A KIKÖZÖSÍTETT

Engedte, hogy a sötétség egy pillanatra elragadja, mint valami néma lökéshullám. Hasonlított a vakrémülethez, amelyet azonban, akárcsak a félelem képességét, még valamikor a távoli múltban, kemény tinédzseréveiben elveszített.

Vadul küzdött a sötétség ellen, és sikerült is visszavernie, úgyhogy ismét felismerte maga körül az üres, megvilágított kalickát. Jobb karja megmozdult, és keze ólomnehéz volt ugyan, de kitartóan közeledett az ingzsebéhez, ahol megtalálta és megragadta az apró pasztillát. A szájába tette. A pasztilla elolvadt a nyelvén. Édes, maró, citromos íze volt, és most már volt szövetségese a sötétség ellen. Fizikai ellenállása egy csapásra megsokszorozódott.

Lebegett, csak félig érzékelte maga körül a fülkét... félig álmodott, mint akinek magas láza van, felködlött előtte, hogy Jim bácsikája épp aznap reggel látogatta meg...

 

 

Kopogtattak Bill alaposztályú szállodai szobájának ajtaján. Az idősebb férfi meg sem várta a választ, belépett. Testes volt, szürke kezeslábast viselt, csontos arca boldogtalan volt. James Rater Bailey úgy vetette le magát az egyetlen székre – Bill az ágyon feküdt –, mint egy eldobott zsák.

Bill nem moccant. Fojtogatta a száraz keserűség és magány.

- Istenem, micsoda egy hely! – nézett körül James. – Ha apád ezt megérte volna... nagyapádról nem is beszélve...

- Ebben nem lehetsz biztos – válaszolt Bill komoran. – Lehet, nagyapa azt gondolta volna, épp ilyen hely való nekem.

- Igen? Tudod te egyáltalán, hogy nézel ki, ahogy ott fekszel? William Bailey papíröltönyben, bevert orral, sebhelyes arccal, feltört kézzel? De hagyjuk, ezt már túl sokszor megtárgyaltuk. Voltam a Tanácsban.

Bill megmerevedett.

- Nem kértelek rá.

- Még hogy nem kértél! De hát a nagybátyád vagyok! Ne is törődj vele. Szóval elmentem a Tanácsba. Emlékeztettem őket, hogy azért apám unokája vagy, annak a Howard Baileynek az unokája, aki nélkül nem jött volna létre a Nyilvántartási Rendszer és ezzel az a világ, amelyben nincs háború, szegénység és bűnözés. Rendben, megszegted az Önvédelmi Szabályokat, nem is egyszer. Elárultad az osztályodat, és annyi hitelt vettél fel, amennyit a legtöbben életükben nem. De mégis tartoznak neked valamivel apa miatt...

- Az ördögbe is! – tört ki Bill. – Nem tartoznak az égvilágon semmivel. Semmivel! Ami meg ezt a kipárnázott világot illeti, ahol nem hagyják, hogy az ember fűre lépjen, mert hátha fűfoltos lesz a cipője...

- Bill, kérlek, hallgass meg.

Bill megvonta a vállát. Hirtelen megint teljesen üresnek érezte magát, még a haragja is elszállt.

- Rendben – mondta fáradtan. – Figyelek.

- Elutasítottak.

Bill ránézett az öregre, és elnevette magát. Jim súlyos, fáradt arcát eltorzította a fájdalom, úgy látszott, ez a gyerekférfi mindjárt elsírja magát.

- Bill, figyelj... Azt mondták, három lehetőséged van. Az egyik, hogy saját szabad akaratodból elmész egy Eutanázia Központba.

- Na nem! – Bill hirtelen kijózanodott. A keserűség és magány újra elárasztotta, hangját indulat fűtötte. – Ha azt akarják, hogy meghaljak, akkor fogjanak le, és saját kezükkel döfjék a vénámba az injekciót...

- Vagy Társadalmi Beilleszkedésre Képtelennek nyilváníthatnak, és elhelyeznek egy otthonban...

- Azt sem! Inkább hagynám, hogy...

- Még nem fejeztem be.

Bill farkasvigyorral nézett rá.

- Rendben, folytasd.

- Elvégezhetnél nekik egy bizonyos feladatot. Ha élve megúszod, visszahelyeznek a kasztodba. Megfelelő nyugdíjat kapsz majd, és újra kezdheted az életed.

Bill továbbra is rámeredt, aztán lassan elvigyorodott.

- Ha élve megúszom? Szóval valami veszedelmes dologról van szó? – Érezte, hogy a vigyora egyre szélesebb lesz. – Hát vannak még veszedelmes dolgok a mi biztonságos, rendes kis világunkban? Szóval ezért van rám szükségük. Miről van szó?

Jim a homlokát ráncolta.

- Ha meghallod, elmegy a kedved a nevetéstől.

- Dehogyis, biztos nevetni fogok. De csak folytasd, mondd el, miről van szó.

- Szóval... – Jim nagyon kényelmetlenül érezte magát, a hangja reszelőssé vált, és nem találta a helyét a kemény széken. – Szóval odalenn, a New Orleans-i Eutanáziai Központban egy csomó önkéntesen jelentkező holtteste eltűnt. Valaki lopja a hullákat. És amikor jönnek a rokonok, hogy kikérjék a földi maradványokat... szóval érted.

- És a Tanács mit vár tőlem? Hogy bújjak el az egyik ágy alá, és leskelődjem?

- Nem.

Jim a nadrágja zsebéből nagy nehezen előhalászott egy pasztillát.

- Odamész, mintha közönséges ügyfél lennél, de miután megkaptad a létheinjekciódat, és magadra hagytak, beveszed ezt itt. Ez az eutanatikus anyag ellenszere. A legrosszabb, ami történhet, hogy néhány percig eszméletlen vagy félig eszméletlen leszel. Aztán gyorsan visszatérnek majd a normális testfunkcióid...

Az álomból felderengő szavak lelassultak, elnyúló, értelmetlen hangokká váltak. A szállodai szoba képe kaleidoszkópként forgott előtte, színes formákra töredezett szét. Visszaemlékezett a pasztilla citromos ízére, és érezte, hogy valami megragadja és elrepíti, át valami hatalmas, elképzelhetetlen idő- vagy térbeli távolságon...

Fehérségbe. Téli hó fehérségébe...

 

 

Porhó volt, jó huszonöt centi vastagon borította a sima lejtőt. Sítalpa megremegett, nekicsapódott a cipője talpának. Végigpillantott az egyenletes lejtőn a megtörő domboldalra, a norvégiai fenyők sorára.

Anghelm Ledgeben volt, ahova síelni járt, mielőtt vissza kellett volna szolgáltatnia a parkbelépőjét. Csak kék eget és vakító napsütést látott maga körül, és aztán megpillantott egy repülő fekete pontot, amely egy másodpercre eltakarta a ragyogó napot, majd eltűnt.

Fázni kezdett – nem, inkább úgy érezte, kiürült, meggyengült, megrabolták, mintha elvettek volna tőle valamit, ami legbensőbb lényéhez tartozott, a véréhez, a csontjaihoz. Megfordult, valami a lejtő aljára vonzotta a pillantását.

Valami elmosódott, fekete árnyék gubbasztott ott, amit elvakított a nap. Akkora volt, mint egy ember, de formája hollóra emlékeztetett, és Baileynek az volt a benyomása, hogy jóllakott azzal, amit összelopkodott. Elnehezült, nem tudott felszállni, ott bukdácsolt a lejtőn, és Billre újra rátört a rémület és az az érzés, hogy megrabolták.

Megfordult a botja körül, és arrafelé száguldott. Az árny a fenyők felé igyekezett, és úgy látszott, nagyon lassan halad, Bill meg erőlködött, de annyira elgyengült, hogy alig haladt.

De azért lassan csak utolérte. A valami már az erdőszélen volt, bement a fák közé. Bill már csak húsz- vagy harminclábnyira volt mögötte, de két sötét fatörzs között hirtelen félelmetes, ragyogó kapu nyílt meg előtte, amely még a napsütötte hónál is jobban vakított.

Ösztönösen fékezett, a fényesség megriasztotta.

A sötét árny tovább-bukdácsolt, a kapu felé vonszolta lopott terhét, és átment rajta. Eltűnt az ijesztő, lángoló ragyogásban. Miután eltűnt, Bill körül csak nőtt az üresség, és fogyott a bátorsága. A kapu túl fényes volt, ő pedig túl fáradt... nem akarta követni az árnyat. Csak el akarta engedni magát a mindent elárasztó ürességben... ami végül is maga a halál. Igen, ez volna a legkönnyebb, egyszerűen meghalni és hagyni, hogy a fekete valami menjen, ahova akar, és elfordulni a szörnyű kaputól. Feladni...

De képtelen volt rá. Egész életében munkált benne valami makacsság, amely a születése biztosította csúcsokról egész a kétségbeesés kútjáig hajtotta, ahol végül is elfogadta Jim bácsikájától a kis fehér pasztillát. Mindig a vesztésre állóra fogadott, szél ellen vitorlázott, és most sem volt hajlandó feladni.

Az üresség lehúzta, megremegett félelmében a borzalmas fényesség előtt. De azért kitartóan tovább-bukdácsolt. A fényesség szétnyílt előtte, és ő zuhant... végtelen hosszú ideig zuhant lefelé a sötét űrön át...

Fojtogatta az iszonyat. Mert a sötétséget, amely körülvette, nem úgy érzékelte, mint a fény hiányát, hanem mintha megvakult volna. Képtelen volna elviselni a vakságot! Ismét hevesen fellángolt benne az a vad életösztön, amely a fény felé kergette. Igenis látni fog! Vakon, őrjöngve bámult maga elé, és az őrjöngés fehér lángot vetett bensejében, kicsapott – és ő halványan látni kezdett.

Zuhant... végtelen hosszú ideig zuhant... határtalan térben, amely áttetsző, felfoghatatlan füstszínű síkokra oszlott, és azok a legváltozatosabb szögekben metszették egymást. A bensejéből áradó fény csak annyi volt, mint egyetlen pislákoló gyertya lángja egy egész éjsötét földrészen, de ösztönösen érezte, hogy ami körülveszi, az a végtelen, és az ő útja is végtelen. Itt nem volt sem idő, sem tér. Illetve egyszerre létezett a nem idő és az örökkévalóság, a nem űr és a végtelenség... Itt nincsenek határok. Lehet, hogy még akkor is zuhanni fog, ha a valódi világegyetem, a nap és a csillagok már porrá hullottak szét.

Véget kell vetnie a zuhanásnak! Kényszerítette magát.

Az a része, melyet elraboltak tőle, ebben a végtelen labirintusban tűnt el, és volt valamilyen úticélja. Követheti oda, ahova ment – csak látna!

Akaratát megfeszítve erőt és fényességet adott apró belső gyertyájának. És eszébe jutott egy régi gyerekdal egyik sora: „Odaérhetek gyertyagyújtásra?...”

...Fénye megerősödött. A halvány izzás jobban megvilágította a szürke, füstszerű síkokat. És váratlanul visszatükröződött valami, ami leginkább halványan csillogó pornyomra emlékeztetett, és nem arra vezetett, amerre ő zuhant. A nyom felé fordult, és a tükröződés erősebb lett. Kényszerítette magát, hogy kövesse – sikerült. Hirtelen újabb fénykört pillantott meg maga előtt, diadalmasan áttört rajta, érezte, hogy véget ér a végtelen zuhanás, újra valódi térben és időben mozog...

 

 

Harsogó hangok vették körül, valami sportesemény üvöltöző közönsége. Mély, éles fájdalmat érzett a mellkasában. A feje felett szokatlanul fehéren és hevesen ragyogott a nap. A levegőben két furcsa alak küzdött egymással. Olyanok voltak, mint ember nagyságú harci kakasok, ezüstös fényű sarkantyút viseltek. De nem tudta tisztán kivenni a képet, mintha a szürke síkok még mindig eltorzítanák a látását. Látta, hogy az egyik harcos csapkodó szárnyakkal a földre zuhant.

Megpróbált végignézni magán, ahogy feküdt. Ez a széles, barnás mellkas csak az övé lehet, de teljesen ismeretlennek tűnik. Egy összecsukott szárnyú férfi hajolt fölé. A szegycsontja alól lassan kihúzott egy nagy, fényes injekciós tűt.

Bill ösztönösen megragadta a tűt, és megpróbálta megakadályozni, hogy a másik beledöfje. De valami lefogta a karját. A tű végre kikerült belőle, a férfiarc eltávolodott, és Bill meglátta, hogy a kezét fémbilincsek fogják össze, amelyeket széles övéhez erősítettek. A bokája is össze volt láncolva, valami kemény deszkaféleségen feküdt, amely negyvenöt fokos szöget zárt be az aszfalttal.

Az egyik harcos most közvetlenül előtte hevert. A másik fölötte lebegett, kimeresztette éles, hosszú fémsarkantyúját, készült a halálos csapásra.

- Szállj fel! Szállj fel! – kiáltotta a tömeg az elesett alaknak, de az teljesen kába volt.

- Hát akkor rajta... – motyogta valaki Bill feje mögött. – Rajta, duLein!

Az utolsó szavak parancsként csattantak Bill fülében. A következő pillanatban már nem figyelte a harcoló alakokat, hiszen az egyik ő maga volt.

Ott feküdt az aszfalton kiterjesztett szárnnyal, és felnézett a halálos csapásra készülő ellenségre. Nem tudott világosan gondolkozni, szédelgett, mintha fejbe verték volna.

...De a reflexei remekül működtek. Húsz éven át űzte az engedélyezett és betiltott sportokat, és hiába volt kivert kutya a saját népe között, tudott védekezni. Ösztönösen oldalra gurult, el a támadó sarkantyúktól.

És felsikoltott.

A sikoly ösztönösen tört ki belőle – ahogy fordult, teljes testsúlyával nehezedett érzékeny bal szárnyára, és ettől úgy érezte, kés hasít a hátába és vállába.

A neki szánt fémsarkantyúk szikrát hányva csapódtak az aszfaltnak azon a helyen, ahol az előbb még Bill feküdt. Ellenfele nyögve rogyott le, és a lábát markolta, úgy látszik, eltört.

Billt még mindig az ösztönei irányították, mintha bekapcsolták volna a vészvezérlést. Gondolkodás nélkül feltápászkodott, és rohanni kezdett.

Vakon futott a tömött lelátó felé. A tömeg szétvált előtte. Meglátta a kőépületek közötti utcákat, az öt-tíz emelet magas házakat. Még mindig ösztönösen rohant az emberfolyosóban, és befordult a legközelebbi sarkon.

A tömeg zaja egyre halkult mögötte, hamarosan nem hallott már semmit. Szinte elúsztak mellette az épületek sziklaszerű falai, ahogy először jobbra fordult egy keresztutcán, aztán balra. El akart tévedni, és remélte, ezzel az üldözői elől is sikerül megmenekülnie.

Látása lassan élesebbé vált. Az épületek fala mintha szürke sziklából lett volna. Az utca szintjén nem volt rajtuk semmilyen nyílás, sem ajtó, sem ablak. Csak két-három emelet magasságban törték meg nyílások a falat, méghozzá üvegezetlen nyílások. Egyedül ezek utaltak arra, hogy az utakat nem tömör sziklatömbök szegélyezik.

Ismét befordult és megtántorodott. Alig maradt jártányi ereje.

A kereszteződésben nekitámaszkodott egy napsütötte falnak, és hátranézett. Nem volt mögötte senki, egyáltalán senkit és semmit nem látott, amióta elrohant a tömegből a harc elől. Itt biztonságban pihenhet egy darabig. De még ha nem biztonságos is ez a hely, akkor is pihennie kell... vagy itt fog összerogyni.

Furcsa, hogy nem a tüdeje nem bírta tovább, hanem a lába – rendes körülmények között épp az ellenkezője történt volna. Még csak nem is lihegett, mellkasa olyan lassan emelkedett és süllyedt, mintha egy karosszékben ülve olvasgatna. A lába viszont rettenetesen remegett, a térde össze akart csuklani, mintha egyáltalán nem lennének lábizmai.

Lenézett a lábára. Vékony és barna volt, majdnem eltűnt hatalmas szárnyai árnyékában. Ahogy eszébe jutott a szárnya, újra érezte a tompa fájdalmat a bal oldaliban, amire ránehezedett. Azt is észrevette, milyen magasan van ennek a testnek a súlypontja – a szárnyak, az erős váll, az öblös mellkas, és ennek az egésznek a súlyát a vékony, reszketeg lábak viselik. Megborzongott, hirtelen észrevette, hogy csak egy sort van rajta, és hűvös volt itt a magas épületek közt.

- Kath-ang! Kathang duLe-in!...

Halk, szomorú hang, mint egy vad madár kiáltása, két ismétlődő szó. Magasan a feje felett szólalt meg.

Felnézett. Az apró alak, mely hatalmas, szürke szárnyakon lebegett, világosan kirajzolódott a kék, felhőtlen égen a magas épületek közötti ragyogó keskeny sávban. Vagy száz láb magasan keringhetett.

- Kathang duLe-in!

Bill ösztönösen újra futásnak eredt, a következő sarkon befordult két újabb épületsor közé. Támolyogva megkapaszkodott a legközelebbi falban, felnézett, de csak felhőtlen eget látott.

Egy pillanatra megkönnyebbült, hogy megmenekült. Aztán az alak nagy hirtelen ismét megjelent, és közvetlenül előtte bukott le.

Bill ellökte magát a faltól, és megpróbált továbbrohanni, de térde az első lépésnél megbicsaklott. Újra a falba kapaszkodott hát, és harcra készen felemelte a karját.

A repülő alak ügyesen manőverezett az épületek közötti szűk résben, és talán három yardnyira Billtől ért földet. Az utolsó pillanatban megfordult, hogy lábbal lefelé érkezzék. Első pillantásra olyan volt, mintha nem lenne karja, Bill csak a hatalmas kiterjesztett, galambszürke szárnyakat látta, amelyek olyan szélesek voltak, mint az utca. A tollak még a lény vállát is beborították. A lába meg olyan volt, mint az övé, de még rövidebb és törékenyebb. Látszott rajta, hogy nő, a szárnyai kivételével egész testét szorosan rásimuló, ezüstös-fémes kezeslábas fedte. Széles fekete övéről medalionok lógtak le.

A szárnyas alak hatalmas szemmel bámult rá. Jó másfél fejjel alacsonyabb volt Billnél – és hirtelen a hiányzó karok rejtélye is megoldódott. A két meztelen végtag előbújt a szárnyak középvonalából. Repülés közben nyilván a karját is együtt mozgatta a szárnyával.

Figyelte, hogy a lény lassan összecsukja szárnyait a hátán.

- Kathang! – A hangja dallamos volt és mély, de érződött rajta a feszültség. – Mi történt veled? Igazán nem rohangálhatsz így az utcákon! A Cadda Noyer pillanatokon belül utánad küldi az embereit!

Bill erősen bámulta. Végre tisztán látta fejét és testét. Keskeny arca napbarnított volt, hatalmas szeme sötétbarna. Emberi mércével nem volt szép, de abban a pillanatban, hogy átfutott rajta ez a gondolat, érezte, hogy a teste tiltakozik. Lehet, hogy emberi elméje nem tartja vonzónak ezt a nőt, de szárnyas teste annál inkább. Furcsa kettős gondolat volt, szellemi és testi lénye egyszerre küldött ellentétes üzeneteket a tudatának.

- Kathang – mondta a nő újra, és megindult felé.

Bill ösztönösen hátralépett, a nő meg megállt, és oldalt hajtotta a fejét.

- Mi baj van, Kathang? – kérdezte. – Mi történt veled?

- Nem vagyok Kathang – válaszolt Bill gondolkodás nélkül, és megdöbbenésében elnémult, amikor meghallotta a mély, rekedt basszus hangot, amely megremegtette a mellkasát.

- Nem? – A nő elhallgatott. Összehúzta a szemét. – Kathang, elvesztetted az eszedet? Ott voltam! Láttam, hogy előkészítettek a transzferhez, amikor a harcos, akire fogadtál, lebukott... – Elhallgatott, és összehúzott szemmel nézett rá. – Engem sem ismersz?

- Nem – válaszolt Bill rekedten.

- Csak a transzferinjekció lehetett – mondta a nő. – Valami elmebeli reakció... Nem emlékszel? Anvra vagyok, Anvra Mons/Borroh. Vízmérnök, szerződéses társad! Kathang! Hát semmire sem emlékszel?

Bill megrázta a fejét.

- Az én nevem Bai... Bai... – Az idegen formájú ajak és nyelv megbotlott a szavakon, amelyeket még sohasem ejtett ki. – Én Williammm Bai... – Ezek az ajkak nem tudták megformálni neve utolsó szótagját.

- Ez aztán az alapos reakció. – És Anvra Mons/Borroh gyorsan előrelépett, még mielőtt Bill reszkető lábbal újra meghátrálhatott volna. Megragadta a karját. – De ne is törődj vele. Továbbra is érvényes önként vállalt kötelezettségem. Majd valahova elrejtelek, és a saját Vízmérnök Sasfészkemben kérek ideiglenes társmenedéket a számodra. Látod, mire vezet, hogy eljátszottad Testvériségi jogaidat? Még a tiszta halál lehetősége sem maradt meg. Gyerünk. A Cadda Noyer valószínűleg már a nyomodban van. Két utcával odébb van egy katapult.

Bill feladta. Teljesen kimerült, lába reszketett. Hagyta, hogy Anvra vezesse a sarokig, aztán a következő keresztutcán jobbra.

Ez az új utca rövid volt, Y alakban végződött, és két nyílt térre vezetett. A környező épületek nem voltak magasabbak háromemeletesnél, úgyhogy itt a szokásos árnyék helyett keskeny, fehér csíkban ragyogott a napfény az aszfalton. Bill és Anvra félúton volt a bejárathoz, amikor két árnyékot láttak átszállni a napfénycsíkon.

Anvra megállt és felnézett. Bill gépiesen követte a példáját. A fejük fölött két alak lebegett, férfiak voltak, vörös, fekete és narancsszín kockás kezeslábast viseltek.

- Hát máris! – kiáltott fel Anvra. – Cadda Noyer! Rohanjunk!

Megindult az utcán, és maga után húzta Billt. A férfi most gyorsabban haladt, a rövid pihenő és a séta kicsit ellazította a lábizmait. Még mindig gyenge volt, de már nem érezte a kimerültség éles fájdalmát.

Bill kocogott, és már csak néhány yardnyira volt az utca végén lévő elágazástól. A jobb oldali kijárat kis kerek térre vezetett, melynek közepén egy különös szerkezet állt, negyvenöt fokos szögben emelkedett felfelé, az alján pedig egy kis, vízszintes emelvény. Az utca másik végén széles négyszögletes tér, ahol sokan sétáltak összecsukott szárnnyal, míg mások a levegőben szálltak. Bill ösztönösen a nagyobb, zsúfolt tér felé indult, de Anvra megragadta a karját, és maga után húzta az elhagyatott, kerek kis térre, a fura szerkezethez.

Bill kirántotta a karját. Újra tudott gondolkodni. Nem látta semmi értelmét, hogy a kis térre menjenek, ahol nyilván elkapja őket a két repülő alak. Ha tényleg ellenségek, olyan helyen akar velük találkozni, ahol van lehetőség kitérni és elfutni előlük, és ahol a többiek jelenléte óvatossá teszi vagy lelassítja az üldözőit. A nagyobb tér felé rohant, Anvra meg kiabált utána.

A nő szorosan a nyomában volt, de Bill kezdeti előnyét nem tudta behozni. Amikor azonban a férfi kijutott a térre, érezte, hogy gyenge és fáradt a lába. Megállt. A maradék erejét tartalékolnia kell a harcra, ha eljön az ideje.

De nyilvánvaló, hogy a harc nem marad el. A járókelők szemmel láthatóan nem akartak beleavatkozni a dologba, hátrahúzódtak, és kört alkottak. Anvra áttört a körön, megállt, és olyan hangosan és élesen fütyült, hogy Bill egy pillanatra szinte megsiketült. Csengett a füle.

- Vízmérnökök! – hallotta a csengésen át tompán az asszony kiáltását, aki körbefordult, és sorban végignézett mindenkin a tömegben. – Vízmérnökök...

Újra fütyült, de a térről nem érkezett válasz a kétségbeesett hívásra. Bill fölött árnyék moccant, és amikor felnézett, megpillantotta két üldözőjét. Most már közelebb voltak, háromszínű kockás kezeslábasukban bohócokra emlékeztettek. De mindkettő széles mellkasú hím volt, majdnem akkorák, mint Bill. Nem viseltek éles, ragyogó fémsarkantyút, hanem sötét fából készült fabunkókat a sarkantyúk helyén, amelyek egy hüvelyk átmérőjűek voltak, és jó nyolc hüvelyk hosszúak.

A bunkók ártalmatlannak tűntek a sarkantyúkkal összehasonlítva, de ha így volna, a támadók nyilván nem így fegyverkeztek volna fel. Bill megfeszült, várta a felülről érkező első támadást.

Hihetetlenül gyorsan csaptak le rá. A két vadász már rajta is volt, az egyik egy hajszállal a másik után, ahogy a sólyom csap le a nyúlra. Anvra pedig kiterjesztette a szárnyát, felszállt, és bátran megpróbálta visszatartani őket.

- Szállj fel, Kathang! – kiáltotta. – Szállj fel...

A nő kicsi volt és könnyű, mégis alig-alig tudott felemelkedni a vízszintes felületről, de azért már fél embermagasságnyira a levegőben volt, amikor összeütközött az első támadóval. A férfi feléje csapott – nem a fényes fabunkóval, hanem egyik szárnyával. A két szárny olyan hanggal csattant össze, mint az üstdobé. Anvra hátratántorodott, és a földre zuhant.

Nem tudott tovább harcolni, de legalább elvonta az egyik támadó figyelmét. A második lecsapott Billre, bunkóival fejét és mellkasát célozta meg. Bill dühbe gurult.

- Szállj fel! Szállj fel! – kiáltozta a tömeg, de Bill nem törődött velük.

Ehelyett lebukott, kitért a bunkók elől, aztán gyorsan felpattant, megragadta a támadó szárnyának csücskét, és teljes erejéből belekapaszkodott.

A támadó fájdalmas kiáltással zuhant le. Ösztönösen csapkodott azzal a szárnyával, amelyet Bill nem ragadott meg. A másik mereven lógott, félig kirántva a helyéből. Billnek eszébe jutott, milyen volt, amikor a szárnyára gurult, és egy pillanatra szánalmat érzett ellenfele iránt, akinek pokoli kínokat kellett okozzon a megrándított szárny. Aztán eszébe jutott az első támadó, de hiába nézett körül, sehol nem látta.

Ösztönösen lebukott, és ezzel valószínűleg az életét mentette meg. Hatalmas kettős kalapács csapott le a tarkójára, koponyáját is érintve, és ő félájultan rogyott le. Négykézlábra állt, szédülve felnézett és látta, hogy az első támadó még mindig a levegőben van, és újabb csapásra készül.

Bill megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a látását, és a jelenet így már nem tűnt olyan valószínűtlennek. Támadója mindent eltakarva hajolt fölé. Bill összeszedte erejét az utolsó mozdulathoz, a megfelelő ideig várt, aztán kezével és lábával hirtelen elrugaszkodva felpattant.

Kikerülte a bunkókat, teste keményen nekicsapódott a támadó testének, úgyhogy ellenfele egyik csapkodó szárnya a földbe ütközött, és mindketten lezuhantak. Bill a szárnyas férfi fölé került, és karateütéssel lecsapott a tenyere élével.

A nyak és a kulcscsont közti pontra célzott, de elvétette, és kezével a másik bordáit találta el. Belenyilallt a fájdalom, mintha eltörte volna a karját.

Döbbenten nézett le a kezére, ahogy eltávolodott a támadójától. Csak három ujja és elfordított hüvelykujja volt. A kisujja természetellenes szögben hajolt meg, a kéz is összenyomódott, és amikor megpróbálta a többi ujját megmozdítani, éles fájdalmat érzett, Eszébe jutott a támadója, és gyorsan megfordult. De már nem kellett tovább harcolnia.

A férfi, akire lecsapott a karateütéssel, az, aki az előbb földre lökte Anvrát, a hátán feküdt összehajtott szárnyain, és reszketett. Mellkasának egész jobb oldala behorpadt, mintha kalapácsütés érte volna. Szája szélén véres hab, tekintete üveges.

Bill a haldoklóra meg saját sérült kezére meredt, és megpróbált felállni. Hát miből van ezeknek az embereknek a teste, hogy ilyen törékeny? Aztán eszébe jutottak a földi madarak...

- Csontok – dadogta – üreges csontok...

Felemelkedett, és tett egy lépést haldokló ellensége felé, mert látni akarta, hogy valóban így van-e, de az első lépés után az egész tér meglódult, mintha körhintán ülne, és a következő pillanatban már azt érzékelte, hogy a földön hever, és Anvra arcát látja, aki félig kiterjesztett szárnnyal kuporog mellette. A másik oldalán meg egy magas, szárnyas férfi állt, tiszta feketében, ráncos arccal. Olyan volt, mint valami sötét angyal.

- ...fogadott az egyik harcosra – mondta Anvra, és felnézett a fekete ruhás férfira –, és a harcos, akire fogadott, földre kényszerült. Így aztán előkészítették Kathangot a transzferhez. De ezután kitért a halálos csapás elől, és a másik harcos a földre zuhant. A másik harcos nem volt képes felemelkedni, Kathang viszont igen, tehát ő lett a győztes, csakhogy annak a harcosnak a testében volt, akire fogadott, és aztán Kathang elrohant.

- Úrnő, a test, amelyet visel, ennek ellenére a Cadda Noyer tulajdona – mondta a fekete ruhás férfi mély, öreges hangon. – Az ő harcosuk teste.

- Legyőzött test volt – amíg meg nem mentette, holttest!

- Ez nem képezi ennek a vitának tárgyát – rázta meg a fejét a magas férfi. – A döntés az Elektorok teljes bizottságának kezében van. Majd kitűzzük a tárgyalás időpontját. Addig pedig...

Lenézett Billre.

- Kathang duLein – mondta mély, kissé rekedtes hangján – a Cadda Noyer további kísérleteket fog tenni, hogy visszaszerezze a testet, amelyben, most lakozol. Én mint Elektor nem nyújthatok neked védelmet. Sasfészektestvéreid védelmébe ajánlak.

- Már nincsenek – vágott közbe Anvra gyorsan. – A Fizikusokban eljátszotta testvériségi jogait. De én Vízmérnök vagyok, és időszakos társmenedéket nyújthatok neki egyik Sasfészkünkben.

- Akkor pedig, duLein – mondta a magas férfi –, szerződéses társad, az itt álló Anvra Mons/Borroh úrnő védelmébe ajánllak.

Elfordult, és feltűnt mögötte két férfi, akik ugyanolyan fekete-ezüst ruhát viseltek, mint Anvra.

- Segíthetünk, nővérünk? – kérdezte az egyik.

- Hol voltatok, amikor fütyültem? – kezdte Anvra élesen, de gyorsan erőt vett magán. – Bocsássatok meg, fivéreim, még mindig zaklatott vagyok a küzdelem miatt. Segítsetek, hogy elvigyük a legközelebbi Sasfészkünkbe. Egyedül nem bírom el. Fejbe verték és...

Anvra hangja és minden más is hirtelen eltávolodott a semmiben.

 

 

Lassan ébredezett az álomból, amelyben még mindig az alaposztályú szállodában volt. Újra érezte a keserű, megszokott magányt, mint valami erős festéket, amely nemcsak a bőrét fogta meg, hanem az alatta lévő húst, sőt még a csontjait is. Közömbösen bámulta a mennyezetet, és fel sem tűnt, hogy nem vakolat, hanem meztelen szürke szikla.

A szó legszorosabb értelmében a társadalom számkivetettje volt.

Arra gondolt, hogy ennél mélyebbre már nem zuhanhat. Végkimerülésig harcolt a társadalom gépezete ellen, amely erőnek erejével skatulyába akarta szorítani. És végül nem győzött. De nem is veszített, csak most sikerült beszorítaniuk abba a sarokba, ahonnan a halál az egyetlen kiút.

Kiszáradt, teljesen üresnek érezte magát, és már azt sem bánta, hogy meg kell halnia. Azért vált minden porrá és hamuvá a szájában, mert úgy kell meghalnia, hogy soha nem lelt barátra, nem volt egyetlen ember sem, akivel közösséget érezhetett volna. Mindazon csapások közül, amelyeket világa rámért, hogy megtörje, ez volt a legfájdalmasabb. Egyedül... egyedül...

Idővel zavarni kezdte a sziklából fűrészelt mennyezet. Ez valahogy nem tűnt rendjénvalónak, még egy alaposztályú szállodában sem. Nem illett a rendszerbe. Hunyorgott, és megpróbálta jobb kezével megdörzsölni a szemét, hogy elűzze a káprázatot.

De a jobb keze szokatlanul nehéz volt. Nagy nehezen a szeme elé emelte – és ahol a csuklójának és kézfejének kellett volna lennie, valamilyen durva fehér pólyát látott, amit átitathattak valamivel, mert kemény volt, mint a beton.

Ekkor eszébe jutott a harc a két férfival, és fél könyékre támaszkodott, hogy körülnézzen.

Valami ágyfélében feküdt egy különös szobában. Félkör alakú volt, és az egyenes oldala teljes egészében nyitott volt.

Bill az égre látott. A szobában volt néhány bútor, többek között támlátlan karosszékek, és a falakon furcsa fekete-ezüst tárgyak, amelyek leginkább vízcsapra emlékeztettek. Sehol nem látott ajtót.

Az ágy a fal mellett állt, végével a nyitott fal felé, szinte kilógott rajta. Bill megfordult, hogy kinézzen...

...és sebesült kezével ugyanolyan erősen kapaszkodott az ágyba, mint az éppel. Majdnem kizuhant a semmibe.

A nyílást semmiféle korlát nem zárta el. Lebámult a több száz lábnyi mélységbe, a játék házakra, amelyek tengerként borítottak el mindent egész a látóhatárig. Ebből az épülettengerből egymástól vagy negyedmérföldnyire tornyok emelkedtek ki – megértette, hogy a szoba, ahol fekszik, szintén egy ilyen toronyban van.

Fantasztikus volt ez az elképesztő, rémálombeli táj. Ha azok a lenti épületek, amelyek között menekült...

Halk kattanást hallott, és visszafordult a szoba felé.

Az ajtó nélküli falon ajtó nyílt. Anvra Mons/Borroh lépett be. Az ajtó becsukódott mögötte; és megint láthatatlanná vált. Az asszony megállt az ágy belső végénél és lenézett rá.

- Korán felébredtél – mondta. A hangja majdnem hideg volt, eltűnt belőle az aggodalom, ami átmelegítette, amikor megszólította és figyelmeztette a Cadda Noyerre odalenn a szűk utcában. Billnek semmi oka nem volt rá, hogy melegséget várjon tőle, de ahogy ismét elutasították, fájdalmasan belenyilallt a régi magányérzet.

- Kathang nem tért volna ilyen gyorsan magához az altatásból – tette hozzá az asszony elgondolkozva, szinte csak magának. – Újabb különbség.

- Tehát tudod, hogy én nem ez a Kathang vagyok? – És Bill kíváncsian nézett fel rá.

- Semmit sem tudok! – Az asszony hangja éles volt. – Csak azt, hogy Kathang szerződéses társam volt, és hogy önként vállalt kötelezettségem veled szemben is érvényes, amíg nincs bizonyítékom, hogy te valaki más vagy.

- Nincs szükség bizonyítékokra – mondta a férfi tompán. – Én nem a te Kathangod vagyok.

- Lehetnél Kathang, aki megőrült. – És lenézett rá hatalmas, ragyogó szemével. – Mit mondasz, ki vagy?

- A nevem Bill Bai... – De most sem tudta születésekor kapott neve utolsó szótagját kimondani. – És nem tudom, hogy kerültem hogyishívják... Kathang testébe. Ahonnan én jövök, nincsenek szárnyaink. Csak egy feladatot kellett végrehajtanom...

És elmondott neki mindent, amire emlékezett. Az asszony figyelmesen, némán hallgatta, és amikor befejezte, bólintott.

- Igen – mondta –, ugyanezt állítottad kábulatban is.

Elfordult tőle, és odasétált a falhoz, amely megnyílt előtte. A nyíláson át kiszólt a másik helyiségbe, amelynek mintha nem lett volna ablaka, csak mesterséges megvilágítása.

- Uraim – mondta –, szíveskednétek bejönni?

Hívására két szárnyas férfi lépett be. Az egyik apró termetű volt, sötét hajú, összeaszott, formátlan jobb szárnya nyilvánvalóan használhatatlan. Bill látása újra elmosódottá vált, ahogy a szárnyas férfira nézett. De észrevette, hogy a többieket, a szobát továbbra is tisztán látja. Csak a kis ember arcvonásai és körvonalai váltak elmosódottá, és úgy is maradtak. Bill magasabb látogatójára pillantott. Ugyanakkora volt, mint az a test, amelyet Bill foglalt el. Mindkét újonnan jött szűk, sötétvörös ruhát viselt, a szív fölött sárga rombusszal.

- Úrnő – kezdte a kisebb, és meghajolt Anvra felé –, bemutathatom a 84-es Sasfészek Mesterét? Jax duHorrel Mesterfizikus.

- Vízmérnök úrnő... – hajtott fejet a nagydarab férfi Anvra előtt.

- Uram. – És válaszul Anvra is meghajtotta a fejét. – Nem ülnétek le?

Mindketten felemeltek egy-egy támlátlan széket és Bill ágya mellé tették. Leültek és rábámultak. Anvra állva maradt.

- Kathang – kezdte a kisebb, a nyomorék szárnyú, és gyengéden Bill bal karjára tette a kezét, amely közelebb esett hozzá. – Nem ismersz meg? Sasfészektestvérek vagyunk. Hát nem emlékszel rám, Etam duRelre? És Jaxra, Sasfészek Mesterünkre? Jax...

- Nem Sasfészektestvérünk, Fivérem – mondta a Jax duHorrelnek nevezett férfi komoran. – Nem az többé! Erről ne feledkezz meg, Etam!

Anvrához fordult.

- Jobb szerződéses társat kívánnék neked, úrnő – mondta.

- Köszönöm – válaszolt az asszony hidegen. – Hallottad az intercomon, mit állított magáról?

Jax bólintott.

- Nyilvánvaló, hogy az Elátkozottak Bolygójáról képzelődik – mondta a Fizikusok Sasfészek Mestere. – Valós világ, még ha több száz fényévnyire van is. Ott senkinek sincs szárnya, úgy csúsznak-másznak a bolygó felszínén, ahogy állítja... Mint a nyomorékok, rabszolgák, elítélt gonosztevők. Barbárok. Az olyan gyenge ember, mint Kathang, éppen ilyen fajta önkínzó képzelgés rabjává válhat, ha megőrül.

- Uram! – Anvra hangja éles volt. – A duLein név tiszteletre méltó. Szerződéses társamról beszélsz – mindkettőnk jelenlétében!

- Bocsánatodat kérem, úrnő – mondta Jax mereven. – De nem érvényes önként vállalt kötelezettséged egy olyan férfival szemben, akiről azt hiszed, nem köt hozzá szerződés.

- Amíg nincs bizonyítékom – felelt Anvra –, érvényes önként vállalt kötelezettségem. Mi, asszonyok, nem dobjuk el oly könnyen szerződéses kötelezettségünket, mint egyes férfiak a testvériségi kötelezettségekét.

- Úrnő – merevedett meg Jax –, én Sasfészek Mester vagyok!

- És ugyanakkor vendég vagy egy Sasfészekben, amely nem a sajátod, és amelyben én Nővér vagyok! – vágott vissza Anvra.

Dühösen meredtek egymásra, Anvra félig kiterjesztette a szárnyát, és Bill, aki végre megtalálta a hangját, beleavatkozott a beszélgetésbe.

- Várjatok csak egy pillanatig! – mondta. – Hogy is volt ez? Szóval tudod, hogy honnan jöttem? De hát akkor azt is tudnotok kell, hogy én nem vagyok ez a Kathang!

Anvra szárnyai összecsukódtak, és akárcsak a két férfi, Bill felé fordult.

- Kathang... – És Etam duRel gyöngéden megveregette Bill karját. Elmosódott arca Bill fölé hajolt, és a hangja is elmosódott volt, de azért Bill megértette. – Nem emlékszel? Hát nem emlékszel, hogy te meg én együtt dolgoztunk a Kapuszerkezeten? Emlékezz vissza, hogy más világokra is nyitottunk Kapukat, nemcsak az Elátkozottak Bolygójára. Nem emlékszel, volt egy világ, amelyet teljes egészében sekély óceán borított, és az ottani vízilények teste teljesen áttetsző...

- Mi értelme egy őrültnek magyarázni, Etam? – morgott Jax. – Visszahúzódott a fantáziavilágába, és csak akkor tudna visszaemlékezni arra, amiről beszélsz, ha feladná a kényszerképzeteit. Gyógyíthatatlan. Csendesen el kéne altatni...

- Neked nincs jogod ilyen döntést hozni, Sasfészek Mester – szólt közbe Anvra. – Amikor eladta a jogát, amely biztosította számára a Fizikusok védelmét, ti is elveszítettétek a jogotokat, hogy ítélkezzetek fölötte.

Jax ferdén nézett fel rá.

- Igen, ha valóban Kathang... Én egyébként azt hiszem, igen – mondta Jax. – Ugye azért hívtál ide bennünket, mert azt hiszed, valóban az Elátkozottak Bolygójáról való? Így van?

- Nem hiszek és nem hitetlenkedem – válaszolt Anvra mereven. – Vízmérnök vagyok, nem Fizikus.

- Miért – vágott közbe Etam –, miért kételkedsz abban, hogy ő Kathang, úrnő?

- A viselkedése miatt – fordult Anvra az alacsonyabbik férfihoz. – Olyasmiket csinált, amikről én mint Kathang szerződéses társa, tudom, hogy egyáltalán nem jellemzőek rá. Ezek olyasmik, amiket csak egy szerződéses társ vesz észre. Kathang például nem volt gyáva, legalábbis nem annyira, hogy le kellett volna vágni a szárnyait és a csatornákba száműzni. De voltak nála jóval bátrabb férfiak... – És gyors, figyelmeztető pillantást vetett Jaxra. – Igen, Sasfészek Mester – változtatott hirtelen témát –, azért beszélhetek így Kathangról, mert önként vállalt kötelezettségem még mindig érvényes... Azért, mert a Testvériség megszakadt, a jelenlétemben még nem... Őszintén megvallom, hogy vannak bátrabb emberek, mint Kathang duLein, még akkor is, ha ő az utolsó, aki ezt a tiszteletre méltó ősi nevet viseli... De ez az ember, akit segítettem a Cadda Noyer ellen, a bátrak közé tartozik. És vannak még más dolgok is. Olyanok, amilyenek nem tartoznak rád.

Jax hirtelen felállt.

- Csak ennyit akartál mondani vagy mutatni? – kérdezte Anvrától. – Azért tetetted meg velünk ezt a hosszú utat, mert úgy véled, Kathang bátrabban viselkedik, mint szokott, meg más apróságok miatt, amikről úgy döntöttél, nem vagy hajlandó beszélni?

- De hát gondolj bele, mit csinált! – csattant fel Anvra. Felborzolt szárnnyal meredt a magas férfira. – Kathangot törvényesen transzferálták egy haldokló harcos testébe, hogy a harcos Kathang testében tovább élhessen. Csakhogy Kathang nem pusztult el a testtel együtt, sőt el sem fogadta, hogy legyőzték. Ehelyett aktivizálta a testet, és legyőzte a hivatásos harcost! Kathang, aki életében nem harcolt mással, mint kipárnázott bunkókkal a tornateremben!

- Még ez is lehet véletlen – kezdte volna Jax, de Anvra a szavába vágott:

- És mi van a két félhivatásos Cadda Noyer terrorlegénnyel? – kérdezte. – Azokat is legyőzte. Egyiket még meg is ölte...

- Úgy hallottam, te is segítettél.

- Én? – nevetett Anvra haragosan. – Egy törékeny, gyenge nő? Mégis, mit gondolsz, mekkora segítséget jelentettem, mikor rögtön az elején földre kényszerítettek? Mondom, hogy mindkettőt ő győzte le! És hallottad, hogy ölte meg azt a terrorlegényt? A szó szoros értelmében összeroppantotta a mellkasát, abba tört el a keze. Ilyen hétköznapi ember, mint Kathang, hogy volna képes ilyen csapásra? Uraim, vakok vagytok, ha nem láttok mást magatok előtt, mint egy szerencsétlent, akinek a transzferinjekciótól és a személyes balszerencsétől megbomlott az agya!

Végre elhallgatott, de Jax csak a fejét rázta.

- Kathang el kellett hogy mondja neked hajdanán, amikor még fizikus volt, hogy a Kapun csak halott lényeket tudunk áthozni az idegen világokról – mondta.

- De egy identitás – kezdte a nő.

- Csak akkor ültethető át egy másik testbe, ha az eredeti test annyira meggyengült, hogy halálán van...

Jax felemelte a kezét, hogy megállítsa Anvrát, aki ismét szenvedélyesen közbe akart szólni.

- Tudjuk – mondta Jax –, hogy Kathang a transzferinjekció beadása előtt a saját testében volt. Tudjuk, hogy megkapta az injekciót és a parancsot, hogy transzferáljon a harcos testébe, aki úgy látszott, a biztos halállal áll szemben. A kábítószer hatására engedelmeskednie kellett a parancsnak, így hát átköltözött a harcos testébe.

- Így kellett történnie – erősítette meg Etam, aki szintén felállt, és komolyan Anvrához fordult.

- Kathang nem mehetett volna át a harcos testébe, csak ha az már halott, vagy legalábbis haldoklik. Te is tudod, hogy egészséges testhez túlságosan kötődik az identitás, nem lehet kiszorítani. Ezért tudunk csak halott vagy haldokló állatokat áthozni az idegen világokból, amelyeket a Kapun át látunk. Rendben, tehát a harcos gyakorlatilag halott volt. Ha igaz a feltételezésed, akkor ebben a pillanatban két test volt és két gazdátlanul lebegő identitás, Kathangé meg az idegené. Ha az idegen gyorsabban elfoglalta a harcos testét, mint Kathang, akkor Kathang nem tehetett mást, mint hogy visszatért a saját testébe, amely tökéletesen használható volt, hisz a transzferkábítószer időlegesen csökkenti a túléléshez szükséges minimumot is. Ha igazad van, és ebben a testben most egy, az Elátkozottak Bolygójáról jött identitás él, akkor valahol Kathangnak is élnie kell a saját testben. De én úgy hallottam, Kathang teste azonnal meghalt, és a Cadda Noyer elszállította a harc után.

Anvra kitátotta, aztán újra becsukta a száját.

- Tudod, úrnőm, Jaxnak igaza van – fűzte hozzá Etam. – A Fizika ismert törvényei szerint lehetetlenség, hogy egy idegen éljen Kathang testében. Ennek a lénynek itt az ágyon Kathangnak kell lennie, még akkor is, ha megtébolyodott, és nem ismeri önmagát. Bármint vélekedjenek is mások – és Etam elmosódott arca egy pillanatra Jaxra bámult –, Kathang Sasfészek Fivérem volt, és remélem, valami módon vissza tudod adni a józan eszét... Jax, jobb lesz, ha megyünk.

- Magam is úgy gondolom – felelte a magasabbik szárnyas férfi kurtán. – Ég veled, úrnő.

Kimentek, és az ajtó becsukódott mögöttük. Anvra felborzolt szárnnyal nézett utánuk.

- Mi volt az pontosan – kérdezte Bill –, amit arról mondtak, hogy ha őrült vagyok, szép csendesen el kell altatni?

Anvra megfordult.

- Kathang, az őrülteket nem hagyhatjuk szabadon élni, hiszen veszélyeztetnék a közösséget – válaszolt nyugodtan. – Te is tudod. Nem áll mögötted Testvériség, nem lennének, akik amputálnák a szárnyaidat és vállalnák érted a felelősséget, de ha szükséges, az Elektorok megtehetik. Persze ha meg lehetne gyógyítani...

Bill hirtelen fölnevetett. A szokásos keserű nevetése kellett volna legyen, de maga is meglepődött, hogy ez más volt, a nevetés, mint valami egészséges szél, az agya minden zugából kitisztította a régi sérüléseket és haragot.

Anvra felhúzta a szemöldökét.

- Te ezt mulatságosnak találod?

- Még itt is... – kuncogott Bill. – Hiába, én már csak ilyen szerencsétlen alak maradok, ha az egész világom megváltozik is. Még mindig veszélyeztetem a helyi társadalmat.

Anvra rámeredt.

- Lehet, hogy valóban őrült vagy – mormolta maga elé.

- Sosem éreztem magam épelméjűbbnek – mondta Bill. – Sőt, ami azt illeti, elevenebbnek sem. – Hirtelen elhallgatott, és az asszonyra meredt. – Ahhoz képest, hogy azt hiszed, nem vagyok Kathang, elég sok kellemetlenséget vállalsz a kedvemért.

- A kedvedért? – szaladt magasba Anvra szemöldöke. – De Kathang, hisz tudod, hogy nem erről van szó!

- De nem tudom, hisz nem vagyok Kathang – válaszolt Bill barátságosan. - Ugye, igazam van? Gondolj csak bele egy percre. Ha nem vagyok Kathang, akkor nem tudhatom.

- Igaz. – És egy pillanatig némán, figyelmesen nézte. – Rendben, úgy fogok beszélni veled, mintha valóban más világból érkezett idegen volnál. De nem érted teszem. Ha Kathang vagy, akkor tudod, hogy amúgy sem akartam meghosszabbítani a szerződésünket, és azt is tudod, hogy miért nem. Ha nem Kathang vagy... – Habozott. – Szóval amit teszek, azért teszem, mert tiszteletben kell tartanom önként vállalt kötelezettségemet. Az önként vállalt kötelezettség sosem jelentett valami sokat neked – Kathangnak –, de számomra ez az a biztos alap, amelyre becsületes ember az egész életét felépíti. És így kötelességemnek érzem, hogy segítsek szerződéses társamnak.

- De nem hiszed, hogy Kathang vagyok.

- Nem, nem hiszem! – vetette oda. – Azt hiszem, pontosan az vagy, aminek mondod magad, egy idegen Kathang testében. De nem vagyok tévedhetetlen. Ha valami módon kiderülne, hogy tévedtem, és hogy elhagytalak, miközben valóban Kathang voltál, a szerződéses társam, akkor nem teljesítettem volna önként vállalt kötelezettségemet, és méltatlanná váltam volna mindahhoz, amiben valaha is hittem.

- Értem – mondta Bill lassan, és fejében egymást kergették a gondolatok. Akármi történt is vele testileg és lelkileg a transzfer alatt, egy dolog biztos volt. Sem szellemileg, sem érzelmileg nem hatott rá így még soha semmi. Miután teljesen magához tért, elszállt régi keserűsége, a halál iránti közönye. Élni akart, mindent meg akart tenni, hogy életben maradjon, annak ellenére is, ha épp úgy tűnt, erre igen kevés esélye van, és nem érdekelte, a régi világában él-e tovább, vagy az újban.

- Hát akkor segíts nekem – mondta Anvrának.

- Hogyan? – bámult rá a nő. Akármilyen éles volt is a hangja, és akármilyen elszántan bizonygatta is, hogy csak akkor érdekli, ha ő az az őrült Kathang, pillantása és hangja is el-ellágyult néha.

- Beszélj velem úgy, mintha ez az idegen volnék, akinek hiszel. Mondj el nekem mindenfélét.

- Például?

- Először is, hogy kerültem abba a harcba?

- Eljátszottad mindenedet. Azt hiszem Kathang, valóságos betegség volt nálad a szerencsejáték. Ez volt az első, ami miatt kezdett megváltozni rólad a véleményem. Eljátszottál mindent, kivéve a tandíjadat a Fizikusok Testvériségében. De azt is biztosítékul adtad egy fogadáshoz, amit elvesztettél. Hogyan követhettél el ilyesmit te, az utolsó duLein! És akkor már nem fogadhattál másba, mint az életedbe, így aztán azt tetted fel, felajánlottad annak a harcosnak, akire fogadtál. Ha győz, te is nyertél volna annyit, hogy visszavásárolhasd jogodat a Fizikusoknál. De veszített – és ekkor megkaptad az injekciót, amely felkészített a transzferre. Aztán...

És megvonta a vállát.

- Micsoda az a Cadda Noyer? – kérdezte Bill.

- Az a Testvériség, amelyik a küzdelmeket szervezi... többek között. Egy szürke Testvériség. Sohasem választanék egy Cadda Noyert szerződéses társamul. Az Elektorok egy szép napon majd törvényen kívülinek nyilvánítják őket, s a közösség minden becsületes tagja azonnal megölheti bármelyiket. De egyelőre még eltűrik őket. A Cadda Noyerrel fogadtál az életedbe. És a Cadda Noyertől loptad el ezt a harcra kiképzett testet. Ennek a Sasfészeknek a bejáratánál fognak várakozni, amíg le nem telik a kegyelem hat napja. Ezután az én Testvériségem el kell küldjön téged. A saját Testvériséged meghatározatlan időre menedéket adhatott volna neked. Talán még meg is vásárolhatták volna az életedet a Cadda Noyertől.

- Talán – gondolkozott el Bill. Aztán egy pillanatnyi hallgatás után újra megszólalt: – Tehát ezen a ti világotokon akkor cseréltek testet, amikor csak akartok?

- Cserélni?! – A nő hangja olyan éles volt, hogy Bill gyorsan felnézett a szemébe. Anvra majdnem olyan mérgesen méregette, mint az előbb Jaxot. Billt zavarni kezdte, hogy fel kell néznie rá, a padlóra tette a lábát, és bizonytalanul felállt.

- Ülj le! – Az asszony a vállánál fogva visszanyomta az ágyra, amelynek széle a térdének nyomódott. Bill lehuppant.

- Hát persze hogy nem cserélhetünk testet, amikor csak akarunk! – mondta. – Annak, aki a testet adja, írásban kell lemondania róla az Elektorok törvénye szerint. Szép is volna, ha mindenki csak úgy összevissza cserélgethetné a testét! A bűnözők akármelyik pillanatban eltűnhetnének az igazságszolgáltatás elől. Minden transzfert az Elektoroknak kell jóváhagyniuk.

- Értem – mondta Bill. Agyából sorban pattantak ki a következtetések. – Ez a Cadda Noyer... hol a főhadiszállásuk?

- A helyi Sasfészkük? Vagy a Fő Központi Sasfészkük?

- Amelyik legközelebb van ahhoz a Fizikus Sasfészekhez, ahol hajdan Kathang dolgozott, ahol az a Kapu van.

- A helyi Sasfészekre gondolsz – mondta Anvra.

Megkerülte az ágyat, és egy toronyra mutatott, ami vagy ötmérföldnyire lehetett onnan.

A torony körvonalai hirtelen elmosódtak. Bill úgy érezte, belelát a belsejébe, ahol két mozdulatlan alak fekszik egy föld alatti helyiségben.

- Ott van.

- Hogy juthatok oda? – kérdezte Bill.

- Te? – Az asszony rámeredt, és hangjában és pillantásában megint megjelent az a furcsa gyengédség. – Úgy juthatsz oda, hogy ötvenlábnyira kirepülsz az ágyadból. Egy fél tucat Cadda Noyer fog a Sasfészekhez kísérni.

- Nem úgy értettem, mint fogoly – mondta. – Úgy akarok kijutni innen és bejutni oda, hogy ne kapjanak el. Vajon éjszaka...

- Éjszaka? – Az asszony hangja csupa csodálkozás volt. – Miért... ja, értem, azt gondolod, hogy a sötétség segítene. De minden Testvériség gondoskodik róla, hogy éjjel-nappal száz yardos körben meg legyen világítva a Sasfészke.

Bill tanácstalanul bámulta a szürke tornyot. Olyan volt, mint egy felemelt ujj, fenyegette is meg hívogatta is.

- Mi történik a holttestekkel? – kérdezte váratlanul.

Az asszony egy pillanatig rámeredt, csak azután válaszolt.

- Jó néhány napig őrzik, amíg meg nem jelennek a halál félreérthetetlen jelei. Aztán hívnak egy Elektort, aki halotti bizonyítványt ad. Az illető nevét törlik a Testvériség és a közösség nyilvántartásaiból – mondta Anvra. – Ezek után elégetik a testet.

Tovább bámult rá. Bill meg némán bólintott.

- Miért? – kérdezte. – Miért akartad tudni?

- Valahol itt kell legyen a testem, az igazi testem, amelybe beleszülettem – mondta. – Kell legyen valami módja, hogy bejussak abba a toronyba.

- A Cadda Noyer Sasfészekbe? – És Anvra tehetetlenül rázta a fejét. – Hát biztos, hogy nem lehetsz Kathang. Gondolod, a Sasfészkeket úgy építik, hogy csak úgy be lehessen jutni? Mi haszna volna egy Sasfészeknek, ha akárki bejuthatna a tulajdonos Testvériség engedelme nélkül?

- De azért... – válaszolt Bill, és még mindig a tornyot bámulta. Az agya még sohasem működött ilyen élesen és gyorsan. – Esetleg a levegőből? – Hirtelen felmerült benne a két elmosódott alak képe a föld alatti kamrában. – Esetleg a föld alatt?

Az asszony felé fordult.

- Azt mondtad. Vízmérnök vagy. – És élesen nézett rá. – Nincsenek vízvezetékek és csatornák, amelyek bemennek a toronyba?

Az asszony arca megfeszült.

- Hát persze – válaszolt. Aztán ellazult az arca, később meg elsápadt, és elhúzódott Billtől. – Arra gondolsz... csak nem arra gondolsz, hogy a föld alatti vezetékeken át közelíted meg a Cadda Noyer Sasfészket?

Megrázkódott.

- Igazán nem lehetek válogatós – kezdte a férfi, de az asszony a szavába vágott:

- Válogatós... – És megrázkódott. – Nem, te nem lehetsz Kathang, és nem vagy normális ember!

Arca és hangja olyan borzadályt tükrözött, hogy az több volt közönséges undornál, amit egy szennycsatorna kelt. Nyilván valami sókkal mélyebb érzelem rázta meg.

- Mi olyan borzasztó a föld alatti vezetékeitekben? – kérdezte a férfi.

- De hát föld alattiak! Nem érted, föld alattiak! – Amikor látta, hogy a másik nem érti, kiabálni kezdett: – Elzárva a fénytől és a levegőtől, elzárva az égtől!

Ekkor megértette. Eszébe jutott, milyen volt Jax hangja, amikor arról beszélt, hogy a földi emberek szárnyatlanok, és hogy a Föld az Elátkozottak Bolygója. És Jax utalt a rabszolgákra és bűnözőkre, akik a csatornákban dolgoztak – és akiknek levágták a szárnyát. Egy szárnyas népnek a klausztrofóbiánál is rosszabb lehet, hogy földhöz kötik, sőt ami még rettenetesebb, a föld alá kényszerítik. Ebben a társadalomban a szó szoros értelmében pokolra vetik azt, akit megfosztanak a szárnyától, és a föld alá küldik.

Annál jobb, gondolta Bill komoran. Ha ez a helyzet, akkor nő az esélyük, hogy a csatornán át biztonsággal bejuthassanak a Cadda Noyer Sasfészekbe.

- Ahogy mondod – szólt rá keményen Anvrára, és eltolta a kezét, amikor az asszony megint meg akarta akadályozni, hogy felkeljen. – Én más vagyok. Nézz utána, nem tudod-e kideríteni, hogy lehet a csatornákon át bejutni a tornyukba.

Alig telt el egy óra, Bill ott állt a három lépcső tetején, amely a vízhatlan ajtóhoz vezetett. A csatorna átmérője tíz láb lehetett. Bill combtőig érő, vékony, sötét, gumiszerű anyagból készült csizmát viselt, és karja kivételével egész testét ugyanilyen anyagból készült, szigetelt kezeslábas borította. A csatornának volt valami belső világítása, a bokáig érő, lassan, sötéten áramló víz fölött egész felületét valami foszforeszkáló anyag borította. Egyenes volt, a fénycsík mintha mindkét irányba végtelen volna.

Anvra azt mondta, ez nem szennycsatorna, a csapadékelvezető rendszer része. Ha hirtelen kitör a zivatar, akkor, ha valaki itt tartózkodik, menthetetlenül vízbe fullad, és testét elsodorja az ár. De ebben az évszakban nem szokott vihar lenni. Most csak kevés vizet szivattyúztak a rendszerbe, hogy táplálják a gombákat, amelyek elegendő fényt szolgáltatnak a rabszolgák munkájához.

Bill tett három lépést lefelé, és érezte, hogy víz áramlik a bokája körül. Csobbanást hallott, és megfordult. Anvra is belépett a vízbe. Kezében tartotta a térképet, amely az ő tornyuk és a Cadda Noyer Sasfészek közötti csatornarendszert ábrázolta.

- Rendben – nyúlt ki a férfi a térképékért –, majd én viszem.

- Igen? – tartotta a nő az orra alá. – És hogy fogsz rajtuk kiigazodni?

Billnek csak most tűnt fel, hogy az asszonyon is gumicsizma van. A bizonytalan, foszforeszkáló fényben nem tudta kivenni az arckifejezését. Itt a bőr halványnak tűnt, de úgy vélte, Anvra arca túlságosan is sápadt.

- Csak nem akarsz velem jönni? – kérdezte.

- Hát persze! – vetette oda az asszony. – Te nem tudod olvasni a térképeket. Nem vagy Vízmérnök. Még a különböző vezetékek jelzéseit sem ismered. Sohasem találnál oda!

Bill rábámult, és emlékeztetni akarta, mit mondott, milyen is, ha az embert elzárják a fénytől és a levegőtől, aztán meggondolta magát.

- Gondolom, ez megint az a bizonyos önként vállalt kötelezettség?

- Úgy van – préselte ki Anvra a szavakat összeszorított ajkai közül.

- Hát... köszönöm – válaszolt Bill, balra fordult, és elindult arra, amerre az asszony korábban mutatta. A csatorna alja ívelt volt, libasorban kellett menniük, és hallotta maga mögött az asszony csobogását.

Először hatódott meg. Maga sem tudta, hogy bukkant fel a gondolat: az a Kathang nagy marha lehetett, hogy nem értékelte jobban ezt az asszonyt – és tudta, hogy nem értékelte. Pedig az ilyen fokú hűség igencsak tiszteletre méltó. És akkor még nem is beszélt Anvra bátorságáról.

Így aztán nekivágtak, hogy végiggázoljanak a végtelen, fehéren csillogó folyosón. Lépteik csobogása már kezdettől elvette a kedvüket a beszélgetéstől. Csak akkor szólaltak meg, ha kereszteződéshez vagy elágazáshoz értek. Ilyenkor Anvra megállt, hogy összehasonlítsa a térkép jelzéseit a falakon levőkkel. A kidomborodó jelzéseken a gombák valami okból nem telepedtek meg, úgyhogy a feketéllő jelek jól kiváltak a fal fehérségéből. Az asszony megmondta, melyik a helyes irány, és továbbmentek.

Még korábban elmagyarázta, hogy nincs közvetlen összeköttetés a Vízmérnökök és a Cadda Noyer tornya között. Egy olyan csatornát követtek, amelynek iránya vagy tizenkét fokkal eltért attól az egyenestől, amely ahhoz a kereszteződéshez vezetett, ahonnan már megközelíthető volt a Cadda Noyer Sasfészek. Az út majdnem kétszer olyan hosszú volt, mint a tényleges távolság. Bill ennek ellenére kezdte úgy érezni, hogy lassan már ott kellene lenniük. Végül megérkeztek a kereszteződéshez, balra kanyarodtak, és továbbcsobogtak.

Bill kezdettől fogva lassú, egyenletes tempót diktált – nem felejtette el, hogy a lába majdnem összecsuklott alatta, amikor a hivatásos harcos elől elrohant a két félhivatásos Cadda Noyer karjába. Ennek ellenére fájni kezdtek a combizmai. És ez arra is rádöbbentette, hogy a víz fokozatosan mélyült, már a térdükig ért. És a hátában is érzett valami különös, ismeretlen fájdalmat. Ösztönösen a víz fölé emelte a szárnyát, ahogy egy kényeskedő macska is magasra nyújtja a farkát, amikor átgázol a sáros pocsolyán.

Hirtelen megváltozott mögötte a csobogás, és még épp idejében fordult meg ahhoz, hogy elkapja a vízbe bukó Anvrát. Az asszony élettelenül hevert a karjában, szemét lehunyta, és arca olyan volt a kápráztató fényben, mint egy hideg elefántcsont halotti maszk.

- Mi a baj... – kezdte, de aztán megérezte a kezére csöpögő hideg vizet, és rájött, hogy Anvra szárnya egész a tetejéig átázott. Nem csoda, hogy ösztönösen a víz fölé tartotta a saját szárnyát, a tollak nyilván szivacsként szívták magukba a vizet. Anvra alacsonyabb és gyöngébb is, nem volt képes víz fölé tartani a szárnya hegyét. A nedves tollak miatt nehéz volt, és egész teste jéghideg. Még az arca is olyan hideg volt, mint az északi óceánokban lebegő hínár.

- Anvra! – mondta éles hangon. Az asszony keze üres volt, a térképeket még régebben elejthette.

Megrázta, és Anvra egy pillanatra felnyitotta a szemét.

- Anvra! – kiáltotta. Hol vagyunk? Jó irányba megyünk a torony felé?

- Egyenesen előre – motyogta az asszony –, már... nincs... messze...

Szeme újra lecsukódott.

- Milyen messze? Anvra, milyen messze van?

De már nem válaszolt. Bill végignézett a csatornán, hátha látja már a sötétséget, a végtelen izzás végét. Addig bámult előre, amíg látása el nem homályosodott, és ki nem vett valahol egy ajtót a csatorna görbe falában.

Erőlködve felemelte az asszonyt, fél kézzel a térde alatt tartotta, másikkal a szárnya alá nyúlt. Negyven-ötven lépés után a karja reszketni kezdett a megerőltetéstől, és meg kellett állnia. Felvillant benne, hogy a vállára veti az asszonyt, de a saját szárnya akadályozta. Aztán megállt, és miközben erőlködve fenntartotta Anvrát, lehúzta a csizmáit. A vékony, gumiszerű anyag olyan puha volt, mint valami szövet. A végein összekötötte a szárakat, hogy valami hurokfélét kapjon, amit a nyakába vetett. Ezzel támasztotta fel az asszony testét, és továbbmenetelt.

Egy ideig azt hitte, sikerült megoldania a problémát, de a lába egyre jobban elfáradt. Megállt, hogy pihenjen, a csatorna hideg falának támaszkodott. Aztán újra meg kellett állnia, és megint...

Végül már nem tudta számon tartani, hány pihenőt is tartott. Már csak az életösztön hajtotta előre, aztán, mivel nem látta meg idejében, megbotlott a csatorna oldalában lévő lépcsőkön. Elvesztette az egyensúlyát, jobbra zuhant, és beejtette Anvrát egy nyitott ajtón egy vízszint fölötti szoba kőpadlójára. Önmagát is felhúzta. Eltartott egy ideig, amíg újra érezni kezdte a vízben elzsibbadt lábát. Amikor magához tért kissé, Anvra tagjait kezdte dörzsölgetni, hogy meginduljon bennük a vérkeringés. Már-már azt hitte, hogy holttestet masszíroz, de az asszony ebben a pillanatban megmoccant, és felnyitotta a szemét.

- Minden rendben – mondta a férfi, és magához húzta a még mindig jéghideg testet, hogy megmelengesse. Az asszony nem adott hangot, és Bill addig szorította magához, amíg újfajta nedvességet nem érzett a mellén.

Ijedten nézett le. A trikóján sötét foltot látott ott, ahol az előbb még az asszony arca volt. Lebámult rá. Az arca kifejezéstelen volt, mintha még mindig eszméletlen volna, és szeme csukva, de lehunyt pillái alól ömlöttek a könnyek. Hang nélkül sírt.

- Anvra – szólalt meg –, mi baj van? Megsebesültél?

- Cserbenhagytalak – mondta az asszony tompán.

- Cserbenhagytál? – bámult le rá. – De hisz vizes lett a szárnyad! És erről igazán nem tehetsz!

De az asszony szeméből tovább ömlöttek a könnyek, mintha meg sem szólalt volna. Ijesztő volt ez a néma zokogás.

- Cserbenhagytalak.

- Rendben, cserbenhagytál, De megbocsátom...

Aztán elhallgatott. Az esze még mindig gyorsan és világosan dolgozott, és valami mély érzés is támadt benne ez iránt a szárnyas lány iránt, ezért lenyelte, amit mondani akart. Megértette, hogy akármit mondott is Anvra, nem őt hagyta cserben, hanem azt a kegyetlen becsületkódexet, amely arra kényszerítette, hogy a segítségére legyen.

Nem tehet semmit, a lány önmagának kell megbocsásson, Gyöngéden újra a mellére vonta a fejét, és továbbra is átölelve tartotta. A lány hosszú idő múlva megmoccant, és egy picit elhúzódott tőle.

- Ne felejtsd el – mondta Bill –, hogy nem vagyok Kathang. Valójában semmivel sem tartozol nekem.

- Sokszorta több vagy, mint Kathang volt – mondta Anvra, de nem nézett a szemébe –, és amit csak adhatok, mind a tiéd.

Anvra fölállt és vele együtt Bill is, és most végre körülnézett. Kicsi, bútorozatlan, betonfalú és – padlójú helyiségben voltak, amely majdnem ugyanolyan volt, mint a Vízmérnökök tornya alatti kis lyuk. Vízhatlan ajtó vezetett a csatornába.

- Ugye nem lehet, hogy körbejártunk, és ugyanoda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk? – kérdezte, és nem volt benne biztos, hogy csak tréfálkozik.

- Nem, ez Cadda Noyer terület – mondta Anvra még mindig suttogva. – Hallgasd csak...

Bill egy pillanatig semmit sem hallott, csak a víz zúgását a csatornában, ahonnan jöttek. Bal kézzel becsukta az ajtót. Aztán a másik hangot is meghallotta, halk dübörgést, amely olyan volt, mint a lélegzetvétel, valahol messze. A szoba másik ajtaja egy folyosóra nyílt, onnan jött a hang.

- Légszivattyúk – mondta Anvra. – A Cadda Noyernek mély pincéi kell legyenek ez alatt a Sasfészek alatt. – Ragyogó pillantást vetett rá, bár arca még mindig sápadt volt a hidegtől és kimerültségtől. – Lehet... lehet, hogy valamit el akarnak rejteni az Elektorok elől. Ha ez a helyzet, akkor esetleg alkudozhatsz velük, hogy hagyjanak békén, és cserében hallgatni fogsz... Legalábbis, ha sikerül ki is jutnunk innen.

Elindult a belső ajtó felé, de Bill elkapta a karját.

- Elég jól vagy ahhoz, hogy továbbmenj? – kérdezte nyersen.

Anvra egyenesen a szemébe nézett.

- A szárnyam még mindig nehéz – mondta – de kezdek átmelegedni. Nem foglak még egyszer cserbenhagyni.

A férfi még mindig habozott, de Anvra kiszabadította magát, megfordult, és kiment a folyosóra. Bill követte.

A folyosó egy sor üres szobához vezetett, de úgy látszott, egyik sincs összeköttetésben a csatornával. A végén kiszélesedett, és két különböző színű ajtó zárta le. Amikor Anvra kinyitotta az egyiket, egy kis belépőbe kerültek, amely nem volt nagyobb, mint egy jókora beépített szekrény.

- Lift – mondta Anvra, amikor Bill csodálkozva nézett körül. – Nem tudod, mi az?

- Tudom, hogy mi a lift, csak azt nem tudom, ezt a fajtát hogy kell működtetni – válaszolt Bill; és körülnézett. A falak simaságát semmi sem törte meg.

Anvra kinyújtotta a kezét, és megérintette az egyik oldalfalat. Egy kis lemez elmozdult, és láthatóvá vált a négyszögletes nyomógombok sora. Billnek eszébe jutott, hogy gyakorlatilag a Vízmérnökök tornyában lévő szobájának az ajtaja is láthatatlan volt. Úgy látszik, Anvra népe nem szereti, ha túlságosan szem előtt vannak a különféle szerkezetek.

A lift ajtaja becsukódott.

- Lefelé menjünk? – kérdezte Anvra.

Bill bólintott, illetve nem bólintott, hanem ösztönösen élesen jobbra rántotta a fejét és vissza. De gondolatban bólintott, és Anvra nyilvánvalóan megértette, mert a legalsó gombot nyomta meg. Bill gyomra megemelkedett – az érzés ismerős volt az otthoni gyorsliftekből.

Az ajtó ismét kitárult. A helyiség, amelybe jutottak, nem volt nagyobb, mint az, amelyik a csatornából nyílt. És úgy látszott, nincs más kijárata, mint a liftajtó.

Bill Anvrára nézett, arra számított, hogy az asszony odamegy a simának látszó falhoz, és hirtelen feltűnik egy ajtó. Ehelyett éles, artikulálatlan kiáltást hallatott, ami olyan volt, mint egy káromkodás, és visszaugrott a liftbe. Ujjaival végigsimított a gombokon, leesett egy fedőlemez, és összefonódott, zöld folyadékkal töltött csövecskék tűntek elő.

- Lehet, hogy valami szárnyatlan rabszolgának engedelmeskednék – morogta Anvra dühösen –, de saját Sasfészkemben tagja vagyok a Titkok Bizottságának...

Összecsavart két kis csövet, amelyek erre összeolvadtak, és a függőleges csőből eltűnt a zöld folyadék az alatt a pont alatt, ahol összeszorította.

- Sikerült! – mondta Anvra, és átnézett Bill válla fölött. A férfi megfordult, és látta, hogy a helyiség egyik fala teljesen eltűnt. Mögötte fényes műszerekkel teli nagy terem, olyan volt, mint egy repülőgéphangár.

- Tér! – mondta Anvra halkan, de óriási megkönnyebbüléssel. Berohant a terembe, Billel a nyomában, megfordult, és végre teljesen kiterjeszthette a szárnyát. A tollak még mindig sötétek voltak a víztől.

Bill érezte, hogy ő is ösztönösen kiterjeszti a szárnyát. Váratlan gyönyört okozott a mozdulat azok után, hogy annyi ideig voltak összecsukva a szűk, nedves helyen. És aztán gondolkodás nélkül, automatikus testi késztetés hatására kirázta a szárnyából a merevséget és nedvességet. A tollak között olyan hangot adott a levegő, mintha egy vödörnyi fémgolyót öntöttek volna a kőpadlóra.

Anvra odaugrott hozzá, megragadta a vállát a dupla lapockánál, ami lehetővé tette a szárnyas emberek számára, hogy a karjukat külön is használhassák, meg a súlyos szárnyizmokat is alátámasztotta. Anvra Bill szárnya köré fonta a sajátját, és ezzel mozdulatlanná tette.

- Kathang – suttogta dühösen. – Megbolondultál? Tudnod kell, hogy itt biztosan vannak lehallgató készülékek.

Bill először érezte kissé sértve magát, hogy a lány Kathangnak szólítja. Anvra szárnyai leállították az övét, de ugyanakkor védőn, szinte anyásan fonták körül, ahogy a tyúkanyó terjeszti ki csibéi fölé a szárnyát, ha közeledik a vihar vagy ellenség.

- Rendben – felelt nyersen, de vigyázott, hogy ő is halkan beszéljen. – Egyszerű reflexmozdulat volt. És nem, nem tudtam. Elfelejtetted, hogy nem vagyok Kathang?

Az asszony hátralépett, és összecsukta a szárnyát. Bizonytalanul nézett a férfira nagy szemével. A férfi is összecsukta a szárnyát, elfordult, és elkezdte vizsgálgatni a teremben lévő berendezéseket.

Hirtelen megállt egy hat láb átmérőjű fémív mellett, amelyhez kétoldalt mellmagasságig érő szürke fémdobozok csatlakoztak. Megesküdött volna, hogy sosem látta még ezt a berendezést, de ahogy nézte, hirtelen életlenné vált a látása, és az egész valahogy ismerősnek tűnt. Odalépett a jobb oldali fémdobozhoz, egyik négyujjú kezét végighúzta a sima felületen, amely feléje lejtett.

A fém megmozdult az ujjai alatt, a fedőlemez szétnyílt, és eltűnt az oldalfalak mögött. Fél tucat különböző méretű és formájú fekete gomb tűnt fel.

- Mit csinálsz? – kérdezte mögötte Anvra csodálkozva.

Nem vett róla tudomást. Keze kinyúlt, és újra és újra megérintette a fekete gombokat...

A fémívet azonnal és hangtalanul vakítóan fényes körlap váltotta fel – erre a körre pedig emlékezett.

Ösztönösen visszalépett attól a rettenetes fénykörtől, amelyen át – vagy egy pontosan ugyanilyenen át – követte azt a varjúszerű valamit, amely elrabolta lényének egy nélkülözhetetlen részét. És amelyen keresztül megérkezett a szárnyas nép világába.

Anvra furcsa kis hangot hallatott mögötte.

A férfi hátrafordult. Anvra elhátrált, és döbbenten nézte.

- Kathang? – kérdezte halkan, majdnem félénken. A hangja reszketett. – Most már emlékszel, hogy ki vagy?

- De hát épp most mondtam – válaszolt Bill –, hogy nem vagyok Kathang!

- De hát – és a ragyogás felé fordult – működésbe hoztad a Kaput. Erre csak egy Fizikus képes, aki dolgozott vele, mint Kathang is. Ha csak egy idegen vagy az ő testében, honnan tudtad?

- Biztosan reflex volt – motyogta Bill. – Ugyanúgy, mint a szárnyak. Nem tudom, mit csináltam, csak hagytam, hogy az ujjaim csináljanak, amit akarnak.

De az asszony még mindig távol tartotta magát tőle.

Bill lemondott arról, hogy megpróbálja meggyőzni. Kezét újra a fekete kapcsolókra tette. A fénykör eltűnt, a fémív újra hidegnek, és ártalmatlannak látszott. Bill továbbsétált a gépek között. Amikor megállt, hallotta maga mögött Anvra lépteit.

Előrenézett a terem távolabbi falára. Látása elhomályosult és újra kitisztult. Meglátott egy ajtót a falban, és odament. Kinyitotta, belépett egy kisebb, kevésbé megvilágított szobába, amely nagyon hasonlított arra, amelyiket az elmosódott látás mutatott, amikor kinézett a Cadda Noyer Sasfészkéből. Anvra felcsuklott mögötte.

A szoba levegője száraz és élettelen volt, mint egy évszázadok óta lezárt sírkamráé. Bill előtt négy asztalszerű valami állt. Kettő üres volt. A másik kettőn az a két test, amelyekre visszaemlékezett. Mindegyik halott volt már jó ideje. Az egyiknek volt szárnya, a másiknak nem.

A szárnyatlan saját korábbi teste volt.

Ahogy ott állt, érezte, hogy elönti a hideg. Tulajdonképpen erre számított, felkészült rá, hogyha idejön, belebotlik abba a testbe, amelyik az övé volt valaha, és hogy pont ilyen állapotban lesz. De nem volt könnyű dolog lenézni halott önmagára.

Megtörvén a jeges dermedtséget, tett két lépést előre, és lenézett arra a valamire, ami nem is olyan régen a saját húsa és csontja volt.

A test kiszáradt, mintha összeaszott volna. Az arc szürkésfehér volt, a bőr a csontokra simult, kihangsúlyozta a törött orrot, és sebhelyes állat. A kéz is ugyanolyan száraz és vértelen volt, mint az arc, az ujjpercek szinte kibökték a száraz-halott bőrt.

- Tehát – szólalt meg Anvra halkan – ez vagy te, így néztél ki.

Bill hirtelen feltámadt keserűséggel fordult felé.

- Biztos vagy benne, hogy ez nem csak valamelyik rabszolgátok, akinek levágták a szárnyát?

Az asszony hevesen felkapta a fejét.

- Legfeljebb Cadda Noyer rabszolga lehet, nem az enyém – válaszolt ugyanolyan élesen. Aztán ellágyult a hangja. – Ne beszélj ostobaságokat. Ez a test nem ezen a világon született. Nézd csak meg a vállát. Nézd meg erős, nagy kezét és lábát. Nézd meg, hogy milyen nagy, még ezzel a férfival összehasonlítva is...

Odafordult a halott szárnyas férfihoz, és elakadt a lélegzete, úgy meredt rá. Egy világos, majdnem szőke szárnyas férfi holtteste volt, majdnem akkora, mint a test, amelyet Bill viselt.

- Kath... – kezdte Anvra ragyogó szemmel. Aztán elhallgatott, és Bill karjába markolt. – Mi a neved, a valódi neved? Most már nem hívhatlak tovább Kathangnak!

- Bill – mondta Bill, és elhallgatott. Semmi értelme, hogy ismét küszködjék vezetékneve kimondhatatlanságával.

- Bill – kezdte Anvra –, nézd meg jól ezt a testet. Nézd meg! Nem ismered meg?

Bill a lányról a szárnyas holttestre nézett. Ahogy a lány mondta, a test emberi léptékkel mérve kicsi volt, bár Anvra népe között nagynak számított. A Cadda Noyer kockáival díszített sortot viselt. Ahogy ránézett, a körvonalai egy pillanatra elmosódtak, és valami érthetetlen módon ismerősnek tűnt.

- Hát nem látod? – kérdezte Anvra izgatottan. – Ez Kathang, Kathang teste!

Bill hirtelen érdeklődéssel fordult felé. Soha nem látta Kathang duLeint.

- Hát – szólalt meg egy idő múlva –, a Fizikus Sasfészek Mester, Jax azt mondta, hogy Kathang teste halott kell legyen...

- De nézd a nyakát! – szólt rá Anvra halkan, de hevesen. – Jax azt mondta, hogy ha te elfoglaltad a harcos testét, akkor Kathangnak a sajátjába kellett visszatérnie.

Bill odanézett. Eddig azért nem vette észre, mert az összecsukódott szárny feltámasztotta a fejet, de a nyak természetellenes szöget zárt be a vállal.

- A Cadda Noyer nyilván még rögtön a harc után megölte, abban a zűrzavarban, amit a menekülésed keltett – mondta Anvra. – Hát persze hogy meg kellett tenniük, elvégre nem kockáztathatták, hogy életben hagyják, hiszen akkor meg kellett volna magyarázniuk, hogy kerültél te a harcos testébe az ő harcosuk helyett. Ha képesek lettek volna rá, akkor téged is megölnek ott helyben, nehogy eljárjon a szád. Egészen biztos, hogy nem jelentették be az Elektoroknak a lenti Kaput. És amíg te életben vagy, fennáll annak a veszélye, hogy az Elektorok előbb-utóbb tudomást szereznek róla.

Elhallgatott, és sápadtan bámult a férfira.

- Tévedtem! – suttogta. – Akármit tudsz is, a Cadda Noyer nem engedheti meg magának, hogy egyezkedjen veled. El kell titkolniuk, hogy valaha is léteztél, mert ha az Elektorok tudomást szereznek az illegális Kapuról, törvényen kívülinek nyilvánítják őket!

A férfi elgondolkodva nézett rá.

- Csak azt nem értem – mondta –, hogy annyi mindent tudtok a Kapukról, mégis egyedül te vagy hajlandó elhinni, hogy egy másik világról jöttem.

- A Kapun nem jöhet át semmi, ami él – válaszolt Anvra, de aztán elbizonytalanodott. – Legalábbis eddig nem. Amíg te meg nem érkeztél. Ha a Cadda Noyer rájött, hogyan lehet élőlényeket áthozni a többi világból, nem csoda...

Ebben a pillanatban fémes hang dördült meg mögöttük. Emberi torok nem szólhatott ilyen erővel. A felerősített hang egyszerre csapott le rájuk mind a négy falról.

- ANVRA MONS/BORROH! AZONNAL TÁVOZZ EBBŐL A SASFÉSZEKBŐL AZON AZ ÚTON, AMELYIKEN JÖTTÉL. BÁNTATLANUL TÁVOZHATSZ, ANVRA MONS/BORROH, TÁVOZZ AZONNAL, TÁVOZZ EGYEDÜL, ÉS BIZTONSÁGBAN TÁVOZHATSZ. ANVRA MONS/BORROH, A FELVONÓ ÉS FOLYOSÓ, AMELYIKEN JÖTTÉL, MÁR CSAK HÁROM PERCIG MARAD NYITVA...

- Nem vagyok hajlandó egyedül távozni! – kiáltotta Anvra a falaknak. – Szerződéses társam van. Önként vállalt kötelezettségem tart itt. A Vízmérnökök felelősségre fognak vonni, ha bántani merészeltek!

- JOGTALANUL HATOLTÁL BE CADDA NOYER TERÜLETRE – mennydörögték a falak. – EZZEL A TESTVÉRISÉG TERÜLETÉN VÉTKEZTÉL A TESTVÉRISÉG ELLEN. ITT NINCS HATALMUK A VÍZMÉRNÖKÖKNEK.

- Elektort követelek! Hívjatok ide egy Elektort! – kiáltotta Anvra.

- KÍVÁNSÁGOD MEGTAGADJUK. ITTENI JELENLÉTED A CADDA NOYER SASFÉSZEK BELÜGYE. NINCS SZÜKSÉG ELEKTORRA... ANVRA MONS/BORROH, TÁVOZZ AZONNAL, VAGY A CADDA NOYER FOG ÍTÉLKEZNI FELETTED...

A hang olyan hirtelen hallgatott el, mintha elapadt volna az energiaforrás.

- Gyorsan! – lihegte Anvra Billnek. Visszarohant a nagyterembe, és Bill követte. Ide-oda cikáztak a gépek között, végre odaértek a várakozó felvonóhoz – épp abban a pillanatban, amikor kinyíltak a liftajtók. A felvonószekrényből három szárnyas férfi nézett rájuk.

Bill megállt, amikor megpillantotta őket, de most tett egy lépést előre.

- Ne! – sikoltotta Anvra, és mindkét kezével megragadta a karját. – Interferáló van náluk!

Bill jobban megnézte őket, és látta, hogy mindegyik vagy hat hüvelyk hosszú fekete rudat tart a kezében, amely a tövénél mintegy négy hüvelyk átmérőjű lehet. A rudak vastagabbik végét Anvra és Bill felé irányították.

Egyikük a liftben maradt, és rájuk szegezte fegyverét, a másik két Cadda Noyer meg előrelépett, és a derekáról puha, hajlékony kötelet kapcsolt le. Módszeresen, gyakorlottan megkötözték Billt és Anvrát úgy, hogy a szárnyaik össze voltak csukva.

- A férfinak a karját se hagyjátok szabadon – szólalt meg az, amelyik a liftben maradt. – Azt mondják, azt is használja harc közben.

A szárnyas férfi, aki Billt megkötözte, engedelmeskedett. Ügyetlenül, de azért nagyon is szorosan oldalához kötözte a karját is.

- Rendben, indíts a liftbe – szólalt meg a Cadda Noyer, aki megparancsolta, hogy Bill karját is kötözzék meg. A másik kettő előretaszigálta a foglyokat. A felvonóajtók becsukódtak, és olyan gyorsan indultak felfelé, hogy Bill térde megroggyant.

Hosszabb ideig mentek felfelé, mint Bill várta, és amikor végre megérkeztek, megértette, miért. Nagy teremben voltak, amelynek egyik oldala nyitott volt, ahogy a hálószoba egyik oldala is, amelyben a Vízmérnökök Sasfészkében elhelyezték. Bill kinézett a nyitott falon, és látta, hogy a torony tetején vannak, magasan a város fölött.

- Oldjátok fel az asszony kötelékeit – mondta egy hang.

Bill megfordult. A beszélő egy hosszú asztal mögött állt, amely szinte az egyetlen bútordarab volt a helyiségben. Két oldalán két másik szárnyas férfi ült Cadda Noyer egyenruhában. Arcuk még ránctalan volt, de a kor megsötétítette, és hosszú szárnytollaik szürkésbarnára színeződtek.

A három fegyveres ellépett Bill mellől, és kioldotta Anvra köteleit.

- És tegyétek el az interferálókat! – folytatta az álló Cadda Noyer. – Vagy azt akarjátok, azt mondják, hogy fegyverrel kényszerítettünk egy Vízmérnök nővért?

A három őr a fal felé fordult, és nyílásaikba csúsztatták a fegyvereiket.

- Képes volnál úgy tenni, mintha nem ez történt volna? – fújtatott Anvra.

- Úrnő – mondta a tisztviselő, aki az asztal mögött állt –, a Cadda Noyernek nincs vitája sem a Vízmérnökökkel, sem pedig veled. – A szoba nyitott fala felé intett. – Az ég a tied, jöhetsz vagy mehetsz, ahogy óhajtod. Miért nem hagysz magunkra, hogy elintézhessük a saját ügyeinket?

- Mert az én ügyem is! – válaszolt Anvra. Már újra tudott uralkodni magán, hűvösen beszélt. – Önként vállalt kötelezettségem érvényes.

- Egy olyan férfival szemben, akinek testét szerencsejátékon nyerte el a Cadda Noyer? – kérdezte a szárnyas férfi. – Nincs mi iránt kötelezettséget vállalnod. Kathang duLein törvényesen halott.

- Ez a férfi nem Kathang... – Anvra elhallgatott, mielőtt még többet mondott volna, de nyilvánvaló volt, hogy elszólta magát. A Cadda Noyer tisztségviselő komoran mosolygott.

- Nem Kathang? – kérdezte. – De hát akkor mi van az önként vállalt kötelezettségeddel? Hisz Kathang volt a szerződéses társad.

- Ahogy mondtad – válaszolt Anvra gyorsan –, Kathang törvényesen halott. És halála után ezt a férfit választottam szerződéses társamul. Önként vállalt kötelezettségem érvényes.

Az asztal mögötti karcsú férfi arcáról eltűnt a mosoly.

- Ismételten szerződéses társadul választani egy törvény szerint halott férfit – úrnő, ne beszélj ostobaságokat!

- Pedig kijelentem, hogy ezt tettem. Ugye erre nem számítottál? – Hangja gúnyos volt. – Szóval, ki az ostoba?

- Te, asszony – válaszolt durván a Cadda Noyer. – Azt hiszed, valami jelentéktelen kis szabálysértésről van szó, amitől hajlandók vagyunk eltekinteni, nehogy megbántsunk egy másik Sasfészket? Ha kijelented, hogy szerződés köt ehhez a férfihoz, és úgy találjuk, hogy valami halálos bűnt követett el Testvériségünk ellen – és biztos lehetsz benne, hogy úgy fogjuk találni –, és önként vállalt kötelezettséged arra indít, hogy beleavatkozz a dologba, téged is megölhetünk. És az Elektorok nem fognak bűnösnek nyilvánítani minket. A Testvériséged nem tehet majd mást, mint hogy kártérítésért perel. És ha ki kell is majd fizessük, az sem számít. Igazán nem vagyunk szegény Sasfészek.

Bill látása egy pillanatra elhomályosult, és hirtelen mindent megértett.

- Most – mondta.

Ezzel az egyetlen erősen hangsúlyozott szóval mindannyiuk figyelmét magára irányította. Egy másodpercig különös csend uralkodott a szobában.

- Most? – visszhangozta halkan a Cadda Noyer tisztségviselő.

- Azt hiszem, tudnod kell, miről beszélek – válaszolt Bill.

- Igen – felelt a Cadda Noyer, és karcsú mutatóujjával végigsimította az állát. – Attól félek, tudom. Te is ostoba vagy. Gyorsan is meghalhattál volna. Most azonban mindent meg kell tudnunk, mielőtt megszabadítunk az élettől. Van valami közös őrültség benned meg ebben az asszonyban.

Hirtelen visszafordult Anvra felé.

- Úrnő – mondta –, saját érdekedben jól gondold meg, mit válaszolsz. Tudod, miről beszél ez az ember?

Anvra csodálkozva nézte Billt.

- Nem – mondta, aztán hirtelen a tisztségviselő felé fordult. – De azt ne hidd, hogy félnék elismerni, ha tudnám!

- Jó – mondta az megkönnyebbülten. – A Cadda Noyernek megvannak a maga titkai és titkos útjai, úrnő. De a bátorságot és büszkeséget mi is annyira tiszteljük, mint a Vízmérnökök. Örülök, hogy mégiscsak megmenthetünk önmagadtól.

Odafordult a három őrhöz, akik elfogták Billt és Anvrát.

- Ketten vigyétek ki a Vízmérnök úrnőt a levegőbe, kicsit távolabb a toronytól, és tartsátok ott addig, amíg le nem zártam ennek a szobának a falát. Azután engedjétek el, és a legközelebbi nyitott bejáraton jöjjetek vissza.

- Nem! – kiáltotta Anvra. A két közelebbi szárnyas férfi feléje fordult. Az asszony félig kitárta a szárnyait.

- Hagyd abba, úrnő – mondta a Cadda Noyer tisztségviselő nyersen. – Nem győzhetsz le harcban két felnőtt férfit, különösen képzett terrorlegényekkel nem...

- Ne érintsétek meg!

Bill a tisztségviselő szavába vágott. A két őr, aki Anvra felé közeledett, most feléje fordult. Bill azonban nem vett róluk tudomást.

- Anvra – mondta Bill –, ne törődj vele, mit csinálok. Szerezd meg az egyik fegyvert! Most! Menj, ne kérdezősködj!

Anvra csak másodperc töredékéig habozott, aztán villámgyorsan sarkon fordult a falba dugott fegyverek felé. Az őrök Billről ránéztek, de haboztak.

- Mi bajotok? – kérdezte a tisztségviselő. – Fogjátok meg a nőt! Hisz a férfi meg van kötözve, a szárnya is meg a keze is!

A három őr Anvrára vetette magát. Bill tett feléjük két gyors lépést, megállt, félig elfordult, bal lábán egyensúlyozott, teste a másik irányba dőlt. Jobb térdét felhúzta, és kirúgott.

Könnyű cipőbe bújtatott lába gerinctövön találta a középső őrt. Csúnya reccsenés, az őr elzuhant, és mozdulatlan maradt.

Bill megtántorodott, ennek a testnek az izmai nem voltak edzésben. De nagy nehezen sikerült rúgó lábával újra a földre lépnie, és így állva maradt. Addigra a két másik őr már elindult felé. Újra rúgott, most lábujjai előre, a szokásos módon. Cipőorra a közelebbi őr nyakát találta. A férfi hátratántorodott, hanyatt esett félig kiterjesztett szárnyára, mindkét kezét a torkára szorította, mint aki levegőért küzd.

Az utolsó őr Billre rohant, mindketten a földre zuhantak.

- Abbahagyni! – Anvra magas hangja harcias volt. Bill keményen belevágta térdét a szárnyas férfi derekába. A Cadda Noyer felnyögött. Aztán meglazult a fogása, és odébb gurult. Bill felállt.

Anvra az asztal mögött ülő három férfira fogta a fekete rudat. Az őr, akinek a torka sérült meg, hörögve vette a levegőt, a harmadik meg, aki Billre támadt, szintén feltápászkodott.

– Ne mozdulj! – szólt Anvra a Cadda Noyerre. Még mindig ráfogta a fegyverét, és odasétált Bill mellé. Szabad kezével kezdte kioldozni a férfi köteleit.

- Úrnő – kezdte a tisztviselő, aki a középső helyet foglalta el az asztalnál.

- Csend! – vetette oda Anvra.

Egy éles rántás, és Billről lehullt a kötél. Megmozgatta a karját, és félig kiterjesztette a szárnyait.

- És most gyerünk! – szólt oda neki Anvra. A szoba nyitott oldala felé hátrált. – Én megyek elsőnek. Ha már szabadon lebegek, megfordulok, és továbbra is tűz alatt tartom őket, amíg utánam jössz. Vigyázz!

Megfordult, és belevetette magát a levegőbe. A magához tért őr bátran rávetette magát Billre. Félig kiterjesztette a szárnyát, és lecsapni készült. Bill ahelyett hogy hátrált volna, belépett a szárnyai közé, és begipszelt kezével a másik arcába csapott.

A súlyos gipszkötés letaglózta az őrt.

- Állj! – kiáltotta Anvra mögüle a levegőből. Bill megfordult és látta, hogy a három másik Cadda Noyer kijött az asztal mögül, hogy elkapja, de erre megálltak. Megfordult és látta, hogy Anvra ott lebeg egy meleg levegőoszlop tetején, amelyet ő is érzett az arcán, és amely a torony mellett szállt fel.

- Bill! – kiáltotta Anvra türelmetlenül. – Gyere!

Lenézett a szédítő mélységbe, amely elválasztotta a földtől. Nem tehetett róla, egy szárnyak nélkül töltött teljes élet ösztönei megbénították.

- Bill!

Dühösen erőt vett magán, leküzdötte belső félelmeit, és kiugrott a semmibe.

És zuhanni kezdett. Még érezte a rémületet, ahogy elszáguldott mellette a torony fala. Aztán a páni félelem mozgásra serkentette, megfeszítette az izmait, és az alájuk szorult levegő is segített kiterjeszteni a szárnyait. És váratlanul elkezdett felfelé körözni egy termikben, körbe a torony körül, fel a magasba.

- Bill! Erre!

Anvra hangja volt. Körülnézett, hogy hol lehet. Most már alig volt nála magasabban, a szárnya úgy mozgott, hogy az már majdnem lassított felvételnek tűnt, és lassan távolodott a Cadda Noyer toronytól.

Bill megpróbálta követni. Teste ösztönösen érezte, hogy kell repülni. Észrevette, hogy mindkét karját kinyújtotta, bal kezét bedugta a bal szárny tollai közé, volt ott egy kis bemélyedés a csontban, ahova épp befért. Begipszelt jobb kezét nehezebben tudta elhelyezni, de már azzal is kapaszkodott a szárny alsó tollaiba. A kar- és szárnyizmai együtt mozogtak erőteljes, lassú csapásokkal, és egyre magasabbra emelték a levegőbe.

Egy pillanatra meglepődött, hogy milyen lassú és fárasztó a haladás. Mindig azt hitte, hogy a madarak minden megerőltetés nélkül repülnek, de ez kemény munka volt. A levegő olyan erővel nyomódott a nagy szárnyfelületnek, hogy alig volt könnyebb szárnyalni, mint úszni. A szó szoros értelmében minden egyes szárnymozdulattal feljebb emelte magát, mintha fekvőtámaszokat csinálna.

Hideg szellő simította végig arcát és nyakát. Izzadt. Hátranézett. Jóval maga mögött négy bohócruhás Cadda Noyert látott felfelé körözni. Aztán újra előrenézett, Anvrát kereste.

Egy pillanatig nem találta az üres égen. Aztán magasan maga fölött megpillantotta. Már nem csapdosott a szárnyával, körözött, minden pillanatban magasabbra és távolabb került. Bill megfeszítette az izmait, hogy gyorsabban emelkedjék, és aztán megérezte a felfelé tartó áramlatot, amelyet Anvra már korábban elkapott.

Ösztönösen egészen a szárnya alá simította a karját. És a következő pillanatban már nem érezte a teste súlyát. Ráfordult a légáramlatra, minden körrel feljebb került, és rádöbbent, milyen csodálatos dolog szállni a levegőben.

Csak szárnyhegye apró mozdulataira volt szükség, hogy irányt változtasson. A föld egyre távolabbinak és távolabbinak tűnt – de már egyáltalán nem is érdekelte a föld. Minden megerőltetés nélkül lebegett az égen, kecsesen ereszkedett lejjebb, és könnyedén szállt feljebb a végtelen légáramlatokon.

- Bill!

Anvra szólította. Bill szórakozottan körülnézett, és látta, hogy a nő kiszállt a felfelé tartó áramlatból, szárnyait lebegtetve egy helyben várt, és valami ösztön megsúgta Billnek, felkészült, hogy hosszú lesiklásba kezdjen egy másik irányba.

Várja, hogy Bill csatlakozzék hozzá. De ő képtelen volt kilépni ebből a csodálatos felfelé vivő áramlatból.

- Bill! – kiáltott Anvra a fülébe. Közelebb jött hozzá, egy hirtelen mozdulat, és szembefordult vele, hogy majdnem összeütköztek.

Bill szárnya alól hirtelen kiszaladt a levegő, elvesztette az egyensúlyát, kapálózott, mint egy úszó, akit a víz már nem tart meg.

Aztán ösztönösen előresiklott, és a lány már ott volt megint két szárnyhossznyira mellette.

- Most igazán nincs rá idő, hogy megrészegedj a repüléstől – mondta –, a Cadda Noyer a sarkunkban van. Nézz csak le!

Bill lenézett. A tarka ruhás alakok még mindig jó messze voltak, de gyorsan közeledtek. Újra visszatért a józan esze, elszállt a repülés keltette mámor.

- Merre? – kérdezte.

- Haza – mondta a nő –, az én Sasfészkembe. Ha nem Kathang vagy, akkor Testvériség Nélküli leszel, és mint szerződéses társamnak, korlátlan időre menedéket nyújthatnak neked a Vízmérnökök. De el kell érnünk a Sasfészekbe, mielőtt a Cadda Noyer elkapna.

Eltávolodott, megfordult, és hirtelen több yardnyira került Billtől, a távolság egyre nőtt köztük. Bill gyorsan utánavetette magát.

A Vízmérnökök Sasfészke, amely felé tartottak, innen a magasból tömzsinek tűnt. A kép hirtelen elmosódott. A messzi távolban, füstszerű kettős képen át egy szobát látott, melyben magas, öreg, koromfeketébe öltözött szárnyas férfi állt. Aztán a látomás eltűnt, újra tisztán látta maga előtt a tájat. Megerősödött benne az elhatározás.

- Így nem lesz jó – kiáltott oda Anvrának –, nem maradhatok örök időkre fogoly. Keressük meg az Elektorokat, akikről beszéltél, és mondjunk el nekik mindent.

- Nem! – kiáltott vissza a nő a válla fölött. Arca feszült volt. – Nem vagyok hajlandó megtenni. Vagy Testvériség Nélküli vagy, vagy pedig exfizikus, aki Cadda Noyer testet visel. Akárhogy is áll a helyzet, egyetlen Testvériség sem fog kiállni melletted. Egymagad képtelen lennél meggyőzni az Elektorokat. Nem viszlek el hozzájuk!

Bill lenézett a lányra, aki valamivel előtte siklott lassan lefelé. Ez a kecses mozgás valahogy nem fért össze azzal, hogy üldözik őket. Alatta megint elhomályosodott egy pillanatra a táj, és újra megpillantotta az öreg Elektort, aki azután beszélt vele, hogy a téren legyőzte a Cadda Noyer két terrorlegényét.

- Akkor majd magam keresem meg őket – mondta –, mert így nem megyünk semmire.

És elfordult a legközelebbi torony irányába.

- Bill – a lány szinte sírt –, az a Könyvelők Sasfészke. Biztos, hogy nem fognak rajtad segíteni... Rendben! Várj! Elvezetlek az Elektorokhoz. De nem fognak hinni neked. Nem fognak hinni neked.

A férfi komoran mosolygott, de nem válaszolt. A lány a következő pillanatban újra mellette szárnyalt.

- Erre! – mondta, és elfordult egy másik torony felé, amelyik nem volt olyan közel, mint az, amelyiket Bill kinézett magának, de még mindig sokkal közelebb, mint a Vízmérnökök Sasfészke.

Bill követte, és szélsimította bal szárnya fölött visszanézett. A négy Cadda Noyer egyenruhás alak még mindig alattuk volt, de mióta Anvra irányt változtatott, kedvezőbb irányból követhették őket. Bill a repülésről való ösztönös tudása alapján azt számítgatta, hogy üldözőik közelednek ugyan, de nem érik őket utol, mielőtt célba érnének.

Előrenézett. A torony már nagyon közel volt. Gyorsan süllyedtek a toronytetőn lévő kis kerek terület felé, amelyet alacsony korlát övezett. Figyelte, hogy számos fekete ruhás alak jön fel egy nyíláson át a tetőre – és a következő pillanatban Anvra meg ő már földet is értek.

Illetve Anvra leszállt, de Billt megtévesztette, hogy a repülés olyan könnyűnek bizonyult, megfeledkezett róla, hogy az ezzel kapcsolatos tudása pusztán ösztönös. Rádöbbent, hogy gyakorlatlan agya éles szögben, óránkénti harminc-negyven mérföldes sebességgel engedi lefelé zuhanni a köves talajra. Elárasztotta a rémület, és felébredt benne az életösztön, amely már akkor is megmentette, amikor a Cadda Noyer toronyból kilépett a puszta légbe. Gépiesen előrenyújtotta a lábát, kiterjesztette és teljes erővel meglengette a szárnyát, hogy megtörje a zuhanást.

Majdnem sikerült, de csak majdnem. Csapkodó szárnnyal nekiütközött Anvrának, aki előtte szállt le, és bezuhant a fekete ruhás alakok közé, ők pedig hiába próbáltak meg kitérni az útjából.

Érezte, hogy testeknek ütközik, és a tarkóját belevágta valami nagyon keménybe. Egy pillanatig semmi mást nem érzett.

Amikor felnyitotta a szemét, arcok gyűrűje nézett le rá. Anvra aggódva leste, de a többiek – mind férfiak voltak vagy feketébe, vagy Cadda Noyer színekbe öltözve – haragosan és döbbenten bámulták.

- Felállok – motyogta Bill, és lerázta magáról Anvra kezét, aki megpróbálta lenyomni. A tarkóján rettenetes, szúró fájdalmat érzett, amely lassan heves lüktetéssé tompult. Felállt és szédelegve körülnézett.

- Elektorok? – nézett kérdőn a fekete ruhás férfiakra.

- Ki más szolgálná a Testvériségeket? – kérdezte egyikük, egy keskeny arcú, haragos öreg.

- De uraim, hisz épp most mondtam! – vágott közbe Anvra. – Valóban nem tudja. Nem tudja, hogy Elektorok vagytok! Még azt sem tudja, hogyan használja a szárnyát! Hát nem láttátok, hogy szállt le?

A sovány férfi előbb csak a homlokát ráncolta, aztán már valósággal vicsorgott.

- Az ülésterembe! – mondta, és sarkon fordult. A többiek, Anvrát is beleértve, egy rövid kis lépcsőn követték a felvonóhoz. Billt magukkal sodorták a testek.

Először a sovány Elektor, Bill, két másik Elektor, Anvra és a Cadda Noyer tisztségviselők szálltak be a felvonóba. Aztán a szekrény eltűnt, nyilván a többiekért. Az első csoport meg ott maradt egy csupasz teremben, amely kicsit nagyobb volt ugyan, de pont olyan, mint a Cadda Noyer toronynak az a helyisége, ahonnan megszöktek.

Még egy hasonló üres asztal is állt a szoba egyik végében. Bill lehunyta a szemét, megpróbálta kizárni tudatából a fejfájást, ami ettől enyhült is, de nem múlt el teljesen.

A sovány Elektor, akinek nyilván valamilyen magas rangja volt, egyedül ment be az asztal mögé, leült, végigsimította maga előtt a csupasz felületet, aztán felállt. A szobára azonnal csend borult, csak a mocorgás zaja hallatszott.

Bill, Anvra és egy fekete ruhás Elektor mellett az asztal előtt találta magát. A Cadda Noyer tisztségviselő tőle balra állt egy másik Elektorral.

- Nos? – kérdezte a sovány Elektor az asztal mögül.

- Uram – mondta a Cadda Noyer tisztségviselő –, Testvériségünk már bejelentette igényét ennek az egyénnek a testére, mivel az a mi tulajdonunkat képezi.

- De ő nem... – kezdte volna Anvra.

- Úrnő!

A rangidős Elektor ezzel az egyetlen szóval elhallgattatta Anvrát. Az asszony mintha megroggyant volna Bill mellett. Az Elektor ezek után elhallgatott, és félrehajtott fejjel figyelt valami mormogást, ami mintha az asztallapból áradt volna. Bill tökéletesen hallotta a zajt, de számára nem jelentett semmit. Mintha valami idegen nyelven hangzott volna, az Elektor azonban nyilvánvalóan megértette.

Amikor a hang elhallgatott, felemelte a fejét.

- Értem – mondta a Cadda Noyernek. – Arról is jelentést kaptunk, hogy az ebben a testben lakozó egyén olyan hatékonyan védekezett két terrorlegényetek ellen, hogy mindkettőt harcképtelenné tette anélkül, hogy felszállt volna a földről. Ezzel kapcsolatban meghallgatást kértek tőlünk, amelyre két nap múlva fog sor kerülni.

- Minek a meghallgatás? – tiltakozott a Cadda Noyer. – Kathang duLein szerencsejátékban a testét tette fel, és veszített.

- Egy percig sem lehet vitás, hogy a test a tiétek – vágott közbe élesen az Elektor. – A meghallgatás tárgya Kathang duLein identitásának testjoga. Feltételezem, a Cadda Noyernek az a célja, hogy a duLein identitást megfossza testétől, és ebbe a testbe helyezze el az első Cadda Noyer identitást, amelynek új testre van szüksége?

A Cadda Noyer tisztviselő vicsorgott.

- Ez igen jól edzett és erős test, melyet hivatásos harcra képeztek ki... – kezdte.

- Igen vagy nem?

- Igen – mondta a Cadda Noyer. – Miért is ne?

- Mert ez már a kiküszöbölhetetlen igazságosság kérdése – mondta az Elektor szárazon. – Jogotok van a testhez, de nincs jogotok a kitelepítéshez, vagyis ahhoz, hogy elpusztítsátok az identitást, amely jelenleg viseli. Az Elektoroknak az a kötelességük, hogy védjék az egyén érdekeit. Úgy tűnik, bizonyítékok vannak rá, hogy a testet elveszettnek tekintették abban a pillanatban, amikor duLeint transzferálták belé, és hogy a test most kizárólag nevezett erőfeszítéseinek köszönhetően él.

A Cadda Noyer csak bámult rá.

- De még akkor is... – kezdte – min változtat ez?

- Elképzelhető, Kathang duLeinnek joga van ahhoz, hogy élete végéig megtartsa ezt a testet – mondta az Elektor –, amely esetben a hatalmatokba keríthetitek és tetszésetek szerint hasznosíthatjátok, mondjuk mint szárnyatlan rabszolgát, de nincs jogotok megölni magát az identitást, ami akkor következnék be, ha egy másikat ültetnétek ebbe a testbe. Ebben a kérdésben kell a meghallgatásnak döntenie.

- De hát ez nevetséges... – A Cadda Noyer váratlanul elhallgatott.

- Igen? – kérdezte az Elektor szárazon. – Úgy érzed, hogy önmagadnak vagy a Cadda Noyernek tartozol azzal, hogy kétségbe vond az Elektorok döntési jogosultságát ebben a kérdésben?

A tisztviselő nyelt egyet. A gesztus furcsán emberinek és ismerősnek tűnt Bill szemében e között a sok idegenség között.

- És melyek az alternatívák? – kérdezte feszülten.

- Ha nem tagadod jogosultságunkat, és a meghallgatás során vagy később olyan bizonyíték merül fel, miszerint a Cadda Noyer bármilyen bűnös tettet követett el a Sasfészek Testvéri Szövetsége ellen, melynek mi vagyunk az Elektorai, a büntetés nem lehet nagyobb, mint hogy a Cadda Noyernek bírságot kell fizetnie, a Testvériség bűnös tagjait pedig, mint téged magadat is, kiszolgáltatják nekünk, hogy rabszolgaságba taszíthassuk vagy kivégezhessük őket.

- És ha megtagadjuk jogosultságotokat, és felmerülnek a bűnösség bizonyítékai?

- Akkor törvényen kívülinek kell nyilvánítanunk a Cadda Noyert, tagjait semmi sem fogja védelmezni az ellen, hogy bárki, aki a törvény védelme alatt áll, megölhesse őket, és Sasfészkeiket el fogjuk pusztítani.

A Cadda Noyer habozott.

- Igen – mondta az Elektor hidegen –, gondolkozz csak el a dolgon. Ha nem tagadod meg jogosultságunkat, csak önmagadat teszed ki a rabszolgaság vagy a kivégzés veszedelmének. Ha megtagadod, akkor lehet, hogy te mint törvényen kívüli életben maradhatsz, de Testvériséged elpusztul. Mit parancsol önként vállalt kötelezettséged?

A Cadda Noyer tisztségviselő megmerevedett.

- Az önként vállalt kötelezettségem nem enged más választást – mondta kimérten –, mint hogy a Testvériségem érdekeit tegyem az első helyre.

- Tehát el fogjátok fogadni a meghallgatáson született döntést.

- El fogjuk fogadni.

- Rendben – mondta az Elektor. – Akkor két nap múlva.

A Bill mellett álló Elektorhoz fordult.

- Zárjátok be ezt az egy... – kezdte, és Billre mutatott, aki azonban a szavába vágott:

- Nem Kathang duLein vagyok – mondta..

- Csend! – kiáltotta az Elektor. – Nincs beleszólásod ebbe az ügybe. Vigyétek.

Bill érezte, hogy valami kemény nyomódik a jobb oldalának. Látta, hogy a mellette álló Elektor eltolja Anvrát, és az egyik fekete rúd szélesebbik végét az oldalának nyomja.

- Ismétlem – mondta Bill, aki nem volt hajlandó tudomást venni a fegyverről, és farkasszemet nézett az asztal mögött ülő Elektorral –, hogy nem Kathang duLein vagyok.

A sovány Elektor a Cadda Noyerre nézett.

- Őrült? – kérdezte az Elektor.

- Igen – válaszolt a Cadda Noyer gyorsan.

- Nem! – kiáltotta Anvra még gyorsabban.

Az Elektor először nézte meg alaposan a nőt.

- Mit tudsz minderről, úrnő?

- Kathang szerződéses társa voltam – hadarta. – Ez a férfi nem ő.

- Uram! – tört ki a Cadda Noyer. – Ennek az asszonynak semmi köze az egészhez! Ez kizárólag Kathang duLein és a Cadda Noyer ügye.

- Csend! – vetette oda az Elektor, és meg sem fordította a fejét. – Ha ez a férfi – ez az identitás – nem szerződéses társad, akkor mi közöd az egész ügyhöz?

- De hát a szerződéses társam. Úgy értem, az új szerződéses társam, most, hogy Kathang halott. Uram! – könyörgött Anvra. – Bizonyítékom van rá, hogy nem Kathang duLein. Engedd meg, hogy beszéljek.

- Tiltakozom... – kezdte volna a Cadda Noyer, de amikor az Elektor rávetette haragos, fekete pillantását, elhallgatott.

- Hadd emlékeztesselek – fordult felé az Elektor vészjósló szünet után –, hogy bár egyes Elektoroknak kevés joguk van, a Sasfészek Egyesült Szövetségének minden törvénytisztelő tagja hallgat a szavunkra. És közbeszólásaiddal a Testvériségek tekintélyét sérted meg.

A Cadda Noyer lesütötte a szemét, az Elektor pedig visszafordult Anvrához.

- Ha szerződéses társa vagy annak az identitásnak, aki ebben a testben lakik – kezdte –, akkor mielőtt meghallgatjuk bizonyságtételedet, válaszolnod kell egy kérdésre. Mondd meg, úrnő, olyan nagyfokú ezzel az egyénnel szemben önként vállalt kötelezettséged, hogy képes volnál hazudni az Elektoroknak, csak hogy megóvd?

Anvra habozott. Egy pillanatra farkasszemet nézett az Elektorral, aztán kétségbeesetten lesütötte a szemét.

- Igen – suttogta.

- Úrnő – mondta az Elektor –, tisztellek önként vállalt kötelezettségedért, de ebben az ügyben nem vagyok hajlandó figyelembe venni tanúvallomásodat. Távolítsátok el ezt az egyént, ahogy parancsoltam volt...

- Nem vagyok – mondta Bill nagyon tisztán – Kathang duLein.

Az Elektor döbbenten bámult Billre, hogy hogy merte félbeszakítani.

- Úgy ismételgeted ezt – mondta végül –, mintha ez a kijelentés valami értelemmel kellene bírjon számomra. Miközben pedig semmi értelme nincs. Miért gondolod, hogy figyelnem kellene rá?

A Cadda Noyer torkából valami érthetetlen hang tört ki, mintha újra meg akarna szólalni, de aztán, ahogy az Elektor rápillantott, meggondolta magát.

- Mert – feledt Bill, és egyenesen az Elektor szemébe nézett – ha nem vagyok Kathang duLein, ha csak a legkisebb esélye is van annak, hogy nem vagyok Kathang duLein, akkor el kellene gondolkoznod rajta, hogy vajh ki más van még a Sasfészkekben és Testvériségekben, aki nem az, akinek mondja magát.

Az Elektor hosszú másodpercekig némán bámulta Billt, mielőtt válaszolt volna.

- Ezen még el kell gondolkoznom – mondta végül, szinte önmagának.

- Csak ennyit kérek – felelt Bill.

Az Elektor éles pillantást vetett rá.

- Nem – mondta –, ennél többet kérsz, jóval többet. De pillanatnyilag meg kell elégedned azzal, hogy hajlandó vagyok elgondolkozni a dolgon... Vigyétek el!

Két fekete ruhás szárnyas férfi közeledett hozzá, és Bill most már engedte, hogy kivezessék a szobából a felvonóhoz. Sokáig mentek lefelé, végül keskeny folyosóra jutottak, és bevezették egy szobába, amelynek nem volt nyitott oldala. Az volt az érzése, hogy mélyen a föld alatt vannak.

Néhány órával később – Bill képtelen volt megbecsülni, mennyi idő telt el a csendes szobában, eseménytelenségben – az ajtó kinyílt, ismét a sovány Elektor lépett be, határozottan becsukta maga mögött az ajtót.

Bill felállt az ágyról, amelyen hevert. Farkasszemet néztek egymással. Bill több hüvelykkel magasabb volt nála, és nyilván súlyosabb és erősebb is, de az Elektor, bár szemmel láthatóan fegyvertelen volt, nem aggódott.

- Mondd meg – kezdte az Elektor minden bevezető nélkül –, ha lehetőséget akarnék adni, hogy bebizonyítsd, nem vagy Kathang duLein, hogy lássak hozzá?

- Anvra Mons/Borroh ugyanúgy ismeri a bizonyítékot, mint én – válaszolt Bill. – Engedd, hogy ő mondja el.

- Önmaga ismerte be, hogy ebben a kérdésben megbízhatatlan – mondta az Elektor. – Tanúságtétele értéktelen.

- Rendben – válaszolt Bill. – Akkor hadd vezesselek el a Cadda Noyer Sasfészek föld alatti termeibe, ahol megmutathatom...

- Meghívás nélkül nem léphetek be egy másik Testvériség Sasfészkébe. – Az Elektor elgondolkodva nézett rá. – Különös, hogy milyen tudatlan vagy, vagy tudatlannak mutatod magad a dolgainkban. Javasolj valami mást.

Bill mély lélegzetet vett. Nem is remélte, hogy a másik bármelyik javaslatát elfogadja. De utoljára hagyta azt, ami egyetlen valódi esélye volt.

- Tudod, mi az a Kapu? – kérdezte.

Az Elektor karcsú mutatóujjával elgondolkozva érintette még keskeny állát.

- Hallottam már ilyesmiről. És Mons/Borroh úrnő említette, hogy beszéltél egyről. De amit mondott, nem volt hivatalos, és egy korábbi időszakra vonatkozott, amikor még saját bevallása szerint nem vállalt közösséget a te állítólagos identitásoddal. Különben meg sem hallgathattam volna. Szóval mi van a Kapuval?

- Ha majd szót kapok a meghallgatáson...

- Nem kapsz szót a meghallgatáson. – A szárnyas férfi közönyösen, de nagyon figyelmesen nézte. – Igazán tudnod kéne, Kathang maga tehet róla, hogy nincs Testvériség, amelyik felszólalhatna az érdekedben.

- Nem szólhatok a saját érdekemben?

- Igazán tudnod kellene, hogy nem. Ez polgári peres ügy, az egyik fél a Cadda Noyer, birtokosa a testnek, amelyben lakozol, és esetleg felmerülhet a törvényességi óvás a testben lakozó identitás kitelepítése ellen. Neked, a kérdéses identitásnak nem lehet több szavad a meghallgatáson, mint valamely élettelen értéktárgynak, melynek tulajdonjoga vitatottá vált.

- Értem – mondta Bill. – Rendben, tehát nem tanúskodhatom. De azért ki fogtok kérdezni?

- Ha szükséges, de csak hogy olyan információra tegyünk szert, amely másképp nem megszerezhető.

- Akkor azt akarom, hogy legyen ott valaki, aki tudja, hogy működnek ezek a Kapuk. Egyik extestvérem a Fizikusok Sasfészkéből, ha egy mód van rá, Jax duHorrel, a Mester. Elrendelheted, hogy egyikük ott legyen?

- El nem rendelhetem – válaszolt az Elektor –, de megkérdezhetem, hogy valamelyikük nem óhajt-e eljönni, és nagyon valószínű, hogy egykori Sasfészek Mestered, és elképzelhető, hogy mások is, el akarnak majd jönni... De értsd meg – vált élesebbé a hangja –, eljátszottad jogaidat a Testvériségükben.

- Az Kathang volt!

- Nem számít, hogy Kathang volt-e, vagy te. Csak az számít, hogy a Fizikusok Sasfészke nem szólhat érdekedben az Elektorok előtt. Megértetted?

Bill bólintott.

- Csak legyen ott.

- Meg fogom kérni.

Az Elektor sarkon fordult és kiment, ugyanolyan váratlanul, ahogy érkezett, és becsukta maga mögött az ajtót. Megint hosszú, időtlen várakozás következett, amelyet, úgy tűnt, csak a rendszertelenül hozott étel érkezése tört meg. Aztán, amikor Bill már azt gondolta, hogy egészen biztosan eltelt a két nap, újra kinyílt az ajtó.

Most ketten léptek be, az egyik egy elmosódott körvonalú fizikus volt, a vékony, sötét férfi, aki Kathang barátja volt, Etam duRel. A másik azonban Anvra.

- Bill – az asszony gyorsan, még duRel előtt odalépett hozzá, és félig felemelte a szárnyát, mintha át akarná ölelni, de a szoba ehhez egyszerűen túl kicsi volt. Hát leeresztette a szárnyát, hátralépett, és vágyakozva nézte a férfit. – Néhány perc múlva kezdődik a meghallgatás. Elhoztam Etamot, hogy beszéljen veled.

Szeme mintha üzenetet akart volna közvetíteni. Bill kíváncsian nézett vissza rá. Szeretetet és aggodalmat látott a tekintetében.

A lány hátralépett. Etam körbejárta a szobát. Megállt a fal egy bizonyos részénél, és benyúlt szoros vörös kezeslábasának zsebébe. A falnak nyomta a kezét, és amikor elhúzta, teáscsészényi méretű, rózsaszín agyaggömb tűnt elő.

- Etam duRel! – Anvra hangja megreszketett a felháborodástól. – Csak nem vagy bizalmatlan az Elektorok szavával szemben?!

- Nem az Elektorokkal szemben vagyok bizalmatlan, úrnő, de ebben az ügyben a Cadda Noyer is benne van, és én felelős vagyok a Fizikusok titkaiért. – Elhallgatott. – Most pedig magunkra kellene hagyjál.

- Én? Hiszen csak most értünk ide. Különben is, miért kéne nekem elmennem. Szerződéses társa vagyok és...

- Azért úrnő – és Etam rendszerint kellemes hangja mintha kissé türelmetlen lett volna –, mert mint említettem volt, meg kell őriznem a Fizikusok titkait. Az Elektorok azért ígérték meg, hogy nem használnak lehallgatókat, mert Kathanggal folytatandó beszélgetésem ezeket is érinti majd. Hogy engedhetném meg, hogy te, aki nem vagy Fizikus, végighallgasd beszélgetésünket, miután azt kértem, hogy kapcsolják ki a lehallgatókat?

Anvra hangjából és testtartásából is eltűnt a merevség.

- Hát persze – mondta erőtlenül, és Billhez fordult.

- A meghallgatáson majd látlak.

Kiment, és ugyanolyan szeretetet és félelmet tükröző pillantást vetett rá. Az ajtó becsukódott mögötte.

- Figyelj, Kathang – kezdte Etam, és Bill visszafordult az apró termetű szárnyas férfi felé, akinek a hangja újra csupa kedvesség volt. – Nyilván nehezedre esik majd végighallgatni, amit el kell mondanom. Megvan rá a mód, hogy megmentsd az életed és megmenekülj a Cadda Noyertől, de ennek az az ára, hogy elveszíted a szárnyadat és a szabadságodat. De ez az egyetlen esélyed.

Bill jól megnézte magának. Megmozdult, és majdnem feloszlott szeme előtt az elmosódott folt, ami Etam volt. Egyszerű kettős kép lett, látta Etam sötét arcát és apró termetét és mögötte a magasabb férfialakot, melynek mindkét szárnya ép volt, a haja pedig világos.

- Anvrának mi erről a véleménye? – kérdezte.

Etam csak legyintett bal kezével.

- Ugyan, hogy lehetne ezt megmagyarázni egy olyan nőnek, mint ő? – kérdezte. – Úgy hisz az önként vállalt kötelezettségben, mint a haldoklók a reinkarnációban. Csak annyit mondtam neki, azt fogom tanácsolni, törj meg a meghallgatáson, és őrültséggel indokold tetteidet.

- Őrültséggel?

Etam szomorúan mosolygott.

- Nem is lesz ez olyan messze a valóságtól, barátom – mondta. – Tudod, akár elhiszed, akár nem, valóban őrült vagy. Már két éve figyeltem a laborban, hogy lassan megbomlik az elméd. Ez az egész ügy az Elátkozottak Bolygójával képzelgés, és én napról napra figyeltem, hogy építed fel apránként, miközben a Kapun dolgozol. Eleinte csak játszadoztál a vad ötlettel, aztán lassan hinni kezdtél benne. Most meg már úgy kidolgoztad a téveszméidet, hogy még Anvra úrnőt is sikerült félig meggyőznöd. És ezért kéri, segítsek neked, hogy megmentsd az életedet. De azért mégsem akarja, hogy elfogadd a segítségemet, mert azt gondolja, csak tettetnéd az őrültséget, hogy megmentsd az életedet, ez pedig a legrosszabb fajta gyávaság és az embernek önmagával szembeni kötelezettsége megszegése.

- Értem – mondta Bill –, de ha valóban őrült vagyok, akkor rendben van a dolog?

- Ha őrült vagy – vonta meg Etam a vállát –, akkor nincs jó vagy rossz. Hogyan érthetné meg egy őrült az önként vállalt kötelezettség fogalmát? Szóval meglehet, nem szívesen ismered be, hogy őrült vagy, de azt el kell ismerned, hogy nem érted, mi is az az önként vállalt kötelezettség.

- Hát te? – kérdezett vissza Bill. – A te önként vállalt kötelezettséged elviseli, hogy hajlandó vagy nekem ilyesmiben segíteni?

Etam arca váratlanul megfeszült.

- Bennem is van olyan erős az önként vállalt kötelezettség, mint bárki másban. A családom... – Aztán elhallgatott, és arca megenyhült. - Sajnálom. Még én is meg-megfeledkezem róla, hogy nem vagy teljesen beszámítható. Hát persze hogy ez ellentétes az Elektorokkal szembeni önként vállalt kötelezettségemmel, sőt még a Fizikusokkal szemben vállalttal is. De ne is törődj vele. Hajlandó vagy?

- Azt mondani, hogy őrült vagyok?

- Mondani nem elég. Anvra úrnővel azt hitettem el, hogy erre próbállak rávenni. De ennél többre van szükség, úgy is kell viselkedned a meghallgatáson, mint egy őrültnek.

Belenyúlt a vörös overallján lévő rombusz alatti zsebbe, és előhúzott egy keskeny, háromszög alakú fémlapot, amely vagy hat hüvelyk hosszú volt, az alapja két hüvelyk széles. Bill kezébe nyomta.

- Told fel a ruhád ujjába – mondta –, és mielőtt igazán komolyra fordulnak a dolgok, próbálj meg megszökni... Ne felejtsd, rögtön a meghallgatás elején. Amíg azt hiszik, alig várod, hogy a részletekkel kapcsolatban kikérdezzenek, nem számítanak a támadásodra. Ha kitörsz, tarts felém, és vágj meg ezzel a pengével, amit most adtam.

- Vágjalak meg?

- Ez nagyon fontos! – mondta Etam éles hangon. – Ha csak megpróbálsz megszökni, az még nem fogja meggyőzni őket, hogy őrült vagy. De az igen, ha megsebesítesz engem, hajdani Testvéredet és barátodat. Amikor aztán később kihallgatnak, elmondom majd, hogy őrültél meg fokozatosan, még amikor a laborban dolgoztál.

- És mégis mit fognak gondolni, honnan szereztem a pengét?

- Sohasem fogják megtudni – mondta Etam. – Miután megvágtál, megragadlak, nehogy kijuthass a szabadba. Te harc közben kiejted a kést az ablakon. Odalenn ott fog állni néhány Fizikus, aki elkapja és eltünteti. Az Elektorok sohasem fogják megtalálni, és nem is nagyon fogja érdekelni őket a dolog, mert megbizonyosodnak az őrültségedről.

- Értem – mondta Bill.

Elvette a fém háromszöget. Két hosszú éle a csúcstól számítva a feléig valóban éles volt. A hegyénél zöldes fémes folt csillogott a lámpák fényében. Hirtelen már nem csak az előtte álló férfit látta kettős képként, hanem az egész szobát és még többet is. A szoba falai olyan átlátszóak lettek, mint a szürke füst. Bill kinézett... messze... messze a végtelenségbe.

Aztán a szoba hirtelen újra szilárddá vált körülötte. A kést gondosan becsúsztatta a szoros, ezüstszín vízmérnöki egyenruha ujjába, amelyet Anvrától kapott, mielőtt elindultak volna a föld alatti csatornákon a Cadda Noyer Sasfészekbe.

- Rendben – mondta Etam, aki a kettős képből nézett ki rá. – Mint őrültnek, le kell majd vágni a szárnyadat, de megpróbálom rávenni az Elektorokat, hogy ezen túlmenően csak bezárásra ítéljenek, ne rabszolgaságra... Bátorság öregfiú.

Erősen megragadta Bill erős lapockáját, aztán megfordult, levette az agyagszerű gömböt a falról és kiment. Anvra jött be. Az ajtó csattant mögötte.

- Majdnem az egész időnket elpazarolta! – mondta Anvra élesen. – Bill, figyelj rám. Ismét beszéltem a rangidős Elektorral. Úgy látom, hisz neked. De hivatalosan semmit nem tehet érted. Az Elektoroknak nem áll hatalmukban, hogy segítsenek, és különben is, pártatlannak kell maradniuk. De ha képes vagy megtenni az első lépést a saját megmentésedre, akkor meg fogja próbálni, hogy befejezhesd, amit elkezdtél. Érted? Valami ürügyet kell adnod neki, hogy megadja a szót a meghallgatáson.

Az ajtó kinyílt mögötte, fekete köpenyes, fegyveres őr állt ott.

- Most, úrnő – mondta.

- Minden rendben – mondta Bill, és az ajtó felé tolta Anvrát. – Most menj. Minden rendben lesz.

Az asszony habozva kiment, az ajtó pedig becsukódott mögötte.

Néhány perc múlva ismét kinyílt, és két fekete ruhás Elektor lépett be. Kivezették Billt a felvonóhoz, és felvitték egy terembe, amely vagy ugyanaz volt, amelyikben először hallgatták meg őt, Anvrát és a Cadda Noyer tisztségviselőt, vagy legalábbis nagyon hasonlított hozzá.

A szoba egyik oldala most is teljesen nyitott volt az ég felé. Billt megdöbbentette, hogy már késő délután volt, és hogy az idő, amely hűvös volt, amikor először ébredt öntudatra ezen a világon, most dermesztően hidegre fordult.

A jeges szél szabadon fújt be a toronyszoba nyitott falán, de úgy látszik, ennek a jelenlevők közül senki sem tulajdonított jelentőséget. Az ég felhőtlen és fagyosan fényes volt, a nap csak a szoba egyik oldalát világította meg, többi részét sötét árnyékba borította.

Az árnyékban, a szoba végén öt Elektor volt az asztal mögött. A középső, a sovány rangidős állt, akivel Bill már korábban is beszélt. A többi négy ült, de rajtuk kívül minden jelenlévő állt. Az asztal mögöttiek szokásos fekete viseletükön kívül még valami fekete sálfélét is tekertek a fejükre. Ahogy fedett fővel, mozdulatlanul vártak az árnyékban, nem annyira szárnyas férfiakhoz hasonlítottak, hanem inkább vad, ember nagyságú ragadozó madarakhoz.

A nyitott fallal szemben a szoba túlsó felén is fekete ruhás Elektorok álltak, de az ő fejük fedetlen volt. A nyitott falnál, újabb Elektorok között ott állt az a Cadda Noyer tisztségviselő, akire Bill emlékezett, meg még ketten ugyanolyan egyenruhában. És ott volt Anvra apró, magányos, ezüstszín alakja, is. Etam duRel Jax duHorrel mellett állt, mindketten a Fizikusok overallját viselték a sárga rombusszal.

Etam bátorítóan Billre mosolygott, és alig észrevehetően bólintott önmaga és a nyitott fal felé. Jax azonban nem reagált, amikor Bill rávetette a pillantását. Kifejezéstelen szemmel nézett át Billen, mintha már nem létezne a számára.

A két Elektor őr az asztal elé, középre vezette Billt, szembe a rangidős Elektorral, aztán visszalépett. A rangidős keskeny, hideg arca egy pillanatra Bill felé fordult, aztán a belső fal melletti Elektorokhoz szólt:

- Az Elektorok mindenki más előtt az Elektorokat hallgatják meg – mondta. – Nye duBohn, te voltál az ügyeletes tanúskodó Elektor annál a nyilvános harcnál, amelyen Kathang duLein fogadott a saját életébe?

Egy fiatal, ismeretlen Elektor lépett elő, majdnem Bill mellé.

- Én. – Tenor hangja tompán csengett az öt sápadt, fekete sálas, kifejezéstelen arcú öreg előtt. – A meghallgatást vezető Elektorok tudják, hogy egy identitás csak akkor transzferálható egyik testből a másikba, ha ahhoz az Elektorok előzetesen hozzájárultak, és minden esetben jelen kell lennie egy Elektornak, hogy tanúskodjék és érzékelőkkel felvegye a műveletet.

- És minden rendben volt?

- Felvételeim szerint. A harc kezdete előtt megvizsgáltam Kathang duLeint, és megállapítottam, hogy testében saját identitása lakozik. Vele maradtam, amikor megkapta az injekciót. Műszereim szerint identitása ekkor elhagyta a testét és beköltözött a legyőzött harcos testébe.

- És aztán? – A rangidős Elektor hangja színtelen volt.

- Azután elvonta figyelmemet az állítólag legyőzött harcos erőre kapása és menekülése. Mikor végre visszafordultam Kathang duLein testéhez, a légzés már megszűnt.

- Megvizsgáltad a testet?

- Megtapintottam a jobb hónalja alatt. Nem érzékeltem érverést. A felvevő mutatta, hogy Kathangnál is és a harcosnál is lezajlott az identitáscsere, mielőtt Kathang meghalt volna. Engedélyt adtam a távozásra. A Cadda Noyernek már birtokában volt a test, fejét és nyakát letakarták és szállításra készen egy targoncára tették.

- Lépj hátra – mondta a rangidős Elektor.

A tenor hangú Elektor visszament a falhoz.

- Most pedig kérném – mondta a rangidős Elektor, aki végignézett a fal mentén – a második Elektort, akinek köze volt Kathang duLein identitásához.

- Nem volt...

- A meghallgatás tárgyát képező identitásnak nem adtam szót – mondta a rangidős Elektor, és rá sem nézett Billre. – A felügyelő Elektorok hallgattassák el, ha újabb kísérletet tesz az ülés megzavarására. Második Elektor?

A faltól újabb fekete ruhás alak vált el és Bill mellé állt. Bill felismerte annak az öregnek a mélyen ülő szempárját, aki föléje hajolt, miután a téren elintézte a két Cadda Noyer terrorlegényt. Lassan beszélt, visszhangzó basszus hangon számolt be róla, hogy a közelben tartózkodván a járókelők odahívták, s hogy mire odaért, a két Cadda Noyert legyőzték. Bill pedig eszméletlen volt.

- Meglepett, hogy ez az egyén puszta kézzel legyőzött két terrorlegényt, akik fasarkantyút viseltek? – kérdezte a rangidős Elektor.

- Az egyén öltözéke és sarkantyúja hivatásos harcosra vallott – válaszolt a tanúskodó Elektor. – Ezért előszörre nem lepett meg, hogy legyőzött két félhivatásos terrorlegényt, annak ellenére sem, hogy eléggé szokatlan módszerekkel győzött. Csak később, amikor a jelentésemet készítettem, akkor lepődtem meg azon, milyen különös, hogy egy képzetlen identitás, még ha képzett testben lakozik is, győztesen kerüljön ki ilyen harcból.

- Látom – mondta az Elektor, és lebámult arra, ami Bill szemében csak puszta asztallap volt -, hogy jelentésedben említést teszel erről a meglepetésről, és javaslod, hogy amennyiben ez elfogadható az érintett Sasfészek, a Cadda Noyer számára, részletesebben is vizsgáljuk ki az ügyet.

- Valóban ezt javasoltam – mondta az öregember; mély, rekedtes hangja ott visszhangzott a szobában, és beszédét aláfestette a szél halk zúgása.

- És a Cadda Noyer elutasította a vizsgálatot. Igen – mondta a rangidős Elektor.

 Bill oldalt nézett Etam duRelre, és látta, hogy a vékony, sötét, kettős képű férfi enyhén összeráncolja a homlokát. Fejével újabb mozdulatot tett a szoba nyitott fala felé.

- Visszaléphetsz – mondta a rangidős Elektor.

Ahogy a magas öregember visszament a falhoz, Bill újra csak az asztal lapját bámulta.

A nyitott fal felől halk köhögést hallott. Bill hátranézett, és látta, hogy Etam visszalépett az egyik Elektor és Jax mögé, úgy, hogy az arcát csak ő láthatta, és jelzésként élesen hátrarántotta a fejét.

- Most pedig – mondta a rangidős Elektor – a Cadda Noyer előadhatja, miért tart igényt arra a testre, amelyet az az egyén visel, aki a meghallgatás tárgya.

Hangja hallatán Bill újra az asztalra nézett. A Cadda Noyer tisztségviselő már megindult előre. Megállt majdnem Bill mellett, és egyenesen az álló, rangidős Elektor szemébe nézett.

- Igényünket korábban már írásban is benyújtottuk – mondta a Cadda Noyer –, az idevágó dokumentumokkal együtt, csak úgy, mint az eredeti kérvényt Kathang duLein egyéniségének transzferálására, amelyet szokás szerint maga Kathang duLein írt alá. De hogy ismételten összefoglaljuk...

A Cadda Noyer folytatta. Bill szeme újra Etam elmosódott arcára tévedt, aki, elkapván a pillantását, ismét határozottan intett. Sötét homloka csillogott az alkonyi fényben. Az asztal előtt a Cadda Noyer egyhangúan sorolta a bizonyítékait, hogy Sasfészke miért tart igényt arra a testre, amelyben Bill lakik.

- ...az Elektorok – zárta le végül – nem tagadhatják meg a Cadda Noyertól egy test használatát, amely az ő kizárólagos tulajdona.

- Ezt majd a meghallgatás végén fogjuk eldönteni – vágott közbe hidegen a rangidős Elektor. – Itt most egy egyén jogait vizsgáljuk, aki elvesztette ugyan a testét, de az Elektorok és a Testvériségek szemében mégis individuum. Azáltal maradhatott meg, hogy megmentett az életnek egy testet, amelyről a Cadda Noyer lemondott, mert úgy ítélték meg, hogy pusztulása elkerülhetetlen. Mint már mondtam volt, nem képezheti vita tárgyát, hogy a Cadda Noyer a kérdéses test törvényes tulajdonosa. Egy harcos rabszolga testről van szó, mellyel a Cadda Noyer rendes körülmények között belátása szerint rendelkezhet. Ami kérdéses, az az, hogy van-e joga a Cadda Noyernek a testből kihúzni és ezzel megölni a jelenleg abban lakozó egyént...

– Kathang duLein elvesztette az élethez való jogát, amikor fogadott a harcra, és veszített! – vágta oda a Cadda Noyer tisztségviselő.

- De a harcos, annak a harcosnak a teste, akire fogadott, nem veszítette el a harcot – mondta az Elektor szenvtelenül. – Éppen ezért Kathang sem veszített.

– Miután megkapta a transzferinjekciókat, testhez és élethez való jogát is elveszítette. Jogilag attól a pillanattól kezdve halott.

- Valóban halott! – kiáltott be Anvra kétségbeesetten oldalról. – Elmondtam az Elektoroknak, magam láttam a holttestét. Kathang duLein nincs itt, ebben a testben. Kathang duLein meghalt!

- Él! – morogta a Cadda Noyer tisztségviselő. – Csak jogi értelemben halott.

- Csendet!

Az Elektor várt egy másodpercig, amíg a szoba valóban elcsendesedett. Aztán elfordult egy kissé, és először nézett Billre.

- Él – kérdezte az Elektor – vagy halott?

- A Cadda Noyer – válaszolt Bill megfontoltan – valóban meg van győződve róla, hogy Kathang ebben a testben él. De Anvra Mons/Borroh úrnő valóban meggyőződhetett róla, hogy meghalt. Mindketten tévednek azonban.

- Tévednek? – visszhangzotta az Elektor.

Bill szemébe nézett, aki nem válaszolt, hanem lassan megfordult, és egy lépéssel eltávolodott az asztaltól, hogy ellásson Cadda Noyer tisztségviselő mellett. Nem a bohócruhás alakot figyelte, hanem a két vörös overallost, akik sárga rombuszt viseltek a szívük fölött, Jax duHorrelt és Etam duRelt.

- Egy ember tudja – mondta Bill. – Rajtam kívül csak egyetlen ember.

Visszafordult az asztalhoz. Benyúlt a ruhaujjába, előhúzta a kést, amelyet Etamtól kapott, és a fényes felületre dobta, a rangidős Elektor elé.

- Olyasvalakitől kaptam, aki meglátogatott a cellámban – mondta. – Azt hiszem, a hegye meg van mérgezve, úgyhogy még a legkisebb karcolása is halálos.

Az Elektor lenézett a késre. Nem érintette meg. Újra körbenézett a helyiségben, aztán mozdulatlanul állt, mint aki valamilyen meg nem határozott eseményre vár.

- Mi? – kezdte a Cadda Noyer tisztségviselő.

- Csend legyen! – A rangidős Elektor színtelen hangon vágott a szavába. A tisztségviselő becsukta a száját, és ő is, akárcsak Bill és minden más jelenlévő is a két Fizikust, Jaxot és Etamot bámulta. Mind mozdulatlanná merevedtek, még az emberekre oly jellemző, apró önkéntelen mozdulatok is hiányoztak. Olyan mozdulatlanok voltak, mint egy bekeretezett kép alakjai.

A másodpercek múltak, és még mindig néma csend volt. A hideg szellő besusogott a szoba nyitott oldalán, de meg sem rezdültek. A lenyugvó nap egyre laposabb szögben tört meg a padló nyitott élén.

Etam sötét szeme egyenesen Billébe meredt. A föléje került arcok alól most világosabban tűnt elő Etam sötét homloka a lenyugvó nap hideg fényében. Most már azt is látni lehetett, hogy verítékezik.

Bill lassan újra megszólalt:

- Aki eljött hozzám – kezdte, és szavai visszhangzottak a csendes szobában –, tudta, hogy nem vagyok Kathang, és hogy az Elátkozottak Bolygójáról jöttem. Így aztán azt hitte, nem fogom megérteni, mi is az az önként vállalt kötelezettség. De megértettem. A saját világomon, még mielőtt idejöttem volna, azon kevesek közé tartoztam, akik tudták, mi az. Így aztán képes vagyok megérteni, hogy míg vannak, akik teljesen képtelenek az önként vállalt kötelezettségre, mások még akkor sem szabadulhatnak meg tőle, ha akarnák. Végül...

Etam robbanásszerű gyorsasággal mozdult. Bal könyökét belevágta a mellette álló Elektor őr gyomrába, és elragadta az övéből a fegyvert.

- Megálljatok! – kiáltotta szinte fuldokolva, és az egész szobát sakkban tartotta a fegyverrel. A többiek meg újra mozdulatlanná dermedtek.

Kivéve Billt, aki tett felé egy lépést.

- Majd én elveszem a fegyverét – mondta.

- Vissza! – Az aprótermetű, elmosódott, nyomorék szárnyú figura hangja megbicsaklott. Etam megfordult, és rájuk kiáltott: – Megcsaltam a Sasfészkemet! Hazudtam a Testvériségemnek! De nem fogok szégyent hozni a duLein névre! Én vagyok Kathang, Kathang duLein! És ez az ember, aki az Elátkozottak Bolygójáról jött, igazat beszél!

Felzokogott, és a fegyvert a szoba közepére dobta. Megfordult, és mielőtt még megakadályozhatták volna, a szoba szabad oldalán levetette magát a mélybe.

Bill úgy ugrott az eltűnő alak után, mint egy futballhátvéd. Jax duHorrel és az őr közé került, akitől Etam elvette a fegyverét, de aztán kizuhant a semmibe. Mélyen maga alatt látta, hogy Etam-Kathang hogyan köröz lefelé egyetlen jó szárnyán. Még csak kísérletet sem tett arra, hogy lelassítsa esését. Bill heves szárnymozgással vetette magát a zuhanó alak után, elkapta, és még vadabb csapkodásba kezdett, hogy lassítsa az esésüket.

Etam duRel egykori kemény kis teste vadul küzdött ellene.

- Igazán nem kell öngyilkosnak lenned... – lihegte Bill.

- Engedj el! – vicsorgott a düh torzította kettős arc néhány hüvelyknyire az övétől. – Hát nem érted, hogy halott vagyok? Gyáván éltem, de férfiként halok meg...

Térdét belevágta Bill gyomrába, és így kiszabadult. Az utolsó szava már a mélyből, a két épület közötti sikátorból szállt fel. Bill levegőért kapkodott, és úgy érezte, ő is halálra fog zúzódni a kemény köveken, de ekkor két Elektor őr ragadta meg, és visszavitték magukkal a szobába, ahonnan Kathang is meg ő is kiugrottak.

Bill, amikor újra szilárd talajt érzett a lába alatt, ösztönösen összecsukta a szárnyát.

- Folytatjuk a meghallgatást – mondta a rangidős Elektor tompán. Még mindig mozdulatlanul állt az asztalnál ülő négy társa között.

Bill hirtelen rádöbbent, hogy Anvra ott áll mellette a szoba nyitott falánál, és lebámul az utca sötét mélyébe, ahol Etam duRel teste eltűnt, és reszket, mint aki nagyon átfázott. Bill a szárnya fölött a vállára tette a kezét, és a reszketés lassan elmúlt, bár az asszony továbbra is lebámult a mélybe.

- Végül mégis jól végezte – suttogta Billnek. – Jó halált halt...

- Elengedhetetlen – mondta a rangidős Elektor hidegen –, hogy alaposabban megvizsgáljuk a helyzetet.

És ránézett a Cadda Noyer tisztségviselőre, aki most Jax duHorrel mellett állt. A Cadda Noyer sápadt volt, de szembefordult az Elektorokkal.

- A Cadda Noyert önként vállalt kötelezettsége arra indítja – mondta – hogy Testvériségük felelősséget vállaljon bizonyos óvatlanságokért, melyeket egyes tagjai követtek el.

- Ha a Cadda Noyer ennyit elismer – mondta a rangidős Elektor érzelemmentesen –, akkor nem szükséges azt követelnünk, hogy Elektorok ellenőrizzék a Cadda Noyer Sasfészek föld alatti helyiségeit. Ellenkező esetben ezt kellene követelnünk, és ennek megtagadása törvényen kívülivé tenne benneteket.

- Nem szükséges – mondta a Cadda Noyer tisztségviselő. – Készek vagyunk elismerni az Elektorok színe előtt, a jelenlegi helyzetben fennáll annak a lehetősége, hogy az az ember, Etam duRel, akinek a teste épp most halt meg, megkörnyékezte Testvériségünk néhány tagját abból a célból, hogy jogtalan módon Kaput építsenek, amely az Elátkozottak Bolygójára vezet.

- Mi célból? – kérdezte az Elektor.

A Cadda Noyer habozott. Arca olyan volt, mint a faragott diófa.

- Nem vagyok Fizikus – mondta. Jax duHorrelhez fordult. – Talán a Sasfészek Mester hajlandó volna elméleti magyarázattal szolgálni...

- Én nem – mondta Jax komoran. – A Fizikusok Testvérisége itt ma kétszeresen is megszégyenült. – Billre nézett. – És hálával tartozunk ennek az embernek itt, aki az Elátkozottak Bolygójáról jött... – Hirtelen elhallgatott. – Uram – kérdezte –, hogy hívnak valójában?

- Billnek – mondta Bill hideg humorral. – Vagy ha úgy jobban tetszik, Bill duElátkozottak Bolygója.

- Talán te lehetnél az – mondta Jax –, aki elmagyarázza nekünk, hogy mire készültek Etam meg Kathang?

- Eredetileg csak Etam – mondta Bill, és a Cadda Noyer tisztségviselőre nézett.

- Uram – mondta a Cadda Noyer gyorsan –, mi is hálával tartozunk neked. Fel fogjuk neked ajánlani azt a kárpótlást, amelyet az Elektorok javasolnak.

- Ebben az esetben – nézett Bill a rangidős Elektorra –, talán nem kell többet mondanunk.

 Az Elektor keskeny arca megrezdült. Képtelenség lett volna azt mondani, hogy ha csak egy pillanatra is, de elmosolyodott, mégis valami olyasmi villant át az arcán.

- Ebben az esetben nem áll az Elektorok hatalmában, hogy bővebb magyarázatot követeljenek – mondta. – Így, amennyiben mindegyik fél elfogadja, hivatalosan lezárjuk ezt a meghallgatást, feltéve, hogy kapunk bizonyos garanciákat.

Pillantása Billről a Cadda Noyerre siklott.

- Az Elektorok – kezdte a Cadda Noyer mereven – bírják a Cadda Noyer Testvériségi Sasfészek önként vállalt kötelezettségét, miszerint a területükön található minden törvénytelen gépezetet le fognak szerelni és meg fognak semmisíteni.

- Akkor ezt a meghallgatást lezárom – mondta a rangidős Elektor, és a résztvevők kezdtek kiszállingózni a szobából. A Cadda Noyer tisztségviselő és a kísérői elsőként vetették ki magukat a levegőbe.

Bill Anvra mellett találta magát. Szembefordultak Jax du-Horrellel és a rangidős Elektorral, aki kijött az asztal mögül.

- Bill duElátkozottak – mondta az Elektor –, az Elektorok nem hivatalosan hálásak lennének, ha meghallgathatnák az üggyel kapcsolatos további magyarázataidat.

- És a Fizikusok Sasfészke úgyszintén – morogta Jax.

Bill bólintott.

- Rendben, de csak akkor, ha előbb ti mondtok el nekem valamit.

- Természetesen – válaszolt az Elektor.

- Ha jól értettem – kezdte Bill –, vannak olyan műszereitek, amelyekkel regisztrálhatjátok, ahogy két identitás testet cserél.

- Így van – bólintott az Elektor. – Mi, Elektorok, annak érdekében, hogy megvédjük az egyént, minden cserét figyelemmel kísérünk.

- És a műszereitek képesek-e arra, hogy megkülönböztessék, egy vagy több pár identitás cserél-e testet, ha mindegyik csere pontosan ugyanabban a pillanatban megy végbe?

- Hát... – És az Elektor kérdőn nézett Jaxra.

- Könnyen át lehetne a berendezéseket alakítani, hogy felfedezzék a plusz cseréket is – mondta Jax, és olyan mély ráncokba szaladt az arca, hogy az már majdnem vicsorgás volt –, már amennyiben ez szükségesnek bizonyulna.

- De most nem lennének alkalmas műszerek? – kérdezte az Elektor élesen.

- Az Elektorok eddig még soha nem támasztottak ilyen követelményt – mondta Jax szobormereven.

- Gondoltam – mondta Bill. – Tudjátok, Etam úgy rendezte, hogy felállítson egy Kapurendszert a Cadda Noyernek abból a célból, hogy miközben egy törvényes transzfer folyik, egy illegális transzfer is lezajlik, így lehetővé válik egy harmadik személy számára, hogy észrevétlenül testet cseréljen... Tudom, kicsit bonyolult lesz a magyarázat. Van itt valami, amire rajzolhatnék?

Az Elektor visszafordult az asztalhoz, és megérintette a felületét. Keskeny fiók nyílt ki, amely egy iskolai mutatópálca-félét rejtett. Vagy két láb hosszú lehetett, az egyik végénél egy hüvelyk vastag, a vége meg, mint a ceruzahegy. Az Elektor megfogta a vastagabbik végét, és végighúzta az asztal felületén. Sárgán izzó vonalat hagyott.

Megfordította a pálcát, és vastagabbik végével letörölte a vonalat, aztán átnyújtotta Billnek.

- Köszönöm – mondta Bill, és odalépett az asztalhoz. – Nézzétek, ez itt a legális transzfer, amit elterveztek Kathang és a harcos között arra az esetre, ha az utóbbi annyira megsérül, hogy új testre lesz szüksége...

És rajzolni kezdett.

 

 

- Az áthúzott négyzet – mondta – jelképezi azt a testet, amely a tervek szerint nem sokkal a csere után meg fog halni... Etamnak az volt a terve, hogy ezzel egy időben menjen végbe két másik identitás törvénytelen cseréje. Az egyik identitás egy haldoklóé volt, akit épp azért, mert haldoklott, akadálytalanul át lehetett hozni a Kapun. A negyedik pedig ő maga lett volna. Etam már korábban felfedezte a mi világunkon azt az intézményt, ahol rendszeresen találhat haldokló férfiakat és nőket. Eltervezte a transzfer mintáját, amelynek időben pontosan egybe kellett esnie a Kathang és a harcos közötti törvényes transzferrel, így...

 

 

- De hát eszerint Kathang a holttestben fogja végezni – tiltakozott Jax. – És még ha benne volt is Etammal együtt a dologban, ebbe biztosan nem egyezett volna bele.

- Nem emlékszel, azt mondtam, kezdetben nem volt benne – emlékeztette Bill. – Kathang a transzfer pillanatáig csak annyit tudott, hogy Etam alkatrészeket lopott a Fizikusok laboratóriumából, ahol régen együtt dolgoztak. De azt hitte, Etam a barátja, és tudását nem hozta összefüggésbe azzal a ténnyel, hogy egyre hatalmasabbak lettek a fogadási veszteségei. Etam attól félt, hogy Kathang előbb vagy utóbb rá fog jönni, engedély nélkül Kaput épített, és a Cadda Noyer segítségével úgy intézte a fogadásokat, hogy Kathang teljesen tönkremenjen anyagilag, amíg végül már a saját testét kellett felajánlania, hogy helyettesítse annak a harcosnak a testét, amelyikben most én vagyok... Nyilván bunda volt maga a harc is. Etam nem tette volna kockára egész terve sikerét, csak azért, mert Kathang harcosa esetleg győz.

- De hát végül Kathang került Etam testébe, és nem fordítva! – mondta Anvra.

Bill lenézett rá és elmosolyodott.

- Igen, de Kathang csak akkor értette meg, mi a helyzet, amikor már odalenn volt a Cadda Noyer pincében a titkos Kapunál. Mint tudjuk, fő hibája jellemgyengesége volt, és most úgy érezte, egy csapásra megszabadulhat minden bajtól, amit Kathangként hozott önmagára, no meg azoktól is, amelyeket, bár nem tudta, Etamnak köszönhetett. Úgy döntött, hogy szépen megül Etam testében, és nem szól, mert tudta, bizonyítani sem lehet, hogy ő nem Etam.

- De a harcos, aki Etam testében élt volna... – kezdte Jax.

- Etam nyilván azt is kitervelte, tőle hogyan fog megszabadulni – mondta Bill. – És nyilván a Cadda Noyer is beleegyezett a terveibe. Nagy üzlet volt a dologban, gondolom, ki lehetett volna alakítani a törvényellenes testcserék feketepiacát.

- Szégyenletes, de így van – mondta az Elektor komoran.

- Akármilyen gondosak vagyunk is, minden nemzedékben van néhány egyed, aki képes volna ilyesmire.

- De – nézett Jax kíváncsian Billre – nem sikerült a dolog. Miért nem?

- Miattam – felelt Bill. – Én ugyanis valójában nem haldokoltam, amikor Etam átvonszolt a Kapun. Bizonyos okból erős mérget vettem be, de azonnal bevettem az ellenmérget is. Így aztán elég közel voltam a halálhoz, és Etam át tudott hozni erre a világra, de mire átkerültem a legyőzött harcos testébe, már kezdtem magamhoz térni. Ez zavarta meg a dolgot – lemutatott a második ábrára.

- Nekem kellett volna Kathanggal identitást cserélnem – mondta Bill. – És Kathang identitásának, miután az én haldokló testemben találta magát, nem lett volna más választása, mint hogy meghaljon. Etam egészséges egyénisége könnyen ki tudott volna vetni engem Kathang testéből. A harcos identitása, miután kiszállt saját haldokló testéből, megtalálta volna Etam egészséges testét. Ez volt a terv. Valójában azonban ez történt – folytatta, és egy harmadik ábrát rajzolt az asztalra.

 

 

- Mire feléledő identitásom elérkezett Kathang testébe, erősebb volt Kathangénál – folytatta Bill –, így aztán kidobtam a testből. De ebben a pillanatban ért el hozzám a kábítószer kiváltotta hamis parancs, hogy cseréljek identitást a harcossal. A harcos identitása meg már elhagyta a testet, így hát ott végeztem, ahol.

Elhallgatott, és sorban végignézett a három feszülten figyelő arcon.

- A többit már tudjátok – mondta –, megnyertem a harcot, és a test életben maradt. A Cadda Noyer felügyelők, látván, hogy a harcos még életben van, nyilván azt hitték, hogy az egész terv füstbe ment. Az általános zűrzavart kihasználva kitörték Kathang nyakát, nehogy tanúskodhassak a történtekről... Csakhogy addigra már Etam volt Kathang testében, így aztán ő halt meg.

Közben Kathang identitása, melynek el kellett hagynia saját testét, ösztönösen a legközelebbi egészséges identitás nélküli testbe költözött. Ez pedig Etam teste volt odalent a Cadda Noyer földalatti laborjában. Kathang nyilván a harcos előtt ért oda, és így az elkésett harcosnak nem maradt más választása, mint hogy beköltözzék az én testembe, amely addigra már valóban és visszafordíthatatlanul haldoklott a sokk és az identitásnélküliség miatt. Ösztönösen behatolt haldokló testembe, és azzal együtt elpusztult.

Bill megvonta a vállát.

- A többit pedig tudjátok.

- De hogy jöttél rá, hogy Kathang rejtezik Etam testében? – kérdezte Jax. – És hogy lehettél olyan biztos benne, hogy be fogja ismerni?

- Számítottam az önként vállalt kötelezettség erejére – felelt Bill, és egyenesen a Sasfészek Mester szemébe nézett, aki ugyanolyan magas volt, mint ő. – Már korábban is kis híján bevallotta, miután meglátott engem Anvra Sasfészkében. Aztán közvetlenül a meghallgatás előtt megpróbált tőrbe csalni, hogy öljem meg, és így vele együtt szálljon sírba a szégyene. Akkor már tudtam, ki lehet provokálni, hogy az önként vállalt kötelezettség kimondassa vele valódi nevét.

- Tudtad? Uram! Nem akarnálak megsérteni, de... – és Jax erőszakkal visszafolytotta szavait – ...de hát hogy értheti meg valaki, aki az Elátkozottak Bolygójáról jött, hogy mi az az önként vállalt kötelezettség?

- Ami azt illeti – mondta Bill szárazon –, ez a fogalom nem ismeretlen ott, ahonnan jöttem. Csakhogy odahaza nem sokan ismerjük. – Komoran elmosolyodott. – Ez volt Etam balszerencséje, hogy olyannal akadt össze, mint én, egy kiközösítettel.

- Kiközzzz... – Jax nyelve beletört az ismeretlen hangokba, mert Bill az utolsó szót angolul mondta.

- Igen, valahogy így – mondta Bill. – Ez a szó az Elátkozottak Bolygójának nyelvén olyan valakit jelent, aki nem viseli a bőrébe égetve ugyanazt a tulajdonosi billogot, mint csordatársai. Minden társadalomnak van néhány kiközösítettje, még a tieteknek is... És ha valaki tudja, mire figyeljen, azonnal megismer bennünket. Először is, nem vagyunk hajlandóak a csorda szabályai szerint élni, így kialakítjuk a saját szabályainkat, és azok szerint élünk.

Jax rámeredt.

- De hát önként vállalt kötelezettségről beszélünk.

- De hisz ez az önként vállalt kötelezettség – felelt Bill, és amikor a Sasfészek Mester már a száját nyitotta, hogy tiltakozzék, megrázta a fejét. – Hagyjuk, látom, hogy még nem érted. Téged is ugyanúgy elvakítanak a saját társadalmad törvényei, mint odahaza az Elátkozottak Bolygóján az enyémeket a magukéi.

- Uram... – fakadt ki Jax.

- Nem akartalak megsérteni – mondta Bill nyugodtan –, de attól még nem változnak meg a tények, hogy megharagszol rám, és hidd el, amit mondok, az tény. Olyan, mintha az én népem minden tagja a bal szemére volna vak, a tieid meg a jobb szemükre. Ők csak a tömegekben létező erényeket látják, ti meg csak az egyénben létezőket.

- Uram – kezdte az Elektor, nyugodtabban, mint Jax, de összeszorított szájjal –, ha a Testvériségek és az Elektorok nem biztosítanák az egyén jogait, egy maréknyi ember rabszolgasorba döntené a többit.

- Nem – mondta Bill –, de ezt úgysem hiszed el, amíg a magad szemével nem győződtél meg róla. Épp ezért fogok visszamenni, hogy kapcsolatot hozzak létre a korábbi népem és az itteniek között. Nekik arra van szükségük, hogy megértsék, az egyént nem kell a bölcsőtől a sírig vattába csomagolni ahhoz, hogy a társadalom működőképes maradjon.

- Bill... – Anvra alig kapott elég levegőt, hogy kimondja a nevét. A férfi felé fordult és rámosolygott.

- Ne aggódj, nem akarok örökre az Elátkozottak Bolygóján maradni. Nekem a ti világotok felel meg. De felelős vagyok értük, vissza kell mennem.

- Felelős? Ugyan kikért? Az ottani szárnyatlan csúszómászó rabszolgákért? – tört ki Jax.

- Értük is meg értetek is. Mindkét társadalomban én vagyok az egyetlen, aki mindkét szemére lát. Tudod, két szemmel a szó fizikai értelmében is többet lát az ember, mint az egy szemmel felfogott kép dupláját. Csak így alakulhat ki a térlátás. És tudjátok, olyasmit látok, amit ti még el sem tudtok képzelni, azt, hogy milyen hasznos lehet a kapcsolat mindkét világ számára. – Komoran elmosolyodott. – Először persze robbanni fog a dolog, mint amikor összekerül a gyutacs és a robbanófej.

- Bill duElátkozottak – kezdte az Elektor megfontoltan –, nem vagyok róla meggyőződve, hogy az Elektorok helyeselnék a tervedet.

- Lehet, de ugyan hogy akadályozhatnak meg? – Bill kihívóan nézett az öregre. – Nem én állítottam fel ennek a társadalomnak a játékszabályait, hanem ti. Van bárki az Elektorok között, a Sasfészkekben, az egész kultúrában, akinek joga van megtiltani, hogy egy olyan egyed, mint én, azt tegye, amit akar?

- Megtiltani? – kérdezte Jax. – Nem fogunk mi akadályozni téged, csak éppen nem segítünk. Ugye nem felejtetted el, hogy csak egy Kapun át juthatsz vissza a saját világodba?... No meg szükséged lenne méregre és ellenméregre, ami ugyanúgy hat erre a testedre, mint az a másik, amit az Elátkozottak Bolygóján bevettél, az eredetire.

Bill körül egy pillanatra árnyékba borult a világ, és mint Etam-Kathanggal is, átlátott a falakon, mintha füstből volnának, egészen, amíg pillantása el nem ért a végtelen űrig.

- Hát még mindig nem érted egyáltalán? – kérdezte. Végignézett hármukon, és a falak ismét szilárddá váltak. – Nem, Jax duHorrel – folytatta szelíden –, nincs szükségem sem Kapura, sem méregre – már nincs. Mondtam, hogy látok sok mindent, amit ti még csak elképzelni sem tudtok, amíg szintén meg nem szereztétek ezt a képességet ti is. Van azonban valami, amit nem mondtam el. Azt kérdeztétek, honnan tudtam, hogy Kathang van Etam testében. Láttam – először csak elmosódottan, aztán a meghallgatás előtt a kettős kép felismerhetővé vált. Ugyanúgy, ahogy miután Anvra meg én elszöktünk a Cadda Noyer elől, azt is láttam, hogy a helyes út ebbe a toronyba vezet... és ahogy most látom, miként juthatok vissza az Elátkozottak Bolygójára úgy, hogy még ezt a testet is magammal vihetem. És mindehhez csak szellemi erőfeszítésre van szükségem.

- Te... – Jax nagy nehezen lenyelte, amit mondani akart, mély lélegzetet vett, és megpróbált halkan beszélni. – Nem érted, hogy mit beszélsz. Azt hiszed, hogy a világod valami varázslatos űr túlsó felén van, ami nem szélesebb, mint a Kapu négyhüvelykes gyűrűje? Az a Kapu nem csak néhány hüvelyknyi vastag! A másik fele többdimenziónyi és fényévnyi távolságban van, a célvilágon. Az egyenletekben a dimenziók és fényévek értéke másodpercről másodpercre változik, ahogy mindkét távoli bolygó saját pályáján mozog az űrben. Még ha valami csoda folytán bejutnál is a dimenziók közötti űrbe, sosem találnál oda, ez egyszerűen tudományos képtelenség.

Bill halkan felnevetett és angolul szólalt meg:

 

 

Hány mérföld ide Babilon?

Háromszor húsz s még tíz.

Odaérek gyertyagyújtásra?

Igen, és vissza is.

 

 

- Micsoda? – meredt rá Jax.

- Egy gyerekvers az Elátkozottak Bolygójáról – felelt Bill, és lefordította. – Tudjátok, gyalog lehetetlenség hajnaltól napnyugtáig megtenni száznegyven mérföldet, de én odajuthatok gyertyagyújtásra, csak ti ezt még nem értitek.

- Ostobaság! Képtelen ostobaság! – vetette oda Jax.

- Nem, nem ostobaság – mondta Bill, aki kezdett lehiggadni. Türelmesen, kedvesen folytatta, beszélt a rettenetes időtlen időről, amelyet a dimenziók közötti térben élt meg. – És még valamit nem mondtam el. Mind azt hittétek, hogy Etam hozta át az identitásomat és testemet a Kapun. De nem így történt... Lehet, hogy a méreg miatt, de amikor Etam megragadta a testet, az identitásom már elszakadt tőle, és ott maradt. Ott is maradhatott volna, és akkor könnyű halált hal. De volt bennem valami ösztön, ami nem engedte, hogy feladjam. Identitásom saját magától követte ide a testemet.

Jax rámeredt.

- És – kérdezte –, ez mit jelent?

- Csak annyit, hogy az új látásmódom akkor kezdett működni, amikor az identitásom a maga szabad akaratából belépett a dimenziók közötti űrbe. Amit akkor láttam, az mind elmosódott körvonalú volt. De volt elég időm, hogy gyakoroljam és fokozatosan élessé tegyem az új látásmódot. Így aztán, amikor egy órával ezelőtt megláttam Etam-Kathangot, minden bizonytalanságom szertefoszlott. Visszaemlékeztem, és most már értem, hogy sok-sok dimenzió közötti út vezet egyik élő világról a másikra, és én mindegyiken képes vagyok végigmenni.

 

Damokos Katalin fordítása

Megjelent a Galaktika 127. számában

 

AZ A BIZONYOS HOMOKSZEM

Cary Harmon tehetséges fiatalember volt. Intelligenciája révén nevet szerzett magának az ügyvédi szakmában, ami pedig a Vénuszon nem volt könnyű dolog. Társadalmi helyzetét igen célirányos házasságával is megerősítette: az egyik legnagyobb gyógyszerszállító családjából nősült. Tudományos szempontból persze laikus maradt; és laikusokat soha nem szabad finomabb technikával felszerelt berendezések közelébe engedni, mert ebből csak baj származhat; gyerek kezébe sem ad gyufát az ember.

Cary Harmon felesége hirtelen természetű volt; ami csak azért nem nehezítette meg Cary életét, mert az asszony elég meggondolatlan volt ahhoz, hogy szeresse a férjét. Érzelmei jószerével viszonzatlanok maradtak, ami lehetővé tette, hogy Cary bármiféle veszekedésüknek egyszerűen és praktikusan vessen véget: csak el kellett tűnnie néhány napra, míg az asszonyt kellőképpen alázatossá puhította a férje elvesztésétől való félelem. Cary minden eltűnésekor ügyelt arra, hogy új és biztos búvóhelyet válasszon, ahol az asszony - szokásainak több éves ismerete és a múlt minden tapasztalata ellenére - sem akadt rá. A férfi élvezettel töprengett újabb és újabb kinyomozhatatlan rejtekhelyeken, és az ilyen helyek felfedezése már a hobbyjává vált.

Így aztán a lehető legjobb hangulatban szállt le egy szürke téli délután Burke Mclntyre meteorológiai állomásán, a vénuszi Északi-tenger kihalt partvidékén fekvő Magányos Hegység meredek csúcsai között. Csak néhány perccel előzte meg a hóvihart, és miután kis kétszemélyes hajója biztonságban pihent a hangárban, élvezettel hallgatta a bőséges ebéd után a házigazda asztalánál, milyen hiábavaló dühvel ostromolja a kétszáz kilométer sebességű, mínusz ötven-hatvan fokos vihar az állomás kupolatetejét.

- Ha tíz percet kések - mondta Burke-nek -, alaposan megizzaszt!

- Megizzaszt! - horkant fel Burke. Tagbaszakadt, kemény arcú, szőke férfi volt a házigazda; szeretetteljes fitymálással tekintett az egész emberiségre - a meteorológusok kasztját leszámítva. - Ti már nagyon is megszoktátok azt a lenti modern paradicsomot. Ha tíz percet késel, fölken a vihar valamelyik sziklacsúcsra, és ott várhatsz tavaszig, míg a mentőexpedíció összeszedegeti a csontjaidat.

Cary hitetlenkedve nevetett.

- Próbáld ki, ha nem hiszed - mondta Burke. - Ha neked falrahányt borsó, amit beszélek, már szedheted is a táskádat, ha akarod.

- Azt ugyan nem. - Cary szélesen elvigyorodott. - Meg tudom becsülni a jó dolgomat. Különben is micsoda dolog, kilökni a viharba a vendéget.

- Vendég ... - morgott Burke. - Diplomaosztáskor azt mondod, hogy szervusz, hat évig híredet se hallom, most meg, itt az isten háta mögött, egyszerre csak betoppansz.

- Kedvem támadt - mondta Cary. - Egyébként ez nálam alapszabály, csak azt teszem, amihez kedvem van. Ez az élet sója.

- Sóból is megárt a sok - vetette ellen Burke.

- Sóvicc... Ha nem arra van kedved, amire kéne - felelte Cary. - De ha arra támad kedved, hogy levesd magad egy szikláról vagy magad felé fordítsd a pisztolyt, hogy kipróbáld, töltve van-e, akkor úgysem érdemled meg, hogy élj.

- Cary - szögezte le Burke -, sekélyes a gondolkodásod.

- A tiéd meg sületlen - nevetett Cary. - Na, ne piszkálj tovább, inkább mesélj magadról valamit. Hogy ízlik ez a remeteélet? Mit csinálsz?

- Mit csinálok? - kérdezte vissza Burke. - Dolgozom.

- Részletesebben. - Cary kényelmesen befészkelte magát a fotelbe. - Léggömböket eregetsz? Kiteszed a vödröt a hóesésbe, hogy megállapítsd, mennyi esett? Lesed a csillagokat éjszakánként? Vagy mit csinálsz?

Burke megrázta a fejét és elnézően mosolygott.

- Ha mindenképp ragaszkodsz hozzá, hogy szórakoztassalak - felelte -, meg kell mondanom, hogy nem csinálok efféle romantikus dolgokat. Az a dolgom, hogy az időjárási adatokat előkészítsem adásra; én átkódolom őket, aztán a gép leadja a fővárosi Meteorológiai Központnak.

- Aha - mondta Cary, és fensőbbséggel nekiszegezte a mutatóujját -, most megfogtalak. Szóval csak lógsz. Egyedül vagy itt; ha te csak kódolsz, ki végzi a megfigyeléseket?

- A gép. Természetesen. Az új állomásokon az ilyesmit az Agy végzi.

- Még rosszabb - felelte Cary. - Te kényelmesen üldögélsz a jó melegben, az a szegény kis agyacska meg kint lót-fut, ha esik, ha fúj, és minden munkát elvégez helyetted.

- Ami azt illeti, közelebb jársz az igazsághoz, mint hinnéd. Nem ártana, ha egy kicsit megismernéd azt a csodálatos technikát, amelynek boldog tudatlanságodat köszönheted. Mostanában néhány fantasztikus újítás történt állomásaink felszerelésében.

Cary gúnyosan mosolygott.

- Komolyan mondom. - Burke arca felragyogott. - Ez az Agy pillanatnyilag a legmodernebb a maga nemében. Tulajdonképpen nemrég szerelték be; néhány hónappal ezelőtt még csak az adatgyűjtővel és a komputerrel dolgozhattunk. Vagyis a gép összegyűjtötte a környék megfigyelési adatait, és az egészet közölte velünk. Akkor szépen neki kellett állni, beprogramozni a számítógépbe, amely egy darabig emésztette, aztán közölte az eredményt, amit megint kódolni kellett, hogy leadhassuk a Központnak.

- Csakugyan fárasztó lehetett - mormogta Cary, és lusta mozdulattal a szájához emelte a poharát. Burke alig figyelt rá; egyre inkább elmerült beszéde témájában.

- Állandóan be voltunk fogva, hiszen az adatok folyamatosan érkeztek; és állandóan le voltunk maradva, hiszen mindig felgyűlt egy újabb adag, amíg az előzőn dolgoztunk.

Egy-egy ilyen állomás több mint ötszáz négyzetkilométeres területről gyűjti be a mérőműszerek adatait, és mivel a meteorológus is csak ember, mit lehetett csinálni: gyorsan átfutottuk az ömlesztve érkező adatokat, és a számítógépbe csak a lényeget tápláltuk be, a többit kidobtuk. Emellett még az állomásra és saját magára is kellett vigyáznia az embernek. - Most viszont - Burke előrehajolt, és figyelmeztetően fölemelte a mutatóujját -, az új berendezés közvetlenül a mérőműszerektől... az összes mérőműszertől... kapja az adatokat, megfelelően átalakítja számító egysége számára, és mindjárt a végeredményt tálalja. Nekem már csak az a dolgom, hogy a végeredményt beillesszem a teljes képbe, és leadjam a Központnak. - Emellett az Agy irányítja a fűtést, a világítást, és automatikusan elvégzi az állomás karbantartását. Szóbeli parancsra helyesbít és javít, ha esetleg valami hiba történt, és külön egysége van elméleti problémák megoldására.

- Mint valami kis pléhisten - szúrt oda Cary. Megszokta, hogy ő legyen a központ, és bosszantotta, hogy Burke jobban lázba jött gépétől, mint ragyogó és szórakoztató vendégétől, aki - legalábbis a meteorológusnak így kellett tudnia - csak azért ugrott be, hogy néhány értékes napját a remete felvidítására pazarolja.

Burke ránézett és kuncogni kezdett.

- Az rendben van, hogy pléhisten, Cary - felelte -, de nem kicsi, hanem nagy.

- Mindent lát, mindent tud, mindent megmond. Gondolom, soha nem fog mellé. Csalhatatlan.

- Így is mondhatnánk - felelte Burke még mindig vigyorogva.

- Ez mind nagyon szép, de ettől még nem lesz isten a szerkentyűd. Hiányzik belőle az istenség legfontosabb jellemzője, a sebezhetetlenség. Az istenek nem szoktak elromlani.

- Ez se romlik el.

- Ugyan, Burke - méltatlankodott Cary -, nem szabad, hogy a lelkesedéstől elveszítsd józan ítélőképességedet. Gép nem lehet tökéletes. Összeakad két drót, kiég egy cső, és a kis drága, pukk, lerobbant.

Burke megrázta a fejét.

- Nincs benne drót - mondta. - Sugárzásra kapcsol. Ami pedig a kiégett csöveket illeti, még csak le sem állítják egy-egy feladat elvégzését. A feladat tartalékegységre kerül át és a gép automatikusan elvégzi a hibás egység javítását. Tudod, Cary, ebben az új típusban egyik egység sincs egyetlen munkára specializálva. Bármelyikük - és kétszer annyi van belőlük, mint amennyire az állomásnak valaha is szüksége lehet - bármit el tud végezni: ha kell, fűt, ha kell, világít, ha kell, a számítógépet működteti. Ha valamelyik egység túl nagy feladatot kap, csak befog egy-két tartalékegységet, vagy ha kell, többet, míg csak meg nem oldja a problémát.

- Jó - mondta Cary -, de mi van akkor, ha valami olyan történik, ami az összes egységet igénybe veszi és még többet is igényelne? Akkor túlterhelés jön létre, és az egész rendszer tönkremegy.

- Most elhatároztad, hogy csomót keresel a kákán, igaz, Cary? - felelte Burke. - Pedig még így is nemmel kell felelnem. Elméletileg lehetséges, hogy az Agy olyan problémába ütközik, amelynek megoldásához minden egységére, sőt még annál is többre szüksége lenne. Ha például ez az állomás most hirtelen felszállna a levegőbe, és minden különösebb ok nélkül elkezdene repülni, az az egység, amely először észlelné a zavart, újabb és újabb egységeket kapcsolna be a megoldás keresésébe, úgyhogy végül az összes egység ezen az egy problémán dolgozna, el se végezné a többi munkáját az Agy. De még ebben az esetben sem következne be túlterhelés: a gép nem égne ki. Az egységek addig dolgoznának a probléma megoldásán, míg kielégítő magyarázatot nem találnának arra, hogy miért repülünk, és amíg ki nem dolgoznák a normális körülményeinkhez való visszatérés megfelelő módozatait.

Cary felegyenesedett, és pattintott az ujjával.

- Akkor egyszerű a dolog - mondta -, bemegyek, és közlöm a gépeddel a szóbeli utasítón, hogy röpülünk.

Burke felkacagott.- Jaj, Cary, te ostoba - mondta. - Azt hiszed, hogy az Agy tervezői nem gondoltak arra, hogy a szóbeli utasító is tévedhet? Bemégy, azt mondod, repülünk. A gép ellenőrzi a bejelentést, elvégzi a szükséges vizsgálatokat, aztán udvariasan közli: Sajnos, az állítása téves - és az ügy el van felejtve.

Cary szeme összeszűkült, járomcsontjain piros foltok jelentek meg; de magába fojtotta mosolyát.

- És az elméleti egység? - kérdezte.

- Rendelkezésedre áll - felelte Burke, már előre élvezve a választ -, bemehetsz, utasíthatod, hogy elemezze a következő hamis állítást vagy adatot: az állomás a levegőbe emelkedett;... azonnal nekilát a munkának.

Szünetet tartott. Cary várakozva nézett rá.

- De - folytatta a meteorológus -, csak a használaton kívüli egységeket vonná be a vizsgálódásba, és azonnal visszaadná őket, ahogy a valódi problémákkal dolgozó egységeknek szükségük lenne rájuk.

Befejezte, és csúfondárosan nézett Caryre. De Cary nem szólt semmit.

- Add fel, Cary - mondta végül. - Nincs értelme. Sem isten, sem ember, sem Cary Harmon nem tudja megakadályozni, hogy az Agy rendben elvégezze a maga dolgát.

Cary félig lehunyt szeme felszikrázott. Egy hosszú félpercen át csak ült és töprengett, aztán megszólalt.

- Nekem sikerülne - mondta halkan.

- Micsoda? - kérdezte Burke.

- Le tudnám robbantani a gépedet - mondta Cary.

- Ugyan, hagyd már! Nem kell így mellre szívni, Cary. Mit számít, hogy azt a bizonyos homokszemet nem tudod a fogaskerekek közé pöccinteni? Más se tudná.

- De én igen! Mondtam.

- Egyszer s mindenkorra értsd meg, hogy lehetetlen. Ne keress hibát abban, amiben egyszerűen nem is lelhetsz. Beszéljünk másról.

- Fogadjunk - Cary lassan, tagoltan beszélt, hangját átfűtötte az izgalom -, fogadjunk ötezerbe, hogy ha egyetlen percre négyszemközt hagysz a gépeddel, teljesen ki tudom borítani.

- Nem akarom kivenni a pénzt a zsebedből, pedig az az ötezer nekem pont egy évi fizetésem. Az a baj veled, Cary, hogy soha nem tudtál veszíteni. Felejtsük el az egészet.

- Vagy elfogadod, vagy fogd be a szád - mondta Cary. Burke egy mélyet lélegzett.

- Idefigyelj - basszusán hallatszott a lassan gyülemlő harag. - Valószínűleg nem lett volna szabad téged felhúznom ezzel a gépdologgal. De akkor se hidd azt, hogy egy kis zsarolásnak bedőlök. Sejtelmed sincs, micsoda technikai felkészültséggel tervezték ezt a gépet, és sejtelmed sincs, milyen biztos vagyok benne, hogy ha valaki, te aztán igazán nem árthatsz neki. Talán azt hitted, hogy egy icipicit én is kételkedem a dologban, és hogy ezzel a fantasztikus összeggel kivághatod magad a vitából. Mert ugye, ha nem fogadok, akkor biztosan te nyertél. Hát jegyezd meg: nem csupán kilencvenkilenc egész kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc tízezred százalékig vagyok biztos abban, amit mondtam, hanem pontosan száz százalékig. És azért nem fogadok, mert az rablás lenne, nem is beszélve arról, hogy egész életedben gyűlölnél ezért az egy vereségért.

- Áll a fogadás - mondta Cary.

- Rendben! - bődult el Burke és kirúgta maga alól a széket. - Te erőltetted, nem én. Fogadtunk.

Cary vigyorogva szegődött Burke nyomába; otthagyták a kellemes, tágas, világos társalgót, ahol a lámpák elnyomták a barnásszürke hófelhők látványát, és végigmentek egy rövid, fémfalú, fénycső világította folyosón. Hamarosan egy másik helyiségbe értek, amelynek szemközti fala, a befelé vágott ajtóval együtt üvegből volt.

Burke megállt.

- Tessék, a gép - vetette hátra Carynek az üvegfalra mutatva. - A szóbeli utasítás közlésére a drótháló mögötti mikrofon szolgál. A számítóegység jobbra van, a hátsó ajtó pedig a fűtő és világító központhoz vezet. Szabotázsakcióra kár gondolnod is. A fűtő és világító rendszert szükség esetén sem lehet kézzel irányítani. Az atommáglyát csak a gép kezelheti, kivéve persze azt az automata biztosítékot, amely villámcsapás vagy egyéb rendkívüli veszély esetén kioltja a máglyát. A máglya burkolatán egy hét alatt se rágnád át magad; de még az Agy műszerpultját is - ahol a mikrofon van - varrat nélküli, kétcollos acéllemez borítja.

- Becsszavamra nem vagyok gépromboló - mondta Cary.

Burke szeme megvillant, de a másik mosolyában egy árnyalatnyi gúny sem volt.

- Rendben van - mondta, és hátrább lépett. - Rajta. Itt maradhatok, vagy el kell hagynom a helyiséget?

- Az istenért, maradj és tartsd rajtam a szemed - mondta Cary. - A bűvész sem bújik el a közönség elől. - Tréfásan Burke felé fordult, és széttárta a karját. - Tessék megnézni, sem a hónom alatt, sem a kabátom ujjában nem rejtegetek semmit.

- Indulj már - szakította félbe Burke gorombán. - Essünk túl rajta. Ott hagytam a poharam az asztalon, és ki nem állhatom, ha megmelegszik.

- Máris - mondta Cary. Átment a másik helyiségbe, behúzta az üvegajtót maga mögött.

Burke az üvegfalon át figyelte. Cary egyenesen a mikrofon dróthálója felé tartott, majd két lépéssel a műszerpult előtt megállt. Nem csinált semmit. Mozdulatlanul állt, Burke-nek háttal, ernyedten lógó karral, mintha csak a vállízületeit pihentetné. Burke jó ideig erőltette a szemét, hogy kifürkéssze Cary látszólag teljes mozdulatlanságának titkát. Azután elnevette magát.

- Persze - mondta magában -, blöfföl az utolsó percig, hátha mégis megijedek. Arra vár, hogy utána menjek és megkérleljem.

Elővett egy cigarettát, rágyújtott és megnézte az óráját. Még negyvenöt másodperc. Azután Cary szépen kijön, és beismeri, hogy vesztett... hacsak ki nem dolgozott addig valami fantasztikus érvet, amely szerint a vereség tulajdonképpen győzelem.

Burke elhúzta a száját. Cary szinte betegesen irtózik attól, hogy bárkit vagy bármit nagyobb tudásúnak ismerjen el önmagánál. És ha nem sikerül megbékíteni, iszonyúan kellemetlen társaság lesz arra a pár napra, amíg a vihar ideköti. A szó legszorosabb értelmében gyilkosság lenne kiküldeni a viharba. A szél orkánná erősödött, a hőmérséklet már lemászott mínusz hatvanöt alá. Persze nem fog hason csúszni csak azért, hogy az a pár nap kellemesen teljen...

A generátor keltette finom remegés, amelyet Burke a padló remegésén át észlelt, és ugyanúgy a magáénak érzett, mint a szíve dobogását, egyszerre megszűnt. A ventillátort díszítő papírszalagok abbahagyták színes táncukat és bénán csüggtek a szellőzőnyílás mellett: megszűnt a levegő áramlása. A világítás egyre gyöngült, majd kialudt, csak a folyosó végén levő ablak vastag üvegén át szűrődött be a kinti kísérteties lilásszürke derengés. Burke elejtette a cigarettáját és két hatalmas ugrással a másik helyiségben volt.

- Mit csináltál? - csapott le Caryre. A másik ingerkedően ránézett, a szoba falához ballagott, és hanyag mozdulattal nekidőlt.

- Találd ki. Ez már a te dolgod - mondta.

- Ne hülyéskedj ... - kezdte Burke. Aztán, mint akinek nincs veszteni való ideje, elharapta a mondatot. Odaugrott a műszerpulthoz és a skálák fölé görnyedt.

Az atommáglya nem működött. A szellőzőberendezés ki volt kapcsolva, az elektromos rendszer leállt. A gép saját energiatartalékát használva dolgozott: a műszerpult közepén változatlanul piroslott a lámpa. A kétszemélyes űrhajók ki- és bebocsátására szolgáló nagy külső ajtók zárva voltak, és így is maradnak, mivel kellő energia híján nem lehet kinyitni őket. Élettelenül hallgatott a távolbalátó, a rádió és a telexgép is. A gép azonban dolgozott.

Burke odalépett a mikrofon dróthálójához és kétszer megnyomta a piros riasztógombot.

- Figyelem - mondta. - Az atommáglya kialudt, rajtad kívül egyetlen berendezés sem működik. Miért?

Nem volt válasz. Csak a vörös fény izzott éberen a műszerpult közepén.

- Makacs kis dög, mi? - szólalt meg Cary a fal mellől.

- Felelj! - parancsolta. - Felelj azonnal! Mi a probléma? Miért nem működik a máglya?

A gép hallgatott.

Burke átment a számítógéphez, ujjait a jól beidegzett mozdulatokkal végigjártatta a billentyűsoron. A gép saját energiája törékeny fehér ívbe húzta, majd beszippantotta az átlyuggatott szalagot. Burke befejezte a lyukasztást. Várt.

Nem kapott feleletet.

Ott állt a számítógép előtt egy hosszú percig, rábámult, mintha nem hinné, hogy a gép cserbenhagyta. Aztán megfordult és farkasszemet nézett Caryvel.

- Mit csináltál?

- Elismered, hogy tévedtél? - kérdezte Cary.

- El.

- Megnyertem a fogadást? - makacskodott Cary vidáman.

- Meg.

- Akkor elmesélem - mondta az ügyvéd. Cigarettát szorított ajkai közé, megszívta, majd hosszú füstcsíkot fújt ki, amely gomolyogva állt meg a helyiség hőutánpótlás híján gyorsan hűlő levegőjében. - Helyes kis jószág ez a te szerkentyűd, és valószínűleg remekül ért a meteorológiához, de meglepő, a logikához nemigen. Pedig milyen közel áll egymáshoz a matematika és a logika.

- Mit csináltál?

- Várj sorodra - mondta Cary. - Mondom, meglepő dolog. Itt van egy csalhatatlan masina, gondolom, belekerült egy pár millióba, és az eszecskéjét tönkreteszi egy vacak paradoxon.

- Paradoxon! - Úgy szakadt ki a szó Burke-ből, mint a zokogás.

-Beragyogsz - dalolta Cary - mint egy agyafúrt paradox! - majd visszaváltott beszédhangra. - Idézet Gilbert és Sullivan örökbecsű operettjéből. Csak hallgattam a fecsegésed az előbb. És akkor eszembe jutott, hogy a barátodat csakugyan nem lehet, mondjuk leütni; de meg lehet bénítani, ha olyan problémát adunk neki, amit a gépi veleje nem bír megemészteni.

- Eszembe jutott a háború előtti logikaórák egyik foszlánya. Épimenidész paradoxona: érdekes csemege. A pontos szövegére nem emlékszem - álmosító unalomban csörgedeztek ezek a logika-előadások amúgy is -, de ha mondjuk azt mondom neked, hogy „minden ügyvéd hazudik", akkor hogyan állapíthatod meg, igazat mondtam-e vagy sem, mikor magam is ügyvéd vagyok, és ha igaz, amit mondtam, akkor az is hazugság, hogy minden ügyvéd hazudik. Másrészt viszont: ha hazudtam, akkor nem minden ügyvéd hazug, az állítás hamis, vagyis hazugság, hogy hazudtam, tehát igazat mondtam. Végeredmény: ha hazudtam, igazat mondok, ha viszont igazat mondtam, akkor hazudok, és így tovább. Mit szólsz? - És Cary hahotázni kezdett. - Istenem, Burke, ha látnád a saját arcodat - rikoltotta. - Életemben nem láttam még senkit így letörni. No, szóval ezt a szöveget egy kicsit átfogalmaztam, és beadtam a gépnek. Te udvariasan ácsorogtál odakint, én meg azt mondtam a gépnek: Vesse el a jelen állításomat, mivel minden állításom hamis.

Szünetet tartott, ránézett a meteorológusra.

- Érted, Burke? Meghallgatta az állításomat, és el akarta vetni. De csak úgy vethette volna el, ha elismeri, hogy igaz, és már hogy lenne igaz, ha egyszer megmondtam, hogy nekem minden állításom hamis. Érted? Persze, hogy érted, látom az arcodon. Jaj, ha látnád az arcodat... A meteorológiai szolgálat büszkeségét kétvállra fektette egy paradoxon.

Caryn megint erőt vett a görcsös röhögés. Valahányszor lélegzethez jutott volna, újra rá kellett néznie Burke rémült arcára, és megint nevetnie kellett. Ez eltartott egy ideig. A meteorológus nem mozdult, nem beszélt, csak bámult a vendégére, mintha kísérletet látna.

Végül is Caryt annyira kimerítette a kacagás, hogy józanodni kezdett. Még bugyborékolt benne a nevetés, aztán a falhoz dőlve mély sóhajjal fölegyenesedett. Megborzongott, és felhajtotta kabátja gallérját.

- Most már tudod, mi volt a trükköm, Burke, szépen hozd rendbe a gépedet. Kezd kellemetlenné válni ez a hűvösség, és hidd el, ez a kinti nappali világítás sem valami vidám.

De Burke nem mozdult. Tekintete ugyanolyan mereven szegeződött Caryre, mint azelőtt. Cary rávigyorgott.

- Ej no, Burke - mondta. - Hív a kötelesség. A sokkot majd kihevered később. A fogadás pedig ne bántson, már el is van felejtve. Géped kudarca miatt se légy letörve. Jobban helytállt, mint gondoltam. Azt hittem, kiég benne egy biztosíték, és leáll az egész, de látom, milyen szorgalmasan dolgozik; minden egyes egységével a megoldást keresi. Gondolom, valami típuselméleten töri a fejét. Az csakugyan megoldaná a problémáját. Kábé egy év múlva.

Burke még mindig nem mozdult. Cary furcsálkodva nézett rá.

- Mi baj? - kérdezte idegesen.

Burke szája mozogni kezdett, egy csepp nyál jelent meg a sarkában.

- Te... - mondta. Úgy süvített elő a torkából a szó, mint a haldokló hörgése.

- Mi...?

- Te őrült! - csikordult ki Burke-ből, ahogy visszanyerte a hangját - te hülye állat, idióta!

- Én? Én? - kiáltotta Cary sértettségében szopránra váltó hangon - nekem lett igazam!

- Igen, neked lett igazad - mondta Burke. - Nagyon is igazad lett. Hogy a fenébe tereljem el a figyelmét erről a feladványról, hogy mondjam meg neki, hogy törődjön a máglyával, a fűtéssel meg a világítással, ha egyszer minden sejtjét a paradoxonodon töri? Mit tehetek én, ha az Agy süket, vak és néma?

Csönd ült a szobára. A két férfi egymásra bámult. Leheletük fagyos bokrétát formált a levegőben; az állomás vastag falai mögül az orkán távoli üvöltése mintha hangosabbá vált volna a csöndben, mint valami pogány győzelmi ének.

Az állomás belső hőmérséklete zuhanni kezdett.

 

Fordította Mesterházi Márton

Megjelent a Pokolba tartó vonat c. antológiában