Feleségemnek, JACQUIE-nek,

emlékezve a prérimalacokra

és EGYÉB ÁLLATFAJTÁK-ra.

Magyarázkodás

Feleségemmel 1954-ben tett hat hónapos dél-amerikai utunkról szól ez a beszámoló. A világnak azon a táján honos fura négylábúakból és madarakból szándékoztunk példányokat gyűjteni, és elevenen hazaszállítani az angliai állatkertekbe. Tervünk szempontjából kudarcnak bizonyult az út, előre nem látott körülmények összjátéka ugyanis romba döntötte elképzeléseinket. Két részletben szándékoztunk végrehajtani az expedíciót. Először el akartunk jutni a dél-amerikai földrész legdélibb csücskébe, a Tűzföldre, és ott libát-kacsát gyűjteni a Severn Wildfowl Trust számára. Buenos Airesbe azonban a nyári vakáció kellős közepén érkeztünk; hamarosan kiderült, hogy a dél-argentínai tóvidékre, onnan pedig a Tűzföldre tartó repülőgépeken hónapokra előre lefoglalták valamennyi helyet. Nem volt sokkal több szerencsénk a hajókkal sem. Eredetileg abban reménykedtünk, sikerül idejében elérnünk utunk céljához, hogy befoghassuk a frissen kiköltött fiókákat – ám ez a terv füstbe ment, úgyhogy gyűjtőutunknak erről a részéről lemondtunk, bár a szívünk majd megszakadt bele.

Másodjára Paraguayt vettük tervbe: néhány hétig szándékoztunk gyűjtőmunkát végezni, majd kényelmes tempóban, szakaszonként visszatérni a Paraná és a Paraguay folyó mentén Buenos Airesbe. Csakhogy e a terv is kútba esett – ezúttal politikai okok következtében. Álmaink óriásgyűjteménye helyett egymaroknyi példánnyal kényszerültünk hazatérni Dél-Amerikából.

Utunk ugyan kudarcnak bizonyult – de nem azért, mintha nem kaptunk volna együttérzést és támogatást a hazaiaktól és az argentínaiaktól egyaránt. No meg aztán: minden kudarcnak megvan a napos oldala – és ezt igyekeztem könyvemben megírni.

Saludos

A hajó befúrta magát a kikötőbe, mi meg a korlátra könyökölve bámultuk Buenos Aires körénk kanyarodó panorámáját. A milliónyi villogó ablakszemmel megtűzdelt felhőkarcolók úgy magasodtak a harsogó kék égre, mint megannyi tarkabarka cseppkőoszlop. Már javában kikötött a hajó a fákkal szegélyezett dokkban, de mi még akkor is csak bámészkodtunk, tátott szájjal: fölénk magasodtak az irdatlan épületek, és reszketeg, redőzött tükörképük a fodrozódó fekete vízre vetült. A modern építészet körül kószáló gondolatainkat egy férfiú szakította félbe: annyira fantasztikusan hasonlított Adolphe Menjouhoz, hogy egy pillanatra meghökkentem: vajon az amerikai kontinensnek azon a részén vetődünk-e partra, ahová igyekeztünk? Menjou hasonmása kényesen rakosgatta a lábát a fedélzeten nyüzsgő bevándorlók hadonászó, ordítozó, fokhagymaszagú tömege között. Olyan higgadtan, nyugodtan, makulátlanul állt meg előttünk, hogy az ember el se hitte: árnyékban is harminckét fokot mutat a hőmérő.

– Gibbs vagyok, a követségről – mutatkozott be mosolyogva. – Tűvé tettem magukért az első osztályt. Senki sem közölte, hogy idelent utaznak.

– Mi magunk is csak akkor tudtuk meg, amikor hajóra szálltunk – magyaráztam. – Csakhogy akkor már késő volt.

– Meglehetősen… khm… szokatlan lehetett – vetett Mr. Gibbs ádáz pillantást egy tagbaszakadt spanyol parasztra, akinek szívből jövő sercintése alig egy arasszal vétette el Gibbs cipőjét. – És vélhetőleg nyirkos.

Menten a szívembe fogadtam Mr. Gibbset.

– Semmiség – legyintettem könnyedén. – Azt látta volna, amikor rossz időt kaptunk; akkor határozottan nedvesnek volt mondható.

Mr. Gibbs túlérzékenyen megborzongott.

– Úgy gondolom, nemigen bánják, hogy partra szállhatnak – mondta. – Minden rendben van, a vámot pillanatok alatt elintézzük.

Mr. Gibbset eddig is kedveltem, most azonban még jó adag tisztelet is támadt bennem iránta azért a könnyed eleganciáért, ahogyan beléptetett a vámosok bódéjába, s mosolyogva, nyájasan, sima modorban váltott néhány szót a vámtisztekkel. A zsebéből elővarázsolt és sűrű, vörös pecsét-kiütéssel borított lepedőnyi űrlapok tíz perc alatt átpenderítették rendhagyó cókmókunkat a bódén, s be a túloldalon egy pár taxiba. Ezek azután végigrepítettek bennünket az Amazonasszal vetekedően széles, felhőkarcolókkal, fákkal, pompázatos parkokkal szegélyezett utcákon. Alig egy órával a megérkezésünk után már be is voltunk szállásolva egy hatodik emeleti bűbájos lakásba, kilátással a kikötőre. Mr. Gibbs ezek után ellebegett a követségre, mivel ebéd előtt alkalmasint még néhány csodát kellett művelnie, mi pedig ott maradtunk, hogy magunkhoz térjünk a hajóút gyötrelmei után. Fél óra hosszat tanulmányoztuk az argentin telefon használatának bonyolult művészetét, aztán egy szívvidító órát töltöttünk mindazok értesítésével megérkezésünkről, akikhez ajánlólevelet kaptunk. Ilyenek jócskán akadtak, bátyám ugyanis hosszabb ideig élt Argentínában, és mivel világéletében hideg közönnyel viseltetett barátainak a sorsa iránt, megadta nekem a nevüket-címüket. Néhány nappal azelőtt, hogy elhajóztunk Angliából, levelezőlapot kaptam Larrytől a következő rejtelmes szöveggel: “B. A.-ben ne felejtsd el megkeresni Bebita Ferreyrát, Calle Posadas 1503, Argentínában ő a legjobb barátunk. Tündéri nő. Bátyám gyakran lát el ilyenfajta információval. Utasítása értelmében fel is hívtuk Bebita Ferreyrát. Hangja hallatán az volt a benyomásom, hogy egy vadgalambbal beszélek. Első benyomásomat hamarosan módosítottam: a fülembe olyan vadgalamb turbékol, amelyiknek humorérzéke is van.

– Mrs. Ferreyra? Itt Gerald Durrell.

– Ó, akkor maga Larry t-t-testvére! De honnan beszél? Kétszer is felhívtam a vámhivatalt, hogy megérkeztek-e már. El tudnának jönni ebédre?

– Boldogan!

– Jöjjenek egy óra körül. Viszontlátásra.

– Különleges teremtés lehet – mondtam Jacquie-nek, amikor letettem a kagylót. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a valóságnak milyen mértékű alábecsülése…

Egy órakor bebocsátottak egy csendes utcán egy hatalmas lakásba. Az asztalok roskadoztak a legkülönfélébb témájú könyvek alatt – képzőművészeti, zenei és balett albumok között regények és folyóiratok hevertek, három nyelven. Hasonló volt a zongora dekorációja is: a kották az operától Chopinig ölelték fel a zeneirodalmat, a zeneszekrény körül lemezek, Beethoventől Nat King Cole-on át Sibeliusig és Spike Jonesig. Ennyiféle nyomból maga Sherlock Holmes sem tudott volna villámdiagnózist alkotni a gazdájukról. A falon széles kalapot viselő gyönyörű nő arcképe függött. A szép arc humort, egyszersmind nyugalmat tükrözött. És ez az arc pontosan megfelelt a telefonon hallott hangnak.

– Gondolod, hogy ez ő? – kérdeztem Jacquie-t.

– Valószínűleg. De ezt a képet biztosan évekkel ezelőtt festették. Most már nyilván nem egészen ilyen. Ebben a pillanatban gyors, határozott léptek hallatszottak a hallból, és belépett Bebita. Első pillantásra megállapítottam, hogy kettejük közül az arckép a vesztes. Eleven asszonyban még soha senkit nem láttam, aki ennyire emlékeztetett volna egy görög istennőre.

– B-B-Bebita Ferreyra vagyok – szólalt meg. Nyilván észrevette meglepetésünket, mert kék szemének kifejezése arról tanúskodott, hogy igen jól mulat.

– Ugye nem haragszik, hogy felhívtuk? – kérdeztem. – Larry a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül keressem meg.

– Hiszen ez t-t-természetes. Meg is s-s-sértődtem volna, ha nem hív fel.

– Larry nagyon nagy szeretettel üdvözli.

– Hogy van az az angyali ember?! Fogalmuk sincs, micsoda angyali – áradozott Bebita.

Csak később tudtam meg, hogy Bebitának mindenkiről ez a véleménye, ha elbájoló, ha undorító az illető.

Akkor meglehetősen csodálkoztam, hogy épp ezzel a jelzővel illeti a bátyámat. Én sok mindennel jellemezhettem volna, de hogy angyali…? No nem. Bebita bűbája azonban első pillantásra rabul ejtett bennünket, attól fogva jóformán nála laktunk, óriási és csodálatosan összeállított menüket ettünk végig, lemezeket hallgattunk, összevissza fecsegtünk, és pompásan éreztük magunkat. Nemsokára már a világon mindenért hozzá fordultunk. Bebitát a legfantasztikusabb kérés sem hozta zavarba, és mindig sikerült mindent megoldania.

Buenos Airesbe érkezésünk után három nappal érte útitervünket az első csapás. Megtudtuk, hogy a legjobb esetben is csak igen-igen távoli lehetőség van arra, hogy lejussunk a Tűzföldre. A légitársaság udvarias volt, de fölöttébb lehangoló. Amennyiben hajlandók vagyunk úgy tíz napig várakozni, esetleg felszabadul két hely valamelyikjáraton, de ígérni semmit sem ígérhetnek. Várunk és remélünk, mondtuk erre komoran. Ian azzal a javaslattal állt elő, hogy ne lézengjünk tíz napig leverten és idegesen Buenos Airesben – inkább ruccanjunk ki a környékre. Ian régi barátom, Angliában ismerkedtünk meg a háború alatt. Elhamarkodott lelkesedésében egyszer kijelentette: feltétlenül ki kell jönnöm Argentínába, gyűjtőútra; ő mindenben segít. Most aztán ott voltunk a nyakán. Ian felkereste unokatestvéreit, Boote-ékat, akiknek a fővárostól száz-egynéhány mérföldre van hatalmas estanciá-juk. Boote-ék a minden – született és odaszakadt – argentínaira jellemző nagyvonalúsággal kijelentették, hogy szívesen látnak.

Így aztán egy szép reggel értünk jött Boote-ék kocsija. A mélyéről előkászálódott a gyászos képű, langaléta Ian, és bemutatott bennünket az elülső ülésen ülő szőke szépségnek. Elizabeth Boote volt az, vendéglátóink lánya. Szépségén kívül volt még egy figyelemre méltó tulajdonsága: bárhol és bármikor el tudott aludni, még hozzá annyira mélyen és békésen, hogy akár ágyút is sütögethettek volna a füle mellett. E jeles adottsága miatt azután Mormotának becéztük, és akármennyire kapálózott a név ellen, rajta ragadt.

ELSŐ FEJEZET

Fazekasmadarak és üregi baglyok

Argentína a világ ama kevés országainak egyike, ahol az ember, ha hosszú utazásra indul, fele útról láthatja a kiindulópontot is meg a végcélt. A körös-körül elterülő pampa lapos, akár a biliárdasztal, s szemmel láthatólag egészen a világ végéig húzódik. Itt-ott lila foltokban bogáncs nő, amott, mint sötét borda, egy fasor, de máskülönben semmi sem töri meg a fű végtelen, sima szőnyegét.

Elmaradt mögöttünk Buenos Aires külterülete, mint holmi különös kristályalakzat, úgy tünedeztek-villóztak a látóhatár párájában a szőke és elefántcsontszín felhőkarcolók, s előttünk nyílegyenesen hasított a füves tájba az út. Itt-ott fakózöld levelű, törékeny bokrok tömörültek az útmentén; aranysárga viráguk pirinyó, de annyira dúsan nő, hogy messzebbről nem is lehet az egyes virágokat megkülönböztetni: különös arany sugárkoszorú övezi a bozótot, mintha minden egyes bokor párás dicsfényt viselne. Elhaladtunkban a bozótból ollós tirannuszok rebbentek fel: éktelenül hosszú farktollú, fekete-fehér kis madarak. Sajátos stílusú bukórepülésük közben farktolluk úgy nyílt-csukódott, akár az olló. Olykor-olykor egy-egy csimangó-héja repült át előttünk súlyos, tompa szárnyán, csokoládébarna-karamellszín tollruhájának makulátlan, tekintélyes eleganciájában.

Egy-két órányi autózás után a főútról mélyen barázdált, poros szekérútra tértünk; mellette takaros kerítés húzódott. A kerítés minden egyes karóján szikkadt sárnak látszó fura gombócok; az Afrikában látott termeszfészkekre emlékeztettek, habár valószínűtlennek tartottam, hogy a világnak ezen a déli csücskén termesz akadjon. Törtem a fejem, mi lehet ez a sok mókás kitüremlés, amikor hipp-hopp, egyszer csak kiröppent az egyikből egy madár: alakra akár az angol vörösbegy, hetyke farkú és bögyös kisjószág, nem nagyobb a rigónál, mellén halvány őzbarna, hátán élénk rozsdavörös a toll. Fazekasmadár! Amint megláttam, ráébredtem, hogy a kerítéskarókat ékesítő sok fura sárgombóc megannyi különleges fészek, amelynek ez a madár a tervezője és az építője. Később megtudtam, hogy a fazekasmadár az egyik leggyakoribb, egyszersmind legaranyosabb argentin madár, és a fészke épp annyira jellegzetes eleme a tájnak, mint az óriás bogáncs.

Utunk a tenger felé kanyarodott. Mocsaras vidékre értünk; az utat széles vizesárkok szegélyezték, az aranyszínű pampaszfűben fel-feltűnő élénkzöld foltok sűrű parti nádszegélyű tágabb víztükröket jeleztek. Gázló- és vízimadarak léptek a fazekasmadár, az ollós tirannusz meg a csimangó helyébe. Pulyka nagyságú, hamuszürke, tüskés szárnyú madarak rebbentek fel erős, de nem valami kecses szárnycsapásokkal az út mentén, és vijjogva fuvoláztak a fejünk fölött. A csillogó, sima víztükrökön csapatostul úsztak a kacsák, megannyi jól fésült, dundi üzletember; siettek, hogy le ne késsék a vonatot. Akadt közöttük acélkék csőrű, fekete búbos, pici, takaros szürke réce; hosszú, pengeforma csőre mögül üresen bámuló, vaskos vörös kanalas réce; kikent-kifent fekete-szürke tollruhájának makulátlan eleganciájában, piros csőrű kacsa – mintha épp akkor mártotta volna vérbe a csőrét –; a jelentéktelen kis fekete fejű kacsa olyan szerényen siklott a többi között, hogy az már-már a képmutatással volt határos – ez a madár ugyanis a kakukk babérjaira tör: mások fészkébe rakja le a tojásait, úgyhogy a kiköltésnek meg a fiókák felnevelésének keserves feladata a mit sem sejtő távoli rokonságra hárul. Az iszap borította laposon imitt-amott szürke gémet látni, és jókora tülekedő tömegben a batlát – hosszú, görbe csőre és mély gyászról tanúskodó tollazata éles ellentétben van túltengő temperamentumával, ahogyan a többit csipkedi, és nagy szárnycsapkodással kecses piruetteket vág ki a sekélyesben. Itt-ott kisebb csoportban skarlátbatlát is megpillant az ember – unokatestvéreik sötét tollazata mellett a napnyugtának megannyi ragyogó foszlányát. A nyíltabb, terjedelmesebb vízdarabokon szépséges fekete nyakú hattyúk királyi gárdája úszik méltóságteljesen; habfehér tollazatuk kiemeli a fej és a kecses ívű nyak mély feketéjét. A fekete nyakúak büszke csapata közt mint megannyi udvaronc, néhány koszkoróba hattyú úszik – zömök, dísztelenül fehér és határozottan a baromfiudvarbeli rokonságra emlékeztető madár. Itt, a víz tágabb síkjain kis flamingópászmákat is látni; a magas nád hátterében csipegetnek a sekélyesekben. Távolról olyanok, mintha zöld mezőben rózsaszín és bíborvörös rózsák mozognának bokrostul. Lassan, módszeresen lépdelnek a sötét vízben, leszegett fejjel, nyakuk jókora rózsaszínű S betűbe görbül, mindegyiküket pecsétviaszpiros lába ragasztja önnön elmosódó, villózó tükörképéhez. Eltelve a madárvilág elibém tálalt dús lakomáján, ornitológiai kábulatban ültem az autóban, mást se láttam, csak a tollas testek csillanását, a sima víz gyűrűzését csobbanását, a szárnyak rebbenését.

A kocsi hirtelen lekanyarodott a csapásról, pocsolyákkal tarkított keskeny ösvényen zötykölődött, óriás eukaliptuszok erdősávján tört át, és egy hosszú, alacsony, fehér épület előtt állt meg, amely akár angol tanyaház is lehetett volna. Az elülső ülésen Mormota felébredt az indulásunk óta töretlen álmából, és ránk vetette kék szemének ábrándos pillantását.

– Isten hozott Los Ingleses-ben – szólt, és finoman ásított.

Odabent élvezetesen Viktória-korabeli légkör fogadott – sötét, súlyos bútorok, a falon kitömött állatfejek és fakult nyomatok, macskaköves folyosók –, s mindent belengett a magas, fényes, mecsetforma olajlámpák kellemesen fanyar parafinillata. Jacquie-t meg engem egy óriási szobába szállásoltak, ami azonban eltörpült a közepén álló hatalmas ágyhoz mérten: dagadozó pehelydunnáival mintha egyenesen Andersen Borsószemhercegkisasszony-ából lépett volna ki. Mennyei nyoszolya volt, akkora, mint egy teniszpálya, és a derékalj emeletes, mint a szénakazal. Ha ráheveredtem, körülfogott, kéjes öleléssel; többcsomónyira süllyedtem pihepuha mélyére, s azon nyomban elnyomott a mély és édes álom, hogy embert tudtam volna ölni, mikor felébresztettek belőle. Akár a szempilla, úgy árnyalta a kék virágú kúszónövény a sima gyepre meg a parányi gyümölcsfák soraira néző ablakot. Ágyban fekve is láttam a virágok közt függő madárfészket: kolibrié volt, akkorka, mint egy fél dióhéj, benne két, borsónyi fehér tojás. Megérkezésünk másnapján a gigászi ágy puha melegében heverészve iszogattam reggeli teámat, és közben néztem, amint a nőstény kolibri nyugodtan ül a tojásain, párja meg úgy cikázik és lebeg a kék virágok között, mint holmi csillogó, mikroszkopikus üstökös. Ilyen körülmények között tudományos madármegfigyelést végezni fölöttébb kellemetes, sajnos azonban Jacquie idővel kétségbe vonta, hogy ily módon értékes adalékokkal gyarapíthatnám az ornitológia ismeretanyagát a trochilidae – a kolibrifélék – családjáról, következésképp ha vonakodva is, de kitéptem magam az ágy polipkarjaiból, és kénytelen-kelletlen felöltöztem. Felháborított a gondolat, hogy Ian esetleg még alszik, legott át is csörtettem a folyosón, a szobájához, eltökélten, hogy kipenderítem az ágyból. Iant pizsamában találtam, ami fölé poncsót húzott – ez a praktikus argentin ruhadarab holmi pokrócféle, aminek a közepébe lyukat vágtak, hogy az ember kidughassa rajta a fejét. Ian a padlón guggolva egy karcsú ezüstcsövet szívogatott, amelynek a vége kerek kis ezüstedénybe merült, ebben gyanús, sötét folyadék volt, annak a felszínén meg fűtörmelék úszkált.

– Hahó, Gerry! Ilyen korán? – nézett rám enyhén megütődve, aztán szívott egy hatalmasat a csövecskén, amire dallamos öblögetés volt a válasz, mintha miniatűr fürdőkádból folyna le a víz.

– Hát te mit művelsz? – tudakoltam zordonul.

– Iszom a reggeli maté-mat – felelte, újabb muzikális gurgula kíséretében. – Megkóstolod?

– Ez az a bizonyos herbatea? – érdeklődtem.

– Az. Legalább annyira népszerű itt, mint Angliában a tea. Kóstold meg; még az sem lehetetlen, hogy ízlik. És már nyújtotta is az ezüstedénykét meg a csövet.

Gyanakodva szimatoltam a sötétbarna folyadékot, felszínén az úszó ázalaggal. Erős, kellemes illata volt, mint a napon száradó szénának. Megszívtam a csövecskét. Jól szelelt. Csak úgy áradt a számba a tűzforró folyadék, hogy a bőrt is lehúzta a nyelvemről. Letörölgettem patakzó könnyeimet, és sürgősen visszaszolgáltattam Iannak az edényt.

– Kösz. Nyilván van, aki forrón szereti; de az én ízlelőszemölcseimet kinyiffantja.

Ian kétkedő arcot vágott.

– Ihatod éppenséggel langyosabban, de alighanem megsínylené a zamata.

Idővel emberségesebb hőfokú maté-val is kísérleteztem, és valóban kellemesnek találtam frissen kaszált szénára emlékeztető aromáját, üdítőnek kesernyés, fanyar ízét. De sosem vált belőlem igazi ínyenc, aki az olvasztott fém hőfokán szívogatja előszeretettel.

Végigandalogtunk a felséges reggelin, aztán kisétáltunk a ragyogó napsütésbe, és szemügyre vettük a környező tájat. Alighogy elmaradt mögöttünk az estanciá-t óriás kerítésként övező eukaliptuszsáv, a magas fűben egy facsonkot pillantottunk meg, a tetejére biggyesztve pedig egy fazekasmadár-fészket. Közelebbről megszemlélve elképesztett, hogy egy ekkorka madár ilyen nagy és bonyolult építményt tud összehozni. A gömbölyű fészek nagyjából kétszer akkora volt, mint egy futball labda; anyaga gyökerekkel és növényi rosttal alaposan megerősített sár – vasbeton, madár módra. Elölről, vagyis az ívelt bejárat felől nézve olyan volt, mint valami régimódi kemence, zsebkiadásban. Kíváncsi voltam, milyen lehet a belseje, és mivel Ian megnyugtatott, hogy a fészek már régi és lakatlan, lehámoztam a facsonkról, és éles késemmel óvatosan levágtam a kupola téglakemény tetejét. Olyasféle volt a belseje, mint a csigaházé: úgy tíz centire az íves ajtónyílástól járat haladt bal felé, a külső fal vonalát követve, majd az ajtónyílástól jobbra bekanyarodott. A járat végén a fészek természetes formája kerek kamrát alkotott, ez takarosan ki volt bélelve fűvel meg egypár szál tollal. Az építmény külső fala durva volt és egyenetlen, belül azonban a kamra is, a járat is már-már fényesre csiszolt. A fészek beható tanulmányozása közben nőttön-nőtt a bámulatom. Ennek a madárnak egyetlen szerszáma – a csőre, s micsoda építészeti remekművet alkotott! Nem csoda, hogy Argentína népe szívébe fogadta ezt a fürge kis madarat, amely peckesen lépeget a kertben, és az eget is felveri vidám, csengő füttyszavával. Hudson szívmelengető történetet mond el egy fazekasmadár párról. Egy tanyaház tetején raktak fészket, s a nőstényt egy nap, szerencsétlenségére, foglyul ejtette egy patkányfogó, úgyhogy mindkét lába eltörött. Valahogyan sikerült kivergődnie a csapdából, sőt még a fészekbe is felrepült, de ott azután elpusztult. A párja napokig röpködött körülötte, szüntelenül szólongatta, majd végül eltűnt. Két nap múlva azonban visszatért, egy másik nőstény madár társaságában. Az új pár serényen munkához látott: befalazták a boldogult feleség tetemét tartalmazó fészek nyílását, majd a kripta tetejére új fészket raktak, ahol szépen fel is nevelték fiókáikat.

Ha madárnak egyáltalán lehet egyénisége és bája, a fazekasmadárnak az átlagosnál jóval többjutott belőle: még a legkérgesebb cinikus szívét is meglágyítja. Ott tartózkodásunk idején egy öreg paraszt, akinek a természetébe egy szemernyi érzelmesség sem szorult, és hidegvérrel kész lett volna bárkit-bármit eltenni az útjából, legyen az rovar vagy ember, ünnepélyesen tudomásomra adta, hogy hornerónak sosem volna képes ártani. Egy ízben, mesélte, amikor kilovagolt a pampára, egy facsonkon fazekasmadár fészkét pillantotta meg. Még nem készült el teljesen, a sár nedves volt. A félig kész építmény oldalán pedig ott függött maga a leendő lakó: a lába beleakadt egy hosszú fűszálba, amelyet kétségtelenül kötőanyagként használt. A madár már jó ideje lóghatott ott, hasztalan igyekezett kiszabadítani magát, szárnya meg-megrebbent, de láthatólag közel volt a végkimerüléshez. A paraszt, pillanatnyi felbuzdulásában, odalovagolt a fészekhez, elővette a kését, óvatosan levágta a rabul ejtő fűszálat, a kimerült madarat pedig a fészek tetejébe helyezte: hadd térjen magához. És ekkor különös dolog történt.

– Esküszöm, senor, hogy színigaz, amit mondok szólott a paraszt. – Háromlépésnyire sem lehettem attól a madártól, mégsem ijedt meg. Akármilyen gyönge volt, csak lábra vergődött, aztán égnek emelte a csőrét, és dalolni kezdett. Két percig is dalolt, senor, de milyen gyönyörűségesen! én meg ott ültem, lóháton, s csak hallgattam. Aztán elrepült a fű fölött. Az a madár megköszönte, hogy megmentettem az életét. Márpedig ha egy madár így ki tudja mutatni a háláját, senor, az az embertől tiszteletet érdemel.

Jacquie tőlem jobbra állt, kissé távolabb, vagy százméternyire a fazekasmadár fészkétől. Egyszer csak tagolatlan, turbékoló hang tört elő a torkából, és kézzel-lábbal integetett. Odamentem, és megláttam, hogy lenyűgözve bámulja a zsombékok közt félig elrejtett kis üreg nyílását. Egy kis bagoly őrizte a nyílást, mereven, mint valami gárdista, nagy kerek szemét le nem vette rólunk. Aztán hirtelen hajlongott kettőt-hármat, igen gyorsan, majd megint vigyázzba merevedett. Olyan komikus volt a produkció, hogy mind a ketten elnevettük magunkat, mire a bagoly megsemmisítő pillantást vetett ránk, némán szárnyra kelt, és hangtalanul elsiklott a szélborzolta fű fölött.

– Muszáj egypárat fogni ezekből – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Jacquie. – Isteni jószágok.

Lelkesen bólogattam, hiszen én is nagy barátja vagyok minden rendű-rangú bagolynak, és még sohasem tudtam megállni útjaim során, hogy ezeknek a vonzó madaraknak néhány példányával ne gyarapítsam gyűjteményemet. Ian felé néztem: nagy léptekkel rótta a füvet, mint egy magányos és depressziós daru.

– Gyere ide, Ian! – kurjantottam oda. – Azt hiszem, üregi bagoly fészkére leltünk.

Már nyargalt is; azután együtt vizsgáltuk meg a nyílást, amelynek a bejáratát az imént még a bagoly őrizte. Az üregásásból maradt kis földhányás dúsan meg volt szórva különféle bogarak fényes kitinpáncéljával, meg, apró csontokat, pihét és tollat tartalmazó ürüléklabdacsokkal. Bizony látszott, hogy az üregben nemcsak sziesztázni szokott a gazdája. Ian lenézett, és elgondolkodva húzgálta az orrát.

– Gondolod, hogy van odabenn valami? – kérdeztem.

– Nem tudom biztosan. Az időpont épp jó – a fiókák ilyenkor már hamarosan szárnyra kapnak. Csak az a baj, hogy ezek a baglyok több üreget is ásnak, de csak az egyikben raknak fészket. A parasztok szerint a többit amolyan legénylakásnak használja a hím. Hát nem tudom… Alighanem jó néhány üreget kiáshatunk, mire rátalálunk az igazira; de ha elviselsz néhány csalódást, megpróbálhatjuk.

– Felőlem jöhet csalódás csőstül, csak baglyot is találjunk a végén – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő modorban.

– Na jó. Akkor ásót kell szereznünk, meg valami botfélét, hogy kitapogassuk, merre halad az alagút. Visszamentünk az estanciá-ra. Mrs. Boote boldog volt, hogy nem sokkal a megérkezésünk után máris értékes nyomra bukkantunk, és kertészszerszámok valóságos arzenálját tárta elénk, egy bérest pedig a rendelkezésünkre bocsátott. Úgy vonultunk át a kerten, mintha sírásókongresszusra tartanánk, és ezenközben Mormotába ütköztünk – egy pokrócon szunnyadt békésen. Menetelésünkre felneszelt, és álmosan tudakolta, hová igyekszünk. Mihelyt meghallotta, hogy üregi baglyot óhajtunk foglyul ejteni, kék szeme tágra nyílt, és menten felajánlotta, hogy kocsin kivisz egyenesen a bagolyfészekig.

– Autóval a pampán? – csodálkoztam. – Hisz nem terepjáró!

– Azonkívül jó atyád a napokban hozatta rendbe a rugókat – emlékeztette Ian.

Mormota elbűvölő mosolyt vetett ránk.

– Lépésben fogok vezetni – ígérte. Mivel arcunkról szemmel láthatólag nem oszlottak el a kétkedés fellegei, Mormota ravaszul hozzátette: – És gondoljátok csak el, mennyivel nagyobb területet becserkészhettek, ha autón megyünk!

Döcögtünk-imbolyogtunk hát a pampán az első bagolyodúig, az autórugók dallamos gitárpengésének kíséretével, és valamennyiünket hevesen furdalt a lelkiismeret – Mormotát kivéve.

Hosszú, vékony bambusznád segítségével derítettük fel az első üreget: vagy két és fél méter hosszú volt, C betű formára kanyarodott, legmélyebb pontja körülbelül hatvan centire lehetett a felszín alatt. Ágakkal kitűztük az üreg hozzávetőleges vonalát, majd úgy félméterenként leástunk az alagútig. Az aknák közötti szakaszokat gondosan végigkutattuk, nem rejlik-e bennük valami, azután göröngyökkel eltorlaszoltuk. Lassan elérkeztünk az utolsó aknához. Ha kezdetleges számításunk nem téved, ez már a fészket rejtő kamrába torkollik. Izgatottságunkban is mély csöndben dolgoztunk; óvatosan fejtettük a napégette, kiszáradt földet. Olykor a talajhoz préselt füllel hallgatóztunk – odabent azonban teljes volt a csönd. Már-már azt hittem, lakatlan az üreg. Azután elmozdítottuk a földréteg utolsó darabját; a göröngyök egyenesen a fészket rejtő kamrába hullottak, és a homályos odúból két hamuszürke kis arc bámult fel rám hatalmas, tátikasárga szemmel. Diadalordítás szakadt fel mindnyájunkból, a baglyok meg sűrűn pislogtak, és akár a kasztanyettet, csattogtatták a csőrüket. Imádnivalóan pelyhesek voltak, úgyhogy hirtelenében mindent feledtem, amit a baglyok szokásairól tudtam, belenyúltam a fészekgödör romjai közé, és megpróbáltam kihalászni az egyik baglyocskát. Nagy szemű, rémült tollabdából menten felfújt, harcias fúria lett belőlük. Hátuk tollazata felborzolódott, kétszer akkorának látszottak, mint amekkorák valójában, kitárt szárnyuk akár két toll borította pajzs, markolászó karmokkal, csattogó csőrrel csaptak a kezemre, én meg lezuttyantam és nyaldostam vérző ujjaimat.

– Van nálunk valami vastag kelme? – kérdeztem. Zsebkendőnél vastagabb. Meg akarom közelíteni ezeket az ártatlan kisjószágokat!

Mormota a kocsihoz száguldott, és hozott egy ősöreg, olajfoltos törülközőt. Kezemre tekertem, és megint nekiveselkedtem. Ezúttal sikerült elkapnom az egyik fiókát. A törülköző felfogta a csőr támadását, de markolászó karma elől így sem menekülhettem. Baglyocska megragadta a törülközőt, és nem volt hajlandó megválni tőle. Nagy üggyel-bajjal sikerült kiszabadítanunk a lábát, és beletenni a zsákba. Testvére, mihelyt egymaga nézett szembe az ellenséggel, hamarosan feladta a harcot – sokkal könnyebben sikerült elfogni és zsákba dugni. Felhevülten, mocskosan, de szerfelett önelégülten szálltunk vissza a kocsiba. Egész nap a pampán zegzugoltunk: vártuk, mikor rebben fel a fűből egy bagolypár. Akkor aztán addig járkáltunk a tetthelyen, míg rá nem bukkantunk az odúra, és nekiláttunk, hogy kiássuk. Ian jóslata igazolódott: szépszámú kudarc ért, és igen kevés sikernek örvendhettünk, estére mégis (minekutána érzésünk szerint több mérföldnyi alagutat ástunk) kielégítő zsákmánnyal tértünk vissza az estanciára: zsákunkban nyolc üregi bagolyfióka volt, akik nyomban nekiláttak a lakomának – elképzelhetetlen mennyiségű húst és rovart fogyasztottak, mi pedig eltűnődtünk, agyonhajszolt szüleik hiányolják-e majd őket, vagy fellélegeznek, mert mohó csemetéiket elragadtuk tőlük.

Los Ingleses-ben szerzett első példányainkat hamarosan újabbak követték. Az üregi baglyok befogásának másnapján egy paraszt kopogott be a házba: egy dobozt hozott, benne két guirafiókával. Ez a madár igen gyakori Argentínában, és Paraguayban még annál is sűrűbben fordul elő. Az angol seregélyre emlékeztet az alakja meg a nagysága, de csak ennyi a hasonlatosság, mert a guirát halvány őzbarna-krémszín toll borítja, amelyet zöldesfekete csíkoz; fején rongyos szélű, gyömbérszínű taréj, hosszú farka akár a szarkáé. Tízes-húszas kis csapatokban szállnak keresztül erdőn-bozóton; fölöttébb takarosan siklanak tömegestül bokortól bokorig, mint megannyi papírrepülő. Megcsodáltam a repülő guiracsapatokat, de egyébként nemigen foglalkoztam ezzel a madárfajtával, míg szert nem tettem a két fiókára. Alig nyitottam ki azonban a dobozt, észrevettem, hogy a guira semmiféle más madárhoz nem hasonlít. Először is, szent meggyőződésem – és ettől semmi sem tántoríthat el –, hogy a guira kikelése pillanatától szellemi fogyatékosságban szenved. Amikor leemeltem a doboz fedelét, ott kuporgott terpeszben a két madár, hosszú farkukat kiterjesztették, gyömbérszínű taréjuk felmeredt. Nyugodtan mustráltak halványsárga szemükkel, amelynek üveges, álmatag, elvonatkoztatott kifejezése arra vallott: a magamfajta silány emlős fülének hallhatatlan, távoli, mennyei muzsikát hallgatnak. Azután még jobban felmeresztették egyenetlen taréjukat, jól begyakorolt kettős módjára kitátották sárga csőrüket, és harsány, hisztérikus hangokat eregettek, szaporán, akár a géppuska kelepelése. Duettjük végeztével félárbocra eresztették taréjukat, nehézkesen kiszálltak a dobozból: az egyik a csuklómon ért földet, a másik a fejem tetején. A csuklómon ücsörgő fióka elégedett, kuncogó hangot hallatott, majd felsurrant a kabátujjam gombjaiig, s égnek meredő taréjjal, mindenjel szerint roppant dühösen intézett ellenük támadást. A fejem búbján megtelepedett madár csőrével megragadott egy jókora csimbókot, szétvetette lábát, és teljes erejéből ráncigálni kezdte a hajamat.

– Mióta vannak ennél az embernél? – kérdeztem Iantól, mert meglepett a madarak pimaszsága, egyszersmind szelídsége.

Ian néhány kérdést intézett spanyolul a paraszthoz, azután hozzám fordult:

– Fél órája fogta őket.

– Lehetetlen! – közöltem. – Ezek a madarak szelídek. Nyilván kalickában tartogatta őket valaki, onnan szöktek meg.

– Dehogyis – rázta a fejét Ian. – A guira mind ilyen.

– Micsoda? Ennyire szelíd?

– Bizony. Fióka korában nem ismeri a félelmet. Később sem lesz sokkal okosabb.

A fejemen tartózkodó madár végre rájött, hogy nem sikerül megskalpolnia, leereszkedett hát a vállamra, és azt próbálgatta, beszorul-e a csőre, ha a fülembe dugja. Sietve eltávolítottam, és a csuklómra telepítettem, a testvére mellé. Mintha réges-régen nem látták volna egymást, felmeresztették a taréjukat, imádattal néztek egymás szemébe, és egy pár pneumatikus fúró sebességével kezdtek rá a trillázásra. Kinyitottam egy kalicka ajtaját, elébe raktam a csuklómat, és a két madár úgy szökdelt be, úgy telepedett a rúdra, mintha fogságban születtek volna. Nemtörődömségük – madárnál ritka az ilyesmi – annyira meghökkentett, hogy legott Jacquie keresésére indultam.

– Gyere, nézd meg az új jövevényeket – invitáltam. – Legmerészebb állatgyűjtői álmaimban sem számítottam ilyesmire!

– Mit szereztél?

– Egy pár guirafiókát.

– Ó, az a gyömbérszínű kisjószág – legyintett Jacquie megvetően. – Szerintem egyáltalán nem izgalmas.

– Csak gyere, és nézd meg őket – nógattam. – Ilyen fura madárral még nem találkoztam!

A guirák a rúdon üldögéltek, tollászkodtak. Egy pillanatra abbahagyták a szépítkezést, ránk szegezték villogó szemüket, elkelepeltek egy kurta üdvözletet, azután ott folytatták, ahol abbahagyták.

– Közelebbről csinosabbak – ismerte be Jacquie –, de azt igazán nem értem, miért vagy annyira elragadtatva tőlük.

– Nem veszel észre rajtuk semmi különöset?

– Nem – mérte végig őket bíráló tekintettel. – Jó, hogy már szelídek. Kevesebb velük a gond.

– Az ám, csakhogy ezek nem szelídek! – vágtam ki diadalmasan. – Fél órája fogták őket!

– Marhaság! – jelentette ki kategorikusan Jacquie. – Csak rájuk kell nézni. Láthatod, hogy megszokták a kalickát.

– Szó sincs róla. Ian szerint a guirafióka éktelenül ostoba, nagyon könnyű megfogni, és tökéletesen szelíd. Idősebb korára valamicskét okosodik, de lángész akkor sem lesz belőle.

– Mondhatom, eléggé fura jószágok – állapította meg Jacquie, mihelyt közelebbről szemügyre vette a fiókákat.

– Szellemileg fogyatékosak – vélekedtem én. Jacquie bedugta a rácson az ujját, és megbillegtette a közelebbi madár előtt. Az habozás nélkül odasurrant és lesunyta a fejét, hogy Jacquie megvakargathassa. A másik, lelkesen villogó szemmel, azon nyomban felkapaszkodott a testvére hátára, hogy ő se maradjon ki a mulatságból. A legnagyobb lelki nyugalommal csücsültek így egymás hegyén-hátán, a hinta lengett velük, Jacquie pedig vakargatta a nyakukat. A kellemes masszázs hatására felmeredt a taréjuk, fejük egyre hátrább, hátrább billent, míg végül csőrük az ég felé bökött, szemük kéjesen lecsukódott, nyakukon felállt a toll, maga a nyak pedig felfelé és kifelé nyúlt, hogy jobban hasonlítottak holmi toll borította zsiráfhoz, mint becsületes madárféleséghez.

– Dilisek, nem vitás – szögeztem le újból, amikor a felső guira túlságosan is kinyújtotta a nyakát, s egyensúlyát vesztve lepottyant a kalicka padlójára, ahol aztán csak pislogott szaporán, és nyűgösen motyogott magában.

Később szereztünk még néhány ilyen bamba madarat, azok is roppant együgyűek voltak. Egy párt a társunk fogott Paraguayban – elképesztő módon. Egy ösvényen haladtában, alig egyméternyire egy guirapárt pillantott meg: a fűben csipegettek. Különösnek vélte, hogy a közeledtére nem repültek el, visszafordult hát, és megint elment mellettük. Azok csak ültek, és bámultak rá, mint borjú az új kapura. Harmadszorra azután lecsapott rájuk, és diadalmasan tért vissza a táborba, két kezében egy-egy madárral. Ha minden előkészület nélkül, amúgy kapásból el lehet fogni ezeket a madarakat – mi akadálya, hogy nagyobb állományra tegyünk szert? Hamarosan jó néhány guirapár került a fogságunkba, és mindannyiunknak nagy mulatságot szereztek. Mindegyik kalickán kétujjnyi rést hagytunk, hogy kitisztogathassuk. A guiráknak több sem kellett: kuksoltak a kalicka padlóján, kidugták a fejüket, szemmel tartották a tábor életét, és harsány trillák és kuncogások közepette tüzetesen megvitatták a látottakat. Amikor így bámultak ki a kalickából, égnek meredő rongyos taréjjal, kíváncsian csillogó szemmel, s éles hangjukon csípős megjegyzéseket tettek, szakasztott olyanok voltak, mint amikor loncsos asszonyságok verődnek össze az ablakban, és bámulják az utcai verekedést.

A guirák szinte megszállottan imádtak napozni. Ha csak megvillant a napsugár a kalitkájukon, azt se tudták, hová legyenek izgalmukban. Boldogan trillázva tolongtak a hintán, úgy készülődtek a napozásra, ami szerintük igen komoly dolog, nem szabad félvállról venni. Először is igen fontos megfelelőképpen elhelyezkedni. Kényelmesen kell ülni a hintán, és olyan ügyesen egyensúlyozni, hogy akkor se pottyanjanak le, ha netán kicsúszna a karmuk közül a rúd. Ezután felfúják tollazatukat, és derekasan megrázzák, mint a tollsöprűt. Következik melltollazatuk felfúvása, háttollaik égnek emelése. Ezután leengedik hosszú farkukat, lehunyják szemüket, s fokozatosan leereszkednek, míg mellcsontjuk a hintán nem nyugszik, melltollazatuk egyik oldalt csüng, farkuk a másikon. Végezetül lassan, óvatosan eleresztik karmukkal a hintát, s csak üldögélnek, ringanak csendesen. Napozás közben furán és merőben madáriatlanul áll szerteszét a tolluk, szakasztott, mintha beléjük szorult volna a tojás; ebben a védtelen helyzetben továbbá ugyancsak molyrágta benyomást keltenek. De akármennyire gyagyás népség, mégis roppant szeretetreméltó madarak, s ha csak egy fél órára hagytuk ott őket, olyan eget verő trillázással üdvözöltek visszatértünkkor, hogy megmelegedett tőle a szívünk.

Az első, a Los Ingleses-ből származó guirapár maradt a kedvencünk, és Jacquie alaposan elkényeztette őket. Amikor hazatérve átadtuk guiráinkat a londoni állatkertnek, jó két hónapig nem tudtuk meglátogatni őket. Az efféle együgyű madár nyilván elfelejtett ez alatt a hosszú idő alatt, gondoltuk, s vegyes érzelmekkel közeledtünk madárházbeli kalitkájuk felé. Hétvége lévén, látogatók tömege zsúfolódott a guirák körül. Alig elegyedtünk azonban a bámészkodók közé, a guirák, amelyek mindeddig a hintájukon tollászkodtak, most eszelősen bámultak ránk ragyogó szemükkel, meglepetten meresztgették taréjukat, majd izgatott és örömteli karattyolás közepette röppentek a rácshoz. Ahogy a nyakukat vakargattuk és figyeltük, mint nyúlik, akár a gumi, úgy döntöttünk, hogy talán mégsem annyira értelmetlenek, mint amilyennek ismeretségünk kezdetén véltük őket.

MÁSODIK FEJEZET

Eggbert és az Iszonyú Ikrek

A tekintélyes, nagy tüskésszárnyú madár igen gyakori Los Ingleses környékén; úgy egy mérföldes körzetben tíz-tizenkét pár is lépdelt egymás mellett a fűben, vagy keringett széles szárnyain az égen, s a levegő zengett dallamos trombitaszavuktól. Nem ígérkezett könnyű feladatnak a tervbe vett nyolc példányt befogni, mert igaz ugyan, hogy a pampának ez a leggyakoribb madara, de a legóvatosabb is. Hatalmas falkában legelészik, akár a liba, télen végtelen lucernaföldeket tarol le, magára zúdítva az argentin gazdák haragját – puszítják-irtják is a madarat, ahol csak érik. A pampa madarait általában nem nehéz megközelíteni, de szerencsésnek mondhatja magát, aki százötven méternél közelebb kerül egy pár tüskésszárnyúhoz. Tudtuk, hogy ott fészkelnek köröskörül, de a fészküket jól elrejtik; abból, hogy a szülők harsány rikoltozással a fejünk fölött röpködtek, rájöhettünk, hogy fészek közelében járunk, de kísérleteinket nem koronázta siker.

Egyik este egy sűrű náddal övezett kis tó partján próbáltunk hálóval kacsát fogni. A magam oldalán rögzítettem a hálót, azután talpra álltam a zavaros vízben, és átgázoltam a nádason. Közben megálltam, hogy szemügyre vegyek egy kis fészket – olyasféle volt, mint a nádi poszátáé – gazdája ravaszul felfüggesztette két levél közé. A fészek üresnek bizonyult, figyelmemet azonban egy szürke agyagkupac vonta magára – ami rám kacsintott. Épp meggyőztem magamat, hogy káprázik a szemem – amikor az agyagkupac megint kacsintott egyet! S ahogy jobban megnéztem a kis földdarabkát, észrevettem, hogy nem egy maréknyi agyagot látok, hanem egy jóformán kifejlett tüskésszárnyú-fiókát. A nád közt kuporgott, mozdulatlanul, mint egy darab kő, csak a sötét szeme fölött meg-megrebbenő szemhéj árulta el. Lassan közelítettem meg, majd leguggoltam mellé. Még akkor sem mozdult. Előrenyúltam, megérintettem a fejét, de ő csak kuporgott némán, és nem vett tudomást rólam. Fölemeltem, hónom alá csaptam, mint a libát vagy a kacsát, és elvittem a kocsihoz. Nem ellenkezett, a félelemnek sem mutatta jelét. Amikor azonban a kocsihoz értem, egy tüskésszárnyú madárpár szállt el a fejünk fölött, és a láttunkra vad rikoltozásba fogtak. Karomban a békés, jó magaviseletű kis madár azon nyomban pánikszerű, vad verdesésbe kezdett, úgyhogy nagy üggyel-bajjal sikerült csak egy skatulyába tuszkolnom.

Amikor visszatértünk az estanciá-ra, Mormota John bátyja jött elénk, és érdeklődött: milyen szerencsével jártunk. Nem csekély büszkeséggel mutattam meg a zsákmányomat, a tüskésszárnyú madarat.

– Á, csak egy ilyen hitvány jószág – legyintett méla undorral John. – Nem tudtam, hogy ez is érdekel.

– De még mennyire! – mondtam méltatlankodva. Bármelyik állatkert büszkén mutogatná.

– Hányat akarsz? – kérdezte John.

– Igazából nyolcra volna szükségem, bár amilyen nehéz volt ezt megszerezni, alig hinném, hogy sikerül annyit befogni – mondtam borúsan.

– Sose bánkódj, megszerzem neked azt a nyolcat – mondta John könnyedén. – Mikor kell? Jó lesz holnap?

– Nem szeretném, ha mohónak tartanál – mondtam maró gúnnyal –, úgyhogy elég lesz, ha holnap csak négyet hozol, a másik négyet meg holnapután!

– Oké – vetette oda John, és odébbállt.

Sajátos humora van, gondoltam, ha ilyen szent dologban tréfál, mint a tüskésszárnyú madár befogása. Aztán nem is jutott többet eszembe, amíg másnap reggel meg nem pillantottam Johnt: épp nyeregbe pattant. Már ott várt rá egy paraszt, lóháton.

– Hé, Gerry – kurjantott oda John, miközben a lova türelmetlenül toporzékolt –, nyolcat mondtál, vagy tizenkettőt?

– Nyolc vagy tizenkét micsodát?

– Chajá-t, természetesen – nézett rám enyhén meglepve John.

Dühödt pillantást vetettem rá.

– Nyolcra van szükségem – jelentettem ki –, holnap meg hozhatsz úgy egy tucatot.

– Oké – vágta oda John, megfordította a lovát, és elvágtatott az eukaliptuszfák között.

Déltájt az állatok elhelyezésére szolgáló kis kunyhóban igyekeztem ketrecet eszkábálni. Már három fadarab hasadt szét, a kalapáccsal kétszer ütöttem az ujjamra, és a fűrész kis híján levitte a hüvelykujjam hegyét. Mondhatni, nem voltam a legfelhőtlenebb kedvemben, és Jacquie meg Ian már rég faképnél hagyott. Épp megint nekirugaszkodtam a ketrecnek, amikor odakintről patkódobogást hallottam.

– Hahó, Gerry! – harsant fel John vidám hangja. – Itt vannak a chajá-id!

A pohár kicsordult. Gyilkos dühvel fogtam marokra a kalapácsot, és kicsörtettem, hogy félreérthetetlenül tudassam Johnnal: kivel vicceljen. John mosolyogva támaszkodott izzadó lova horpaszának. Fortyogó dühöm egyszeriben elpárolgott, amikor megpillantottam a John lábánál heverő, dagadozó, meg-megemelkedő, remegő zsákot. A paraszt is leszállt a lováról, ő is lerakott két zsákot a földre – jó nehéznek látszottak, és sustorgó hangot adtak.

– Nem viccelsz? – kérdeztem elhaló hangon. – Tényleg csupa tüskésszárnyú van a zsákokban?

– Az hát – válaszolt meglepetten John. – Miért, mit gondoltál?

– Azt, hogy marháskodol – vallottam be töredelmesen. – Hányat szereztél?

– Amennyit kértél. Nyolcat.

– Nyolcat?… – hörögtem.

– Hát igen, csak nyolcat. Sajnálom, hogy nem tudtam tizenkettőt hozni, de holnap szerzek még nyolcat.

– Nem, nem… Hadd telepítsem le előbb ezeket.

– De hiszen azt mondtad… – kezdte értetlenül John.

– Nem érdekes, hogy mit mondtam – vágtam a szavába –, addig ne hozz többet, amíg nem szólok.

– Rendben – vágta rá derűsen –, te tudod, mit akarsz. Mellesleg az egyik zsákban van egy nagyon fiatal madár. Remélem, nem esett baja. Legjobb lesz, ha minél előbb megnézed.

Úgy éreztem, nem múlt még el a csodák kora. Bevonszoltam a házba a súlyos, izgő-mozgó zsákokat, azután megkerestem Jacquie-t és Iant, hogy tudassam velük az örömteli hírt, főleg pedig hogy segítsenek kicsomagolni a madarakat. A zsákokból előkerülő borzas és méltatlankodó madarak javarészt akkorák voltak, mint az előző nap fogott példány. Hanem az utoljára kiürített zsák legalján lapult a John által említett fióka. Ilyen szánni való, ilyen nevetséges, ilyen elbűvölő kis madarat még életemben nem láttam.

Alig egyhetes lehetett. Teste nagyjából akkora, mint egy kókuszdió, és tökéletesen kerek. Hosszú nyakán magas, boltozatos fej, parányi csőrrel és nyájas barna szemmel. A lába szürkés rózsaszín, és körülbelül négy számmal nagyobb a kelleténél, következésképpen nem is nagyon tudott bánni vele. A hátán két petyhüdt bőrdarabka – mintha két elhajított kesztyűujjat ragasztottak volna rá tévedésből – ezeket hordta szárny helyett. Rikító sárga ruháját mintha pamutfonalból kötötték volna, gyakorlatlan kézzel. Kihemperedett a zsákból, hanyatt esett, férfiasan talpra – vagyis irdatlan lúdtalpára – küzdötte magát, aztán csak állt ott, emelgette nevetséges szárnyait, és érdeklődve szemlélt bennünket. A következő percben eltátotta a csőrét, és szégyenlősen ennyit mondott:

– Uíp.

Elragadtatásunkban nem is tudtuk viszonozni köszönését, mire ő nagyon lassan, óvatosan felemelte óriási lábát, megtántorodott, letette, aztán nagy körültekintéssel melléje helyezte a másikat. Állt és diadalittasan nézett ránk: szemmel láthatóan boldog volt, hogy sikerült végrehajtania a bonyolult műveletet. Megpihent egy kicsit, megint azt mondta: – Uíp –, és vállalkozott még egy lépésre, bebizonyítandó nézőközönségének, hogy az első nem a vakszerencse műve volt, hanem megalapozott teljesítmény. Sajnálatos módon az első lépés elvégeztekor nem figyelte, mit csinál, minek következtében bal lába a jobb láb ujjain nyugodott. A második kísérlet tehát csúfos kudarcba fúlt. Madarunk vad igyekezettel próbálta kibogozni a lábait, és közben veszedelmesen megingott. Végül sikerült felemelnie a lábát – méghozzá egyszerre a kettőt, amire persze nyomban fölborult. Kitörő nevetésünk hallatán felnézett a földről, és újabb, ezúttal rosszalló Uíp!-et hallatott.

Alakja és ruházatának színe miatt először Eggnek, azaz tojásnak neveztük el a fiókát, később azonban nevét a komolyabban hangzó “Eggbert”-re változtattuk. Életem során jó csomó mulatságos madárral találkoztam, de azoknak rendszerint a külseje volt komikus, ezért tűnt legegyszerűbb mindennapi cselekedetük is humorosnak. Eggberthez fogható madár azonban még nem akadt az utamba. Ha nem csinált semmit, akkor is mulatságos látványt nyújtott – de ha megmozdult, az felért egy egész cirkusszal. Sem azelőtt, sem azóta nem akadt madár, amely a könnyekig megnevettetett volna. Ember sem igen. Eggbert viszont csak állt ott a túlméretezett lábán, félrebillentve fejét, a maga ravaszkásan kérdő hangsúlyával azt mondta, hogy: – Uíp –, belőlem pedig már tört is fel az elfojthatatlan röhögés. Délutánonként kivettük Eggbertet a kalitkájából, és egyórás egészségügyi sétát engedélyeztünk a gyepen. Magunk is csak oly izgatottan vártuk ezt az alkalmat, mint ő – de egy óra tökéletesen elegendő volt. Mire letelt, kénytelenek voltunk Eggbertet visszatoloncolni a kalitkába – merő önvédelemből.

Eggbertnek a lába volt az átka. Olyan sok volt belőle, és kivétel nélkül mindig összeakaszkodott, valahányszor a gazdája sétálni indult. Fennállt továbbá a veszély, hogy megint rálép a tulajdon lába ujjára, hasra esik, és kiröhögteti magát, mint az első napon. Eggbert tehát vizsga tekintettel őrködött a lábán, leste a fegyelmezetlenség legapróbb jeleit. Olykor tíz percig is elálldogált, lehajtott fejjel, komoran méregetve lábujjait, amint meg-megmoccantak a fűben, szétterpeszkedve, akár a tengeri csillag karjai. Eggbert életének láthatóan egyetlen vágya volt, hogy függetlenítse magát túlméretezett lábától. Zavarta. Szent meggyőződése volt, hogy a lába nélkül, egy pitypangpehely légies kecsével szökellhetne a gyepen. Miután egy darabig figyelte a lábát, olykor arra a következtetésre jutott, hogy sikerült elaltatnia az éberségét, s amikor a két láb végképp gyanútlan, egy óvatlan pillanatban nekilendülhet, végigszáguldhat a gyepen, és faképnél hagyhatja a két gyűlöletes nyúlványt. Sokszor megpróbálkozott ezzel a trükkel, de nem boldogult vele. A versenyben mindig a két láb maradt a győztes. Mihelyt Eggbert megmoccant, a lábak szántszándékkal és merő rosszindulatból összegabalyodtak, ő meg hasra esett a százszorszépek között.

Lába más módon is túljárt az eszén. Eggbert mélységesen szeretett volna lepkét fogni. Sosem jöttünk rá, hogy miért, ő pedig nem tudta okát adni. Mi csak annyit tudtunk, hogy a tüskésszárnyú madár állítólag növényevő – mindazonáltal valahányszor pillangó lebbent kétméternyi körzetben, Eggbertet tetőtől talpig elöntötte a vérszomj, szemébe fanatikus és merőben növényevőietlen izzás költözött, és madarunk nekigyürkőzött, hogy becserkéssze a zsákmányt. Csupán az a bökkenő, hogy a pillangó becserkészése leghalványabb reményének is előfeltétele: szemünket egy pillanatra sem vehetjük le a zsákmányról. Tudta ezt Eggbert is, az volt csupán a baj, hogy mihelyt reszkető koncentráltsággal a lepkére meredt, őrizetlenül hagyott két lába menten rákezdett kisded játékaira: egymás ujjaira léptek, elgáncsolták egymást, olykor éppenséggel elindultak az ellenkező irányba. Mihelyt Eggbert levette szemét a pillangóról, lába menten jobb belátásra tért – ám amire Eggbert tekintete megint a lepkét kereste, az már rég tovaröppent.

Elkövetkezett azután a feledhetetlen nap, amikor Eggbert álldogált a napon, lábát kifele fordítva ábrándozott, s íme: egyszer csak egy jókora, modortalan és szemmel láthatólag alantas származású és elvetemült pillangó suhant át a gyep fölött; leereszkedett, egyenesen Eggbert csőrére, ott félreérthetetlenül ordenáré mozdulatot tett a csápjaival, majd ismét felröppent. Eggbert, reszketve jogos haragjában, a lepke után kapott, amikor az átsuhant boltozatos koponyája fölött. Sajnálatos módon madarunk túlságosan is hátradőlt, egyetlen szörnyű pillanatra megingott, majd hanyatt zuhant, lába pedig tehetetlenül kalimpált a levegőben. Miközben ott hevert, csüggedten és magatehetetlenül, a pillangó – gyáva cenk! – megragadta az alkalmat, és leszállt Eggbert égre gömbölyödő pelyhes pocakjára, s gyorsan piperézkedett egyet, mielőtt ismét szárnyra kelt volna. E kínos epizód természetesen csak öregbítette Eggbertnek a pikkelyes szárnyúak iránti harcias érzületét, ám legbuzgóbb igyekezete ellenére sem sikerült egyet is megkaparintania.

Eggbert táplálása eleinte gondot okozott. Megvetően utasította vissza a közönségesebb zöldségféléket, úgymint káposztát, salátát, lóherét és lucernát. Megpróbálkoztunk keksszel és kemény tojással, amire elszörnyedt pillantás volt a válasz: kannibalizmusra kényszerítenénk?! Sorra vétetett többféle gyümölcs, korpa és kukorica, meg még ki tudja, mi, de menten le is került a napirendről. Végső kétségbeesésemben azt javasoltam: engedjük szabadon Eggbertet a konyhakertben – fiatalka ugyan, de hátha, hátha utal rá valamiképpen, miféle étrend a szíve kívánsága. Ekkor már az egész estancia középponti problémája volt Eggbert etetése, úgyhogy aggodalmas tömeg gyűlt össze a konyhakertben, amikor kivittük, hogy a kísérletet elvégezzük. Barátságos Uíp!-pel üdvözölte az egybegyűlteket, talpra állt, hasra esett, nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát, majd körútra indult, mi pedig némán és várakozásteljesen követtük. Eggbert végigtotyogott a káposztaágyáson, de egyetlen pillantásra sem méltatta: szemmel láthatólag az volt az egyetlen gondja, hogyan őrizze meg uralmát a lába fölött. A paradicsom közt érdeklődő pillantásokat vetett maga köré, ám mielőtt elhatározásra juthatott volna, egy jókora sáska vonta magára a figyelmét. A krumpliágyásban fáradtság fogta el, úgyhogy szunyókált egyet, mi meg türelmesen álltunk és vártunk. Álmából láthatólag felfrissülten ébredt, meglepetten üdvözölt bennünket, ásított, majd enyhén tántorogva folytatta útját. A répa sem járt jobban, mint a káposzta: gúnyos megvetés volt az osztályrésze. A borsó közt úgy érezhette Eggbert, itt az ideje egy kis ejtőzésnek, s igyekezett rávenni minket, hogy játsszunk bújócskát a növények között. Az ötletről vonakodva tett le, és csak akkor folytatta útját a bab felé, amikor látta, hogy nem hagyjuk magunkat mellékvágányra terelni. A babvirág első pillantásra lenyűgözte, érdeklődése azonban inkább esztétikai, semmint gasztronómiai jellegűnek bizonyult. A petrezselyem és a menta közt, úgy látszik, csiklandozta valami a bal talpát; amikor azonban a baj okát keresendő megpróbált fél lábra állni, hanyatt esett, egyenesen egy esővízpocsolyába. Kihalásztuk, megtörölgettük, megvigasztaltuk, s végre tovabotorkált, és elérkezett a takaros sorokban ültetett spenót közé. Itt megtorpant, és gyanakvó pillantással apróra megvizsgálta a növényt. Előrébb araszolt, s félrebillentett fejjel közelebbről is spenótszemlét folytatott. Irtózatos feszültségben várakoztunk. Eggbert előrehajolt, hogy megkóstoljon egy levelet, de megbotlott, és fejjel belezuhant egy spenótbokorba. Nagy nehezen kiszabadult, és elölről kezdte. Ezúttal sikerült csőrével megragadnia egy levél hegyét. Rángatta, rángatta, de a szívós parajlevél nem engedett. Eggbert nagyterpeszben hátrahajolt, és eszelősen ráncigált. A levél hegye leszakadt, és Eggbert újólag hanyatt esett, ezúttal azonban övé volt a diadal: csőrében szorongatta a parányi spenóttörmeléket. A közönség fergeteges tapsvihara közepette visszaszállítottuk madarunkat a kalitkájába, és jókora tál aprított parajlevelet tettünk elébe. Ekkor azonban újabb nehézségbe ütköztünk. Még a finomra metélt parajjal sem tudott megbirkózni: alig nyelte le, menten viszontlátta.

– Még apróra vágva is nagyon darabos – mondtam. – Sajnos, kénytelenek leszünk úgy elkészíteni, ahogyan a mamája szokta.

– Mégpedig? – nézett rám nagy érdeklődéssel Jacquie.

– Megrágja, lenyeli, azután a félig megemésztett levelet visszaöklendi, és megeteti a puha masszával a fiókáját.

– Szerinted mi is ezzel próbálkozzunk? – tudakolta gyanakvó hitvesem.

– Ó, dehogy. Megközelítőleg ugyanazt a hatást érjük el, ha megrágjuk a spenótot.

– Megrágjuk? Talán megrágod! – javasolta derűsen a feleségem.

– Sajnos, épp itt a bökkenő – magyaráztam. – Én dohányzom, és alig hinném, hogy Eggbertnek ínyére lenne a nikotinos spenót.

– Más szóval: mivel én nem dohányzom, jutalmul rághatom én!

– Nagy vonalakban így gondoltam.

– Ha nekem valaki megjósolja, hogy ha hozzád megyek feleségül, szabad időmben spenótot csócsálhatok féleszű madaraknak, egy szavát el nem hittem volna! – kesergett Jacquie.

– Csupán a jó ügy érdekében – vigasztaltam. Jacquie azonban meg sem hallotta megjegyzésemet. – Mi több – folytatta komoran –, ha valaki megjósolja, és én el is hiszem, nyilván eszem ágában sem lett volna hozzád menni.

Fogott egy nagy tányér spenótot, hidegen végigmért, és elvonult egy csendes zugba – csócsálni. Amíg Eggbert nálunk volt, mérhetetlen mennyiségű spenótot fogyasztott, és az egészet Jacquie csócsálta meg neki, a nagyobb patás állatok makacs kitartásával. A végén kiszámította, hogy nagyjából fél mázsa spenótot rágott meg összesen. A paraj mind a mai napig sem tartozik a kedvenc eledelei közé.

Röviddel Eggbertnek és testvéreinek érkezése után kaptuk azt a két állatot, amelyek “Iszonyú Ikrek” néven váltak ismeretessé. Hatalmas, nagy testű, sörtés armadillópár volt. Nagyságuk, derékbőségük s mint hamarosan tapasztaltuk: szokásaik is tökéletesen egyformák voltak. Joggal tételezhettük fel, hogy egyazon alomból származnak, csakhogy az egyiket Los Ingleses-től egy kőhajításnyira ejtették fogságba, a másikat meg egy több mérföldnyire elterülő estanciá-ról küldték. Az ikreket egy külön hálófülkével ellátott kalitkába szállásoltuk el. Lakóhelyük eredetileg egyetlen nagy armadilló számára készült, mire azonban az ikrek megérkeztek, már annyira szűken voltunk, hogy közös kalitkába kellett telepítenünk őket. Történetesen igen jól elfértek, hiszen nem érték még el végleges nagyságukat. Két örömük volt az életben: az evés meg az alvás; egyikkel sem tudtak betelni. Hálófülkéjükben hanyatt feküdtek, fejtől-lábtól, harsány lélegzésük ütemére puffadt fel és lappadt le nagy, rózsaszínű, ráncos hasuk, mancsuk meg-megrezzent, remegett. Mihelyt elaludtak, akár ágyút lehetett volna sütögetni a fülük mellett. Dobolhatott az ember a ládájukon, ordítozhatott be a rács között, akár ki is nyithatta a hálófülke ajtaját, és visszafojtott lélegzettel (az ikreknek erőteljes és sajátos volt a szaguk) meg is bökhette a hatalmas pocakot, megcsíphette a mancsukat, megpöccinthette a farkukat – ezek csak szunnyadtak, mintha mély hipnózissal altatták volna el őket. Amikor az ember már meggyőződött róla, hogy az ikreket legfeljebb egy világkatasztrófa serkentheti fel, elegendő volt csurig tölteni egy bádogtálcát az ikrek kedvenc – és fölöttébb undorító – kotyvalékával, majd elhelyezni a kalitka külső fertályában. Ha mégoly nesztelenül végezte is el az ember a műveletet, ha mégoly gondosan ügyelt is rá, hogy a leghalkabb pisszenés se törje meg a csendet, alig sikerült a tálcát elhelyeznie a kalitkában, még a keze is bent volt, amikor a hálószobából olyan zaj hallatszott, mintha tengeri kígyó rombolna szét a farkával egy fáskamrát. Ez a hang nem volt más, mint a lökdösődve, taszigálódva feltápászkodó ikrek buzgó igyekezete a tett színhelyére. Ilyenkor aztán ajánlatos volt teljes sebességgel ledobni a tálcát és visszahúzni a kezet, mert az armadillók egy másodperc tört része alatt kisüvítettek a hálószobaajtón, akár az ágyúgolyó, dühödten végigkorcsolyáztak a kalitkán, váll váll mellett, szakasztott mint a labdáért küzdő rögbijátékosok, és nagyokat horkantak igyekezetükben. Egyszerre csaptak le a tálcára (meg az ember kezére, ha nem volt kellően óvatos), és armadillók és tálca egyetlen kusza szövevényben kötöttek ki a túlsó sarokban, ahol darabolt banán, tej, nyers tojás és darált hús szökőárja csapódott a falra, verődött vissza, majd terült nyálkás kendőként az ikrek szürke hátára. Azok meg csak álltak, elégedetten sipítoztak-morogtak, nyalogatták a páncéljukon lecsorgó eledelt, és össze-összeverekedtek a sarokban, mikor egy-egy ínyencfalat, hús vagy gyümölcs, feladta az esélytelen mérkőzést a nehézkedéssel, és hirtelen lepottyant a ketrec mennyezetéről. Elnéztem őket, ahogy ott álltak a térdig érő eleségáradatban, s azt gondoltam: lehetetlenség, hogy két állat ilyen mennyiségű vitaminon és fehérjén átrágja magát. Fél óra múlva azonban ragyogott a ketrec, tisztára nyalták még a mennyezetet is, holott ahhoz fel kellett állniuk a hátsó lábukra. Az ikrek, dolguk végeztével, bevonultak bűzölgő budoárjukba, s ott hanyatt fekve, fejtől-lábtól, mély és hangos álomba merültek.

Hála az ikrek egészséges étrendjének, idővel annyira megnőtt a derékbőségük, hogy épp csak befértek a hálószobaajtón, s odabent jóformán kitöltötték a teret. Már-már holmi drasztikus szerkezeti változtatáson törtem a fejem, amikor az ikrek egyike felfedezte, hogyan kamatoztathatja testesedését. Ezentúl nem hosszában helyezkedett el a hálószobában, hanem keresztben, méghozzá úgy, hogy a feje legyen az ajtóhoz közelebb. Mihelyt felneszelt az eleség közeledtének első jelére, már süvített is át a közbülső téren, s mire a társa felkászálódott, félig át is szuszakolta magát az ajtón. Félúton megállt, felpúposította a hátát, s ott vesztegelt, kimozdíthatatlanul, mint dugó a palackban. Majd lassan, megfontoltan kinyúlt, karmát beakasztotta az eleséget tartalmazó tálcába, maga elé húzta, és álmatagon, ha nem is épp csöndesen beletúrt. Ezalatt a hálószobában az őrjöngő rokon hasztalan visítozott, prüszkölt, kaparászott szerencsésebb társa páncélos és mozdíthatatlan háta mögött.

A sörtés armadilló az argentin pampa keselyűje. Alacsony termetével, legtöbb támadás ellen védelmet nyújtó páncéljában úgy csörtet a holdfényes fűben, mint holmi aprócska tank, és akármi kerül az útjába, nincs, amit megvetne. Megeszi a gyümölcsöt, a zöldségfélét, de ha épp nem akad, boldogan elfogyaszt egy fészekalja madártojást vagy fiókát is; fogára való a kisegér, sőt – ha épp terítékre kerül – a kígyó. Mindenek felett legkedvesebb csemegéje azonban, amely úgy vonzza az armadillót, mint vasreszeléket a mágnes – egy gusztusos, zaftos, oszladozó tetem. Argentínában, ahol nagyok a csordák és még nagyobbak a távolságok, gyakran elhullik egy-egy beteg vagy öreg tehén, a tetem ott marad a fűben, észre sem veszi senki, a nap addig érleli, míg a szagát széltében-hosszában mindenüvé el nem hordja a szél, a legyek pedig úgy donganak körülötte, mint holmi zümmögő méhraj. Az élelemre vadászó armadillónak olyan ez a szag, mint egy vacsorameghívás. Hanyatt-homlok rohan, míg el nem ér a lakoma színhelyére: a fűben heverő, csupa-kukac csemegéhez. Eltöltekezik a kukacokkal körített rothadó hússal, de nincs szíve otthagyni a tetemet, hiszen még annyi ízes ennivalót kínál – beássa hát magát alája. Itt addig mereng, addig szunyókál, míg megint el nem fogja az éhség. Ilyenkor pedig nincs egyéb dolga, mint kiveckelődni rögtönzött odújából, s máris ott találja magát a terített asztalnál. Az armadilló nemigen hagy ott tetemet, míg az utolsó húsfoszlányt is el nem takarította az immár fehérlő csontokról. Akkor aztán, a jóllakott állat elégedett sóhajával, hazatér, és várja a következő végzetes eseményt marha avagy birkakörökben. És akár hiszik, akár nem, az armadilló, undorító ízlése ellenére, fönséges csemegének számít; íze átmenet a borjúhúsé és a szopós malacé között. Az estancia béresei gyakran fognak armadillót, és egy hordó iszapban hizlalják, míg elfogyasztásra alkalmasnak nem ítélik. Meglehet, akad olyan olvasó, akit undorít a gondolat, hogy ilyen alantas ízlésű dögevő húsával táplálkozzék – de gondoljon csak a házisertés felháborító gasztronómiai gusztusára, nem is szólva a különféle laposhalakról, amelyeknek az étkezési szokásai még a legelvetemültebb vámpírnak is megfeküdnék a gyomrát.

Van ellenben a pampának egy másik lakója, amelynek a szokásai éppoly aranyosak, amennyire fertelmesek az armadillóé – csakhogy vele sajnos nem sikerült találkoznom. A viszkacsa nevű rágcsáló akkora, mint a rövid lábú, hosszú testű cairn terrier, s hasonlóan alacsony építésű. A nyúléhoz hasonló arcát az orrtól a szem alatt futó fekete szőrmecsík ékesíti. Alatta szürkésfehér csík, az alatt megint fekete – úgyhogy a szemlélőnek az a benyomása, hogy a viszkacsa egy ízben zebrának akarta álcázni magát, de feleúton elvetette az ötletet. Nagy létszámú, olykor akár negyvenfőnyi kolóniákban él, a vizcachera néven ismeretes föld alatti üregrendszerben.

A viszkacsa a pampa bohém művésznépsége. Életvitele könnyed és kötetlen; jól megépített föld alatti kommunái rendszerint barátainak népes lakosságával telnek meg. Az üregi bagoly aprócska albérleti odút ás magának a viszkacsa előszobájának falában. A fészek lakatlan; a padlásnak megfelelő helyiségeiben olykor kígyó száll meg. Ha a házigazda bővíti rezidenciáját, és több alagút feleslegessé válik, menten beköltözik egy fecskefajta. Egyik-másik vizcacherá-ban furább lakók verődnek össze, mint némelyik londoni bohémtanyán. Amíg az albérlők tisztességesen viselkednek, a viszkacsát nem izgatja a zsúfoltság. Művészi ízlése alighanem a szürrealizmus felé hajlik. Az üregrendszer bejárata előtti térségről a zöld növényzet legapróbb nyomait is eltávolítja, a kolónia kapuját tehát bálteremhez hasonlatos terület veszi körül, amelyet a sok apró láb keményre döngölt. A pampa közepén ez a kopár földdarab a viszkacsa műterme – itt rendezi meg kiállításait. Gondosan felhalmozza a hosszú, száraz, üreges bogáncskórót, közé kavicsok, gallyak, gyökerek kerülnek. A csendélet csinosítására a viszkacsa mindent odahord, ami megnyerte tetszését. Egy vizcachera bejárata előtt a szokásos gallyrakás, kavicsok, bogáncskórók közé ízlésesen elegyedett több olajosdoboz, három ezüstpapír-darabka, nyolc skarlátvörös cigarettacsomag meg egy tehénszarv. A tágas, üres pampán gondosan és szeretettel elrendezett szeszélyes kiállítás heves vágyat keltett bennem, hogy hazai pályán találkozzam a viszkacsával. Felrémlett előttem a méltóságteljes kis állat, szomorú, csíkos arcával, amint odúja bejárata előtt kuksol a holdfényben, elmerülve a száraz növények és egyéb élettelen tárgyak kiállításának rendezésében. A viszkacsa valamikor a leggyakoribb állatok közé tartozott a pampán, vegetáriánus életmódja és művészi érzéke azonban – mely utóbbinak következtében hatalmas kiállítási területeket tisztított meg minden fűféleségtől – idővel fejére idézte a mezőgazdász lakosság haragját. A gazdák hadat üzentek a viszkacsának, zaklatták, pusztították, elüldözték hajdani tanyájáról.

Nem fogtunk, még csak nem is láttunk egyetlen viszkacsát sem. Nincs más tagja az argentin állatvilágnak, amelynek az elmulasztását ennyire bánnám.

Közjáték

A légitársaság megnyugtatott: mihelyt megszereztük és Buenos Airesbe szállítottuk a tervbe vett példányokat, huszonnégy órán belül elküldhetjük őket Londonba. Amint tehát teherautónk a főváros határára ért, felhívtam a társaság fuvarirodáját, tudattam őket megérkezésünkről, és megkérdeztem: a repülőtér melyik részén helyezhetnénk el legalkalmasabban állatainkat éjszakára. Végtelenül udvariasan közölték: csak egy hét múlva tudják elszállítani az állatokat, és a repülőtéren nincs hely a bekvártélyozásukra. Ott álltunk Buenos Airesben egy teherautó-rakomány állattal, fedél nélkül – keveset mondok, ha azt állítom, lehangoltan.

A kedves sofőr átérezte szorongatott helyzetünket, és azt mondta, éjszakára a teherautón hagyhatjuk az állatokat, reggel azonban jókor szállítsuk el őket, mert fuvarba kell mennie. Hálásan elfogadtuk ajánlatát, leparkoltunk a sofőr udvarán, azután nekiláttunk az állatok etetésének. Félig sem készültünk el vele, amikor Jacquienek egy ötlete támadt.

– Tudom már! – kiáltott fel diadalmasan. – Telefonáljunk a követségre!

– És kérjük meg őket, hogy szállásolják el az állatainkat egy hétre? Követségek általában nincsenek ilyesmire berendezkedve.

– Hívd fel Mr. Gibbset – ajánlotta Jacquie. – Talán ő segít.

Jobb meggyőződésem ellenére, kelletlenül felhívtam a követséget.

– Hahó! Már meg is jöttek? – kérdezte kedélyesen Mr. Gibbs. – Jól mulattak?

– Köszönöm, remekül.

– Pompás! Elhozták az egész állatvilágot?

– Mondjuk, úgy a felét. Ami azt illeti, épp ezért telefonálok. Tudna esetleg segíteni?

– Természetesen. Mi a probléma? – kérdezte gyanútlanul Mr. Gibbs.

– El kell helyeznünk valahol az állatokat egy hétre. – A vonal túlsó végén rövid csend. Mr. Gibbs alighanem hősi csatát vívott önmagával – szíve szerint nyilván lecsapta volna a kagylót. De bizonyára alábecsültem önfegyelmét, amikor ugyanis megszólalt, a hangja sima volt és egyenletes, mintha mi sem borzolta volna fel a kedélyét.

– Nos, ez kissé problematikus: Holmi kertfélére gondol?

– Olyasmire, lehetőleg garázzsal. Tudna valamit?

– Így kapásból nem. Ritkán fordul elő, hogy… khm… állatállomány elszállásolásáról kell gondoskodnom, idevágó tapasztalatom tehát elenyésző. De csak jöjjenek ide holnap délelőtt, addigra talán kitalálok valamit.

– Nagyon köszönöm – hálálkodtam. – Hány órakor megy be a követségre?

– Ó, az nagyon korán lenne – vágta rá Mr. Gibbs. Jöjjenek úgy fél tizenegy tájban. Addigra már kapcsolatba lépek egy-két emberrel.

Amikor beszámoltam a többieknek a beszélgetésről, Jacquie megrázta a fejét.

– Fél tizenegy már késő. A teherautó-sofőr reggel hatra megy fuvarba.

Komor hallgatásba burkolóztunk, keservesen törtük a fejünket.

– Tudom már! – kiáltott fel hirtelen Jacquie.

– Nem! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. – A nagykövetnek nem telefonálok.

– Ugyan! Bebitának telefonáljunk!

– Uramisten, hát persze! Miért nem jutott eszünkbe előbb?!

– Ő biztosan talál valami helyet – mondta Jacquie, abban a szent meggyőződésben, hogy Buenos Aires bármelyik lakosa egyetlen szóra el tud helyezni nagyobb mennyiségű vadállatot. Harmadszor is a telefonhoz léptem. A következő beszélgetés Bebita legjobb formáját illusztrálja.

– Halló, Bebita! Hogy van?

– Gerry? Ó, gyermekem, épp most meséltem magukról! Hol vannak?

– Valahol a város civilizálatlanabb peremén. Közelebbit nem tudok.

– Azonnal tudja meg, hol vannak, és jöjjenek el vacsorára.

– Bebita, én tulajdonképpen azért telefonálok, hogy megkérdezzem: tudna-e nekünk segíteni.

– P-p-persze, gyermekem. Miről van szó?

– Hát az úgy van, hogy itt veszteglünk partra vetve, az összes állattal. Tudna keresni valami helyet nekik egy hétre?

Bebita kuncogott.

– M-m-micsoda ember! – sóhajtott aztán tettetett kétségbeeséssel. – Éjnek éjszakáján telefonál, hogy szállásoljam el az állatait! Maga soha semmi m-m-másra nem gondol, csak az állataira?

– Tudom, hogy szörnyen késő van – bántam bűneimet –, de iszonyú slamasztikába kerülünk, ha a legrövidebb időn belül nem sikerül őket elhelyezni.

– Ne csüggedjen, gyermekem. Majd keresek valamit. Hívjon f-f-fel egy fél óra múlva.

Menten jobb kedvem támadt.

– Nagyszerű! Igazán sajnálom, hogy kénytelen vagyok magát terhelni, de máshoz nem fordulhatok.

– Csacsi! – mondta Bebita. – Hisz az csak t-t-természetes, hogy hozzám fordul! Viszonthallásra.

Soha fél óra még ilyen lassan nem vánszorgott. Végre itt volt az ideje, hogy felhívjam Bebitát.

– Gerry? Találtam maguknak helyet. Egy barátom megengedte, hogy odavigyék a kertjébe az állatokat. Garázsa is van.

– Bebita, maga bámulatos! – lelkesedtem.

– Sz-sz-szóra sem érdemes – felelt nevetve. – Írja fel a címet, vigyék oda az állatokat, utána pedig jöjjenek el vacsorára.

Virágos hangulatban döcögtünk végig az alkonyi félhomályban az utcákon, míg el nem értünk a Bebita által megadott címre. Tíz perc múlva állt meg a teherautó, s a ponyva alól kikukucskálva körülbelül hat méter magas, kétszárnyú kovácsoltvas kaput pillantottam meg, mögötte széles kavicsos út futott a házig, amely a windsori várkastélynak lehetett a kisöccse. Már azon voltam, hogy megdorgáljam a sofőrt: rossz helyre hozott, amikor kitárult a kapu, és a sugárzó arcú portás mély meghajlások közepette bocsátotta be rozogajárgányunkat, mintha csak a legújabb típusú Rolls-Royce-ot fogadná. A ház oldalán fedett verandaféle húzódott: ott rakodhatunk le, tudatta a portás. Enyhén szédelegve raktuk ki az állatokat. Még akkor is éltem a gyanúperrel, hogy rossz helyrejöttünk, de legalább az állatok biztonságba kerültek. Szélsebesen hajtottunk el a kavicsos úton, ki a kovácsoltvas kapun, mielőtt még a kastély ura előkerülne, és ránk zúdítaná jogos haragját.

Bebita gyönyörű volt, mint mindig. Higgadtan fogadott, csak a szemében bujkált egy kis mosoly.

– Nos, gyermekeim, kényelmesen elhelyezték az állatokat?

– Igen, rendben van valamennyi. Csodálatos a hely. Végtelenül nagylelkű a barátja, Bebita.

– Ó! – sóhajtott –, ő már cs-cs-csak ilyen… kedves… nagylelkű… és m-m-milyen elbűvölő ember! El sem t-t-tudják képzelni, micsoda angyali lélek!

– Sokáig tartott, mire sikerült rábeszélnie? – kérdeztem gyanakodva.

– Ő maga ajánlotta fel, nem volt szükség s-s-semmiféle rábeszélésre – nézett ránk ártatlanul Bebita. – Felhívtam, megmondtam, hogy szeretnénk a kertjében elhelyezni néhány kisebb állatot, és ő azonnal beleegyezett. Jó barátom – t-t-természetes, hogy igent mond.

És ránk villantotta ragyogó mosolyát.

– Magának nem is lehet nemet mondani, Bebita mondtam –, és kimondhatatlanul hálásak vagyunk. Olyan hozzánk, akár a tündérkeresztanyánk.

– Csacsi – mosolygott Bebita. – Gyerünk vacsorázni. Szívből méltányoltuk Bebita bűvészügyességét, hogy percek alatt helyet szerzett állatainknak, de a mutatvány valóságos értékére csak másnap ébredtünk, amikor felkerestük Mr. Gibbset.

– Igazán sajnálom – mentegetőzött, alighogy beléptünk az irodájába –, több helyen próbálkoztam, de sehol sem sikerült.

– Nem tesz semmit. Egy barátnőnk már szerzett helyet.

– Nagyon örülök – mondta Mr. Gibbs. – Roppant kellemetlen lehetett a helyzetük. Hol helyezték el a rakományt?

– Az Avenida Alvear egyik házában…

– Hol?!

– Az Avenida Alvearon.

– Az Avenida Alvearon? – ismételte elhaló hangon Mr. Gibbs.

– Ott. Miért, mi baj van vele?

– Semmi… az égvilágon semmi – meredt ránk üres tekintettel Mr. Gibbs. – Csak éppen az Avenida Alvear ugyanaz Buenos Airesben, mint Londonban a Park Lane.

Zsákmányunkat hamarosan sikerült légi úton hazafelé indítani, mi azonban megtudtuk, hogy délnek nem folytathatjuk utunkat. Akkor hát hová? Egy szép napon felhívott Bebita.

– Ide hallgasson, gyermekem. Szeretne átruccanni Paraguayba?

– Boldogan! – jelentettem ki lelkesen.

– Nos, alighanem meg tudom szervezni. Repüljenek el Asunciónba, ott egy barátom repülőgépe felszedi magukat, és elviszi a birtokára… Puerto Casadóba.

– Gondolom, ezt is egy barátjával intézte el.

– Hát p-p-persze. Miért, mit gondolt, maga csacsi?

– Az egyetlen bökkenő a mi roppant kezdetleges spanyoltudásunk.

– Erre is gondoltam. Emlékszik Rafaelre?

– Hogyne.

– Nos, most itthon tölti a szünidőt, és szívesen elmenne magukkal tolmácsnak. Az édesanyja meg van róla győződve, hogy az út nagyon hasznos lesz a fiúnak, csak azt kéri, ne engedjék meg, hogy kígyót fogjon.

– Roppant értelmes anya. Remek az ötlet, és én imádom magát és valamennyi barátját!

– Csacsi! – mondta Bebita, és letette a kagylót.

Így tehát Jacquie meg én Rafael de Soto Acebal társaságában elrepültünk Asunciónba, Paraguay fővárosába, s a fiúban egész idő alatt úgy buzgott a lelkesedés, hogy mire leszálltunk, cinikus vén világcsavargónak éreztem magam mellette.

HARMADIK FEJEZET

Repülő virágok mezeje

Halványkék volt az ég a reggeli fényben, amikor teherautónk kidöcögött Asunción határában a kis repülőtérre. Álomittasan, elgémberedett tagokkal kászálódtunk le, és raktuk ki a felszerelést. Azután ásítozva, nyújtózkodva néztük, amint a teherautó-sofőr meg a pilóta eltűnik a repülőtér szélén egy rozzant hangárban. Csakhamar előbukkantak: nagy nyögések közepette toltak ki a mezőre egy ízlésesen ezüstre és vörösre mázolt négyüléses kis egyfedelű gépet. A napfényben szakasztott olyan volt a nagy igyekezettel erőlködő két férfi, mintha egy testes barna hangyapár taszigálna egy kisebbfajta lepkét. Rafael a bőröndjére telepedett, feje lehanyatlott, szeme lecsukódott.

– Oda nézz, Rafael – ráztam meg –, ott a gépünk! Felrezzent, és a felénk közeledő parányi repülőre bámult. Szemüvege mögött óriásira tágult a szeme.

– Nem igaz! – kiáltott fel hitetlenül. – Ez a mi gépünk?

– Ez bizony. – Uramfia!

– Miért, mi baj van vele? – érdeklődött Jacquie. Igazán aranyos kis gép.

– Igen – bólintott Rafael –, éppen ez a baj… hogy kicsi.

– Elég erőteljesnek látszik – vigasztaltam. Ebben a percben a gép kerekei egy parányi fűcsomóba ütköztek, mire az egész alkotmány vészes imbolygásba kezdett, és dallamos pengésre fakadt.

– Uramfia, ez nem lehet! – sopánkodott Rafael. Gerry, ce n’est pas possible, hogy mi ezen repüljünk… ő nagyon kicsi…

– Nincs ezzel a géppel semmi baj, Rafael – jelentette ki Jacquie, annak az embernek a hurráoptimizmusával, aki életében sem repült még kis gépen. – Nagyon jó típus.

– Biztos? – kérdezte barátunk. Szemüvege aggodalmasan villogott.

– Egészen biztos… Amerikában sűrűn használják.

– Igen, Jacquie, de a Chaco nem Amerika… Nézd csak, egyetlenegy szárnya van, n’est-ce pas? Ez a szárny eltörik, mi pedig… brrr… bang… zuhanunk az erdőbe! – És Rafael bánatos pillantást vetett ránk, mint valami depressziós bagoly.

A gépet eközben a kifutópályára gördítették, a pilóta pedig hozzánk lépett.

– Bueno, vamos – villantotta ránk aranyfogú mosolyát, és már kapta is fel a poggyászunkat.

Rafael talpra vergődött, és megfogta a bőröndjét.

– Gerry, én ezt nem szeretem – nyafogott, miközben kelletlenül a légijármű felé indult.

Mire minden holminkat beraktuk, nekünk már alig maradt hely, de azért valahogy bepréselődtünk, én a pilóta mellé, Rafael meg Jacquie hátra. Én másztam be utolsónak, és becsaptam a hihetetlenül törékenynek látszó ajtót, amire az nyomban felpattant. A pilóta áthajolt előttem, és vad pillantást vetett az ajtóra.

– No bueno – magyarázta, erős markával megragadta a kilincset, és úgy bevágta az ajtót, hogy meglódult bele az egész gép.

– Uramfia! – sóhajtott elhalóan Rafael.

A pilóta a műszerfallal babrált, vidáman fütyörészve, a motor felbőgött, a gép megremegett. Azután előrelódultunk, a gép szökdécselt a göröngyös talajon, a zöld gyep egyetlen folttá mosódott, és mi fent szálltunk a levegőben. A gép kört írt le a repülőtér felett, kitárult alattunk a táj: akár az érrendszer, szabdalták a vörös földutak a dús trópusi zöldet. Asunción rózsaszín házai csillogtak a napfényben, majd a gép tömpe orra és a légcsavar villózó korongja előtt megpillantottam a Paraguay folyót.

Ebből a magasságból jól láthattuk, hogy a folyó csillogó-villogó határvonalat húz az ország két tájegysége között: alattunk az Asunciónt övező és a Paraguay keleti felét alkotó gazdag, vörös föld, zöld erdők és termőföldek; a terpeszkedő folyón túl pedig a Chaco, a látóhatárig elterülő óriási síkság. A kora reggeli párában mintha ezüst-bronz fű borítaná, csak imitt-amott látszik élénkzöld foltokban az aljnövényzet. Olyan volt, mintha óriási ollóval megnyírták volna, mint egy irdatlan pudli oldalát, csak a zöld gyapjas foltokat hagyták meg a fű őzbarna bőrének díszéül. Különös, élettelen táj volt, benne az egyetlen mozgás a folyó: csillogott-ragyogott, ahogy végigfutott a síkságon, emitt három-négy csatornára szakadt, amott már ötvenre-hatvanra, s ezek bonyolult minta szerint írtak le hurkokat és fonódtak össze, mintha egy irdatlan ezüstsárkány kiontott belei zúdultak volna a síkra.

Amikor átrepültünk a folyó felett és alacsonyabbra ereszkedtünk, megláttam, hogy a száraz fűvel borított síkság valójában mocsárvidék, mert itt-ott víztükör verte vissza a nap fényét. A pudli gyapja sűrű, tüskés bozótnak bizonyult, csak néhol tört át rajta egy-egy pálmafa. Másutt faiskolához méltó fegyelmezett sorokban nőttek a pálmák: megannyi tollseprű a bronzszín fűbe tűzve. És mindenütt fel-felcsillan a gyémántos szikrákat szóró víz: fehér robbanással törik meg tükrén a napsugár. Az aljnövényzet mégis poros és aszott; gyökere a vízben, de leveleit elfonnyasztja a nap. Hátborzongató, elhagyatott, mégis lenyűgöző táj. Azért egy idő múlva egyhangúvá válik, mert más árnyék nincsen, csak a borzas fejű pálmáké.

A pilóta az ülése alól előhúzott egy üveget, fogával kiszedte belőle a dugót, és megkínált. Jégbe hűtött kávé volt, keserű, de üdítő. Ittam belőle, azután hátranyújtottam Jacquie-nek és Rafaelnek, a maradékot pedig vissza a pilótának. Ahogy foga közé vette az üveg nyakát és hátravetett fejjel húzott a kávéból, a gép orra gyomorkavaróan megbillent az ezüst folyókanyar irányába, úgy hatszáz méter mélységben. Amikor a pilóta már eleget ivott, keze fejével megtörülte a száját, majd felém hajolt, és a fülembe ordította:

– Puerto Casado! – és lefelé mutatott.

A hőség páráján át csak homályosan láttam, hogy egy hegy fekete alakja felé repülünk; amely hirtelen és meglepően bukkant ki az alanti síkságból.

– Una hora, más o menos – ordítatta a pilóta, mutogatott, és feltartotta egy ujját –, una hora… Puerto Casado… comprende?

Egy órát szunyókáltam fel-felriadva, a hegy sötét tömege pedig egyre közeledett. A gép orra alábukott, a föld felé siklottunk, a felfelé ható légmozgás elkapta az aprócska masinát, megrázogatta, ide-oda dobálta, hogy úgy tántorgott, bokázott, mint tábortűz fölött a pernye. A gép hirtelen megdőlt, egy csodával határos pillanatra falként meredt fel a Chaco, a folyó a gép szárnya felett függött, és fölöttünk bújt elő a látóhatár. Aztán pilótánk kiegyenesítette a gépet, és egyenletesen ereszkedtünk egy füves sáv fölé, amelyet nem különböztetett meg a táj többi részétől más, csak az oszlopon ernyedten csüngő sárga szélzsák. Lezökkentünk a fűre, és rövid taxizás után megálltunk. A pilóta rám vigyorodott, leállította a motort, és széles mozdulattal végigmutatott a tájon:

– Chaco!

Amikor kinyitottuk a gép ajtaját és kiszálltunk, a hőség valósággal mellbe vágott, úgy éreztük, mintha hirtelen kiszippantották volna a tüdőnkből a levegőt. Lábunk alatt ropogós és száraz volt az aranyszínű fű, akár a faforgács, csak imitt-amott tarkították sárga és lángszínű virágok. Épp a felszerelés utolsó darabjait raktuk ki a gépből, amikor a messzeségben felbukkant egy teherautó, és zötykölődve közeledett felénk a fűben. Egy kurta, zömök, huncut mosolyú paraguayi férfi vezette: megérkezésünk láthatólag nagyszerűen szórakoztatta. Segített feltornyozni holminkat a teherautó rakodóterére, majd átzötyögtünk a kifutópályán, utána pedig egy poros, mély barázdákkal szabdalt úton végig az erdőn. Haladásunk akkora port vert fel, s annyira lekötötte figyelmünket, hogy megkapaszkodjunk a rázkódó-zötykölődő jármű oldalába, hogy jóformán nem is láttuk a mellettünk elmaradó tájat. Tíz perc múlva nagy robajjal megérkeztünk Casado faluba. Rozoga viskók szokásos együttese volt, amelyet barázdává kopott földutak szabdaltak. Egy hatalmas mangófa szemmel láthatólag a falu középpontja volt, mert mintha az egész lakosság az árnyékába gyűlt volna, ki aludt, ki pletykált, sokan pedig a tök, cukornád, tojás, banán és a porban heverő egyéb termékek sajátos elegye fölött alkudoztak.

Leendő lakóhelyünket, a faluvégi kis házat félig elrejtette a grapefruit- és narancsfák függönye meg az irdatlan vörös virágokkal pettyezett loncsos hibiszkuszbokrok. A ház és a környező levélrengeteg körül húzódó keskeny, sekély öntözőárkokat félig eltömték a vízinövények meg a fű. Körülöttük szúnyogkórus zümmögött dallamosan, ehhez éjszaka levelibékák, varangyok és kabócák változatos serege csatlakozott. A levelibékák izgatottan csiripeltek, trilláztak, a varangyok fontoskodva, mély gondolatokra valló modorban vartyogtak, a kabócák időközönként olyan hangot hallattak, mintha szoprán fekvésű elektromos fűrész vágna át egy bádoglemezt. A ház nem volt fényűző, de a mi igényeinknek megfelelt. Három, spanyol módra egymásba nyíló szoba volt benne; mindegyiknek beázott a teteje. A kissé távolabb található konyhát és fürdőszobát fedett folyosó kötötte össze a házzal. Megérkezésünk után tíz perccel felfedeztem, hogy a fürdőszobán a helybéli állatvilág válogatott képviselőivel osztozunk: több száz szúnyog vert benne tanyát, nagyszámú hatalmas, fényes és fölöttébb mozgékony csótány, a padlót pedig több depressziós pók foglalta el. A vécé öblítőtartályában néhány kiguvadt szemű, vérszegény képű levelibéka lakozott, és egy kis tátott szájú denevér csüngött rajta vadul csivitelve: külsőre akár egy jobb napokat látott esernyő.

Eléggé el nem ítélhető módon eme zoológiai megfigyeléseket nem közöltem senkivel, utánam ugyanis Jacquie lépett a fürdőszobába, ahonnan rekordsebességgel visszatért, nyomában szappan-, törülköző- és fogkefeuszállyal. Mint kiderült, belépésére a denevér úgy döntött, megelégelte az állandó zaklatást, lecsapott hát a tartályról, és ott verdesett Jacquie orra előtt. Feleségem meglehetősen dermesztő stílusban fejtette ki: eleddig nem tartotta a denevért a tisztálkodás nélkülözhetetlen kellékének. Idővel sikerült meggyőznöm, hogy a kisjószág, társadalomellenes magatartását nem tekintve, merőben ártalmatlan; Jacquie mégis, valahányszor igénybe vette a fürdőszobát, állandóan figyelte a szeme sarkából a denevért, amely a magasból csüngve is ellenséges pillantásokkal kísérte feleségem ténykedését.

Éppen végeztünk a kicsomagolással, amikor a helybéli fauna egy újabb példánya üdvözölt bennünket házvezetőnőnk alakjában. A fekete bőrű, fekete szemű paraguayi asszony a Paula névre hallgatott. Hajdani szépségének nyomai még látszottak rajta, noha már jócskán eljárt felette az idő. Itt is, ott is dagadozott, a mozgása mégis könnyed volt és kecses. Úgy libegett be a házba, mint egy viharra gyülekező csokoládészínű gomolyfelhő. Szerelmes dalocskát zümmögött maga elé, párás tekintettel, és a maga szabadalmazott takarítási módszerét gyakorolta: amit csak az asztalokon, székeken talált, lesöpörte a padlóra, majd lehajolt, és nagy erőfeszítésről tanúskodó sűrű nyögések közepette felszedegette a maradékot. Hamarosan felfedeztük, hogy Paula magas és megbecsült posztot foglal el a közösség életében: nem volt ugyanis egyéb, mint a helybéli “madám”, és a falu valamennyi ifjú hajadonja fölé kiterjesztette védőszárnyait. Igen komolyan vette menedzseri, edzői és védelmezői tisztét. Kéthetente, amikor a folyami gőzös megérkezett, Paula levitte leánykáit a partra, és rajtuk tartotta anyai szemét, amíg a gőzös legénységével és utasaival vitatkoztak-alkudoztak. Amikor a gőzös háromnegyed mérföldnyire volt a folyón, kürtölt, s ez volt a jeladás Paula számára, hogy rohanjon a viskójába, átöltözni. Terebélyes keblét ilyenkor pirinyó melltartóba gyömöszölte – ami nem fért el, kimaradt –, merész szabású és színösszeállítású ruhába bújt, lábára tizenkét centis sarkú cipőt erőltetett, az együttest nyakon öntötte egybögrényi fojtogató pacsulival, aztán nekivágott a kikötőhöz vezető útnak, kígyózó sorban maga előtt terelve locsogó, vihogó áruválasztékát. Paula jobbára egy idősödő, nyájas tanító nénihez hasonlított, amint a pergő nyelvű, rendezetlen libasort terelgette. Tekintettel fontos pozíciójára, az egész falu, a helybéli rendőrőrsöt is beleértve, a tenyeréből evett. Paula nem ismert lehetetlent. Akármit kért tőle az ember – brazíliai csempészcigarettát, vagy egy kupa ízletes dulce de leché-t –, menten csatasorba szólította leánykáit, és átfésültette velük a falut a kért holmiért. Jaj annak a férfiúnak, aki nem volt hajlandó Paulának segíteni. Falubéli helyzete (biológiai értelemben) menten lehetetlenné vált. Hamarosan kiderült, hogy Paulában értékes szövetségesre leltünk.

Akármennyire szerettem volna már kiszabadulni a környékre, hogy lássak belőle valamit, kénytelen voltam féken tartani türelmetlenségemet. A nap hátralevő részét a kicsomagolásnak szenteltük, ellenőriztük felszerelésünket, és valamelyest igyekeztünk megszervezni mindennapi életünket. Buzgó ösztökélésemre Rafael megkérdezte Paulától, miféle módon juthatnánk el az ország mélyébe. Ennek, mondta Paula, háromféle módja van: lóháton, ökrös szekéren vagy autovíá-val. További kérdezősködés után megtudtuk, hogy az autovía az a közlekedési eszköz, amelyet idővel a Chaco vasútjának kereszteltünk, habár ez esetben a “vasút” megjelölés költői túlzás. Az igen keskeny nyomtávú vágányon özönvíz előtti Ford 8-asok közlekedtek. A vasút kétszáz kilométernyire hatolt a Chacóba, számunkra tehát valóságos isteni adománynak bizonyult. Menjünk át a falun a vasútvonalig, tanácsolta Paula; ott parkol az autovía, és bizonyára akad vezető is, akitől megtudhatjuk, mikor indul a legközelebbijárat. Rafael meg én tehát elbaktattunk, felderíteni a Chaco vasútjának lehetőségeit.

A falu túlsó végén csakugyan a vasútvonalnál bukkantunk ki, bár megtalálni nem volt könnyű; annyira benőtte a gaz, hogy jóformán ki sem látszott belőle. Maga a vasútvonal valóságos lidércnyomás volt, csak bámultam néma rettenetben. Nyomtávja körülbelül hetvenöt centi; a sínek a sok használattól vékonyra és fényesre koptak, és annyira girbegurbák, mintha két kígyó tekeregne a fűben. Meghaladta felfogóképességemet, hogy hogyan marad meg rajtuk bármifélejármű. Később, amikor megtudtam, milyen sebesen vezetik ugyanezeken a síneken a autovíá-t, csodának tekintettem, hogy egyáltalán túléltük az utazást.

Kissé távolabb tolatóvágányra bukkantunk, amelyen néhány ütött-kopott és titokzatos autovía vesztegelt, egy közeli fa alatt pedig egy nem kevésbé ütött-kopott és titokzatos vezető aludt a magas fűben. Amikor felébresztettük, nagy keservesen beismerte, hogy másnap reggel egy autovía elmegy úgy húsz kilométernyire a vonalon, s ha óhajtjuk, utazhatunk rajta. Igyekezvén feledni a girbegurba síneket, kijelentettem: nekivágunk. Így legalább képet nyerhetünk a tájról, és kifürkészhetjük, melyek a leggyakoribb madárfajták. Köszönetet mondtunk a vezetőnek, amire annyit motyogott csupán, hogy Nada, nada… – semmiség –, majd visszahanyatlott nyughelyére, és menten elnyomta az álom. Rafael meg én visszamentünk a házba, tudattuk Jacquie-vel a jó hírt, ám nagy ívben kerültünk mindennémű utalást a vasútvonal állapotjára.

Másnap még pitymallat előtt Paula ébresztett: behömpölygött a szobába, s azzal a vérfagyasztó vidámsággal üdvözölt, amelyet némelyek a kora hajnali órákra tartogatnak. Bekacsázott Rafael szobájába is, és hallottuk, amint a fiú érthetetlen nyögésekkel válaszol Paula friss és fürge kérdezősködésére. Kint még sötét volt, de a kabócák cirpelésébe már bele-belekukorékolt egy-egy álmos kakas.

Megjelent Rafael. Öltözéke gatyából és szemüvegből állott.

– Az a nő – nyafogta –, ő úgy örül, mikor felébreszt… én őt nem szeretem.

– Nem árt, ha egyszer idejében felkelsz-mondtam –, úgy töltöd a fele életedet, mint egy alvajáró, mint egy téli álmát alvó medve.

– Ki korán kel, aranyat lel – tódította kenetteljesen Jacquie, és elfojtott egy ásítást.

– Így jössz? – kérdeztem értetlenül bámuló tolmácsunkat. – Vagy felveszel valamit?

Rafael gondterhelten ráncolta homlokát, úgy igyekezett kibogozni a kérdésem mélyén rejlő értelmet.

– Én is szívesen mennék így – folytattam szellemesen –, ez a szerelés ellenállhatatlan… és ha még a szemüvegedet is itthon hagyod, legalább nem látod majd a szúnyogokat.

– Én nem értem, Gerry – nyögte ki nagy sokára Rafael. Angolsága nem tündöklött e korai időpontban.

– Nem baj. Húzz magadra valamit… az autovía nem vár.

Fél óra múlva már zakatolt velünk az autovía. A folyóról felszálló ködben opálos volt a hajnali fény. Túl a falu határán elmaradt mögöttünk a nyomunkat lihegve kergető utolsó kutya is, a fák mögül felemelkedő nap hirtelen fényözönnel árasztotta el a világot, minden színt lemosott a keleti látóhatár pereméről, mi pedig a síneken imbolyogva, tántorogva hatoltunk egyre mélyebben a Chaco erdejébe.

A fák nem nőttek magasra, de olyan sűrűn, hogy az ágaik összefonódtak; alattuk az elmocsarasodott talajt benőtte a dúsan tenyésző növényzet: tüskés bokrok és, bármennyire hihetetlen, kaktuszok. Némelyikük olyan volt, mint a peremüknél összenőtt zöld tányérok sorozata, amelyet sárga töviskötegek és halvány mályvaszínű virágok borítanak; mások polipra emlékeztettek, hosszú karjaikat szétterpesztették a földön, vagy tüskés öleléssel fonódtak a fatörzsekre: akadt olyan is, mint holmi dundi zöld kucsma, fekete sündisznótüske-fátyollal borítva. Egynémely zöldellő, virágzó kaktusz húsos testét félig elborította a víz. Az autovía sínjeinek közén néhány ujjnyi magas kis növény tenyészett igen dúsan; tölcsér alakú finom virága bíborvörös. Helyenként annyira sűrűn nő a vágányok közt és a sínek mellett, hogy úgy éreztem, végeérhetetlen virágágy mentén utazunk.

Az erdőt olykor többhektárnyi és magas, lángszín virágokkal tarkított, nagy füves mező váltotta fel, amelyet pálmasorok szabdaltak – lehajló, hatalmas leveleivel minden egyes fa akár egy-egy égre robbanó zöld rakéta.

Ezek a füves mezők teli voltak szórva tirannuszokkal – ez a madár körülbelül akkora, mint a veréb, a háta szurokfekete, melle és nyaka hermelinfehér. Száraz gallyakon, elszáradt fákon üldögéltek, egyikük-másikuk fel-felröppent, elkapott egy arra szálló bogarat, azután visszatért őrhelyére; mellénye úgy fénylett, csillogott a fűben, mint a hullócsillag. A helybéliek gyönyörű néven – flor blanca, vagyis fehér virág – emlegetik ezt a madarat. Itt tehát egy mezőre való repülő virág; felrebbennek, lecsapnak, fénylik a mellényük, mint a vízen tükröződő napsugár patyolatfehére.

A táj legdöbbenetesebb fájának törzse a tövénél felpuffadt: szakasztott olyan volt az alakja, mint a boroskancsóé. Kurta, göcsörtös ágait csak tessék-lássék díszítette néhány halványzöld levél. A fák kis csoportokba tömörültek, és azt a benyomást keltették a szemlélőben, mintha annyi nedvességet szívtak volna fel a talajból, hogy a törzsük pókhassá duzzadt.

– Hogy hívják ezt a fát, Rafael? – igyekeztem túlkiabálni az autovía kalatolását.

– Palo borracho – felelte Rafael. – Látod, milyen, Gerry – nagyon kövér, igaz? Azt mondják, ők nagyon sokat ittak, ezért úgy hívják őket, hogy részeg bot.

– Részeg bot… milyen pompás név. És milyen pompás a helyük is… részegnek látszik az egész erdő. Csakugyan, olyan volt az egész táj, mintha a természet hatalmas pia-partira invitálta volna a mérsékelt égövi, szubtrópusi és trópusi növények fantasztikus keverékét. A pálmák, a csapzott fejükkel, ernyedten támasztották a pultot, mint megannyi hivatásos kocsmatöltelék; a tüskés bokrok ittasan akaszkodtak össze; egymás mellett foglaltak helyet jól öltözött virágok és borotválatlan kaktuszok; és mindenütt a palo borracho, püffedt sörhasával, dülöngélve. A virágos tömegben pedig tirannuszok sürgölődtek, megannyi takaros, aprócska pincér, makulátlan hófehér ingmellben.

A környék egyik hátrányáról kaptam szemléltető bemutatót, amikor egy kanyarban pálmákkal övezett szépséges mocsárvidék tárult elénk, és négy hatalmas jabiru legelészett rajta. Lassan, méltóságteljesen vonultak a füves területeken meg a csillogó vizű árkokban, s, ellenállhatatlanul egy hajdan látott körmenetre emlékeztettek, ahol néger papok vonultak fehér karingben. Testük patyolatfehér; fejük és elmélkedő modorban a felhúzott válluk közé dugott csőrük szénfekete. Lassan, elgondolkodva lépdeltek a vízben, olykor megálltak, fél lábon, és szelíden megvonták szárnyukat. Szerettem volna néhány percig figyelni őket, ezért szóltam a vezetőnek, hogy álljon meg. Csodálkozó pillantást vetett rám, aztán csikorogva fékezett az autovía, vagy tizenöt méterre a gólyáktól, akik ránk se hederítettek. Épp hátradőltem kényelmesen a fapadon és a látcsőért nyúltam, amikor egy elképzelhetetlen méretű, zebracsíkos szúnyog szállt fel a mocsárról, bezúgott az autovíá-ba, és a karomra telepedett. Nemtörődöm módon odacsaptam, és szememhez emeltem a távcsövet. De menten le is eresztettem, mert most a lábszáramra kellett csapkodnom, amelyet négy szúnyog támadott meg. Körülpillantottam, és elszörnyedve láttam, hogy amit a fű fölött lebegő páragomolynak véltem, valójában szúnyogfelhő: izgatott, éles nyüszítéssel szállták meg az autovíá-t. A felhő másodpercek alatt beborított bennünket: szúnyogok tapadtak arcunkon, nyakunkon, karunkon, még a nadrágunk szárán is, és csípésük a vásznon át sem veszített hatékonyságából. Csapkodtam, szitkozódtam, és szóltam a vezetőnek, induljon, mert lelkesedés ide, lelkesedés oda, az adott körülmények között lehetetlen a madármegfigyelés. Az autovía tovazakatolt, a szúnyogok java része elmaradt, de néhány szívósabb példánynak sikerült kitartania mellettünk még vagy fél mérföldön át. Ahányszor megálltunk, újabb támadás zúdult ránk, s ez meglehetősen csökkentette a kirándulás élvezetét, hiszen ha csak tíz percet álltunk, máris az őrületbe kergettek a szúnyogok. A vadászat és kivált a filmezés persze szörnyen kínos és idegesítő volt; amikor a lencsével meg a fénymérővel bajlódtam, valakinek ott kellett állnia mellettem, és egy kalappal távol tartani valamelyest a bestiákat, egyébként nem tudtam összpontosítani a figyelmemet, arról nem is beszélve, hogy alaposan megtépázta az idegeimet a mulatság. Mire délután visszaérkeztünk Puerto Casadóba, körülbelül hatméternyi filmet vettem fel, és mindhármunkat dagadtra, vörösre csíptek a szúnyogok. Arra azonban igen jó volt ez az első, felettébb kellemetlen kirándulás, hogy ízelítőt kapjak leendő működési területünk természetéből meg a várható nehézségekből. Most aztán istenigazából neki kell látnunk, hogy megismerkedjünk az állatvilággal a Részeg Erdő szúnyog lepte mélyén.

NEGYEDIK FEJEZET

A narancs-armadilló

Negyvennyolc órával megérkezésünk után bukkant fel házunkban a Puerto Casadó-i lakosok által fogott első példány. A legsötétebb, legkomorabb hajnali órán, mikor a kabócák és a levelibékák hangversenye igyekszik túlzengeni a helybéli kakasok kórusát, álmomból olyan harsány és méltatlankodó üvöltés ébresztett, hogy minden egyéb hang elhalványult mellette. Felpattantam az ágyban, és Jacquie-re bámultam, ő vissza rám, nem kevésbé döbbenten. Mire megszólalhattunk volna, újabb fülsiketítő kiáltás harsant, melynek forrását ezúttal a konyhában véltem megtalálni. Ezután éles és érthetetlen karattyolás következett, guarani nyelven.

– Jóságos égi – hüledezett Jacquie. – Hiszen ez Paula… Mi történhet odakint?

Kimásztam az ágyból, és a papucsomat keresgéltem. – Úgy hangzik, mintha épp erőszakot követnének el rajta – véltem.

– Lehetetlen – motyogta álmosan a feleségem. Amiatt nem sikoltozna.

Helytelenítő pillantást vetettem rá, azután kitapogatóztam a párába burkolt hátsó verandára. Még épp idejében, hogy szemtanúja lehessek a konyhában zajló fölöttébb különös jelenetnek. Az ajtó tárva-nyitva, keretében, a tűz rózsapiros izzásának hátterével, ott áll házvezetőnőnk, karja összefonva, dús keble hullámzik az imént észlelt guarani pergőtűz kibocsátásának fáradalmaitól. Előtte egy kicsi, vézna indián álldogál, rongyos mellényben, nadrágban, fél kézzel egy rozoga szalmakalapot szorongat, a másikban egy futball-labdát. Az indián halkan, csillapítólag beszél Paulához, majd feléje s nyújtja a futballt. Paula undorral hátrál, újabb méltatlankodó üvöltést ereszt meg, hangerejétől egy jókora varangy, amely eddig a konyhaajtó mellett üldögélt, rémülten kiszökken a sötét hibiszkuszbokrok biztonságába. Az indián, akit keményebb anyagból gyúrtak, szalmakalapját leteszi a padlóra, belerakja a futballt, és hadonászva karattyol valamit; Paula mély lélegzetet; vesz, majd nekilát, hogy egy újabb gyalázkodásözönnel végképp megsemmisítse. Két ember, aki hajnali ötkor nekigyürkőzik, hogy a guarani nyelvet alkotó hurutos gágogással túlordítsa egymást – kissé sok volt érző keblemnek.

– Hé! – üvöltöttem el magam. – Buenos días.

A hatás nem maradt el. Az indián fölnyalábolta a kalapját, futballostul, szakadt ingéhez szorította, és hajlongva kihátrált az árnyékba. Paula rántott egyet keblén, kicsiny, de kecses bókot vágott ki, majd felindulástól remegve hullámzott felém.

– Ah, senor – pihegte, és forrón összekulcsolta kezét. Ah, senor, que hombre… buenos días, senor… yo lo siento… Csúnyán néztem rá, majd elővettem legfolyékonyabb spanyolságomat.

– Hombre – mutattam az indiánra, aki a mimikri iránt tökéletes érzékkel olvadt a háttérbe –, hombre… porqué usted argumentos?

Paula kirohant, és előrángatta az árnyékból a vonakodó indiánt. Elém taszigálta – az csak állt és lógatta a fejét –, majd hátrált, és fenséges gesztussal rászögezte kövér, barna ujját:

– Hombre – szólt, és hangiját megremegtette a szenvedély –, mal hombre.

– Miért? – kérdeztem. Szívemből szántam az indiánt. Paula úgy nézett rám, mint az eszementre.

– Por qué? – ismételte. – Por qué?

– Por qué – bólintottam, és úgy éreztem magam, mint egy egyszemélyes operettkórus.

– Mire, senor – mondá Paula –, ide nézzen! – azzal kiragadta az indián kezéből a kalapot, futballostul, és elém tartotta. Most már közelebbről láttam, ha árnyékban is, és megállapíthattam, hogy a vészes felháborodást keltő tárgy kisebb, mint egy futball, de nagyjából olyan formájú. Mind a hárman némán bámultuk vagy egy percig; ekkor Paula teleszívta tüdejét levegővel, és spanyol szavak pergőtüzét zúdította rám, amiből egyetlen, sűrűn ismétlődő szót értettem meg: hombre. Úgy éreztem, sürgős segítségre szorulok.

– Momento! – emeltem fel a kezem, sarkon fordultam, és becsörtettem a házba.

– Mi a csuda folyik odakint? – tudakolta Jacquie.

– Halvány fogalmam sincs. Paulát szemmel láthatólag vérig sértette egy indián, mert el akart adni neki egy szilvapudingot.

– Szilvapudingot?!

– Vagy szilvapudingot, vagy futball-labdát. Vagy a kettő elegyét. Hívom Rafaelt, hámozza ki, miről van szó.

– Szilvapudingot?! Képtelenség.

– Az-e? Ne feledd, a Chacóban vagyunk. Itt semmi sem lehetetlen.

Rafael szobájában a szokásos látvány fogadott: tolmácsunk gombóccá gömbölyödve feküdt az ágyában, és a fölötte tornyosuló ágyneműtömeget megremegtette a horkolása. Lehántottam róla az ágyneműrétegeket, és a fenekére csaptam. Rafael felnyögött. Még egyet csaptam rá, mire felült, és tátott szájjal meredt rám.

– Ébresztő, Rafael. Gyere ki, és fordíts. – Jaj, Gerry, most nem – nyöszörgött, és rövidlátói pillantással az óráját fürkészte. – Nézzed, ő még csak öt harminc… Nem tudok.

– Mozgás – szóltam kérlelhetetlenül –, ki az ágyból. Állítólag te vagy az expedíció tolmácsa.

Rafael feltette a szemüvegét, és borzas méltósággal mért végig.

– Én tolmács vagyok, igen, de én nem vagyok tolmács reggel ötkor.

– Elég a szövegből. Kapj magadra valamit, és gyerünk. Kint van Paulánál egy indián, és összekaptak valami futballszerűségen… Egy szót sem értek az egészből, úgyhogy gyere, légy szíves, és fordíts.

– Hogy imádom ezt a Chacót! – fohászkodott keservesen Rafael. Felrángatta cipőjét, aztán nyögve, ásítozva követett a konyhába. Paula és az indián még akkor is ott állt, a futball meg az indián kalapjában nyugodott.

– Buenos días – szólt Rafael, álmos pislogás közepette –, qué pasa?

Paula keble megemelkedett. Házvezetőnőnk ezután előadta Rafaelnek a történetet, közben csudálatos, rengőhúsú pantomimet lejtett a verandán, s csak egyszeregyszer szakította meg a produkciót, és szegezte vádlón az ujját a néma bűnösre meg a szilvapudingra. Végre valahára kifulladt és megállapodott; pihegve dőlt a falnak, pufók kezével támogatva hullámzó idomait.

– Nos? – sürgettem az ámuló Rafaelt. – Mi ez az egész?

Rafael megvakarta a fejét.

– Én nem értem nagyon jól, Gerry – rebegte.—Azt mondja, ez az ember valami rossz dolgot hoz… izé… hogy is mondják? illetlen dolgot. Azután azt hazudja Paulának, hogy te megveszed.

– De hát az ég szerelmére, mi ez a nyomorult vacak?!

Rafael elhadart egy kérdést a szilvapuding-tulajdonosnak, mire az felpillantott, és röstelkedve elmosolyodott.

– Bicho – szólt az indián, és előrenyújtotta kalapját. Mármost az első, és – legalábbis számomra – legfontosabb szó, amelyet Dél-Amerikában megtanultam, a bicho volt. Jelentése: állat. Ezzel az átfogó szóval jelöltek minden rendű és rangú élőlényt, mi sem természetesebb hát, mint hogy ezt véstem legelőször az emlékezetembe. Amint tehát az indián kiejtette a varázsigét, menten rádöbbentem, hogy amit én szilvapudingnak véltem, élőlény. Harsány örömujjongással taszítottam félre Rafaelt, és ragadtam ki a szalmakalapot a kis indián markából. Berontottam a konyhába, hogy a kalap tartalmát a petróleumlámpa fényénél vehessem szemügyre. A kalapban, labdává kucorodva, egy teremtmény feküdt, amellyel már rég szerettem volna ismeretségbe kerülni: háromöves armadilló volt.

– Rafael! – kiabáltam izgatottan. – Gyere gyorsan, nézd meg!

A fiú bejött a konyhába, és a két markomban tartott teremtményre bámult.

– Micsoda ez, Gerry? – kérdezte kíváncsian.

– Armadilló… tudod, peludo, a kisebbik fajta, amelyik labdává gömbölyödik… mutattam neked a képét.

– Ó, igen – bólintott Rafael. Már felrémlett neki valami. – Itt úgy hívják, hogy tatu naranja.

– Mi az a naranja? – érdeklődtem.

– Hát narancs, Gerry, tudod, olyan gyümölcs.

– Persze, persze, hiszen olyan, ha összegömbölyödik, mint egy jókora narancs.

– Kell neked? – bökte meg Rafael óvatosan az állatot. – Uramisten, hát hogyne! Nagyon is kell, méghozzá nem egy, hanem sok. Kérdezd meg, hol fogta, mennyit kér érte, és tud-e többet is szerezni.

Rafael az indiánhoz fordult, aki sugárzó arccal állt az ajtóban.

Az emberke a kérdések hallatán hevesen bólogatott, majd akadozó spanyolsággal mondott valamit. Rafael meghallgatta, aztán felém fordult:

– Azt mondja, tud szerezni neked sokat, Gerry. Ilyen rengeteg az erdőben. Akarja tudni, hogy mennyi kell neked.

– Hát legalább hat… De mit kér érte?

Rafael tíz percig alkudozott az indiánnal, majd újból felém fordult:

– Jó lesz öt guarani?

– Igen, ez tisztességes ár. Megfizetem. Kérdezd meg, Rafael, légy szíves, hogy meg tudja-e mutatni azt a helyet, ahol ez az állat él.

Rafael újabb tolmácsolásba bonyolódott az indiánnal.

– Igen, azt mondja, meg tudja mutatni… de az erdőben van, Gerry… Lovon kell menni, tudod.

– Nagyszerű! – örvendeztem. – Mondd meg neki, hogy jöjjön vissza délután, elmegyünk, és keresünk néhányat.

Rafael közvetítette ajánlatomat, az indián bólogatott, és széles, barátságos mosolyt vetett rám.

– Bueno… muy bueno – viszonoztam a mosolyt –, most pedig hozom a pénzt.

Besiettem a házba; még akkor is gyengéden szorongattam az armadillót. Hallottam, hogy Paula az elszörnyedéssel elegy lemondás sikolyát hallatja, de nem voltam olyan hangulatban, hogy ápolgassam sértett érzelmeit. Jacquie még akkor is az ágyban ült, és komoran szemlélte karján a szúnyogcsípéseket.

– Nézd, mit szereztem! – szóltam vidáman, és az ágyára gurítottam az állatkát.

A nem mindennapi példány megszerzése fölötti örömömben feledtem, hogy feleségemnek nem vált még vérévé az állatgyűjtés. Ledobta magáról a takarót, és olyan ugrással szökkent a szoba túlsó sarkába, hogy egy balerina is megirigyelhette volna. Biztos menedékéből vetett ádáz pillantást szerzeményemre.

– Mi ez? – tudakolta.

– Úristen, drágám, te meg mit ugrálsz, akár a bolha?! Mi volna – armadilló. Tökéletesen ártalmatlan.

– Azt én honnan tudhatom? – vágta oda Jacquie. Berontasz, és rám dobod azt az izét. És lennél olyan szíves leszedni az ágyamról?

– De ha mondom, hogy nem bánt! Becsületszavamra, ártalmatlan.

– Persze, persze, drágám, elhiszem, de valahogy nem szeretnék az ágyban hancúrozni vele hajnali ötkor. Mért nem rakod a saját ágyadba?

Engedtem a felszólításnak: a bajkeverő állatot gyengéden áttelepítettem az ágyamba, és kimentem fizetni az indiánnak. Amikor Rafaellel visszatértünk a házba, Jacquie az ágyában ült, egy vértanú arckifejezésével. Ágyamra pillantottam, ám legnagyobb elszörnyedésemre az armadilló eltűnt.

– Ne aggódj, drágám – fuvolázta hitvesem –, az aranyos kis jószág beásta magát.

Beletúrtam az ágynemű közé, és éreztem, amint az armadilló vadul vergődik a rátekeredő lepedőben. Kihalásztam, mire nyomban labdává gömbölyödött. Leültem az ágyra, és szemügyre vettem szerzeményemet. Így, összegömbölyödve, körülbelül akkora és olyan formájú volt, mint egy kisebb dinnye; a labda egyik felén a három csík, amelynek a nevét köszönheti: sarokpánt-szerepet betöltő vékony, szürkés rózsaszín bőrszegéllyel elválasztott három szarusáv; a labda másik oldalán pedig látható, hogyan illik bele a feje meg a farka a páncélszerkezetbe. Két végződését hegyes szögű egyenlő szárú háromszög alakú, göcsörtös, bibircsókos páncélréteg védi. Amikor a fej és a farok összegömbölyödik, ez a két páncélrész egymás mellé kerül, fejtől-lábtól, s együttesen széles háromszöget alkot és eltorlaszolja az armadilló puha hasi részéhez vezető sérülékeny bejáratot. Világosban ez a páncél halvány borostyánszínű, és olyan, mintha finom mívű mozaik lenne. Hallgatóságomnak bemutattam a teremtmény külső anatómiájának csodáit, majd letettem a padlóra, és csöndben vártuk, hogy kibontakozzék. A labda néhány percig mozdulatlan maradt; azután megrezzent, és rángatózni kezdett. A fej és a farok háromszöge között repedés támadt, szélesedett, majd előbukkant rajta egy kis malacorr. Az armadilló ezek után már fürgén folytatta a kibontakozást. Felpattant, akár a hasadó bimbó, és mi megpillantottuk a piszkosfehér szőrrel borított ráncos, rózsaszín hasat, a kis rózsaszín lábakat, meg a bánatos, miniatűr disznóarcot, kiguvadó, kerek fekete szemmel. Ezután hanyatt hengeredett és felállt, s ekkor már csak a lába hegye meg néhány szőrszál látszott ki a páncél alól. Domború héja alól tüskés-görcsös harci buzogányként meredt ki a farka. A másik végén a feje állt ki, bütykös páncélzatának háromszögű sapkájával, s kétoldalt kihajtott belőle apró, az öszvéréhez hasonló füle. A szarusapka alatt megpillantottam a csupasz orcákat, a rózsaszínű orrot, a gyanakvó, apró szempár pedig úgy csillogott, mint két csepp kátrány. Hátsó lába hengeres, körme rövid és tömpe – a láb egyébként miniatűr orrszarvúéra emlékeztetett. Elülső lába annyira más volt, mintha egy másfajta állatnak lett volna a tartozéka: mindegyiken három görbe karom díszelgett, a középső a legnagyobb, és egészében holmi ragadozó madár karmára hasonlított. Hátsó fertályának súlyát lapos hátsó lába viselte, elülső fertályáé azonban erre a nagy karomra nehezedett, úgyhogy a talp nem érte a földet, azt a képzetet keltve, mintha az állatka lábujjhegyen állna.

Egy pillanatig nem mozdult, csak az orra meg a füle rezdült idegesen; azután nekiveselkedett. Apró lábai mozgásba lendültek, méghozzá olyan sebesen, hogy pacnivá mosódtak a páncél alatt, a karmok egyenletes kliketi-klakkot vertek ki a betonpadlón. A test mozgásának teljes hiánya ezzel az ütemes körömkoppanással párosulva inkább fura felhúzós játékra, mint élő állatra vallott, s a hasonlóságot csak fokozta, amikor az armadilló nekirohant a falnak, amelyet láthatólag nem vett észre. Kitörő nevetésünk hallatán egy pillanatra megtorpant, védekezőn rándult egyet és már-már összegömbölyödött, amikor azonban elhallgattunk, megszimatolta a falat, és öt percen át igyekezett a karmaival átfúrni magát rajta – sikertelenül. Fel is adta, megfordult, szorgosan végigzakatolt a szobán, és eltűnt az ágyam alatt.

– Szakasztott olyan, mint egy óriási pincebogár – suttogta Jacquie.

– Nekem tetszik ez a bicho, Gerry – közölte hangos suttogással Rafael, és szemüvege mögül sugárzó pillantást vetett ránk. – Éppen úgy megy, mint egy tank, nem?

Az armadilló elzakatolgatott egy darabig az ágyam alatt, majd hirtelen előbukkant, és tovasurrant az ajtó felé. Sajnálatos módon Paula épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy irdatlan tömegével belibegjen a szobába, kezében a tálcával, azon meg a reggeli teánkkal. Mezítlábas közeledte hangtalan lévén, az armadilló (akinek a látása hagyott némi kívánnivalót) nem szerzett tudomást a jelenlétéről. Paula viszont a tálca és a kebel együttes közben jötte miatt nem látta a padlót, amikor megállt az ajtóban, és sugárzóan ránk mosolygott:

– Buenos días – üdvözölte Jacquie-t –, el té, senora.

Az armadilló odasurrant Paula lábához, megállt, megszaglászta az új akadályt, s mivel puhának ítélte, úgy határozott: átássa magát rajta. Mielőtt akár megmozdulhattunk volna, karmát kísérletképpen már bele is vájta Paula nagylábaujjába.

– Madre de Dios! – sivította Paula, e rövid felkiáltásban is túltéve aznap reggeli valamennyi hangbéli teljesítményén.

Hátramenetben kiugrott az ajtón, csodával határos módon nem ejtette le a tálcát, alig tűnt el azonban a sötét nappaliban, a tálca megbillent, egy kancsó a padlóra zuhant, összetört, és az állat elé valóságos tejtó terült. Gyanakodva megszimatolta, tüsszentett, megint szimatolt, aztán gyorsan lefetyelni kezdett. Rafael meg én, a nevetéstől elgyengülten, a nappaliba tántorogtunk, hogy lecsillapítsuk háborgó házitündérünket, és megszabadítsuk a tálcától. Amikor a tálcát bevittem a hálószobába, észrevettem, hogy az armadilló, aki, úgy látszik, megelégelte a lármát, tovazakatolt és egy rakás bőrönd mögött keresett menedéket. Némileg érzékeltetheti erejét az a tény, hogy a halmazban valamennyi bőrönd pukkadásig volt tömve filmekkel, elemekkel és egyéb súlyos felszereléssel, s nekem nagy erőfeszítésembe került egyet is megemelni. Hanem mihelyt ez a kisjószág úgy ítélte, hogy a bőröndök mögött várja a biztonságos menedék, orrát bedugta a fal meg a bőröndök közötti résbe, és olyan könnyedén tolta félre az egész rakást, mint megannyi kartondobozt. Eltűnt a szemünk elől, vadul kotorászott, aztán elcsendesedett. Elhatároztam, hogy békén hagyom, míg meg nem teázunk. Rafael megint megjelent, szemüvegét törölgette és kuncogott.

– Ez az asszony – mondta – nagyon sok lármát csinál. – Hoz egy kis tejet?

– Igen, én mondtam neki. Tudod, Gerry, ő nem tudja, miért kellenek neked a bichos.

– És megmagyaráztad?

– Igen, én megmondtam neki, mi csak azért jöttünk a Chacóba, hogy bichó-kat szerezzünk a zoológicó-knak. – No és mit szólt ehhez?

– Azt mondta, minden gringo bolond, és reméli, Isten megóvja őt – felelte vigyorogva Rafael.

A még akkor is minden ízében remegő Paula felszolgálta a reggelit, utána pedig munkához láttunk. Ketrecet fabrikáltunk az armadillónak, méghozzá optimista módon akkorát, hogy több is elférjen benne, ha szerencsésen megszerezhetjük az áhított példányokat. Ezek után kiástam a kis bestiát a bőröndök mögötti szentélyből. Nem volt könnyű munka: annyira beékelődött a kofferok meg a fal közé, mint szög a fába. Mihelyt nagy nehezen előkotortam, menten elkezdett gömbölyödni, és halk sziszegést hallatott; ahányszor hozzáértem az orrához vagy a farkához, összehúzódzkodott és méltatlankodva aprócskát horkant. Kiabáltam Jacquie-nek, hozza már a magnót, s amikor elhelyeztük, és a mikrofon ott lógott néhány ujjnyira az állattól, gyengéden megérintettem az orrát. Erre mit csinál: némán labdává gömbölyödik, és ott hever mozdulatlanul. Semmiféle hízelgés, koppintgatás, vakargatás nem vehette rá, hogy megismételje az iménti hangot. Végül undorral begurítottuk a ketrecébe, csináljon, amit akar. Csak másnap sikerült felvennünk liliputi méretű mérges horkantását.

Délután, három depressziós lovat vezetve, megjelent az indián. Felfegyverkeztünk zsákokkal, madzaggal, az állatgyűjtő egyéb kellékeivel, és elindultunk narancs-armadilló-vadászatra. Végiglovagoltunk a falun, azután vagy két mérföldön át követtük a vasútvonal mentén futó csapást. Vezetőnk lova ezután levezette a sort a partoldalban, és egy keskeny, kanyargós ösvényen átvergődött a sűrű tüskebozót meg a terpeszkedő kaktuszok között. Sebese verdeső szárnyainak páráján át zöld-aranyban villózó kolibri függeszkedett és táplálkozott egy fehér szulákon, úgy méternyire a fejem fölött. Amikor áthaladtunk alatta, felnyúltam: hirtelen doromboló hang hallatszott, és a madár eltűnt – a trombitakelyhű virág bókolt csak a szárnyai keltette szellőben. Nagy a hőség ilyenkor: az a száraz, szúrós hőség, ami kiszívja az emberből az utolsó csepp nedvességet; még kalapom széles karimája alatt is összehúztam a szememet, annyira gyilkos olt a fény. Körös-körül olyan fülsértő kórusban imádták a kabócák a napot, mintha nem is kívülről hallatszanék a hang, hanem a koponyánk visszhangzó mélyéből.

A sűrű, tüskés bozótnak egy csapásra vége szakad: tágas füves mezőre lovagolunk ki, amelyet szabályos sorokban díszítenek az óriási pálmák, üstökük meg sem moccan a napsütésben, törzsük árnyéka tigriscsíkossá mintázza az aranyló füvet. A fűben két fekete fejű batla lépked – takaros fekete bajszot viselnek, és fahéjszínszürke-fekete ruhát –, hosszú, sarlóforma csőrükkel szondázzák a vízzel teleszívott földet. Amikor megpillantanak bennünket, felszárnyalnak a pálmatörzsek között, mély, nyers hangjukon rikoltozva: – Kronk… kronk… akronk… – A füves mezőt középtájt csodálatos páráskék virágok széles, kanyargós csíkja szeli át – úgy húzódik mindkét irányba, mint egy patak, s ahogy közelebb érünk, észreveszem, hogy valóban az, csakhogy annyira sűrűn benőtte ez a kék virágú vízinövény, hogy a víz láthatatlan. A kéken párálló virágok alatt összefonódó fényes levelek zöldellnek. A kékség oly tiszta és finom, mintha egy égfoszlány libbent volna alá s telepedett meg a barna pálmatörzsek közén.

Lóháton szeltük át a folyót, a paták összezúztak növényt, virágot, és csillogó víz keskeny ösvénye maradt a nyomukban. Fekete-vörös szitakötők döngtek halkan körülöttünk, áttetsző szárnyuk kacsingatott a napon. A túloldalra érve, ismét a pálmaerdő árnyékában, megfordultam a nyeregben, és hátranéztem a kék virágok pompás ösvényére, amelyen át utunkat úgy jelezte a villózó víz csíkja, mint a nyári égbolton végighasító villám.

Áthaladtunk a pálmák forró árnyékán, visszaértünk a tüskés bozótba, felriasztva egy magányos tukánt. Irdatlan csőre kikericssárga, szeme körül kék folt díszeleg, tollazata takaros, fekete, ingmelle makulátlanul fehér mintha egy pojáca öltött volna frakkot, de bohócsminkjét az arcán felejtette. Figyelte közeledésünket, fejét ide-oda fordította, halk, cirpelő, sípoló hangokat hallatott szakasztott, mintha egy olajozatlan, ősöreg óra készülne ütni. Egyik lovunk felhorkant, a tukán megrémült, nagy csőrét csattogtatva, fura, rémült vakkantásokat hallatva belevetette magát az ágak szövevényébe.

A tüskebozót fokozatosan ritkult, hamarosan csoportokra, foltokra szakadozott, közöttük fehéres, homokos földdel borított területek, amelyeket zsombékok, kaktuszcsoportok pettyeznek. A nap majdnem fehérre szívta a füvet, a földet kemény kéreg borítja, amelyet halk roppanással tör át a lovak patája. A napszítta fű és a homok fehérét csak a kaktuszok zöldje tarkítja: családjuk különös vegykonyhája megőrzi a harmatot, a ritka esőt, szúrós tagjaik húsában raktározzák el, és azon élnek, mint a téli álmát alvó állat az ősszel felhalmozott zsírrétegen. Ez a táj néhány ujjnyival a környező terület fölé emelkedik, következésképpen nem olyan nedves, szivacsos, mint az eddig látottak; a kis emelkedő körvonala jóformán észrevehetetlen, de ahhoz elegendő, hogy száraz szigetet alkosson a mocsaras földek közepén. A Chaco beláthatatlan, egyenletes laposából hatujjnyira kitüremlő földdarab itt már hegynek számít. Rafael gyors tanácskozást folytatott vezetőnkkel, majd mellém kormányozta lovát.

– Itt találjuk a tatu-t, Gerry – magyarázta, és szeme izgatottan csillogott szemüvege mögött. – Mi nem lovagolunk egymás mellett, igen? Mi láncot alkotunk, igen? Amikor meglátod a tatu-t, siettesd a lovadat, és a tatu mindjárt labda lesz.

– Úgy érted, hogy nem szalad el?

– Nem, az indián azt mondja, ő megáll, és labda lesz.

– Meglehetősen valószínűtlenül hangzik – ingattam kétkedőn a fejemet.

– Nem, Gerry, így igaz.

– Akkor pedig a tatu szörnyen ostoba állat. – Igen, az indián mondja, hogy muy estúpido.

Láncba szakadozva, némán lovagoltunk, egymástól ötven-ötven méternyire kormányoztuk lovunkat ki-be a tüskebokorcsoportok közé. Más hang nem hallatszott, csak a kabócák idegtépő kiáltozása, a lovak patájának halk roppanása, a bőr és a fém finom nyikorgása, csörrenése. Már sajgott a szemem, ahogy a hőségben rezgőcsillámló aljnövényzetet fürkésztem. Tíz guirából álló csapat rebbent fel egy tüskebokorból és szállt el harsány kodácsolással: hosszú, takaros farkukkal olyanok voltak, mint megannyi őzbarna kis szarka.

Egyszer csak tőlem úgy ötvenméternyire, jobbra, megpillantottam egy görnyedt hátú armadillót: felhúzósjáték-modorában zakatolt a zsombékok között. Hatalmas diadalordítással vágtam sarkamat lovam oldalába, amire az oly hevesen reagált, hogy kis híján a kaktuszok közé zuhantam – az mentett csak meg, hogy dicstelenül a nyeregbe kapaszkodtam. A ló nehézkes vágtába kezdett, patája alól fröcskölt a fehér homok, ahogy a zsákmány után vetettük magunkat. Vagy tizenöt méternyire lehettünk az állattól, amikor meghallott; megpördült, szimatolt egy kicsit, azután megdöbbentő gyorsasággal labdává gömbölyödött, és ott maradt. Kis csalódást éreztem, hogy a tatu valóban olyan buta, mint amilyennek mondják – legalább annyi józan esze lehetne, hogy megpróbál a tüskés bokrok közé menekülni! Vagy hét-nyolc méterre tőle megálltam, leszálltam a nyeregből, lovamat egy fűcsomóhoz pányváztam, majd előrementem, hogy felszedjem a zsákmányt. Meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy a fű, amely lóhátról rövid szálúnak tűnt, valójában jó magas, és sehogy sem találtam az armadillót. Tudtam, hogy nem lehet messze, és hogy merrefelé kell keresnem, folytattam hát utamat. Nemsokára megálltam és körülnéztem: lovam már elmaradt mögöttem – szemmel láthatóan jócskán több volt közöttünk a távolság hét-nyolc méternél. Bizonyára rossz irányba indultam. Micsoda figyelmetlenség, gondoltam bosszúsan, és elindultam visszafelé, zegzugolva az aljnövényzet között, míg oda nem értem a lovamhoz – az armadillóval azonban nem találkoztam. Elcsüggedtem, bosszankodtam; a kis állat nyilván elmenekült, amikor a rejtekhelye közelébe értem. Mérgesen motyogva szálltam ismét nyeregbe, de majd lepottyantam meglepetésemben, mert úgy hétnyolc méter távolságban; ugyanabban a helyzetben hevert az armadilló. Megint leszálltam, és elindultam feléje, közben meg-megálltam, körülnéztem. Amikor elértem azt a körzetet, ahol rejtőznie kellett, lassan előrementem néhány lépést, majd hátráltam, de ezt többször meg kellett ismételnem, mire rátaláltam az állatkára. Súlyos volt, a nap felhevítette, s miközben felemeltem, magamban elnézést kértem tőle, amiért ostobának minősítettem a taktikáját.

Rafael és az indián után lovagoltam, és az elkövetkező két órában igen óvatosan, lassan haladva a száraz kis földszigeten, hasonlóan egyszerű módon sikerült még három armadillót fognunk. Ekkor már későre járt, utunkat hazafelé vettük az árnyas fák között. Átkeltünk a kék virágfolyón, s harsány felhőben szálltak fel a szúnyogok, elleptek bennünket meg a lovainkat, és úgy telezabálták magukat, hogy vérünkön hízott áttetsző potrohuk olyan volt, mint megannyi lampion. Sötétben értünk a faluba, lovaink fáradtan kocogtak a sáros úton, a jánosbogarak zöld fényű füzérével kivilágított bokrok között, előttünk denevérek cikáztak, pirinyó, jókedvű rikkantásokat eregetve.

Odahaza Jacquie az ablaknál ült, írt, első armadillónk pedig fontosságának teljes tudatában járta körül a szobát. Megtudtuk, hogy pazar délutáni szórakozást talált: a drótot tépdeste le a ketrecéről, s már épp eltűnőben volt a hibiszkuszbokrok között, amikor Jacquie rátalált. Megfogta, majd szabadon eresztette visszatérésünkig a nappali szobában. Míg vacsoráztunk, valamennyi armadillót kiengedtük: a padlón zakatoltak ide-oda, mint egy nyájra való kasztanyett. Az este hátralevő részében Rafaellel lefejtettük a drótot a ketrecről, és farudakkal pótoltuk. Éjszakára a nappali szobában hagytuk a ketrecet, mert meg akartunk győződni róla, megmaradnak-e benne az állatok. Reggelre ugyan látszottak külsérelmi nyomok a rácson, de a ketrec állta a támadásokat, és az armadillók békésen összegömbölyödve aludtak hálószobájukban.

A ketrecproblémát tehát sikerült megoldanunk, s úgy éreztem, több bajunk nem lesz a háromöves armadillókkal, hiszen természetes körülmények között ezt az állatot a legkönnyebb fogságban tartani. Elégedetten éldegél húson és gyümölcsön, még ahhoz sem ragaszkodik, hogy frisset kapjon mindennap, végtére a természetben kedvenc eledele a férgektől nyüzsgő, rothadó hús. A szakirodalom állítása szerint a háromöves armadilló természetes állapotában rovarokkal és kukacokkal táplálkozik; s én azt gondoltam, ha kezdetben eredeti étrendjén tartjuk a vendégsereget, idővel rászoktathatjuk más eledelre. Órákig gyűjtögettük hát a helybeli rovarvilág ocsmánynál ocsmányabb képviselőit s tálaltuk fel őket az armadillóknak. Várakozásunkkal ellentétben, ahelyett hogy jó étvággyal nekiláttak volna az ízes csemegének, az állatok szemmel láthatólag visszariadtak a nagy gonddal gyűjtött kukacoktól, hernyóktól, bogaraktól. Sőt hanyatt-homlok menekültek előlük, a visszatetszés, mi több, az undor mindenjelével. E kudarc után a fogságban tartott armadillók szokásos étrendjével próbálkoztam: darált húst kínáltam állataimnak tejjel elkeverve, amiből is a tej egy részét felszürcsölték, a húst otthagyták. Ebben az idegesítő modorban folytatták három napig, úgyhogy végül már attól tartottam, éhségükben annyira legyengülnek, hogy kénytelen leszek őket szabadon ereszteni. Merő mizéria volt az életünk, ötpercenként támadt valamelyikünknek holmi ragyogó ötlete, és már szaladtunk is az újfajta csemegével a ketrechez, hátha sikerül kísértésbe ejtenünk az armadillókat, de azok undorral fordultak el, akármivel kecsegtettük őket. Végül a véletlen jóvoltából sikerült olyan kotyvalékot előállítanom, amely megnyerte tetszésüket: összetört banán, tej, darált hús, nyers tojás és nyers velő keveréke volt ez az ínyencség. Az eredmény egy különlegesen gyomorkavaró utcai balesetre emlékeztetett, de armadillóink imádták. Etetéskor valamennyien megrohanták a tányért, körülállták, lökdösődtek, orrukat belefúrták a trutymóba, horkoltak, szuszogtak, olykor nagyokat tüsszögtek, és lefröcskölték egymást az ínycsiklandó kotyvalékkal.

Minekutána sikerült beállítanunk az állatkák étrendjét, azt hittem, túljutottunk az utolsó akadályon, és az állatgyűjtés íratlan szabályai értelmében most már nem lesz velük több bajunk. Egy darabig jól is ment minden. Napközben a hálószobájukban szundikáltak, labdává gömbölyödve, vagy félig kigöngyölt állapotban, oldalt fekve, hogy egyik armadilló pontosan beleillett a másikba. Fél négykor felébredtek, kijöttek a hálószobájukból, balerina módra körültipegték a kalitkát, olykor a rácshoz tiktakoltak, kidugták a fejüket, és rózsaszín orrukkal beleszimatoltak a levegőbe: jön-e az ebéd. A hímek néha, nagy ritkán összeverekedtek: egyik a sarokba taszigálta a másikat, aztán megpróbált fejével bebújni ellenfele páncélja alá, hogy felfordítsa; mihelyt amaz az oldalán feküdt, a győztes is oldalára hengeredett, és vadul hadonászva igyekezett a másikat kizsigerelni. Mihelyt felfigyeltem az efféle lovagi tornára, még gondosabban szemmel tartottam az állatokat. Nagyobb kárt ugyan nem tettek egymásban, de megfigyeltem, hogy etetéskor a nagyobbak nekimennek a kisebbeknek, és méretük és súlyuk révén sikerül a kisebbeket, könnyebbeket távol tartaniuk az eleségtől. Úgy határoztam, párokra különítem őket, méghozzá a nagyjából egyforma nagyságúakat igyekszem párosítani. Új ketrecet építettem, amelyet Jacquie Sing-Singnek keresztelt: egy sor “lakás” volt benne, egymás fölött, mindegyik saját hálószobával. Armadilló állományunk közben tízre szaporodott; négy pár volt köztük és két agglegény. Furcsa módom a nőstényekből volt kevesebb; hímet rengeteget hoztak a házunkhoz, de nőstényt csak nagy ritkán sikerült zsákmányolni. A házaspárok szép nyugodtan éltek a Sing-Sing lakosztályaiban, és megszűntek az etetéskor rendezett lovagi tornák.

Egy alkalommal Jacquie épp kiosztotta az ebédjüket, de egyszer csak megjelent, kezében az egyik nagyobb hímmel. Most már annyira kezesek voltak, hogy érintésünkre nem gömbölyödtek össze. Jacquie arcán aggodalom tükröződött, bár az armadilló üdvözülten hevert a markában, míg ő az állatka szőrös, rózsaszín hasát simogatta.

– Nézd csak a lábát – tartotta elém Jacquie az armadillót.

– Mi baja? – kérdeztem, és közelebb hajoltam a szinte hipnotikus álomban szendergő állathoz.

– Nézd csak… csupa seb a talpa a hátsó lábán. – Úristen! Csakugyan. Mit csinálhatott?

– Az az érzésem – sóhajtott Jacquie –, hogy ezekkel a jószágokkal több lesz a bajunk, mint amennyit megérnek… Máris több gondot okoztak, mint az egész gyülekezet együttvéve!

– A többi példány rendben van?

– Nem néztem. Ezt is csak azért vettem észre, mert az ajtóhoz rohant és kiesett, amikor a tányért betoltam. Felemeltem szegényt, és akkor láttam meg a lábát.

Megvizsgáltuk valamennyit, és legnagyobb megdöbbenésünkre valamennyiőjük hátsó lábán hasonló, kerek, hatpennys nagyságú sebek éktelenkedtek. Egyetlen oka az lehetett, hogy ketrecük fapadlója túlságosan kemény, és a rengeteg ide-oda mászkálásban lenyúzódott érzékeny talpukról a bőr. Ezek után az armadillókat mindennap kivettük a Sing-Singből, sorba raktuk őket a földön – úgy hevertek ott, mint megannyi tök –, és penicillinkenőccsel kenegettük a hátsó lábukat. A ketrecük padlójával is tennünk kellett valamit. Először vastag földréteget terítettem rá. Ez azonban nem sokat ért, mert etetéskor az armadillók szertelenül fröcskölték az ételt, majd a sár és a velő ragacsos keverékét pasztává taposták, ez mint a beton, úgy megkötött a ketrec padlóján – az armadillók talpán pedig nem kevésbé. Némi kísérletezés után rájöttem, hogy a legalkalmasabb padozat vastag fűrészporréteg, amelyet száraz levelekkel és fűvel borítunk. Ez nagyszerűen bevált, néhány hét alatt a sebek is szépen begyógyultak, és nem is tértek vissza többé.

Az átlagember szemében nyilván úgy tűnik, rengeteg fölösleges bajjal kellett megbirkóznunk egy kicsi és jelentéktelen állat miatt – mi mégis úgy éreztük, fontos győzelmet arattunk. Nehéz természetű és kényes állatot találni és elfogni, megfelelőképpen elhelyezni, megfelelő étrendre szoktatni, megbirkózni betegségeivel és egyéb problémáival – az állatgyűjtő munkájának megannyi bosszantó, elkeserítő, aggasztó részfeladata, de a leküzdésüknél alig akad izgalmasabb és boldogítóbb diadal. Az az állat, amelyik jól tűri a fogságot, sosem betegszik meg, és megeszi, amit elébe tesznek – a gyűjtő öröme; de a problémás, konok, kényes állat – kihívás, amely ha mégoly kimerítő is, a végső siker esetén maga a boldogság.

ÖTÖDIK FEJEZET

Bichó-k minden mennyiségben

Igyekezetünk, megtámogatva a (Paula által ösztönzött) helybéli férfilakosság segítségével, hamarosan a helybéli állatvilág áradatát eredményezte. Jacquie, Rafael és jómagam látástól vakulásig robotoltunk: ketrecet fabrikáltunk, ketrecet tisztítottunk; etettünk, itattunk; magnetofon felvételeket készítettünk és fényképeztünk. Hárman voltunk, mégsem tudtunk megbirkózni valamennyi munkával. Kénytelen-kelletlen ráálltam, hogy fogadjunk ácsot a ketreckészítéshez. Kénytelen-kelletlen, ugyanis jó adag tapasztalatra tettem már szert efféle mesteremberekkel kapcsolatban a világ különböző részein. Az ács, mint rá kellett jönnöm, szemellenzős fajta. Rendelj nála ajtót vagy asztalt: ha durva kivitelben is, de előállítja a kért tárgyat. Ám fogadj fel egy ácsot, mondd neki, hogy készítsen különféle ketreceket különféle állatok befogadására, és menten kitör rajta az elmebaj. Mire belésulykolod a ketreckészítés alapelemeit, rendszerint itt az idő, hogy szedd a sátorfádat. Nem minden balsejtelem nélkül kértem fel tehát Rafaelt, szólna Paulának, hogy szerezzen ácsot nekünk. Másnap be is állított egy kurta, tömzsi emberke, körülbelül annyira kifejezéstelen arccal, mint egy aranyhal. Rekedt hangon a fülünkbe suttogta, hogy Anastacius a neve. Kimerítő fél órát töltöttünk óhajaink elmagyarázásával, majd átadtunk neki egy ládát, és felkértük: alakítsa át madárkalitkává. Nem telt bele öt perc, és megtudtuk, hogy Anastaciusnak két felettébb idegesítő szokása van: először is, munka közben harsányan és hamisan fütyül, másodszor pedig szent meggyőződése, hogy minden szög önálló életet él, avagy gonosz szellem bújt belé. Anastacius tehát minden szöget halálos csapások sorozatával kalapál a fába, melyek még akkor is záporoznak, amikor a szög feje már réges-régen egy szintre került a deszkával. Ekkor megáll, és szeme sarkából a szögre sandít – láthatólag arra számít, hogy menten kimászik a fából. A szög rendszerint veszteg marad, Anastacius azonban olykor-olykor mozgást észlel, ilyenkor előreugrik, és megsemmisítő csapást mér a renitensre. Valahányszor kivégez egy szöget, harsány és hamis diadalfüttyre fakad. Imigyen munkálkodott tehát Anastacius két óra hosszat az első kalitkán, amikor pedig már valamennyiünket őrjítő fejfájás kínozott, elénk terjesztette munkája gyümölcsét.

Madárkalitkát fabrikálni a világon a legegyszerűbb dolog. Drótból van az eleje, az alján ujjnyi rés, hogy tisztogatni lehessen; kell bele két ülőrúd, és kell rá egy akkora ajtó, hogy beférjen rajta az ember keze. Anastacius fáradságos munkával mesterművet produkált: a kalitka famunkája jobbára elgörbült és törött szögek hullaháza volt; a dróthálón több jókora horpadás jelezte az alkotó túlbuzgalmát egy-egy makrancos szög üldözésében. Az ajtót, mihelyt becsukták, jószerint lehetetlen volt ismét kinyitni; ha mégis kinyílt valahogy, a kezem nem fért be rajta. A tisztogatásra hagyott nyílást Anastacius oly bőkezűen méretezte, hogy – talán egy túlhizlalt keselyű kivételével – mindennemű madár könnyűszerrel kiröppenhetett.

Némán és komoran szemléltük az alkotást.

– Én azt gondolom, jobb, ha magunk csináljuk, Gerry – szólalt meg nagy sokára Rafael.

– Nem, Rafael, nagyon sok a dolgunk. Kénytelenek leszünk megtűrni ezt a mészárost, talán javul valamelyest.

– Ennél rosszabb már nem lehet – vélte Jacquie. Mégis, mit rakjunk ebbe a kalitkába? Valami szelíd jószágot, hogy ha kiszökik, könnyen elfoghassuk.

A Mészáros – mivel ez a név rajta ragadt – az elkövetkező hét során rossznál rosszabb ketreceket produkált. Csúcsteljesítményét azonban akkor érte el, amikor megkértem, hogy az egyik ketrecet bélelje ki bádoggal. Ehhez azt az újszerű módszert alkalmazta, hogy kívülről húzta be az óriási szögeket, miáltal a ketrec belseje tele volt tépett szélű bádogdarabkákkal, és a szöghegyeknek

valóságos erdeje meredezett belőle. A tákolmány leginkább holmi középkori kínzószerszámra emlékeztetett.

– Hiába, Rafael: mennie kell. Én ezt nem állhatom tovább. Ez az ember egyszerűen őrült. Nézd csak meg ezt a ketrecet: hisz ez arra való, hogy megölje az állatot, nem pedig, hogy életben tartsa. Mondd meg neki, hogy nem tartunk többé igényt a szolgálataira; Paula pedig szerezzen valaki mást – de olyat, akibe szorult valami intelligencia.

A Mészáros tehát visszatért a faluba, ahol folytathatta áldásdús tevékenységét, Paula pedig másnap előállított egy vézna, félszeg fiatalembert. Paula közölte, hogy a micisapkás jövevény az új ács, és hosszas előadásban ecsetelte a fiú erényeit és intelligenciáját. Rafael megmutatta neki az általunk készített ketreceket, a fiatalember gondosan szemügyre vette valamennyit, azután odanyilatkozott, hogy képes lesz ugyanilyeneket előállítani.

– Helyes – mondtam, amikor mindezt lefordították nekem. – Mi a neve, Rafael?

– Como se llama? – tolmácsolt Rafael. A fiatalember idegesen vihogott.

– Julius Caesar Centurian! – bökte ki végül.

Julius Caesar Centurian tehát elfoglalta állomáshelyét, és elbűvölő, találékony, szeretetre méltó embernek bizonyult. Mi több: remek ács is volt. Mihelyt átvette a ketreckészítést, menten több időt fordíthattunk az állatok körüli munkára.

Minden állatgyűjteményben akad két-három példány, amelyik különlegesen kedves az ember szívének; nem kell, hogy feltétlenül ritka vagy egzotikus állat legyen, még csak az sem, hogy az átlagnál sokkal intelligensebb. Mihelyt azonban az ember megpillantja, ráébred, hogy ez a jószág ritka és meghatározhatatlan tulajdonságok – nevezetesen báj és egyéniség hordozója, és hogy jelleme megkülönbözteti a tábor többi lakójától. Kezdetben három ilyen állatunk volt a Chacóban; a trióhoz később egy negyedik csatlakozott, amely túltett valamennyin – de róla majd a maga idejében. A három állat a lehető legnagyobb mértékben különbözött egymástól, az azonban közös volt bennük, hogy mindegyikük egyéniség volt, nem csupán egy példány a többi közt.

Az első ezek közül Cai volt, a douracouli majom. Egy meglehetősen visszataszító külsejű indián hozta, aki igen s rozoga szalmakalapot viselt, hosszan lelógó kék szalaggal. Nagyon örültem az új szerzeménynek; szeretem a majmokat, és különösképpen érdekel a douracouli, a világ egyetlen éjjeli majma. Cai akkora volt, mint egy; kisebb macska, és zuzmószürke szőr borította. Mellén a szőr halvány narancsszínű volt, a hasán krémszínű. Pici füle oly mélyen beágyazódott a szőrébe, hogy szinte nem is látszott. Halvány borostyánszínű óriási szemét feketével keretezett fehér szőr vette körül. A nagy szempár körül ez a kettős keret meg a látszólagos fültelenség feltűnő hasonlatosságot eredményezett a bagollyal. Cai igen csapzottan, kócosan, véznán került hozzánk. Az első három napon roppant ideges volt, semmit sem tudtunk kezdeni vele. Karóhoz kötöttük, és egy nagy ládát tettünk mellé, amelybe visszavonulhatott. Kezdetben ott lapult, elbújva a szemünk elől. Ha barátságosan közeledtünk hozzá, riadtan hátrált, nagy szemével rémülten bámult ránk, kis keze reszketett félelmében. Persze ki volt éhezve, és mohón falta az elébe tett ételt. De akármennyire éhes volt, csak akkor jött elő a ládájából, hogy; elfogyassza az eleséget, amikor mi már távolabbra kerültünk. Egy szép napon sikerült gyíkot fognom. Megöltem, odavittem Cai ládájához, leguggoltam, és a tenyeremen a majom elé tartottam a még vonagló hüllőt. Cai egy pillantást vetett az ínyencfalatra, és öröme legyőzte óvatosságát. Kiugrott ládájából, halkan, kísértetiesen felnyüszített, megragadta a gyíkot, és elém kuporodott. Hirtelen rádöbbent, hogy sokkal közelebb vagyok hozzá, mint ameddig valaha is engedett, s épp visszavonult volna a ládájába, amikor a gyík farka görcsösen megrándult. Cai abban a pillanatban megfeledkezett rólam, mélységes koncentrációra valló arckifejezéssel leharapta a farkat, fél kézzel megfogta, és olyan elégedetten rágcsálta, mintha egy szál petrezselyemgyökér volna. Moccanás nélkül ültem, amíg Cai evett, ő meg közben rám bámult, óriási, csillogó szemében óvatos kifejezéssel. Megrágta az utolsó gyíkfalatot, kivette a szájából, jól megnézte, megint megrágta, s végre lenyelte, majd gondosan megvizsgálta előbb a kezét, azután maga körül a talajt: nem maradt-e morzsa az ínyencségből. Ekkor alaposan megvakarta hátsó lábát, combját, felállt, és beügetett a ládájába. Attól a naptól fogva egyre nagyobb bizalommal viseltetett irántam.

Hamarosan rájöttünk: Cai nem szereti, ha a szabadban kötözzük meg. Alighanem mezítelennek, támadhatónak érzi magát. Ezért aztán nekiláttam, hogy ketrecet fabrikáljak neki. Magas, keskeny alkotmány volt, az emeleten kis hálószobával, ahová Cai visszavonulhatott, amikor kedve tartotta. Imádta a hálószobáját, rendszerint egész nap bent üldögélt, csak a fejét meg az elülső mancsát dugta ki az ajtón. Ebben a helyzetben aludt is el. Szeme le-lecsukódott, majd megint felpattant; néhány pillanat múlva megint elbóbiskolt, feje le-lebillent, majd többszöri fel-felriadás után feje a mellére bukott, végül békésen elpihent a mancsán. De amint valami érdekes vagy szokatlan történt, Cai óriási szeme kinyílt, a majmocska nyújtózkodva nézte hálószobájából, mi megy végbe odakint, s izgalmában olykor annyira kifacsarta a nyakát, hogy a feje alulról felfelé nézett; az ember már aggódott: még egy ujjnyi, és lepottyan a nyakáról. Cai, ugyancsak bagolyhoz méltó mozgékonysággal, hátra is tudta fordítani a fejét, és a háta mögé pillantott. Mérhetetlen kíváncsiságában muszáj volt mindent figyelemmel kísérnie, még ha ijesztő volt is a látvány. Olykor tanúja volt egy-egy új kígyó érkezésének: ilyenkor halk, sipító sóhajok sorozatát eregetve lejött, és a rácson át bámulta, tágra nyílt szemében elszörnyedés ült, s minduntalan hátra-hátrasandított a vállán át: nyitva áll-e a menekülés útja. Ha úgy vélte, túlságosan közel van a kígyó, a hálószobájához legközelebbi ágra szökkent, ott ült, szemközt az ajtóval, majd nyakát kicsavarva hátranézett, és a válla fölött figyelt tovább. Teste ekképp pontosan szemben volt a biztonságos visszavonulás útjával, és mégis szemmel tarthatta a hüllőt. Éjszakai állat létére a nap nagy részét ébren töltötte, és alig történhetett a táborban olyasmi, amit nagy szeme nem vett észre, vagy amihez halk hangja ne fűzött volna megjegyzést.

Egy ízben épp egy korhadt tuskót fűrészeltem föl a fakopáncsnak, és észrevettem, hogy a kéreg alatt jókora, zaftos csótányok lapulnak. Gondoltam, meglepem Cait egy kis csemegével, elfogtam hát a rovarokat, és odavittem a ketrechez. Cai kezét-lábát szétvetve napozott ketrece padlóján, szemét lehunyta, szája mámorosan elnyílt. Amikor szólítottam, felébredt, felült, és kábán pislogott. Kinyitottam ketrece ajtaját, és bedobtam a legnagyobb, legmozgékonyabb csótányt: azt hittem, elszórakoztatja majd Cait, ha maga foghatja meg. Csak hogy ő félálmában annyit látott csupán, hogy betettem valami élőlényt a ketrecébe, és köszönte szépen, nem óhajtott közelebbről megismerkedni vele. Egy szempillantás alatt eltűnt a hálószobájában, a csótány meg fel-alá futkározott a ketrec padlóján, bizonytalanul lebegtetve csápját. Cai nemsokára óvatosan kikukkantott a hálószobaajtón: vajon mit vittem neki. Gyanakodva nézett le a csótányra; arca, mint mindig, ha ideges vagy izgatott, csupa szem. Hosszas megfontolás után úgy döntött, a rovar ártalmatlan, és az sem lehetetlen, hogy ehető lemászott tehát, és jó darabig közelről szemlélte. A csótány lézengett egy darabig, aztán megállt, hogy hamarjában megmosakodjék, megtörülközzék. Cai ült, kezét összekulcsolta a hasán, és elmélyült érdeklődéssel szemlélte a rovart. Azután óvatosan kinyújtotta kezét, és nagyon finoman, egy ujjal, megkoppintotta a csótány hátát. A rovar nyomban őrült iramban végigrohant a padlón, Cai meg rémülten hátraugrott, és kezét sietősen a melléhez dörgölte. A csótány, őrült gyorsasággal mozgó lábakkal, tapogatókkal, elérte a ketrec elejét, és megpróbált kifurakodni a rácson. Cai éles csicsergéssel előreugrott és megragadta, de már későn. Én azután elfogtam a rovart, és visszatettem a ketrecbe, Cai pedig a nyomába szegődött, a hátát kocogtatta, aztán megszaglászta az ujját. Nagy sokára úgy döntött, a jövevény, visszataszító külseje ellenére, ehető; szorosan becsukta hát a szemét, arcát undorral elegyedő eltökéltséggel elfintorította, két kézzel megragadta a csótányt, és a szájába tömte, hogy a meg-megránduló lábak úgy álltak ki kétfelé, mint a rozmár bajsza. Ezután mindig megöltem a csótányt, és úgy adtam oda Cainak, különben annyit tétovázott, mire összeszedte a bátorságát, hogy addigra a préda réges-rég kimenekült a rácson.

Mihelyt Cai ráébredt, hogy kényes helyzetekben bármikor visszavonulhat a hálószobájába, igen kezes lett és bizalommal volt irántunk; még azt is megengedte, hogy simogassuk. Jacquie egy banándarabkát vagy szőlőszemet tartott csukott markában, és Cainak kínálta. A majmocska ilyenkor lejött hálószobájából, letelepedett, és ünnepélyesen, ujjról ujjra kinyitotta Jacquie markát, míg hozzá nem fért a csemegéhez. Sok gyümölcsöt és bogarat kapott, és naponta két csupor, nyers tojással és vitaminnal elkevert tejet, úgyhogy hamarosan meghízott, a bundája megfényesedett, megsűrűsödött – olyan lett, mint egy púderpamacs. Senki sem ismert volna rá benne arra a rémült, fakó kis szőrmecafatra, amilyennek megkaptuk. Jacquie érdeme volt, hogy ennyire magához tért; Cai jobban szerette, mint engem, és ezért Jacquie-re hárult a tisztogatásának, etetésének a feladata; ő birizgálta Cai étvágyát mindenféle csemegével, ő játszott vele, hogy ne unatkozzék. Őszintén mondhatom méghozzá minden hiúság nélkül, hiszen nem az én munkámnak volt az eredménye –, hogy amikor Cait eljuttattuk Angliába, hozzá fogható douracoulit egyetlen állatkertben sem láttam.

Sokáig Cai volt a tábor királynője, egy szép napon azonban vetélytársa érkezett, akivel meg kellett osztania trónját. Az új jövevény első pillantásra, amikor a kosárból kiborították, nagyon kicsi, nagyon pelyhes csau-csau kölyöknek látszott. Fekete-fehér keresztcsíkos farkot viselt, arcán pedig – hogy miért, azt csak ő tudta fekete szőrme álarcot, amelyből vágyakozó, meglehetősen szomorú barna szemmel bámult ránk. Ahogy ott állt irdatlanul nagy és irdatlanul lúdtalpas lábán, olyan volt, mint a peches útonálló, aki elvesztette a pisztolyát. Tenyere rózsaszín volt, ujjai, lábujjai karcsúak, hosszúak, amolyan “művészujjak”. Rákászómosómedve-kölyök volt, és hamarosan elkereszteltük Micimackónak, a hasonnevű jeles medvével való feltűnő hasonlatossága miatt.

Micimackót szép, tágas ketrecbe telepítettem, amelynek farácsa volt, és takaros ajtaja kilinccsel csukódott. Betettem két vödör fűrészport, hogy Mackó arra üljön, aztán magára hagytam, hadd szokja meg a környezetét. Kezdetben példás fogolynak bizonyult, csak kuporgott terebélyes alfelén, bámult ki a rácson, mint a tárgyalására váró haramia. Ebédről visszatérve azonban azt tapasztaltuk, hogy Micimackó nem fecsérelte az idejét. Ülni most is ült, méghozzá arcán a sértett ártatlanság kifejezésével, körülötte azonban ott hevert teljes tojáskészletünk, pontosabban: tojáskészletünk héja, Mackó mancsa, arca, bundája pedig csupa ragacs, sárgája-fehérje. Amikor megszidtuk, azt olvashattuk le az arcáról, hogy vele mindig is komiszul bánt az élet, kitől várhatna megértést vagy együttérzést… Úgy véltem, tanulmányozásra érdemes a módszer, amellyel Mackó kitört ketrecéből, visszatelepítettem hát őkelmét, gondosan kilincsre csuktam az ajtót, és a távolból szemmel tartottam Mackó urat: hogyan is csinálja. Hosszú szünet után egy fekete orrjelent meg a rácsok között, óvatosan szimatolva; mikor a gazdája úgy döntött, hogy tiszta a levegő, az orr visszahúzódott, és a helyén hosszú, karcsú ujjak jelentek meg, valamint egy rózsaszínű mancs, amely merőben emberi módon tapogatózott a rács körül, a kilincs irányában. Amint rátalált, szakértő mozdulattal megpöccintette. Az ajtó kinyílt, és Micimackó elgondolkodó arca lassan megjelent a nyílásban. A következő negyedórában a kilincs alá reteszt szereltem. Mackónak három napjába telt, mire ennek a fortélyát kitanulta akkor aztán újra kiszökött. Hét végére ketrecének ajtaja csak úgy meredezett a válogatott kilincsek, kallantyúk, kampók tömegétől – még Houdinit is elgondolkodtatta volna, hogyan szabaduljon. Működésemnek az volt az egyetlen eredménye, hogy mi nehezebben tudtuk kinyitni az ajtót, mint Micimackó. Végül kénytelen voltam lakatot szerelni az ajtóra, s ez már kifogott Mackó úron. Ezután órákig üldögélt a rácsnál, kidugta két mancsát, és érzékeny, rózsaszín praclijával simogatta a lakatot, olykor-olykor pedig reményteljesen beledugta az ujját a kulcslyukba.

Valamely érző szívű olvasó most azt mondhatná: Micimackó nyilván azért igyekezett annyira megszökni ketrecbörtönéből, mert visszavágyott a gondtalan erdei szabadságba. Meg kell mondanom: ez erős túlzás. Valahányszor Mackó kiszabadult, útjának két célja volt: az élelmiszeres polc, ha pedig azt üresen találta, a madárkalitkák. Ha eleséghez jutott, már ott is csücsült a közepében. Ha nem, akkor hisztérikus csivitelésre késztette a madarakat, mert kalitkájuk rácsán át bámult rájuk, száját nyalogatva. Igen, igen, vélem hallani az érvelést: ha Micimackó nem elveszített szabadságát szeretné visszanyerni, akkor azért szökik ki, hogy végre egyszer jóllakjon, mert tőlünk nem kap eleget. Válaszul szeretném jegyzőkönyvbe diktálni, hogy Micimackó, nagyságának arányában, többet evett, mint valahány állat, amellyel életemben találkoztam. Ennek a két lábon járó bendőnek a következő volt a napi adagja: két nyers tojás, vitaminok és csukamájolaj, három deci tejjel elkeverve, tíz deka darált bélszín vagy szív, valamint gyümölcs nevezetesen több banán, guajava és paupau. Mindezt egy órán belül elfogyasztotta, és rövid szunyókálás után jelentkezett repetáért.

Micimackó akkor sem adta fel a reményt, amikor kénytelen volt belenyugodni, hogy a lakat nem árulja el titkát. Napi fél órát szentelt a rejtélynek, többi idejét pedig erényes cselekedeteknek. Ezek közé tartozott a tavaszi nagytakarítás. Minden reggel elvégeztük ketrece tisztogatásának emberfeletti munkáját, majd tiszta fűrészporréteget teregettünk a padlójára. Micimackón ilyenkor kitört a háziasszonyi buzgalom. Idegeit megviselte a tény, hogy a fűrészpor egyenletesen van szétteregetve a padlón. Munkálkodását egyik sarokban kezdte, ahonnan hátramenetben haladva, mancsával lendületesen átsöpörte a fűrészport a hátsó lába között, majd az így keletkezett kupacot odább tolta terebélyes alfelével. Végtelen gonddal ment így végig az egész ketrecen, míg a padlón egyetlen szem fűrészpor sem maradt, csak az egyik sarokban tornyosult, óriási kúpban, az összesöpört mennyiség. Mondanom sem kell, hogy nem a fűrészporral megrakott sarkot használta arra a célra, amelyre a fűrészpornak szolgálnia kellett volna. Ehelyett Mackó heverőnek használta, amolyan fűrészporkerevetnek, erre dőlt le sziesztázni a délutáni hőségben, hanyatt, s hosszú ujjaival elmélázva tépdeste a szőrt gyomrának irdatlan tömegén. E buddhista meditációba merülvén, szívesen eljátszadozott egy szalonnadarabbal. Egyik végét a szájával fogta, a másikat a hátsó lábaival, s hol a fogával húzta meg, hol a lábujjaival, ezáltal szelíd hintaszékmozgást keltve, amivel sikerült álomba ringatnia magát.

Úgy véltem, Micimackónak több testmozgásra van szüksége, s ezért naponta néhány óra hosszat pórázon fogom sétáltatni. Belevertem a földbe egy karót, madzagfonatból nyakörvet csináltam, és kötélből pórázt. Fél óra sem telt bele, Mackó átrágta magát a kötélen, felkereste az élelmiszerpolcot, és elköltött huszonnégy banánt. Ezután különféle anyagokkal próbálkoztam póráz céljára – a legtovább a nyers marhabőr szíj állta az ostromot, végül azonban ez is megadta magát. Ekkor előkotortam valahonnan egy egészen más célra szánt láncot, s ez, ha rövid volt is, jól bírta a rágást. Micimackó, lúdtalpas, lassú, csoszogó járása és nyájas kövérsége ellenére, módfelett tevékeny teremtmény volt, ritkán maradt veszteg, és mindig azt kereste, mibe árthatná bele magát. Mivel állandó tevékenységet igényelt, könnyen elunta magát, és olykor minden találékonyságunkat latba kellett vetnünk, hogy elfoglaltságot szerezzünk neki. Egy jókora darab régi mozgófilm napokig elszórakoztatta: fel-alá járkált, szájából több méter celluloidszalag lógott; vagy pedig hanyatt feküdt, mancsába vette a filmet, és rövidlátó tekintettel szemlélte, mint egy kövér és meglehetősen mélabús filmcsászár, aki a legújabb nagyszabású alkotáson mereng.

Vörös betűs nap volt Micimackó életében, amikor találtam egy régi kókuszdióhéjat. Eleinte gyanakodva méregette, fura, oldalazó csoszogással közelítette meg, hogy azonnal elmenekülhessen, ha a kókusz netán rátámadna. Aztán egyik mancsával óvatosan megérintette, és legnagyobb örömére azt tapasztalta, hogy a kókusz gurul. Boldog fél óra hosszat hajkurászta, izgalmában azonban többször is túlütötte a lánc engedte körön, s addig hallatta harsány, éles visításait, míg Jacquie vagy én vissza nem vittük a játékát. Jacquie-nek ekkor az az ötlete támadt, hogy fúrjak lyukat a kókuszdióhéjba. Ez a szimpla fortély múló szeszélyből Micimackó kedvenc játékszerévé avatta a kókuszt. Ezentúl órák hosszat elüldögélt hátsó mancsával szorongatva a héjat, fél karjával-mancsával pedig mélyen beletúrt, és időnként sikerült is egy parányi kéregdarabkát kihalásznia. Első ízben oly lelkesen túrt bele, hogy bent ragadt a mancsa, úgyhogy miután kiszabadítottam, kénytelen voltam kitágítani a lyukat. Micimackó most már zavartalanul tölthette a napot a kókusszal, futballozott vele, belemártotta a mancsát, mint kisgyerek a tejbepapiba, amikor pedig elfáradt, a kókusz köré tekeredett, úgy nyomta el az álom.

Harmadik állategyéniségünk a meglehetősen fantáziaszegény Foxy névre hallgatott. Pici, finom csontú, szürke róka volt, karcsú lábú, bozontos farkú, csillogó barna szemű. Foxy egészen kicsi kölyök korában került egy paraguayihoz, és három-négy hónapos korában hozzánk. Körülbelül akkora volt, mint egy drótszőrű fox-terrier, és láthatólag feladta mindennemű igyekezetét, hogy róka módra viselkedjék. Szerintem a szíve mélyén meg volt róla győződve, hogy ő nem is róka, hanem kutya, és sikerült is nem egy merőben rókaiatlan szokást kifejlesztenie. Foxynak nyakörve és lánca volt, az utóbbit egy karikához erősítettük, a karikán átfűzött drótot pedig kifeszítettük két oszlop között. Így nagyobb volt a mozgástere, a póráza azonban nem olyan hosszú, hogy belegabalyodhatott volna. Éjszaka fűvel megrakott, nagy ketrecben aludt. Reggelente, amikor megpillantott bennünket, harsány és hosszas örömvonítással üdvözölt, s amint kinyitottuk a ketrecét, eszeveszettül csóválta bozontos farkát, felvonta ajkát, és a legelragadóbb örömvigyorban villantotta ki tejfogait. Az volt számára a kéj tetőfoka, amikor kiemeltük ketrecéből – ilyenkor azonban ajánlatos volt nagyon óvatosan tartani, mert a viszontlátás túláradó örömében nem állhatta meg, hogy valóságos vízözönt ne zúdítson imádatának tárgyára.

Érkezése után hamarosan felfedeztük életének két nagy szenvedélyét: az egyik volt a csirke, a másik a cigarettacsikk. A csirkék, illetve minden egyéb madár, lenyűgözték Foxyt. Paula baromfiudvarából olykor be-betévedt egy-két jószág gyűjteményünk közelébe, és ott csipegetett Foxy kifutója körül. Ilyenkor meglapult, fejét mancsára tette, hegyezte a fülét, farka lassan legyezgetett. A tyúkocska közeledett, csipegetett, kissé részeges, csukló, kotyogó hangokat hallatott, s minél közelebb került Foxyhoz, annak egyre jobban csillogott a szeme. A tyúk céltalan kerengése sokáig tartott, és Foxy nem bírta türtőztetni magát. A préda még nem került lőtávolba, de ő már ugrott – már amennyire a póráz engedte. Közben izgatottan ugatott. A tyúk hisztériás kodácsolással menekült, Foxy pedig lekuporodott, és a válla fölött diadalmasan ránk sandított, miközben miniatűr porfelleget vert a farkával.

A cigarettacsikkek iránti érdeklődése valóságos megszállottsággá fokozódott. Ha talált egyet, ráugrott és felfalta, ábrázatán a legmélyebb undor kifejezésével. Ezek; után fél óra hosszat kínosan köhögött, ivott egy jókora adag vizet, és jöhetett a következő csikk. Egy vészterhes napon azonban Foxy keserves leckét kapott. Gondatlanul elérhető távolságban hagytam egy majdnem tele! csomag cigarettát, és mire észbe kaptam, Foxy az egészet elfogyasztotta. A tények költői kicsinyítése, ha azt mondom, hogy a cigaretta a gyomrára ment. Az évszázad rókázását produkálta, a papír és a dohány utolsó foszlányát is viszontlátta, s mindez ízlésesen keveredett Foxy nemrég elfogyasztott reggelijével. A nagy erőfeszítés annyira kimerítette, hogy csak feküdt ernyedten, és a szeme sem rebbent, ha csirke sétált el az orra előtt. Estére magához tért annyira, hogy el tudott fogyasztani vagy egy kiló húst és két nyers tojást, de amikor cigarettával kínáltam, méltatlankodó tüsszögéssel hátrált. Végérvényesen leszokott a dohányzásról.