Amikor a francia elhúzta a szakadozott moszkitóhálót, mely az ajtót pótolta, még reggel kilenc óra sem volt, de a hóna alatt a sárga vászonkabáton már tisztán kirajzolódott két nagy tenyérnyi izzadságfolt. Mint mindig, kissé húzta a lábát, és mint általában, most is ingerültnek látszott. Csaknem fenyegető mozdulattal lökte a tarkójára a szalmakalapot, mely a rajta lévő tengernyi lyuk miatt a gyarmatosítók sisakjára emlékeztetett.

A szálloda halljában nem volt senki. Ott soha nem volt senki. Oldalt egy sötét színűre festett faasztalka állt, mögötte fiókos szekrény, az üres fiókok felett kulcsok lógtak. Az asztal bal szélén forgatható állvány árválkodott, melyre nyirkosságtól megszürkült postai levelezőlapok voltak kirakva.

A francia nem hívott senkit. Megkerülte a vasoszlopot, s bement az akváriumra emlékeztető, tágas, nagy ablakos terembe.

A játékautomata előtt egy ember foglalatoskodott. Egyik zsetont a másik után dugdosta a masinába, miközben feszülten figyelte az apró nyílást, melyben hol egy cseresznye, hol egy szilva, hol egy citrom képe jelent meg.

– Jó napot – morogta a francia. A köszönése úgy hangzott, mint valami káromkodás.

A közelben lévő rádióban egy rekedt hangú férfi beszélt, hangját állandó recsegés kísérte. A bárpult mögött a néger Joe törölgette a poharakat egy zsírfoltos ronggyal.

A hajó még messze járt, a torkolat tájékán. Az érkezését csak találgatni lehetett. A fojtó pára úgy rátapadt az ablakok üvegére, hogy kint semmi sem volt látható.

– A whiskymet, Joe!

És mérgesen hozzátette, nyilván mert nem volt egyéb mondanivalója:

– Akasszanak fel a lábamnál fogva, ha most el nem megyek!

Már húsz éve mondogatta ezt, és majdnem mindig ugyanezekkel a szavakkal, ha a francia hajó közeledett, havonta egyszer, Buenaventura kikötője felé; húsz esztendeje egy és ugyanazon napon korán reggel elindult ide az innen meglehetősen távol eső városból. Néha egy bőröndöt is hozott magával.

– Ha én egyszer azt mondom, hogy elég volt, akkor elég volt…

Joe ezüstös alumíniumkupicával kimérte a whiskyt, és a poharakat a bárpult szélére tolta. A játékos továbbra is feszülten figyelte az automata nyílását, melyben a cseresznye, a szilva és a citrom képe meg-megállt egy pillanatra.

Nem szólt égy szót sem. Minek is szólt volna? A rádió recsegett, hangja a szénparázson sülő húséra emlékeztetett. A terem túlságosan nagy volt három embernek – a két fehérnek és a négernek –, mindegyikük el volt foglalva a maga dolgával.

A hajó pedig, egy utasokat és árut vegyesen szállító gőzös kényelmes lassúsággal hasította a folyó iszapos vizét a meleg párában.

– Sok zsák van, Joe? – kérdezte a francia.

Mármint kávészsák. A Chiléből, Peruból vagy Ecuadorból érkező hajók csak azért álltak meg Buenaventurában, hogy felvegyék a kolumbiai kávét. Ahány zsák kávé, annyi ideig álltak. Minden a rakománytól függött.

– Körülbelül két óráig rakodnak – felelte Joe. – Tovább nemigen.

A hajó távozása után itt nem maradt semmi, csak az oltott mésztől fehérlő csupasz falak, a nagy ablakok, a néptelen lépcsőfeljáró, a vasoszlopok, meg a sivár, üres szobák, melyekben az ágyak nem vártak senkire.

– Mindegy, Joe, végül is teljesen mindegy…

Mindig két adaggal kezdte az ivást, hogy formába jöjjön.

– Elmegyek velük… Lefogadom, hogy ismerem a kapitányt!

A francia minden hajóskapitányt ismert. Már hogyne ismerte volna őket!

– Egészségedre, Pedro! Ha nyersz, majd fizetsz nekem is.

Pedro nem szólt semmit, csak játszott tovább. Körülötte terített asztalok sorakoztak, amelyek mellett alighanem száz ember is elfért volna, de ennyi ember itt soha nem étkezett… A szobákban majdnem ugyanennyi ágy várta a fantomvendégeket.

A várost megint nem lehetett látni. Legfeljebb találgathatták, merre van. A meleg, tapadós pára mindenre rátelepült, és olyan sűrű volt, hogy nem tudták eldönteni: eső szemerkél, vagy a köd szitál?

A hajónak rövidesen meg kellett érkezni az utasokkal, akik semmit sem csinálnak itt két órán keresztül, amíg a kávét berakják, és akik ideig-óráig mégis élettel töltik meg ezt a kihalt szállodát.

Két cseresznye, egy szilva… Pedro bal keze az egyik percben még aranyló zsetonokkal volt tele, a másikban már üresen állt.

„New Yorkból jelentik, hogy José Amarillo, volt paraguayi diktátor tegnap megérkezett a városba, és fogadta a sajtó képviselőit. Az exminiszterelnök farmot akar vásárolni Texasban, és a jövőben állattenyésztéssel kíván foglalkozni” – mondta egy hang a rádióban.

– Hallottad, Pedro? – morogta a francia.

Pedrót nem érdekelte semmi, csak a játék. Fáradtan, de villogó tekintettel játszott. Amikor minden zsetonját elnyelte az automata, odament a bárpulthoz:

– Adj ötven darabot. Meg egy pohár mentolosat – mondta a négernek.

Az egyik whiskyt ivott, a másik likőrt. Mindketten egyformán puhányok voltak, elhíztak a trópusi élettől és a májbetegségtől.

Pedrónak fekete haja, szederjes, rosszul borotvált arca volt. Fehér inget viselt, s hozzá vérvörös színű nyakkendőt kötött.

A hajó, mely meghatározott napon és órában érkezett, némi változást jelentett, a nyugalom megszokott rendje felborult, s helyreállítása később órákat, sőt napokat vett igénybe.

– Még talán szép lányok is lesznek a hajón – nevetett a francia.

Egyesek „professzornak” hívták, mások csak „dokinak”. De voltak olyanok is, akik „akasztófavirágnak” titulálták, mert elterjedt a híre, hogy a cayenne-i fegyházból szökött.

– Hallottad, Pedro? José Amarillo ranchot vásárol magának Texasban, és fogadta az amerikai újságírókat… Nahát! Amarillo visszavonul a politikától… Persze azután, hogy előbb vagyont gyűjtött. Ma én is örökre elmegyek ebből a sárfészekből, és káposztát termesztek otthon Touraine-ben.

A hajó közeledett a kikötőhöz. A zöldes színű üvegen át már ki lehetett venni a fedélzeti korlátnak támaszkodó utasok sziluettjét.

– Gondold csak el, meglátom Párizst! Könnyen lehet, hogy még Itubrival is találkozom. Saját háza van az Avenue du Bois-n.

Egy újabb diktátor. Véres kezű zsarnok, aki az utolsó pillanatban menekült meg az akasztófától. Franciaországban aztán eléggé tisztességes megélhetésre sikerült szert tennie: versenylovai vannak, és tulajdonosa a lonchani versenypályáknak.

Végre kikötött a hajó. Egy kis embercsoport – két világos ruhás nő és néhány férfi – máris elindult a szálloda felé.

– Nézd csak, felhúzták az esernyőt!

Megeredt az eső. Egyébként, ha nem is esett, a köd teljes mértékben pótolta az esőt. A nők óvatosan lépkedtek tűsarkú cipőikben, kissé előrehajoltak, hogy gondosan megválogassák a helyet az építési törmelék között, melyet máig sem hánytak félre az útból. Az itteniek megkezdték a berakodást.

– Esküszöm, Pedro, hogy most, ha a kapitány derék fickó, eltűnök a vidéketekről.

Pedro éppolyan kövér volt mint a francia, de az övé másfajta kövérség volt, jóval puhább, jóval arisztokratikusabb. Igazi délies teltségét szederjes arca még szembetűnőbben kiemelte.

– Készüljünk, Joe, mindjárt ideérnek ezek az urak!

El kellett játszani előttük a maga színjátékát, mindig ugyanazt a jelenetet. És mindig eljátszotta, ha a hajó megérkezett:

– Francia vagyok, hölgyeim és uraim, s kész az önök szolgálatára.

Már húsz éve ebben az országban élek, mely olyan, akár egy megsavanyodott szivacs…

Hogy fizessenek neki néhány pohár whiskyt? Nem! Igaz, Labraut – ez az egyetlen név, amelyen ismerték – nem vetette meg az ingyenpiát, de nem ezért színészkedett. Szükségét érezte, hogy elidőzzön honfitársai között, diskuráljon velük, csillogjon, elkápráztassa őket, vagy kiváltsa ellenszenvüket.

Ivott, ez vitathatatlan tény volt. Ivott, mert élnie kellett. – Nem kevés ravaszságra volt szüksége, hogy estére lerészegedjen, hiszen semmivel sem foglalkozott.

– Itt vannak, Pedro!

De Pedro csak a játékkal törődött. Időnként új zsetonokat vett a bárpultnál, s egyúttal magába döntötte a pohár likőrjét is.

– Az asszony egy kicsit hervadt már, de a lány megteszi…

Érdekes, mindig akadt a hajón legalább egy szép lány s egy érettebb korú hölgy. Meg valamilyen különc egyén is.

– Meglátod, Joe, még képeslapot is vesznek.

És azok valóban vásároltak. Összesen tízen döntöttek úgy az utasok közül, hogy besározzák a cipőjüket a kikötőben. Egyikük mindenáron meg akarta kóstolni az itteni konyhát, de a kínainak – aki egyszerre töltötte be a szakács és a hotelportás szerepét – csak konzervje volt.

Pedro nekikeseredve játszott.

Cseresznye, citrom, szilva. Két citrom, egy szilva…

– Igen, asszonyom, francia vagyok. És minden valószínűség szerint együtt fogunk utazni. A férje? Nagyon örülök… Szép arca van, asszonyom… Joe, két whiskyt, és valami gyöngét a hölgynek…

Pedrót teljesen hatalmába kerítette a játékszenvedély. Amikor az automata elnyelte az újabb marék zsetont, máris indult a bárpulthoz.

Zsetonokért és mentolos likőrért.

Ekkor egy apró termetű, gömbölyded úr, aki az utasokkal érkezett, a készülékhez sietett.

– Pardon – morogta a gyorsan visszatérő Pedro, és félretolta.

– De…

– Most én játszom.

A gömbölyű úr zavarában nyelt egyet, hátrább lépett, s állt sorára várva. Nem is sejtette, hogy a puszta jelenléte mennyire ingerli a játékost.

Cseresznye, citrom, szilva. Két szilva, egy citrom. Két citrom, egy cseresznye.

– Tudja, asszonyom, az ilyen emberek, mint én…

A francia csak beszélt, beszélt. A másik meg játszott. A többieket pedig, az ismeretlen, alkalmatlankodó átutazókat, akik az imént jöttek és hamarosan mennek is, többé-kevésbé udvariasan kiszolgálták.

Valami zordság, elkínzottság volt Pedro tekintetében, és mindannyiszor, ha meghúzta az automata karját, a pupillája tágra nyílt, mintha egész sorsa azoktól a kis színes rajzocskáktól függött volna.

Újból oda kellett mennie a bárpulthoz zsetonokért. És egyúttal inni is egy pohárkával. De oly sietve, oly hirtelen megfordult, hogy az apró termetű úrnak éppen csak arra volt ideje, hogy a zsetonját előhalássza a zsebéből.

– Nem, uram – mondta Pedro, s megint eltolta az automatától.

– Mi-i-i?

– Azt mondtam, hogy nem. Most én játszom.

– Szeretném megjegyezni…

– Nem, nem és kész!

A tekintetében annyi indulat volt, a mozdulatában akkora tragikus elszántság, hogy a francia asztalánál ülő idősebb nő jobbnak látta, ha közbeszól:

– Gregoire… de ha egyszer az úr előbb volt itt…

És Gregoire visszakozott. De már őt is rabul ejtette a játék. Izgatottan várt a sorára. Arckifejezése olyan volt, mint egy gyermeké, akinek nem engedték meg, hogy a többiekkel együtt szaladozzon a szünetben. Feszülten figyelte a játékos minden mozdulatát, és magában számolta, hány zsetonja maradt még.

Csendesen, észrevétlenül odament a bárpulthoz.

– Adjon nekem két tízest – mondta halkan Joe-nak.

Pedro minden zsetonját elvesztette.

Cseresznye, szilva, citrom… A keze üres volt. Vajon tudatában volt-e a közelgő veszélynek? Észrevette-e ellenfele titkos manőverét? Mindenesetre Joe majdnem rákényszerítette a tekintetével, hogy újabb zsetonokat vegyen, de Pedro még inni is szeretett volna.

Hátat fordított hát a masinának, s a bárpulthoz ment. A gömbölyded úr csak erre várt, villámgyorsan cselekedett: majd kitörte már a nyavalya, annyira szerette volna kipróbálni a szerencséjét!

Pedro a szájához emelte a poharat, és abban a pillanatban egész testében összerándult; nem hitt a saját fülének, elsápadt, arca ijesztően fakóvá vált. A háta mögött felhangzott az a csörgés, melyre hetek, hónapok óta várt – a zsetonok győzelmes potyogásának hangja. Valamennyi zseton, ami összegyűlt az automata belsejében, csengve szóródott, ömlött a fateknőbe, onnan pedig, amikor az megtelt, le a padlóra.

– Ide nézz, Pauline! – rikkantotta boldogan a kis emberke.

– Három cseresznye együtt!

Pedro letette a poharat. Megfordult, s visszament az automatához. A keze, mely egyszerre olyan kemény lett, akár az acél, a gömbölyded úr vállára nehezedett. A hangja szinte vágott.

– Nem, uram!

– Mi van?

– Azt mondtam, nem!

– Csak nem azt akarja mondani, hogy nincs jogom…

– Nem, uram. Kegyeskedjék átadni nekem a helyet.

– De hát…

– Azt mondtam, menjen innen!

– Gregoire – avatkozott közbe megint Pauline –, miért ragaszkodsz ennyire hozzá?

– De hiszen nyertem! – mondta Gregoire majdnem sírva.

– Na és? Ha egyszer az úr…

– Ő játszott, én is játszottam. Ő vesztett, én nyertem!

Az, ami ezután történt, oly hirtelen játszódott le, hogy a teremben, beleértve magukat a szereplőket is, szinte mindenki megkövült. Pedro karja felemelkedett, tenyere villámgyorsan az apró emberke arcához suhant, és a csupa üveg helyiség néma terében tompán csattant egy pofon.

Egyébként Pedróból rögtön a történtek után ismét gentleman lett. Bizonytalan, fojtott hangon így szólt:

– Kérem, bocsásson meg. Nem kellett volna megütnöm. De önnek sem kellett volna így…

Úgy beszélt, mintha saját magának mondta volna, csendesen és nagyon gyorsan:

– Mert ez az én automatám, értse meg. És mert…

Nem fejezte be, sarkon fordult és elment. Hallani lehetett, ahogy a lépcsőn felmegy az emeletre, ahhoz az ajtóhoz, mely az üres szobák labirintusába nyílt…

– Fogadok, asszonyom, hogy semmit sem értett meg – mondta Labraut.

– Hát lehet itt valamit érteni?

– Ez a fickó…

– Jól mondja, valóban egy fickó!

– …egyáltalán nem úgy értettem, ahogy ön gondolja.

– Ez az alak egyszerűen faragatlan vagy őrült.

– Akkor mi itt többé-kevésbé valamennyien őrültek vagyunk. Ez az ember egy volt diktátor…

– Csakugyan?

– Annak a néhány ezer embernek a hozzátartozói, akiket lelövetett, mikor még hatalmon volt, gondolom, sokért nem adnák, ha megtudhatnák, hol található.

– De én akkor sem értem…

– Ennek nincs jelentősége, asszonyom. Teljesen mindegy, igaz, Joe? Mialatt a kollégái…

– Miféle kollégákról beszél?'

– Ezalatt azokat értem, akik Latin-Amerika különböző köztársaságaiban hosszabb-rövidebb időre magukhoz ragadták a hatalmat. Néhányan közölük – ma éppen egy ilyenről beszéltek a rádióban – Párizsban vagy New Yorkban élnek jólétben és nyugalomban. Ő pedig, itt van, s ez az egyetlen dolog, ami megmaradt neki.

– Na és akkor?

– Feltette a sorsát erre a masinára.

Ostobaság!

– Az automata a sajátja.

– Ez még nem ok… Különben is egy vendégfogadóban vagyunk…

– A szálloda is az övé. És önök zavarják.

– Ezt meg hogy érti?

– Úgy, ahogy mondom. Zavarnak bennünket.

– Igen?

– A férje meg…

– A férjem, uram, becsületes ember, és ha tudnám, hogy hol találok egy rendőrt… Mennyivel tartozunk? Menjünk innen, Gregoire.

– Az ön férje, asszonyom bankot robbantott. Csak úgy; egyszerűen elsőre, egyetlen zsetonnal…

– Na és?

– Semmi, asszonyom, semmi… Pedro nagyban játszott. És nyert. Mindenható volt, az elnökök keblükre ölelték, volt egy sereg kitüntetése… embereket akasztatott… éjjel-nappal őrség vigyázta… Nyert, és aztán mindent elvesztett. És most az automatával játszik.

– A férjem nyert vagy sem?

– Nyert, asszonyom… Megengedi? Kérem, mégsem utazom el ezzel a hajóval.

Mint mindig, a bal lábát kissé húzva a bárpulthoz ment, megitta utolsó adag whiskyjét, majd a lépcsőfeljáróhoz baktatott, hogy megnézze, mi történik odafent.