V.

Emma csütörtökön járt be Rouenba. Ilyenkor igen korán kelt fel, s nesztelenül öltözködött, hogy föl ne ébreszsze Károlyt, a ki bizonyosan megkérdezte volna, hogy mért készülődik már virradatkor, s mi teszi olyan izgatottá? Azután le s fel járt a szobában; oda állott az ablakhoz, s lenézett a piaczra. A vásárcsarnok oszlopai között már ott derengett a reggeli szürkület, és a gyógyszerész házán, melynek ablaktáblái még be voltak csukva, a hajnal gyönge világosságában is tisztán lehetett látni a czímtábla nagy betüit.

Mikor a falióra egy negyed nyolczat mutatott, elment az Arany oroszlánba, melynek kapuját Artémise ásítozva nyitotta ki. A szolgáló aztán a tűzhelyhez ment, előkotorta a hamu alól a parazsat, hogy ő nagysága ne fázzék, s Emma egyedül maradt a konyhában. Hébe-hóba kiment az udvarra. Hivert nem nagyon sietett a lovakat befogni; egyelőre inkább Lefrançois mamával tárgyalt. A vendéglősné ugyanis, kidugva pamut-hálófőkötős fejét az ablaknyiláson, megbízásokat adott neki, s utasításait olyan magyarázatokkal kisérte, a melyekbe Hivert-en kívül mindenki bele zavarodott volna. Emma türelmetlenül verdeste czipője talpát az udvar kövezetére.

Végül Hivert, miután megette a levesét, készülődni kezdett. Magára rántotta kecskeszőrös fuvaros-bekecsét, meggyujtotta pipáját, kezébe vette ostorát, s nagy kényelmesen felkászolódott a bakra.

A Fecske igen lassú ügetéssel indult el, és mintegy három negyed mértföldnyi távolságban minduntalan megállapodott, hogy fölszedje azokat az utasokat, a kik az utszélen, a kerítések előtt várták a postakocsit. Azok, a kik helyeiket már tegnap lefoglalták, meg is várakoztatták a kocsit; sőt egypáran még az ágyukban voltak, mikor a Fecske megjelent a házuk előtt; Hivert bekiáltott az udvarba, később ordítozott, káromkodott; aztán leszállt a bakról, és öklével megdöngette a kaput. És ezalatt a szél be-besüvített a kocsi megrepedezett és itt-ott betört, apró ablakain.

Végre a Fecske négy padja megtelt utassal, s a kocsi gyorsabban gördült be a fasorba; egyik almafát a másik után hagyták el, s az út, mely két, piszkos vizzel teli, hosszú árok közt huzódott tova, a szemhatár szélén megszűkülve, beleveszett a mérhetetlenségbe.

Emma már jól ismerte ezt az utat, elejétől végig; tudta, hogy ez után a bozót után egy czölöp, majd egy szilfa, egy csűr s végül az útmester kalyibája következik; néha, hogy meglepetést szerezzen magának, egy darabig behunyta a szemét. De soha, egy pillanatig se veszítette el annak a tiszta tudatát, hogy mekkora távolságra jutottak, s mily messzeségen kell még áthaladniok.

De, nagysokára, közelebb jutottak a tégla-épületekhez; hallani lehetett, hogy a kerekek kövezett útra jutottak; a postakocsi kertek közé ért, a melyek rácsozatán keresztül, egy-egy tisztáson át, szobrokat, lugast, lampiónokat és hintát pillantottak meg. Aztán, egyszerre, olyan magaslatra kerültek, a honnan maguk előtt, úgyszólván a lábuknál, látták az egész várost.

Mintha egy amfiteátrum fölött lettek volna, a melyen köd ül. A ködben a város ugy tünt fel, mint ha a hidakon túl határozatlan távolságban kiszélesednék. Mögötte síkság terült el, de odább lassan, egyenletesen emelkedett a talaj, egészen a nagymesszeségig, a hol a halvány égbolt alja mintha összeért volna a földdel, nem látni, hol. Igy, a magaslatról, az egész tájék oly mozdulatlannak látszott, mint egy festmény. A kikötött hajók mintha egymáson hevertek volna a tájkép egyik sarkában; a folyó zöld halmok lábánál kanyarodott hol jobbra, hol balra; és a hosszúkás szigetek nagy fekete halaknak tüntek fel, a melyek megakadtak a vizen. A gyárak kéményeiből barna füstfellegek kavarogtak ki, melyek fentebb eloszlottak a levegőbe. A távolból mormogás és hortyogás gyanánt hallatszott az érczöntő kohók zakatolása; és tisztán hallhatták a ködön keresztül meredő templomtornyok harangjainak a csengését. A körutak levéltelen fái mintha violásszinü bozótot alkottak volna a házak közepett; és az esőáztatta tetők fényeseknek vagy fakóbbaknak látszottak, a szerint, hogy a városrész, a melyből előbukkantak, minő magaslaton volt. Néha egy szélroham oda verte a felhőket a Szent Katalin-hegyhez, mintha a levegő hullámait űzné, melyek csöndben törnek meg a meredeken.

Emmára szédítően hatott az a gondolat, hogy e helyen annyi ember él együtt, s mikor a városba ért, szive dagadozni kezdett, mintha az a százhúszezer lény, a ki itt lélekzik, mind feléje árasztotta volna – és egyszerre – ama szenvedélyek lehét, a melyeket Emma a nagyvárosok lakóinak tulajdonított. A nagyobb tér láttára szerelme is megnövekedett, s a mindenféle zsivajra, mely felhatott hozzá, szivében egész zajgás támadt. És szerelmét kiterjesztette mindarra, a mit gyönyörüséggel látott: a terekre, a parkokra, az utczákra; a régi normandiai székvároska végtelen világvárosnak tűnt fel előtte, egy Babylonnak, a hová, ime, bevonulhat. Mind a két kezével rátámaszkodott a kocsiablakra, s mély lélekzettel szívta magába a szellőt; a három ló vágtatott, a sárban heverő kövek csikorogtak a kerekek alatt, a postakocsi egyet-egyet zökkent és egy kissé imbolygott, Hivert már messziről rákiabált a szembejövő kocsisokra, – míg azok a roueni polgárok, a kik az éjszakát a Guillaume-ligetben töltötték, nyugodtan haladtak le a hegyoldalról, könnyü kocsijaikon.

A sorompónál megállapodtak. Emma levetette sárczipőjét, más keztyűt húzott, megigazította a sálját, és, vagy húsz lépéssel odább, leszállt a Fecskéről.

A város akkor kezdett ébredezni. A boltok ablakait házisipkás kereskedő-inasok tisztogatták, s az utczasarkokon minduntalan elrikkantotta magát, jó harsányan, egy-egy kofa, a ki nagy kosarat vonszolt a csípőjén. Emma szemlesütve haladt előre, mindig a fal mellett, s elégedetten mosolygott, a sötét fátyol alatt, mely egészen elburkolta arczát.

Attól tartva, hogy ismerőssel találkozhatik, rendesen nem a legrövidebb utat választotta. A kis, sötét utczákban bujkálva ment előbbre, s olyan gyorsan járt, hogy mire kiért a Rue Nationale-ra, a szökőkúthoz: a homloka csupa izzadság volt. Ebben a városrészben van a szinház, itt vannak a vendéglők, a kocsmák, a mulatóhelyek, és itt sétál a legtöbb magános hölgy. Néha olyan szekér döczögött el mellette, a melyen szinházi díszleteket szállítottak. Kötényes pinczérek homokot szórtak a kávéházak külső helyiségeinek kövezetére, a zöld fácskák közé. Mindenfelé abszent, szivar– és osztriga-szag terjengett.

Emma befordult egy utczába, és már messziről megismerte Léont, felbodorított hajáról, mely kilátszott a kalapja alól.

Léon tovább ment a gyalogjárón. Emma követte, egészen a fogadóig. Léon fölment, kinyitotta az ajtót, belépett... Mily ölelés!

Aztán, a csókok után, mind a kettőjük ajkáról áradt a szó. Elbeszélték egymásnak, milyen nehezen telt el a hét, micsoda sejtelmeik voltak, mennyit nyugtalankodtak, az egy kissé elkésett levelek miatt; de most már elfelejtik minden bajukat!... és boldogan néztek egymás szemébe, nevetve a gyönyörüségtől, a szerelem kedveskedő szavait suttogva.

A szoba mélyén egy nagy, mennyezetes, függönynyel körülfogott, mahagónifa-ágy állott. A mennyezetről leomló vörös selyem függönyök alacsony boltozatot alkottak a terebélyes ágyfej körül; – és nem lehetett szebb látványt képzelni annál a szinhatásnál, a melylyel ebből a biborszinü környezetből Emma fekete haja és fehér bőre bontakozott ki, a mikor, a szemérem egy mozdulatával, két meztelen karját keblén összefonta, és kezével eltakarta az arczát.

A meleg szoba, puha, a lépések neszét felfogó szőnyegével, furcsa diszítményeivel és enyhe világosságával, mintha csak arra készült volna, hogy a boldog szerelem rejtekhelyéül szolgáljon. A nyílalakban végződő függönytartók, a rézfogasok és a tűzfogó vasmacska nagy gömbje egyszerre ragyogni kezdtek, mikor a nap besütött az ablakon. A kandalló párkányán, a karos gyertyatartók között, két nagy rózsaszinü kagylóhéj hevert; ha ezeket a füléhez tartotta az ember: valami zúgást hallott; azt lehetett volna mondani, hogy ezek a kagylóhéjak elhozták magukkal a tenger mormogását.

Mennyire szerették ezt a kellemes szobát, mely, noha hajdani fénye már ugyancsak megfakult, olyan barátságosnak tűnt fel! Mindig ott találták a bútorokat a régi helyükön; néha Emma még a hajtűit is, a melyeket a mult csütörtökön elveszített, megtalálta, az állóóra talapzatán. A tűzhely mellett reggeliztek, egy paliszander-fával burkolt, egylábú, kis kerekasztalon. Emma szeletelte fel a húst, s miközben kirakta Léon tányérjára az ételdarabokat, mindenféle hízelkedést csacsogott összevissza; és ha a pezsgő habja, kifutván a kis pohárból, rálocscsant az ujjain lévő gyűrűkre, csengő és érzékies nevetőhangokat hallatott. Teljesen bele merültek abba a boldogító érzésbe, hogy egymásé lehetnek; annyira, hogy úgy képzelődtek, mintha otthon volnának, a maguk házában, mintha ezen a helyen élhetnének örökkön, mintha házastársak volnának, a kik mindig, örökre fiatalok maradnak. Igy beszéltek: a mi szobánk, a mi szőnyegünk, a mi karosszékeink... Emma különösen sokat emlegette az én papucsaimat, Léon ajándékát. Ezzel a rózsaszinü atlaszból készült és hattyúpehelylyel prémezett papucscsal Léon Emma egyik legelső kívánságát elégítette ki. Mikor Emma leült Léonnak a térdére: lába nem ért le a földre, hanem a levegőben himbálózott, s ilyenkor a csinos lábfedő, melynek nem volt sarka, levált Emma talpáról és csak úgy fityegett meztelen lábujjain.

Léon először élvezte azt a kifejezhetetlen gyönyörüséget, a melyet az asszonyok fényűzésének kecsességei nyujtanak annak, a ki egészen közelről érintkezik velök.

Még soha se volt kedvese, a ki ilyen finoman és kedvesen beszélt volna, a kinek az odaadása ennyi tartózkodással és szeméremmel párosult volna, a ki az elbágyadt ártatlanság ily gyönyörű viselkedésével engedte volna át magát. Csodálta Emma lelkének előkelőségét, rajongásait, föllengősségét, és szoknyájának a csipkéit. Aztán Emma úriasszony volt, férjes asszony, szóval igazi szerető!

Fokozta gyönyörüségét Emma szeszélyessége, jó– vagy rosszkedvének kiszámíthatatlansága, hangulatainak sokfélesége. Azzal, hogy Emma hol titkolózó, hol vidám, majd beszédes, majd szófukar, néha heveskedő, s máskor előkelően nyugodt volt: mindig uj meg uj vágyakat, érzéseket és megemlékezéseket ébresztett fel Léonban. Léon szemében Emma volt minden regénynek és minden drámának a hősnője, és Emma volt a verskötetek titokzatos Ő-je. Vállán megtalálta a fürdő odaliszk borostyánkőszinét; karcsú dereka a középkori dalosok imádottjaira, a várkastélyok urnőire emlékeztette; hasonlított egy kissé a barcelonai sápadt asszonyra is; de mindenekfölött Angyal volt!

Néha, mialatt elnézte, úgy tetszett neki, mintha lelke kiáradna kedvese felé, hullámként borítaná el Emma fejének körvonalait, s aztán, engedve a vonzódásnak, leomolna fehér kebelére.

Leült a földre, Emma elé; és két könyökét kedvese térdén nyugtatva, mosolyogva nézett fel Emmára, eléje tartva a homlokát.

Emma lehajolt hozzá, és a gyönyörüségtől kissé elfojtott hangon, mámorosan suttogta:

– Ó, ne mozdulj! ne szólj! csak nézz! Igy! Igy! Valami nagyon édes árad ki a tekintetedből, a mi olyan, de olyan jól esik nekem!

Gyereknek nevezte Léont.

– Gyerek, szeretsz?

És nem várta meg a feleletet, mert ajkai akkor már ott voltak Léonnak a száján.

Az állóórán egy kis bronz Kupidó díszlett; karjait kikerekítve egy aranyozott fűzér felé lebbent, s olyan arczot vágott, mely nagyon bájos akart lenni. Ezen máskor sokat nevettek; de mikor el kellett válni, minden komolynak tűnt fel előttük.

Mozdulatlanul állottak egymással szemben és azt ismételgették:

– Csütörtökön!... csütörtökön!

Végre Emma hirtelen megfogta Léon fejét mind a két kezével, s épp oly hirtelen megcsókolta a homlokát; majd felkiáltott: „Isten veled!” – és lefutott a lépcsőn.

A fogadóból rendesen a szinház mellett lévő utczácskába ment, a szinházi fodrászhoz, hogy megigazíttassa a haját. Mire oda ért, már alkonyodott, s a boltban meggyujtották a gázt.

Emma hallotta, hogy megszólalt a szinházi csöngettyű, mely a komédiásokat a szinfalak közé hívta, és látta, hogy szemben vele, odakünn, az utczán, borotvált arczú férfiak és választékos, de kissé kopott öltözetü hölgyek sietnek a szinpadra vezető kis kapu felé.

A fodrász alacsony bolthelyiségében nagyon meleg volt; Emma közelében, parókák és hajkenőcsök közepett, egy kitüzesedett vaskályha mormolt. A hajsütővas szaga, meg az a kövér kéz, mely a hajával babrált, elálmosította Emmát, és, fésülőköpenyében gubbaszkodva, egy kissé elszunnyadt. Néha a fodrász-legény, mialatt fésülte, megkérdezte tőle, nem parancsol-e jegyet az álarczos bálra?

Aztán haza kellett menni! Végig sietett az utczákon, megérkezett a Vörös keresztbe, oda ment a postakocsihoz, előkereste a felső czipőjét, melyet reggel az egyik pad alá dugott, és elhelyezkedett a már türelmetlenkedő utasok közé. Mikor a hegy lábához értek, az utasok nagy része kiszállott. Néha egy jó darabig egyedül maradt a kocsiban.

Minél több fordulóhelyet hagyott el a kocsi, annál jobban lehetett látni, az egyre emelkedettebb helyről, a város kivilágítását, mely széles fénypárát vetett az épület-tömegek fölé. Emma, a kocsipárnára térdelve, eltévedező tekintettel nézte ezt a szemkápráztató látványt. Majd csöndesen zokogni kezdett, Léont szólítgatta, gyöngéd szavakat rebegett hozzá és csókokat dobált neki, a melyek elhangzottak, elvesztek a szélben.

A hegyoldalban egy szegény ördög szaladgált a postakocsik között; botjára támaszkodva mindig ott csavargott, hogy alamizsnát könyörögjön a jövőmenő utasoktól. Válláról rongyok fityegtek le, és ócska, besüppedt, lyukas kalapja – melyet a lehajtott karima olyan alakúvá tett, a minő egy lefelé fordított mosdótál – félig eltakarta az arczát. Néha azonban levette a kalapját, s ilyenkor látni lehetett, hogy nincsen szemhéja. A két véres szemgödör fedetlenül tátongott; a hús vörös czafatokban lógott le szeme környékéről; a sebből genny folyt ki, s ez a genny zöldes csomókban aludt meg az orrán, melynek fekete lyukai görcsösen rángatóztak, mintha folyton szaglálódnának. Mikor valakit megszólított, hülye nevetéssel vetette hátra a fejét; – és ilyenkor kékes szemefénye, mely szakadatlanul mozgott, forgott, fölvetődött halántéka felé, a nyílt seb széléhez.

Mialatt a kocsik után szaladgált, egy kis dalt énekelt:

 

Olykor a nyári nap hevétől

Pezsegni kezd a lányka vére...

 

És tovább is csak napsugárról, madárdalról, zöld lombokról volt szó a dalban.

Fedetlen feje néha hirtelen bukkant fel Emma előtt. Emma ilyenkor úgy megijedt, hogy elsikította magát, és rémületében hátra huzódott. Hivert aztán csúfolódni kezdett a koldussal. Biztatta, hogy mutogassa magát egy deszkabódéban, a saint-romaini vásáron, vagy nevetve azt kérdezte tőle, hogy mit csinál a babája.

Máskor, menetközben, kalapját egyszerre csak bedugta a postakocsi csapóablakán, s ezalatt, másik karjával, a hágcsóba kapaszkodott, melyet a kocsikerekek tele dobáltak sárral. Eleinte gyönge, nyafogó hangokat hallatott, de aztán panaszos síránkozásba csapott át, és hangja élessé vált. Ez a vontatott, rémes hang úgy hallatszott az éjszakában, mint valami megmagyarázatlan, titokzatos nyomoruságnak fölismerhetetlenül különös jajveszéklése; túlsüvítette a fák zúgását, a kocsizörgést, a lovak csengőinek csilingelését; és Emmának úgy rémlett, mintha ez a rettenetes hang oly szörnyü messzeségből jönne, melynek a gondolata is borzalommal töltötte el. Úgy hatott le ez a hang lelkének a mélyébe, a hogyan a forgószél az örvénybe; megrázta, megrendítette, s magával ragadta valami mondhatatlan, határtalan szomorúság roppant térségeire. De Hivert, a ki észrevette, hogy a kocsi súlya megnövekedett, hátra vágta ostorát s egy párszor rácserdített a vakra. Az ostorszíj végig csapott a véres seben, és a vak üvöltve fordult le a sárba.

Ekközben a Fecske utasai sorra elszenderedtek. Néhányan a szájukat kitátva, mások az állukat leeresztve aludtak; az egyik a szomszédja vállához támaszkodva szunyókált, a másik, karjával a kocsiszíjba kapaszkodva, horkolt, – és valamennyien ütemre himbálóztak, a szerint, a mint a kocsi mozgott. A lámpás visszaverődő fénye, mely kívül az igáslovak hátulján rezgett, s a kocsi belsejébe a csokoládészinü karton függönyökön át hatolt be, vérszinü árnyékokat vetett ezekre a mozdulatlan emberekre. Emma, a ki oda volt a szomorúságtól, dideregni majd vaczogni kezdett; a lába mindinkább fázott, végre egészen megdermedt, és lelkében a halált érezte.

Károly, otthon, már nagyon várta. Hogy a Fecske csütörtökön mindig elkésik! Végre megérkezett, s megjött a nagysága is! Éppen csak hogy megcsókolta a kis lányt. Az ebéd még nem volt készen, mindegy! A szakácsnénak mentegetőznie se kellett; talált számára az asszonya elég mentséget. Ugy találta, hogy ez a leány most már mindent megengedhet magának.

Emma sokszor olyan sápadtan érkezett haza, hogy férje megijedt.

– Nem vagy rosszul? – kérdezte.

– Nem – szólt Emma.

– De – aggodalmaskodott Károly – olyan furcsa vagy ma este?

– Eh, semmi!... Mondom, hogy semmi bajom!...

Még az is megtörtént egypárszor, hogy mihelyt haza érkezett, mindjárt felment a szobájába; és Justin, a ki ilyenkor mindig ott lézengett, nesztelenül járt-kelt körülötte, ügyesebben, találékonyabban szolgálva ki Emmát, mint bármely kitünő komorna. Oda készítette Emmának a gyertyatartót, a gyufát, a hálóköntösét, a könyvet, a melyet olvasott, és megágyazott.

– Jól van – szólt Emma – most már mehetsz.

Mert Justin ott maradt, kezét lelógatva s szemét tágra nyitva, mintha az álmodozás számtalan apró, finom szálával, egyszerre csak lebilincselte volna.

A másnap mindig rettenetes volt; a következő napokat pedig szinte elviselhetetlenné tette az a folyvást növekedő türelmetlenség, melylyel Emma a boldogság óráit várta; – reszketve áhítozó, mohó, tüzes kivánság volt ez, melyet a gyönyörüség ismert képei egyre élesztettek, mindaddig, míg a hetedik napon már lánggal loboghatott Léon ölelő karjaiban. Az a szerelem pedig, a melyet Léon érzett, az imádásig határtalan csodálat, a hála és az elragadtatás sokszoros kifejezésében, s folytonos hangoztatásában nyilatkozott meg. Emmát boldoggá tette ez a nagy gyöngédség és tökéletes odaadás; minden mesterkedéssel, a melyet a szerelem csak kitalálhat, rajta volt, hogy megőrizhesse Léon szerelmét; és reszketett egy kissé, hogy később mégis csak el fogja veszíteni.

Gyakran mondta Léonnak, szelid, bánatos hangon:

– Ah, tudom, hogy egyszer csak rám únsz és el fogsz hagyni!... meg fogsz házasodni!... te is csak úgy fogsz tenni, mint a többiek.

Léon azt kérdezte:

– Mint a többiek? Miféle többiek?

– Hát a férfiak mind! – felelt Emma.

És a reménytelen epedés egy mozdulatával így folytatta:

– Mindnyájan gyalázatosak vagytok!

Egyszer, mikor bölcselkedve beszélgettek arról a sok mindenféle kiábrándulásról, a melyeket e földön sorra meg kell érni, Emma (talán, hogy próbára tegye Léonnak a féltékenységét, vagy talán, mert a közlékenység és a bizalmaskodás szükségét érezve, nem tudta megállani, hogy el ne mondjon valamit a multjából) azzal lepte meg Léont, hogy egyszer már, régen, sokkal előbb, szeretett valakit, „nem úgy, mint téged!” – magyarázgatta sietve, s megesküdött a leánya életére, hogy semmi se történt.

Léon elhitte neki, hanem azért faggatni kezdte, hogy ki és mi volt az az ember, a kit szeretett?

– Tengerész-tiszt volt, édesem; kapitány a tengerészetnél.

Ugy gondolkozott, hogy ezzel egyrészt elejét veszi minden kutatásnak, másrészt bizonyos magaslatra helyezkedik kedvese szemében. Mert az csak dicsőségére válhatik, ugy-e, ha teljesen el tudott szédíteni egy olyan embert, a ki csak harczias természetü lehetett, s a ki hozzá lehetett szokva minden hódításhoz?!

A közjegyző-segéd szégyellni kezdte társadalmi helyzetének szerénységét; megkívánta a tiszti vállrojtot, az érdemkereszteket, a czímet és a rangot. Mindez bizonnyal igen tetszenék Emmának: legalább, hogy tetszenék, gyanította, abból a költekező hajlandóságból, a melyet már észrevett kedvesében.

Pedig Emma különös kivánságainak nagy részét elhallgatta előtte. Igy elhallgatta, hogy egy kékszinüre festett tilbury-re vágyódik, a melyet angol telivér röpítene, s a melyen mellette egy groom ülne, hajtókás csizmában: úgy járna be Rouenba. Ezt a vágyat Justin keltette fel benne, a ki arra kérte, könyörögve, hogy vegye magához komornyiknak; és ha az, hogy meg kellett lennie e nélkül a fényüzés nélkül, nem is csökkentette örömét, a melyet a megérkezés perczében érzett, bizonyára növelte a hazaérkezés keserüségét.

Néha, ha Párisról beszélgettek, Emma felsóhajtott:

– Milyen jó volna, hogy ha ott élhetnénk!

– Hát igy nem vagyunk boldogok?! – szólt szemrehányó hangon a fiatal ember, megsimogatva Emmának a haját.

– Igazad van – felelt Emma – bolond vagyok; csókolj meg!

Férjéhez kedvesebb volt, mint valaha; pisztácziás tejszinhabot készitett neki és ebéd után számtalan keringőt játszott el a zongoráján, hogy férjének örömet szerezzen. Károly ugy találta, hogy ő a legszerencsésebb halandó a világon, és Emma a legnagyobb nyugalomban élt, a mikor egy este Károly igy szólalt meg:

– Lempereur kisasszony az, ugy-e, a ki zongoraleczkét ad neked?

– Igen.

– Nos, az imént találkoztam vele Liégeardné asszonynál – folytatta Károly. – Beszéltem neki rólad, s ő azt mondta, hogy nem ismer.

Ezek a szavak úgy hatottak, mint a villámcsapás. Hanem azért Emma a természetesség hangján felelt:

– Ah! Ugy látszik, elfelejtette a nevemet!

– De az is meglehet – szólt az orvos – hogy nem csak egy Lempereur kisasszony van Rouenban, a ki zongoraleczkéket ad, hanem kettő vagy több is.

– Az bizony meglehet!

Aztán, hirtelen:

– Várj, megmutatom az elismervényeit!... Gyere ide!... nézd...

És az iróasztalához sietett, kinyitott minden fiókot, előszedte, ujra meg ujra átnézte, összehányta az összes papirjait, s végül úgy elveszítette a fejét, hogy Károly nem tudta nézni, s ujra meg ujra kérte, hogy ezek miatt a rongyos elismervények miatt ugyan soha se gyötörje magát.

– Ó, meglesznek! – szólt Emma. – Addig nem nyugszom, míg meg nem találom ezeket az elismervényeket!

És csakugyan, már a következő pénteken, Károly, a mint abban a sötét benyílóban, a hol a ruháit tartotta, más csizmát húzott a lábára, egyszerre érezte, hogy egy darab papiros került a csizmája bőre és a harisnyája közé. Kivette a papirost, megnézte és ezt olvasta:

„Elismervény hatvanöt frankról, mely összeget három havi leczkéért és hangjegyek ára fejében felvettem. L’EMPEREUR FELICZIA, zenetanító.”

– Hogy’ az ördögben került ez a csizmámba?

– Alighanem abból az ócska skatulyából esett ki, a melyikbe a számlákat szoktuk tenni – felelt Emma. – Ez a skatulya most éppen a polcz szélén van; könnyen kieshetett belőle.

Ettől fogva egész élete csak a hazugságok szövevénye volt, a melylyel, mint valami fátyollal körülburkolta a szerelmét, hogy elrejthesse mindenkinek a szeme elől.

A hazugság szükségévé, örömévé, szenvedélyévé vált, úgyannyira, hogy, ha véletlenül azt mondta: „tegnap végig mentem ennek vagy annak az utczának a jobboldalán”, bizonyos lehetett benne az ember, hogy az utczának a baloldalán járt.

Egy reggel, a mikor szokása szerint igen könnyedén öltözve indult el Rouenba, egyszerre csak havazni kezdett; Károly kinézett az ablakon, és a plébánost pillantotta meg Tuvache ur kocsijában. Tudta, hogy a polgármester szintén Rouenba készül; azért lesietett, s megkérte a papot, hogy vigyen el Emmának egy meleg sált; mihelyt megérkezik a Vörös keresztbe, azonnal oda adhatja neki. Bournisien ur, Rouenba érve, nyomban megkérdezte, hogy hol van a yonvillei orvos felesége, de a vendéglősné azt felelte, hogy ő nem tudja, mert ő nagysága nem szokott nála megszállani. Este azután, mikor a Fecskében találkozott Bovaryné asszonynyal, a plébános elmondta neki, hogy milyen bajban volt, de ugy látszott, nem tulajdonított az esetnek nagyobb fontosságot; annál kevésbbé, mert Emma áradozó szavakkal kezdte magasztalni a székesegyház uj szónokát, a kinek az egész város a csudájára járt, s a kiért különösen az asszonyok annyira lelkesedtek, hogy a mikor prédikált, a templomba alig lehetett bejutni.

De ha a pap nem is kívánt semmiféle magyarázatot: arra már nem lehetett számítani, hogy mindenki ilyen tapintatos lesz; későbben másoknak is feltünhetik a dolog, és lesznek, a kiknek a kiváncsisága nem fog egykönnyen megnyugodni. Azért Emma ezentúl, a hányszor csak bement Rouenba, mindannyiszor szobát nyittatott a Vörös keresztben; és ez hasznosnak bizonyult, mert a falujabeli derék emberek, a kik sokszor látták Emmát a Vörös kereszt lépcsőjén, nem gyanítottak semmit.

De mégis volt egy kellemetlen kalandja. Egyszer, a mikor Léon karján lépett ki a Boulogne fogadó kapuján, Lheureux-vel találkozott. Emma nagyon megijedt; azt képzelte, hogy Lheureux majd fecsegni fog. Lheureux nem volt olyan ostoba.

Hanem három nappal később beállított Emmához, engedelem-kérés nélkül betette az ajtót, és így szólt:

– Pénzre volna szükségem.

Emma kijelentette, hogy nem tud pénzt adni. Lheureux siránkozni, nyögni, jajgatni kezdett, s felpanaszolta, hogy mennyi szívességgel volt irántuk.

És az igaz volt, hogy a két váltó közül, a melyet Károly aláírt, Emma mindeddig csak az egyiket fizette ki. A kereskedő ugyanis, Emma kérésére, beleegyezett, hogy a másodikat ne fizesse ki, hanem két, uj váltóval helyettesíthesse, sőt azóta belenyugodott abba is, hogy Emma ezt a két váltót is megujíthassa, meglehetősen messzeeső lejáratra. Aztán ez még hagyján, de a számla! S Lheureux elővette a zsebéből a hitelbe szállított árúk hosszú jegyzékét. Emma tudniillik nem fizette ki: a függönyöket, a szőnyeget, a szövetet, melylyel a karosszékeit ujonnan behúzatta, nem fizetett ki továbbá több ruhát és egy sereg divatczikket, a mely különböző holmik ára összesen: mintegy kétezer frankot tett ki.

Emma lecsüggesztette a fejét; a kereskedő folytatta:

– De, ha nincsen készpénze, van birtoka.

És emlékeztette rá, hogy van Barneville-ban, Aumale mellett, egy düledező viskója, mely nem sokat jövedelmez. Ez valamikor egy kis tanyához tartozott, a melyet még az idősb Bovary ur adott el – mert Lheureux mindent tudott, tudta, hogy az a föld hány hektárnyi volt, és tudta a szomszédok nevét.

– Az ön helyében – szólt – túladnék ezen a keveset jövedelmező omladékon; az árából leráznám a nyakamról az adósságot, és még pénzem is maradna.

Emma erre azt mondta, hogy nehéz vevőt találni; Lheureux biztatta, hogy ő majd talál; csakhogy – vitatkozott Emma – mégis bajos az ügy, mert hiszen ez a ház a férjéé; csak a férje rendelkezhetik vele, ő nem adhatja el.

– És a meghatalmazás? – kérdezte a kereskedő.

Ez a szó úgy hatott Emmára, mintha egyszerre friss levegő-áramlat érte volna az arczát.

– Hagyja itt a számlát – szólt egy pár pillanatnyi gondolkozás után.

– Minek? – felelte Lheureux. – Most még fölösleges a számlával foglalkoznunk.

A következő héten ujra megjelent, és eldicsekedett vele, hogy sok szaladgálás és fáradozás után végre is talált valakit, a ki hajlandó az ingatlant megvenni. Kikutatta ugyanis, hogy egy Langlois nevü ember már régóta kacsintgat a barnevillei házra, de nem akarja megmondani, hogy milyen árt adna érte.

– Az ár nem határoz! – kiáltott fel Emma.

Már hogyne határozna! Ellenkezőleg, meg kell egy kicsit várakoztatni ezt a kópét, és ki kell puhatolni, hogy mennyit lehet kicsikarni belőle! A dolog megéri azt a csekély fáradságot, a melybe az odautazás kerül, és minthogy ő nagysága nem utazhatik el, Lheureux felajánlotta, hogy ő majd elmegy Barnevilleba és beszél azzal a bizonyos Langlois-val. Visszajövet azt jelentette, hogy Langlois négyezer frankot kinál.

Emmát egészen földeritette ez az ujság.

– Köztünk szólva – jegyezte meg Lheureux – az ajánlat igen tisztességes; én legalább nagyon elfogadhatónak tartom.

Emma, mihelyt a szerződést megkötötte, azonnal megkapta a vételár felét. Mikor aztán ki akarta egyenlíteni a tartozását, a kereskedő azt mondta neki:

– Becsületemre mondom, rosszul esnék nekem, ha ezt a tekintélyes összeget, alig hogy megkapta, máris ki kellene vennem a kezéből, de talán lehet segiteni a dolgon.

Emma a bankjegyekre pillantott; és arra gondolva, hogy ez a kétezer frank mily határtalanul sok szerelmi találkozóhoz adja meg a módot:

– Mi az?!... Mit mond?!... – dadogta.

– Ó – folytatta a kereskedő nevetve, s ekközben csupa jóakaratnak látszott – a számlára sok mindent rá lehet írni! Elfér rajta többfajta dolog; rá írathat az ember mindent, a mit csak akar! Mintha bizony nem tudnám, hogy mennyi csinyja-binja van az ügyes háztartásnak!... Előttem nem titok, hogyan szokták az effélét eligazitani, itt is, amott is!... Ismerem én a dörgést!

És merőn nézte Emmát, miközben két hosszu papirt forgatott az ujjai között.

Végre elővette a tárczáját, kinyitotta, s aztán négy váltót tett le az asztalra. Mindegyik váltó ezer frankról szólt.

– Irja alá ezeket – szólt – és tartsa meg a pénzt.

Emmát felháboritotta az ajánlat.

– De ha átadom a különbözetet – szólt szemtelenül Lheureux – akkor csak szolgálatot teszek önnek, mi?!

Tollat vett elő s oda írta a számla aljára: „Fölvettem Bovaryné asszonytól négyezer frankot.”

– Mi nyugtalanitja? – folytatta. – Egy félesztendő mulva megkapja a bódéja vételárának a hátrálékát, s az utolsó váltó csak akkor jár le, a mikor a pénzét már fölvette.

Emma egy kissé belezavarodott ebbe a számitgatásba, és a füle csengett, mintha sok-sok arany csengene körülötte, melyek, felnyitott zacskóikból kiömölve, szétszóródnak a padlón. Végre Lheureux elmagyarázta neki, hogy van neki egy barátja, bizonyos Vinçart, a ki bankár Rouenban, s ez a Vinçart be fogja váltani készpénzre a négy váltót, a minek utána, ő, Lheureux, azonnal át fogja adni a nagyságos asszonynak mindazt, a mi a tartozás levonása után a négyezer frankból még visszajár.

De kétezer frank helyett csak ezernyolczszázat hozott, mert barátja, Vinçart (a mint ez őt méltányosságból is, és jogosan megillette) kétszáz frankot levont a négyezerből, közvetitési dij és leszámitolási jutalék fejében.

Aztán, olyan hangon, mintha egyébként nem nagy súlyt helyezne rá, nyugtatványt kért.

– Hiszen tetszik tudni... az üzleti dolgokban... néha megtörténik... És a keletet kérem, a keletet!

A teljesithető kivánságok egy egész tündérkertje nyilt meg Emma előtt. De volt benne annyi előrelátás, hogy háromezer frankot félre tett, s az első három váltót annak idején, mikor sorra lejártak, ezzel a háromezer frankkal fizette ki. A negyedik felszólítás azonban véletlenül egy csütörtöki napon érkezett meg s Károly kezébe került. Károlyt lesujtotta ez a fölfedezés, hanem azért nem rohant el Lheureux-höz; megvárta, türelmesen, felesége hazaérkezését, s aztán magyarázatot kért tőle.

Emma elmondta, hogy azért nem szólt erről a váltóról, mert meg akarta óvni Károlyt attól, hogy mikor fáradtan tér haza a betegeitől, otthon ilyen bosszantó ujságot kelljen hallania; leült Károly térdére, körülczirógatta, turbékolni kezdett, s aztán felsorolta, jó hosszadalmasan, hogy mennyi, okvetetlenül szükséges dolgot vásároltak hitelbe.

– Végre is, el kell ismerned, hogy ahhoz képest, mi mindenfélét vettünk, a nélkül, hogy fizethettünk volna, ez nem is olyan sok!

Károly, a ki nem tudott mit kieszelni, megint csak Lheureux-höz folyamodott, a ki nélkül már nem tudtak meglenni, s a ki fogadkozott, hogy eligazitja az ügyet, ha az orvos ur két váltót ír alá, a melyek közül az egyik hétszáz frankról szól és három hónap mulva jár le. Károly, hogy ne legyen pénz nélkül, a mikor ezt a hétszáz frankot ki kell fizetnie, mentegetőzéssel és ünnepies igéretekkel telt, könyörgő levelet írt az anyjának. Az öreg asszony nem felelt levélben; maga jött el. És mikor Emma megkérdezte Károlyt, hogy kaphat-e tőle valamit, Károly azt felelte:

– Igen, de látni akarja a számlát.

Másnap, kora reggel, Emma elrohant Lheureuxhöz. Arra kérte, hogy állítson ki neki más számlát, a mely ne haladja meg az ezer frankot; a négyezer frankos számlával nem állhatott elő, mert akkor meg kellett volna vallania, hogy a négyezer frank nagy részét már kifizette, következésképpen azt is, hogy eladta az ingatlant. Mert az adás-vétel dolgát Lheureux olyan ügyesen intézte el, hogy senki se tudott róla, és az, hogy ez az ügylet megtörtént, csak később derült ki.

Bár a számlán minden egyes áruczikk feltünően olcsó árban szerepelt, az idősebb Bovaryné elszörnyüködött rajta, hogy milyen sok pénzt szórnak el a fia házában, és ugy találta, hogy ily rettenetes költekezést csak gazdag emberek engedhetnek meg maguknak.

– Szőnyeg! Minek az a szőnyeg? Mintha bizony szőnyeg nélkül nem lehetne el az ember! És mirevaló volt ujra behuzatni a karosszékeket? Az én időmben minden háznál csak egy karosszék volt, az idősebb emberek számára, – legalább az anyámnál így láttam, pedig az anyám, ha nem is volt sok karosszéke, becsületes asszony volt, azt mondhatom!... Nem lehet mindenki gazdag!... És nincs az a vagyon a világon, a melyik el ne fogyna, ha esztelenül pazarolják! Én szégyellném, ha úgy elkényeztettem volna magamat, a hogyan a fiam és a menyem, a kik fiatalok!... Pedig hát én öreg vagyok, és már rászolgáltam egy kis kényelemre!... Tessék!... itt van!... „diszítés” és megint „diszítés”. Fenn az ernyő, nincsen kas!... Micsoda?!... bélésnek való selyem?!... két frankjával!... mért selyem?... a bélésnek mindjárt selyemnek kell lennie?!... mintha bizony az indiai csalánszövet nem tenné meg!... éppen úgy!... sőt még jobban, mert ez tartósabb!... és megkapni egy fél frankért, sőt néha olcsóbban!...

Emma, a ki a kis divánján hátra dülve hallgatta ezt a prédikácziót, nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon. Olyan nyugalommal szólalt meg, a minőre csak egyáltalán képes volt:

– Ej, kérem, hagyja már abba!... hagyja már abba!...

De az öreg asszony tovább leczkéztette, s azt jósolta, hogy mind a ketten a kórházban fognak meghalni. Különben világos, hogy fia a hibás. Szerencsére szavát adta, hogy meg fogja semmisittetni azt az átkozott meghatalmazást...

– Hogyan?

– Igen, esküvel fogadta meg nekem – erősítette az öreg asszony.

Emma kinyitotta az ablakot, felhítta Károlyt, és a szegény ember kénytelen volt megvallani, hogy: igen, úgy van... Anyja csakugyan kicsikarta belőle azt az igéretet, hogy vissza fogja vonni a meghatalmazást.

Emma eltünt, de nemsokára visszatért és a megsértett méltóság-érzet egy fenséges mozdulatával nyujtotta át napának az okiratot.

– Köszönöm – szólt az öreg asszony.

És tűzbe dobta a meghatalmazást.

Emma fülsértően éles, görcsös kaczagásban tört ki, mely perczeken át szakadatlanul tartott: ideg-roham fogta el.

– Ó, istenem! – kiáltott fel Károly. – Eh, neked is mi jut eszedbe?!... Azért jössz el hozzánk, hogy jeleneteket csinálj neki?!...

Anyja vállat vont, s nem titkolta el azt a véleményét, hogy mindez csak komédia.

De Károly ez egyszer fellázadt és olyan tüzesen kezdte védelmezni a feleségét, hogy az idősebb Bovaryné azonnal el akarta hagyni a házat. Másnap csakugyan el is utazott, és a küszöbön, mikor Károly még folyvást kérlelte, hogy maradjon, igy szólt fiához:

– Nem, nem! Te jobban szereted őt, mint engem; jól van, ez igy van rendén. De annál rosszabb rád nézve! majd meglátod!... Isten áldjon meg!... Mert ne félj, mostanában nem jövök el még egyszer, hogy, a mint mondod, jeleneteket csináljak neki!

Károly mindamellett nagy zavarban volt Emmával szemben, mert Emma egy cseppet se titkolta, mennyire megharagudott rá, a miatt, hogy nem volt iránta elég bizalommal; és sok könyörgés kellett hozzá, míg rá bírta venni Emmát, hogy ez ujra elfogadja a meghatalmazást. De Károly olyan nagy szánom-bánomot tanúsított, hogy Emma végre engedett, és megigérte, hogy elmegy Károlylyal a közjegyzőhöz. Károly aztán Guillaumin ur előtt egy második meghatalmazást írt alá, mely szóról szóra úgy hangzott, mint az első.

– Én ezt meg tudom érteni – szólt a közjegyző. – A tudomány embere nem bíbelődhetik aprócseprő, hétköznapi ügyekkel.

És Károly nagy lelki megkönnyebbülést érzett ennek az alattomos megjegyzésnek a hallatára. Ugy találta, hogy ez őt szép szinben tünteti fel, és szivesen elhitte, hogy gyöngesége csak egy magasabb rendü elfoglaltság természetes következése.

Milyen féktelenül kicsapongó volt Emma a következő csütörtökön, mikor ismét Léonnal lehetett, a Boulogne falai közt, az ő szobájokban! Nevetett, sírt, énekelt, tánczolt, italokat hozatott, czigarettázni akart; Léon ugy találta hogy egy kicsit bolondos, de gyönyörü, imádnivaló!

Nem sejtette, hogy micsoda megrázkódtatás idézte elő Emmában azt az izgatottságot, melylyel oly mohón vetette rá magát az élvezetekre. Emma ingerlékenynyé, nyalánkká és kéjvágyóvá lett; s most már sokszor sétált Léonnal az utczán, magasan tartva a fejét, mert nem félt attól – mondta Léonnak – hogy rossz hírbe keveredik. Hanem azért néha megreszketett, ha egyszerre eszébe jutott, hogy hátha véletlenül Rudolffal találkozik?!... Mert, bár örökre elváltak, úgy tetszett neki, mintha nem szabadult volna fel tökéletesen Rudolf uralma alól, mintha most is Rudolf volna ki számadásra vonhatja, a ki rendelkezhetik vele, s a kinek vak engedelmességgel tartozik.

Egy este nem tért vissza Yonvilleba. Károly magánkivül volt az aggodalomtól, és a kis Berta, a ki nem akart a mamája nélkül lefeküdni, úgy zokogott, hogy azt lehetett hinni: no, mindjárt kiszakad a kis szive! Justin jó messzire elcsatangolt az országúton, abban a reményben, hogy így hamarabb pillantja meg a kocsiját. Még Homais ur is ki-kiment az utczára, körülnézegetni: nem jön-e már?

Végre, mikor a tizenegy órát is elütötte, Károly már nem állhatta tovább. Befogta a lovát, felugrott a kis kocsi bakjára, ostorozni kezdte az állatot, és reggeli két óra felé megérkezett a Vörös keresztbe. Emma nem volt ott. Károly arra gondolt, hogy Léon talán láthatta valahol; igen, de hol lakik Léon? Szerencsére, emlékezett rá, hogy hol lakik az a közjegyző, a kinél dolgozik. Oda rohant.

Már világosodni kezdett. Az egyik kapu fölött közjegyzői czimert pillantott meg; bekopogott. Valaki, a nélkül, hogy kinyitotta volna a kaput, kikiáltotta neki a kivánt lakásczímet, czifra káromkodással és azzal a dühös megjegyzéssel egyetemben, hogy az ilyesmiért nem szokás késő éjszaka felzavarni az embert.

Annak a háznak, a melyben Léon lakott, nem volt se csöngettyűje, se kalapácsa, se kapusa. Károly az öklével verte előbb a kaput, majd az ablaktáblákat. Hanem egyszerre észrevette, hogy egy rendőr közeledik feléje; megijedt, hogy csendháborítás czímén bajba kerülhet, s azért jobbnak látta, ha felhagy az ostrommal.

– Őrült vagyok! – szólt magában, mialatt tovább ment. – Bizonyosan Lormeauxéknál van! Lormeauxék rávették, hogy náluk maradjon ebédre. Addig marasztalták, míg lekésett a postakocsiról.

De a Lormeaux-család már nem lakott Rouenban.

– Vagy talán Dubreuilnénél maradt?!... Dubreuilné alighanem megint nagyon rosszúl lett, és ott maradt, hogy ápolja... Eh, hisz Dubreuilné már tíz hónapja meghalt!... De hát hol lehet?

Végre eszébe jutott valami. Bement egy kávéházba s megnézte a Czím– és lakás-jegyzéket. Mindjárt rá talált a Lempereur kisasszony nevére: a Rue de la Renelle-des-Maroquiniers-ben lakott, a 74-ik szám alatt.

Alig hogy befordult ebbe az utczába: megpillantotta Emmát az utcza másik végén; oda rohant, a karjai közé szorította, és összevissza csókolta. Csak azután kérdezte meg:

– Mért maradtál itt?

– Rosszúl lettem.

– Mi bajod volt?... Hol lettél rosszúl?... Hogyan?...

Emma megsimította a homlokát, és azt felelte:

– Lempereur kisasszonynál.

– Bizonyos voltam benne! Éppen oda indultam.

– Ó, nem érdemes fölmenned! – szólt Emma. – Különben is, már elment hazulról. És kérlek, légy valamivel nyugodtabb; ne essél mindjárt kétségbe, ha megesik, hogy lemaradok a postakocsiról, a mi máskor is megtörténhetik. Hiszen akkor valóságos rab vagyok, ha téged a legcsekélyebb késedelem is ily rettenetesen izgatottá tesz!

Ezzel valami engedelem-félét adott magának, hogy a jövőben ne igen zavartassa magát, ha véletlenül kedve támad elmaradni hazulról. Károly nem tudott mit felelni; Emma ezt beleegyezésnek tekintette, hogy: ám cselekedjék kénye-kedve szerint, s hamarjában ugyancsak felhasználta azt a szabadságot, a melyet maga utalt ki magának. Ha eszébe jutott, hogy nem várja meg a csütörtököt, hanem hamarabb meglátogatja Léont: nem igen válogatta meg az ürügyet; akármilyen czim jó volt neki, hogy egyszerre csak fölkerekedjék és bemenjen a városba. S minthogy Léon ilyenkor nem várta: Emma nem sokat gondolkozott, hanem elment Léonért a hivatalába.

Ez a kedves meglepetés először-másodszor nagyon boldoggá tette Léont; de később nem titkolta el, hogy a közjegyzőnek nagyon nem tetszenek ezek a látogatások, s hogy már értésére is adta, mennyire kellemetlennek találja, ha a segédeit minduntalan kizavarják a munkájukból a rokonok vagy más látogatók.

– Eh, ne törődjél vele, csak gyere! – szólt Emma.

És Léon elillant.

Rábirta Léont, hogy tetőtől-talpig fekete ruhában járjon és kis, hegyes szakált növeszszen, mert azt akarta, hogy Léon XIII. Lajosnak az arczképeihez hasonlítson. Látni kivánta Léonnak a lakását, és kissé szegényesnek találta. Léon erre a megjegyzésre elpirult; Emma nem figyelte meg szavai hatását, hanem tovább nézegette a szobát, és azt tanácsolta kedvesének, hogy vásároljon olyan függönyöket, a minők az ő ablakain vannak. Léon azt felelte, hogy az olyan függöny nagyon sokba kerül.

– Ej, ej, úgy félted a kis tallérjaidat?!... – szólt Emma nevetve.

Megkövetelte, hogy Léon minden egyes alkalommal elmondja, még pedig a legnagyobb részletességgel, hogy mit csinált azóta, hogy utólszor találkoztak. Aztán verseket kért tőle; verseket, a melyeket Léon neki irjon; legalább egyetlenegy szerelmes verset róla, az ő tiszteletére. De Léon képtelen volt a második sorra rímet találni, s végre is úgy segített magán, hogy az első albumból, a melybe bepillanthatott, egyszerüen lemásolt egy szonettet.

Nem annyira hiuságból cselekedte ezt, mint inkább csak azért, hogy Emmának kedvében járjon. Soha se vitatkozott azon, a mi Emmának véletlenül eszébe ötlött: Emma minden gondolata törvény volt előtte. Az ő izléséhez igazodott, s az ő akaratát leste; inkább ő volt Emma kedvese, mint Emma az övé. Ennek az asszonynak a szerelmes szavai és a csókjai egészen magukkal ragadták Léon lelkét. De hát hol szerezte Emma ezt a romlottságot, a mely olyan mély volt, s a melyet úgy el tudott rejteni, hogy szinte minden anyagiasság nélkül valónak látszott?!

VI.

Olyankor, ha Léon Yonvilleba utazott, Emmát meglátogatni, rendesen a gyógyszerésznél ebédelt. Kötelességének tartotta, hogy viszonzásul ő is meghívja Homais urat, s azért, udvariasságból, bizonyos nyomatékkal kérte, hogy legközelebb, ha Rouenba utazik, legyen az ő vendége.

– Nagyon szivesen – felelt a gyógyszerész. – Úgyis ideje, hogy egy kicsit kiszellőztessem magamat, mert már egészen eldohosodom. Helyes! Elmegyünk a szinházba, aztán valamelyik vendéglőbe, és kirugunk a hámból!

– Ej, ej, édesem! – duruzsolt gyöngéden Homaisné asszony, és aggodalmasan csóválta a fejét, megrémülve azoktól a bizonytalan veszedelmektől, melyekbe férje bele akart rohanni.

– Nos, mit? Ugy találod, hogy még nem tettem eléggé tönkre az egészségemet?! Vagy azt hiszed, hogy nekem nem szabad friss levegőt színom, csak a gyógyszerek folytonos kipárolgását?! Különben ilyenek az asszonyok! Féltékenyek a tudományra, de ha az ember üdülést keres, akármilyen ártatlan szórakozásban: akkor is ellenkeznek! Mindegy; azért számíthat rám. A napokban, még nem tudom mikor, egyszerre csak betoppanok Rouenba, és legyen nyugodt, a nyakára hágunk egy pár rézgarasnak!

A gyógyszerész azelőtt a világért se használt volna efféle kifejezéseket; de ujabban nagyon felkapta azt a hányaveti és mókázó beszédmódot, melyet Páris egy érdekes sajátságának tartott, s mely igen megtetszett neki; mint szomszédasszonya, Bovaryné, nagy érdeklődéssel kérdezősködött Léontól a fővárosi szokásokról, olyan szavakat keverve a beszédjébe, a melyek Páris körutjain keletkeztek, tehát kétségtelenné tették, hogy ő laboratóriumában élve se maradt el a világtól. Ezt különben máskor is megtette, s oly sűrűn használta a fővárosi kocsmákban divatos szólásmódokat, hogy a jámbor yonvilleiak csak úgy hüledeztek.

Szóval, egy csütörtökön, Emma, az Arany oroszlán konyhájában, nem csekély meglepetésére, Homais urral találkozott. Homais ur úti öltözetben volt, vagyis: hátát egy ócska köpönyeg borította, a melyet Emma még nem ismert; egyik kezében a podgyászát, másik kezében pedig a gyógyszertár lábmelegítőjét czipelte. Nem árulta el tervét senkinek, mert attól tartott, hogy távolléte nyugtalanítani fogja a közönséget.

Az a gondolat, hogy nemsokára ismét látni fogja azt a helyet, a hol fiatalságának évei annyi örömben teltek el, alighanem igen felizgatta, mert az egész úton folyton beszélt, a nélkül, hogy egy percznyi szünetet tartott volna. Mikor megérkeztek, vígan lebbent le a kocsiról, s azonnal fölkereste Léont; és a közjegyzősegéd hiába védekezett, hiába hozakodott elő tízféle kifogással, el kellett mennie vele a Normandiához czímzett kávéház és vendéglő étkező termébe, a hová Homais nagy garral lépett be, a mellét kidüllesztve, s a kalapját fenn tartva a fején, mert azt vallotta, hogy nyilvános helyen csak falusi ember veszi le a kalapját.

Emma vagy háromnegyed óráig várta Léont. Aztán elszaladt a hivatalába, s minthogy nem találta ott, találgatni kezdte, de nem tudta elképzelni, mi történhetett vele. Gondolatában közönbösséggel, hidegséggel vádolta kedvesét, és minduntalan a szemére vetve magamagának, hogy az oktalanságig türelmes és rettenetesen gyönge, a délután első óráit azzal töltötte, hogy, homlokát az ablaküvegre nyomva, egyre leste: vajon nem jön-e már Léon?

Léon és Homais még két órakor is a vendéglő asztalánál ültek. A nagy étkező-terem kezdett kiürülni; s Léon, a kinek már zúgott a feje, szórakozottan nézegetett körül. A kályha kürtőjének pálmafa alakja volt; aranyozással borított csövei kévék gyanánt hajoltak fel a mennyezetre. Mellettük, a napsütötte üvegfal mögött, egy kis szökőkút csobogott márvány medenczéjében, melyben, tormalevelek és spárgák között, három ellankadt tengeri rák nyujtózkodott, több, egymásra halmozott, de egyformán oldalt fektetett fürj alatt.

Homais nagy élvezettel szürcsölte a ritka alkalom gyönyörüségét. Bár inkább a köröskörül látható fényüzés részegítette meg, mint a kitünő lakoma, azért a pomardi bor is megtette a magáét; mindenesetre felvillamozta egy kissé a képességeit, mert, mikor a rumos tojáslepényre került a sor, az asszonyokra terelte a társalgást és meglehetősen erkölcstelen elméletekkel állott elő. Fejtegetései során megvallotta, hogy rá semmi sincs olyan nagy hatással, mint az asszonyi sikk. Ha pompás butorzatú teremben gyönyörü öltözetet lát, azonnal fölhevül; a mi pedig a testalkatot illeti: hát ő bizony nem veti meg a húst.

Léon kétségbeesetten nézegette az órát. A gyógyszerész ivott, evett, beszélt.

– Azt hiszem – szólt egyszerre – hogy önnek e tekintetben itt nincs valami jó dolga, sőt Rouenban talán koplalnia kell... Egyébként szerelme tárgya elég közel lakik...

És minthogy Léon elpirult:

– Ej, legyen őszinte! – folytatta. – Vagy talán tagadja, hogy azért jár Yonvilleba...?

A fiatal ember ki akart hebegni valamit, de nem jutott szóhoz.

– Bovarynéhoz? Mert udvarol... vagy talán nem udvarol...?

– De hát kinek?

– Bovaryné szobalányának!

Nem tréfált. De Léonban a hiúság föléje kerekedett az óvatosságnak, s a jobbik gondolata ellenére, szinte önkéntelenül hevesen tiltakozott. Különben – jegyezte meg – ő csak a barnákat szereti.

– Tökéletesen igaza van! – szólt a gyógyszerész. – A barnákban több a tűz.

És barátja füléhez hajolva, elmondta, hogy melyek azok a jelenségek, a melyekről meg lehet tudni: van-e tűz valamely asszonyban, vagy nincsen. Aztán, egy kis kitéréssel, néprajzi fejtegetésekbe bocsátkozott: a német nő holdkóros, a franczia kicsapongó, az olasz szenvedélyes.

– És a néger nő? – kérdezte a közjegyző-segéd.

– A művészi ízlés a néger nőt is méltányolja – felelt Homais. – Pinczér! Két csésze fekete kávét!

– Megyünk? – kérdezte végre Léon, elveszítve a türelmét.

– Yes.

De előbb látni kivánta a vendéglőst, hogy kifejezhesse neki teljes megelégedését, és szerencsét kivánjon az üzletéhez.

Mikor kiértek az utczára, a fiatal ember, hogy egyedül maradhasson, azt mondta, hogy neki most egy kis dolga van.

– Jól van – szólt Homais. – Elkisérem odáig!

És mialatt egyik utczából a másikba mentek, még egyre beszélt: a feleségéről, a gyermekeiről, ezek jövőjéről és a gyógyszertáráról; elmondta, hogy ez hajdan milyen elhanyagolt állapotban volt, s hogy ő milyen tökéletességre emelte.

A mikor a Boulogne fogadóhoz értek, Léon hirtelen ott hagyta Homaist; felszaladt a lépcsőn, benyitott, és kedvesét nagy izgatottságban találta.

A gyógyszerész nevének hallatára Emma éktelen haragra gerjedt. Pedig Léon sok, igen elfogadható mentséggel állott elő: nem az ő hibája!... nem ismeri Homais urat?... csak nem képzeli, hogy szivesebben van a Homais ur társaságában, mint az övében?!... Emma elfordult; de Léon nem bocsátotta el; letérdelt eléje, körülölelte a derekát mind a két karjával; epedően símult hozzá; csupa esdeklés volt, és csupa vágy.

Emma állva maradt; két nagy szeme lángolt; komoly, szinte fenyegető tekintettel nézte Léont. Aztán szép szemét könnyek fátyolozták el; rózsaszínü szemehéja lecsukódott; oda engedte a kezét, és Léon csókkal borította – a mikor belépett egy szolga, s azt jelentette, hogy az az úr, a ki odalenn várakozik, már nagyon türelmetlen, és azt üzeni, hogy egy kis mondanivalója volna.

– Visszajössz? – kérdezte Emma.

– Igen.

– De mikor?

– Mindjárt.

– Csak fogás volt! – szólt a gyógyszerész, mikor Léon leért – nincsen semmi különös mondanivalóm. De észrevettem, hogy ez a látogatás nagyon terhére van; és azt mondtam magamban: miért ne szabadítanám ki?! Menjünk el Bridoux barátomhoz; megiszunk nála egy pohár fahéjas bort.

Léon esküdözött, hogy vissza kell mennie a hivatalába. De a gyógyszerész kinevette, és tréfálkozni kezdett, hogy: hagyja azt az irkafirkát, a pörösködésre mindig ráér az ember!

– Hagyja békén egy kis ideig a jogtudósokat, Cujast és Bartholust, meg a többit! Az ördögbe is! Hát ki parancsol önnek?! Ne legyen olyan félénk! Menjünk Bridouxhoz; majd meglátja milyen nagyszerü kutyája van! Soha se látott olyat!

És minthogy Léon azt erősítgette, hogy okvetetlenül föl kell néznie a közjegyzőhöz:

– Jól van – szólt – akkor hát önnel megyek és... mit csináljak?... megvárom. A mig dolgozik, én majd ujságot olvasok, vagy átlapozok egy törvénykönyvet.

Léon – a kit Emma kifakadásai, Homais fecsegése, de talán a reggeli alkalmával elfogyasztott italok is, egy kissé kábulttá tettek – határozatlanul bámult maga elé. A gyógyszerész szinte rákényszeritette az akaratát azzal, hogy folyton ismételte:

– Eh, menjünk Bridouxhoz! Két lépésnyire lakik, a Malpalu-utczában!

És Léon gyávaságból, ostobaságból, de főképpen annak a megmagyarázhatatlan érzésnek engedve, mely néha arra birja az embert, hogy éppen azt tegye, a mihez legkevesebb a kedve – csakugyan elcsábittatta magát Bridouxhoz. Bridouxt a pitvarban találták; három legényre vigyázott, a kik lihegve forgatták egy gép nagy kerekét. Homais már tudta, hogy mesterséges „seltersi viz”-et gyártanak. Mikor belépett, legelőbb is tanácscsal sietett a legények segitségére; aztán megölelte Bridouxt; a fahéjas bor előkerült, iddogálni kezdtek. Léon húszszor is meg akart szökni, de Homais mindannyiszor megfogta a karját és visszaránczigálta a székére, így szólva hozzá:

– Csak egy perczig várjon! én is megyek. Bepillantunk a Roueni Lámpás szerkesztőségébe; megnézzük, mit csinálnak a fiúk. Okvetetlenül be kell önt mutatnom Thomassinnak.

Léon végre nagynehezen lerázta a nyakáról Homaist és a fogadóba rohant. Emma már nem volt ott.

Csak nemrég ment el, felbőszülve, lázas izgatottságban, mélyen elkeseredve. Most már gyűlölte, utálta Léont. Hogy megszegte a szavát és elmaradt a légyottról: rettenetes sértésnek tűnt fel Emma előtt; de más okokat is talált, a melyek a mellett szóltak, hogy szakítson vele: Léon képtelen mindenre, a mi hősiességet, nagy lelket kíván; gyönge, köznapi, lágyabb egy asszonynál, aztán fösvény és kicsinyes.

Később, mikor lecsillapodott, átlátta, hogy igazságtalanul vádolta Léont. De ha besározzuk a szeretteinket: ez egy kevéssé mindig elválaszt tőlük. A bálványokhoz nem szabad hozzányúlni: az aranyozásukból valami ott marad a kezünkön.

Ettől fogva gyakrabban beszéltek közönbös dolgokról, melyeknek semmi köze se volt a szerelmükhöz; és Emmának Léonhoz irt leveleiben sok szó volt a virágokról, versekről, a holdról és a csillagokról, – azokról a szalmaszálakról, a melyekbe az elgyöngült szenvedély gyermekes reménységgel kapaszkodik, mikor, hogy uj életerőt kapjon, külső segítséget keres, és mindent megpróbál, fűhöz-fához folyamodik. Emma folytonosan azzal biztatta magát, hogy a jövő találkozó idején nagyon, nagyon boldog lesz; de a találkozó után megvallotta magának, hogy nem érezett semmi különöset. Ezt a csalódást hamar feledtette az uj reménység, s Emma csak még sóvárabban, még inkább lángolva sietett kedveséhez. Szemérem nélkül vetkezett le, gyorsan szakgatva ki fűzőjéből a vékony szalagot, mely úgy zizegett csípője körül, mint egy kígyó, mely tova siklik a fűben. Majd, mikor már a czipőjét és a harisnyáját is levetette, lábujjhegyen az ajtóhoz osont, megnézni, hogy bezárta-e, aztán egyetlen mozdulattal lebocsátott magáról minden ruhát; – és sápadtan, szótlanul, komolyan, oda omlott Léon mellére, hosszan megborzongva.

De volt valami ezen a homlokon, a melyen hideg verejték-cseppek gyöngyöztek, ezeken a szerelmi suttogást dadogó ajkakon, ebben a tévedező szemfényben, és volt valami karjainak ölelésében, a mi Léont megdöbbentette. Valami nagyon különös, valami megmagyarázhatatlan, valami ijesztő, sőt elrettentő. Léonnak úgy rémlett, hogy ez a kifejezhetetlen valami lassan, észrevétlenül, közéjök lopózott, közéjök férkőzött – és szétválasztja őket.

Nem merte kérdezgetni; de kiismervén Emmát, és látván, hogy kedvese milyen tapasztalt, arra a meggyőződésre jutott, hogy Emmának már keresztül kellett mennie a szenvedés minden megpróbáltatásán, és át kellett élnie a gyönyörűség minden izgalmát. A mi azelőtt elbájolta és elragadtatásba ejtette Léont, az most már egy kissé megrémítette, elijesztette. Aztán fellázadt, hogy énjét, egyéniségét, minden akaratát napról-napra teljesebben és tökéletesebben fel kellett áldoznia Emma követelőzésének. Haragudott Emmára, a mért Emma mindig, állandóan, győzedelmeskedett rajta. Elhitette magával, hogy már nem szereti úgy, mint előbb; erőlködött, hogy ezután egyátalán nem fogja szeretni; de mihelyt meghallotta a czipője kopogását, azonnal elgyöngült, mint az iszákos a pálinka láttára.

Az igaz, hogy Emma sok figyelmességgel volt iránta; nyalánkságokat vásárolt neki; mindig kaczérul s Léon izlésére figyelve öltözködött, hogy el ne veszítse kedvese tetszését; és olyan édesen tudott Léonra nézni, olyan szerelmesen! Rózsákat hozott az ölében Yonvilleból, s a virágokat Léon arczába dobálta; sokszor adta jelét, hogy vigyáz Léonnak az egészségére, és hogy kedvesének legcsekélyebb baja is aggodalmakat okoz neki; tanácscsal látta el, mit tegyen, mit ne tegyen, hogyan viselkedjék; és, hogy még jobban lekösse – remélve, hogy az ég bele fog avatkozni az ő szerelmi ügyeibe – Léon nyakába egy kis érmet akasztott, melyen a Szent Szűz képe volt látható. Megtudakolta, mint egy gondos anya, kikkel érintkezik; kik és miféle emberek a barátai. És azt mondta neki:

– Ne járj közéjök, ne menj sehová, ne gondolj senkire magunkon kívül; csak engem szeress!

Szerette volna, ha pontosan értesülhet róla, hogyan él Léon, és eszébe ötlött, hogy kémet fogad fel, a ki kövesse és figyelje meg minden lépését... A vendéglő körül egy csavargó formájú ember lézengett, a ki meg-megszólitgatta az utasokat, hogy felajánlja szolgálatát; ez bizonyosan vállalkoznék rá... De büszkesége fellázadt.

– Eh, ha megcsal, lelke rajta! Nem bánom! Törődöm is én azzal!

Egyszer, mikor korábban váltak el, mint rendesen, és Emma, a Vörös kereszt felé visszamenőben, egyedül haladt végig a körúton: tekintete véletlenül oda tévedt annak a kolostornak a falaira, a melyben nevelkedett; leült egy padra, a szilfák árnyékába, és elnézegette a kolostort. Milyen csöndben, milyen nyugodtan élt akkor! És hogy vágyódott arra az ismeretlen, titokzatos, mondhatatlan szerelmi érzésre, a melyről csak a könyvekből tudott, s a melyeket olvasmányai után elképzelni igyekezett!

Férjhezmenetelének első hónapjai, sétalovaglásai az erdőben, a Vicomte, a ki keringőzött, Lagardy, a mint énekelt: mindez ujra elvonult szeme előtt... És Léon egyszerre ugyanolyan távolságban tűnt fel előtte, mint a többiek.

– Pedig szeretem! – szólt magában.

Hanem azért nem volt boldog; nem volt boldog soha. De hát mi okozta, hogy az élet soha se elégitette ki, – hogy mindaz, a mire valaha rá támaszkodott, egyszerre csak rohadni kezdett?!... Nem lehetett volna, nem lehetne másképpen?! Miért ne?! Ha van valahol olyan ember, a ki erős és szép, bátor és nagylelkü, a ki csupa rajongás és csupa értelem, a kinek a szive olyan, mint egy nagy költőé, s a külseje mint az angyaloké, ha van valahol egy lant, melynek a húrja érczből valók, s mely nászdalát szivrehatóan, könnye fakasztva zengi az ég felé – miért ne találhatna rá? Ó, mily lehetetlenség! Különben semmi se érdemli meg hogy keressük; minden csupa hazugság! Minden mosoly mögött ott várakozik a megunás ásitozása; minden öröm egy átkot rejt magában; minden gyönyörüségre elteltség következik; és a legédesebb csókok után sem marad ajkainkon egyéb, mint egy nagyobb gyönyörüségnek olthatatlan vágya, mely nem teljesülhet, valóságra nem válhatik soha!

Ércz kondulása rezgette meg a levegőt: a kolostor tornyában megszólalt a harang, négyszer egymásután. Csak négy óra! És úgy tetszett neki, mintha egy örökkévalóság óta ülne ezen a padon. De az érzések egész végtelensége bele fér egy perczbe, a mint kis téren elfér egy egész tömeg.

Emmát egészen elfoglalták ezek az érzések; csak az érzéseinek élt, és úgy nem törődött a pénzzel, mint egy nagyherczegnő.

Hanem egyszer egy nyomoruságos külsejü, rézvörös ábrázatú, kopasz ember jelentkezett nála, a ki azzal lépett be, hogy Vinçart ur küldi, Rouenból. Kihúzgálta a tűket, melyek hosszú, zöld kabátjának oldalzsebét elzárták; mindegyiket, sorra, oda tűzdelte a kabátja ujjára; s aztán, igen udvariasan, egy papirost nyujtott át Emmának.

Ez a papiros egy hétszáz frankos váltó volt, melyet Emma írt alá, s melyet Lheureux – bár Emma kikötötte, hogy a váltó nem kerülhet forgalomba – tovább adott Vinçartnak.

Emma elküldte Lheureuxhöz a cselédjét. Lheureux azt üzente, hogy nem jöhet el.

Erre az ismeretlen, a ki nem akart helyet foglalni, hanem mindeddig állva várakozott, s kiváncsian pislogatott jobbra-balra – a mit észrevétlenül tehetett, mert bozontos szőke szemöldökétől nem lehetett látni a szemejárását – ártatlan arczot vágva, azt kérdezte:

– Mit vigyek feleletül Vinçart urnak?

– Mondja meg neki – szólt Emma – hogy... most nincs... Hanem majd a jövő héten... Hogy várjon... igen, a jövő héten.

Az ismeretlen nem szólt egy kukkot se; nyugodtan elpályázott.

Hanem Emma másnap délben egy váltó-óvást kapott, és a bélyeges papir, a melyen több helyütt nagy betűk jelezték, hogy „Hareng, buchy-i végrehajtó” küldötte, annyira megrémítette, hogy azonnal elrohant a divatáru-kereskedőhöz.

A boltjában találta; éppen egy csomagot kötözgetett össze.

– Szolgája! – szólt. – Rögtön rendelkezésére állok; ebben a pillanatban.

De azért nem zavartatta magát, hanem folytatta a munkáját. Egy tizenhárom esztendős, kissé púpos leányka sürgölődött körülötte, a ki a segédje is volt, meg a szakácsnéja is.

Aztán, faczipőjében végig kopogván a bolt padlóján, fölvezette ő nagyságát az első emelet egy szűk szobájába, a melynek nagy részét egy jókora fenyűfa-íróasztal foglalta el. Az íróasztalnak középütt mélyedése volt, s ezt a mélyedést, keresztben, egy lakattal is ellátott vaspánt zárta el; itt őrizte Lheureux üzleti könyveit. A falnál, karton-minták alatt, egy nagy pénzes szekrény állott, melynek a terjedelmessége elárulta, hogy nem csupán pénzt, bankjegyet és értékpapirt tartalmaz. És csakugyan Lheureux zálogtárgyakra is adott apró kölcsönöket. Ide, ennek a pénzes szekrénynek az örvényébe vándorolt többek között Bovaryné arany láncza; és itt tartotta Lheureux azt a fülbevalót is, melyet a szegény Tellier apótól vett el, a ki, miután Lheureux elárvereztette mindenét, Quincampoixban egy kis szatócsboltot nyitott, a hol, tüdőbajával küzködve, keservesen élte le utolsó napjait, viaszgyertyái között, melyek nem voltak olyan sárgák, mint az arcza.

Lheureux leült nagy, karos szalmaszékébe, s így szólalt meg:

– Mi ujság?

– Nézze!

És megmutatta Lheureuxnek az óvást.

– No, és aztán! Sajnálom, de nem tehetek róla!

Emma felindultan emlékeztette Lheureux-t arra az igéretére, hogy a váltókat nem adja ki a kezéből. Lheureux nem tagadta, hogy szavát adta erre.

– Hiába, kénytelen voltam vele! A torkomon volt a kés.

– És most mi fog történni? – kérdezte Emma.

– Az fog történni, hogy a váltótörvényszék kimondja az itéletet és elrendeli a végrehajtást. Hja, ez igen egyszerű!

Emma alig tudta megállani, hogy fel ne pofozza.

De erőt vett magán, s szeliden azt kérdezte, hogy: nem volna-e mód Vinçart-t engedékenységre birni?

– Igen, majd mindjárt! Engedékenységre birni, Vinçart-t! Ön nem ismeri Vinçart-t! Vinçart vadabb és kegyetlenebb, mint egy beduin.

Pedig hát mégis csak Lheureux ur segitheti ki ebből a bajból.

– Lássa – szólt a kereskedő – én azt hiszem, hogy már éppen eleget tettem önért. Maga is el fogja ismerni, hogy mind mostanáig sok szivességgel voltam ön iránt...

És felnyitotta az egyik üzleti könyvet:

– Nézze!

Aztán ujját a lap aljáról mind feljebb csusztatva:

– Lássuk csak... lássuk... Augusztus 3-ikán kétszáz frank... Június 17-ikén százötven... Márczius 23-ikán negyvenhat... Áprilisban...

Abba hagyta, mintha attól tartana, hogy vigyázatlanságot követ el.

– És nem is szólok azokról a váltókról, a melyeket az orvos ur írt alá. Az is, az egyik hétszáz frank, a másik háromszáz. A mi pedig az ön apró számla-tartozásait és a kamatokat illeti, annak nincs vége, abba bele lehet bolondulni. Szóval én nem tehetek többet, és most már nem avatkozhatom bele az ön ügyeibe!

Emma sírt, kedves, jó Lheureux urnak szólította a kereskedőt, de Lheureux folyton Vinçart-ra hivatkozott; mit tehet ő, mikor az a kutya Vinçart nem enged? Különben, neki most nincs egy garasa se; senki se fizet neki; ha gyapja volna a hátán, azt is lenyirnák róla; egy olyan szegény boltos, mint ő, nem adhat nagy kölcsönöket...

Bovaryné most már hallgatott; és Lheureux urat, a ki egy tollszárral piszkálgatta a szakálát, alighanem nyugtalanította ez a csend, mert így folytatta:

– Ha csak a napokban valamivel több pénzhez nem jutok... nem lehetetlen, hogy kifizetik egyik vagy másik követelésemet... akkor megtehetném...

– Annyival inkább megtehetné – szólt Emma – mert, mihelyt a barnevillei ház vételárának a hátrálékát megkapom...

– Hogyan?...

Az, hogy Langlois még nem fizetett, nagyon meglepte Lheureux-t. Aztán, mézes hangon:

– És mi volna a kivánsága? Hogyan egyezzünk meg?

– Ó, a hogy akarja!

Lheureux lehunyta a szemét, mintha gondolkozni akarna; egy kicsit számolgatott, aztán, folyvást erősítgetve, hogy nagy bajt csinál magának, mert bizony nehezen fog menni a dolog, és őt most kimeríti ez az érvágás, négy váltót íratott alá Emmával. Mindegyik váltó kétszázötven frankról szólt; és egy-egy hónapi időközben járt le egyik a másik után.

– Csak Vinçart hallgasson a jó szóra! Különben, így vagy amúgy, mi ketten már megállapodtunk, s ezzel rendben van az ügy. Nem szokásom, hogy csak szóval tartsak és bolondítgassak valakit; nem csinálok félig semmit, az üzletben nincs tréfa, s ha kimondtam, állom a szavamat.

Azután megmutatott Emmának néhány ujonnan érkezett áruczikket, a melyek mintha csak úgy véletlenül kerültek volna a kezeügyébe. És megjegyezte, hogy ezek közül az ő véleménye szerint egy se méltó ő nagyságához.

– Ha meggondolom, hogy ennek a ruhának méterje mindössze harminczöt fillér, és még azt bizonyitgatjuk, sőt kezességet vállalunk érte, a gyáros is, a kereskedő is, hogy a festése tartós! De hát a közönség mindent elhisz, és ezt például nagyon vásárolják. Persze, az ember nem bolond, hogy felvilágositsa őket! Képzelheti, hogy ezt már csak nem teszszük!

Megvallva a gazságot, melylyel mást csal meg, azt akarta bebizonyitani Emmának, hogy vele szemben becsületesen jár el.

Az ajtóból visszahívta, és három rőf sodrott selyemcsipkét mutatott neki, a melyet nemrég „egy feloszlatott üzletből” szerzett meg.

– Milyen szép, ugy-e?! – dicsérte az áruját. – Mostanában nagyon használják, a karosszékek párnájára, s a többi. Ez a legujabb divat.

És – gyorsabban, mint egy bűvész – becsomagolta a csipkét kék papirosba, s a csomagot oda csusztatta Emma kezébe.

– Legalább hadd tudjam...?

– Ó, erre ráérünk! – felelt Lheureux, és sarkon fordult.

Emma még akkor este sürgetni kezdte és rá is vette Bovaryt, hogy írjon az anyjának. Ebben a levélben Károly arra kérte anyját, hogy az örökségnek azt a részét, a melyet még nem kapott meg, küldené el minél hamarább. Anyja azt felelte, hogy nincsen semmi elküldeni valója; a leszámolás megtörtént, s nekik, a barnevillei házon kívűl, hatszáz frank évi járadékuk maradt, a melyet annak idején pontosan át fog szolgáltatni.

Ekkor ő nagysága más módon kisérelte meg a pénzszerzést. Számlát küldött két vagy három helyre, a hol Károly háziorvos volt, és minthogy a kisérlet jól ütött ki, nemsokára derüre-borura élt ezzel az eszközzel. Mindig ügyelt rá, hogy el ne felejtse utóiratban megjegyezni: „A háztartás gondjai kényszeritenek erre a lépésre; férjem nem tud róla. Ne is méltóztassék említeni előtte... igen bántaná a büszkeségét... Bocsánatot kérek... Szolgálója...” Néhányan felszólaltak, és kijelentették, hogy a sürgetést nem találják helyénvalónak; de Emma ezeket a leveleket elfogta és megsemmisítette.

Hogy pénzt szerezzen, eladogatta a régi keztyüit, a régi kalapjait, s a konyha ócska vas-szerszámjait; és feltűnő kapzsisággal alkudozott, hogy minél többet nyerjen a holmijain: a paraszt-vér kiütött belőle. Aztán az jutott eszébe, hogy csereberélni, kereskedni fog egyébbel is; mikor bemegy a városba, elnéz a régiségkereskedőkhöz, a zsibárusokhoz, s megvásárol tőlük mindenféle lomot, a melyeket Lheureux, ha már pénzt nem kaphat, szivesen átvesz tőle, fizetés gyanánt, még pedig nagyobb értékben, mint a mennyiért ő vette. Számított erre, és strucz-tollakat, kinai porczellánt és régi ládákat vásárolt; hogy nyakrafőre vásárolhasson, kölcsönöket kért Félicitétól, Lefrançoisnétól, a roueni fogadósnétól – a kié a Vörös kereszt volt – mindenkitől, mindenünnen, a honnan csak kaphatott. Abból a pénzből, a melyet Barnevilleból végre megkapott, kifizette az első két váltót; a többi ezerötszáz frankot elköltötte. A másik két váltót megujította, és egyre jobban bele bonyolódott az adósságba!

Néha, az igaz, ki akarta számítani, hogy tulajdonképpen mennyivel is tartozik, de olyan elrémítő fölfedezésre jutott, hogy azt hitte: rosszúl számított. Ujra kezdte a számítást, hamarosan bele zavarodott, abba hagyta, és nem gondolt rá többet.

Bovaryék házában most már nagyon szomorú volt az élet. A hitelezők egymásnak adták a kilincset és dühös ábrázattal kerültek ki a nagysága szobájából. A kimosott zsebkendők a tűzhelyen hányódtak, és a kis Berta, Homaisné méltó megbotránkozására, lyukas harisnyában járt. Ha Károly, félénken, egy-egy megjegyzést koczkáztatott meg, Emma, nyers hangon, azt felelte, hogy ez nem az ő hibája.

Miért ez a gorombaság, miért haragszik az egész világra, miért ilyen izgatott mindig? Károly nem lelt egyéb magyarázatot, csak Emma régi idegbaját, s aztán egyes-egyedül ezt okolta. Szemrehányásokat tett magának, hogy felesége gyöngeségét, betegségét hibának tartotta, önzéssel vádolta magát, s oda szeretett volna menni hozzá, hogy összecsókolgassa.

– Nem! – szólt magában. – Terhére volnék!

Hát nem bántotta.

Ebéd után egyedül sétálgatott a kertben. Néha térdére vette a kis Bertát, és hozzálátott, hogy majd megtanítja olvasni. Kiterítette előtte az orvosi ujságját, és mutogatta neki a betűket. De a gyermek, a ki még semmit se tanult, nagy szemeket meresztett rá; elszomorodott és sírni kezdett. Hogy megvigasztalja, az öntöző kannában vizet hozott neki, a melylyel a gyermek a homokban kis folyókat csinált, vagy fagyal vesszőket tört le neki, hogy fákat ültessen a veteményes ágyba, a mi már nem sokat ártott a kertnek, a melyet itt is, ott is fölvert a gaz; annyi napszámmal tartoztak Lestiboudoisnak! Később a gyermek fázni kezdett, és az anyját követelte.

– Hívjuk inkább Félicitét – szólt Károly. – Tudod, édesem, hogy a mamád nem szereti, ha zavarjuk.

Őszre járt az idő és már hulldogáltak a falevelek, – mint két esztendővel ezelőtt, a mikor Emma beteg lett! – Mikor fordul jobbra ez az állapot?! Mikor lesz már másképpen?! – tünődött. És tovább járkált, a két kezét hátul összekulcsoltan tartva, a dereka alatt.

Ő nagysága ezalatt nem mozdult ki a szobájából. Senkinek sem volt szabad felmennie hozzá. Egész nap fenn maradt és majdnem egész nap kábultan heverészett az ágyán, öltözetlenül, mert éppen csak hogy volt rajta valami ruha. Néha-néha meggyujtott egyet azok közül a füstölő golyócskák közül, a melyeket Rouenban egy algériai ember boltjában vásárolt; egyébként órákon át mintha csak aludt volna.

Hogy éjjel ne lássa maga mellett Károlyt, a ki úgy aludt, mint a bunda, elkezdett képeket vágni, panaszkodni, nyögni, és addig fintorgatta az orrát, mig végre csakugyan sikerült számüznie Károlyt a második emeletre; és ettől fogva Emma éjjelenkint, egészen reggelig, különös könyveket olvasott, a melyek orgiákat és véres jeleneteket irtak le. Az utóbbiak egy párszor annyira felizgatták, hogy elsikította magát, s Károly ijedten szaladt le hozzá.

– Eh, menj innen! – szólt Emma boszúsan.

Máskor – mikor még erősebben égette az a titkos tűz, a melyet a házasságtörés folyton élesztgetett – fölhevülten s a kivánságtól reszketve, lihegve, ziháló kebellel, ki-kiugrott az ágyból, felnyitotta az ablakát, és mély lélekzettel szívta magába a hideg levegőt. Föltekintett a csillagokra, s mialatt kibontott, nagy, nehéz haját összekúszálta a szél, mesés szerelmekről ábrándozott. Aztán ő rá gondolt, Léonra. Ilyenkor mindent a világon oda adott volna azoknak a találkozóknak egy órájáért, a melyek egy kissé lecsillapították, egy időre kielégítették.

Ünnepnap volt neki, mikor Léonnal találkozhatott, s azt akarta, hogy az ünnepnapjai fényesek legyenek. Mikor aztán Léon már nem győzte a kiadásaikat, a többit Emma fizette, igen bőkezüen – s utóbb majdnem minden egyes alkalommal igy történt. Léon meg akarta értetni vele, hogy másutt, a szerényebb és olcsóbb vendégfogadók valamelyikében, éppen olyan jól megvolnának, de Emma erről hallani se akart.

Egyszer, mihelyt megérkezett, hat kis, aranyozott ezüstkanalat vett elő a kézitáskájából (még Rouault apótól kapta nászajándékul), és arra kérte Léont, hogy vigye el ezeket azonnal a zálogházba. Léon engedelmeskedett, de látszott rajta, hogy nem szivesen teljesíti Emma kívánságát. Attól félt, hogy ez a lépése nem marad titokban, és ártalmára lehet.

Aztán, elgondolkozva a dologról, úgy találta, hogy kedvese kezd igen különösen viselkedni, és talán sok tekintetben igazuk van azoknak, a kik el akarják választani tőle.

Valaki nemrég Léon anyjának egy hosszú, névtelen levelet küldött, a melyben figyelmeztette, hogy Léon tönkre teszi magát egy férjes asszonynyal; a derék öreg asszony megijedt, és abban a hitben, hogy a családok örök rémképéről van szó, vagyis arról az ismeretlen, veszedelmes teremtésről, a szirénről, a szörnyről, a ki a szerelem mélységeiben lakik, s csodás igézettel, rejtelmes eszközökkel vonzza magához áldozatait, – azonnal írt Léon főnökének, Dubocage közjegyzőnek, hogy beszéljen fiának a lelkére. Dubocage mester nagy lelkiismeretességgel teljesítette ezt a megbízást. Behívta Léont a szobájába, háromnegyed óra hosszat tárgyalt vele, rajta volt, hogy felnyissa a szemét, és megmutassa neki, milyen örvény szélére jutott. Elmondta neki, hogy az ilyen viszonynak a hire nagyon sokat árt minden fiatal közjegyzőnek, és későbben, mikor már a maga szakállára kezd dolgozni, neki is ártani fog. Könyörgött neki, hogy szakitsa meg a veszedelmes viszonyt, és ha már nem hajlandó erre az áldozatra a saját érdekében, tegye meg ezt legalább az ő kedvéért, tegye meg szivességből, tegye meg főnökének, neki, Dubocagenak!

Léon végre megigérte, hogy nem fog többé találkozni Emmával; és szemrehányásokat tett magának, hogy nem tartotta meg a szavát, mert minél gyakrabban gondolkozott a dologról, annál inkább tartott tőle, hogy ez az asszony még sok bajt okozhat neki, kiszámíthatatlan zavarokba sodorhatja, s bele bonyolíthatja mindenféle pletykába, nem is szólva arról a folytonos tréfálkozásról, élczelődésről, a melyet a pajtásai engedtek meg maguknak; ezek ugyanis reggelenkint, a kályha körül összegyülekezve, állandóan az ő viszonyát firtatták. Aztán nemsokára első-segéd, közjegyző-helyettes lesz: ideje, hogy komoly emberré váljék. Erre való tekintettel lemondott a fuvolázásról, a rajongásról, a képzelődésről – a mi nem is esett nagyon nehezére, mert voltaképpen igen közönséges ember volt; – de nincs az a nyárspolgár, a ki a fiatalkori fölhevülések idejében, legalább egy napig, egy óráig, egy perczig, ne képzelte volna azt, hogy ő a nagy, a kalandos vállalkozásokra született, és hogy végtelen szenvedelmek lakoznak benne. A legközönségesebb kis szoknyavadász is szultánákról álmodott valamikor; és minden közjegyző egy költő roncsait hordja magában.

Most már unatkozott, sőt boszankodott, mikor Emma hirtelen ráborult és zokogni kezdett; és szive – mint azok az emberek, a kik a zenéből csak keveset tudnak elviselni, s a legszebb dallamokat se tudják sokáig hallgatni – közönbösen szendergett ennek a szerelemnek lármás zenéje mellett, melyben már csak zajt és hangzavart talált, – melynek a finomságait nem vette észre többé.

Sokkal inkább ismerték egymást, semhogy részük lehetett volna az ölelkezés ama meglepetéseiben, a melyek a gyönyörüséget megszázszorozzák. Nem csak Léon kezdte unni Emmát; Emma is kijózanodott Léon iránt való nagy szerelméből. A hogy mult az idő, Emma a házasságtörésben is megtalálta a házasság minden közönségességét.

De hogyan szabadulhatna ki ebből a szerelmi lekötöttségből? És aztán – bár az a gyönyörüség, a melyet az ilyen, már igazi szerelem nélkül való ölelkezésben találhatott, nagyon lealacsonyította önmaga előtt – kiábrándultságának és a megaláztatás érzésének ellenére is ragaszkodott ehhez a gyönyörüséghez, megszokásból vagy talán romlottságból; és napról-napra elkeseredettebben hajszolta a gyönyörüséget, minden örömét kimerítve azzal, hogy örömét igen nagynak óhajtotta, akarta. Hogy reménységei megcsalták: ezért Léont vádolta, mintha Léon rászedte volna, mintha árulást követett volna el ellene; és alattomban utóljára már azt kívánta, hogy bárcsak valami nagy, végzetes esemény sujtana le rájok, a mely szétválasztaná őket, minthogy neki nincs bátorsága hozzá, hogy elhatározza magát a szakításra.

Hanem azért tovább is egyre írta a szerelmes leveleket Léonnak; úgy gondolkozott, hogy az asszony köteles a kedvesének írni, mindaddig, míg a viszonya tart.

Csakhogy, míg írt, egy más emberre gondolt, egy álom-alakra, melyet képzelete alkotott: legédesebb emlékeiből, legszebb olvasmányaiból, legforróbb vágyaiból; és ez az álom-alak végül úgy megelevenedett, olyannyira megközelíthetővé vált, hogy, ha rá gondolt, az elragadtatástól gyorsabban kezdett dobogni a szíve, noha képzelete nem láthatta tisztán ezt a dicső alakot, mert képe, mint egy istené, a sok rá halmozott fényes tulajdonságtól elmosódott, bizonytalanná lett, – elveszett a sok ékesség alatt. Ábrándképe abban a világban lakott, a hol mindig kék az ég, s a hol selyem-hágcsók himbálóznak az erkélyeken, kábító virágillat közepett, a teli hold fényében. Néha ugy tetszett neki, mintha már a közelében volna; szinte várta, hogy még közelebb fog jönni, és el fogja ragadni magával, egészen, egyetlenegy csókban... Azután megtörten roskadt össze; mert ennek az álomlátó szerelemnek a fellobbanásai jobban kimerítették, kifárasztották, mint akár a nagy kicsapongások.

Egy idő óta soha sem szűnő, nagy levertséget érzett egész testében: mintha minden tagja össze volna zúzva, mintha gondolkozni se volna képes. Sokszor kapott bírói idézéseket, bélyeges papirosokat: alig pillantott rájok. Szeretett volna: nem élni tovább, vagy folytonosan aludni.

Böjtközépkor, az általános mulatozásnak azon a napján, melyet a böjt harmadik hetének csütörtökén Rouenban is meg szoktak ünnepelni, Emma nem ment haza Yonvilleba; este elment az álarczos bálba. Bársony bugyogót és vörös harisnyát vett fel; s felkötött hajfonatú parókát és háromszögletű kalapot tett a fejére. Egész éjjel ugrált, mialatt a trombiták dühösen harsogtak, recsegtek; olyan szilajon tánczolt, hogy a többiek körülállották és nézték; és reggel felé, a mikor egy kissé kijózanodott, a szinház oszlopos csarnokában találta magát, öt vagy hat álarczos ur és hölgy között, a kiken matróz-ruhát vagy munkásleány-öltözetet látott. Az urak Léon czimborái voltak; a hölgyek ezek barátnői. Arról beszélgettek, hogy ideje volna elmenni valahová, vacsorálni vagy inkább reggelizni.

A szomszédos kávéházak tele voltak néppel. A kikötőre néző téren egy meglehetősen alacsony rangú vendéglőt pillantottak meg, melynek a gazdája kinyitott nekik egy kis szobát, a negyedik emeleten.

A férfiak a szoba egyik szögletében suttogtak, alkalmasint arról, hogy mit hozassanak és miképpen oszszák el a költséget. Volt köztük egy közjegyző-segéd meg egy kereskedelmi utazó; a másik kettő orvosnövendék volt: mily társaság Emmának! A mi a hölgyeket illeti, Emma igen hamar észrevette, a hangjok csengéséről, hogy csaknem valamennyien a legutolsó osztályból valók. Ettől megijedt; hátra tolta a székét és lesütötte a szemét.

A többiek enni kezdtek. Emma nem evett; a homloka égett, a szemhéjában tüzes csípéseket érzett, a bőre mindenütt jéghideg volt. És mintha a fejében érezte volna a bálterem padlóját, mely egyre rengett a száz meg száz tánczoló, ugráló láb ütem szerint ismétlődő dobogása alatt. Aztán a szivarfüsttel összeelegyedett puncs-szag elkábította. Elájult; az ablakhoz vitték.

A nap éppen fölkelőben volt; a Szent Katalin-hegy fölött egy nagy biborszinű folt terjengett a halvány égbolton. A folyó ólomszinü habjait fel-felborzolta a szél; a hidakon egy lelket se lehetett látni; az utczalámpák sorra kialudtak.

Emma lassankint magához tért, és egyszerre eszébe jutott Berta, a ki most csöndesen alszik otthon, a cseléd szobájában, arra, messze!... De lenn, az utczán, egy társzekér haladt végig, mely tele volt rakva hosszú és keskeny, szalag-alakú vaslemezekkel; a mozgó súlytömeg megrezegtette a házak falait, és az összerázott fém süketítő zajjal koczogott tovább.

Hirtelen észrevétlenül megszökött a társaságától; a Boulogneba érve, lerázta magáról a jelmezét, és Léonnak, a ki követte, azt mondta, hogy most már haza kell mennie. Léon elment, s Emma végre egyedül maradt a fogadóban. Utált mindent és mindenkit; magamagát is. Szeretett volna fölemelkedni a földről, elrepülni, a hogyan a madár elrepül, valahová messze, nagyon messze, fel a magasba, a szeplőtelen világürbe, a hol ujjá alakulhatna, a hol megifjodhatnék.

Kiment a fogadóból, keresztül vágott a körúton, áthaladt a Place Cauchoise-on, az egész külső városrészen, s végre egy olyan utczába ért, a mely már a szabadba visz, – a melyen túl kertek terülnek el. Gyorsan járt és a levegő lecsillapította; az alakok, a melyeket a tömegben látott, az álarczok, a négyes-figurák, a csillárok, a vacsora, és azok a rettenetes asszonyok lassankint eltüntek előle, mint a sűrű köd, mely lassan, lassan felszáll. Aztán, visszatérve a Vörös keresztbe, a második emeletnek abba a kis szobájába, melynek falait a Neslei torony jeleneteit ábrázoló képek ékesítik, lefeküdt az ágyba. Délután négy órakor Hivert bekopogtatott hozzá és felköltötte.

Mikor haza ért, Félicité azzal fogadta, hogy a míg oda volt, egy iratot hoztak neki; egy szürke papirost, melyet ő a kandalló párkányán álló óra mögé dugott el. Emma előkereste az iratot, és olvasni kezdte:

„Megérkezvén a jelentés arról, hogy az itélet szabály szerint kézhez adatott, az itélet erejénél fogva...”

Micsoda itélet? Egy nappal előbb csakugyan hoztak egy másik iratot is, a melyet még nem látott; azért igen meglepték ezek a sorok:

„... a király, a törvény és az igazságszolgáltatás nevében felszólítjuk Bovaryné asszonyt...”

És, átugorva néhány sort, ezt pillantotta meg:

„... hogy huszonnégy óra leforgása alatt, haladéktalanul...” – De hát mit? „... fizessen ki összesen nyolczezer frank tőkét...” És alul ez volt olvasható: „... Kényszeríttetni fog minden törvényes eszközzel, nevezetesen azzal, hogy ingói és értéktárgyai lefoglaltatnak és zár alá vétetnek.”

Mit csináljon?... Huszonnégy óra mulva már lefoglalják a bútorait... holnap! Eh, Lheureux csak rá akar ijeszteni – reménykedett – hogy még nagyobb kötelezettség elvállalására bírhassa rá!... Mert most már egyszerre csak tisztán látta Lheureux mesterkedését, szivességeinek végső czélját. Éppen az nyugtatta meg, a mi a legrémesebbnek tűnt fel: hogy tudniillik Lheureux ilyen óriási, ilyen lehetetlenül nagy összeget követel; ennyivel nem tartozhatik; Lheureux túlozza a követelését, hogy megrémítse.

Pedig azzal, hogy vásárolt és nem fizetett, kölcsön kért, váltókat írt alá, aztán többször is megujitotta ezeket a váltókat, a minek következtében az adósság minden lejárat alkalmával nagyobbra és nagyobbra fuvódott fel: végre is csinos tőkét gyüjtött össze Lheureux urnak, a ki már türelmetlenül várta ezt a tőkét, hogy elhelyezhesse másféle üzleteibe.

Emma elment Lheureuxhöz. Ugy lépett be hozzá, mint a kit szemtelenségekkel nem lehet egykönnyen megzavarni, és nyugodtan szólitotta meg a kereskedőt:

– Tudja, ugy-e, hogy mi történt? Remélem, az egész csak rossz tréfa!

– Nem.

– Hogyhogy?

Lheureux lassan megfordult, és a karjait keresztbe téve, így szólt:

– Hát, lelkem, ön azt képzelte, hogy én majd időtlen időkig udvari szállítója és bankárja leszek, csak úgy, Isten nevében?! Eh, teringettét, éppen ideje, hogy megkapjam a pénzemet! Legyünk csak igazságosak!

Emma felháborodott, és indulatosan vitatta, hogy ő nem tartozik annyival, a mennyit Lheureux követel.

– Eh, kincsem, most már nem vitatkozunk azon, hogy mennyivel tartozik! Annyival tartozik, a mennyit a bíróság megitélt! Itélet van róla, érti?! Az itéletet közölték önnel! Különben nem én pereltem önt, hanem Vinçart!

– Azért ön mégis megtehetné...

– Nem, semmit se tehetek.

– De... nézze... azt el kell ismernie...

Elmondott mindent, összefüggés nélkül, a mi csak eszébe jutott; hogy ő nem tudott semmiről... hogy az itélet őt meglepte...

– Ki tehet róla?! – szólt Lheureux, gúnyosan hajlongva. – Persze, hogy nem tud semmiről! Világos! A mig én fáradok, izzadok, és úgy dolgozom, mint egy néger, ő nagysága, bezzeg, éli világát!

– Eh, ne tartson nekem erkölcsi prédikácziót!

– Nem árt az soha! – vágott vissza Lheureux.

Emma elvesztette a bátorságát, és könyörögni kezdett neki; annyira megalázkodott, hogy szép, fehér, hosszú kezével megsimogatta a kereskedő térdét.

– Hagyjon békében, kérem! Mert még azt találom képzelni, hogy el akar szédíteni!

– Nyomorult! – kiáltott fel Emma. – Ön a legaljasabb ember... a legocsmányabb gazember, a kit...!

– Ej, ej, hogy tüzel egyszerre! – szólt Lheureux nevetve.

– Ó, de nem fogom eltitkolni, hogy kicsoda, micsoda ön! Meg fogom mondani a férjemnek...

– Igen? No hát én meg majd mutatok valamit a férjének!

És Lheureux kivette pénzes szekrényéből azt az elismervényt, a melyet Emma akkor írt alá, a mikor Lheureux elhozta a Vinçart ezernyolczszáz frankját.

– Vagy azt hiszi – folytatta – hogy ez a szegény, jó ember nem fogja megérteni a dolgot, és nem fogja kitalálni, hogy ön őt egy kissé meglopta?!...

Emma úgy érezte, hogy a lába roskadozni kezd; ha egy nagy bunkóval ütik fejbe, nem lehetett volna kábultabb. Lheureux le s fel járt a szobában, az iróasztaltól az ablakig, s közben folyton azt ismételgette:

– Ó, majd megmutatom neki!... Én se fogok titkolózni, hanem igenis, megmutatom neki!...

Aztán megállt Emma előtt, és, valamivel szelidebb hangon, így szólt:

– Tudom, hogy egy kicsit kellemetlen a dolog... de, végre is, még senki se halt bele... és minthogy ez az egyetlen mód rá, hogy visszafizethesse a pénzemet...

– De honnan vegyek pénzt?... honnan?!... – nyöszörgött Emma, a kezét tördelve.

– Eh, ha az embernek vannak barátjai, jó barátjai, mint önnek, akkor...!

És olyan átható, olyan rettenetes tekintettel nézett rá, hogy Emma egész testében megborzongott.

– Nézze – szólt, még egy utolsó kisérletet koczkáztatva meg – ha megigérem, hogy aláirok önnek...

– Köszönöm, de már megelégeltem az ön aláirásait! Éppen elég van nálam ezekből a becses aláirásokból!

– El fogok adni valamit, mindent eladok, a mi...

– Ugyan, kérem – szólt Lheureux vállat vonva – hiszen önnek már nincsen semmije!

És az ajtón lévő kerek ablakocskához ment, a melyen át le lehetett szólni a boltba:

– Anna! Ne felejtsd el a tizennégyes számú három mintát!

Anna feljött; Emma megértette a czélzást, és azt kérdezte: „Mennyi pénz kellene ahhoz, hogy a végrehajtást el lehessen halasztani?”

– Már késő!

– De ha több ezer frankot hozok önnek, a követelése egy negyedét, egy harmadát, nagyobb részét?...

– Eh, most már hiába hozza!

És lassankint kiszorította a szobából, a lépcső felé.

– Az Isten áldja meg, Lheureux ur, csak még egy pár napot engedjen!

Zokogott.

– Most meg már sír! Éppen csak ez hiányzott!

– Ön a kétségbeesésbe kerget engem!

– Mert én azzal sokat törődöm! – szólt Lheureux és becsukta az ajtót.

VII.

Emma másnap nyugodtan, sőt egykedvüen fogadta Hareng mestert, a végrehajtót, a ki két tanúval jelent meg nála, hogy lefoglalja az ingóit és megszerkeszsze a végrehajtásról szóló jegyzőkönyvet.

A foglalást Bovary rendelő-szobájában kezdték meg, és a frenologiai fejmintát nem irták fel, mert az élethivatás gyakorlatához szükséges eszköznek tekintették; hanem a konyhában megszámlálták a tálakat, a fazekakat, a székeket, a gyertyatartókat, és Emma hálószobájában megszámlálták a csecsebecse-állvány összes apróságait. Megnézegették a ruháit, szemügyre vették a fehérneműit, felkutatták a benyílót, a hol öltözködni szokott; feltakarták életét, és életének minden titkos rejtekét, mint a hogy egy hullát takarnak fel, mikor hozzá fognak a bonczolásához, és ezt az egész hosszában feltárt életet minden részében hosszasan vizsgálgatta a három ember hideg tekintete.

Hareng mester, a ki begombolt szűk, fekete kabátban, – nadrágkötővel ellátott, s a czipője talpához erősen leszorított pantallóban, – fehér-nyakkendősen sürgött-forgott a lakásban, időnkint kissé gépiesen ismételgette ezt az udvariasságot:

– Megengedi, nagyságos asszonyom?... Ha a nagyságos asszony megengedi!...

Néha fel-felkiáltott:

– Á, milyen csinos ez!... Ez igazán szép!... mondhatom, gyönyörű!

Aztán, bemártván tollát a szaru-tintatartóba, melyet a balkezében tartott, ujra irni kezdett.

Mikor a lakást végigjárták, fölmentek a padlásra.

Egy álló-iróasztalt találtak ott. Ennek a fiókjában tartotta Emma Rudolf leveleit. Ki kellett nyitnia a fiókot.

– Ó, itt levelek vannak! – szólt Hareng mester, olyan mosolygással, mely tapintatot és tartózkodást akart kifejezni. – De bocsánatot kérek!... Mert meg kell győződnöm róla, nincsen-e a fiókban valami egyéb is.

És könnyedén meghajlította a levélcsomót, mintha azt várná, hogy majd aranyak hullanak ki belőle. Emma alig tudta elfojtani felháborodását, mikor látta, hogy ez a kövér, vörös ujjú kéz, mely olyan lágy volt, mint egy csigának a húsa, rá tapad azokra a papirlapokra, a melyek szívét annyiszor dobogtatták meg, a melyeket egykor annyi csókkal borított!

Végre elmentek! Félicité visszajött. Emma ugyanis lesbe állította, hogy, ha Bovary véletlenül korábban jön vissza a betegeitől és hazafelé tart, valami ürügygyel távolítsa el.

A végrehajtó a lefoglalt holmik őréűl egy törvényszolgát hagyott a házban. Emma, Félicité segítségével, rábirta ezt az embert, hogy menjen fel a padlásra; a szolga megigérte, hogy nem fog kimozdulni onnan.

Alig hogy elbujtatták az őrt, Károly hazaérkezett.

Egész este rosszkedvű volt, mint a kit valami gond bánt. Emma, félszemmel, aggodalmasan nézegetett rá; úgy rémlett neki, mintha arcza redőiben csupa vádat látna. Aztán, mikor tekintete odatévedt a kandalló melegét felfogó kínai ernyőre, a széles függönyökre, a kényelmes karosszékekre, szóval azokra a dolgokra, a melyek életének keserűségét egy kissé megenyhítették, lelkifurdalás vagy inkább végtelen bánat fogta el, a mely szenvedélyességét nem fojtotta el, hanem, ellenkezően, csak még inkább izgatta. Károly nem ügyelt rá. A kandallóhoz ült, s békésen kapargálta a tüzet, két lábát a tűzfogó vasmacskán pihentetve.

Egyszerre valami nesz támadt odafenn; az őr alighanem nagyon unatkozott a rejtekében, és egy kissé mozgolódni kezdett.

– Mintha valaki járkálna odafenn – szólt Károly.

– Nem! – felelt Emma. – Az egyik padlásablak nyitva maradt; azt mozgatja a szél.

Másnap Emma bement Rouenba, hogy bekopogtasson minden bankárhoz, a kiről egyátalán tudott. Éppen vasárnap volt: az egyik bankár falura ment, a másik elutazott. Emmát ez nem riasztotta el, s később csakugyan otthon talált egy pár pénzes embert. Elmondta nekik, hogy mekkora összegre van szüksége; bizonyitgatta, hogy okvetetlenül szüksége van rá, és hogy vissza fogja fizetni. Néhányan a szemébe nevettek; mindannyian tagadó feleletet adtak.

Két óra tájban Léonhoz szaladt, s bezörgetett a kapuján. Nem nyitották ki. Végre megjelent Léon.

– Valami baj van, hogy ide jöttél? – kérdezte.

– Ugy látszik, zavarlak!

– Nem... de...

És megvallotta, hogy a háziúr nem szereti, ha „asszonyok” járnak a házba.

– Beszédem van veled – szólt Emma.

Léon erre már előkotorászta a kulcsát és ki akarta nyitni a kaput. Emma megfogta a karját.

– Ó, nem itt! Jöjj el a szobánkba.

És elmentek „haza”, a Boulogne fogadóba.

Mikor megérkeztek, Emma felhajtott egy pohár vizet. Nagyon sápadt volt. Igy szólalt meg:

– Léon, én egy nagy szivességet kérek tőled.

Megfogta, összeszorította és hevesen megrázta Léonnak mind a két kezét; s folytatta, a mibe bele kezdett:

– Hallod-e, nekem nyolczezer frankra van szükségem!

– Megőrültél?

– Még nem.

És elbeszélvén, hogy mindenüket lefoglalták, feltárta előtte nyomorúságát egész meztelenségében; elmondta, hogy milyen rettenetes a helyzete, mert Károlynak sejtelme sincs semmiről, a napa gyűlöli, utálja őt, s Rouault apó oly szűkös viszonyok közt él, hogy nem segíthet rajta; nincs más választás, Léonnak kell benyargalnia a várost, hogy előteremtse ezt az okvetetlenül szükséges összeget...

– De mit képzelsz?!... Hogyan kivánhatod, hogy ekkora összeget...?

– Ó, milyen gyáva vagy! – kiáltott fel Emma.

Léon ezt az ostobaságot koczkáztatta meg:

– Bizonyos vagyok benne, hogy a baj nem olyan nagy, a milyennek hiszed. Meg vagyok győződve, hogy vagy háromezer frankkal le lehet csillapítani a hiteleződ étvágyát.

Egy okkal több, hogy mindent megkiséreljenek; lehetetlen, hogy ne tudnának háromezer frankot felhajszolni. Annyival inkább számíthatnak erre, mert hiszen Léon kezességet vállal érte...

– Eredj! próbáld meg! meg kell lennie! siess!... Ó, tégy meg mindent!... kisértsd meg, a mit csak lehet!... Nagyon foglak szeretni!...

Léon elment, egy óra multán visszatért, és ünnepies arczot vágva, igy szólt:

– Három helyen is voltam... mindenütt hiába!

Aztán egy darabig szótlanul és mozdulatlanul ültek egymással szemben, a kandallótól jobb– és baloldalt. Emma a vállát vonogatta, és a lábával idegesen dobolt a padlón. Léon hallotta, hogy azt dünnyögi:

– Ha a te helyedben volnék, én tudnám, hogy hol keressem a pénzt!

– Hát hol keresnéd?

– A hivatalodban!

És ránézett Léonra.

Lángbaborúlt szemefényéből pokoli merészség sugárzott; szemhéjai össze-összehuzódtak, és a tekintet, mely közülök kilopózott, buja, csábító és biztató volt; – s a fiatal ember megdöbbent, mert érezte, hogy gyengülni kezd a néma akarat igézete alatt. Ez az asszony bűntettre akarja rábirni, s ő ingadozik! Megijedt, s hogy ne kelljen felelnie a rettenetes ötletre, hogy elejét vegye minden vitának, a homlokára ütött és igy kiáltott fel:

– Most jut eszembe, hogy Morel még ma éjjel hazaérkezik! (Morel, egy nagyon gazdag kereskedő fia, Léon egyik legjobb barátja volt.) Remélem, teljesíteni fogja a kérésemet, s ha kisegít a bajból, akkor holnap elhozom a pénzt.

Ugy látszott, hogy Emma nem fogadja ezt a reménységet olyan nagy örömmel, mint képzelte. Gyanította talán, hogy Léon hazudik? Léon pirulva folytatta:

– De ha három óráig nem jövök el, akkor ne várj rám tovább, kedvesem! Bocsáss meg, de most már el kell mennem. Isten veled!

Megszorította Emma kezét, de Emma nem viszonozta a szorítást: keze elernyedten pihent a Léonéban. Elveszítette minden erejét: nem érzett semmit, már érezni se tudott.

Négy órát harangoztak. Emma fölkelt, hogy visszainduljon Yonvilleba. A megszokás erejének engedve, úgy mozdult meg, mint egy automata.

Szép idő volt; olyan csipősen hideg, tiszta, szép idő, a milyeneket csak márcziusban látni, a mikor a teljesen fehér égbolton vakítóan fénylik a nap tányérja. Az utczákon nagy tömeg hullámzott; a vasárnapi ruháikba öltözött roueniak seregesen sétáltak erre-arra, s a város tele volt megelégedést kifejező, örömtől sugárzó arczokkal. Emma a Templomtérre ért. A vecsernye éppen akkor ért véget; a tömeg úgy ömlött ki a székesegyház három nagykapuján, mint a hogy a folyó ömlik ki egy nagy híd három íve alól, és középütt, a főkapu előtt, a díszbe öltözött templomőr olyan mozdulatlanul állott, mint egy szikla.

Emmának eszébe jutott az a nap, a mikor aggodalmasan, de reménységgel telve lépett be ebbe a templomba, melynek nagy hajója nem tűnt fel előtte olyan mélynek, mint a milyen mély volt a szerelme; és, mialatt fátyola alatt könny hullott a szeméből, tovább ment, elkábulva, elszédülve, ingadozó léptekkel, annyira elgyöngülten, hogy azt hitte, mindjárt elájul.

– Hó!... – kiáltott valaki egy kocsikapu mögül, mely éppen akkor tárult fel.

Emma megállott, és közvetetlenül előtte egy fekete ló haladt el, mely toporzékolva indult ki az utczára s egy tilburyt húzott magával; a tilburyn egy czobolyprémes bekecsű úriember ült, a ki a lovat maga hajtotta. Ki ez az úriember? Emma ismerte, vagy legalább már látta valahol... A ló neki iramodott, vágtatni kezdett, és a kocsi eltűnt.

De hisz ez ő volt, a Vicomte! Emma körülnézett; az utczán nem járt senki. És egyszerre olyan végtelen szomorúságot, elcsüggedtséget, lankadtságot érzett, hogy roskadozni kezdett, és a falhoz kellett támaszkodnia, hogy el ne essék.

Aztán arra gondolt, hogy talán tévedett. Nem tudta bizonyosan – de mindegy! Annyi bizonyos, hogy minden elhagyta. Az is, a mi benne volt, az is, a mi kivüle volt; minden. Ugy érezte, hogy menthetetlenül elveszett, hogy egy feneketlen örvényben gurúl, egyre lejebb és lejebb... és szinte öröm fogta el, mikor, a Vörös keresztbe érve, a derék Homaist pillantotta meg. Homais azt nézte, hogyan teszik fel a Fecskére gyógyszerekkel telt, nagy ládáját. Nála is volt egy kis csomag: egy kendőben hat darab normandiai pogácsát vitt haza a feleségének.

Homaisné nagyon szerette ezeket a turbán-alakú, kemény, kis süteményeket, a melyeket böjtben szokás enni, megsózott vajjal. A normandiai pogácsa a középkor eledeleinek utolsó, ránk maradt példánya; talán még a keresztes hadjárat idejéből származó eleség. Régente ezzel laktak jól a hatalmas termetü, kemény izmú normannok, a kik, ha a sárga szurokfáklyák világa mellett asztalhoz ültek, a füszeres borral telt kupák és a mindenféle sertéshús óriási halmai között szerették ott látni a sok turbán-alakú pogácsát is, a melyekben szaraczén-fejeket láttak, s a melyeket e látomásnak megfelelő rengeteg étvágygyal emésztettek meg. A gyógyszerész felesége úgy ette ezt a pogácsát, mint a normannok, vagyis: hősiesen; pedig ezt a süteményt ugyancsak meg kell rágni, és Homaisné nem dicsekedhetett valami jó fogakkal. Azért Homais ur, a hányszor csak bement a városba, mindannyiszor vásárolt néhány pogácsát a feleségének, és mindig a Rue Massacre-ban, attól a péktől, a ki ezt az elemózsiát nagyban készíti.

– Nagyon örülök, hogy szerencsém van – szólt Homais, fölsegítve Emmát a Fecskébe.

Aztán rá akasztotta a pogácsával telt kendőt a csomagtartó háló egyik szijjára, s maga is leült, hajadon fővel maradva és a karjait keresztbe téve. Egy darabig nem szólt, s ezalatt magatartása olyan volt, mint az elgondolkozó Napoleoné.

Hanem, mikor a lejtősség aljára értek, és a vak ember, szokása szerint, megjelent, Homais felkiáltott:

– Nem értem, hogyan engedheti meg a hatóság, hogy valaki ilyen szégyenletes módon keresse meg a kenyerét! Ezeket a szerencsétleneket be kellene zárni, hogy rá lehessen őket fogni valamelyes munkára! A Haladás, becsületszavamra, úgy mászik előre, mint a tekenősbéka; és a féllábunkkal még folyvást a barbárság sarában gázolunk!

A Vak bedugta a kalapját, s ez úgy rázkodott a kocsiajtó szélén, mint ha a kárpitozásnak, melynek a szögei kihullottak, azon a helyen valami kidudorodása volna.

– Ezt az embert – szólt a gyógyszerész – a görvélyesség tette nyomorékká.

És bár ismerte a szegény ördögöt, úgy tett, mintha most látná először. Előhozakodott a tudományos kifejezéseivel; bele keverte magyarázataiba ezeket a szavakat: szaruhártya, cornea opaca, szklerotika, facies, aztán, atyáskodó hangon, azt kérdezte a Vaktól:

– Mondd, barátom, régóta szenvedsz már ebben a borzasztó nyavalyában? Látod, jobban tennéd, ha a helyett, hogy a kocsmában részegeskedel, inkább gyógyíttatnád magad!

Azt tanácsolta neki, hogy csak jó bort, jó sört igyék, és főképpen pecsenyével, jól megsütött pecsenyével táplálkozzék. A Vak ezalatt tovább énekelt; ugy látszott, hogy, egyéb nyomoruságán kívül, egy kissé hülye is. Végre Homais ur kinyitotta az erszényét.

– Nesze, itt van egy ötfilléres, adj vissza belőle három fillért: és ne felejtsd el, a mit mondtam; meglátod, javadra fog válni.

Hivert, illő tisztelettel, kifejezni bátorkodott azt a nézetét, hogy nem hiszi, mintha ezek a tanácsok valaha hathatósaknak bizonyulnának. De a gyógyszerész kijelentette, hogy ezt az embert ő maga is meg tudná gyógyítani, egy gyuladás-ellenes kenőcscsel, mely a saját találmánya. Azért közölte a Vakkal a czímét:

– Homais ur, Yonvilleban, a vásárcsarnok mellett; mindenki ismeri.

– Hanem most már – szólt Hivert – háláld meg, hogy az uraság ennyi jósággal van irányodban, és mutasd meg, hogy milyen komédiát tudsz.

A Vak letérdepelt, hátra vetette a fejét, s vadúl forgatva zöldes szemét, kiöltötte a nyelvét; aztán mind a két kezével dörzsölni kezdte a gyomrát, és ekközben valami tompa vonítást hallatott: a kiéheztetett kutyák vonítanak így. Emmát elfogta az undor; s a vállán keresztül – mert nem akart arra fordulni – egy öt frankos pénzdarabot dobott oda a koldusnak. Ez volt az egész vagyona. Szépnek találta, hogy az utolsó pénzét így hajítja el.

A kocsi ujra elindult, de Homais urnak még eszébe jutott valami. Hirtelen elhatározással kihajolt a kocsi ablakán, és ezt kiáltotta a Vaknak:

– Tésztát és tejes ételt ne egyél! Gyapjú-inget kell hordani, és a beteg testrészt a boróka-bogyó füstjével kell ápolgatni!

Emma, mialatt szeme előtt rendre elvonultak az ismerős képek, egy kissé elszórakozott; a régóta megszokott környezet látása egy-egy pillanatra elfeledtette vele a még uj fájdalmat. Aztán szinte elviselhetetlen fáradtságot érzett, és mire haza ért, végképpen elernyedt. A gondolkozása eltompult; félig-meddig aludt.

– Hát jöjjön, a mi jön! – szólt magában.

És, ki tudja? Miért ne történhetnék, talán még ma, akármelyik pillanatban, valami váratlan esemény? Még Lheureux is meghalhat addig!

Másnap reggel, úgy kilencz óra tájban, arra ébredt, hogy a piacz felől nagy zaj hallatszott. A vásárcsarnok tájékán összecsoportosultak az emberek egy czölöp körül, melyre valami hirdetést ragasztottak ki. Mikor Emma kinézett az ablakon, Justin felugrott egy sarokkőre és leszakította a hirdetést. De ebben a pillanatban megjelent a mezőőr, s nyakon csípte Justint. Homais ur kiszaladt a gyógyszertárból, és Lefrançois mama, a ki a tömeg közepén állott, olyan heves mozdulatokat tett, a melyek elárulták, hogy hosszú előadást tart és igen izgatottan beszél.

Félicité berohant a szobába.

– Nagyságos asszony! Nagyságos asszony! – kiáltozott. – Nézze csak ezt a gyalázatosságot!

És a szegény leány, a ki reszketett a felindulástól, egy sárga papirost nyujtott át, a melyet a kapuról tépett le. Emma csak rá pillantott a papirosra, és már látta, hogy mi van benne: az, hogy minden bútora eladó.

Aztán szótlanul nézték egymást. Nekik, kettőjöknek, a szolgálónak és az urnőnek, már régen nem volt titkuk egymás előtt. Végre Félicité, egy nagyot sóhajtva, így szólt:

– Ha a nagyságos asszonynak volnék, azonnal elmennék Guillaumin urhoz.

– Azt hiszed?...

Ez a kérdés azt akarta mondani:

– Neked, a ki ismered a közjegyző házát, mert jó ismeretségben vagy a szolgájával, tudnod kell, hogy a gazdája néha talán mondott rólam egyetmást?!...

– Igen, menjen oda! Mindenesetre jó lesz, ha oda megy!

Emma felöltözött; a fekete ruháját vette fel, meg a fekete gyöngyökkel diszített kalapját; és, hogy ne lássák meg (a piaczon még most is tolongtak az emberek), megkerülve a falut, a folyó mellett lévő gyalogösvényen indult meg.

Elfúlva érkezett meg a közjegyző rácsos kapuja elé. Az ég borús volt, s egy kissé havazott.

A csöngetésre Théodore, vörös mellényében, megjelent a verandán. Nagy készséggel sietett kinyitni a kaput; igen udvariasan, mondhatni: barátságosan üdvözölte, mint jóismerőst, és bevezette az ebédlőbe.

A tágas, világos teremben egy széles porczellánkályha zúgott, dorombolt, egy hatalmas kaktusz alatt, mely a fülkét egészen betöltötte. A tölgyfa-burkolatot utánzó kárpítpapirt fekete keretű képek élénkítették; ott lehetett látni Steuben Esmeraldáját, és Schopin Putipharját. A terített asztalon két ezüst gyorsforraló állott; az ajtókat kilincs helyett kristály-gomb nyitotta ki; a viaszszal fényesített padló és a bútorok fénylettek, ragyogtak; minden egyes bútordarabon aggodalmasan gondos tisztaság és angolos kényelemszeretet látszott; az ablaktáblákat, mindegyik sarkukon, szines üvegek diszítették.

– Ilyen ebédlő kellene nekem! – gondolta Emma.

A közjegyző belépett; balkarjával testéhez szorította pongyoláját, melyre apró pálmalevelek voltak hímezve, jobbkezével pedig üdvözletül lekapta, de mindjárt vissza is tette a fejére gesztenyeszinű bársony sapkáját, melyet, hetykén, kissé félre csapva szokott viselni, fejének a jobboldalán, a hol a nyakszirtjéről, kopaszságának eltakarására, fölfelé fésült három szőke hajtincs kibujt a sapka alól, s azt a hitet kelthette, mintha a sapka alatt hajzat rejtőznék.

Kérte Emmát, hogy foglaljon helyet, s leült reggelizni, hosszasan mentegetőzve, hogy kénytelen ezt az udvariatlanságot elkövetni, annyi az elfoglaltsága.

– Egy nagy kéréssel jövök – szólt Emma.

– Mit parancsol, nagyságos asszony? Hallgatom.

Emma bele fogott annak elbeszélésébe, hogy micsoda helyzetbe jutott.

Guillaumin mester nagyon jól ismerte Emma helyzetét, Lheureuxvel való titkos üzleti összeköttetése révén. A közjegyzőhöz sokan fordultak jelzálog-kölcsönért; Lheureuxnél mindig megtalálta az ehhez szükséges tőkét; s a közbenjárásból Guillaumin mester is szép hasznot húzott.

Tehát jól tudta (sőt jobban tudta, mint Emma), hogy Emma váltói micsoda kalandokon mentek keresztül, kiknek a kezén fordultak meg, hogyan növekedtek fel és hogyan szaporodtak meg, a mint mult az idő. Tudta, hogy ezek a váltók eleinte csak kis összegekről szóltak, s úgy voltak kiállítva, hogy az adósnak a fizetésre hosszabb haladékot engedtek; tudta továbbá, hogy mikor a váltók lejártak, Emma csak úgy halaszthatta el a fizetést, hogy egyre több váltót kellett aláirnia, egyre rövidebb határidőre és egyre nagyobb összegekről; tudta végül, hogy Lheureux egy szép napon összeszedte a sok óvást, és megkérte barátját, Vinçart-t, hogy ez a maga nevében perelje a váltókat, mert Lheureux szeretett volna polgártársai között úgy szerepelni, mintha ő csak a becsületes közbenjáró lett volna, s mintha Vinçart volna az, a ki rendelkezik. Mért nézzék őt tigrisnek?!

Emma, mialatt elbeszélte a váltók történetét, többször hevesen kikelt Lheureux ellen; ezekre a kifakadásokra a közjegyző időnkint egy pár semmitmondó szóval felelt. Miközben megevett egy bordaszeletet és megitta a teáját, állát leeresztette égszinkék nyakkendőjére, melybe két – arany lánczocskával összekötött – gyémánt tű volt szúrva, és sajátságosan mosolygott, édeskésen, de egy kicsit gyanúsan, úgy, hogy nem lehetett kitalálni, vajon jót jelent-e ez a mosolygás, vagy rosszat?

Észrevette, hogy Emmának a czipője nedves, és így szólt hozzá:

– De hát jöjjön közelebb a kályhához, és tegye rá a lábát!... feljebb!... tegye csak rá a porczellánra!...

Emma félt, hogy sáros czipőjével bepiszkítja a fehér porczellánt. A közjegyző az udvarlás hangján biztatta:

– A szép dolgok nem tehetnek kárt semmiben.

Emma el akarta érzékenyíteni a közjegyzőt, és maga érzékenyedett el. Azzal kezdte, hogy mindig szűkös viszonyok között éltek, s aztán elmondta, hogy mennyi zaklatottságot kellett kiállania és mily sok igazi szükséglet kielégítéséről kellett lemondania. A közjegyző mindezt meg tudta érteni: világos, hogy egy szép és előkelő asszonynak sok mindenre van szüksége!... És mialatt tovább evett, lassankint egészen szembe fordult Emmával, és olyan közel huzódott hozzá, hogy térde néha meg-megérintette a csinos kis czipellőt, melyet Emma a kályha egyik sarkához támasztott, úgy, hogy a czipő nedves és gőzölgő talpa elhajoljon a tiszta porczellántól.

Hanem, mikor Emma előállott vele, hogy neki háromezer franknyi kölcsönre van szüksége, és hogy ezt tőle kéri: a közjegyző összeszorította ajkait, és sopánkodni kezdett. Nagyon sajnálja – kezdte – hogy ő nagysága nem bízta rá vagyoni ügyeinek intézését; ezt annak idején meg kellett volna tennie, mert hiszen száz meg száz, kényelmesnél kényelmesebb mód kinálkozik, ha valaki azt óhajtja, hogy a pénze szépen gyümölcsözzék, – még abban az esetben is, ha ez a valaki hölgy, a ki nem szeret az effélével bajlódni. Igy módot nyujthatott volna ő nagyságának, hogy részt vegyen akár abban a vállalkozásban, a mely a grumesnil-i tőzeg-lápokat aknázta ki, akár amabban a másikban, a mely összevásárolta Havre környékén az összes telkeket, – akár mind a kettőben, – a mi, úgyszólván minden koczkáztatás nélkül, nagyon szép nyereséget hozott volna. Emma hirtelenében elképzelte, hogy milyen mesés összegeket szerezhetett volna, – mérgelődött, hogy a kitünő alkalmat elszalasztotta, – és Guillaumin mester csak ezt akarta.

– De hát mi az oka – folytatta – hogy soha se fordult hozzám?

– Magam sem tudom – felelt Emma.

– Miért került el, mondja?... Olyan ijesztő alak vagyok én? Lássa, nekem nagy okom volna panaszkodni! Évek multak el, a mióta egymás közelében lakunk, és éppen csak hogy ismerjük egymást! Pedig én a legnagyobb hódolattal, a legteljesebb odaadással viseltetem ön iránt!... remélem, most már nem kételkedik benne?

Megfogta Emma kezét, csókot nyomott rá – olyan mohósággal, mely elárulta a falánkságát – aztán ott tartotta a szép kezet a térdén; és mialatt gyöngéden simogatta Emma ujjait, egy sereg ízetlen kedveskedéssel hozakodott elő.

Unalmas hangja folyvást susogott, és udvarlása olyan egyhangú volt, mint egy patak csörgedezése. Szemüvegén ott tükröződött a szikra, mely szemebogarából kipattogott, és keze Emma kézcsuklójáról feljebb csúszott, hogy megtapogathassa a szép asszony karját. Emma érezte, hogy arczát lihegő lélekzetnek a szele csapja meg. Rettenetesen terhére volt ez az ember.

Felszökött a helyéről és így szólt:

– Nos, várom!

– Mit? – kérdezte a közjegyző, a ki egyszerre elfehéredett.

– A pénzt!

– De...

Csakhogy a vágy, mely megrohanta, hatalmasabb volt akaratánál, s kitört belőle a megadás:

– Jól van, oda adom!...

Térden kúszott Emma felé, nem törődve vele, hogy beszennyezi szép, hímzett pongyoláját.

– Ne huzódjék el tőlem!... Szánjon meg!... Hisz látja, hogy imádom!

És átkarolta Emma derekát.

Bovaryné arczát hirtelen biborpirosság öntötte el. Kirántotta magát az ölelésből s hátra huzódott. Az arcza eltorzult, a szeme szikrázott, és így kiáltott fel:

– Ön szemtelenül kihasználja az én szerencsétlen helyzetemet! De ön téved, mert én sajnálnivaló vagyok, de nem vagyok eladó!

És kiment.

A közjegyző annyira elámult, hogy tekintetét ott felejtette szép, himzett papucsán. Ezt a papucsot szerelmi zálogul kapta egyik imádottjától. Sikereinek emléke végre is megvigasztalta. Aztán arra gondolt, hogy az efféle kalandok egy kissé messzire ragadhatják az embert, s azért talán jobb, hogy így történt.

– A nyomorult!... a pimasz!... micsoda alávalóság!... – dühöngött magában Emma, mialatt ideges sietséggel haladt tova a fasor rezgőnyárfái között. A csalódás, a keserűség, a bosszuság, hogy hiába alázta meg magát, könyörgésének nem volt foganatja: még nagyobbá tette szemérem-érzetének felháborodását. Ugy rémlett neki, hogy az emberek összeesküdtek ellene, s hogy a Gondviselés is kegyetlenül üldözi; és a lesujtottság érzete csak növelte kevélységét. Soha se tisztelte ennyire magamagát, és soha se vetette meg ennyire az egész világot. Valami harczias hajlandóság ejtette lázba; a boszúállás szomjuságát érezte. Szerette volna megverni az embereket, szeretett volna az arczukba köpni, szerette volna izzé-porrá törni mindnyájokat. És tovább sietett, rohant, sápadtan, reszketve, felbőszülten, síró szemmel nézegetve a nagy messzeségbe, és valami gyönyörűségfélét találva az embergyűlöletben, a mely fojtogatta.

Mikor megpillantotta a házukat, mintha zsibbadtság és dermedtség fogta volna el. Ugy érezte, hogy nem tud arrafelé menni, és tudta, hogy mégis csak oda kell mennie. Aztán, hova menekülhetne, hova?

Félicité a kapuban várta.

– Nos?

– Semmi! – szólt Emma.

És, vagy egy negyedóráig, mind a ketten azon tanakodtak, ki lehetne az, Yonville lakói közül, a kinek módjában volna, és a ki talán hajlandó volna segíteni rajta? De a hányszor Félicité megnevezett valakit, Emma mindannyiszor így szólt:

– Nem tehet semmit.

Vagy:

– Nem teszi meg.

– Pedig az úr mindjárt haza jön!

– Tudom... Hagyj magamra.

Mindent megkisérlett. Most már nincs mit csinálnia. Nem tehet egyebet, csak azt, hogy, mikor a férje haza jön, oda áll eléje és azt mondja neki:

– Menj el innen. Nincs itt már semmi kereseted. Ez a szőnyeg, a melyen jársz, már nem a mienk. Abból, a mid volt, nem maradt meg egyetlenegy bútordarabod. Nem maradt meg egy gombostű, nem maradt meg egy szalmaszál. És én tettelek tönkre, szegény ember!

Aztán zokogásra fakad. Károly is sírni fog, talán sokáig fog sírni, és végezetűl, mikor már túl lesz a meglepetésen, meg fog bocsátani.

– Igen – szólt magában, és a fogát csikorgatta – meg fog bocsátani!... Meg fog bocsátani nekem, ő, a kinek egy millióért se bocsátanám meg, hogy elvett feleségűl!... Soha! soha!

Az a gondolat, hogy férje valami felsőbbségbe jutott vele szemben, hogy most már meg kell alázkodnia Bovary előtt: kétségbeejtette. Pedig akár vall, akár nem vall, Bovary előbb vagy utóbb, egy pár percz mulva, még ma, vagy legkésőbb holnap, mégis csak meg fogja tudni, okvetetlenül meg fogja tudni, micsoda rettenetes csapás sujtott le rájok; tehát mindenesetre el kell szenvednie ezt a borzasztó jelenetet, és el kell viselnie Bovary nagylelküségének a súlyát. Azon gondolkozott, hogy hátha még egyszer elmenne Lheureuxhöz?! Minek? Bizonyos, hogy hiába könyörögne neki! Vagy hátha írna az apjának?! De hiszen aligha tudna segíteni rajta, s még ha tudna is, ez a segítség már nagyon későn érkeznék. És talán most már bánni kezdte, hogy meg nem hallgatta azt a nyomorultat... a mikor egyszerre csak lódobogást hallott a fasor felől. Ő volt!... Kinyitotta a kerítés ajtaját, és arcza fehér volt, mint a fal... Emma lerohant a lépcsőn és kiszökött a piaczra; a polgármester felesége, a ki a templom előtt Lestiboudois-val beszélgetett, látta, hogy az adószedő lakásába fut.

Tuvachené Caronnéhoz sietett és elmondta neki, hogy mit látott. A két hölgy felment a padlásra; és, elrejtőzve a póznákra kiteregetett fehérnemű mögé, úgy helyezkedtek el, hogy jól láthattak, mi történik Binet szobájában.

Binet egyedül volt padlásszobájában. Elefántcsont-utánzatot készített fából, s ama le nem írható elefántcsont-holmik egyikét másolta le, a melyeket félholdakból és egymásba vájt golyókból állítanak össze, – a melyek egészükben obeliszket alkotnak, – s a melyek nem használhatók semmire. Már az utolsó darabon dolgozott; közel volt munkája befejezéséhez. A műhely félhomályában a sárgás por úgy röpködött szerszámja körül, mint a hogy a szikrák sziporkáznak egy vágtató lónak a patkói alól; a két kerék forgott, berregett; Binet mosolygott. Állát lehajtotta a mellére, az orrlyukai kitágultak, s látszott rajta, hogy egészen bele merült abba a tökéletes boldogságba, a melyet alkalmasint csak a kicsinyes foglalkozások adnak meg, mert, minden nehézségüket könnyü lévén legyőzni, állandóan gyönyörködtetik az értelmet, s folytonos kielégülést nyujtanak, minduntalan megvalósítva valamit, a min a képzelem nem emelkedik túl.

– Á, itt van már! – szólt Tuvachené.

Caronné is megpillantotta Bovarynét; de az esztergályozás zajától lehetetlen volt meghallaniok, hogy mit mond Binetnek.

Végre a hölgyek megértettek egy szót; tisztán hallották, mind a ketten, hogy Bovaryné ezt a szót ejtette ki: frank. És Tuvache mama azt susogta Caronnénak:

– Halasztást kér tőle az adófizetésre.

– Ugy látszik! – suttogta a másik.

Látták, hogy Bovaryné le s fel jár a szobában, megnézegeti a falra függesztett asztalkendő-gyűrűket, gyertyatartókat, és azokat a gombokat, a melyeket Binet a lépcső-karfák díszéűl készített, – aztán látták azt is, hogy ezalatt Binet elégedetten simogatta a szakálát.

– Vagy azért ment volna hozzá, hogy megrendeljen nála valamit?! – tünődött Tuvachené.

– De hiszen Binet nem ad el semmit! – felelt a szomszédasszony.

Az adószedő kimeresztette a szemét, s úgy hallgatta Bovarynét, mintha nem értené, a mit mond. Bovaryné még egyre beszélt, s ugy látszott, mintha gyöngéden, rimánkodva szólna hozzá, mintha könyörögne neki. Közelebb ment Binethez; a keble hullámzott; már nem beszéltek.

– El akarja csábítani? – szólt Tuvachené.

Binet vörös volt, a haja gyökeréig. És Bovaryné egyszerre csak megfogta az adószedő kezét.

– Á, ez már mégis sok!

És bizonyára valami gyalázatosságra akarta rábirni; mert az adószedő – pedig nem olyan ember volt, a ki megijed az árnyékától, mert részt vett a nagy hadjáratban, s a bautzen-i és lutzen-i csatákban olyan jól viselte magát, hogy a kitüntetésre ajánlottak közé került – egyszerre, mintha kígyót pillantott volna meg, hátra ugrott és így kiáltott fel:

– De mit képzel, csak nem gondolja...?!

– Az ilyen asszonyokat meg kellene korbácsolni! – szólt Tuvachené.

– De hát hová lett? – kérdezte Caronné.

Mert Bovaryné ezalatt eltűnt.

Nemsokára ismét megpillantották. Látták, hogy kiszalad a Főutczára, és aztán jobbra fordul, mintha a temetőbe akarna menni. És nem győzték találgatni, mit keres arra, s mi érte utól.

 

 

– Rolletné! – szólt Emma, a mikor benyitott a dajkához. – Fűzzön ki, mert megfúlok!...

Ledőlt az ágyra; zokogott. Rolletné egy szoknyát borított rá, és egy darabig mellette maradt, az ágy közelében állva. De mikor látta, hogy hiába kérdezősködik, mert semmiféle kérdésére nem kap feleletet, eloldalgott az ágytól, leült a rokkájához s fonni kezdte a lent.

– Ó, hagyja abba! – szólt Emma.

A rokka-pergés megijesztette. Ugy rémlett neki, mintha még most is az esztergályozás hangjait hallaná.

– Mi baja lehet?! – tanakodott magában a dajka. – És miért jött ide?!

Azért rohant oda, mert valami rémület-féle űzte, a mely elhajtotta hazulról.

Mozdulatlanul feküdt a hátán; a szemét nyitva tartotta, de azért alig tudta megkülönböztetni a tárgyakat, bár az eszelősök állhatatosságával irányozta rájok figyelmét. Elnézte a felpattogzott fal repedéseit, a kályhában vöröslő két tüzes üszköt, melyek lassankint elfüstölögtek, és azt a nagy pókot, mely éppen a feje fölött mászott, a gerenda hasadékában. Végre sikerült összeszednie a gondolatait. Emlékezni kezdett... Egyszer, Léonnal... Ó, milyen rég volt az!... Napfény ragyogott a folyón, s a klemátiszok illatoztak... Emlékei egy sebesen bugyogó hegyi patak rohanó gyorsaságával ragadták tova, s egy pár pillanat multán eszébe jutott, a mire ma még nem gondolt: a tegnap.

– Hány óra? – kérdezte.

Rolletné kiment, jobbkezének ujjait fölemelte arrafelé, a hol az ég a legvilágosabb volt, aztán lassan visszament, és így szólt:

– Mindjárt három óra.

– Ó, köszönöm! köszönöm!

Mert Léon mindjárt jön! Ó, bizonyos volt benne, hogy eljön! Okvetetlenül talált pénzt! Talán már itt is van, csakhogy oda ment, nem is gyanítva, hogy ő hol rejtőzik!

– Rolletné!

Arra kérte, hogy szaladjon el a lakására, és Léont hívja el ide.

– Siessen!

– De hiszen megyek, nagyságos asszony, megyek! megyek!

Most már csodálkozott, hogy nem gondolt rá, mindjárt eleinte; tegnap megigérte, hogy eljön, bizonyára meg is fogja tartani a szavát. És már szinte látta magát, a mint Lheureux iróasztalára leteszi a három ezres bankjegyet. Aztán valami mesét kell kitalálni, mely Bovaryt elámítsa és megnyugtassa. De mit?

Míg ezen törte a fejét, az idő mult, s a dajka nem jött vissza. De minthogy óra nem volt a viskóban, Emma azzal vigasztalta magát, hogy csak azért találja az időt hosszúnak, mert türelmetlenül várakozik. Lement a kertbe, és, lassú léptekkel, sétálgatni kezdett; aztán kiment az útra; a sövény mellett járkálva, megindult a falu felé, majd visszaszaladt, abban a reményben, hogy Rolletné talán más úton tért vissza. Végre bele fáradt a várakozásba; rossz sejtelmek kezdték gyötörni, a melyeket ki akart verni a fejéből; nem tudta többé, mióta van itt: egy örökkévalóság vagy csak egy percz óta?!... – s leülve egy sarokba, behunyta a szemét és bedugta a fülét. De így is meghallotta a kerítés-ajtó nyikorgását. Felugrott. Mielőtt megszólalhatott, Rolletné már jelentette:

– Senki se kereste!

– Hogyan?

– Nem, senki se volt ott. És az úr sír. Kétségbe van esve, mert nem tudja, hova lett a nagysága. Mindenütt keresik.

Emma nem felelt. Lihegett, és úgy forgatta a szemét, hogy a parasztasszony megrémült, s önkéntelenül elhuzódott tőle, mert azt hitte, hogy megőrült. Emma egyszerre a homlokára csapott és felsikoltott, mert eszébe jutott: Rudolf!... s első kedvesének emléke úgy járta át a lelkét, mint egy nagy villámlás a sötét éjszakát. Rudolf oly jó volt, oly gyöngéd, oly nagylelkü! És, ha haboznék, hogy megtegye-e neki ezt a szolgálatot, elég lesz, ha csak egy szempillantással emlékezteti régi szerelmükre – és nem fog vonakodni többé. Megindult tehát La Huchette felé, nem gondolva arra, hogy önként rohan bele abba, a mit az imént még megaláztatásnak tekintett, s hogy most maga fogja kínálni azt az alkut, mely egy pár órával ezelőtt annyira felbőszítette, – nem is gyanítva, hogy áruba akarja bocsátani magát.

VIII.

Azt kérdezgette magától, mialatt tova sietett: „Mit mondjak neki? Mivel kezdjem?” És a mint előbbre ment, megismerte a cserjéket, a fákat, a halmon a magyalt, és végül a kastélyt. Ujra fölébredtek benne azok az érzések, a melyeket első szerelme keltett életre, és szegény, szorongatott szive ismét szerelmesen dagadt, ismét szabadon kezdett emelkedni, dobogni. Langyos szél fujt az arczába; az olvadozó hó cseppenkint hullott le a rügyekről a fűbe.

A park kis ajtaján osont be, mint régente; aztán a kastélyudvarba ért, melyet kettős hársfasor fogott körül. A hatalmas, vén hársfák zizegve himbálták hosszú ágaikat. A kutyaólban a kutyák, valamennyien, ugattak, de akármilyen nagy lármát csaptak, s akármennyire fölverte hangjok az udvar csendjét, a házból nem jött ki senki.

Emma fölment a fakorláttal határolt, széles nagylépcsőn, s egy folyosóra ért, melynek a kőlapjai meglehetősen porosak voltak; erről a folyosóról sorjában egymás mellett álló ajtókon át lehetett bejutni a szobákba, mint a kolostorokban és a vendéglőkben. Rudolf szobája a folyosó végén volt; balra, a legutolsó ajtón kellett bemenni hozzá. Emmát, mikor kezét rátette a kilincsre, hirtelen elhagyta az ereje. Félt, hogy Rudolfot nem találja itthon, és szinte kivánta ezt; pedig hát ez volt az utolsó reménysége, az egyetlen, a mi még megmentheti. Egy perczig még habozott, de összeszedte minden erejét, és bátorságot meritve a végső szükség érzetéből, belépett.

Rudolf a tűzhely mellett ült, két lábát a kandalló alsó párkányán pihentetve. Pipázott.

– Nini! ön az! – szólt hirtelen fölkelve.

– Igen, én vagyok!... szeretnék, Rudolf, tanácsot kérni öntől.

És akárhogy erőködött, többet nem tudott mondani.

– Nem változott meg, most is olyan bájos, mint azelőtt!

– Ó! – felelt Emma keserűen – az én bájaim nagyon szegényesek, mert hiszen, ha nem úgy volna, akkor ön, barátom, nem vetett volna meg és nem hagyott volna el!

Rudolf hozzáfogott, hogy kimagyarázza a viselkedését. Általánosságban és bizonytalan kifejezésekkel mentegetőzött, mert hamarjában nem talált jobb mentséget.

Emmát megejtették a szavai, de még inkább a hangja, és az, hogy ujra látta Rudolfot; olyannyira, hogy úgy tett, mintha elhinné, vagy talán el is hitte, hogy mért kellett elszakadniok. Rudolf tudniillik azt erősítgette, hogy őt a szakításra egy titok birta rá, egy titok, a melyet még most se fedhet fel, s a melytől egy harmadik ember becsülete, sőt élete függött.

– Akármi volt az oka, hogy el kellett válnunk – szólt Emma, szomoruan nézve Rudolfra – annyi bizonyos, hogy nagyon sokat szenvedtem!

Rudolf bölcselkedő hangon felelt:

– Lássa, ilyen az élet!

– És ön? – folytatta Emma. – Önnek legalább, ha már nekem boldogtalanul kellett élnem... önnek jó élete volt azóta, hogy elváltunk?

– Ó, se jó... se rossz.

– Talán önnek is jobb lett volna, ha soha se kell elhagynunk egymást.

– Igen... talán!

– Azt hiszed? – szólt Emma, közelebb menve Rudolfhoz.

És felsóhajtott.

– Ó Rudolf! Ha tudnád!... Nagyon szerettelek!

Megfogta Rudolf kezét, az ujjaik összefonódtak, és egy darabig így maradtak, – mint a legelső napon, mikor a Mezőgazdák gyűlését nézték! Rudolfban feltámadt a büszkeség; nem akart elérzékenyedni. Hanem Emma ráborult és így szólt:

– Hogyan kívánhattad, hogy nélküled éljek?! A boldogságtól nem lehet elszokni! Kétségbe voltam esve! Azt hittem, hogy bele halok! Majd elmondom, mennyire oda voltam!... nem is képzeled!... És te... te menekültél előlem!...

Mert Rudolf csakugyan vigyázott rá, hogy soha se találkozzék Emmával. Három év óta nemcsak hogy gondosan kerülte, egy kissé bujkált is előle – ama természetes gyávaságból, mely az erősebbik nemet jellemzi.

S Emmából most már megeredt a szó. Panaszkodva, duzzogva, szégyenlősen folytatta. A feje kedvesen mozgott Rudolf szeme előtt; hízelkedett, dorombolt, mint egy szerelmes macska:

– Másokat szeretsz, valld meg! Ó, én meg tudom érteni, és nem vádolom őket! Elcsábítottad őket, a mint elcsábítottál engem! Te, te férfi vagy! És minden megvan benned, a mi szeretni, imádni való! De ujra magadhoz ölelsz, ugy-e? Ujra szeretni fogjuk egymást! Nézd, nevetek, boldog vagyok!... beszélj hát!

És elragadó volt a nevető tekintetével, a melyben egy könnycsepp rezgett, mint a hogy a vihar egy esőcseppje rezeg a kék virágkehelyben.

Rudolf a térdére vonta, s megsimogatta síma, fénylő hajfonatát, melyen, az alkonyat világosságában, arany nyílként tükröződött a nap egy utolsó sugara. Emma egy kissé lesütötte a homlokát; s Rudolf végre, gyöngéden, az ajkai hegyével, megcsókolta Emma lehunyt szemét.

– De te sirtál! – szólt. – Miért?

Emma zokogni kezdett. Rudolf ezt a szerelem kitörésének vélte, s minthogy Emma nem felelt, azt képzelte, hogy szeméremből hallgat. Megilletődött és igy kiáltott fel:

– Ó, bocsáss meg nekem! Te vagy az egyetlen, a kit szeretek. Ostoba és hitvány voltam! Szeretlek és mindig foglak szeretni!... Mi bajod? Mondd hát!

Letérdelt előtte.

– Hát elmondom!... Tönkrementem, Rudolf! Elvesztem, ha nem adsz kölcsön háromezer frankot!

– De... de... – szólt Rudolf, lassankint fölegyenesedve, mialatt arcza elkomolyodott.

– Tudod – folytatta Emma sebesen – a férjem minden vagyonát egy közjegyzőnél helyezte el, és a közjegyző megszökött. Kölcsönöket vettünk fel; a betegei nem fizettek. Különben azóta örököltünk, de az örökségünkhöz még nem juthattunk hozzá, mert a leszámolás csak ezután fog megtörténni; később megint lesz pénzünk. De ma, mert nem tudunk háromezer frankot fizetni, lefoglalják mindenünket; még ma, talán már egy óra mulva; számitottam a barátságodra, biztam benne, hogy meg fogsz menteni, s hozzád rohantam.

– Á! – gondolta Rudolf, a ki egyszerre nagyon sápadt lett – hát ezért jött!

Aztán nyugodtan szólalt meg:

– Csakhogy, kedves asszonyom, nekem nincs háromezer frankom.

Nem hazudott. Ha véletlenül van nála ennyi pénz, bizonnyal oda adta volna, bár nem valami kellemes dolog, ha az embernek ilyen szép cselekedetet kell elkövetnie; mert ama sokféle szélroham közűl, mely a szerelmet érheti, egy se olyan fagyasztó, és egy se tép ki annyi gyökeret, mint a pénzkérés.

Emma egy pár pillanatig némán nézte Rudolfot.

– Neked nincs!

És többször is ismételte:

– Neked nincs!...

Aztán igy folytatta:

– Akkor hát jobb lett volna, ha megkimélem magamat attól, hogy még ezt a szégyent is ki kelljen állanom! Akkor hát, te engem soha se szerettél! És te se vagy különb, mint a többiek!

Elárulta magát; most már elveszett.

Rudolf, Emmának a szavába vágva, azt erősitgette, hogy véletlenül éppen most, ő is „pénzzavarban” van.

– Sajnállak! – szólt Emma. – Nagyon sajnállak!

Tekintete egy ezüsttel kivert vontcsövű puskán akadt meg, mely a fegyvergyüjtemény egy szembetünő helyén ragyogott.

– De, ha az ember ennyire szegény, nem tart ezüst agyú puskákat! Nem vásárol teknősbékahéj-foglalatú órát! – folytatta, a Boulle-féle szép, állóórára mutatva – nem gyüjt arany gombú korbácsokat, meg olyan vesszőket és ostorokat, a melyeknek a fogója ezüstből van – sorra a kezébe vette és ellökdöste valamennyit – és nem hord drágaköves haszontalanságokat az óralánczán! Ó, semmije se hiányzik! A likőr-iváshoz egész fölszerelése van a szobájában!... Mert szereted magadat, jól élsz, van kastélyod, vannak tanyáid, erdőid; hajtóvadászatokra jársz, el-ellátogatsz Párisba!... Eh!... ha nem volna egyebed – fakadt ki, és fölvette a kandalló párkányáról Rudolf egyik kézelő-gombját – csak egy-két apró értéktárgyad... egy-két olyan semmiség, a milyen ez itt... s a milyen van itt egész halommal... még ezeket is pénzzé lehetne tenni!... Ó, nem akarom!... a világért se!... csak tartsd meg magadnak!

És úgy csapta a falhoz a kettős gombot, hogy az összekötő arany lánczocska elszakadt.

– Pedig én oda adtam volna neked mindenemet, eladtam volna mindent, dolgoztam volna érted rogyásig, koldultam volna neked az utczasarkon, egy mosolyodért, egy tekintetedért, azért, hogy azt mondd: „Köszönöm!” És te, te nyugodtan ülsz itt a karosszékedben, mintha még nem gyötörtél volna meg eléggé, mintha még nem szenvedtem volna eleget miattad! De hát tudod-e, hogy nélküled szerencsésen, békében élhettem volna?! Mi kényszeritett rá, hogy megzavard a nyugalmamat? Fogadásból tetted? Pedig egykor szerettél, vagy legalább azt mondtad... És még az imént is... Ó, inkább kergettél volna el! A kezem még ég a csókjaidtól, és meg tudom mutatni, hogy a szőnyegnek ezen a helyén térdepeltél, mikor az előbb azt fogadtad, hogy mindig fogsz szeretni! Hittem neked, mert hiszen nem felejthettem el, hogy a mikor elszéditettél, elkábitottál, két éven át a leggyönyörübb, a legédesebb álomban ringatóztam!... Mondd, emlékszel-e, hogy el akartunk utazni messzire? Ó, a leveled, a leveled! összezúzta a szivemet!... És aztán, mikor visszajövök hozzá... hozzá, a ki gazdag, boldog, szabad!... hogy egy olyan segitséget könyörögjek tőle, a melyet akárki megadna nekem... a mikor esdekelve közeledem feléje, és úgy, mint régen, szerelemmel tele: ő visszataszít, mert ez háromezer frankjába kerülne!

– De ha nincsen! – felelt Rudolf, azzal a tökéletes nyugalommal, melyet pajzsként szokott használni az elfojtott harag.

Emma kiment. Ugy rémlett neki, hogy a falak ingadoznak, és hogy a mennyezet mindjárt rászakad. Végig sietett a hosszú fasoron, meg-megbotolva egy-egy csomó száraz falevélben, a melyeket a szél összesepert, majd szétszórt. Végre megérkezett a rács előtt lévő árokhoz; úgy sietett kinyitni a rácskerítés kis ajtajának a zárát, hogy a körmei bele törtek. Vagy száz lépéssel tovább meg kellett állapodnia; elfúlt, és a lába ólomnehézzé vált. Megfordult, és még egyszer végig jártatta tekintetét a közönbös, részvéttelen, csöndes kastélyon, aztán a parkon, a kerteken, a három udvaron, és a homlokzat összes ablakain.

A kábultságból, mely erőt vett rajta, nem ocsúdott fel; csak annyit tudott magáról, hogy vére szilajon kering ereiben. Azt hitte, ütőerei úgy kalapálnak, hogy süketítő zenével töltik meg a mezőt. Lába alatt a talajt puhábbnak érezte a víznél, és a barázdák roppant barna hullámoknak tűntek fel előtte, melyek zajognak, szétömlenek, megtörnek. A mi emlék és gondolat volt a fejében: egyszerre mind szétröppent, mint egy rakéta ezer meg ezer apró részecskéje. Látta az apját, Lheureux irószobáját, a rejtekhelyet, a hol Léonnal titokban találkozott, és más képeket, egyszerre. Érezte, hogy az őrület fogja el, megrémült, és kétségbeesetten igyekezett összeszedni gondolatait; ez valamennyire sikerült is neki, de tisztán gondolkozni nem tudott többé, mert arra már nem emlékezett, hogy mi juttatta ebbe a borzasztó állapotba: a pénzkérdés eltűnt előle. Csak szerelmében szenvedett, és érezte, hogy lelke elhagyja e miatt, hogy bele hal abba a fájó érzésbe, melyet ez az emlék okoz neki, – mint a haldokló sebesült érzi, hogy az élet vérző sebén át költözik ki belőle.

Az éj leszállt; varjak repkedtek.

Egyszerre úgy rémlett neki, hogy felrobbanó és szerteszét hulló golyókhoz hasonló tűzszinü buborékok gyuladnak ki a levegőben, a melyek forognak, forognak, s aztán a fák ágai közt lehullanak a hóba, a hol elolvadnak. Mindegyiknek a közepében Rudolf arcza jelent meg előtte. Egyre több és több tűzszinü buborék villant fel előtte; mind közelebb és közelebb jutottak hozzá, már-már ráhullottak, aztán minden eltűnt. S aztán ráismert a házakban égő sok apró világosságra, a melyek a messzeségből keresztül ragyogtak a ködön.

Ekkor már tisztán látta helyzetét: az örvényt, mely előtte tátongott. Ugy lihegett, hogy majd szétszakadt a melle. Aztán valami hősiesség gerjedt fel benne, mely szinte vidámmá tette; futva ment le a dombról, a folyóhoz érve, áthaladt a pallón, a kis ösvényről bekanyarodott a fasorba, a vásárcsarnoknál keresztül vágott a piaczon, és végre megérkezett a gyógyszertárhoz.

A gyógyszertárban nem látott senkit. Már-már bement; de ha belép, az ajtó csilingelni kezd, s akkor valaki kisiet a boltba; azért az utczaajtón osont be, visszafojtotta a lélekzetét, s a fal mellett, tapogatózva haladt előre. Igy ért el a konyha küszöbére. A konyha világos volt; a kályha fölött egy kis lámpás égett. Justint pillantotta meg, a ki, ingujjban, egy tálat vitt be a szobába.

– Ebédelnek! Várjunk.

Justin visszajött. Emma megkopogtatta az ajtó üvegét. Justin kinézett.

– A kulcsot! a felső kamaráét, a hol...

– Hogyan!

Justin rá bámult Emma sápadt arczára, mely az éjszaka feketeségében hófehérnek tűnt fel. Ugy tetszett neki, hogy még soha se látta Emmát ily csodálatosan szépnek; olyan fenséges volt, mint egy jelenés. Nem értette meg, hogy Emma mit akar, de sejtette, hogy valami rettentő dolgot forgat a fejében.

Emma susogva, s olyan kedves, elandalító hangon folytatta, hogy ez a hang Justint megigézte:

– Akarom! Add ide!

A vékony falon át, mely az ebédlőt a konyhától elválasztotta, hallani lehetett, hogy odaát szaporán zörögnek a tányérokon a kések és a villák.

Emma ezalatt azt susogta, hogy patkányméregre van szüksége, mert a patkányoktól már nem tud aludni.

– Szólnom kellene az úrnak! – rebegte Justin.

– Nem, maradj!

Aztán, egykedvüséget tettető hangon:

– Eh, minek szólnál neki?! Majd megmondom neki én magam! Gyere és világíts!

Végig sietett a folyosón, a honnan a gyógyszertárba lehetett jutni, és benyitott a laboratóriumba. A falon egy kulcs függött, a melyhez felirattal ellátott jelzőtáblácska volt hozzá kötözve; a felirat ez volt: Kafarnaum.

– Justin! – kiabált a gyógyszerész, a ki már türelmetlenül várta inasát.

– Menjünk fel! – suttogta Emma.

És Justin követte.

A kulcs megfordult a zárban, és Emma egyenesen a harmadik polczhoz ment. Jól emlékezett: csakugyan ott találta a kékszinü, nagy üvegedényt. Kirántotta belőle a dugót, bele dugta kezét a széles nyilásba, aztán, a kezét fehér porral tele húzta vissza, s a fehér port betömte a szájába.

Justin felorditott, és rávetette magát Emmára, hogy visszarántsa a kezét.

– Hallgass! valaki ide jöhet és...

De Justin, kétségbeesésében, segitségért akart kiabálni.

– Egy szót se szólj senkinek, mert tönkre teszed a gazdádat!

Aztán visszaindult, hirtelen lecsillapulva, majdnem derülten, mint a ki kötelességet teljesitett.

 

 

Mikor Károly – megtudván, hogy mindenüket lefoglalták – megdöbbenésében, rémületében haza rohant, Emmát már nem találta otthon. Kiáltozni kezdett utána, kereste, sírt, rosszúl lett, de Emma csak nem jött vissza. Hol lehet? Elküldte Félicitét Homaishoz, Tuvache urhoz, Lheureuxhöz, az Arany oroszlánba, mindenüvé. És ha az aggodalom egy-egy pillanatra nyugtot engedett neki, akkor arra kellett gondolnia, hogy: elveszitette a vagyonkáját, a közbecsülést, az emberek bizalmát, s hogy Berta jövőjének vége!... Miért?... Nem találhatta ki és nem tudhatta meg... nem tudhatott meg semmit! Esti hat óráig várt. De tovább nem tudott otthon maradni, s azt képzelve, hogy Emma csak Rouenba mehetett, kisietett az országútra, elment egy félmértföldnyi távolságra, nem találkozott senkivel, az úton is várakozott egy darabig, és aztán visszatért, haza.

Emma már otthon volt.

– Mi történt?... Miért?... Magyarázd meg!...

Emma iróasztalánál ült és egy levelet fejezett be, följegyezve, hogy melyik napon és melyik órában írta. Aztán lassan lepecsételte a levelet, és ünnepies hangon így szólt:

– Holnap majd elolvashatod! De addig, kérlek, ne kérdezz tőlem semmit!... Éppen semmit!

– De...

– Ó, kérlek, ne bánts!

És, úgy, a hogy volt, lefeküdt az ágyára. Hanyatt feküdt és behunyta a szemét. Nemsokára elszunnyadt.

Valami nagyon fanyar ízt érzett a szájában, s ez fölverte szendergéséből. Megpillantotta Károlyt, és ujra lehunyta a szempilláit.

Kiváncsian kémlelte magát: vajon nem szenved-e? De nem, még semmit se érzett! Hallotta az óra ütését, a kandallóban égő tűz mormolását, és ágya mellett, meg néha ágya fölött, Károly lélekzetét.

– Ugy látszik, nem nagy dolog meghalni! – gondolta. – Elalszom, és mindennek vége!

Megivott egy korty vizet és a fal felé fordult.

Hanem tovább is érezte azt a borzasztó tinta-ízt.

– Szomjas vagyok!... ó, rettenetesen szomjas vagyok! – sóhajtotta, egy pár pillanat mulva.

– De hát mi bajod?! – kérdezte Károly, egy pohár vizet tartva eléje.

– Semmi!... Nyisd ki az ablakot!... megfúlok!

Hirtelen iszonyú émelygés fogta el. Alig maradt annyi ideje, hogy a zsebkendőt kihúzhassa a párnája alól.

– Vidd ki! – szólt sietve. – Dobd el!

Károly faggatni kezdte; Emma nem felelt. Mozdulatlan maradt, mert attól félt, hogy a legkisebb mozdulatra azonnal hányni fog. Ekközben érezte, hogy a lába jéghideg lett, és hogy ez a jéghidegség gyorsan terjed a szive felé.

– Ahá, már kezdődik! – dünnyögte érthetetlenül.

– Mit mondasz?

Emma csöndesen rázta a fejét, s alig észrevehető mozdulata azt mondta, hogy nem szólhat, mert nagyon aggódik, hogy, ha beszél, ujra elfogja az émelygés. Ezalatt, és később is, folytonosan ki-kinyitotta a száját, állát mindannyiszor lecsüngesztve, mintha valami nagyon nehéz tárgy volna a nyelvén. Nyolcz órakor ujra hányni kezdett.

Károly, az edény alján, fövenyszemekhez hasonló fehér port vett észre, mely, alant és oldalt, oda tapadt a porczellánhoz.

– Ez nagyon különös! Ez érthetetlen! – ismételte többször.

Most Emma is megszólalt, erős, tisztán érthető hangon:

– Nem, nem! Tévedsz! Mindenesetre tévedsz!

Károly ekkor, nagyon gyöngéden, és inkább csak simogató mozdulattal, rátette kezét felesége gyomrára. Emma iszonyatosan felsikoltott. Károly megrettenve kapta vissza a kezét.

Emma most már nyögni kezdett; eleinte csak gyöngén. Rázóhideg fogta el. A válla folyton rángatózott, és arcza fehérebb lett, mint a vászon, melyet ujjai görcsösen kapargáltak, mardostak. Egyenetlen, el-elmaradozó érverését már alig lehetett érezni.

Elkékült arczából, melyet mintha megdermesztett volna valamely fém-gőznek a kipárolgása, verejtékcseppek szivárogtak ki. A fogai vaczogtak; két szép szeme megnagyobbodott, tágra nyílt, s bizonytalan tekintete el-eltévedezett; minden kérdésre azzal felelt, hogy csöndesen rázta a fejét; még mosolygott is kétszer vagy háromszor. És egyre jobban nyöszörgött. Egyszerre egy rettenetes, tompa hang szakadt fel a melléből; aztán azt mondta, hogy jobban van, és hogy nemsokára fel fog kelni. De görcsök fogták el, s kínjában felkiáltott:

– Ó, istenem, de hisz ez irtóztató!

Károly letérdepelt az ágya elé.

– Szólj! Mit ettél? Felelj, az isten szerelméért! Felelj hát, édes lelkem!

És olyan szerelemmel nézett rá, a milyet Emma még nem látott soha.

– Nos hát, ott... ott!... – szólt elhaló hangon.

Károly az iróasztalhoz rohant, feltörte a levél pecsétjét és fenhangon olvasta: Ne vádoljanak senkit... Azt hitte, nem jól lát; kezét a szeme elé tartotta, és még egyszer elolvasta.

– Jóságos isten!... Segítség! Segítség!

És nem volt egyébre képes, csak a jajongásra; kábultan ismételgette: „Megmérgezte magát!... megmérgezte magát!” Félicité elrohant Homaisért, a ki, mialatt átszaladt, a piaczon kiabálva visszhangozta ezeket a rettentő szavakat. Lefrançoisné, az Arany oroszlán-ban meghallotta Homais kiabálását; néhányan fölkeltek az asztaltól, s átfutottak a szomszédjaikhoz, elmondani, mi történt; s az egész falu ébren maradt ezen az éjszakán.

Károly magánkivül, roskadozva támolygott a szobában, és érthetetlen szavakat hebegett. Neki ment a bútoroknak, a haját tépte; s a gyógyszerész még soha se látott ilyen rémes látványt; nem hitte volna, hogy a fájdalom ilyen őrjöngésre is képes.

Haza ment, hogy levelet irjon Canivet urnak és Larivière tanárnak. De elveszitette a fejét; s tizenötször is ujra kezdte a két levelet. Az egyik levéllel Hippolyte ment el Neufchâtelbe, a másikat Justin vitte el, a ki úgy agyon hajszolta Bovarynak a lovát, hogy ez megrokkant és kidőlt. Az inaszakadt és félig döglött állatot Justinnek ott kellett hagynia azon a hegyoldalon, a hol a Guillaume-liget terül el.

Károly reszketve lapozgatta orvosi könyveit; de nem tudott olvasni: a betük tánczoltak a szeme előtt.

– Nyugalom! – szólt a gyógyszerész. – Hiszen csak arról van szó, hogy valami hatalmas ellenmérget adjunk be, és minden jól lesz. Micsoda mérget vett be?

Károly a levélre mutatott. Homais elolvasta. Tehát arzenikumot vett be.

– Nos – folytatta a gyógyszerész – akkor hát meg kellene ejteni a vegyelemzést.

Mert tudta, hogy a mérgezések eseteiben vegyelemzést szoktak csinálni. Károly, a ki nem értette, hogy Homais mit mond, azt felelte neki:

– Igen, tegyen meg mindent, mindent! Mentse meg!...

Aztán, visszatérve Emmához, leroskadt melléje a földre. A szőnyegen térdepelve, oda támasztotta fejét az ágy széléhez, és zokogott.

– Ne sírj! – szólt Emma. – Nemsokára már nem kínozlak többé!

– Miért, miért tetted ezt?

Emma azt felelte:

– Meg kellett tennem, barátom.

– Nem voltál boldog? Istenem, nem tehetek róla! Hisz én megtettem mindent, a mi tőlem telt!

– Igen... ez igaz... te, te jó vagy!

Bemélyesztette kezét Károlynak a hajába, és lassan símogatta. Az édes érzés, melyet ez a szeretetet kifejező, gyöngéd mozdulat okozott, teljessé tette Károly kétségbeesését; úgy érezte, hogy megszakad a szíve, arra az iszonyú gondolatra, hogy el kell veszítenie Emmát, és éppen akkor, a mikor több szeretetet tanúsít iránta, mint valaha! És nem tudott kitalálni semmit! Nem tudott, nem mert megkisérelni semmit, mert hiszen, ha nem a legjobbat próbálja meg, ez végzetes lehet!... És annak sürgős szüksége, hogy azonnal elhatározza magát és azonnal cselekedjék, tökéletessé tette fejvesztettségét.

Tehát vége – gondolta Emma – a sok hazugságnak és árulásnak, a sok alacsonyságnak, csunyaságnak, és vége a számtalanul sok és sokféle vágynak, kívánságnak, melyek folytonosan gyötörték! Most már nem gyűlölt senkit; zavaros homály szállott le gondolkozására, és a föld zsivajából, a temérdek mindenféle hangból, nem hallott egyebet, csak ennek a mellette kínlódó szegény szívnek szakadozott siránkozását, mely olyan szeliden panaszkodott s már olyan messziről hangzónak tűnt fel előtte, mintha utolsó rezgése volna egy szimfóniának, mely a távolban elhangzik.

– Hozzátok be a kis lányomat! – szólalt meg Emma, miközben fölemelkedett, és a könyökére támaszkodott.

– Nem vagy rosszabbúl, ugy-e? – kérdezte Károly.

– Nem, nem!

Félicité a karján hozta be a kis lányt, úgy, a hogy az ágyban feküdt, hosszú éjjeli ingecskéjében, mely alól kis lába meztelenül csüngött ki. A gyermek nagyon komoly volt, és mintha álmából még nem ébredt volna fel egészen. Csudálkozva nézte a szobát, a melyben minden csupa rendetlenség volt, és le-lehunyta a szemét, mert a különböző bútordarabokon égő lámpák és gyertyák elvakították. Ez a nagy kivilágítás, úgy látszik, ujév és böjtközép reggelét juttatta eszébe. Ilyenkor ugyanis korán reggel, a mikor még gyertyát kellett gyujtani, felköltötték és anyja ágyába vitték, hogy a szokásos ünnepiességgel adják oda neki azokat az apró ajándékokat, a melyek e két ünnep hagyományaihoz tartoznak. Azt hihette, hogy ilyen ünnepi reggelre virradt, mert így szólt:

– Hát hol vannak a játékok, mama?

És minthogy senki se felelt:

– De hiszen nem látom a czipőmet!

Félicité az ágy felé fordította, de a gyermek csak a kandalló környékét nézegette.

– Talán a dada vitte el? – kérdezte.

És Bovaryné a „dada” szóra, mely házasságtöréseire és szerencsétlenségére emlékeztette, hirtelen félre fordult, mintha egy másik méregtől undorodott volna meg, mely erősebb volt, mint az, a melyiknek az ízét a szájában érezte. Bertát ekközben Félicité az ágyra ültette.

– Ó, mama, milyen nagy a szemed! Milyen sápadt vagy! Hogy’ izzadsz!...

Anyja csak nézte.

– Félek! – szólt a kis lány, és hátra huzódott.

Emma megfogta a kezecskéjét, hogy megcsókolja; a gyermek védekezett.

– Elég volt! Vidd ki! – fakadt ki Károly, a ki a hálófülkében állott, és zokogott.

Aztán mintha egy kis enyhülés állott volna be. A kétségbeejtő tünetek nem jelentkeztek ujra, s Emma valamivel nyugodtabbnak látszott. Néha egy pár szót ejtett ki; olykor, néhány pillanatig, egy kissé könnyebben lélekzett. Károly, a hányszor egy-egy ilyes biztató jelenséget vett észre, ujra meg ujra reménykedni kezdett. Végre, mikor Canivet megérkezett, sírva borúlt a doktor nyakába.

– Eljött! Az isten áldja meg! Köszönöm! Ön oly jó! Már jobban van! Nézze! Ugy-e, már jobban van?!

A kolléga ur éppenséggel nem volt ezen a véleményen. És – mint ő maga mondta – nem sokat hímezett-hámozott, hanem hánytatót rendelt, hogy tökéletesen kitisztítsa a gyomrot.

Beadták a szert, és Emma nemsokára vért hányt. Ajkai erősen összehuzódtak, görcs rángatta a tagjait, testét barna foltok lepték el, és ütőere megfeszült czérnaszálhoz volt hasonló, vagy hárfa húrjához, mely mindjárt elszakad.

Aztán jajgatni kezdett, borzasztóan. Átkozta a mérget, szidta, hogy mért nem öli meg már, rimánkodott a halálért, és megmerevedett karjával mindent eltolt magától, a mit Károly, a ki maga is haldoklott, meg akart itatni vele. A szegény ember ott állott az ágy mellett, zsebkendőjével eltakarva a száját, hörögve, sírva; és a zokogás úgy fojtogatta, hogy egész testében reszketett. Félicité ide-oda szaladgált a szobában; Homais, mozdulatlanul, nagyokat sóhajtott; és Canivet úr, bár magatartásának biztonságát és rendíthetetlen felsőbbség-érzetét nem veszítette el, kezdett egy kissé megzavarodni.

– Az ördögbe is!... pedig hát... a gyomor ki van tisztítva, és, mihelyt megszűnik az ok...

– Meg kell szűnnie az okozatnak is! – szólt Homais. – Ez világos!

– Mentse meg! Mentse meg! – esdeklett Bovary.

Azért, nem hallgatva a gyógyszerészre, a ki azt a föltevést koczkáztatta meg, hogy: „Ez a paroxizmus talán olyan válság, melyet nyomon követ a szerencsés fordulat” – Canivet éppen teriákot akart beadni, azt a szert, melyet minden méreg ellen használni szoktak, a mikor egyszerre csak ostorpattogás hallatszott. Az összes ablaktáblák megremegtek, és a vásárcsarnok felől szélsebesen törtetett előre egy négyüléses, zárt posta-hintó, melyet három, fülig sáros ló úgy ragadt magával, a hogy a szügyük csak bírta. Larivière tanár érkezett meg.

Egy isten megjelenése nem okozhatott volna nagyobb felindulást. Bovary két kezét az ég felé emelgette, Canivet nem folytatta, a mit az előbb mondani akart, és Homais lekapta a házisipkáját, mielőtt a tanár belépett.

Larivière tanár az orvosi tudománynak még ahhoz a nagy iskolájához tartozott, a melyet Bichat alapított, ahhoz a már kihalt nemzedékhez, melynek jelesei filozófusok és igazi gyógyítók voltak, a kik lángolóan szerették hivatásukat, s a kik e hivatás gyakorlatában épp annyi éleselméjüséget tanusítottak, mint a mennyi rajongást. Minden lélek reszketett a kórházban, mikor Larivière tanár megharagudott, és tanítványai annyira bálványozták, hogy, mikor a maguk szakálára kezdtek dolgozni, a legjelentéktelenebb külsőségeit is utánozták. A Rouenhoz közeleső városokban, s általában az egész környéken, számtalan példányban lehetett viszontlátni, a régi tanítványokon, Larivière tanár merinógyapjuból készült, hosszú, vattázott felöltőjét, és bő frakkját, melynek kigombolt ujj-hajtókája egy kissé elfedte húsos kezét, azt a szép kezet, a melyen soha se volt keztyü, talán azért, hogy mindig készen legyen minél hamarább bele hatolni a nyomoruságba. Érdemjelekre, czimekre, akadémiai tagságokra nem vágyódott, s minden efféle hívságot lenézett; vendéglátó, bőkezü és jószivü volt; a szegényeket nem csupán segítette, hanem a mellett atyai módra bánt velök; és erényes életet élt, bár nem hitt az erényben. Szentnek tartották volna, ha nem oly nagyeszű; de minthogy elméjének élességével számolni kellett, féltek tőle, mint egy démontól. Tekintete épp olyan metsző volt, mint bonczoló kése; lehatolt a lélek mélyére, és ízekre szedett minden hazugságot, akármivel takargatta is ezt az álszemérem és a szinlelés. Így haladt végig az életen, jólelküen, türelmesen, és azzal a kicsinyelhetetlen méltósággal, melyet csak a nagy tehetség, a függetlenséget biztosító vagyon, a negyvenéves munkásság és a kifogástalan élet ritka öntudata adhat meg.

Mikor, a küszöbre érve, megpillantotta Emmát, a kinek az arcza már olyan volt, mint a halottaké, s a ki mozdulatlanul feküdt a hátán, a száját nyitva tartva: Larivière önkéntelenül összeránczolta a szemöldökét. Aztán, mialatt úgy tett, mint ha Canivet jelentését hallgatná, mutatóujját Emma orra alá tartotta, és csak azt mondta:

– Jól van, jól van.

De, abban a hitben, hogy csak Canivet látja, lassan vállat vont. Bovary észrevette ezt az alig észrevehető mozdulatot: egymásra néztek. És ez az ember, a ki már annyi fájdalmat látott, s ugyancsak hozzá szokott a mindenféle fajta nyomorúság látásához, nem tudta visszatartani a meghatottság egy könnyét, mely egyszerre csak oda hullott csipkés ingfodrára.

Kihívta Canivet-t a másik szobába. Károly utána ment.

– Nagyon rosszúl van, ugy-e? Hátha mustártapaszszal tennénk kisérletet? Vagy mit tudom én mivel! Találjon ki valamit, hisz ön már annyi embert mentett meg!

Károly körülkarolta mesterét mind a két karjával, és olyan rémülten, olyan könyörgéssel teli tekintettel nézett rá!... aztán, félig ájultan, ráborult a vállára.

– Szegény fiam, szedd össze a bátorságodat! Itt már nincs mit csinálnunk!

És Larivière elfordult.

– Elmegy?

– Majd visszajövök.

Kiment, és úgy tett, mintha csak a postakocsist keresné, hogy valami rendeletet adjon neki, és azután még visszajönne. Canivet követte. A neufchâteli orvos se óhajtotta, hogy Emma az ő két keze közt haljon meg.

A gyógyszerész a piaczon utólérte őket. Hiába, olyan volt a természete, hogy nem tudott elválni a híres emberektől. Azért kérve kérte Larivière professzor urat, részesítse őt egy igen nagy kitüntetésben, és tisztelje meg nagybecsü látogatásával az ő szerény hajlékát, nem utasítván vissza egy kis reggelit, már a milyen tőle kitelik.

Nosza, hamar elküldtek valakit az Arany oroszlánba galambért, Tuvachehoz tejszinhabért, Lestiboudoishoz tojásért, és annyi bordaszeletet hozattak a mészárszékből, a mennyi ott egyátalán kapható volt. A gyógyszerész ki-kiszaladt a konyhába, segíteni; és Homaisné asszony, pongyolájának a zsinórját huzgálva, így mentegetőzött:

– Az urak meg fognak bocsátani, de ebben a szerencsétlen kis fészekben, ha az ember nem tudja már előtte való nap...

– A talpas poharakat!!! – suttogta Homais.

– Városban az ember mindig tud segíteni magán, mert ha más nincs, elküld a henteshez, sonkáért, felvágottért...

– Hallgass!... Igen tisztelt uraim, tálalva van!

Mikor a vendégek lenyelték az első pár falatot, Homais jónak látta elmondani a szomorú eset egyes részleteit:

– Először nagy szárazságot éreztünk a garatban, aztán tűrhetetlen fájdalmak léptek fel a gyomortájékban, majd superpurgatio, és aztán álomkórság.

– De hát hogyan mérgezte meg magát?

– Nem tudom, tanár ur, sőt azt se tudom, hogy honnan szerezhette az arzenikumot.

Justint, a ki éppen egy tányér-oszlopot hozott be az ebédlőbe, reszketés fogta el.

– Mi bajod? – kérdezte a gyógyszerész.

A fiú erre a kérdésre úgy megijedt, hogy elejtette terhét, és a sok tányér nagy robajjal zuhant le a földre.

– Ostoba szamár! – dühöngött Homais. – Hogy’ lehetsz ilyen ügyetlen! Te mulya, te állat!

De aztán eszébe jutott, hogy uralkodnia kellene magán, s Larivièrehez fordulva, így folytatta:

– Nem késlekedtem, tanár ur, hanem azonnal hozzá láttam, hogy megejtsem a vegyelemzést, és primo, nagy vigyázattal bevezettem egy tubusba...

– Többet ért volna – szólt a tanár – ha ledugta volna az ujjait a szegény asszony torkába.

A kolléga ur hallgatott. Mielőtt asztalhoz ültek, négyszemközt egy kis leczkét kapott a tanártól, a ki nagyon kereken mondta el azt a véleményét, hogy Canivet ur meglehetősen rosszkor rendelte azt a hánytatót. És a derék Canivet, a ki oly felsőbbségtől sugárzó, és önérzetes, oly nagyhangú és bőszavú volt, mikor Hippolyte lábát megvizsgálta: ez egyszer leszállt a paripájáról, és úgy szerénykedett, hogy alig lehetett ráismerni. Most már nem volt beszédes; egy árva szót se szólt, folytonosan mosolygott, s ha a tanár valamit mondott, sűrű fejbólintgatással fejezte ki, hogy csatlakozik a nézetéhez.

Homais-n meglátszott, milyen boldoggá teszi, hogy előkelő férfiakat láthat vendégül, s az, hogy Bovaryt olyan szomorú helyzetben tudta, nem csökkentette örömét, sőt mintha némiképpen fokozta volna, mert kettejök helyzetének roppant különbsége jólesett önzésének. A tanár társasága valósággal lázba ejtette. Kitálalta egész műveltségét, elmondta mindazt, a mit a mérgekről tudott, összevissza beszélt a kőrisbogár, az upász-fa, a manzanilla-fa és a vipera-méreg hatásáról; túltett magamagán.

– Sőt azt is olvastam, professzor ur, hogy voltak esetek, a midőn egyes embereket megmérgezett és villámként ölt meg a nagyon gyorsan és tulságosan füstölt hurka! Legalább ezt írja, egy gyönyörü értekezésben, a gyógyszertan tudományának egyik büszkesége, mestereink egyike, a nagyhirű Cadet de Gassicourt!

Homaisné asszony ujra megjelent, s egy kávéfőző készüléket hozott magával, ama kissé lenge, forralókészülékek egyikét, a melyeken a kávét tartó, mozgatható üvegedény erre-arra ing egy hajlott sárgaréz cső alatt, s a melyekhez, a forralásra, borszesz-lángot kell használni. Homais ugyanis nem tudta megtagadni magától azt az örömet, hogy az asztalnál készíthesse el a kávét, melyet maga pörkölt, maga darált meg, maga kevert.

– Parancsol saccharumot, professzor ur? – szólt, czukorral kinálva a tanárt.

Aztán lehivatta összes gyermekeit, bemutatta őket a tanárnak, s megkérdezte, mit szól a testalkatukhoz.

Végre Larivière ur menni készült, de Homaisné félre szólította, s arra kérte, világosítsa fel őt, nem találja-e Homais egészségi állapotát nyugtalanítónak? Férje tudniillik ebéd után mindig elalszik, s ő tudja, hogy ettől a vér megsűrűsödik és az agyban vértódulások támadhatnak.

– Félek – magyarázta el aggodalmait Homaisné – hogy férjem fejében vérbőség van.

– Legyen nyugodt – szólt a tanár – nincs az ő fejében semmi.

Ez a gonosz megjegyzés Homaisnét teljesen megnyugtatta, s Larivière, a ki egy kissé elmosolyodott, kinyitotta az ajtót. De a gyógyszertár tele volt emberrel, a kik mind a híres tudóst várták. És a tanár csak nagynehezen tudott megszabadulni: mindenekelőtt Tuvache urtól, a ki attól tartott, hogy feleségének tüdőgyuladása van, mert egy idő óta mindig a hamuba köp, aztán Binettől, a ki farkasétvágyról panaszkodott, Caronnétól, a ki valami csipkedést és szúrásokat érzett a testében, Lheureuxtől, a kinek szédülései voltak, Lestiboudoistól, a kit a csúz bántott, és Lefrançoisnétól, a ki azt panaszolta, hogy mindig savanyú a gyomra. Végre beülhetett a kocsiba; a három ló megindult, és mindenki úgy találta, hogy a tanár ur egy cseppet sem mutatkozott szivesnek.

De a közfigyelem csakhamar másfelé fordult, mert a vásárcsarnok felől megjelent Bournisien, a haldoklók szentségével.

Homais, elveihez képest, megjegyezte, hogy a csuhások olyanok, mint a hollók, a halálszagra azonnal megjelennek; mindig igen kellemetlenül érintette, ha papot látott, mert a reverenda a szemfödélre emlékeztette; s utálta az egyiket, mert irtózott a másiktól.

Mindazáltal nem riadt vissza attól, a mit a hivatásához tartozó kötelességek egyikének mondott, s visszatért Bovaryhoz, Canivet társaságában, a kinek Larivière, elutazása előtt, lelkére kötötte, hogy Bovaryt ne hagyja magára a legnehezebb órában. Sőt Homais, ha a felesége nem ellenkezik olyan határozottan, magával vitte volna a két fiát is, hogy ezek idejekorán hozzá szokjanak azokhoz a komoly dolgokhoz, melyek az idegeket próbára teszik, s hogy az a komoran ünnepies kép, a melyet látni fognak, leczkéül, például szolgáljon nekik, a mely később is megmarad a fejökben.

A szoba, mikor beléptek, csakugyan tele volt komor, gyászos ünnepiességgel. A fehér asztalkendővel leborított kis dolgozó-asztalon egy ezüst tálczát, s ezen öt vagy hat darab gyapot-gömböcskét lehetett látni; odább nagy feszület állott, két gyertyatartó között, a melyekben hosszú gyertyák égtek. Emma állát mellére csüngesztve és szemhéjait rettenetesen kinyitva feküdt ágyán: s szegény keze nehézkesen tapogatózott a vászon takarón, a haldoklóknak azzal a lassú, iszonyú mozdulatával, a melylyel mintha már a szemfödelet keresnék, hogy eltakarják magukat örökre. Károly, vele szemben, az ágy lábánál állott, fehéren, mint egy szobor; a szeme vörös volt, mint két tüzes üszök; már nem sirt.

A pap, féllábbal térdepelve, halkan mormolta a haldoklók imádságát.

Emma lassan arra forditotta a fejét, és mikor megpillantotta a violaszinü stólát, mintha örömsugár villant volna át az arczán; valami nagy megkönnyebbülést érezhetett, melyben ismét föllelte a vallásos rajongása idején érzett s már rég elveszített égi gyönyörüséget; és talán ebben a megkönnyebbülésben már megkezdődtek az örök boldogság látomásai.

A pap fölemelkedett és kezébe vette a feszületet; ekkor Emma előrenyujtotta a nyakát, mintha szomjuhoznék, és, rátapasztva ajkait az Isten-Ember testére, a benne elhaló életnek minden erejével a legnagyobb, a legforróbb szerelmi csókot lehelte rá, a melyet valaha adott. Azután a pap elmondta a Misereatur és az Indulgentiam szavait, majd bemártotta jobbkezének hüvelykujját a szentelt olajba és megkezdte az utolsó kenetet: megérintette, először a szemén, mely annyira kívánt minden földi pompát; aztán az orrán, mely úgy áhitozta a langyos szellő és a szerelmes csók lehét; aztán a száján, mely oly sokszor nyilt hazugságra, mely a kevélység sóhajait hallatta, s a kéj hangjait nyögdicsélte a paráznaságban; aztán a kezén, mely az édes érintkezésben annyi gyönyörüséget talált, és végül a talpán, a mely oly gyors volt egykor, a mikor Emma rohant, hogy kielégíthesse a vágyát, s a mely most már nem fog járni többé.

A pap megszárította ujjait, bedobta a tűzbe az olajba mártott gyapot-darabkákat, és leült a haldokló mellé. Aztán elmondta neki a lelki vigasztalás igéit: hogy szenvedései most már hozzá fognak járulni Jézus Krisztus szenvedéseihez, és hogy bizza rá magát az isteni irgalmasságra.

Befejezvén a szavait, megkisérlette, hogy a kezébe ad egy szentelt gyertyát, jelképéül az örök fényességnek, mely nemsokára körülsugározza. Emma már annyira elgyöngült, hogy nem tudta összefogni az ujjait, és a gyertya, ha Bournisien nincs ott, leesett volna a földre.

Hanem már nem volt olyan sápadt, mint előbb, és arczának kifejezése földerült, mintha a szentség meggyógyította volna.

A pap észrevette ezt és megfigyelését közölte Bovaryval; biztatásul még azt is elmondta neki, hogy az Úr néha meghosszabbítja a haldoklók életét, mikor ezt lelki üdvösségökre nézve kívánatosnak itéli; és Károlynak eszébe jutott az a nap, a mikor Emma hasonlóképpen közel volt a halálhoz és fölvette a haldoklók szentségét.

– Talán még nem kell kétségbeesni – gondolta.

És csakugyan, mintha nem hiába reménykedett volna: Emma körülnézegetett, lassan, mint a ki hosszú és mély álomból ébred fel; aztán, tisztán érthető hangon, a tükrét kívánta, és egy darabig úgy maradt, a tükre fölé hajolva, a mig egyszerre csak nagy könnycseppek hullottak alá a szeméből. Ekkor, egy nagyot sóhajtva, hátradőlt és visszahanyatlott a párnájára.

Mindjárt ezután nagyon sebesen kezdett lihegni. A nyelve egészen kinyúlt a szájából; két nagy szeme egyre forgott, s egyszerre elhomályosúlt, mint két kialvó lámpagolyó, úgy hogy már halottnak lehetett volna hinni, ha a melle, melyben tombolt a lélekzet, nem jár fel s alá olyan rettenetes sebességgel; de ez úgy rázkodott, mintha a lélek szökellő ugrásokkal akart volna kiszabadulni belőle. Félicité letérdepelt a feszület előtt, és maga a gyógyszerész is meghajlította egy kissé a térdét, mig Canivet ur tekintete kinn tévedezett, a piaczon. Bournisien ujra imádkozni kezdett, arczával az ágy széle felé fordulva; térdeplő alakja mögött a fekete reverenda hosszan eltakarta a szőnyeget. Károly az ágy másik oldalán térdelt, kitárva két karját Emma felé. Aztán megfogta és szorongatni kezdte Emma kezét, meg-megreszketve felesége szivének minden dobbanására, mintha a haldokló érütésében egy düledező és már-már összeomló rom ingadozását érezte volna. Minél rémesebben hörgött Emma, a pap annál gyorsabban és hangosabban mondta az ima szavait; a könyörgés hangjai összevegyültek Bovary el-elfojtott, majd ujra meg ujra kitörő zokogásával; néha nem hallatszott egyéb, csak a latin szavak tompa mormolása, mely úgy hangzott, mint a lélekharang kongása.

Egyszerre, az utczáról, a gyalogjáró felől, valami zaj hallatszott: egy durva faczipő kopogása meg egy bot zörgése. Aztán egy hang szólalt meg, egy rekedt, érdes hang, a mely énekelt:

 

Olykor a nyári nap hevétől

Pezsegni kezd a lányka vére...

 

Emma fölemelkedett, mint egy holttest, melyet villamos áram rángat meg. Szétbomlott haja összekúszálódott; szeme nagyra nyílt, maga elé meredt, és tátott szájjal hallgatta az éneket:

 

Az aratók közt forgolódott,

S mig fürgén szedte a kalászt,

Nanett egy kissé meghajolt...

 

– A vak ember! – kiáltott fel Emma.

És kaczagásba tört ki, rettenetes, őrjöngő, kétségbeesett kaczagásba. Azt képzelte, hogy maga előtt látja az iszonyatos arczú nyomorultat, a kinek alakja szörnyű rémlátomásként meredt fel előtte az örök sötétségben.

 

De fujt a szél e szép napon,

S a kurta szoknya fölrepült!

 

Görcsroham fogta el, mely visszavetette a párnájára. Mindnyájan közelebb mentek. Már nem élt.

IX.

Mikor valaki meghal: azok, a kik a legközelebb állottak a halotthoz, az első pillanatban valami kábultságot, valami ámulattal és hitetlenséggel elegyes megdöbbenést éreznek, – olyan nehéz megérteni, hogy az, a kit szerettünk, semmivé vált, és olyan nehéz beletörődni, hogy ezt mégis csak el kell hinni. Károly se hitte, mindjárt az első pillanatban, hogy Emma meghalt, de aztán, látván a mozdulatlanságát, rávetette magát, és jajgatni, kiáltozni kezdett:

– Isten veled! Isten veled!

Homais és Canivet oda mentek hozzá és gyöngéd erőszakkal kivitték a szobából.

– Uralkodnia kell magán!

– Igen – szólt, hogy megszabaduljon tőlük – igyekszem összeszedni magamat... igérem, hogy nem csinálok semmi őrültséget. De hagyjanak! látni akarom! hiszen a feleségem!

És sírt.

– Csak sírjon! – szólt a gyógyszerész. – A természetnek szabad folyást kell engedni! Sírja ki magát, ez meg fogja könnyíteni!

Károly, a ki gyöngébb lett egy gyermeknél, engedett a rábeszélésnek, s lement az ebédlőbe. Homais végre haza mehetett.

A piaczon a Vakkal találkozott, a ki megszólította. A Vak a gyuladás-ellenes kenőcs reményében vánszorgott el Yonvilleig, s minden járókelőtől megkérdezte, hogy hol van a gyógyszertár.

– Éppen csak ez hiányzott! – mérgelődött Homais. – Mintha nem volna egyéb bajom! Eh, most nem érek rá, gyere el máskor!

És berohant a gyógyszertárba.

Sokat kellett hamarjában elvégeznie, mert ezek a tennivalók várták: először is, megírni két levelet, aztán csillapitó szert készíteni Bovarynak, majd kieszelni valami hazugságot, mely az öngyilkosságot véletlen szerencsétlenségnek tüntesse fel, és végül ezt a hazugságot megírni egy czikkelyben a Lámpásnak. Mindehhez ráadásul sokan várakoztak rá, a kik tőle akarták megtudni, hogy mi történt, és miért, hogyan történt? Mikor aztán Yonville lakói sorra megtudták, hogy Bovaryné vaniliás tejszinhabot készített, és tévedésből czukor helyett arzenikumot tett bele – Homais ujra átment Bovaryhoz.

Egyedül találta, mert Canivet ur, pár perczczel előbb, haza utazott. Egy karosszékben ült, az ablak mellett, és kifejezéstelen tekintettel bámult az ebédlő kövezetére, a hogy az eszelősök szoktak nézni.

– Önnek kellene meghatároznia – szólt a gyógyszerész – hogy mikor, mely órában történjék a szertartás?

– Miért? Miféle szertartás?

Aztán, mikor megértette, a rémület hangján azt hebegte:

– Ó, nem!... Ugy-e, hogy nem?!... Nem! Itt akarom tartani!

Homais, illendőségből, hallgatott s fölvett az edényszekrényről egy vizes üveget és öntözgetni kezdte a gerániumokat.

– Ó, köszönöm – szólt Károly – ön nagyon jó hozzám!...

De nem fejezhette be, a mit mondani akart; a könnyek elfojtották a szavait. Az, hogy a gyógyszerész a virágokkal foglalatoskodott, számtalan emléket ébresztett fel benne.

Homais, hogy szórakoztassa, beszélgetést akart kezdeni, a virágokról, a kertészkedésről: bizony, a növénynek szüksége van a nedvességre! Károly bólintott egyet, hogy úgy van.

– Különben nemsokára megint szép napok lesznek.

– Ó!... – sóhajtott Bovary.

A gyógyszerész már nem tudta, mit mondjon. Egy kissé félre tolta az egyik ablaktábla függönyét, és kinézett az utczára.

– Nini, Tuvache ur ment el erre!

Károly gépiesen ismételte:

– Tuvache ur ment el erre?

Homais a temetés kérdését nem merte még egyszer szóvá tenni; a papnak kellett erre a feladatra vállalkoznia. Bournisien ur végre rábírta Károlyt, hogy ne ellenkezzék.

Károly ekkor bezárkozott a rendelő szobájába, tollat fogott a kezébe, és, miután egy darabig zokogott, ezt írta fel egy papirosra:

 

„Azt akarom, hogy a nászruhájában temessék el, fehér czipőben, koszorúval a fején. A haját fésüljék ki, és maradjon úgy, a vállán. Három koporsó legyen, tölgyfából, mahagóni fából és ólomból. Ne szóljanak hozzám, erős leszek. Borítsanak rá legfelül zöld bársony takarót. Igy akarom. Tegyék meg.”

 

Bournisien és Homais egy kissé megütődtek Bovary regényes kívánságain, és a gyógyszerész mindjárt meg is mondta neki:

– Azt hiszem, ez a bársony nagyon fölösleges. Aztán meg olyan sokba kerül...

– Mi köze hozzá, hogy mennyibe kerül?! – kiáltott fel Károly. – Hagyjon békében! Ön nem szerette őt! Menjen el, kérem; hagyjon magamra!

A pap karon fogta, és levitte, egy kissé járkálni, a kertbe. Közben a földi dolgok hiábavalóságáról kezdett beszélni. Azután Isten mindenhatóságáról és végtelen jóságáról. Hogy zúgolódás nélkűl kell alávetnünk magunkat rendeléseinek; és hogy mindazt, a mit rendel, hálával kell fogadnunk.

Károly istenkáromlásban tört ki:

– Én gyűlölöm az ön Istenét!

– Önből még most is a lázadás szelleme beszél! – sóhajtott fel a pap.

Bovary nem hallgatott rá tovább; ott hagyta, és elment messzebbre. Aztán egy darabig nagy léptekkel járt fel s alá, a fal mellett, a gyümölcsös közelében. Kínjában a fogait csikorgatta; majd felnézegetett az égre, és pillantása átkot szórt. De hiába: átkaira egy falevél se mozdult.

Permetezni kezdett. Károly ezzel nem sokat törődött. Tovább is úgy járkált, a hogyan eddig: meglehetősen fedetlenül, mert a nyakán minden ruhát felgombolt. De egy kis idő multán már didergett; bement a konyhába s leült a tűzhely mellé.

Hat órakor, a Piacz felől kocsizörgés hallatszott: a Fecske érkezett meg. Károly, homlokát az ablak üvegére támasztva, elnézte, hogyan szállnak ki a kocsiból az utasok, egyik a másik után. Félicité lehozott az emeletről egy matráczot, és leterítette a szalón padlójára. Károly rá dőlt a hevenyészett ágyra, és elaludt.

 

Homais ur, a bölcselet terén vallott elveinek ellenére, minden tiszteletet megadott a holtaknak. Azért – minthogy nem vette zokon a szegény Károly nyerseségét – este ujra megjelent Bovary házában, hogy a halott mellett virraszszon. Három könyvet hozott magával, meg egy füzetet, a melybe jegyzeteket akart írni.

Bournisien ur már ott volt. A hálófülkéből kihúzott ágy fejénél két nagy gyertya égett.

A gyógyszerész, a kire a mély csend kissé nyomasztóan hatott, nemsokára megszólalt; azzal kezdte, hogy mennyire sajnálja ezt a „szerencsétlen fiatal asszony”-t. A pap azt felelte, hogy most már nem lehet egyebet tenni érte, csak: imádkozni a lelki üdvéért.

– De, kérem – szólt Homais, örülve, hogy bele köthet a pap szavaiba – ennek nincs értelme, mert: vagy – vagy. Vagy a kegyelem állapotában halt meg (hogy az Egyház kifejezésével éljek), és akkor nincs rá szüksége, hogy imádkozzunk érte; vagy pedig bűnbánat nélkül halt meg (azt hiszem, ez az egyházi kifejezés), és akkor...

Bournisien közbevágott, és, kissé ingerülten, azt felelte, hogy: azért mégis imádkozni kell.

– De – vitatkozott a gyógyszerész – minthogy Isten úgyis jól ismeri minden szükségünket: mire jó, mirevaló az imádság?

– Hogy mirevaló az imádság?! – kiáltott fel a plébános. – Hogyan? Hát ön nem keresztény?

– Bocsánatot kérek! – szólt Homais. – Én tisztelem, csodálom, bámulom a kereszténységet! A kereszténység először is felszabadította a rabszolgákat, aztán olyan erkölcstant adott a világnak...

– Eh, nem erről van szó! Minden szöveg megegyezik abban...

– Ó, ó! a mi ezeket a szövegeket illeti, forgassa csak a történelem lapjait! A történelemből tudjuk, hogy ezeket a szövegeket a jezsuiták meghamisították!

Károly lépett be a szobába. Egyenesen a halott felé ment, és lassan szétvonta az ágy függönyeit.

Emma feje a jobb válla felé volt dülve. Nyitott szájának a szöglete fekete lyuknak tünt fel arcza alsó részén; a két hüvelykujja úgy maradt, a hogy’ a végső vonaglás pillanatában volt: behajlitva a tenyerébe; a szempilláit valami finom fehér por lepte el; és szeme már kezdett eltűnni abban az enyvszerü elhomályosulásban, mely valami igen vékony buroknak látszott – mintha a pókok hálót szőttek volna körülötte. A lepel, mely testét boritotta, a mellétől a térdéig besüppedt, és a lábujjai hegyénél ismét kimagasodott. És Károlynak úgy rémlett, mintha valami végtelen tömegü, láthatatlan anyag, mintha valami rettenetes súly nehezednék le Rá.

A templom órája két órát ütött. A mély csöndben tisztán lehetett hallani, hogyan zúg, morajlik a folyó, melynek habjai sebesen ömlöttek tova a sötétben, lenn, a kert alatt. Bournisien ur, időnkint, harsogva fujta ki az orrát, Homais pedig a tollát nyikorgatta a papiron.

– Menjen le, kedves barátom! – szólt a gyógyszerész Károlyhoz. – Menjen le! Ez a látvány megfosztja önt minden erejétől!

Mikor aztán Károly lement, a gyógyszerész és a pap tovább vitatkoztak.

– Olvassa Voltairet! – szólt az egyik. – Olvassa Holbach bárót! Olvassa az Encziklopédiát!

– Olvassa a Portugál zsidók leveleit! – szólt a másik. – Olvassa A kereszténység bizonyságait, melyet Nicolas, nyugalmazott tanácsos írt!

Fölhevültek, bele vörösödtek, s mind a ketten egyszerre beszéltek, nem hallgatva egymásra.

– Hogy’ lehet ilyen vakmerő dolgokat állítani! – kiáltott fel Bournisien, megbotránkozva Homais szavain.

– Hogy’ lehet valaki ennyire korlátolt! – álmélkodott Homais.

És már közel voltak hozzá, hogy sértegetni kezdjék egymást, a mikor Károly, egyszerre, ujra megjelent. Valami varázslat mindig a halotthoz vonzotta. És ujra meg ujra felment a lépcsőn.

Szembe helyezkedett vele, hogy jobban lássa, és egészen elmerült Emma nézésébe. De ez a szemlélődés, mióta elmélyedt benne, már nem volt oly fájdalmas, mint előbb.

Eszébe jutott mindaz, a mit a megmerevedés, a dermedtség különös eseteiről és a magnetizmus csodáiról olvasott; és arra gondolt, hogy minden akaraterejének megfeszitésével és Rá irányitásával talán életre tudná kelteni halálos álmából. Egyszer föléje is hajolt, és suttogni kezdett hozzá: „Emma! Emma!” S a lélekzet oly erővel tört ki ajkai közül, hogy megreszkettette a falnál lévő viaszgyertyák lángját.

Virradatkor megérkezett az idősb Bovaryné. Károly, mikor megölelte anyját, ujra zokogni kezdett. Mint a gyógyszerész, az idősb Bovaryné is sokallta a temetés költségeit, s nem állhatta meg, hogy erre vonatkozó nézeteit fiával ne közölje. De Károly olyan indulatosan felelt, hogy az öreg asszony elhallgatott, sőt magára vállalta, hogy azonnal bemegy a városba, és megvásárol mindent, a mit fia akar.

Károly egész délután egyedül maradt; Bertát átvitték Homaisnéhoz; s Félicité fenn volt Emma szobájában, Lefrançoisnéval.

Este látogatók érkeztek. Ha valaki belépett, Károly fölkelt, kezet fogott az uj vendéggel, de szólni nem tudott hozzá; s a látogató helyet foglalt a többiek mellett, a kik a kandalló előtt már jókora félkörben ültek. Mindnyájan szótlanul bámultak maguk elé, a fejöket lecsüngesztve; néhányan, a térdeiket összekulcsolva, a lábukat lógázták; egyik-másik időnkint nagyokat sóhajtott. Valamennyien rettenetesen unatkoztak, de mindegyik azt várta, hogy másvalaki legyen az első, a ki elmegy.

Kilencz óra tájban visszajött Homais (két nap óta minduntalan a Piaczon lehetett látni, a mint hol haza szaladt, hol meg Bovaryhoz), s nagy mennyiségü kámfort, benjoét és mindenféle illatszert hozott magával. Azonkivül egy klórmészszel telt edényt, hogy kipusztítsa a miazmákat. Ebben a pillanatban Félicité, Lefrançoisné és az idősebb Bovaryné Emma körül forgolódtak; éppen elkészültek a felöltöztetésével. Eligazították rajta a hosszú, merev fátyolt, mely egészen letakarta, az atlasz-czipőjéig, s Félicité zokogni kezdett.

– Ó, szegény, jó asszonyom! Szegény, jó asszonyom!

– Nézze! – szólt sóhajtva a fogadósné – milyen szép még most is! Az ember azt hinné, hogy mindjárt fel fog kelni.

És föléje hajoltak, hogy a fejére tegyék a koszorúját.

Föl kellett emelni egy kissé a fejét, és ekkor valami fekete folyadék ömlött ki a szájából, bőven, mintha hányt volna.

– Ó, istenem, a ruha! vigyázzon a ruhára! – kiáltott fel Lefrançoisné. – Segítsen hát! – folytatta a gyógyszerészhez fordulva. – Vagy talán fél?

– Én, félni? – felelt a gyógyszerész, vállat vonva. – Mi jut eszébe? Másféle dolgokat láttam én a kórházban, mikor a gyógyszerészetet tanultam! A bonczoló-teremben, a holttestek között, puncsot készítettünk és vígan iddogáltunk! A megsemmisülés nem rémíti meg a filozófust; sőt én odáig megyek, hogy, mint már többször említettem, testemet valamelyik kórháznak fogom hagyományozni, mert a halálban is szolgálatára akarok lenni a Tudománynak.

A plébános, mikor megérkezett, azt kérdezte, hogy jobban van-e már Bovary ur, s a gyógyszerésznek arra a feleletére, hogy: bizony csak egyformán van az, szegény, így folytatta:

– Hja, persze, a seb még nagyon friss!

– Könnyü Bournisien urnak! – szólt Homais. – Önt nem érheti az a csapás, mely bennünket mindnyájunkat érhet, és nem is sejtheti, mi az, ha az ember az élettársát veszíti el, a kit szeret!...

És ez természetesen kitünő alkalom volt áttérni a papi nőtlenség kérdésére.

– Mondhat akármit – szólt a gyógyszerész – az nem természetes, hogy egy férfi nők nélkül legyen meg. Vétkeket követtek el...

– De, lánczhordtát! – kiáltott fel a pap – hogyan őrizze meg egy olyan ember, a kinek felesége van, példának okáért, a gyóntatószék titkát?!

Homais erre megtámadta a gyónás intézményét, s egyebek közt azt bizonygatta, hogy a gyónás szükségtelen. Bournisien vitatta, hogy szükséges, s hosszasan fejtegette, mennyire javára válik a közerkölcsnek. Apró történeteket beszélt el, a melyek mind azt tanusították, hogy a gyónásnak csodákat köszönhet az emberiség. Megrögzött tolvajok egyszerre becsületes emberekké váltak, miután egyszer meggyóntak. Durva, lelketlen katonáknak a gyóntató szavaira egyszerre mintha hályog esett volna le a szeméről. Volt Fribourg, svájczi kantonban egy kormánytanácsos...

Társa már aludt. Bournisient fojtogatni kezdte a szoba tűrhetetlenül fülledt levegője, s kinyitotta az ablakot. Az ablaknyitás zörejére a gyógyszerész felébredt.

A pap megkínálta tubákkal.

– Szippantson egyet! – szólt. – Ez felfrissíti az embert.

Valahonnan messziről folytonos kutyaugatás hallatszott.

– Hallja ön, hogy milyen rémesen vonít valahol egy kutya? – kérdezte a gyógyszerész.

– Azt mondják – felelt a pap – hogy a kutyák megérzik a halottat. Különben a méhekről is ezt beszélik. Már sokszor hallottam, hogy kirepülnek a méhkasból, ha halott van a házban.

Homais nem felelhetett csípősen ezekre a babonás hiedelmekre, mert ujra elaludt.

Bournisien ur, a ki erősebb testalkotásu volt, egy darabig még buzgón olvasta breviáriumát, hangtalanul mozgatva ajkait; de aztán ő is elálmosodott. Nem vette észre, hogy már az álom környékezi, s tovább olvasott. Lassankint elszenderedett: álla leereszkedett a mellére; a vastag, fekete kötésü könyv kiesett a kezéből; és hortyogni kezdett.

Szemben ültek egymással, a hasukat kidüllesztve. Az arczuk puffadt volt, s arczuk kifejezése savanyú. Annyi egyenetlenség után végre megegyezésre jutottak ugyanabban az emberi gyöngeségben, és épp oly mozdulatlanok voltak, mint a közelökben lévő halott, a ki mintha csak aludt volna.

Károly, a ki zajtalanúl lépett be, nem költötte fel őket. Látni akarta Emmát még egyszer, utóljára. El akart tőle búcsúzni, ha már el kell válniok örökre.

Az illatszerek még füstölögtek, és kifelé kavargó kékes páráik az ablaknyílásnál összekeveredtek a szobába behatoló köddel. Az égen itt-ott egy pár csillag látszott; az éj langyos volt.

A vastag gyertyák megolvadt viasza kövér cseppekben folyt alá s néha lefutott a fehér ágyterítőre. Károly bele bámult a ragyogó sárga lángba, s nem gondolt rá, hogy megfájul a szeme.

Az atlasz-ruhán, mely fehér volt, mint a holdvilág, fényfoltok reszkettek. Emma eltűnt alatta; és Károlynak úgy tetszett, mintha Emma lassankint eloszlanék, elszóródnék, mintha csöndesen, észrevehetetlenül, átömlenék, átsugárzódnék a köröskörül lévő dolgokba, a csöndbe, az éjszakába, a szélbe, mely tova vonúl, és a nedves párákba, melyek felszállanak a földről.

Aztán, egyszerre, látta, a mint Emma a tostesi kertben, a padon ült, a tüskebokrok mellett, – vagy Rouenban, az utczán, – majd a házuk küszöbén, – és a bertauxi tanya udvarán. Ugy tűnt fel neki, mintha még hallaná a víg legények nevetését, a kik az almafák alatt tánczoltak, az esküvője napján. Szobájuk megtelt Emma hajának illatával; és mikor körülkarolta Emma ruháját, a habos, fényes, fehér ruha ugy suhogott, mintha szikrák sisteregtek volna le róla. Ez a ruha volt az!

Sokáig állott így, sorra visszaidézve emlékezetébe a sok eltűnt boldogságot, Emma alakját, testtartását, mozdulatait, és hangjának a csengését. Egyik kétségbeejtő érzés után a másik áradt rá, folyton, kiapadhatatlanul, mint a hogy a habok áradnak dagálykor.

Egy rettenetes kiváncsiság támadt fel benne: lassan, az ujjai hegyével, minden tagjában reszketve, fölemelte Emma fátyolát. A rémület kiáltása tört ki belőle, és ez a borzasztó hang fölébresztette a másik két embert. Erőszakkal kellett elvinni onnan; levonszolták az ebédlőbe.

Később Félicité jött fel, s azt jelentette, hogy az úr hajfürtöt kér.

– Vágjon le neki! – szólt a gyógyszerész.

És, minthogy Félicité nem merte ezt megtenni, ő maga ment a halotthoz, ollóval a kezében. Annyira reszketett, hogy a halántékon több helyütt bele szúrt a bőrbe. Végre, meggondolva, hogy akárhogyan, de le kell győznie izgatottságát, találomra bele vágott a hajba s lenyesett két vagy három fürtöt, ott, a hol érte, – úgy, hogy ollója fehér foltokat hagyott a szép fekete hajban.

Azután a pap tovább olvasta imádságos könyvét, s a gyógyszerész írni kezdett. Közben el-elszundikáltak; hol az egyik, hol meg a másik – és ezt, mikor valamelyikük felébredt, mindig szemére lobbantották egymásnak. Bournisien ur néha szenteltvizet hintett szét a szobában, Homais pedig egy kis klórmészt szórt el a padlón.

Félicitének gondja volt rá, hogy, ha megéheznek és megszomjaznak, találjanak egy kevés enni– és innivalót: a fiókos szekrényre egy nagy darab kenyeret, sajtot és egy üveg pálinkát készített ki nekik. És reggeli négy óra felé a gyógyszerész, a ki már nem bírta tovább, így sóhajtott fel:

– Én rám bizony, megvallom, rám férne ez a frissítő szer!

A pap nem sokáig kérette magát; elment misét mondani, visszajött; aztán leültek, ettek, ittak és koczintottak. Egy kissé nevettek is, maguk se tudták: miért, annak az ok nélkül való vidámságnak a hatása alatt, mely a hosszas szomorkodás után szokta elfogni az embert. Mikor az utolsó pohár pálinkára került a sor, Bournisien ur a vállára ütött a gyógyszerésznek, és így szólt hozzá:

– Majd meglátja, mi még megértjük egymást!

Hazamenet, lenn, a folyosón, a munkásokkal találkoztak, a kik a koporsókat hozták. És Károlynak ki kellett állnia azt a kínszenvedést, hogy két órán át hallgassa a kalapács kopácsolását. Időközben Emmát levitték az udvarra a már leszögezett tölgyfakoporsóban, a melyet aztán bele helyeztek a másik kettőbe, de minthogy ezek tulságosan szélesek voltak, a közöket ki kellett tömni matrácz-béléssel. Végre mikor már mind a három koporsófödelet meggyalulták, leráspolyozták, leszögezték és összeforrasztották: a hármas koporsót rátették a ravatalra, melyet a kapuban állítottak fel, kinyitották a kapunak mind a két szárnyát, és a yonville-iak özönleni kezdtek.

Rouault apó megérkezett. Mikor a piaczra ért s megpillantotta a fekete posztót: az öreg ember elájult.