapcsolatban, ami ebbe az irányba mutat?

– Szipolyozó kölcsönzőkre? Nem, nem. Csupáncsak kíváncsi vagyok a helyi viszonyokra. Alighanem sok olyasmi történik itt Stavangerben, ami tíz évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna.

– Egyik hozza a másikat. Fejlődés, gazdasági gyarapodás… meg a bűnözés növekedése. A kábítószer-fogyasztás szerencsére elég alacsony, legalábbis egyelőre, hála az itteni szigorú törvényeknek. Csak a szárazföldön dolgozók élnek némi hasissal. Akik az Államokból jöttek, megszokták már amúgy házi használatra. És a szokásait nehezen vetkezi le az ember, sajnos.

Megérkezett a két bifsztek, s hozzáláttunk az evéshez.

– Mondd csak − szólaltam meg −, a munkád során elő szokott fordulni, hogy együttműködsz a helyi rendőrséggel?

– Hajaj, de hányszor − felelte rágás közben.

– No és, milyenek?

– Attól függ, mire gondolsz. Úgy általában egész rendesek, de szakmailag… − Elhúzta a száját. − Otthon az Államokban a legtöbbjüket már régen kirúgták volna. Szelídek, mint az óvónők, és jóságosak, mint a nagymamák. Becsületesek, de együgyűek.

– Egy Bertelsen nevűt nem ismersz véletlenül?

– Bertelsen, Bertelsen… Vérbeli bürokrata. Makacsul ragaszkodik a paragrafusokhoz. Még jó napot is három példányban és pecséttel ellátva kíván.

– Ha jól értem, jobban szereted a Államokat.

– Mi tagadás… ott valahogy nagyobb szabású minden.

– A végtelen prérik, tele csinos fúrótornyokkal! Ott is mindig cowboykalapban jársz?

Ismét széles vigyor terült szét az arcán.

– Csak ünnepi alkalmakkor, pajtás. No és te? Te koboldsapkában jársz?

– Csak néha, de akkor is a szememre csúszik. Udvariasan egymásra nevettünk, majd megkérdezte:

– Mit szólnál valami jó kis desszerthez? Én mogyorókrémet kérek konyakos öntettel.

– Azt hiszem, ez már meghaladja a fizetőképességemet.

– Én állom a cechet! – jelentette ki nagylelkűen.

– Nem, igazán köszönöm, de… inkább magam fizetek.

– A tökéletes norvég! No ne félj, nem akarlak megvesztegetni!

Rendeltünk, s kihozták a desszertet, amely hamisítatlan karamellpudingként olvadt szét a szájban − egyebet sem hagyva hátra, mint édeskés utóízt a szájpadláson és fájdalmas űrt a pénztárcában.

Elfogadtam Jonsson meghívását egy konyakra a kávé mellé. Az amerikai csevegőkedve nem apadt, nekem meg tulajdonképpen nem volt semmi dolgom.

Lassacskán kezdett megtelni a bár. Elsát kerestem a szememmel, de még sehol sem láttam. Jonsson néhány ismerőse telepedett az asztalunkhoz, amerikaiak, norvégok vegyesen. Végül aztán felálltam, köszönetet mondtam a szíves társaságért, és visszaballagtam a szobámba.

Odakint már besötétedett. Levetkőztem, bementem a fürdőszobába. Hosszasan álldogáltam a zuhany alatt, aztán lassan beszappanoztam magam. A szappan kicsúszott az ujjaim közül, és leesett a földre. Ahogyan hajoltam érte, egyszerre félbehagytam a mozdulatot.

Mintha valami más zajt is hallottam volna.

Vagy csak a szappan csattanását a zuhanyozó alján?

Félig meggörbedve, mozdulatlanul meresztettem a szememet a matt, barna-fehér csíkos vízvédő függönyre. Jól láttam, hogy megmozdult? Volt valaki mögötte, itt benn a fürdőszobában?

Ezt csak egyetlen módon tudhattam meg. Felegyenesedtem, s a lehető legszorosabban a falhoz lapulva megpróbáltam kikukucskálni a függöny és a csempe közti keskeny nyíláson. Senkit sem láttam.

Óvatosan félrehúztam a függönyt. A fürdőszoba üres volt.

A zuhanyból ömlő víz hangjának fedezete alatt a csukott ajtóhoz lopóztam, odanyomtam a fülem, és hallgatóztam. Megint az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy hallok valamit − de nem voltam bizonyos benne. A zuhogó víz zaja összezavart.

A lehető leghalkabban megfogtam a kilincset, s az ajtónak támaszkodva igyekeztem óvatosan lenyomni. Hiába. Újra próbálkoztam, ezúttal erőteljesebben és kevésbé elővigyázatosan.

Ez sem segített. Valaki kívülről rám zárta az ajtót.

20

Egy pillanatra eltanácstalanodtam, majd körülnéztem a helyiségben. Néhány szellőzőnyílást leszámítva mindenfelől teljesen zárt volt. A csaphoz léptem, elzártam a vizet, majd megint az ajtónál kezdtem hallgatózni. Semmit sem hallottam. Senki sem matatott a holmim között. Nem hallottam emberi hangokat. Semmit.

Levettem tartójáról a sötétbarna törülközőt, megtörölköztem vele, aztán a derekamra kötöttem. Odamentem az ajtóhoz, s döngetni kezdtem a vállammal, de ettől csupán a vállam fájdult meg. Utána rugdosással próbálkoztam; ettől viszont a lábam.

Körülnéztem megint. Az egyetlen szóba jöhető eszköznek a fogkefe látszott, az viszont túlságosan hengeres nyelű volt ahhoz, hogysem az ajtórésbe dughassam.

Ököllel dörömböltem az ajtón.

– Segítség! Segítséééég! − üvöltöttem. − Bezártaaak! Segítséééég!

Aztán abbahagytam, vártam és hallgatóztam. Nem jött senki. Senki sem válaszolt. Odaálltam az egyik szellőzőnyílás alá, és beleordítottam:

– Segítsééég! Bezártaaak!

Elüvöltöttem még a szobám számát is, ha valaki meghallaná az ordibálásomat, de feleletül csupán az egyik felső emeleti vécé kezdett zubogni.

Újból dörömböltem az ajtón, és segítségért kiabáltam, míg be nem rekedtem. Fázni kezdtem, de egyidejűleg izzadtam is. Éreztem, hogy szorongás támad a gyomrom tájékán. A szívem majd kiugrott a helyéről. Ekkor megszólalt a telefon.

Annyira tisztán hallottam, mintha a mellettem levő mosdókagylón csörgött volna.

– Segítsééég! − kiáltottam, mintha a telefonáló bármit is hallhatna belőle. − Segítsééég!

A torkom összeszorult, alig bírtam kipréselni a hangokat. Kedvem támadt törni-zúzni, mindegy, hogy mit, csak szétverni, darabokra törni valamit. A telefon pedig csak csörgött, csörgött rendületlenül.

A falnak támasztottam a fejem. Aztán nehézkesen letelepedtem a vécé ülőkéjére, s így szóltam magamhoz: „Lazíts. Nyugalom, ne izgasd fel magad. Bízzál benne, hogy nemsokára…”

A falakat természetellenesen közelinek éreztem, mintha összeszűkült volna a fürdőszoba. A halántékomon hallottam a vér lüktetését. Megszűnt a telefoncsörgés, most még némább lett a csend, szinte dübörgött a fejemben, s hogy valamilyen hangot halljak, rázendítettem: − The one I love be-longs to somebody else. She…^[6]

Aztán gyorsan abbahagytam, a szöveg jelentésére gondolva. Ekkor hangot hallottam.

Valaki volt a szobámban. Bekopogott a fürdőszobaajtón.

– Hahó!

Bénultan ültem a vécékagylón. Majd akadozva és szorongással teli hangon én is megszólaltam:

– Iiigen… hahó?! − Aztán némileg erőteljesebben: − Igen, hahó! Itt vagyok, itt bent! Eresszen ki!

Meghatározhatatlan jellegű zajokat hallottam. Odakint valami súlyos tárgyat toltak odébb, aztán kinyílt az ajtó. Kitámolyogtam. Az egyik portás továbbtolta a szoba közepe felé az alacsony, masszív dohányzóasztalt.

– A fürdőszoba ajtaja meg a fal közé ékelték − mondta felém nézve. − Nem csoda, hogy nem bírta kinyitni az ajtót.

– Ugye, tényleg nem csoda? − kérdeztem gúnyosan. – Veumnak hívnak, nem pedig Sámsonnak.

– Valaki rossz tréfát akart űzni önnel − próbálta mosolygással elütni a dolgot.

– A fenébe is, ezen igazán nincs mit nevetni! − horkantam fel.

Rögtön komollyá vált az arca, s udvariasan folytatta:

– Nem, persze, igazán sajnálom… de meg kell mondanom, mi már hozzászoktunk az efféle tréfákhoz… Ezek az… olajbányászok mindig ilyen tréfákat űznek egymással. Odalent meghallottuk, hogy…

– De a francba is, nekem semmi közöm az olajhoz meg a bányászaihoz, hát akkor hogy a büdös…

– Esetleg eltévesztették a szobát − mondta jámborul.

– És hogy a rohadt életbe tudtak bejönni a szobámba? Hisz be volt zárva az ajtó!

Báván az ajtóra meredt.

– Hát, az úgy… ha… − szedte össze magát végül − ha kívánja, jegyzőkönyvet készítek a főnökségnek, és…

– A jó büdös francot! − mondtam. − Elnézést… azt hiszem… kissé feldúlt vagyok. Le kell higgadnom. Ha nyugtom lehetne egy kicsikét…

A portás bólintott, s tüstént az ajtó felé indult.

– Hogyne, hogyne, természetesen. És ha esetleg valami… szóljon csak le a portára, én meg majd beírom, úgyhogy… ami a számlát illeti, bizonyára… tetemes kedvezményt fog…

A folyosón még meghajolt. Meg kellett volna állítanom, hogy írásban kérjem az utolsó ígéretét. Az ilyesmi sohasem árt.

Mielőtt felöltöztem volna, megbizonyosodtam róla, hogy az ajtó megfelelően be van zárva. Még be sem fejeztem az öltözködést, amikor újra megszólalt a telefon.

Félőrülten emeltem fel a kagylót:

– Halló, igen?

– Halló? Veum? − kérdezte egy halk, szuszogó hang összetéveszthetetlen stavangeri kiejtéssel.

– Igen? Ki beszél?

– Látod, Veum… ilyen könnyű bejutni a szobádba – mondta a hang, és elhallgatott.

Én is hallgattam. Nem hallottam mást, csak a vérem zúgását a fülemben. Aztán újra megszólalt a hang:

– Lehet, hogy legközelebb akkor megyünk be, amikor alszol.

Megint rám tört a szorongás, éreztem a gyomrom és a mellkasom táján. Körülnéztem, hová ülhetnék le, de csak a dívány kínálkozott elérhető távolságban. Súlyosan ráhuppantam.